KOSZORÚ

Kétszáz éve, 1796. december 30-án született az erdélyi Zsibón Wes­selényi Miklós, a magyar reformkor – Kossuth és Széchenyi mellett méltatlanul háttérbe szorult – hatalmas és nemes alakja, a jobbágy­felszabadításért, a társadalmi haladásért és a nemzeti függetlenségért vívott harc egyik vezére.
Emléke előtt Györe Imre ez alkalomra írott versével tisztelgünk.

GYÖRE IMRE

Wesselényi halálhírére

(Vörösmarty tűzből mentett költeménye)

Most léprecsaltak ismét,
botor fenyőrigókat,
ahogy szokás manapság,
hogy elmentél, Barátom,
meghaltál, jobban mondva,
s véglegesebben? Ez most végleges?
Es nem térsz vissza? Nem térsz?
Hogy szégyenkezve nézzünk vak szemedbe?
Nem térsz? Mert akkor teendőnk vagyon:
sírnunk kell, sírnunk,
elcsukladó sírással.
Csakhogy időket élünk, olly időket,
midőn, ha sírni vágynánk, nincs mivel!
Elapadtak az ember könnyei,
kiszáradt szemből nem foly sós patak:
elsírtuk könyűinket
ott kinn, a temetőkben,
hol Hon és Szabadság
egymást átölelve
hullottak sírba, Világos után,
amíg a honfiaknak tömlöc jutott,
a szenteknek bitó,
egy áruló, egy silány gaz miatt.
Bujdoklás annak, ki hű maradt s remélt,
öngondjaival küzdve vesztesen,
hittük: nem jöhet rosszabb,
és fájóbb seb, mi fájna
magunk csaltuk magunkat,
mert jöhet még, jöhet,
és fájhatunk a jajtól,
ha szólni nem tudunk már…

Ámbár – mivégre sírnánk?
Az elholtat siratva?
Sajnálva önmagunkat?
Hisz meglehet, ki elhalt
jobb néki, mintha élne,
hazáját vesztve,
vesztve mindenét.

Barátom, merre futnál,
bujdosnál erdőn, lápon,
vakon, botolva, kelve, hallgatózva:
sorstárs vagy áruló, ki
mögötted cuppogatva közelget
kifent tőrrel s döfni készen?
Azt tudni nem lehet már,
a jobbak mind kihaltak,
és élni szinte szégyen,
nincs bűn és nincs feloldás,
magunkat összemérve
az elhullt igazakkal.

Te is, te is, Barátom,
te Árvízi Hajós, ki
ezrek életét mentéd
örvényes víz között,
te is, Barátom, küzdés bajnoka,
ki egy hon sorsát vetted vállaidra,
és nem rogytál le, hordván terheit,
egy nemzetet, ki vágytál felnövelni,
mely millióké, nemcsak ezreké,
szabad pórnépet, mellyel így egyenlőn
a honért küzdve, együtt vagy szabad –
és nem bevarrott szájjal nyeldekelve
kitörni készült áldást, átkokat.

Egy „fényes lélek tépte el magát”,
Barátom, benned önkény börtönében,
vak oroszlán, ki messzebb láttál,
messzebb, nálunk, látóknál.
Most már segélj, ott túl a földi léten,
hogy arcunk fölemeljük a sárból, hová
nyakunkra hágva nyomták, –
segélj elbírni el nem bírhatót
ép ésszel, mert most
őrült képzeteknek
árja lapdázik vélünk, kis diókkal –
ki űzi el, ki űzi árnyainkat,
mik éjjel-nappal itt kerengenek
közöttünk, már-már őrülésbe űzve,
mert a való s a képzet, elvegyülve,
pokolra vonnak, üdvösség helyett,
s ha álorcáját egyiknek letéped,
alatta másikat lelsz, s újra másikat,
álarc, álarc alatt,
s az arc, az nincs sehol sem.

Menj, menj, gödrödbe, el, Barátom
közénkvaló ki nem vagy,
te „el nem ismert érdem”
– s általunk el nem ismert,
sok éven át, időleg elfeledve –,
szégyenpecsét arcunkon, rája ütve,
mit hordunk, míg csak élünk,
s nem vakarja le kés sem,
szakáll vagy álszakáll sem
fedezi el, ha nézünk tükreinkbe…

…hagyj minket itt, ne lássunk,
hagyj minket elhasadtan
élni, halni, ahogy tudunk, eredj!

ABLAK

Tíz éve halt meg a Crna Gora-i (montenegrói) Radovan Zogoviċ, a felszabadulás utáni délszláv irodalom kimagasló alakja. Kiváló költő volt, de jeles prózaírói is. Ez a novellája most jelenik meg először magyarul.

RADOVAN ZOGOVIĊ

A skandálás sérthetetlensége

A skandálást ki nem állhattam már a háború előtt is, főleg ahogyan a har­mincas évek második felében Belgrádban, kiváltképp a jogi kar tornacsarno­kában tartott gyűléseken és kulturális rendezvényeken fölbukkant, és hamar meghonosodott. Fölállsz ültödből az egész teremmel, több ezer emberrel együtt, kiáltozás és nekihevült tapsolás vissz­hangzik, egyik a másikat gerjeszti, lassan-lassan váltogatja egymást a ki­abálás és a tapsolás – a kiáltások „meg­rostálódnak” és egyetlen, kéttagú szóvá (fogalommá vagy személy­névvé) összegeződnek: a tapsvihar elrendeződik, és „hanghullámokba” áll össze, amelyek hosszát a szétlendülő kezek és az össze­csapodó tenyerek távolsága adja. A kéttagú szót két, világosan szétváló részként üvöltik, az elsőt ígéretes hosszúságban kitartva, a másodikat fe­nyegető kurtaságban elharapva, a skan­dálás ritmusára lendülnek a kezek, és csapódnak a tenyerek, de lehet épp fordítva is: a taps váltja ki, ütemezi, rendezi a skandálást. A taps, a kiáltá­sok, a fölállás az egyéni helyeslés vagy tiltakozás ki­fejezé­seként kezdődnek, de azután már minden egyed valami ha­talmas ordítozó és hadonászó gépezet alkatrészévé lesz, az szabja meg szótag­jai hosszát, kézmozgása ritmusát, és azt a továbbiakban már nem lehet leállítani, s az egyénnek sem engedi, hogy abbahagyja. Már kellemetlen saját ma­gaddal szemben, már úgy érzed, hogy valami komolytalant, sőt esztelent cse­lekszel, már a dervisek táncához hason­latos mindez, amikor eszméletvesztésig forogva, hogy így tiszteljék istenüket, valami olyan erő hatására, amely im­már nem függ tőlük, eszeveszett pörgés örvényében, őrülten dobognak lábuk­kal a tekija ^* padlóján, ritmikusan nyög­nek, „transzban” kiabálnak, rikoltoznak. A kellemetlen érzés nyilvánvaló szégyenkezéssé fajul az embernek saját maga és azok miatt, akikkel együtt ha­lad. Nem, a skandálást még azon a szo­lidaritási nagygyűlésen sem bírtam el­viselni, amelyet 1938-ban a fenyegetett Csehszlovákia támogatására rendeztek, még akkor sem, amikor Ivo Ribar azt harsogta: „Ebben a teremben (vagyis ott, a jogi kar tornacsarnokában!) ala­kul az első önkéntes zászlóalj a testvéri Csehszlovákia megsegítésére!”

Így éreztem, ítélkeztem a skandálásról, amikor a partizánháborúba men­tem 1941-ben. De abban a háborúban, legalábbis az első két évében, és ott, ahol jómagam tevékenykedtem, nem volt skandálás – nem tartottunk gyűlé­seket zárt helyiségekben, nem voltak még annyira érvényesülő személyisé­gek, hogy nevüket a ragaszkodás jeléül vagy az ellenséggel való dacolás jegyé­ben tapsolva skandálják: a „közönség” másmilyen volt, mint – mondjuk – a belgrádi egyetem jogi karának torna­csarnokában. Röviden szólva, a skandálással és az ütemes tapssal csak 1943 késő őszén találkoztam újra, Jajcéban, a művelődési ház nagytermében, ahol az ünnepi üléseket, a hadsereg kultu­rális rendezvényeit, a Népfelszabadítás Színházának előadásait stb. tartották, s ahol a Jugoszláv Nép­fel­szabadító Anti­fasiszta Tanács nevezetes második ülése is lezajlott. S nekem még e kivételes körülmények közt is kellemetlen volt a skandálás és az ütemes taps. És még kellemetlenebbé vált, ahogy győzel­münk mind bizonyosabbá lett és egyre közelebb került, s a győzelem utáni kö­rülmények közé képzelve érzékeltem és ítéltem meg. Akkoriban sor került egy furcsa incidensre a skandálás miatt, s ezt az alkalmat meg­próbálom érvül fel­használni arra, hogy „véget kellene vet­nünk” a skandálásnak.

1944 májusának elején Drvarban (ahol március közepétől a partizánsereg főhadiszállása székelt), nevezetesen a romos udvari papírgyárban tartották meg a Jugoszláv Antifasiszta Ifjúság Egyesült Szövetségének második kong­resszusát. Három olasz antifasiszta ifjú­sági csoportosulás – a kommunista, a szocialista és a polgári demokrata – küldöttsége is odarepült a kongresszus vendégeként. Miután megnyitották a kongresszust, ahogy ennek és az egyéb antifasiszta szerveze­teknek és mozgal­maknak a háború alatti és a háború utáni más kongresszusain és konferen­ciáin is, hosszú beszédet mondott a Nép­felszabadító Hadsereg és a Jugoszláv Partizánosztagok főparancsnoka, a Ju­goszláv Nemzeti Felszabadító Bizottság elnöke, Tito. A küldöttek Tito bevonu­lását a rögtönözve kialakított nagyte­rembe, ahol a kongresszusra sor került, s ahol már bent ült az összes résztvevő, föllépését az emelvényre, beszédének számos mondatát, beszéde végét és minden egyes, utána fölröppentett jel­mondatát fölállva, frenetikus tapsvihar­ral üdvözölték, s ez minden egyes al­kalommal Tito nevének hosszan tartó skandálásába csapott át, amelyet a skandáláshoz igazított ütemes taps kí­sért. Ez a skandálás vezetett – a kong­resszus küldöttei és szervezői számára teljesen váratlan – incidenshez. Az első szünetben ugyanis mindhárom olasz delegáció odasereglett az Egyesült Szö­vetség vezetőihez, s tagjai közölték, hogy torkig vannak már a hazájukban húsz éve folyó skandálással, s hogy ezt már sehol sem képesek elviselni. Ra­gaszkodnak hozzá, hogy vegyék komo­lyan mondandójukat és érzelmeiket, s a kongresszus további munkája során ne forduljon elő többé skandálás, ellen­kező esetben kénytelenek lesznek el­hagyni a kongresszust, s menten haza­repülnek. A házigazdák őszintén elcso­dálkoztak ezen a logikán, és a maguk részéről szintén komolyan azon igye­keztek, hogy elmagyarázzák a vendé­geknek a kétféle skandálás közti kü­lönbséget, rámutassanak az egyik és a másik eltérő tartalmára és funkciójára, aszerint, ahogyan ők értelmezték. Fel­lépésük nem járt teljes sikerrel. Csupán a kommunista fiatalok képviselői egyez­tek bele, hogy végig ott maradnak a kongresszuson, jóllehet nem tágítottak attól, amit a skandálásról társaikkal együtt elmondtak, a két másik küldött­ség azonban elhagyta a kongresszust, és hazarepült Olaszországba. Jómagam, minthogy lekötött a főhadiszállás pro­pagandarészlegének egynémely ha­laszthatatlan teendője, és folyóiratunk, a Nova Jugoslavija hatodik számának előkészítése, nem vettem részt az ifjú­sági kongresszuson, de tüstént értesül­tem az olaszok esetéről, és elhatároztam, hogy amint alkalom adódik rá, megkí­sérlem kiaknázni, ahogy már említettem.

Az idő tájt Aleksandar Rankoviċcsal ebédeltem és vacsoráztam. 1943 kora őszétől, amikor átvezényeltek az Első Proletár Brigád politikai osztályáról a főhadiszállás propagandaosztályára, egészen 1944 márciusának közepéig a főhadiszállás kísérőzászlóaljának kony­háján étkeztem. Itt gyöngébb volt a koszt, mint akármelyik brigádnál (a fő­vezérkar intendánsának púp volt a há­tán ez a konyha), s én, aki légmellel és kóros izzadással álltam partizánnak, áp­rilisban már olyan gyönge voltam, hogy az éhséget sem éreztem többé, és végső erőtartalékaim fölélésével jártam-keltem, dolgoztam. Rankoviċ ennek láttán egy alkalommal közölte, hogy további ren­delkezésig vele fogok ebédelni és va­csorázni. És attól a naptól fogva, a Kis-Una bal partján levő házból naponta kétszer átmentem a jobb partra, abba a kétszobás házikóba, amelyikben Ran­koviċ, illetve Moszkvában történt eluta­zásáig Djilas is lakott – ez a házikó annak a dombnak a tövében, egy kicsi­kével előtte állott, amelyiknek a bar­langjában, egy deszka­barakban rendez­kedett be a főparancsnok, a vezérkari főnök, a rejtjelező szolgálat stb. Ebédelésem-vacsorálásom Rankoviċcsal, ha jól emlékszem, mintegy húsz napig tar­tott: amíg rá nem ébredt, hogy Drvarban elszaporodtak a különleges kony­hák, s felére nem csökkentette számukat, megszüntetve a sajátját is.

Rankoviċ az ifjúsági kongresszus meg­nyitásának másnapján ebéd közben, egy kenyérgalacsint sodorgatva az ujjai közt, az olasz küldöttségekkel történ­tekre terelte a szót: kellemetlen ügy, jó lett volna elkerülni… Én azt mondtam rá, hogy meg kell értenünk az olasz fiatalokat. „A Klenovnik szanatórium­ban – meséltem el neki – egy szarajevói fasisztapártoló, beteg színész folyton ki­hurcolta a rádióját a közös nappali fek­vőkúrára, és ott teljes hangerővel üvöl­tette a római meg a berlini műsorokat. Egyik nap a Giovinezzá-t, a fasiszta him­nuszt harsogtatta, mire fölugrott az ágyáról egy isztriai menekült beteg, és eszelős hangon kezdett kiabálni: »Kap­csoljátok ki ezt, elvtársak! Velem erre az énekre itattak meg fél liter ricinus­olajat!« Rankoviċ csak hallgatott, arcá­ra, ahogy minden esetben, amikor va­lami érthetetlennel lepte meg a beszéd­társa, súlyos, szinte ólmos áthatolhatatlanság telepedett. Én meg az olyan em­ber módján, mint aki ki akarja hasz­nálni a kínálkozó helyzetet, egy csöppet sem sietősen folytattam – ő ugyanis ki nem állhatta a kapkodást és az ideges­kedést, az elbeszélésben nem tűrte a sietősséget, őt magát pedig egyáltalán senki, legalábbis „alárendeltjei” közül senki az égvilágon nem kaphatta rajta, hogy „elhamarkodott volna” bármit is. Kezdtem hát sorra venni mindazt, ami szerintem fölhozható volt a skandálás meg a politikai automatizmus, meg a nagy hűhó ellen általában, mondván, hogy mindez magában véve is, minden tekintetben problematikus, hogy kom­promittálódott a fasisztáktól, hogy épp ezért politikailag még kárunkra lesz és így tovább. Azután emlékeztettem rá, hogy közel az idő, amikor egész Jugo­szlávia fölszabadul, és mindenütt létre­jön az új hatalom, és hogy semmiképp sem volna szabad a nagy­városokba be­vinnünk, s aztán ország­szerte elterjesz­tenünk a skandálást és mindazt, ami vele kapcsolatos. A végén pedig (s ez minden bizonnyal súlyosan nyomott a latban Rankoviċnál: hiszen 1946-ban, Moszkvában fél napig nem óhajtott szó­ba állni velem, csak azért, mert azt ta­láltam mondani, hogy a Lenini Komszomol Színház egyik előadása nem volt jó), előálltam azzal a ténnyel, hogy a Szovjetunióban nincs skandálás meg „ütemes” tapsolás, tapsolnak, vagy „vi­harosan tapsolnak”, bekiabálnak egy-egy jelmondatot, olykor-olykor föl is állnak a helyükről („mindnyájan fölállnak”), és kész. Röviden, arra a követ­keztetésre lyukadtam ki, hogy máris vé­get kellene vetni a skandálásnak…

Rankoviċ nem szakított félbe – hall­gatott, csupán a kenyérgalacsin állt meg az ujjai közt. Nehéz lett volna he­lyeslést leolvasni az arcáról, de nekem úgy rémlett, hogy olyasvalamit fejez ki, hogy tehát hajlik az érvelésem elfoga­dására. És csakugyan azt mondta: – De hát mit tehetünk? Nem látom a mód­ját, hogyan vethetnénk véget neki.

– Van rá mód – válaszoltam. S egy nemrég megtörtént „precedens” járt az eszemben. Krsto Bajiċ beranei diák, ak­koriban a Harmadik Határvidéki Bri­gád politikai biztosa Drvarba érkezett pártiskolára, s elmondta nekem, hogy az Első Hadosztály törzsénél, amíg az alkalomra várt, hogy folytathassa útját Drvarba, átolvasta a hadosztályújság készülő számába szánt kéziratokat, egyebek közt Oskar Daviċo cikkét is, aki öt hónappal azelőtt tért vissza a legyőzött Olaszországból. Ez a cikk is­mertetés volt pár hónappal korábban megjelent Ének Tito elvtárs életrajzáról című verses művemről. Bajiċ fölhábo­rodott Daviċo recenzióján: túl hosszú (húszegynéhány oldal!), poltron maga­tartást tanúsít, dicshimnuszt zeng a vers írójáról, illetlenül talpnyaló azzal az emberrel szemben, akiről szól a vers! Bajiċ szerint Daviċo gyáva módon két legyet akart ütni egy csapásra. S mint­hogy Bajiénak nem sikerült dűlőre jut­nia a hadosztálytörzs illetékeseivel, hogy hagyják ki az újságjukból Daviċo írását, azt követelte tőlem, hogy erköl­csi meg­fontolásból eljárva és arra tá­maszkodva, érjem el, hogy itt egyetért­sen vele, akit illet. Rankoviċ elé vittem az ügyet: elmondtam neki, mi a véle­ményünk Bajiénak meg nekem Daviċo magatartásáról a kommunista emberi viszonylatok nézőpontjából, rá­mutat­tam, mennyire megengedhetetlen vol­na, hogy rólam, aki a fővezérkar pro­pagandaosztályán dolgozom, ilyen mó­don írjanak egy hadosztálylapban, és azt javasoltam, hogy egy hadosztály­törzs címére küldendő rádiótáviratban ajánljuk azt a szerkesztőségnek, hogy ne jelentesse meg Daviċo könyvismer­tetését. Rankoviċ hunyorgott, és somo­lyogva elnézett mellettem valahova. Ez eltartott egy darabig – csak semmi si­etség! Aztán így szólt: – Rendben. írd meg a táviratot és hozd ide. Jól indo­kold meg. De röviden, öt-hat sorban. Rejtjelezni fogják.

Megírtam, odavittem, a távirat szö­vegét jóváhagyták, elküldték – az is­mertetés nem jelent meg.

Hát azért mondtam azt, a skandálásról szólva: – Van rá mód!

És tüstént el is magyaráztam: erről is lehetne egy rádiótáviratot szétküldeni a hadtest- és hadosztálytörzseknek, a kommunista párt nemzeti és határvi­déki bizottságainak – hadd szolgáljon kulturális-politikai igényeket is a kato­nai rádiókapcsolat! A távirat utasítást tartalmazhatna arra nézve, hogy a skandálást, ahol megvan, a lehető leg­egyszerűbben hagyják abba, és kerüljék el ott, ahol fölüthetné a fejét, ami pedig a részletesebb és pontosabb kifejtését illeti, hogy mi szükség van erre – olyan a párt és olyan a hadsereg, hogy min­den további nélkül el fogja érni célját egy ilyen instrukció.

– Jól van! – mondta Rankoviċ. – írd meg a táviratot, fordíts különös figyel­met az indoklásra: világosnak, tartal­masnak, meggyőzőnek kell lennie. És rövidnek. Maximum tíz sor.

Nehéz feladat volt, tíz sorban szinte kivihetetlen, de azért még aznap szívvel-lélekkel nekiláttam a végrehajtásá­nak. Az első változat írásakor tartottam magam a szabályhoz: pontosan, világo­san és meggyőzően mondani el mind­azt, amit el kell mondanom. Negyvenöt gépelt sorra rúgott. Vagyis meg kellett kurtítani a szöveget a negyedénél is rövidebbre. De úgy, hogy közben egyetlen része sem maradhatott ki, és nem is csonkulhatott értelmében. El­kínlódtam vele estig: újra meg újra­gépeltem, tömörítettem, és mégis csu­pán másnap „állt össze”, amikor reggel újfent átdolgoztam. Rankoviċ meg volt elégedve a táviratnak a tömörségével éppúgy, akár a tartalmával, és én úgy éreztem ebéd közben, hogy aznap csak­ugyan rászolgáltam a zászlóalj konyhájának főztjénél jóval ízletesebb és kiadósabb ebédre.

Az előző táviratról már másnap kö­zölte velem Rankoviċ, hogy elment. A másikról három napig egy árva szót sem szólt. A negyedik napon nem ta­láltam őt ott az előszobában, ahol ét­kezni szoktunk. A szobaajtó csukva volt, s mögüle kihallatszott, ha nem is eléggé érthetően, megemelt hangja – dühös volt valakire. Öt-hat perc múlva kivá­gódott az ajtó, s a drvari pártiskola két hallgatója lépett ki rajta. Egyikük Krsto Bajiċ volt, a másikat nem ismertem, mindkettejük arca vöröslött a fölindu­lástól. Szótlanul, kelletlen fej­bó­lin­tással üdvözöltek, és távoztak. Kisvártatva, az olyan ember lassú lépésével, akinek né­mi időre van szüksége, hogy valami kellemetlenségből visszazökkenjen a rendes kerékvágásba, előjött Rankoviċ is. Leült az asztalhoz, hallgatott egy sort, majd egyszer csak elnevette magát.

– Az ördög vigye el őket! – mondta. – Csibészek! – S aztán elbeszélte, mi történt.

A múlt éjszaka Krsto Bajiċ meg az a másik ismeretlen állt őrségben az elemi iskolánál, ahol a párttanfolyamot tar­tották. Éjféltájban bementek a tanterem­be, ahol a tanfolyam résztvevői aludtak, összekeverték az alvók lábravalóit, eldugdosták a ruhadarabjaikat, néme­lyiknek a cipőjét is, egyik-másik ágy mellé két ballábas, vagy épp két jobb­lábas cipőt tettek, aztán hamis riadót rendeztek: riasztó puskalövéseket adtak le, és azt vezényelték a hallgatóknak, hogy mindenki fusson utánuk. Zűrza­var támadt: a felriasztott emberek ke­resgélték, egymástól elszedték a cipőt-ruhát, összetorlódtak az ajtóban, ro­hantak a riadóztatók után, sokan csak félig felöltözötten, sokuknak egyik lába meztelen maradt, kezükben vitték a fél cipőjüket. És senki sem kérdezte, hol-merre van a támadó, mi a teendő, s az egyik futó, aki sánta volt, lemaradva társai mögött, azt kiabálta: „Szégyen­gyalázat, elvtársak, hogy itt hagytok, én rokkant vagyok!” Végül a riadóztatók megálltak, és azt kérdezték: „Mi tör­tént, hova szaladtok?” Erre kis híján verekedéssé fajult a dolog.

– Megbüntettem őket – mondta Ran­koviċ – nem szabad ilyet művelni… De mégis jó, hogy akadnak köztük ilyenek: az iskolában nyoma sincs az éberség­nek… nagyon elkényelmesedtek az em­berek. – És eszébe juthatott valami, megint elmosolyodott.

Amikor hozzákezdtünk az ebédhez, föltettem a kérdést: – És mi van a táv­iratunkkal?

Először úgy tett, mintha nem hallot­ta volna, aztán egész testi valójában át­változott: máris egyenes tartással, me­reven és duzzogó arckifejezéssel ült az asztalnál.

– Miféle távirat? – kérdezte végül ferdére billentett fejjel.

– Hát a skandálásról…

– Ja, az! – mondta, s ez már egy harapós, zárkózott, öklelésre kész em­ber szájából hangzott el, akinek semmi bizalma nincs az előtte levőben, s aki semmi tekintetben nem tartja magát a másikkal azonos szintre helyezhetőnek.

– Csak hogy tudd – emelte meg a hangját, immáron dühösen, valami olyan dolog miatt, úgy rémlett, amit a kérdésem idézett az emlékezetébe –, nem fogjuk betiltani a skandálást!

És ez úgy hangzott, mintha a minap még nem neki is az enyémhez hasonló lett volna a véleménye a skandálásról. Föl­háborodá­sából, hajthatatlanságából, a mi és a ti frontvonalainak elhatárolá­sából és ráadásul a sértettségéből ítélve – ez bizony úgy hangzott.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

^* Tekija – dervisszentély, muzulmán „kápolna” [vissza]

GÖRBE TÜKÖR

SOÓS ZOLTÁN

Csenrézi, Csenrézi

Fővárosi élbuddhistát
tárcsáztam az imént. Kár volt.
Rajongó dadogásomra
elutasítón harákolt.
– Ó, Csenrézi bódhiszattva:
sértett lelkem lassan békül.
Imádom a lámaizmust –
de csak pesti lámák nélkül!

Új bunkócska

Telefonom van! MOBIL!
Pirinyóka „Csernobil”.
Bár – míg az utcán nyaggatom –
sugárzása, ó, nematom,
nem bizony!
                        Holnapi hullám
oka: szolid mágneshullám.
…Egyre olcsóbban adják!
Hajaj!
Az agyrák!…

Ne csodálkozz

Ki mondaná meg, hányszor tízezer
                agysejtem bánta
                hajdani kába
                részegeskedésem?
Ne csodálkozz, ha kihagytam megint.
Egy ruszki írisz-kukkoló szerint
nem is szabadna élnem.

A csúcson

Jövőm nincs. Gondom temérdek.
– Míg a csúcson moórikázol:
nagyon megbasz még Jehova,
példaképem: Cs......................!

Hej, piások

Hej, piások, jó piások,
új gittegylet alakult:
„absztinens lesz a jövő, hisz
szeszben tocsogott a múlt!”
– Kormánybiztos áll az élen,
pártmuksó, jövőbe lát,
látja: jó pár doki újra
vígan megszedi magát.
„NE IGYATOK!” – ez a teljes
program, gyógyszer, módszer, lelkes
lózung! Legyél engedelmes!
Feketére mondd: fehér!
– Farizeus furkók! Felforr
ereimben a veér!

Végül

Bolsi papa vállán
jó magasra hágott.
Most tőkésként cseszegeti
a „balos” világot.

Nemzetem

Kiválasztod s élre küldöd
húgyagyú csúcs-marháidat,
hogy okkal jajveszékelhess:
„ITT VAN A VÉG! ITT A TELJES KÁOSZ!”
                        – Ezenközben lelkes
tőkéseid most lopják ki
sértetten picsogó szádból
az utolsó aranyhidat!

Ima

Távol vagy tőlem rabbi Jézus.
Távol, akár a kereszteddel
csápoló, erőszakos bandák.
Legyen áldott a vadzsrajána!
Szenteltessenek meg a tantrák!

Védd magad!

1.

Dicsőség ama nyíregyházi nőnek,
a hősnek, aki végre kést fogott,
s a rátörő pisztolyos-kámzsás RABLÓT
menekülésre késztette! Hozsánna!
– Örömömet nem sápasztja a birka-
törvényeket tojók elutasító
és fennkölten MEGROVÓ bégetése.
Éljen a bátor! Éljen, aki mer!


2.

Csak egy kés kell, s nézd, a rabló
összecsinálja magát;
egy bökő (s még nem is töltény!),
s kisül: gyáva, mint a törvény,
a bíró s a fakabát.

Ő

Én végig attól félek: kiderül,
hogy Ö nem is „Nagy kombinátor”,
                                          „Fényes-
eszű kártya-keverő”, „Zseniális
(és igen dörzsölt) taktikus” – hanem
csak egy túlbecsült, sima faszkalap!

ISZLAI ZOLTÁN

Ferdeszótár

azaz: Srégelés

Csak korszerűen!
Választási aknamezőn Kérdés a percemberhez Gazdasági alaptörvény Időszerű foglalkozás Összevont főhivatal Vállalkozói önéletrajz Választási szédelgő Álszent ördög Eredményes sztrájk Lakásügyi visszakozz Szegényes népviselet Meglepő foglalkozás Selejtes fűtőtest Öreg hotel Nagy evő kerítés Vénül a földalatti	Békés egymás ellen élés. – Nem vagy te egy kicsit momentán? „Navigare recesse est.” CSŐDŐRSÉG FÖLDMŰVELŐDÉSÜGYI MINISZTÉRIUM KONKURRIKULUM VITAE – A tisztességes eszközöket se vetem meg. – Mosom a lólábaimat. Bérbefojtották PROLETÁRSBÉRLET FOLTKLÓR Nyugdíjbeszedő LEPRÁDIÁTOR MÁLLODA PALÁNK METRÓNA
Visszamaradt export
Finnugor pihenő Arabus nyavalya Isztambuli bútortár Fekete dédszülő Óvatos kisebbség Trianoni pozitív Főnökválság földönkívül	– Megáll az észt. SEJKBURJÁNZÁS PARAVÁNSZERÁJ ETIÓPAPA – Álnéven ír. ELCSATOLT RÉSZEG UFÓDLÁSI KÉRDÉS
Egyszerre élünk
Nemzedéki egyetértés Gyerekutazási szerv Barátságos őrzőkutyus Serdülő félelem Fiatal férfiaknak A legcsinosabb pisze Pokoli erkölcsök Görögös tehetség Üzletszerű pirula Nap lopó vágyálom Lassú a bébi Hitvesi logika Gépkori féltékenység Ökofrigy Őszinte rubrika Szabadidős válóok	– Ha nem eszed meg a karfiollevest, szétverem a fejedet, jó? – Jó. KURTAFARKÚ MALACTOURS BÉBISZETTER ZÖLDBORSÓDZÁS – E jelben nőzni fogsz! HIFITOS PLÚTÓI SZERELEM BUZIKALITÁS PROSTINOR – Énnekem úgy tűnik: jól tudnék bánni egy dol­gozó nővel. – Már arra se hagysz időt, hogy elvészítsem a fejemet? – Kimostam a szőnyeget. Meg se csókolsz? – Egyedül én nem tudhattam, hogy ő a szerelőd. – Azért mentem be veled ebbe a házasságba, hogy ki tudjunk jönni. – Elvált? – Még nem. – Veled nem lehet kijönni; csak a moziból.
Környezetfélelem
Vagyonőr meglátás Bevett szolgáltatás Lábonhordott bölcsesség Piromán dohányos Olajos testület A banda esze Haverságvezeték Italos panaszok Kisebbségi jogtanácsos	– Úgy nézem, itt hamarosan fennforgás lesz VANDÁLÜLÉS – Azért megy tönkre minden cipőm, mert mindig csak egy van és azt hordom is. – Rágyújtottam a konyhára PAKURATÓRIUM MAFFIAVELLI PIADUKT Témájuk a májuk PUTRICELLI
Egy kis művelődzés
Drámai helyzetkép Testes színművész Legújabb filmstílus Pornógyári statiszta A jövő zenedéje Reumás regényeim Pályázati költészet A kritikus védekezik Szegényes mindentudó Ritka szakma Nyelvészek hentesnél Szobrászati művelet Rátarti alkotó Ennyi elég Zsurnaliszta-kór Szélsőséges nyilatkozat A leggazdagabb média Optimista folyóirat Dacos élvezet	Bánk Melindával rosszul bán BALLON BRANDO SZINÉMA VERÍTÉKES DUGLŐR SZAPPANOPERAHÁZ Diana meg a sósborszesz „Árvák csizmáiban tűzvész tombol.” – Mások műve nem az én hibám. Prolihisztor ANGOLNATANÁR – Erősen várunk a nyelvre KÖVETKEZTETÉS SZNOBRÁSZ Van Gogh! – És? – Van Magogh… INFÓMANIA SAJTÓTAJTÉKOZTATÓ ELDORÁDIÓ HETI VILÁGVÉGE – Ma este rádiót néztem
Sportszérű
Zárkózott sportág Kötött fogással Ragályos gyakorlat A hajrá hevében Fájdalmas öttusa Vénhedt sportszer	BUDI-BUILDING PULÓVERSENY HERPESZÁLLÁS FEJCSERÉS TÁMADÁS – Kovács aranyért lovagol TATAMI
Félegészség
Fejletlen kórokozó Vihar egy pohár termékben Mackótársulás Tisztító tudomány Babiloni szépítőszer Szembajos majom Kombinált gyógyító Szédült meteorológus Félelmiszer Férfias gyógymód Kíváncsi urológus Alulgyógyász Hátsógondolat	BABACILLUS TEJFUN KOALALICIÓ KLÓRISME NABUKODEZODOR CSIPÁNZ GÉGÉSZMÉRNÖK DROGNOSZTIZÁL HOT DROG APUPUNKTURA – Lássuk a nedvét DOKTOR PROKTOR ARANYÉRV
Rövid búcsú
Szomorú postamunka Kitartó életterv Nyugi az lesz A legtartósabb áramforrás Abszolút irígykedés Őrült részvét Eszelős jellemzés Mérhető közmondás Kétséges feltételezés Abszolút melankólia	– Föladtam a reményt. – Sohasem adta föl, hogy egyszer majd föladja. – Sínen vagyunk, és jön a vonat. TÜRELEM – Ennek még a halála is jól sikerült. – Meg vagyok hatva-jével… – Konrád tagbaszakadt emberke volt. – Sok jóember kicsi. – Emberek voltunk. – Ősz volt, mint mindig.

VOX HUMANA

ВARANYI FERENC

Gazdag bánat

„Montale költőt jöttem átölelni” – kezdi Firenze című versét Umberto Saba, a trieszti pályatárs, a harmincas évek ele­jén. S a második sorban már tömör jellemzéssel is szolgál: „szomorúsága termékeny”. Generosa é la sua tristezza. És a generosa itt valóban termékenység­re, gazdagságra utal, nem pedig ne­mességre. Ám a jelző teljes jelentésköre érvényes Montale szomorúságára. Ne­mes, mert tartással viselt, világot szégyenítő, méltóságteljes bánatról van szó, nem pedig kisstílű jajveszékelésről, amely inkább csak hisztériát kelt, ahe­lyett,^ hogy serkentő felháborodást szül­ne. És gazdag, termékeny is ez a szo­morúság, mert – Illyéssel szólva – „ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja”. Nem a látványos, nagy rettenetek kimondója Montale, hanem azoké, amelyek titkos féregként rágják a huszadik század embereinek a lelkét.

Az olasz ermetismo – hermetizmus – a két világháború között jelentkezett. Eredeti szándéka szerint Petrarca és Leopardi sallangmentes, tömörítő klasszicizálásába kíván új lelket lehelni. A „tiszta költészet” hagyományaira tá­maszkodott, noha az olasz poesia pura a tartalmi és formai jegyek tekintetében igencsak elütött a francia poésie pure-től. Elzárkózó, nehezen megközelíthető atti­tűdje miatt kölcsönözte a nevét az ókori hermetikusoktól, azazhogy „vívta ki” Francesco Flora irodalom­történésztől, aki egy Ungaretti-kötetet bírálva használ­ta ezt a kifejezést. Madarász Imre írja:

„A történelemben a nagy háború, a kultúrtörténetben az avantgarde-izmu­sok – mindenekfölött a futurizmus – totális rombolása sokakban keltette a tabula rasa képzetét, s ébresztette fel az abszolút újrakezdés, a semmiből terem­tés igényét. Fehér lapra vélte írni ver­seit – a Novecento legszebb verseit – az úgynevezett hermetikus költők: Giuseppe Ungaretti, Eugenio Montale és Salvatore Quasimodo triásza is.”

Nos, e triászból Montale, ez a nemes, ez a termékeny szomorúságú költő volt a legférfiasabb. „Alkotói ereje nem az esztétikai szépből, hanem az élet drámaiságából táplálkozik. Az ermetismo Montalében nyerte el értelmét” – vallja Rába György, legavatottabb tolmácsolói­nak egyike.

Én akkor kezdtem foglalkozni vele, amikor 1975-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Akkor fordítottam le kilenc versét a Nagyvilág című világirodalmi folyóirat számára. (A Nemzeti Tankönyvkiadó vadonatúj és kitűnő kiad­ványa, Az olasz irodalom antológiája újra­közölte e fordításokat, de véletlenül Kálnoky László neve került alájuk. E baki akár hízelgő is lehet rám nézve: összetéveszthető vagyok Kálnokyval…)

Most, októberben ünnepelte a világ Montale születésének századik évfordu­lóját. Az Eötvös József Kiadó is ebből az alkalomból jelentet meg – Naplók címmel – egy karcsú, kétnyelvű kötet­két tőle, az én fordításomban.

Íme, egy kis ízelítő a kötetből!

EUGENIO MONTALE

A történelem

I.

A történelem nem lazul ki,
mint a
mindig szoros vasgyűrűk lánca tenné.
Nincs rá eset,
hogy tartana a sok lánc.
A történelemben egyáltalán nincs
„először” s „utoljára”,
nincs, mi fortyogna benne
lassú tűzön.
A történelmet sosem az csinálja,
ki kigondolja – s az sem,
ki nem vesz róla tudomást. Sosem tör
utat magának s nem átalkodik meg,
utoljára az araszolást, nem torpan
és nem halad, vágányon vesztegel – nem
lelhető fel e járat
nyoma a menetrendben.
A történelem sosem igazolhat,
de nem is igazoltat,
a történelem nem a belső énünk,
mert rajtunk kívül zajlik.
A történelem sohasem cirógat,
de korbáccsal sem üt meg.
E tanítómester meg nem tanítja
azt, amihez közünk van.
Attól, hogy szemünk rajta tartjuk, nem lesz
igazabb s pontosabb sem.


II.

A történelem továbbá nem dúló
bulldózer, ahogy mondják.
Megkímél odút, aluljárót, kriptát
s rejtekhelyét. Maradnak hát túlélők.
A történelem jóindulatú: le-
rombol sok mindent. S ha túlzásba vinné:
jobb lenne tán, de nincs értesülése,
így végül bosszút mindenért nem állhat.

A történelem kifúrt fenekű, mint
a háló, amely itt-ott
kiszakadt, eleresztve több halacskát.
Ha egy menekvő ektoplazmájával
találkoznak, biz egyikük se boldog.
Hogy kívül vannak, nem tudják, hisz senki
nem közölte. A többiek a zsákban
úgy vélik: szabadabbak.

A sarlósfecske

A sarlósfecskét a járdán találtuk,
két szárnya csupa kátrány volt – repülni
nem tudhatott szegényke.
Gina gondjába vette: kölnivízzel
s olajjal mosta le az alvadékot,
tollait elrendezte s kis kosárban
helyezte el, amely elég nyitott volt
ahhoz, hogy levegőzzön.
Félszemmel nézte – már-már ismerősként –
őt a madár. Csukva maradt a másik.
Elfogadott egy fél-levél salátát
s két rizs-szemet. Aztán aludt sokáig.
Másnap hajnalban újult szárnyalással
kelt útra, búcsú nélkül.
Látta a szobalány a felső szintről:
Mennyire siet – kommentálta –, macska
étvágyától megmentettük, s talán most
megússza az egészet.

Sírtál

Sírtál – én kétannyit –, de ez nem ér fel
a kacagásaid kitörésével.
Hangjai privát végítéletednek,
amely mindmáig – sajnos – nem esett meg.

Veled jöttem le…

Veled jöttem le lépcsők millióján,
s hogy nem vagy: minden új fok új üresség.
Ilyen rövid volt hosszú utazásunk.
Én folytatom, habár így nem kívánom
a csatlakozások, helyfoglalások
a kisiklások izgalmát, szégyenét se
a látható valóság vakhitének.
Veled jöttem le lépcsők millióin,
nem, nem azért, mert négy szem többre képes.
Veled jöttem le, mert tudtam: közülünk
a biztos látó – könnyektől homályos
szemekkel is – te voltál.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

KÖZÖS DOLGAINK

1996. május 20-án a Ráday Kollégium dísztermében tudományos emlékülésre került sor a történetíró és politikus, Frantiéek Palacký (1788-1876) halálának 120. évfordulója alkalmából. A rendezők – a Cseh Köztársaság Nagykövetsége és az ELTE Kelet-Európai Történeti Tanszéke – nevezetes témát, Palacký és a magyarok kapcsolatát tűzték az emlékülés napirendjére. Az előadók többsége (Benedek Gábor, Berkes Tamás, Fried István, Heiszler Vilmos, Richard Prazák) a XIX. századi cseh-magyar kapcsolatok korántsem felhőtlen történetével foglalkozott, nem veszítve szem elől azt a módszertani alapelvet, hogy Palacký életműve elsősorban a cseh „nemzeti újjászületés” belső logikája alapján érthető meg.
     Lapunk az alábbiakban Berkes Tamás előadását közli, aki a magyar bohemisztika előfutáraként ismert Sárkány Oszkár (1912-1943) megközelítésmódját és kutatási eredményeit fölelevenítve, rajzolja meg a fiatal Palacký portréját. A II. világháborúban alig harmincévesen meghalt Sárkány Oszkár volt az első magyar szakember, aki tudományos igénnyel tárta fel Palacký pozsonyi tanulóéveinek történetét. A harmincas évek végén, különösen kényes időszakban írta tanul­mányait, amelyekben megértéssel és higgadt kritikával szólt a múlt századi magyar törekvéseket gyakran keresztező cseh nemzeti mozgalomról. Antifasiszta állásfog­lalásainak nem kis szerepe volt abban, hogy 1942-ben büntetőszázadba hívták be katonának, s a doni áttörés idején munkaszolgálatos alárendeltjeit védte, amikor egy német tiszt kioltotta életét.

BERKES TAMÁS

Sárkány Oszkár és a fiatal Palacký

Sárkány Oszkár nem azt a Palackýt kedvelte, akinek arcmása emlékülé­sünk meghívóján látható, s amely a pálya csúcsán álló tudós nemzetébresz­tőt ábrázolja: nem is azt az öregkori fotót, amely a kiegyezés után készült a csehek némileg sértett vezetőjéről, szentpétervári látogatása (zarándokútja?) idején. E kései fotó Sárkány sze­rint „egy tőlünk idegen és távoli” arcot mutat, aki „csak egy öreg történetíró és egy velünk nem rokonszenvező po­litikus”. A pályakezdő magyar tudós a fiatal Palacký František Kadlík megfes­tette arcképéhez vonzódott, amely Bécsben készült 1820-21-ben, az eljö­vendő államférfi huszonkét éves korá­ban. „A bécsi arckép – írja Sárkány – szép, ápolt fiatalembert ábrázol, tekin­tete nyugodt, arca sima: az élet nem írt még rá, üres lap, de tele van lehe­tőségekkel”. Ebben az időszakban Palacký a pozsonyi líceum elvégzése után magyar nemesi családoknál töltött be nevelői állást, s az arckép megerősíteni látszik Sárkány benyomását, hogy a cseh fiatalember képes volt beilleszked­ni az egykorú magyar környezetbe. (Ha szándékában állna, pártfogói szép jövőhöz segítenék Magyarországon.) A szerző ezen a ponton megkockáztat egy tárgyilagosan hideg mondatot, amelyet tanulmányainak 1974-es ki­adásából a szerkesztő, sajnos, kihúzott. A festményt értelmező mondat így hangzik: (Palacký) „kifelé egy elegáns világfi, egy nagyúri tányérnyaló és ne­velőinas nyugodt közönyét mutatja”. (A mondat aligha tette volna próbára „csehszlovák barátaink” érzékenységét… Annál is kevésbé, mert a fiatal Palacký portréja helyenként kísértetiesen em­lékeztet a fiatal Sárkány Oszkár önma­gáról rajzolt képére.)

A tanulmány szerzője persze bepil­lantott ekkor már a homlokzat mögé – Palacký gondolataiba – is, hiszen ő volt az első magyar szakember, aki 1937-38-ban feldolgozta a fiatal Palacký nyomtatásban megjelent naplóit, leve­lezését, apróbb személyes iratait. Jól tudta, hogy a cseh fiatalember körül nagyot fordult a világ: „A lelkes, egy kissé szalmaláng, egy kicsit túlzottan in­tellektuális, túlérzékeny, arisztokratikus egyéniség már megérett, lehiggadt. A tékozló fiú már visszakészül atyai házá­ba: a hosszú külföldi előkészülés után már ráébred nemzeti feladatára… Im­már több mint egy évtizedet töltött ha­zájától távol, figyelme ugyan sohasem fordult el .az otthontól, térben sem tá­volodott el tőle jelentékenyen: mégis idegenben élt, ahol anyanyelvét is rit­kán hallhatta, legfeljebb a Pozsonyba bevetődő szlovák parasztok ajkáról”.

Az arckép esszéisztikus megrajzolása mellett Sárkány hosszan taglalja Palacký szellemi érlelődését, egyéniségé­nek formálódását. Kétségtelen, hogy a cseh fiatalember a legfogékonyabb éve­it töltötte Magyarország észak-nyugati felében, ezért természetesnek is tekint­hető, hogy jelentékeny szellemi hatások érték az őt körülvevő magyar nemesi környezetben. Ugyanakkor az is kétség­telen, hogy Sárkány Oszkár eltúlozta ezt a hatást, hiszen Pozsonyhoz fűződik például Palacký szláv öntudatának a ki­alakulása is. Tudjuk, hogy 1809-ben, gyermekként Palacký valóban nemzeti elkötelezettség nélkül került Trencsénbe. Ám a nagy szellemi fordulat éppen itt vette kezdetét, néhány évvel később.

1813 szeptemberében Palacký a szün­idő leteltével otthonról Pozsony felé tartott, amikor – az időjárás viszontag­ságai miatt – néhány napot kénytelen volt eltölteni Bakos Ferenc trencséni házában. Vendéglátójának magyar ne­ve volt ugyan, s valószínűleg a „hungarus”-nak mondott nemzeti tudat szabta meg közösségi identitását, de csak szlovákul és latinul értett (s vala­mit talán németül). A trencséni evan­gélikus egyház világi felügyelőjeként vi­szont jártas volt a régi cseh nyelvben, s jobb híján az akkor Bécsben kiadott cseh újságot járatta. Történt pedig, hogy arra kérte a tizenöt éves Palackýt, fordítson le számára egy nehezen ért­hető szövegrészt. Kínos meglepetésre a fiú nem tudott megbirkózni a feladat­tal. Későbbi önéletrajzában ezt olvas­suk: „Én addig semmit sem törődtem az anyanyelvemmel, nem is kedveltem meg: a latin és a német nyelv sokkal kedvesebb volt számomra, s csak eze­ken a nyelveken írott könyveket tartot­tam becsben”. A vendéglátó ekkor lobbantja fel Palacký érdeklődését a pro­testáns cseh hagyományok iránt. Mi több, kezébe adja a prágai Josef Jungmann nyelvvédő iratait és Chateaubriand regényét, az ugyancsak Jungmann által lefordított érzelgős-preromantikus Atalát, mely akkor egy egész nemze­déknek volt izgató olvasmánya.

Azt is hangsúlyozni kell, hogy Po­zsony ezekben az években fellegvára volt a szláv nemzetébresztő mozgal­maknak is. Juraj Palkovic, a szláv tan­szék tanára cseh nyelvű hetilapot ad ki, amelynek szerkesztésébe bevonja Palackýt. A líceum később elhíresült diák­jai között van Jan Kollár, aki öt évvel ugyan idősebb Palackýnál, de tanul­mányi idejük részben egybeesik. 1817-ben a jénai egyetemről nevelőként ér­kezik a városba Pavel Josef Safarik, aki­vel Palacký a következő évben megje­lentet egy nagy jelentőségű irodalmi tanulmányt: A cseh költészet, különösen a prozódia kezdetei címmel. (Pocatkové ceského básnictví, zvlaste prosodie.)

Sárkány ismerte ezeket a tényeket, mégis inkább a magyar hatásokra he­lyezte a hangsúlyt. Ebben azonban nem a nemzeti elfogultság, vagy a naciona­lizmus vezette – mint később némely kutatók a szemére hányták. Az ok el­sősorban egy azóta már elavult mód­szertani felfogásban rejlik, mely túl­hangsúlyozta a nemzeti irodalmak egymásra gyakorolt hatását, illetve az egyes szerzők közötti személyes kontaktuso­kat. Nem elhanyagolható szempont, hogy bravúros tanulmányai írásakor Sárkány alig volt 25 éves, s elragadta a szemé­lyiségéből is fakadó lelkes nagyotmondás. A túlzó meg­fogalmazások ellenére azonban az is tény, hogy Palackýt je­lentősen befolyásolta a magyar környe­zet. Megtanul magyarul, olvassa a ma­gyar történetírókat, számos barátra lel fiatal magyar köznemesekben, akik oly­kor nála radikálisabb nézeteket valla­nak. Nem elhanyagolható a Zerdahelyi Ninnához fűződő regényes barátsága sem, hiszen az asszony környezetében élénk szellemi élet folyt (különösen a jénai indíttatású humanista protestáns gondolkodás hatását lehet kimutatni). Sárkány azt a mozzanatot is helyesen hangsúlyozza, hogy Palacký mintegy belülről látta azt a folyamatot, hogy a jobbára németül és latinul beszélő apák fiai magyarra fordítják a szót, s a nem­zetiség eszméjéért kezdenek lelkesedni. Nem önkényes az a feltételezés, hogy Prágába visszatérve Palacký a cseh ne­mességnek is hasonló szerepet szán a nemzeti műveltség átformálásában. Valószínű, hogy a magyar példa nyomán is hajlik a kompromisszumra: töreked­ve a patrióta főurak és a plebejus nem­zetébresztők érdekeinek egyeztetésére.

Létezik egy lappangó vita arról, hogy Palacký „arisztokratikus” vagy épp „de­mokratikus” mentalitással vérteződött-e fel Magyarországon. Mindkét állítást idézetekkel lehet megtámogatni, mind­két állításnak vannak védelmezői. Ma­gam a konzervatív indíttatást látom erősebbnek, mert ez – túlmenőleg a politikai eszméken – áthatotta egész mentalitását is… Ne feledjük, bizonyos idegenség fogadta Prágában a messzi­ről jött, meghökkentően finom modo­rú, protestáns fiatalembert. Legendák keringtek illemtudó viselkedéséről. Egy alkalommal a prágai főúri szalonban az ifjú írástudó felolvasásával kápráztatta el a társaságot. Eközben a ház úrnőjé­nek, ki az első sorban ült, lecsúszott a cipője. Palacký letérdelt, megcsókolta az asszony lábfejét, és ráillesztette a ci­pellőt. Honnét jött ez a fiatalember, aki tíz nyelven beszél, emlékezőtehetsége páratlan, kitűnően zongorázik és tán­col, s ugyanakkor a tudás komolyságá­val ragadja el hallgatóságát?

Sárkány Oszkár érzékletesen írja kö­rül a választ, amikor a dunántúlias, bie­dermeier életforma szokásvilágát és ösztönző erejét ábrázolja. Az 1820 kö­rüli nemesi udvarházak légkörét. Irodalmias megfogalmazásban egy kifejezet­ten biedermeier személyiség kialakulá­sát követi a naplók alapján.

Érdemes hosszabban idézni: „Palacký mindenütt ott van. Politikáról és csillagászatról vitatkozik magyar neme­sekkel, fiatal magyar írók terveit és ba­jait hallgatja, védenceit bálba és látoga­tóba kíséri, szlovák és szerb barátaival a pozsonyi dombokon bolyong és ter­veket sző, újságot szerkeszt, verseket ír, könyveket ad ki, levelez és naplót vezet. Szilveszter éjszakáján szigorú bírásko­dást tart önmaga fölött, és beszámol naplójának a hova­fordított időről. Ké­sőbb apró kiadásait jegyezte ilyen aggodal­mas­sággal. Önkénytelenül Jókai száz karú, száz oldalú, tökéletes regény­hőseire gondolunk, a Kárpáthy Zoltá­nokra. Palacký is ilyen regényhős. Ez volt annak a kornak elfogadott megje­lenési formája. De nemcsak szellemi fej­lődése áll ilyen tisztán előttünk. Ennek az embernek nincsen titka önmaga előtt, nincsenek gátlásai és hátsó gondo­latai. A tudattalan még nem volt felta­lálva. Érzelmi élete is a század divatjához és etikettjéhez igazodik. Anyás, nagy gye­rek marad, egy elkésett Rousseau, aki épp úgy szeret a kertek magányában elandalogni, a napkeltékben és a nap­nyugtákban gyönyörködni, mint a bol­dogtalan genfi polgár maga.”

Palacký tehát Magyarországon fedez­te fel a jóakaratú, becsületes humanis­ták – sajnos, csak virtuális – köztár­saságát. Az itt meg­ismert, konzervatív, patriarchális színezetű liberalizmus egész későbbi munkásságát végigkíséri, egé­szen Ausztria föderalizációja és – csak látszólag ellentétesen – a világ centra­lizációja eszméjéig.

Sárkány persze ismerte Palacký pályá­jának árnyoldalait, így későbbi magyar­ellenes velleitásait is. Mégis, a fiatal ma­gyar bohemista és kritikai gondolkodó megértőén elemezte a cseh nacionaliz­mus születését. Jellemző, hogy Palacký magyarokra vonatkozó kritikus megál­lapításainak egy részét „alapjában helyes­nek” ítéli. S végül, talán az sem véletlen, hogy 1938-ban – a müncheni válság elő­estéjén – a magyar-cseh kapcsolatok pozitív elemeire helyezte a hangsúlyt.

IRODALOM

Sárkány Oszkár: A fiatal Palacký. Apollo, 1937. (VII. k.) 149-152.

Uő.: A magyar irodalmi romantika cseh visszhangja. Apollo, 1938. (VIII. k.) 67-81.

Uő.: Magyar kulturális hatások Csehországban 1790-1848. Bp. 1938. 55. p.

František Palacký: Korrespondence a zápisky. I. Autobiografie a zápisky do roku 1863. Szerk. V. J. Novácek, Praha, 1898; II. Korrespodence z let 1812-1826. Praha, 1902; III. Korres­pondence z let 1816-1826. Praha, 1911.

Uő.: A huszitizmus története. Szerk. és utószó Be­nedek Gábor. Bp. 1984.

Richard Prazák: Palacký a Madari píed rokem 1848. Casopis Maike Moravské, 1958. 77-99. Karéi Kálal: Palackého mladá léta. Praha, 1925.

Josef Fischer: Myslenka a dílo FrantiSka Palackého. Praha, 1926.

Sas Andor: Cseh nemzetébresztő a diéták városában. Irodalmi Szemle, 1958. 92-100.

Szalatnai Rezső: Palacký és a magyarok. Filológiai Közlemények, 1959. 194-197.

Kovács Endre: Történelmi arcképek. Bp. 1976. 399-453.

Fried István: A cseh-magyar kapcsolatok jellegé­hez. Tiszatáj, 1985/6. 77-83.

BERNÁTH LÁSZLÓ

Erdély – innen és onnan

1.

A csengettyűritmusnak kötelező koreog­ráfiája van. Egy lépés – a csengő alul balra lendül –, második lépés: a csengő most jobbra lefelé kell, hogy kiadja a hangot – harmadik lépés: most egye­nesen felfelé kell rántani a kis kolompot, amit mindig barázdált arcú, ko­moly székely férfiak ráznak, közvetle­nül az oltári zászlók után, hogy meg­adják a menet szigorú, de még elvisel­hető tempóját. Mert a menet hosszú, gyakran több napig is eltart, amíg egy-egy keresztalja a zászlók, csengők, éne­kek után elballag pünkösd napjára Csíksomlyóra, a nevezetes búcsúba.

Ahová este beérkeznek – mint idén Gyimesfelsőlokon magam is láthattam –, az éjszakára is otthont adó falu a ven­dégek elé vonul, a maga feszületével, zászlóival. Amikor a két menet összeér a rendőrök vigyázta országúton (való­ban vigyázták, hogy az amúgy forgal­mas betonúton, ha kell, megálljanak az autók), akkor meghajtják egymás felé a zászlókat, majd bevonulnak a helyi templomba, hogy a mise után a házak­ba invitálja ki-ki a maga, előre megbe­szélt vendégeit.

Aztán másnap délelőtt olyan volt a somlyói dombhajlat, mint egy nagy, óriási vízgyűjtőmedence, ahová fordít­va, nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé folynak, ömlenek egymásba a patakok, folyók. Emberpatakok, ember­folyók, külön-külön, széles kocsiúton, poros dűlőúton, keskeny gyalog­ösvényen, vagy a domboldal meredekebb lejtőjén, csak úgy, minden kitaposott út nélkül igyekeztek felfelé, hogy tengerré összefolyva elfoglalják a fából készült díszoltár előtt a két domb közötti lankás nyerget. Tizenkettőt már elharan­gozta a somlyói templom odalenn, ami­kor bevonulnak a pásztorbotos püspö­kök, piros-karinges fiatal papok, egy­házi előkelőségek. A szpíker, a bemon­dó – mert természetesen ilyen is van – sorra üdvözölte a beérkező kereszt­aljákat, mint hajdanán a május elsejé­ken a felvonulókat volt szokás, meg az anyaországból érkezett falusi, városi, meg pártküldöttségeket. A tömeg feje felett juharleveles kanadai és francia trikolórt is lobogtatott a kíméletes, eny­he szellő, meg persze piros-fehér-zöld magyar lobogót is, mert láthatóan itt nem érvényes semmiféle kormánytila­lom. Ahol becslésem szerint háromszázezer (de a helybeli, sok búcsút látott szakértők szerint, mintegy négyszázezer) ember áll, ül, pihen, a nap elől elbújva, az oltár mögötti fiatal fenyőer­dőben, nehéz és főleg kockázatos lenne az állam hivatalos zászlótörvényének érvényt szerezni. Ezzel senki nem is próbálkozik. A gyülekezet ekkora mé­rete pedig nem utolsó sorban annak köszönhető éppen, hogy román földön, nemzeti színű zászlók alatt, itt bántódás nélkül lehet magyarnak lenni. A pápa bukaresti nunciusa – aki ugyancsak el­jött és szólt a hívekhez – meg is jegyez­te üdvözlő beszédében, hogy itt most többen vannak, mint Rómában Őszent­sége előtt, a pünkösdi nagymisén.

Aztán egy testesebb, barnacsuhás ba­rát, közvetlenül a bemondó mikrofonja mellett, hatalmas fehér zászlót kezd lengetni, a kórus rázendít, és a száz méterekre is álldogáló tömeg, a zászló ritmusát követve, belekezd a közös éneklésbe.

1996 júniusában így kezdődött a minden eddiginél nagyobb létszámú pünkösdi búcsú a nevezetes Somlyóhegyen, a Salvator kápolna szomszédsá­gában, amelyet köztudomásúan annak tiszteletére emeltek, hogy a csíki szé­kely parasztok itt verték szét a refor­máció kényszerével érkező János Zsigmond fejedelem hadait, 1567-ben. Má­ig hűek maradtak a leszármazottak ka­tolikus hitükhöz.

2.

„Az egyházi élet, a vallásgyakorlás for­máit vizsgáló, lényegre koncentráló ku­tatók egybehangzó véleménye, hogy az erdélyi római katolikus egyház rend­kívül konzervatív. A megállapítás jogos­sága, megalapozottsága nem vitatható.”

Ezt a két mondatot Túrós Endre írta le egy 1994 januárjában közzétett ta­nulmányában, ami aztán idén egy kö­tetben is megjelent. A kötet címe: Vál­tozásban? Elemzések a romániai magyar társadalomról. S ez a kötet sem áll egye­dül: egyszerre hármat adott ki a KAM, s valamennyiben olyan elemzések, ta­nulmányok találhatók, amelyek ebben a Csíkszeredái szellemi műhelyben ké­szültek. Mi hát a KAM? Kommuniká­ciós Antropológiai Munkacsoport, a re­gionális és antropológiai kutatások köz­pontja. Történetük az 80-as évek elejére nyúlik vissza. Etnológiai körként indul­tak, csupa fiatal tanáremberrel, kuta­tókkal, akik 1983-tól különféle álmeg­nevezések alatt működtek, de 1985-től már nyilvánosan is találkozhattak, és 1987-ben kiadtak egy tanulmányköte­tet, Néphagyományok új környezetben cím­mel. 1985-től a csapat heti rendszeres­séggel tartott tanácskozásokat. 1990-től a magát már Antropológiai munkacso­portnak nevező kör Átmenetek címmel lapot is szerkeszt, amely később intézeti kiadványként Antropológiai Műhely név­vel jelenik meg. Most azután, 1996-ban, három kötetbe gyűjtve adták ki koráb­ban elkészült legfontosabb dolgozataikat.

Teljességgel a véletlen műve volt (szerencsére vannak ilyen jó véletle­nek), hogy éppen az 1996-os csíksomlyói búcsú előtti napon kereshettem fel a KAM munkatársait, hónom alatt há­rom kötetükkel, amelyeket az előző órában kaptam Csíkszereda ma már jól prosperáló magyar nyomdájában.

Elég reprezentatív helyen találtam rá a csoportra, szemben az úgynevezett Mikóvárral, ahol most a Székely Múzeum található, áll a Városháza, s itt bérel a KAM néhány helyiséget. Ma már szakkönyvtár, számító­gép­rendszer áll a ren­delkezésükre. Rendszeres támogatást kapnak a Soros Alapítványtól, de egyéb megrendelésekre is dolgoznak, így – nem kis dolog ez a mai világban – gaz­daságilag is megállnak a lábukon. Igaz, majd mindegyik kutatójuk tanárkodik valahol továbbra is, hogy magánegzisz­tenciáikat is biztosítani tudják. Az in­tézmény jelenlegi munkatársai: Bíró A. Zoltán, Bodó Julianna, Gagyi József, Oláh Sándor, Rostás Zoltán és Túrós Endre.

Ő – Túrós Endre – írta a katolikus egyház konzervativizmusáról idézett so­rokat, de mást, nagyon-nagyon fonto­sat is megfogalmazott ennek a tanul­mánynak a bevezetőjében. Olyan fi­gyelmeztető szavakat, amelyeket min­den Erdéllyel foglalkozó hazai politi­kusnak, közírónak, minden anyaorszá­gi lelkes érdeklődőnek illene mindig szem előtt tartania:

„A kívülről érkező megfigyelő, aki a vizsgált régió nyelvének/nyelveinek ala­pos elsajátítása (vagy ismerete nyomán – teszem hozzá én, e sorok idemásolója) és a vizsgált terepen való hosszas tartózko­dás után is megmarad külső szemlélő­nek, »megszépítő távlatból« látja a je­lenségeket. Viszonyítási alapja rend­szerint az a társadalom, amelyből érke­zett, s nemcsak szemlélt, hanem sike­rült/kényszerült »beélni« is.”

Azt hiszem, ez a kívülről hozott viszo­nyítási alap mindennél jobban jellemzi Erdély minden anyaországi jóakaróját, akik két utazás, két hivatalos látogatás, két ismerősök között elköltött vacsora után idehaza a transsylvanizmus szakér­tőinek pózában tetszelegnek, és tanácso­kat osztogatnak odakinn is, idehaza is.

Jómagam a 70-es évek végén jártam először Erdélyben, azóta sokszor megfor­dultam arrafelé, még a nagyváradi (ter­mészetesen magyar) újságíróképzésbe is beleártottam magam néhány óra erejéig, de számomra már régóta az okozott mindig meglepetést, hogy semmi sem olyan, mint ahogy mifelőlünk látszik, ahogy idehaza beszélnek róla. A hazai „szakértők” megállapításai odakinn ne­kem valahogy soha nem álltak össze egységes képpé. Csak egyetlen jellemző példa: hazulról az erdélyi magyarság, főleg annak kulturális elitje, valami egységes egész benyomását kelti. Aztán Nagyváradon nem tudják, hogy milyen magyar könyveket nyomtatnak Csíksze­redán, Kolozsvárott nem nagyon figyel­nek arra, hogy mi is van Temesvárott, Marosvásárhelyen pedig mintha senkit sem érdekelne, mi történik Bukarest nagyszámú magyarságával.

Szóval: minden figyelmeztetés nél­kül is sejtettem, hogy jó szándékú, ér­deklődő értelmiségként alig tudok va­lamit a mai, a valódi, a létező romániai magyarságról. Ezért aztán szinte felsza­badító erővel hatott rám a három kö­tetbe gyűjtött tanulmányok eredetisége, újdonsága, téma- és tény gazdagsága. Alságok lepleződnek le ezekben az írá­sokban, korábban átláthatatlan össze­függésekre derül fény, nem beszélve olyan érdekességekről, mint mondjuk, egy falu „Magyar görög katolikus ro­mánjai”, ahogy a tanulmány címe is mondja, vagy a székelyföldi elvándor­lások rajza, a múlt század végéről nap­jainkig, benne egy nyug­díjas korú, öz­vegy ácsmester magyarországi munka­vállalásainak eset­tanulmányával.

Van néhány alapkérdés, amelyekben ezek a tanulmányok egészen új távla­tokat nyitnak, s ezeket akkor is „távla­toknak” kell neveznem, ha ez a jövő nem ígérkezik feltétlenül rózsásnak, vagy legalább is nem arra felé vezet az út, ahol a székely „harisnyát” (így ne­vezik a feszes, fehér nadrágfélét, amely a székely férfiak népviseletének alap­eleme), a családi és vallási hagyomá­nyokat tartósan meg lehet őrizni.

– Nagy botrányok lehetnek az erre utaló megállapításaikból, hiszen máris sokan a hagyományok szétverésével vá­dolják a diszkó zenét, az abortuszt, a televíziót, a XX. század végének szinte minden fejleményét – vetettem fel a KAM fiatal kutatóinak. – Már most is nagy a sírás-rivás!

– Különösen, hogy némelyek ebből a sírás-rivásból próbálnak megélni – hangzott a válasz, és innen kezdve tud­tam, hogyha valami komolyat, valami igazat akarok megtudni erről a világ­ról, akkor át kell rágnom magam a három köteten.

3.

Térjünk most már vissza néhány szó erejéig Túrós Endre dolgozatához, amely szerint „Az egyházi élet, a vallás­gyakorlás formáit vizsgáló, lényegre koncentráló kutatók egybe­hangzó véle­ménye, hogy az erdélyi római katolikus egyház rendkívül konzervatív.”

Ebben az írásban, a továbbiakban mégis mintha az ellenkezőjét is igazol­ná a kutató. 1994 pünkösd előtti éjsza­káját írja le, a Somlyóhegy tövében álló impozáns Szent Péter templomban le­zajlott eseményeket. A távolról érkezet­tek, mindenekelőtt a hegyen túlról in­duló moldvai csángók ugyanis a temp­lomban szokták tölteni a szombatról va­sárnapra virradó éjszakát. Virrasztanak, imádkoznak és – alszanak a temp­lomban, felnőttek a padokban ülve, de a kisgyerekeknek többnyire meg is ágyaznak a templom padozatán.

1994-ben azonban a hívő fiatalok egy csoportja egész éjszakára birtokba vette az Isten házát, ahol különféle csoport­jaik műsorokat adtak: balett-táncosok is felléptek, pantomimesek játszottak, néha igen hangosak voltak a színját­szók dialógusai. Mintha szándékosan arra törekedtek volna, hogy ott senki ne aludjon. A színpadtér egyre inkább az egész templom tere lett, a fiatalok, amikor éppen nézők voltak, oszlopokra másztak, egyes jelenetekben galambo­kat röptettek, de mindez természetesen egyházi, biblikus témák megelevenítését szolgálta. Az éjszakázni kívánókat persze idegesítette ez az egész színjátszósdi, de nem tiltakoztak. Igaz, legiti­málta az eseményeket, hogy a frissen kinevezett gyulafehérvári érsek is meg­jelent, sőt, a lépcsőre ülve figyelte a fejleményeket.

A leíró jellegű tanulmány summázata végül is az, hogy az egyházi konzerva­tivizmussal szembeni „ellenerők” is megjelentek már, s erre az érsek mint­egy áldását adta.

Hogy az egyház valóban konzervatív, és az elmúlt évek divatja után sokféle konfliktus elé néz, azt Túrós Endre és a KAM szellemi vezetőjének tekinthető Bíró A. Zoltán közös, az Egyház – a társadalom szemszögéből című, először ugyancsak 1994-ben publikált tanulmá­nya fejti ki részletesebben. Egyebek kö­zött megállapítják, hogy a fiatalok elitjé­nek csak a második vonala hallgat in­kább az egyház hívó szavára. Hasonlót állapítanak meg a felnőtt értelmiségi elitről is, amelyben – a szerzők szerint – az egyház működése több ponton meg­erősítette a róla kialakított negatív alaphangulatú képet.

Még érdekesebb, amit a vallásos tö­megek és az egyház viszonyáról írnak, amit „perlekedőnek” neveznek. Itt ar­ról a kettősségről van szó, hogy miköz­ben az erdélyi katolikus magyarság je­lentős része mélyen vallásos, mégis erő­teljesen növekszik az individualizáció és a szekularizáció. A gyerekek ugyanis minden korábbinál jobban eltávolod­nak a családtól, egyáltalában: a család­alapítási kor feljebb tolódik, a gyerek­vállalások aránya tendenciaszerűen csökken, az életpályák választásának és bejárásának közösségi kontrollja gyen­gül. Az emberek formálisan ragaszkod­nak a társadalmi és vallási rituálékhoz, de az elfordulás is jól kimutatható. Miközben az egyházat mindig is – ma is – olyan „felső”, elit jellegű intézmény­nek tekintették, amely ugyan megjele­nik a saját életvilágukban is, de még­sem annak része, attól „idegen”. Az egyházhoz, mint intézményhez való vi­szony nem ugyanaz, mint a hitélet gya­korlásának kérdése. S itt jelentkezik a „perlekedő” viszony, gyakran a falusi pap által megfogalmazott helyi szabá­lyok ellen is.

Talán még érdekesebb a tanulmány­nak az a része, amely azt tárgyalja, hogy ebben a régióban a katolikus egy­ház hangsúlyozottan nemzeti (magyar) jellegű, eltérően más egyházak magyar­ság-ideológiáitól (kivéve Tőkés Lászlót és körét). Ennek következtében „sérelmi beállítottságú, retorikus, kedveli az ellenségképet, s rendszerint valami más ellenében határozza meg önmagát” – így a tanulmány.

Ezzel szemben – állítja Bíró és Túrós – a szélesebb társadalom nemzeti(ségi) indentitás­tudata sokkal pragmatikusabb, alapvetően nem sérelmi változatot kép­visel. Ezért az egyházi magyarság-kép­nek „nincs sok esélye arra, hogy össze­kapcsolódjon a mindennapi életben domináns, kevésbé retorikus, sokkal célirányosabb magyarság-tudattal”.

Aki ezek után azt hinné, hogy a szer­zőket valami ateista hevület vezérli, azokat meglepheti a tanulmány össze­gezése, amely éppen hogy javaslatokat tartalmaz: mit kellene tenni a médiu­mok, az ifjúság körében, az egyházon belüli generációváltás ügyében, hogy hatékonyabban jelenjék meg a katoliciz­mus a romániai magyar társadalomban.

5.

Berszán Lajos plébános úr ugyan már nem fiatal ember, de rá bizonyosan nem vonatkozik az, amit a kutatók az egyház elöregedéséről írtak.

A csíksomlyói búcsú előtti délutánon és estén jártunk nála Gyimesfelsőlokon. Tiszteletre méltó, de úgy is mondhat­nám: elképesztő kísérletbe kezdett. A kis gyimesi falunak eddig csak általános iskolája volt. Most is ott fogadott ben­nünket, délután öt óra tájban. (Néhány szerény ajándékkönyvvel érkeztünk.) De nem ám általános iskolások várták a magyarországi vendégeket, hanem gimnazisták. Merthogy már egy első és egy második osztálya is van a gimnázi­umnak, amelyik egyelőre ugyanabban a kis általánosban működik, ahová a gyerekek többsége korábban is járt. A táblán még a tanévvégi angol óra ma­radványa: igeragozás vagy szószedet ár­válkodott. A gyerekek, akiket erre az alkalomra a plébános úr berendelt, illő tisztelettel és őszinte érdeklődéssel hall­gatják a vendégek és Berszán tisztelen­dő úr szavait, aki eldicsekszik azzal, hogy nemrég angol vendégek is jártak itt, és a gyerekek egy része beszélgetni is tudott velük.

Hétre már a plébános úrnak a temp­lomba kellett sietnie, de előtte még meg­mutatta a gimnázium féligkész épületét. Szokatlan, csillag alakú, háromszintes nagy faház ez, egyelőre ablak, ajtó és villany, víz, csatorna nélkül. De a csillag­alaprajz közepén, a közösségi térben, a legalsó szinten Berszán Lajos már oda­magyarázta a jövendő diszkót és egyéb szórakozási lehetőségeket, a következő szintre pedig, ugyancsak a tornyos épü­let közepébe, a jövendő kápolnát. Egyelőre azonban minden áll: ennyi pénz volt, ennyi készült el. Az adomá­nyok cserrennek, csurrannak, de nem valami vastagon. A parókián viszont a tisztelendő úr büszkén mutatott egy számítógépre, ezt most kapta az iskola. A parókia egyébként – egyetlen szoba kivételével – emeletes vaságyakkal van berendezve, ez ugyanis a gimnázium kollégiuma, két éve. A távolabbi fal­vakban, a hegyek közé mégsem gyalo­golhatnak haza naponta a – zömében kislány – gimnazisták. Ezért a parókián laknak, s csak hétvégeken járnak haza.

Este hat után Berszán Lajos már ka­ringben, hívei élén fogadta a gyimesbüki keresztalját, hogy közösen vonul­janak be a templomba, ahol a mise végén cserkészeket avatnak. Másnap fenn a hegyen láttam még egyszer Ber­szán plébános urat: büszkén vezette kis csapatát, akik már vitték gimnáziumuk kék zászlaját, ráhímezve a névadó: Szent Imre. Azért sejthet valamit a katolikus egyház is, hogy mi a fontos számára: a 400 000-nek mondott em­bertömeg legelejére, közvetlenül az ol­tár elé biztosítottak helyet a felsőloki diákoknak.

6.

Vajon annyira szegények a szülők, hogy gyermekeik szálláshelyéről sem tudnak gondoskodni? A kérdés már ott mo­toszkált a fejemben, akkor is, amikor ott topogtunk a parókia emeletes vas­ágyai, a kipróbálás alá vétetett számí­tógép, az egyetlen WC-re, mosdóra vá­rakozó diákok meg a másnapi búcsúra érkezett felnőtt vendégek között.

A választ, vagy legalábbis annak egyik lehetséges változatát, megint ott találtam a tanulmányok között. A túlélés vonzásában – Helyzetelemző tanulmány a romániai magyar oktatási/nevelési szerkezet­ről című dolgozatot négyen jegyzik. A már említett Bíró A. Zoltán és Túrós Endre mellett Bodó Júlianna és Gagyi József. Ez az írás is még 1994-ben szü­letett, de azt hiszem, a legfontosabb megállapításai ma is – sőt, ma még in­kább – érvényesek.

Melyek a legfontosabb megállapítá­sok? Először is talán az, hogy már az iskolaügy túlságosan centrális helye és kiemelten ideologikus jellege miatt sem lehetett eddig a reális helyzettel szem­benézni. Úgy is fogalmaznak a szerzők, hogy a mai romániai oktatási szerke­zetre „vonatkozó meg­állapítá­soknál különbséget kell tenni a társadalmi nyilvánosságban kreált metaforikus vál­tozat és a ténylegesen létező változat között”. Ami a szakzsargont némikép­pen magyarra vulgarizálva körülbelül azt jeleni, hogy más a valóság, és más, amit erről a nyilvánosság előtt monda­ni szokás.

A nyilvánosság előtt, a sajtóban és egyebütt megszólaló értelmiségi elit fel­háborodik, sír, követel, nem is mindig alaptalanul. Mert való igaz, hogy a Ro­mániai Magyar Társadalom (a szerzők így, nagybetűsen, körülhatárolható tár­sadalmi tulajdonságokkal rendelkező egy­ség­ként beszélnek róla) önazonossá­gának, egyáltalán: társadalmi létének az egyik, ha nem a legfontosabb felté­tele a magyar nyelv, s ami ezzel jár, a magyar kultúra megőrzése.

Beszámolnak a szerzők azokról az is­kolakísérletekről, amelyek tágítani, bő­víteni kívánták a magyar nyelvű oktatás szerkezeti kereteit. Am arról is hírt ad­nak, hogy az anyaországból érkezett anyagi és szellemi segítség jó része is olyan formális, esetleges kísérletekre volt csak elég, amelyek ugyan 1990-92 között még reményekkel kecsegtettek, de azóta – a már egyéként is gyérebben csordogáló támogatás is – egyre inkább kárbavész. Részben azért, mert az új szerkezeti elemek is egy régi – a kon­zervatív – szervezet részeivé váltak, fő­ként pedig azért, mert a tartalmi és módszertani változások terén szinte semmi érdemleges nem történt.

S most jön megállapításaik legsúlyo­sabb, sokakat talán kiábrándító része. Azt állítják ugyanis, hogy az iskola­kísérletek, az új formák, keretek létre­hozása, az anyanyelvi oktatásnak ilyen kiemelt kezelése csak az értelmiségi elit, a „fenn” számára volt fontos. A „lenn” (ezt a különválasztást minden témakörben nagyon fontosnak tartják a szerzők) korábban is, ma is, más vi­szonyt alakított ki az iskolával. Ami a „lenn” számára mindig is „fenn”, azaz felettük volt. Korábban azonban, s ez talán a legmeglepőbb a tanulmányban, a „lenn” számára fontosabb volt az is­kola, mint ma. Akkor ugyanis az iskola adta szinte az egyetlen lehetőséget, hogy a fiatal, a család ösztönzésére, sőt örömére, megpróbálja elhagyni ezt a „lenn”-t. Kevésbé metaforikusán fogalmazva: az iskola volt a székely­földi magyar családok számára az egye­düli kitörési pont, amely lehetőséget adott a falu, s ezzel együtt a szegénység odahagyására. (Egy másik tanulmány­ban azt is tárgyalják a kutatók, hogy a csíki medence magyarjai általában is el­szegényedőben vannak, még a korábbi állapotokhoz képest is.)

A régi, 1989 előtti iskola valóban adott némi lehetőséget a fizikai és tár­sadalmi helyváltoztatáshoz. Az az iskola ugyan, mint a világ legtöbb tömeges közoktatása, a középszintre épült, de azt különösebb nehézségek nélkül el is érhette egy átlagos képességű gyerek, és stabil volt az iskola utáni továbblé­pés útja, még ha a magyar származású diplomás számíthatott is arra, hogy az akkor kötelező elhelyezések idején szülőföldjétől a legtávolabbi, lehetőleg román közegben kell elkezdeni a fel­nőtt munkás életet. De ez a kötelező elhelyezés legalább biztos volt.

Ma viszont – állítják a szerzők – semmi sem stabil, semmi sem biztonságos. Sem az iskola, sem az utána remélhető el­helyezkedési, pénzkereseti lehetőségek viszonyrendszere. Ezért sokkal szkeptikusabb, érdektelenebb iskolaügyben a „lenn”-t, . mint bármikor korábban. Ezért nem érzik tragédiának a szülők, ha mondjuk román középiskolába kell járnia a gyereknek, hiszen így még mindig valamivel nagyobb a kiszakadás esélye.

7.

Néhány évvel ezelőtt éppen érettségi idején járhattam Csíkszereda legtekin­télyesebb, legnagyobb hagyományú kö­zépiskolájában, a Márton Áron Líceum­ban. Az igazgatóval és egy kiküldött (magyar) minisztériumi felügyelővel beszélgetve kiderült, hogy még a ma­túra idején is vannak gyerekek, akik nem beszélnek és írnak elég jól romá­nul. Akkor ez meglepett, bár tudtam, hogy a diákok egy része színmagyar falvakból érkezik, ahol a tanulótársaik és tanáraik ugyancsak magyarok vol­tak. Aztán többszöri Csíkszeredái tartóz­kodás alkalmából azt is megtapasztal­hattam, hogy nem volt olyan üzlet, nem akadt olyan utcai járókelő, aki – akár román létére is – ne tudott volna magyarul. (Ellentétben a határközeli Nagyváraddal például.)

Erre a magyar nyelvi fölényre ugyan magyarázatot adhat Csíkszereda múltja is. Áz egyik tanulmány, amely egyebek között a város históriájával is foglalkozik, kideríti, hogy 1910-ben 3701 lakosból mindössze 45 volt román, és 44 német nemzetiségű. Ez az arány 1930-ra, tehát az új uralom idejére úgy változik, hogy 4807-ből 598, tehát 12% a román. 1992-re nagy lélekszámú város lett Csíkszereda, ahol 46 029-en élnek, ebből 38 904 a ma­gyar, 7451 a román, ami némi aránynö­vekedést mutat, mert ez már 16%.

Ezek a számok, de az együttélés szo­kásait, modelljét vizsgáló tanulmány is­mét érdekes tényekkel és a kívülálló számára meg­le­pe­tések­kel szolgál. így például azzal, hogy 1950 és 1968 között a helyi hatalom elvben inter­nacionalis­ta volt, gyakorlatban, természetes for­májában pedig magyar. A megye (Har­gita) és a város politikai és adminiszt­ratív vezetését magyarok látták el – ma­gyarul. Ahogy a szerzők fogalmaznak: a kommunista Romániához lojális, kommunista magyarok. Az ötvenes években megalakult Magyar Autonóm Tartományban a magyarok voltak az elsőrendű állampolgárok. 1968 után azonban, a nagyarányú iparosítással egyidőben, tömegesen helyeztek a vá­rosba románokat, a gazdasági, közigaz­gatási, nem utolsó sorban katonai és pártfunkciókba. A betelepítés termé­szetesen családostul értendő, és a napi érintkezés – immár kötelező – nyelve a román lett. (Ettől kezdve jó magyarnak lenni és lojálisnak maradni a helyi ha­talomhoz, már nehezen összeegyeztethető, kétféle igény volt.) 1981 és 1989 között a közigazgatás és a település-fejlesztés „racionalizálása” jegyében újabb román betelepítési hullám érke­zett a városba. 1989 aztán hirtelen új helyzetet teremtett. Sok román család úgymond „elmenekült”, azaz visszatele­pült oda, ahonnan néhány évvel ko­rábban érkezett, az itt maradottak pe­dig a „gettósodás” állapotába kerültek. (A kifejezés ugyancsak a szerzőktől származik.)

A tanulmány ezt nagyon sokoldalúan fejti ki. Például, hogy a helyi románság és a helyi magyarság között egyre ke­vesebb az érintkezési felület. Még a „leg­demokra­tikusabb” közösségi tér­ben, a kocsmában is keveset beszélnek egymással. Általában – s ennek a dol­gozatnak talán ez a legérdekesebb meg­állapítása – mindkét oldalon igyekez­nek minimalizálni a találkozások be­szédrészét. Azelőtt a magyarok, most inkább a románok próbálják maguk­ban, családjuk körében előre megfogal­mazni azokat a mondatokat, amelyek elkerülhetetlenek, különösen a hivata­los érintkezés szintjén. Minden beszél­getést, a kocsmában is, igyekeznek a lehető leghamarabb befejezni, hogy az­tán odahaza, családi, baráti körben an­nál bővebben „kibeszéljék” e találkozá­son szerzett élményeiket. Mondani sem kell talán, hogy mindkét oldalon nega­tív előjelekkel. S a másik etnikummal szemben bizony masszív előítélet-rend­szerek élnek, így például abban a te­kintetben, hogy mondjuk a magyarok munkavégzésben, szellemiekben miért értékesebbek, mint a románok. (Miköz­ben Erdélyszerte él egy le nem írt, de létező értékrend, ami szerint legfelül a szászok vannak, aztán jönnek a magya­rok, végül a románok.)

Így nem csoda, hogy a Csíkszeredái román családok egyre inkább csak ma­guk között érintkeznek, maguk között tárgyalják, vitatják az eseményeket s alakítanak ki a zártságból adódó élet­viteli modelleket.

8.

Ezért, hogy Csíkban senki román (a ha­tóságokat is beleértve, mert hogy a rend­őrök például szinte egytől-egyik romá­nok ott is), meg nem szólal, amikor a somlyóhegyi búcsúban a templomi zászlók mellett ott viszik a piros-fehér-zöld magyar lobogót is, ezért hogy a Márton Áron Líceumban van diák, aki nyolc év alatt sem tanul meg tisztessége­sen románul, ezért hogy ezen a vidéken és ebben a városban mindenki magyarul beszél, s még van magyar iskola, ahová – aki akarja – beírathatja a gyerekét.

Mindezeket már én teszem hozzá a tanulmányokhoz, amelyekből sok min­dent lehetne még idézni, de felesleges. Akit igazán érdekel, el tudja olvasni. Aki csak barátokhoz, ismerősökhöz, ro­konokhoz jár ki, vagy éppen a gyönyö­rű tájakon kíván turistáskodni, azok e tanulmányok nélkül is jól elboldogulnak.

A politikusoknak azonban, akik na­ponta tépik a szájukat a határon túli magyarok ügyeiben (mikor e sorokat írom, éppen a magyar-román alapszer­ződés van terítéken), kötelező vizsgát kel­lene tenniük ezekből a dolgozatokból, mielőtt a nyilvánosság előtt megszólal­nak. Mert ki az, aki olyan sebész asz­talára mer felfeküdni, akiről tudja, hogy soha anatómiai tanulmányokat nem vég­zett? A politikában – s a közírásban is – felháborítóan sokan vannak mégis, akik az erdélyi (szlovákiai, jugoszláviai) ma­gyarság ügyében sebészként hadonász­nak – szerencsére, csak a szavak sziké­jével –, anélkül, hogy sejtelmük lenne, arrafelé hol vannak a csontok, ízesülé­sek, izmok és a legfontosabb ütőerek.

Sajnos, reménytelen őket vizsgára kötelezni. Pedig milyen jó lenne ezeket a hadonászó úriembereket elzavarni, legalább a politikai műtőasztalok kör­nyékéről.

MÚLTUNK

Hatvan éve alakult meg a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, a NÉKOSZ. Az évforduló tiszteletére közöljük az alábbi írást.

CSÁK GYULA

„Sej, szellők…”

In memoriam NÉKOSZ

ÉN  Meg sem lepődsz?

Ő    Min kellene meglepődnöm?

ÉN  Azon, hogy még mindig vagyok, te pedig… Milyen a halál?

Ő    Nincs róla emlékem. A halál nem az élet része. A halált nem éli át az ember.

ÉN  Akkor a temetésedről sem tudsz?

Ő    Nem.

ÉN  Akkora volt a gyász, hogy még a temetkezési vállalkozás embereinek is folyt a könnye, pedig nekik hasz­nuk volt a halálodból.

Ő    …Szóval te még – vagy. Csakhogy lenni – még nem élet. Mivel fog­lalkozol?

ÉN  Nincs állásom, ezért ráérek fontos dolgokkal foglalkozni.

Ő    Például?

ÉN  Például megalakítottam a Tízezer elnevezésű káeftét. Most az ilyes­minek van divatja.

Ő    Vagyis?

ÉN  Tízezren voltunk valaha a népi kol­légiumokban, mára meg csak annyian maradtunk, hogy elférünk egy szilvafa árnyékában. De még ez­zel a maradvánnyal sincsen szemé­lyes kapcsolatom, hát magam pró­bálom vállalni és védeni múltunkat.

Ő    Ne kezdj védekezni, amíg nem tá­madnak.

ÉN  Támadnak. Nem nevezek meg fó­rumokat és neveket, mert nyilván válasz érkezne, amire válaszolni kényszerülnék, azután új replika ér­kezne, s így dögevőkre jellemző ma­rakodást rendeznének a NÉKOSZ felett, ráadásul honoráriumokért. Öklendek, ha rágondolok. Különö­sen keserűvé tesz, hogy amúgy ál­talam is nagyra becsült, kétségkívül nagy tudású és eszes emberek is…

Ő    Nincsen olyan tudás, amely garan­ciát adna arra, hogy eszed is legyen.

ÉN  Szóval akadnak, akik állítják, hogy a NÉKOSZ és az MKP egy tőről fakadt. Csak az volt a különbség közöttük, hogy egyik legyőzte a másikat.

Ő    1949-ben dolgozószobájába rendelt Rákosi, és nyersen közölte, hogy útjukban vagyunk, tehát betiltják a mozgalmunkat. Azonosság esetén ez nem következett volna be.

ÉN  Bizonyítható és bizonyított is, hogy volt idő, amikor együttműködtünk…

Ő    A fasizmus és a reakció ellen. Akár­csak a polgári demokratikus pár­tok többsége. Csak így látszott le­hetségesnek egy haladottabb való­ság megteremtése.

ÉN  Régen volt, és mi gyerekek vagy ifjak voltunk, a gyerekkor pedig a vakhitű igazság korszaka. Ha ma­gunk határozzuk meg magunkat, nyilván elfogultak vagyunk.

Ő    Szent-Györgyi Albert, a Nobel-díjas tudós nem volt se gyerek, sem ifjú, és nem volt kommunista sem, még­is több ízben tanúja lehettem a par­lamentben, amikor értékeinkről és érdekeinkről szólt. Cikkben méltatta mozgalmunkat Julian Huxley bioló­gus, aki 1946-48 között az UNESCO főtitkára volt, és korántsem kom­munista szimpatizáns. De tanul­mányozták és értékesnek minősítet­ték mozgalmunkat nem kommunista olasz, lengyel, finn, angol, bolgár, indiai, belga és kanadai pedagógu­sok is, hogy csak a hirtelen eszem­be jutókról szóljak. Vendégdiáko­kat is küldtek a mi kollégiumaink­ba, Kanadából például éppen százat. Romániában meg is alakítottak ti­zenkét vegyes, román-magyar kol­légiumot a tőlünk vett minta alap­ján, de később őket is betiltották.

ÉN  Homályos ez a sarok, ahová tele­pedtél.

Ő    Majd megvilágítjuk gondolataink­kal a homályt, és akkor eltűnik. Jó lesz, ha nagyobb homályra is felké­szülsz. Útban van a sötétség korsza­ka. Begyulladnod azonban ettől nem kell, mert öreg bölcsesség, de lehet, hogy szimpla megfigyelés, amely szerint akkor van legközelebb a haj­nal, amikor legnagyobb a sötétség.

ÉN  Hazudnék, ha azt állítanám, hogy pontosan értelek. Amennyiben azon­ban arra célzol, hogy megvénülten is repüljek a képzelet szárnyán egy vágyott irányba, az… csábító.

Ő    Nem elég képzelődni – cselekedni kell. Mennél erősebb a képzelődés, annál gyöngébb a józan okosság.

ÉN  Felséges pedig a reményteli képze­lődés, mert anélkül csak a kétségbe­esés marad.

Ő    A kétségbeesés is gyakran nyert már jó ügyet szolgáló csatát.

ÉN  Küzdjünk tehát, és bízzunk?

Ő    Feltétlenül! Aki csak reményből akar élni, elvész. Roppant kicsi volt az idő és a tér, melyet annak idején mi a küzdelmünkhöz kaptunk, mégis eredménnyel harcoltunk.

ÉN  Nem tudom, te miképpen éltél, mert fent voltál a vezérkarban, én pedig közvitézként, mezítlábasán tapostam az utat…

Ő    Azonkívül híg volt a menázsid, rossz a fekvőhelyed. Az úgyneve­zett vezérkar sem élt különbül.

ÉN  Mégis úgy emlékszem a kollégiumi évekre, mint életem legboldogabb korszakára, holott azóta már bele­kóstolhattam kipárnázottabb életbe is. Magasba emelt a tudás.

Ő    Magasba emelt a folyamat, amint a tudást megszerezted, mert nem önmagában a tudásban van a bol­dogság, hanem a megszerzésében. S a NÉKOSZ elsősorban ezt adta azoknak, akik mezítláb indultak el otthonról. Közös ősotthonunk pe­dig valójában nem a háború után épült, hanem 1662-ben, amikor Bethlen Gábor nagyságos fejede­lem elrendelte, hogy a Gyulafehérvárott, majd Nagyenyeden létesült kollégiumokban tanulók tíz-tizenöt százaléka jobbágyok és általában szegény sorsúak gyerekeiből kerül­jön ki. Ezt hirdesd mindenkinek, aki vagy nem ismeri valódi erede­tünket, vagy szándékosan hazudva állítja, hogy rákosista képződmény, vagy éppen szovjet import voltunk. Háromszáz évvel ezelőtti bölcs gondolat szülte a mozgalmunkat, de háromszáz évvel későbben, vagy­is 1945 előtt már tízszer kevesebb volt a szegény diákok aránya an­nál, mint ahogy a nagyságos feje­delem elrendelte. Ezen az arányta­lanságon változtattunk a népi kol­légiumok létrehozásával. És az is­kolai továbbtanulás lehetőségénél még többet is adtunk. Felismertük, hogy az oktatás a legkisebb része a nevelésnek. Ezért alkottunk a ne­velés területén már akkor elismert és ma is érvényes csodákat.

ÉN  Khm… Khm…

Ő    …Mi az?

ÉN  Nem vagyunk-e hiúbbak, mint amennyire szerényeknek illenék lennünk?

Ő    Jó, jó! Elkapott a hév… Úgy látszik, az ember olyan gyarló, hogy még a rosszban sem tökéletes, hát még a jóban! Szerénység, sajnos, nem létezik bennünk hiúság nélkül.

ÉN  A gőgtől sem voltunk mentesek. A túlfejlett „NÉKOSZ-öntudat” miatt, azt hiszem, joggal bírálhatnak ben­nünket.

Ő    Egyéb hibánk is volt, minden jó szándékunk ellenére. Őfelsége a Vé­letlen, minden emberi tervet felül­bírálhat. Én is láttam évtizedekkel későbben olyan volt kollégistákat, akik ilyen-olyan szélsőségek felé ki­lengtek. Láttam olyanokat, akik a hatalomba kerülve úgy viselkedtek, mint a disznók: jóllakottan is a vá­lyúba dugták az orrukat, ha új moslékot láttak benne. Ezt a hajlan­dóságaikat azonban semmiképpen sem a NÉKOSZ-ban tanulták, legfel­jebb nem irtottuk ki belőlük a ma­gunk kollégista közösségeiben azo­kat a hajlandóságaikat, amelyek már eleve bennük léteztek, s aztán a ha­talom könnyen eltorzíthatta őket.

ÉN  Egyébként azonban mossuk kezein­ket…

Ő    Ézsau eladta elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért. Nem gondoltak még rá, hogy nagyon éhes lehetett, s ez enyhítő körülmény? A mohósá­got és a hatalomban való tobzódást minden frissen felkerülteknél meg­figyelheted. Minden orvosnak meg­van a maga kedvenc betegsége, s bi­zony velünk is megesett, hogy oly­kor betegségeinket is dédelgettük.

ÉN  Akkor viszont mondhatjuk, hogy vétkezünk, ha a NÉKOSZ-évek szépségeire emlékezünk?

Ő    Az emlékezés olyan Paradicsom, amelyből nem lehet kiűzetni. Ádám és Éva is vétkeztek, ámde miben állt a vétkük? Szakítottak a tudás fájáról, akárcsak mi tettük. Szigo­rúan gondolkodó vallásfilozófusok­tól is olvastam olyan utalást, amely szerint sejtelmesen tudtukra ada­tott, hogy ez bocsánatos bűnük volt. Ebből aztán vigasztalást me­ríthettek és nosztalgiával gondol­hattak a paradicsomi létre. Verí­tékkel kellett keresni a kenyerüket, de ez a kényszer nem vehette el tőlük a jogot az emlékezésre. A mi emlékeink ráadásul nemcsak múl­tat jelentenek, hanem a jövőbe is mutatnak. Megismételhetek, sőt: megismételendők az emlékeink, lehántva persze róluk minden hibát. Azt mondják, hogy rossz emberek­nek nincsenek szép dalaik, de gon­dolj csak vissza: nem voltak-e mámorítóak a mi dalaink, amelyeket a néptől örököltünk? S vállalhatjuk indulónkat is, amelyben ott zengett a hit, hogy holnapra megforgatjuk az egész világot! Ez a hit éltet halálom­ban is, ámbár ma már tudom, hogy nem könnyű a világot megforgatni, miközben példák özöne mutatja, hogy nem lehetetlen.

ÉN  Köszönöm, hogy segítettél megma­gyarázni magamnak magamat.

Ő    Nem szívesen tettem. Amint mond­tam, gyűlölöm a magyarázkodást, és te most valami effélébe vontál bele.

ÉN  Ezt én sem szívesen tettem. A tehe­tetlenség tétette velem. Mindunta­lan zúgják a fülembe, hogy irány Európa, de felfoghatatlan számomra, hogy – miközben magam is szívesen hallom a jelszót – miért akadály, és miért nem inkább segítség az Euró­pába vezető úton a NÉKOSZ hagyo­mánya, szelleme, példaadó értéke?

Ő    Akik a NÉKOSZ és megannyi ha­sonló érték elmozdítása és megsem­misítése révén próbálnak Európa felé haladni, azok megérhetik Met­ternich egykori jóslatát, amely sze­rint eljön az idő, amikor Pozsonynál kezdődik Ázsia. Ezért hát ke­rüljétek a belháborút, mert annak nem lehet győztese.

ÉN  Vagyis?

Ő    Ne belháborúzz!

ÉN  Menjek el mindenki útjából?

Ő    Nincs: „el”. Az ember csak önma­gába vonulhat vissza.

ÉN  Megkísérlem.

Ő    Az értelmes küzdelmet kíséreld meg, tökfej!

ÉN  Nem óhajtok veled veszekedni.

Ő    Ne aggódj, nekem sincs hozzá ked­vem. Egy jó veszekedéshez idő kell, az én időm pedig lejárt. Fizesd ki a kávémat, de ügyelj rá, hogy illő borravalót adj. A NÉKOSZ-időkben elkerülte a figyelmünket, hogy mennyire elbűvölően tud békéltet­ni és érdekeket egyeztetni a pénz. Mindig másról beszéltünk, és nem hatolt messzire a szavunk. Amit vi­szont a pénz mond, azt a világ minden embere érti. Csak rosszat mondtunk a pénzről, holott az még arra is alkalmas, hogy megtartson a tisztesség útján.

ÉN  Kövessük tehát a divatot, és legyen istenünk a pénz és vallásunk a pénz­szerzés?

Ő    Annak idején kihagytuk a tanren­dünkből, hogy aki megveti a pénzt, az trónjától foszt meg egy királyt.

ÉN  Azt értsem ezen…

Ő    Tanuld meg a magad bőrén, hogy mit érts, ha eddig meg nem tanul­tad. Javaslom, hogy rekesszük be társalgásunkat, mert erre két nyo­mós okom is van. Úgy mondják, hogy az ördög nem alszik, ez azon­ban tévedés. Alszik .az, csak meg­válogatja, hogy kivel. Ma én vagyok a soros. Nem akarom elmulasztani az alkalmat, mert örök diák va­gyok, szeretek tanulni, s az ördög kiváló tanítómester. Mizerábilis tár­salgásunk szükséges berekesztésé­nek másik oka, hogy erősen köze­ledik a legnagyobb sötétség, és ké­szülődjünk a közelgő hajnalra.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Böngészés háttérrádiózással

Verseket olvasok egy reprezentatív iro­dalmi folyóiratban. Arról szólnak, hogy világunkból eltűnt az otthon melege, a közösségi ünnepek öröme, az apáink által ránk hagyományozott lelki örök­ség megtartó ereje; az elmagányosodott én fogozó nélkül zuhan önmaga – ha­lálig tartó – mélységeibe, s ez kikerül­hetetlen végzete, nincsen mit kapálózni ellene. Az elitköltészet remekei ezek a versek, kellő figyelemmel olvasom őket. S csak fél füllel hallom, hogy a szom­széd szobában a rádióból Sztevanovity Zorán tömeg­szórakoztatási konzumterméke hangzik; nem zavar, ez csak afféle – ahogyan intelligensül mondják – „háttérrádiózás”, „zenei tapéta”, ki fi­gyel oda egy ilyen dalra:

Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Tovább lapozok a folyóiratban, terje­delmes tanulmányokra. Az egyik arról szól, hogy az igazán korszerű, posztmo­dern irodalomnak nem szabad már tár­sadalmi igazságokat megvilágító, bölcs gondolatokat tartalmaznia, cselekvő hősöket ábrázolnia, s a legjobb, ha a regényeknek már egyáltalán nincsenek is hősei, cselekményeik, hanem főként azt taglalják, hogy az író mit gondol arról, mennyire nehéz regényt írni: egy kulturált ínyenc olvasó manapság az „önreflexivitásban” gyönyörködik. A korszerű költészetnek sem szabad már szépnek lennie, hanem az elidegene­dést kell bemutatnia, azaz értelmetlen betűcsoportokból kell grafikus alakza­tokat mintáznia. Már Adorno is meg­mondta, hogy a hagyományos irodalom a totálisan igazgatott ipari társadalom­ban szükségszerűen manipulált, alacsony színvonalú, a közgondolkodást eltömegesítő, uniformizáló, giccsjellegű, s e végzetet nem is tudja kikerülni, az ipari társadalom korlátainak áttörésére egye­dül a radikális avantgárd elitirodalom képes. A rádióból hangzó, nyilvánvaló­an manipulált és a közgondolkodást eltömegesítő háttérizé is folytatódik:

Apám hitte az első éjszakát,
Apám hitte a gyűrű aranyát,
Apám hitte a szavak igazát,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Apám hitte a hőstetteket,
Apám hitte a bölcsességeket,
Apám hitte a szép verseket,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

A folyóirat végén egy tudomány-elméleti értekezés arra világít rá, hogy igazságok voltaképpen egyáltalán nin­csenek is, csak különféle tudományos feltevések, amelyek – legyenek bármi­lyen ellentétesek, egymást kizárók – egytől-egyig teljesen egyenrangúak és úgy folytatnak „diszkurzusokat” egymás­sal, hogy mindegyik mondja a magáét. A rádióbeli dal is mondja, mondja:

Apám elhitte a hírmondók szavát,
Apám elhitte Chaplin bánatát,
Apám elhitte a folyók irányát,
S úgy hiszem, ez így van jól.

A folyóirat lapjai ezzel – a tartalomjegyzék, az impresszum és a szponzorok hosszú sorát rögzítő jegyzet kivéte­lével – el is fogynak, s a szomszéd szo­bában is zárlatához érkezik a dal:

Én is hiszek egy-két szép dologban,
Hiszek a dalban, a dalban, a dalban,
És én hiszek a város zajában,
És én hiszek benned s magamban,
És én hiszek a mikrobarázdában,
És én hiszek a táguló világban,
És én hiszek a lézersugárban,
És én hiszek az ezredfordulóban,
És én hiszek a quadrofóniában,
És én hiszek a fegyver halálában,
És én hiszek a folyóban s a hídban,
És én hiszek, hiszek apámban.

Ez volt a könnyűzenei műsor befeje­ző száma, most híreket mondanak, erre valóban oda kell figyelni, jó tudni, hogy mire számíthat ez ember manapság. Zűr­zavar Boszniában, szeparatista kurd la­kosság mészárlása, hazai pedagógusok elbocsátása, kulturális intézményrend­szerünk összeomlása, nagy nézeteltéré­sek akörül, hogy honnan vásároljunk fegyvereket, újabb gyógyszeráremelés.

Ez utóbbi különösen érint, már eddig is mindig mély lélegzeteket kellett ven­nem a patikaszámláim kifizetésekor, s ha így megy tovább, nagy baj lesz, ez tény.

S lehet, hogy igazságok már egyálta­lán nincsenek, és az is lehet, hogy ha valaki arról énekel, hogy az apja hitte a szavak igazát, akkor az tömegmani­pulációs giccs – de tények azért bizo­nyosan vannak. Ha nem írják meg őket a posztmodern regényekben, nem mondják ki őket a grafikus halandzsa­versekben, s nem szolgálhatnak per­döntő érvként a posztmodern tudo­mányos „diszkurzusokban”, akkor is vannak.

Elég baj ez, a fene egye meg.

PETŐ GÁBOR PÁL

Mind hősök ők…?

A már nevében is mesterkélt millecentenárium (a magyaroknak a Kárpát­medencében való állítólagos honfog­lalása 1100. évfordulója) alkalmából rendezett, mértéktelenül túl­dimenzio­nált ünnepség- és rendezvény­sorozatot a kudarcok és botrányok sorozata kí­sérte. Ezek közül ugyan nem a legna­gyobb, de bizonyos szempontból a leg­jellemzőbb és leginkább elgondolkodás­ra érdemes mozzanata a „Magyar hő­sök arcképcsarnoka” körüli botrány volt.

Egy jeles festőművész száz (egyen­ként kb. két arasz nagyságú) képen megfestette – hadtörténész tanácsaival és ez utóbbi által írott katalógus kísé­retében – azt, amit ők a „Magyar hősök arcképcsarnoká”-nak neveztek. Ez a száz ekkora kép így együtt az ortodox templomok ikonosztázára emlékeztető „kompozíció” volt: egységes, és éppen az, ennek az egységnek a megbontása robbantotta ki a botrányt, amelyben szerfelett rossz emlékű felhangokat is felismerhetett az érzékeny fül. A képe­gyüttesnek helyet adó Néprajzi Múze­um igazgatója ugyanis a – művészi szempontból ugyan már zsűrizett, de politikailag enyhén szólva felületesen mérlegelt – ikonosztázt közvetlenül a megnyitás után megbontatta, és nyolc arcképet eltávolíttatott.

Már önmagában is felzúdulást keltett egy képegyüttes megbontása, ezzel egy állítólagos művészi koncepció megvál­toztatása, de természetesen a támadá­sok nem ezért érték a kiváló néprajz­tudós-igazgatót, hanem azért, hogy kik­nek a képét távolíttatta el.

A nyolc eltávolított képből hét olyan katonatiszteket ábrázolt – merthogy (és ez is erősen vitatható!) „magyar hősök” cím alatt kizárólag katonák szerepeltek akik a második világháborúban harcol­tak a Hitlerrel szövetséges m. kir. Hon­védség különböző posztjain, és bizo­nyára bátran küzdöttek, de objektíve, talán akaratuk ellenére mégis Hitler és Horthy rendszere megbuktatásának késleltetéséért tették ezt, az antifasiszta világkoalíció egyik tagjának, a Szovjet­uniónak a csapatai ellen. Tetteikről valószínűleg csak családtagjaik, talán még élő bajtársaik és egy-két hadtörté­nész tud csupán. Valószínűleg jól har­coltak – de minél jobban harcoltak, an­nál rosszabb, hiszen rossz ügyért küz­döttek: nem a hazájukat védték – azt ugyanis nem támadta meg senki (ép­pen ellenkezőleg!) –, hanem a világot leigázni szándékozó hitlerizmus ügyét segítették, márpedig aki olvasta Hitler Mein Kampf című könyvét, az tudhatta, milyen sorsot szánt a Führer a magyar „segédnép”-nek az ő elképzelései sze­rint berendezett „Új Európá”-ban.

Persze, nincs okunk csodálkozni, hogy ezeknek a tiszteknek a nemzet elismerésére és hálájára okkal jogot formáló személyek sorából való eltávo­lítása alig álcázott soviniszta felhangú felháborodást váltott ki, ha egyszer a „Honvéd Hagyományőrző Iroda” (mért ilyenre is telik ám nekünk!) vezetője, egy ezredes azt nyilatkozza (HVG. 1996. augusztus 24.): „A második világ­háborúban elhunyt magyar halottaink részére erkölcsi kérdés megadni a vég­ső tisztességet, mivel a mindenkori al­kotmányos kötelességét teljesítő kato­na, ha elesik, hősi halottnak tekinten­dő, függetlenül attól, hogy melyik oldalon kellett harcolnia!”

Szépen hangzó patetikus kijelentés, de el kell képednünk rajta, ha végig­gondoljuk. (Régi rögeszmém, hogy Ma­gyarország kudarcainak és tragédiái­nak közös gyökere az, hogy akár hábo­rúról, akár békéről, akár politikai, gaz­dasági, vagy kulturális intézkedésről van is szó, nem gondolták, gondolják, gondoljuk végig, a következményeket mérlegelve.) Az ezredes úr fenti nyilat­kozatából – végiggondolva – például az is következhet, hogy ha egy náci SS-katonát, aki egy „Sonderkommando” tag­jaként ezer­számra gyilkolta le a meg­szállt lengyel vagy szovjet területeken a békés, ártatlan polgárokat, köztük gyermekeket, nőket, öregeket (persze főleg zsidókat – vajon az ő végtisztes­ségükről hogyan vélekedik az idézett ezredes?), nos, ha ezt az SS-brigantit a partizánok – amire rászolgált – lelövik, mint egy veszett kutyát, akkor ő is hősi halott, és meg kell adni neki a végső tisztességet! (Ha ez így van, akkor va­jon miért keltett világszerte felháboro­dást, amikor Ronald Reagan akkori USA-elnök, németországi látogatása so­rán egy olyan német katonatemetőt ko­szorúzott meg, amelyben SS-katonák is nyugodtak, ami a hónak a legkellemet­lenebb pillanatban történt elolvadása következtében nyilvánvalóvá vált?!)

A hét eltávolított katonaarckép azon­ban csak az „előétel” volt. Az igazi fel­háborodást – hogy kikét és miért, azt el lehet képzelni – az keltette, hogy a nyolcadik arckép Horthy Miklósé volt.

Nézzünk hát szembe ezzel a „hős”-sel. Tagadhataüan, hogy az első világ­háborúban Horthy Miklós, az osztrák-magyar monarchia haditengerészeté­nek hivatásos tisztjeként valóban lebo­nyolított egy sikeres akciót: a Novara sorhajó kapitányaként (a sorhajókapi­tány a szárazföldi fegyver­nemeknél ez­redesi rendfokozatnak felel meg) két kísérőhajóval áttörte az otrantói szorost lezáró ellenséges hajózárat, sőt, eköz­ben megsebesülve is tovább irányította hajóit, amíg csak el nem ájult. (Ez a sérülés könnyű volt ugyan, de életrajz­írói felnagyították, hogy helytállásának nagyobb súlyt kölcsö­nöz­zenek.) Ez az 1917 májusában lezajlott hadművelet ugyan már nem változtatott a háború kimenetelén, de valóban merész és sikeres manőver volt, amiért Horthy megkapta a Mária Terézia lovagrendet. E kitüntetés értékéből azonban sokat levon, hogy 1921-ben kapta meg, miután altengernagyként és a flotta főparancsnokaként átadta a flottát a jugoszlávoknak, s ő, a Tanácsköztársaság leverésében közreműködve, majd saját szavait idézve, „legjobb tisztjei” fehér-terrorista gaztetteit fedezve, Magyarországnak „a királyt ideiglenesen helyettesítő” kormányzója volt…

Ezt a haditettet ugyan Horthy országlása idején tanították a magyar középiskolákban, de ennek ellenére, ha akár egy hazai, akár egy külföldi látogató megállt volna a Néprajzi Múzeumban a „Magyar hő­sök arcképcsarnoka” sorozatban Horthy (méghozzá nem 1917-es, hanem öregkori!) arcképe előtt, aligha a Novara áttörésére gon­dolt volna. Talán a cattarói matrózfelkelés brutális kegyetlenség­gel történt letörésére sem gondolt volna a látogató, pedig ez az akciója – egy másik, személyes momentum mellett – Horthy me­redeken felívelő karri­erjének egyik oka volt, hanem arra, hogy ez az ember huszonöt éven át Magyarország államfője és hadsereg­főparancsnoka („Leg­felsőbb Hadúr”) volt, akit állig felfegyverzett tisztek terrorjának ha­tása alatt választott meg a Nemzetgyűlés 1920-ban tisztére, s amely pozícióját soha többé semmiféle vá­lasztás, szavazás nem legitimálta, és hogy ő volt az, aki végzetes kül- és belpolitikájával a végpusztulás peremére sodorta Magyarországot Hitler lelkes szövetségeseként a második világháborúban!

Helye volt hát Horthy Miklósnak a magyar hősök között egy sikeres had művelet okán? Nem tette ezt semmivé ő maga, későbbi hosszú élete gyalázatos cselekedeteivel?

A képek eltávolítása és az emiatt kavart műbalhé mögött azonban egy fontos, sőt, nem túlzás azt mondani, alapvető kérdés húzódik meg: az, hogy ki a hős? Független-e cselekedete – akár­milyen személyes bátorságot, tehetséget mutat is fel – attól, hogy milyen ügyért teszi?

A fentebb idézett ezredes szemléleté­ben sokan osztoznak: úgy vélik, van egyfajta „külön katonai hősiesség”. Az pedig, hogy valaki hős-e vagy bűnöző – az politikai, tehát (?!) szubjektív meg­ítélés kérdése, amitől pedig óvakodni kell. A bibliai „ne ítélj, hogy ne ítéltes­sél” ma tovább él egyes társadalom-tudományi irányzatokban, mint „érték­mentes” szemlélet. így eljuthatunk ah­hoz az erkölcstelenségbe torkolló (meg­vallom: az én szememben megvetendő és gyűlöletes) teljeserkölcsi relativizmus­hoz, amelyből az is következhet, hogy például egy nácinak Skorzeny (Musso­lini megszöktetője, ifj. Horthy Miklós elrablója) hős, egy demokratának a go­nosztevő kalandor zsoldos.

Ez az, amin igazán érdemes morfon­dírozni: ezen a látszólag objektív és apolitikus szemléleten, amely a hét katona és Horthy képe ügyének tanúsága sze­rint nagyon is (csak éppen titkolni szán­dékozott) politikus szemlélet. Lackó Miklós, a kiváló történész egy mélyen­szántó írásában (Hős katonák. – Népszabadság, 1996. augusztus 26.) feltárta a kérdés gyökerét: „A józanul gondol­kodó polgár azonban a leginkább egy­valamin csodálkozik: miért éppen ne­künk, magyaroknak kell szembefordul­nunk azzal az egész Európa által elfo­gadott […] normával, hogy a második világháború alatt az akkori Németor­szág oldalán folytatott katonáskodás nem kapcsolható össze a hősiesség fo­galmával?” (Közbevetve: nem egész Eu­rópában, hiszen akik Antonescunak vagy Tisónak emléktáblát vagy szobrot állítanak, azok is továbbéltetik kimon­datlanul a nácizmus dicséretét.) Lackó Miklós élesen megfogalmazza: „ […] egy olyan katonai tevékenység, amely jó sok angolszász vagy akár (? – P. G. P.) szovjet repülőgép megsemmisítését eredményezte, amely ezer kilométerekre a magyar határtól hajtott végre hőstet­teket, egy olyan hősiesség, amely eset­leg egy rövid időre lelassította a Ko­lozsvár ellen felvonult orosz-román csapatok előre­nyomulását, és ezzel bár­mily csekély mértékben is, nemcsak a hitleri Németország létét hosszabbította meg, hanem a magyar földön dúló, sú­lyos emberáldozatokat követelő hábo­rút is – mindez nem vonható a hősies­ség átgondolt fogalma alá.” A neves történész hibáztatja a megfestendő sze­mélyek kiválogatásában közreműködő hadtörténészt is: az a tanácsaiban lát­hatólag megnyilvánuló szemlélet, amely „nem vagy csak rejtetten foglal állást a II. világháborúhoz való viszo­nyunk kérdésében, s […] nyílt megvi­tatásuk elől kitér, elavultnak tekinten­dő”, és az ilyen szemlélet „biztonsággal építhet nemcsak a nacionalisták védő együttérzésére, hanem több, ma hiva­talosnak tekinthető intézmény – és több sajtótermék – elvtelenségére is”.

Hadd tegyem hozzá, hogy ezek nem is olyan elvtelenek, hanem bizonyos na­gyon határozott és kárhozatos elvek hirdetői, képviselői. Hiszen például a száz arckép közül az első Attila hun királyé volt, holott azt már a különben háborús bűnösként börtönben elhunyt, de történésznek nem jelentéktelen Hóman Bálint bebizonyította, hogy a hun-magyar rokonság körülbelül olyan le­genda, mint a sumér-magyar nyelv­rokonság.

Ebben az „ikonosztáz”-botrányban is­mét az az eszmevilág tört fel a féllega­litásból, amely a szélsőjobboldali sajtó kellő figyelemre nem méltatott lapocs­káiban tenyészik, és amelyet a szólás­szabadság elvének nagyobb dicsőségére a neo-nyilaspártocskák hirdetnek, ha pedig valamelyikük bíróság elé kerül, egy „ejnye-bejnyé”-vel bocsátják útjára. Nem volna szabad elfelejtenünk az első világháború után Németországban megalkotott úgynevezett weimari alkot­mány alapján működő rendszer tanul­ságait: ez tette lehetővé a nácizmus le­gális hatalomra jutását. És nálunk is ágál egy-két kis „Führer”-önjelölt.

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

A tudás macskája

Szerdahelyi István: Irodalomelméleti enciklopédia

„Nagy volt, mondok, a tudósnak
Az ő tudománya…
Könyvet írt a bölcsességről
     – S hajnal”

A tudós: Szerdahelyi István, a bölcsesség­ről írt könyve: irodalomelméleti encik­lopédiája. Kedvelt, hizlalt macskája: a verstan; a koplaló, de aztán a macská­ból is profitáló szolga: mi, azaz olvasói. Mert ha elszoktunk is a verstantól, an­nál inkább, mert hatvan éve, az iskolá­ban sem tanultuk meg igazán: Szerda­helyi (már korábbi könyvével, a Verstan mindenkinek, és a szemléletével rokon szerzőtárs, Szepes Erika könyveivel együtt) olyannyira értékeli, jogaiba he­lyezi a verstant, hogy még a szabad versen iskolázott olvasó is kénytelen legalábbis megismerni a „szabály­szerű” vers lehetőségeit és korlátait – a pro­fesszor macskája tehát mégis hizlalja őt, a versre éhes szolgát, noha a vers is csak „cifra szolga”.

Szerdahelyi könyvét hónapokig ol­vastam, belefeledkezve, elgondolkozva, néha – épp a verstanba – beleunva, de most, hogy az És (meg a Jelenkor) iro­dalom­tudománnyal kapcsolatos vitáját nézegettem (amely rég lecsengett ak­korra, midőn ez a cikk a nyájas vagy nyájtalan olvasóhoz kerül), újból fölfe­dezem magamnak a tudós (mármint Szer­dahelyi) hetekkel ezelőtt félretett köny­vét, mert egyszerre nosztalgiám támadt a valóban szakszerű tudományosság, ezen belül a saját véleményt el nem hallgató, de szenvedély- és sznobság­mentes irodalom­szemlélet iránt. Mert a viták, hiába idéződik több-kevesebb lelkesültséggel az impresszionizmus, szellemtörténeti, (ál?)marxista, struktu­ralista, hermetista, újabban posztmo­dern és dekonstrukcionista (áltudo­mány – Szerdahelyi mindezt ismeri, is­merteti, megítéli, helyére teszi, hogy csakugyan értsük: mire jó az irodalom.

No, persze lehet vitánk vele is, pél­dául az „autonóm” és „alkalmazott” irodalom határozott elkülönítését te­kintve, vagy – hogy rögeszmésen vers­tanára utaljak vissza – miszerint „a ver­set úgy határozhatjuk meg, hogy olyan… szöveg, amelyben… a nyelv ki­fejezési síkjának építőelemei… minimá­lisan 70% metrikussággal ritmikusan rendezettek.” Ez a „70%-os metrikusság” nyilván éppúgy nem valamiféle át­hághatatlan kritérium, akárcsak a rím. Szóval, van itt még vitatni és vitatkozni való (ízlés dolga), de az irodalom­elmélet semmiképpen nem válhat vala­miféle „tudományos alapozottságú” szak-diktatúrává, amely egyszerűen ki­rekeszti a közönséget – amint azt Kul­csár Szabó Ernőnek agresszív nyilatko­zatával szemben egyik bírálója az Élet és Irodalomban leszögezte. A sokféle szemléletet mind tudomásul vevő, vizs­gáló, szembesítő, de az olvasót soha ki nem rekesztő valódi tudás jellemző Szerdahelyi enciklopédiájára. Ez a gaz­dagság az érdeme, értelme, értéke.

A hatalmas mű tehát elsősorban adattár, a szónak dicséretes pozi­tivista értelmében: mindent regisztrál, ami az irodalomelmélet területén egyáltalán föl­merül, s a tények és el­méletek ilyen egybe­gyűjtése szigorú tárgyi­lagossággal történik, ez annál is meglepőbb, mert épp most jelent meg a szerző Chantefable című kötete, amelyben ritka szenzibilitással számol be saját megbecsülésre érdemes poétapályája megannyi vélt és valós akadályáról, olykor szinte gyerme­teg módon kívánva az elismertetést, mi­vel szükségképpen szubjektív költői munkásságát sohasem kísérte a nyilvá­nosság előtti méltánylás. De épp a köl­tői érzékenység és a mesterség tudása (is) segíti most az elmélet és a szakma (így a verstan) eredményeinek és köve­telményeinek pontos felsorolásában. Ám ezen túl is: a mű – ha valaki név- és tárgymutatóját hasznosítja – lexikon is, példatárán keresztül antológia is; teljes esztétika, értékelésében pedig fontos vezérfonal. De ezek az értékelé­sek sosem erőszakoltak vagy végleges­nek tekinthető „döntő vélemények”. A dialektika mindig működik, s lehetővé teszi, hogy az olvasó maga döntse el, mivel ért egyet, vagy mit utasít el. Ezen túl: a dolgok bonyolultságukban való, ha kell: felboncoló megmutatása az, ami tán legfőbb érdeme, s ezzel kapcsolat­ban a mű (és szerzője törekvéseinek) történeti szemlélete, amellyel ezt a törté­netiséget az „ideális” olvasótól is elvár­ná: a múltbeli kor világába való belehelyezkedést, a beleérzést, azt, hogy egy-egy adott korszak „adott művészeti ágá­nak teljes formanyelvét s a műértés töb­bi elemét szakértői szinten birtokolja, s a műveket a nembeli fejlődés néző­pontjáról értékeli.”

Az ideális olvasó nyilván az irodalom tudósa lehet, de a bonyolultat vizsgáló Szerdahelyi épp a döntő kérdésekben mer határozott lenni: „minden törté­nelmi korszak­ban a leg­magasabb­rendű értékek, amelyek az egész emberiség szabadságának kiteljesedését, az össz­emberi fejlődést segítik elő”. Az össze­tettség, sokféleség vizsgálata tehát nem relativizmus. A szerző attól sem fél, hogy felsorolja: mi mindennel adós épp az irodalomtudomány. Az ebből össze­állítható lista emberöltők számos kuta­tójának szolgálhatna vezérfonalul, noha e könyvben, amit lehet, már megoldott számunkra, utalva még más művészeti ágak (például a képzőművészet) kuta­tásának eredményeire, az irodalmat te­kintve különösen a nyelv szerepére. Ilyen értelemben szinte az emberi lét alap­kérdéséig hatol. A műalkotások szemléletét mégsem korlátozza a klasszikusok, a remeklések vizsgálatára, ha­nem a periférikus irodalmat (beleértve a trivialitást) is fontosnak tartja a fejlő­dés törvényszerűségeinek meg­állapítá­sához. Épp így megjelennek az esztéti­ka törvényeinek megbontói, vagy a já­tékosság elemei. De leleplezi a közhe­lyeket is. Mindazonáltal itt megbocsát­ható lehet egy – hiszen igaz – közhelyes befejezés: Szerdahelyi hézagpótló alap­művet tett le asztalunkra.

(Eötvös József Könyvkiadó)

KÉRI ANDRÁS

Higgyünk-e a szemünknek?

Komlóssy Viktor: Mexico fényei

Mindig örömmel tölt el, ha arról az országról olvashatok, ahol magam is él­hettem, dolgoz­hattam, taníthattam. Alig várom, hogy a könyv végére érjek – minden új információért hálás vagyok (legfeljebb az jut ismét az eszembe, hogy lustaságomnak köszönhetően még most sem írtam meg élményeimet). A kíváncsiság, várakozás kritikus szemlé­lődéssel párosul (szakmai ártalom).

Jelen esetben már a szerző önéletraj­za feltűnést keltő: „A Teleky Blanka Gimnáziumban érettségizett, a Buda­pesti Műszaki Egyetemre azonnal fel­vették, mert nemcsak ötösre sikerült a felvételi vizsgálja, hanem dicséretet ka­pott fizikából.” Sőt, mint kiderül, a földrajz is érdekli. Ajánló sorai nem kevésbé bizalomgerjesztőek: „És mind­ezt az író bemutatja egy Utazási Iroda résztvevőinek élményei kapcsán, elve­zet egy elbűvölő, érdekes világba! Sok örömük lesz e könyv olvasásakor!” Vár­tam, hogy így legyen, de az első oldalak után már tudtam, hogy az ígéret aligha teljesül. Ráadásul a szerző nemcsak az olvasó türelmével, de jónevű, nemcsak írástudó, de szakmájukhoz is értő lek­torok nevével is visszaél. (Felhívtam őket. Közreműködésük a könyv felülbírálatában őket éppúgy meglepte, mint az olvasót.)

Nem könnyű olvasmány a Mexico fé­nyei, de nem magasröptű tudományos­sága, hanem magyartalan, sokszor ért­hetetlen, zagyva mondatai miatt, me­lyekben alany és állítmány – ha van – nincsenek jóban egymással. Bárgyú és mesterkélt párbeszédek vonulnak végig ezen a neoprimitív művön: de a szer­zőnek gondja van az írásjelekkel, a nagy kezdőbetűkkel, az igeragozással is. Zavarja a ragok sokfélesége, feszé­lyezik az igekötők, meggyűlik a baja a hosszú és rövid mássalhangzókkal, nem ismeri az idegen szavak magyar helyes­írását, nem tudja hibátlanul leírni Ko­lumbusz Kristóf, Simon Bolivar, Siquei­ros, Hernán Cortez nevét.

A szerző merényletet követ el a tisz­tességes ismeretterjesztés ellen is. Kö­vetkezetesen „mujédar-stílus” szerepel mudéjar helyett, „banánfát” ír, holott az csak cserje, nála „oroszlánok” támadták meg a vadászokat, „hatalmas vegyipar világít”, és „olyan gyapotot ültettek, amilyen színűt akartak, így volt piros, sárga, kék, zöld, bíbor, mályva, arany­sárga”. Merénylet a spanyol nyelv ellen is, mert különös előszeretettel használ – többnyire hibásan – spanyol kifejezé­seket. Noha nem mulasztja el megem­líteni, hogy beutazta a fél világot, Ja­pántól Peruig, földrajzi ismeretei szá­nalmasak. Dzsungelt talál Mexikóban, majd a „monszunesők hazájának” ne­vezi, pedig mindkettő Délkelet-Ázsiára jellemző, „…az olympiai falut lávakőből építették föl, mert ez a legkönnyebben megmunkálható építési anyag”. Xochimilco „úszókertjeit” komolyan veszi, „kertjeiket tutajokra ültették… s úgy bocsátották vízre”.

Történelmi ismereteiről, a világra va­ló rálátásáról már csak tanulságképpen is álljon itt néhány részlet: „…11 ezer évvel ezelőtti emberi maradványokat is találtak itt, de kultúráról csak i. e. 1450-től beszélhetünk”. Kolumbusz „el­sőként tudatta a világgal, hogy a föld másik felén hatalmas földterületek, kontinensek találhatók”. Vajon melyik világgal? Ez csak a másvilág lehet, mert titkait örökre magával vitte. Itt a Földön úgy halt meg, hogy felfedezéséről, a „kontinensről” egy kukkot sem szólt. De az aztékok tudományos jellegű ér­tékelése sem marad el: „Nem voltak ál­lataik, és úgy gondolták, az emberi szer­vezetnek szüksége van húsra, kitalálták ezeket az emberáldozatokat” az Új­világ mit kapott Európától: Először is állatokat kaptak, hogy ne egymást egyék meg.” „De a nép is élt ezekkel a kábítószerekkel, s az eredmény az lett, hogy eljutottak egyfajta elmebaj­hoz, szkrizofénekké (!) váltak, nem tud­tak koncentrálni azok az emberek, akik itt éltek: az aztékok.”

A könyv záróakkordjaként Hazafelé címmel, jó tanácsokkal látja el az olvasót, akárcsak magukat a mexikóiakat, hogy miként oldják meg égető problémáikat.

„De előtte is olvasni kell róla, hogy milyen látnivalók vannak ott, csak ak­kor tudod értékelni és továbbfejlesz­teni a látnivalókat. Föl kell készülni egy ország megismerésére, tudni kell, mit fogunk látni, hogy azt a látnivalók­kal fokozni tudjuk.” Van, amiben egyet­értünk. Magának a szerzőnek sem ár­tott volna felkészülnie; és nemcsak Mexikóból!

Befejezés helyett csupán egy kérdés, melyet maga a szerző tesz fel: „Vajon elkövetkezik-e az, hogy az én megírt színdarabjaimat is filmre viszik?” A vá­laszt az olvasóra bízom. E szánalmas könyv elrettentő példaként álljon min­den komlóssy viktor előtt. Csak egy do­log vigasztal: Mexikó fényeit ő sem tud­ja elhalványítani.

(Szerzői kiadás)

KÖNYVAJÁNLAT

„Növessze az Isten olyan nagyra, mint Fátri Jónást!” Csak hangsúly kérdése, hogy jókívánságnak higgyük a szólást, pedig valójában gonosz szándék húzó­dik meg mögötte, jaj annak, akin be­teljesedik. Fátri János ugyanis a nép­monda szerint olyan hosszú volt, hogy mikor ágyba akarták fektetni, hogy el­férjen, levágták a fejét. E valószínűleg Baja környékéről származó mondás eredetéről Scheiber Sándor Folklór és tárgytörténet című hatalmas művében ol­vashatunk, mely most teljes kiadásban látott napvilágot a Makkabi Kiadónál. Az 1985-ben elhunyt Scheiber Sándor professzor köztiszteletnek örvendő, nemzetközi hírű tudós volt, akit a leg­többet publikáló és világszerte legis­mertebb magyar folkloristának tartot­tak. Könyvének első része a zsidó folk­lórral foglalkozó tanulmányokat tartal­mazza, bibliai motívumokat elemez, bibliai történeteket vizsgál (Lót és lá­nyai, Bábel tornya, Káin és Ábel), szó­lások eredetét kutatja, a Biblia néprajzi vonatkozásait tárja fel. Két írásában is foglalkozik a Bár Kochba-játék erede­tével, majd több neves pályatársának munkásságát értékeli. A „Tárgytörté­net” című második rész tanulmányai­ban a magyar irodalom keleti motívu­mait vizsgálja, tizennégy tanulmányt szentelve Bornemissza Péter, Pápai Páriz Ferenc, Garay János, Petőfi, Arany, Mikszáth, Kiss József, Ady, Ju­hász Gyula és József Attila műveinek. Nagyszabású, csaknem kétszáz tételes bibliográfia zárja a fejezetet, amely „A Biblia a magyar irodalomban 1945-1973” címet viseli. A harmadik, szintén folklórral foglalkozó fejezetben többek között a magyarországi zsidó szakrális néprajzról egy szokás kapcsán tudha­tunk meg érdekes részleteket. Másik írásában egy, a XVIII. század második feléből származó könyvecskéről olvas­hatunk, mely a kártyajátékkal összefüg­gésben a katekizmusi ének paródiáját adja. A kötet csaknem felét kitevő ne­gyedik fejezet ismét tárgytörténet. A Halotti Beszédtől a 80-as évek irodal­máig terjedő kutatómunkája közben Balassi, Arany, Mikszáth mellett né­hány külföldi író (Bábel, Anna Seghers) műveinek motívumanyagát is vizsgálja, a kortársak közül például Gergely Ágnes írásait, egy Moldova-anekdota előképeit. Olyan egyedülálló, összefoglaló tanulmányai is bekerültek a kötetbe, mint „A magyar zsidóság szellemi élete a századfordulótól, kite­kintéssel Bartók Bélára” vagy „A zsidó folklór a XX. század magyar íróinál”. A képekkel illusztrált kötetben a tudós életét és pályáját megörökítő bevezető (Hídvégi Máté tollából) és Raj Tamásnak a kötetről írt utószava mellett Scheiber Sándor „Summa vitae” című vallomása is helyet kapott, melyet hetvenedik szü­letésnapján, 1983-ban mondott el. A könyv tábláján is idézik néhány sorát: „Sokszori és csillogó csábítással szem­ben itthon maradtam. Marasztalt a ma­gyar nyelv és irodalom szeretete. Ma­rasztalt a hivatástudat, hogy a helyben található anyag feldolgozása az egyete­mes zsidó tudomány érdeke. Ebből nőttek ki könyveim…”

A Biblia és az irodalom viszonyát részletesen taglaló mű jelent meg az Európa Könyvkiadónál: Northrop Frye munkája, a Kettős tükör. A közelmúltban, 1991-ben elhunyt kanadai szerző me­todista lelkész, irodalomtörténész, kri­tikus, az angolszász irodalom­tudomány egyik legtöbbet idézett alakja, az ame­rikai irodalomelmélet egyik irányzatá­nak, a mítoszkritikának talán legneve­sebb képviselője volt. 1957-ben megje­lent nevezetes művének, „A kritika anatómiájának ” tárgyi motívumait is fellelhetjük az 1980-as évek elején írt, az irodalom és a Biblia kapcsolatát iro­dalomtörténeti és kritikai szempontból feldolgozó Kettős tükör című munká­jában. Álláspontja szerint az angolszász, illetve az európai irodalom nemcsak tanulmányoz­hatatlan, hanem tulajdonkép­pen érthetetlen a bibliai motívumok is­merete nélkül. Szövegelemzést és mo­tívumvizsgálatot végez, s az Ó- és Új­szövetséggel egybevetett irodalmi motí­vumok, metaforák, nyelvi rétegek rendkívül élvezetes és szellemes vizsgá­lata nyomán a Biblia keletkezésére vo­natkozóan is alapvető megállapításokat tesz. A több mint másfél évezredes köl­tői vízió, a Biblia inspiráló hatását a mai napig nyomon követhetjük az iro­dalmi alkotásokban.

„1452. december 22. Küszöbön áll Megváltónk születésének ünnepe. A ve­lenceiek és a pérai genovaiak már ké­szülődnek rá. A görögök azonban nem sokat törődnek a karácsonnyal. Az ő ünnepük a húsvét. Nem mint Krisztus szenvedésének ünnepe, hanem mint a föltámadás örömnapja. Az ő hitük buz­gó, rajongó, misztikus és türelmes is. Még eretnekeiket sem égetik meg mág­lyán, hanem megengedik nekik, hogy kolostorba vonuljanak bűneik megbá­nására.”

Ilyenformán veti papírra életének eseményeit, a körülötte történteket Mi­ka Waltari, az egyik legismertebb husza­dik századi finn író regényének címsze­replője, Johannesz Angelosz. Az Európa Kiadónál – Szász Levente fordításában – megjelent nagy­szabású, mozgalmas, rendkívül olvas­mányos történelmi re­gény eseményeinek színtere a törökök ostromolta Konstantinápoly, ahol az előkelő idegen, negyvenedik életévén túl, először gyullad szenvedélyes szere­lemre a kiváló hadvezér, a megadux leánya iránt. Papok, katonák, nemesek és közemberek népesítik be a regény­beli várost, melynek eleste nem kétsé­ges, mert nemcsak az ellenség ereje óri­ási, hanem a széthúzás is a város pol­gárai között. Az 1452. december 12-től 1453. május 30-ig írt visszaemlékezés­ben még a várnai csatáról és a magyar király haláláról is értesülhetünk, hiszen Johannesz Angelosz, a Konstantinápoly trónjára érdemes „bíborban­született”, ennek az eseménynek is tanúja volt. Az 1952-ben megjelent történelmi regény­ben Waltari a konstantinápolyi keresz­tény uralom bukását dolgozza fel, ese­mények tömkelegét vegyítve szimbólumokkal, a világtörténelem szellemi vál­tozásait előrevetítő víziókkal, azonossá­gokat felfedezve az ábrázolt korszak és a saját kora között. „Ha könyveimben minden eddigi tapasztalatom és csaló­dásom után megpróbálok a sorok közé valamiféle programot vagy tendenciát elrejteni – írta –, az néhány szóval el­mondva: az egyén szabadsága, az em­beriesség és a türelmesség.”

A líra gyöngyszemei sorozatban a szegedi Szűkíts Kiadó gondozásában lá­tott napvilágot Oscar Wilde mintegy félszáz versét tartalmazó válogatás, Erős kertje címmel, kiváló magyar költők és műfordítók, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád és Ferencz Győző tol­mácsolásában. Az ír származású, 1854-ben nemesi családba született Oscar Wilde a századvég angol irodalmi moz­galmainak, a l’art pour l’art irányzat­nak, az esztétikai mozgalomnak egyik vezéralakja volt. Külföldi előadókörút­jain nagy sikerrel hirdette a tiszta mű­vészi szép tiszteletét és a tökéletes szép­ség megvalósításának elsődleges fontos­ságát, a modern esztéticizmus forma­kultuszát. A szépség kultusza és a de­kadens életélvezet filozófiája hatja át műveit is, melyekkel nagy sikereket aratott az angliai és az európai olvasók körében egyaránt. Nem csoda, hiszen csaknem valamennyi irodalmi műfaj­ban figyelemre méltó, nagyrészt mara­dandó értékű műveket alkotott, s bár korabeli kritikusai alkotásai egy részét utánérzésnek tartották, és az erkölcste­lenség vádjával is illették, rendkívüli te­hetségét senki nem vitatta. Epigonizmussal főleg a Punch című élclap vá­dolta, de a nagyhírű oxfordi vitakör is visszaküldte egyik verseskötetének tisz­teletpéldányát azzal, hogy nincs szük­ség a könyvtárat egy kötetnyi plágium­mal gyarapítani, amikor az eredeti mind megvan. Elvitathatatlan sikereit világirodalmi rangú, ma is kedvelt el­beszéléseivel aratta, valamint humoros-szatirikus hangvételű, könnyed és ele­gáns modorban írt színdarabjaival. Már első, kritikus hangú társadalmi komé­diájával, a „Lady Windermere legyező­jével” óriási sikert aratott, és ugyanak­kora botrányt kavart, hiszen az arisz­tokrácia, a felső tízezer világát bírálta. Ez volt egyébként az első magyarra for­dított műve, 1903-ban. Költészetére, költői stílusára elsősorban Keats, Rossetti, Swinburne és Tennyson hatottak, főleg a korai versek tanúsága szerint. Költészetének kiemelkedő alkotását, „A readingi fegyház balladáját” börtönből való szabadulása után írta. A gomblyu­kában zöld szegfűt viselő, a divatos tár­saságokban közismert világfi, a különc módjára viselkedő, korában meg nem engedett kapcsolatokat létesítő bot­rányhős, a bálványozott író két évig kényszermunkára ítélt fegyenc volt ugyanis, akinek Angliában a nevét sem lehetett kiejteni, miután egy ifjú arisz­tokratával való kapcsolata miatt elítél­ték. A börtön után írói karrierjének, anyagi biztonságának, családi kapcsola­tainak tragikus módon vége lett. Álné­ven telepedett le Francia­országban, s nyomorúságos körülmények között, magányosan halt meg két év múlva, 1900. november 30-án, egy párizsi ho­telszobában. E most kiadott, csinos ki­állítású verseskötet bizonyára örömet okoz majd híveinek, s azoknak is, akik karácsonyi ajándékul kapják.

Nem mindennapi könyvcsemege a Fortuna-Printer Art kiadásában meg­jelent verseskönyv, Macuo Basó legszebb haikui. A szamurájcsaládból származó japán költő, aki egész életét az iroda­lomnak és a buddhizmusnak szentelte, háromszáz évvel ezelőtt, 1694-ben halt meg. Költői iskolát alapított, legfőbb műfaja a haiku volt, amelynek reformja az ő nevéhez fűződik. Az addig hagyo­mányosan felszínes, humoros műfaj költészetében a természet és a termé­szettel való harmónia kifejezőjévé ala­kul, s a stiláris jegyeket is megújítja. A háromsoros lírai műfaj a XX. század­ban is kedvelt forma, szimbólumvilágá­nak, gondolati, filozófiai tartalmának fordítása igazából reménytelen próbál­kozás minden nyelven. Macuo Basó (Matsuo Basho) fennmaradt több mint ezer haikujából válogatta a kötetbe Vi­har Judit Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Képes Géza, Faludy György, Rácz István és Tandori Dezső fordításait. A szép kötetet Takizava Kijosi színes madár- és virág­rajzai illusztrálják.

Évbúcsúztatónak – s biztatóul min­den olvasónknak íme, egy téli haiku, Kosztolányi fordításában:

Bús, téli fészek.
Várj, majd kizöldülsz s fölvernek dalukkal
a víg zenészek.

(emmi)