SIMOR ANDRÁS

Alexandrinok

Álszocializmusból vadkapitalizmusba.
Szőlőnk borrá nem érik, ihatatlan a mustja.

TABÁK ANDRÁS

A verőember ^*

1.

A zsúfolt munkaügyi hivatalban olvadoztam a harminckét fokos hőségben. Vár­tam, hogy a sorszámomat kiáltsák, s hogy lejátszódjék a havonta ismétlődő jele­net: a hölgy a pult ablaka mögött beüti a számítógépbe az adataimat, a monitoron kisvártatva megjelenik a szöveg, hogy nincs betöltendő állás a szakmámban (ko­hómérnök vagyok), és azzal beüttetik a pecsét a könyvecskémbe, hogy a jövő hónapban is felnyalhassam a zsíros segélyemet, a tizenöt darab ezrest.

Már a sorállás közben szemet szúrt az a köpcös, joviális, jó ötvenes forma pasas, aki félreérthetetlen érdeklődéssel tüntetett ki, és aki sehogysem illett ebbe a miliőbe. Túlságosan jóltáplált volt, túlságosan derült képű és túlságosan jólöl­tözött, bankhivatalnoknak nézhette az ember, vagy valamilyen szélhámos közép­cég menedzserének.

Most hozzám lépett és megszólított. Hogy volna-e néhány percem a számá­ra? Felvont szemöldökkel bámultam rá, nem csípem se a banktisztviselőket, se a menedzsereket, de arra gondoltam, hogy sok-sok derék fekete munkát kötöttek már meg a munkaközvetítő várójában, és semmit se veszítek azzal, ha meghall­gatom. O meg csak mosolygott, egyszerre bíztatóan, s a tolakodásáért elnézést kérőén, van itt a szomszédban egy kisvendéglő, mondta, szívesen meghívna egy sörre, ha megengedem.

Belenyaltam a sörömbe, és arcrándulás nélkül figyeltem, amint jegyező­szerűen kiteríti a kockás abroszra a tárcájából elővarázsolt bankjegyeket. – Ti­zenöt rongy – mondta, mintha nem láttam volna magam is. – Tudom, hogy ennyi a havi járadéka, és szeretném, ha beleegyezne, hogy megduplázzam.

– Bevezetőnek megjárja – ismertem el. – Kit kell megölnöm ezért?

Felkacagott azon a rokonszenves kappanhangján, sietve összedörzsölgette a mancsát, majd a vállát felhúzva, mindkét tenyerét mintegy mentegetőzve kifor­dította. – Ó, ugyan, ugyan – kacagott egyre –, ott azért egyelőre még nem tartunk!

Ezt nyilván szellemességnek szánta, legalábbis reméltem, hogy annak szánja.

– Nos, nézze, uram – komolyodott el aztán, s az állához támasztotta ujjait, afféle sátrat képezve (általában igen idegesítőek voltak a gesztusai) –, hát nézze csak. Már figyelem önt egy darab ideje, és mondhatom, kellően informálódtam is. Tudom, hogy idestova másfél éve elbocsátották, és hogy méltatlan… igenis méltatlan az a helyzet, amibe belekerült.

– Méltatlan – intettem fapofával, és újból kortyoltam a krigliből. Sok min­den felötlött már bennem a helyzetemről, de ez az egy még nem.

– Mél-tat-lan – erősítette meg, miközben gumiszerűen mozgékony, kerek malacképén oly mélységes felháborodás tükröződött sorsomat illetően, amely nekem még soha eszembe sem jutott. – Mert az ön képességével, uram – kiáltotta –, az ön végzettségével és tapasztalataival… no meg a fizikai adottságával, uram… Hiszen ön egy valóságos Herkules!

Mert hát történetesen száznyolcvannyolc centi magas volnék és kilencvenhét kiló, s noha vészesen közeledem az ötvenhez, és kissé elnehezedtem már, azért még egész jól tartom magam.

– Nem is értem – rázta meg a fejét –, hogy miért nem állt be valamelyik őrző-védő brancsba… A sztárjuk lehetne.

– Nem óhajtok senki vérebe lenni – és legyintettem. – No de hagyjuk a ragozást. Halljam, mi lenne a dolgom.

Összekulcsolt kezét az ölébe ejtette, és szemérmes mosollyal lesütötte a sze­mét. Esküszöm, még el is pirult. Nem tudom, akad-e még manapság sarki kurva, aki megjátssza a szűzlányt, de ő ezt tette. – A népharag – lehelte bársonyosan, minden egyes szótagot gondosan artikulálva –, a népharag. Ön lenne a népharag megtestesítője.

Csak néztem rá.

– Vagyis el kéne igazítania egy-két emberkét – tette hozzá szárazon.

– Ezt… ezt úgy értsem, hogy…

– Ezt aligha értheti másképp, kedves uram, csakis úgy. Néhány mázsás pofon, gondolom, kitelik magától. Persze, nem szabad túlzásba vinnie.

Hátradőltem a széken, és némán fürkésztem. Kissé dülledt malacszeme olyan volt most, akár a kő. – Valaha bunyós voltam – mondta csendesen. – Még fiatalon, félnehézsúlyban. Jövőt jósoltam nekem. Egyszer aztán úgy kiütöttem egy srácot, hogy napokig feküdt eszméletlenül az idegsebészeten, és nem lett többé ép ember. Akkor fogtam a kesztyűmet és az edzőm nyakába akasztottam. Befejeztem, mester! Ez a mészárosmunka nem nekem való.

– Szép – intett közömbösen. – Mi több, megható. De hiszen épp az előbb figyelmeztettem, hogy nem kell majd túlzásba vinnie. A mészárosmunkát, uram, én se kedvelem.

Nagy kedvem lett volna pofáncsapni, de csak a fejemet ingattam. – Nem, haverom, magának se leszek a vérebe.

Nem sértődött meg. Ellenkezőleg, újból nyájas mosoly terült szét a képén, és türelmesen magyarázni kezdte, hogy tévedésben vagyok, ha azt képzelem, őneki kell majd dolgoznom. Szó sincs róla. Ő csupán a meghatalmazottja egy bizonyos illetőnek, aki igényt tart a szolgálataimra, de jómaga, érthető okokból, a háttérben kíván maradni.

– Láthatja – búgta nem árulok zsákbamacskát. Nyílt kártyákkal játszom. És azt is fontosnak tartom, hogy megtudja: korántsem személyes ügyről van szó, nem holmi önös érdekről. Ez nemzeti ügy.

– Micsoda?

– Ahogy mondom, nemzeti ügy. A nép ügye. A jövő ügye. És a jövő két­ségtelenül a miénk lesz. De addig is meg kell mutatnunk némelyeknek, hogy mi vagyunk otthon ebben az országban, még ha átmenetileg éppen ők uraskodnak is itt. Ez a hazaáruló liberálbolsi bagázs, amely idegen pénzen…

– Állj! – szakítottam félbe. – Jeges leheletet érzek a tarkómon! – és valóban szörnyű gyanú kezdett éledezni bennem. – Ki is az a bizonyos illető, akinek maga csak a meghatalmazottja?

– Hát a Vezér – felelte, szinte gyöngéden tárva szét a két karját. – Azt hittem, már rájött. Tudja, büszkeség számomra, hogy sokak szerint kissé hasonlítok rá.

Jesszusmária, gondoltam, tulajdonképpen tényleg hasonlít rá! Úgy ráztam meg a fejem, mint aki ludvérces álomból riad, és az egészet ki akarja lökni az agyából. – Hát csak vegye vissza a pénzét, jó uram, engem meg felejtsen el. Vagy talán nincsenek saját verőlegényeik? Ne akarja már beadni nekem.

Becsületére válják, meg se próbálta.

– Nem kockáztatunk – mondta tárgyilagosan. – Ha őket kapják el, az hét országra szóló botrány. Ha magát… hát, istenem! Maga nem tagja a pártunknak, maga nem tartozik közénk, magának semmi köze hozzánk. És persze, nekünk se magához. A mi dohányunkon, de a saját kontójára fog dolgozni.

– Cavintont kéne szednie, öregem. Két perce sincs, hogy megkértem: száll­jon le rólam, de végleg!

– És hogy lássa a jóindulatunkat – folytatta zavartalanul ~, előlegként még ezt is zsebre teheti – s mint egy szemfényvesztő, újabb tizenöt ezrest terített elém. – Ha pedig elvégezte a munkát, még ugyanennyivel megtoldjuk.

Dühösen néztem rá, mert hát negyvenöt adómentes rongy már mégiscsak valami, ez azért már zsozsó, olyan összeg, amelyért egy magamfajta csóró lelki­furdalás nélkül elkárhozhatott. Ráadásul a srácom is eszembe jutott, a kisebbik, akit meglephetnék egy mountain bike-kzl. Közeledett a tizedik születésnapja, és tudtam, hogy egy ilyen bringa a szíve vágya, amelynek a megvásárlására eddig nem is gondolhattam.

Ez aztán eldöntötte a dolgot. Szótlanul besöpörtem a harminc bankjegyet (egy szikrát se feszélyezett, hogy az egyik asztaltól furcsálkodva figyeltek ben­nünket), és mogorván bólintottam.

– Hát akkor hallgatom, uram! Csupa fül vagyok…

2.

Hazafelé menet, évek óta először, vettem egy üveg Johnnie Walkert, és azt szo­pogattam a lerobbant, kopár garzonomban. Lassan már hetedik éve, hogy elvál­tam Erikától, s mivel a két srácot a bíróság neki ítélte, otthagytam nekik a két és félszobás lakást, és megtakarított pénzemből vásároltam ezt a huszonhat négy­zetméteres panelkéglit, ahol az egyetlen luxus a telefon volt.

Mikor már kellőleg feltankoltam magam, elővettem az előző napi Nemzeti Hírmondót meg a fényképet, amelyeket a megbízómtól kaptam, és hozzáláttam a munkához. Először is a sérelmezett cikket olvastam el. Jó hosszú volt, csaknem egy egész lepedőoldalt megtöltött, és nem csodálkoztam, hogy a Vezér kiakadt rajta. Egyik-másik passzusán hangosan röhögtem, úgyannyira hülyét csinált be­lőle a cikkíró, méghozzá kivédhetetlenül, mert esztendőkre visszamenőleg a saját idézeteivel szembesítette, és az ember tényleg csak a száját táthatta, hogy vannak, s egyre többen, akik egy ekkora marhát komolyan vesznek, sőt még hisznek is neki. Azt ugyan nem értettem, hogy a reggel, délben, este és valószínűleg még éjszaka álmában is egyhuzamban bolsizó Vezérről miért állítja, hogy éppenséggel ő maga a bolsi, de hát ez már, gondolom, a liberális szellem olyan magasröptűségei közé tartozott, amelyekhez egy magamfajta sosem is érhet fel.

Azután a fényképet vettem szemügyre, és nem mondhatnám, hogy megle­petés ért. A tag éppen olyan volt, amilyennek elképzeltem. Kopaszodó, szem­üveges, petyhüdt képű, öntelt tollrágó, a szája sarkában ironikus, de egyben durcás, kötekedő mosollyal. Reszkessetek, tudatlan bugrisok, én a SAJTÓ vagyok, a sajtó pedig NAGYHATALOM. Ismertem a fajtáját. Nagyszájú, rettenthetetlen krakélerek, ám ha valaki megfricskázza az orrukat, menten sivalkodni kezdenek és hatóságért kiáltanak. Megfordítottam a fotót, és a hátulján akkurátus gyöngybe­tűkkel ott állt a név, egy cím, meg egy telefonszám. Zárójelben pedig egy fontos információ: „Egyedül él, este tíz előtt ritkán tér haza.”

Én már fél kilenckor ott támasztottam a házfalat az ipse kapuja mellett, békésen cigarettáztam, élveztem az alkonyi langymeleget, és nézelődtem. Csön­des, kis belvárosi utca volt, negyedóra is beletelt, amíg feltűnt valaki, de az se törődött velem. Hamarosan besötétedett, felgyulladtak az utcai lámpák, a nyitott ablakokból tompán áradt ki a televízió hangja, s viliództak a képernyők kékes fényei. A Dallas napja volt, művelődött a város. Később – honnan, honnan nem? – előkóricált egy kis, fekete korcs, gondos-komótosan levizelte a satnya fákat, a közeli telefonfülkét meg néhány parkoló kocsi kerekét, aztán farkcsóválva, nagy bizalommal a lábamhoz telepedett. Kölyök volt még, alig néhány hónapos, sóvár, szomorú szemekkel, bizonyára kiverték hazulról. Eszembe jutott, hogy készítet­tem magamnak otthon egy szendvicset, elővettem, kiszedtem belőle a felvágottat, és odaadtam neki. Hálásan behabzsolta. Már elmúlt tíz óra, majd fél tizenegy is, de sehol senki. Megettem a száraz zsemlyét, és megsimogattam a kiskutyát. – Látod, pajtás, mi csak várunk itt. Hűségesen, mint a szerelmesek…

Néhány perccel tizenegy előtt végre befordult a sarkon valaki. Amint az egyik lámpa alá ért, láttam, hogy az én emberem. A kulcsait csörgette, sietősen jött, a diplomatatáskáját lóbálva. Én csak füstöltem a kapu mellett szép csönde­sen. Amikor észrevett, megtorpant, és némi feszültséget éreztem a hangjában, ahogy megkérdezte: – Keves itt valakit, kévém?

Na tessék, gondoltam, még raccsol is! És egy ilyet kell nekem fölpofoznom! – Á, dehogy – mondtam –, csak élvezzük ezt a szép estét itt kettesben. Gyönyörű időnk van, hát nem?

Csak ekkor figyelt fel a blökire, pedig az igencsak morgott már. De érdekes módon ez megnyugtatta. Határozottan megnyugtatta, hogy a kis korcs is ott van velem. – Igen – vonta meg a vállát –, igazi, szép nyávi éjszaka… – Megforgatta a kulcsát a zárban, gyorsan belépett a kapualjba, felkattintotta az automatát, és be akarta csukni a kaput.

De akkor már ott álltam én is a kapualjban.

– Mi ez, kénem – hebegte –, mit akav maga itt?…

Megmondtam, hogy két frászt akarok leakasztani neki, és meg is kapta minden késedelem nélkül. Fenékre ült, és csak szipogott. Szinte megsajnáltam, mert olyan volt, mint egy házaüan csiga, s kinek telne öröme egy házatlan csiga kínzásában.

Fölé hajoltam, a leröpült szemüvegét visszaillesztettem az orrára, és az orra alá dugtam a Hírmondót, azon az oldalon kihajtva, ahol a cikke állt. – Népharag – közöltem zordan, mivel megbízóm a lelkemre kötötte, hogy ezt semmi szín alatt ne feledjem a tudtára adni, én pedig engedelmes ember vagyok.

Mindegyre nyöszörgött, és a feldagadt képét tapogatta. És a jó öreg firkász­dumával akart beetetni, miszerint a cikket tulajdonképpen nem is ő írta, mivel az eredeti szövegét többször is úgy átgyúrták, hogy a végén már maga sem ismert rá, és ezért igazság szerint csak a nevét adta hozzá, amire pedig különböző egzisztenciális fenyegetésekkel kényszerítették. – Liberális lap hívében állunk – panaszolta –, de a főszevkesztő egy autokvata… egy evőszakos zsavnok… a vedakcióban én nem vagyok a magam uva… különben is higgye el, uvam, magánembevként nekem semmi kifogásom a Vezév ellen…

Erre lekevertem neki még egyet, mert véleményem szerint, akinek nincs kifogása a Vezér ellen, annak okvetlenül kijár egy pótfrász is.

– Kommunista – dörmögtem, merthogy ez is a kötelező szöveghez tartozott. – Hazudós kis bolsi.

Ettől viszont, ámulatomra, teljesen bepörgött. Rángatózni kezdett, mint egy nyavalyatörős, és olyan tombolásban tört ki, hogy szavamra, hab jelent meg a szája szélén. – Ez denuncuáció – őrjöngött vút vágalom! Ezt vögtön vonja vissza… Az evőszaknak muszáj engednem, de sévtéseket nem vagyok köteles eltűvni!…

Kapott még egy taslit, hogy lecsillapodjék, aztán kivettem a tárcájából az újságíró-igazolványát, azzal otthagytam.

A kapu előtt hűségesen várt rám a kis korcs. Egészen a sarokig elkísért, a kocsimhoz. Beültem a rozoga Skodámba, már a motort is begyújtottam, amikor gondoltam egyet, és kinyitottam az ajtót. – Na, gyere! – paskoltam meg az anyósülést, ő meg habozás nélkül beugrott mellém.

Megbízóm és mentorom remekül mulatott másnap, amikor egy üres, félho­mályos kis kávézóban elbeszéltem a történteket. Különösen a „vút vágalom” tetszett neki, úgy visított rajta gyönyörűségében, mint egy szopós malac. A pa­sasnál stréberebb pártnyaloncot még nem hordozott hátán a sárteke, adta végül a tudtomra, ámde nyolcvankilencben merő véletlenségből belecsöppent egy sza­badtéri ökumenikus istentisztelet kellős közepébe, és az a mise aztán úgy meg­rendítette, hogy azonmód felfedezte magában a kérlelhetetlen antibolsevistát. Ez kissé erős volt, rajtam is láthatta, mert vigyorogva bólintott: – Semmi kétség, hogy igaz. Hiszen többször is megírta. Ő maga.

Kitettem elé az asztalra az újságíró-igazolványt, hogy tárgyi bizonyítékkal is megtámogassam a beszámolómat, de ügyet se vetett rá. Leperkálta a járandósá­gomat, majd a táskájából elővett egy hosszú, printelt szöveget.

– Ismeri K. képviselőt? Kormánypárti nagyágyú. Ez itt az egyik május végi felszólalása, hiteles másolat a parlamenti jegyzőkönyvből. El fog borzadni, hogy milyen útszéli hangon támadja a Vezért.

Ebben ugyan kételkedtem, mindazonáltal K. képviselő említése jólesően megbizsergetett. Hogyne ismertem volna, ki nem ismerte volna hírből vagy a képernyőről, és előre örültem, hogy méltó ellenfélre találok benne. Akkora volt a pasas, mint egy háromajtós békebeli ruhásszekrény, vagy negyven kilóval többet nyomott nálam, és legalább egy fejjel magasabb volt. Ha parlamenti felszólalásai közben üvöltésre vette a témát, hordónyi feje céklavörössé vált, vastag nyakán hajókötélnyi inak dagadoztak, és kolbászvastag, fekete bajusza fenyegetően meredezett. Ez aztán nem egy pacal, gondoltam örvendezve, akit csak úgy megdádáz az ember! Ez végre meccs lesz a javából!

– Azért ne igyék előre a medve bőrére – aggodalmaskodott megbízóm, mert az arcom bizonyára elárulta örömömet. – K. képviselő igazi dúvad… Hogyan tervezi a dolgot?

Gondoltam egy merészet, és meg is mondtam neki.

– Ezt komolyan képzeli? – meredt rám hüledezve.

– Sárkányt saját barlangjában – bölcselkedtem, és arra kértem, hogy mi­előbb tudja meg és közölje velem K. fogadóóráit.

Vállat vont és megígérte, előlegként pedig átadott egy szép vastagon kibélelt borítékot.

És a gyorsaságára se lehetett panaszom, este már oda is csöngetett hozzám. – A legközelebbi holnap öt és hét között – ennyit mondott csupán, máris letette, de a háttérzajból így is megállapíthattam, hogy utcáról hívott fel.

3.

Pár perccel fél hét után érkeztem az irodaházi fogadóórára. Utánam már csak egy idős hölgy jött, aki kellemesen meglepődött, hogy gálánsán magam elé engedtem. Ezen a forró augusztus végi koraestén kongott az ürességtől a képviselők irodaháza. Még tartott a parlament nyári szünete, a honatyák és honanyák sza­badságukat töltötték, s mint néhány híradásból kiderült, az országtól lehetőleg egyre messzebb, Mallorcán meg a Kanári-szigeteken, Barbadoson és Ausztráliában. Az idén, úgy látszik, ez volt a sikk, bár az sem lehetetlen, hogy már az őszi ülésszakra készültek fel. Hogyan is tartsák magukat minél távolabb az ülésteremtől?

Miután a hölgy végre kijött, kopogtattam, és a hívó szóra beléptem. Jól számítottam, ebben a kései órában már nem volt benn a titkárnő. Nesztelenül megfordítottam a kulcsot a zárban, és keresztülvágva az irodahelyiségen, meg­álltam a tágas dolgozószoba küszöbén.

K. képviselő úr az íróasztalánál ült, amely alig volt nagyobb egy pingpong-asztalnál, s gondterhesen rakosgatott ide-oda mindenféle paksamétákat, nyilván, hogy lássa és sírvafakadjon az emberfia, micsoda tengernyi munka közben me­részkedik rabolni az ő drága idejét. Aztán fölemelkedett a karosszékéből, azaz pontosabban: emelkedni kezdett, mert az embernek tényleg az a benyomása támadt, hogy egyre csak, mindegyre, szüntelenül emelkedik, amíg csak át nem üti hatalmas, busa fejével a mennyezetet, akkora egy baromnagy hústorony volt. No persze, irigykedtem magamban, könnyű egy ilyennek bajuszt akasztania a Vezérrel, és olyasmiket vágni a képébe, hogy „hitvány demagóg” meg „paranoiás orvosi eset”, ami egyébként mind igaz volt, és persze mindenképp méltó a szocik e fenegyerekéhez.

Végül előkecmergett az asztala mögül, s nyájas mosollyal, kitárt karral közele­dett hozzám, mint aki menten keblére ölel és megtapogat, ahogy legjobb komáit szokta. – Nos, drága barátom – zengett a pompás bariton –, kedves választóm…

– Én nem szavaztam magára – hárítottam el.

– Az mindegy, drága barátom – s ahogy két mancsa közé kaparintotta s forró rokonszenvvel megrázta a kezemet, óhatatlanul arra kellett gondolnom, hogy tulajdonképpen milyen finom, törékeny és nőies kacsóm is van nekem. – Az mindegy, barátom, az mit sem tesz – harsogta. – Ha nem is az én szavazóm valaki, nekem, akinek mindenkor baloldalt dobog a szívem, becsületbeli köteles­ségem, hogy minden dolgozó ember gondját a szívemen viseljem.

– És a vállára is veszi? – kérdeztem.

Ezt nem értette. Miért is értette volna? De azért csak mosolygott szélesen, sugárzón, bátorítóan.

– Akkor talán térjünk a tárgyra – és a dohányzóasztalka melletti fotelre mutatott. – Mit óhajt tőlem?

Fölmutattam neki a két öklömet. – Azt, hogy védekezzék. Ugyanis laposra akarom verni magát.

Magam is éreztem, micsoda éretlen hencegés ez, és vártam, hogy keresztül­röhögjön, ehelyett a szeme elkerekedett, egész testében hátrahőkölt, és ösztönö­sen fölvette a szorítóbeli alapállást. A bal ököl elől, a jobb szorosan az arca előtt. Csakhogy én fordított alapállású voltam, és bíztam benne, hogy sokkal-sokkal gyorsabb is nála.

Egy jobb „csapott”-tal mutatkoztam be neki, s rögtön utána eleresztettem a bal kezemet is. Szó se róla, remekbe szabott horog volt, pontosan az állcsúcsán csattant, de arra azért mégse számítottam, hogy úgy dől el, akár egy szalmabáb. A súlya viszont nem egy szalmabábé volt. Akkorát döndült a majd másfél mázsás, elvágódó test, hogy komolyan megrettentem, még összecsődül az irodaház.

Ott feküdt hunyt szemmel, mozdulatlanul a vastag perzsaszőnyegen, amely­ből még mindig finom porfelhő lebegett fölfelé, nem vetve valami kedvező fényt

a takarítónők buzgalmára, és keserű csalódottságot éreztem. Egy jó kis, kemény, férfias bunyó helyett megint csak ilyen mészárosmunka…

Lehajoltam hozzá, hogy megnézzem, nem esett-e nagyobb baja, és egy ha­lálra vált szempárba ütköztem. Nyilván azt hitte, a hirig folytatására készülök, mert mindkét kezét az arca elé kapta. – Jajj, ne… az istenért! – szakadt fel belőle a tompa nyögés. – Mondja, miért csinálta ezt? Mivel érdemeltem ki?…

– Népharag – morogtam kedvetlenül, és megmutattam a felszólalását. – Tudja, nem kéne annyit pofáznia. És olyan fene nagyszájúnak lennie. Főleg pedig hepciáskodnia nem kellene, hiszen maga csak egy tál takony, képviselő uram.

Nehézkesen felült, zihálva szedte a levegőt, és a szívét tapogatta. – Én egy beteg ember vagyok – siránkozott. – Extrasystolém van, és állandóan magas a vérnyomásom… és a gyomrom meg a májam sincs teljesen rendben… Tudja-e, hogy ettől a brutalitástól akár meg is halhattam volna? – s hirtelen a gondolatától is úgy megrettent ennek, hogy falfehérré vált az arca. – Úristen! – meredt rám elszörnyedve. – Hiszen én tényleg meghalhattam volna…

– Sebaj, vittem volna koszorút a temetésére – vigasztaltam meg, és segítettem neki, hogy feltápászkodjék, s belezuhanjon a terebélyes bőrfotelbe.

Nem mondhatnám, hogy vonzó látványt nyújtott. Még máskor harciasán ágaskodó bajusza is lekonyult, és egy behúzott kutyafarokra emlékeztetett. No, és hová tűnt a zengő bariton?

Egy fisztulás hangú vénember lamentált ott nekem. Nem, ez nem volt szép a Vezértől, keseregte, ezt azért igazán nem várta volna tőle… hisz épp a napokban is együtt borozgattak a csehójukban… van ugyanis egy titkos csehójuk, ha nem tudnám, ahol összejönnek néhanap, és meghánynak-vetnek egy-két házbeli ügyet… és a Vezér legutóbb egyetlen rosszalló szót sem ejtett a felszólalásáról… sőt, éppenséggel még nevetett is, mondván, hogy az ilyen fulmináns támadások csak az ázsióját növelik… meg hogy igenis szükség van a parlamentben a go­rombáskodásokra… hadd lássák a népek, milyen késhegyre menő, kegyetlen viták folynak ott… a politika már csak ilyen… és ez így van rendjén… aki ma politikus, az mind közös csónakban evez…

– Sok a szöveg – szakítottam félbe, habár egész érdekes volt, amit elsírt ott nekem, de hát nem voltam én sem a pesztonkája, sem a lelki szemetesládája, én csak egy facér kohász voltam, egy szegény ördög, akit fölbéreltek, hogy ellássam a baját, és mindvégig ehhez akartam tartani magam. Meg is mondtam neki, hogy percig se képzelje, hogy lyukat beszélhet a hasamba. Evidens! Ha a Vezér ked­velné őt, akkor én nem volnék itt. De mivel itt vagyok, világos, hogy a Vezér rühelli és fenemód zabos rá, amire bizonyára meg is van minden oka.

S gúnyosan végigmértem. – Kommunista – gügyögtem. – Bitang bolsi…

A lélegzete is elakadt.

– Hogy… micsoda?… Még hogy én?… – csak hebegett döbbenetében, pilla­natokig szinte szóhoz se jutott. – Ember… maga nem tudja, mit beszél! – és elkeseredetten bizonygatni kezdte, hogy ő már nyolcvanhat óta… amióta megyei párttitkár lett… hogy ő azóta belülről, egyfolytában, szisztematikusan, minden rendelkezésére álló eszközzel…

– …a pártot bomlasztotta, mi? – vigyorogtam a szemébe. – Bontogatta a téglácskákat, szépen, szorgalmasan… Nem szégyelli ezt a lejárt dumát? Azt hit­tem, eredetibb süketeléssel jön.

– Magának fogalma sincs arról, hogy ha egy megyei titkár bomlasztani akart, hányféle módon megtehette. És nyolcvanhatban már rizikója se volt a dolognak…

– Az lehet. De maga ugyan miért tette volna? Egy megyetitkári poszt – jó kis stallum volt az, hát nem igaz? Vagy talán kapott Gorbitól egy interurbánt?

Rám sandított, de erre már nem felelt. Egyszerre begombolkozott, megint a szívét kezdte tapogatni, és volt a szemében valami sunyiság, ami nem tetszett, de nem is törődtem vele. A dolgomat elvégeztem, itt volt az ideje, hogy elhúzzam a csíkot. A bicskámmal elvágtam a telefonzsinórokat, zsebrevágtam a mobilké­szülékét, és búcsút intettem: – Viszlát, nagyszájú! Majd küldök egy dokit.

Most kívülről zártam be az ajtót, a kulcsot a szeméttartóba dobtam, és futyörészve távoztam.

Másnap aztán nem panaszkodhattam. A múltkori verésről még csak egy-két lap adott hírt (a többiek vagy lekésték a korai lapzártájuk miatt, vagy a postás és a kutya analógiájára úgy vélekedtek, hogy az ma már nem hír, ha valaki elpáhol egy újságírót, csakis a fordítottja), de K. képviselő elverésével az összes reggeli újságok bőséges terjedelemben foglalkoztak. Utóvégre egy híres-hírhedt képviselőről volt szó, akit ráadásul a saját dolgozószobájában ruháztak meg, egy olyan épületben, amelyet kipróbált őrezred biztosít, mindennek ellenére a vak­merő támadó simán kisétálhatott a kapun, sőt, mérhetetlen cinizmusában még orvost is rendelt a portán, mondván, hogy benyomása szerint K. képviselő nincs valami jó bőrben, és nem ártana talán megnézetni.

Nem értettem, mi ebben a cinizmus, de nem akadtam fenn rajta, mint ahogy azon sem, hogy egész jó személyleírást adtak rólam. Tudtam, ennek nincs jelen­tősége. Hozzám csakis a Vezéren keresztül juthatnának el, az pedig nem látszott túl valószínűnek, hogy a Vezér fel óhajtaná adni magát. Valamennyi párt közül az övé ítélte el a legharagosabban „a hazai közéletben példátlan és brutális merényletet”, amely „a közismert és sokaktól kedvelt, bár eszközeiben nem min­dig válogatós képviselő úr ellen irányult”, s akinek a megtámadtatása megint csak a „jelenlegi kormány teljes tehetetlenségét és az alkotmányos jogrend fenn­tartására való alkalmatlanságát” bizonyítja. „Mit várjon a törvénytisztelő, egyszerű honpolgár egy olyan kormánytól – zárult két felháborodott kérdéssel a közle­mény –, amely még saját pártjának prominens politikusát sem képes megvédeni ilyen gálád, alvilági merényletektől? Vajon egy igazi demokráciában egy igazán demokratikus kormány nem tartaná-e haladéktalan kötelességének, hogy mind­ebből levonja az egyetlen következtetést: a lemondást?

Megszólalt K. képviselő is, akinek úgy rémlett, mintha négyen rohanták volna meg, mivel „egy-két támadóval biztosan elbántam volna, hihetőleg még hárommal is, de négy tagbaszakadt maffiózó együttes támadását még én is kép­telen voltam elhárítani” – amiből nemcsak az tetszett ki, hogy K. képviselő úr javíthatatlan hencegő és hazudozó, aki nagyon is rászolgált volna még néhány szájonvágásra, hanem az is, hogy tökéletesen hülye. Hiszen mi sem volt egysze­rűbb, mint állítását kézből megkontrázni, és ezt mind az őrség parancsnoka, mind az első nyomozati eredményeket összegző rendőrfőnök tapintatosan, de határozottan meg is tette. Egyszóval, rövid idő alatt derekas munkát végeztek a fiúk, öröm volt olvasni. Még azt is kiderítették, hogy az irodaház melletti park vaskerítéséhez kikötött „fiatal, keverék, fekete eb” feltehetőleg hozzám tartozott. Magas, szőke férfi, fekete kiskutyával – nem is hangzott rosszul! Egyébként a rendőrfőnök volt az első, aki emlékeztetett a Hírmondó kolumnistája elleni múlt­kori támadásra, és a két esetet összefüggésbe hozta egymással.

Éppen itt tartottam a lapok böngészésében, amikor malacképű mentorom leereszkedett mellém a verőfényes délelőttön is félhomályos kis presszóban, és szinte baráti melegséggel szorította meg a kezemet. – A Vezér el van ragadtatva

magától. „Ez az én emberem”, mondta két ízben is. „Gyorsaság, hatékonyság, bátorság!” Azt ugyan kissé fájlalja, hogy a sérülések nem nyolc napon túl gyógyulóak, de készségesen belátja, hogy maga így is éppen eléggé vásárra viszi a bőrét az ügyünkért.

– Ez nagyon rendes tőle – biztosítottam.

– Felhatalmazott továbbá arra is, hogy tudomására hozzam: amint pártunk kormányra jut, semmi szín alatt nem fogunk megfeledkezni magáról. Máris felelős és kitüntető poszt várományosának tekintheti magát leendő biztonsági szolgálatunknál.

– Alig várom a napját!

– És az örökös állás lesz, arra mérget vehet. Mi hatalmat se megosztani, se átadni nem fogunk.

– Az lesz csak a szép világ!

– A holnap a miénk, barátom, és nincs már messze a virradat. Csak egy kis türelem. Még egy kis kitartás.

– Kitartás! – lendítettem a karom. – Éljen a Vezér!

Savanyúan pislogott rám. – Néha nem tudom díjazni a humorát…

Mondtam neki, hogy nem is humoromat kell díjaznia, s erre kegyeskedett végre kinyitni a számzáras táskáját, és a szokásos borítékban átadta a járandósá­gomat.

– Nehezen boldogult vele? – kérdezte.

Megolvastam a pénzt, és a fejemet ráztam. – Á, dehogy! Az első pofon után nagyon is kezessé tehető egy ilyen vadbarom. Itt a bunkófonja – löktem oda a mobiltelefont –, a biztonság kedvéért hoztam el magammal, de vissza kellene juttatni neki. Mellesleg, elárulhatna valamit. Miért ragaszkodik ahhoz, hogy lekomcsizzam ezeket a disznókat?

– Kérdésében a válasz – kuncogott, miközben eltette a készüléket. – Lássa csak maga is, mekkora disznók ezek. Nehogy még megsajnálja őket.

– Maga tényleg azt hiszi, hogy ezek kommunisták?

– Nocsak! Maga talán tudja, milyen egy kommunista?

– Történetesen tudom.

– Egek! – játszotta el a szörnyülködőt. – Talán csak nem az maga is?

– Én semmilyen „ista” nem vagyok, de ismerek valakit, aki tényleg kommu­nista, és betörném bárki pofáját, aki disznónak nevezné. – Nem kötöttem az orrára, hogy kiről beszélek, de igaz, hogy nem is érdekelte.

– Nem hiszem – vonogatta a vállát –, hogy huzakodnunk kéne ezen. Kivé­telek mindig akadnak. Itt csak arról a két alakról van szó, akiket elintézett, azok pedig disznók, és nekem elhiheti, hogy különb mórest is megérdemeltek volna.

– Talán igaza van…

Eltűnődtem, s nem álltam meg, hogy el ne beszéljem K. képviselő esküdözését a maga kis téglabontogatásáról.

– Látja, ez nagyon érdekes! – nézett rám szinte felvillanyozódva. – Még az sem lehetetlen, hogy most az egyszer valóban nem hazudott. K. barátunknak jó oka volt arra, hogy besegítsen a bontogatásba, ha a viskó már úgyis düledezni kezdett. Tudja-e, ki volt az apja?

Nemet intettem, mert hát honnan is tudhattam volna, ő pedig olyan derű­sen pillantott rám, ahogy arra az újszülöttre szokás, akinek még minden vicc új. K. apja a legravaszabb, öreg paraszt volt, aki ebben az országban valaha is megszületett, magyarázta, és alighanem a leggazdagabb is. Valóságos paraszt-krőzus volt. Kétszáz hektár príma föld, remek kaszálók, legelők, erdők és egy olyan holsteini gulya, amely hatvan-hetven éve még párját ritkította az országban. No és persze mindehhez malmok, gépek, gazdasági épületek. Még a háborút is sikerült átvészelnie, különösebb megrázkódtatás nélkül. Csak a háború után kez­dett szorulni a kapcája, de még idejében felismerte, hogy itt bizony nem az ő világa következik el.

– Sose találná ki – vigyorgott rám –, hogy mit tett az agyafúrt, vén gazember. Amint neszét vette az első kuláklistáknak, kerített két szaros sarkú napszámost, és rábeszélte őket, hogy alakítsanak sebtében egy szövetkezetét. Ő pedig minde­nét bevitte oda. Önként és dalolva. Mindenét, az utolsó vasvilláig… Hát hallott már ilyet? – és hangosan felkacagott. – Akkoriban hetekig cikkeztek róla, még a filmhíradóban is szerepelt, meg ott feszített minden dísznagygyűlés elnökségé­ben. Valóságos dicskoszorút fontak a homloka köré. A megtért osztályidegen! A kizsákmányoló, aki belátta vétkeit. Végül megtették valami főemberré a szövet­kezeti mozgalomban, és haláláig az is maradt. Az egyszem fia pedig egyre ma­gasabbra vitte. Élkáder, járási vezető, képviselő, kb-póttag, megyei titkár, megazisten…

– Aha – biccentettem –, kapis kálóm már.

– Hát persze – bólintott ő is –, most nemrég mindent visszakapott. Az egész atyai jusst. És mint hallom, szép csendben, de igencsak szorgosan gyarapítgatja is. Rebesgetik, hogy ma már az egyik legnagyobb földbirtokosunk.

Hümmögtem magamban, hogy talán tényleg nem ártott volna nyolc napon túl gyó gyű lóra adjusztálnom a képviselő urat, de rögtön el is hessentettem a gondolatot. Hiszen annyi hasonlót hallott, látott, tudott már az ember, hogy ez a história se volt elképesztőbb a többinél. Meg aztán nem voltam én a Nagy Igazságosztó, s még csak a csábítása se merült fel bennem, hogy annak tartsam magam. Egy lassan öregedésnek induló, középkorú pasas voltam, aki soha a büdös életben még egyszer el nem helyezkedhet a szakmájában, de aki váratlanul kapott egy lehetőséget, hogy a felszínen tarthassa magát, és én üstökön ragadtam ezt a lehetőséget. Ennyi volt az egész, se több, se kevesebb. Felelősséggel pedig senkinek se tartozom. Szigorúan véve se íjam, se fiam, hacsak azt a kis fekete szőrpamacsot nem számítom ott, a járdaszéli fához kikötve, aki hasonfekve hűsöl a lomb árnyékában, és türelmesen vár reám.

– Hát akkor térjünk talán a tárgyra. – Mentorom megköszörülte a torkát, és hangját halkabbra fogta. – A jövő héten igen nagy és súlyos kihatású, meglehet, történelemformáló munka vár magára. De addig még le kell bonyolítania egy jelentéktelen, mondhatni, piti ügyecskét. Június elején a Vezér kiment U-ba, a melósok közé. U-ban pokolian rossz a helyzet. Lebontották a kohót, megszűnt az acélmű és a hengerde, már csak egy-két üzemrészben barkácsolgatnak ezt-azt. Az egész fővárosban ott a legnagyobb a munkanélküliség, és az emberek már* mindenben és mindenkiben csalódtak. De hát, maga ezt úgyis jobban tudja nálam… Nehéz, nagyon nehéz dolga volt a Vezérnek, de ő mindig állja a sarat, és a végén még föl is lelkesítette a népséget. Az ő kormánya majd újból fölépíti a kohót, az acélmű korszerűbb és termelékenyebb lesz, mint valaha, egyszóval ott még mutatóba se marad majd egyetlen munkanélküli se, mindenkinek meg­lesz a kenyere, a gyáróriás pedig ismét méltó lesz régi hírnevéhez. Ha hiszi, ha nem: csakúgy dörgött a taps az egykori szerelőcsarnokban… A zárószavaival pedig valósággal ovációt keltett. Becsaptak, munkástestvéreim, titeket mindenki csak becsapott eddig! Becsaptak titeket tegnapelőtt a kommunisták, tegnap a keresztény nemzetiek, a nép-nemzetiek és a konzervatívok, ma a szocialisták meg a liberálisok, becsaptak titeket jobboldaliak és baloldaliak egyaránt, csak én nem csaptalak be titeket, egyedül én, ki húsotokból és véretekből valónak érzem magamat! Adjátok hát meg nekem az esélyt, testvéreim, hogy bebizonyíthassam irántatok való hűségemet és ragaszkodásomat!… Uram, én ott voltam. És lelkemre mondom, nem akadt ott egyetlen férfi vagy nő se, aki el ne tökélte volna, hogy legközelebb a Vezérre adja a voksát…

Hangja elfulladt a lelkesedéstől, én meg kedvetlenül és komoran hallgattam. Tudtam, hogy nincs semmi tódítás abban, amit elbeszél. Nagyon is magam előtt láttam az egész szcénát, a hol mennydörgő, hol a szívekre apelláló Vezért, meg azokat a másnaptól rettegő, szánalmas nyomorultakat, akik közül utóvégre én is egy voltam – s csak nyeltem a keserű nyálamat, és éreztem, még ebben a káni­kulában is mint lúdbőrözik a bőr a karomon, a hátamon a szégyentől, a meg­aláztatástól és attól a kiszolgáltatottságtól, amelynek már talán neve sincs, s nem egyéb a legsötétebb kétségbeesésnél.

– … és akkor történt az a méltatlan incidens – figyeltem fel ismét a hangjára. – A gyűlés végén a Vezér, szokása szerint, ott is elvegyült az emberek között. Hogy szót váltson egyikükkel-másikukkal, hogy melegen megszorítsa a feléje nyújtott kezeket, hogy megeresszen néhány tréfát… S akkor egyszer csak odafurakodott hozzá egy riherongy kis kurva, és kétszer megpofozta. Maga egy lelkiismeretlen hazug! – kiáltotta. – Ez a lerombolt gyár itt, és a mi lerombolt életünk mind magának, meg a magafélének köszönhető! És akkor még idejön ígérgetni? Nem sül ki a szeme, maga világcsaló?…

Láttam, még a képe is kivörösödik felháborodásában. De azt is éreztem, hogy hirtelen megfeszül a bőr a pofacsontomon.

– A Vezér persze ízekre tépethette volna azt a ribancot – folytatta –, de ő csak a fejét csóválta, és mosolygott szelíden. Hogy mi mindent kell eltűrnie egy apostolnak!… Megbocsátok, leányom, ezt mondta végül, megbocsátok, mert job­ban átérzem én a te keserűségedet, mint képzelnéd… Ennyit mondott csak, és körülötte mindenki meg volt hatódva. Ám ennek ellenére csorba esett a tekin­télyén, ez vitathatatlan. Kapott is rajta a mi derék liberálbolsi sajtónk! Talán emlékszik rá, hogy napokig csámcsogtak rajta…

– Mit akar tőlem? – kérdeztem csendesen.

Szinte csodálkozva pillantott rám. – Azt hittem, rég kitalálta.

– Erre soha nem fog rávenni!

– Nono – csitított –, ne csökönyösködjék.

– Én még nem ütöttem meg nőt. És nem is fogok.

– Pedig vannak némberek, akik rászolgálnak. Ő, maga gáncstalan lovag – nevette el magát –, hát lássa már be, hogy két olyan adu van a kezemben, amelyet úgyse tud parírozni. – És esze ágában se volt lacafacázni vagy mellébeszélni, ezt szinte már tiszteltem benne. – Maga, öregem, annyi temérdek nyomot hagyott hátra mind a két tetthelyen, hogy nekünk csak a nevét kell feldobnunk, és a rendőrség játszva azonosítja. Ez tehát az egyik adum. Ez meg itt a másik.

Kinyitotta a táskáját, és egy újabb borítékot csúsztatott elém, Szemre is látszott, hogy igencsak ki van bélelve. – Láthatja, milyen mély empátiát tanúsít a Vezér ebben az esetben. Ezért a jelentéktelen kis ügyért csak előlegként annyit kap, amennyit az előző kettőért együttvéve.

Nem ámítottam magam, a markukban voltam. Egyet tehetek csak, gondol­tam, s azt is teszem majd. Fogtam a borítékot, és szótlanul a farzsebembe süllyesztettem.

– Ez a beszéd – intett barátságosan. – Kijövünk mi egymással. Nem lehet közöttünk olyan gond, amelyet okos szóval el ne simíthatnánk.

– Fogadni mernék, hogy maga ügyvéd – mormogtam, de ezt eleresztette a füle mellett.

Felkattintotta az asztalka fölötti falikart, és fotókat szedett elő. Azt a sorozatot mutatta meg, amelyik az egyik hetilapban is megjelent. Egy fiatal nő, amint felbukkan a tömegben a Vezér előtt, aztán az első pofon, a Vezér elképedt ábrázata, majd a második pofon, a Vezér még elképedtebb ábrázata, és végül, ahogy két testőr hátracsavarja a törékeny kis nő karját. Ámbár alaposan szemügyre vévé, nem is volt túl törékeny jószág, csak a mázsás gorillák között hatott annak, erős, belevaló munkáslánynak látszott, és tiszta szívemből reméltem, hogy szikrázott a Vezér szeme attól a két nyaklevestől, amit lekent neki. Az utóbbi fénykép hátulján – a már ismert gyöngybetűkkel – ott állt a nő neve, címe és telefonszáma.

4.

Aznap már nem foglalkoztam a dologgal, elmentem inkább a Schwinn áruházba, és a sok kerékpárcsoda közül megvásároltam a srácomnak a kapható legdrágáb­bat, így aztán csak másnap furikáztam ki U-ba, hogy elvégezzem a feladatomat – no persze úgy, ahogy magamban kifundáltam.

Miután az északi iparvidékről idehelyeztek, tizenöt évet nyomtam le a Mű­vekben, és természetesen jól ismertem a kerületet. A fővárost soha nem sikerült megszoknom, se megszeretnem, ahhoz már túl későn kerültem fel. Ám U-t idővel nemcsak megszoktam, de meg is kedveltem, mert sok mindenben arra a kis munkásvárosra emlékeztetett, ahol megszülettem és felnőttem. Ott fönn, minálunk az egész élet – a szó szoros értelmében, a születéstől a halálig – a vasművel függött össze. A kohó magának az ott élőknek is a kohója lett: meg nem tudnám mondani, hányféle náció olvadt egybe nálunk, s legalább négy nemzedék vallhatta magát vasasnak, mint ahogy vallotta is, méghozzá igencsak rátartian. Ne­kem például már a dédapám is vasas volt, hengerész, nagyapám és apám pedig martinász, s én magam is annak tanultam, a nagykohó lett az első munkahelyem. Itt U-ban – mégha nem is olyan mértékben, mint odahaza nálunk – szintén a gyár volt a mindennapok meghatározója. Minden ezernyi szállal kötődött a Mű­vekhez, s maga a kerület mintha csak város lett volna a városban, méghozzá egy kisváros, a saját öntörvényű életével, itt is régi-régi vasasdinasztiák százaival, amelyek valami megfoghatatlan módon, de mégis szinte tapinthatóan különböz­tek a többi kerületek lakosságától. Igen, egészen biztos, hogy ezt kedveltem U-ban, s hogy asszonyostul, gyerekestül ezért éreztem itt jól magam. És ahol laktunk s ahová a két gyerek született, még a régi kolónia is az otthoni „Öreg­kolóniára” emlékeztetett hangulatában, életvitelében, de építési módjában is. (Csak később tudtam meg, hogy történetesen ugyanaz az építész tervezte mind a kettőt.)

Most pedig mindennek a végóráit kellett látnom. Egy hatalmas gyár, egy legendás hírű munkáskerület és egy rendíthetetlennek hitt életforma haláltusáját. Nem volt még másfél esztendeje sem, hogy utoljára jártam itt, és megdöbbentett a rohamos lepusztulás és szétzüllés látványa. A Művek lehanyatlásával lehanyat­lott az élet is. Az ótelep, s benne a régi kolónia, jóformán már nem is létezett. Gyilkolni tudtam volna, ahogy lassan körbeautóztam a nem is oly régen még meghitten kedves, árnyas kis utcákon, amelyeket aprókertes, ódon hangulatú, földszintes ikerházak szegélyeztek. Végtére is a múltam egy darabját, és emléke­zetesen szép darabját, láttam itt pusztulóban. Elhagyott házak, vakon sötétlő, betört ablakok, megbontott cserepű tetők, ki-bedőlt kerítések, a kerteket gyom verte fel, a fákat mindenütt kivágták. Mintha valami természeti csapás sújtott volna le itt. Alig néhány házat laktak már, de szemlátomást ott is csak a nyomo­rúság ütött Janyát.

Odaát az újtelepen legalább megmutatkoztak az élet jelei, habár e jelek távolról sem voltak alkalmasak arra, hogy bárkit földerítsenek. A hatvanas-het­venes években emelt lakótelep ijesztően elhanyagoltnak látszott, de semmi esetre se kihaltnak. Rengeteg apró üzlet nyílt, főleg élelmiszerboltok, diszkontok meg zöldségesek, de akadt minden egyéb is: butik, turkáló, fagylaltozó, játékterem, biliárdszalon, tetoválószalon, masszázsszalon, szépségszalon, szolárium, videotéka, sőt még egy szexshop is, no meg persze kocsma kocsma hátán, akármerre nézett az ember, a sörbároktól le egészen a nyűves késdobálókig (az egyiknek éppen­séggel „Vályú” volt a neve, de még jobban tetszett a „Krimo a májzsugorhoz” nevezetű), mert olyan kricsmit én még nem ismertem, amelyik kuncsaftok híján tönkrement volna. És ezt a megszámlálhatatlanul sok kis bájzlit, bodegát, krájzlerájt vagy graffitikkel összemocskolt épületek garázsaiban, vagy mindenféle seb­tében összetákolt bódékban rendezték be, úgyhogy az ember kedvére kigyönyör­ködhette magát azon a fölemelő balkániságon, amelyet a fejlett szocializmus lerobbant panelfalansztere és a szabadversenyes piacgazdálkodás e virágzó vis­kóvilága szoros szimbiózisban elébe tárt. Bezárt viszont az emeletes szövetkezeti áruház, a két supermarket és a nagy csemegebolt, mint ahogy a mozi is, meg a kohász művelődési otthon – az utóbbiban kínaiak árulták olcsó portékáikat.

De a „Fehér Acél” nem zárt be, sőt még a nevét se változtatták „Wild West”-re, vagy „Happy Hollywood”-ra, ezért aztán nagy bizalommal leparkoltam előtte, és bementem, hogy lebonyolítsak egy telefont. Belül azért persze megvál­tozott. Valaha a kerület reprezentatív étterme volt, azóta eltávolították a boxokat, a terített asztalok helyét is jobbára félkarú rablók foglalták el körös-körül a falak mentén, és a gomolygó füstről meg a savanykás sörszagról ítélve, máris mérföldes lépteket tett a krimósodás felé vezető úton – de azért egy szalmonellás húsgom­bócot talán még bárki elfogyaszthatott itt.

Az előcsarnokbeli négy fülke közül kettőben épen találtam a telefont. Sőt, a kettő közül az egyik még működött is. Feltárcsáztam a fénykép hátára írt számot. Egy női hang jelentkezett, én meg unottan daráltam: – Posta, telefonközpont, vonalvizsgálat. Otthon tartózkodik délután, hölgyem?

– Igen. De nekem semmi panaszom a…

– Azt nem is állítom, hölgyem, de valahol hiba van a vonalban, és fel kell derítenünk, hogy hol. Tíz perc múlva ott leszek. Működik a kaputelefonja?

– Nem lesz rá szükség – tette le a kagylót.

Én pedig meghökkenve bámultam az egyik falfirkát, amelyet csak most fedeztem fel: AHOL LÓSZAR TEREM, VERÉB IS van! Mi sem jellemezhette jobban a helyzetemet.

Visszamentem a kocsihoz, elővettem egy vedlett műszerésztáskát, és bele­bújtam a kiszolgált művezetői köpenyembe, nem hittem volna, hogy valaha is még hasznát veszem. Megveregettem a kis blökit, aki akkor már persze a hátsó ülésről a volán mögé kuporodott (nem tudom, miért, de mindegyikük ezt teszi, ha magára marad egy kocsiban), meghagytam neki, hogy őrizze keményen a Skodát, azzal elbaktattam a megadott címre.

A kaputelefonra valóban nem volt szükségem. A kapu egyik szárnyából kiverték az üvegtáblát, s mint, gondolom, mindenki más, én is az üres fémkereten kerültem beljebb. A húgyszagú liften fölmentem az ötödikre, és becsöngettem a nő ajtaján.

Szinte azonnal kinyitotta, mintha a júdásablakon már lesett volna rám. – Maga telefonált az előbb?

– Telefonközpont, vonalkontroll. Hol a készülék, hölgyem? – s éppen olyan unott és undok voltam, mint ezek a pasasok általában.

O meg éppen olyan volt, amilyennek a fotók láttán elképzeltem. Zömök, izmos kis nő, közelebb a harminchoz, mint a húszhoz, és a maga keménykötésű módján még vonzó is lett volna, ha széles csontú, amúgy is markáns arcát meg nem merevíti valami eltökélt, érdes kifejezés.

Szótlanul bevezetett a nagyobbik szobába, és rámutatott a telefonra. Ő maga a helyiség túlsó sarkába húzódott, könnyedén rátámaszkodott a sublótra, úgy figyelt. Tiszta, de jellegtelen, sivár szoba volt. Kommerszbútorok, egy kis könyv­állvány füzetes regényekkel, televízió. A falon egyetlen kép, egy fiatal főhadnagy fotója, átlós gyászszalaggal a keret sarkában.

Leültem az asztalkához, elővettem a műszereimet, és szétszereltem a készü­léket. Elrontottam. Semmi esetre se engedhettem, hogy a távozásom után rögtön használja majd.

Ő közben előkotort egy cigarettát, rágyújtott, de kemény, szürke szemét egyetlen másodpercre se vette le rólam. Árgus tekintettel figyelte a babrálásomat. – Tudná magát igazolni? – kérdezte hirtelen. – Láthatnék valamit papírost?

– Azonnal, hölgyem. – Sietség nélkül összeraktam a készüléket, csak azután pillantottam rá. – Ennek valóban semmi hibája. – Előszedtem a tárcámat, kivá­lasztottam azt a fényképet, amelyiken a két gorilla markában vergődik, és a két ujjam közé csippentve meglebegtettem. – Beéri ezzel?

– Rohadt buzi – mondta lassan, két slukk között. – Rögtön láttam, hogy nem stimmel valami. Már az első mozdulatán láttam, hogy maga aztán nem műszerész. Ráfázott, buzikám, nem tudta, hogy telefonkezelő vagyok. Ez most bassza a csőrét, mi?

Egy szikrányit se volt begyulladva. Ott állt a fiókos szekrény mellett, sötét arccal, de nyugodtan, szívtá a cigarettáját, és esze ágában se volt a fénykép után kapdosni. Úgy se kapta volna meg. Ázok a gyöngybetűk a fotó hátulján, azok egyszer még hasznomra lehetnek.

Visszahánytam a műszereket a bőrtáskába, és rávigyorogtam. – Hát, ez nem jött be. Blama! Mindenre gondoltam volna, de arra soha, hogy maga telefonos­kisasszony.

– E-gen? – fújta ki a füstöt. – És mi az a minden, amire gondolt volna? Köhögje már el, buzikám.

– Na, nézze – mondtam –, ezt a buzizást inkább abbahagyhatná. Meg a spéci szöveget is. Anélkül is elhiszem, hogy vagány lány. Egyébként munkáscsajnak néztem. Darukezelőnek vagy öntödei formázónak, esetleg forgácsolónak…

– Eltalálta – biccentett. – Az voltam. Szerszámlakatos.

– Csak nem itt a Művekben?

– De! Képzelje! Itt, a Művekben! Amíg maguk szét nem vertek itt mindent.

– Nem tudom, kik azok a maguk – vontam meg a vállam. – Ha éppenséggel érdekli, engem is innen rúgtak ki: a nagyolvasztóból.

– Nem érdekel. És nem bratyizunk, érti? Engem csak az érdekel, hogy mi az ábra. Mi szél hozta, és mit akar tőlem?

Mondtam neki, hogy nagyon elszívnék egy spanglit, ha megkínálna. Időt akartam nyerni, no meg kellő légkört teremteni ahhoz, hogy valamelyest meg­lágyítsam, mert a belegyezése nélkül nem üthettem nyélbe, amit elterveztem. Oda­hajította a cigarettásdobozt és az öngyújtót, de előbb még maga is rágyújtott a

következőre. Láncdohányzó volt, látszott rajta, és áradt belőle a feszültség. De egyre csak ott állt a sublótnál, kemény, kihívó tekintetét mozdulatlanul rám függesztve.

Rágyújtottam, s közben a fényképre intettem. – A férje volt?

– Az. És mi köze hozzá?

– Semmi. De ennyire fiatalon… Baleset?

– Főbe lőtte magát.

– Hogyhogy? – meredtem rá.

– Túl komolyan vette ezt a kutyakomédiát.

A fejemet ráztam, nem értettem.

– Megtagadta a tiszti eskü aláírását. Aztán persze mehetett zabot hegyezni. Egy fellegjáró katona. Cserbenhagyott. – Valósággal köpködte maga elé a vádló, keserű szavakat. Fájdalmát csak két ránc árulta el, amely hirtelen mintha ketté­hasította volna az arcát, a szeme sarkától az álláig.

– Gyerek? – kérdez­tem csöndesen.

– Nincs gyerek. – Mé­lyet slukkolt a cigarettájá­ból. – És mivel nincs, jó ha tudja: én az ördögtől se félek, nemhogy egy maga­fajta méláktól.

– Miért kéne tőlem félnie?

– Ó, hát nem azért van itt? Mekkora csalódás! De akkor meg mi a fran­cot keres itt, elárulná?

Felsóhajtottam. – Oké, igaza van. Azért küldtek, hogy egy kissé megfenyít­sem.

– Csak próbálja meg!

Kitaposom a belét, maga mocsok!

– Hé! – hüledeztem.

– Lassan a testtel… hiszen a hónaljamig sem érsz, húgom!

– Ne merészeljen te­gezni! – förmedt rám. – Még kevésbé a húgának nevezni! – s parázslott a szeméből a gyűlölet. – Szó­val maga az az állat, aki ezeket a veréseket intézi…

Kértem, hogy hallgas­son meg, de egyszerűen félresöpörte a szavaimat.

– Maga azt mondja, ha ugyan igaz – folytatta dühödten –, hogy az utcára tették, ahogy engem. Csakhogy én nem csaptam fel kurvának. És a kitartottja se vagyok senkinek. Telefontyúk lettem: igen, uram, máris, uram, hogyne, uram, kapcsolom, uram… De maga? Tudja, ki maga? A Vezér buzija. A hímringyója. Akkor dugja seggbe magát, amikor akarja…

– Meghallgatna végre, a kutyaúristenit! – üvöltöttem rá elvörösödve. – Orrba-szájba sérteget, holott azt se tudja, mit akarok itt.

– Hiszen már elmondta, nem?

– Ugyan, eszembe sincs, hogy bántsam magát. Kamu az egész.

– Ezt meg hogy értsem?

– Ideadja nekem… teszem azt, a buszbérletét, amit holnapután majd visszakap, és már itt sem vagyok. Magának meg mindössze annyi a dolga, hogy ismeretlen támadó ellen feljelentést tesz.

– Továbbá egy tiplit ütök a szemem alá, és bekenem magam paradicsom­szósszal vér gyanánt – bólogatott. – Hát ebben sántikál! A jó öreg kecske meg a káposzta…

– Miért? Mi rosszat lát ebben? – kérdeztem ártatlanul.

Sötéten mosolygott. – Márpedig ebből nem esznek. Se maga, se a führerje. Sejtettem, hogy előbb-utóbb rám uszít valakit. Elvégre ő a Vezér. Nem tűrheti, hogy folt essék az imázsán. Hogy a fél ország rajta röhögjön, mert nyilvánosan felképelte egy nő. Na, nem! Ezt meg kell torolni! El kell látni a pimasz cafka baját! Hadd lássa mindenki: a Vezérrel nem tanácsos ujjat húzni… a Vezérnek messzire nyúlnak a kezei… a Vezér büntet, mert hatalmában áll… ő az az erős férfiú, akire már régóta szükség van itt… így van, buzikám? Ezért küldték rám magát, mi?

Minden mérgem ellenére, elismerően bámultam rá. Nemcsak bátor volt, de vágott az esze is. Bizistók, elfogadtam volna húgomnak. Már csak azért is, mert sajna, nem voltak testvéreim.

– Kérem – ismételtem meg békülékenyen –, adja ide, kérem, azt a bérletet. Nekünk semmi bajunk egymással. Ideadja, én pedig máris elfüstölök.

Most szinte kedvesen mosolygott rám. – Fog az menni bérlet nélkül is. Tudja, tényleg készültem erre a látogatásra.

Nem, mindvégig nem fogtam gyanút. Pedig ahogy lecövekelte magát annál az átkozott sublótnál ott, igazán gyanút kelthetett volna bennem.

Egy szempillantás alatt történt az egész.

Olyan finoman siklott elő a legfelső fiók, mintha hozzá sem ért volna.

Mire észhez kaptam, már ott volt a kezében a stukker, és keményen rám szegezte. Egy világháborús TT volt, ha jól láttam, ósdi darab, de azért egy házfalat bármikor át lehet lyukasztani vele. Meg is tudakoltam első zavaromban, hogy szükség esetén vajon ezt használja-e panelfúrásra a szögbelövő helyett, de momentán nem volt vevő az ilyen benyögésekre.

– Na, tűnés – parancsolta fojtottan –, kopjon le, de gyorsan!

Elnyomtam a cigarettámat egy tálkában, és feltápászkodtam.

– Hát – böktem az ujjam a homlokomhoz –, akkor a legközelebbi viszont­nemlátásra. Nem egészen így képzeltem a dolgot… No, kishúgom, ne vitassuk meg mégis újra? Tartsunk össze, mi szürkeszeműek.

– Kotródjék, kotródjék! – s ez most már szinte sikoltásnak hatott. – Ó, maga ocsmány disznó! Szórakozik velem? Hát tényleg azt akarja, hogy magam is meg­bánjam?

Láttam, hogy az ujja ráfeszül a fegyver billentyűjére, és a szeme alatt rán­gatózni kezd egy ideg.

Hirtelen megértettem, hogy a hisztéria szélén áll. De az egész helyzet vala­hogy annyira valószínűtlennek tűnt, hogy elkövettem egy újabb hibát: nem vet­tem komolyan. Csak semmi rossz mozdulat, intettem ugyan magam, csak nem feléje lépni – és erre persze feléje léptem.

Ő meg persze rám sütötte a pisztolyt.

Ám a dörrenés elmaradt. A fegyver nem volt megtöltve, vagy nem volt kibiztosítva.

Akkor már ott termettem mellette. Szégyenletesen be voltam gerjedve. Le­csaptam a pisztolyra, a karját pedig egyszerre rántottam oldalt és fölfelé, de akkora erővel, hogy valósággal megpördült a tengelye körül, s elszörnyedve hallottam az eltéveszthetetlen reccsenést meg a fojtott sikolyt. Úristen, gondol­tam, a vállszalagok…

Ott álltam előtte még mindig lihegve, kezemben a pisztollyal, és döbbenten néztem a karját, amint rongyként csüng le az oldala mellett. Halálsápadt volt, az arca szinte darabokra törött, de nem sírt, bár tudtam, hogy pokoli fájdalmai lehetnek, az ajkát harapta kínjában, és a szeme sarkából két vékony könnycsík szivárgott elő, amelyet mégse bírt visszatartani.

– Rohadt buzi! – suttogta.

– Bocsásson meg… – dadogtam, és egyszerre a hányingerig megundorodtam magamtól. – Higgye el…, ezt… nem akartam…

Az arcomba köpött.

Némán letöröltem, és a telefonhoz léptem, hogy tárcsázzam a mentőket, de hát a telefont éppen én tettem süketté.

Ettől kitört rajtam a pánik, felkaptam a táskámat, és elrohantam. Áz alatta levő lakásba csöngettem be, hogy hívják gyorsan a mentőket. Egy kopasz, sovány kis muksó tágranyílt szemmel meredt rám, majd rémülten becsapta az ajtót. No persze, hiszen a pisztolyt még akkor is a kezemben szorongattam.

Csak a „Fehér Acél” előtt, már a kocsiban ülve, józanodtam ki úgy-ahogy. Újra a kezembe vettem a pisztolyt és megvizsgáltam. Elfelejtette kibiztosítani. Mert bizony meg volt töltve, de meg ám, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Hitetlenkedve bámultam a töltényeket a tárban. Aztán teleszívtam a tüdőmet levegővel, és lassan kifújtam magam elé. Ereztem, mint csorog végig a gerince­men a verejték.

^* Részlet az író készülő kisregényéből [vissza]

D. NAGY LAJOS

Egy ébredés kellemetlenségei

Hajnal. Még a hold
lemezjátszótűje karcolja
a tájba fényes barázdáit.
Korán kell kelnem ma,

lassan válók az álomtól meg,
s átvonulnak bennem az ébredés
penge-pillanatai, mintha
nyakamon siklana végig a kés.

Valaha szénában aludtam
és hallgattam, hogy dörög
odakinn az ég, s az udvart
hogy lepik el kormos ördögök.

És ma fehér ingem sötétül,
foszlik. Íróasztal
mögött, a délutáni
fény se vigasztal.

Emlékekből összetákolt
kunyhókban tartom ma
cókmókjaimat, testemet,
mozdulatok közt rogyadozva.

Kilopakodni ezekből a termekből –
hová minden nyár-este belevésve,
homokra, gondolat-szilánkra,
tyúkvért fakasztó késre.

S ha kilépek – fagyni fog
éjjel – nem írok oda semmit,
a kezemben tartott pohárban
csillag-szerelmem hidegszik.

SZARKA ISTVÁN

Dollár

Ha már dollárrá lényegül
a bányakincs
a jó, amit a gépsorok
s a művelt földek ontanak
a szolgálat, a forgalom
s mind, ami szellem és morál
és élő állapot:
egyetlen óriás
dollárként kerengsz tovább?
vagy csak mint emlékező
rossz kőszivacs?

Itt bujdosott még

Jelgenerátor-rádiógalaxis,
teszem a dolgom, hadd tudja biztosabban
az ártatlanul büntetett jövő:
az én koromban, a maradék világban
itt bujdosott még
a szép.

Semmit, ha reménytelen

Tárgytalanná puffadt félelemnek,
hatalomkor perverzióinak,
emberalatti történelemnek
hogy engedhetném át a tájaimat,
gömbölyödő-hűs kristályaimat,
élőtestvér pulzáraimat,
s talpam-hűsítő agyagával
én-utamon az óperenciáig!
Megalázás öngyulladó napalmját,
méltatlan halált, hiába-kínt soha,
virágzásom fölébe
semmit, ha reménytelen.

FUCHS KATALIN

Éj

Hajnali négy múlt,
s ebben az önemésztő virrasztásban
csak arra várok,
hogy a macska odakint
fölugorjon a párkányra,
beeresztem, és miután
elhelyezkedett a takarómon,
úgy aludhatok majd el,
hogy most már nem történhet velem
a világon semmi rossz.

Csüngök

a kanapén arcom
tenyerembe gyűrve
velem nem megy
semmire az este
nyílik az ajtó
jössz egyenest felém
a szót csókká mázolod
a számon összekuszálódunk
mint a gondolat
melyet ilyenkor titokban
jegyezni szeretnék
de elrejtetted
rég a kezem így csak
a füledbe súghatom:
ne hagyj többé
így magamra.

Itt se Arc

se poetica, tenyérbe
gyűrt arccal kuporgok,
okos dolgokra próbálok
koncentrálni, miközben
meghalnék egy tál
makaróniért.

ROZSNYAI ERVIN

Hamlet a kalózhajón

Fogolyként van időm e bárkán
töprengeni sorsom fölött,
mely feszes íj, szárnyas szivárvány
volt, míg apám élt, s most törött

nyakkal csüng, mint macska a spárgán,
mit rácsomózott egy kölyök…
De mit beszélek – vízi zárkám
nem is rossz: itt nem sündörög

kikent farkasfi, méznyelvű spión.
rongy rosencrantzi, guildensterni nép!
(Lesz-e egyszer honunk, Horatióm?)

Sajnos, csak hármukat küldtem pokolra.
Neveket mormolok. Tőröm ha volna,
úristen, mennyi dolga lenne még!

Egykedvű

Tollászkodik az idő a háztetőn
egy pihe-perc kihullik
áttetsző tenyéren hintál
böngészi a felhólyagzott homlokzatot
a második és az első emelet között
kicsit elgondolkodik
legyintene tán ha volna mivel
aztán ereszkedik tovább
a húgy és a kutyaürülék fel

THIERY ÁRPÁD

Boldog már nem leszel

A fiú tegnap óta csak lézengett a felforgatott lakásban. Időnként benézett a ravatalon fekvő apjához. A szobát átrendezték, az ágyak szétszedve, az ebédlő­asztal a folyosóra szorult, a szekrény a sarokba. A festmény még mindig a földön hevert. Tegnap délelőtt zuhant le, mintha gondosan leemelték volna. A keretben maradt akasztó zsinórja teljesen ép, a szög elárvultán meredezett a falból. A nagy zajra a haldokló váratlanul felült az ágyon, csontsovány kezével a kép helyére mutatott. Felfoghatatlan, szörnyű pillanat volt. Hozzá ne nyúlj! – kiáltotta az anyja. Fölöslegesen, mivel a fiú meg se mert moccanni. A festmény az anyját ábrázolta, fiatalon, gondtalan mosollyal.

Az idő azóta valahogy megállt. Nem voltak emlékek. Úgy tűnt: minden, ami már megtörtént, a jelen pillanatban játszódik. Például váratlanul betoppant az apjához az iskolába, hogy együtt mehessenek haza, öreg Győző sietség nélkül, mondhatni, bandukolva halad az utcán, kalapleemeléssel, hangos köszönéssel üdvözölve az ismerősöket. Kicsi Győző illendően biccentget mellette, kissé ügyet­lenül, mégis boldogan. Gyors növekedésnek indult kiskamasz, a karja hosszú, a lába vékony. Rá se lehet ismerni arra a tejfehér-szőke, túltáplált kisfiúra, akit pár éve az udvaron a játékai közé ültettek, és a fényképész kívánságára magához ölelte kutyáját. Azóta lefogyott, a haja megsötétedett, arcáról eltűnt a gyerekes vigyorgás.

Tegnap óta csupán egyszer figyelt föl a világra: az ajtóban az osztályfőnöke állt, sötét ruhában, a kalapját a kezében tartva. Az anyjának részvétét kifejezve, bejelentette, hogy a temetésen részt vesz az egész osztály…

A szomszéd udvarban váratlanul felbődült a gépzene, harsogva minden zugot betöltött. Keep smiling. Divatos dal. Kicsi Győző rémülten fogta be a fülét, és a kerítéshez rohant. A vendéglős szüreti mulatságra készült. Locsolták a kertet, színes lampionokat szereltek, kipróbálták a hangszórókat.

– Kapcsolják ki azonnal! – kiabálta mögötte Ida nénje, aki elsőnek érkezett a halálhírre a rokonságból. Mulatságos külsejű vénkisasszony. Magas szárú cipő­jéből gólyalábak, vonalzószerű tartása csupa gég, arca kissé szederjes.

A szomszédban senki se figyelt rá. Eltelt egy perc. Talán kettő. Ida nénit felbőszítette a kudarc.

– Hét halottamat temettem el, de ilyen disznóság még nem történt velem! – folytatta méltatlankodását.

Kicsi Győző mellette állt. Mintha csak most vette volna észre az unokaöccsét, magához rántotta. – Mutasd a szemedet!

Kicsi Győző gyanútlanul odatartotta az arcát.

– Egy csepp könnyet se hullatsz az apádért? – szörnyűlködött.

A fiú lehorgasztotta a fejét. – Nem tudok sírni…

A vénkisasszony szeme tágra nyílt a döbbenettől, kelletlenül fintorgott, mint akinek förtelmes bűz csapta meg az orrát. Felháborodva robogott be a házba. Méltatlankodása még a konyhából is kihallatszott. – Egy csepp könny nem sok, de annyit sem hullajt ez a megátalkodott kölök az öcsémért…

Az anyja szelíden mentegette kicsi Győzőt: – Pedig nagyon szerette az apját…

Kicsi Győző sohase sírt mások előtt, mindig csak elbújva az udvarban a cipő nagykereskedés raktára mögött engedte szabadjára a fájdalmát. Hiába hív­ták, keresték, kiáltoztak utána, kisírt szemmel soha nem jött elő.

Robajjal nyílt a kapu. A vendéglős érkezett. Húsos, szuszogó férfi, sötét öltönyét sebtében kapta föl. Fekete nyakkendőt is kötött. Megállt a lakásajtó előtt, kihúzta magát, majd határozottan bekopogott.

– Bocsásson meg, asszonyom – hajolt meg –, nagyon sajnálom, ami történt! A zenét kikapcsoltattam, de a szüreti bált már meghirdettük, nem halaszthatom el. Az asztalokat lefoglalták, a tombolajegy elfogyott…

– Ne folytassa, szomszéd úr! – szakította félbe az özvegy fáradtan. A gyász­ruha kiemelte arcának fehérségét, a szeme ki­sírva. Legszívesebben becsukta volna az ajtót.

A vendéglős nem tágított. Tolakodás nél­kül, a gyászhoz azon­ban mégis valahogy il­letlenül bámulta az öz­vegyet, aki most is szép volt, noha hiányzott ar­cáról az illatos púder, szájáról a rúzs és az a jellegzetes mosoly, ami­től mindig jókedvűnek, sőt gondtalannak hi­hették. A vendéglős szerette volna tudomá­sára hozni, hogy együtt érez vele, nemcsak a gyászban, de azt is fáj­lalta, hogy egy ilyen figyelemre méltó asszonynak soha nem telt cselédre. Nem találta azonban az idevágó szavakat.

– Megbocsásson, asszonyom…

– Megbocsátottam.

– Nagy csapás érte.

– Nagyobb nem érhetett.

A család orvosa egy éve kíméletesen a tudomásukra hozta, hogy öreg Győzőnek nem sok van hátra.

Tisztában lehetett ezzel ő maga is, mivel bele­egyezett, hogy megkérvényezzék a pápai hozzájárulást, öreg Győző ugyanis elvált ember volt, s csak a Vatikán engedélyével köthetett másodszor is egyházi házas­ságot. A ferences Leonardo atya kegyes csalásával a halálos ágyon ez meg is történt.

– Szörnyű, hogy a tanár úr ilyen váratlanul – sajnálkozott a vendéglős.

– Váratlan volt, igen – sóhajtott az özvegy.

Kicsi Győző a közelben állt, értetlenül hallgatta a párbeszédet. Nem bírta tovább.

– Régóta tudtuk, hogy meg fog halni! – kiáltotta, az indulattól szinte fuldoklott.

A vendéglős megrökönyödve bámult a fiúra, majd az anyjára. Zavarba jött.

– Hát igen, persze… még egyszer elnézést kérek – mondta, majd kihátrált a szobából.

Kicsi Győző elégedetten nézte, hogyan kullog végig a folyosón. Egy ideig elárvultan ácsorgott, aztán beosont az apjához, aki a gyertyák lángfényében feküdt a ravatalon. Borotvált arca beesett volt, viaszsárga. Magas homloka ki­simult, a haja gondosan hátrafésülve. Zakójának szivarzsebében gyászzsebkendő. Egy éve még jóképűnek mondható negyvenéves férfi. Sétabotja a sarokban. A fiú arra gondolt, hogy a botot a temetés után ketté kell törni. Az életük is erre a sorsra jutott. O maga megbocsátott szigort, félreértést, rabsággal felérő fegyel­met. Hiába volt különszobának nevezett hálófülkéje, nem tehette ott azt, amihez kedve lett volna. Játszhatott a téren és a barátainál, de a megszabott időre percnyi pontossággal kellett hazaérnie. Nem követelték, hogy jeles rendű legyen az iskolában, de az első intő után megfagyott otthon a levegő. Anyja kisírta a szemét, apja napokig szóba sem állt vele, ráadásul a tanárát kérdezte meg, hogy mi történt, nem őt. Gyakran érezte úgy, hogy a szabadság nem egyéb csaléteknél, megcsillantják előtte, hogy elszédüljön. Megtörtént, hogy ruhástul feküdt az ágyára, ami szigorúan tilos volt, de alig várta, hogy kenyértörésre vihesse a dolgot, és kimondhassa: idegennek érzi magát a családban.

Mozdulatlanul állt a ravatal mellett. Mintha maga is meghalt volna. Vajon tudja-e az apja, hogy felhagyott a lázadással? A sírás szorongatta a torkát, de mielőtt eleredtek volna a könnyei, fölágaskodott, megcsókolta az apja kihűlt arcát, majd kifutott a szobából.

TABÁK MIKLÓS PÉTER

A néma tulipán és az evolúció

Egy tulipánt
meg lehet érinteni,
egy tulipánnak
van színe,
van illata
és van íze.
És ha az evolúció
úgy akarta volna,
még ki tudja,
mije lehetne
egy tulipánnak.

Szarajevó

B. G. tíz évig
kergette a bőrt.
Közepes technikájú,
de lelkes játékos volt.
Miután kiöregedett,
régi álmát valóra váltva
fekete ruhába bújt,
és mások meccsein
fújta a sípot.
Nem tudott elszakadni
a focipályától,
ez volt az ő élete.
Kilencvenháromban
az olimpiai stadionban
tért örök nyugalomra.

KARAFIÁTH ORSOLYA

töredék

nem hittem hogy ilyen nehéz
megszokni az udvariasságodat
és megérteni elfogadni azt
hogy csak vendéged vagyok már
(ez az újralátlak megzavart
s nem tudsz feloldani te sem)
rövid kérdések válaszaid
huzattól csapódó ajtók
és ő ő még dolgozik
csak késő este jön haza
zavar ha addig itt maradok
nem dehogy bár nem szeretném
hogyha találkoznátok rendben
szólj amikor mennem kell
megmutatnád az otthonodat
ez a nappali ez a konyha
itt a mosdó mellette a hálószoba
nagyon szép de tényleg
pont amilyet mindig akartál
na igen elvagyunk benne
kérsz konyakot vagy whiskyt
igen köszönöm nagyon jól esne
és ez a második is igen
ugye csak tévedésből véletlenül
kívántál most meg engem
ugye csak könnyű szavakra vársz
(kombinémra a meglibbent
áttetsző lámpafényben)

FUMACS VIOLA

Mégis

Port kavar a szél
arcomba, hajamba.
– Megyek. –
Kezed hiányzik kezemből.
Nem volt ott soha,
mégis érzem, látható a pillanat,
amíg kezeink egymásba fogództak.

SZEPES ERIKA

Bemutatjuk Sas Istvánt

Összegyűjtött, de gondosan megválogatott verseihez egy nekem címzett levelet mellékelt, amelyben „egy már nem ifjú” költőként írja alá magát. A meghatározás kíváncsivá tett. Hány éves lehet az a kezdő költő, aki „már nem ifjú”? Ott állt a levélben az is: huszonnyolc éves. Az életkorok valóban viszonylagosak: Petőfi ennyi idős korát már meg sem érte, mai költőink viszont mégiscsak húszas éveik közepén-végén kezdenek rendszeresen publikálni. Mitől függ hát, hogy valaki ifjúnak érzi-e magát?

Elsősorban életmódjától. Sas István a gimnázium elvégzése után a jogi karra jelentkezett – ide nem vették fel. Elvégezte helyette a Tanítóképző Főiskola művelődésszervező szakát, majd innen – mai közállapotainkra jellemző logikával – gyámhatósági előadóként helyezkedett el. Jelenleg nincs munkahelye. Egy ilyen kerülőkkel teli pályakezdés, sok (nem éppen jó) tapasztalata után valóban érez­heti valaki magát „nem fiatalnak”. Különösen, ha azt is tudjuk: egy tizenhét éves fiút nevel – nevelőapaként. Mindezek után tehát várnánk a „felnőtt” ver­seket.

Ehelyett azonban egészen mást olvasunk. Fiatalosan szemtelen gúnyt-iróniát, az irónia nagymesterének, Határ Győzőnek dedikált versben (Budapestdal) és a Járd a táncot című „sematikus dalnak” nevezettben, kamaszos elragadtatást és visszavágyódást a Párizsi-trilógiában (Au revoir Paris!), az önmeghatározás és ön­keresés verseit (Mindenen túl). Amikor rákérdeztem, mi a kedvenc, a legfontosabb témája, így felelt: „Az elmúlás”. És nyilván úgy gondolta, hogy ez is valami „felnőtt” dolog. Több évtizedes versolvasói gyakorlatomból tudom, hogy az el­múlás két életkornak meghatározó témája: a nagyon fiataloké, akik nyugodtan mernek foglalkozni-szembenézni vele, hiszen tőlük még oly távol áll, és a hatvan felettieké, akik valóban számolják már a nekik kimért időt. így hát számomra az elmúlás-téma ismét az ifjú költőkhöz közelíti Sas Istvánt. Újabb kérdésemre, mit jelent számára az elmúlás, már meglepőbb választ kaptam. „Azt, hogy minden reggel úgy kelek fel, hogy aznap meghalok.” Nem értettem. Betegség nincs a háttérben, fenyegető veszedelem sem, akkor hát mi ez a halál-misztika? Vála­szában nehezen fogalmazott, kereste az igazi szavakat, majd végül ezt szűrte le: „A halál-elmúlás számomra etikai kérdés. Mindennap számolni kell vele, hogy elmúlhatok, megsemmisülhetek, tehát úgy kell leélnem azt a napot, minden napot, mintha az utolsó lehetőségem volna arra, hogy véghezvigyem, amit a legfontosabbnak tartok. A negyvenes generáció meg az idősebbek mindennapi gondokkal küszködnek, ezek lerántják őket az égből a földre, eltávolítják őket a nagy kérdések megválaszolásától. Én még tartani akarom magam a »föld felett járó« témáknál.”

Ez már nem egy fiatal ember gondolkodása, még ha szembeállítja is magát az idősebbek világával. Ez annak a morális lénynek az életfilozófiája, aki nem akar elveszni a napi kis gondokban, létfenntartási problémákban, karrier- és egzisztenciaharcokban, hanem úgy érzi: küldetése van, az írás küldetése. A nyomot hagyni kategorikus imperatívusza. A belső kényszer vezeti hát minden versben.

Feltűnően sok versformát alkalmaz: szonettet, ballade-ot, alkaioszi strófát, jambikus szerkezeteket. Rá a magyarázat ott van a bevezető versben, a Prológus-ban: „Mert ennyi érthető csupán: maradt a forma / Talán fonmátlanul csak önmagát kioltja.” Kapaszkodó hát számára is – mint annyi más kortársunknak – ebben a szétesett világban az örökölt, megtartó forma. De nem kötelezi el magát a hagyománynak: úgy érzi, vannak olyan gondolatai, érzései, amelyek nem tűrik a mások által kitalált formát, s amikhez saját formát kell teremtenie. Szabadversei ezért nem csapongók, hanem valami sajátos belső törvényt követnek. Úgy érzi: a világ és érzelmeink sokszínűsége megkívánja a kötött forma és a kötetlen kifejezésmód közti hullámmozgást, s a költőnek kell helyes érzékkel megválasz­tania a megfelelőt. A hangnem és a forma kiválasztásánál segítik a példaadó költőelődök és kortársak: Nagy László, Pilinszky, Orbán Ottó, Petri. Ez az elég széles skála jelzi a fiatal költő nyílt befogadókészségét, érdeklődésének tágas terét. Tanulva tőlük, de nem szolgaian követve keresi saját útját az életünk útvesztői között vezető költészetben, a maga elé állított erkölcsi magaslat elérésében.

SAS ISTVÁN

Prológus

Mindentől távolodva nem vidít a kényszer
Szavainkat nem óvja harmónia sem
Széttört első személyed elmondták elégszer
Viszonylagosban untat már az értelem

Habár a részletekben megbújik a lényeg
Te tudhatod csak féltve őrzött titkodat
Talán lehetne szótlanul megértenének
S tovább már nem kell játszanod halálodat

Mert ennyi érthető csupán: maradt a forma
Talán formátlanul csak önmagát kioltja
És addig is kényszerből játszhatod ha kell

S nem tudhatod a részletekben merre hol van
Ha önmagát feloldaná viszonylagosban
A nagy titok tizennégy sorban múlna el

Epilógus

Hiába minden önmagadba zártan
De megpihensz ha túl vagy mindenen
Kevés idődből pillanatra vártan
Leírhatod már nincs mit vesztenem

Halálra vártan oktalan remélni
De jobb ha folytonos a láncolat
Ha már a semmit nem lehet cserélni
Hogy megmarad maréknyi másolat

S miért tovább ha nem telik ma többre
Mert mindig így volt s így maradt örökre
Hogy nem lehet ha meg kell értened

Beéred hát a puszta semmivel
Mert jól tudod hogy el nem érheted
Elmúlni jöttél s csendben tűnni el

Nyolcsoros

Csak a semmi határtalan
ahogy ülök itt a székben
hogy elmesélem önmagam
a kisimult ráncok a köveken
Az átvirrasztott éjjelek
ahogy ülsz itt a székeden
papírra vetett vészjelek
mint kisimult arcod a köveken

Egy fényképre

Emlékszem minden mozzanatra –
ahogy kezedben tartod, mint valami
szent ereklyét,
s megpihen arcodon az első
barázda. Várunk mozdulatlanul.
Még csendesen
foltozgatjuk kimerevített
életünk: jutalmunk a semmiség.
Tökéletes
magányban – néha feldereng még –
veled vagy nélküled. Már nem segít a
képzavar sem.
Néhány papírlapon bezárva
tárgyak állnak, s végül a végtelenből
csak ez marad –
Kitárva névtelen magányod,
emlékszel minden mozzanatra.

Babérkoszorú

Hol vagytok hát magyar poéták
Csokonai Vitéz Mihály
      hol van reménye Lillád
S te Berzsenyi mondd
      romlik hajdan erős magyar
S hol van Petőfi forradalmad
      lánglelkű dal

Most nyűtt vonóbul bot szegény Mihály
és nem jön el a vágyva vágyott szebb halál
Letészed lantodat nem húz semmi emlék
sem drágakő sem Arany miből is telnék

Most tél van és csend és hó és halál

Hol vagytok hát magyar poéták
Komjáthy Vajda Reviczky tente-tente
s te is hunn új legenda aludj el szépen Ady Endre
Vonat sem zakatol már József Attila
nem zavar éneke hátha megjön a tél is Pacsirta
S te Babits fenn a toronyban
repülnek ablakon át gyűrött lapjaid
s barátod Kosztolányi számolgatja elfogyóban napjait

Budapestdal

                              Határ Győzőnek

megapolisz embertömeg
      a nagy dáridóra
készen állunk máris jöhet
      London Párizs Róma

Közép-Kelet fényorgia
      haladunk a korral
utolérünk Európa
      hömpölygő folyammal

reggel este zsibvásár van
      szorgos népe város
áll a bóvli nagy kupacban
      lesz belőle gyáros

nyolcadikban barna gettó
      utcagyerek csorda
bekasznizva mutter bratyó
      szajrét markecolta

kopaszfejű már lincselne
      sokan sorba állnak
szíve szerint dala zengne
      fogd be jiddis szádat

Járd a táncot

(Sematikus dal)

Neonreklám McDonald’s
Fény városa lüktetés
Járd a táncot Európa
Nem segít a józan ész

Féláron itt kapható
Nyugati tér állomás
Járd a táncot Európa
Ugyanaz csak hasonmás

Tengerentúl grandfather
Kentucky és City Bank
Járd a táncot Európa
Márka dollár őre frank

Most grossmutter űberol
Egész világ eladó
Járd a táncot Európa
Új világnak ebadó

Menedzsment és taktika
Unió és haderő
Járd a táncot Európa
Te vagy most már a nyerő

Neonreklám McDonald’s
Fény városa lüktetés
Járd a táncot Európa
Nem segít a józan ész

Au revoir Paris!

I.

Egy este a Champs-Elysées-n,
Szemedben játszik tarka fény –

És itt jő a kamasz Rimbaud,
S horgonyt vet a részeg hajó,

Álmokat sző Apollinaire,
De csak magának énekel

S Verlaine a Piacé Pigalle-on át,
Dúdolja néma dallamát.
Halott a nagy fehér madár.
Tudtad, semmit sem rejt a táj.

S arrébb az Étoile terén,
Egy régi mester int felém –

Az öreg hölgy is meginog.
De nem felejtlek el, nem én.


II.

Csak hömpölyög az áradat.
Tuilleriák halott.
És villognak a lámpák…
egy belga simogatta
éppen Vénusz tomporát.
Húzott szemű felsikolt.
Tizennyolcban feketék.
És északon, a húsz közül,
önjelölt Utrillók között –
világít este Sacré-Coeur.
Gyönyör már kívül áll,
de őröl a malomkerék, ha kell
s fehér port szippant a fényes Pigalle.
Az öreg hölgy is meginog.

És a Szajna folyik tovább


III.

Conciergerie fényes délután
messziről akár az óraszó
nélküled dalol a Notre-Dame
Párizsban halni volna jó

S legbelül a néma Sainte-Chapelle
csak áll de el nem mondható
és ha néma voltál nem hagy el
Párizsban halni volna jó

Álmodsz franciát az Henriban
a Szajnán ringat szép hajó
s otthonodban álmodban
Párizsban halni volna jó

Város néma most ma nem dalol
mert régen nem segít a szó
akkoron majd újra átkarol
Párizsban volna halni jó

TANDORI DEZSŐ

Csak úgy mondom

Hogy? Hogyan? Miként?

Mint ki, mint mi?

Mint én, mondom – tudom, mit akarok mondani, darabjai elkezdhetnek következni, aztán adódnak majd, egyik a másikból meglesz, bármi más is, mint az előző (darab) –, miért, minek mondom, csak mert megvan, hogy kinek? (Nem tudom, kik az olvasók, de a publikáció, a közlés kerete így elegendő.)

Költészet és valóság? (Csak habfinoman itt, mielőtt eldurvul.)

Nem tudok más megoldást elfogadni, csak ezt a nagyon átmenetit, be- és áttűnőt (és nem valami kitűnőt; íme, így „adódik”, máris egy példa rá!): elhatá­roztam, megoldom „ezt”, írok (valamit, mert nagyon sok minden van; a költészet, inkább próza, itt, anyagszerű, valóság már, bennem), és rajta.

Percekre elaludtam most délelőtt, ezzel kezdem. Hogy álom volt-e, amit láttam?

Láttam valakit, aki meghalt. Azt álmodtam, ébren vagyok. Szemhéjam alatt (durva fogalmazás) megjelent a finom kép. Valóság, mely finomabb anyagú, mint a kifejeződése. Egy anyagból vagyunk viszont, tehát semmi különös. Egy anyag­ból volt velem az álmom, az álmom alakja.

Egy madár.

Meghalt, két napja sincs. Meg elvitt tizenkilenc évet, egy hónapot. Valami nincs.

Valami helyette, valami vele így – nagyon is van. Ez volt a kép, pár percnyi önkívületemben. Azt hittem, „akaratlag” látom, akarom látni, és tudom is. Akkor úgy döntöttem, felébredek. Vagy hogy nem akarom látni, nem jól bírom, holott bírtam, persze. Alom volt, ezért az ellentmondásért már nem lehetett más, csak álom, emiatt. Eltűnt. Felugrottam, mondom.

És tudtam, rövid álom volt.

A kalitkában ült. Fordított kicsit a fején. De nem. Én fordítottam rajta. Ahogy csak halott madáron lehet, így, teljesen mozdulatlan test fordult.

Szépen, nyugodtan ült, mint egy ló, olyan volt, vagy hevert békésen, mint egy szarvas jószág, ahogy ír középföldei ablakomból kinézve látom őket a füvön. Messze elhúz Galway felé, a tengerpartnak, a vonat.

Nincsenek rácsok. A kalitka-alj, homok és köles, valós kép volt. Vagy leg­alább annyira azért valós, ahogy a lovat, a szarvas jószágot, birkát tudnám oda-pasztellezni.

Áttűnő színekben ült ott. Elképzelt kép, tudtam. Ha álom volna, élesebb lenne, valósabb. Azért volt ilyen bizonytalan körvonal csak, mert én akartam látni. Ezt „gondoltam”. Ezt álmodtam, igen, hogy ezt gondolom.

Csoda, hogy látni akarom, és látni is bírom. Előidézem ezt, felidézhetem őt.

De csak a legközönségesebb valóság volt ez is. A fáradtság, az igyekezet fáradsága (hogy bírjam így), elnyomott. Álom képében.

Onnét már adódott a tényleges kép. Most módon van, hogy ne hunyjam le a szemem.

De gépiesen is odalépek (még a helyén áll) a kalitkához, kis híja, hogy karszékem, asztalom is kijjebb nem húzom a szoba közepe felé; lásson. A kalit­kájából. Ahogy négy-öt napon át ezt csináltam. Mikor még élt. Dehogy tudtam, hogy nemsokára, hirtelen szinte, meghal. Hogy elalszik 15-ére-hajnalra,

Csak együtt akartam lenni vele. Nem akartam, hogy hiába legyék itthon. Neki akartam itt lenni.

Igen, csak úgy mondom, valahányszor megfeledkezem magamról, átmegyek a másik szobába, ahol két (irántam eléggé közönyös) madár még él, már nem a Nagyok közül kettő, bár ki mondhat ilyet, most nagyon fontosak ők is, nem kicsit fontosak, nagyon fontosak, első nézésem a kalitkának szól. Akkor észbe kapok.

Felébredek. Ahogy az imént.

Vagy megint valamelyest máshogy.

Úgy nézek az üres kalitkatérbe, ahol sok minden ott van utána még (füvek, a fészke, a… stb.), hogy nem is nézem, nincs ott. Mikor rájövök, nincs, már nem nézek.

A kettő közt volt az iménti álom. Békés dolog volt. Rendben volt minden, megint.

Most nem tudom, „mint ki” írom ezt, mikor ennyire nincs rendben semmi. Azaz úgy van rendben, hogy nincs. Jó, ha rend kell (ezt én mondom újabban), az már anarchia, mert volna más változat is (hogy nincs „rend”). Ez nem igazi megnirvánulás.

Nem evidencia, ha rendnek muszáj (már) lenni.

Ahogy ő ott ült (azt álmodtam: csak akaratlan lehunyt szemem héja mögött), az a teljes „önazonosság” (önazonossága minek is?). Most nem tudom, kell-e csak azért írnom (mondanom valamit), mert ez van soron. Pilinszky idézte a sakk­nagymestert: akkor lép, ha rajta a sor. íme, ez se biztos.

*

Az írás (az irodalom, bizonyos módozatának) veszélye: ha ködös marad a közlés, lényegtelennek vélik. Ha kicsontozom, ha tisztázom, ha előnagyítom stb. a… mit is?… akkor… már baj van. Mi lesz abból, ami másnak, az Olvasónak megint merő egy ízig más, mint nekem, nincs köztünk megegyezés, szín egy újdonatság neki, amit tőlem, rólam hall, nincs (minket európai igényű olvasókat lenyűgöző) kerekdedség, poén (urambocsá), még evidencia sincs, filozófiai ördöglakat (egzisz­tencialista, krimiszerű, pop, fantasztikus, mesés etc.) keretben, képlékeny marad az összkép. Ami túlságosan „össz”, az összevisszasággal fenyeget. Oda-vissza verődik. Az Olvasó el akar jutni valahova. Semmit sem tud kezdeni azzal az én becses közlésemmel, hogy valami 19 év és 1 hónap után véget ért. Neki meg a kisfia halt meg, ő állás nélkül maradt, elhagyta a kedvese, kiderült, rákos, akármi. Mit neki az, hogy nekem 19 év és 1 hónap után nem ül többé madár a kezemen, és hogy két idegenkedő lénnyel (szárnyassal) vagyok együtt, akinek az életéért ráadásul legalább annyira szoronghatok, mint a hajdani közelebbiekéért, lévén, hogy a dolog számtana szerint itt legközelebb kettőből tuti az egyik hal meg, amíg heten voltak, nem lehetett annyira tudni… ez a „jaj, ne tudjam meg” ugyanannak a dolognak a visszája: hogy Az öreget nézzük, Wolff körzetét kínlódjuk végig, vagy mások mást, mert kiderül „valami” a végén, vagy Graham Greene-t olvasunk stb., mert ott is, legalább. Vagy Dosztojevszkij bizonyos oldalait, mert „mély”, mert megható, mert amorf (na, ott meg az a jó), és Dosztojevszkij az Aliz(ék) sírjáról jutott eszembe, kint jártam, vittem ki kalitkabéli kosztmarad­ványt, és Aljosa mondja, hogy az Iljusecska sírjára igenis sok morzsát kell vinni, hadd menjenek oda a verebek (sic!), akkor Iljusecska ott lent nem lesz olyan egyedül. A mi madársírjainknál szívós zsebkendők papírfoszlányai fehérlenek, semmi baj.

Az Olvasó már jobban megérti, ha csak úgy azt mondom: nyomott vagyok, érzelmeim is vannak, ezek megsérültek, megnyúzódtak, túl lettek terhelve, és várom, még mázli, hogy van mit várni, várom a berlini ntv híradóállomás szo­kásos 14h 12’ kezdődő Telefogadás lóközvetítését, és ha elkezdeném valószínűség­számításra „föl” magyarázni esetleg a lóügyek iránt egyáltalán nem érdeklődők­nek, mi a véleményem, lehet-e futamról futamra fogadni, vagy át kell tekinteni, mely zsoké, tulajdonos, tréner melyik futamban érdekelt, mi volt a múltkor, kik mit halmoztak eddig, vagy épp az első két futam favoritgyőzelme után érzem (a múlt héten volt ez így, mikor Aliz még élt, és versenyben volt, hogy Samu életkori rekordját jövőre megdöntse, és már csak 359 nap kellett volna ehhez), hát a múlt héten így volt: két favorit nyert, utána a Shambala és az Allesca (sic!, hát nem jó vicc? „Véletlenek”, de tényleg csak úgy mondom), kb. „megesküdtem volna”, ilyesmi lesz, aztán a következő két futam ismét eltalálható lett, de nekem (drága ár? vagy mindegy? hab a zsíros kenyéren?) az Aliz és a Samu alapján az Allesca és a Shambala adva volt, meg mert a Shambalát egy helyi zsoké vitte, berlini, ott volt a verseny, a keleti németeket a nyugati németek „bemondó szinten etc.” cikizték, én sem finomkodom, felképelni szerettem volna a fő mű­sorvezetőt, ismerem kb. életközeiből, egy nyugati versenypálya avatójárói, nem mentem oda bemutatkozni hozzá a bő exkluzív körben, ahol egy zsoké haverom jóvoltából ott lehettem, nem bírom a pofát, igazolja formáját… König felügyelőt se bírom, a Bayern Münchent se… na, ma kezdődik a Bundesliga, 17 óráig a Telefogadás, 17-től magyar sporthírek, aztán Bundesliga, csapatom a Schalke 04, ezekről a dolgokról az Olvasóval lehet beszélgetni, érzelmi zérón vagyok, de leltem a sírokhoz menet egy fél Némó kapitányt, vernei könyv, az ám, és ott nyugszik egy Némó nevű madarunk is, ezek a dolgok csak úgy vannak, lehet beszélni róluk, eszembe jut Ottlik gyengélkedője a katonaiskolában, ahol bőven lehetett Vernéhez jutni stb., hát én a gyengélkedésemmel a Tabánban kiérde­meltem egy felet. Lehet beszélgetni az Olvasóval arról, hogy front is van, meg aztán nyomaszt, hogy a két élőt olyan ripsz-ropsz el lehet látni, alig van igényük, nincs a babrálás, ami Alizzal, a széncinegével, előtte a 12-15 madárral volt, szinte semmi sincsen így. Abszolút túl kell élni, nincs más, csak az ember meg van sérülve, nyomorodva, ezt ki kell heverni, igen, mert ha egyből beállna az az állapot, hogy „nirvánosság”, semmi, le van tojva, végérvénnyel védekezem, kiir­tok, eljegelek magamban mindent, az is eléggé sivár, megint nyomaszthat stb. Ki kell húzni délután 14 óra 12 percig, előtte kicsit kinyitható már, mondják Csecsenföldet, az óceánba zuhant gépek valamelyikét, valamely ország belügy­miniszterét, lehet kávét inni, elszívni alkalmas helyen egy cigit, az már nem fáj annyira, mint pár napja, amikor az Aliz élt, és „aggasztó állapotban volt”, és így mentem, húzódtam el cigizni, most tegnap még ez az emlék fájt, ma ez már javul, és így lesz.

Tehát ezzel a mai nap, ürességet okoz az is, hogy előtte négy héten át, meg előtte másik öt héten át regényfordítással hajtottam, téptem, mint az Indurain, az Abdusaparov, vagy az a francia, nem ugrik be a neve, a Tour de Francé már három hete véget ért, téptem a melóval, de inkább hajnali 3-kor (!) felkeltem és este tízig gyúrtam, hogy az Alizzal többet foglalkozhassam, eszményien sokat voltam vele, lestem minden rezdülését, nem volt elhanyagolás, de azt is elfelejt­jük, anyánkat, apánkat, barátunkat, mindent, a madarat is sterilizált élménnyé teszi valami, a dolgok menete, míg magunk fel nem fordulunk végül.

Ez Nagy Lajos emlékére is lehetett volna mondva, de nem szeretem az „emlékére” dolgokat, az emlékkönyvek (elszaporodtak) végképp lehangolóak, mestereimről szóljanak bár, kiábrándító dolgok, rólam (nem fenyeget!) ne szóljon ilyen, ezennel megtiltom, és annyi összpontosítás után egy kis szétszórtság jó lesz a Tabánban, nejem kérdi is, kiadják-e úgy az urnát, miért ne adnák ki, mondom, de honnét tudod, hogy tényleg én fogok előbb…? Marha állat, mondja ő, na, ez rendben van, semmi emlékkönyv, akkor az angol galopp (Fiat) évkönyvei, 1500-1600 oldal egy év, napra nap, a nagyobb európai versenyek eredményeivel is (Merano, Köln, Róma, Ostende stb.), ahol a legparányibb angol érdekeltség volt, benne vannak, és ha kicsit rendbejövök (tényleg ziláltok és engem tovább zilálnak „az idegek” az Aliz halálától), tanulni fogom az akadályról lejövő lovak rajzolását (Mr. Tandori, amatőr), a fej-fej mellett küzdőkét stb., van dolog bőven, és cik­keket is kell írni. Na, megérkeztünk, mit kicsoda írom a mit is…? Tény, hogy ez akkor megvan, bepótlandó még az elkötetlen szál végére a nehezék: „az a fran­cia”… a veréb, lelenc szerencsétlen is, pusztulásra ítélt utcasemmije, meglenne vízen, főtt tojáson, kis almareszeléken, ne adjunk túl nagyon kenyeret a lelenc Sokának, nem jó, de, mint Pilinszky mondta, a háború után a francia fogoly meglett volna vízen és kenyéren, de most már neki a szívét követeli.

A madarakkal is, maradjunk ennyiben, így volt itt nekünk ez, nejemnek és nekem.

Nejem rendre-másra hozza haza a lelenceket most is, nem bírunk megtar­tani egyet se, legutóbb a (rém nehéz eset, szinte fecske-a-háznál reménytelenségű) légykapó, az Olvasók és szerkesztők nem titkolt kedvence halt meg, szegény, 47 nap után, szóval, a tendencia a lényeg, hogy lesz madár, nincs ellengőz semmi, benne se, ráadásul ha volt gőz, az Aliz igen érdeklődve hallgatta a hangot, ha kalitja mellett állva hallattam (magam) (úgy).

Csak így mondtam ezt, van groteszk elem, befejezhetjük, mindjárt 14 óra 12 perc, és még annyit, hogy a köv. cikk, egy dolgozat az Ottlik-vitához, megvan, mert van nyitánya: „Egykönyves-e Ottlik?”. Nem tudom, az tény viszont, hogy az angol galopp (Fiat) vagy ugróverseny-idény (National Hunt, brrr, hülye név), hát az nem, mert az 1994-es és az 1995-ös kőnehéz két könyv az két könyv, ugye, és jó és haszonnal egybe-összeolvasható, és vissza, keresgélni lehet benne, úgyis a gyakorlat dönti el a sikert, de azért jó klozeton meg a sámlin, bánat ellen, térképeket is lehet így tanulmányozni, vasútvonalakat, és ez akkor tényleg a pont a dolgozat végén, fogalmam sincs a többi kérdésről, és hogy itt mi volt a kérdés, de elalvásig meg van oldva mára a napom, ha akarnám, akkor se írhatnék semmit, mert zavarnának a közvetítések, majd holnap, és elmegyek cigiért, elhaladok a váralji padok mellett, ahol nejemmel 1977-ben ücsörögtünk, akkor két madarunk volt, a Szpéró és a Némó, és naivan azt hittük, kalitkában kivisszük majd őket oda napozni, hát még jó, hogy nem oda vannak temetve, a padok tök közömbösek, és remélem, nem fúj majd szél, úgy nem érdemes rá­gyújtani, a fürdőszobában meg nincs most motiváció, mert elment az Aliz, és különben sem szeretek cigizni, ennyit, csak úgy mondtam, mára.