VOX HUMANA

ВARANYI FERENC

„Szép Katalinoknak tündérsokasága”

Az ősz delelőjén, amikor bádogszínűvé válik a levegő és ködök kedvetlenítik még a képzelet röppenését is, a kalendáriumból szinte kivirít a Katalin név november 25-én, kivirít lánglobbanású pipacspirosával. Katalin, Katalin – mon­dogatja magában az ember, és észre sem veszi, hogy felszáll körülötte a köd. Ahogy nyelvünk az „a” hangzók mélyéből felszökik az „i” maga­sára, a „k” és a „t” fegyverropogásából az „1” kéken elomló éterébe, az olyan, mintha űzött gerlemadarat szippantanának fel a vadászok há­borgatta erdőből a határtalan békességű egek. Szentek, hősök és uralkodásra termett asszonyok éppen úgy viselték ezt a nevet, mint alázatos mosolyú szolgálólánykák vagy fekete eltökéltségű megátalkodottak. Szent Katalin, Dobó Katica és Katalin cárnő ugyanazt a nevet viselte, mint Kati, a csacska kis cseléd, vagy a kisváros Lady Macbeth-je: Katyerina Izmajlova.

Lám, hát a Katalinok is ezerfélék voltak mindig. Naivak és számítók, rajongók és közö­nyösek, fenségesek és közönségesek, finom lelkületűek és bugyutácskák, gyönyörűek és visszariasztók, csakúgy, mint az Erzsébetek, a Zsuzsan­nák, a Máriák vagy a Juditok, egyszóval mint min­den nő. Ahány nép ejti a maga módján nevüket, annyiféle típusuk villan fel: Kätchen – mondja a német, és lebben a szó, mint szorgos takácsok kelméje. Caterina – dalolja a tálján, és a név dal­lamának íve római diadalívbe tűnik át. Katóka – búgja a magyar, és barna titkú esték melankóliája öleli máris körül a gondolatait. Katarzyna – rebben a lengyel, s átviharzik a lelkén a név, mint valami katarzis. Catherine – susogjuk, és párizsi balerinák lába-libbenése legyinti meg lelki szemeinket. Katyusa – kiáltjuk, és nyírfaerdők fái közt szaladgál kergetőzve a hangunk. Kate – mosolyodunk el a kék szemű naivság ártatlan szőkeségén.

Katalinkák, szép Katalinoknak tündérsokasága, beh átvarázsoltátok az én életemet is! Tarka lett az tőletek, akár a kipettyezett katicabogárszárny. Hány­szor, de hányszor mondtam verset rátok, mert a poéta­ember egyedüli lehetséges átka és áldása a költemény.

Anyám Katalin volt, az egyik nőtestvéremet is így hívják. Hajdani szerelmeim közül pedig öten is hall­gattak erre a szép névre: Catherine Vergne, Gyenes Kati, Meskó Kati, Szabó Kati és Somfai Kati.

A francia lányt, aki nyitja a sort, ötvenkilencben ismertem meg, amikor UNESCO-ösztöndíjjal „ingáztam” Párizs és a Pireneusok között. Még Jacques Brel egy koncertjére is elvetődtem. Akkor már igencsak útban volt a világhír felé. Catherine, aki jó barátságban állt vele, még össze is hozott bennünket. A sztár, akinek dalszövegeit versekként adta ki az igényes Seghers-kiadó, zeneszerzője és előadóművésze is volt saját magá­nak. Ráfirkantotta az egyik fotójára, hogy „Pour Francois – Jacques Brel”, és kifejezte abbéli óhaját, hogy majd szeretné a verseimet franciául olvasni. Huszonkét éves voltam akkor, még magyarul is alig jelentem meg. És amikor már franciául is lehetett olvasni a verseim egy részét, Jacques Brel halott volt.

Ott szorongtunk a koncertjén, Catherine és én. A dal szinte nekünk volt címezve: Quand on n’a que l’amour. Amikor nincs más, csak a szerelem. Nekünk se volt másunk, hisz csóró diákok voltunk mind a ketten. De telisteli voltunk bizakodással, és birtokoltuk a létezés legnagyobb kincsét: a szerelmet.

Annak idején lefordítottam ezt a Brel-sanzont, hadd köszöntsem vele most a Katalinokat!

JACQUES BREL

Ha nincs már semmi más

Ha nincs már semmi más,
nincs más, csupán szerelmünk,
meg kell akkor feleznünk
a kétes utazást,
ha nincs már semmi más:
nekem Te – s néked én csak,
hogy minden óra és nap
hevítsen, mint a láz,
ha nincs már semmi más,
csak élni, mit ígértünk,
s elhinni, hogy a létünk
többé nem öncsalás,
ha nincs már semmi más:
csodákkal bútorozzuk
s napfénnyel aranyozzuk
a vén manzárd-lakást –
ha nincs semmi már,
csak egy érv, mi felment,
csak egy dal, mi felcseng
és egy napsugár!

Akkor nem kell egyéb,
csak szerelem hatalma,
mely győztesen uralja
a teljes földtekét!

KOSZORÚ

Kilencven éve született Bálint György, a magyar publicisztika ki­magasló alakja. Azok közé tartozott, akik az újságírást nemes irodalmi rangra emelték. Marxista meggyőződését soha nem adta fel, s ezért 1943 januárjában politikai büntető­században pusztult el az ukrajnai had­színtéren. Emlékét egy tárcájával s egy versével idézzük.

BÁLINT GYÖRGY

Önarcképvázlat

Harmincas vagyok és korszerűtlen. Nem mint­ha nem érteném ezt a kort – ó, nagyon is értem. Éppen ezért állok vele szemben, ezért tudom egyre kevésbé elfogadni. Azt hiszem, sokat vét­keztem ellene – hála istennek. Vannak törvény­székek, melyek előtt dicsőség vád­lott­nak lenni.

Nem hiszek abban, amiben ez a kor hisz, nem élvezem azt, amiért lelkesedik, nem vetem meg, amit elítél. Nem osztozom legfőbb erényében: a múlt feltétlen tiszteletében. Nem volt még kor, mely ennyire lemondott volna önállóságáról, mely ennyire a múlt felé fordult volna, hogy létjogosultságát hagyományokkal igazolja. Lázas igyekezettel keres ősöket, hogy mítoszok ködébe húzódva űzze homályos játékait. Ősi mítoszok folytatójaként tetszeleg, hősi pózokban. Más korok is kerestek már támaszt a múltban, de nem így. A francia forradalmárok szívesen hivatkoztak Brutusra és Cassiusra, Napóleonnak Caesar volt a minta­képe, Petőfi Marat és Desmoulins utódjának vallotta magát. De ők nem hátralépések igazolásához keresték e mintaképeket, hanem az előnyomulást tanulták tőlük. „Korunk hősei” azért tisztelik a múltat, mert csak a múlt segítségével tudnak tiszteletet szerezni maguknak. Nem tudok részt venni e lelkes és népes tisztelet-olimpiászon. André Gide szavára gondolok, amit képzelt tanítványához intézett: „Akkor követsz a leghívebben, ha elhagysz.” Ezt a tanítást igyekszem mindig követni. Ez egyik fő bűnöm a korral szemben.

De van még több is. Csak a legsúlyosabbat említem: nem vagyok babonás. Nem hiszem, hogy komoly bajokat kézrátevéssel vagy kézfelemeléssel lehet gyógyí­tani. Az olvasás híve vagyok, és nem a ráolvasásé. Irtózom a varázsszavaktól. Szeretem az egyszerű, világos szövegeket. Nem szívesen törődöm bele, hogy bizonyos jelenségek egyelőre megmagyarázhatatlanok – és az utolsó percig tiltakozni fogok az ellen, hogy korunk nagy varázslói megmagyarázhatatlanná avassanak nagyon is egyszerű összefüggéseket. Felháborít az ok és okozatok felcserélése, nem is­merem el, hogy a jobbra és balra ágazó utak egy célhoz vezetnek, és soha, semmilyen inkvizíció előtt nem fogom kijelenteni, hogy a nap forog a föld körül.

Visszautasítom azt a kényelmes gondolkodást, mely ellentétes tartalmú politikai rendszereket egy kalap alá vesz, mert bizonyos módszereik hasonlítanak. Nem akarom most megnevezni a leggyakrabban „azonosított” politikai rendszereket, melyek a valóságban csak annyira azonosak, mint amennyire az asztal azonos a szamárral, azon a címen, hogy mindkettőnek négy lába van.

Igen, korszerűtlen vagyok és nyilván sokszorosan szentségtörő. Nem veszek részt a nagy örömünnepeken – és gyászünnepségeimet is teljes magányban ülöm meg, egészen mást gyászolva, mint a többiek. Azt hiszik ezért, hogy tömeggyűlölő vagyok? Súlyos tévedés. A tömeggyűlölet, a „csorda” megvetése korunk egyik kardinális erénye. Sajnos, a tömeg egy része e pillanatban azokat követi, akik lenézik, és csak fegyelmezésre és gyarmatosításra méltatják. Ez azonban nem változtatja meg érzéseimet a tömeg iránt. Nem gyűlölöm, és nem tartom távol az „alacsony tömeget”. Csak addig alacsony, míg parancsolóit tiszteli, amíg másban hisz, nem önmagában. Hatalmas teremtő erőket sejtek benne – ezek majd akkor bontakoznak ki, ha mer és tud hinni önmagában, ha nem a múlt folytatását, hanem a jövő megteremtését tartja feladatának.

Harmincas vagyok, nemzedékem lassanként „uralkodó” nemzedékké lép elő. Min uralkodik majd? Valószínűleg csak magán, mint jól nevelt nemzedékhez illik. Alig van kapcsolatom ezzel a generációval. Az idősebb természetszerűen idegen tőlem – nem marad más számomra, csak a legújabb, a húszévesek légiója. Növekvő érdeklődéssel és féltéssel fordulok feléje. „Ifjúság, bolondság” – szokták mon­dani. Aggódva lesem: tud-e még bolond lenni ez az ifjúság, tud-e még forrongani? Mernek-e még ezek a fiúk az apákkal harcolni, mint ahogy apáik mertek, a maguk ifjúkorában? A mai harmincasok is harcoltak annak idején az apákkal, de csak azért, hogy a nagyapák és még régebbi ősök tekintélye mögé menekül­hessenek. Hogy éreznek, mit akarnak a mai húszévesek? Megvallom, már csak ők érdekelnek. Múlt vasárnap fiatal turistákkal találkoztunk a hegyekben, egé­szen fiatal fiúkkal és lányokkal. Szép és új dalokat énekeltek a szabadságról – és néhányat a régiekből, melyeket mi is énekeltünk valamikor. Pár percig ke­resztezték erdei4 utunkat, és ezek nagyon szép, nagyon biztató percek voltak.

Egyébként jámboran, ártalmat­lanná téve járok az emberek között. Közép­európai „közíró” vagyok 1936-ban, tehát a légynek sem tudok ártani vagy használni. Gyakran sétálok magányosan a körutakon, kissé görnyedten, hátra tett kézzel, lassan, majdnem ünnepélyesen. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha nyugdíjba volnék – a közvélemény nyugalmazott lelki­ismeret-furdalása. Egyelőre kevés re­ményem van, hogy újra hivatalba léphessek. Minthogy ezt sokan nem tudják, ezúton is közlöm, hogy mindaz, ami ma zajlik, jóváhagyásom és beleegyezésem nélkül történik, és érte semmi néven nevezendő felelősséget nem vállalok.

BÁLINT GYÖRGY

Reggeli

Szépen terített asztalod mellett nem veszed észre:
Zsemlyéd ropogásából gépfegyver-ropogás lesz, mire Mandzsúriába ér,
Kávéd kesernyés zamata keserűségbe fullasztja a kínai parasztokat,
Vajkenő késed élétől távoli sárga testekből ömlik a vér.
Rágcsálva olvasol San-Hai-Kvan bevételéről, és nem sejted,
Hogy közben magad is ott vezényled az ütegeket.
Evés közben ölsz, selyempizsamában, gyanútlanul,
Szépeket gondolsz, mert széplélek vagy, simogatod a csiszolt üveget:
Simogatásod szuronyrohammá, gondolatod gázzá válik egy perc alatt,
Mert, jegyezd meg jól, halálos-közei vannak a távoli dolgok,
Asztalod és elméd díszeiért keleti katonák ölik egymást.
Cukorfogóidért és aforizmáidért hasadnak a mandzsu koponyacsontok,
Elmélyedő, finom szavad éppen az igazi boldogságról beszél,
és ritmusára a mongol síkságon akasztott kulikat lenget a szél.

LAOSZI MELLÉKLET

ŐSI LEGENDÁK

A vízözön

Ezt a legendát nemzedékről-nemzedékre örökítették át az ősök, ükapáink és azok elődei. Szerintük, az Idők kezdetén a Menny és a Föld még nem voltak elválasztva, lakói jó szomszédságban éltek. A Menny lakóit isteneknek vagy szellemeknek nevezték, a Föld lakóit pedig, Khon-nak ^*, azaz embernek. Gyakran meg is látogatták egymást.

A Földön három magas rangú férfiú uralkodott: Khun Láng Szeng, Khun Khan és Khun Khet. Alattvalóikkal együtt a folyók halaiból és a rizsföldek terméséből éltek.

A Menny urai – akik magukat a Földön élő lényeknél magasabb rendűnek érezték – leküldték egyet maguk közül a Földre, és ezt parancsolták a három Khun uralkodónak: „Reggel, délben és este, amikor esztek, hívjatok meg ven­dégül magatokhoz. Amikor pedig húst esztek, egy darabot tegyetek félre nekünk, irántunk való tiszteletetek jeléül.”

Ám az emberek nem fogadták meg az égi intelmeket. Az Ég királya, Phagna Thene, másodszor, majd harmadszor is leküldte egyik fiatal szellemét parancsai­val, az emberek azonban most sem hallgattak rá.

Az Ég királya dühében vízzel árasztotta el a Földet, sok ember pusztulását és megdöbbent elkeseredést okozva ezzel.

Megtapasztalva az égiek dühét, a három Khun király tutajt ácsolt, arra felrakták feleségeiket, gyerekeiket, és az Ég királyához, Phagna Thenéhez men­tek, hogy segítséget kérjenek tőle.

A mennyei uralkodó azonban még mindig bosszús volt, és azt mondta: „Ti semmibe vettétek a mi mennyei országunk kívánságait. Nem tisztelitek istenei­teket. Nem engedem tehát, hogy hosszú életűek legyetek, kétszáz évnél tovább nem élhettek. Most pedig menjetek a beosztottamhoz, Thene Lo-hoz, majd ő törődik veletek.”

Hosszas várakozás után megjelent Thene Lo, és mivel a víz már visszahúzódott a Földön, megengedte, hogy visszatérjenek, és ajándékba egy bivalyt is adott nekik.

A három Khun király visszatért tehát családjával együtt a Földre, és Muang-Thenében, a mai Szienghuanban telepedett le.

Ismét rizst termesztettek, és az ajándékba kapott bivalynak nagyon jó hasz­nát vették a földeken. Három évi szorgos munka után azonban a bivaly elpusz­tult. Halála után azonban, ahogy a három király észrevette, az orrából egy növény indái kanyarognak elő, azon pedig három pici, uborka formájú termés látszott, amely nem volt nagyobb, mint egy-egy rizsszem. A rizsszemek belsejéből különös zajt hallottak. Khun Lang Szeng az erdőből fát hozatott, egy gallyat levágott belőle, és abból egy éles vesszőt faragott. A vessző hegyét megtüzesítette, és úgy fúrt lyukat a rizsszemen.

A rizsszemből egyszercsak ezer és ezer ember tódult elő, elárasztva az egész környéket. Khun Khan egy hatalmas ollót ragadott és azzal vágta át a rizsszemet. Ebből is emberek tömege özönlött elő.

Azok az emberek, akik az erdő mellett jöttek elő, csapatokban távoztak az erdők belsejébe. Ezek utódai lettek a Táj Lom és Táj Li nemzetségek. Az ollóval elnyisszantott rizsből három embercsoport származott: a Táj Lo, a Taj Leung és Taj Khuang nemzetség.

A két uborkából származó népek tudatlanok voltak, és semmihez nem értettek. Nem tudtak dolgozni, még azt sem tudták, hogyan kell használni az ujjaikat. Pu Lang Szeng megtanította őket, hogyan kell a rizsföldeken dolgozni és hogyan kell kunyhót építeni. Azt tanácsolta nekik, hogy házasodjanak meg, tanítsák szorgos munkálkodásra gyerekeiket, meg az ősök tiszteletére, az öregek és magatehetetlenek megbecsülésére.

Azoknak a népeknek, amelyek az ollóval szétvágott rizsszemekből származ­tak, azt tanácsolta, hogy haláluk után égessék el hozzátartozóikat, és hamvaikat becsüljék meg. Azoknak pedig, akik a tüzes pálcával kilyukasztott rizsszemekből származtak, azt tanácsolta, hogy temessék el a holtakat, és koporsójuk fölé építsenek egy fedett sírkamrát és ott emlékezzenek meg halottaikról.

Utolsó és igen fontos tanácsa pedig az volt, hogy minden család házában emel­jenek egy kicsiny oltárt, a ház szellemei és az elhunyt ősök tiszteletére. Az oltáron mindig legyen friss gyümölcs, víz és néhány szem rizs, a szellemek illő táplálására.

A két uborkából származó emberek háromszáz évig is éltek, és sokasodtak, akár a víz meg a homok…

A három földi király, Khun Lang Szeng és a második uborka királyai, Khun Khan és Khun Khet sokat fáradoztak, hogy alattvalóikat minden hasznos dologra megtanítsák, de a munka túlságosan sok és nehéz volt a számukra. Elhatározták, hogy ismét felmennek az Égi Birodalomba segítséget kérni munkájukhoz. Phag­na Thene meghallgatta a kívánságukat, és le is küldött két szellemet, két fiatal égit, Khun Khát és Khun Khongot, hogy segítsenek az uralkodásban. Ez a két szellem azonban szerfölött haszontalan és semmirekellő szellem volt – állandóan csak ittak, és részegségükben mindenféle komisz játékot eszeltek ki, segítség helyett csak gondot és bosszúságot okoztak.

Khun Khan és Khun Khet hosszas habozás után megint elszánták magukat arra, hogy felmenjenek a Mennybe, Phagna Thenétől kérve a két haszontalan szellem visszaparancsolását.

Az Ég királya menten visszahívta és megfeddte a két semmirekellőt, és helyettük leküldte a Földre Khun Bulom Radzsadiradzsot.

Khun Bulom – hatalmas sereg kíséretével – egy fehér elefánton szállt le a Földre. Muang Thenben szállt meg, és azonnal erélyesen munkához látott.

Az uborkákból származó népek közül kiemelte az okosakat és szorgalmasa­kat, azokat, akik már értettek a rizsföldek megműveléséhez és a házépítéshez: őket tette meg a többi tudatlan előjáróinak és tanítóinak. Azok közül, akik semmihez sem konyítottak, sokan bevonultak az erdőkbe, hogy gyűjtögetéssel, favágással keressék meg napi betevő falatukat. Sokan pedig a nehéz mezei munkával foglalkoztak, arcuk verejtékével keresve meg szűkös élelmüket.

Khun Bulom kísérete tagjaival megkezdte az ország építését. Megtanították az embereket, hogyan kell a rizstermesztésen kívül állatot szelídíteni és munkára fogni, vagy a húsukat felhasználni: hogyan kell gyümölcsfákat és hasznos növé­nyeket ültetni, hogyan kell gyapotot termeszteni, azt megfonni és megszőni ruhává, hogyan kell a konyhába szükséges edényeket és eszközöket előállítani, hogyan kell tüzet rakni, és még sok-sok más hasznos és fontos dologra. Azt is megtanították, milyen napokra jönnek az ünnepek, és mikor kell böjtölni… Khun Bulom minden népek atyja és jótevője lett.

Amikor odafönn, a Mennyben Phagna Thene látta, hogy a Földön már rendben mennek a dolgok, visszahívta Khun Bulomot, és azt mondta: „Miután a Föld lakói most már képesek magukat eltartani, nem kell, hogy szabad bejá­rásuk legyen hozzánk, a Mennybe, és nekünk, az Ég szellemeinek nem kell már többé lemennünk a Földre”.

S azzal megparancsolta szolgáinak, hogy válasszák el a Földet az Égtől.

Ettől kezdve a Thene és Khun nemzetségek soha többé nem látogatták meg egymást.

^* Mivel a lao nyelv magyarra átírásának nincs kialakult gyakorlata, a nevek és szavak átírásában a „Keleti nyelvek magyar helyesírása” (Főszerkesztő: Ligeti Lajos) című kézikönyv ajánlásaihoz igazodunk. [vissza]

ŐSI LEGENDÁK

A Mekong és a Menam folyók születése

Réges-régen, hatalmas hegyek koszorújában, ahol a Mekong és Menam folyók erednek, élt két kígyó formájú szellem, akiket Szavanna Naknak és Kusztopha Naknak hívtak. ^* Nagyon jó barátságban éltek, gyakran meglátogatták egymást, és zsákmányukat is megosztották vadászatok után.

Kusztopha hirtelen és haragos természetű volt. Szavanna pedig szívélyes és adakozó. A természetük között megmutatkozó ellentétek dacára sem volt komoly viszály közöttük. Sokat lakomáztak együtt, vagy barátságos pár­viadalban mérték össze erejüket.

Egy napon azonban összekülönböztek az egymásnak adott ajándékokon. Mivel nem akartak igazán összeveszni, az Ég Istene, Phagna Thene elé vitték panaszukat, tegyen ő igazságot közöttük. Az meghallgatta őket, majd így döntött: „Tudom, hogy jó barátságban vagytok, és szeretném, ha ez a szép barátság töretlen maradna, ezért békés úton rendezzük vitás kérdéseteket. Fussatok a tengerhez. Aki elsőnek ér oda, azt fogjuk győztesnek kikiáltani.”

Mindkét kígyó azonnal hozzáfogott Phagna Thene parancsának teljesítéséhez.

Kusztopha ravasznak és csavaros eszűnek hitte magát, ezért úgy határozott, hogy megkerüli a nehézségeket, nem tör át a hegyeken és az őserdőkön, hanem megkerüli azokat. Szavanna, ellenkezőleg, utat tört magának a hegyek, őserdők és sziklák között. Nagyon ügyesen haladt előre, és – az égiek jóakaratának hála – ereje megduplázódott, rendületlenül siklott előre, és a hihetetlen nehézségeket legyőzve, elsőnek ért a tengerhez.

Szavanna, elsőnek érkezvén a tengerhez, sokáig várt Kusztopha megérke­zésére. Phagna Thene akkor leszállt a mennyből, és így szólt: „Szavanna, te vagy a győztes. Mivel te érkeztél elsőként a tengerhez és sokáig kellett várnod Kusz­topha érkezésére, ezért legyen a neved Mekong, azaz a folyó, amelyik vár. Ami téged illet, Kusztopha, téged legyőztek, és mivel sokat várattál magadra, legyen a neved Menam, azaz a folyó, amelyik várat magára”.

A két kígyószellem versengéséből született hát meg a Mekong és a Menam folyó. A Mekong veszedelmes sziklazátonyaival és mély örvényeivel igyekszik a tengerbe, míg a Menam szelíden folyik a síkságon és hegyeken át.

MARÓCZY MAGDA FORDÍTÁSAI

^* A nak szó jelentése lao nyelven: kígyó [vissza]

NÉPKÖLTÉS

Aki gonosz, megbűnhődik

Élt egyszer, valamikor réges-régen három léhűtő: Kham, Deng és Mang. Tisztes­ségtelen, bűnös életet éltek.

Egy napon összebeszéltek, és megöltek egy módfelett gazdag kereskedőt, akinek temérdek kincse volt. A kincset elcipelték sziklába vájt barlangjukba, amely észrevétlenül bújt meg a hegyoldalban.

Miután a zsákmányt háromfelé osztották, több napon át vigadoztak. Hanem ételük és italuk a tivornyázás során egyszercsak elfogyott. Hármójuk közül a legifjabbra, Mangra hárult a feladat, hogy lemenjen a völgybeli faluba, és sze­rezzen pálinkát meg elemózsiát.

Ahogy ment-mendegélt az országúton, Mangnak gonosz gondolata támadt. „Ha a cimboráim étkébe mérget kevernék, bizony én maradnék egyedül az egész kincs birtokosa.”

A barlangban maradt két jómadárnak is ilyesmi járt az eszében. Ők is a zsákmányra gondoltak. „Öljük meg Mangot, amint visszatér, és akkor már csak kettőnknek kell osztozkodnunk a kincsen.”

Így is történt. Mikor Mang estére visszaért a barlangba, élelemmel dúsan megrakodva, két társa nyomban leütötte és megölte.

Kham és Deng a pálinkától meg a nagy örömtől megrészegültek, és azt hímezték-festegették egymásnak, milyen gyönyörűséges életük is lesz majd mint gazdag embereknek.

Alig ettek azonban néhány falatot az ínycsiklandónak látszó ételekből, holtan terültek el maguk is megölt társuk mellett.

A kincs pedig tán azóta is a barlangban hever.

NÉPKÖLTÉS

Az aranyszarvas, a teknős meg a nők szaj-madár

Élt egyszer, valamikor réges-régen az erdőben egy aranyszarvas, egy teknős meg egy madár, amelyet a nép nok szaj-nak nevezett. Békességben és igen-igen nagy barátságban élt együtt a három állat. Ám egy napon a szarvas csapdába esett, melyet egy vadász állított neki.

Barátai tüstént a segítségére siettek, hogy kiszabadítsák. A teknős rágni kezdte a hurkot, miközben a nok szaj-madár azt figyelte, hogy jön-e a vadász.

Kisvártatva fel is bukkant a vadász, hogy megnézze, miféle állat került a csapdájába. Amint a madár meglátta, körözni kezdett fölötte, s közben olyan vadul rikoltozott, hogy a vadász zavarodottan megtorpant. Némi habozás után végül is visszafordult, mert baljós előjelnek tartotta a nok szaj-madár kiáltozását.

Másnap reggel azonban visszatért, s már mit sem törődött a madárral, noha az nem kevésbé vészjósló rikoltozással röpködte körül. Igencsak megörült, amikor megpillantotta a tőrbe esett aranyszarvast, és gyors léptekkel elindult a csapda felé.

Hanem a teknős, minden erejét összeszedve, éppen akkorra rágta szét a kötelet, a szarvas pedig talpra szökkenve elmenekült.

A vadász azon való dühében, hogy a szarvast elszalasztotta, fölemelte és megrázta a teknőst, miközben így szitkozódott: „Te rusnya teknőc, ezért megla­kolsz! Cserébe neked kell meghalnod még ma!” Azzal alaposan összekötözte a szegény teknőst, fölaggatta az egyik faágra, hogy később majd megsüti, majd nekiállt a szétrágott hurok megjavításához.

A szarvas ekkor váratlanul visszatért. Úgy tett, mintha megsebesült volna, és színleg aléltan előrebukott. A vadász látva ezt, arra gondolt, hogy most mégiscsak elfoghatja.

De hiába ugrott mégoly fürgén is talpra, a szarvas fölszökkent és sebesen futásnak eredt, egyre beljebb és beljebb csalogatva maga után az erdőbe a vadászt.

A nok szaj-madár pedig a faágra repült, és éles csőrével csakhamar meg­szabadította a teknőst a köteleitől. így aztán a három jó barát újra biztonságban volt.

Csak a vadász szívét mardosta a keserűség az elszalasztott zsákmány miatt.

NÉPKÖLTÉS

A vak és a béna

Egy nyomorúságosán szegény falucskában, amelyet gyakran sújtott az ínség, élt egyszer egy világtalan ember. Minthogy egyetlen családtagja vagy rokona se volt sem égen, sem földön, a mások könyörületére szorult. Am eljött egyszer egy fekete esztendő, amely a természeti csapások nyomán olyan ínséget hozott, amilyenre még a legvénebbek sem emlékeztek, s a falubelieknek maguknak is alig-alig jutott valami betevő falat. Szívükből szánták ugyan a szerencsétlen vakot, de az éh­ínség oly nagy volt, hogy kénytelenek voltak elküldeni a faluból: hátha másutt jobb sora lesz.

A vak ember, kezében a botjával, tántorgott-botorkált az utakon, de Buddha, aki igencsak megsajnálta, ügyelt arra, hogy elkerülje a veszedelmes árkokat meg a halálos szakadékokat. Egy nap aztán, hosszú botjával tapogatózva, egy folyóhoz érkezett. Letelepedett a parton, éhezve bár, de örülve annak, hogy ott kedvére megpihenhet, amikor egy kiáltásra lett figyelmes: „Vigyázz, a botod még a vízbe gurul!”

A vak visszakiáltott: „Nem látom, mert világtalan vagyok. De ha neked ép a szemed, szegődj hozzám vezetőnek.” „Én ugyan jól látok mind a két szemem­mel – felelte a másik ember –, de a vezetőd mégsem lehetek, mivelhogy béna vagyok.”

A vak megtermett, izmos ember volt. Vállára vette hát a gyenge, kis bénát, így éltek ezután kettesben. A béna szeme irányította őket. Az erdőket járták, gombásztak, gyűjtögettek.

Egy szép napon a béna madárfészket fedezett fel az egyik faágon, és szólt a barátjának, hogy nyúljon fel olyan magasra, amilyenre csak tud, mert akkor eléri a tojásokkal teli fészket. A vak hatalmasat nyújtózva fölemelte mind a két karját, s az egyikkel megragadott valamit. De bizony nem a fészek volt az, nem is valami madár, hanem egy kígyó, annak a nyakát szorongatta éppen.

A béna halálra rémült, mert ő látta, hogy a kígyó az, de attól tartva, hogyha elárulja, társa ijedtében eldobja, s akkor a kígyó az ő nyakába fog esni, nem vallotta be az igazat, hanem egyre csak kiáltozott. „Jól szorítsd a nyakát! Ne törődj semmivel, csak szorítsd keményen!”

De egy pillanattal később – hogy, hogy nem – a kígyó feje kisiklott az izmos ujjak közül, és nyálat köpött a vak emberre. Amint a nyál a vak szemébe ért, az rögtön látni kezdett, és rémületében a földre dobta a kígyót. A kígyó a béna lábához ért, s annak meg – csodák csodájára – mind a két lába azonnal életre kelt.

Ilyen csudás módon gyógyultak meg mind a ketten.

De akkor már olyan jó barátok voltak, hogy azután sem hagyták el egymást többé.

MARÓCZY MAGDA FORDÍTÁSAI

NÉPKÖLTÉS

Szikhot, a buzogánykirály

Elmesélte: Bunthang
(Vannaszin, 1980. május)

Élt egyszer réges-régen egy parasztcsalád a Mekong partján. Volt egy fiúk, Színek hívták. Amikor Szi már felcseperedett és eléggé megerősödött, a falusiakra és az egész környékre nehéz idők jöttek. A sok szenvedés miatt lázadás tört ki a vidék elöljáróinak kíméletlen hajcsárkodása ellen. A lázadókat börtönbe vetették, a falusiakat pedig erejüket meghaladó, még nehezebb munkák végzésére kény­szerítették. A földmívesek nagy számban pusztultak el a kegyetlen bánásmód miatt. Szi ugyan fiatal, sovány legényke volt, de tűrt és a parasztokkal együtt viselte a rájuk rótt sanyarú sorsot.

Egy napon Szire is sor került. Társaival együtt azt a feladatot kapta, hogy a sűrű dzsungelbe menjen, és fát vágjon a környék hercegének épülő palotájá­hoz. Társai látták, hogy Szi sovány, fiatal gyerek, ezért a rizsfőzés, a vízhordás, az ételkészítés feladatát bízták rá, miközben ők a fákat döntötték. Egy kunyhóban a rizst párolta, vágott magának egy ágat a közeli kapokfáról, megtisztította, hogy merőkanalat készítsen belőle, amivel a párolt rizst kiszedhetné szárítani a találás előtt. A kapokfa ága kemény, csillogóan fekete volt, s amikor a rizshez ért, hogy kiemelje a gőzölgő edényből, a rizs is megfeketedett. Szi gyanút fogott, hogy az ág mérgező, és abban a pillanatban el is hajította. Csodák csodájára azonban, amikor az ág a kezéből kiröppent, lebegni kezdett a levegőben, majd felemel­kedett az égbe, s észak felé eltűnt. Ugyanabban a pillanatban a hegyeket és az egész dzsungelt betöltő robaj hallatszott, úgy, mintha az ég dörögne.

Szi kimerte a megfeketedett rizs egy részét. Gondolta, megkóstolja előbb, s ha valóban mérgező lenne, inkább csak egyedül legyen áldozat, társai ne pusztuljanak el miatta. Belekóstolt. A rizs kellemes, jóízű volt. Látta, hogy nincs mitől tartania, semmi sem történt vele, és a kimert rizst mind megette. Evés közben döbbenten érezte, hogy testében valami megváltozott. Figyelte magát, és úgy tetszett, mintha egészségesebbé, erősebbé vált volna, termete szokatlanul megnőtt. Odament a kapokfához, kinyújtotta mindkét kezét, megragadta a fát és könnyedén meghajlította. Fogta a rizstartó gyékényedényt és a fa legmagasabb ágának végére akasztotta. Ahogy elengedte a fát, a több mint 20 vá ¹ magas fa recsegve-ropogva újra kiegyenesedett.

Á munka befejeztével a visszatérő parasztok megkérdezték Szit: „Hol a rizs?” – „Féltem, hogy a kóbor kutyák felfalják, felakasztottam annak a kapokfának a tetejére” – válaszolta.

Azzal odament a fához, megragadta és földig hajlította, társai legnagyobb ámulatára.

Miközben a parasztok a rizst ették, Szi megkérdezte tőlük: – „Mennyi fát vágtatok már ki?” – „Amennyire szükség van, annyit már kivágtunk, de igen­csak nehéz lesz hazaszállítani, mert gumifákat döntöttünk, nehéz, nagy rönkjei vannak” – válaszolták a parasztok.

Szi erre azt mondta a falusiaknak: – „Csöppet se féljetek, én is felajánlom az erőmet.”

Amíg harminc-negyven ember fáradságosan vonszolta a farönköket a Mekong-partra, Szi egymaga hol a vállára véve, hol maga után húzva, könnyedén, nevetgélve tizesével hordta a rönköket a folyópartra. Hamarosan az összes kidöntött fa a Mekong-partra került, majdnem mindet Szi egyedül hordta oda. Ettől a naptól kezdve híresztelni kezdték, hogy Színek nagyobb az ereje a legerősebb elefánténál. A hír bejárta a közeli és távoli vidékeket, az ország legelhagyatottabb pontjait, sőt a királyság határain túlra is eljutott. A szomszéd királyok, akik azelőtt többször is megtámadták az országot, félni kezdtek, hogy Szi felkelésre szítja majd a népet, és visszavág a korábbi támadásokért. Felvo­nultatták hát seregeiket. Elhatározták, hogy elfogják és elpusztítják Szit. A fe­nyegető helyzetben, amikor a szomszéd királyok támadásra készültek, a nép egy emberként felkelt, és Szit választotta meg vezérének.

Szi arra gondolt, hogy bár az ereje nagy, egyedül mégsem tudja feltartóz­tatni az ellenséget, mert azoknak sok a fegyverük és a katonájuk. Valamilyen különleges fegyverre lenne neki is szüksége, amellyel legyőzhetné a betolakodókat. Eszébe jutott a kapokfa ágából készített varázslatos merőkanál, amitől a rizs megfeketedett. Gyorsan felkutatta azt a helyet, ahol elhajította a merőkanalat. Rá is talált egy Mekongba torkolló patakban. Örömmel ragadta meg és emelte fel a merőkanalat, amely ugyanolyan kemény és csillogó volt, mint régen. Kezében hirtelen súlyos, gyémánt keménységű, vakítóan csillogó buzogánnyá változott.

Azonnal visszatért a harctérre. Épp jókor érkezett, mert az ellenség katonái mind a négy irányból kiöntött folyamként árasztották el a csatateret. Szi előre­lendült, rájuk tört, varázslatos buzogányával ütötte-vágta őket, hogy úgy hullottak, mint a termeszhangyák, ha bolyukat feltúrják. Aki életben maradt, fejvesztetten futott, menekült, ki merre látott. Fényes győzelmet arattak, és a nép Szit választotta meg királyának. Ahogy Khottaboun városának királya lett, Szi arra gondolt, hogy a hely, ahol a rizs-merőkanalat elhajította és az a földre esett, varázslatos jelen­tőséggel bír. Kiköltözött ezért a régi városból, s azon a helyen új várost építtetett, amelyet Szikhottabongnak (Szi buzogányának városa) nevezett el. Szi az emberekkel együtt építette fel az új várost. Palotát emelt a központba, a várost fallal és árokkal vétette körül, amely oltalmazta a lakosok házait. A város egyre szebbé vált, vonzó otthonává lett az ottlakóknak. Minden nap a folyón gazdagon megrakott tutajok érkeztek a városba a lakosok ellátására, akik jól és boldogan éltek.

Ez idő tájt a vientiáni királyságban vad elefántok csordája pusztított, elti­porták a házakat, és a nép tömegesen hagyta el lakhelyét, hogy elmeneküljön a felbőszült állatok elől.

Csanthabuli, Vientián királya elküldte Szihez katonai tanácsadóit egy írásos üzenettel, amelyben Szikhottabong fejedelmét segítségül hívja a megvadult ele­fántok elpusztítására. Ahogy a segélykérő üzenetet megkapta, Szi azonnal Vientiánba indult. Odaérkezése után száz gyékénykosár párolt rizst evett meg, majd megragadta buzogányát, és nekirontott az elefántoknak. Azok számolatlanul hullottak el csapásai alatt. Amelyiknek sikerült elkerülni a halált, az összezúzott agyarakkal menekült vissza az erdőbe, és nem mert többé onnan előmerészkedni. Szi buzogányával elvontatta a megölt állatok tetemeit, és mindet a Mekong vízébe vetette.

A tetemeket a Mekong folyása tovább sodorta, de volt olyan is, amelyik megrekedt a vízben a hordalékok között, és szigetté alakult a folyó közepén. így aztán csaknem négyezer sziget alakult ki a Mekongon. Volt közöttük egy sziget, amely a legnagyobb volt. Ezt Khong szigetének nevezték el, mert a sziget több elefánt tetemének torlódásából keletkezett, a sziget anyaga testük oszlásából, bomlásából származott.

Hogy az elefántok elpusztításáért háláját kifejezze, Csanthabuli király fel­ajánlotta Színek feleségül Zöldecske nevű leányát és Vientián királyi trónját. Szi, amikor megtudta, hogy Csanthabulinak két fia van, és a helyi szokások szerint az idősebbik fiúnak kell a család folytatójának, örökösének lennie, nem fogadta el a felajánlott királyságot, csak a király leányának kezét, és haza is vitte őt városába. Csanthabuli király és Vientián lakói igen megszerették ezért, és őszin­tén tisztelték, csakúgy, mint felesége, Zöldecske. Szi visszatérése után Csanthabuli a maga helyére trónra emelte idősebbik fiát, Khian Kom fivérét.

Trónra kerülése után az idősebbik fiú irigykedni kezdett sógorára, annak nagylelkűsége miatt. Az a gondolata támadt, hogy mindaddig, amíg Szi él, úgy érzi majd magát, mintha szúrós tövis került volna a szemébe. Meg kell hát találnia a módját, hogy megölje sógorát.

Hamarosan levelet írt neki, amelyben ez állt: „Apánk, Csanthabuli súlyosan beteg, halálán van. Kérlek, engedd el húgomat, Zöldecskét Vientiánba a lehető leg­gyorsabban, hogy segíthessen apánkat meg­gyógyítani.”

Az üzenetet elolvasva, Szi maga csomagolta össze felesége holmiját.

Amint Zöldecske Vientiánba ért, fivére így szólt hozzá: „Idegen betolakodók Szikhottabong városának elfoglalására készülnek, már forralják is terveiket. És úgy tett, mintha roppant aggasztaná sógorának sorsa. „Igaz ugyan, hogy igen erős ember – mondta –, de lehetnek gyenge, sebezhető pontjai, amit ha megtud az ellenség, kihasznál majd és megöli. Mondd meg, kedves húgocskám, mi a férjed leginkább sebezhető pontja. Tudnom kell, hogy megóvjam szükség esetén.”

Fivérének szavaira Zöldecske nagyon aggódni kezdett férjéért, és elárulta bátyjának a titkot. „Szi legsebezhetőbb pontja a végbélnyílása.”

Ennek ismeretében a vientiáni király meghívta sógorát Vientiánba szukhuan-ünnepségre. ² Ahogy Szi Vientiánba érkezett, külön palotát kapott, felesége pedig családja palotájában maradt.

Egy nap, álmából felriadva, Szi kiment a palotából az udvarra, hogy dolgát elvégezze az árnyékszéken. A vientiáni király jó előre megbízta az egyik szolgát, hogy észrevétlenül egy kifeszített számszeríjat helyezzen el a gödörben. Amikor az ürülék a felállított íj érzékeny húrjára esett, a nyílvessző kirepült és megsebezte Szit. Csak könnyű sebet ejtett ugyan rajta, de Szi jól tudta, hogy számára ez mindenképpen végzetes. Erejét összeszedve hazavonszolta magát városába, Szikhottabongba, s ott meg is halt.

TAKÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

JEGYZETEK

¹ Régi laoszi hosszmérték, 1 vá kb. 2 méter. [vissza]

² Jellegzetes laoszi ünnep, szó szerint szellemidézést jelent, mert az ősök szellemével kapcsolatos hagyományos ünnepség. Nem kötődik konkrét dátumhoz: esküvő, örömhír, vendég érkezése, hivatalba lépés, a család beteg tagjának felépülése, családtag visszatérése stb. alkalmából rendezik. [vissza]

ISMERETLEN KÖLTŐ

Lunvalat siráma

A klasszikus lao költészet csúcspontját a XVI. század második felében és a XVII. század elején érte el. A próza helyettesítőjeként kialakult a verses regények műfaja. Ezek közül máig a legnépszerűbb a Szin Kszaj (Sin Xay). Ebből való az alábbi részlet, amely az első magyar nyelven megjelent klasszikus lao vers.

Jött nappalra éj,       éjszakára nap,
az idő szaladt,       vette holmiját,
Lunvalat királyt       hívta Mestere,
hogy útra kel-e,       hazájába tér?

Szíve félve fél,       várja kedvesét.
Megdördül az Ég,       Kelet és Nyugat
villáma mutat       jó irányt neki.
Felhő kergeti       fent a felleget.
Lelke megremeg,       őérte zokog.

A könnypatakok       arcát fürdetik.
Egymást üldözik       gondolatai.
Dárdák ezrei,       és mind mérgezett.
Szerelmi jelet       folyvást várva vár.
A válás halál,       ám a vágy örök.

„Érted könyörög       Lunvalat király,
hát nem látja már       képed, alakod,
mely megragadott,       szívembe merült?

Szíved hova tűnt?       Fáj a kín nagyon,
szörnyű fájdalom,       miért hagylak el?
Csanom, elveszel,       válásunk örök?

A perc széttörött,       midőn híveink
köszöntéseit        te oldaladon
várta egykoron       Lunvalat király,
aki senki már,       égő fájdalom.

Mit ér kincs, vagyon,       hát hiába vagy
Királynő, a rang,       dicsőség se véd?
Minden vaksötét,       minden elveszett.

A nép szeretett,       származásodat
már királyinak       vélte városunk.
Valál védkarunk,       óvó pajzs valál.

Ellenség, halál,       ki vesztünkre tört,
mindhiába jött,       ősi városunk
véled tornyosult,       ó, szép drágakő!

Sokezernyi nő,       szolgálóleány,
király oldalán       sürgő mennyi nép,
mind, mind semmiség,       gyűrűk ezrei,
ékszerrel teli       legyen valahány,
hazám se hazám       már tenélküled,
a világ süket,       semmivé leszen.

Tiéd szellemem,       szívem szívedé,
száll szíved felé,       tevéled pihen.

Ó, szép szerelem,       aranytestü lány,
gyümölcs hajdanán,       kit érlelt a fény,
ki voltál enyém,       gondolsz még reám?

Állok tétován,       elhagy tudatom,
eszem odavon,       hol a szellemek
árnyéka lebeg       immár testtelen.
Támasz nincs velem,       őrület igáz.

Szívemben te fájsz,       ó, drága Tyanom,
néma fájdalom       kínoz szüntelen.

Gyapot az egen,       szálldosó pihék,
fehér a vidék,       évszak közepén
a szellő felém       illatot sodor,

hozzád bujdokol       a szív és az ész,
minden elenyész,       csak szerelmem él.

Felröppen a szél,       már a harmadik
hónap közelít,       remegnek a fák.
Lennék odaát,       hogy nem vagy velem!

Lepke testeden       más keres gyönyört,
szépséged örök –       másvalakié?

Ó, miért, miért       nem lehet enyém?
Öleltelek én,       simogattalak,
hol a pillanat,       emlékszel-e még?

Tested, mint az ég,       szép és végtelen,
drága kebleden       fészkelt az öröm.
Melyik délkörön       él ily szerelem?

Ültél térdemen,       tested elalélt.
Vágy illata kélt,       ékszeres hajad,
gyűrűs ujjadat       csodálta szemem.

Válladon kezem,       mosoly ajkadon.
Mint bimbó napon       vágy virágja nyílt.

Éreztem a kínt,       ó, jaj, akkor is!
Hajadon a dísz,       ó, mily csodaszép,
kié feketébb,       kié gyönyörűbb?

Szem beléd merült,       hasonló sehol,
híved kóborol,       ilyet sose lát.
A Három Világ       nem ismer ilyet.
Nincsen senkinek       ily szépsége itt.

Csókkal közelít       sok ezernyi szűz,
kialudt a tűz,       csak tőled lobog,
ha rád gondolok,       szívem újra ég!”

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

NÉPRAJZ

KARDOS TATJÁNA

A jao nép szokásai és hagyományai

A Laoszi Népi Demokratikus Köztár­saság soknemzetiségű ország, területén mintegy hatvan nemzetiség él. A laoszi nép kultúrájáról alkotott kép nem len­ne teljes, ha e népek hagyományairól, legalább vázlatosan, nem szólnánk.

A jao népcsoport önmagát miennek, teljes elnevezéssel iu miennek nevezi, me­lyet ce-jünek ejt, némelyek szerint ebből származik a jao név. A népcsoport neve Vietnamban man, mely a kínai „barbár” szóból ered. Viseletük igen dekoratív. A nők fekete kabátot viselnek, vörös vagy lilás pamutból készült prémszerű díszí­téssel a csukásán, kabátjuk elöl rövidebb, hogy látni engedje gazdagon hímzett rövid­nadrágjukat. Fejükön turbánt vi­selnek, amelynek két hímzett vége föl­felé áll. A férfiak fekete viseletben jár­nak. A kisgyerekeknek piros pomponokkal díszített sapkákat készítenek.

A jao nép eredete eddig tisztázatlan, mivel a térség legrégibb írott forrásai, a kínai források az összes nem kínai népet egyszerűen „barbárokénak ne­vezik. A jao nép egyik legendája szerint őseik kb. a XIV. században keltek át a tengeren. A jao néppel közvetlenül ro­konságban álló se népcsoport valóban Kína dél-keleti partjainál él, a tengeri átkelés megmagyarázhatná e nép elter­jedését Hainan szigetén és a környező dél-kínai tar­to­má­nyok­ban. A jaók a XIX. század közepétől kezdtek Kínából dél-nyugati irányba vándorolni Viet­namba. Thaiföld és Laosz észak-nyuga­ti tar­to­má­nyaiban, valamint Burma Thaifölddel határos részeiben mozgá­suk a mai napig is tart.

A tudósok még vitatkoznak a miao-jao nép rokonságát illetően, többen indokolt­nak látják a mon-khmer (ausztronéz) né­pekhez sorolni őket.

A népszámlálási adatok eléggé pon­tatlanok. Kínában kb. 1,3 millió mien (jao), Hainan szigetén kb. 15 ezer se él. Vietnam területén kb. 200 ezerre, Thaiföldön kb. 30 ezerre, Laoszban 20 ezer­re becsülik a számukat.

A legendák szerint a mien-jao nép őse egy Panhu nevű kutya. E legenda sze­rint egyszer egy nagy ország uralkodó­ja (akit néha Kao-hszing, máskor Pien Hung császárként neveznek) vesztésre állt egy ősi ellenségével vívott küzde­lemben. Ekkor kihirdette, hogy annak adja leánya kezét, aki segít legyőzni el­lenségét. Panhu, a császár udvarában élő öt színű kutya hamarosan elhozta az ellenséges uralkodó fejét, ezért a császár kénytelen volt hozzáadni a lányát. Az ifjú pár a hegyekbe költözött, tizenkét gyermekük született, hat fiú, hat lány, a leszármazottaikból származik a tizen­két jao nagycsalád. Panhu a legfőbb őrzőszellem, ő segítette a jaókat egykori tengeri útjaikon. Egyes Kínában élő jaók hagyománya szerint a kutya hozta el a bundájában a rizs magvait. A se nép fametszetes könyvekben örökítette meg Panhu életének eseményeit.

A jao nép a sino-tibeti nyelvekhez tartozó miao-jao nyelvet beszéli, s a tér­ség népei között egyedülállóan több­száz éves írásos hagyománnyal rendel­kezik. A családok férfitagjai kínai írás­jegyeket használnak a szertartások, je­lentősebb családi események lejegyzé­sére, szerződések és levelek írására. A falu kínai tanítót fogad, vagy édesapjuk tanítja a kisfiúkat kínaiul írni és olvas­ni. Nem egy jao családnál találni kínai írásjegyekkel írt gyógyító könyveket, kalendáriumokat, az ősök szertartási neveit számontartó könyveket. A leg­megbecsültebb a Jao menlevél néven is­mert könyv, a legendabeli császár ren­deletének másolata, mely a jao népnek bármerre a hegyekben engedélyezi a szabad költözést és földművelést.

A jao falu általában a hegyek lejtő­jére épül, nem különíti el kapu, nincs külön közösségi háza vagy szertartási tere. Fontos viszont, hogy a faluhoz er­dő és forrás is tartozzon. A legtöbb falu mindössze tíz-húsz háztartásból áll, de legalább két nagycsalád lakja, élén a falu­főnökkel. A falufőnök felelős a falu biztonságáért, ő a fő szertartásvezető és a vének tanácsának a feje.

A házak nem cölöpökre, hanem köz­vetlenül a földre épülnek, fő építőanya­guk a fa, a ház tetejét leggyakrabban fűvel fedik. A ház maga megszentelt hely, amelynek építése során akaratla­nul is megzavarják a föld és az erdő nyugalmát. Már az építkezés kezdete előtt számtalan előjelet és álmot vesz­nek figyelembe, nehogy az épület fek­vése a szellemeket járásukban zavarja. Az elkészült ház kicsinyített mását spe­ciális szertartások után az oltárra állít­ják, csak ezután lehetnek biztosak ben­ne, hogy az ősök és szellemek biztosít­ják a háziak egészségét és jólétét.

Minden háznak három bejárata van, a „férfiak ajtaján” fogadják a vendége­ket, az „asszonyok ajtaja” a ház másik oldalán van, és a tűzhely közelében nyí­lik. A főbejárat a hegy lejtője felé néz, nem méretei, hanem fontossága miatt nevezik „nagy ajtó”-nak, ezzel szemben helyezik el ugyanis az ősök oltárát. A ház előtt nem állhat semmi, ami a szel­lemek szabad bejárását akadályozhatná. A ház mögé nem építenek gazdasági épületeket, a nagy fákat is kivágják, hogy a „vízi sárkány szelleme” szaba­don eljárhasson. A házakban két tűz­hely van, az egyiken főznek a háziak­nak, a másikon a disznóknak. A tűzhely is a szellemek lakhelye, tilos a tűzhely­nek hátat fordítani vagy azt lábbal illetni. A házban a családtagok számától és ko­rától függően alakítják ki a hálófülké­ket, az eladó lányok külön hálószobát kapnak, közel az asszonyok ajtajához. Minden házba bambuszcső-rendszer szállítja a közeli forrásból a vizet, a rizs­hántoló malom is a házon belül van. A házakat nagycsaládok lakják: a családfő és felesége, házas fiaik családjukkal; húsz ember egy házban korántsem szo­katlan jelenség. A szülőkkel együtt lakó családos fiúk saját parcellát művelnek, és hozzájárulnak a nagy család élelme­zéséhez. A nagycsalád feje megtartja az állatok eladásából származó jövedelmet, de az ópium vagy egyéb termény el­adásából származó bevétel annak megtermelőjét illeti meg. Ha a szülői ház szűkössé válik, vagy a családtagok kö­zött vita támad, a kiscsaládok kiválnak, és saját házat építenek. A jao családban a feleség alárendelt szerepet játszik, ko­rán reggel elkezdi a házimunkát, és a mezei munkában osztozik a férjével. A mezőn a nagyobb fizikai erőt igénylő munka, mint például a favágás, a férfiak dolga. Az ételt a férfiak kapják előbb, csak utánuk esznek az asszonyok és gyerekek. A jao családban az idősebbe­ket – nagy élettapasztalatuk és a hagyo­mányok ismerete miatt – tisztelettel ve­szik körül, tanácsaikat mindig kikérik.

A jao fiatalok szabadon választanak párt maguknak. A fiatalembereknek szabad bejárásuk van jegyesük hálószo­bájába. Az esküvői szertartás előtt akár egy vagy két gyerek is megszülethet. Két fiatal egybekelésének fontos felté­tele, hogy ne tartozzanak egyazon klán­hoz, és születési előjeleik szerencsésen illeszkedjenek. Általában az idősebb testvér házasodik előbb. Ha másképpen alakul, a fiatalabb pénzzel „kárpótolja” az idősebbet a „szégyenért”.

Az eljegyzéseket nem sokkal Újév után tartják, az esküvőket pedig a kö­vetkező Újév elteltével. Mielőtt egy fia­talember házasságot kíván kötni valaki­vel, igyekszik megtudni jegyese születési dátumát. Családja ilyenkor megvizsgál­ja a „Napok könyvét”, hogy a leendő házasság előjeleit kiderítse. Kedvező elő­jelek esetén a fiú családja beleegyezik a házasságba. A fiú családjának képvi­selői először a lány hajlandóságát igye­keznek kipuhatolni, egy pár ezüst kar­kötő segítségével. Ha a lány a karkötő­ket elfogadja, megkezdődnek a tárgya­lások a menyasszony áráról, melyet ta­núk előtt írásban is rögzítenek, külön példányban mindkét félnek. Ezek a szerződések a menyasszony árán, a fi­zetés helyén és idején túl, az esküvőre meghívott vendégek számát, a lakomán feltálalt ételek és italok a menyasszony­nak járó vászon és fonal mennyiségét is pontosan rögzítik.

Ha a vőlegény bontja fel az eljegy­zést, nem kérhet vissza semmit abból, amit addig a lányért fizetett. Ha az eljegyzést a menyasszony bontja fel, családja a kétszeresét fizeti vissza an­nak, amit már megkapott.

A menyasszony ára, amely általában ezüst­tömbben fizetendő, sok mindentől függ: gyakran attól, hogy a vőlegény édesapja mennyit fizetett valaha a fele­ségéért. Sokkal magasabb az olyan meny­asszony ára, aki gyereket is visz új csa­ládjába. A teljes menyasszonypénz kifi­zetése előtt született gyerek azonban a lány szüleit illeti. Előfordul, hogy a fiú családja ezüst helyett gyerekkel fizet a lányért. Ha egy özvegy új házasságra lép, leendő férje pontosan annyit köte­les fizetni az elhunyt férj családjának, mint amennyit ők korábban a meny­asszonyért fizettek.

A megállapodás után az ősök szelle­mével tudatják az előre látható házas­ságot. A fiatalok ezentúl együtt lakhat­nak, ha akarnak, a lányt pedig felmen­tik a mezei munkák alól, hogy az es­küvői ruháját és a jegyajándékokat ki­hímezhesse.

Az esküvő előtt a vőlegény családja nagy csomag sót ajándékoz a meny­asszony családjának, amelyet mint es­küvői meghívót kis csomagokban elkül­denek azoknak, akik majd részt vesz­nek az esküvői menetben.

A menyasszonyi viselet leghangsúlyo­sabb része a két végén felhajló háztetőre emlékeztető, hatalmas fejdísz, melynek rojtjai szinte teljesen eltakarják az arcot. A menyasszony és vőlegény sötét tónu­sú viseletére ezüst dísztűkkel piros selyemstólát rögzítenek.

Az esküvő után az új asszony általá­ban férje családjához költözik. Mielőtt a szülői házat elhagyná, tiszteleg az ősök oltára, a tűzhely szelleme és a ház védőszelleme előtt, mert többé nem tartozik oltalmuk alá, ezentúl férje há­zának szelleme védelmezi majd.

Az esküvő előtti reggel a vőlegény há­zában a szertartásvezető ünnepi lakoma mellett beszámol az ősök szellemének az új családtag érkezéséről, és elvégzi a tisztító szertartásokat. Amikor a menyasszony és kísérete elindul a régi otthonából, a vőlegény házában megfi­zetik a menyasszonypénzt vagy annak megállapodás szerint hányadát. A meny­asszony – hogy az ott lakozó szelleme­ket meg ne zavarja –, a lejtő felőli ol­dalukról megkerüli azokat a falvakat, amelyek a vőlegény házáig útba esnek. A menetet a vőlegény falujában zenekar várja és kíséri egészen a lakodalmas ház „nagy ajtajáig”. A menyasszony belépve tiszteleg az ősök és szellemek előtt, majd estig visszavonul pihenni, miköz­ben a házban folyik a lakodalmi evés-ivás. Az ünnepség fénypontja koutou szer­tartás – az elnevezés kínai eredetű –, amikor az ifjú pár többször meghajol az ősök, a szellemek, a szülők és nász­nagyok, az idősebb rokonok, majd min­den vendég előtt. Szerencsés előjelnek számít, ha a meghajlási szertartás haj­nalig tart, mert ez azt jelenti, hogy so­kan jöttek el ünnepelni. A szertartáso­kat a poharak együttes kiürítése és az öregek jó tanácsai zárják. Ettől kezdve a fiatalok házastársak, az ifjú asszony pedig teljes jogú családtagnak számít.

A jao hiedelem szerint, születése előtt a gyerek lelke még nem a testében, hanem a ház különböző részeiben: az ajtófélfábán, a tűzhelyben, a rizsporban és kukoricalisztben, édesanyja testében, majd ágyában, az oltárban lakik. Ezért a jaók sohasem vagdalkoznak késsel a házban, nem közelítenek a terhes asszony ágyához, nem locsolják le vízzel a tűzhelyet, nehogy a leendő gyermek lelkét elijesszék.

A házasságon kívüli gyerek nem a ház­ban, hanem egy külön erre a célra ál­lított épületben születik. Férjes asszony a hálószobájában hozza világra gyerme­két, édesanyja vagy anyósa segítségével. Szülés után harminc napig kerülnie kell a nehéz fizikai munkát, és csak bizonyos ételeket fogyaszthat. Az ajtó­kon bambuszból készült jel tiltja meg az idegeneknek a belépést, nehogy kárt tegyenek az újszülöttben. A megfelelő szerencsés napon beírják az újszülött ne­vét a „lelkek névsorába”. Ezután már ki lehet vinni, „hogy lássa az eget”. Ettől kezdve számít az újszülött és édesanyja rituális szempontból tisztának. Eddig a szertartásig az édesanya sem léphet ki az ajtókon, csak a hálószobája falán vá­gott kijáraton hagyhatja el a házat.

A névadási szokások a kínai hagyo­mányokat követik. A fiúknak van gyer­mekkori nevük, amely a születési sor­rendet mutatja, lehet becenevük. Ha egy gyerek nagyon beteges, új nevet kap, mert a régi név nem hozott neki sze­rencsét. Tizenkét éves kortól minden fiú kap szertartási nevet is, melyet az édes­apa választ, miután jósló pálcái segítsé­gével a szellemekkel tanácskozott. Ál­dozat bemutatáskor szólítják a szertar­tási néven elhalt szüleiket gyerekeik.

A jao nép vallási hiedelmeiben meg­fér a szellemhit, az ősök tisztelete és a Kínából hozott taoista vallás. A hiede­lem szerint minden emberi testben, an­nak különböző részein lelkek laknak. Ha egy eltávozik, az ember megbetegszik, ha valamennyi elhagyja a testet, az ember meghal. Á gyermekekben lakó lelkek különösen érzékenyek, olyanok, mint a virágok. Amikor a gyerek eléri a tizenkét-tizenhárom évet, szer­tartás kereté­ben engedik el a virág-lelkeket, utána felnőttként bemutatják az ősök szelle­mének. Halála után az emberből szellem válik, és egy bizonyos helyen várja az újjászületést. Úgy tartják, a csecsemők ülepén a kék folt attól van, hogy a lelket meglegyintették, hogy igyekezzen, mert új élet van születőben. Ha egy gyerek születés közben vagy nem sokkal szüle­tése után meghal, nem tartják igazi gye­reknek, piros ponttal megjelölik a homlokát, hogy megismerjék, ha egy másik gyerek testében újjászületik.

A szellemek a jao hit szerint a ter­mészetben, a folyókban, fákban laknak, és fontos jó viszonyban lenni velük. A szellemek világát az emberi világgal el­lentétesnek képzelik: a szellemek éjsza­ka tevékenykednek, míg az emberek nappal, buták, míg az emberek okosak, erősek, míg az emberek gyengék. A szellemektől való félelem irányítja a jao nép életét, például tilos állóvízben für­deni, mert az bepiszkolódhat, és az így felbosszantott szellem betegséget okoz.

Az ősök szelleme, négy nemzedékig visszamenőleg, különösen fontos szere­pet játszik a jao családok életében. Rendszeresen értesítik őket a családban bekövetkezett változásokról, így lehet­nek csak biztosak abban, hogy az ősök szellemének védelme a ház minden tagjára kiterjed. Áldozat bemutatáskor közbenjáró sámán segítségét kérik, aki énekelve hívja fel a megidézett ős fi­gyelmét az áldozatra, és kéri, hogy fo­gyassza azt el. A sámán jósló pálcikák segítségével állapítja meg az idézett ős jelenlétét és az áldozat elfogadását. Majd felolvassák az összes ősök neveit, a legkorábban elhunyttal kezdve. A jósló pálcák segítségével a feltett kér­désekre igenlő vagy nemleges választ is lehet kapni az ősöktől.

A jaók a taoista vallásnak egy archaikusabb formáját gyakorolják, és komoly erő­feszí­téseket tesznek, hogy a bonyo­lult és időigényes szer­tartásokat ponto­san megtartsák. A szer­tartások lebonyo­lításához taoista szerzetes szükséges, aki olvasni tudja a kínai nyelvű szöveget. Fontosabb szertartások alkalmával ki­függesztik az taoista panteont ábrázoló tekercsképeket, amely tizenhét nagyobb és több kisebb képből áll, központi he­lyen a három szerencseistennel. Az ilyen készlet tartalmaz még egy hét lap­ból álló koronát, melyet a szertartásve­zető visel a fején, és egy kb. 2,5 méter hosszú tekercset, mely a távozó lélek­nek mutatja a „nagy ajtótól” a mennyekbe vivő utat.

A jao népnek különleges beavatási szertartásai vannak. Az első szertartá­son a fiúk húsz éves korukban vesznek részt. A kétnapos ünnep bevezeti őket a taoista panteonba, és biztosítja szá­mukra, hogy haláluk után ősökké vál­hassanak. Ezután válhatnak a jao társa­dalom teljes jogú tagjává, akik minden szertartásban részt vehetnek. A máso­dik, a „kard-létra megmászásának” szer­tartása, sokkal össze­tettebb ünnep, mely hét napon keresztül tart. Több magas rangú szerzetes részvétele szükséges, a szertartás ideje alatt különleges böjtöt tartanak, és kötelező az önmegtartózta­tás. A jelöltek egy szerzetes nyomán meg­másszák a fa kardokból készült kard-létrát. A szertartások után a részt­vevők új nevet kapnak, és nő a társa­dalmi rangjuk.

IRODALOM

P. and E. Lewis: Peoples of the Golden Tnangle. London, 1984. pp. 134-169.

L. Sz. Vasziljev: Kultuszok, vallások és hagyományok Kí­nában. Budapest, 1977.

Mitológiai enciklopédia. Budapest, 1988.

KÉPZŐMŰVÉSZET

FAJCSÁK GYÖRGYI-RENNER ZSUZSANNA

Művészettörténeti kalandozások Laoszban ^*

Napsütéses januári délelőtt volt, ami­kor a Mekong túlpartján megpillantot­tuk az apró faházakat. Még Thaiföldén jártunk, de lassanként megjelent a lá­tóhatár szélén a Mekong fölött ívelő, 1,2 km hosszú Mittaphab-(Barátság-) híd, mely 1994 áprilisa óta összeköti Thaiföldet és Laoszt. Pár perc múlva autóbuszunk megállt: a hídfőhöz, vagy­is a thaiföldi-laoszi határra érkeztünk. Innen a busz már nem megy tovább. Mindenki leszedte csomagjait és előké­szítette papírjait. Gyalogosan indultunk el, s egy bő óra elteltével a kijelentke­zés, bejelentkezés, ellenőrzések, majd a belépő kifizetése után immár hivatalo­san is Laoszban voltunk. Egy hatvanas éveket idéző autócsodát választottunk, hogy a 18 km-re fekvő fővárosba, Vi­entiánba (Vientiane) vigyen bennün­ket. Dél előtt néhány perccel érkeztünk meg Laosz fővárosába.

Laosz máig ismeretlen gyöngyszeme Ázsiának. Rejtve maradt a világ előtt, noha területén olyan kultúrák találkoz­tak, mint a lao, a khmer, a thaj vagy a hmong-mien. Hosszú évszázadokon át a környező világbirodalmak árnyéká­ban meghúzódó országról csak elvétve adtak híradást a krónikák. A XIX. szá­zadban kialakuló indokínai gyarmatbi­rodalomban is csupán csendes hátor­szágként emlékeztek meg róla.

Laoszt a világ legszegényebb országai között tartják számon, és 4,2 milliós la­kosságával szinte eltörpül hatalmas ázsiai szomszédai között. Ma azonban kezdik felfedezni, hogy ez a szegény ország milyen hatalmas kincsekkel rendelkezik.

Vientián

Laosz fővárosa Vientián, azaz a „Hold városa”, a Mekong partján, a folyó egyik kanyarulatában fekszik. A XVI. század közepe óta ez az ország, vagy ahogy egy­kor nevezték Lan Szang (Egymillió Ele­fánt országának) székvárosa. A burmai és a thaj hadak sokszor elfoglalták és lerombolták, de a város mindig újjáéledt. A francia gyarmatbirodalom három fon­tos központja közül (Phnom Penh, Saigon – ma Ho Shi Minh város Vientián) talán félreesőbb fekvése miatt Vientián maradt a legismeretlenebb, s máig meg­őrizhetett valamit a századelő délkelet­ázsiai francia városainak hangulatából.

A Mekong partján sétálva érdemes felfedezni a mediterrán hangulatú vil­lákat, amelyek kis kertek közepére épít­ve sorakoznak a pálmafákkal szegélye­zett utcákon. Elhalványult fehér falaik, zöld spalettáik és gyakran omladozó homlokzatuk idézi csupán a város egy­kori képét. Ma a hagyományos laoszi épületekkel és a XX. század második felének kopár vasbetonszerkezeteivel együtt alkotják Vientián sajátosan ek­lektikus városképét.

Semmiképp ne számítson világváros­ra vagy fővárosra az idelátogató, e sza­vak európai értelmében. Falusias szer­kezetű település fogadja az érkezőt, po­ros utcákkal, foghiányos járdákkal, nyitott csatornákkal (már ha egyáltalán van csatorna). Komótosan lépkedő ritmus­ban zajlik a város élete: itt nem siet igazán senki, min­dennek megvan a maga ideje. A laosziak nyugalma azonban az ideérkezőket is megérinti.

That Luang (Nagy Sztúpa)

A XVI. század közepén Szetthathirat király biro­dalma fővárosát Luangprabangból Vientiánba helyez­te át. Itt kezdte el építeni a Laosz legjelentősebb nem­zeti szimbólumának számító Pha That Luang-ot (Nagy szent sztúpát), mely egy­szerre a buddhizmus és Laosz nemzeti függetlensé­gének szimbóluma (sztúpa-ereklyetartó). A legenda szerint az in­diai Asóka király misszionáriusai építet­ték fel ezen a helyen az i.e. III. szá­zadban azt a sztúpát, melyben ereklye­ként Sakjamuni Buddha mellcsontját elhelyezték. Később, 1566-ban Szetthat­hirat király ezen a helyen, egy khmer templom romjain rendelte el a That Lu­ang felépítését. A középen felnyúló, 45 méter magas, lótuszbimbó formájú sztúpatestet magas fal övezi, melyet vé­dőfalként a XIX. század elején emeltek a sztúpa köré. A fő égtájak felől egy-egy boltíves kapu vezet fel a sztúpa körül futó folyósokra, ahol a hívők tiszteletü­ket leróva végighaladnak, a sztúpates­tet balról körüljárva. A sztúpa oldalá­ban az egyre magasabban húzódó kör­folyósokat szerzetesi fogadalomtétel emlékére emelt kövek és kisebb sztúpák díszítik. Egykor ezek a sztúpák ki­sebb aranysztúpákat és aranyleveleket őriztek, egészen a kínaiak XIX. századi betöréséig, amikor is a That Luangot teljesen kifosztották.

A megnyúlt lótuszbimbóra emlékez­tető fő­sztúpatest a lótuszvirág növeke­désére emlékeztet, ahogy a lótusz a mo­csaras tó­aljzatból a víztükör fölé emel­kedve kinyílik, az utat jelképezve ezzel, amit a hívő bejár, amíg a tudatlanság állapotából eljut a meg­világosodásig. Egykor a That Luang köré négy templomegyüttest építettek, melyből kettő ma is áll, s egyikük, a Vat That Luang Neua, a legfőbb laoszi buddhista elöl­járó székhelye.

A That Luang története jól példázza Laosz zivataros évszázadait. 1828-ban a betörő thaj seregek a földdel tették egyenlővé Viendánt, szinte minden épü­letet elpusztítottak és felégettek. A XIX. század második felében aztán a francia csapatok délkelet-ázsiai meg­jelenésével és az indokínai gyarmat­birodalom ki­alakulásával a francia utazók és tudó­sok figyelme is e térség felé fordult. 1900-ban érkezett Vientiánba F. Delaporte, francia építész-utazó, aki elkészí­tette a lerombolt That Luangot megörökítő első vázlatrajzait. Ezek alapján láttak hozzá az École Française d’Extréme-Orient szakemberei 1931-35 között a Nagy Sztúpa helyreállításához. A számos problémát megoldatlanul ha­gyó restaurálás után a laosziak kezdték el nemrégiben a sztúpa felújítását. A sztúpatestet borító aranyozásnak mára nyoma veszett, s belül, a falak mellett sorakozó Buddha szobrok sem várják már az ideérkezőket.

A sztúpától a városba vezető közel 4 km-es úton áthaladunk a Győzelem ka­puján (Anuszavari emlékmű), mely a laoszi háborúk halottainak állít emlé­ket. Utunkat a Mekong felé folytatva az Elnöki Palota kétszárnyú épületét láthatjuk magunk előtt. A palota közelé­ben található Vientián két legfontosabb neveze­tessége, két szentélymúzeum: a Vat Pha Keo és a Vat Sziszaket, felbe­csülhetetlenül értékes műkincseikkel.

Vat Pha Keo (Smaragd Buddha szentélye)

A Vat Pha Keo egyetlen épületből, az egykori szentélycsarnokból áll, melyet egy kiépített, fallal körülvett park kö­zepén találunk. A szentélyegyüttes (vat) neve: Pha Keo. Jelentése: Drágakő Buddha-szobor. Az elnevezés arra utal, hogy a szentélyegyüttest eredetileg a híres Smaragd Buddha-szobor méltó elhelyezésére építették. Szetthathirat ki­rály ugyanis 1565-ben az észak-thaiföl­di Lan Na királyság székhelyéről hozta magával Vientiánba azt a jádéból fara­gott Buddha-szobrot, amelynek elhe­lyezésére, valamint a király hódolatá­nak és tiszteletadásának jeleként a Vat Pha Keo szentélyt felépítette. 1779-ben a thaj hadak aztán visszaszerezték híres kegyszobrukat, és a bangkoki Vat Phra Keo (Smaragd Buddha) szentélyében helyezték el, ahol máig különös gond­dal őrzik. (A lao pha szó a thaj phra szó megfelelője: jelentésük Buddha kép­más.) A vientiáni Smaragd Buddha-szentélyt később a XIX. századi újabb thaj betörés végképp megsemmisítette, és romokban állt egészen 1936-ban kezdődött újjáépítéséig.

Az 1936-42 között folyó helyreállítás a XIX. századi bangkoki szentélycsar­nokok stílusában álmodta újra az egy­kori híres épületet. A szentélycsarnok magas talapzatára díszes faragású kő­korlátok közé fogott lépcsők vezetnek fel a déli és az északi oldalon. A szen­tély­csarnokot széles kerengő veszi kö­rül, melynek folyosóján, valamint a ma már hasz­ná­laton kívül álló szentélycsar­nokban látható Laosz egyik legérdeke­sebb buddhista műkincs­gyűjteménye.

A szobrok között előfordulnak 1100-1300 éves úgynevezett Dváravati-stílusú darabok is, noha a gyűjtemény a khmer stílusú szobrok mellett főként laoszi Buddha-szobrokban gazdag. Kü­lön figyelmet érdemelnek a feliratos, datált darabok, melyek a XVII-XVIII. századba, a laoszi buddhista szobrászat fénykorába engednek bepillantást. A körfolyosón egymás mellett sorakozó életnagyságú bronz ülő Buddha-szobrokat a szentély­csarnok két rövidebb olda­lánál álló Buddha-szobrok váltják fel. Ez utóbbiak között a mindkét kezét mell­magasságba emelő, tenyerét kifordítva tartó, úgynevezett óceánt lecsendesítő, félelmet távol tartó Buddha-ábrázolások, valamint az esőhívó, esőváró Buddha-szobrok a leggyakoribbak. Ez utóbbia­kat laoszi Buddhának is nevezik. Az alakok karja kétoldalt a testtől kissé el­tartva látható, ujjaik a föld felé mutat­nak. Az esőhívó-esőváró Buddha kultu­sza elsősorban Laoszban terjedt el, és a rizstermesztéshez oly fontos esős évszak beköszönte előtt fohászkodnak hozzá.

A több szentélyből összegyűjtött khmer, thaj és burmai stílusú buddhista szobor­anyag mellett a Vat Pha Keóban őrzik az egykori laoszi aranyozott királyi tró­nust is. A legtöbb látogató bizonytala­nul bolyong a Vat Pha Keo szentély­csarnokának félhomályában álló kincsek között, és a feliratok, magyarázó szöve­gek híján kiállított gyűjteményben nem érinti meg az ide érkezőket a gazdag művészi múlt bűvölete.

Mennyire más élményt tartogat egy másik séta a Vat Pha Keóval szemközt álló Vat Sziszaket szentélyegyüttesében! A ma is működő buddhista szentély­együttes előkertjébe egy, az utcáról nyíló kapun keresztül léphetünk be. A nyíl­egyenesen továbbvezető úton jutunk el a fallal körülvett, kövezett belső udvar­ra, melynek közepén áll a magas talap­zatra emelt, oszlopos terasszal körülölelt szentélycsarnok. A magasra nyúló, ötös héjazatú tetőzet gazdag faragásokkal ékesített oszlopsorra támaszkodik.

A szentélycsarnok főoltárán ülő hatal­mas Buddha-szobrot számtalan kisebb és nagyobb, álló és ülő Buddha-szobor veszi körül. Az egyik, bal oldalon álló Buddha-szobor vonásaiban és alakjában maga a szentélyépíttető Anurong király is jelen van. A szentély belső falain Buddha korábbi újjászületéseinek törté­netét festették meg, míg a falfestmények fölött sorakozó apró Rilkékbe számta­lan ülő Buddha-szobrot helyeztek el.

A szentélycsarnokot és az udvart kör­befogó kerengőt egykor a négy égtáj felől egy-egy kapun keresztül lehetett megközelíteni. A kerengő falai mentén húzódó emelvényeken háromszáz, majd’ életnagyságú bronz ülő Buddha-szobor sorakozik. Ezek között és előtt elhelye­zett, álló és ülő Buddha-szobrok soka­sága népesíti be a kerengőt. Az emel­vényen ülő Buddha-szobrok mögött, a kerengő falába vájt fülkesorok párosán üldögélő, kisméretű Buddha-szobroknak adnak helyet. A Vat Sziszaket Buddha-szobrainak sokfélesége és vál­tozatossága az itt látható szobrok szá­mából is sejthető: 6840 Buddha-szob­rot őriznek a szentélyegyüttes falai.

A kerengő északi folyosóján egy lezárt bejárat szobortemetőt rejt: itt gyűjtöt­ték össze a sérült, elpusztított Buddha-szobrok maradványait, melyek a laoszi múlt fájdalmas eseményeit idézik ab­ban a szentélyegyüttesben, amely ma Vientián legrégibb épületcsoportja.

A Vat Sziszaketet Anuvong király 1818-ban kezdte el korai Bangkok-stílusban építtetni, s valószínűleg a dél-thaiföldi szentélyekkel mutatott hasonlósága volt megmaradásának egyetlen oka. 1828-ban ugyanis, az Anuvong király thajok el­leni lázadásának leverésére Vientiánba bevonuló thaj hadak ezt az egyetlen szentélyegyüttest hagyták meg épségben.

Szívesen kalandoztunk Vientián ut­cáin. Egy-egy sarkon váratlanul előbuk­kant egy régi sztúpa, melyet már benőtt a fű, vagy feltűnt egy szentélyegyüttes: a laoszi buddhizmus élő emlékei.

A buddhizmus Laoszban

A XIV. század közepén a khmer udvar­ban nevelkedett híres hadvezér, Fa Ngum alapította meg e vidéken a Lan Szang királyságot. Az akkor még animista hiten élő laosziak körében a khmer buddhista misszionáriusok kezdték ter­jeszteni az új vallás tanait. Fa Ngum állam­vallássá emelte a buddhizmust, de Laoszban csupán a XVII. század óta létezik folyamatosan átörökített buddhis­ta tradíció.

A buddhizmus hinájana (kis kocsi) irányzatához tartozó théraváda-iskola honosodott meg Laoszban, hasonlóan a környező délkelet-ázsiai országokhoz (Burma, Thaiföld, Kambodzsa). A budd­hizmus legrégebbi tanaihoz visszanyúló théraváda-iskola a létezés három alapve­tő aspektusát (a szenvedést, a múlandó­ságot és a dolgok örökös változását) ta­nítja. Ezek felismerése indította az Észak-Indiában született Sziddhártha herce­get a négy nemes igazság és a nyolcas ösvény tanításának meghirdetésére, me­lyek meg­világo­sodáshoz, azaz a buddhaság eléréséhez vezetik el a hívőket.

Minden buddhista hívő legfőbb célja a lét körforgásából kikerülve belépni a nirvánába. Az ehhez vezető út azonban hosszú, sokszor újjászületések egész lán­colatán át vezet, s az érdem­szerző cse­lekedetek – a szerzeteseknek nyújtott ételadomány, a szentélyek támogatása, felújítása, a rendszeres szentélylátoga­tás stb. révén reméli minden hívő csök­kenteni újjá­születéseinek számát.

Sok szentélyegyüttesben találkoztunk novíciusokkal, akik néhány évig a ko­lostori iskolákban tanulnak, vagy csak rövidebb időre öltenek szerzetesi kön­töst. A szentélyek udvarán köteleken száradó narancssárga köntösök látvá­nya, valamint szobáik ablaktábláira fes­tett angol nyelvű WELCOME felirat fo­gadja az arrajárót. Néhány, a kolostori iskolában tanuló fiú egész életére elkö­telezi magát, de a többség csak rövid időre (általában három hónapra, az esős évszakra) költözik be a kolostorokba. Régi szokás ugyanis, hogy a laoszi fér­fiak felnőtt életük kezdetén bevezetést kapnak hitük főbb tanításába, és egy ideig a szerzetesek életét élik.

Vientiáni kalandozásaink után a laoszi buddhizmus központjába, az északon fekvő Luangprabangba vezetett utunk.

Megérkezésünk Luangprabangba

A Lao Aviation 72 személyes kisgépén repülünk az északon fekvő Luangprabang felé. A laoszi légitársaságnak nem­csak a neve, de kicsit a gépei is a repülés hőskorát idézik bennünk. Gépünk erő­sen zihálva kapaszkodik fölfelé, miköz­ben több kanyart vesz a folyóvölgyektől szabdalt hegyvidék csúcsai felett. A Vientián-Luangprabang útvonal légörvé­nyeiről hallva értékeljük, hogy az ön­kritikus légitársaság inkább csak tiszta időben indítja gépeit (hogy az esős év­szakban hogyan oldja meg ezt a prob­lémát, nem tudjuk). A negyven perces repülőút mintegy fele idejében emelke­dünk, majd a repülési magasság elérése után nem sokkal megkezdjük a leszál­lást. Aprócska házak tűnnek elő a pál­maligetek közül – ez lenne Luangprabang? Kételyeink hamar eloszlanak, mert máris földet érünk.

A gépről lekászálódva, s ruhánkról a nyakunkba csörgött kondenzvizet törölgetve az irányítótorony nélküli repülő­tér egyetlen kifutópályájának betonján találjuk magunkat. Körülöttünk a dél­utáni napsütésben fürdő füves térség, távolabb kéklő hegyek. Sehol egy te­remtett lélek. A repülőtér dróthálóke­rítésén túl néptelen építkezés, kicsit odébb földszintes épület, amely mellé időközben néhány háromkerekű moto­ros riksa döcög be. Olyan érzésünk van, mintha a lakott világ peremére érkez­tünk volna, mely már csak bizonytalanul kapcsolódik a világ légi közlekedésébe.

Miután a vasútállomásszerű épületben viszont­látjuk csomagjainkat, s megkap­juk tartózkodási engedélyünket, egy ütött-kopott Ladán begördülünk a vá­rosba. A szálláskeresés kissé elhúzódik, de végül megállapodunk egy kis pan­zióban, ahol szobánk papírvékonyságú bambuszfonat-falai ugyan nem kecseg­tetnek igazi elkülönüléssel, de legalább közel vagyunk a város régi magjához.

Esteledik, mire elindulunk körülnéz­ni. Első utunk a Mekong-partra vezet. Épp a „hajó­állomásnál” érünk ki a víz­hez: a lemenő nap fényében most ki­kötve ringatózó hosszú, keskeny, lapos­fenekű bárkák innen indulnak lefelé a fővárosba és fel, a Buddha-szobrairól híres Pak U barlangokhoz. A folyó szé­lesen hömpölyög, de középen látható­lag gyors a sodrása, s kicsit feljebb, a város felső végéhez közel már csupa zátony és örvény. Leülünk egy Mekongra néző teraszon, és a kitűnő laoszi sör mellett gyönyörködünk a naplementé­ben. A folyóra hajló kókuszpálmák és a túlparti hegyek sziluettje egyre feke­tébb, végül beleolvad a leereszkedő es­tébe. A holdfényes trópusi éjszaka vará­zsát a sötétedéssel éledő szúnyogok ha­da sem tudja megtörni. Megérkeztünk.

Történelmi múlt

Másnap kezdjük a tulajdonképpeni is­merkedést a nagymúltú várossal, amely oly fontos szerepet játszott Laosz törté­netében. Mint a laoszi királyság egykori fővárosa, Luangprabang (Luang Phabang) a laoszi állam kontinuitásának és legitimitásának ma is egyfajta szimbólu­ma. A Luangprabang központú királysá­got Csao Fa Ngum hozta létre, több ki­sebb önálló fejedelemség egyesítésével a XIV. század közepén. Fa Ngum a hagyo­mány szerint Angkorban, a khmer királyi udvarban nevelkedett, s khmer herceg­nőt vett feleségül. Vientiánt és Muang-Szavát – a későbbi Luangprabangot – is khmer segítséggel hódította meg. 1353-ban Lan Szang-nak, „Millió Elefánt­nak nevezte el ezeket a területeket.

Fa Ngum apósa, Dzsajavarman Paramésvara tanácsára buddhista elvek sze­rint kormányozta országát, és államval­lássá tette a théraváda buddhizmust. A khmer udvarból szerzetesküldöttség érkezett hozzá páli nyelvű buddhista szövegekkel és egy, a hagyomány sze­rint Srí Lankán készült szoborral, a Pha Bang-gál. A szobrot, amely a Lan Szang királyság talizmán­szerű szimbó­luma lett, Fa Ngum székhelyén, Muang Szavában állították fel, s utóbb róla ne­vezték el a várost Luang („Nagy” vagy „Királyi”) Prabangnak.

Fa Ngum folyamatosan újabb és újabb területek megszerzésére törekedett: meghódította az észak-thaiföldi Khorat-fennsík jelentős részét, kelet felé pedig a vietnami Champáig tolta ki a király­ság határait. Az uralkodását végigkísérő állandó háborúskodással érdemelte ki a „Hódító” melléknevet, de azt is, hogy a könyörületet nem ismerő uralkodót miniszterei 1373-ban száműzték.

Fa Ngum hódításaival a Délkelet-Ázsiai szárazföld egyik legnagyobb ki­terjedésű királyságát hozta létre, Lan Szang területe azonban gyéren lakott volt (ez a helyzet a mai napig sem vál­tozott lényegesen). A királyság a folyó­völgyekben koncentrálódó népesség-csoportok (muangok) egyesítésén ala­pult, a hegyi törzsek alávetése azonban a viszonylag erős, sziámi mintára szer­vezett és megerősített központi admi­nisztráció ellenére sem sikerült.

Luangprabang 1545-ig maradt Lan Szang fővárosa, mikor Potiszalat Vienti­ánba helyezte át a királyság székhelyét. Lan Szang fennállása alatt mégis mind­végig Luangprabangot tekintették a ki­rályi hatalom legfőbb forrásának. A Szulinya Vongsza 1694-es halálát köve­tő trónharcokban a királyság teljesen szétzilálódott, s romjain a XVIII. század elején három állam született. Luangprabangban Szulinya Vongsza egyik uno­kája hozott létre független királyságot, amely – Vientiánhoz és Csampaszakhoz hason­lóan – hol vietnami, hol sziámi függőségben sínylődött. A XX. század elején Luangprabang francia protekto­rátus alá került, de a franciák engedé­lyezték a királyság fenntartását. A mo­narchia végleges felszámolására a Patet Lao 1975-ös hatalomátvételekor került sor.

A város építészete

Luangprabang vonzerejét fekvése, temp­lomai jelentik, és az, hogy máig meg tudott őrizni valamit a hely egykori hangulatából. A város Laosz északi hegy­vidékén fekszik 700 méter tengerszint feletti magasságban, a Mekong és a Nam folyó találkozásánál. A Mekong a száraz évszakban nem mindig hajózha­tó, és csak néhány éve, hogy svéd vál­lalkozásban megépült az út Vientián és Luangprabang között, így megbízható felszíni összeköttetés híján a város a legutóbbi időkig a világtól elzártan, önellátásra berendezkedve létezett. A háború és a forradalom évtizedei meg­hosszabbították az egykori királyi szék­hely Csipkerózsika-álmát. Luangpra­bang tartomány fővárosa ma is mind­össze 16 000 lakost számlál, s ennek is csak a fele a tulajdonképpeni városla­kó. A villamosáramtól eltekintve a vá­roska egészen a legutóbbi időkig nem sok engedményt tett a modern világ­nak. Napjainkban, amikor a bimbózó kereskedelem és turizmus hatására sza­porodnak a vendéglők és a szálláshelyek, a délutáni csúcsforgalmat még mindig csak az iskolákból kitóduló biciklis diá­kok jelzik.

Luangprabang hangulatát alapvető­en meghatározzák buddhista kolosto­rai és szentélyei. A pálmaligetekből lépten-nyomon felbukkanó ragyogó vörös templomtetők és a francia provinciális építészet omladozó marad­ványai va­rázslatos hangulatot adnak a város régi magjának. A francia gyarmatosítás előtt épült templomok közül 32 ma is áll, így Luangprabang valóságos kincsesbá­nyája a viszonylag korai épületeknek, amelyek a laoszi építészet összes stílusát felvonultatják (a dél-laoszi Csampaszak építészetét kivéve, amely azonban a khmer hagyomány körébe tartozik).

Laosz építészete jóval kevésbé ismert, mint a környező délkelet-ázsiai orszá­goké: a kambodzsai Angkoré, Burmáé, vagy akár Thaiföldé. Ennek egyik fő oka az, hogy Laoszban nagyon kevés épület készült maradandó anyagból (téglából és stukkóból): a jellegzetes laoszi templo­mok túlnyomó többségének anyaga a fa, amelyet tűzvészek, hódító hadjáratok és a trópusi éghajlat egyaránt pusztítot­tak. Mindez – megtetézve a vietnami háború Laoszra is átterjedő B-52-es sző­nyegbombázásaival – érthetővé teszi, hogy a laoszi művészet fénykorát jelen­tő XVI-XVIII. századból eredeti for­májában mára alig maradt fenn épület.

Mindazonáltal sem a fennmaradt épü­letek csekély mennyisége, sem a Laoszt és Észak-Thaiföldet egyesítő, s a Lan Na államban testet öltő több évszázados kö­zös történelmi múlt, sem pedig a művé­szeti stílusok kétségtelen rokoníthatósága nem indokolja, hogy a laoszi építé­szetet – még kevésbé általában a művé­szetet – egyszerűen a thaj művészet provinciális változatának tekintsük, mint azt egyes művészettörténészek teszik. Bármennyire is ritkán lakott átmeneti szállásterület volt évszázadokon keresz­tül a mai Laosz területe a thaj népek Dél-Kínától Burmáig és Thaiföldig hú­zódó vándorlási zónájában, etnikailag és kulturálisan bármennyire is összefüggő régiót alkotott – és alkot, tegyük hozzá, ma is –, Burma sanok lakta északke­leti része, Thaiföld és a mai Laosz, amely zóna a folytonosan átrendeződő állam­határait csak a legújabb történeti kor­szak rögzítette, a mai Laosz területén (s annak is elsősorban a Lan Szang király­ságban önállóan felvirágzó északi részé­ben) kialakult egy kulturális gyújtópont, ahol megszületett egy, a környező or­szágok stílusától jól elkülönülő, sajáto­san laónak nevezhető művészeti stílus. E művészet legjelentősebb építészeti emlékei Luangprabangban találhatók.

Laoszban, mint a théravéda buddhista országokban mindenütt, az építészet ha­gyományosan a buddhista vallás szolgá­latában állt. Két fő épülettípus létezik: a sztúpa, vagy lao nevén that, amely budd­hista emlékmű, a Buddha és a Tan szim­bóluma, egyszersmind ereklyetartó, illet­ve a szerzetesek felszentelésére szolgáló szentély és azuposalha, vagy lao nyelven szim. A kettő a monasztikus épületegyüt­teseken, az úgynevezett vat-okon belül rendszerint együtt fordul elő. A vat olyan buddhista épületegyüttest jelent, ame­lyet szerzetesek laknak. A tipikus vat-ban a szentélyen és a különféle sztúpákon kívül van még könyvtár, amely a budd­hista szent iratok elhelyezésére szolgál, szerzetesi lakóhelyek, dobtorony és gyü­lekezőhely, ahol a szerzetesek és a világi hívek a tant (dharma) hallgatják.

A théraváda buddhista monasztikus épületegyüttesek legfontosabb tagja a szentély (szim). Laoszban három fő stílus­változata létezik: a vientiáni, a luangprabangi és a sziengkhuangi típus. Luang­prabangban mindhárom változat meg­található. A magas, többszintes talapza­ton álló vientiáni típus a legkevésbé jellegzetesen laoszi: szoros rokonságban áll a szentély thaiföldi változatával. Több­rétegű tetőzete a thaiföldi típushoz ha­sonlóan magasan csúcsosodik. A luangprabangi típus elölnézetből általában jóval szélesebb, a talapzat alacsonyabb, s az egymásra csúsztatott, mindig páratlan számú tetőhéjak mélyen lenyúlnak, szinte a földet söprik. A bejárati ajtókat, olykor az egész homlokzatot, sőt egyes esetekben az oldalfalakat is aranyozott domborművek díszítik. Stílusrokonsága Eszak-Thaifoldön, a volt Lan Na király­ság területén található. Sziengkhuangi stí­lusú szim igen kevés maradt fenn, mert a Sziengkhuang-fennsíkot olyan súlyos bombázások érték a vietnámi háború idején, hogy a tartomány régi fővárosa 1975-re szinte teljesen elnéptelenedett. A stílus néhány példánya Luangprabangban maradt fenn. A Sziengkhuang-stílusú szentély többszintes talapzaton áll, a tető szélesen és alacsonyan ível, de ál­talában nem rétegzett. Külső megjelené­sében meghatározóak a tetőtartó kon­zolgerendák, amelyek elölnézetből öt­szögű körvonalat adnak az épületnek.

Barangolások a vatokban

A Mekong és a Nam folyó által közre­zárt félsziget város felöli végét a Phu Szi hegy uralja. Luangprabang legtöbb nagy múltú temploma a félszigeten a Phu Szi és a Mekong között található. A városnak ez a régi magja egy-két nap alatt gyalog bejárható, de akit egyszer rabul ejtett Luangprabang hangulata és a vatok ezernyi szépsége, az inkább rövidnek fogja tartani az itt-tartózkodásra szánt időt.

Luangprabang legnevezetesebb temp­loma a félsziget északi csücske közelé­ben fekvő Vat Szieng Thong, az „Arany Város Temploma”. A Szaiszetthathilat király által 1560-ban építtetett temp­lom a királyság fennállása során mind­végig uralkodói támogatást élvezett. Egyik bejárata a Mekong felől nyílik: eredetileg úgy építették, hogy a folyó­ról közvetlenül megközelíthető legyen.

A szim földet söprő tetőhéjaival a klasszikus luangprabangi templomépí­tészet legnagyszerűbb példája. A hom­lokzatot hatalmas aranyozott lótuszrozetták és indamotívumok díszítik, az ol­dalfalakon istenségek és égi lények aranyló seregei, a hátsó falon életfa szí­nes mozaikból. A szim belsejéből fara­gott ablaktáblák rekesztik ki a kinti ve­rőfényt. A réseken beszűrődő vékony sugárnyalábok fényében sejtelmesen ra­gyognak fel a feketére és vörösre festett falakat, oszlopokat vége­érhetetlenül is­métlődő sorokban borító arany díszíté­sek: életfák és Buddhák, égi lények, mitikus állatok, tankerekek, növényi és geometrikus motívumok pompázatos szövedéke. Az oltár félhomályából felsejlő arany ülő Buddha földet érintő jobb keze a Földet hívja tanúságul a Buddha által felismert igazság bizo­nyítására a kísértő démoni seregekkel szemben. Körülötte számos kisebb ülő és álló Buddha fából és bronzból, ara­nyozással vagy anélkül. Hasonlóan más luangprabangi szentélyek Buddháihoz, ezek is különböző korszakokban készül­tek, sokan közülük talán nem is helyben, hiszen a környező régiók legkülönbözőbb stílusait vonultatják fel Észak-Burmától Thaiföldön át olykor egészen Kambodzsáig.

A vat fallal körülvett udvarában szá­mos kisebb-nagyobb épület található, közöttük a franciák által „Vörös kápol­nának” elnevezett szentély, amely egye­dülálló, klasszikus lao stílusú fekvő Buddhájáról nevezetes. A rakéták fel­csapó füstjéhez hasonló ruhaszegélyű, fejét jobbjára kecsesen lehajtó Buddha a templom­alapítással egyidőben ké­szült. Részt vett a párizsi világkiállítá­son, majd azt követően 1964-ig Vientiánban őrizték.

Uralkodó templom lévén a vat épület­együttesének tagja a királyi halottas­kocsi háza is, külső falain az indiai Rámájana című eposzból vett, enyhén erotikus ízű jelenetekkel. Belül ott áll az impozáns méretű, 12 méter magas halottaskocsi, figyelmünket mégis a mozaikos hátsó fal félhomályos előteré­ben meghúzódó különös sereglet vonja magára: fafaragású aranyozott esőhívó Buddhák egész serege porosodik itt fél­reállítva. Oldalt a polcokon amulett­tartók, fogadalmi táblák és más kegy­tárgyak – valamikor nyilván a vathoz tartozó szentélyek vala­melyikében hasz­nálhatták őket.

Luangprabangban lépten-nyomon efféle gyűjteményekbe botlunk a szimek oltár melletti félreeső zugaiban, használa­ton kívüli szentélyekben, vatok mellék­épületeiben. Eltekintve a feliratok hiá­nyától – amelyet a nyugati gyakorlat a múzeum fogalmával asszociál –, afféle kissé rendezetlen, elhanyagolt múzeu­moknak is tekinthetnénk ezeket, ahol hosszú ideje elmaradt a takarítás. An­nál is inkább, mivel egy-egy ilyen gyűj­teményt maguk a laosziak neveznek ki múzeumnak: ilyen múzeum Luangpra­bangban a Vat Viszunalat. A gyűjtemény­nek otthont adó szentély eredetije egyike volt Luangprabang legrégibb templomai­nak, amelyet azonban a XIX. század vé­gén egy rablótámadás során felgyújtot­tak. A helyén téglából és stukkóból emelt új szentély baluszteres ablakai dél-indiai és khmer előképeket idéznek. Bent az oltár körül esőhívó Buddhák, XV-XVI. századi felszentelési kövek és sok más kisebb-nagyobb tárgy. Az őrzéssel megbí­zott novíciusok hamar elunják, hogy a túlzott érdeklődést tanúsító látogató sar­kában legyenek, inkább egy sarokba fél­rehúzódva beszélgetnek. A gyűjtemény kisebb darabjai a látogatók becsületére vannak bízva.

De a nagy laoszi gyűjtemények, mint amilyen Luangprabangban a Királyi Palota Múzeum, sorsa sem sokkal ke­vésbé mostoha. Ebben az esetben ugyan a száműzött királyi család egykori lakó­helyén az uralkodói család egykori buddhista szoborgyűjteménye méltó el­helyezést és őrzést kapott, de ez az anyag is teljesen feldolgozatlan, s a lá­togatót egyetlen felirat sem igazítja el az igazi ikonográfiái csemegéket is fel­vonultató ábrázolások között. Laosz csodálatosan gazdag gyűjteményei tulaj­donképpen mind számbavételre, tanul­mányozásra és publikálásra, sőt nem egy esetben megmentésre várnak.

A királyi palota közvetlen szomszéd­ságában, a Phu Szi hegy és a folyó között áll a Vat Máj (Új Templom), amely a Vat Szieng Thonghoz hasonlóan klasszikus luangprabangi stílusban épült. A Vat Aham után a Vat Máj volt a Szanghkalat (a laoszi buddhista egyház legfőbb pát­riárkája) székhelye egészen addig, míg 1979-ben, négy évvel a királyság meg­döntése és a kommunista hatalomátvé­tel után a laoszi pátriárka Thaiföldre nem menekült. A szentély bejárati ve­randája gazdagon díszített oszlopairól és pazar aranyozott domborműveiről nevezetes, amelyek az egyik korábbi szü­letésében minden földi vagyonát szétosz­togató Buddha történetét jelenítik meg. A laoszi újévkor itt teszik közszemlére a Pha Bangót, amelyet egyébként a Ki­rályi Palota Múzeumban őriznek (rossz nyelvek szerint a múzeumban őrzött darab csak másolat, az eredeti Vientiánban vagy Moszkvában van elhelyezve).

Vientiáni stílusú szentély szép szám­mal akad Luangprabangban. Luangpra­bang egyik legrégibb szentélye, a Phu Szi-hegy északi oldalában álló, ma már használaton kívül levő Vat Paa Huak is ebben a stílusban épült. Oromzatát gyö­nyörű mozaik és fafaragás díszíti a hin­du mitológia háromfejű Eravan elefánt­ján lovagló Buddha ábrázolásával. Szin­tén vientiáni stílusú a Vat Aham, amely egykor a Szanghkalat székhelye volt. Ma a szentély gyakorlatilag elhagyatot­tan áll, leszámítva azokat a hívőket, akik áldozatot mutatnak be a város leg­fontosabb lélek-oltáránál, a vat udvará­ban álló két hatalmas bódhi fa tövében.

A szomszédos Vat Viszunalat udva­rán áll a That Makmo, a „Dinnye sztú­pa”, amely nyilvánvalóan a Srí Lanka-i hagyományt követő félgömb alakjáról kapta a nevét. Ez a sztúpaforma Lu­angprabangban, illetve általában La­oszban szokatlan kivételnek számít, hi­szen a jellegzetes laoszi sztúpa karcsú, szinte törékeny: négyszögletes alapraj­zú testét lótuszbimbó formájú csúcs ko­ronázza.

Vientiáni stílusú a Vat Paa Huak, a „Bambusz­erdő Temploma” is, itteni él­ményünk azon­ban több volt egyszerű stílustörténeti kalan­dozásnál. A bejárati falat díszítő, klasszikus thaj-lao stílusú falfestmények legalább százévesek, s a korabeli lao népélet jeleneteit ábrázol­ják. Az ajtók és ablakok aranyozott, mozaik-berakásos tábláit a Buddha életé­ből vett jelenetek, oroszlánon lovagló istenalakok, nága kígyók szájából kinö­vő növényi indák borítják. A szim mö­gött csendes, nyugalmat árasztó liget, amelyről a vat a nevét kapta. Ottjártunkkor a hátsó épületek körül a vatok szokásos alkonyi tevékenysége folyt: söprögetés, mosás, a megszáradt átvetők begyűjtése a fák közt kifeszített köte­lekről. Érdeklődésünket látva készséges novíciusok kinyitják a szentélyt. Az oltár előtt laoszi szokás szerint „sellőülésben” elhelyezkedve szemlé­lődünk. Egyszer-csak dobpergésre leszünk figyelmesek. A vat utca felőli oldalán álló dobtorony hatalmas dobján az egyik idősebb novícius két másik ritmushangszer kíséreté­ben fergeteges rögtönzött koncertet ad. A dob pergő hangja belehasít az alkony csendjébe. Kétségbeesetten kapkodunk fényképező­gépeink és videokameránk után, de hiába: kevés a fény, és a videó telepe éppen lemerült. Feladjuk, és át­adjuk magunkat a pillanat élményének. Elismerésünket a novíciusok kedves mo­sollyal nyugtázzák. Elhatározzuk, hogy valamelyik nap feltétlenül vissza­jövünk… (Elutazásunk előtti napon ugyan­abban az időben újra elzarándokoltunk a Bambuszerdő Templomához, de hiába vártuk a koncertet. Kiderült, hogy laoszi szokás szerint minden holdnegyedkor szólaltatják meg a vat dobját, s előző ott­jártunkkor éppen telihold volt. Az él­mény egyelőre megörökítetlen és meg­ismételhetetlen marad.)

Vat Pha Fang

A bambuszerdei hangverseny nem az egyeden meglepetés volt, amelyet Luang­prabang tartogatott számunkra, ugyan­is a Phu Szi hegynek a Vat Maj-jal átellenes oldalán felfedeztünk egy hasz­nálaton kívüli szentélyt, amely a klasszikus Luangprabang-i és a Szienghungi stílus jegyeit viselte magán, s amely arányaiban, klasszikus szépségé­ben a Vat Szieng Thonghoz volt mér­hető. Mint utóbb kiderült, az útiköny­vekben meg sem említett szentély egyi­ke Luangprabang legrégibb templo­mainak. Már a századelő francia felmé­rései során sem kapta meg az őt meg­illető helyet, s a közelmúlt luangpra­bangi épület­helyreállításaiból is ki­maradt. Talán azért, mert a vat terüle­tén új szentély épült, s a szerzetesek ma azt használják. Pedig a szentély azonnali beavatkozásra szorulna: a há­romrétegű, hátrafelé egyre kisebbedő tetőhéjak jókora lyukain át akadályta­lanul csorog be az esővíz a szentély belsejébe. Odabent mintegy 80 szobor­ból álló szépséges gyűjtemény van: ara­nyozott, közel ember nagyságú esőhívó Buddhák a fal mentén, előttük kisebb, ülő és álló Buddha-szobrqk sora. Mind­ez elfeledve, teljesen őrizetlenül: a szentély bedagadt ajtajának kinyitásá­hoz elég egy erősebb lökés, kulcs nem szükséges.

A Vat Pha Fang szentélye fehér falai­val, barna cseréptetejével, oszlopos verandájával és nagyon emberi léptéké­vel valahogy a nógrádi kúriák hangu­latát idézte számunkra. Ott fogal­ma­zó­dott meg bennünk, egyelőre kimondat­lanul, hogy vissza fogunk még ide jön­ni. Ma, tízezer kilométer és fél esztendő távlatából el­mond­hatjuk, hogy Luang­prabang emléke nem hal­ványodik, s a laoszi művészet ránk gyakorolt hatása tartósnak bizonyul. Laoszi utazásunk kedvet és ihletet adott ahhoz a munká­hoz, amelynek során a laoszi művészet által felvetett kérdésekre keresünk vá­laszt, és a térség kultúr­történetének összegabalyodott szálait próbáljuk kibo­gozni. S nem utolsósorban kedvet csi­nált újabb laoszi barangolásokhoz.

^* A szerzők a Getty Grant Foundation ösztöndíjasaként 1996 január-februárjában jártak Délkelet-Ázsiában [vissza]

KIÁLLÍTÁS

DR. FERENCZY MÁRIA ^*

Délkelet-ázsiai buddhista művészet

Egy kiállítás megnyitása elé

1995 tavaszán a Magyar-Laoszi Baráti Társaság tagjai vetették fel az ötletet, hogy a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum mutassa be Laosz művészetét és hagyományos kultúráját. A laoszi embe­reket és kultúrájukat szerető és nagyra becsülő, lelkes társaság tudta, hogy a magyar közönség számára mennyire is­meretlen ez a világ, mennyire ismeret­lenek értékei, holott e művészetet fi­gyelemre méltó műalkotások, sőt gyűj­temények képviselik Magyarországon.

Az ötlet szerencsés pillanatban me­rült fel. A Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum nem nagyszámú, de értékes délkelet-ázsiai gyűjteményé­vel kapcsolatban már formálódott egy kiállítás és katalógus terve A buddhizmus művészete című sorozatunkban (a soro­zatban eddig elkészült: Fajcsák Györgyi: A kínai buddhizmus művészete a 10-19. században, 1994; Kelényi Béla-Vinkovics Judit: Tibeti és mongol buddhista te­kercsképek, 1995; Cseh Éva: Japán budd­hista művészet, 1996). A múzeumnak ma már vannak munkatársai, akiknek egy­mást kiegészítő eredeti szakképzettsége (Renner Zsuzsannának az indológia, Fajcsák Györgyinek a sinológia) és szak­mai tapasztalata, igényessége biztos ala­pot ad a délkelet-ázsiai művészettel, műalkotásokkal való foglalkozáshoz.

Egy jó (de nem túl nagy) kiállítás elő­készítéséhez másfél-két évi szakmai mun­ka szükséges. Hogyan láttunk hozzá? A hozzáférhető szakirodalom áttanulmányo­zása után munkatársainknak először is fel kellett becsülni az anyagot. Múzeu­munk gyűjteménye után a Néprajzi Mú­zeum, majd a magángyűjtők műtárgyai kerültek sorra. Ez a felmérés megmutat­ta, hogy az anyag nagyon gazdag, értékes és érdekes, hogy a többsége valóban be­mutatható a buddhista kiállítás keretei között, de érdemes módot keresni az eb­ből kimaradó műalkotások bemutatásá­hoz is, továbbá, hogy az anyag színvona­las fel­dol­go­zásához feltétlenül szükséges helyszíni tanulmányokkal kiegészíteni a szakirodalomból szerzett ismereteket.

A helyszíni tanulmányokra a Getty Foundation pályázatán elnyert ösztön­díj adott lehetőséget: két kolléganőnk 1996 elején bő két hónapot töltött Bur­mában, Thaiföldön, Laoszban, Kambo­dzsában és Vietnamban. Az élményeken és tapasztalatokon kívül gazdag fotó­dokumentációval s a kiállításban közvet­lenül is hasznosítható értékes videofel­vételekkel tértek haza.

Ezután következett a kiállítási anyag kiválogatása, az egyes tárgyak behatóbb vizsgálata, részint a tudományos feldol­gozáshoz, részint a restauráláshoz.

Miközben a muzeológusok a tudomá­nyos feldolgozással foglalkoztak, a Mú­zeum restaurátorai is megvizsgáltak min­den tárgyat, a Múzeum tulajdonát is és azt is, ami nem a Múzeumé. Felmérték saját feladataikat, és haladéktalanul munkához is láttak. Minden egyes ki­állítandó műalkotást meg kell tisztítani, és minden olyan szerves anyagból ké­szült tárgyat, amely kívülről kerül a múzeumi tárgyak mellé, fertőtleníteni és konzerválni kell. Erre szükség van, nehogy szú, moly, penészgomba vagy más kártevő kerüljön a gyűjteménybe, de szükséges azért is, hogy valóban tel­jes felelősséggel tudjunk vigyázni a ki­állításra kölcsönkért tárgyakra (például az áthelyezés, a mikroklíma változása következtében is erősödhet a lakk vagy a régi festés pergése egy szobron – a múzeumi konzerválás ennek elejét tud­ja venni). A múzeumi gyűjtemény leg­jelentősebb darabjainak restaurálása ekkor már javában folyt: a nagy thai tekercsképek és bizonyos szobrok spe­ciális szakismereteket igényelnek, ezért a Múzeumnak külső szakértőket kellett igénybe vennie. Ezt a munkát a Nem­zeti Kulturális Alap Múzeumi Kollégi­uma félmillió forinttal támogatta.

Miközben folyt a műtárgyak fényképe­zése is, elkészült a feldolgozás, és ennek alapján kezdődhetett a kiállítás megter­vezése. A Hopp Múzeum négy termében a tárgyakat országok szerint rendezzük el; a többség vitrinekbe, tárolókba kerül. Ezek megvannak: egy részüket az utóbbi évtizedben csináltattuk apránként, de a nagy vitrinek 1923 – a Múzeum első kiállítása – óta szolgálják a gyűjtemény bemutatását. A kiállítás egyedi arculatát, eredeti hangulatát azonban a tárgyak egy részének enteriőrszerű elrendezése adja meg: oltárimitációkat szeretnénk felállítani és az élő kultusznak megfele­lően feldíszíteni. Ezek tervezése (e sorok írásakor van folyamatban) és elkészítése szinte külön szakma, és szakértő közre­működőket kíván; eddigi kiállításaink si­kere bizonyítja e munka jelentőségét.

Ennyi előkészület után kezdődhet meg a kiállítás építése, a tárgyak elren­dezése, amit még sok apró munka kísér, a kétnyelvű tárgyfeliratok elkészítésétől a biztonsági berendezések ellenőrzéséig, és az ünnepélyes megnyitó előkészítéséig.

A kiállítást videofilmek bemutatásával szeretnénk kiegészíteni. Ezek egy része munkatársaink helyszíni felvételeiből készült, szintén nem kevés munkával.

Egy kiállítás teljességéhez hozzá tar­tozik a katalógus és lehetőség szerint egyéb kiadványok (plakát/poszter, ké­peslapok stb.) kiadása. Utóbbiakra ez­úttal valószínűleg nem lesz módunk (ha­csak nem találunk vállalkozót, aki egy ilyen, nagy kulturális értékű, de csekély haszonnal járó üzletbe belevág…). A sok-sok őszinte lelkesedés, a kisebb-nagyobb támogatási összegek és a Múzeum minden erőfeszítése is csak arra lesz elég, hogy A buddhizmus művészete című soro­zat negyedik kötetének szánt katalógust – sajnos, tetemes késéssel – megjelen­tessük. Jelenleg úgy látszik, hogy a ki­állítás megnyitásáig mindössze a Mel­léklet, a kiállított tárgyak jegyzéke nyomdaköltségét fogjuk tudni kifizetni. A katalógus kinyomtatásához további pályázatokat kell megnyernünk – eze­ken dolgozunk, és reménykedünk.

A kiállításból értelemszerűen kimara­dó, de a laoszi/délkelet-ázsiai művé­szetnek lényeges összetevőit reprezen­táló, gyönyörű szőttesekből, viseleti da­rabokból, ezüst ékszerekből és nemes formájú használati tárgyakból a Múzeum több kisebb válogatást készül bemutat­ni, mégpedig a nagyobb kiállításainkat hagyományosan kísérő minikiállítás-sorozat (Ritkaságok, érdekességek a Hopp Fe­renc Kelet-Azsiai Művészeti Múzeum gyűj­teményéből) keretében.

Végezetül szeretném ezúton is kifejez­ni hálás köszönetünket a Magyar-Laoszi Baráti Társaságnak és lelkes tagjainak a kiállítás ügyének támogatásáért, a ma­gángyűjtőknek féltett és szeretett mű­tárgyaik kölcsönzéséért, továbbá a Nemzeti Kulturális Alap Múzeumi Kol­légiumának, A Tan Kapuja Buddhista Főiskolának és megintcsak a Magyar-Laoszi Baráti Társaságnak, az eddig nyújtott pénzbeli támogatásért.

A kiállítás 1996. november 20-án nyí­lik meg, s terveink szerint jövő év júliu­sában, a Budapesten megrendezendő Keletkutató Világkongresszus idején még állni fog. Minden érdeklődőt sze­retettel várunk!

^* A szerző az Iparművészeti Múzeum Hopp Fe­renc Kelet-Azsiai Múzeumának gyűj­teményigazgatója. [vissza]

GAZDASÁG

KUN ATTILA ^*

A magyar-laoszi gazdasági kapcsolatok 1995-1996-ban

A laoszi gazdasági helyzet

A 4,6 millió lakosú, 236 000 km²-en fekvő, tengerrel nem rendelkező indokínai or­szágban, a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságban az egy főre jutó nemzeti jövedelem 330 USD körül alakul, így a világ legszegényebb országai közé tartozik.

A laoszi piacorientált gazdasági átala­kulási folyamat (a vietnamiéhoz hason­lóan, azt követve-másolva) fokozatos és megfontolt, de gyakran ellentmondá­sokkal terhes. A gyenge gazdaságban továbbra is együttesen érvényesül Thai­föld, Kína és Vietnam befolyása. Az or­szágban rejlő potenciális lehetőségek hasznosításához még sem kellő mennyi­ségű működőtőke, sem kellően képzett és igényelt létszámú saját szakember nem áll rendelkezésre.

A trópusi mezőgazdaság és kézműipar mellett fejlődik a könnyűipar, a bányá­szat, nemzetközi segély­programok ré­vén kiépül a leg­szüksé­gesebb infra­struktúra. Az 1986-ban meghirdetett „nyitott ajtók” gazdaságpolitikája a 90-es évekre már kezdte éreztetni pozitív hatását, és így a GDP éves növekedése 6% körül alakult. Ezzel párhuzamosan a nemzeti valutának, a KIP-nek az in­flációja 5%-ra csökkent. Hosszabb tá­von Laosz a térség kulcsfontosságú tranzitországává léphet elő, kapcsolód­va a Mekong-övezet dinamizmusához.

Laosz ipara a saját háziipar jellegű termelés mellett külföldi könnyűipari bérmunkára épül. Mezőgazdasága alap­vetően önellátásra berendezkedett kis­gazdaságokból áll, így a főváros és na­gyobb városok ellátása még import út­ján valósul meg. Az ország legfontosabb exportterméke az elektromos energia, az ónérc és a kávé.

Laosz külkereskedelme az 1990. évi mintegy 500 M USD forgalmi szintről az azt követő négy évben évi 10-20%-kal bővült. Az export bővítése általában meghaladta az importét, de az elmúlt éveken állandósult a 200 M USD körüli kereskedelmi hiányuk.

Ennek ellenére az ország bevételi for­rásai között továbbra is a külföldi segé­lyek, fejlesztési projektek jelentik a leg­jelentősebb tételt. Figyelmet érdemel, hogy 1995-ben a közvetlen külföldi be-ruházások értéke megközelítette a 600 M USD-t. A halmozott 5,6 Mrd USD összeg mintegy 600 beruházási engedély és 30 „forrásország” között oszlik meg. A legjelentősebb külföldi beruházók Thaiföld,. Japán, Ausztrália, Szingapúr.

A magyar-laoszi külgazdasági kapcsolatok

A jórészt segélyeinkre, illetve hiteleink­re épült szerény mértékű magyar-laoszi gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok az 1990-ben lezárult elszámolási időszakot követően visszaestek. Annak ellenére, hogy a térség országai közül elsőként Laosszal (1991. augusztusában) kötöt­tük meg az új kereskedelmi és fizetési megállapodást, az éves kereskedelmi for­galom a két ország között csupán 100-200 ezer dollárt tesz ki. Ennek magya­rázata egyrészt a szűkös laoszi export­termék-skálában, másrészt abban kere­sendő, hogy a magyar exporttermékek­nek immáron meg kell küzdeniük a nemzetközi konkurenciával, mindenek­előtt a „kis tigrisek” és Japán áruival.

Kiemelendő, hogy 1994-ben mintegy 1,6 M USD laoszi eredetű gyarmatáru (kávé) került Magyarországra, jórészt a korrekt miniszteriális kereskedelemfej­lesztési kapcsolatok és a laoszi import­nak a Magyar Köztársaságban biztosított vámmentessége eredményeként, mintegy jelezve, hogy kölcsönös érdekeltség ese­tén van lehetőség a további fejlődésre.

1995-ben a magyar kivitel néhány ezer USD, importunk 130 ezer USD volt.

A klíringrubel-elszámolási időszakból mintegy 5 M ki. rubelnyi magyar hitel­kinnlevőség maradt fenn. Ebből 1,4 M ki. Rbl-re már sikerült egy részleges hiteltörlesztési megállapodást egyeztet­ni 1993-ban, melynek alapján a laoszi fél elsősorban nyerskávé szállításával évi 300 ezer klíringrubel értékben rend­ben törleszti tartozását.

A laoszi fél a vietnami nagykövetsé­günk 1991. őszi bezárása után is érez­hetően szorgalmazza a két ország kö­zötti gazdasági kapcsolatok fejlesztését, és a jelentős hagyományokkal rendel­kező műszaki-tudományos együttmű­ködési kapcsolatok újraélesztését (ezen belül laoszi diákok fogadását, illetve szakemberek továbbképzését Magyarországon). Laoszi diplomáciai, illetve kereskedelmi kirendeltségi kapcsolata­inkat a vietnami fővárosból, Hanoiból koordináljuk.

Kitekintés

A külföldi beruházók és a nemzetközi pénzügyi segélyszervezetek Laosz iránti fokozott érdek­lődése, a nemzetközi pro­jektek realizá­lásának szakember­igénye reális együtt­működési lehetőséget jelent­het Magyarország számára is. A laoszi fejlesztési tervek közül magyar lehető­ségek szempontjából kiemelhető a köz­úti hálózat fejlesztése, kisebb hidak épí­tése, amire már jó magyar referenciák vannak az elmúlt időszakból. Hagyo­mányosak baromfiipari, zöldség­termesz­tési és agrároktatási kapcsolataink is.

A vízienergia-termelés Laosz legje­lentősebb exportbevételi forrása. Lehe­tőség nyílik a vízügyi együttműködésre, a korábbi hagyomá­nyok­nak megfelelő­en elsősorban szakember­képzés, bizo­nyos tervezési, illetve know-how export terén is, különösen harmadik (donor) partner bekapcsolása esetén.

Az 1996. évi konvertibilis kereskede­lemben feltételezhető az 1995. évi szint stabilizálódása, esetleg szerény kivitel mellett gyarmatáruk vásárlása. 1996. első félévében elenyésző kivitelünk mellett 64 e USD volt a behozatal. A rubeles árutörlesztés folytatása zavarta­lan (mintegy 170 tonna kávé feladása már megtörtént), célunk a bővítés, il­letve a gyorsított kihozatal.

Potenciális üzleti lehetőségekkel ke­csegtet, hogy Laoszban a gazdasági élet számos területén gyakran kulcspozíció­ban dolgozik többszáz olyan szakember, aki felsőfokú tanulmányait Magyarorszá­gon végezte.

^* A szerző az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium osztályvezetője. [vissza]

DOKUMENTUM

Phumi Vongvicsit (Phoumi Vongvichit), aki 1922-ben született és 1994-ben hunyt el, Laosz újabb kori történelmének egyik legjelentősebb alakja. 1945-ben csatlakozott a kommunista Szufanuvong herceg függet­lenségi mozgalmához, a Lao Itszala (Szabad Laosz) mozgalomhoz – mely egyszerre vette fel a harcot a japán megszállók és a francia gyarmatosítók ellen, s attól kezdve hazája tényleges felszabadulásáig (1954), majd a jobboldali, feudális és komprádor-burzsoá erők felett aratott győzelméig, a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság megalakí­tásáig (1975) a forradalmi baloldal egyik vezetője, az 1956-ban alapított Neo Lao Hakszat (Laoszi Hazafias Front) főtitkára lett. Többször töltött be különböző miniszteri tisztségeket is. Politikai tevékenységén kívül jelentős elméleti munkásságot folytatott, költőként pedig mint a modem lao irodalom legkiválóbb lírikusát tartják számon. Az alábbiakban közölt írása egy fejezet nagyszabású munkájából: Le Laos et la hitte victorieuse de peuple lao contre le néo-colonialisme américain.

PHUMI VONGVICSIT

A haza egységéért és a nemzeti megbékélésért

A mindkét zónabeli ¹ társadalom elem­zéséből kiderül, hogy a laoszi társa­dalom két alapvető ellentmondást rejt magában: az egyik a laoszi népet az imperializmussal és más agresszív erők­kel, a másik a különböző laoszi nemze­tiségek dolgozó népét a bürokrata komprádor burzsoáziával és a feudális erőkkel állítja szembe.

E két ellentmondás meghatározását az tette lehetővé, hogy Laosz az elmúlt hét évtized folyamán megszakítás nél­kül külföldi agresszió áldozata volt. Előbb a francia és a japán imperialisták agressziója sújtotta, majd az utóbbi ti­zenhárom évben az amerikai neokolonialistáké. Az ő beavatkozásuk okozta Laoszban a háborút, a háború nyomá­ban járó romokat és gyászt, a kegyetlen kizsákmányolást és a könyörtelen el­nyomást. A háború gátolta a laoszi ter­melést, nyomorban és elmaradottság­ban tartotta a laoszi társadalmat.

Az amerikaiak által támogatott bü­rokrata komprádor burzsoázia alkotja a legreakciósabb erőt Laoszban. Ez a burzsoázia lelkes kiszol­gá­ló­ja az impe­rialistáknak, hű képviselője érdekeik­nek, ügynök, aki közvetlenül kézben tartja a közigazgatás bábapparátusát és a zsoldoshadsereget, és véres megtor­lással él a dolgozó nép különböző ré­tegei ellen. S ami még rosszabb: kihasz­nálja az „amerikai segítséget” és a hata­lom birtoklását, hogy magának követelje a kereskedelem monopóliumát és rátegye a kezét a földekre, erdőkre. Reakciós in­tézkedéseket hoz, amelyek minden szem­pontból fékezik a társadalom fejlődését, Laoszt a szolgaság irányába vezetik és véres háborúba taszítják. A laoszi feu­dális urak pedig ma éppúgy, mint teg­nap, az imperializmus támaszai, akik akadályozzák a társadalom fejlődését.

Ezek a társadalmunk fejlődését aka­dályozó reakciós erők. Amíg ezek az erők léteznek, Laosz nem lehet függet­len, a laoszi nép, nevezetesen a dolgozó lakosság széles tömegei nem részesül­hetnek a demokratikus szabadság­jogokban. Országunk továbbra is napról nap­ra gyengülő gyarmat marad, lakossága egyre komorabb távlatokkal továbbra is nyomorban és rabszolgaságban él. A nép és a haza fel­sza­ba­dí­tása és a társa­dalom fejlődése érdekében a Laoszi Forradalmi Párt ² nem kerülheti el a társadalom alapvető ellent­mondásait ra­dikálisan megoldó feladatok felvetését.

Az amerikai agresszió és az árulók nemzetellenes tevékenysége az alapvető, fő akadály, amely az egész társadalomra ránehezedik. A laoszi nép egésze szá­mára ez a legnagyobb, legközvetlenebb, a legsürgetőbb veszély. Az amerikaiak és a zsoldjukban álló reakciósok jelentik a legnagyobb nehézséget népünk számára a független, békés, demokratikusan egyesített és virágzó Laosz építésében. Ok tiporják lábbal a legtörvényesebb és legalapvetőbb törekvéseinket, a függet­lenséget, a szabadságot és a boldogsá­got. Pusztító háborút indítottak, amely­nek kegyet­lensége példa nélküli tör­ténelmünkben. Agresszív törekvésük rettenetes katasztrófához vezette el a népet, a laoszi földet szörnyűséges csa­tatérré változtatta. Fiataljaink ezreit és ezreit zsoldosként, honfitársaink más százezreit pedig valóságos „kuliként” használják, hogy katonai támaszpont­jaikon, az állásaik körül elhelyezett tá­borokban szolgáljanak. Amíg az ameri­kai imperialisták agresszív törekvéseit meg nem semmisítjük, fennáll Laosz és népe megsemmisítésének tényleges ve­szélye. És ameddig nem győztük le az amerikaiak lakájainak, a reakciósoknak az árulását, azok kezükben tartják az állam gyeplőjét, fényűző villákban tob­zódnak, és kedvükre nyomják el a né­pet. Bár a feudális erők szintén komo­lyan akadályozzák társadalmunk fejlődé­sét, a jelen pillanatban a laoszi nép számára nem ők jelentik a legfenyege­tőbb veszélyt.

Tehát határozottan állíthatjuk, hogy a jelenleg a laoszi társadalom fő ellent­mondása a függetlenségért, demokrá­ciáért és az ország egységéért harcoló különböző laoszi nemzetiségekből álló népet állítja szembe az agresszor ame­rikaiakkal és lakájaikkal, az árulókkal, akiknek sorai közé tartozik a bürokrata komprádor burzsoázia és a reakciós feudális mandarinok, vagyis azok, akik országunkat a legnagyobb katasztrófá­ba sodorják, és akik komoly mértékben fékezik társadalmunk fejlődését.

A párt, hogy ezt a fő ellentmondást megoldja, a következőkben határozta meg a laoszi forradalom fő feladatát: egyesíteni a nemzetiségeket, a forradal­mi osztályokat, a társadalom haladó elemeit, minden erővel munkálkodni az agresszor amerikaiak és lakájaik, az áruló klikk legyőzésén, hogy kivívjuk az ország számára a valódi független­séget, a laoszi nép számára a demok­ratikus jogokat. Csakis ez teszi lehetővé a laoszi nép számára a függetlenség, a szabadság és a béke megvalósítását. […]

A legyőzött francia gyarmatosítókat – akik kétszer is megtámadták orszá­gunkat, és több mint 60 évig megszáll­va tartották, az amerikaiak váltották fel. Mindamellett a francia gyarmatosítók is jelen vannak. Az utóbbi időben az ame­rikaiak váratlan nehézségekkel találják magukat szembe, és egyre inkább ku­darcot vallanak Laoszban, Dél-Vietnamban és Kambodzsában. A franciák ezt arra használják fel, hogy az amerikai imperialisták rovására a saját befolyásuk növelésére törekedjenek, gondolván, hogy saját neokolonializmusuk megvet­heti majd a lábát. Ez is olyan kérdés, amit a laoszi forradalomnak előbb-utóbb va­lamilyen módon meg kell oldania.

A thaiföldi burzsoázia és feudális osztály militarista klikkje szintén arra törekszik, hogy miközben az amerikai agresszív törekvéseket szolgálja, beavat­kozzék Laoszban katonai, politikai, gaz­dasági, kulturális és társadalmi terüle­ten, hogy megvalósítsa Nagy Thaiföld tervét, amelyet a thaiföldi burzsoázia hatalomra jutása óta szorgalmaz. A thai­földi militaristák, miközben Laosz irá­nyába terjeszkednek, hatékonyan szolgálják az amerikai agresszív célokat, annak reményében, hogy ellenszolgál­tatásként megkapják az Egyesült Álla­mok segélyét, ez lehetővé tenné szá­mukra belső rendszerük fenntartását és a nép forradalmi mozgalmával való le­számolást. így nemcsak, hogy átenged­ték országukat az amerikai imperia­listáknak, hogy azok a Laosz elleni ag­resszióhoz ugródeszkául használják, hanem a jelentős gazdasági és stratégiai zónákban számos hírszerzőt és külön­leges ügynököt csempésztek be a Laoszi Királyság köz­igaz­ga­tá­sá­nak és hadsere­gének szerveibe is. Ezzel biztosítani vé­lik politikai és katonai behatolásukat Laoszba, és beruházásaik növelését a laoszi gazdaságban. Közben pedig arra törekednek, hogy a vientiáni közigazga­tás legrosszabb elemeit megnyerjék, az­zal a céllal, hogy megteremtsék saját expanziós törekvéseik későbbi megva­lósításának feltételeit.

A thaiföldi burzsoázia terjeszkedésé­vel a japán monopolista burzsoázia ter­jeszkedő irányzata is keresi a Laoszba való behatolást az amerikai imperia­lizmus árnyékában, igen kifinomult és igen fortélyos eljárások révén. […]

Laosz ellen tehát jelenleg különböző agresszív erők sorakoznak fel, élve a beszivárgás és beavatkozás mindenfajta eszközével, mégis elsősorban az ameri­kai neokolonialista agresszív háborút kell felszámolni. Az amerikai agresszió meghiúsítása azt jelentené, hogy a lao­szi nép legalapvetőbb céljáért, a nem­zeti függetlenségért az imperializmus ellen vívott harc első és a legfontosabb menetét megnyertük. Nyilvánvaló, hogy mialatt a forradalmi erők és a laoszi nép a harc élét a fő ellenség ellen irá­nyítja, határozottan küzd más agresszorok minden beavatkozása és hatalmi térhódítása ellen is. De ezekkel az ag­resszív erőkkel szemben alkalmazott harci formák és módszerek nem lehet­nek azonosak az amerikai agresszív erők ellen alkalmazottakkal. Sőt, a laoszi for­radalomnak minden eszközzel arra kell törekednie, hogy kihasználja ezen agressziós erők és az amerikai imperia­lizmus között, valamint ezeken az erő­kön belül meglevő ellent­mondásokat, hogy maximálisan elszigetelje a jelen­legi főellenséget az, amerikaiakat.

Az amerikai imperializmus különle­ges háborújának meghiúsítása, a füg­getlenség és béke kivívása a nemzet szá­mára: ezek a laoszi forradalom legfon­tosabb és azonnali feladatai. Ez a laoszi nemzeti forradalom jelenlegi „külpoli­tikája”, fő jellemzője.

A nemzeti függetlenség kivívásáért az imperialisták és más agresszív erők ellen folytatott harccal párhuzamosan a Laoszi Forradalmi Párt minden erő­feszítést megtesz, hogy kifejlessze a nemzeti szellemet és az egységes nem­zeti tudatot, hogy megvalósítsa a nem­zeti felszabadítás és az építés céljából a laoszi földön élő valamennyi nemzeti­ség egységét. Ez rendkívül fontos fel­adat, amelyet a laoszi társadalom sajátos vonásai rónak ránk. […]

Bár a laoszi lakosság csak 3 milliónyi, mégis számos nemzetiséget és törzset foglal magában, amelyek minden tar­tományban, minden kerületben, sőt bi­zonyos helyeken még minden község­ben is erősen keveredve élnek.

Megjegyzendő, hogy a többségi nem­zetiség, amelyet általában lao lum-nak neveznek körülbelül másfél millió la­kos, azaz alig az össznépesség fele, te­hát a kisebbségi nemzetiségek rendkí­vül fontos szerepet játszanak a termelő és harcoló erők között. Laoszban ezek a tényezők azt a másik sajátosságot is magukkal hozzák, hogy bár e népek kibogozhatatlan keveredésben élnek együtt, fejlődésük mégis minden szem­pontból egyenlőtlen. Eredetük, nyelvük, hagyományaik és szokásaik különböző­ségéből, a gyarmatosítók és a hűbérurak által életre keltett és fenntartott megosztásukból fakadóan, a többségi és a kisebbségi nemzetiségek között, vala­mint korábban egyes nemzetiségeken belül is, a rosszakaratú előítéletek, kölcsönös ellenségesség nyomta rá bélye­gét a kapcsolatokra. Ez nehézséget oko­zott mindegyikük életében és termelő tevékenységében is. A közös ellenség, az imperialista agresszor elleni harci erő is megsínylette ezt. A laoszi forra­dalom számára azért elsőrendűen fon­tos feladat a nemzetiségek között az egyenlőségen és a kölcsönös segítségen alapuló egység és nézetazonosság kidol­gozása, mivel csak ezen az alapon nö­velhetjük a forradalom erőit, és követ­kezésképpen csak így biztosíthatjuk az imperialisták feletti győzelmet.

Laosz egyesítése nem volt elég hosszú folyamat ahhoz, hogy valóban szilárd alapja legyen. A múltban, a különböző vidékeken, a feudális urak, a nemzet­ség- és törzsfőnökök állandó érdek- és befolyási harcban álltak egymással, az országot idegen hűbérurak támadásának zsákmányául hagyva. Végül említsük meg a francia gyarmatosítók hódítását és uralmát a XIX. század végétől, vala­mint az amerikai behatolást az utóbbi tizenhárom évben. Az 1954-es és az 1962-es genfi egyezmények elismerték Laosz függetlenségét, egységét és terü­leti integritását. Az amerikaiak azonban fütyülve a nemzetközi egyezményekre, kiszolgálóik révén továbbra is bábkor­mányzatot és hadsereget tartanak fenn, amely neokolonialista ambícióik táma­szául szolgál. Laosz területének egy ré­szét új típusú gyarmattá alakítják át, az imperializmus hagyományos „oszd meg és uralkodj!” taktikáját alkalmazzák, foggal-körömmel akadályozzák a Genfben aláírt egyezmények végrehajtását, szabotálják az ország egyesítését és a nemzeti megbékélést. A különböző erők közötti szembenállás és a megosz­tottság minden vidéken súlyosbodik és élesedik. Ez a magyarázata annak, hogy miért nem egyesült még Laosz.

A Laoszi Forradalmi Párt, ezekből a sajátosságokból kiindulva, a marxista forradalmi elméletet és a baráti orszá­gok tapasztalatait alkalmazta, hogy meghatározza Laoszban feladatainkat. Melyek ezek a feladatok? Harc az orszá­gon belül a külső és belső elnyomás ellen, harc a nemzetiségek közötti egyenlőség meg­valósí­tásáért, a nemzeti szellem meg­teremtéséért, hazánk egy­ségének tudatosításáért, s azért, hogy megvalósítsuk alapvető célunkat: a füg­getlenséget és a demokratikus jogokat. A nemzeti függetlenségért vívott antiimperialista küzdelem folyamatában fel­ismertük fő és közvetlen ellenségünket, megértettük az igen bonyolult laoszi nemzeti kérdés sajátosságait, és elemez­tük a még mindig nem egyesült haza helyzetét. így most már a párt képes meghatározni a nemzeti forradalom bel- és külpolitikáját csakúgy, mint a laoszi társadalmi forradalom végrehaj­tásának módozatait.

1968

KENDE ISTVÁN FORDÍTÁSA

JEGYZETEK

¹ Mindkét zóna: Laosz területén már a franciák el­leni háborúban kialakult a felszabadított övezet, az 1954-es genfi egyezmények is tudomásuk vették, és előírták a felszabadult, valamint a királyi kormány vezette zónák egyesítését, az egységes Laosz megte­remtését. Akárcsak Vietnamban, az amerikaiak itt is megakadályozták az egyesítést Az 1954-ben csak két megyére teijedő felszabadult övezet, a szabad­ságharcos erők sikerei következtében fokozatosan az ország nagyobbik felére terjedt ki. 1961 júniusá­ban a három herceg, a jobboldali Bún Um (Boun Oum), a semleges Szuvanna Phuma és a baloldali Szufanuvong megegyezett a nemzeti egységkor­mány létrehozásáról. Szavang Vatthana király Szu­vanna Phumát nevezte ki miniszterelnöknek. Mint várható volt, a jobboldaliak – a szélsőjobboldal és Noszavan tábornok csapatainak nyomására – ha­marosan felrúgta az egyezményt, mert nagy remé­nyeket fűzött Washington egyre erőteljesebb indo­kínai katonai szerepvállalásához. Ettől kezdve – kisebb megszakításokkal – egészen 1975-ig, a Patet Lao végleges győzelméig, véres polgárháború sza­kadt az országra. [vissza]

² Laoszi Forradalmi Párt: a Laoszi Hazafias Nép­fronton belül működő marxista párt. [vissza]

VALLOMÁS

TABÁK ANDRÁS

A három herceg

Szufanuvong herceg emlékének

Oly mosolyogtató volt
Mindig a hír, mely egykor
Sűrűn érkezett (s bármily
Furcsa tán ma már, itt is
Sokakat érdekelt): a
Rizsesköcsög-síkságon
– Mint akár egy szépséges
Szép keleti mesében –
Találkozott a három
Herceg, hogy hatszem között
Újra meghányja-vesse
Mi légyen is hazájuk
Sorsa és jövendője.
Ám ami a hír mögött
Rejlett, nemcsak egy kis nép
Hősi harca volt honi
S idegen elnyomói
Ellen, de bizony bátor
Tusája volt tulajdon
Önbecsüléséért is,
Azért az öntudatért,
Melyet egy európai
Poéta így verselt meg:
A szabadsághoz csupán
Annak van jussa, aki
Naponta kivívja azt.
S a három herceg közül
(Művelt volt habár a két
Másik is), csak egyikük
Ismerte és értette
Szívéből e sorokat.
Az, ki népével együtt
Harminc hosszú éven át
Konok harcát e jussért
Töretlen-szakadatlan
Nap nap után megvívta.

FÓRUM

FEKETE SÁNDOR

A barguzini kísértet újra támad

Bevezető mentegetőzés. Szeptember első napjaiban írom e cikket, a Népszava augusztus 31-i számában közölt, az első oldalon induló cikk, vagy inkább tudó­sítás hatása alatt. Ez az írás arról szá­molt be s címében is hirdette, hogy a Petőfi-család sírját immár felbonthatják, sőt a költő szüleinek és Zoltánkának tetemét valószínűleg október közepéig tárják fel. Alkalmam nyílt arra, hogy meglehetősen hamar, az Esti Hírlap szep­tember 4-i számában kommentálhas­sam a hírt, mint a csaknem másfél év­tizeden át zajló „barguzini csata” külö­nös új fejleményét. Nem hihetem, hogy az Ezredvég olvasói közül mindenkinek alkalma nyílt kurta tiltakozásom elolva­sására, egyáltalán az egész „sírbontási vita” megismerésére, ezért e dolgoza­tomban az említett cikk némely részle­teit megpróbálom majd kivonatolni, itt-ott kiegészíteni. Előbb azonban enged­tessék meg egy Petőfi-kutatónak, hogy visszanyúljon a történelmi előzményekig.

Heydte őrnagy tanúságtétele

Ne firtassuk most Szendrey Júlia gyorsan lebonyolított új házasságának körülményeit. Itt most az a fontos, hogy a sietős özvegynek férje halálát bizonyítania kellett, s evégett hivatko­zott egyebek közt Heydte őrnagyra, ne­vén nevezve azt a még élő osztrák tisz­tet, aki leírta számára a halott költő külsejét és ruházatát, amelyet „biztosan lehet férjem, Petőfi Sándorénak elis­merni…” A magyarországi kormányzó­ságnál rendőri ügyeket intéző Parrot altábornagyhoz eljut Júlia írott vallomása az illetékes plébános révén, s je­lenti Bécsben, hogy Petőfi „Erdélyben a kozákok által megöletett.”

Egyidejűleg ez ügyben jelentést kér a közben ezredessé előlépett Heydte bárótól is, aki 1854. január 12-i dátum­mal részletesen beszámol idevágó isme­reteiről. Főleg Illyés Gyula könyve ré­vén ez a jelentés eléggé ismert, s az is, hogy a fekete pantallótól a szakállig, a segédtiszti beosztásra valló okmánytól a kitüntetésfüzérig minden Petőfire vall. Ezt erősítik meg többen is a Heydte által kikérdezett „felkelő tisztek” közül.

Gyulai Pál a kor egyetlen jelentős Petőfi-kutatója, családi kapcsolat is fűzi Júliához, teljes joggal tehető hát fel, hogy értesült tőle a Heydte-féle adatok­ról. De ha tudja is a tényeket, nem érdeklődik a bárónál, kemény idők jár­nak még, nyilván nem akar bajba keve­redni. Ezt az is valószínűsíti, hogy az időszak egyetlen értékes Petőfi-könyvét írva, nagy gonddal kerüli a forradalmi korszak érdemi tárgyalását. Később azonban enyhülnek az idők, létre jön a „kiegyezés”, most már megkockáztathat­ná, hogy kifaggatja Heydtét, mondjuk például Az apostol csepülésével foglal­kozó egyetemi előadásai helyett. De le­gyünk jóhiszeműek, maradjunk annál, hogy Júlia nem avatta be őt Heydte információiba.

Igen ám, de 1877. augusztus 15-én a Neue Temesvár Zeitungban megjelenik egy terjedelmes cikk Petőfi haláláról – Heydte adatai alapján. A Közvélemény című magyar lap is átvette, Dienes And­rás pontosabb szavával (eddig is az ő nagy művét idézgettem) ¹, Lukács Béla lapja inkább csak kivonatolta az írást. A temesvári Zeitung leszögezi, hogy „minden fogságba került magyar kato­na” Heydtének „adatott át, egy ember sem maradt Oroszországban, ennélfog­va nem is lett senki Szibériába szállít­va”. Megismétlem: már megtörtént a kiegyezés, tíz esztendő telt el azóta – nagy gyávaság vagy dermesztő közöny kellett ahhoz, hogy Heydte ezredes ér­demi faggatására senki sem vállalkozott. És senki nem akadt, aki pénztárcáját kinyitva, a Zeitung által megjelölt he­lyen ásatást kezdeményezett volna…

Noha a lap „a magyar nemzet hálá­ját” helyezte kilátásba az ilyen nemes vállalkozónak.

Ez az egyetlen tény önmagában is kellő fényt vet kiegyezéses Petőfi-kultuszunk valóságos szintjére. Ahol pedig a nagy uraságoknak eszük ágában nincs a veszedelmes forradalmár sírját meg­kerestetni, ahol a tudomány sem töri magát a tisztázásáért, ott megjelennek az öncsaló és közámító szélhámosok, a hamis tanúk, a jószándékú, de ijesztően tudatlan sírkeresők. A Petőfit alakító ál-Petőfik, a költő síron túli „barátai”, szibériai „fogolytársai”, s mindazok, akik a nagy bukás után látták őt Ang­liában, sekrestyésként Szerbiában, vagy előkelő hölgy uráli udvarlójaként, ko­médiába fuüasztották a Petőfi-keresést.

A múlt században Manasses Dániel (valójában Pap János) volt a legneveze­tesebb szélhámos e műfajban: 1877-ben hetek alatt országos, sőt nemzetközi hírnevet szerzett, mint aki Oroszor­szágban a költő hadifogolytársa volt, majd később több mint húsz éven át katona a cári hadseregben. Pechjére Gyarmaty Miklós, kolozsi alispán, aki harcolt együtt Petőfivel Erdélyben, ki­faggatja, s kiderült, hogy Manasses egyetlen orosz vezényszót sem ismer… Össze is omlott: „Megvallom hát, én Petőfi urat sohasem láttam, Muszkaországban sohasem voltam.” Annyi igaz csak, hogy volt rab, de nem Szibériában, hanem Nagyváradon – közönséges bűncselekményekért. A börtönben hallotta, hogy busás jutalmat kapna az, aki Pe­tőfiről hírt tudna hozni. És ő hozott… ²

Azóta számos utód lépett a nyomába, különösen az első világháború alatt és után. Az 1848-49-es szabadságharc ide­jén, győzelmünk után, az oroszok igényt tartottak a lengyelekre, de az előzetes megállapodás szerint a magyar hadifoglyokat át kellett adniuk az oszt­rákoknak. Az első és második világhá­borúban viszont az orosz, illetve szovjet hatalom természetesnek tartotta, hogy hadifoglyait, köztük a magyarokat, büntető-jóvátételi robotra kényszeríti. (Amit persze el lehetett volna kerülni, ha a szenilizálódott császár, majd az el­lenforradalmi gőgjében elvakult kor­mányzó fel tudta volna mérni háborús buzgalmának várható következményeit, a szörnyű bukást.)

Az első világháború elvesztése után spontán természetességgel éledt fel a szibériai Petőfi legendája, többek mesélő kedvének terméke. Közülük egy szer­zőt némi megértéssel méltányol Dienes, mint a legendárium ősatyját, aki való­ságos kutató, de Ázsia-kutató. (Magam Barátosi Lénárd tudományos kutatói készségeit illetően szkeptikusabb vagyok, de ez itt mellékes.) Mindenesetre ez a férfiú 1939-ben közreadta, hogy 1909-ben (!) Szibériában felfedezett egy falut, melyet Petőfi alapított 1850-ben. Tudó­sunk „látta” a költő sírját is, Kerezs te­metőjében, a sírfelirat azt is közli, hogy Alexander Stepanovics Petrovics honveg emagi „csinálta falut Körözsöt”, mely utóbbi név természetesen Kiskőrösre utal… Barátosi úr az ő saját szemével látta a költő asztalát is, melyet Petőfi „négy-hat soros strófákkal teleírt”. Nagy kár, hogy a híres kutató érdektelen kis füzeteibe nem másolta le Petőfi e műveit.

Ezután következett Svigel Ferenc, aki tudatos hamisításokat engedett meg magának, nyomdász lévén könnyűszer­rel produkált „bizonyító” iratokat is. Barátositól eltérően nem Körözs község­ben, hanem Iliszunszkban fedezte fel Petőfi sírját, le is fényképezte. ³ Sándor József, az egyetlen e megszállottak és csalók között, akinek igazi ismeretei is voltak a költőről, hevesen cáfolta Svigelt a sajtóban s könyvében is. (Ez utóbbi címe: Nemes Petőfi Sándor költőnk Szabadszálláson született és Szibériában halt el. Budapest, 1940.)

Nem tartozom Korniss Gyula rajon­gói közé, de tudom, hogy a maga te­rületén képzett férfiú volt, s elégedet­ten nyugtázom, hogy ő is tagja lett annak a bizottságnak, amely a Petőfi-társaság 1941-es ülésén szétzúzta az ön- és köz­ámításba tévedt sírkeresők álmait, konk­rét bizonyítékokkal mutatta ki Svigel csalásait is. Korniss mellett Voinovich Géza jeles irodalomtudós és Gáspár Je­nő volt még tagja a bizottságnak. Egy évvel később Tempefői, a Magyar Nem­zet kitűnő publicistája mondott ítéletet az egymással civakodó sírkeresők felett: „Mi lenne, ha a szerkesztő urak min­den lapnál fogadalmat tennének, hogy ezeket a szemenszedett hülyeségeket nem közlik le?” (1942. július 31.)

A költői kérdésre talán Tempefői is tudta a választ: amíg sajtó lesz (vala­mint rádió, televízió stb.), addig a „hü­lyeségnek” s a tudatos hazugságnak is meg lesz a táptalaja…

Ez bizonyosodott be a 80-as évek kö­zepén is, amikor a szibériai Petőfi kí­sérteié újra feltámadt, s minden koráb­binál látványosabb díszmenetbe kez­dett. A dobot legzajosabban hárman verték: Vaszilij Pahirja ukrajnai férfiú, akihez véletlenül eljutott a Magyarság már említett közleménye és azon fellel­kesedett. A Kárpátontúli Ifjúság című lap volt a legenda-feltámasztás első állomá­sának díszfóruma. A szöveg a svigeliádák könnyen felismerhető ismétlésének bizonyult, ezt mind a magyar rádióban elmondtam, mint pedig Pahirja úrral is közöltem levélileg. O is udvariasan válaszolt, csatlakozva a Magyarság című lapról alkotott véleményemhez, de úgy találta, hogy ebben az egyetlen esetben stb., stb. A szóban forgó lapon a magát történésznek tekintő Kéri Edit is felhevült, továbbá Balajthy András filmgyári dolgozó, akit sajtónkban egy darabig filmrendezővé léptettek elő, alaptala­nul. E triász indította el a kampányt, egy idő után elnyerve Morvái Ferenc kazángyártó támogatását is, melyben a Petőfi iránti hő szeretet mellett – ki tudja? – talán szerepet játszott a jól működő üzleti reklámérzék is…

Némelyek szerettek azzal vádolni, hogy eleve ellenséges elfogultsággal „áll­tam hozzá e nemes ügyhöz”. Kétségte­len, hogy volt bennem gyanakvás, hiszen az új sírkeresők semmiféle tudományos értékelhető bizonyítékkal nem szolgál­tak a tekintetben, hogy miért éppen Barguzinban keresik Petőfit? Akik csak némileg tájékozottak a Petőfi-legendakörben, tudják, hogy költőnket eltemet­ték Székely­keresztúron is (a „sírt” ma is ápolják), továbbá a kerezsi, az ikatowói, csitai, iliszunszkajai (iliszunszki?) sírker­tekben, sőt Oroszország másik végén, az Urálban is. Osvaldo Guido Paguni olasz Petőfi-kutató (?) szerint a Kauká­zusban is, egy Illeszunszk nevű falu­ban… Ne is beszéljünk arról, hogy „hi­teles”, forrás szerint nem keletre, hanem dél felé kellene keresnünk a költő sírját, Szerbiában, ahol halála előtt sekrestyés­ként fejtett ki nemes tevékenységet. Ha csak nem azoknak van igazuk, akik 1849 után Angliában látták… Mind, mind csu­pa „hiteles tanú” vallomása szerint. Leg­alább olyan hitelesek, mint pahirjáék folklóranyagának vallomástevői, továb­bá Balajthy András „dokumentumai”.

Helyben vagyunk. Elárulom, hogy kezdetben csak mosolyogni tudtam a gyülekező Morvai-csapat lelkendezését, de amikor Balajthy szívére tett kézzel hajtogatta, hogy olyan orosz fogolylistát fog mutatni nekem, amelyben Petőfi ne­ve is olvasható, („csonkultan esett fog­ságba”), akkor az illetékes minisztérium illetékesét levélben kértem: ha bemu­tatja bizonyítékait, adják meg Balajthynak a kért, több milliós kutatási támoga­tást. Érdekelt Kossuth „ismeretlen” fran­cia levele is Bem – szintén – Balajthynk által „megtalált levéltárából”, meg az 1714 Oroszországba került honvéd ha­difoglyok szintúgy megígért listája.

Természetesen semmi sem bizonyult igaznak. Balajthy blöffölt, ha úgy tetszik, hazudott. Az ismeretlen Kossuth-levél évtizedekkel korábban már megjelent nálunk nyomtatásban. Balajthynál nem az eredeti volt, hanem egy másolat, me­lyet az írnok Copie felzete is jelez min­den gimnazistának, aki a történelem iránt érdeklődik. Fogolylistája nem a szibériai szállításról szólt, ellenkezőleg: olyan tisztek névsorát tartalmazta, aki­ket az oroszok az említett szerződés ér­telmében az osztrákoknak adtak át. így például Damjanich János, Vécsey Ká­roly, Kazinczy Lajos nevét olvashatjuk e listán, amint ezt egy pillanat alatt megállapíthattuk Balogh Érnővel, ami­kor végre levetíthettük. Nos, a „kutató”, aki azt sem tudja, ki volt s hová került Damjanich, Vécsey és Kazinczy tábor­nok, annak az 1848-as szabadságharc egyetlen kérdéséhez sincs joga hozzá­szólni. Ha pedig, mint tette, azt hirdeti, hogy „megvan a csonkult Petőfi”, már szélhámossággal van dolgunk. Kéri Edit pedig hiába érvel azzal, hogy e sorok írója ne követelje rajta a csonkult Petőfi fogságáról szóló dokumentumo­kat, mert ő csak Balajthyt „idézte”, aki egy-két vodka után nyilatkozott így a Bajkál című folyóiratnak. Egy részeg állítására nem lehet kutatást építeni, legfeljebb abban az esetben, ha kapa­tosán bár, de a dokumentumot leteszi az asztalra a vodkásüveg mellé…

Tudjuk, hogy érdektelen folklór-me­séken kívül történeti bizonyítékként sem­mit sem tudtak felmutatni Morvaiék. Petőfi Szibériába kerülésének tézisét hi­telesen soha senki nem tudta alátá­masztani. Ennélfogva magát az ásatást eleve nem lett volna szabad elkezdeni sem. Különösen azok után, hogy Mor­vái „történészei” burjátok, magyarok, ukránok egyaránt versengve gyártották – ujjúkból szopták – a dokumentáció pótlására hivatott abszurd meséket.

Ezek közül az egyik legcsinosabbat Kéri Edit álmodta meg, majd saját ál­mán fellelkesedve meghirdette, hogy az oroszok a piski csatában sok magyar foglyot ejtettek, s ezeket Szibériába vit­ték. (Ki tudja, talán ekkor ragadták magukkal Petőfit is?) Sajnos, amint ezt minden valamire való középiskolás tud­ja, Piskinél Bem a szabadságharc egyik legszebb győzelmét aratta, s o ejtett igen sok foglyot. Persze csak osztráko­kat, mivelhogy az oroszok mintegy száz kilométerre voltak a csatatértől…

Az ilyen blöfföt, sajnos, már nem tudtam lenyelni még Morvái úr akkor még oly kedvelt házi történészének sem: aki a piski csatáról a történtek ellenkezőjét hirdeti, az már linkel, vagy olyan tudatlan, hogy a 48-as témakört egy időre – néhány évtizedes tanulás­ra – abba kellene hagynia, s közben elmélyülni egy kicsit, legalább Bem életrajzában. Morvái akkori kedvence elismerte hibáját: „…egy emlékirat egy mondatát nem ellenőriztem le…” – majd rágalmazás címén beperelt. ⁴

Balajthty és Kéri tanította Morváit a történelemre, a kazánkirály rájuk hi­vatkozva ígérte az összes bizonyító dokumentumok bemu­tatását, amiből – is­métlem – nem lett semmi. Minderre pedig azért kell újra s újra utalnom, mert minden ilyen sírku­tatás kezdete: választ adni arra a kérdésre, hogy a feltárandó sír lakója miként került hazájától a messzi tá­volba. Morvaiék ér­demleges történeti bizonyítékok nélkül is nekifogtak az ásás­nak, nyilvánvalóan kész tények elé akar­ták állítani a nemze­tet, sőt a világ köz­véleményét is. A Jó­isten, mondjuk in­kább a „magyarok istene” megbüntette őket: kiásatott velük egy menyecskét. A lecke megrázó lehe­tett Morvái úr számára.

Ennyit megérdemelt, mondanám, hisz túl sok ígérgetéséből túl keveset váltott be. A komikus végkifejlet nagy örömmel mégsem töltött el, mert bizo­nyosra lehetett venni, hogy a buzgó kutató revánsra készül. Ami önmagá­ban nem adna okot nyugtalanságra, de nála jelentékenyebb tényezők is bekap­csolódhatnak a visszavágóba. Morvái már a kezdet kezdetén szeretett arra hivatkozni, hogy amerikai útján barátilag elbeszélgetett egy bizonyos Palmer szenátorral, aki elárulta neki, hogy az USA-ban tudják ám: Petőfi szibériai létének s halálának adatai a szovjet „titkos levéltárakban” rejtőznek. Az American connection később még erősö­dött, hiszen odavaló tudósok is bekap­csolódtak e sírkutatásba, Petőfi „azono­sításába”. A tudósok bizonyára tárgyi­lagos, igazi kutatók, de ők is csak em­berek, s nem eshetett jól nekik, hogy magyar és orosz kollégáik nőinek ítél­ték a feltárt sír csontvázát. Szó ami szó, Morvái egyszerre csak génkutatói ké­szültséget kezdett mutatni, s agitációba fogott, hogy a magyar akadémia „pa­cákjai” helyett az amerikaiak vizsgálják meg DNS-print eljárással a vitatott csontvázat.

Történettudományunk legnagyobb élő tekintélye, a nemrég visszavonult akadémiai elnök, Kosáry Domokos is­mételten állást foglalt e kérdésben. Mint a Demokrata idei 13. száma is kö­zölte, a Megamorv-bizottság „semmi­lyen formában nem bizonyította annak lehetőségét, hogy Petőfi Szibériába ke­rülhetett. Így hiányzik minden feltétele annak, hogy csontvizsgálatokat végez­zünk” Az elnök az MTA Antropológiai Bizottságának jelentésére is hivatko­zott, mely figyelmeztetett a DNS-print eljárás alkalmazhatóságának „feltételei­re és korlátaira”. Amire Morvái azt nyi­latkozta, hogy „az MTA-val szemben hi­vatalosan járjon el a Főpolgármesteri Hivatal.” Ezen a ponton az ember már nem tehet mást, csak széttárja a kezét: „Itt tartunk sajnos!”

Azóta ennél is mélyebbre süllyed­tünk. Morvái, aki egyébként a „kisgaz­da párt Petőfi-bizottságának” is elnöke, 1996. április 16-án interpellálni akarta a miniszterelnököt, mivelhogy ő képvi­selő is lett, de a kérdésre a hivatalból illetékes miniszter, dr. Magyar Bálint válaszolt. A kulturális tárca irányítója higgadtan rámutatott a barguzini feltá­rás csődjére, hangsúlyozva, hogy a „száz évnél nem régebben eltemetett női holttest […] Petőfivel nem hozható kapcsolatba.” Mire Morvái kioktatta a miniszterelnököt és a kulturális minisz­tert, megállapítván, hogy félnek „a sza­badság szellemétől, bizonyára Petőfi szellemétől is…”, továbbá nem akarnak szembe kerülni „a mindig hatalmon levő elvtársakkal (folyamatos zaj, derült­ség), akik az Aczél György által kinevelt ideológia szellemében még mindig meghamisítják a magyar múltat, a ma­gyar történelmet és irtják a magyar­ságot”. Korunk egyik legnagyobb ma­gyarját azonban a jelek szerint nem ir­tották ki, a parlament szerencséjére, mert így a honatyáknak és honanyák­nak a szórakoztatása egy ideig még biztosíttatik. Az Országgyűlés egyéb­ként – hálátlanul – nem Morvái kép­viselő urat támogatta, hanem a minisz­ter válaszát fogadta el 188 igen szava­zattal, 24 ellenszavazat és 18 tartózko­dás mellett.

Morvái persze nem nyugodott bele az újabb – ezúttal parlamenti – vereség­be, hanem folytatta küzdelmét. Sikerült elérnie, hogy az új akadémiai elnök, Glatz Ferenc, és Hanák Péter az akadé­miai Történész Bizottság elnöke – akit a Népszava titkárrá visszaminősített – levelet küldött neki. A két tudós meg­ismételte, hogy továbbra is azt az állás­pontot képviselik, mint korábban, sőt: „Fontosnak tartjuk, hogy a kutatás ön­törvényei szerint levont következtetése­ink a társadalom és a közgondolkodás számára irányadóak legyenek. Fontos a befejező érvelés is: „Mivel mi a kutatás szabadságának elvét valljuk, nem kí­vánjuk – nem is kívánhatjuk – a mi­énkétől eltérő álláspontok kifejtésének megakadályozását. ”

Ez eddig tiszta, korrekt. De egészen más az álláspontok kifejtésének szabad­sága, és más a sírbontás mint kegyelet­sértő tett. Ezért nem érthető, hogy a két tudós idézett levele alapján, arra hivat­kozva deklarálta a Főpolgármesteri Hi­vatal közmű ügyosztályának illetékes mun­katársa, Szabó László a Népszavának: „nem látja akadályát az engedély meg­adásának”. Ezért előterjesztést készít a főpolgármesternek, javasolva, hogy „kel­lő kontroll mellett” feltárhassák a szín­helyet. Szabatosabb lett volna, ha a Népszava tudósításának kijelentő címe („Felbonthatják a Petőfi család sírhe­lyét”) egy kérdőjelet kapott volna a szerkesztőtől. Mivelhogy Demszky Gábor igenjéről egyelőre nem szól a hír.

Kérdés persze, hogy egy nem pusz­tán fővárosi, hanem össznemzeti ügy­ben a Budapesti Főpolgármesteri Hi­vatal közmű ügyosztályának munkatár­sa illetékes lehet-e a sírbontási engedély megadásának javasolására? De ennek firtatása már meghaladja e sorok írójá­nak illetékességét, mely pusztán Petőfi-kutatói munkásságára támaszkodhat. Döntsenek az igazi hatalmasok! De az­zal a felelősséggel, hogy a barguzinihoz hasonló stiklik esetén a sírbontóknak a történelem előtt kell felelniük!

¹ Petőfi a szabadságharcban. Bp., 1958. 316. old. [vissza]

² Dienes: i.m. 311-313. old. [vissza]

³ Svigel elkepesztő hazugságait a szélsőjobboldali Magyarságban Abonyi Ernő tupírozta fel. (1940. aug. 4.) [vissza]

⁴ „Kivételes szerencsémre az 1989. évi XXXVIII. törvény rendelkezett az amnesztiáról is. A Pesti Központi Kerületi Bíróság kimondta, hogy érvényes rám is az amnesztia, mert a kiszabandó szabadságvesztés mértéke előreláthatólag a 3 évet sem haladná meg” (Kommentárom ezúttal elmard.) [vissza]

MAGYAR SORSOK

CSALA KÁROLY

Kaiser úr unokaöccse a polgárháborúban

„Este a szálló báltermében: Night of Bu­dapest […] Mindenki jelen van, a híres­ségeket bemutatják […] meg a neves szí­nészt, Charles Korvint, aki nem más, mint Kaiser úr unokaöccse, Géza, a Hadikból – itt tévé- és filmsztár.”

Karinthy Ferenc halála után kiadott Naplójában olvasható ez a bejegyzés 1968. október 26-i dátummal, Ameri­kából, Clevelandből.

A budapesti Hadik kávéház főpincéré­nek unokaöccse tehát ifjúkorában nem volt Charles, nem volt Korvin. S volt egy időszak az életében, amikor már nem Kaisernek, és még nem Korvin­nak hívták.

*

1907-ben született Pöstyénben. Buda­pesten tanult. Színész akart lenni. Mű­kedvelőként próbálkozott színpadra jut­ni, majd Góth Sándor magántanítvá­nyául szegődve sajátította el egynémely csínját-bínját e szakmának. Ám közben – valamiből élnie is kellett – egy pesti fényképész műtermében segédkezett. 1933-ban kijutott Párizsba, s beiratko­zott a Sorbonne-ra. 1936-ig hallgatója a híres egyetemnek, de nem az éjjel­nappal könyveket bújó, egyhelyben ülő fajtából való. Jön-megy, Londonban is megfordul: fotóriporterként próbál dolgozni. Kárpáthi Géza néven.

Az 1936-ban kirobbant spanyol pol­gárháború megváltoztatja az életét.

*

Volt az amerikai film történetében egy ma már keveset emlegetett áramlat mintegy másfél évtizedig – az 1930-as években s nagyjából a második világ­háború végéig –: a dokumentumfilme­zésnek egy igen erőteljes, harcosan bal­oldali áramlata. Ennek egyik jelenté­keny alakja volt Herbert Kline. Hallat­lanul izgalmas helyszíni filmbeszámoló­ban mutatta be Csehszlovákia megaláz­tatását, a Szudétavidék náci bekebele­zését, majd életveszélyes szerencsével épp Lengyelország állapotát dokumen­tálta, amikor a hitleri hadigépezet meg­indult, s kitört a világháború. E két filmje, a Válság (Crisis, 1938) s a Ki­hunynak a fények Európában (Lights Out in Europe, 1939-40) a dokumentumfil­mezés egyetemes történetének két ma­radandó darabja, egy tanulságos törté­nelmi időszak páratlan hitelességű és izgalmú megörökítése.

Kline 1942-ben így emlékezett vissza filmes pályakezdésére a The Magaziné of Art című New York-i folyóirat febru­ári számában:

„Filmkarierem Spanyolországban kez­dődött. A következőképpen történt. 1937 februárjában Madridban dolgoz­tam kommentátorként és bemondóként az EAQ köztársasági rádióállomás szá­mára. Egyszer késő este megzörgette az ajtómat egy magyar fotográfus, név szerint Kárpáthi Géza (később Charles Korvin néven vált ismertté), akivel vé­letlenül akadtam össze pár héttel koráb­ban Párizsban, és azt kiabálta: »Kelj föl, én vagyok az, Géza, Párizsból! Van egy témám, amiből filmet csinálhatnánk.«” Hát igen, így köszöntött rám a sze­rencse, így indultam el azon az úton, hogy filmkészítő legyek. Mert olyan szerencsém volt, hogy egy közös bará­tunk révén megismerkedtem Kárpáthival, és estéken át arról beszélgettünk, hogy milyen jó volna egy dokumen­tumfilmet csinálni Spanyolországban, ha volna rá lehetőségünk. És mert Kárpáthi röviddel azelőtt megismerkedett dr. Norman Bethune-nel, a kanadai or­vossal, aki hírneves ember volt, mert ő vezette Madridban a köztársaságiak mozgó vérátömlesztő-szolgálatát.

Kárpáthi gyorsan elmesélte a törté­netet. Dr. Bethune megbízta őt azzal, hogy forgasson egy filmet, ami segítene pénzt szerezni a köztársaságiak nyomo­rúságos egészségügyi ellátására. Kár­páthi természetesen nem árulta el, hogy ő csak egy fényképész, és azt sem tudja, hogyan kell kézbe fogni egy film­felvevőgépet. De biztos volt benne, hogy leendő filmje éppolyan jó lesz, mint amilyenek a fényképei voltak. És hogyha én megírom a forgatókönyvet annak szellemében, ahogyan Párizsban beszélgettünk, akkor ő minden bi­zonnyal képes lesz olyan filmet csinálni, ami megéri a ráfordított fáradságot.

Miután néhány napig figyeltem, ho­gyan menti meg polgárok és katonák életét a kanadai orvos Madridban és a város­közeli frontszakaszon, papírra ve­tettem első gondolataimat a filmhez, aminek aztán Spanyolország szíve lett a címe. Történetemnek az volt a vezér­fonala, hogy egy madridi anya, aki ön­ként vért ad, megismerkedik egy fiatal katonával, akinek az ő vére mentette meg az életét. A filmet színészek nélkül szándékoztunk leforgatni, a madridi la­kosok, orvosok és katonák közreműkö­désével, akik mind saját magukat ala­kítják a kamera előtt. Dr. Bethune és Kárpáthi annyira föllelkesült az ötlete­men, hogy fölkértek: legyek én a film rendezője.

Minthogy nem volt kéznél nálam ta­pasztaltabb másvalaki, hát elvállaltam. Még aznap elmentünk Kárpáthival ket­tesben a filmkopírozó műhelybe, és elő­adtuk, hogy valami baj lehet az Eyemo kameránkkal. Amíg a technikus átvizs­gálta a felvevőgépet, hogy megtalálja a hibát, árgusszemekkel fürkésztük, ho­gyan fűzi bele a filmet. Messzire vezet­ne, ha mindazt a baklövést előadnám, amit azután elkövettünk, miközben sor­ra »fölfedeztük« magunknak azokat a tudnivalókat, amelyek Billy Bitzer és Griffith ideje óta minden operatőrnek és rendezőnek a kisujjában vannak. De végül is megbirkóztunk a dologgal, és Kárpáthi a körülményekhez képest iga­zán jó munkát végzett. Nyár derekán New Yorkban azután tapasztalt film­készítőknek adtuk át a leforgatott jele­neteket. Ők átdolgozták az én nyers forgatókönyvi vázlatomat, s tökéletlen, ámde emberileg kielégítő anyagunkból összevágták a Spanyolország szívét. Hát így lettem én dokumentumfilm-író és –rendező.”

Az a bizonyos Eyemo kamera egy akkor már elavult, néma filmfelvevő­gép volt, amelyet egy kölcsönzőből vett ki Kárpáthi. A Spanyolország szíve (Heart of Spain, 1937) című, 31 perces film végső formáját Paul Strand és Leó Hurwitz, a New York-i Frontier Films, a korábbi Munkás Fotó- és Film Liga nyomán létrejött filmkészítő vállalkozás két legnagyobb tehetségű munkatársa adta meg. (Paul Strand egyébként az amerikai és az egyetemes fotótörténet­nek is kimagasló alakja.) Kísérőszöve­get a hozzájuk ugyan nem mérhető tálentum, de az amerikai baloldal számá­ra Ben Maddow néven hasznosan munkálkodó Dávid Wolff írta.

*

Dr. Norman Bethune – ez nem derül ki Herbert Kline idézett szövegéből – a világon elsőként szervezett „tábori vérbankot” a spanyol polgárháború­ban. Az orvostörténetnek ez a kiemel­kedő, újító személyisége utóbb a kínai forradalomban folytatta tevékenységét. Életének, munkásságának legismertebb összefoglalóját Mao Ce-tung írta meg:

a vérmérgezésben meghalt Bethune halálára írott cikke, amelyben a kana­dai orvost az internacionalista forra­dalmárok példájaként állítja honfitársai és a világ elé, a szűkén válogatott Mao-kötetekben is megtalálható. 1990-ben Philip Borsos – magyaros vezetékneve dacára Tasmániában született kanadai filmrendező – kétrészes, nagyszabású, ám egészében csekély művészi hatású életrajzi filmet készített Bethune: Egy hős születése (Bethune: The Making of a Hero) címmel, kanadai-kínai-francia kopro­dukcióban. Donald Sutherland alakí­totta a címszerepet, nem rosszul: nem ezen a kitűnő színészen múlott a film sikertelensége.

*

Kárpáthi Géza Amerikába kerülvén ál­lítólag operatőrként és rendezőként még részt vett rövid ideig a dokumen­tumfilmesek mozgalmában. Erre nézve azonban e sorok írója csak homályos utalásokkal találkozott olvasmányaiban, tényekkel nem, még kevésbé látta eze­ket a talán létező, talán nem is létező dokumentumfilmeket. (ASpanyolország szívé-t persze igen. 1981-ben nagy ret­rospektív vetítéssorozatot szenteltek a lipcsei filmfesztiválon az American Social Documentary, vagyis az amerikai társa­dalmi dokumentumfilmezés történeté­nek. Alulírott ugyanaz évben a Filmvi­lág hasábjain három folytatásban fog­lalta össze akkor szerzett ismereteit.)

Mindenesetre Kárpáthi-Kaiser Géza nem adta föl színészi ambícióit: 1940-42-ben a New York-i Barter Theaterben játszott. 1943-ban Hollywoodban az Universal filmstúdió szerződtette. Színészként már a Charles Korvin mű­vésznevet viselte. Első filmje – csak ér­dekességként említjük – az Arséne Lupin közbelép című, szórakoztató krimi volt. Utóbb olyan jó nevű rendezőkkel dol­gozott, mint William Dieterle, Jacques Tourneur, Jean Negulescu, szerepelt Stanley Kramer Bolondok hajója című, közismert filmjében is. És persze szá­mos televíziós opusban, ami nemigen került túl Amerika határain. Az 1970-es években, ha igaz, egy időre visszaköl­tözött Európába, Svájcban lakott. Egyik utolsó, fontos szerepét a Marvin J. Chomsky rendezte, óriási visszhangot keltett, négyrészes televíziós filmben, a Holocaust-ban játszotta, 1978-ban: ő volt a varsói gettó zsidó­tanácsának elnöke. Jelenleg, megbízhatónak tetsző értesü­lésünk szerint, New Yorkban éli a nyug­díjasok szerény életét.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A viccelődő jogállam jogi kultúrája

Magyarország – így hirdeti a rendszer-váltáskor hatalomra került politikai elit – 1990 óta jogállam, s ez igen derék dolog. A jogállam ugyanis – a közkeletű meghatározások szerint – olyan, jog­renden alapuló államiság, amelyben minden állampolgár egyenlőséget és szabadságot, a személyiség integritását az állam hatalmi központjainak min­denhatósága ellen maga a jogrend sza­vatolja, s ilyen módon olyan jogi ga­ranciát nyújt a demokratikus rendhez, ami képes megfosztani a mindenkori államhatalmat a jogalkotás, a jogértel­mezés és a jogalkalmazás önkényessé­gétől. S tény ami tény, az államtól nem kell rettegnünk többé. Magyarország miniszterelnökét akár naponta három­szor is fel lehet szólítani a parlamenttől a sarki kocsmáig akárhol, hogy azonnal mondjon le egész kormányával együtt; amilyen biztos, hogy a választási ciklus utolsó másodpercéig nem fog lemonda­ni, éppoly biztos az is, hogy az ellene szólók nyugodtan alhatnak, nem jön ér­tük a lefüggönyözött autó éjfél és haj­nal között.

Nincsenek nálunk többé konstruált politikai perek, a renitenskedve szájaló írókról nem készülnek tilalmi listák, a hatalomnak ellen­szenves írásokat pub­likáló szerkesztőket nem váltják le, s a nézeteikért nem teszik utcára az em­bereket.

Mindez, mint mondottam, igen de­rék, szabadságunkat széles dimenziók­ban kiterjesztő dolog. Ám létezik fonák­ja is, ha meggondoljuk, hogy másfelől e jogállam közönyösen röhöghet raj­tunk, hiszen a hatalom birtokosait négy esztendeig akkor se hívhatjuk vissza, ha választási jelszavaik egytől egyig palifogó hazudozásnak bizonyulnak. Az írókat, szerkesztőket sem kell elnémítani többé, dotáció nélkül úgyse tudják megjelen­tetni a kiadványaikat, s ha megjelentetik, kinek van arra pénze, hogy nyomtatott betűre herdálja az inflációban egyre zsugorodó vásárlóerejű jövedelmét? A világnézetükért sem kell utcára tenni az embereket, odakerülnek leépítés, csőd, cégeladás stb. okán minden ideoló­giai indok nélkül is.

Derűs közérzete van hát ennek a jog­államnak; még viccelődik is velünk, amikor például a nyilas agitációt egy joviális kacsintással tudományos isme­retterjesztő tevékenységnek minősíti. Amikor a NATO-hoz való csatlakozás ügyében tartandó, megfelelő számban aláírt népszavazási kérelmet azzal a hu­moros kifogással utasítja vissza, hogy jóllehet kormányzatunk egyebet sem tesz, mint síppal-dobbal-nádihegedűvel a belépésre készülődik, e kérdés mos­tanság valahogyan mégsem aktuális. Vagy amikor a kártérítési pereket a bí­róságok öt-hat esztendeig húzzák-nyúzzák, s a károsultak az ítéletet – perbeli ellenfeleik kaján kuncogása mellett – végül csak üres papírosként hasznosít­hatják.

Nagy kérdés persze, van-e joga tré­fálkozni a jogállamnak, hiszen a Bün­tető Törvénykönyv meglehetősen pon­tosan rögzíti, mi minősül – a fenti pél­dáknál maradva – uszításnak, más rendelkezések pedig azt is megszabják, mikor kell népszavazást tartani, s mi­lyen határidőkkel köteles igazságot szolgáltatni a bíróság a károsultaknak. A jogállam nem értelmezheti önkényesen a törvényeket, s nem hivatkozhat arra sem, hogy a népszavazások költsé­gesek, ügyészei, bírái pedig kisfizetésűek, kevesen vannak, s ilyen-olyan elfog­laltak, túlterheltek, képtelenek igazod­ni az előírt terminusokhoz.

Hasonló kérdés, hogy tunyán bölcs nyugalommal tűrheti-e a jogállam a jo­gi kultúra összeomlását, azt, hogy a rendőrség vállvonogatva bámulja a fe­ketegazdaság burjánzását, a gengszter­világ terebélyesedését, a közbiztonság felbomlását, a kábítószer-kereskedelem piachódítását? Azt, hogy – saját veze­tőink nyilatkozatai szerint – a rend­őrök maguk is nyakig benne vannak abban, hogy az autólopások terén vi­lágrekordokat döntögetünk? Jogállam van-e egy olyan országban, ahol a ká­rosultnak jogászok tanácsolják, hogy amennyiben a milliós előleggel lelépő vállalkozótól vissza akarja szerezni a pénzét, hagyja békén az ügyészeket és bírákat, béreljen fel erre szakosodott verőlegényeket, azok garantáltan segí­tenek minden gondján.

Ráadásul pedig – újabb szenzáció­ként – politikusaink egyre úgy nyilat­koznak, hogy a feketegazdaság és a gengsztervilág összefonódik a politikai elittel. Neveket, tényeket persze nem mond senki, a közember voltaképpen úgy hallgatja ezeket a kinyilatkoztatá­sokat, mint a hajdani latin misék szer­tartásszövegeit. A feketegazdaságról az egyetlen tudható konkrétum az, hogy a metróbejárók előtt s a „lengyelpiaco­kon” sokszoknyás parasztnénik, cigány­lányok és mindenféle külföldiek kínálgatják a portékáikat. Ezek a szerencsét­lenek vágnák zsebre a nemzeti jövede­lem egyharmadát? Ők fonódnának össze a sorsunkról döntögető honatyák­kal és minisztériumi főtisztviselőkkel?

Viccelődik velünk ez a jogállam. S nagy baj, hogy a viccei egyre rosszab­bak, az ország lakosságának pedig ro­hamosan csökken a humorérzéke.

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Gondok és monológok

Györe Imre: Magyar monológok

Györe Imre kötete eleddig a legszebb, amellyel a suta millecentenárium meg­ajándékozott bennünket. Balassi, Zrí­nyi, Mikes, Kölcsey, Petőfi, Széchenyi, Arany, Babits, Radnóti és József Attila verseinek imitációja, tovább­gon­do­lása, de sokkal több, mint költői-irodalom­történeti stílusgyakorlat, játék és eszmei leltár: csaknem félezer évünknek is summázata, nagylélegzetű, archaizáló s analizáló, de indulat fűtötte versekben.

A fölelevenített és tovább írt költők mintegy a magyar gondok és gondola­tok összegezői, s nemcsak az ők, hanem két zseniálisan probléma­gazdag és problematikus mű meglátásai is be­épülnek a kötetbe (talán a mai költő szándékától függetlenül): Szekfü Három nemzedékéé és Németh Kisebbségbenjéé. Mert Györe a honi liberalizmusnak éppúgy kritikáját adja, mint ezek, s megtalálja azt a mélyebb magyarságot, amelyet Németh is keresett – mert van ilyen, lényege pedig a népiség, a szegénységgel való azonosulás, a kisnemes és jámbor (bár olykor lázadó) pa­raszt magatartása. A gond pedig ennek s az „európaiság” és „modernizáció” cí­mén meg-megújított idegen (osztrák, úri s tőkés) elnyomásnak kontrasztja. És épp ez utóbbinak a múltban való föllelése teszi maivá a versezetet: Györe saját, rendszerváltozás utáni keserűsé­gében talál rá a múlt hasonló csalódá­sainak költői föl- és megidézésére.

A kötet minden nagy verse tökéletes stílusazonosulás, de ami még több: tör­téneti átélés, amely a mára is utal s ugyanakkor pszichológiai (sőt, mély­pszichológiai!) remeklés. Ám az eszmei-politikai azonosuláson túl ugyanakkor az egész Győrének saját költészete, amely minden „megidézett” alkotó alakjának felvétele során folyvást változik is, még­pedig páratlan nyelvi gazdaságot tanú­sítva. Képek s helyzetek bőségével, la­zán rímelő, asszociatív, csaknem szabad­versekkel, amelyek Balassi reneszánszá­tól Zrínyi barokkján, Kölcsey, Arany s Babits ideges klasszicizmusán, Petőfi és Széchenyi plebejus és főúri romantiká­ján át egészen Ady és József Attila exp­resszivitásáig sőt szürrealizmusáig ível­nek, hogy Radnóti modern neoklasszi­cizmusában öltsék fel századunk tragi­kus létköltészetének színeit. így ölelke­zik múlt és jelen – megannyi bukás megemelt, távlatos értelmezése tanúsá­gával és tanulságával a mai bukások értelmét és értelmetlenségét is fölmu­tatva, s ezáltal nyújtva vigaszt és re­ményt – akárcsak a hajdani Nagyok megtört életműve tette.

Nem félek kimondani: nagyformátu­mú, már-már grandiózus mű ez, mely elgondolkodtat, fölkavar és fölemel: függetlenség, szabadság örök magyar törekvéseinek jelenlegi, jövőre tekintő reményteli szolgálatára.

(Zrínyi Kiadó)

BISTEY ANDRÁS

Egy könyv a múltról a jelen jobb megértéséhez

J. Nagy László: A Maghreb országok felszabadulása (1919-1956)

Az Európai Unió Jean Monnet projekt­je és Felsőoktatási Fejlesztési Alap támo­gatásával Szegeden jelent meg ez a mun­ka, amely az észak-afrikai Maghreb-térséget alkotó három egykori francia gyarmat: Marokkó, Algir és Tunisz tör­ténelmének sorsfordító évtizedeit elem­zi. Nemcsak történészek számára nélkülöz­hetetlen olvasmány. Ők ugyan­is – akár Afrika, az arab világ vagy akár Franciaország története legyen is kutatásaik tárgya – semmiképpen sem kerülhetik meg azokat az eseményeket és problémákat, amelyekkel a könyv foglalkozik.

Ám a múlt jobb megértése mellett a jelenbeli események reálisabb értelme­zéséhez is hozzásegít a könyv. A térség, különösen Algéria ma is a forrongás, sőt ez utóbbi valamiféle csendes, de nem kevésbé gyilkos polgárháború ál­lapotában van, amit a mai európai em­ber hajlamos irracionális okokkal ma­gyarázni.

J. Nagy László, a szegedi József Attila Tudományegyetem tanszékvezető egye­temi tanára, aki a témáról több könyvet és tanulmányt publikált, ebben a mun­kájában 1956-ig követi az eseményeket. Abban az évben nyerte el függetlensé­gét Marokkó és Tunisz, s jött létre olyan nemzeti egység Algírban, amely a nemzetközi helyzet kedvező alakulá­sával együtt visszafordíthatatlanná tette a dekolonizációs folyamatot a térség­ben. Az 1956-ig történt események és folyamatok azonban nem csupán a füg­getlenséghez vezető út végigjárását tet­ték lehetővé, de mintegy bekódolták az algíri társadalomba a későbbi tragikus polgárháborús viszonyokat is. Olyan erők fogtak össze a függetlenség kiví­vásáért, amelyek ellentéteinek a közös cél elérése után törvényszerűen ki kel­lett robbannia. A különböző diktatúrák ezeknek az ellentéteknek a feloldását csak elodázták, egészen napjainkig.

A könyv azonban több, mint értékes tanulmány a Maghreb-térség népeinek a gyarmatosítás ellen vívott harcáról. A szerző maga egy szerény mondatban vall erről az előszóban: „Á könyv azon­ban a szorosan vett tudományos ered­ményeken túl… hozzájárulás kíván len­ni önmagunk alaposabb megismerésé­hez, múltunk – és jelenünk teljesebb megítéléséhez is.”

J. Nagy tudományos tevékenységé­ben, amelynek jelenleg legmagasabb szintű összefoglalása ez a könyv, termé­kenyen egyesül a történész és a poli­tológus szemléletmódja. Úgy vizsgálja a Maghreb-térség történetét, hogy té­máját mindig szélesebb összefüggésbe helyezve, értékes eredményekhez jut a nemzeti kérdés és a társadalmi haladás, a különböző civilizációk együttélése, az egyidejűleg több civilizációhoz kötődés ellentmondásainak vizsgálata nyomán. Ez pedig napjainkban (elegendő csak a balkáni háborúra vagy a Szovjetunió utódállamaiban kirobbant ellenségeske­désekre gondolni) a legfontosabb napi problémává vált a világ sok forrongó pontján.

A szerző viszonylag nagy teret szentel a francia és az arab (főleg az algíri) kom­munisták és a Maghreb-térség nemzeti felszabadító harcában részt vevő egyéb erők viszonyának. Maggyőzően és tiszte­letre méltó tárgyilagossággal bizonyítja, hogy az elkövetett hibák milyen súlyos következményekhez vezettek mindkét fél, elsősorban azonban a kommunisták számára. Ma, amikor tragikusan bebi­zonyosodott annak a tételnek a tartha­tatlansága, hogy a győztes szocialista forradalom nyomán mintegy automati­kusan megoldódnak a nemzeti ellenté­tek, s a baloldali erőknek lényegében ma sincsenek megfelelően hatékony és eredményes módszereik a nemzeti kér­dés kezelésére, különösen időszerűek és tovább­gondolásra érdemesek a könyv ide vonatkozó megállapításai. Hogy ez mennyire sürgető feladat ma

Magyarországon is, azt többek között bizonyítja az egész magyar baloldal bi­zonytalan és ellentmondásos viszonya a környező országokban élő magyarság nemzetiségi követeléseihez. Ennek egyik következménye, hogy az ottani magya­rok között lényegében nem tudtak gyö­keret verni a baloldali eszmék, nincse­nek számottevő baloldali szervezetek, még ott sem (például Szlovákiában), ahol ezeknek jelentős hagyományai vannak.

Látszólag messzire távolodtam J. Nagy Lászlónak a Maghreb-térség harcáról írott kitűnő könyvétől. Az eltávolodás azonban csupán látszólagos. A tanulmány gondolatgazdagsága a továbbgondolást ilyen módon is lehetővé teszi.

KÖNYVAJÁNLAT

„November. Születik a hóember. Hó­ember. Haldoklik a november:” No­vember – Szilágyi Domokos naptárából. Húsz éve már, hogy egy november eleji napon a házsongárdi temetőben örök nyugalomba helyezték a modern ma­gyar költészet egyik legjelentősebb al­kotójának földi maradványait. Élt har­mincnyolc évet Romániában, Erdélyben, 1955-től Kolozsvárott. Az Igaz Szó, majd a bukaresti Előre munkatársa volt, ez­után betegnyugdíjasként élt. Műfordí­tóként a klasszikus és kortárs román költőkön kívül főleg az angol nyelvű költészetet és prózát tolmácsolta. És verseket, tanulmányokat, esszéket írt. Életében tizenkilenc kötete jelent meg, halála után az összegyűjtött versek és több válogatás, levelezés, emlékkönyv, róla szóló tanulmány. Tragikus körül­mények közt hunyt el. Ennyi a lexikon­cikk. A Balassi Kiadó a kolozsvári Ko­runk főszerkesztőjének Kántor Lajosnak, szubjektív hangvételű kismonográfiájával emlékezik a költőre. A Ki vagy Te, Szilágyi Domokos? című rendhagyó szerkezetű könyvben egykori munka­kapcsolatuk számos dokumentumát, le­velezésüket adja közre Kántor Lajos, miközben személyes tapasztalatai s más források segítségével a költő életútját, irodalmi pályáját rajzolja meg. Vers­elemzései, melyek olykor egy-egy mo­tívum eredetének részletes vizsgálatáig terjednek, a költő kortársaihoz és a vi­lágirodalom nagyjaihoz fűződő kapcso­latát is megvilágítják. Kántor Lajos már az 1979-ben megjelent posztumusz Szilágyi-kötetben, a „Kényszerleszállás” előszavában is foglalkozik a költő „játé­kaival”, mint a költészetére oly jellemző jelenséggel. Most mindezt kiteljesítve olvashatjuk e kötetben.

„Nincs is más humánus tevékenység, mint a játék.” A Pesti Szalon Könyvkiadó Ottlik emlékkönyvében fejezetcím ez az aforizma Ottlik Géza fényképe fölött, aki többszörös játéknagymester volt, hiszen nemcsak a modern magyar irodalom kivételes tehetségű alkotója, a magyar nyelv nagy művésze íróként és műfor­dítóként egyaránt, hanem nemzetközi hírű bridzsjátékos s eredetileg matema­tikus volt. A közel ötszáz oldalas emlékkönyv lapjain néhány, kötetben még nem publikált Ottlik novellát, tárcát, cikket is olvashatunk, melyeket a szer­kesztő Kelecsényi László adaléknak szán az irodalmi pályafutás fehér foltjainak feltérképezéséhez. Tanulmányok, emlé­kezések, születésnapi köszöntők, vallo­mások sokasága idézi Ottlik Géza alak­ját, emberi vonásait, írói munkásságá­nak értékeit. A kötet első részében ol­vashatók Schöpflin Aladár és Czibor Já­nos lektori jelentései az „Iskola a hatá­ron” előzményének tartott „Továbbélők” című művéről, valamint többek között Rónay György írása a „Hajnali háztetők” című, kisregényt és novellá­kat tartalmazó kötetről. A következő fe­jezet szerzői, Illés Béla, Rónay György, Lengyel Balázs, Tandori Dezső, Györe Balázs a nagy regényről, az „Iskola a határon”-ról szólnak, majd Ottlik többi műve is sorra kerül a kortársak emlé­kezéseiben, elemzéseiben. Utolsó, posz­tumusz műve, a „Buda” című regény kiadástörténetét a Lengyel Péterrel ké­szült interjúból ismerhetjük meg, akit Ottlik maga bízott meg a sajtó alá ren­dezés munkálataival. Rendkívül élveze­tes olvasmány az emlékkönyv, hiszen a kötet szerzői, miközben Ottlikhoz vagy egy-egy művéhez való viszonyukat, von­zódásaikat papírra vetik, maguk is fel­tárulkoznak. A kiadó a kötet megjelen­tetésével hangsúlyosan hozzájárult az Esterházy Péter által megfogalmazott cél eléréséhez: „Mert egy irodalom, amely – ahogy mondani szokás – ad magára valamit, nem engedheti meg azt a fényűzést, hogy egyik legjobbjáról ne tudjon meg mindent, és ne tudas­son mindent.” Ottlikot egy napsütéses, felhőtlen napon, 1990. november hatodikán kísérték utolsó útjára a Farkas­réti temetőben.

A közelmúltban megjelent olasz iro­dalomtörténet után Madarász Imre Az olasz irodalom antológiáját is közreadta a Nemzeti Tankönyvkiadónál. Egy ilyen nagyszabású válogatás megjelenése min­dig ünnepi irodalmi eseménynek számít, különösen akkor, mint az olasz iroda­lom esetében, ha átfogó antológia több, mint fél évszázada nem látott napvilágot. Bár a szöveggyűjtemény az irodalom-történethez igazodik, önmagában is használható, olvasható kötet, hiszen a vezérelv az volt a válogatásnál, hogy lehetőleg teljes művek vagy nagyobb művek összefüggő, kerek részei, egész fejezetei jelenjenek meg benne, repre­zentálva a teljes alkotást. Az olasz iro­dalom kiemelkedő alkotóinak remek­művei sora­koznak a könyv lapjain, a szigorú válogató nem akart „mindenki­től, mindenből valamicskét” bemutatni. A nagy művészeti korszakok szerint ta­golt összeállításban a közölt művek előtt a szerzők rövid, tömör életrajzát, és a műre vonatkozó legfontosabb tudni­valókat olvashatjuk. Madarász Imre fi­gyelmünkbe ajánlja az összeállítás ta­nulságait is a kötet előszavában, neve­zetesen azt, hogy műfordítás irodal­munknak óriási tartozásai vannak az olasz irodalommal szemben is. Számos korszakos jelentőségű alkotás egyálta­lán nem olvasható magyarul, például Dante összes művei vagy Manzoni drá­mái. A régen megjelent, ma szinte hoz­záférhetetlen fordítások jórészt el is avultak, vagy felfrissített kiadásra vár­nak. Elismerően szól ugyanakkor az utóbbi években megjelent olasz művek­ről, a színvonalas fordításokról, melyek e kötetbe is bekerültek a klasszikusnak számító átültetések mellé. Baranyi Fe­renc, Simon Gyula, Sztanó László mellett a legifjabb műfordító nemzedék is része­se e nagyszerű antológia megjelenésé­nek, melyben több olasz irodalmi alko­tás először olvasható magyar nyelven.

Az orosz irodalom csodálatos kin­csesházából emelte ki az Európai Kiadó Nyikolaj Vasziljevics Gogol Válogatás bará­taimmal folytatott levelezésemből című könyvét, s Mérleg című kitűnő soroza­tában jelentette meg, magyar fordítás­ban először. A kiadás szenzációértékét növeli, hogy a teljes szövegű, csonkítatlan kiadás az orosz kiadások mellett is ritkaságszámba megy. Gogol eszméinek gyűjteménye fiktív levelek formájában 1847-ben jelent meg, s mint Szerb An­tal tanulmányában olvashatjuk. „Könyv még úgy nem bukott meg, mint ez. Egyforma ellenszenvvel fogadta közön­ség és kritika. A kritikusok két ellensé­gesen szemben­álló tábora, a nyugatosok és a szlavofilek egy pillanatra fegy­verszünetet kötött, hogy együttes erő­vel támadhassák Gogolt.” Belinszkij, a legnagyobb orosz kritikus, Gogol mű­veinek méltatója és propagátora üvöl­tött halálos ágyán, mikor elolvasta a könyvet, s innen írta megsemmisítő erejű válaszát. Gogol ugyanis azt írta le e könyvben, hogy a nagy szent Orosz­országot csak a régi patriarkális egysze­rűséghez való visszatérés mentheti meg, a cárnak és a pravoszláv egyház­nak való teljes engedelmesség. Az írástudatlan muzsikok abszolút ura legyen a földesúr, ahogyan a férj is a feleség­nek. A kancsuka üdvös nevelőeszköz mindehhez, s irtandók a fertőző nyu­gati eszmék s a humanitárius szellem. Az orosz kultúrában máig ható szlavofil eszmék első, igaz naiv és kegyetlen, de legnagyobb formátumú és legnagyobb visszatetszést keltő meghirdetése volt ez a könyv, melynek ellenséges fogadtatá­sa kétségbe ejtette Gogolt. „Nem is tu­dom – írta –, hogy lehet az, hogy nem bolondultam meg ettől a szörnyű zagyvaságtól. Csak azt tudom, hogy a szí­vem megszakadt és megbénultam. Dü­hös ellenfelek ellen lehet hadakozni, de Isten őrizzen meg mindenkit attól, hogy a barátai ellen kelljen küzdenie. Ekkor törik össze az emberben min­den.” Gogol eszmei fordulatának meg­értéséhez a sorsának alakulását nagy empátiával elemző Szerb Antal tanul­mányát is ajánlom szíves figyelmükbe, a „Gondolatok a könyvtárban” című kötetéből.

Érdekes, színes, szórakoztató kultúr­történeti mű a német származású ame­rikai Wittkower házaspár, Rudolf és Mar­got könyve: A Szaturnusz jegyében. A mű­vész személyisége az ókortól a francia for­radalomig. (Osiris könyvtár művé­szettörténet sorozat.) Az először 1963-ban megjelent műben a jelzett időszak­ban, de főleg a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus korában élt és alkotó művészek személyiségének különös vo­násait kutatják a világhírű művészet-történész szerzők. Kis és nagy mesterek „furcsaságait” sorolják fel gazdagon do­kumentálva korabeli levelek, visszaem­lékezések, életrajzok, jogi iratok s más fennmaradt írásos anyagok részleteivel. Külön-külön fejezetekben tárgyalják a művészek különcségeit és modorát, őrültségeiket, az öngyilkosságokat, sze­relmi életüket, kicsapongásaikat, a bű­nözést, a pénzhez való viszonyukat, s közben sok téveszme cáfolata is meg­történik, például a zsenialitás – őrült­ség, művészi nagyság – erkölcsi nagy­ság viszonylatában. Vitába szállnak a freudista művészet­értelmezéssel is, ám a tudományos megközelítés ellenére mindvégig ébren tudják tartani az ol­vasó érdeklődését. A „furcsaságok” köny­vében a művész öntudatra ébredését, szerepének és társadalmi helyzetének változását követhetjük nyomon a ro­mantika koráig.

(emmi)