Úgy volt, hogy lesz valami
mondandóm Bertolt Brechtről,
ki sorra letépte
a dolgokra ragasztott
tapétákat,
s megvizsgálta sokféle módon,
hogy mi van alattuk,
kétségbe vonta, hogy éppen
aképpen vannak
jól helyükön, ahogyan vannak,
(s szükségszerűen? – kérdve)
vizsgálta a dolgok
színét, fonákját,
s újra elölről,
naívan-ravaszul
pillantgatva ki sildes
sapkája sildje alól,
szóvá is tette,
valamit látott,
vagyis így belepiszkált
a maga módján
az érinthetetlen szerkezetekbe,
s miközben figyelt
a nép szájára, anélkül,
hogy akárcsak egyszer is
a nép szájíze szerint
beszélt volna magáról a népről,
sőt, lehetőleg
népnek se nevezte,
hogyan is, hiszen osztály –
– osztályügyekben járt-kélt,
tulajdonviszonyokról szólt
süket szövegek nélkül,
a proletárok, mondta, a proletárok,
s „a kommunizmus
nem változatok egyike”,
mondta —
itt elakadtam, elakadtam,
mit csináljunk?
Vereség, vereség, vereség,
kényszerű kezdet, ez a tény,
kényszerű újrakezdés, tény ez,
s egyszerűen: tény vagyok én
magam is,
nem a holnapból, hanem
a mából meg a holnaputánból…
Úgy vegyük ezt a dolgot,
ahogy van, s éppen annak
nézzük, ami. Vagyishogy
élet-széles
szakadék közted-köztük,
s nem nőtt oly magas szálfa,
mi, ha kidőlne, egyik
vége itt lenne, másik
vége a másik parton,
s átimbolyognál rajta,
vagy másznál, négykézláb is,
nem:
te éppen felrugaszkodsz
egy kortynyi levegőért,
sokadszor, s kérdés, meddig,
ők Münchausen bárót
idézik, effektusként,
vagyishogy: fogd marékra
hajadat lenn a mélyben,
és húzzad, húzzad, húzzad,
amíglen fel nem húztad
magad a víz színére,
s aztán nem merülsz vissza,
ha folyton, s jól kapaszkodsz,
egyénileg, na persze,
véletlenül se mást húzz
legalább szájig, föntre,
ki-ki saját hajába,
satöbbi és a többi,
egy életen át, mindig,
egyéni szabadságok
(sok kicsi sokra megy majd)
kitesznek egy egészet,
a rendszer, ó, a rendszer,
ki-ki egyéni, persze,
pénz, pénz, pénz, pénz,
sőt, mani, ez a lényeg,
mindösszesen, szabadság –
úgy vegyük ezt a dolgot,
ahogy van, mondom ismét,
epizód, bárha hosszú,
fölösleges beszélni,
sopánkodni meg pláne,
amíg egy utcakő van,
bár a bazalthegy mélyén.
Elég, ha annyit mondok: nem! –
s naponta tízszer?
S többször, ha úgy adódik?
Meg hogy leszarom őket?
Mindet, ahányan vannak?
Mert tudom: honnan jönnek,
s hogy merre mennek, mondják.
S ha nem mondanák? Akkor?
A lábnyomok beszélnek,
vagy nem? S a mohó ujjak,
ahogyan kotorásznak,
hogy elkapják parányi
parazsad, amit hordasz,
hogy aztán lehugyozzák,
tán nem mondanak semmit?
De nem kapják el, nem, nem.
Mit izgatod magad hát?
Hajléktalanok ülnek
a csapdosó esőben
a szemközti fa lombja
alatt, a csikkjük óják,
füstjük büdös, de felszáll.
Nem szólnak semmit. Nem. Nem.
Nem, nem! Már azt se mondják.
Hát hogy lenne elég, ha
akár naponta tízszer
azt mondanád, hogy nem, nem!?
Köznapi keljfeljancsik,
kik egyre nehezebben
kelünk fel reggel, este,
sőt, délben s éjféltájban,
délelőtt, délután is,
mikor a pofont kapjuk
váratlan pillanatban;
örökös készenlét ez,
már ezzel kicsinálnak,
hogy mindig talprakészen,
kényszerű, önként vállalt
kivagyásunkkal, melytől
éppen e pillanatban
nem változik meg semmi,
de bizony, megszülettek
azok, kik észbekapnak,
s elgondolkoznak rajta:
hogyan is, mitől is van,
hogy pofon és pofon után
föl lehet kelni mégis?
Ki mondja, hogy ez semmi,
s értelmetlenül élünk?
Ez majd megéri – nézem
az ág tövén a varjút,
ahogy csőrét csiszolja
a csontszáraz fakérgen,
ez itt még ötven évet
megél, vagy százat is tán,
kékes-fekete tolla
fiatalosan fénylik,
időnként visszapillant,
tárgyilagosan szinte,
sokat tud, mint a varjak,
azt persze, mégse tudja;
mit ér meg ő, mit én nem.
E számunk összeállításakor kaptuk a szomorú hírt, hogy életének 74. évében elhunyt Fehér Klára. Munkatársa volt lapunknak, több szép írását is hasábjainkon publikálta. Emlékét megőrizzük.
Sosem vettünk egymásnak drága ajándékot. A jegygyűrűmön kívül sohasem kaptam a férjemtől ékszert. Nem gyűjtöttünk festményt és szőnyeget. Nem gyűjtöttünk semmit. Ha akadt két krajcárunk, elutaztuk, ha volt ezer forintunk, azt is. De utazás közben fejedelmi bőkezűséggel osztogattuk ajándékainkat. Párizsban Lacinak adtam a Piacé des Vosges-t, én kaptam tőle Firenzében örök birtokomul a Signoriát és a Ponté Vecchiót. Sienát mindenestül neki adtam, a kagyló alakú tértől a lovasjátékokig, mert Sienát nagyon szerette mindig. Én elkértem tőle egy szőke hajú kislányt Prágában, az Orjol tövében, de férjem szigorúan rám szólt: embert nem ajándékozunk. De nagylelkűen nekem adta Japánban a Kegon-vízesést, és enyém lett egy gyönyörű japán közmondás is: „Ha szereted a fiadat, utazni küldd.” Övé lett a Rio de Janeiró-i tengerparton a sétány hullámmintás szegélye, és amíg világ a világ, enyém a harangjáték a kecskeméti városházán.
Talán húsz éve annak, hogy keresztülmentünk a mostari öreg hídon. Azon a hídon, azon a gyönyörűn, amit Csontváry képéről már ismertünk. Varázslatos nyári reggel volt, a hídhoz vezető, keskeny, emelkedő utcában megálltunk a péknél, vettünk két pitát, amolyan lángosszerű, jó ízű, friss lepényt. Kicsit odább egy bugyogós muzulmán árusnál egy marék fügét, és árusok, szamarat hajtó vásárosok forgatagában mentünk, mentünk felfelé a hídon. Erezni lehetett a frissen pörkölt kávé illatát, a híd túloldaláról, a pici török kávézóból szűrődött ki. És a hídról kicsi gyerekek ugráltak a rohanó folyóba.
Lélegzetelállító mutatvány volt. Bátran és nevetve dobták át magukat a korláton. Hány nemzedék óta játszották ezt a félelmetes játékot? Kihajoltam a korláton. Szikrázva csapott fel körülöttük a víz. Ezerszínű, kavargó örvény, tajték, buborék, szédítő tükör. A zöld folyó, a nap arany fénye, a kavargó tömeg millió színe, a levegő mézes illatában elkeveredő erdő-, virág-, fügeillat, a friss lepény íze a számban sohasem érzett boldogsággal árasztott el. A béke és a nyugalom érzése volt, a gyerekkor biztonsága, a csodálkozó, áradó felismerés: milyen szép a világ!
És akkor telhetetlenül azt kértem férjemtől: kérlek, add nekem a mostari hidat! Szívesen – válaszolta –, de aztán jól vigyázz rá! És ezen nevettünk, harsányan és gyanútlanul. Mert ugyan mit kell vigyázni egy fél évezredes hídra? Őrködnek rajta a pitaárusok, a turisták, a vízbe ugráló, kócos gyerekek, a domboldalon lapuló házakban élő asszonyok és férfiak, anyák, tanítók, árusok, orvosok, szerbek, bosnyákok.
Éjszaka gyakran arra ébredek, hogy nem vigyáztam a hídra. Se én, se te, se mások. Valamit nem tettünk meg, valamit elmulasztottunk, valamit nem így kellett volna.
Hallom, újra fel fogják építeni a hidat. Olyat, de nem ugyanazt. Hol vannak eltemetve a kócos gyerekek? Ki főzi most a kávét? Ki siratta meg a pitaárust?
Jaj, vigyázzunk hídjainkra!
Nem azért, mert szomorú vagy egyedül,
nem azért visznek el.
Hanem, hogy tanulj meg ugatni,
és teljesítsd a parancsokat,
hogy ne örülj minden idegennek,
és ne engedd, hogy megsimogassalak. –
Azért visznek el, hogy ugassál,
mindenkire, akit szerettél,
mert őrizni kell a házat,
és kutyaként kell viselkedni.
Fehéren siklottak a vizen,
csőrük kenyér után kapott;
fehéren úsztam el velük
fejem lehajtva, hosszú nyakkal.
Weöres Sándor versének fordítása
Dzsá, a szellem ébredez.
Vigyázz! Ébred, támad.
Vigyázz, ha felébred, támad!
Menekülj gyorsan előle, siess!
Nevet, dörmög, énekel.
Nevet, csalogat, énekel.
Nevet, búgja az énekét,
varázs ének ez! Siess!
Megfogott, hiába menekülsz.
Kezéből többé ki nem kerülsz,
hiába futsz el, menekülsz,
vissza mindig hozzá kerülsz, siess!
Most, ahogy így ülök,
el szeretnék futni,
futni, amikor senki se lát,
de elég, hogy most így ülök
egyedül, ezen a lépcsőn,
melyen virágok futnak.
Megnyomta a hívőgombot, és várakozott. Hamarosan kivilágosodott a zöld lámpa, ő pedig kinyitotta a felvonó ajtaját, és belépett a liftbe. Elindult a hetedik emelet felé.
De akkor már érezte.
Mintha hűvös szellő bizsergette volna karjait a rövid ujjú ingben, mintha megritkult volna valamelyest körülötte a levegő, akárcsak ha repülőgépen ült volna, amelynek utaskabinjába felszálláskor alacsonyabb nyomású és hűvösebb levegőt fecskendez a klímaberendezés.
Tudta mindazonáltal, hogy lúdbőrös bár az egész teste, és vacognak a fogai – mindez nem a levegőtől van. Ha lett volna nála hőmérő és rápillant, megbizonyosodhatott volna felőle, hogy tizedfoknyit sem csökkent a hőmérséklet. Nem a levegő vált hideggé – őt magát járta át a félelem.
Még csak a negyedik emelet táján kapaszkodott fölfelé a lift, amikor már tudta.
Érezte, hogy a rettegéstől elerőtlenedik a lába, ágyékát pedig elöntötte az a gáttájéki szorongás,amely kicsiny gyermekkora óta állandó kísérője volt páni félelmének.
Kétségbeesetten tapadt a tekintete az épület szintjeit mutató digitális kijelzőre. Az ötös szám mögötti fény éppen kialudt, hogy ugyanabban a pillanatban kigyulladjon a hatos.
Kiverte a bőrét a veríték.
Biztosan ezt nevezik hideg verejtéknek – gondolta, és szavakban meg sem fogalmazódva, átfutott rajta egy ehhez kapcsolódó másik gondolat: hogy – már hallott ilyesféléről – a végveszély pillanatában mindenki tiszta, hideg fejjel képes gondolkodni.
A legutolsó pillanatokban.
De hát még nem is a legutolsó: egy emelet még hátra van – villant belé, ugyancsak szavakba nem öltve az önnyugtató, ámde hiú gondolatfoszlány, a „hátha megúszom mégis” épületszintekre konkretizált változata.
– De bizony! – Fennhangon mondta ki a választ önnön kérdésére, amikor a hetediken kicsiny döccenéssel megállt a felvonó. A hangja gyenge volt.
A sínen futó felső ajtó önműködően elhúzódott, a külsőt pedig ereje végső megfeszítésével ő maga nyitotta ki.
A felvonószekrény előtt pedig, a ház fényesen megvilágított folyosóján, valóban ott állt Az.
Csak az ökörfarkkóró büdös virága
rikít ebben a szárazságtól szürke
mezőben. – Ó, nedvesség-tejét hova szűrte
vájjon a nyár, miféle ördög csuprába?!
hogy kókadtan kotlik a krumpli is szinte
a sívó homokon s végső óráit rángja;
sápad a zöldje; zöldön: csillaga – rangja.
Az indák röghöz tapadása most őszinte…
Az ördögszekér is megindul őszülten
a közeli dombról a völgybe le s kacatja
lesz a takaríthatatlan szemétnek s áztatja
majd rohadásig az ősz… Csak a nadragulya
játssza az elevent; de igazában őkelme sem
viselkedik e szárító világban hősiesen.
1987
Mi lesz azokkal,
akiknek nem volt
földjük talán „egy kapa se”;
akiket sokkol
– immáron okkal –
az a jólismert: „pofa be…!”
Három millió
koldus lesz újból,
s urat reszketve süvegei
ismét a munkás,
hogy kapjon munkát…?
mer’… „a családnak élni kell…”!
„Megélhetési
bűnözés”-t égni
itten a marék hamuig…?! –
Inkább a „vissza”
keserét issza
minálunk proli és muzsik…!
Talán ha minden
liciten Isten
üthetne gongot s krisztusok
kapnának itten
jövőnkhöz vitten
közös-vagyonból birtokot:
lehetne szép-szent
az a sok elcsent
magántulajdon haszna itt;
dehát… mi haszna…!
ront a miazma;
s Költőnk is: „hasztalan vonít”…
1993
Elletéskor Tóbiás nappalait és éjszakáit a juhhodályban töltötte. Amikor az állami gazdaság juhásza volt, váltótárssal dolgozott, s prémiumot kaptak a bárányok után. A nagy osztozkodáskor, a Birkacsárda tulaja megvette a nyájat a hodállyal együtt, szélnek eresztette a váltótársat, s szerződtetésekor, a silány béren kívül, egyéb juttatásokról hallani sem akart. Nem volt más választása. Feleslegessé vált emberek csellengtek egyre sokasodva a környéken. Az éhbér is többet ért a semminél.
Félálmában, a hodály fapriccsén, gyakran motozott a sötétben, felesége nevét mormolva, s a semmibe nyúlt. Teltek a napok, egyre jobban hiányzott Viola. Fagyos éjszakák után, délelőttönként már ereje volt a februárvégi napnak. Kiállt a hodály elé, nézte a jégtől szabaduló vizek csordulását, s elnehezült szíve a vágyakozástól.
Vasárnap, takarmányporciózásnál megcsúszott a trágyalében, s végighasadt ülepén a nadrág. Bőrét is megkarcolta a deszkából kiálló szög. Vékonyan csordogált combján a vére. Sebhintőpor és kötszer után kutatott, de az egészségügyi láda üres volt. Kifogyott a törkölypálinka is az üvegből, pedig fertőtlenítésre jó lett volna. Nem tehetett mást, biciklire ugrott, s taposta a pedált a falu felé.
A sáros dűlőútról rátért az agyagos ösvényre, s lerövidítve a távolságot, a nyitott kertekaljáról közeledett házához.
Tyúkok kapirgáltak a hátsó udvar gőzölgő trágyadombján. Benézett a disznóólba, az elnyújtózó koca csecsbimbóit öt rózsaszín bőrű malac szopta, éhesen, mohón, döfkölődve.
Falnak támasztotta a biciklit, a kamrán keresztül közelítve, a hátsó ajtón nyitott a tágas konyhába.
Az asztalfőn szétterpeszkedve a Tulaj ült, kabátját otthonosan a széktámlára terítette. Feketét szürcsölgetett. Ősz haja kuszáknak látszott, az örömmel jóllakott ember boldogsága sugárzott arcáról. Ahogy fölnézett, tekintete elsötétedett. Bömbölni kezdett.
– Tóbiás! Mit keres maga itt? Otthagyta az elletést?
– Maga mit keres itt? – kérdezett vissza, dühtől remegő szájjal, s ökölbe szorított kézzel indult feléje.
– Tóbiás! – A hálóból nyíló ajtóban Viola jelent meg. Teltkarcsú alakján feszült a ruha. – Észnél légy, Tóbiás! – kiáltotta, s tüzelt az arca.
– Szeretném, ha nem értené félre a helyzetet – mondta kissé lehiggadva a Tulaj. – Csupán, azért vagyok itt, hogy munkát ajánljak a feleségének. Szobaasszonyra lenne szükségem. Megbeszéltük azt is, a gyereküket felveszem italos fiúnak júliusban, ha befejezi az általánost. Legyen észnél, ember! Jót akarok magának. Pénz áll a házhoz. Maga meg rám akar rontani? Ki látott ilyet!
– Bolond ez! – toldotta meg a Tulaj szavait lesajnálón Viola. – Elönti a vér az agyát a gyanakvástól, de ahhoz pipogya, hogy az OTP-részleteket fizesse a ház után. Négy hónap elmaradásunk van. Minden fillérre szükségünk lenne!
Elerőtlenedtek Tóbiás karjai. Bénán, tehetetlenül állt néhány pillanatig. Elakadt benne a szó. Ha az asszonyon találta volna a Tulajt, most minden egyszerűbb lenne, gondolta. De mi van, ha nem hágta meg? Gyanakvása miatt kenyér nélkül maradjanak? Mi lesz a gyerekkel? A hirtelen rászakadt félelem és bizonytalanság lefékezte indulatait. Elveszítette önmagát, régi hetykeségét.
Sarkon fordult, becsapta maga után az ajtót. A kamrában leemelte a szegről régi kopott farmerét, kicserélte az ülepénél elhasadt nadrággal, a karcolással már nem is törődött, a vér ráalvadt lábszárára.
Hideg nyugati széllel szemben haladva, csúszkált, döcögött a bicikli Tóbiás alatt. A dűlőút keréknyomában jéggé dermedt a hóié. Időnként eltakarták a kergetődző felhők az ég hályogossá vált szemét, a Napot. A sűrűsödő homály később mindent elnyelt, csak méternyire látta maga előtt az utat.
Megrázta nyakán a kolompot a vezérkos, amikor a hodályba lépett. Viharlámpát gyújtott. Csendben pihent a trágyaszagú melegben a nyáj. A sarokban elkülönített anyajuhokhoz sietett, gyengén bégetni kezdett a tegnap született kisbárány. Egyik vemhes nyugtalannak látszott. Megemelte hátsó lábát, tapogatta a hasát, a nemzőszervét, holnap ellik, állapította meg dörmögve. A dikóhoz indult, rádőlt a szétterített subára, a puli vinnyogott mellette, mintha érezné sebzettségét. Megemelte a lámpaüveget, ráfújt a lángra, lobbant egyet s kialudt a fény. Vaksötétben vergődött a lelke.
Viola elárulta! A Tulaj csörgeti a júdáspénzt, s Violát megveszi, fiával együtt. Cserélgeti majd a gyűrött, nedves lepedőket a vendégek után… Cafka lesz. Elfelejti fehér menyasszonyi ruhában tett fogadalmát… Micsoda nászéjszakájuk volt! Viola sírt a gyönyör kábulatában, amikor megszabadult szüzességétől. Övé lett a környék legszebb lánya. Hajnalig mulattak a pusztaiak lakodalmukon, a feldíszített régi csárdában…
Forgolódott Tóbiás, testét kiverte a hideg verejték… A Tulaj először gyönyörű, aranyszőke, zöldszemű, fehérbőrű, nagycsöcsű, szelíd rutén babát hozott Kárpátaljáról szobaasszonynak. Maruszja magyar faluban nevelkedett, ismerte a nyelvet. Megőrjítette a magányos hímeket. Egyre magasabb lett a tarifája. Az ébenfekete hajú kuvaiti kereskedő, aki bárányokért jött a pusztára, vastag aranyláncot vett Maruszjának, s magával vitte országába… A második szobaasszony bukovinai volt. Csillának hívták. Tüzesvérű, kacér, démonikus jelenségként tündökölt. Férfifaló természete páratlannak tetszett. Román maffiózók vertek tanyát januárban néhány napra a Birkacsárdában, s elcsalták Csillát Németországba… Kiábrándult a Tulaj a jöttmentekből. Kutatni kezdett a pusztában szobaasszony után. Nagy pénzt ígért, mégis elzárkóztak előle… Viola a pusztát is elárulta, eladta magát. Őt, meg ha tűri, mindenki rongyembernek tartja majd…
Tóbiás a falat döngette öklével tehetetlenségében. Rosszat sejtve nyüszített a puli a dikó alatt… Nemrég még azt tervezgette, hogy cseperedő fiát az iskola után maga mellé veszi majd bojtárnak. Mindenbe beavatja. Ahogy vele tette az apja, azzal meg a nagyapja. Évszázadokig apáról fiúra szállt a látszólag egyszerű, mégis oly bonyolult mesterség. Mert például könyvből bajos lenne megtanulni, hogyan kell a pulit jó terelővé idomítani. Amikor büdössántaságot kaptak a birkák, s imádkozva, térden állva legeltek, az állatorvos gyógyszert adott, de ő félretette. Maga készítette az orvosságot, ahogy a régiek csinálták. Gyorsan gyógyultak a juhok. Kontár legeltette a szomszéd nyájat, s keservesen kínlódott a betegséggel, az állatorvos gyógyszere keveset ért. Akkor a főállattenyésztő megkérte, segítsen neki, ő meg a másik nyájat is kikezelte… A fiából híres juhászt szeretett volna nevelni, aki túlszárnyalja, jutalmakban, kitüntetésekben, tekintélyben… De Pistikéből csak hajlongó lakáj lehet, ebben az eszement világban. Nemrég, szabadnapjain a pusztabeliekkel sokat borozgatott, beszélgetett a régi csárdában, amit lebontottak. Volt miből enni-inni, mulatni. Hagymamártásos, illatos ürücombok, gulyáslevesek, paprikások, tokányok gőzölögtek a tányérokban, a festetlen deszkaasztalokon. Viola is jól keresett, a gazdaság üzemi konyháján szakácskodott. Régi, gyermekkori barátok között éltek, meghitt, bensőséges viszonyban. Senki nem gondolta akkor, hogy megint olyanra fordul a világ, amilyen régen, a háború előtt volt. A vén juhászok átka idézte azt az időt, amikor csak levett kalappal beszélhettek pökhendi urukkal.
Hajnali derengés hozta szemére az álmot. Csahitolás ébresztette. A puli a vemheseknek elkerített sarokból szaladt a dikó felé. Tóbiás, aki ruhástól aludt, megdörzsölte a szemét, és rohant a vajúdó állathoz.
Keserves ellés volt. A kisbárány rosszul feküdt az anyjában, Tóbiás megizzadt, mire világra segítette. Most hiányzott a siker megszokott öröme.
Elnehezedtek végtagjai, lassan, fáradtan mozgott. Szórta a takarmányt a kosoknak, ürüknek, jerkéknek, bíbelődött a kisbárányokkal. De nem tudott a régi odaadással figyelni a munkára. Egyre csak a Tulaj fölényes, ravasz arcát látta maga előtt. Minden a Tulajé! Neki elleti a juhokat. Az ő báránykái bégetnek. Övé lesz a gyapjú, neki üti a markát az eladott juhokért járó pénz. Mindez nem elég, bárgyúvá, együgyűvé, jámborrá, gyávává szeretné tenni, de ő nem birka. Addig ember az ember, amíg tartása van.
Fojtogatta a hodály levegője. Kelepcének tűnt minden. Életében először érezte a pusztán kívüli nagy ismeretlen világ vonzását, s egyszeriben mámoros lett tőle.
Etetés után kiült a takarmányos elé a kispadra. Meleg áramlatok érkeztek délről. Nagyokat koppanva hulltak a jégcsapok az ereszről a földre. Hóié csordogált a jéghártya alatt.
Előtűnt az útkanyarban biciklijével szomszédja, az öreg Csiszli, a közeli gabonatároló éjjeliőre. Tóbiás intett neki, hogy álljon meg, és odament hozzá. Kezet fogtak. Nehezen szólalt meg.
– Jani bátyám! Mondja meg Violának, elmentem. A Tulaj meg keressen magának más juhászt!… A fiam ugorjon el a puliért…
– Mi történt, Tóbiás? – rosszat sejtve nézett rá az öreg.
Dühösen legyintett.
– Mindent megért majd szavak nélkül is, Jani bátyám – mondta elmenőben.
Magára kapta báránybéléses dzsekijét, szalonnát, hagymát, kolbászt, kenyeret tett a tarisznyába, s elindult a szántóföldeken át a műút felé. Minden zegét-zugát ismerte a tájnak, sokat bolyongott a nyájjal a tarlókon, árokpartokon, legelőkön, dűlőutakon. Ismerte az ösvényeket, fákat, mezei kutakat, csicsergésükről is megkülönböztette a madárfajtákat, akár a mezei vadakat nyomaikról.
Távoli harangszót hozott a szél, amikor elérte a műutat. Teherautóknak, kamionoknak integetett. Ügyet sem vetettek rá. Már éppen azon volt, hogy gyalogszerrel indul el, amikor egy kamion lefékezett, s kihúzódva az út szélére, megállt.
Hosszúarcú, keseszemöldökű férfi vigyorgott rá a lehúzott ablaküveg fölött kihajolva, s nevét kiáltotta: – Tóbiás!
Megismerte Pléhszájút, akit fénylő műfogai miatt mindenki így becézett. Még az állami gazdaság idején gyakran megfordult náluk. Birkákat szállított Közel-Keletre. Egyidősek voltak. Többször mulattak együtt a régi Birkacsárdában. Pléhszájúval sokan barátkoztak a pusztában. Jó volt hallgatni, amikor kalandozásairól beszélt.
Kinyílt a kamion ajtaja. – Hová vigyelek, pajtás?
– Mindegy hová. Világgá megyek!
– Viccelsz?
– Komolyan mondom.
– Gyere!
Pléhszájú helyet csinált a vezetőfülkében a tatáros arcú, pödröttbajszú, szikár embernek. A fülke melegében érezni lehetett Tóbiás bakancsának trágyaszagát.
Elmondott mindent a hosszú úton Pléhszájúnak. Megkönnyebbült a lelke.
Csendben hallgatta végig a kamionos, majd hangjában tömény szomorúsággal megszólalt.
– Sajnos, a harácsolóké lett a világ, pajtás! Előlük nem menekülhetsz, ott vannak mindenütt… Most a Vásárcsarnokba fuvarozok árut. Van ott egy öreg, kövér kofaasszony. Távoli rokonom. Ideiglenesen talán befogad a kamrájába. Néhány garast is dob, ha segítesz neki.
Besötétedett. Sűrűsödött a forgalom a főváros közelében. Pléhszájú minden idegszálával a síkos utat figyelte. Elaludt Tóbiás. Rémeket láthatott álmában, mert nyöszörgött, fejét a kamionos vállára hajtva.
magányos dűlőutak;
homokszemcsék perlekednek
a megújuló szélben
zsibbadtan álldogálnak
a tépett akácok
porbafult szekerek kerekei
sebzik homlokodat
sorokat írnak:
semmivé zsugorodó
aszott mondatokat
szavaidat már rég eltemették
koszorúd a rét alvó virága
a szélben vacogó fűszál
a sebeit nyalogató
néma nyíri táj – – –
félrebicsaklott
fejjel szendereg
– arcán napos borosta
szájában a nyíri alma
édeskés íze keveredik a város
aszfaltszagú benzingőzös
kipárolgásával
szépszemű asszonyt álmodik
hétvégi szerelmet
csillagot a füstös-kormos égre
– – – váltó sikolt
billen a sörösüveg
kisírt szemű vonat döcög
a kocsmaszagú éjszakában
ahogy kiapadtak a felhők
s megszöktek a csillagot hazudó éjszakák
nekünk is szemünkbe száradtak
az álmok
lassan tovazörgött ifjúságunk szekere
kinőttük s kidobtuk kopott farmerünket
megkérgesedett emlékeinket
s csak a néma vállrándítás maradt
a félszeg mosoly és a széttárt
tenyerek magánya
A szieszta ideje volt. Az afrikai város utcái azonban most másért voltak néptelenek. Mióta a bizánciak elfogták az első járókelőket, csak a sikátorokat és a rejtekudvarok átjáróit használták. Senkinek sem volt kedve bekísértetni magát az egykori magisztrátus tömlöcébe, ahol a katonákkal jött fekete papok tettek föl gonosz kérdéseket, és parancsukra a lenti cellákba vezették őket. Utoljára a keresztényüldözés idején volt ekkora zsúfoltság a zömök épületben, de akkor többnyire másnaponként kivégezték azokat, akikről kiderült, hogy a tiltott új vallás hívei. De ez most érthetetlen volt. Hiszen itt mindenkit megkereszteltek már vagy ötven éve, és az elfogottak sem pogányok, sem zsidók nem voltak. Az utóbbiakat ezúttal nem is bántották, csak elrekesztették a városrészüket, azon belül nyugodtan tehettek-vehettek. Annyira, hogy nem zsidó barátaik az ő negyedükön keresztül tudtak elmenekülni a sivatagba.
A naptól elfüggönyözött, hús teremben a pátriárka küldöttei a jelentéseket tanulmányozták. Időnként kortyoltak egyet az odakészített jéghideg citromos léből.
– Jól mondta Eugeniosz atya – bólogatott a fehér csuklyás idősebbik. – Itt mindent átjárt a szkizma! Undorítóbbnál undorítóbb gondolataik vannak. Minél járatosabb közülük valaki az írott tanban, annál inkább. Ha a környéket átfésüljük, biztosan lelünk még ikonoklasztákat is, pedig azokat már mindenünnét sikerült kiirtani…
– Ne feledd: ez a birodalom pereme, és nincs túlságosan távol Alexandriától, ahol Origenész tanított!
– Tanított? Fertőzte az embereket azzal a maszlaggal, amit hitnek vélt! Jó száz év is eltelik, amíg végleg kiirthatjuk az áltanokat. Tudod jól, ezek mennyivel veszélyesebbek a pogányságnál. A pogányt megtérítik vagy megölik, esetleg odébb űzik. Előbb vagy utóbb ő, a fia vagy az unokája hitünkre tér: a régi istenek halottak.
– És a zsidók?
– Ők nem akarnak megtéríteni senkit. Rajtunk áll, meddig tűrjük őket valahol. Ha mást határoz Ő szent Felsége vagy a Pátriárka, senki nem kel védelmükre sehol, hiszen mihelyt betelik a sorsuk, javaikat a szomszédok hordják szét.
– Nem lehetne az itteniek elméjét megvilágosítani?
– Te hiszel egy ily módon megtérítettnek? Mihelyt kihúzzuk a lábunkat, visszasüllyed a sötétségbe.
– Ez… rettenetes nagy büntetés lesz!
– Az utolsó ítélet sokkal nagyobb lesz. Ne feledd: csak minden ötödiket égetünk meg, a többit meg az asszonyokat és gyermekeket irgalmasan életben hagyjuk.
– Várja őket a kilikiai rabság. Az úton meghal a fele.
– Ha tudom, hogy ilyen lágyszívű vagy, nem hozlak ide!
– Nem azt mondtam, hogy ne tegyük meg, csak sajnálkoztam.
– Ez maga is vétek. így kezdődik a hitehagyás. A Sátán súgja a hamis irgalom szavait.
A főtiszt lépett be. – Aldassék az Úr!
– Áldassék, Bazileosz. Mi újság?
– Éjszaka átkutatjuk a város első negyedét. Ma nagyon kevesen akadtak fenn az őrségeken: ki kell őket piszkálni az odújukból. Holnap a másik negyed következik, azután a többi. Hét végére befejezhetjük. Csak a papjaid győzzék a körmölést!
– Állítólag már alig van hely a tömlöcben.
– Már megvizsgáltam, mit tehetünk. A falakon kívül ott a régi amfiteátrum. Igen jó állapotban van, és könnyű ellenőrizni. Majd oda vitetem azokat, akiket már kihallgattak. A máglyáknak is alkalmas lesz, van elég hely a porondon, és a nézőtéren helyezzük el azokat, akiknek okulásul szánod.
– Látom, jó parancsnok vagy.
– Ez a tizedik város, amelyet megtisztítok. Két hét múlva jöhetnek a telepesek: egy lelket sem találnak.
– Kitűnő! Nem mulasztom el megemlíteni érdemedet a Kozmokrátornak küldött levélben.
A fiatalabb pap meglepődve kérdezte, amikor az ajtó becsukódott a katona mögött: – Miféle telepesek?
– Akiket ide szánt a Kozmokrátor. Ahol eddig éltek, ott ki voltak téve a nomádok és mások zaklatásainak, holott igen jó és dolgos szolgái ők a birodalomnak. Itt senki nem háborgatja majd őket, és még több szőlőt, gabonát és sok mást fognak termelni, amivel elláthatjuk az ebben szűkölködő tájakat.
– Kinek a hasznára?
– Természetesen a miénkre. Ezek mind az egyház jobbágyai.
– Ne haragudj korábbi szavaimért, atyám! Most értem végtelen bölcsességeteket.
– Jobb későn, mint soha. Az üdvösség művét így kapcsoljuk össze az építés művével. Egy lelkileg tiszta, szorgos birodalom: lehet-e magasztosabb ajándék az égi Felség számára?
Az éjszakai rajtaütés nem jól sikerült. A megátalkodott városlakók elővették eltitkolt és elrejtett fegyvereiket, és a sikátorokban elkeseredett küzdelem dúlt, amelynek során számos bizánci katona veszett oda. Ezek a csapatok az utóbbi években elszoktak a harctól, s most keservesen lakoltak hanyagságukért. Hajnalra eldőlt, hogy csak a tűz segíthet. A felgyújtott házakat azonban azonnal eloltották, később már nem is sikerült felgyújtani őket, mert a vizes nád és szalma nem gyulladt meg, az agyag eleve nem égett. Az egyre nagyobb hőség viszont akadályozta és ellankasztotta a csapatokat. A nagy kutak most, hogy kitört a küzdelem, csapdává lettek: a hozzájuk vezető széles utcákon könnyen lenyilazhatták a vízért indulót. Bazileosz ekkor a börtönből előhozott rabokkal és néhány elfogott nővel kísérletezett, de amikor a legtöbben elszabadultak, mialatt az őket kísérő katonákat lenyilazták, égető dühre lobbant.
A sereg hadipoggyásza a városon kívül maradt. Most egy különítményt küldött a kővető gépekért. Nem ide szánták őket, de szerencsére itt voltak. Mikor a börtön előtti téren felállíttatta az ormótlan masinákat, éppen dél volt. A verőfényes, irgalmatlanul kék ég alatt szálltak el az első sziklák. Nem nagyon céloztak, találomra vágódtak a házrengetegbe. Felszálló por és zaj jelezte, hogy a téglaépületek megadták magukat a mázsányi lövedékeknek. A továbbra is síri csendben megint betöltötték és megint kivetették a köveket. Ezúttal két magasabb épület is leroskadt: az egyik valami templom volt.
– Hát, a telepeseknek elég munkájuk lesz… – sóhajtozott a fiatalabbik pap.
– Viszont amint végzünk ezekkel, csak temetni kell. Akik a máglyán végzik, azokkal még ennyi gond sincs: a hamvukat elhordja a szél.
Kár volt szelet emlegetni, mert délután homokvihar tört a városra. Igaz, főleg a falakon kívül dúlt, de a sereg málháit elsodorta és betemette. És persze jó néhány ciszternát is, ahonnét a kudarc óta vették a katonák a vizet. A kővetők csak felborultak, azokat valahogy talpra állították, de most már nyilvánvaló volt, hogy csak az az övék, ahol sikerült megvetniük a lábukat. Aki óvatlanul megmozdult a városi nyilak lőtávolában, csak akkor menekült meg, ha a páncélját találták el. De a városiak egyre jobban céloztak. Bazileosz azt is belátta, hogy semmiféle rohamot nem indíthat, mert épp a romok meg a házak zűrzavara miatt elnyomják az embereit. Talán a kővetők adták az ötletet, de a városiak is elkezdtek kövekkel harcolni. Igaz, parittyából kilőtt darabokkal, de sejthető volt, hogy amint az utcákba hatolnak, a tetőkről is záporozni fognak.
A szakaszok sáfárjai késő délután zavarták a parancsnokot. A csapatok élelme már csak két napra volt elég, és ilyen körülmények között a lakosok kifosztása nem ígérkezett szerencsésnek.
– Sebaj, a zsidóknak biztosan van. – mondta Bazileosz. – Ők eddig kimaradtak ebből, s nyilván ezután sem bolondok ujjat húzni velünk. Menjetek és hozzátok el tőlük!
A zsidónegyed kapuja zárva volt. Hiába kiáltoztak, nem nyitották ki. Mikor az egyik szárnyat ki akarták feszíteni, kiderült, hogy sebtében, de alaposan be van rakva kövekkel. Addigra a városiak már ott is elkezdtek nyilazni, s a környéknek csapdaszaga lett. Visszaúton valóban elestek vág)' húszán.
– Akkor még több lesz itt a hely! Majd megtanulják a zsidók, hogyan kell tisztelniük a Kozmokrátort! – mondta az idősebb pap. Tekintete már egészen jeges volt a dühtől.
Bazileosz ezúttal elsősorban töprengett, de ezt nem árulta el sem neki, sem másnak. Egyetlen gondja az volt, hogyan vonulhatna vissza megmaradt seregével, s milyen módon hagyhatná sorsukra a papokat büntetlenül. Magának bevallhatta, hogy fél. A rájuk köszöntő újabb éjszaka a katonákban is egyre erősebbé tette a bizonytalanul terjengő félelmet. Csak rejtve gyújtottak fényt, nehogy rájuk nyilazzanak, és úgy bújtak az elfoglalt épületekben, mint az ostromlottak. Valójában azok is voltak, csak ezt egyelőre nem akarták beismerni. Akármin törte is a fejét a parancsnok, ők az egyedül szabadon maradt városfal felé húzódtak vissza, és az ott nyíló kapun át készültek elszökni. Szerencséjükre lovaik nem estek a homokvihar áldozatául, és most avval foglalatoskodtak, hogy elég szekeret szabadítsanak ki a legszükségesebb dolgok elszállításához. Egyetlen gondjuk a kapu környékének szabadon tartása volt, és persze az, hogy mi lesz velük, amíg nyíllövésnyire nem érnek a falaktól.
Bazileoszhoz csak akkor ment be két tiszt, amikor mindennel elkészültek. El voltak szánva, ha nem akar velük tartani, azonnal megölik. De a tábornok szótlanul lóra szállt és előrelovagolt. A csapatok kettős oszlopba rendeződve, sebesen követték. Csak akkor lassítottak, amikor nemhogy egy, de legalább tíz nyíllövésnyire kerültek a baljós várostól. Bazileosz megkönnyebbülten sóhajtott. Ha majd találkozik a telepesek karavánjával és megmenti őket, az felér a cserbenhagyott papokkal. Jelentést itt csak ő írhat már…
Egy pányva ekkor rántotta le a nyeregből. A homokbuckák között rejtőzködők lerohanták a bizánciakat. Ruházatuk nem hagyott kétséget, kifélék.
A városban hagyott papok csak virradatkor jöttek rá, mi történt. Akkor, amikor a városiak behatoltak az őrizetlen magisztrátusra és foglyul ejtették őket, beleértve két vezetőjüket is. Egy mogorva polgár parancsszavára belökték őket a kiszabadítottak helyére a pincébe.
Túl sok idejük nem volt, hogy bármiről szót ejtsenek, máris értük jöttek, és kivitték őket a térre. A polgárokon kívül lovon és gyalogosan, a megmaradt bizánciakat rabszíjon tartva, a reggeli sivatagi támadók álltak ott fél karéjban. A fehér ruhás pap rémülten mormogta: – Vandálok! Mind ariánus eretnek…
A mogorva polgár a megkötözöttek elé lépett.
– Doro úr azt üzeni: bár nem hívtátok, megtudta, hogy itt vagytok, és sietett, hogy találkozhasson veletek. Meg akarta hálálni, hogy olyan jó szövetségesei voltatok Itáliában. És azt is, hogy ennyire buzgón véditek a magatok hitét. Népe még nem felejtette el a máglyáitokat. Ezért velünk egyetértésben úgy határozott, hogy a katonákat, a parancsnok kivételével, elég lesz felkötni. A vezér és ti mindnyájan ugyanúgy mentek a másvilágra, ahogyan másokat szeretettetek odaküldeni. Kár lenne nem élni ezzel a pompás alkalommal, ha már olyan szorgalmasan felhalmoztátok a máglyákhoz valót! Mindjárt neki is látunk, a delet egyikőtök sem éri meg. Odaát, ha reményünk nem csalatkozik, ennél sokkal alkalmatosabb lángok várják a lelketeket.
Botár Attilával az Ezredvég 1995. júniusi számában ismerkedhettek meg olvasóink. Sötétfehér című verseskötetét követve elemeztem kemény, határozott, férfiasán borúlátó líráját. Most meglepetéssel szolgált: világra hozott – Szappho töredékei alapján – egy Atthisz nevű költőnőt, Szapphó társát, neveltjét és szerelmét, s megalkotta helyette költői világát és verseit. Erről beszélgettem vele.
– Az utóbbi évtizedekben kezdjük megszokni, hogy férfiköltőink-íróink női álruhát öltenek, sőt személyt cserélnek, és beleköltöznek fiktív nőalakokba. A legnevezetesebb példája ennek a szerepjátszó költészetnek Weöres Sándor Psychéje, aki egy 19. század eleji, sosemvolt, fiktív költőnő, Lányai Erzsébet testével érez, szájával szól, tollával ír. Majd másfél évtizeddel később az egész irodalmi életet felbolygatta az Élet és Irodalom néhány számában, folytatásokban közölt több naplórészlet egy századeleji, ismeretlen írónő tollából: ezek a részletek nagyon is szubjektív élménybeszámolók voltak egy magát Csokonai Lilinek nevező írónő életéből. Az ÉS téli közléseit követő könyvhétre megjelentették Csokonai Lili teljes kötetét, és megindult a sugdolódzás és a találgatás: a közvélemény szerint ezt is Weöres Sándor írhatta. A beavatottak somolyogtak, és amikor a könyvhéten megjelent a könyv, mindentudóan bökdöstek a hátsó borítón levő fényképre, amely a fülszöveg szerint a kötet írónőjét ábrázolta, percek alatt elterjedt a híre, hogy a kép Reén Gittát, Esterházy Péter feleségét mutatja, s ebből tudvalevő volt, hogy nemcsak a portré ábrázoltja, hanem a szöveg is Esterházy Péteré. Ilyen előzmények után miért öltött női alakot? Folytatni akarta-e a játékosan komoly, újonnan keletkezett hagyományt, avagy más célja volt?
– Nem szándékoztam beállni a Weöres-Esterházy alkotta sorba. Márcsak azért sem, mert az én választottam valóban élt, kétezer egynéhányszáz évvel ezelőtt, tehát nem képzelt lény. Annyiban mégis a képzelet szülötte, hogy – adatok híján – személye teljesen ismeretlen, nem ismerjük életrajzát, műveit, így szabadon alakíthattam lényét. Még akár Pannóniába is áthozhattam, ha a költői motívum úgy diktálta, ezért fagyoskodik fönn Északon az egyik versben.
– Egyáltalán: miért érezte szükségesnek, hogy női személyiséggé váljon azáltal, hogy egyes szám első személyben szólaltat meg egy nőt?
– Karinthy mondta egyszer, hogy ötven százalékban mi férfiak is mindannyian nők vagyunk. Ezt én mélyen átérzem: azt tapasztalom, hogy a nőknek sok olyan tulajdonságuk van, amelyekkel felülmúlják a férfiakat: színesebbek, nyitottabbak, érdeklődőbbek, ezt jónéhány író-olvasó találkozón megfigyeltem.
– Csak a nők színesebb világa, érzelemgazdagsága vezette ehhez a szerepjátékhoz?
– Nemcsak az. Gyakran elgondolkodtam azon, hogy a nők mennyivel inkább benne élnek a természetben, belekapcsolódnak a természet folyamataiba hormonális ciklikusságuk, terhességeik, szüléseik, gyermektápláló szerepük miatt. Másrészről azt is éreztem: mennyire nem csak természeti lények, hanem gondolkodó emberek is, akik évezredeken keresztül meg voltak fosztva a gondolkodás nyilvánosságától, a tudománytól és a művészettől. Számomra a reveláció erejével hatott Virginia Woolf lényegre látó észrevétele, miszerint a nőknek nincs saját írószobájuk, íróasztaluk. Ez a megkülönböztetés – az emancipáció minden vívmánya ellenére – máig érzékelhető, nem beszélve arról a korról, amelybe én az Atthiszomat helyeztem: az athéni demokrácia fénykoráról, amelyben a nőknek még szavazati joguk sem volt…
– Pedig Szapphó körül legalább mégiscsak létezett egy kulturális és kultikus közösség…
– Igen, és innen származik Atthisz művészi kiérlelődése. Ezért ír Szapphó mértékeiben, ezért szerepel töredékeiben a nagy tanító-költőnő neve.
– Az ismertebb szapphói ritmusokon túl Maga felfedezett egy olyan szapphói strófát a Szapphó-töredékek között (94. töredék a magyar Szapphó-kiadásban, Németh György szerk., 1990), amelyet a szakirodalom rosszul sorol be a mértékek közé – még a kötet közreadója, Németh György, kitűnő klasszikus filológus is (akinek nevével szintén találkozhattak már az Ezredvég hasábjain, 1993/3. számunkban). Ő ezt a verstípust besorolja a phalaikoszi-hippónaxi mértékek közé, holott nem az, hanem egy sajátos felépítésű strófa, amely – szaknyelven – két egyszerű glükóneusból: Ū Ū – U U – U – alakú ritmusegységből, és harmadik sorként egy belülről egy daktilussal bővített glükóni sorból: Ū Ū – U U / –U U / – U – áll. Az effajta úgynevezett kólonbővítéses eljárás, ti. hogy egy hosszabb ritmikai alapegységet, az úgynevezett kólont belsőleg kibővítenék, az egész aiol költészetnek, Szapphó és Alkaiosz strófáinak az alapja.
– Igen, én ezt a ritka szapphói formát elloptam, és a versek jórészét ebben a ritmusban írtam.
– Az egész világirodalom lopott Szapphótól, miért ne lophatott volna barátnője, Atthisz is? Es azonkívül, hogy Atthisz ellopta ezt a versformát, mit tudhatunk még róla?
– Előkelő arisztokrata családból származott (ezt a 94. töredékből következtettem ki). Elveszített egy fiúgyermeket – valamilyen áldozat során –, és nevelt egy leánykát is. Érzékeny és érzéki nő volt. Nem igazán hiszek a Németh László által megírt Kárász Nelli típusú nőben, nem hiszem, hogy alapvetően frigid nő létezik. Inkább hiszek azoknak a női íróknak, akik ennek az ellenkezőjéről vallanak, és leginkább azt panaszolják, hogy vágyaik kielégítetlenül, érzelmeik viszonzatlanul maradtak. Kaffka Margit és Simoné de Beauvoire vallomásait jobban elhiszem. Az én Atthiszom is érzéki nő, akinek vágyai vannak, de nemcsak a vad ösztönéletre, hanem a gyöngédségre és az intimitásra is. Ezt a gyöngédséget kaphatták meg egymástól a leszboszi közösségben élő nők. És mintha Joyce Ulyssesének Lady Bloomjával vallaná: azért szeretnek minket, mert gömbölyűek vagyunk, ahogy a kisgyerekek kerek fejét is simogatni vágyunk.
– Halljuk hát magát Atthiszt, azaz Botár Attila jobbik, női felét! (Nem kérdeztem meg tőle, de talán a név- és szerepválasztásban a névkezdetek azonossága: Atti-la, Atthi-sz is segített.)
Játszadozva a fövenyen
talált egy lapos kavicsot,
amíg a folyón a ruhát
szapultam szennyes vásznakat,
s kislányom a kerek kavics
kincsével ujjong: nézd, anya,
közepén egy borsónyi lyuk –
átfér azon a napsugár?
Kezembe tette s csöndesen
fénylett a sárgás kő, kopott
peremén a hold vékonyuk,
középen gyöngyház-fényü víz
sodorja lassan sorsomat
kislányomét holt fiamét,
és átnézve a kavicson
szállt az idők ura velem,
nyűgeimből most szabadít:
tűzrakás, fejés és mosás,
gőzölgő déli eledel
s hány cserép, tisztára sikált
görnyedni derékgörbitőn,
nem isten, aki látogat
az áforrósult nyoszolyán
nem esik jól az ölelés
s az istennő sem én vagyok –
Kislányom csodakavicsán
lány- és asszonysors, unokák
nyüzsögnek termékeny jövőt,
s a víz, a végtelen szövés
a szürkeséget göngyöli.
Egy szájjal kevesebb eszik.
Egy sírral szaporább a nyár,
egy árnyék s hidegebb kúszik a szív fölé.
Most minden fiamért kiált,
földből lett s oda tartozik,
hol értünk koronás apja kezébe csap.
Bűvös fény, te kelő korong,
tűzzel tisztogató, kemény
nagy isten, takarítsd innen a rettegést!
s zajgó éjjeli árnyaink
nem fognak tolakodni bent:
áttetszők lehetünk, mint a nyugodt folyó.
Egy szájjal kevesebb eszik.
Sorsoltunk, hogy a sorscsapást
elfordítsa Atyánk zsindelyeink felől.
Bűvös fény, te kelő korong,
egy sírral szaporább a nyár.
S egy lélekkel az ég, jaj, feketébb, fiam
Hogy belehullnak a versbe a májusi meggyfavirágok,
hogy kerítése mögé rejti, mit úsztat az ég,
hogy csengők rügyezőn megelőzik a Szűz vonulását,
hogy nyárfák levelén penget ezüstöt a szél,
hogy feltámad a hang a papírgalacsint kisimítva
s hogy testét jelenés vonja be: majdani láng,
hálánkat ne rühelld, aki látod: a gyönge betűt mint
fogja be áldozatul csöpp kupolába a só.
(Atthiszé)
Felhő az ágyam, hogy ma eszembe jutsz.
Mellettem éltél, szép evezős hajót
a malmon túl nekem faragtál,
és kicsi lányod örömmel ébredt.
Friss volt a forrás, tarka szalag került
pázsitra, később síp-zokogásu dalt
remekeltél az isteneknek:
Aphrodité szive is kalimpált.
Márványon éjszín, hamvaidon borág.
Szürkült az ég, míg a ligetbe, kies
helyedhez értem: a messze út
ostora holdra tekerve szunnyadt.
Hát itt időzöl, távol a láthatár
árboc s vitorlás lepte mezőitől –
csak lassú, sós szél látogat meg,
s társaidat hinarak borítják.
Fektédben érnek hajnalok. Átölelsz,
a félhományban szinte tapint a kéz,
az ágyam végében kucorgók –
szégyen, apám, ez a kései gyász
Járják díszövemért a friss
táncot dobra-dorombra ők,
ünnep van ma s a győztesé
sétám és feszülő övem.
Tisztáson színes árny vagyok,
keskeny talpam alatt virág,
várom, hogy vegye díszemet:
ág reccsen s a szivem megáll –
Erdő engem ölelj ma át
ringass ájulatodba, míg
érzem: én ölelek s belém
áradt férfi-napért hévül
két partocska, hol ágazom
s nyílik selymesedő kapum,
két part közt ami mély titok
mézzel női sisak kínál,
változtatja színét az ég
csúcson fönt a szemem jajong
csípőm süllyed-emelkedik:
ágál ferde-növésü fán,
melyhez lány-örömöm fakó,
gyöngéd pázsitomért se kár:
zápor-dúltan erős a fű,
csóré keblem a holdba női
gömbjét döfködi kecskeszáj,
szomszédunk fia, miért kímélsz?
lettél ünnepi táncosom,
hát elnyert övemért: övezz,
egymásban ha gyönyörködünk
bennem robban a napsütés
