ABLAK

Ladányi Idegen kedvenceim címmel készült fordításkötet össze­állí­tá­sá­ra. Leg­többet a kortárs román és romániai német lí­rá­ból for­dí­tott, nem egyszer érezhetően „ladányissá” formálva az ere­de­ti ver­set. Ezek­ből a fordításaiból közlünk néhányat.

GEO BOGZA

Genezis

A verőfényes dombon
bivalycsordát legeltet a gyerek.

A verőfényes dombon
elalszik a gyerek, és azt álmodja, hogy
a bivalyok bődülve eltiporják.

Álmodik a gyerek, s fel-felkiáltozik,
amíg a bivalyok egykedvűen legelnek,
s nem tudja senki, senki,
kínok között költő születik éppen.

A verőfényes dombon
a bivalyok semmit sem sejtenek –
tudatlanság tudást kérődzik észrevétlen.

Sarokban

Ó mennyit, mennyit térdepeltem sarokban.
Nyisd ki a szádat, Bogza, miért nem beszélsz, Bogza.
Gyerünk csak, térdepelj a dióhéjakra:
nem tanultad meg a történelem-leckét.

Később a történelem állított a sarokba.
Fogad be a szádat, Bogza, miért nem hallgatsz, Bogza.
Gyerünk csak, térdepel] a dióhéjakra,
és az emberi koponyahalomra,
és a tulajdon koponyádra,
hogy megtanuld a leckét –
Hogy jó alaposan megtanuld a leckét.

Anyafarkas

A fiatal anyafarkas foga
kemény acél volt és
hófehér, mint a porcelán.

Csecsei tele voltak
szederízű
jó farkastejjel –

Annyira bántam,
hogy nem vagyok
se Romulusz, se Rémusz,

se szabad vad az erdőn.

NICHITA STĂNESCU

A vers

A vers sírás a szemben,
síró váll rándulása,
a vers sírás a vállon,
a vers a kéz sírása,
tenyérbe rejtett sírás,
sírás talpakba döfve,
sarkakra rászögezve –
Barátaim, a vers
nem a szem harmatcseppje,
a vers maga a sírás;
amely nem talált szemre.
Kit szépnek kéne hogy láss,
boldognak kéne hogy láss,
a vers annak a könnye.

Hatodik elégia

                                                        Afázia

Két bálvány közt ácsorgók s nem tudok
választani, két bálvány között
ácsorgók, szemereg az eső és
nem tudom kiválasztani egyiket.
A bálványok megkövesednek a
szemerkélő esőben, várakozásban,
s két kő-üszök közt ácsorgók tétován a
rothasztó esőben s nem tudok
dönteni. Állok csak, mialatt
bordáikat lucsok marja fehérre –
Ott ácsorgók két ló-csontváz között
s nem tudok dönteni, esetten
ácsorgók a földrothasztó esőben
a csontok mellett, nem tudok dönteni
két gödör közt, s a bugyborgó eső
patkányfogakkal
harapdálja a földet,
s ácsorgók két gödör közt egy lapáttal
a szemergő esőben, s nem tudom
eldönteni, melyiket temessem be
legelőször a föld lucskos sarával.

JOANID ROMÂNESCU

Kigyelmetek

kigyelmetek elsietnek mellettem
kigyelmetek már mindent elfeledtek
kigyelmetek mindenre vállat vonnak
kigyelmetek könyökkel verekednek

kigyelmeteknek már mindenük megvan

kigyelmeteké a virág a dal
kigyelmetek nem voltak soha eddig
kigyelmetek akár vízben a hal

kigyelmetek énreám nem várnak
kigyelmetek dumától berekednek
kigyelmetek mitől is reszketnének
kigyelmetek példák a gyerekeknek

kigyelmeteknek mondhatok akármit
kigyelmetek akár a fenekek
kigyelmetek mégis pompásan élnek
kigyelmetek tehát Kigyelmete

FRANZ HODJAK

papírsárkány

kikönyökölsz az ablakpárkányra, várva arra a szőke
páterre, vagy akármilyen esetleges csodára, aki már a postás
képében sem érkezik, benzinbűz száll, az utca
futószalagán emberek siklanak, a szemközti
kapualjban egy rokkant kalapban és pizsamakabátban
pipájával egyensúlyozva önmagát, a hátsóudvarban asszonyok
nyelvükkel sikálják lelkűk szennyesét és remegni kezd a combjuk,
ha rágondolnak a vasárnap délutánra, a férfiak
borostás állukat vakargatják, már semmi sem
csalja elő hosszú magányosságukból őket.
falak közt szél suhog és mint amikor
egy papírsárkányt zsinóron megrántanak, hirtelen
vágy támad benned, hogy beleszeress
valami öregedő asszonyba,
mintha az ő reménytelensége kárpótolná
papírsárkányod vergődését a zsinór végén.

MARIN MINCU

Leselkedő

Komolyan beszélni manapság költészetről?
Azt mondani, hogy nélkülözhetetlen,
s hogy nélküle nem lehet élni? Ezért lehel
a képembe egy csipás alak? Ezek csak szavak, amigo,
de talán nézz be inkább a kulcslyukon,
lesd meg pucér feleségedet a fürdőszobában
szégyenlősen és bujasággal,
mintha tiltott szeretődhöz járnál.
A költészet bátorsága
ugyanennyi.

MARIN SORESCU

Sakk

Én a világos nappal lépek,
ő a fekete alkonyattal.
Én egy álmot tolok előre,
ő elviszi egy háborúba,
aztán csellel tüdőmre támad,
kórházban töprengek egy évig,
új lépéseket találok ki,
s nyerek egy sötét napot tőle.
Ő balszerencsét tol utamba,
rák mattjával fenyegetőzik.
Én könyvvel gáncsolom el, amitől
visszavonulni kényszerül, miközben
néhány fontos parasztját elnyerem.
De íme, életem fele is ott van
feldőlve már a tábla mellett.
Most kapsz egy sakkot – mondja ő –
s elveszted örömeidet.
Sebaj – felelem rá kajánul –
rosálok az érzelmeimmel.
Hátam mögött asszony, gyerek,
a Nap, a Hold, s a többi kibic
reszketve nézi lépéseimet.

Én tüdőmre szívom a slukkot,
és folytatom a játszmát.

Szédület

Kavicsot vesz szájába a tenger és Cicerót utánozza,
aki dadogott némiképp, s dadogására a
part malomköveit próbálta gördíteni.
Mert ilyen idők voltak akkor, összekuszálódtak a szavak
s neki le kellett győznie őket.

Vagy Démoszthenész csinálta volna ezt?
Valószínű, de nem lényeges, szónok volt mind a kettő,
villámokat szórtak az igazságtalanságra.
Micsoda beszédek loccsantak a tenger arcába akkoriban!
Főleg amelyik azt mondta: Karthágót le kell rombolnotok!
Azt hiszem, mégis Démoszthenész lehetett.
Akinek levágták fejét és a jobb karját, amellyel gesztikulált,
Octavian Augustus katonái,
akik így szóltak: elég a fecsegésből, lássuk a tetteket!
Aztán lerombolták Karthágót, amint a vészmadár előre
megjósolta.
Vagy talán Marcus Portius Cato volt az?
Ördög tudja, annyian voltak a nagyszerűek, kik hittek
a szavakban,
vagyis hogy az igazság logikailag levezethető.
Quod erat demonstrandum,
balul végezték valamennyien.
Legjobban annak a sorsa hatott meg, akit lenyakaztak.
Filippikáiból szent harag tört elő, akár
elvágott torkából a vér, istenem,
hogy hívták, elfeledtem…

No néz, miket beszélek össze-vissza.
Az igazság mindig középen van.
S mivel a Mindenség közepén te vagy,
te vagy az igazság. Talán ezért
dadogok most is a közeledben…

MIRCEA DINESCU

Vándorszínház

Hogyan születtem Istenem
dühtől vörösen ordítozva
valami ismeretlen nyelven
tele mennydörgéssel és mint nagy színész elbizakodottan
S hogyan tűnök el Istenem
feszengve tányérozva
a halál előtt lámpalázasan
mint amatőr egy nyűtt vidéki deszkán
a megfulladt súgóval mellkasomban –

A versírás gyávasága

Mintha a versemet
mások unalmából fércelgetném –
Az élet azonban elémtoppan, és
jó kis tengerparti kocsmákat tol utamba,
s én már nem is tudom,
hogy a zenekar el akarja-e takarni sírásomat,
vagy csak kíséri,
és hogy a lázadást nem cselekvés ellen ajánlják-e nekem,
és lehet, hogy ez a kocsma nem is igazi kocsma,
a hullámok pedig pusztán csak kifogások,
hogy a költészetről eltereljék figyelmemet.

Jóestét

Még az anyáin hasában üldögéltem
artériái tárva-nyitva voltak
az igyekvő kivégző-osztagoknak.

A Jóisten füléig húzta kalapját
fölötte sziszegő teafőző lebegett dicsfény helyett
Medve Úrral kellett ráijeszteni
hogy csatái hevében így morogjon
„téli álmomat alszom”.

Akkoriban az idomítottak lelkes igyekezetével
ugráltak ki a lefejezett hősök
a cirkuszi kalapból, mint a nyulak.

Az erőszakoskodások elől
a megszületéshez menekültem
gyufát lehet nyelvemen gyújtani
annyi mindent tudok
sokan mintha máglyát látnának ha beszélő számra néznek.

Máskülönben langyosan iszom a teát én is
s ha felmegyek a lépcsőn csendben mondom jóestét.

Kínaiságok

Időszámításunk előtt 200-ban
Ly-Ber kínai költő
ahogy meghámozott egy narancsot, hát
egy pici balerinát talált benne,
aki az erdőben elveszett
még a No-Teng-leng dinasztia korában.
1978-ban, mikor egy narancsnak felajzva nekiestem,
megcsapott a mérgezett szállítmány higanyszulfát szaga,
és egy pici kukac
kikandikálva a narancs beléből
tajtékozva kiáltott:
Bolond, te még hiszel a legendákban?

ANEMONE LATZINA

Egy délelőtt leírása

Felkelek.
Kilépek a házból.
Felülök a buszra.
Benyitok a szerkesztőségbe.

Kávé   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .
.   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .
.   .   .   .   .   .   .   kávé   .   .   .
.   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .

Elhagyom a szerkesztőséget,
Felülök a buszra.
Benyitok a házba.
Nem adom fel.

Ars

Akkor most verseket írunk,
mondta a kályhán a macska.

Most pedig prózát körmölünk,
közölte a cserépben a virág.

És most kritikát költünk,
szólt az ablakban a madár.

Jó,
válaszolt a lány az ágyban,
kivirágzott
és elrepült dorombolva.

GÖRBE TÜKÖR

LADÁNYI MIHÁLY

Bulldogh Bódog nyomoz

Anyuka még hozzákavart egy kis cukrot a sárgarépa-főzelékhez.

– Most már igazi anyuka vagyok! – örvendezett. – Tegnap spenótot főztem, az is sikerült, most meg ez a sárgarépa… hát ennél jobb már nincs is. Gyere csak, Berci!

Berci Anyuka fia volt és hároméves. Tulajdonképpen Anyuka nem is a főzéstől volt igazán anyuka, hanem Bercitől, akinek ezt a mai főzeléket is kitalálta.

– Gyere, Berci! Kész a sárgarépa! – kiáltotta büszkén, de Berci csak nem jött.

Anyuka besietett a szobába, kiszaladt az erkélyre, ám Berci sehol sem volt. Ettől Anyuka olyan szomorú lett, mintha az egész fazék sárgarépát neki kellene megennie.

Még álldogált egy kicsit a konyhában, aztán gondolt egyet, és átszaladt a szomszédasszonyhoz.

– Jó napot, szomszédasszony! – köszönt illedelmesen.

– Jó napot, Anyuka! – viszonozta a szomszédasszony.

– Mi jót főz, szomszédasszony?

– Én krumplifőzeléket főzök Döncinek. És maga Anyuka?

– Én sárgarépa-főzeléket főztem Bercinek. De mondja csak, tett babérlevelet a krumplifőzelékbe?

– Jesszusom, de jó, hogy szólt, lelkem! – kiáltott fel a szomszédasszony. – Egészen elfeledkeztem róla…

Még beszélgettek egy-két órácskát, amikor Anyukának megint eszébe jutott Berci:

– Jaj tudom már, miért jöttem! Nem látta errefelé a fiacskámat?

– Bercit? Nem láttam, drága Anyuka… Két pálcika, egy ráhajtás, két for­dított…

– Tessék? – kérdezte Anyuka.

– Nem láttam – mondta a szomszédasszony. – Elveszett volna?

– Lehet, hogy elveszett… – kesergett Anyuka – és most tönkre megy az összes sárgarépa.

– Forduljon a sarki rendőrhöz! – javasolta a szomszédasszony. – ő talán tud valamit az ügyről.

*

Anyuka tehát lement az utcára és nagyon szomorú volt.

– Elveszett? – kérdezte őszinte együttérzéssel a sarki rendőr.

– El, kérem szépen… – válaszolta Anyuka, és könnyes lett a szeme.

– Jelenteni fogom az Elveszettügyi Hivatalban – mondta a sarki rendőr, és elővette a jelentőfüzetét. – Szabadna tudnom az elveszett rendszámát?

– A rendszámát? Jaj, rendszáma az nem volt neki…

– Akkor nem tudom jelenteni… – tárta szét karját a sarki rendőr.

Anyuka teljesen tanácstalan volt. Állt, csak állt a sarkon, az újságárus bódéja mellett, és potyogtak a könnyei.

*

Akárcsak valami mesében, éppen ekkor jött erre Bulldogh Bódog, a híres nyomozókutya, aki a többi bűneset mellett azt az óriási rejtélyt is kiderítette nemrég, hova dugta el Pálinka János Csutora utcai házmester a környék gye­rekeinek labdáját. Nagyon híres és népszerű kutya volt, Anyuka is jobb kedvre derült, amint meglátta.

– Na, nézzük csak… – kezdte Bulldogh Bódog. – A tényálladék az ugyebár, hogy Berd elveszett. Mit csinált Anyuka ezalatt?

– Éppen főztem neki…

– Ez fontos lehet a további nyomozás szempontjából – mondta a híres nyomozókutya. – És mit főzött a kedves Anyuka?

– Sárgarépa-főzeléket, kérem szépen…

Bulldogh Bódog mélyen Anyuka szemébe nézett és megszagolta a kötényét.

– Bocsánat, csak az állítás helyességét ellenőriztem. Bocsánat… – mondta, majd hozzátette: – Harminckilenc másodperc türelmet kérek.

Elment a sarki lámpaoszlophoz és harminc másodpercig elmélyülten gon­dolkozott.

– Na, rendben van – mondta, amikor visszatért –, alaposan átgondoltam a dolgot.

Anyuka izgatottan hallgatta.

– Ha krumplifőzelék lenne az ebéd, Berci az ágy alatt lenne. Spenót esetében a függöny mögött. Mivel azonban Berd a sárgarépát utálja legjobban, nézze meg tisztelt Anyuka a kredenc legalsó fiókjában.

Anyuka hazament, kihúzta a kredenc legalsó fiókját, és csodák csodája: ott lapult benne Berd.

– No, gyere csak, te jómadár! Mit keresel te a kredencben?!

– Bulldogh Bódogot, a barátomat… ő is mindig ide bújik, ha sárgarépa van ebédre.

Népszava, 1973. VIII. 19.

LADÁNYI MIHÁLY

Lovagi torna ^*

Még nem szállt le a hajnali harmat az álmos házmesterek seprűnyelére, a város még hunyorgó sziget, amelyet titokzatos lények népesítenek be. Néhány csavargó kószál a mellékutcákban, reggelre várva, öregasszony csoszog a híd felé, s a kiskörúton hegesztők püfölik a síneket.

A Berlin bár azonban még az éjszakai vidámság hajléka. Pultján igazi részeg svéd hever, és hamisítatlan Bicska Maxi rágja rekedtre a mikrofont. A parketten középkorú úr táncol a Loreley-hajú, molett nővel, mély átéléssel ropják, mintha az utolsó félszázadot a médiától távol, egy lakatlan szigeten töltötték volna. Az asztalnál idős, idegenbe szakadt hazánkfia alsózik. Haragszik, mert ővele jött a

nő, de ő ezt a vérpezsdítő táncot már nem tudja ilyen elementáris hévvel ropni. Táskás tokája remeg a dühtől, de száját derűsre rántja és fejhangon dúdol. Két fiú is nézi ezt a Loreleyt, mert nincs több nő, tehát csak ezt lehet nézni.

Harmadiknak pedig én fikszírozom, mert én is magányos férfi vagyok. A két idős úr azonban észre sem veszi ezeket a konkrét helyen egymást metsző pillantásokat. Éppen valami párbaj kezdődik köztük. Az asztalnál ülő feláll, és pénzt dob a zongorára. Gavallér, mint egy magyar. Vad számot rendel. Kisiparos barátja viszont ki akar tenni magáért, mert virtus még van itthon, és vágtat, mint egy torreádor.

A zene egyre gyorsabb lesz, Loreley önfeledten táncol, boldogtalan partnere már lihegve követi. Az öreg újra pénzt tesz a zongorára, Loreley egyre vadabb lesz, táncosa már segítségért integet. Az idős úr azonban tudja, mit csinál, megszokta ezt a módszert a tengerentúlon. Kifárasztani a versenytársat.

A magyar kisiparos a félórás hajrá után támolyogva vezeti asztalhoz a hölgyet, és eltűnik a toalett irányában. A tengerentúli úr pedig teljes testi frissességgel gyúrni kezdi a hazai hölgy kezét.

Azt hiszem, érvényesülési problémáim közepette gyakran eszembe jut még ez a lovagi torna, éjjel háromkor, a Berlin bárban.

^* Kézirat alapján közöljük [vissza]

CSÁK GYULA

Író-olvasó találkozó

A nagyközség állomására érve vidámakat, hangosakat füttyentgetett a mozdony, csikorgó kerekei alól pedig hófehér gőz gomolygott elő és az egész fekete gépezetet elborította.

Egyetlen ember várt ránk a peronon. Negyvenesnek látszott, jól öltözöttnek hatott, de nehézkesen és lomposan mozgott. Arrafelé jött, ahol Miska meg én leugrottunk a vonat lépcsőjéről. Amint egymáshoz érkeztünk, rövidet biccentett és mindkettőnknek átnyújtott egy-egy névjegyet, amely teljesen üres volt, csupán a jobb alsó sarkában állott egy keresztnév, amiből megtudhattuk, hogy a kártya tulajdonosa: Roland.

– Csak ennyi? – villantotta rá szemüvegét Ladányi Miska, és ironikus, vékony száját furcsálkodó mosolyra húzta.

Váratlanul három dolog történt egyszerre: Roland hozzám lépett és meg­ölelt, Miska elhátrált, hogy vele ne tehesse ugyanezt, miközben haragosra rán­colta szemöldökét, mert észrevette, hogy az állomásépület falára szerelt, ben­nünket reklámozó plakáton az áll, hogy szeretettel üdvözlik az író-olvasó talál­kozóra érkező Lazányi Mihályt és engem. A plakáthoz ment Miska és a z betűre rárajzolt egy erőteljesnek és feltűnőnek látszó d betűt.

A lompos férfiú a kezemben tartott névjegykártyára mutatott és nekem adott feleletet Miska kérdésére: – Azért csak a keresztnevem szerepel ott, mert így bőven maradt hely, és bármit fölé firkanthatok.

– Majd én – kapta ki kezéből Miska a kártyát és azt írta rá a kezében tartott golyóstollal: „Mihelyt megölelnek, arra gondolok, amikor ugyanazok majd orrbavágnak!”

(Megannyi jó és rossz tulajdonsága mellett ezt az önvédelmi gyanakvást ismeretségünk kezdete óta éreztem velem kapcsolatban is, és ez egyik oka lehetett annak, hogy bizalmas barátokká soha nem lehettünk. Kötekedő hajlandósága és gúnyorossága mindig sértett és bizonyos távolságra kényszerített. Később meg­figyeltem, hogy nemcsak velem, de az egész világgal szemben gyanakvó és óvatos, olykor pedig ingerült és támadó. A vére lüktetése, az idegei bizsergése, agysejt­jeinek játéka pompás költészetet szült, de ugyancsak génjeiben hordott örök védekező ösztöne, mely leginkább támadó ösztönnek tetszett, sok életörömtől fosztotta meg, és keserűbbé, boldogtalanabbá tette, mint amilyen lehetett volna. Többen szerették vagy legalábbis becsülték, mint gondolta; ez akkor derült ki, amikor nekrológokban elparentálták. Ez a dagályos és hazug műfaj becsületesnek és őszintének hatott az ő esetében.)

Vendéglátónknak nyújtotta a kártyát, aki bizonytalanul pillogott vizenyős, kék szemével. – Ezt… én adtam, önöknek…

– Most én adom önnek – jelentette ki Miska, és a testes ember kezébe nyomta a kemény lapot s indult a kicsi állomásépület egyetlen ajtaja felé.

– Nem arra – szólt utána nyakkendőjét igazítva a csaknem piperkőc módjára jól öltözött Roland. – Erre tessék.

Az épület melletti léckerítés kallantyúval működő ajtaján átmentünk egy hintóhoz. Miska azonnal a bakra mászott egy rezes arcú, vakítóan fehér, állig begombolt ingű öreg paraszt mellé, akit azonban Roland hátra parancsolt énmellém, s ő Miska mellé cihelődött.

– A vendégfogadónak a vendég mellett a helye! – mondta, majd elismerést érdemlő szakszerűséggel markába szedte a hajtószárat és indította a rezgő farú lovakat, amelyek inkább sörös kocsi elé valók voltak, mintsem a kissé vedlett hintó elé.

A kultúrházat onnan ismerhettük fel, hogy homlokzatán ott volt a felirat: Kultúrház. Amúgy nem különbözött a falu főterén lévő, a távolabbiaknál valamivel nagyobb házaktól.

Odabent hűvösség, félhomály és célszerű előkészítettség fogadott bennünket. Hozzávetőleg harminc üres szék nézett egy vörös lepedővel takart asztal felé. A székeket, vagy úgy is mondhatjuk: nézőteret, könyvekkel megrakott polcok övezték.

– Ez teljesen olyan, mint egy könyvtár – nézett körül Miska, mintha vára­kozásától elütő lett volna a látvány.

– Az is – mondta Roland, s az eddigi, folyamatos nyájasságot most váltotta fel arcán egy átsuhanó bosszúság. – Mit gondolnak az elvtársak, miért pont ide jöttünk? – tette fel a kérdést kissé hátrább lépve és széttárva karjait. – És mit gondolnak, miért pont maguk itt a vendégek?

– Hiszen könyvhét van és itt író-olvasó találkozó lesz – fordultam kollégám felé, mintha szükséges magyarázattal szolgálnék.

– Áhhá! – kapta fel a fejét Miska. – Akkor már értem… – Rolandra emelte szemüvegét, miközben körbemutatott: – Ezeket a könyveket mindet olvasta?

– Hova gondol?! – nevetett fel őszintén Roland. – Énnekem az ilyesmire nincsen időm! A feleségem, az: igen! Ő még bizonyos újságokat is olvas. – Izgett-mozgott, azután az első sorban levő székek egyi­kébe ült. – De a maguk nevét ő sem ismeri… A megye intézte, hogy itt lépjenek fel…

– Pedig néha írunk újságokba – dörmögtem.

– Néha – tette hozzá Miska.

– És melyikekbe? – kérdezte a házigazda.

– Hol egyikbe, hol másikba – vont vállat Miska. – Mindenüvé egy kicsit. Álnevek alatt írunk, és azért nem ismer bennünket a kedves felesége.

– Milyen álnevek alatt írnak?

– Én Péter – mondta Miska, azután felém biccentett: – Ő Pál… De ne sajnálja, hogy eddig nem olvasott bennünket, mert amit eddig írtunk, azt nem is érdemes olvasni. Fölöslegesen pusztítjuk a papírt.

Tartottam tőle, hogy egyre rosszabb vágányon haladunk, ezért harsányan egy hátsó ajtón belépő, csinos asszony felé fordítottam a társaság figyelmét.

– Ó, a kedves felesége! – ordítottam, és a hölgy elébe siettem s eltúlzott szertartásossággal kezet csókoltam neki, majd rögtön tiltóan arca elé emeltem a tenyeremet. – Ne! Ne mondjon egy szót se, asszonyom! Engedje kitalálnom!

– Mit akar kitalálni? – kérdezte a nő és elvörösödött a nyaka.

– Magácska Roland elvtárs felesége. így van?

– Így – bólintott az asszony.

– A nagy olvasó! – rikkantotta Miska.

Roland felállt és azt mondta: – Bemutatom a feleségemet. Illetve: a felesé­gemnek mutatom be az elvtársakat.

– Úgy helyes – bólintott Miska, és nem tudni miért, felkacagott.

Az asszony Rolandhoz lépett, meghúzta nyakkendője görcsét, igazított a frizuráján és begombolt egy gombot az ingén. Úgy élvezte mindezt a babrálást Roland, mint a malac, ha a hasát vakargatják és röfögő elégedettséggel mondta.

– A feleségem el szokta mondani, hogy mit olvasott és a véleményét is hozzámondja. O képzett könyvtáros. Én képtelen lennék megítélni, hogy egy könyv jó-e, vagy rossz. Azt viszont belátom, hogy kutya jó fejének kell annak lenni, aki könyveket ír, hogy a szereplők neveit össze ne tévessze.

– Hát… igen – sóhajtott Miska koboldos, sokat mondó pillantást vetve rám.

– Az a legnehezebb, hogy a neveket ne tévesszük össze…

Megint más irányba próbáltam tereim a társalgást.

– Amúgy önnek mi a foglalkozása? – kérdeztem a zsíros elégedettséggel felesége vállára helyezett kezű férfiút.

– Könyvelő a téeszben – felelt helyette gyorsan az asszony, s ugyanilyen sebesen folytatta. – A téesz egész vezetősége találkozni akar az író elvtársakkal, de nem itt, hanem estére, a vadászvacsorán. A könyvhét alkalmából szervezik a vadászvacsorát, de éppen ezért most vadászni vannak, úgyhogy… ide… nem tudnak eljönni, de üdvözletüket küldik.

Miután kellően megemésztettem a hallottakat, órámra néztem.

– Pedig – mondtam – a találkozó kezdési perceiben vagyunk. Nagyon jól időzített volt a vonat érkezése.

– Nincs is akadálya, hogy elkezdjük – jelentette ki higgadtan a házigazda.

– Tessenek az asztal mögött helyet parancsolni – ajánlotta a könyvtárosnő. A közönségnek összehordott székek első sorában leereszkedett és helyet mutatott maga mellett férjének is.

– Nem kellene még egy kicsit várnunk? – bizonytalankodtam, és Miskára bámultam, hogy elővarázsoljam az ő véleményét is. Kollégám viszont azzal volt elfoglalva, hogy az asztalon letakart poharak és üvegek között matatott és dia­dallal előrántott egy olyan üveget, amelyben láthatóan nem víz volt. Kihúzta belőle a dugót, beleszagolt és felragyogott.

– Szilva… – suttogta és pápaszemét a mennyországra emelte.

– Házi főzés – tette hozzá Roland. Sebesen az én kezembe is poharat nyomott s mindhármunknak öntött. – Gurítsuk le – mondta és majdnem lenyelte a poharat is. Utána harákolt és nekem szánva magyarázta: – Úgy határoztunk az elvtársakkal, jobb, ha így magunkba vagyunk, mintha mindenféle népek jönnek, akiket az árvíz jobban érdekel, mint a fejvíz. Kezdetben az volt a terv, hogy idejönnek a téeszből a vezető elvtársak is, de akkor kifutottunk volna a vacsoraidőből. Márpedig valamivel meg akartuk tisztelni az író elvtársakat.

– Csak vacsorát kapunk, pénzt nem? – kérdezte Miska.

Az asszony is felpattant s az asztal sarkán heverő irkát felnyitotta. Kivett belőle két borítékot és szétosztotta közöttünk, majd aláírásunkat kérte.

– Mégis… – hezitáltam fátyolos hangon –, nem kellene várnunk, amíg valamelyik érdeklődő falubeli olvasó…

– Csak a téeszből hívtuk meg a vezető elvtársakat – sietett a magyarázattal Roland. – Mivel azonban más elfoglaltságuk adódott a vacsorából kifolyólag, hát mi képviseljük őket, a feleségemmel.

– Szóval – mutattam körbe –, négyesben?

– Pontosan! – helyeselt Roland. – Üljenek oda, ahová a feleségem ajánlotta, és kezdhetjük.

– Közben fogyaszthatunk? – emelte meg Miska az üveget.

– Ezt akartam javasolni – mondta Roland.

Kicsúszott a kezemből a kezdeményezés, pontosabban: Miska magához ragadta. A korabeli író-olvasó találkozókon kialakult szokás szerint bemutatkozott. Azt mondta, hogy ő a semmiből indult és a tíz körmével kapart össze mindent.

– Tizenöt éves koromban már kenyeret kerestem – csurgatta szájába pohara fenekéről az italt, majd az asztalra koppintottá a kis, tömény poharat és úgy nézett el, összehúzott szemmel a messzibe, mintha átláthatatlan távolságban is hallgató­sága lenne. Nagyot kiáltott: – Sőt! Már tizennyolc hónapos koromban segítettem a családomat, mert öt pengőt nyertek velem egy katolikus csecsemőversenyen.

– Töltött, ivott, azután lehorgasztotta fejét. – Ma már nem nyernék szépségversenyt.

– Komorsága hirtelen haragba torkollott és az asztalra ütött. – A rohadt életbe!

– Ne szomorodjék el – szólt rá szomorúan az asszony.

– Ugyan – legyintett Miska. – A nyomorúság jó dolog. Becsület és dicsőség dolga! – emelte ünnepélyessé a hangját, majd tárgyszerűen közölte: – A tűrhető verseimet kiéhezett gyomromnak köszönhetem. – Figyelmeztetőn magasba emel­te az ujját. – Jegyezzék meg, hogy csak szegény ember lehet igazán tehetséges!

Aggasztott, hogy túlzásba viszi Miska, és esetleg megsérti vendéglátóinkat, de ha nem vennék is észre, amit a rovásukra művel, akkor is méltatlan hozzánk, ezért igyekeztem helyesebb irányba terelni.

A Miska által beállított hatásszünet csendjében morózusan dörmögtem: – Adód­hatnak azért kivételek…

– Úgy van! – helyeselt élénken Miska, majd patetikusan felém nyújtotta kezét. – íme: a kivétel! – zengett baritonja, s mielőtt újra megszólalhattam volna, érces hangon előadta, hogy én – és ugyan miért is tagadnánk?! – voltaképpen hercegi családból származom, ereimben olyan kék a vér, akár a kékítő, és ő ezt már látta is, amikor megvágtam az ujjamat, s pusztán azért küzdöttem le magam a hozzá hasonló ágrólszakadtak táborába, mert én is szeretnék tehetséges lenni.

Mindketten tátott szájjal bámultak mindkettőnket.

Ugyancsak az általánossá lett szokás szerint abbahagyta rólunk szóló meséjét Miska, és felszólította hallgatóinkat, hogy most már ők tegyenek fel kérdéseket. Az asszony arra vágyott, hogy olvassunk fel verseinkből.

– Milyet parancsolnak? – ajánlotta fel nekik Miska a választás lehetőségét, akár egy kikiáltó valamely mutatványos bódé előtt – Vígat vagy szomorút?

– Vígat! Vígat! – kiáltotta a könyvelő.

– Azt akkor tőle! – mutat rám újra Miska. Mentegetőztem és magyaráztam, hogy én prózát írok, de azt állította Miska, hogy ez annyira távol van az igazságtól, mint Esztike az ösztökétől, és én felugrok a kopasz emberek hátára s verset firkantok tar koponyájukra, ha erősen tűzbe jövök, azaz: ha megszáll az ihlet.

Minthogy semmiképpen sem állok kötélnek, magára vállalja Miska, hogy előad műveiből, és elszaval – két Kosztolányi verset. A könyvtárosnő azt mondja, hogy csinosak, majd javít a jelzőn és azt mondja: ártatlanok…

– Úgy vélem – bohóckodik tovább Miska –, hogy a szavalatomért megérdemlek egy új pohárkát, és azok is, akik elviselték, hogy szavalok… Ugyan már, üljünk egymáshoz közelebb. Ide mindenki az asztalhoz!

Jó óra múltán könnyű meggyőzni a könyvtárosnőt, hogy rosszul van költőtársam, és be kellene fejeznünk az író-olvasó találkozót, s vacsoráig szellőznénk egyet; ismerkednénk a faluval. Nem, nem, világért nem baj, ha férje nem tud ben­nünket elkísérni helyrajzi sétánkra, magunk sem veszítjük el magunkat.

Valamilyen tarisznyaszerűség lóg Miska nyakában, s elfogadja, hogy a há­zigazda belecsúsztassa a pálinkásüveget.

Amint az utcára értünk és a ház sarkánál befordultunk a legközelebbi utcába, elég hangosan megjegyzi Miska: – Soha ide vissza…

– A vacsora.. – kezdenék egy mondatot, de pályatársam elébem vág:

– Nem kell a vacsorájuk! Tudod, mit csinálnak ezek? Az író-olvasó találkozó számlájára harminc fős vaddisznópörköltet falnak fel, nekünk meg ideadták a maradékát. – Előrántotta zsebéből a borítékot és megrázta. – Megnéztem, amit aláírtam! Jó, ha kitelik belőle az útiköltségünk! Gyerünk az állomásra és a legközelebbi vonattal akármerre.

– Nem tehetjük ezt velük – próbáltam csillapítani. – Jó a szándékuk, csakhát… naivak… talán… Magam részéről azt sem helyeseltem, amit eddig megengedtünk magunknak velük szemben.

Akár a darázs, úgy támadt szavaimnak Miska. – Micsoda?! Hát nem veszed észre, hogy te vagy megalázva? Nincs mércéd, hogy mit fogadj el és mit utasíts vissza? Mi az, hogy naivak? Az emberek bűneik felét merő tájékozatlanságból követik el, de azért a bűn az bűn! Galádságokat még egy jónak vélt ügy érdekében sem szabad elkövetni.

Éreztem, hogy legalább annyira gerjeszti dühét az őszintén átérzett sérelem, amiként az elfogyasztott ital. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik van túlsúlyban? Azt mindenképpen tanácsosnak véltem, ha elhallgatok, és nem erőltetek egy meddő vitát, ami fölösen állítana szembe nagyrabecsült szellemtestvéremmel. Azt gondoltam inkább, hogy kipróbálom nagyapám tudományos megállapítását, amely szerint a legnagyobb méregben van a legnagyobb gyógyerő és többször egymás után nyeldekeltem az üvegből. Ennek folytán azután hamarosan fordult a szerep-helyzetünk és én lettem az, akire Miskának kellett ügyelnie.

Nem is emlékszem pontosan, miként értünk vissza Pestre – de úgy kellett lennie, hogy visszaérkeztünk, s én még mindig itt vagyok, Miska pedig egy minden élő számára ismeretlen úton jár. Jó utat!

KOSZORÚ

GYÖRE IMRE

Rendetlen dalocska Ladányi költőnek

Itt ez a kis kopasz.
Akkora csak,
hogy átmászik cipőd sarka alatt,
onnan vigyorog
orcája rése.
No de mégis,
no de mégse.

Lapulevélből ragasztott
füleket önmagának,
sajnálták a parasztok,
látták, lepi a bánat,
mert jó embere van,
de nincs soha pénze.
No de mégis,
no de mégse.

Fújta a szél erről, amarról.
– Micsoda strici – mondták,
szanaszét hagyta az országban
számos nőjét, porontyát.
Ez a kis nyamvadt, a honnak
igazi istenverése. –
No de mégis,
no de mégse.

Viszont ő csak előre haladt.
– Baj lesz még ebből – mondják,
s bizony, baj lett a vége,
Ladányi költőt s gondját
elég, ha megérti Réde.
No de mégis, no de mégse.
És újfent: no de mégse.

                            1962

DALOS GYÖRGY

Gyerekvers ^*

              Ladányi Mihálynak

Ár ellen úszott,
verte vihar,
kerülgette háló,
de megnőtt hal –
Most – milyen furcsa –
az ár vele halad.
Jó körülcsobogni
ekkora halat.

Partra vetették,
tüdeje nőtt.
Mikor is történt?
Tegnapelőtt.
Most újra vízben
(pocsolya csupán).
Mikor is történt?
Holnapután.

Ez a hal nem eladó,
gyomra palota:
ott lakik a tenger
királya maga.
Tenyeréből eteti a
sok árva halat.
Ki nem hiszi, jól teszi,
ha utánaszalad.

              1967

^* Ezt a verset köszönésképpen írtam abból az alkalomból, hogy véget ért L. M. ún. szilenciuma, vagyis a Művelődésügyi Minisztérium által életbe lépett egy esztendei közlési tilalma. A verset természetesen nem sikerült publikálnom. D. Gy. [vissza]

BARANYI FERENC

Ladányi hagyatéka

Egy kifakult ballonkabátot
és egy viharvert svájcisapkát
hagyott… Na, kire is? A jussért
nem jelentkeznek, akik kapnák,

összekuszált utak gubanca
s könnyen felfejthető tekintet
maradt utána még –se jussért
sem jelentkezik, akit illet.

Ki hát az örökös? Ki gázol
eztán az álom-törmelékben?
(Benne – s azért nem rajta, hogyhát
véledenségből rá ne lépjen…)

Ki marad arra kapható, hogy
ami eltört – tovább ne törje?
Lesz még, ki nem tiporja összébb,
amit már nem illeszthet össze?

Jelentkezzen, aki merészen
nem vállal részt a rombolásból
s kímélő híve marad annak,
amibe fájva belegázol!

Csemő

Rossz putri volt csupán, korántsem cifra présház,
ami most mutatós Ladányi-múzeum,
az udvarán ma is egy tűzhely romja méláz,
melyet „családinak” nevezni durva gúny.

A lázongó balek, a „szépség huligánja”
– ahogy nevezte őt egy szellemes itész –
innét köpött nagyot az elkurvult világra
s örült, hogy csak eget láthat, bármerre néz.

Földet fürkészni már nem maradt semmi kedve,
megváltást így remélt: magasba menekedve –
de rádöbbent, hogy a felhőkhöz nincs köze.

Mikor tekintete visszazuhant a földre:
szemeiből az ég emlékét kitörölte
s folytatta azt, miben már nem telt öröme.

SIMOR ANDRÁS

Öröklét

A ház egyik falát kívülről tégla helyett papundekli borította, a papundekli-darabok között lyukak tátogtak. A tető meghajlott.

– Ezt a telet már nem bírta volna ki – mondta a tanácstitkár, a költő jó barátja, aki a kiadóigazgatót a házig kísérte.

A kiadóigazgató elképedten nézett körül. A költő támogatójának tudta magát, többször adott neki előleget meg nem írt riportkönyvekre, amikor a kis kopasz megjelent a kiadóban. Verseiben a viskóval is találkozott, mert a kéziratot át­lapozta, nehogy valamelyik túlságosan lázító sor benne maradjon, a kis kopasz ugyanis tiszteletien hangú, vad verseket írt, szabad ritmusokat ültetett elhájasodott jambusokba, Lenint emlegette, meg a farizeusokat. De más volt. kiutalni a pénzt, és hátradőlni az igazgatói fotelban, mecénásnak tudva magát, mint itt állni, a délutáni lap által vidéki háznak titulált viskó kertjében.

– Micsoda nyomor! – mondta döbbenten.

Kísérője, a filosz természetű költő Reviczkyt emlegette, mert éppen Reviczky temetéséről olvasott egy megrázó leírást azon a héten. – Ráadásul ő nagyobb volt Reviczkynél – tette hozzá –, ő volt a legnagyobb közöttünk, negyven éve a legnagyobb.

A kiadóigazgató bosszúsan hallgatott. Jókora túlzásnak tartotta ezt a megálla­pítást, de zavarában nem mondott semmit. Mintha attól tartott volna, hogy kinyílik a viskó ajtaja, és kilép a kis kopasz, a roncsolt szemüveges lázadó, és megint egy szerződést és előleget igénylő riportkönyvtervezetet dug az orra alá.

De ő nem lépett ki. A kerítésen még olvashatóan ott állt a felirat: „Alkotó ház”, és az Ady-idézet: „A gaz lehúz, altat, befed”, ahogyan jó kedvében vala­mikor odapingálta, amikor még azzal kérkedett, hogy megél a bortermelésből. Akkor még nem operálták meg, barátok és nők látogatták, és vidáman fecsegett a szomszédokkal. Szeretett és tudott is élni.

– Menjünk – mondta a kiadóigazgató, és kinyitotta a kocsi ajtaját.

A filosz természetű költő is beült, most már ő is hallgatott. Késő délután volt, egy unatkozó tök éppen bekapcsolta a teliholdat.

TABÁK ANDRÁS

(Ladányi)

Legutoljára a Zrínyiben dumáltunk.
Kedvetlen mosoly zsibbasztotta az arcod.
Nem akkor fing ki az ember, magyaráztad,
amikor torkig lett totál a világgal,
és a vershez sincsen többé semmi köze,
de mikor unja bizony már a baszást is.
Jót röhögtem. Ám azóta sejtem, akkor
szivárgóban volt már belőled az élet.

                                                               1992

(Ladányiról)

Mint költő nemzedékünk legkülönbje volt,
s csúnya halált halt, akár egy kivert kutya.
Mindegy mi végzett vele: szívroham, magány,
cukorbaj-e, csalódás vagy életundor.
Meghalt. És neki volt mire meghalnia.

                                                               1992

(Ladányihoz)

Látod, Miskám, ha másban nem is épp,
ebben végtére közös a sorsunk:
fáradt kisember lettem magam is,
aki behúzódnék, ha lehetne,
a szerelem ereszalja alá,
s akár mint te, mindig manók közé
álmodja magát, ameddig csak él.

                                                      1993

DOBOS ÉVA

Ladányi Mihálynak a túlvilágra

Mindenütt jelenvaló
A metróban alszik egy ülésen
kilépsz a metróból s már ott ül
egy padon
Haja s szakálla az egykor bodros fehér
most loncsos ősz
orrnyerge törött
foga hiányos
mellette sárga reklámszatyor
(Csemege Meinl)
Néha kutyája is vele van
hogy felismerjük az Öreg Pásztort
együtt ülnek egy szakadt
pokrócba burkolódzva
Ma nekem holnap neked
Ne ítélj hogy ne ítéltessél
Hajléka az erdő
hajléka minden kapualj
és aluljáró
Jelenlétével üzen:
némán kikerülhetedenül
botorkál elénk
az Úristen a hajléktalan

MÉRLEG

CSALA KÁROLY

Isten, haza, zseb

Ladányi-motívumok

I.

Ha végigolvassuk Ladányi Mihály kö­teteit, minden különösebb elemzés nél­kül is észlelhetjük, hogy szerzőjük nem törte a fejét folytonos költői újításokon. Újított, de nem törte rajta a fejét. Ha­nem egyszerűen másként írt verset, mint környezete (ebbe beleértve elődei közül is azokat, akiket kortársai hivat­kozási alapként idézgetni szoktak). Tudni, persze, pontosan tudta, hogy miben más ő. Viszonyította munkássá­gát másokéhoz.

Olvasóinak is dolguk, hogy kövessék ebben. Talán nem is tűi nehéz e feladat.

Ladányi ismerős nyelven beszél ver­seiben, s érthető módon tér el egyfelől a köznyelv normáitól, másfelől meg a kortársi irodalmi életben, valamint – s ez éppoly fontos! – az „irodalomalatti” hétköznapi életben megszokottan köl­tőinek tekintett nyelvezet normáitól, paneljeitől. Nyelvi újításai mind könnyű­szerrel követhetők. Még akkor is, ha az irodalmi élet belterjén ékelődve újít szavakat, például amikor a költőtárs Tandori Dezső nevével játszva alkot Helyzet­dal című verse végén zárócsattanóul új szót: „ne szóljon meg a hatalom / hogy tőle eltandoridom.”

Az efféle – vagy másféle – csattanó egyébként ritka Ladányi költészetében. Ritkán tartogatja verse végére a gondo­lati meglepetést. Ha igen, akkor közön­séges mellbevágást végez el olvasóin költőileg szándékoltan, mint például a saj­tó szóvirágos hazudozásait kifigurázó Evolúció című vers-szösszenetében, ahol is az „írja az újság”, „harsogja az újság”, „szavalja az újság”, „krákogja az újság”, „bizonygatja az újság”, „dadogja az újság” után meglepetésszerűen derül ki, hogy mindez hol történik: „a klozet szögén”.

De Ladányi többnyire mindjárt ver­se elején szereti meghökkenteni közön­ségét (némelyik »költeményének egye­nesen az első sorában helyezi el a „csattanóját” – bármily képtelennek tetszik is egy ilyesfajta költői művelet lehetősége). És egyáltalában: amilyen szókimondó, épp olyan közvetlenség­gel jár el a költészeti formák meg­választásában és alakításában is. Általá­ban úgy ír verset, hogy egyetlen ter­mészetes mozdulattal a saját szükség­letéhez igazítja a bevált és ismert köl­tészeti formákat és eljárásokat. Néha ezt-azt. megfordít, kifordít rajtuk, más­kor kurtítja vagy megtoldja egyik-má­sik részüket.

Ezek a műveletei sosem a minden­áron való, eleve föltett költői újítás szándékával kiagyalt műfogások, ha­nem – és ez olykor kihívó cselekedet már magában véve is, kihívás a jól fel­fogott érdekekből misztikus homályban tartott szépirodalom szakmai közéleté­vel szemben – akárcsak az alapanyagul vett költészeti formák, szintúgy köz­ismert, közönséges, „nem költői”, ha­nem árulkodóan „költőietlen” nyelvi, irodalmi, verselői műfogások alkalma­zásai a társadalmi összefüggésekkel te­lített költői ábrázolás közérthetősége és egyben hatékonysága érdekében.

Csak egyeden példa erre: a Kilenc sor című rövid költemény.

Minden országút csupa tábla,
szabályok, sorompók, irányok –
Beterelték a kósza lángot
a lámpák rezervátumába.

Arcod a rácsos fénybe mártod.
Nem lehetsz többé szabad állat.
Törvényes asszony ül az ágyad
közepén. Megszelídülsz végül,
s kihalsz, akár az indiánok.

Ez két, majdnem aggályosán azonos szerkezetű strófa – az utolsó előtti sor betoldásával. Azért csak „majdnem”, mert az első versszak sorainak kétüteműsége 5-4, 3-6, 5-4, 3-6, a második versszaké viszont 5-4, 5-4, 5-4 szótag­megoszlást mutat; no de itt kezdődik a formaművészet: nem véletlen a máso­dik strófa négy sorának „aggályos sza­bályossága”, hiszen itt van a „szabály­talan” betoldás, és éppen az hordozza az első versszak alternatív ütemképle­tét, a 3-6 szótagmegoszlást! De mit akar itt maga ez a betoldás?

Azt akarja, amit a kocsmai danolászók is akarnak a nótájuk utolsó sorá­nak játékos késleltetésével: eltérni a várttól, fölhívni a figyelmet, csattantani. Mint amikor azt mondja, hogy: „Odajár a cimbalmos a cimbalmával…” stb. stb. stb. „…minden este”. Ez a mű­fogás egyébként – a fordítottjával, vagyis a kurtítással együtt – mindenfajta, a sorismétléstől eltérő versszerkezet haj­dani kialakításában szerepet játszhatott (az eredetileg rögtönzött eltérés a sza­bályos ismétléstől utóbb szintén szabá­lyos ismétlődéssel jelenhet meg, az el­térés tehát kanonizálódhat, de ennek taglalása messzire vezet, hagyjuk). A lé­nyeg: Ladányi ezzel az egysornyi betol­dással igazítja a maga költői képére és hasonlatosságára az eredeti négy­soros­ságában és a-b-b-a rímképletében untig ismert strófaépítményt.

Általánosabban szólva: Ladányi Mi­hály többnyire ismert formákat alakít ízlésére, és nem titkolja sem azt, hogy az alapul vett formaanyag közismert (nem az ő gyártmánya), sem pedig azt, hogy mit mikor, hogyan változtat rajta. Épp ellenkezőleg: ezekre a műveleteire valamiképpen mindig igyekszik fölhív­ni olvasói figyelmét. Miért?

Pontosan ezt a kérdést várja a költő is mindenkori olvasójától. Hogy rákérdez­zen verse jellemző sajátosságainak mi­értjére, és igyekezzék megválaszolni a föltett kérdést. Mert csakis így juthat el a vers mibenlétének – formaként meg­jelenő tartalmának – megértéséig.

II.

Van egy Tanszonettje Ladányinak, ame­lyikben pengeéles nyelvével pellengér­re viszi azt a kritikusát, aki ürügyet szolgáltatott neki költészete egyik leg­fontosabb jellemzőjének meg­fogal­ma­zására. Egész költői maga­tar­tá­sának igen lényeges sajátosságát kényszerült megvédelmezni az „aczélinak” mondott kulturális politika irodalomkritikájában is érvényesített, baloldalt bénító gya­korlati normarendszerével szemben.

Kabdebó úgy nyilatkozott,
hogy bár tehetséges vagyok,
nem ért egyet velem, mivel
e tehetség olyat mível

amit tisztességnek neveznek,
ami kést szögez a begyeknek,
vagyis, bátran kimondom – óh!
– amit nem mond ki Kabdebó.

Mert a cinkelt duma olyan, Sir,
tisztára, mint a kipisilt sör,
azegyrészt-másrészt és az ám ha,

az ámbár és a jóllehet
szavak versbe nem illenek,
csak versről szóló tandumába.

Ladányi szókimondó. De a költészet­ben nem minden van úgy, mint a hét­köznapi érintkezésben. A szókimondás­nak itt nem okvetlenül a hazudozás az ellentéte: a közvetettség, a rejtegetés, a rejtvényszerű versbeszéd is lehet ser­kentője az olvasói érzelmeknek és gon­dolatoknak.

Mindenesetre Ladányi Mihálynál a „szókimondás” nemcsak a szavakra vo­natkozik, hanem egyáltalában: költői alapmagatartás. Az a megkülönböztető jellegzetessége, hogy nem óhajtja eltit­kolni, rejtegetni, amit csinál. Áll ez versírásának mikéntjére is. Formai mű­veleteire éppúgy, mint gondolatmene­teire.

Az viszont kétségtelen, hogy az igaz­ság köntörfalazás nélküli kimutatásá­nak elve vezérli egész költészetében – erről szól a Tanszonett is. Mondhatjuk az igazság „kimondásának” hiszen sza­vakban nyilatkozik meg a költő, tehát az ő igazsága is, de mégis jobb, alkalmatosabb szó itt a „kimutatás” mert a versegész mint ábrázolás hordozza csakis az olvasó számára értékelendőt, megítélendőt, elfogadandót vagy elvetendőt. A vers, ha művészet, megmutat, kimutat. A művészetben arca van az igazságnak. A művészet nem arról szól, hogy mi az igazság, hanem hogy milyen. Csak milyenségéből vonhatunk le kö­vetkeztetést mibenlétére.

III.

Ladányi költészetének egyik érdekes sajátossága, hogy szinte folyton az Is­tent emlegeti. Talán többször veszi ő vers­ajkára ezt a nevet, mint rokon­szemléletű kor­társai közül bárki más. De nem ke­vés­bé lényeges, hogy Ladá­nyi Mihály egyik leggyakrabban hasz­nált versszerkezete az ima, a fohász.

Ahogy egész költészetének menete a társadalmat és a magánsorsot illető bi­zakodástól a csalódás, ennek megfele­lően a lírai komolyságtól a gúny, a sza­tíra felé halad, úgy természetesen az Isten-kép használata is efféle változást tükröz az évek folyamán. Az optimista kezdet ilyesmi: „És jöjjön el a Te orszá­god, / a kommunizmus már a véres / és forradásos arcú földre, / ahol az ember em­berséges.” (Vörös Miatyánk.) A borúlátó folytatás már ilyen: „Ez a történet rém egyszerű: mindig volt valami, / és mindig lesz Isten és ennekfolytán / mindig lesznek kiválasztottal…” (Egyszerű történet).

Ladányi nem volt istenhívő, nem volt vallásos („Ha katolikus lennék, s nem istentagadó, / állást adna az isten valami módon” – jegyzi meg keserűen egy két­sorosában). Csúfondáros kedvében az „Ateisten”-t emlegeti. Az imaforma ugyanúgy jár nála, mint minden egyéb irodalmi hagyomány. Aktuális érzel­meihez szabja, csípős vagy bánatos mondandójának szolgálatára igazítja. De az Isten-emlegetést, a vallásos iro­dalmi hagyományt, az imaformákat éppoly természetes módon vállalja sa­játjának, mint ahogyan nem rejti soha véka alá azokat az ötleteit sem, ame­lyekkel ki­for­gatja őket vallásos-egyházi mi­voltukból.

Hát magát az Istent is kiforgatja! A társadalomba, a költő emberi, hétköz­napi környezetébe helyezi át megszo­kott tulajdonságai, attribútumai sze­rint: „Istent” mond ott, ahol a magát mindenhatónak, mindentudónak, vagy akár csak úrnak, parancsolónak, leg­főbbnek, törvények fölött állónak, kiszá­míthatatlanul szeszélyesnek, avagy meg­fellebbezhetetlenül ítélkezőnek, büntető­nek és irgalmazónak mutatja magát va­lamely fölkapaszkodott senki­fia. Ladá­nyitól, aki nem megy a szom­széd­ba egy kis szarkazmusért, rendszerint meg­kapja a magáét az ilyenfajta. (Például a Hagyomány négy sorában: „Mikor a kicsi istenek közénk leszálltak, / s kegyet és aprópénzt kezdtek osztani, / nicsak – gon­doltuk – mégse buta ember a római pápa, / ebben az istenhitben van azért valami!”) És „Istent” mond ott is, ahol a derék, jó­ságos, ám a történelem folyására semmi hatással nem bíró ember képét jeleníti meg: „Esténként az Isten szuszogva / mossa lábát napi / verítékemben” (Öt haiku). Vé­gül pedig a krisztusi mártíromságnak az európai (s benne a magyar) költé­szetben oly gyakori képe is megjelenik nála – s Ladányi nem tart, nincs oka tartani, e költői kép el­nyűttségétől, a maga sorsára ironikusan alkalmazva ugyanis óhatatlanul egyedi tartalom­mal, jelentéssel ruházza föl: „Csak a megfeszítés, Uram? / Már-már ecetes szivacs se? / Kezdetben két latorról volt szó, / mi ez a sereg körülöttem?” (Kérdések.) Foly­tathatnánk a példák sorakoztatását-idézgetését – de hát megtelne vele min­den hasábunk, se szeri, se száma Ladá­nyinál az ilyes­minek. Bárki fölüti köny­veit, temérdek példát lel az ilyen meg olyan „istenezésre”.

Ki ne értené mifelénk a fohász for­máját, ki ne ismerne rá azonnal az ima formulájára? A magyar olvasóközön­ségnek, vagy akár csak véletlenül verset halló közönségnek, föltételezhetjük, ki­lencvenkilenc százaléka rögtön, min­denfajta utánagondolás kényszere nél­kül érd, hogy miről van szó. A zsoltár­forma éppúgy idetartozik, mint a népi imaformából – s még régebbről a má­gikus ráolvasásból – kialakult falvédő­szöveg a Falvédő című versben:

Hol kapcsolat, ott lehetőség
hol lehetőség, ott jövedelmezőség,
hol jövedelmezőség, ott uzsorakamat,
hol uzsorakamat, ott kapcsolatminőség,
hol kapcsolatminőség, ott kisvállalkozás,
hol kisvállalkozás, ott tőke,
hol tőke, ott 6 az Isten,
s hol Isten, ott szükség nincsen.
                                                        Ámde!

Az ilyen versek vázát nem kell öntudatlanul vagy verejtékes elszánással keresgélni, találgatni, fölfedezni. Lehet máris a vázra tapadó egyebekre: ötle­tekre, gondolatokra, leleményekre, szó- és kifejezési alakokra, ritmusváltozatok­ra, rímekre és rímkioltásokra figyelni. S a jelen esetben arra a – már említet­tük: Ladányinál ritka – csattanóra, amelyik a szokásos „Ámen” helyett egy kiáltó „Ámde!” meghökkentő lezárat­lanságával készteti mégtovább-gondolásra az olvasót.

IV.

Minthogy semmi sem szent Ladányi­nál, még az Isten sem, persze, hogy a Haza fogalma sem az. És természetes, hogy ez is hasonló átalakuláson megy át életművében, mint amaz.

De a nagybetűs Hazának a kezdet kezdetétől csakis a kellő fenntartással van helye Ladányi költészetében:

Petőfinek volt igaza,
ez a nagy mező a haza,
a haza, ha hazafelé
megy a fiú estefelé,

s megszabadulva napi gondtól
csípős hagymalevesre gondol,
s hogy az a kicsi öregasszony
mint várja, hogy neki is osszon –

s otthon megnyesheti a száradt
gallyaktól ráncos arcú fákat,
apja ültette valaha –
haza, haza, haza, Haza.

Ahogy ebben a Vonaton című költe­ményben, úgy a többiben is a hétköz­napi, ismerős környezettel, a csöppet sem eszményített, csupán adottságként elfogadott szülőfölddel azonosul Ladá­nyi Mihály hazája. Vagy a kicsiny em­beri környezet a haza az emberek, a közemberek, a plebs számára – vagy semmi. („…és kedvesebb hazát mindenki­nek” – ahogy egyik kötetcímadó vers­sorában megfogalmazza.)

Ha közvetlen emberi környezetét nem érzi a magáénak az ember, akkor hon­talannak tudja magát, nem csupán ott­hontalannak. Ez alaptétele Ladányinak.

Versei, persze, nem okvetlenül hor­dozzák ezt tézisformát, bár épp egy ilyen szókimondó költőtől akár el is várható, hogy e tárgyban se köntörfalazzon, ha­nem mondja ki kereken, amit gondol. Ladányi megteszi. És persze, kezdettől fogva tudatában van, hogy az ő efféle hazafogalma ellentétes másokéval. Hát ellentétként is megfogalmazza. Az Ó, szülőföld már így tudatosítja azt, amit elfogad, s amit elvet a költő: „Ó, szülőföld, nem fogadsz zászlókkal és üdvözlőbeszédekkel, / csak bólintasz köszö­nésemre és / elém tartod sáros utcáidat, / csak elém tereled bámész gyermekeidet, öreg­asszonyaidat, / alkonyati konyhák füstjét), / fűszeres vacsorák szagát, / és így fogadsz.” A Hazám című, epigrammatikus, rövid vers pedig éles fogalmazásban történel­mivé emeli ezt az ellentétet:

Duna Tisza Dráva Száva – mondták az iskolában.
Donkanyar – tették hozzá a háború után.

Én országútjaid eperfáiról vacsorázva
mondtam ki a neved először, Hazám.

Tudni lehet tehát, miféle hazafelfo­gással áll szemben Ladányi Mihály hazafisága. Tudni, ha profanizálja a haza fogalmát: mivel szemben teszi ezt. Mint például az Egy bőröndhöz címzetű szo­nettjében:

Most megpihensz, kopott bőrönd, hiszen
sokáig fogtuk egymást szívszorongva,
álmélkodva eljövendő napokra,
mikor a Haza meglát és izén.

Hogy jöjjön ez a kor, édes dalokra
szítottam érte lázbeteg szivem,
ódát írtam hazámhoz ékesen,
pedig te voltál hazám, te kopottka!

Mellesleg, a szembenállás és szembe­állítás eleve meghatározott tartalmat ad az így vonatkoztatott fogalomnak, eleve kizár tehát holmi öncélúságot. A Haza „hétköznapiasítása” Ladányinál pedig csak azt botránkoztathatja meg, aki a szavak puffasztott rizsáját véli érzület­nek. Tehát nagyjából ugyanazt, aki ál­talában minden­fajta „szentségtelenítést” elvisel­hetetlennek ítél.

Ladányi Mihály nem ezek költője. Az Isten és a Haza mellett, természetesen, a Családról is leszedi a szenteltvizet.

Erről most ne is beszéljünk. Beszéljünk viszont a Zsebről!

V.

Aligha szükségeltetik az olvasónak kü­lönösebb fejtegetés arról, hogy mi a „zseb” amúgy képletesen (s akkor még nem okvetlenül költőien): pénz, anya­giak – a gazdagok vagyona vagy a sze­gények puszta megélhetése.

Nem véletlen, hogy Isten és Haza egyazon módon kerül viszonyba Ladá­nyinál a Zsebbel. S ez már több és más, mint egyszerű képletes kifejezésmód. Ez már Ladányi Mihály költészetének egyik alapeleme: a hétköznapi tények szatirikus általánosítása.

Egyik legismertebb kicsiny, de súlyos verse a mindössze nyolcsoros Ezeregyéj, amelynek végződése – ismét csak egyike a Ladányinál korántsem gyakori csat­tanóknak! – egy egész hazai történelmi korszaknak egyetlen ismertetőjegyre redukált jellemzése, költői emblémája: „…ahogy Isten neve kigyúl a házakon: / Országos Takarék Pénztár.” Véletlen-e, hogy Ladányi összegyűjtött verseinek kötetében (Csillagok kutyaláncon, Buda­pest, Magvető, 1985) még ugyanazon a lapon eljutunk, egy másik költemény­ben, a presszót templomnak – de mi­lyennek! – ábrázoló képhez? íme: „Rit­kán van pénzünk, / de akadémiányi van / zavaros gondolatból. / Itt / az Üres Zseb templomában, / a koszos hívek közt akad még valami, / amit használni lehet.” (Törzs­asztal.) S még ha esetenként nincs is direkt összekapcsolódás, mélyen meg­húzódó 'törvényszerűség mindig van e Ladányi-univerzumban zseb és vallás között, például ilyenformán: Valamiféle imakönyvbe való dalt / keresek / az este zsebeiben, / ami szomorkásán elúszik a szél­ben, / mint hegedűfutam, / ami nem sérti / meg / harmatos lelkét senkinek, / se Istennek, se Ateistának, / adj egy ilyen verset, uram,” stb. (Csak rím és ritmus.)

Ha zsebről van szó, Ladányi vagy az Isten-vallás-egyház köréből veszi költői képének építőtégláit, vagy a haza saját­lagosan (át) értelmezett fogalom­köréből szedeget hozzá elemeket.

Pénztelen, adósságokat halmozó al­bérlő-családapa mivoltában például evan­gélistává lesz Ladányink (Az evangélista hazatér):

Belépek az emeleti ketrecbe, nekemront
egy nő, a számlákat lobogtatja,
sörényes, nagyokat horkant, s lustán
nyaldossa szájaszélét –

Én meg az ismétlődő időben
az őskeresztények bátorságával, gyarló
földi javaktól nem háborgatottan,
kiforgatom riadt zsebeimet.

Kiforgatja magát ezt a „zsebviszonyt” is, a mögötte meghúzódó szegény-gaz­dag viszony csúfondáros megfordításá­val például az Ég című versében:

Mentünk a liftben: én meg 6, az Isten –
Én a pénztárig mentem, lázban égve,
az ő zsebe üres volt. Megnyomta a gombot,
és irigy képpel ment tovább az égbe.

Az Isten és a pénz többszörös szent­ségtöréssel találkozik össze egymással és a hazával Ladányi jóvoltából a mo­dern magyar szatirikus költészet egy másik aprócska gyöngyszemében, amely­nek a címe Esti ima:

Istenke, áldd meg a magyart,
adj neki vaddisznó-agyart,
hogy agyarságát megcsodálják,
s hozzák érte a pénzt az árják.

És már nincs is más hátra, mint La­dányi legvadabb metaforájának két zse­niális – és elszomorítóan igaz, miránk szabott – megvalósulását idézni. Ezek­ben tökéletesen azonosul a Haza, az Isten országa és a Zseb országa. Az egyik angol címet visel: Short story, s nemigen kell magyarázni, hogy miért ilyen „nyugatidéző”:

Amikor nem ment jól
az üzlet,
kicserélték
a portálokat, mivel
a régiek
nem illettek
az utcaképhez.

A korszerű kirakatokba
mégkorszerűbb
árcédulák kerültek,
ettől viszont
zsebünk
lett korszerűtlen.

Ám új zsebekről
írtak a lapok,
hiszen a régit
mind kinőttük – mondták.

Most kulcsok közt
ülünk egy zsebcsücsökben,
és zsebpiszkot
havaz ránk
zsebmennyország.

A másik sem vidámabb, bár formája a hajdani kabaréban oly kedvelt, víg dalforma, a kupié, ám nem kevésbé idő­szerű. Dal a zsebről, s a vége így szól:

És híre ment, hogy ezt lehet, és ekkor
valósult meg a kollektivizálás,
mert nem vala oly hivatal és állás,
hol nem loptak naponta számtalanszor,
     és – ó egek –
     egész hegyek,
     egész hegyek kerültek zsebbe akkor!

De jött a baj, hogy kicsik a zsebek
– a problémát a lapok is megírták –
nagyobb zsebeket követelt az ország,
és jött a Zsebszabályozási Rendelet…
     És – ó egek –
     megnőtt a zseb,
     megnőtt a zseb, s eltűnt benne az ország.

Vajon milyen hely juthat egy ilyen hazában egy ilyen költőnek? Itt van, feleletül, végtére A haza című Ladányi-opus, ismét csak négy kurta sorba sű­rített, végtelen szomorúsággal:

Izzadt arcomba beleásít a haza.
Utcalányok napoznak tenyerében
és új kocsikból kikáromkodó új urak.
A haza szivarzsebe számomra lakhatatlan.

Kezdjük már mi is tapasztalni. Megelőztél minket, Ladányi Mihály!

SZEPES ERIKA

Önarckép fintorral

Portrék Ladányi Mihály albumából

Élni akartam én csupán,
hasznára lenni a világnak,
de nem kaptam munkát, se választ
remekbe írt kérvényeimre.
                           (Ha rólam lesz szó)

Ha kimondják a nevét – igaz, ritkán teszik és csak kevesek –, mindig halá­lában látom, a csemői ház magányába dermedve. Nemcsak azért, mert halál­híre megrendítő volt, hanem főként azért, mert igen sokszor láttatta ő is magát halottan, külön­féle halálnemek­ben meg­sem­mi­sülve. Költői toposz – legyinthetnénk rá, gondolva a Szeptem­ber végéntől kezdve akárhány költői lá­tomásra, ha nem állnának a halál képei mellett önarcképei is a megélt alig több, mint öt évtizedből. Feltűnően so­kat írt magáról. Ez megint csak nem volna feltűnő egy lírai költőinél, akit saját szubjektuma foglalkoztat, mégis feltűnő, nem elsősorban a versek mennyisége miatt (közel hatvan önarc­kép-verset számoltam meg, szemben a magát verseiben szintén gyakran meg­jelenítő József Attilával, akinél harminc alatt van a saját portrét megrajzoló ver­sek száma), hanem főként azért, mert Ladányi Mihályt, a század második fe­lének alighanem legnagyobb közösségi költőjét, nem Ladányi Mihály érdekel­te, hanem az a közösség, amelyhez tar­tozni vágyott, s amelynek érdekében sok mindent tett és elviselt, még a mel­lőzéseket és hántásokat is. De hát tud­juk-e pontosan, miféle közösségre vá­gyott Ladányi Mihály, és milyen volt az a Ladányi Mihály, aki azt a közösséget kereste, s aki ezen keresés közben ver­sei főhősévé vált? Ahogy maga mondja: egész élete „eposzi terjedelmű keresés volt”. Minthogy sok önarcképverset írt, faggassuk magát a költőt, aki oly sok­féle módon tudott szólni önmagáról.

A leggyakoribb megszólalási mód: a költő első személyben beszél magáról

Betörését a költészetbe nem az a hety­keség, öntudat és kihívás jellemzi, mint Adyét (Góg és Magóg fia vagyok én) vagy József Attiláét (Gyere, Úristen, nézd meg, itt vagyok; Dacos, vad erdő sűrű nagy ha­jam; Nincsen apám, se anyám, Lidi nénémnek öccse itt /…/ hejh, burzsoá! hejh, pro­letár! én, József Attila itt vagyok!), hanem egy tömör életútjellemzés, benne szi­kár-szűkszavúra fogott érzelmesség: „Ennyi eddigi életem: / jöttem a Körözs mentiből, / élek a Duna mentiben. / Apám kabátját hordtam a / faluban, míghogy szétszakadt, / s nyomomra szállt az út pora. / Zsebemet öklöm húz­za itt, / neonok közt Holdat lesek, / szívek testvéri jeleit.”

Már ebben a röpke kilencsoros vers­ben feltűnik költészetének több jelleg­zetessége: az említett szikár szűkszavú­ságon túl az ellentételező hajlam (Kö­rözs – Duna; falu – neon; neon – Hold; a Hold, a hideg égitest mint szívek test­véri jele).

Röviddel utána megszületik az első életösszegző vers, az L. M. eddigi élete. Ellentételezésként vonul végig ezen a versen az Én és a Város ellentéte, amely egyben a vers szerkezetét is adja: szakaszonként váltogatják egymást az önarckép és a Várost leíró részek, majd a vers második felében az Én végre beköltözik a Városba, s bár még „há­nyódtam a kő és tűz bűvöletében / a távoli falu szagáért elepedve”, ugyan­akkor már a városi képekben korábban lefestett „csavargó lány szerelmét takar­tam a szívemre.” Falu és város ellentéte után újabb ellentét: elérkezik élete alig­hanem legboldogabb színterére, az ál­mok birodalmába „a fölvert utakon el­kóborolva, este / álmodom meg, amit elérnem nem lehet”. Az álom-motívum végigkíséri egész költészetét: a Félálom című versben pl. az éjszakai álomban meg lehet menekülni a haláltól, míg a – természetesen ellentételezően – reg­gel felkelő Nap véres felhőivel a halálba hajtja. Az Arckép, háttérrel így kezdődik: „Vézna prolikölyökként álmodod: / a Hold puha cipó, majd jót harapsz.” Az Elégiában „…valami álom muzsikált benned a világról” stb. Igen korán, az életmű legelején született meg az a ver­se, amely öregkori portréját vetíti elő­re: olyan életkorban ábrázolja benne magát, amelyet meg sem élt, de ebbe a távoli jövőbe – amelynek testi nega­tívumait sorolja a vers – helyezi azt a pillanatot, amelytől a számára megold­hatatlannak hitt kérdésekre választ re­mél, innen a címe: Minden érthető lesz. A refrénszerűen háromszor – kis vál­toztatásokkal – visszatérő kezdősor raj­zolja fel a majdani portrét: „Végül öreg verébbé száradok én is” (és mellérendelő mellékmondatokban sorolja, milyen egy öreg veréb: száraz, szomorú, árva, rövid­látó stb.), és ebben a leromlott, késői, energiáit vesztett állapotban már csak öreges gondolatai lesznek, ha visszate­kint huszonöt éves énjére, ha keresi a közösen énekelt dalt: „…de később / a szél szánkba visszafújta a hangot”, majd megjegyzi: „és aztán csak magammal bíbelődtem”, pedig „…rakéta röppent fel akkor és / búvárhajók másztak a tenger alján”. Az öregkorból visszate­kintve az ifjúi életre marad az öngúny „és az lesz majd egyeden örömöm, ha / feljön egy lány s megmutatja mellét.” Ez a vers is kulcsvers: fő gondolata, az ifjúi lelkesedés és a közösség, a barátok utáni vágy visszaköszön az egész élet­műben. A legérdekesebben és a legko­rábban egy másféle típusú megszólalás­ban (erről még később lesz szó), a lírai szerepdalok közé tartozó Ifjúság múlása címűben, amelyben megöregedett in­diánokról fest állóképet, amint cselek­vés nélkül, tétíenül, egyhelyben ülnek, és „Bizony, a tűz előtt nem járnak férfi­táncot, / már jobbadára csak ülnek az indiánok. / Szelídek lettek ők, ahogy bajszuk kinőtt.” A vers kezdősorában – amely keret­szerűen visszatér a záró har­madik szakaszban is – szójátékként be­csempészte, kikről ír, kik az indiánok, akik már nem járnak tűz előtt férfitán­cot – nem járnak Tűz-táncot. Ladányi eszmei-szellemi-baráti közege az 1958-ban berobbant Tűz-tánc nemzedék, ve­lük fújta a dalt. A vers keletkezési éve és a Mint a madarak című kötet megje­lenési éve éppen a Tűz-tánc antológia megjelenésének ötödik évfordulója, 1963, amikor a régi barátok közös ter­veket már nem szőhettek, közös harcba már nem hívhatta őket senki (közös kötetük többé, 1988-ig) nem jelenhetett meg. Az Ifjúság múlása versnek ezt az értelmezését nemcsak a – kevéssé rej­tett, s az érintettek számára azonnal érthető – szójáték teszi lehetővé, ha­nem a rá későbbről visszhangzó, már egyértelműen szókimondó versek, az 1965-ös Fiúk („…nem lett belőlük ge­nerális, / de szépen harcoltunk, fiúk, // öreg zászlótartók között, vállunk vállukhoz odavetve”) és az ez idő tájt ke­letkezett Üdvözlet barátaimnak, melyben az indiánokat itt a civilizációból kire­kedt másik barbár közösség, a kanni­bálok helyettesítik ugyanolyan helyzet­ben és funkcióval („Bezárkóztunk ma­gánéletünkbe, gyerekek, lassanként, már mi mind… Hallgatjuk vezényszavaikat, mint öreg törzsfőnöküket a fiatal kan­nibálok, / akiket most avattak férfivá.”) Majd ugyanebben a versben ismét elő­jön az öregség-gondolat, amelytől a Minden érthető lesz című vers érthetőbb lesz: mit ért meg az öreg veréb: „Talán csak öregebb lettem-dörmögöm, / de tudom, hogy nem lettem öregebb, / csak elhagyatottabb…” így kanyarodunk vissza a Minden érthető lesz kiinduláshoz, megértve: mennyire magában hordja minden Ladányi-vers a többi Ladányi-vers csíráját, hiszen eljutottunk három másik vershez – mégha megszólalás­módjuk más típusba tartozik is – pedig csak az önarcképeket vizsgáljuk.

Ugyanebbe az elsőszemélyű megszó­lalás-típusba tartozik a Hevenyészve cí­mű vers is, amely tökéletes példája annak, hogy Ladányinál a költői szub­jektum a költemény objektív tárgyává válik. Ennek felismeréséből következ­nek azok a versek, amelyek az önportré keserű vonásait rajzolják: „Van, aki szálldos, mint a gém, / én botorkálok éne­kelve ” – kezdődik a Meditáció, a költői Én helyzete feletti töprengés. Sorjáznak benne az ellentétek: a jelen rosszra for­dul, csak a jövőtől várhat valamit: „Méltó lettem a gyűlöletre, / s jövőmtől várom, hogy szeressen.” Majd: „Valódi optimista lélek / jár hálni énbelém, hiszen / még megrendültén is hiszem, / nem pusztult ki az isten-fajta. // Szomorú s izgatott vagyok, ha a jövő szava a szá­mon. / Érte az örökéletet, / majd belehalok, úgy kívánom.” (Az egymás melletti el­lentéteket kiemeltem – Sz. E.) Helyze­tének felismerése már harmincéves ko­ra előtt oda vezeti a költőt, hogy álcázza énjét, s másként jelenjék meg a világ előtt, mint amilyen – ezzel újabb ellen­tételezésre ad lehetőséget. Költői célki­tűzése – a valóban közösségi társada­lom igénye – is megkövetelte, hogy az ezt akadályozó világgal perlekedő mon­danivalóit bohócsipkát öltve adja elő, hiszen másképpen nem engedték volna megszólalni. Ladányi megrendültén ébredt rá magányára, s arra, hogy nem ő változott, hanem környezete és a vi­lág, és ebben a változásban környezetét követni nem tudja és nem is akarja. A csendben című vers éles ellentétbe állítja a magát tükörben vizsgáló költőt, aki múltbeli énjét keresi önmagában (első ellentét), és a világot, amely mindkettő­vel szembenáll (második ellentét). Ki­emelem a fő ellentétes mozzanatokat (felhíva a figyelmet arra, hogy a vers­szerkezet maga is ellentétre épül: a két strófa világa áll szemben egymással). 1. szakasz: „Nézem magamat a tükör­ben, azt keresem, aki neki akart vágni a világnak”. 2. szakasz: „Nézem a világot magam körül, és a világ visszanéz, / de mint aki nem ismeri meg már fiát”. 1. szakasz: „Nézem magamat a tükörben, látni akarom, / aki úgy akart szólni, hogy vele üvölt a forradalom.” 2. szakasz: „Ülök a nekem-juttatott sarokban, ülök csend­ben”. 1. szakasz: „egyedül hálok éjszaka”. 2. szakasz: „elüldögélek itt, az esték fede­zékében”. E csöndes-szomorú, meditáló visszatekintés nem az egyedüli módja az eddigi élet fel­mérésének. Kemé­nyebb, élesebb meg­fogal­mazások is ké­szülnek, amelyekben az ellentétek élesen csapódnak egy­másnak, mint a pengék.

Ars poeticájában pontosan és élesen fogalmaz, saját szájába adva az ellene szóló vádakat, hiszen ő erényeinek tart­ja azokat, hiába nevezik tévedéseinek. Nem ő, hanem a hatvanas években ki­alakult világ cserélte meg az értékeket. Ladányi látszólagos értékcseréje költői dialektika: A verskezdő paradoxont idézem: Ezek a tévedéseim – mon­dom, / és felmutatom erényeimet. / – Ezért aztán érdemes volt – mondom, / és felmutatom elégett életemet. / Mindvégig gyönyörű volt – lihegem, / hisz nem számolom, hányszor nem ettem.” A tudatosan és objektiven fogalmazott költői hitvallás után következzék a Sze­gény költő dala, amelynek életérzésben azonosnak kell lennie – következetes költőnél, s ha van következetes költő, hát Ladányi az – a szubjektív szempon­tokat előtérbe helyező lírai dalával. Itt is sorakoznak az ellentétek: ritkán talál rám az öröm – neki megfelelve: „fejét vállamra káromkodva hajtja”. „Rö­högnömkell, ha látom, mint sírok / ifjú­ságom fölött, hogy tovaiszkolt.” S az egész viselkedést magyarázó kettősség: „Vagánykodom kínomban, mit tehetnék, / s a világ ellen szólok hevesen.” A költő saját világellenes szólását csak akkor nevezheti vagány­kodásnak, ha vállalja a kívülről ráaggatott „vagány” megbé­lyegzést. Vállalta, sőt vagabund és kó­bor lényéről szóló legendáit maga is segített terjeszteni, noha később prózai vallomásaiban nyíltan kimondta: rá­kény­sze­rí­tették a szerepre, amelyet tudato­san vállalt. Amikor úgy látta, hogy a ki­alakuló világ közösségi álmát megtagad­ja, a meghatározott ellenséggel-ellen­féllel való szembenállását (hivatalnok, bü­rokrata, kispolgár, elit, új urak stb.) tör­ténelmi méretűvé tágította. Lázadó, perlekedő költő lett.

A lázadó portrét erős kontúrokkal rajzolja meg – s természetesen ennek megfogalmazása is csak ellentételező le­het, hiszen a negatív jelenségekkel való szembenállás ezt a tartalmi-stilisztikai formát követeli meg –: „A törvényre nem sokat adtam, / más Törvényekhez igazodtam”. E mondattal kezdődik az a szakasz, amely leírja, milyen az igazi Ladányi, majd leszögezi: „Nem voltam Példa semmiképp sem”. Majd követke­zik egy ironikus látomás arról, ami so­hasem következett be: „Hazaadom a konyhapénzt / és lassan pocakot eresz­tek. / És tisztelet övez derék, / szelíd kopasz barátaim közt: „főnököm olvasatlanul / írja alá aktáimat, míg / hálás mosollyal fogadom / a teljes bizalom jelét Nyilvánvaló, hogy merő szatí­ráról van szó, Ladányi nemhogy aktát nem tett főnök elé, még akkor sem kapott állást, amikor állásért folyamo­dott. A Megdicsőülésben említett vétkeim az Ars poeticában levő tévedéseimre rímel, s a költő egyértelművé teszi, hogy a vétek nem vétek, hiszen azt a Hivatal találta ki.

A Fohász című versben a már jól is­mert toposzok közül visszaköszön az öregség mint lázadásra képtelen állapot, az üvöltő oroszlán mint betöretlen, fiatal vad (az indián, a kannibál testvére e minőségben: a szabadság szimbóluma) és a szakozadan verset refrénként négy­szer megtörő hősi dal, ami azonos a Minden érthető lesz közösen énekelt da­lával. Ebben a versben ez a hősi dal a vezérmotívum, ennek kell megelőznie a bús, szomorú, lemondó elégiákat, s ha ez a hősi dal még egyszer felzendülhet – még egyszer elénekelhetné a költő – már nem is lenne szükség elégiákra, jöhetne a halál. A hősi dal tartalma felől nem hagy kétséget Ladányi: világosan megfogalmazza azt más önportréiban. A Tüntetésben magáról mondja: „Két házsor között egy vad dalt dúdolok / az Ó ha milliomos lennék kezdetű nemzeti dal korában a Marseillaise-szel verek be minden ablakot!” (Az ellenpontozást itt sem mellőzi: a két világszemléletet a két dalcímmel ütközteti.) Másutt, a Szo­ciográfia című ciklus harmadik darab­jában nem dalcímekkel, hanem a slá­gerré vált jelszavakkal jelzi szem­léleté­nek a világétól való különbözését (a verseknek a dal-motívum mellé állítását a sláger-szó kétértelműsége indokolja): „Hol az emberhez méltó élet közhelye he­lyett / új sláger lett a társadalom dinamizmusa”. Az Ars poetica paradoxonnak látszó ellentéteivel rokon a már címé­ben is Ellenpontot (zenei és képzőmű­vészeti terminus!) hirdető vers kezdete: „Megsüvegelem ellenségemet, / megbe­csülöm, aki gyűlölködik rám.” A vers folytatása világossá teszi, hogy az ellentételezés nem öncélú játék: „Nélkülük nincsen mágneses sarok / indulatom számára.”

Az egyes szám első személyben meg­szólaló önportrék külön altípusát képe­zik azok a versek, amelyekben a költői Én egy ismeretlen, meghatározatlan (de a szövegkörnyezetből meghatároz­ható és meghatározandó) harmadik személlyel szembesül. Ez a harmadik személyű Ő vagy ellenség-ellenfél, mint az Azt mondja megnevezetlenje, akinek funkciója, hogy álságosán megbocsássa Ladányi olyan hibáit, amelyeket a költő erényeknek tart, a világ pedig bűnnek – lásd: Ars poetica és Ellenpont – de a vers végén a költő kerekedik fölül azál­tal, hogy átlát az álságon: „Én pedig kárörömmel nézem őt, / ahogy szen­teltvizet szór a keserű világra, / ahol szerencsére semmire sincs bocsánat.” Szerencsére – mondja a költő, mert tudja, hogy a vele szemben elnézést mímelő álnoknak vannak bűnei – ép­pen álnoksága, amelyre „szerencsére nincs bocsánat”.

Az ismeretlen anti-Ladányik, megha­tározatlan Ő-k helyébe új korszakot je­lezve bekövetkeznek az önmeghatározó versek. Közülük is kiemelkedik a Ladá­nyinál eleinte nem is ritka jókedvével, humorával, egyszerű és nem áttételes fogalmazásává az egyszerűséget már a címben is felvillantó Itt Miska a nevem. Talán az első vers – közel a pálya kö­zepén, a Dobszóló című, 1967-es kötet­ben –, amelynek hangja a megszenve­dett meg­alázásokon, megbántódáson, ki­re­kesz­tett­ségen túllépő új önérzeté.

A friss hangú önmeghatározás egye­dülálló marad az életműben, s ha fel­bukkannak is mellette más önazonosító versek, azoknak azonosító része mindig a múltra és a jelenben megvalósít­hatatlanra vonatkozik, „amikor írtam Csoko­nai Petőfi Ady / képét raktam magam elé a márványasztalokra / most keserű­en gondolok mindarra vissza / ami el­választ példaképeimtől” – mondja a Parlando 8. darabjában, s azt is ponto­san meghatározza, mi választja el tőlük: „nem tudok tűzhányóként lobogni sem­miért”. És még egy önmeghatározás ebből az elsőszemélyes típusból, amely az Itt Miska a nevem-ben megindított egyenes, őszinte, csavaratlan beszédet folytatja ugyan, de annak büszke önér­zetét, sajátos jókedvét már nem. Egy végzetes keserűséget vállaló, a csalódá­sokban megkeményedett ember hatá­rozott hangja ez; kurucos-duhajkodós, búsuló-magyaros, bordalos stílussal in­dítva: „Kikezdett már a gond, a baj / de fene bánja, sejehaj! / Ha kedvünket a kor belepné, / üljünk egy öreg hordó mellé. // Megalkuvásom, gyávaságom / innen jókedvűen kizárom, / s tudom, bár: életem merő seb, / ma mégis én leszek erősebb […] Ülök a sárga gyer­tyafényben, / most végre Én vagyok egé­szen…” (Présházban, kiem. Sz. E.)

Portré interjúval – az önmegszólító lírai attitűd

Kezdjük a cím második felével: önmeg­szólító lírának nevezi az irodalom-tudomány a 60-as évek vége óta azt a magyar költészetben igen gyakori tí­pust, amikor a költő egyes szám máso­dik személyben megszólítja önmagát és mintegy két személlyé és kétféle szem­léletté válva olyan furcsa, egyoldalú dialógust hoz létre, amelyben az egyik magatartás intenzív erejű kifejtése ki­mondatlanul a másikat is megfogalmaz­za. A kettő feszültsége a vers végén levő csattanóban szokott feloldódni. Ladá­nyi önmegszólító lírája még a megszo­kottnál is bizarrabb: másoknál ugyanis lehet bíztató erejű felszólítás (Légy fe­gyelmezett! – József Attila; Ember, vi­gyázz, figyeld meg jól világod. – Radnóti), ezek a magasztosság esztétikai síkjára emelik a dikciót, Ladányinál viszont egyaránt fanyar a kérdező és fanyar a kérdezett: mintha a költő egyik énjét sem venné komolyan. Ám ez csak látszat: önmagában is a hiányt énekeli meg keserű elszántsággal, hogy így forduljon szembe a külső hiánnyal, a közösségi társadalom hiányával, illet­ve mindazzal, ami annak kialakulását gátolja. Az Interjú Ladányija negative zseni, mert elutasított minden életet könnyebbé tevő megalkuvást, és „cél­nak a messzi ködbe mállót” választotta. A Párhuzamosok kérdéseiben megcseréli az interjú szokásos rendjét: előbb kö­vetkeznek az önmeghatározó válaszok, utána a kérdések. Pontosabban: a költő bemutatja magát és bemutatkozásra szólítja felé a másik személyt egy kér­déssel, amelyre előbb maga már vála­szolt. Öninterjúnak gondolhatnánk a verset az utolsó két sorig. „Elfut ez a zűrzavaros élet. A tied nem? / Addig persze még belémköt néhány hivatal­nok. Például te.” A lezárás két esélyt hagy. Vagy valóban öninterjút készít a költő, és saját Énjének szegez kishivatalnokhoz illő kérdéseket, vagy nem önmegszólító vers, csak látszólag az, és a hetyke Ladányis bemutatkozás után olyan provokatív kérdéseket tesz fel valakinek – egy hivatalnoknak – amelyek válasz nélkül maradnak. Ladányi para­doxonra való hajlandóságát ismerve a fiktív öninterjú mellett voksolnék, olyan csattanót látva az utolsó sorban, amely az öntudatos Ladányi fintora. Ezt a groteszk értelmezést alátámasztani lát­szik a Kétszemközt párbeszédje is, amit nyilvánvalóan magával folytat – hiszen ekkor lehet csak „kétszemközt” –: „Min­dig magadról beszélsz, ó de unlak! / Ha sóhajtok, dől belőled a rumszag.”

Az interjú-típuson túl a valódi ön­megszólító lírában is otthon van Ladá­nyi. Egyik korai versében teljes életké­pet rajzol fiatal önmaga köré, akit „véz­na proligyerekként” szólít meg, s aki vígan jár-kel a világban, anyagi gond­jaira fittyet hányva, éhezik, nő után só­várog, de a vers-zárlat igen komor: „És egyre konokabb vagy, keserű / gordonka szól belőled a merengő / esték üres te­nyerében. Homályos / szemüveged szo­morú arcon álarc.” Mégsem érezzük a kései versek kilátástalanságát, mert az utolsó előtti szakaszban még felsejlik va­lami idill: „Barátaid akadnak, s estetájt / a Százévesben, krumpli s bor között / világot váltsz meg.” Azok a barátok vannak még itt, akiket később, az idő távlatából nosztalgiával idéz meg. ók a legnagyobb hiány Ladányi életében. (Arckép, háttérrel). A Monoton című vers­ben a hétköznapi élet egyhangúsága te­lepül rá, hatalmasodik el minden ko­rábbi jón és szépen, s a versben is mo­noton egyhangúsággal ismétlődnek a hétköznapok egyformaságával vonszo­lódó hosszú sorok, lassított mondatok, az írásjeleknek a hanghordozást is egy­hangúvá tevő hiánya: nincs kérdő, fel­szólító, felkiáltó, parancsoló vagy óhaj­tó mondat, csak rózsafüzéres mormolása ugyan­azoknak a mondatoknak, me­lyeknek – éppen a sok ismétlés miatt – már tartalmára sem figyelünk, pedig lényeges: azt közlik, hogy nem vagyunk egyszeri és megismételhetetlen lények, cselekedeteink észrevétlenül belesimul­nak a történelem folyamatába, nem ha­gyunk nyomot magunk után stb. Azt hinnénk, Ladányi megadta magát a monotónia manipuláló erejének, felad­ja a harcot, a kételkedést, a kétkedő reménykedést, de szerencsére ott az utolsó szakasz, amely megismétli az elő­zőkben elmondottakat, de a szakasz – és így az egész vers végén – mégiscsak ott a kételkedést jelző kérdőjel. Már nem tiltakozás, felkiáltójellel, csak ké­telkedés, és a kételkedéssel együtt talán valami reménykedés? S az egyik utolsó ön­meg­szólító vers – ha nem is a re­ményt, de az emlékezést, a nosztalgiát visszahozza, s így nem engedi elmerül­ni a végső kétségbeesésben a „Ladányi, te fáradt kisember”-nek megszólítottat (Elégia). Újabb váltással az időben a nosztalgia is múlik (Emlék), most azt is végképp feladja a költő. Tagadva sorol­ja fel mindazt, amit korai verseiben ál­lított: „Barátaid feledésbe merülnek.” „Már nem hajtod a nőket.” Ezt a kis­polgári lét utált kellékei követik: „A srác folyton parizert eszik, emelkedtek a benzinárak. / Faladon havas táj ta­karja a penészt… Könyvből másfél mé­ter / Sezlon mögött eldugva pár üveg sör. / Majd éjszaka, ha végetér a mű­sor.” És egy pillanatra mégis visszatér a nosztalgikus „csoda”: „Időnként éne­kelek. A Szép volt, fiuk / dallama pöröly­ként zúg a lelátón. / Szép volt, fiúk, / dünnyögöm veled én is.” Az emlékkép előhívja a kettős Ladányit: a régen énekelőt meg a most dünnyögőt. Együtt van A csendben két időben élő lírai Én­je. És együtt vannak ismét a fiúk, ha csak egy emlékként, ha csak egy régen énekelt dallamból felemelkedve.

Portrék a kívülről nézett bennünk lakóról

A lírai önjellemzés furcsa fogása: a leg­szubjektívabbnak tartott irodalmi mű­nem, a líra nem egyes szám első sze­mélyben szólal meg, hanem a költői Én, mintegy kívülről szemlélve önmagát, tőle eltávolodva, Róla mint a költővel nem azonosult lénnyel, egyes szám har­madik személyben beszél. Vissza­hatás ez a romantika patetikus Én-kul­tuszá­ra, az analitikus lélek­elem­zé­sek­re, és jó iskolája az önmegfigyelésnek, önkriti­kának, öngúnynak. Mintha Ladányinak találták volna ki. És mégsem. Ebből a típusból mindössze három verset talál­tam. Ladányit nem elégíthette ki az egyszerű leírás, groteszkebb látásmód­ja, dialektikusabb és paradoxonokra hajlamos gondolkodás­módja a személycserés megoldásokat jobban kedvelte.

A versek, amelyeket mégis ezzel az optikával írt, tematikusán és műfajuk­ban határozzák meg a leíró jelleget. A Leltár 1. című természetesen csak felso­rolhat: a normális leltár általában tárgya­kat, az önarckép egy személyiség része­it, tartozékait. De még az objektív le­írásba is belecsempész Ladányi egy csi­petnyi fanyar öngúnyt, fintort: „Egy kopaszodó homlok, egy szemüveg, / egy száj, kétoldalt szomorú kis vonással, / egy nyak izgatott ádámcsutkával és ke­serű nyelésekkel, / egy mellkas kitün­tetések nélkül és konok vörös szívvel, / egy sörgyomor idegesen reszkető máj­jal…”, majd olyan pontra érkezik, ahol a fizikai leírást kétértelmű fogalmazás­sal átvitt értelművé, szellemivé teheti: „elérhetetlen küszöbökkel” s az „elérhe­tetlen” jelző máris kibillenti az objekti­vitásból, és megint jön az ének, a min­dent visszaidéző és egyetlen emlékezte­tő, megmaradt ének: „és néhány ének / a sárbavesző láb­nyomokról és elérheteden küszöbökről, / néhány ének / fe­jem fölött / a szélben”.

A másik, tematikusán stílusmeghatá­rozó vers a nekrológ. Első korai válto­zata az In memóriám, L. M. címet viseli, s korai keletkezéséhez képest meglehe­tősen szomorú és reménytelen. így vég­ződik: „Vitte bőröndjét és magányát, / még cipője is szertemállott.” A késői nagy vers, a Nekrológ összetettebb mind érzelmileg, mind stilisztikailag. A kije­lentő mondatok a nekrológok szokásos modorában indulnak, majd hirtelen csa­varral elfordulnak a rendes iránytól: a „normális” menetű félmondatok a páratlan, a kifacsartak a páros sorokban vannak mintegy csattanóként elhelyez­ve. S ahogy minden kijelentés csatta­nóval végződik, úgy zárul az egész vers egy blaszfémiával felérő csattanóval: „Feltámadása holnapra várható” – nor­mális indítású mondat volna, ha Krisz­tus nekrológját írná valaki a resurrexit előnapján, s már itt is van egy gondo­lati csavar – nem Krisztus nekrológja iratik… De csavarjuk tovább: „ha a vas­úti restiben lenyelt / pocsék nagy­fröcscsöket kialudta.” Nincs igazi halál, nincs igazi Krisztus, nincs igazi feltámadás, csak egy átdorbézolt éjszaka utáni kaccen­jammeres ébredés. Igazi kemény, fájdalmas Ladányi-vers. Maró öngúnnyal. Mit sem számít a távolító harmadik személy: talán még jobban fáj, hogy ezt az esendő embert kívülről kell szemlélni.

Közös portrék

Úgy születnek, hogy a lírai Én talál egy olyan közösséget, amelynek nevében megszólalhat, beszélhet. A tisztán többes szám első személyben, Mi-formában írott vers Ladányinál nagyon ritka. Létezik azonban egy alfaja, amelyben a költő először magáról beszél, majd az önma­gáról mondottakat társaira is vonatkoz­tatja, így teremtve érdekközösséget, kap­csolatot velük. Ennek a típusnak egyik legszebb példájaként mossa össze – az eső segítségével – az egyéni és a közös sors múltját a Vers az eső és a szél dalla­mára. (Már megint a nosztalgikus, kö­zösséget idéző dal! Ahol közösség van Ladányinál, ott mindig van dal is!) Ár­tatlanul induló, népdalküszöbre emlé­keztető kezdőkép után: „Folyóparti kocs­mában ülök, este van” – váratlan ostor­csapásként hat a tőmondatos, Én-re vo­natkoztatott létösszegzés: „Átázott a ci­pőm és egész életem.” Ezt a hangulatot bontja szét képekre, viszi tovább térben is időben, mígnem visszafelé haladva el nem érkezik az általánosító, közösség­teremtő Mi-hez: „Mi vala­mennyien akartunk valamit / gyerek­korunkban”. Újabb képek, majd: „Most egymáshoz / hasonlítunk már vala­mennyien.” Az egybeolvadás megtörtént a múltban és a jelenben egyaránt. Közös a sors. És a közös sors lezárja, behatárolja életün­ket azzal is, hogy keretbe zárja a verset a megismételt kezdősorral, majd a vi­lágtól eltávolodás képével.

Önarcképek maszkokban – a személyiség meghatározása példaképekkel

Egy művészről mindig sokat árul el – ha nem éppen a legtöbbet –, hogy kinek a bőrébe bújik, kinek a szájával szól, kinek a személyiségét ölti magára. Eb­ben az attitűdben mindig csak az azono­sulás vágya érvényesül, nemigen talál­hatni példát az ellenkezőjére, arra, hogy valaki azért öltözik idegen ruhába, egy gyűlölt-megvetett ellenség maszkjába, hogy „belőle kiszólva” ellenkezzék vele. Ladányitól is távol áll ez a skizoid ma­gatartás, ő – vitázó-ellenkező hajlama ellenére – félreértésekre okot nem adva egyértelműen foglal állást. Választott maszkjai is példaképek, viselkedési és művészi minták, lett légyen látszólag bár­mily sokféle a karakterük, valamiben mindnyájan egyeznek. Az első szerep­játszó versről már volt szó a szójátékba bujtatott Tűz-tánc paradigma kapcsán: az Ifjúság múlásában a férfikoruk delelőjére érkező indiánok leszelídülésével, harcra alkalmat­lanságával hajdani ba­rátai, bajtársai és főként az eszme által összetartott generáció egy résznek jel­lemváltozása felett kesereg. AKérdések­ben Krisztus szájával szól, és a „két lator” helyett tömegelő álnok „sereg”-et rója fel az Úrnak. Blaszfémiás vers ez is, akárcsak a Nekrológ. A Hajós-ének bolyongó Ödüsszeuszában a csábító sze­relemre vágyó, azt örök életében kere­ső férfival azonosul, allegóriává emelve általa az „eposzi terjedelmű keresés” motívumát. Látszólag csak leíró vers a Bolyongó, de nemcsak a téma adta topo­szok, hanem az Odüsszeia-történettel való hasonlóságok is rokonítják a Hajós­énekkel. Az örökkön elbolyongó és újra meg újra visszatérő férfi alakját így írja le: „A földeken már felnő a vetés / majd amikorra megint idevetődöm” – az ide­vetődöm ige Odüsszeusz hányat­tatásának igéje a Devecseri-féle Odüsszeia-fordításban is –, „s be­kö­szö­nök, hogy utána a búcsú / virágait szoron­gassam bo­rongva. / Édes ízétől a változásnak, / erős italától részegedtem le.” (Ismét a Kalüpszónál vendégeskedő Odüsszeusz eredeti szavai!) A vagabund Ladányi ön­portréja ez, amelyet az Odüsszeusz-figurával erősít föl. A Don Quijote búcsújá-nak hőse a szélmalom­harcot vívók prototípusa. Ám Ladányi itt nem első­sorban a reménytelen küzdelmet foly­tató költő portréját rajzolja meg a spa­nyol hidalgóban. Úgy tesz, mintha ar­ról szólna, hogy a romantikus forradal­már átalakul hétköznapi realistává. A szellemes képek mögül élesen kihallha­tó gúny azonban egyértelművé teszi, hogy az átváltozás nem ment végbe, meg­alkuvó Én-je nincs, és ha volna, Ladá­nyi szánakozó megvetéssel figyelné. „Én, romantikus gladiátor, / jó realista leszek mától. / Illendően és gráciával / össze­parolázom a mával /…/ Nélkülö­zött kegyekre vágyom, ezért múlok ki puha ágyon… / Körüláll majd sógo­rom, ángyom / s fantáziátlan árvasá­gom”. Don Quijote sem alkudott meg, így a vele azonosulás teljes, figurájának ilyetén átrajzolása ugyanúgy játékos­gúnyos meg­hamisítása a mitikussá vált regény­hősnek, mint magának a költő­nek. (Tudjuk, hogy puha halálos ágyá­nál nem álltak körben a rokonok…) A Martialis című versben az azonosulás nemcsak a jellem, hanem a foglalkozás azonossága alapján is létrejöhetett. Az ókor egyik leggyilkosabb szatirikusá­nak lázadása a kor szelleme ellen irá­nyult, arra azonban óvatosan vigyázott, hogy a korszellemet meghatározó csá­szárok és imperátorok kegyét el ne ve­szítse. Ennyiben volt alkalmazkodóbb és (csak ebben az értelemben!) „bölcsebb” Ladányinál, aki gúnyverseit so­sem ellensúlyozta laudációkkal. De a Martialis keserűsége szívből szól mind­két költő szájából. (A forma párbeszé­des, így az öninterjúk típusába is bele­tartozik.) Miért éltél, / mielőtt a hiábavaló-beledöglés / olimpiai bajnoka lettél?… Hol süllyedt el a hajód, / sze­gény Martialis, / míg kerested a földet, / ahol végre szavad bátorságáért ünnepel­jenek? / …keserű énekembe / tízezer év keserűségét / töltögette a szél – …po­gány kalandozásom / lázadás volt az elpuhult kor ellen.” (A kalandozás szó még az Odüsszeusz-vagabund motívu­mot is visszhangozza.)

Nem irodalmi előkép a következő sze­rep: a Blues vers egyes szám első személyű Én-je „fehér néger”, azaz proletár, lum­pen, akinek személyiségét a második sza­kaszban „szomorú csavargóvá” tágítja Ladányi. A „szomorú csavargó” pedig nem áll távol a bolyongó Odüsszeusz és a vagabund-kalandozó Martialis lényegé­től… Talán a legszebb, legszomorúbb sze­repe a mesebeli szegény fiú, a Legkisebb fiú című versből. Ez a mese azonban koránt sem végződik happy enddel: „Én, legkisebb fiú, aki elcsavarogtam” – kezdi a mesét, és a csavargás máris visszautal a korábbi bolyongásokra, hiszen a mese­beli legkisebb fiú nem csavarog, hanem mesei szerepéből adódóan szükségszerűen megy világgá. Csavargásának oka volt, várta, „hogy a jószerencse világa / majd kalapomra száll”, „királyi árvaságban, / meséimmel e meséden világban” – és ettől a ponttól a mese és a valódi kalan­dozás szétválik, mert a legkisebb fiú nem saját boldogulását keresi, hanem „sza­vamban a szegények igazával /, szívem­ben az igazak vigaszával” csavargóit, ke­resett. Természetesen hiába: „bár szo­rongva várt a század, / most örülök egy ingyenvacsorának / s örülök, ha fölöttem van fedél”. A jószerencse virága nem szállt kalapjára, és nemcsak a mások iga­zát nem sikerült kiharcolnia, de szemé­lyes sorsa sem rendeződött. A mesebeli portrét már átrajzolta Ladányi, de hiszen megtehette: a mese sajátossága az, hogy mindenki kedvére írhatja, és Ladányi szomorú mesét írt.

Milyen volt hát Ladányi Mihály?

Kíséreljünk meg válaszolni az elöljáró beszédben feltett kérdésre Ladányi önarcképeinek ismeretében. Állandó ellentétezés, ellentmondásosság, nézet­ütköztetés jellemzi az önportrékat – miért is ne? Ladányi egész élete tele volt ellent­mondásokkal. Szülőföldjének paraszti világát elhagyta, iróniával szem­lélte – de visszavágyott. Városba került, igyekezett új közösséget találni – kétes sikerrel. Akikhez igazán tartozott te­hetsége. képzettsége, foglalkozása ré­vén: azok néhány együtt harcolt esz­tendő után szétszóródtak, igaz, kényszerűségből. Nem ő változott meg, ha­nem a világ körülötte, és ő szembefor­dult ezzel a világgal. Szegényekkel sö­rözött, velük csavargott, „fehér néger­ként” élt – ez a környezet feltehetően befogadta, de köztük „csak” Miska le­hetett, és nem Ladányi Mihály, kora egyik legnagyobb költője. És élete leg­fájóbb ellentmondása: perlekedő, bal­oldali volt egy olyan országban, mely­nek vezetői kommunista országot ígér­tek, s közben ellenségnek tekintették és szilenciumra ítélték Ladányit. Az el­lentmondások nem belőle fakadtak, ha­nem az ő következetes­ségének mondott ellent a sok szinten negatív módon vál­tozó valóság. Szomorú, megfáradt, öreg veréb volt Ladányi, keserű vonásokkal szája mellett, vitriolos gúnnyal a szívé­ben és a tollán. Lelke csak akkor derült fel, ha valahol felszárnyalt a régi dal, aminek régisége nem elavultságot jelent, hanem meg nem valósult, régóta ígért új jövőt. Ladányi tisztán látta önmagát.

De tisztán látta azt is, miért lett fő­szereplője saját költészetének, miért született a sok önarckép: „De később a szél szánkba visszafújta a hangot… és aztán csak magammal bíbelődtem…”, és a még szomorúbb megfogalmazás: „Talán csak öregebb lettem – dörmögöm, / de tudom, hogy nem lettem öregebb, / csak elhagyatottabb…”

Hát így ért véget Ladányi Mihály ed­digi élete, és nincs tovább.

SIMOR ANDRÁS

Csurgó és Csemő

Marisom, Marisom, én kövér Marisom,
kár, hogy telt orcádat csak később láthatom!
Az tejet felhoztam, az sört béhűtöttem,
az a vasalnivalót a konyhába töttem.

Az színházjegy rendben, hétre mégyünk, lelkem,
kívánom seggecskéd megfürösztve lelnem.
Gyüvök én tehozzád ahogy lábam bírja,
gatyáim mosója, lelkemnek radírja!

                              Vitéz

Ladányi Mihály verse ez, kéziratban maradt alkalmatosságra írt költemény. Nemcsak ilyenkor gondolt Csokonaira:

teljes áhítattal vágtam egykor a
költészet fennkölt mezőinek

amikor írtam Csokonai Petőfi és Ady
képét raktam magam elé a márványasztalokra

                              (Parlando)

A három idézett név közül a legtöbb köze az időben legtávolabb levőhöz, Csokonaihoz van, Petőfihez és Adyhoz inkább az eszmei elődkeresés köd, al­kata nagyon is különbözik azokétól.

Vitézre viszont annyira hasonlít, hogy huszadik századi Csokonainak is nevezhetjük.

Csokonai 1797. november 8-i dá­tummal azt írta gróf Koháry Ferenc­nek: „…alázatosan könyörgök Exellendád előtt, méltóztasson hathatós párt­fogás által léteit adni az én Múzsámnak, hogy az már tovább a homályba ne üljön…” A debreceni kollégium kicsa­pott préceptora a Múzsájának léteit ha­láláig nem tudott szerezni. Életmódja mindvégig a kényszerű, foglalkozás­szerű vendéges­kedés létformája ma­radt, és hiába nem vágyott rá, ő lett az ország szegénye, akinek „üressel volt tele az erszénye” egész életében.

– Mikor követte el az első hibát?
– Midőn Ladányi Mihálynak születtem,
pusztát választva szülőföldnek,
koronának akácfaágat,
kabátnak az üres zsebűt,
cipőnek a széttaposottat,
iránytűnek a nyárfát,
kutyának az esős szelet,
szeretőnek a magát kelletőt,
célnak a messzi ködbe mállót –

– Zseni-e Ön?
– Negative igen.

                    (Interjú)

Ezt üzeni Ladányi Mihály Csokonai­nak a XX. századból, mialatt ő is le­gendás alakká válik már életében, akár­csak Vitéz, egyeden legendát – a leg­valódibbat – nem terjesztve magáról: azt tudniillik, hogy poéta doctusként dol­gozott régi és új versein, és miközben egyetlen plánuma sem vált valóra életé­ben, létrehozta, akárcsak Csokonai, a legmaradandóbb sikert – életművét.

Csokonai egész életében a közösséget kereste, s az áldott magányossághoz csak akkor fordult, amikor országos ke­resése végén a semminek ágán találja magát.

„…túlságosan lekötött a társadalom külön­féle bugyraiban való botlado­zásom, az alapműveltség megszerzésétől a társadalmi életben való – és önérze­temnek megfelelő – belehelyezkedésig. Közben rájövök arra is, hogy botlado­zásaimat javarészt önérzetem okozta, és ugyanott vagyok evvel, mint az a ván­dorló paraszti származék a munkaere­jével, akit a tizedik gyárban már gya­nakvás fogad, pedig eddigi élete a munkában kopott el” – írja a XX. szá­zadi Vitéz, aki életét írói szándékai for­rásának nevezte, s kaján mosollyal azt fűzte hozzá: „Ha félteném, lemonda­nék arról a lehetőségről, hogy egyszer majd az életrajzom is érdekes lesz.”

Csokonai leveleit érdemes együtt ol­vasni remekműveivel:

„…Mit írjak még? írhatnám még, hogy sokkal rosszabbul vagyok, mint voltam; – a lábam nem bír, nem eszem, a mit eszem is, kihányom; hogy a kö­högés szakadatlanul rajtam, és 10 grádussal erőszakosabb stb.

De az effélékkel minek terheljelek; ha meggyógyulok, megírom…” Meg­írta:

Fojtó Szirokkónak hevétől
Asznak tüdőholyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
kéznek nyila bélőve áll,
S mellyem csontboltján irgalmatlan
Sarkával rugdos két halál.

                    (Tüdőgyulladásomról)

Száznyolcvan év múlva Ladányi Mi­hály egy kis szódabikarbónát kért csemői szomszédjától, hazaballagott a ros­katag házba, amelynek rendbehozata­lára hol pénze nem volt, hol az ereje hiányzott hozzá, és ahol az Alkotóház felirat alatt Ady-idézet állt: „a gaz le­húz, altat, befed”, azután beesett a présházba, és meghalt.

Csokonai a debreceni kicsapatás után Csurgón vélte úgy helyettes tanár­ként, hogy közösségre talált. Hogy rámosolygott a szerencse. Csurgón, ahon­nan ezt írta Csépán István fiscális uramnak: „Minthogy a téli napok be­következtek, instálom alázatosan, hogy még a professor úr (Jénából) lejönne is, méltóztasson ezen dolgokon rende­lést tétetni, úgymint elsőben szobám­nak és classiomnak való fáról, annak utána mind a kettőnek fűtéséről s utol­jára még az előállott éjszakákra nézve szükséges gyertyáról…” írta ezt farkas­ordító hidegben, sugorogva, a múzsák­nak szentelt kies tartományban.

Az utókorra Ladányi Mihály rendbe­hozott háza marad, a valódit egy-két fénykép őrzi. A valódit, amely nyomo­rúságával rítt ki a gazdag csemői házak közül. Amelyet a Csemőre visszahúzó­dó e századi Vitéz „rossz viskó”-nak ne­vezett, ahol „kora reggel az egerekkel ébredt”, mialatt azt krákogta fülébe az álomtitkár: „Az a jövő nyűtt álom már.”

Ilyennek látta Csemőn a hétvégét:

…és végül a kertben
egy unatkozó tök
bekapcsolta
a teliholdat.

                    (Hétvége)

Csokonai-módra érzékeli Ladányi a természetet, rezignált hálával azért, amit tőle kap. Ugyanilyen rezignált hála él a Csokonai-versekben:

Jer, e répánál térdeljünk,
Jer, kacsint e tulipánt,
Jer, a töknél süvegeljünk:
Mind használ ez, s egy se bánt.

                    (Főhadnagy Fazekas úrhoz)

Így biztatta barátját, Fazekas Mihályt Csokonai. Idézzük e vers huszadik szá­zadi megfelelőjét is. „Menj az erdőbe gombát szedni, / dőlj a puha mohára, / manók közé álmodd magad” – írta La­dányi megállva „a komforteszményű vi­lág esőiben, az adóhivatalnok felszólí­tásával a hóna alatt”.

Ladányi marxistának vallotta magát. De nemcsak Lenin szavait szorongatta szíve fölött gyűrt sapkaként; nemcsak Marx Károly, hanem Robespierre adó­sának is nevezte magát, aki „az Ó HA MILLIOMOS LENNEK kezdetű / nemzeti dal korában / a Marseillaise-szel” ver „be minden ablakot”.

Hogyan rokonítható ez a Ladányi a Diétái Magyar Múzsa Csokonaijával, aki a francia népet „Párizs nadrágtalan asszonyi népé”-nek csúfolja, azzal a Csokonaival, aki még Ferenc császárt, a Martinovicsot és társait kivégző ural­kodót is verssel tömjénezi? Sehogyan sem. Csakhogy az Estve, A Reményhez költője sem rokonítható a Diétái Magyar Múzsa Csikorgójával, a Csokonai alkot­ta költő-paródiával, akivé őmaga silá­nyul élete e megalázó pillanatában. Amit egyébként Csokonai tökéletesen tudott és értett: „Oh! vajha a’ követke­zendő kor meg tudhatná és meg esmérhetné, hogy én nem saját hibám miatt nem lehettem azzá, a’mit óhajtot­tam.” (Levél Nagy Gábornak)

Ladányi életében is ott kísért a kö­zösség-nélküliség ijesztő őserdeje, ám ez a rengeteg azért nem olyan remény­telen és kiúttalan, mint Csokonaié, nem kínál számára olyan öntévesztő il­lúziókat, mint Vitéznek a kétszáz év előtti hazai vigasztalanság.

De hasonló magányba taszítja.

Az édeshangú Csokonai a szerelem halhatatlan költője, a Lilla-dalok fájdal­mas énekese számunkra. Az irodalom-történeti kutatás fölfedte az egykor rej­tegetett titkot, kimutatta, hogy a Lilla-versek egy része nem is Vajda Julian­nához íródott, rátalált Rozália alakjára Földiné személyében. Alapos elemzések születtek arról, hogyan alakította át szerelmes verssé Csokonai A Reményhez első változatát, amelyet a Kazinczyval együtt bebörtönzött Szulyovszky Meny­hért vigasztalására szerzett Kossovits József zenéjére, burkolt politikai költe­ményként, amelyben a női név helyett a politikai foglyok tetszés szerint dú­dolhattak bármi mást.

Ám azért alakíthatta át megrendítő szerelmi elégiává, mert Csokonai sze­relmi lírája az első pillanattól az utol­sóig a hiányról szól:

Egyenes Természet! hát rend szerént mégyen,
Hogy a’ ki mást éget maga jeges légyen?
Vagy LILLA is így ég, vagy szívem is fázik,
Vagy-vagy a te hitvány törvényed hibázik…

                                                  (Déli aggodalom)

Csokonai Rózsi-verseit, Lilla-dalait éppen az teszi megrendítővé mindmáig, hogy a közösségtől,költői letété-től megfosztott ember számára válik a szerelem a világ alfájává és ómegájává. A felvi­lágosodás Csokonai életeleme volt, lé­legezni sem tudott nélküle, szeretni sem. Ezt a szorongató érzést dalolja szerelmes versekké, a Rózsi-versek és a Lilla-dalok ettől válnak a korszak tük­rözőivé.

Ladányi szerelmes versei is a magány­ról szólnak. Hiába várták feleségek és szeretők az ország különböző részein, hiába szórta szét honunkban – Györe Imre szavával – „számos kölykét, po­rontyát”. Ladányi számára a szerelem a magányt jelentette:

Utánad kószálok,
amikor egy nőt követek egész este, és a
koszos lépcsőházakban is
miattad ácsorgók csak, arra várva,
hogy te nyitsz ajtót,
te seholsem-található!

                                        (Utánad kószálok)


Szerelemből a szerelembe,
akárcsak jobb hazát keresve,
akárcsak kenyeret keresve
szerelemből a szerelembe –

Megy az ember lefelé lassan,
mintha egy liliom-lugasban,
árván és fogat csikorgatva,
egyedidből a magányosba.

                              (Vándordal)

Mintha ő is azt élte volna át:

Jaj de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zöld fáim Kiszáradtanak;
Tavaszom, vigságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.

                              (A Reményhez)

Ide kívánkozik még egy kérdés: A formák varázsában élő Csokonai és az „elhájasodott jambusokba szabad ritmu­sokat ültető” Ladányi rokonítható-e egy­mással? Ismét el kell oszlatni egy legen­dát. A szépség bűvöletében élő kamasz-Ladányi kiadatlan zsengéiben végig­próbálta a XIX. század, illetve a Nyu­gat cizellált formáit, Reviczky, Koszto­lányi, Tóth Árpád rímtechnikáját. Ké­sei korszakában egyre következeteseb­ben vonzódik a kötött formákhoz. Jel­zésül álljon itt egy beszédes adat. Utol­só kötetében, a Van idődben 95 vers van, ebből 49 kötött formájú, szabad­versei­ben pedig ugyan háj nélkül, ám na­gyon is kimutathatóan lüktet a jambus.

A huszadik század második felének legeredetibb szerelmes lírikusa, a vagabund Ladányi, és a XVIII. század legigazabb érzékeny dalainak szerzője, Csokonai minden erőltetés nélkül rokoníthatók egymással. Az egyik a ren­geteg Somogyságban bútt el haldoklani, a másik Csemőre menekült. Csoko­naitól „sorsa vált el”, Ladányinak „a sorssal ellentétes irányban vitt a lába.”

S tegyük hozzá: mindketten a Jövőt hívták utolsó pillanatukig, mialatt jele­nük őket dobta „étekül a halálnak”. Idézzük végezetül a XVIII. századi Vi­tézt: „Ha írok is, a minthogy már én a nélkül nem tarthatom fenn létemet, írok a boldogabb maradéknak, írok a XX., vagy XXI. századnak, írok annak a kornak, a melyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem.”

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Egy magyar klasszikus: Ladányi Mihály

1.

A tétel, amelyet itt voltaképpen bizonyítanom kellene, úgy hangzik, hogy az 1945 utáni magyar költészet két legkiemelkedőbb, klasszikus nagyságrendű élet­művének egyike Ladányi Mihályé. Régi meggyőződésemet követve írom le ezt a mondatot. Tehetségére már első kötetének megjelenésekor felfigyeltem; 1961-től, az Öklök és tenyerek megjelenésétől bizonyossággá vált bennem, hogy igazi nagy költő, 1965 után pedig (amikor jómagam abbahagytam a versírást – s bizonyára érthető hogy miért ekkor) az is, hogy Weöres Sándor mellett – s vele egyenrangúan – éppenséggel a legnagyobb.

E véleményemet sosem rejtettem véka alá, sőt, nem egyszer meglehetősen provokatív modorban hangoztattam. Mindmáig ódzkodtam azonban áttól, hogy kifejtett formában is taglaljam érveimet. Bizonyítani az ilyesmit – az iroda­lomtudomány mai eszköztárával – lehetetlen. A művészi érték nagyságrendjét egyelőre csak az valószínűsítheti (ez sem bizonyíték), hogy az életmű hatóereje eleven marad-e a történelmi változások során, vagy lexikális adattá töpörödve áthull a feledés évről évre táguló lyukainak rostáján. Megfelelő távlatok hiányá­ban csak morfondírozhatunk, bizonygathatunk és való­színűsít­gethe­tünk; ezt te­szem én is.

Minden „művön kívüli” indíték nélkül teszem. Ladányit alig ismertem; fiatal fejjel, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, kétszer-háromszor ha találkoztunk, jobbára mások társaságában, közömbös szavakat váltva. Meglehet, úri­gyerek­szagot szimatolt rajtam, s Polgár és proletár című, ekkori – gyűlölködő – versének megfelelő érzelmekkel sandított rám. Én se találtam a köznapi egyéniségében olyan vonást, amely barátságának keresésére ösztönzött volna. Az 1980-as évek első felében, a Kritika szerkesztőjeként megkíséreltem néhányszor, hogy kapcso­latot teremtsek vele, kriptaszagú csemői viskójából azonban sose jött válasz, csak végül a halálhír.

Kizárólag a verseihez van hát közöm, s azokhoz is annyi, amennyi köze az ékszerésznek a szakértőként vizsgált gyémántokhoz van; nem akarom Ladányi költészetét senkinek „eladni”.

2.

A tételt, amelyet tehát valószínűsítenem kellene, a mai irodalmi köztudat számára bizonyára eleve valószínűtlenné teszi, hogy két olyan költőt állítok egymás mellé, akik végletesen másmilyenek. Ladányi képtelen lett volna arra, hogy megírjon egy effajta, jellegzetes és méltán híres Weöres-verset:

Szállnak az alkonyi felhők,
mint halovány-haju lányok,
túz-szinü csillag az ékük,
libben a fátyol utánok.

Mennyei őzre vadásznak,
nincs nyoma égi vadaknak.
Lassan a hegyre hanyatló
Hold poharába zokognak.

              (Rongyszőnyeg, 31.)

Weöres viszont arra lett volna képtelen, hogy Ladányi szemével nézve így láttassa ugyanezt az estét:

Az öreg horkol, pálinkaszagot
fújtat az asszonyára,
ki szintén horkol s azt álmodja, hogy
végre-végre fölment a tojás ára.

Az égen részeg csillagok danolnak,
hangjuk a redves ablakba szivárog,
amely alatt álmos macska kapargat,
s szellő szagolgat egy letojt virágot.

Íme az éj.

                                                        (Éj)

E két költemény pedig épp azért egyformán zseniális, mert annyira eltérő. Friedrich Schlegel nevezetes okfejtései óta köztudomású (vagy legalábbis annak kellene lennie), hogy a költészet nem egy kaptafára készül. Több értékalakzatú válfajai közül a legnevezetesebbek egyike az emberiség álmaiban feltündöklő szépség jelzőfényei­vel mutat irányt törekvéseinknek, a másik viszont arra döbbent rá a művészi igazság szuggesztív erejével, hogy milyen az a világ, amelyben élünk, s mit kell támogatnunk-továbbfejlesztenünk és mit legyőznünk ahhoz, hogy szebbé váljék. Weöres gyönyörű verseinek szépsége és Ladányi megdöbbentő költeményeinek groteszk alantassága így magától értetődően lehet egyenrangúan klasszikus teljesítmény.

Feltéve persze, hogy Ladányi tudott olyan egyedülálló művészi szuggesztivitással igaz lenni, amilyen gyönyörűek Weöres versei. E feltevés valószínűsítése kettős feladat: egyrészt ki kellene mutatni, hogy a Kádár-korszak társadalmának fő strukturális vonásai tartalmilag mindenki másnál reálisabban tükröződtek Ladányi verseiben, másrészt pedig azt is, hogy formai tekintetben minden más költőnk alkotásainál szuggesztívebben teszik ezt.

E feladat méltó megoldása egy szorgalmas irodalomtörténész egész életmű­vét töltené ki – a kisdoktori értekezéstől az akadémiai székfoglalóig –, tizenöt-húsz kiló összsúlyú monográfia-sorozatban. Az alábbi vázlat e sorozat kiinduló mun­kahipotézise lehetne. Bizonyosra veszem azonban, hogy ilyen hajlandóságú pá­lyakezdő irodalomtörténész ma nincsen, vagy ha lenne, irodalmi életünk pápái gondoskodnának arról, hogy ne követhesse hajlamait. E vázlat tehát leginkább – palackpostaként küldött – üzenet egy ismeretien utókornak.

3.

Amely ráadásul állóképpé merevít két folyamatot, hiszen a „Kádár-korszak” arculata éppoly változékony volt, mint Ladányi költészetének világképe. Az itt adható vázlat viszont – terjedelmi okokból – a rendszer konszolidált évtizedeinek képére összpontosít Arra az időszakra, amikor világossá válik, hogy Ladányi álmát (meg az enyémet, s évezredek óta az egész emberiségét) –

szabad és egyenlő testvére akarok lenni
a miniszternek és az üstfoltozónak
akarom hogy minden miniszter kollektív ösztönében
társbérletben éljek én is egy üstfoltozóval
és minden üstfoltozóban legyen egy miniszteri tárca lehetősége
és az ének visszataláljon a költői homálytól
a népdalok napsugaráig

                                                                                    (Végrendelet)

– az önmagát szocialistának nevező rendszer hivatalosan is káros utópiának deklarálja. A társadalom kétosztatúsága, a vezetők és a vezetettek elkülönülése ugyanolyan, mint egyebütt:

Ez a történet rém egyszerű: mindig volt valami,
és mindig lesz isten és ennek folytán
mindig lesznek kiválasztottai,
lesz aki meghal, s a holtak között lesz, akiről
megírják a lapok:
hiánya pótolhatatlan és nem hordott kalapot,
és akad, akiről szó sem esik, csak törlik adatait,
a villanyszámlát még kiviszik egyszer, ennyi a halhatatlansága,
s halála nem hat különösebben a világra,
mert aztán is lesz slusszkulcs, Szabó-bácsi meg fizetésemelés.

                                                                        (Egyszerű történet)

A hatalmon levőknek, akiknek keze csak az aláírásoktól és kézszorításoktól fáradt, s akik szabadon eldönthetik, hogy aláhúzzák-e a kérdőívek megfelelő válaszait vagy betiltják az egészet (Kérdőív), nekik

évente új
titkárnőjük van, és
külön-vonalon telefonálnak
vacsora-ügyben.

                        (Szociográfia)

s fütyülnek arra, ha a „huszadik század piramisai”, a „testvéri tömegek” (Himnusz) ilyen naiv igényeket visszhangoznak:

            És jöjjetek tanulmányútra közénk,
            mert innen minden másképp látszik,
és nem árt, ha megkérdezitek,
hová akarunk virágoskertet és
voltaképpen hogyan is gondoltuk el
ezt az egészet.

                        (Öklök és tenyerek)

A proletársorból felkapaszkodott kereskedelmi utazó is – akinek autóján „a rendszám jelzi, hogy a benzint én fizetem” –

ausztrál szivart szív és
természetesnek tartja ezt a világot,
álmait kicserélte,
és most olyan igényes,
mint a hajdani jobb családok […]

            (Nyugodtan üldögélünk)

A hatalom árnyékában pedig megjelenik a szocializmus ügyének megnyerendő polgár is, aki

autót vesz és új bundát nejére
és pénzt csörget, ha nem megy valami.

                                                (Elégia)

A munkásra viszont immáron csak akkor figyelnek fel, ha megerőszakolja a lányokat az utcán (Kis János), és ha hazaindul a szocialista gyárból, megmotoztatják (Dal a motozásról). A megmotoztatott munkásosztály bambán szereti „a külvárosi luxusvendéglőket, ahol a másnapos rósejbni úgy dagad a tepsiben, mint árren­dezéskor az Árhivatal”, szereti „a borsófőzeléket és az ingyenes ideg­gyógy­kezelést” (Mit szeretek), s egyébként a „söntésben ácsorog, vagy pálya szélén ácsorog, vagy ajtó előtt ácsorog” és csak „legyint s legénykedik, de szédül, hogyha szédítik, s lehúz rá néhány féldecit” (Aki söntésben ácsorog), hogy részegen így énekelgessen:

Egymillió, kétmillió
kényelemre vagy protokollra…
Sejhaj, csak gyúrjuk a vasat
s megrokkanunk bele danolva.

Sejhaj, reméljük, csapatunk
nem kap sok gólt az őszi tornán!
Az, hogy néha káromkodunk
egyéb miatt: merő koholmány.

Az asszony kerek fenekét
simogatjuk az ágyban este,
lealkudjuk a konyhapénzt,
s fütyülünk a történelemre.

                                    (Danolva)

A bányatelepek nyirkos, összezsúfolt házaiban, „hol disznóólak, konyhák közt ődöng az ember s a csatornaszag”

Nem beszélnek jövőről, csak jelenről,
és nem gondolnak azzal, hogy jövőt
csináljanak, nemcsak gyereket.

                                                (Esti séta)

A falvakban a kocsmaudvaron ércesen óbégató legények levizelik a holdat és hazaérve

álmukban gazdaságot alapítanak az öt katasztrálison
és meghalnak becsülettel,
izzadságos élet után
gutaütésben […].

                                                                        (Prospektus)

A téeszelnökök részegesek, a tisztviselők keze ragadós,

ám vétkeiket a csapos feloldja.
A koccintások hangja messze száll,
de az okos szót lárma nyomja el.

            (Próféta Szentandráson)

Immáron senkit nem érdekelnek az „egy ágyban négyen alvók”, „akiknek lepattogzott lavór a fürdőszoba, zsíros­kenyér a vacsora és öt gyerekkel jön a szerelem” (Szép húgaim), s azok, akik a bankreklámok ragyogása alatt albérlőként tengőd­nek, „szorongva, öröklakásra vágyva s kényelemre” (Kohószag úszik); itt már

Mindenki gyűjtöget, kuporgat, éhezik,
és kenyérhéjon él, hogy fényesebben éljen […].

                                                (Mindenki gyűjtöget)

„A komor szenteket nem állhatja e kor”, ahol Isten fénylő neve a házakon: „Országos Takarék Pénztár” (Ezeregyéj);

Ez a magányos század
úgy küldi rakétáit
a világűrbe szét,
mint az egyetlen
és utolsó illúziót.

                        (Blues)

A „drótkeretes szemüvegét” előkotró „nyugdíjas Jóisten” a magántulajdonnal kötött kompromisszumokat keresi (Ábécé), s védett korban lévén, nyugodtan „marháskodik” a gazdasági élettel, kiszolgáltatva azt „a véletlennek, a mindigvolt-valahogynak” (Zsolozsma); a hivatalos marxizmus krisztusi szellemisége meg­halt, s ezúttal „a feltámadás sem olyan sürgős többé” (Nagypéntek), mert

Úgyis Pilátus váltja meg a világot.
Istennek is olcsóbb, ha
Pilátussal dolgoztat.

                                    (Megváltás-ügy)

A közember, a „használt kocsik, bólogatások, korsó sörök, belenyugvások hobbyk közé igazított napszámosa” (Himnusz-töredék) megszólítatlanul éli az életét, e tár­sadalom egyetlen, monoton ismétlődő üzenete számára az, hogy

előbb-utóbb minden bevonul a történelembe önmagától miért fárasztanád magad / éld az életedet ezek az esték így is végtelenül unalmasak / szeresd a szeretődet ne keress különbséget egyforma mind / mint a hadbavonultak úgy viseljük a század kényszerzubbonyait

ne csapj túl nagy zajt ma már csak halott költők szobra ágál a tereken / az élők magukra reteszelik az ajtót és legyintenek no igen no igen / romantikát keresni gyere a piacokra talán a kofák egyelőre még a régiek / hagymát tessék és zöldséget tessék ne pedig elveket

hisz előbb-utóbb minden bevonul a történelembe önmagától miért fárasztanád magad / éld az életedet ezek az esték így is unalmasak / szeresd a szeretődet ne keress különbséget egyforma mind / mind a hadbavonultak úgy viseljük a század kényszerzubbonyait

a sírodban majd kalucsnit és esernyőt talál a tudós és mit még hát persze óvszereket / kétségtelenül volt egy korszak a történelemben uraim mikor az ember meghalni született / nem voltak álmai altatóval aludt és elvei sem voltak mert unta őket / szeretője ha volt szeretőjének is pénzt adott nem menedéket

de hát előbb-utóbb minden bevonul a történelembe önmagától miért fárasztanád magad / éld az életedet ezek az esték így is unalmasak / szeresd a szeretődet ne keress különbséget egyforma mind / mint a hadbavonultak úgy viseljük a század kényszerzubbonyait

(Monoton)

4

Valóban ilyen volt ez a kor?

Attól függ, honnan nézzük. Ha a Rákosi-rendszer perspektívájából, a terv­túlteljesítéssel és békekölcsönökkel terrorizált gyárak, padlássöpréssel és kulák-üldözéssel kétségbe­ejtett falvak, a csengőfrászban élő értelmiség szemszögéből nézzük, akkor ezek voltak a boldog békeidők. Ladányi vitriolos sorai –

Vegyél meg mindent, vásárolj nyakra-főre,
légy hitelképes, keress kezeseket,
ne maradj ki a piac örömeiből se,
szerezz, szerezz, szerezd

                        (Tizenegyedik parancsolat)

– s halhatatlan költői telitalálatként felragyogó négysorosa:

…és végül a kertben
egy unatkozó tök
bekapcsolta
a teliholdat

                        (Hét vége)

ebből a nézőpontból azokra az esztendőkre vicsorognak, amikor a boltok kira­katai végre nem Sztálin-képekkel és a békeharcra buzdító feliratokkal, hanem árukkal voltak telerakva, s az embereknek pénzük is volt ahhoz, hogy ezeket megszerezzék. Amikor szombaton már nem robotolni, s vasárnap nem népne­velni kellett, hanem akár unatkozni is lehetett, s a kerti töknek volt teliholdja, amit bekapcsoljon. Amikor már nem arról volt szó, hogy a jelent fel kell áldoz­nunk a jövő oltárán, hanem a mindennapi élet kezdett hasonlítani a XX. század utolsó negyedéhez mérten is korszerű európai létformákhoz. S amikor megala­pozottnak látszott az az illúzió is, hogy a további fejlődés – amelyet napról napra éppúgy a bőrünkön lehetett tapasztalni, ahogyan manapság a széthullást, elnyomorodást – előbb-utóbb a kulturális felemelkedést és a politikai rendszer de­mokratizálódását is magával hozza majd.

Ha viszont a szocializmus eredeti eszméivel szembesítjük a kifejlett Kádár­rendszer valóságát, akkor aligha lehet kétséges, hogy ez igen kevéssé adott arra, hogy – ismét Ladányi Végrendeletét idézve –

…az Egyéni Érdekeltség elve szégyenkezzen
        a Kommunizmus Elve előtt.

S akkor bizony a kor valóságát is az jellemzi, ami – Simor András elemzését idézve – Ladányi groteszkjeiben tükröződik: „az adósság-csapdába besétáló, az elit-bürokráciát nevelő, a gazdasági tespedést előidéző, a forradalmi öntudatot semmibevevő, az internacionalizmus helyett a Szovjetunió nagyhatalmi politikáját kiszolgáló, a párttagságot és a munkásosztályt depolitizáló, az országos dönté­sekből kiszorító korszak képe”.

Legfőképpen és perdöntőén pedig az igazolja Ladányi korszakképét, ha azt vesszük tekintetbe, hogy e kor fejlődési tendenciái hová vezettek. Pontosabban: hogy azok a hatalmasok, akiknek – mint Ladányi Szociográfiájából fent idéztem – évente új titkárnőjük volt, s külön-vonalon telefonálgattak vacsora-ügyben, miféle nemzeti katasztrófába vezették az adósságpénzen fenntartott életszínvonallal el­andalított országot annak érdekében, hogy a mostani gengszter-kapitalizmusban is friss titkárnők táncoljanak körülöttük, s ha K-vonaluk esetleg éppen nincsen is, menedzserbunkókba kiabálva rendelhessék meg a vacsoraasztalaikat.

Bizony, a történelem nemcsak igazolta Ladányi legpesszimistább balsejtel­meit, hanem még túl is tett azokon.

5.

Hozzá hasonló gátlástalan szókimondással és döbbenetes költői képekkel senki nem mert (vagy nem tudott) e korszak alapvető ellentmondásaira rávilágítani. Szinte mindnyájan – minthogy akkoriban magam is e pályán próbálkoztam, bizony én is – megkötöttük azokat a kisebb-nagyobb kompromisszumokat, ame­lyek megóvtak attól a sorstól, hogy Ladányi módján, igazi hazánkként egy kopott kis bőröndhöz kelljen ilyen ódát írnunk:

Őrző szemed két váltás ingemen,
hű kutyaként indultál el velem
a szédítő és kalandos utakra,

s vándoroltunk – mert nem volt senki sem
e honban, ki éjjelre befogadna,
csak Pomázon és Pesterzsébeten.

                                                (Egy bőröndhöz)

Az évente lecserélt titkárnők és K-vonalak tulajdonosai persze gondoskodtak arról, hogy ezt a szájaskodó kis senkit száműzzék az irodalmi élet színtereiről a csemői viskóba,

ahol gyászoló gyertyabél füstölög
fekete dongákra, gerendákra,
ódátlan papírokra, egérszaros padlóra
és a magányra.

                        (Május, szerelem hava)

Az írótársadalom – melyet oly sok vitriolos szatírával igyekezett halálra sérteni – nem érezte kollegiális kötelességének, hogy segítségére siessen, s a kritika fanyalgó vagy éppenséggel denunciáns morgással reagált köteteire.

Ám nekem is illett volna ezt a tanulmányt még az életében papírra vetni. Nagy kérdés természetesen, hogy „a Kommunizmus Elvén” s néhány ha­sonló általánosságon túl volt-e Ladányinak valamiféle konkrétabb képzete arról, mit kellene csinálni ahhoz, hogy a társadalmi fejlődés egyszerre garantálja a nemzet jólétének folyamatos emelkedését s a közösségi morál térhódítását. Volt-e a metaforákba, hasonlatokba tömörített életérzéseknél megfoghatóbb jövőképe, a gyakorlati kérdésekre is válaszoló programja?

Azt hiszem, nem volt – de ilyesmit Adynál vagy József Attilánál is hiába keresnénk. A költők nem közgazdászok vagy politológusok.

„Valami tisztességes hőstettet” szeretett volna véghezvinni, „erőt öntve az emberekbe” (Bánat), s úgy érezte, sorsának tragikuma az, hogy a kor, amelyben él, ezt nem teszi lehetővé. Kevés dologban tévedett ekkorát. Ezt a hőstettet bizony maradéktalanul végrehajtotta azzal, hogy – korai halálához vezető, önsorsrontó konoksággal – meg merte alkotni századunk egyik klasszikus költői életművét, s akik a verseit olvassák, erőt meríthetnek belőlük ezekben a vészterhes eszten­dőkben.

OLVASÓLÁMPA

Az érte perlekedők

Kortársi kritikák L. M.-ről (Részletek)

Irodalomtörténészi feladat a Ladányiról szóló kritikák elemzése: az 1957-től 1989-ig tartó időszak hiteles képe rajzolódik ki belőlük. Akad vele egyetértő marxista (noha kevés), a rendszer álságos nézeteit követő kultúrpolitikus (több), költészetét nagyra értékelő kritikus (nem is kevés) és a látszólag dicsérő kritikába álnokul halálos mérget csöpögtető bíráló (ugyancsak nem kevés). Ezúttal a költészetének lé­nyegét felismerő írásokból kiemelt részletekkel olyan hangot idézünk a nem is jelentéktelen mennyiségű Ladányi-irodalomból, amely igaz­ságai dacára (vagy netán éppen azért) nem tudott változtatni a költő helyzetén, kiszolgáltatottságán.

Ez a költészet látszólag csak ellenzéki, csak kritikus. Pedig vitathatatlanul kommunista költő Ladányi Mihály, nem a felsorolt, idézett, megemlített versei ellenére, hanem éppen azok tanúsága szerint. Most megjelenő új kötetének nagy érdeme és előrelépése, hogy ezt vitathatatlanul igazolja. Mindenekelőtt azzal, hogy egyre világosabban kivehe­tő: min és miért nevet. Gúnyolódik a fejlődés minden akadályán: az előítéle­teken és a babonákon, a kispolgári vá­gyakon és a bohém örömökön, a perc­emberkék dáridóján, a modernkedő üresfejűeken, az álerkölcsökön, az illú­ziókon. Azon, hogy „Egyik érdekeit si­ratja, / hogy veszni hagyta / és nem volt ügyesebb. / A másik életét / sze­relem fogja marokra / és ez az önzés is / csupa seb.” (Kocsmakert). Nevet a gyűjtögetőkön: „Mindenki gyűjtöget, kuporgat, éhezik, / és kenyérhéjon él, hogy fényesebben éljen” (Mindenki gyűj­töget); az eseménytelenségen; a „bátran szidja, ami volt” hősökön; a világ ha­nyatló erőin. De legfőképpen szocialis­ta hazáján, saját népén, proletár vérein nevet, mikor botladoznak hivatásuk be­töltésében. Különösen olyankor, ami­kor az övéit gúnyolja, válik hallhatóvá, hogy ebben a költészetben sírás csapott át nevetésbe. Sírás, mert „Hazám, rizs­poros arcod csupa kék folt”, sírás mert „A költő csak legyint, ha énekel, / és lesüllyed, akár a sárban a penge” (Csatangolás). Sírás, mert „a házak énbennem épülnek / és dübörögve énbennem dőlnek össze” (Élhettem volna gyö­nyörűen). És mert „Bezárkózunk magán­életünkbe, gyerekek, lassanként már mi mind” (Üdvözlet barátaimnak). És mert csalódottan és magánosán mennek el a nagymúltú öregek; mert a szerelem is csak „kitömött kékmadár” / pereg a tolla” (8. sor). Sírás, mert „A jövőt éne­kelem, és furcsa / lenne, ha közben / ez a jövő elszállna életünkből” (Egyszerű történet).

(Imre Katalin: írói arcképek – Ladányi Mihály. A könyv, 1965. március)

*

Ladányi épp a megszokás kipárnázott nyugalma alatti nyugtalanságot éli át, azt, amit mi magunk elől is elhazu­dunk. Ezért magányos, de nem idegen: helyettünk éli át a jó és rossz vágyain­kat – nem a megváltás szándékával, csak az igazat tevés igényével. Azt mu­tatja meg, amit nem akarunk látni, amit önmagunk előtt is szívesen eltit­kolunk tehát mindnyájan, magunk is magányba kényszerítjük Ladányit. Ladányi költészete ezért bensőnk láza­dása is, a saját szerepeink közötti tisz­tánlátás keresése. Feladata van szá­munkra: szembe­nézni végre önma­gunkkal, összhangba hozni sokszor el­lentmondó tetteinket, gondolatainkat; amorf-létezésünk helyett egy határo­zott, a többiek között helyét ismerő sze­mélyiséget teremteni.

És Ladányi mindezt nem valamilyen spekulatív módon gondolja végig, ha­nem át is éli, szinte epikus keretben idézi meg. A korábbi kötetekben kidol­gozott helyszín itt már szimbolikussá is válik, az életkép egyúttal a lélek tájai­nak megfelelése lesz. Mint Ady kocs­mája, Ladányi presszója is egyúttal a belső történés színhelyévé általánosítódik. így azután a korábbi leírás helyére most már többértelmezésű kép kerül. „Átázott a cipőm és egész életem” – mondja a közlés természetességével, és emeli át ezzel a szemünk láttára az esőt, a folyóparti kocsmát költészete egyik régiójából a másikba, a megéltből a szimbolikusba. És fordítva: szimbólu­mokat kelt életre, helyez bele ismerős környezetébe. így nemegyszer csak a vers közben derül ki, hogy a hölgy, akiről épp beszél, nem (vagy nemcsak) hús-vér alak, hanem a Múzsa, vagy a Béke. Szinte észrevehetetlen, hogyan játszik egymásba a pontosan leírható jelenet és annak általánosítása.

(Kabdebó Lóránt: Ladányi Mihály: Dob­szóló. Napjaink, 1967. december)

*

Kevés olyan költői életműve van a mai magyar irodalomnak, mely annyira el­lentétes érzelmeket kavart volna föl az olvasók körében, mint Ladányi Mihá­lyé. A nyílt, vagy csak szűk körben han­goztatott ellenkezéstől, elutasítástól, fölháborodástól – sőt undortól – a szélső­séges rajongásig, némely kommunisták komoly ideológiai aggályaitól az értő kritika határozott megbecsüléséig, idős értelmiségiek fejcsóválásától egyáltalán nem irodalomkedvelő fiatalok lelkese­déséig: sokféle reagálást váltott ki. Az ellene fölhozott, de sokszor kimondásra sem kerülő, írásban még kevésbé rög­zített kifogásokat érdemes legalább ez alkalommal kissé csokorba gyűjteni, mert önmagukban is tanulságosak a te­kintetben, hogy egy-egy költői művet milyen nézőpontok alapján lehet szem­ügyre venni és értékelni.

Ladányi versei sokak szerint primi­tívek, túlságosan köznapiak, és nem eléggé „emelkedettek”, már pedig az emelt hang, valamiféle „ünnepi jelleg” a költészet lényegéhez tartozik. Ladá­nyi költészete pedig nemcsak köznapi, hanem sokszor már durva: ami nyelve­zetét illeti, a köznapinak legközönsége­sebb, szinte már al- vagy félvilági „jassz” vagy huligán rétegnyelvéhez áll közel, tematikáját tekintve pedig itt-ott a por­nográfia határait súrolja. Emellett nem röstell célba venni örök nemzeti érté­keket, megkérdőjelezni a társadalom alapvető ízlésbeli normáit, sőt a szocia­lista forradalom és építés eredményeit is. Semmi sem szent előtte, s a forra­dalmat is elutasítja. Ideológiai állás­pontja lényegileg anarchisztikus vagy „balos”, gondolkodása antidialektikus. Minden­képpen kihívó, megbotránkoz­tató, csúnya, amit csinál.

El kell ismernünk, mindebben sok igazság is van. Ladányi versei koránt­sem ünnepélyesek. Ám kérdés, valóban szükségszerű-e a költészetben az emel­kedettség. Nem okvetlenül: a termé­szetes, a köznapi, a közönséges már a római költészetben polgárjogot nyert és Catullustól kezdve a Carmina Burana szerzőin, majd Villonon át Bumsig és Petőfiig. Nem is szólva a népköltészet­ről. Ha a művészet a valóság visszatükrözője akar lenni, akkor a valóság ke­véssé tetszetős és szép jelenségeit is meg kell, hogy mutassa. Ez evidens. De mi a mérték? Ezt mindig valamiféle társadalmi megegyezés szabja meg. Aki a mindenkori uralkodó osztály normáit áthágja, az lehet hős, forradalmár, de lehet közönséges bűnöző is. Nos, La­dányi lázongó és lázító, kihívó és meg­botránkoztató költészete nagyon is át­lépi a magyar költészet kialakult és el­fogadott normáit, amelyek a múltak magyar költői értékeinek jogfolytonos­sága alapján szocialista társadalmunk ízlésnormáival is egybeesnek. Egyelőre. Mert az a kérdés, hogy – legalábbis részben – nem régi: polgári vagy ép­penséggel feudális ízlésbeidegzésekről van-e szó, s az új művészet nem kíván-e több őszinteséget, nagyobb szókimon­dást. Vajon nem ezt az őszinteséget követeli-e korunk is, s benne, vele a jövő olvasó közönsége: az ifjúság – sőt maga a marxizmus? Már József Attila költé­szetében sok volt a megbotránkoztató, pedig emelkedettségét, művészi voltát és szocialista eszmeiségét – mely ugyan­akkor a legmagasabb rendű humaniz­mus – ma már, történeti távlatból, senki kétségbe nem vonja. Ám kérdéses, hogy Ladányi csakugyan a József Attila hagyomány örököse-e. Nemcsak a fiatal József Attila lázongását, tehetetlen dü­hét folytatja-e egy más, új társadalmi rendben, s időszerű-e ma a Tiszta szívvel keserű anarchizmusa?

Mindezek indokolt kérdések s nem is könnyű rájuk egyértelmű választ ad­ni. Végeredményben a választ a költői mű egészének hatása, mondanivalójának jellege s ezzel kapcsolatban művészi megformálásának rangja szabja meg. Tudnunk kell, hogy Ladányinak költői indítást a kuruckor költészete adott, az a természetes népi-forradalmi hang ih­lette meg először, mely ma már nagyon is klasszikussá szelídült, de korában közvetlenül lázító, napi igényt kielégítő alkalmi funkciója volt, s nagyon is szó­kimondónak számított. Költőnk ideálja máig is a nem ünnepélyes költészet, mely a versbeni kifejezésnek föltétlenül egyik lehetősége. Ladányi méltán érzi úgy, hogy az ünnepélyes hang ma sokszor inkább nagyképű, s eltávolít épp a leg­aktívabb, legpotensebb munkás olva­sóktól, a dolgozó tömegektől, és a fia­taloktól, akik mindenekelőtt őszintesé­get kívánnak. Az ünnepélyes vagy modernkedően elvont költészet sokszor üres, formalista módon szépelgő, arisz­tokratikus e mellett még kiváló költők­nél is az egyes ember magányát, magán­ügyét, az önnön személyes problémáiba való beleragadását fejezi ki, nem egy­szer magas művészi színvonalon, de ke­véssé közérdekűén, még kevésbé köz­érthetően, sőt olykor a misztikába, szolipszizmusba, idealizmusba tévedve. Noha az ilyen, lényegileg polgári-hu­manista költészet létjogát sem vitathat­juk, s nem akarjuk abszolutizálni sem a közérthetőséget, sem a közéletiséget: ez utóbbi számunkra akkor is rokon­szenvesebb, ha nem okvetlenül szép a formaművészetnek olyan értelmében, mint az általam legnagyobb mai költőnk­nek tartott Weöres Sándor költészete! Az a hétköznapi, hetyke stílus, mely Ladányi verseinek sajátja, az a kamaszos szó­kimondás az a polgár­botránkoztatás nagyon is közel áll a munkás- osztály s különösen a munkás­fiatalok szemlé­letéhez, ilyen értelemben tehát határozott osztálybázisa van – egy olyan osztályra támaszkodik, melynek hatal­mát nálunk senki nem vitatja, amely azonban életünk bizonyos területein még ma is problematikus, főként a fej­lődéstől elmaradott tudat szféráiban.

S itt érkeztünk el Ladányi költésze­tének tartalmához, mely legalább annyi megbotránkozást vált ki, mint a formá­ja. E versek a szocialista fejlődés számos jelenségét kérdőjelezik meg. Kérdés azonban, ezek a jelenségek egyértelmű­ek-e, s nincs-e ok a fölmutatásukra és megvitatásukra. Kérdés, hogy mi a je­lenségek mögött megnyilvánuló lényeg, a fejlődés tendenciája s mit szolgál e te­kintetben Ladányi költészete. Csak­ugyan anarchisztikus-e, „balos”-e versei­nek mondanivalója? Igaz-e hogy „csak hibákat” pécéz ki, csak a „negatív je­lenségekre” vadászik? Elismerem, hogy költészetében más költőknél nagyobb arányban szerepelnek ilyen „kérdőjeles”, hibákra rámutató versek. Az is igaz, hogy a vélt és valódi hibákat kegyetlen gúnnyal, nagyon frappánsan és ezért hatásosan pellengérezi ki. De miféle hi­bák ezek? Legtöbbször egyértelműen polgári csökevények, a tudat elmaradá­sából származó kispolgári magatartás-formák. Hogy létüket, sőt előretörésü­ket Ladányi mozgási tendenciájukban ábrázolja, az korántsem a párt politiká­jának vagy a gazdaságirányítás új rend­szerének a bírálata (bár az sem lenne baj, ha az volna) – legföljebb azt érez­teti, hogy az új mechanizmus – sok po­zi­tí­vu­ma mellett – ilyen nyerészkedő kispolgári magatartásra is alkalmat ad, ami ellen pedig küzdenünk kell. Ennek tu­da­to­sí­tá­sa, akár a gúny eszközével is, nyilván pozitív írói tett, mint ahogy az is, hogy a lelkünkben még mindig túl­sá­go­san beidegzett nacionalista érzése­ket tá­mad­ja. Épp azért keltenek ezek a versek vissza­tetszést, mert nagyon is elevenünkre tapintanak! Ez az érdemük.

Mindezen túl: Ladányi költészetének legfőbb pozitívuma az őszinteség, a szó­kimondás, a bonyolult valóság megmu­tatása. A marxizmus lényege a valóság­gal való könyörtelen szembenézés. Vagy szemügyre vesszük a teljes, bo­nyolult valóságot, s úgy próbáljuk meg­érteni s megváltoztatni, humanizálni azt, vagy nem vagyunk marxisták. Ha a valóság szembekerül munkánkkal vagy ideológiánkkal, az utóbbiban van a baj, még ha százszor is pártosnak vagy marxistának véljük eszméinket és tevékenységünket. Ha tehát a költő iga­zat mond, vagy akár túlozva is lényegi tartalmakat emel ki, akkor is nekünk dolgozik, ha nem mindig kellemes, amit csinál. Igazának tudata teszi hetykévé, kihívóvá – s ehhez joga van. Ha a ver­sek mélyebb ideológiai tartalmát vesszük szemügyre, aligha vitás, hogy Ladányi milyen alapról bírál és foglal állást. A szocialista eszmeiség az, a szocialista humanizmus: az az új erkölcs, mely épp forra­dal­mi­sá­gá­ban kegyetlen ellen­fele minden múltbelinek, mindennek, ami hazug, álságos, ami „megjátszás”, ami polgári – bár nem vitatja, hogy a polgárságnak is megvolt, meg lehet a maga humanizmusa, s a polgár sem okvetlenül ellensége. De a dolgok mértéke, közéletben, gazdaságban, erkölcsben, művészetben, ideológiában mindeneset­re megfontolást érdemel – nem lesz-e már sok a polgáriságból s annak is a legellenszenvesebb, felszínes elidegene­dett, nyerészkedő megnyilvánulásaiból.

(Kristó Nagy István: Ladányi Mihály: Kedvesebb hazát. Forrás, 1972. június)

*

A parasztság, a munkásság, a kétkezi dolgozók (beleértve a „kétkezi” értelmi­ségieket is), a szocialista forradalom és a kommunista, közösségi jövő elkötele­zett, megalkuvást nem ismerő költője volt. Ha tetszik – a társadalomtudo­mány nyelvén – valóban értékracionális mű­vész, aki semmiféle prakticista cél­racionalitásért nem adta volna fel azt a konokul vállalt humanista értéktarto­mányt, amiért szerinte embernek egyáltalán élni érdemes, s aminek fé­nyében talmiaknak látszanak, hívságoknak bizonyulnak mindazok az „érté­kek” melyek a társadalmat mind­inkább izgalomban tartják. „Csak belétek fogód­zóm, / csak tirátok esküszöm, / husza­dik század piramisai, / testvéri töme­gek!” Úgy érezte, magánya is értelmet­len lenne a munkások, a külvárosok lakói nélkül. Ezért nagyon is megté­vesztő az ő társadalmon-kívüliségbe vo­nulása, hiszen ez nála modus vivendi volt elkötelezettségének megtartására és elmélyítésére. Úgy tudta, és szóvá is tette, hogy a történelem még nem kár­pótolta teljesen „kiebrudaltjait”. Sőt az ódákból, melyek tegnap még a dolgo­zók dicsőségét zengték, mára már gya­korta gúnyos glosszák lettek. Ám olykori keserű csüggedései ellenére is val­lotta: „ti vagytok mégis / az erősek a világban / és te vagy a jobb itt akkor is, ha / kocsmanóták büdösödnek a szádban”.

Kikelt a „szalonfiúk”, a „piperkőcök” ellen, akik a külvárosokba csak egzoti­kumot, romantikát keresni járnak. Meg­vetette az emberek bizalmával, hitével visszaélőket, a hazugokat, a kétszínűeket, a „dekadens kufárokat”, a „hülyefrizurás striciket”. Elutasított minden szen­velgő polgári-kispolgári-nyárspolgári részvétet s „humánumot”. Megvetette a proccságot, nevetségessé tette az egész hiúság vásárát. Torkig volt a dekadens kultúra dohos vizével, de a „poszt”-dekadenciával is, melyben „a kunststikli uralja a világot”. Ki nem állhatta a „szürke rímpengetőket”, a „konfekció­költőket”, az „udvari zenészeket” s a „kiművelt sznobokat”. Azt vallotta: „A nép ha tanul is, nem az úgynevezett / esztétikai értékelméletet.” A nép a bő­rén érzi, mi az érték!

Az egyszerűség, emberség, egyenlő­ség, tisztesség, becsület s mindenekelőtt a munka értékeiért pörölt a forradal­mat ébren tartó költészetében. Akkor is biztatta magát, amikor úgy érezte, hogy az egész megalkuvó világ ellene fordul: „ne leld meg már nyugodal­mad, ha neked nyugodalmat nem a harc ad”! S azt remélte, hogy a mezs­gye szögesdrótja egyszer mégiscsak a lelkekről is lekerül. Legnagyobb két­ségbeesésében is ígéretesnek akarta tudni a dolgozó ember jövőjét. Mert mindig maradt benne legalább „egy re­kedt kiáltás”, hiszen ő „úgy akart szól­ni, hogy vele üvölt a forradalom”. Pe­tőfit és Lenint hívta társul és segítségül. Biztos volt benne, hogy „nem ugrálhat ott zöld hetes / soká, ahol a tromf pi­ros”. Azért használt költészetében „hétköznapi hasonlatokat”, hogy olva­sói megértsék, „mi a különbség / for­radalom és ellenforradalom között”.

Önéletrajza, önképe a munkásember képe is egyben. Azért született szegény­nek, hogy a hivalkodó gazdag barátjá­nak sohase nevezze. Azért lett proletár, hogy gazság helyett igazságot hozzon.

„Ótestámentumi elégedetlenséggel” szem­lélte osztályostársainak sorsát. Nemcsak együttérzett velük („viszem köztük a szí­vem”), hanem a szocializmus számukra való hétköznapi megvalósulásait firtat­ta, és ököllé is akart és tudott válni az érdekükben. Időnként eluralkodó re­zignáltsága ellenére is történetfilozófiai magabiztossággal szólnak szavai: „néz­zük a füstöt, és nagyon jól tudjuk, / ki érvel értünk és ellenünk.”

Emberszabású vágyai voltak. Fűsze­res vacsorák illata csiklandozta az orrát. Természetközeliségre, örömre s egysze­rűségre vágyott. Emberi közösség és morális tisztaság után sóvárgott. József Attilaian a társadalmi forradalom örvé­nyét szerette volna tiszta artikulációval kimondani. S azon tűnődött, hogy „pro­letárok / keserűek ti”, „elér-e titeket / egyszer is / a szavam?” Otthon szeretett volna lenni a világban, s remélte: „amit eddig éltem, / csak piszkozata volt an­nak, ami jön”. Szocialista humanista­ként arra vágyott, hogy „egyértelmű legyen / az emberség – / ha van”. Re­ményei, vágyai azonban lépten-nyomon meghiúsultak, örömei megecetesedtek, jobbító indulatai bénító görcsbe rándultak. Csak a szerelem vette olykor becézőn a karjaiba, bár „a szerelemben is az volt a jó csak, / hogy vége lett és újabb jött helyébe”.

Valahogy így olvasom én Ladányi Mi­hály költészetét, miként Van időd című, sajnos utolsó kötetéről még életében módomban volt megírni. így olvasom őt, ami azt is jelenti, hogy vitában állok több régebbi és mai kritikusával. Egy ideig úgy látta ez a kritika, hogy La­dányi a perifériára szorult költésze­tünkben, holott legfeljebb csak oda szo­rították. Fejére olvasták, hogy egyenlősdit hirdet, holott ő „csak” az egyen­lőséget hirdette konokul. (Árnyalatosán kifejező nyelvünkben beszédes a kü­lönbség egyenlősdi és egyenlőség kö­zött.) Az egyenlőség méltósága volt La­dányi eszménye, amit nem a stratégiai távlatokban szeretett volna megvalósul­va látni, hanem itt és most érvényesíthe­tő és érvényesítendő szocialista értéknek tartott. Amikor viszont makacsul a pers­pektívára vetette tekintetét, s azt kérte számon, azt nem volt hajlandó feladni, még azzal is megvádolták a költőt, hogy demagógiát csinál a kommunizmus esz­méjéből, holott bizonyára inkább azért látszott némelykor utópista kommunis­tának, mert egy pillanatra sem gondolta soha, hogy már megállhatunk, mert itt van már a Kánaán, és letehetjük a fegy­vert (se az eszmeit, se a valóságosat).

Ha elmélyedünk gyűjteményes köte­tében, s nem feledjük, hogyan és hová mozdult közben tágabb és szűkebb vi­lágunk, megdől a régebbi kritikának az az állítása is, hogy Ladányi saját maga okozta a peremre kerülését, mert „ér­teden” volt, majd pedig kiszorított hely­zetét szereppé játszotta át, s legfeljebb saját válságát énekelhette ki, írásai te­hát nem érdemlik meg a jogos társa­dalomkritika rangját. Mi itt a bökkenő? Az, hogy mintha inkább Ladányi osto­rozó líráját igazolta volna az idő! Az ilyesfajta kritika pedig inkább arra a régebbi voluntarista ízű kritizálásra em­lékeztet, amely a naprakész „visszaiga­zolás” jel­szavával a pillanatnyi állapo­tok apologetikáját várná el a művé­szettől, s ezért lecibálná a költőt a jövőjét a kommunizmusban látó emberi nem eszményeinek és értékeinek magaslatai­ról. […]

A kiábrándultsággal is vádolt Ladá­nyi nem adta fel a harcot, hanem újra és újra nekilódult, s az elkényelmesedő társadalom mind, önelégültebb fejéhez vagdosta a szocialista forradalom puri­tán faragású kőtábláit A kritika egy ré­sze viszont pózzal, modorossággal, ön­ismétléssel, mániákussággal, majd ki­fulladással, megmerevedéssel, kifára­dással, kényszeredettséggel, a költői at­titűd csonkaságával s enerváltsággal, ernyedtséggel, belenyugvással, kiábrán­dultsággal, egyéniségének feladásával és ki tudja még, mi mindennel vádolta meg. Végső csattanóként pedig rajta kérte számon az eseményeket! Rajta, aki a kommunista eszmények igazi le­téteményesének és harcosának tudta magát. Rajta, aki éppen azért lehetett kényelmetlen, mert a művészet egyik alaptörvényének, a kiélezés törvényé­nek szellemében szüntelenül az eredeti eszményekre figyelmeztetett. Akinek éppen azért katartikusan megrendítő a költészete, mert önpusztítóan szembe­szegült az eszményeket és értékeket ki­kezdő és nemegyszer megcsúfoló körül­mények hatalmával.

(Csibra Isván: Ladányi Mihály: Csillagok kutyaláncon. Népszabadság, 1987. VI. 18.)

KÖNYVAJÁNLAT

Olvastad? Hányszor kérdeztük egymás­tól, akkori versolvasók, a hatvanas-het­venes években, egy-egy folyóiratban, újságban megjelent Ladányi-vers kap­csán, s hogy kapkodtuk szét újonnan megjelent versesköteteit könyvheti sát­rak asztalairól, könyvesboltok polcairól! Ladányi Mihály sztár volt a költők közt, verseit vitatták, elemezték, kiadták, til­tották, és olvasta minden rendű-rangú, ízlésű és érdeklődésű ember, még azok is gyakran, akik egyébként kezükbe sem vettek egy verseskötetet. Emléke­zetes korszaka volt ez a magyar iroda­lomnak, s kitüntetett módon a magyar költészetnek, nemcsak a művek szüle­tése, megjelenése, hanem fogadtatása szempontjából is, hiszen nem számított művelt embernek az, aki nem követte nyomon a kortárs költészet eseményeit.

A korszak számos ismert és elismert, népszerű költője közül Ladányi Mihály sajátos attitűdjével tűnt ki, hiszen egy­szerre volt baloldali – ellenzéki – érzelmes-polgárpukkasztóan trágár – kímé­letlenül kritikus – szegények pártolója – gyengéd szerelmes – kóbor, csavargó poéta, mindezen felül a magyar nyelv zsonglőré, igazi poéta doctus. Nem csoda hát, ha új és válogatott verseskötetei 1959-től kezdődén két-három éven­ként, sokezres példány­számban jelen­tek meg. 1986-ban bekövetkezett halála óta más a helyzet, ritka a Ladányi-kötet, a példányszámok már csak százas nagyságrendűek, nem divat már balol­dali költők verseit olvasni, verset olvas­ni egyáltalán, a vagabund költő sem számíthat közérdeklődésre, s bizony, nem hálás az utókor. Szerencsére akadt néhány pályatárs, irodalomszerető kis közösség, akik Ladányi életművét össze­gyűjtötték, rendszerezték, s ma is ezen fáradoznak annak tudatában, hogy a huszadik századi magyar irodalom egyik legjelentősebb költői örökségét ápolják. így látott napvilágot 1994-ben, születésének hatvanadik évfordulóján Dévaványán, szülőhelyén a Ladányi Mi­hály 1955-1990 között megjelent mű­veit és a munkásságával kapcsolatos írá­sokat regisztráló bibliográfia, a nagyköz­ségi könyvtár kiadásában. Ebben számba vették a költő önálló műveit a rájuk vonatkozó ismertetésekkel és kritikák­kal együtt, a magyar és külföldi folyó­iratokban megjelent verseket és egyéb szövegközléseket, műfordításokat, hang­felvételeket, valamint a Ladányival fog­lalkozó egyéb tanulmányok, cikkek, kritikák, interjúk adatait. A Valánszkiné Tóth Erzsébet által összeállított és szer­kesztett kiadványhoz Bozsó Bea írt utó­szót, értékes kalauzt a költő életműve iránt érdeklődők számára.

Ladányi Mihály teljes költői hagya­tékának gondozását a költő-barát Simor András vállalta fel, s immár egy évtizede fáradozik azon, hogy ezt a gazdag élet­művet megmentse a feledéstől és a kö­zönytől. Annak a három verseskötetnek a gondozása is, melyet az alábbiakban szíves figyelmükbe ajánlok, az ő érde­me, s nem rajta múlik, hogy immár a teljes életmű kritikai kiadása is megje­lenjék, s hogy méltó helyre kerüljön irodalmunk kincsestárában.

A költő még maga állította össze 1959-1985 között írt verseinek gyűjteményes kötetét (Csillagok kutyaláncon), amely már csak halála után jelent meg. Új verseit azonban nem válogatta be, mivel azo­kat a Zrínyi Kiadónál megjelenő Tűz-tánc – harminc év múltán című antológi­ába szánta. Ezek és a többi kézírásban vagy gépelt kéziratban fennmaradt, ba­rátok, tisztelők birtokában volt, vagy irodalmi folyóiratok, hetilapok és napi­lapok hasábjain megjelent versek ke­rültek be a Bejegyzések a családi bibliába címmel kiadott posztumusz kötetbe. Teljes értékű, a költő által összeállított kötetekhez méltó verseskönyv született így, bár nem tartalmazza a teljes hagya­tékot. A korai, a nagy költőelődök ha­tását tükröző zsengék mellett egy mu­sicalhez írott songok, szerelmes versek s a „munkás hétköznapokról” szólók egyaránt olvashatók a Zrínyi Kiadónál megjelent verseskönyvben. Az elmúlás gondolata is megérintette, kéziratban maradt utolsó, megrázó búcsúverse is erről szól, igaz, rátarti meg nem adás­sal, páratlan bravúrral sűrítve hét rövid sorba élete minden meghatározó mo­mentumát, a vissza nem térő múltat, s a fogvacogtató, kikerülhetetlen jövőt: „Jó estét magány, szerelmem, / jó estét vacogásom. / Mindent megpróbáltam a nap alatt, / nem alázhat meg már senki, / se hatalom, se asszony, se barátok – / a sorssal ellentétes irányban / visz már a lábom!” A Simor András által írt utószóból s a közölt jegyzetanyagból már kitűnik, hogy e kötettel a kritikai kiadás elő­munkálatai már megkezdődtek.

1990-ben bibliofil különlegesség ke­rült ki a Téka Könyvértékesítő Vállalat nyomdájából a „Ladányi Mihály költé­szete iránti tisztelet jeléül”. A költő 1966 karácsonyán egyetlen példányban készült kéziratos könyvecskével ajándé­kozta meg az ajánlásban megnevezett nőismerősét. Az egy évvel később megjelent Dobszóló című kötetének néhány versét írta le szép kézírásával a lapokra, majd maga csinált belőlük könyvet. A versek elé egy rajz is került. Egy kará­csonyfa, felakasztva rajta egy üvegcse „eszmei offenzíva” felirattal s a méreg halálfejes jelével, valamint ő maga, szin­tén felakasztva a fa másik oldalán. Mel­lette Villon négy sora franciául, s még egy üzenet kínai írásjelekkel. Szilenciumának éve ez. A rajzzal és a Villon-idézettel ellentétben a kötet nyitóverse, a Fohász, tenniakarásról, céltudatos köl­tői programról tanúskodik:

„Mielőtt kiöregszem lázadozásaimból
mivelhogy a fogatlan és szőrevesztett oroszlán
nem kerül továbbtenyésztésre
szeretnék elüvölteni hölgyeim és uraim
egy hősi dalt az elégiák előtt az ősz előtt”

A cím nélküli, ezer számozott példány­ban készült reprint könyvecske eredeti, kézírásos impresszuma: „Készült 01 pél­dányban, famentes papíron a Kisstáció u. 4. sz. alatt. A ki-nem-adásért felelős: senki. Tipográfia és kötésterv: Ladányi Mihály, kényszerből karthauzi kódex­másoló (Sz. ig. száma AU-IV. 022944).” A harmadik kötet a Ladányi-rajongókat is meglepte, mely szerelmes ver­seinek első önálló kiadása. Könyörgés szerelem ellen címmel (így volna helyes a hibásan nyomtatott címlap, ahová odakívánkozik még: Zrínyi Kiadó, 1995) jelent meg, Bálványos Huba illusztrációival. A meglepetést nem az összeállítás szempontja okozza, hiszen hasonló válogatás más életműből is ké­szült már, hanem az eredménye, a ma­radandó értékű művészi teljesítmény, a cáfolhatatlan bizonyíték: Ladányi Mi­hály tollán született meg a modern ma­gyar irodalom egyik legszebb és legkülönösebb szerelmi költészete. A kötetben a korai szerelmes versektől, 1955-től kezdve követhetjük nyomon a szerelmi téma kibontakozását, mely az életműben folyamatosan és végig jelen van. Megcsodálhatjuk, hogyan tudta a költészet magasába emelni a leghétköz­napibb dolgokat, milyen bátorsággal és természetességgel szólt a testiségről, hogyan tudott egyszerre érzelmes és cinikus lenni, imádságot és bökverset írni ugyanarról, szemérmesen, szenve­délyesen, átkozódva vagy bohóckodva. Minden, amit e témakörben megfogal­maz, összetéveszthetetlenül a sajátja, a nyughatatlan lélek és test örökké az „époszi terjedelmű keresés” lázában ég, s mégis örökké magányos marad. Futó szerelmek rosszízű emlékei, sikertelen kapcsolatok sokasága sem tartja vissza attól, hogy ne keresse azt az eszményi nőt, akit megálmodott magának (Este, mikor; Ismertetőjelek), de aki „nincs sehol, sehol, sehol, sehol.” Hamvas és kiégett lányok, valóságosan volt szép és kedves, vagy gyűlölködő asszonyok mellett al­legorikus nőalakok is sorra megjelen­nek költeményeiben: a Múzsa, a Költé­szet, a Haza, a Jövő. (Múzsa; Szépséges asszony; Szerelmes ének; Udvarlás). Öniró­niát is felcsillantó, tréfás García Lorcás hangulatú versben anyósát is megénekli (Anyós-igéző). Ladányi fölényes bizton­sággal öntötte változatos, remek versfor­mákba, látomásos, feledhetetlen költői képekbe mindazt, amit a szerelemről és nőkről el akart mondani; a nőkről, akiket örökké keresett, gyűlölve is szere­tett, s a szerelemről, amelyet vágyott és imádott. Beteljesedett rajta a varázslat:

Nem láttad-e a bűvölő manót?
Síró szeme, nevető szája volt.

Azt mondta: nézd, fiú, ott az a nő
legyen szívednek nehéz, mint a kő.

Ében szeme erdőtüzébe less,
elszenesedj és elkopj és eless.

Kis melle holdját nézd, hogy száll tova,
és halj meg érte minden éjszaka.

Lám, gyönyörű állat a szerelem,
hószín kanca, legel égő gyepen.

                                                (Varázslat)

(emmi)