LADÁNYI MIHÁLY

Aki a söntésben ácsorog

Aki söntésben ácsorog,
vagy pálya szélén ácsorog,
vagy ajtó előtt ácsorog:

az Osztály –

Aki izzadtan álmodik,
ki él, remél, káromkodik
hajnaltól másnap hajnalig:

az Osztály –

Aki néha féllábon áll,
mert azt hiszi, ez így dukál,
s az jut neki, amit talál:

az Osztály –

Aki már felemelkedett,
de a világra görnyedett
s néha magára fog kezet:

az Osztály –

Aki legyint s legénykedik,
de szédül, hogyha szédítik,
s lehúz rá néhány féldecit:

az Osztály –

Ki izmait mutatja és
mint közömbös esztergakés
forgácsolja a küszködés:

az Osztály –

Akinek tíz gyerek köszön,
mikor megáll a küszöbön,
s eltűnődik az örömön:

az Osztály –

Érte legyen a vers komor,
érte legyen a vers hegyes,
őt sebezze, neki talán

még fáj

Fohász

Mielőtt kiöregszem lázadásaimból
– mivelhogy a fogatlan és szőrevesztett oroszlán
nem kerül továbbtenyésztésre –
szeretnék elüvölteni, hölgyeim és uraim
egy hősi dalt az elégiák előtt, az ősz előtt,
mikor lucskos cipőben morzsolgatva lábujjamat
hálás szívvel ácsorgók a meleg előszobákban,
egy hősi dalt, kiváló tisztelettel,
mert nem azért születtem, hölgyeim és uraim,
hogy lágy ősinyolcasokat sírjak a Holdról,
amiktől elérzékenyülnek a hivatalokban a hivatalnokok,
egy hősi dalt,
mert a világ nincs kipárnázva eléggé hivatalnokokkal,
horpadások és repedések sebzik kezünket,
és vérünkből gyúrt sárral
mázoljuk be a repedéseket, egy hősi dalt,
mert megrohadok a kiöregedett gépírólányok
bepúderozott álmaitól,
a szívem oroszlán szeretne lenni, nem házinyúl,
egy hősi dalt,
és jöhet a halál a temetési papírszalagokkal.

Végigment a kávéház magányosai közt

Végigment a kávéház magányosai közt,
megállt a cigarettafüstben,
az izzadt tenyerű szerelmesek asztalánál
álla alá igazította hegedűjét,
és undorító dalocskákat kezdett játszani,
hogy aztán ezt a lebujt is
letarhálja a többi után unottan.

Az öregek és a szerelmesek
a divatos dalocskák ütemére
úgy billegtették fejüket,
mint reggel a kis edényeket a gyerekek,
míg valaki oda nem szólt a hegedűsnek:
Bachot nem tud?

S bújdosni kezdett a füstben
                                        egy fúga fénye.
És nem volt kedve kéregetni aztán,
elvitte a fényt a füstből,
búcsút se véve.

Most,
hallgatva a világ
csenevész dalait,
egy mondat
aprópénzét szorongatom,
hogy rossz szerelmek,
s egyéb
boldogságot ígérő hadovák
kalapjába dobjam:

Bachot nem tud?

Falsch Poetica

1.
Mi,
akik a semmihez értve
verseket írunk és
tanácsokat osztunk bennük
az emberiségnek,
tudjuk, hogy az emberiség
– helyzeténél fogva –
eme tanácsokat
nem fizeti eléggé.

Fontos tehát, hogy szindikátust
hozzunk létre
az éhnyállal hajtandó
vízikerék gyártása érdekében,
amely a nadrágszíj-lyukasztó
gépet működteti.

Ki kell dolgoznunk továbbá
a kiszálló lélek által hajtott szélmotort,
amely az önhamvasztót
és a sírbeszéd-automatát beindítja.

Mert nem jut
mindenkinek még
külön hivatalnok mindehhez.

2.
Az Újhold sárga fényinél
tanulom a költészetet.
Nem vittem sokra, s ellesem,
hogy írnak a sikeresek.

A kép-pel kezdd, mert máskülön-
ben elernyed a versed.
Jó feszes kép, mondjuk egy szög,
amit a falba vertek.

Tehát egy szög a falban im,
s fejtsük ki elvi részét:
így kéne élni, feleim,
nem meggörbülve hétrét.

A mű kerek, és benne már,
hogy bekerül az És-be,
csupán egy cím kell, franciás,
s valami név föléje.

3.
Nem lehet itt nagyobb balhé, amíg
a fennkölt számadó vigyáz reánk,
s vele vajákos kisbojtárai,
mormolva hókuszpókusz-hadovát.

Lesz már bizony olyan művészet itt,
hogy okulhatnak mind a franciák,
s megérti majd szegény kis népe is,
ha elidegenült, vagy disszidált.

4.
Mondják, tehát vitathatatlan,
ez az úr költő volt bizonnyal.
Ma halvány költeményeket
mázol papírra, és bizony, nyal.

Nem tehet arról semmiképp,
hogy itt másféle hagyomány van,
s hiába száll kolibriként
vérestollú sasok nyomában.

Lélekvándorlás

Íme a lélekvándorlás,
mikor egyik elit másikba költözik
és újra járni tanul a vállainkon.

Illúziónk indulószövegét
elnyomja a pénztárgép csattogása.
Vásárlási lehetőségeink demokratikusak.

Énekeljetek – mondják – céljaink közösek.
A hátsólépcsőn ereszt ki feleségük.
Torkomban érzem a vacsoramaradékot.

Ábécé

És a nyugdíjas Jóisten
előkotorja drótkeretes szemüvegét
és az ábécéből
kihúzza a fölösleget:
Á mint Áldozatkészség,
B mint Barikád nem kell, de a
C mint Cinizmusra még szükség lehet.
E mint Ellenség elavult,
helyét viszont szépen kitölti a
H mint Hízelgés,
I mint Idegenedés,
J mint Jóakarat.
Mert a nyugdíjas Jóisten már szereti a
K mint Kompromisszumokat.
L mint Ladányinál kicsikét tétovázik, viszont az
M mint Megbékélés megmarad.
N oh az N,
szemét lesütve mondja:
nahát ez a Nacionalizmus, nocsak,
s O mint Osztozkodás is tetszik neki.
Sz Sz Sz dörmögi,
s a levegőbe szagol:
ez a T mint Tulajdon
na, végre megint itt van!
Ezt várta U
és felesége Vé
ezt várta Zé
és ezt várta XY is titokban.

Tizenegyedik parancsolat

Vegyél meg mindent, vásárolj nyakra-főre,
légy hitelképes, keress kezeseket,
ne maradj ki a piac örömeiből se,
szerezz, szerezz, szerezz!

Nélküled fizetésképtelenek a hivatalok,
hát jár neked ez, te állítod elő
a globális értéktöbbletet.
Vegyél meg minden ezt-azt, a polcok roskadoznak,
váltsd árura magad, legyen meg mindened.

A dolgos testnek, ha este még maradék erejét összeszedi
(mert komolyzene megy s jobb egy kis etyepetye)
kell a tudat, hogy a gyereknek – ha úgy dönt
a főorvos úr is – meglesz majd mindene.

Hát vegyél meg mindent, vásárolj nyakra-főre,
légy hitelképes, keress kezeseket,
ne maradj ki a piac örömeiből se,
s szerezz, szerezz, szerezz!

Folklór

Mialatt a közgazdászok izgatottan mesélik
az egyéni érdekeltség elvét
a közösségi társadalomban,

mialatt bátorságra tanít Guevara,
s a napihírek egérlyukak bunkeréi felé taszigálnak,
ahol meg tudjuk védeni, amink tán sose lesz,

mialatt a kis istenek felfalják a nagy Istent,
villámot szórnak, mennydörgést gyártanak,
s kénköves üstöket készítenek alánk,

mialatt a homo sapiens olimpiákon tökéletesedik,
de leszoktat a kétlábon-járásról az ipar,
s dühödt nyivákolás tiltja be a zenét

te mégse aggódj!

Zümmög még dallamot a szél estébe-árvuló fának,
kelő fűszálnak mond mesét még tücsök,
s az éhező is megfeni kését

Gyere vissza

Éveken át dicsőség vett körül,
       divatba jött simléderes sapkád,
színésznők viselték csibészes pózban,
       akárcsak kedvenc szavaidat az irodalom.
Ezrek éltek belőled,
       kineveztek képviselőnek, fekete autón fuvaroztak.
A történelem – legalábbis úgy látszott –
       kárpótolta kiebrudaltjait.

Inaskorod óta esztergapad,
       fizetésnapon bádogpult, söröskorsók.
Otthon szülésektől elhízott feleség.
       A kölyök nem mutat be a gólyabálon.
Pár év se kell, arról nyafog a fórumon,
       hogy lazsálsz, nem dolgozol –
És az ódákból
       glosszák lesznek.

Hát nem tudom, mit is gondoljak rólad?
       Nekem hiányzol. Gyere vissza!
Talán van pár komád még itt-ott,
       a söntéspult ugyanúgy sörlucsokban.
Ne üldögélj otthon magadnak,
       ne nyírj gyepet,
       ne sétáltass kutyát este.
Gyere az emberek közé. Hiányzol. Gyere vissza!

Kérdőív

– Mitől fárad el polgártárs keze jobban?
Aláírásoktól vagy kézszorításoktól?
– Büszke-e Ön (turáni, gepida, Klauzál-utcai) származására?
– Polgártárs szerint a proletárdiktatúra sikeresen
átadta-e már helyét
       a sokoldalúan fejlett kisvállalkozásoknak?
       – Szívesen alkalmazna-e szobainasként
proletárt, népművelőt vagy lírikust?
– Szereti-e a paprikáskrumplit,
vagy egy fenét szereti?
– Tesznek-e fel kérdéseket Önnek,
és aláhúzza-e,
vagy betiltja az egészet?

Elégia

Ladányi, te fáradt kisember,
ki valaha úgy csavarogtál
a városokban, mint templomokban az Isten,
vígan megéltél a hozsannákból s a perselypénzből,
mert valami álom
muzsikált benned a világról,
(mert a valóság az álomtalanokat
szereti szomorúvá)
te sorbaálltál a szél illatáért,
a víz csillogásáért,
napi egy csókon és pohár boron is
eltengetted boldogságodat,
mert gazdag voltál a csoda péterfilléreitől,
mert volt még csoda –
Most a komforteszményű világ esőiben,
az adóhivatalok felszólításaival hónod alatt,
s behúzódva
az utolsó szerelem ereszalja alá,
öreg, szomorú fecske,
hova indulsz, ha ősz jön a világra,
s hova térsz meg, ha fészkedbe
verebek települnek?
Boldogan kaparják a lószart,
s véletlenek indokolják már
kollektív csiripelésüket.
S az ének olyan szennyezett,
mint a folyók vize,
nem lehet inni belőle ráhajolva.
Hagyd hát a szavakat.
Menj az erdőbe gombát szedni,
dőlj a puha mohára,
manók közé álmodd magad.

Van időd

Míg a kehesek kehesednek,
míg a tollasok tollasodnak,
míg a ravaszok ravaszkodnak,
míg a bűnösök bűnbe esnek,

míg az álmok elálmosodnak,
míg az ügyek csak ügyeskednek,
addig az eszmék eszmélkednek –
adj egy kicsi időt magadnak.

Féltél – ezzel tovább nem éltél,
faltál – nőttél könyökben, térdnél;
ne riadozz, nincs itt az éjfél.

Van időd, ezt-azt rendbehozhatsz,
elorzott érdemet feloszthatsz,
s holnap a jövőddel borozhatsz.

GALABÁRDI ZOLTÁN

„Ténfergett a polgári lét peremén…”

Bozsó Bea beszélgetése az íróval

Hogyan idézné fel Ladányi Mihály alakját?

– A fényesnek nevezett szelekkel érkezett Dévaványáról a fővárosba. Bár mindvégig megőrizte hűséges ragaszkodását a faluhoz, nem csatlakozott a né­piesekhez. Világnézetét tekintve kommunista volt. Nem valamiféle divatból, pláne nem haszon reményében, hanem meggyőződésből. Rögeszméjévé vált az a gondolat, hogy a jóléti állam alapja a közösségben, a kommunában rejlik.

Hogyan ismerkedtek meg?

– Találkozásunk törvényszerű volt. Az egyik irodalmi lap főszerkesztője párt­megbízatásként összerángatott bennünket, „balosokat”, illetve azokat, akik akko­riban baloldaliságban utaztak. Ez legkésőbb 1960-ban lehetett, tehát a konszoli­dáció már éreztette hatását. A hegyibeszéd arról szólt, hogyan illik és főleg kell viselkednünk a irodalmi éleben. Leckét kaptunk abból, hogyan kell pártfegye­lemmel és párthűséggel igazi írónak, költőnek lenni. Függetlenül a tényleges tehetségtől és teljesítménytől – teszem hozzá gyorsan. A direktívák jól hangzottak, de mindannyian tudtuk, az a baloldaliság, amelyet mi vallunk, már alapértelme­zésében is jelentősen eltér a hivatalostól. Ennek okán aztán a főszerkesztő felvá­zolta „baloldal” valójában igen-igen szűk és nem kívánt mozgástér volt a szá­munkra. Természetesen végighallgattuk a szentenciákat. A rend és az illem ked­véért hozzá is szóltunk az elmondottakhoz. Az első kötetes Ladányi utánozhatat­lan arckifejezéssel vigyorgott. A gyűlés után beültünk egy eszpresszóba, hogy megvitassuk a hallottak valódi célját. (Időnként össze szoktunk volt jönni, hogy könnyebb legyen megfigyelni bennünket.) A mi megbeszélésünk után meghívtam Ladányit hozzám. Addig nem sok szót váltottunk egymással. Ettől kezdve bár­mikor jöhetett, s jött is, mikor szükségét érezte. A barátja voltam, akire mindig számíthatott. A sorsát ismerve pedig elég gyakran elkelt a segítség neki.

Miféle segítség? Egy falat kenyér vagy bátorítás?

– Soha nem csüggedt, az élebe vetett hite soha nem hagyta el. Viszont nagyon sokszor volt éhes, és gyakran megesett, hogy egy lyukas garasa sem volt. Ladányi tisztában volt a képességeivel és tehetségével. Azt gondolom, teljes joggal várta el a társadalomtól, hogy költőként élhessen. Nem volt potyaleső vagy lusta, csupán elvárta, hogy ne legyenek filléres gondjai, legyen hol laknia, és ne legyen folyvást üres a gyomra. Cserébe kitűnő verseket írt. Életmódjában is kifejezésre akarta juttatni világnézetét. Azt szerette volna, hogy az írás legyen a kenyérke­resete. De ez nem sikerült. Volt kultúrház-igazgató, dolgozott újságnál, raktá­rosként. öt magát idézem a hitelesség kedvéért. „Abba kellett hagynom ezeket a tisztességes polgári foglalkozásokat és a költészet selyemfiújává kellett, hogy szegődjek ahhoz, hogy ez a fajta líra tele legyen élettel, megteljen a hétközna­pokkal; hogy saját esetemben a természetes kifejezés felé vihessem el a lírát; hogy ne a szokványos díszítőelemeket használjam a költészetben, hanem minél puritánabban közelítsek a hétköznapi ember hétköznapi problémáihoz. Na most, ennek utána kell járni, le kell ülni mellé a vasúti restiben, le kell könyökölni a bádogpultra, ha azt akarjuk, hogy megszólaljon.” Márpedig ezt nyolcórás mun­kaidőben aligha lehet megcsinálni. De mivel a versírással soha nem lehetett könnyen és gyorsan pénzt keresni, más megoldást kellett találnia. Ténfergett a polgári lét peremén, kísérletezett, és mindent megpróbált, hogy egy legalább holnapig érvényes, elfogadható életformát találjon magának. Szerencsénkre, és a magyar irodalom szerencséjére, a vállalkozásai mind csődöt mondtak, s nem maradt egyebe, mint az írás. És az a kis bőröndje, amit oly sokszor szívhez szólóan megénekelt.

Miből próbált pénzt csinálni?

– Lenyűgöző ötletei voltak. Nagyrédén például elhatározta, hogy disznókat fog tartani. De nem ám egyét vagy kettőt, hanem százat legalább. Az egész ország csodájára fog járni, s neve ismertté lesz. No, nem mint költőé, hanem mint a legtehetségesebb disznótenyésztőé. Jóval később, amikor a Dob utcában lakott, közölte velem, hogy az irodalmi ügyek ismételten nem mennek olyan fényesen, s mivel élni kell valamiből, építőanyaggal fog kereskedni. Le is vitt a pincébe és megmutatta kereskedelmi elképzelésének alapjait. A látvány, a szemem elé táruló ötszáz tégla, nyolc-tíz betongerenda, tizenkét zsák cement, kőműveskanál meg egy árva fándli – mosolyogni való volt. Nem akartam lelombozni, így hát nem mondtam neki, hogy szerintem legalább olyan híres kereskedő lesz, mint amilyen híres disznótenyésztő volt. Majd születik néhány jó vers a tervekből, gondoltam magamban. A sokadik kudarc után sem adta fel. Odahagyva a malteroskanalat, a festékekbe vetette minden bizodalmát. Óriási ötlet, újságolta. A sógorom ve­gyész. Olyan fantasztikus színeket fog kikeverni, amilyeneket eddig még nem látott a világ. A feleségemmel pedig majd házalunk vele. Elképzeltem, ahogy becsönget valahova, és a kócos, kötényruhás asszonyoknak színes festékeket fog kínálni: festéket tessék, olcsó festéket! Azt ugye mondanom sem kell, hogy nem gazdagodott meg belőle. Amikor letelepedett Csemőn, nekem is beszámolt új­donsült otthonáról. Az elbeszélése alapján azt hittem, megütötte a főnyereményt, és egy valóságos borkombinátba költözött. Nos, az ő legújabb „kincsesbányája” a következőképpen nézett ki. A fészerben állt egy kád és egy lyukas hordó. A kertben tíz sorban álltak a csenevész szőlőtőkék. De ő nem ezt a valót látta. Lelkesen mesélte, hány hektár szőlőt fog telepíteni s hogy megveszi a közeli erdőt is. Úgyhogy fakitermeléssel is foglalkozik majd. Mit ne mondjak, bűnrossz bora volt. Fát vágni pedig sohasem láttam.

A szerkesztőségek nem fogadták szívesen a verseit?

– Annak ellenére, hogy sokak által elismert tehetség volt, a publikálás, hogy úgy mondjam, nem volt természetes jelenség a pályáján. Versei ugyanolyan gyanú­sak voltak, mint ő maga. Egy-egy megjelentetésre szánt kézirat hosszas fejtörést, hümmögést okozott a szerkesztőségekben. Hozzáteszem, gyakran okkal, hiszen költőnk nemegyszer kiváltotta a magisztrátus helytelenítését és hangos dühét. A szerkesztők pedig nem szívesen kockáztattak. Kivált nem a szilenciumok után.

Hányszor kapott „szájkosarat”?

– A napokban került a kezembe egy lista, amelyen a Kádár-Aczél féle éra mellőzött íróit, költőit tartalmazta. Felettébb érdekes: Máskát nem találtam rajta. „Szegény, riadt bohóc”, még a rovott múltját is elveszi tőle az a jövő, amelyet úgy kért, hogy szeresse. Persze az egy másik jövő volt. Kizárt dolognak tartom, hogy ma, ebben a „szép új” világban kérkedne a három szilenciumával. Azt hiszem, lenne mit mesélnie. Mert szilencium és szilencium között is voltak kü­lönbségek. Mindegyik kellemetlen volt, méltatlan és megalázó, de nem mindegyik járt nélkülözéssel. A „fehér segély” működött, a „vörös” nem. Ráadásul büntetései sem olyanok voltak, amelyek az adott körülmények között, s az utókor szemében akár megtisztelőek is lehetnének. Nem jött börtön, nem jött hóhér, bitó, csak alattomos svábbogarak, amelyek lassan rágták szét az életét. Nemcsak a „hivata­los” figyelők ártottak neki, hanem még a vélt barátok is. Egy alkalommal beidéz­ték a rendőrségre azzal az indokkal, hogy megsérült a postán a barátjának küldött levele, így kiderült a tartalma, amelyben súlyos jelzőkkel illeti a fennálló rendet. Kínos volt. Törtük a fejünket, hogyan lehet kimászni a kelepcéből. Végül kikerestük az alkotmány idevonatkozó passzusát. A 47. paragrafus szavatolja a magánlakás s a levéltitok sérthetetlenségét, és ez vonatkozik a sérült levelekre is. Másnap, a hivatalos idézésen Ladányi kikelt magából, és követelte, hogy fedjék fel előtte annak az embernek a kilétét, aki megsértette az alkotmányban garantált jogát. Ez a szalmaszál végül elég erősnek bizonyult. De nemcsak versei miatt nehezteltek rá. Ladányi is részt vett a Magyarország felfedezése című szociográfiai kutatásban. Békés megye visszásságaira akart fényt deríteni. Egy kis korrupció, egy kis befolyásárusítás, egy kis ez, egy kis az. A Békétlen Békés című szociográfiai írás soha nem látott napvilágot. Szeretném hinni, hogy elkészült, s most féltve őrzi valaki a fiókja fenekén. Nem szeretnék túlzásokba esni. Tény, hogy nem járt mezítláb Ladányi, és nem esett össze az éhségtől, de ezt csakis a saját élni akarásának köszönhette.

Mi lett a, sorsa a kettejük által írt musicalnek?

– Írtam egy regényt 1963-ban. Móres volt a címe. A Fővárosi Operett Színház akkori igazgatójának megtetszett, s mivel színesíteni akarta a repertoárt, megkért, nem írnék-e belőle egy jó kis musicalt. Szívesen, feltéve, ha Ladányi mint társszerző írhatja a songokat. Aláírtuk a szerződést, és Ladányi nyomban szemrevételezte a tánckart, közölve velem, hogyan osztozunk rajta. Ennek ugyan nem volt sok valóságalapja, de nem lett volna ő, ha nem ezt eszi. Hozzáfogtunk a munkához. Miska tollából jobbnál jobb songok születtek. De ezeket, sajnos, csak a Simor András szerkesztette posztumusz kötetben, a Bejegyzések a családi bibliába című kötetben ismerhette meg a közönség, majd húsz évvel később. Történt ugyanis, hogy egyik korpulens pályatársunk, aki már akkoriban se titkolta igencsak jobb­oldali nézeteit, gyalázatos botrányt csinált Szigligeten. A hivatalos kultúrpolitika ilyen esetekben rendszerint akkora csapást mért az egész baloldalra, hogy csak úgy szik­rázott a szemünk. Bekérték a kéziratainkat is, s mi tudtuk, ennek csak rossz vége lehet. Ladányi ekkor már megírta azt a songot, amelyben azt firtatja, hogy ki motozza meg a motozót. Szegény színházigazgató! Inkább ült volna a fogorvosi székben, mint a sajátjában. Hiszen az elbocsátó szép üzenetet neki kellett tolmácsol­nia. Ez a történet is példázza: Ladányi épphogy kimászott a méltatlan, megalázó helyzetből, természete, költői magatartása menthetetlenül belevitte a következőbe.

Mégis, méltatlanságában is méltatták. Vagy a József Attila-díj és a SZOT-díj nem volt elismerés?

– Még a hatalom sem viselkedhetett úgy, mintha Ladányi nem is létezne. Erre a bravúrra még a kulturális kormányzat sem volt képes. No, meg költőnknek népes közönsége volt. Az olvasók szerették őszinteségét, szókimondó bátor­ságát. Szóval semmiképp sem lehetett megkerülni a Ladányi-kérdést. Egyébiránt a József Attila-díj inkább vállon veregetés volt, mintsem rangos elismerése a művészi teljesítménynek. E díj legfőbb érdeme az volt, hogy pénzt adtak vele. Ladányi szerintem szíves-örömest lemondott volna mindkettőről – merthogy ket­tő volt neki –, ha ez lett volna az ára annak, hogy versei megjelenjenek. A SZOT-díjjal más a helyzet. Ez a jutalom visszhang volt. A szakszervezetis könyv­tárosok az üzemek, gyárak dolgozóit kérdezték, kinek az írásait szeretik a legin­kább. Azok választottak tehát, akiknek szánta verseit Ladányi.

Milyen lesz költői utóélete?

– Meggyőződésem, hogy a jövő Ladányit igazolja majd. De hát ez a költő sorsa, hogy ne érje meg. Idővel majd elhomályosodik kerek szemüvege, ködbe vész kaján vigyora, halandó dolgairól, poharazásairól, szerelmeiről megfeledkez­nek, és ő versei által születik majd újjá. Persze, akkor is a régi lesz. Ehhez azonban türelem kell, és sok-sok idő.

LADÁNYI MIHÁLY

Négy kiadatlan song

Kocsma-song

Jól megy nekünk, sej de jól megy nekünk, ihajja!
holdat lövünk, sej de holdat lövünk fela zégre naponta!
Ha majd éjfél körül bezár
a sarkon az italbazár,
hazafelé igyé nekel
hazafelé igyé nekel
a banda:

                Jól megy nekünk, jól megy nekünk,
                van műholdunk, holdkráterünk,
                és a Föld is fenemód forog.
                Éljen Newton, a nagy okos,
                meg minden más csodálatos
                tudo-tudo-tudo-tudo-
                mányos dolog!

Nincs messzi mán, nincs messzi mán nekünk a Hold korongja!
Csak a kocsma, sejde csak a kocsma, az van messzi naponta!
Ha majd éjfél körül bezár
a sarkon az italbazár:
négykézlábon hazafelé,
négykézlábon igyé nekel
a banda:

                Jól megy nekünk, jól megy nekünk,
                van műholdunk, holdkráterünk,
                és a Föld is fenemód forog.
                Éljen Newton, a nagy okos,
                meg minden más csodálatos
                tudo-tudo-tudo-tudo-
                mányos dolog.


Három teenager-song
(1.A vezérhelyettes dala)

Egykor falunkban egyszerű volt minden,
volt csirkeól, és csirke volt az ólban.
De tyúk lett mind és elkotlott szelíden,
s a háztájit művelve túlnyomóan.

                S a faterom, ki akkor még „apám” volt,
                aszonta: hé, eladjuk ezt az aklot,
                a kakast és a szemétdombot itten,
                        a kútágast, az ólajtót,
                        a nyikorogva sóhajtót,
                és öröklakást veszünk Budapesten.

S mivelhogy ember tervez, isten végez,
eladtunk hát csirkét és csirkeólat,
és üthette már nyomunkat a téesz,
s most háztetők közt lessük már a holdat.
                Én tűrhetően meg is szoktam itten,
                akár a kacsák a fürdőszobában.
                Akad haver, aki elissza ingem,
                        akad csaj is, van kocsma sok,
                        ismernek mind a hekusok.
                Vagyok valaki már,
                vagyok valaki már,
                vagyok valaki
                                        az italbazárban.


(2. Az alvezér dala)

Egykor otthon minden oly egyszerű volt,
a muter olvasott, a fater horkolt,
az ember hazament foci után és
a konyhában derekasan beburkolt.
                Az evéstől viszont megnő az ember,
                és a növés után új idők jönnek –
                és a fater, aki rég nagyfiú már,
                        azt mondja: na, nézzük, fiam,
                        hiszen felnőtt vagy már, fiam,
                nézzük tehát, fiam, hogy mi lesz könnyebb.

És egyetemre Íratott a család,
pedig néhányszor majdnem elhasaltam.
De állatin komplett ez a világ:
van egy tenyér felettem – s egy alattam.
                Mégis mindentől elidegenedtem,
                pedig nem él ma senki jobban nálam:
                Akad haver, aki elissza ingem,
                        akad csaj is, van kocsma sok,
                        ismernek mind a hekusok,
                vagyok valaki már,
                vagyok valaki már
                vagyok valaki már
                                        az éjszakában


(3. A vezér dala)

A Bibliában minden egyszerű volt:
az embert addig faragta az isten,
míg aszonta: na, ezt is megcsináltam
és csuda frankón stimmel rajta minden.
                De hát az ember meglátta az almát
                és mindent elszúrt érte azonnyomban,
                pedig csak a fejlődés kezdetén állt.
                        A nagy ricsaj eztán jőve,
                        ördög s pokol száz mennyköve
                alig lehet elmondani e songban.

A bűnözés azóta is virágzik,
akár bicskát hordunk, akár keresztet,
mikor a sorsunk teteje beázik:
nem lelki üdvöt sóvárgunk, de stekszet.
                A sitt után ma frankón megbecsülnek,
                ha volt az ügyben némi eszme is tán.
                Felforgatásból így születik üzlet,
                        mert ha a pár év letelik,
                        nemzeti hőssé változol itt,
                s lehetsz valaki már,
                lehetsz valaki már,
                lehetsz valaki
                                        a bűnügyi listán.

LADÁNYI MIHÁLY

Dal a motozásról ^*

Ha egy szocialista gyárból
hazaindul a dolgozó,
még nem mehet, mert várja a
szocialista motozó.
        De ki motozza azt, aki
        zsebünkbe nyúl bele, szaki,
        ki motozza meg a motozót?

Ki motozza az aktamolyt,
az árdrágító seftelőt,
és a növekvő árakat
az elit-kirakat mögött?
        Nos, ki motozza azt, aki
        zsebünkbe nyúl bele, szaki,
        ki motozza meg a motozót?

^* Kötetben 1988-ban jelent meg először, a „Bejegyzések a csa­lá­di bib­li­ába” című posz­tu­musz ver­ses­köny­vében [vissza]

LADÁNYI MIHÁLY

Egy szerzői estről és körülményeiről

Novemberben került sor a december 13-i meghívásra. Előbb elfogadtam, de később – értesülve az elöljáróság irántam táplált ellenszenvéről – december elején iparkodtam lemondani az estet. A rendező szerv könyörgésére mégis leutaztam. (Könyörgés mellékelve.) A rendező a Megyei Művelődési Központ volt, bemu­tatásomra Balogh Ferenc, a Megyei Könyvtár munkatársa vállalkozott.

A szerzői est és vázlata

A rövid bemutatót – mely korábbi kritikákból való összeollózásból állt – személyes bemutatkozásom követte, amelynek során kommentárt fűztem a versekhez, be­széltem születésükről, s magam is felolvastam néhányat. Valamennyi bemutatott vers megjelent könyveimben, s az újabbak folyóiratokban és a Népszabadságban – erre hivatkoztam is, ezért írtak mindenekelőtt a Népszabadságnak…

Az est lebonyolítása előtt – mint mindig – most is vázlatot készítettem. Ennek alapján állítottam most össze – semmit ki nem hagyva – az elhangzott verskommentár – esetleg terhelő – anyagának minden fontos részletét:

1. A magyar költészet első vonulata minden időben összefonódott a politi­kával, az önálló nemzeti politikát nélkülöző időkben a plebejus költő képviselte a népet a politikában is (Petőfi). A közéleti költészet – bár efféle jellege megvál­tozott – ma sem ismerhet kompromisszumokat, még ha a közélet olykor össze is békítené vele. (Megjelenhetne-e ma Petőfi: Akasszátok fel a királyokat c. verse?)

2. A közösség-tudatú költészet mai helyzete, problémái.

a) A közösségi költészet nem az éppen aktuális gazdaságpolitika illusztrációja. Míg a gazdaságpolitika építkezhet „a szocialista öntudat és az anyagi érdekeltség kettős pillérére”, a költő kötelessége, hogy harcoljon az egyéni érdekeltség már-már túlságosan kiemelkedő pillére, az elanyagiasodás és a harácsolás ellen.

b) A közösség költőjének küzdeni kell a demokratizmus elterjedéséért. Tár­sadalmi-gazdasági életünkben sok kárt okoz az, hogy eddig sokan nem ráter­mettségük, hanem rokoni kapcsolataik révén, nem választás, hanem kinevezés útján kerültek pozícióba. A demokratizmus segíthet egy egészségesebb és termé­szetesebb kiválasztódást, ha komolyan vesszük, demokratikus jogainkat, és belső felelősséggel alkalmazzuk is. A felső vezetés szemmel láthatóan a demokratizmus kiterjesztésén dolgozik, ám – tapasztalataim szerint – ez a középkádereknek, a problémák feldolgozóinak túl sok munkát okozna, ezért sok esetben berzenked­nek ellene. A folyamat azonban megindult, már sokszor nevén nevezzük a gyereket. (Aktuális lévén, felolvastam egy részletet a Valóság decemberi számának Lázár-cikkéből, ami így hangzott: „Érdekes politikai-szociológiai elemzés tárgya lehetne, hogy a kisváros vezetésében, tanács- és pártapparátusban a főként máshonnan hozott volt munkásokat és a főként a helyi politikai életből kikerült volt kisiparosokat és alkalmazottakat hogyan váltotta fel egy sereg volt pedagó­gus, akiknek egy része viszont nem helyből került ki, de nem is távolról, hanem a környező falvak iskoláinak éléről… politikai helytállásra azonban a tanügy nem mindig volt jó edzőpálya”.)

c) Ám a gyereket nevén nevező költészet a szerkesztőségekben még ma sem túlságosan népszerű. A szerkesztés – akárcsak sok esetben az írás – foglalkozássá degradálódott, meg lehet élni belőle, ha nem vet fel kényes kérdéseket. Ezért jelenik meg pl. annyi vers a szilvafáról. Én magam úgy tudtam csak átverekedni magam a szerkesztői szempontok szűrőin, hogy az udvari bolondok „példája” alapján komolytalanná tettem magam, kocsmadalnak álcáztam a józan elszámo­lást. Illusztrációként felolvastam a Szerelmes vers c. verset a Túloldalon c. kötetem­ből. Majd versek következtek, melyeket a korábban meghirdetett Szoboszlai Sándor helyett – aki talán az utolsó napon nem véletlenül mondta le a közre­működést – Csernák Árpád segédszínész mondott el.

Az irodalmi est belépődíjas volt, kb. hetvenen vettek részt rajta, katonák, diákok, művészek és becslésem szerint kb. húszán voltak a megyei és városi tisztviselők. A másnapi visszahallás szerint Babák György, városi elnökhelyettes a kijáratnál kijelentette: Na, erre a költőre sem lesz büszke a megye! Úgy tűnik, a körülötte lévők ebből máris tudták, mi a kötelességük.

Másnap Kondoroson volt szerzői estem. Ugyanaz hangzott el, ami Békés­csabán. A közönség nem akart hazamenni, s talán feljelentés sem történt.

Későbbi fejlemények

A december 15-ei Népújság nagy cikkben számolt be a megye műkedvelő íróinak békési estjéről, szerzői estemnek csak néhány sor jutott. Mivel tovább maradtam, néhány nap múlva felkereste szállásomat Filadelfi Mihály (Babák György beosz­tottja), és írásokat kért egy megyei antológia számára. Ez nem történt meg. Később írásban is kérte, de nem válaszoltam.

Még az inkriminált szerzői esten felkért Mladonyiczky Béla szobrász tavaszi kiállításának megnyitására (a 44-ben Kondoroson kivégzett Mladonyiczky Pál fia), s újabban levélben közölte, hogy a kiállítás általam történő megnyitását nem engedélyezik Békéscsabán. (Melléklet) ^*

^* A könyörgésnek nevezett melléklet nem került elő. A kéziraton nincs évszám. Nem tudjuk, hogy a költő milyen felkérésre vagy utasításra állította össze ezt a beszámolót. [vissza]

DIENES ESZTER

Otthon voltam nála

Őszi avaron lépked a láb, zizeg a száraz falevél, halkan nyögnek a temetői fák. Egyszer mindnyájan odamegyünk, ahová a számítógépek arcáról a letörölt sza­vak. Egyszer. De most Ladányi Mihályt kísérjük utolsó útjára, utolsó kunyhójába. Csak ez a földbe vájt, szűk kis putri befelé építkezik! Itt nincsenek hordók, nincs lopó. Nincs pohár! Itt csak a nyirok vegyül az ember húsával, csontjaival, legszebb sejtjeivel. Itt csak a semmi sugdos semmiségeket.

Nem nagyon szerettek téged a költőtársak, te kis kobold. Te kis fura manó! Aki szeretett, az most itt van, és furcsán, szaggatottan veszi a levegőt, mint az asztmások. Sírni kéne, de hátha felülsz, és azt mondod: – Mi ez a bőgés, mi ez a szűzhártyapengetés? Nem sírok. Nem tudok. Ég a szemem és kihűlőben a szívem.

Hogy kerülök én ebbe a szomorú menetbe? Én, a megdermedt szívű, miért nevettem annyit abban a szerelemputriban, azon a pici csemői szigeten? Miért volt jó Kalüpszóként élni, s várni jó sorsomat, hogy Odüsszeusz, aki itt hajózik ezen a homoktengeren, partomra téved, s itt marad velem… Talán mindörökre!

Jól emlékszem a megismerkedésünkre. Úgy találkoztunk, hogy én akartam őt megismerni. Május volt. Ünnepi könyvhetek méla unalma lengedezett a városban. Plakát plakát hátán. Hívták, csalogatták az irodalomkedvelőket. Törökszentmiklós Ladányi Mihályt várta.

Én akkor a művelődési központban dolgoztam, ifjúságpolitikai előadó vol­tam. Eléggé hangzatos cím, igaz? Senki, csak én tudtam, hogy már nagyon régen belefáradtam a népművelésbe, s szívesebben lennék könyvtáros. Lám, most is Ladányi Mihály lesz a vendégük. Milyen jó nekik…! Verseket hallgatnak, költőt hallgatnak. Irigyellek – mondtam sóváran a könyvtárosnak. – Én is szívesen elmennék Ladányiért, nagyon izgalmas lenne vele egy beszélgetés. – Átadom – mondta a kollegina, aki áldozatnak érezte magát, amiért egy ilyen rossz hírű, nőcsábász, kopasz költővel áldotta meg az ég.

Gyorsan elkéredzkedtem a főnökömtől, otthon kirángattam a polcról a meglévő Ladányi-köteteket, táskába vágtam, s irány vissza a könyvtárba. Ladá­nyiról többek közt az a hír járta, hogy időnként elfelejt eljönni a találkozókra. (Éz egyébként nem igaz. Egy találkozójáról sem maradt el.) Ha jön, részegen jön, és akkor mindig azt mondja a nőknek: Hölgyeim, mi ez a nyavalygás, mi ez a szűzhártyapengetés! Ebből annyi igaz, hogy kedvence volt a fend „pengetés”, de nem mindig sütötte el. Az ismétlődésre, akár csak versei stílusára, mindig vigyázott. Szemtelen volt, fanyar és cinikus. Akkor már körülbelül tizenötödik éve faltam Ladányi verseit. Akármilyen pocsék hangulatom volt, az általa írtakat mindig tudtam követni, szívvel, indulattal, és éreztem bennük a jóságot, a szeretetet, az emberrel való törődés melegét, a lángot. Soha nem vitt az ellen­szenv mellékutcájába sem cinizmusa, sem osztályos öntudata. (Melyről később azt mondta egyszer: A kollektivizmus büdös levegője.) Azt a sok szerelmet sem hittem el igazán. A kevesebb több lenne a jó öreg Ladányinak – gondoltam epésen. Aztán még az is eszembe jutott, hogy nem azért múlik el minden idill, mert minden férfi nagy kan, és minden nő riherongy. Van itt valami más is, amit nem tudok, amit nem tudunk. Amit Ladányi sem tud.

A szálloda portáján megmondták Ladányi szobaszámát. Én meg közben kissé kékharisnyának éreztem magam. Mit mondjak? Mit is mondhatnék neki? Köszön­tőm, Mester! Még véletlenül bepisilek a röhögéstől. Kellő óvatossággal, ám annál nagyobb elszánással bekopogtam az ajtón. Egy hang se szólt belülről. Óvatosan le­nyomtam a kilincset, aztán bedugtam a fejem. Egy üres szobát láttam. Egy ladányítalanított szobát. Ennek ellenére volt remény! Az asztalon egy félig telt sörös­üveg bizonygatta, hogy gazdája, a szomjas utazó a közelben van. Bekopogtam a furdő­szoba­ajtón, hang onnan sem érkezett. Oda is benyitottam. Senki. Az asztal sarkán, a szobában két könyv feküdt. Megismertem őket. Az egyik a Seregek mögött, a másik a Föld! Föld! című kötet volt. A könyvekhez nem nyúltam, ellenben felfor­dítottam egy üres poharat, és félig töltöttem sörrel. Kolléganőm az ajtóban szisze­gett: – Gyere már!

Több ötletem volt, hol keressük a költőt. Ha nem hazug, ha nem álszent borissza, s úgy él, ahogy verseiben írja, akkor valamelyik vendéglátóegységben csökkenti agysejtjeinek a számát. A művelődési autóval lassú menetben haladva egy költőt kerestünk, egy fekete keretes szemüveg társaságában. így haladtunk a Tisza-hídtól a város felé. A megyei újság székházánál leparkoltunk, s a sarki borozótól módszeresen átfésültük a terepet. Végül is az Árkád presszóban akad­tunk rá. Másodmagával ült egy műmárvány asztalka mellett. Előttük féldecis poharak és egy-egy üveg sör. Élénken beszélgettek, ő sommásan mosolygott. Mint akinek a kökény összehúzta a száját. De az is lehet, hogy a som. Szemüvege is somolygott. Nekem, első pillantásra, legfeltűnőbbek tömpe, dagadt ujjai voltak. Kolléganőm lecövekelt az ajtónál, én bátran megindultam, mint aki mitől se tart. Izgalmamban kicsit hetykére sikerült a köszönésem, s pofát is vágtam hozzá.

– Törökszentmiklós keresi Ladányi Mihályt! Asszonynevem – elváltasszony-nevem – egy csapásra elfeledtem, s valami sugallattól vezérelve Dienes Eszterként mutat­koztam be. Kezet nyújtottunk egymásnak, s ő azt mondta: – Dienes? DNS! – Ő volt az én felvett nevem igazi kipróbálója, jóváhagyója, s egyben átköltője. Mosolya keskeny szalagán rám pillantott, s nekem egy vers tolakodott elő gon­dolataimból.

Nem láttad-e a bűvölő manót,
Síró szeme, nevető szája volt.

A kocsi után érdeklődött. – Itt áll, várja, hogy tele legyen – mondtam pimaszul. Ezt mondtam, s lassan végigkúszott rajtam a bizonytalanság. Vajon jól tettem-e, hogy eljöttem érte? Jobban kopaszodott, mint a fényképeken. Bőre rózsaszín volt, akár egy kismalacé, szemüvege mögött az ittas emberek gyanús pillantásával nézett rám, és pocakja is volt. S kicsi volt, végtelenül kicsi.

Nesze nektek, Ladányi-versek – mondtam magamban: ezentúl nem szeret­hetlek benneteket. Nem igaz a szerelmetek, a forradalmatok, a polgárpukkasztó gondolatok is hamisak. Az árvaság is csinált. Ki szeretheti vadul és bolondul ezt a kicsi manót? Ez egy okos kis kupec, jó vásárokkal a háta mögött.

– Indulnunk kell – mondtam, és jóindulatúan elmosolyodtam.

– Előbb igyon egyet az egészségemre. Vagy nem lehet? Ez egy ilyen mun­kahely? – mondta némi éllel, s hallhatóan megemelte a hangját, mely ettől kötekedő lett, s várakozó.

– Nem lehet – mondtam, és felszegtem a fejem –, de én azért iszom egyet.

– Konyakot kértem és elkeseredetten megittam.

– Még egyet! – mondta Ladányi a pincérnek. Megittam.

– Nem fog kicsinálni – jelentettem ki szemtelenül. – Én magáért csak szívességből jöttem, ugyanis magát senki nem vállalta, csak én.

– Édes – göcögött Ladányi. – Mennyire édes! – S úgy nevetett, hogy a szemüvegét levette. – Nem kap több konyakot, mert attól maga goromba és megkapóan őszinte. Már amennyire egy nő… tudja… – Úgy éreztem, megfordult velem a világ. Belekaptam a székbe. – Mi történt magával? – aggódott Ladányi.

– Tényleg az a két konyak? – Gyorsan leültem a számomra felajánlott székbe. Éreztem, legjobb, ha mindent beismerek.

– A másodikat már nem lett volna szabad meginnom, mert a szobájában is ittam a sörből.

– A hölgy kissé részeges, mindazonáltal figyelemre méltó.

Ladányi göcögött, és a szemüvegét törölgette. – Jöjjön, hazaviszem – mondta szemtelenül, de gyengéden.

Ilyen előzmények után indultunk 'Törökszentmiklósra. Engem csak az vi­gasztalt – mert a történtek kissé megviseltek –, hogy szabadságot kértem, s mint szabad ember, azt csinálok, amit akarok. Éppenséggel ihatok is valamicskét.

A gimnáziumban rendezett találkozó után beültünk egy kisvendéglőbe, ne­vezetesen az Ezerjóba. Kezdtem magam jobban érezni, különösen, miután jól belakmároztunk. Már két órája ültünk nevetgélve az étterem sarokasztalánál. Én már csak jaffát mertem inni.

– Hol ihatnánk egy jó teát? – kérdezte Ladányi.

– Vendéglátó-helyiségben sehol – mondtam tanácstalanul.

– És mi lenne, ha hazamennénk? – így kérdezte, hogy haza.

– Elmehetünk – mondtam kicsit megriadva. Ugyanis nem volt teafőzőm. Kávéfőzőm se. Majd leszűröm valahogy, gondoltam tétován. Abban sem voltam biztos, hogy szűrőm van-e. Felszedelődzködtünk. Tele voltunk Ladányi-kötetekkel, nálam is volt vagy öt, őnála is volt kettő. Otthon feltettem a teavizet. Ladányi addig szemlélődött. – Nagyon bájos! Ilyen zöld szekrényeket meg zöld asztalt még sehol sem láttam. Meg ekkora nagy böhöm íróasztalt se. Minek az neked?

– Nem mertem megmondani, hogy én is írok, így inkább azt hazudtam, hogy felvágásból, meg néha hazahozok egy-két munkát.

– Talán, míg fő a tea, dedikáld a könyveidet. – Nekilátott. Aztán a tea is elkészült. Miska cukor nélkül, én cukorral ittam. Ekkor mondta meg, hogy súlyos cukorbaja van. – Akkor inni sem szabad – jegyeztem meg. Dühös lett. – Ölni sem szabad, mégis megteszik. – Egyszer meg fogod kóstolni az én zöld teámat. Vagy a jácintot.

– Jó, megkóstolom – bólintottam úgy, mint aki érti a csíziót. Egymást néztük. Aztán a csend észrevétlenül leereszkedett közénk, és olyan szép volt a kisszoba, olyan meghitt, olyan kerek, tágas, akár a nagyvilág.

– Van valakid? – kérdezte később.

– Amint az elmúlt eseményekből következtetni lehet, nem komoly.

– Jó – mondta Miska. – Szeretnélek sokáig szeretni.

Aztán rájöttünk, hogy korog a gyomrunk. Felkerekedtünk, megvacsoráz­tunk. Reggel öt órakor búcsúcsókjára ébredtem.

– Írni fogok neked, és ha úgy gondolod, várj rám egy kis ideig. Addig ne krapekozz be.

– Jó – mondtam elámolyodva –, várom a lapot vagy a levelet.

Úgysem jössz vissza, gondoltam szomorúan. Annyi könyvtár és annyi mű­velődési központ van.

– Írj! – kiáltottam még egyszer utána.

Az első lap Egerből jött – május 31-én, három nappal megismerkedésünk után.

Eszterke!
Üdvözöllek egy hosszú csavargás közepéből.
                                                           Ladányi

Mikor júniusban megláttam, sírva fakadtam. Alig bírt lecsendesíteni. Azt hittem, soha többé nem látom viszont.

Ez volt a mi románcunk kezdete. Aztán nagyon sokszor együtt voltunk, persze, legtöbbet Csemőn. Az ő otthona Csemő volt, az volt az ő kis paradicsoma. Állandóan toldozta-foldozta, s ettől egyre borzasztóbb lett. De nékem így nőtt a szívemhez, s én is itt éreztem magam a legjobban. Ha fáztunk, begyújtottunk, forralt bort ittunk. Én a dikón olvastam, ő a kétlépésnyi szoba asztalánál, mely az ablak előtt állt. Ez volt az étkezőpult, és ez volt az íróasztal. Voltak szilva­fáink, volt meggyfánk és volt szőlőnk. Volt gáz, rádió, televízió és volt írógép. És voltak könyvek. Mindezekre vigyázni kellett, s Miskának mindenre volt gond­ja. Ladányi volt szerintem az első polihisztor költő. Mosott, főzött, falat húzott, szandált, cipőt javított, gombászott, szőlőt gondozott, bort csinált (és eladott), és néha pálinkát főzött. Kiválóan tudott vonatjegyet hamisítani. Volt egy speciális fekete tintája – szerintem bodzából főzte –, azzal gondosan beírta a megfelelő dátumot. Mindenképp ügyes keze volt, pillanatok alatt papírra vetett bármit.

Október közepén „nászútra” mentünk. Miska azt mondta, szedjem össze a legjobb ruháimat, fel akar vágni velem.

– Én is felvágok veled. Akkor mi felvágottak vagyunk? – Szerette a szójá­tékokat. Most is elmosolyodott.

Három napot kaptunk a sorstól, ezt a három napot Mátrafüreden, az Avar Szállóban töltöttük el. Egy mátrafüredi képeslapra azt írta:

Voltak évek, de sebaj,
vannak és lesznek napok
                                             1978. X. 19.

Nagyon sok mindent ajándékozott nekem. Nem nagy dolgokat, de minden apró ajándék egy-egy simítás volt a szívemen. Szerettem, ha meglepett valamivel. Először is, felújította a konyhámat. (Mikor nálam volt, ott időzött a legtöbbet.) Aztán vett törülközőt, vett egyforma kockás ingeket, vett sapkát, kalapot, selyemblúzt. És kaptam a finomabbnál finomabb márkás cigarettákat, nehogy bajom legyen. – Te kis árva – mondta egyszer. Vett kitűnő italokat, hogy mindig legyen otthon. Úgy adott, olyan kedvesén és lelkesen, hogy sértés lett volna nem elfogadni. És én nem is tudtam volna visszautasítani, hiszen olyan fontos volt nekem, hogy valakinek a sorsába bekapcsolódhattam, s hogy „lettem valakié”. Ebben a szerelemben egyre magasabbra emelkedtem, s mindketten egyre többet adtunk magunkból.

Menetrendet készített nekem – még ma is megvan – gondosan megírt, gyönyörű betűivel. A menetrend egyrészt az autóbuszjáratokat rögzítette Zöldhalom-Cegléd viszonylatában, a vonatmenetrend pedig a Cegléd-Torökszentmiklós és Cegléd-Zöldhalom közti járatokat írta le. A menetrend borítóján a következő szeretetteljes szöveg virított:

Várja Önt Csemő
lajosmizsei v. hantházai vonal

Amikor csoportot vittem Szentendrére, térképet rajzolt a Szerb templom, a Kovács Margit-gyűjtemény, a Barcsay-ház és a Modern Gyűjtemény útvonaláról.

Egy másik képeslapon dátumokat küldött, az ő forró és zaklatott életének állomásairól. Nekem szánt jelzések voltak ezek, jelzések felém, mikor mehetek Csemőre.

1978. jún. 20-ig Csemő
21-1-ig Budapest
1-3 Dévaványa
3-9 Vásárosnamény
12 – Csemő
16 – Karcag
aug. 5-től b. 15-ig Budapest
15 – Csemő

Talán húsz levelem van tőle. Nem súgó-búgó szerelmes levelek ezek, józan, leíró és tájékoztató sorok állnak a papíron. Mégis, annyira éreztem belőlük az együvé tartozást, az egymásrautaltságot. Ide másolok egy ádagos levelet, melyet tőle kaptam.

                  Július este

Legyek zümmögnek a tejesköcsögön.
A férfiak, fekete klottgatyában,
lábat mosnak a konyhák küszöbén.
Az állatok
lábukra hajtják fejüket az ólban.
Egész nap kévét hordtunk,
                                    lángoló boglya
volt fönt a Nap, derékig benne égtünk.
Ijedt kutyákkal ugató sötétben
feltört tenyér: a falu lehanyatlik –
Nincs örömünk most, csak
                           a szalmazsák, és
szánkban a poshadt sör keserű íze.

Mindig csak Csemő, és sohasem Törökszentmiklós – dünnyögtem néha. Pedig nem volt igazam. Miska nálam is sokat lakott. Igaz, mindig ideiglenes arccal, nem tudott mit csinálni az én 30 m-es „magánzárkámban”. Amikor nálam volt, mindig különféle meglepetéseket talált ki. Egyik nap, mikor haza­mentem ebédre (már reggel figyelmeztetett, hogy majd „összeüt valamit”), finom marhahúslevessel várt. Kedvesen sürgött-forgott a konyhában, előtte a kötényem. Nagyon manósan viselkedett. Terítés közben is állandóan csipkelődött, de nem engedett segíteni. így hát én ültem, és hallgattam a húsleves történetét. Pár szem bors, szerecsendió – diktálta hamarjában. Délután veszek neked teáscsé­széket, meg egy üveg rumot, mert az kell a főzéshez.

– Azért nem szeret a nagyságos asszony főzni, mert nincs itthon rum – mondta Miska meggyőződéssel. Este vacsorázni mentünk a város legjobb éttermébe. És vett nekem nyolc-tíz csomag Marlborót, és a legdrágább ételeket kellett rendel­nem. – Van pénzem – mondta. Kaptam ötezer forint honoráriumot Pesten, veszek neked kalapot is. Ugyanis az a fehér kabátod tűrhető, az elbír egy kalapot. Persze, kell egy bőrkesztyű is mellé. Azt is megvesszük. Adott, adott… O, a polgárpukkasztó, némi kispolgári jólétet akart körém varázsolni, mert látta sze­memben az éhséget: legalább egyszer kipróbálni mindent, mindent, aminek köze van a fényhez, az elképzelt gazdagsághoz. Mostoha és megalázó felnőttkorom akarta megváltani csókjaival, s húslevesekkel s selyemblúzokkal. Természetesen, állandó ugratásai alól én sem voltam kivétel.

– Evés előtt igyál unikumot – mondta egyszer Törökszentmiklóson, az egyik étteremben.

– Miért nem pálinkát? – kérdeztem döbbenettel.

– Az unikum úri ital – mondta Miska kötődve.

– Még sohasem ittam unikumot, biztos valami ragacs.

– Megkóstolod és kész – mondta kedvesen, ám kategorikusan. Miska előtt egy fröccsös pohár állt. Megérkezett az én unikumom is. Ahogy máskor is tettem a röviditalokkal, egy hajtásra beöntöttem a számba. Rögtön éreztem, hogy a folyadékban „görcs” van. Ösztönösen és határozottan a fehér abroszra köptem az egészet, jutott belőle Ladányi ingére is.

– Baszd meg – mondtam egyszerűen, és készületet tettem az eltávozásra. Miska megkapta a karom, arcán látszott a megbánás.

– Főúr, kérem – kiáltott a pincérnek. – Kérek egy igazi parasztpálinkát a hölgynek! Meg egy új abroszt. A legyeket pedig szíveskedjenek lehalászni!

1979 májusában gyomláltuk elöl a kis veteményest. Miska odébb a szőlővel bíbelődött. Az egyik rádióadón népdalokra bukkantam, jól felhangosítottam a szerkentyűt, és úgy haladtam tovább, dudorászva. Mikor a műsornak vége lett, odább tekertem a skálát. Ott meg magyar nóta volt. Otthagytam a keresőt, és ismét dolgoztam tovább.

Egyszer csak haragos arccal előttem állt Miska.

– Te szereted a magyar nótát? – kérdezte dühösen.

– Szeretem – feleltem meglepődve. Miska meg így válaszolt: – Parasztnak lenni nem dicsőség, születési hiba.

Sírva beszaladtam a kulipintyóba. Jött utánam. Akkor már én is fröcsögtem az indulattól. – Ezt mondja a kivakaródzott iparos ember unokája, aki maga is régóta űzi az ipart.

Nem szólt semmit, kiment, és behozott a topóban egy kis csemői lét. – Igyál – mondta. Csábító ajánlat volt, még így szarba csomagolva is. – Igyál és ne haragudj. Tudod, én nem szeretem az ópiumot, és úgy érzem, hogy a nóta az.

– Na – lágyult meg a hangja. – Estére már az udvaron, a fürdőkádban fürödhetsz. Fejed felett a hold fog sütni és nádparavánnal fonlak körül. Jó lesz?

Néha hiába dolgoztunk egész sokat a kertben, mégis felgyűlt a munka. Ilyenkor napszámost fogadott, s az első fél liter után azzal dicsekedett neki, hogy én originál parasztlány vagyok, s úgy feldicsért, mint kupec a lovát.

– Azért vetettem rá szemet – mondta, s büszkén végigmért –, mert dolgos, szorgalmas meg erős.

– Egy dolgos asszony pótolhatatlan a gazdaságban – folytatta tovább, s nézett koboldos arccal. S tette mindezt azért, mert én egyáltalán nem szerettem dol­gozni. Állandóan olvasni akartam. El sem tudtam képzelni jobbat, mint a lópok­rócos dikó tetején olvasgatni Miska könyveit.

Az ugratás csak kettőnk között volt nyilvánvaló, a segédmunkás nem értette, hogy milyen alattomos erők munkálkodnak itt a mélyben.

– Ladányi úr – mondta, s végignézett torpedórombolónak kinevezett bermuda­nadrágomon –, az asszony fájintos. Nem olyan, mint tavaly az a színésznő.

A szomszédban lakott egy öreg tündér. Jacináné Boriska néni – ez még az elsői napokban volt – az én tiszteletemre levágta a nagykakast.

– Na, ez sem pitéi többet – mondta Miska kajánul, s közben nagy szeretettel simogatta az öreg kiherélt macskát. – Mikka Makka, szegény Mikka Makka!

Hogyan lett vége kettőnk kapcsolatának? Talán a legfontosabb, engem haj­tott a vágy, az ambíció: magam erejéből érni el sikert. Egyszer, egyetlenegyszer fogadtam el Miska segítségét, amikor is beprotezsált a tatabányai Új Forrásnál. Itt három versem jelent meg. A későbbiekben magam kerestem meg a költő számára járható utakat, s így publikáltam a Mozgó Világban, a Forrásban s a miskolci Napjainkban. Egyre több írót, költőt ismertem meg személyesen. Miska ezt nehezen tűrte. Sokszor meggyanúsított nagyon is nőies dolgok elkövetésével. Ott tartottunk, hogy az új ismerősök közül jóformán senkiről sem beszélhettem, mert akkor jöttek a gyanúsítgatások: hol, mikor, kivel?

1980 telén láttam utoljára. Akkor már romokban állt a szerelmi tűzhely.

Tavasszal megismerkedtem a férjemmel – aki teljesen „szakmán” kívüli volt. Miskának mindent megírtam. Barátsággal váltunk el. Amikor kislányomat hord­tam, még akkor is kaptam tőle levelet, melyben az ő fanyar módján kellemes „maghasadást” kíván.

Néha megbőgetett, mint egy talicska majmot. Ez igaz. De meg is vigasztalt. Holdas éjszakával, holdat ringató meggyfaággal, estéli fürdőzéssel, gomba­pörkölt­tel. Kis kobold volt ő, vagy inkább manócska. Mindent és mindenkit kifigu­rázott, felbosszantott és aztán megsértett. Aztán azon dolgozott, hogy mindent helyrehozzon. Azt nem tudom, hogy hol helyezkedik el az 1950 utáni iro­dalomban, a század irodalmában. Én csak azt tudom, hogy ő, aki „kovász” szeretett volna lenni a társadalomban és az irodalomban, ő, aki csak öntörvé­nyeire hallgatott és fügét mutatott a normális költői létnek (írhatnám úgy is, hogy a megszokott költői létnek) – meghalt. Másodjára akkor halt meg, amikor a csend felütötte a fejét csodálatosan gazdag költészete és élete körül.

Én sohase felejtem el.

LADÁNYI MIHÁLY

Kiadatlan versek, versvariánsok, töredékek

Ladányi a József Attila-i értelmezésű belső forma mestere volt, tehát „a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai, helyzetei” válogatását tartotta alapvetőnek. Pontosan értette és költői gyakorlatában meg is valósí­totta, hogy „a valóság ellentétei a műben ritmusként szerepelnek”. (József Attila: Irodalom és szocializmus.) Verseit egész életében csiszoló, változtató, mindvégig sok-sok variánssal dolgozó költő volt, a szó legigazabb értelmében vett poéta doctus. Ezért is fontos ki­adatlan verseinek, versvariánsainak, töredékeinek közzététele. Gazdag anyag ez, csak válogatásra nyílik módunk belőle.

Az álmaid

Az álmaid ne hagyd el árván:
víz alatt csillagot etet
a holdas homlokú királylány.

Hiába nőnek sások ott,
ahol a domb a vízbe lábol,
világod te varázsolod.

Vizet vedelsz pléhpohárból,
s hinned kell, hogy aranykehely,
mert vad valóság temet el…

Reád dőlnek lomhán a dolgok,
hangtalanul és színtelen…
Aki álmodik, az a boldog.

Hát álmaid ne hagyd el árván:
víz alatt csillagot etet
a holdas homlokú királylány.

                     Szigliget, 1957. V. 31.

Song XXI. Lajosról

Nagyságosasszony csak nemrégen az:
       mosott, vasalt a kedves,
s ha férje hazajött, vacsorát főzött rögvest,
       s nem sok köze volt a történelemhez

Asszony volt, semmi több, ez volt a rangja, asszony.
       Becsülték érte többen,
különösen mikor Lajosa nem volt otthon.
       De volt már ilyen a történelemben.

Lajos! – mondta Lajosnak csöndes esten –
       holnaptól már nem ez lesz.
Nekem nagyságosasszonysághoz lenne kedvem,
       te meg konyítasz a történelemhez.

Így lett Lajosnéból nagyságosasszony,
       Lajos meg elkeseredetten
a történelemhez konyít a gangon.
       De volt már ilyen a történelemben.

Dal a politikai bűnözés előkelő voltáról

Mikor a krapekok
egy tisztes férfiút szájukra vesznek,
nem nézik, milyen ember ő:
nyakában bicskát hord-e, vagy keresztet.
A krapekok tisztes dohányt keresnek
és szamárlétrán mennek föl a mennyig,
de akit ott fenn majd szájukra vesznek,
az nem áll meg a szennyig.

De van egy szó, mitől
a krapekok is rögtön hasra esnek,
s nem nézik, milyen ember ő,
nyakában bicskát hord-e, vagy keresztet:
Mert kinek van ma társadalmi rangja,
ki az, aki mindenkor nagymenő?
Ne törd a fejed, apafej, ez ő, a
politikai bűnöző.

Mert mindig így esett,
s míg világ a világ, hogy lenne másképp?
A szerelemhez nem elég a kedv,
a bűnözéshez nem elég a szándék:
kell, hogy legyen mögötte egy kis eszme,
a felforgatás csak ekkor nagy üzlet.
Uram, ha sitthez lenne némi kedve,
hát ne felejtse eztet!

Dal

Bizony-bizony jó lenne még,
ha az a lány szeretne még.
Ha az a lány szeretne még,
nem lenne a mégse elég.

Bizony, jó lenne végre, ha
nem lenne elég a soha,
setét utcák lámpasora,
üres asztalnál vacsora.

Három miniszter napot hoz,
hat fíliszter elharangoz.
Bizony-bizony jókedvükben
jól feledik, hogy ki nincsen.

Bizony-bizony jól jönne, ha
néha ki-ki feltámadna.
Látná, netán érdemes volt,
hogy még idején elpatkolt.

Nincs lakatlan sziget

Könnyű ruhát veszel – alatta semmi,
így jársz, riszálva testedet,
de táskádból rád szól a konyhapénz,
s nincs lakatlan sziget –

Külvárosban döcög a villamos,
csatornaszag, mint egy arab negyed,
aki itt él, szintén elvágyik innen,
s nincs lakatlan sziget –

Füst és koromszag után kocsmabűz,
söntéspulton eléd tolt élvezet.
Otthon a nő hasát szorítva ül,
s nincs lakatlan sziget –

Vagy költő vagy, a derűt sürgeted,
süssön fel, mint a nap,
de sejtheted: nincs lakatlan sziget,
s kaparod a falat –

Eltűnődünk, mint az öregek,
a sóvárgás agyunkra rákövül,
de nincs többé, nincs lakatlan sziget,
az ős-káosz kering a nap körül.

Levél Szocializmus Herceghez

Nagy jó uram, ki felneveltél
hagymán, lőrén, száraz kenyéren,
most, hogy elvonult harmincöt tél,
s lefeslett költő-álszemérem,
szemedre kell vetnem kevélyen:
nem volt kivételes gyönyör,
még csak húsmeleg anya-öl
sem a világ, amelyben éltem.

Hoztál néhány év ifjúságot,
kenyérjegyre kenyeret adtál,
árvaganétól szürke lángod
kormozott be a holnapoknál.
Kalória nélkül lobogtál?
Kondérunk volt üres fölötted?
Aki a munkában gebed meg,
nem tud ma sem különbet annál.
              Cselekvésre vezess, ne jóra!
              Herceg, tett nélkül híg a lét.
              Hiába húzatik karóba
              mind, aki a légynek se vét.

Áhítat

Mennyi keserűséget hoz a halál
s menyi keserűséget hoz a halál
a temetésen,
ahol körülállják a holtat mindazok, akik élnek,
akiknek a halott nem tudja megköszönni
se a búcsúbeszédet,
se a gyászos órákat, melyekkel ezt a szívrohamot
oly eredményesen megalapozták,
a halott szájában csend van,
ezért a cécó, gyász-zene, lárma
Ilyen szép díszbeszédet nem kaphatna, ha élne.
Netán belepofázna.

Dal

A fű megsárgul, szárad,
nem dőlsz el benne többé –
Ég veled, ne csodálkozz,
semmi se tart örökké

Semmi se tart örökké,
ég veled, ne csodálkozz,
ha száraz fűbe dőlök,
s odaölel magához.

Hirdetések

Mona Lisa mosolyát elcserélem
egy festetlen asszony-mosolyért –

Az összes falumúzeumot odaadom egy faluért,
a Belvárost elpasszolom külvárosokra –

Két lakáshivatalt cserélek egy
megvesztegetetlen, garazsírozott lókupecre –

S némi szerencsével az egész jövőt
továbbadom egy lyukas garasért.

A század betegségeiről beszélnek

A század betegségeiről beszélnek,
tüdőrákról, érszűkületről, fogszuvasodásról,
és sajnálni kell e sajnálnivaló testet.

Nézzük például egy francia polgár testét:
a sejtekben a gének még emlékeznek a Bastille ostromára,
és ez a test most fulladozva liheg – az Elnökért.

Vagy ott vannak a derék bajor honfiak:
micsoda izmos lábuk volt, hogy bejárták a földrészeket!
Ma már egy sörtől dagadt pocak is nehéz ennek a lábnak.

Sajnálni kell a szegény Európát.
Ó, Ázsia, Afrika, sírjatok értünk, veszendőkért
három bombatölcsérnyi könnyet:

              egyet a kávéházfüsttől tüdőrákban szenvedőkért,
              egyet a zsíros sültkarajtól érszűkületben szenvedőkért,
              és egyet azokért,
              akik már nem harapnak, a fogszuvasokért,
              akik csak nyelnek egyre.

Búcsúlevél

Csak ült a füstös eszpresszósarokban
és könnybelábadt szemmel írni kezdett:

Szerelmem, Csuszpájz Amália, én
bátor és hős szerettem volna lenni,
s hazugság, csalás, szemforgatás nélkül
tán éhezni is tudtam volna már!
Szerelmem, Csuszpájz Amália, ki
láttál engem sörhabban fuldokolni
s hónaljig kölcsönben s dezodorban,
talán megérted végső tettemet,
hogy nem tudok meghalni itt, csak élni.

Öregedés

És felveszik az ünnepi ruhát
s rátűzik a kitüntetéseket

És telnek a napok és a kitüntetések
alatt csak kopnak, kopnak a ruhák

Nap napra jön a szív bele fakul
s lassanként könyökben fénylenek csak
az ünnepi ruhák

Mákony

Ha életem maradékát leélem
(amit kegyes kézzel ezután mérsz rám)
és jut időm kicsit meghalni is,
– akkor tűnnek érdemeid elő.

Mert toldott-foldott, nyűtt szerelmi lángok
űznek most tartósabb fény felé.
Mézes szerelmed ellenmérgeként
szeretem ezt a keserű világot.

Penészes magányba, vackaikra
száműzött költő-elődök mesélik:
szorongató e társas testi mákony…

Én meg életvidáman fogvacogva
nyüszítek majd, ha a tél egy faággal
rám kopogtat tested mellett az ágyon.

A hetedik napon…

A hetedik napon
kitalálta az isten
hogy aki nem tud se verset
                            se dallamot
az íijon táncdalszöveget
                            és beat-zenét
mert éppen ideje
hogy ez a hat nap alatt
összelapátolt világ
botfülűeknek is adjon a
kártyaosztásnál egy lapot –
és jött a bum
s jött a bum-bum, a bum-bele!

Királyválasztás

És a saját erejétől megittasodott nép
a Duna jegén lelkesen
választja meg Második Jakabot
az „ó, ha milliomos lennék!”
kezdetű nemzeti himnuszt énekelve

és a kancelláriákon
másnap az összes közlöny lelkesen
bejelenti hogyan döntött az ország

s megjelennek a falragaszok is
hogy Második Jakab mikor hol jelenik meg
hogy az éhes pórok kalaplevéve
várhassák a faluszéli keresztnél
az „ó, ha milliomos lennék!”
kezdetű nemzeti dalt énekelve

Az élők dolga

Az élők dolga: éljenek,
és a hősöket elsirassák.

Ám ti hősök, ne gondoljátok,
hogy a szürke hétköznapok
emlékeitek tovamossák!

Azért vannak az ünnepek,
hogy fénylő élet tündököljön
hamuszín életünk felett.

És – mellesleg – egymás között
ekkor osztjuk az érmeket

Párhuzamosok – metszőponttal

mi rongyokban
ők frakkban

mi a terekre lökve – ők
miséken összeterelődve

mi mindig álmosan
ők mindent kialudva

mi kábultan a jövőtől
ők józanon a jövőbe

mi meghalunk a jövőért
ők túlélik a jövőt

..............................
..............................

mi fényes rongyokban
teleszart frakkban ők

Nélküled

Akár a halál húsvét nélkül

Hagyomány

Nem fúlhatsz kétszer
egyazon folyóba.

Gondolkodom,
tehát védekezem.

Beatkoncert

Nem is lehet igazi zene ez:
itt dallam helyett lábszag lengedez.

Vojtinának

Csak a homály tűnik művészinek,
mindig ami az eső függönyén
vagy a ködön dereng át.
Csak a szegény, esővert világ,
csak ez a sár, amibe beledöglünk,
ez nem szép, Vojtina, senkinek.

Szaturnusz éve

Először járványok jeleztek, közeledik.
A szelek dögszagával ideintett,
megértettük, s barátunkat elhagytuk.

Másodszor vizekkel jött, folyamok kiáradtak,
mocskosán ácsorogtunk mocskos vizekben
és egymás asszonyait csókolgattuk.

Harmadszorra a folyók kiszáradtak,
őrülten sírtunk repedéseikben,
fogunk között késeket szorongattunk.

Halálizmus

Mennek a generációk,
minden lapban tíz nekrológ,
közéjük néhány vers belóg,
nekrológba a nekrológ.

Hangulatjelentés

A kocsmában naponta összegyűlünk
szénfuvarosok, napszámosok stb.
A borhamisítók a vándormunkásokkal
                           snóbliznak álmatagon.
Az Isten fönt éppen idenéz, egyedül ő
                           törődik velünk, a
         kocsmárossal behűtteti a sört
és elhessenti egy angyalszárnnyal
                  a fasírtról a legyeket.
Minket nem érint áremelkedés,
         egyetlen húszasunk van.
S évszázadok óta azon bosszankodunk,
hogy billeg a kocsmaasztal. S meg-
         támasztjuk söröskupakkal,
és újra minden rendben.
Köszönjük, megvagyunk.

Szelek dünnyögnek

Szelek dünnyögnek csendesen,
tanulom számolni az egyet,
ki csak a sokat ismertem,
lehet-e, hogy most ne remegjek?

Esőben, szélben ballagok,
a magány bennem árván számol,
egyszer egy az egyetlenegy,
s aki nem kerget el magától –

Szökőév

S a háromszázhatvanhatodik napon nekikészült,
hogy kopott gyártmányát megreparálja,
és szánalmas laboratóriumában
elkészítette azt az elixírt,
amely leoldja az agyerekről az elmeszesedett csökönyösséget,
megszünteti a gyávaság hisztérikus görcseit,
a vereség bánatát, a csüggedés koszorúértüneteit,
és épp azon volt, hogy az én-te-ő beszorult csavarjait is
egy kissé meglazítsa mi-ti-ők-re,
de végetért a javítási év, s csak annyi ideje volt már,
hogy eltűnődjék: kár, ha a teremtésből
hiányzik a háromszázhatvanhetedik nap.

Májusi elégia

Látod, asszonyom, mások szerelemtől csöpögnek,
akár a rossz tömítésű mosogatócsap,
mi meg úgy élünk egymás mellett,
mint két véraláfutásos súrolókefe –
Látod, asszonyom, az ott a Hold, amitől olykor megremegtél,
és amazok körülötte a csillagok.
Mi régóta csak a köveket ismerjük,
és a gyanakvás földi hepehupáit.
Látod, asszonyom, amott egy család
sétál a napsütésben,
én meg ziláltan lapozok gondjaim között,
mintha telefonkönyvben.
Mert szeretnék valami örömet magamnak.
Szeretném meglepni magam
egy aranysárga dalocskával a lelépésről.
Dehát újra ezek a magányos világgámenések

(Cím nélküli töredékek)

Add meg, hogy újra játékom lehess,
gyűrt papírokra lehelt csendes óra
öreg város sivár albérletében,

add meg, hogy újra szándékom lehess,
tenyérbe ejtett homlok
a tánc kivilágított szerelmi dobogóin,

add meg a pózt az árnyékok előtt,
mik itt vannak és hullanak rám zörögve,
redőnyeikkel halált csikorogva

                           *

Halottakkal fogok kezet, közöttük elsétálgatok.
Jónapot mondanak – s hol-merre jártál? – kérdezik,
és meg se várják válaszom, már folytatják halálukat,
szorgalmas szél takarja be a lábnyomaik.

                           *

A Hortobágy –
         Délibáb minden mennyiségben

Mester, az ember valamit vár
ezen a kékes lángú lápon,
s de keserű, de szomorú, hogy
már a kivénhedt Debrecenbe
mennek a délibábok.

Élünk furcsán, rőt düheink közt,
s ebédek, ultipartik, álmok –
De nyomorult, de keserű, hogy
itt már mindent
felzabálnak a délibábok –

                           *

Szerelemről szavaltam szeretetlen

                           *

A gondviselő este körém tereli
a szekrényt, széket, polcokat, ágyat,
ne érezzem keservét a magánynak.

                           *

Nincs hegedűm, hogy húrja elszakadjon,
csak néhány év, amíg majd megszakad,
nincs örömöm, hogy az is kiapadjon,
csak a magány, mely árad és dagad,

nem lesz húsvéti mennybemenetel,
csak az ecet, csak a homály, az éj.
Üldögélek, nincs közöm senkivel
és nem keresek semmit senkinél.

Nem is mutatok ujjal senkire:
– ezt akasszátok, ő volt – mint sokan,
kik utasítnak, mennybe menjek-e,
vagy sárrá váljak végül boldogan.

                           *

A szeretők szerelemről beszélnek
a betegek betegségről beszélnek
a seftelők árakat emlegetnek
a parasztok esőket emlegetnek
s én öklömre támasztom fejemet

Én a vérről seftelőkkel beszélek
ők még a mennyiséget tisztelik
s a parasztokkal nagy, vad véresőről
ők legalább az esőt tisztelik
de leginkább csak hallgatok keményen

Jön majd idő, hogy öklöm mondja el
amit számba ököllel visszanyomtak,
míg él, az ember kínt nem feled el –
kaszát fennek mögöttem a halottak.

                           *

Minden folyosó tele öregasszonnyal
minden házban kibeszélhető az utókor
minden szerelem öregasszony-szemek pöttyével van tele
akár egy nyári lámapernyő

Minden lelkesedés lámpaernyő
a kiábrándulás legyei teleszórják
az individualizmus légyszaraival

Pepita egy világ ez

Folytatnám dehát tulajdonképpen
a gondolatjelt is feltalálták
és hát különben is tudod:
körülbelül milyen kitikkadt pusztán
bandukol most szomjasan ez az ének

                                                      1968. XI. 6.

                           *

Mostanában nagyon
megértő lettem, mert
megkapom az újságot
s tanyán is olvasom,
hogy a lyukas cipőt
nem kell eldobni még,
sőt a háború is
elkerülhető benne,
aztán az egereknek
odaadom a macskát,
sokáig ehető, gazdaságosabb,
mintha fordítva tenném,
vagyis az egeret
én enném és szegény
macska maradna éhen

                           *

Légy példamutató minden tekintetben, mondják,
ne írj verset, csapj fel énekesmadár-kereskedőnek,
gyújts pénzt, mert a bankbetét mosolyogtat
s a mosolygó emberektől szebb a város

                           *

Szeretnék én a fényben elheverni,
de mindenfelől éhes
szájak üvöltenek e vad világon
az evés istenéhez.
Éhes voltam csikasz koromban én is,
nem csoda hát, ha szívem velük érez.

Nem csoda hát, ha közülük üvöltök.

                           *

Ó, szent Parnasszus,
mondd ki a varázsszót, ami visszaváltoztat engem,
adj igyekvést, és tégy alkalmazkodóvá.
Te Egyetlen Szabályzat,
bocsásd meg az én vétkeimet,
hogy együtt élhessek azokkal, akikkel unjuk egymást e földön,
és egymásra acsargunk, illetve rám acsarognak, illetve
nem tudok megbékélni velük.

Ó, nézz rám, Uram, éhezem ebben a torkig-zabált családban,
                                                                        Ámen

LADÁNYI MIHÁLY

Újságcikkek

Ladányi kitűnő újságíró volt, de tartós újságírói tevékenységre nem nyílt lehetősége. Napi-, heti- és üzemi lapokba írt cikkeinek teljes feltárására a Dévaványai Nagyközségi Önkormányzat és Nagyközségi Könyvtár kiadásában megjelent értékes Bibliográfia, 1955-1990 (összeállította és szerkesztette: Valánszkiné Tóth Erzsébet) nem vállalkozott. Mutatóba közölt írásai közül a Skanzenek – ingyen annak idején élénk visszhangra talált, írásához Hoffmann Tamás, a Néprajzi Múzeum főigazgatója is hozzászólt.

Elloptak egy kastélyt

Magyarországon sok mindent loptak már, lovat, csókot, mérges kígyót – a kis és nagy betyárság ezer változatával találkozhatunk manapság is. Ezek között számos kuriózum akad, ilyennek tartom az „elkötött” pósteleki kastély esetét is.

A nyájas olvasó alighanem meglepődik, ha megtudja, hogy ez a kastélylopás nem a betyárvilág idején történt, hanem az utóbbi tizenöt esztendő alatt. Hiszen a nyájas olvasó is olvas újságot, s ha máshonnan nem, ezekből jól tudja, hány magyar végvár épült újjá romjaiból ezalatt. Ám hazánkban nemcsak végvárak épülnek, hanem sertésólak is, s ezekhez Póstelek környékén alighanem egy szép, régi kastély „ adta” az építőanyagot.

A Békéscsaba és Gyula között álló kastélyt a múlt század elején olasz mes­terek építették az egyik Wenchkheim grófnak. Szobáin éppen annyi ablak volt, ahány nap az esztendőben. A háború nyomtalanul mentek el fölötte. A második világháború után először berendezési tárgyait hordták szét, aztán az ötvenes években sor került az épületre is. Ekkor még használták időnként valamire, hol a gyulai bútorgyár raktára volt, hol a húsüzemé. Raktár korában még valószí­nűleg volt tető rajta, s talán ablaka is akadt imitt-amott.

A kastély ma a gerlai tanács hatáskörébe tartozik. Felkerestem Kiss Jánost, a gerlai tanács elnökét, aki a pósteleki kastély szétrombolása idején a pósteleki tsz elnöke volt:

– Egy időben, megyei engedély alapján, szövetkezetünk is bontani kezdte a kastélyt – mondja a tanácselnök. – Éppen csak néhány száz téglát vittünk még el, amikor a megyétől kiszálltak gépkocsival, és leállították a bontást. Elhatározták ugyanis, hogy a kastélyt szociális otthon céljára újjáépítik. De ekkor már annyira sérült volt az épület, hogy az újjáépítés hét és fél millióba került volna, s emiatt aztán le is mondtak róla.

Húszholdas, pusztulásában is gyönyörű park közepén áll a kastély, illetőleg már csak a falai. Ezek azonban kibírnának még néhány száz esztendőt. Alkalmas lenne üdülőnek, szállodának, kórháznak, szociális otthonnak, alkotóháznak. De csak kóbor szerelmesek és kíváncsi kirándulók tévednek néha a kopár falak közé.

Képes Újság, 1971. XI. 27.

Műemlék házak

Amikor a nyöszörgő léckapun belépek, a kutyaugatásra öregasszony siet a tor­nácra. Tudja, csak hozzá igyekezhetek, hiszen a házon túl már a temető kezdődik. Sejti is, miért jöttem: a füstöskonyhát szeretném megnézni. „Ez évben mán nímetek is vótak itt” – mondja, egy múzeumigazgató büszkeségével, és megko­torja a parazsat a bogrács alatt.

„Ez évbe mán nímetek is vótak itt!” A szép, régi parasztházak látványos haldoklása ez. Mert aki teheti, beléjük akasztja a csákányt, hiszen 150-200 éves házban aligha van kedve lakni az embernek. Csak a szerény jövedelmű öregek vannak úgy vele, mint ez az öregasszony a faluvégen: „Kitart mán ez halálomig”. A falukép szinte percről percre alakul át, községeink egyre „modernebbek” lesznek. Am ez a gyorsuló „modernség” arra az időre emlékeztet engem, amikor a népi kerámiát felváltotta a gyári termék, s a kismesterek ihletett kezét semmi sem őrizte többé. A mai falukép városi tervezők rajzasztalain születik, s egy-egy új utca – lehangolóan egyforma „sátortetős” házaival – olyan, mint egy iparcikk­üzlet kirakata.

Az 1950-es években az Országos Műemléki Felügyelőség megvizsgálta a megyék műemlékeit, köztük a régi parasztmesterek alkotásait is. Jegyzéket is készített róluk; Ez a jegyzék azonban többnyire csak arra szolgál azóta is, hogy kihúzzanak belőle egy-egy címet.

Néhány megye még idejében „kapcsolt”. Hogyan csináljon idegenforgalmat egyéni vonzerő nékül? Nagy anyagi áldozattal összevásárolta a régi házakat, lebontotta, és erre kijelölt területen felépítette őket. így jött létre – szinte az utolsó pillanatban – a zalaegerszegi falumúzeum, s ilyen lesz a sóstói és a szentendrei is.

Ám ezeknek az északi skanzen mintára és költségesen létrejövő szabadtéri múzeumoknak is van egy kis „szépséghibájuk”, hiszen, nem az eredeti faluképet tükrözik, hanem a tájból, az eredeti környezetből kiszakítva szinte a „múzeumi vitrin” precíz, de kevésbé hatásos élményét keltik a szemlélőben.

Mégis: jobb megoldás a semminél, a skanzenek legalább megőrzik a szép régi házakat berendezései tárgyaikkal együtt. De mit tegyen az a vidék – például az Alföld –, ahol nincs pénz skanzenre. Mi legyen a pusztában magányosan álló, használatlan szélmalmokkal és a szép parasztházakkal? Bízzuk őket az időre, vagy a tulajdonos kénye-kedvére s mondjunk le róluk végérvényesen? Olyan gazdagok vagyunk múltunk emlékeiben és néprajzi kincsekben, hogy tovább kótyavetyélhetjük, ami véletlenül megmaradt?

Az Országos Műemléki Felügyelőség évek óta harcol azért, hogy a tanácsi szervek vegyék állami tulajdonba a kulturális és idegenforgalmi célra alkalmas műemléki parasztházakat. Kevés sikerrel. Pedig tervezéssel, kivitelezéssel és pénz­zel is hozzájárulna a helyreállításhoz. Nemcsak múzeum, hanem kisvendéglő, borozó, fogadó is lehetne bennük, s hogy nagy idegenforgalmi vonzerejük lenne, az nem kétséges. Emellett kevesebbe is kerülnének, mint azok a mű-csárdák, amelyek sorra épülnek a forgalmas országutak mentén vagy a Balatonnál. Egy­szer talán rájönnek majd erre a községi, a vendéglátó-ipari és az idegenforgalmi illetékesek is.

Csak az a kérdés, hogy találnak-e még, szép, régi házakat akkor is.

Képes Újság, 1971. X. 16.

Skanzenek – ingyen

Talán csak a szentendrei illetékesek a megmondhatói, hogy mennyibe kerül ma egy északi mintára felépülő skanzen. Valószínűleg milliókba. Mégis, ha egy-egy tájegység meg akarja menteni a jövő számára múltjának településformáit, házait, termelőeszközeit s berendezési tárgyait, más lehetőség aligha áll előtte, mint az öreg házak összevásárlása, és áttelepítése egy védett és erre a célra kijelölt terü­letre. Hosszú időre szóló kiállítások keletkeznek így, ahol – sok egyében kívül – a történelem s a népmesék és dalok világa is szemléletessé válik a hazai és külföldi látogatók előtt.

Természetesen nem minden régi kacat érték, még ha a „rézmozsarat ve­gyenek” – kezdetű sláger korszakának embere – kuriozitást keresve – hajlik is a régiségek megbecsülésére. Az öreg szűrők, karikás ostorok, juhkampók és rézkolompok átmeneti menedéket találnak a polgári lakásokban, a füstöskonyha és a homokfutó azonban már kevésbé. Ám nemcsak ez az oka annak, hogy füstöskonyhát idei alföldi csatangolásom során már csak Orosházán, a temető­csősz házában találtam, hanem az is, hogy a gázsütők és villamos konyhák századában a többit már rég lebontották.

Mialatt milliókat áldozunk egy-egy skanzen létesítésére, skanzenek tűnnek el hazánkban minden esztendőben.

Készen kínálkozik a megoldás: a vidéknek – ha nincs pénze skanzenre – időben ki kellene választania azt az épületet, amely alkalmas arra, hogy falu­múzeum, népművészeti múzeum legyen belőle. Rendben tartását, némi jóindu­lattal, egy-egy községi költségvetés is el tudná viselni. Szembetűnő probléma azonban, hogy a községek vezetői ritkán gondolnak erre. A 10 ezer lelkes alföldi nagyközségben, Dévaványán, például egy megszállott tudós 10-15 éve a saját házában rendez időszaki kiállításokat a környéken végzett ásatások és néprajzi gyűjtések anyagából, különösebb támogatás nélkül. Amikor legutóbb nála jártam, örömmel mutogatott néhány szál deszkát, újságolva, hogy most már nekiállhat a tárlók készítésének. A községek vezetői szívesen megfeledkeznek arról, hogy a vidék kultúrájának támogatása is feladatuk, beleértve ebbe a múzeumi és néprajzi értékek védelmét is.

Az egész Nagyalföldön, a községek környékén, a termelőszövetkezetek földjei közé ékelődve, még ma is sok száz szép tanya áll. Eszi őket az idő, mert egy korábbi rendelkezés értelmében a tanyák tatarozása tilos. Nem kellene mást tenni, mint lehetőséget adni a renoválásra azoknak, akik vállalják, hogy a tanyát és a gazdasági udvart a hagyományos állapotban őrzik meg. Az ilyen tanya előbb-utóbb idegenforgalmi nevezetesség lenne (amellett, hogy az értékek nem pusztulnának tovább). Az állami gazdaság vagy termelőszövetkezet kezelésében levők némelyikében pedig kis mezőgazdasági múzeumot lehetne létesíteni. Talán a Közlekedési Múzeum is örülne, ha raktáraiból eleven kiállításokra kerülhetne az összezsúfolt anyag.

Rég nem titok, hogy nem lehet idegenforgalmat hosszabb ideig egyéni vonzerő nélkül fenntartani. De a hazát sem lehet szeretni úgy, hogy közben múltjának értékeit elkótyavetyéljük. Manapság néprajzi értékeinkkel nagyjából ugyanaz történik, mint 1945 után a szétlopkodott kastélyokkal. Sürgősen korlátozni kel­lene a „magángyűjtők” szabad rablási lehetőségét, ezt az egyéni haszonná váló „mentőakciót”, amelynek révén ma még rengeteg néprajzi kincsünk vándorol ki az országból az érdeklődő turisták bőröndjeiben, gyakran pótolhatatlanul.

Népszabadság, 1971. VIII. 8.

LADÁNYI MIHÁLY

Asztalaim és asztaltalanságom

Részletek L. M. prózai írásaiból, nyilatkozataiból, a vele és róla készült interjúkból

Ma már úgy emlegetik, hogy egyike a század legnagyobb költőinek. Hányan gondolták ezt róla, míg élt, szerelmei, barátai, elvtársai közül? Első rá­csodál­ko­zásom óta az volt legnagyobb meglepetésem, amikor megtudtam: nem sokan.

A memoárirodalmat kölyökkorom óta olyan falánk módon olvasom, mint más a ponyvaregényt, ezek közt is különösen azokat, amelyek József Attila személyét érintik. A költő barátja, Sándor Kálmán ugyan a halhatatlanság társ­bérlőinek nevezte a műfaj serényeit, számomra azonban izgalmas olvasmányok mind a mai napig ezek a visszaemlékezések. Aki József Attila művei közt szeretne eligazodni, jobb, ha a szárazabb tudományos dolgozatokhoz fordul, viszont csak ezekből a memoárokból tudhatja meg, hogy a nagy költő cingár volt, de erejére hiú, s hogy kitől kapott – vagy nem kapott – télikabátot, szerelmet.

Viszont ezekből a szubjektív írásokból sem derül ki, hogy József Attila emberi és költői magatartása csak egyetlen percre is esendő, ingadozó lett volna. Tehát ha másért nem, már kizárólag azért is érdemes végigolvasni ezeket a memoáro­kat, hogy mi nem szerepel bennük a költőről, mert az aztán igazán figyelemre méltó tanulsággal szolgál.

Én mind ez ideig egyetlen sort se írtam József Attiláról, nem ivott velem pertut, nincsenek róla személyes emlékeim. Szerényen és tisztelettel igyekszem meghúzódni annak a költői magatartásnak az árnyékában, amelyet az ő alakja rajzol a költői tisztesség málló vakolatú falára. S most, amikor a „te Attila” hatvanéves lenne, ha jobban támogatták volna ebben a törekvésében, mi mást mondhatnék el róla, mint azt, amit én kaptam tőle.

Költői magatartásával abban az időben kezdtem törődni, amikor a költői magatartás úgyszólván egyáltalán nem volt divatban, különösen a proletár­költői nem. Régi újságokat böngészve a Széchényi Könyvtárban kezembe került Darvas Józsefnek József Attiláról 1942-ben, a költő halálának ötödik évfordulójára írt cikke. Lényeglátása annyira megragadott, hogy a következő részt le is másoltam napló­füzetembe:

„Amint az anyaméhben felnövő gyermek kilenc hónap alatt végigéli azt a sok évezredes fejlődést, amelyen az egész emberiség keresztülment, amíg egyetlen sejtből világot formáló emberré lett – úgy József Attila is megteszi költészete fejlődésében azt az utat, amelyet a kialakuló munkásosztály megtett, az öntudat első ébredéseitől kezdve az emberi élet egész teljességre kiterjedő válaszadásig.”

Csakhogy én a költői út elé odagondoltam a töretlen szót is, mert ez az a csoda, ami csak keveseknek sikerül, ez a sorsát következetesen vállaló hal­hatatlan költői magatartás kulcsszava. Elképzeltem a társtalanságában és nyo­morában halála felé tartó költőt: lehetetlen, hogy ekkora tehetséggel ne tudta volna „megoldani” életét, és elképzeltem a sok „ha”-t, amikre azonban soha nem került sor nála. Nem volt ebben az életben egy pillanatnyi megalkuvás sem, s ma is úgy érzem, ez tette szavait pontossá és keménnyé, ez tette egyedülivé akkor, amikor a kortársak tömege kereste az élet és a megélhetés kompromisszumait. Emberi kiválóságára jellemző, hogy önmagának is felveti ezt a problémát:

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?

Természetesen tudta, s ebben a tekintetben a huszadik században talán csak a szürrealista nyakkendőt fenébe vető Majakovszkij hasonlítható hozzá, aki ennyire összenőtt a jövő várományosa, a munkásosztály érdekeivel.

Tudom, nem hatnak az újdonság ingerével ezek a megállapítások, s nem is ez volt a célom, pusztán csak az, hogy elmondjam – önmagam figyelmeztetésére is – valamirevaló szocialista költőnek ma már nem csupán József Attila eredmé­nyeit kell figyelembe venni, hanem költői magatartását is. Úgy érzem, még hosszú ideig az ő közmondásszerű igazságokat tartalmazó szavai intik a költőket a „ne hadd el magad, öregem”-től, „az igazat írd, ne csak a valódit” baráti figyelmeztetéséig.

(Kopár öröm és gazdag szenvedés,
A könyv, 1965. 4. szám)

*

Saját kézirataimban és publikált verseimben is fölfedeztem időnként a kordivat hatását, látom, pl. sok esetben kiirtottam már én is verseimből az írásjelt min­denfajta versakusztikai és értelmi indok nélkül. Nem jó ez így, mondom olykor-olykor, és leülök magammal beszélgetni egy pohár bor mellé, s megkérdezem: miért is van ez így?

De amíg eljutottam e beszélgetésekig, újra kellett járnom azt a keserű utat, amit pedig mások már szinte gyalogúttá tapostak, és megjelöltek a képtelenség sok ezer lábnyomával. Hogy például kitől várom a versek megértését, hol és mit akarok személyes élményeim gyakran szertelen­hangú elmondásával. Azonkívül, hogy az ember gyakran kétségbe vonja az élménylíra maradandóságát, még a hogyant is megkérdőjelezi hát e „baráti” beszélgetések során.

Kétfelől hallom a tanácsokat egyszerre. Az esztéták azzal a feltétellel fogadják el költői teljesítménynek a verset, hogy a verset kiváltó élmény átadásán kívül képes volt-e a költő a kor nagy szimbólumainak megírására. Vagyis rőzsedalokat írt-e csak, vagy messze­hangzó próféciát.

És ilyenkor be kell látnom, hogy a messze hangzó próféciákkal még adós vagyok – s ha csak önmagamat nem tekintem korom szimbólumának – még nem jutottam el az ilyenfajta énekekig. Talán azért, mert túlságosan lekötött a társadalom különféle bugyraiban való botladozásom, az alapműveltség megszer­zésétől a társadalmi életben való és önérzetemnek megfelelő – belehelyezkedésig. Közben rájövök arra is, hogy botladozásaimat javarészt önérzetem okozta, és ugyanott vagyok ezzel, mint az a vándorló paraszti származék a munkaerejével, akit a tizedik gyárban már gyanakvás fogad, pedig eddigi élete kizárólag a munkában kopott el. Ha ő szimbólum – márpedig az – nem vagyok-e magam is valami efféle, azzal a tudattal együtt tehát, hogy nem is visszük sokra…

Ám nemcsak az elmélet súg nekem, hanem a hétköznapok irányából is jön a súgás, irodalmi estek hallgatói, rokonok, falusi ismerősök, városi szomszédok is súgnak a hallott vagy akkortájt olvasott művekről, és ezek a súgások éppen­hogy az erős hangulatú élménylíra irányába billentik a botladozó költőt. Talán mert botladozó találkozik botladozóval?

(Súgások,
1965-ből való, befejezetlen kézirat első része.
A kéziraton egy-két javítás nem olvasható ki.)

Évek óta van egy könyvtervem, s ha valami asszonyszemély bele nem avatkozik, előbb-utóbb megírom: Magányos férfiak könyve lesz a címe. Egyik fejezete a főzésről, illetve az ízek kialakításáról szól majd. Mert az kétségtelen, hogy nem az tud főzni, aki ismeri, milyen ételhez milyen nyersanyag kell – annak legfeljebb sikerül valami –, hanem aki egy vegyészhez hasonlóan tudja, hogy két ízből milyen harmadik íz keletkezik.

Évek óta a baboskáposzta a kedvencem, örömmel beszélek hát róla, ezúton nyújtva át receptjét az emberiségnek.

Személyenként 10 deka sárga babot, húsz deka savanyú káposztát és fél füstölt csülköt kell kalkulálni. Ajánlatos kuktában főzni, így a zamatanyagok jobban bennmaradnak a fazékban.

Az előző este beáztatott babot és csülköt vízzel felöntve főzni kezdjük. Tegyünk e főzetbe 1-2 fej vöröshagymát – egészben persze – s zöldséget. Amikor a bab már puha, akkor tegyük hozzá a káposztát, amelyből ajánlatos a sót előbb kimosni. A káposztát külön is főzhetjük, de együtt semmiképpen, mert savanyú lében nem puhul meg a bab. Én nem szeretem külön főzni, mert többet kell mosogatni. Borssal fűszerezem, és amikor ebben a gulyássűrűségű ételben min­den megfőtt, és már meg is kóstoltam, s konstatáltam, hogy eléggé savanykás, kevés rántással berántom. Ennyi az egész.

Én a héten még találtam a csarnokban savanyú káposztát. Ajánlatos azonban vásárláskor megkóstolni, nem keseredett-e meg. Ez persze nemcsak nyár közepén nem fölösleges.

(Legkedvesebb ételem?,Magyar Hírlap, 1968. VI. 16.)

*

– Vannak, akik – a magyar költészetben sajnálatosan ritka és szokatlan – ironikus látásmódodat nehezen emésztik meg, mintha kizárólag csak világfájdalomból, kozmoszból, absztrakcióból táplálkozhatna a költészet.

– Ami verseim „nyersességét” illeti, a fő ok, hogy igyekszem élettel megtöl­teni a verset. Már kisiskolás koromtól örömest elkerülöm a tankönyvköltészetet. Nem szerettem azokat a bácsikat, akik vasárnapi koturnust öltve szavaltak a hazáról, szabadságról. Különösen a huszadik században furcsa az ünnepi viselet, mintha a művészetet beszorítaná valami múzeumba. Nem tudok lemondani arról az alapelvemről, hogy a költészetnek olyan frissnek, jóízűnek és táplálónak kell lennie, mint mondjuk a kenyérnek. A költészet olyan, mint egy stúdióberendezés, amely az ember és környezete kapcsolatának felerősítését szolgálja. S ami e líra közösségi tartalmait illeti, nos, előfordulhat velünk, hogy őszintén szeretjük a közösséget, hogy egy ütemre lépünk másokkal. Ehhez indulózenét írni sohasem volt lebecsült feladat számomra. A költő: tanú a létezésben. Nem éhet folyton a jövendőre kiszögezett tekintettel. A mára is oda kell figyelnie.

– Sokan „ellenzéki” költőnek tartanak. Tulajdonképpen minek vagy te az ellen­zéke ?

– Külsőség; látszat; én nem ellenzéki, hanem talapzat nélküli költő vagyok, ami a számra jön, azt kimondom. De amíg kimondok valamit, addig a társadalmi tapasztalatok sorát élem át. Ez az élménybázis az elkötelezett líra lényege. A szocialista társadalmi „végkifejlet” érdekel, düheim forrása, „ellenzékiségem” tartalma az ellen irányul, ami a társadalomban élő ember szocialista irányba történő személyiségfejlődését gátolja. Saját életemen érzem ezeket is, saját gyöngeségemen át vezet az út ezek felismeréséig. Rajtam is erőt vesz a szerzés vágya, a kapzsiság, a „fenntartási költségek” félelmével fűszerezve. Ez bizonyos „élmény­lírát” eredményez, melynek emberi vonásait azonban nem rejtem „örök” pózok mögé. Inkább naponta vállalom az önkritikát saját életemben, és dühít, amikor azt látom, hogy milyen sokan meggyőzik magukat arról, hogy minden rendben van, vagy hogy úgy sem lehet semmin változtatni. Lehet, és kell is.

(A költő tanú a létezésben, – részlet –Ifjúsági Magazin, 1971. március)

*

– El tudnád képzelni, hogy a foglalkozásod nem az írás, hanem valami más?

– Sokféle foglalkozást el tudok képzelni magamnak. Meg tudnék élni mezőgazdasági munkából, holott azt mondják, nem rentábilis. Nagyon gyorsan meg tudnék tanulni bármilyen szakmát. A famunkák állnak hozzám a legköze­lebb. Mindkét kezemet egyforma értékkel tudom használni. El tudom képzelni, hogy nem írással keresem a kenyeremet, de akkor csak gyakorlati munkával. Ifjú koromban a Nagykúnsági Állami Gazdaságban lovász voltam. Az összes mezőgazdasági munkákhoz értek, palántázástól a szőlőig. Egyik munka sem büdös. Ugyanakkor frissebb sikerélményt ad az embernek, mint az írás. Jó-e, amit írt? Ha bever egy szöget, rögtön látja, hogy jól van beverve. A praktikusság iránti érzékem mindig megélhetést biztosítana nekem. Valamikor tanítottam, könyvtáros voltam. Egy idő után a szellemi foglalkozásokat meguntam. Viszont a lakásomat magam festem ki, s amióta városlakó lettem, semmihez nem hívtam iparost. Ha felrobbant a gázbojlerem, beforrasztottam.

– Úgy tudom, nagy utazó vagy?

– Meglehetősen sokat megyek. Magyarországon nincs is olyan hely, ahol nem jártam. Elsősorban Magyarországon szeretek utazni. Ha külföldre megyek, azt nézem, hogyan élnek az emberek. Az épületek, romok nem érdekelnek. A csavargás szinte mániám. Néha az egy helyben élés depressziót okoz az ember­nek… Amíg nem voltam újra nős, addig azt csináltam, hogy kimentem az Emkesarokra, s amelyik pályaudvar felé előbb ment villamos, arra felszálltam. A vasúton kiválasztottam magamnak egy olyan helyet, ahol rég voltam vagy sohasem. Paksot felfedezni van olyan, mint Kijevet. Ennek ellenére utazásaim az utóbbi évtizedben Erdélybe irányultak, mert van egy könyvtervem, amit szeretnék megoldani. Erdélyi szépmívesek… Esszé-riportok. Ebben a könyvben a mai romániai magyar szellemi életet próbálom feltérképezni. Ezt saját zsebemre csinálom, ahogy a Békés megyei szociográfiához sem kapok állami támogatást.

(Bertha Bulcsú: Interjú Ladányi Mihállyal– részlet –, Jelenkor, 1973. 4. sz.)

*

ANTAL GÁBOR

– A hatvanas években a Fürst Sándor utcában laktam. Öreg, kis lakás volt múltat idéző cselédszobával. Ezzel a kis zuggal kínáltam meg Ladányi Mihályt abban az időben, amikor nem volt hol laknia. Nem tudom, hogy a szó klasszikus vagy akár irodalmi értelmében barátok voltunk-e, mindenesetre figyeltünk egymásra. Annak ellenére, hogy az életformánk, a mindennapi menetrendünk igen eltért. Miska minden reggel hatkor kelt, de kilencig ki se mozdult a szobájából. Egy falat kenyeret, egy korty vizet sem vett magához. Csak írta, írta a verseit. Kilenckor aztán felkerekedett. Akkor is csavargott a városban, ha különösebb elintéznivalója nem akadt. Lételeme volt a kóborlás. Rótta az utcákat, figyelte az embereket, betért ide-oda. Élményt gyűjtött, impressziókat. Este kilenckor pedig benézett a Luxor kávéházba, ahol rendszerint találkozott a barátaival. A Luxor irodalmi találkahely volt. Megfordult itt Kassák Lajos, Hermann István, Keres Emil, Heller Ágnes, Benedek Tibor, Petrik József, Galabárdi Zoltán.

– Voltak-e Ladányinak igazi barátai e társaságból?

– Nem tudom. Mihály makacsul járta a maga útját. Nemigen akart maga mellé társat. Inkább úgy fogalmaznék, hogy kedvelte Györe Imrét, Nyerges Andrást, Simor Andrást. Nem szerette viszont Pilinszkyt és Csoórit. Talán túlsá­gosan fennköltek voltak a számára. Erre nem tudok pontos magyarázatot adni.

(Bozsó Bea interjúja– részlet, kézirat)

*

Íróasztalom még sose volt, pályafutásom során folyton egyéb rendeltetésű asz­talok mellé telepedtem. Szívesen gondolok vissza rájuk mostanában, amikor a bútorüzletek kirakatában hosszan nézegetek egy-egy fiókos csodát. A szándéknak már megadtam magam, csak az tart vissza a beláthatatlan következményekkel járó cselekvéstől, ami kezdettől fogva, hogy nincs pénzem…

Legcsodálatosabb asztalom 1959-ben volt, első könyvem megjelenése előtt, amikor Szokolyán, Koczó néninél laktam albérletben. Hatalmas, faragott lábú ebédlőasztal volt. Ha igazi otthon és igazi dolgozószoba álma kísért, valami effélét álmodok: felülete hat négyzetméter, fehérre súrolt nyárfából. (Egyre nagyobb asztalra lenne szükségem, mert szaporodnak a befejezetlen munkák, az elolvasatlan könyvek, s a kihegyezetten ceruzák, amelyekkel egyre nagyobb „kutya­nyelvekre” rovom egyre rövidebb verseimet.)

Fel-feldereng bennem egy másik asztal is. Rudolf-telepen, a pedagóguslakás agyongyötört konyhaasztala volt, repedezett és nyikorgó, mint az életem akkoriban. Mindig este találkoztunk, ha a tanításnak már vége lett, s a gyerekek után is eltakarították róla az ételmaradékot. Bár festéke lemállott, felém árasztotta a derűs nyugdíjas kor ígéretét. Éjfélutánokig tanított a puritán és célszerű megoldásokra, a mű használhatóságának és hasznosságának értelmére. Ezt az asztalt is elhagy­tam hamarosan, de talán észre sem vette, mert ma is verset ír rajta éjszakánként valaki. Hiszen minden tanító versbe bújtatta kopott életét évszázadok óta.

A vidéki konyhaasztal után a pesti Luxor kávéház szerelmi izzadtsággal összemaszatolt, billegő és gyönyörű asztalai következtek. Feloldozták és felszaba­dították a hozzájuk igyekvőt, mint reggeli áldozás a téveteg lelket. A Luxor virágkora volt ez, akkori törzsvendégeit és poloskáit azóta sem sikerült repro­dukálni. Ihlető asztalához hasonlót nem találtam én sem. Itt írtam az Utánad kószálok című kötetemet, valami totális szabadság illúziójában, szerető lányok között, és Kassákkal, Bokros-Birmannal, Benedek Tiborral, Grósz Izsóval, Szirmai Istvánnal egy fedél alatt. Mire a könyv megjelent, vége szakadt a Luxor virágkorának is (elit hely lett, vagyis a kávé árát felemelték) meg a kószálásoknak is (lakást kaptam). Én természetesen nem lettem elitebb, a főbérletben hosszú éhezések következtek, mivel versekkel szerzett jövedelmemet is azok a kedves lányok vitték el, akik – családi lobogóm alatt vagy kalózlobogóval hajózva élete­men – bírói ítéletre bízták vigalmi adóim behajtását.

Nyugtalanító, keserves állapotok között tanultam a művészetet, ösztönöm és tudatom vad ellenkezésével a mindenkori állapotok iránt. Mi lett volna be­lőlem, ha – csak egy-két esztendőre is – ideális alkotói körülmények közé kerülök? De szerencsére máig az maradt érvényben, amit még a Rudolf-telepi konyha­asztalon fogalmaztam:

…elönt a sors iránt a hála:
hogy nem lehettem finom, elegáns
és egzaltált bajnoka a szavaknak,
hogy a világ izmát ölébe esve
vérző ujjakkal kell ma is kiásnom
énekeimet az érdes kövekből.

Elvont íróasztalom az az állapothalmaz, amely írásra ösztönöz. Izgága, elé­gedetlen, Vízöntő-természetem teremti számomra az íróasztali rendetlenséget ebben a „hatóságilag rendezett” világban, az ingerli fel a cselekvési ösztönt bennem, árokparton és polgári lakásban egyaránt.

(Asztalaim és asztaltalanságom, Új írás, 1971. december)

*

– Gyakran mondják, hogy „csavargó”, „otthontalan”, „nyugtalan” ember. Sokan indulatos költőnek tartják, mások valamiféle ladányis szerepjátszást emlegetnek. Mennyi az igazság e véleményekben és mennyi a hallomásból terjedő ráfogás?

– Azt hiszem, hogy ezek magja vagy szülőanyja az indulatos szóban-fogalomba keresendő. Nálam ugyanis csak erős érzelmi, indulati alapon „jön be”, bújik elő a vers. Ezt az érzelmi állapotot azonban csak bizonyos életmód váltja ki, alakítja. Ahhoz, hogy az ember megázzon – ki kell állnia az esőbe. Én például, hogy élettapasztalatra tegyek szert, hogy indulataim szülessenek, mindig is belevágtam az élet sűrűjébe. Ha meg kellett fogni a munka végét – megfogtam, ha úgy éreztem, hogy szükségem van rá, nekivágtam egy nagy csavargásnak. Sokszor előfordult, hogy kimentem az EMKE-sarokra – akkor még három pálya­udvarra lehetett onnan villamossal eljutni. Felültem az először érkező villamosra, elmentem arra a pályaudvarra, ahová éppen vitt, fölszálltam a legelső vonatra, s leszálltam egy olyan faluba, ahol még nem jártam. Ott azután feltétlenül „bele­kötöttem” valakibe, aki elmesélte az életét, bemutatta a családját, feltárta titkait. Ezeken az utakon barátságok, szerelmek szövődtek, emberek léptek be és léptek ki az életemből, újra és újra feltöltődtem érzelemmel, indulattal, tapasztalattal. Ez az életvitel azonban ugyancsak szokatlan nálunk – szülője a keringő legendáknak.

– Nem zavarják ezek a legendák?

– Nem! Sőt! Villonnak sem ártottak az ő legendái. Azt is mondhatom, hogy a költőnek szüksége van rájuk ahhoz, hogy az olvasó belebotoljék. Hiszen egy-egy ilyen legenda fölér egy oldalnyi újsághirdetéssel!

– S hogyan él most Ladányi Mihály, a József Attila-díjas költő, a komoly családapa?

– Ugyanúgy, mint azelőtt! Huszonöt év óta semmit sem változtattam az életvitelemen. Akkor, ifjan, tudatosan törekedtem rá, hogy kialakítsam egyéni­ségemet, mert az embernek magának is kell formálnia önmagát. Most már – túl a negyvenen – nehéz lenne változtatni rajta.

– Népszerűségét azonban mégiscsak a verseinek köszönheti. Tapasztalatom szerint elsősorban a fiatalok körében népszerű. Mit gondol, mi ennek az oka?

– Úgy vélem, hogy az előbb említett őszinteség, amihez a fiatalok különösen vonzódnak. A líra általában a dicsekvés műfaja, a költő gyakran úgy jelenik meg, mint a legszebb, legokosabb, legtökéletesebb, legjobban fésült mindenki között. Én pedig így szólok hozzájuk: nézzétek, kopasz vagyok, pocakom is van, s pont úgy tele vagyok hibákkal, mint ti. Nem különbözünk egymástól, legföljebb abban, hogy én megírom, amit látok, érzek, ti pedig mást csináltok. Azonkívül renge­teget utaztam, évenként körülbelül száz író-olvasó találkozón veszek részt, me­lyeken partnereim 90 százaléka 20-25 éves fiatal. Igyekszem megmozgatni a szellemüket, vitára bírni őket, megnyilatkoztatni a költészetről, művészetről, az életről. Nem csak saját verseimet viszem el hozzájuk, hanem egy élő, friss „beavatkozó” válogatást mai líránkból. Ezektől a találkozóktól nem sajnálom az időt, mert bőven kamatoznak.

– Meg van elégedve 12 kötet után azzal a hellyel, amit az irodalmi „hierarchiában” elfoglal?

– Annak idején, amikor József Attila élt és működött, sokan Sértő Kálmánt nagyobb költőnek tartották nála. Ennyit a „hierarchiáról”. Egyébként nagyon elégedett vagyok, mert becsülnek, sokan szeretnek, s úgy érzem, hogy most ismét jó alkotó periódusba kerültem. Örömmel ülök le az íróasztalomhoz. Nem tudom miért, de valahogy elharapózott, hogy költők, írók csak akkor érzik jól magukat, ha valamilyen pozícióban vannak. Szerintem a költő pozíciójához sem­mi más nem kell, mint egy ceruza és egy darab papír. Nekem megvan mindkettő, s ha dolgozni tudok, jó a közérzetem.

(Versek és legendák között– Havas Ervin interjúja, részlet –,Népszabadság, 1978. IV. 16.)

*

SOMHEGYI GYÖRGY

– A hatvanas évek elején a Fiatal Művészek Klubjában gyakran megfordult egy fiatal ember. Nem tartozott a hangoskodók közé. Inkább csak ült, kerek szemü­vege mögül figyelte a többieket. Igazi szellemi műhely volt ez a klub. Itt váltottuk meg a világot, itt vitáztunk az élet dolgairól. Szerette itt tölteni ráérő idejét Baranyi Ferenc, Váci Mihály, Gerelyes Endre, Veszprémi Miklós, Antal Imre, Vukán György. A bor olcsó volt, a társaság kitűnő. Ez a szemlélődő fiú is közéjük tartozott. Boldogan beadta ő is az öt forintot a pincértől rendelt üveg bor árába. Akkoriban már ismerősen csengett a neve a versolvasók előtt. A fiatal költő Ladányi Mihály volt. A klubban nem sokat beszéltünk egymással. Egyszer aztán úgy adódott, hogy egyik előadóestem címét, tőle kölcsönöztem: „Dal a manézsban”. A műsorban sok megzenésített vers is volt. Például Ladányi Mihály egyik songja és a Spirituálé című is. Dénes Margit barátnőm meghívta a szerzőt ma­gához. Itt ültünk le először egy igazán jót beszélgetni.

– Mi volt a megkapó egyéniségében?

– Végtelen természetessége. Meg a humora. Küldtem is neki egy hivatalos meghívót, hogy jöjjön el a Dal a manézsban egyik előadására. Azt hiszem, a büfében hallgatta végig. Gratulált ugyan utána, de csak ímmel-ámmal. Ennek ellenére, amikor sikerült eladni az Országos Rendező Irodának a produkciót, mégis hozzám csapódott. Ettől kezdve együtt jártuk az országot. Ő egyébként is csavargó lélek volt. A műsoron is változtattunk. A kettőnk beszélgetésével kezdődött. Hol ő kérdezett a színházról, hol én a költészetről. Csupán váza volt ennek a kérdezz-felelek. Sosem mondtuk kétszer ugyanazt, s mindig attól füg­gően, kik hallgattak bennünket. Azt hiszem, szerette ezeket a fellépéseket. Sze­retett emberek között lenni, de sosem riszálta magát a közönség előtt, sem az előadáson, sem utána. Ha társaságra vágyott, elmentünk a következő faluba, és ott beültünk a sarki kocsmába. Ha netán meghívtak vacsorára, attól függően volt jól nevelt vagy polgárpukkasztó, hogy kiknek a társaságában kellett töltenie az estét. Jajveszékelve fogadott bennünket Gyöngyösön a kultúrház igazgatója. Jajaj művész úr, jaj kedves író úr, az a helyzet, hogy meccs van a tévében. Ezért nem kell jajgatni, nyugtatta meg Miska. Kilépett a színpadra és a következőket mondta: „Kedves közönségünk. Mi is szeretnénk megnézni a futballmérkőzést. Ezért hát, ha nincs ellene kifogásuk, gyorsan lezavarjuk az előadást, és mi is önökkel tartunk.” Ezért kedveltem őt olyan nagyon. Másszor egy laktanyába keveredtünk el. Szegény kiskatonákat kivezényelték: eridj verset hallgatni, nem­csak kenyérrel él az ember. Igen ám, de a kultúrfelelős parancsnok, meg a hadgyakorlat-felelős parancsnok keresztbe szervezett egymásnak, és ez utóbbi hajnalban kivezényelte az egész laktanyát lőni meg kúszni-mászni. Jó, ha tízegynéhányan benn maradtak. Kérdezem Misát, hogy most mi a francot csináljunk. Mit csinálnánk, így ő, hát meghívjuk őket egy fröccsre a büfébe. így lett. A kantinban beszélgettünk egy kiadósat, és még szavaltam is néhány verset. Ez is megkapó. Egy alkalommal egyenesen a városi tanács elnöke látott vendégül minket. Szörnyű volt. A kompánia a helybéli előkelőségekből állt. Jelen volt a párttitkár, az iskolaigazgató, a körzeti orvos és becses felesége, aki dörgölőzni kezdett a nagy magyar költőhöz, Ladányi Mihályhoz. Valami nagyon intellek­tuálist búghatott a molett hölgy Misa fülébe, mert egész este a nyelvét köszörülte rajta. Ez is megkapó volt egyéniségében. Ide kívánkozik még egy történet. Miskolczi Miklós Színlelni boldog szeretőt című drámáját játszottuk. Hasonlóképp jelen volt az előadásokon a szerző is. A darab a kettőnk beszélgetésével kezdődött. A próbák során hiányérzetünk támadt: kellene ide egy jó kis song. Felhívtam telefonon Misát a Puskin utcában, és kértem tőle, írjon nekem nyitó dalt. Jó, mondta ő, ha fizetsz nekem egy ebédet. Elmentünk hát a Szabadság térre. A benzinkút háta mögött volt egy borozó. Rendeltünk két sóletet és hozzá két nagyfröccsöt. Mire megettük, kész volt a vers, a Szeretetlen szeretők. Néha így írt verset, néha nagyon nehezen.

(Bozsó Bea interjúja– részlet –, kézirat)

*

– Kritikusaid közül többen is hibádul róják fel, hogy verseid megrekednek a mindennapos­ság szintjén, s hogy hangulatuk kiábrándultságot, keserűséget tükröz. A mi társadal­munkból való kiábrándultságot?

– Csak verseimben szeretek sarkítani, nem a nyilatkozatokban. De ha már rákezd tél, legyen. Annyian és annyit udvariaskodtak nyáladzva már ezzel a társadalmi formációval, hogy nem árt néha gorombáskodni vele. Az asszony verve jó.

– Hogy érted ezt?

– Az a helyzet, hogy az élesztő büdös – ugyebár, ha megszagoljuk de nincs nélküle kenyér. Ahogy az élesztőt beledagasztjuk a kenyérbe, úgy kell beledagasztani a kovászoló igazságokat a társadalmi állapotokba, mert különben ehetetlenné – élvezhetetlenné válik az egész. Tehát mindent, ami bajok forrása, nevén kell nevezni ahhoz, hogy megoldhassuk ezeket a társadalmi vagy emberi problémákat. Ilyen probléma most, hogy bizonyos ösztönöknek szabad utat engedtek. A szerzés ösztöne… Ha ezt a társadalom nem fogja meg, nem rend­szabályozza meg, akkor semmit sem ér az egész úgynevezett szocializált társa­dalom, még akkor sem, ha bizonyos rétegeknek ez nagy hasznára válik. A tulajdon mértéke az elidegenedéssel egyenesen arányos. További probléma az, hogy ha egy ipari mérnök pénzt akar keresni, akkor el tud helyezkedni egy maszek autószerelőnél, erősítve ezzel a törpetőkét. És mit tegyen egy vidékről elszakadt, munkásszállással vagy ágybérlettel beérő segédmunkás, ha pénzt akar keresni? Ugyanoda megy, az autószerelőhöz. És megint a törpetőke erősödik, és újabb élősdi réteg alakulhat ki. Meg kellene fordítani a menetirányt. Majakovszkij azt mondta: Induló balra. Netán. Egészséges ösztöneim alapján én is azt mon­dom: indulás balra.

– Milyen az általad elképzelt szocialista társadalom?

– Szocialistább.

– Párttag vagy?

– Nem vagyok párttag, talán nyugtalan és hebehurgya alkatom miatt, de nem vagyok kedvelője a házasságnak, a karácsonyi szeretetnek s a tetoválásnak sem, viszont évtizedek óta féltem a társadalmat a közösségtől való elkóborolástól, talán nem is ok nélkül.

– Mit tartasz a költészet feladatának és ezen belül a te feladatodnak? Milyennek ismered a kortárs magyar költőket?

– Elöljáróban annyit, hogy művészet és ezen belül költészet csak a társada­lom dolgaiba való beavatkozásból jöhet létre. Ez a fő feladata.

– Úgy érzem, hogy ezzel a válasszal majdnem egyedül állsz, hiszen mostanában sokan és sokat írtak arról, hogy a hagyományos költőszerep megkopott és megváltozott és hogy elfogytak a társadalmi érvényű cselekvési lehetőségek mind a költők, mind a fiatalok vonatkozásában.

– Hogy mennyiben formálódott át a hagyományos költőszerep, azon lehet vitatkozni. Véleményem szerint a költészetnek sosem szabad átalakulnia, és az igazi költészet a társadalomban élő ember szerves állapota. Beavatkozó jelenléte nélkül nincs művészet, csak placebo van. Néha magam is aggódom, ha irodalmi lapjainkat olvasva megérzem, hogy az új generáció nagy része megint az elefántcsont­toronyba-zártság problémáival küzd. Hogy csak ez az egyetlen problé­ma, ez a szűz­hártya­pengetés, ami érdekli őket. Igazi művészet ebből még nem fakadt, maradandó még kevésbé. Pedig a társadalom igényelné a költői cselek­vést, csak hát a költő is ember, s így lusta és inkább elviseli az ágytál bűzét, mint hogy elgyalogoljon a folyosó végéig. Én megértem azt az embert is, aki már unja, hogy sokat gyalogolt, de nem rokonszenvezek vele. Én nem voltam és nem vagyok hőstípus, így csak lázadtam a növekvő takonykór ellen, mint valami körzeti orvos, akinek nincsenek gyógyszerei. Ilyenkor az ember természetes megnyilvánulása, hogy elkáromkodja magát. Összegezve: a mai líra letért a hagyományról, „európaibb” utat keres. így aztán magyar szocialista költészet helyett előbb-utóbb kialakul egy színvonalas helyünk a világlírában – csak legyen még, aki olvassa. A költészet az egész művészet szíve. „Ha meghalunk, meghalt itt minden.” Előfordul, hogy időnként pacemakerek működnek, jelenségek veszik át a tulajdonságok helyét, de műszívvel ez sem megy sokáig.

– Mint téma, melyik számodra a legfontosabb, a legizgatóbb?

– Kimondottan csak a hétköznapi élet érdekel, a megismerés, a tapasztalás, a valóság. Az emberrel vele születik egy művészi érzékenység, rárakódik egy irodalmi kultúra. Én úgy vélem, a művészeti alkotó folyamatnak kétféle megkö­zelítése lehetséges: egyrészt az egyetemes irodalmi kultúra felől, másrészt a megismerés, a valóság felől. Én az utat járom és majd meglátjuk, kinek lesz igaza. Mindenképpen annak a híve vagyok, hogy a társadalmi valóság befolyá­solását csak a valóság felől lehet megközelíteni. Én a művészetet eszköznek tartom a társadalmi valóság megváltoztatására. Végső soron nem tekintem játéknak, holott játék, vagyis az ember játékos kedvét is kielégíti. Itt persze nem szabad megrekedni.'Akkor csinál az ember valamit, ha mondjuk oda lép, ahol a társa­dalomnak izgató, nehéz, befolyásolható vagy befolyásolandó pontjai vannak. Ha visszalép, akkor egy kispolgári életszituációban marad, és nem tarthat igényt arra, hogy nagyobb tömegekhez szóljon. A valóság megismeréséhez tartozik önmagunk ismerete is. Mélyen és véresen komolyan. Én például tökéletesen tudom, hogy mennyi az igazságérzet bennem és mennyi a hazugságvágy, mennyi a pénzsóvárgás és a nagyvonalúság, mennyi az alkoholizmus és mennyi a felkoholizmus. Szóval tisztában vagyok magammal.

– Ha ismered magad, milyen stílusirányzathoz tartozol, bírja-e egyáltalán Ladányi a beskatulyázást?

– A józanul gondolkodó nemzedékhez. Ide aztán bármikor beskatulyázhatnak.

(Koromtalan tüzek lobogása– Turistvándi T. János interjúja, részlet –, Új Tükör, 1984. XII. 2.)

*

BARANYI FERENC

– A nagy magyar literatúrában rendkívüli hagyománya van a skatulyázásnak. A mindenkori kritika és irodalompolitika már induláskor szeret címkét ragasztani az alkotó egyedekre. Barátságomat Ladányival ennek a skatulyázásnak köszön­hetem. Mi az anarchista című dobozba kerültünk. Akkor kezdtem érdeklődni iránta, amikor egy bugyorban találtam magam vele.

– Ez nyilván közös vagy legalábbis hasonló világnézetet jelent.

– Feltétlenül. Elképzelésünk szerint – és ezt ma is vallom –, a szocialista költő semmiképp sem lakáj. Határozottan kellemetlen figura. Nem zengi el odavetett koncokért az éppen hatalmon lévő apparátus himnuszát. Ellenkezőleg. Nagyon is nem­szeretem perceket okoz. Szándékosan belerondít a hamis ünnepek csinnadrattáiba. Ma is érezhető tévhit, hogy a szocialista költő a rendszer dédelgetettje volt. Sokkal inkább üldözött, mint más színű egyedek. Az akkori kul­túrpolitika sokkal inkább pártfogolta a formai hókuszpókuszokat. Azt a költésze­tet, amely intellektuális beltenyészet volt, amelyben a szakma eljátszadozott ön­magával. Az ötvenhatos nehéz idők után a líra volt az első és sokáig egyetlen olyan műfaj, amelyben az emberek valós, mindennapi gondjaikat látták viszont.

Őszinte, kendőzetlen beszéd volt ez, amelyben kimondattak a társadalom visszásságai. A hatvanas évek elején az irodalmi est felért egy népgyűléssel. Nem nyolc főnyi tömeg hullámzott a könyvtár kultúrhelyiségében, mint manapság, hanem öt-hatszáz ember is eljött. Zsúfolásig megtelt a kultúrotthon, mert az olvasók tudták, hogy róluk szólnak a versek. Ettől rettent meg a kultúrpolitika. Ladányi a magyar perlekedő költészet legjobb hagyományaihoz csatlakozott, ezért volt elviselhetetlen a másképp gondolkodók számára.

(Bozsó Bea interjúja – részlet –, kézirat)

*

SZTANKOVICS MAGDA, Ladányi Mihály első gyermekének anyja

– A rádióból tudtam meg, hogy Ruttkai Évát is aznap búcsúztatják Farkasréten, Miska temetése előtt néhány órával. Kétségbeesett düh fogott el. A hír hallatán végleg bizonyossá vált bennem: intézményes elhallgattatása a halálba is elkísérte. Hogyan is lehetett volna osztozni két ekkora fájdalomban? A híradásokban állandóan figyelmeztettek, hogy nem lehet autóval megközelíteni a temetőt. Iszonyú tömeg hullámzott az utcákon. Választhattak a Ladányi-tisztelők, a Ruttkait imádók, kit kísérnek el utolsó útjára, kinek adják meg a végtisztességet. Hosszú gyászmenet hömpölygött a nagy színésznő koporsója mögött. Miskát hevenyészve ravatalozták föl. Olyan sokan voltak, hogy én is csak rendőr segít­ségével jutottam be a temetőbe. A Ladányit kísérő gyászmenetben jóval keve­sebben voltunk. Baranyi Ferenc és Hárs György mondott néhány szót búcsúzul, s hullt a rög a koporsóra. Kisember volt szenvedélyes álmokkal, soha nem szűnő vágyakozással. Épp úgy élt, mint bármely halandó. Ha másért nem, ezért járt volna neki tisztességes végtisztesség. Joggal várom el, hogy lányom apjának emléke szép és tiszta legyen. A Farkasréti temetőben nincs síremlék. Csak egy kis földkupac és egy szerény fejfa jelzi: „Itt nyugszik Ladányi Mihály, 1934-1986”. Van valaki, aki a költészet napján egy nemzeti színű szalaggal átkötött virágcsok­rot tesz a fajfa tövébe.

(Bozsó Bea interjúja – részlet –, kézirat)