MEGMENTETT OLDALAK

A fiatalon, 1982-ben elhunyt költőnő hagyatékából közöljük ezt a két verset.

PINCZÉSI JUDIT

Katonák

Felkelünk majd, a mészárlás elült már,
vértájfün-vertek a hóban fölpakolva.
A vállunkra kötött sebeket
égetjük híradásul.
A szemünkre szíjazott pokrócot
rágyújtjuk homlokunkra.

Nem biztonságos a környék,
a füvek utcáját húsrablók járják.
A gyökértorzsa-téren megkéselték az Álmot.
Torkunkat ha nyitnánk, a Nap átharapja.

A remény kútjához indultunk,
rózsás vonatokon, azt mondták,
ránk vár a győzelem bora egy
határon túli pohárban.
Összetörni akartuk üvegből a kristályt,
ajkunkon tűzszilánkok jelölik.

Mikor feldőltünk a jeges úton,
a fürészkezek csapatban elvonultak.
Éjjel körülzárt árkokban ritkulunk,
magunkból magunkat elporlasztva.

Halálsikolyt felgyűjtő szívünket
megérti a kukoricacső.
Már szemünk sincs, már holdsugár sincs.
Már siratjuk a Lázat,
már szöknénk énekelve
a szilvafák közé,
fogni anyánk kezét,
mit nem rontott puskává az idő,
kardunk kenyeret szelne
a meszelt pitvaron.

Nem lobbanunk. Már halálunk előtt
megöltek minket a lángtervezők.
Hátunkat öleli sziporka-ágy,
de alvásunk szava érthetetlen.
Álmodunk, magyarázat nélkül,
úgy beszélgetve a fákkal,
ahogy tíz bárányt jelző ujj
gyerekkel beszél.
Arcunk alatt a kövek
otthonig csikorognak.
Emberek voltunk, ha vétettünk is.

Profanatio

Mert kezdetben az ember
teremté Istent
önnön akaratából
hitéből és félelméből
tenmaga képére.
Aztán egyes emberfia
szolgálatába állott
tenmagának,
hogy más emberfiát
szolgálatába vonzzon
s ne önnön kezével
vagy szellemével,
de tenmaga imádtatásával
nyerjen üdvözülést
ezen a földön
amiként ezt a mennyben
ígérte
más emberfiának.

S ez így vagyon öröktől
örökkön át –
                        Ámen.

ABLAK

Nguyên Du (1765-1820) a vietnami irodalom mindmáig legnagyobb alakja, a Kju regénye, avagy a meggyötört lélek sóhaja című remekmű szerzője. Itt közölt művét feltehetően élete utolsó éveiben írta song thất luc formában, melyet a magyar fordítás követ. A vers először jelenik meg magyarul formahűen, eredetiből készült prózai fordítás – Szegő László munkája – alapján.

NGUYÊN DU

A bolyongó lelkek idézése

Zápor hét hónapra hullik,
csontokra szél zúdít párát.
Őszi bánat száll ránk!
A tengericsuhék sárgák – árnyék,
nyírfák közt mit láték, hallgat.
Körtefára harmat, szívre
kín újabb kínt hintve,
élőre és holtra, íme, ráhull.
Rajtunk a halál úr, ég s föld
varázslata széttört, foszlik.
Tíz lélek halódik,
idegenben hánykolódik, nincsen
ki rajtuk segítsen, füstjei
s oltár nélkül tűnt fel végük,
elvész tehetségük
balgaságuk, büszkeségük elvész.
Nekik nem nyes kertész ágat,
ám gyógyít csalárd bajt, vétket
Buddha, ha övé lett
mind a tíz oly sokat tévedt vándor.
Ez hírnévre vágyón élt, halt,
csakhogy földi fény vak tenger,
a gőg kegyetlen ver,
a hatalom árként elnyel, gyilkol!
Tetőt eső piszkol, boldog
ki szerényebb sorsot választ!
A vagyon vért áraszt,
ármánykodás nem ád választ, bölcset.
Ez halálba görbéd, lelke
fej nélkül kerengve sí-ri.
Senki se jő, senki,
égő kínját csillapítni, ó nem!
Amaz, mint a hold fenn, büszkén
fénylett, napja tüntén lénye
formáz falevélre,
azt idézi keringése, hullta.
Leesett az urna, hajtű!
Legyen hűtlen vagy hű, gazdag
vagy szegény, ki meghalt,
vígan szólt ez, kesergett az fájón –
nem győz a halálon senki,
az élő felejti őket,
férfiakat, nőket,
évről évre mind tünőbbek, némák.
Mandarin, ki rég járt erre,
ítélő ecsetje sincs már.
Odalett a kincstár,
Kuan, Ko, Ji, Csou árnya kit vár máig? ¹
Pompa, vígság már nincs itten.
Csak kísértet libben, romház,
nem dalol a csontváz,
ház, ahol szerelem kószált, széthullt.
Nincsen ivadékuk – értük
szertartást se végzünk, botló
lelkűk, az imbolygó,
hol talál testre, hasonló tokra?
Ez haditerv foglya, elszánt
marsall volt, vért nem bánt, százat
ölt, kedve ha támadt,
megszállottja vad csatának, vésznek.
Ám enyészeté lett, ott van
a harctéren holtan, teste
nincsen eltemetve,
gazdátlan vár kegyelemre, rothad.
Esők záporoznak, villám
az éjnek kárpitján fénylik,
Vak bánat sötétlik,
szertartást ki készít nékik holnap?
Pénzt kuporgatónak torkán
nádié ha folyt, ritkán folyt le.
Nincs egy szál utód se,
szétfoszlik e pusztuló test gyorsan.
Mindenük mulóban, veszve
fényűzés, szerencse, bőség
ámító vesződség,
nem maradt semmi örökség, eltűnt.
A fizetett gyászfüst, vízcsepp,
oltár nem segíthet, ó, jaj,
mit se ér a sóhaj,
nem gondol itt e halottal gyásznép.
Vizsgát tett ez árnyék, ám hol
aki érte gyászol, vizsga
bizony nem tanítja,
hol rejlik sorsunknak nyitja, zárja.
Az éhezve, fázva holtig
pénzre pénzt rakott itt, boltja
fogta rút robotba,
s lelke távolban bolyongva jár-kél.
Szerencsétlen árnyék, futna
sírhelyéről, útra kelne
másik testért esdve,
de irgalmas füst felette nem száll.
Emez tengeren jár, szélnek
vág egy büszke ének hangja,
hullám elragadja,
teste a halak falatja, étke.
Azt kereskedése tönkre
teszi, attól görbe, púpja
hátán kinő újra,
csingafát vonszol az útra holtan.
Az nem hitt, csak zsoldban; tűzhely
háborúban tűnt el, rizs se
ment le torkán, íme,
ezer dam-nyi ² útra vitte kínját.
Marta csontjáig láng, teste
dárdától sebezve, tépve
hullt lidérces éjbe,
lelket ölő semmiségbe fázón.
Másikat virágzón, ifjan
adták el, most sírban, férje
sem megy nyughelyére,
gyermek sem idézi félve lényét.
Elvetélt reménység sorsa!
Rizslevest kortyolva olykor
van, ki reá gondol?
Ó, nők, mennyi kín öl, roncsol, pusztít!
Ez híd alatt bújik, koldul,
falun, városon túl, börtön
várja itt e földön,
lelke is szenved örökkön, folyvást.
Rettegték a foglárt, aztán
gyékénybe takarván haltak,
fal sarkában raktak
sírt a bebörtönzött rabnak, rongyból.
Ó, a kis porontyok, kiknek
születésük sír lett, senki
életre nem kelti,
nem fogja óvni, szeretni őket!
Fáról hullva törtek össze,
folyóba vagy földre estek,
kútba ereszkedtek,
tűzvészbe, árvízbe vesztek mások!
Öltek vizek, lángok, roppant
agyar, tigrisfog mart, ennek
csecsszopója senyvedt,
éhezői anyamellnek, hányan!
Jajongván magányban, hídja
Nai Hà-nak ³ már hívja őket,
bár különbözőek
életeik, honnan jöttek, szálltak!
Bozótosban várnak, fentről
hullnak, fellegekből, fában,
bokorban, virágban,
vagy itt e hidi magányban élnek.
Pagodában ima, ének, Buddha
vigaszt bánatukra kínál.
Volt életük sívár,
új sorsukban megint kín vár rájuk.
Mező vagy piac tanyájuk, nyögnek,
vihartól gyötörtek, bajjal
érkezik a hajnal,
világ elől bújnak nappal félve.
Nem rejtek az éj se, szédül
öreg, gyermek – végül Buddha
menedékét nyújtja,
hogy ne leljenek ujulva új kínt.
Sötétet fény pusztít, égig
négy óceán kéklik ⁴, zengve
remény végtelenje
Buddha erényét hirdetve eljő.
Vu Ti ⁵ a legelső, véle
tíz égtáj ⁶ törvénye, három
világ ⁷ jele zászlón,
tűnjön tőlünk lidércálom, rémkép.
Lássuk Buddha fényét, szutrák ⁸
szavától hazugság múljon,
gubóból kibújjon,
földi bajtól szabaduljon lelkünk.
„Tízezer kép együtt semmi.” ⁹
Buddhára nem lelni vétek!
Kiknek kéne étek,
koldusok ha kérnek, adj pénzt.
Gönc is arany, akként nyújtsad,
lássák megint újnak, szépnek.
Vándorát az égnek,
szegényét a lenti népnek pártold.
Hajön, gyújts világot, hívd be.
Könnyebbüljön szíve, Buddha
szivétől ujulva,
szent törvényünk megtanulva éljen.
Buddha mindenképpen megvéd,
bőség vagy szegénység bántson,
szent fénye sugárzón
szerteárad tíz égtájon nékünk.

                            SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

FOTÓMŰVÉSZET

SZARKA KLÁRA

A fotóművészet kanyargós útjai

Alighogy Arago, a kiváló tudós bejelen­tette 1839-ben a Francia Tudományos Akadémián, hogy az állam életjáradék fejében megvásárolta, és a világ rendel­kezésére bocsátja Jacques Mandé Daguerre úr kiváló találmányát, amellyel minden addiginál hitelesebben, a fény segítsé­gével megrajzolható a világ képe, s alighogy nagy felhajtás mellett Európá­ban és Észak-Amerikában először lát­hattak az emberek fotográfiákat, már el is kezdődött az áldatlan vita arról, hogy mi is ez az új találmány, és mire használható. Különösen attól fogva éle­sedett a polémia, amikortól már úgy lerövidült a felvétel ideje, hogy embe­reket is viszonylag gyorsan és könnyen le lehetett fényképezni. A korabeli la­pok lelkesen számoltak be a festészetet felülmúlóan életszerű portrékról: nincs az az ecset, amelyik oly hűen örökítené meg kortársainkat, mint a Daguerre fé­mesen csillogó ezüsüapjára másolt arc­kép, vagy a szinte ezzel egyidejűleg meg­született angol találmányon, a szülőaty­járól, Talbotról talbotípiának elnevezett, papírra sokszorosított fényképen elő­bukkanó arcmás. Sorra nyíltak a fotó­műtermek, a portréfestőknek gyilkos konkurenciájuk támadt. Kinek kellett már a lassan és nehézkesen készülő, ósdi olajkép? A polgár ettől fogva fény­képet akart magáról és családjáról. Ám a fénnyel festő fotográfus­mesterek (anyagi) diadalába hamarosan keserű­ség vegyült, a festők visszavágtak. A fénykép nem műalkotás, csak a termé­szet majma, állították. A fotográfus egy lélektelen géppel szolgaian másolja az éppen eléje táruló valóságot, hogyan is lehetne hát művész?

A portréfotósok ugyan továbbra is jól kerestek, s a korszerűsödő fényképezés mind többek és többek időtöltése s ke­nyérkeresete lett, a mindennapi élet szerves részévé vált, ám a kínos vád, amely elvitatta a művészi rangot a fo­tográfusoktól, évtizedekre összekuszál­ta a gondolatokat a fényképezők fejé­ben. Miközben jó részük, rájött arra, hogy az új eszköz a szabatos informá­ciócsere, a tudósítás, az illusztrálás ideális eszköze, mások mindent elkö­vettek azért, hogy megszabadítsák a fo­tót „földhözragadtságától”. Elképzelt, allegorikus jeleneteket illesztettek össze montázsszerűen a fényképekből, ké­sőbb bonyolult eljárásokkal festmény­szerűvé dolgozták át a nyers eredeti fotót, ellágyították az éles kontúrokat, csak hogy „igazi művészetnek”, fest­ményszerűnek látszódjanak a túl való­szerű fényképek. A fotóművészet jófor­mán az egész múlt században komplexusosan tévelygett, hogy megtalálja az utat a nagybetűs Művészethez.

Végül, persze, nem ott találta, ahol a leginkább kereste.

*

Századunk első éveiben még javában dúlt a nevükben is festőkhöz igazodó piktorialisták és szecessziósok által ki­mesterkedett eljárások divatja. Bonyo­lult, egyedi módszerekkel változtatták el a fotókat, hogy még a szülőatyjuk sem ismert volna rájuk. E korszak legünnepeltebb fotóművészeti alkotásai alig különböztek az impresszionista fes­tők műveitől. S bár már a fényképezés technikája odáig fejlődött, hogy tűéles rajzolatú képeket, akár pillanat­felvételeket is lehetett készíteni, a modern lencsék, gépek, nyersanyagok hidegen hagyták a fényképezők táborának nagy részét. A művészi ambíciójúak lágyított, manipulált képeket akartak készíteni, a műtermi portréfotósnak pedig egyálta­lán nem volt arra szüksége, hogy mo­delljéről és egyben megrendelőjéről annak esetleges hibáit is megmutató, túlzottan életszerű fotót készítsen. Re­tusáltak így is éppen eleget.

Hiszen addigra már azt a kevéske művészet-mázt is elvesztette a műtermi portréfotó, ami miatt a kezdeti évtize­dekben a festők úgy megharagudtak rá. Ekkor már jól bevált klisék alapján folyt a portrékészítés: az ifjú lány szű­zies, a politikus megfontolt, a katona bátor, s mindenki méltóságteljes volt a fotókon. Díszes hátterek és berendezési tárgyak fokozták a hatást: olyan lehes­sek, amilyennek látszani akarok. A megrendelő könnyed mozdulattal dob­ta el magától egyéni arcát, hogy egy (gyakran csak óhajtott) társadalmi ré­teg, csoport tagjának láthassa magát. Legalább a fotón. Éppen azt veszítette el a fényírás a műtermekben, ami leg­sajátosabb sajátja volt: a semmi mással össze nem téveszthető egyedi hiteles ábrázolását.

Annak idején hiába lelkendeztek hát a lapok a fényképezőgép hitelességéről, a festők kenyerét nem a fotó kérlelhe­tetlen realizmusképessége vette el, sok­kal inkább gyorsasága, olcsósága, má­solhatósága. Hiába javult meg az em­beriség nagy tükrének foncsorozása, az embereknek eszük ágában se volt bele­nézni. Ha maradt valamilyen egyéni vonása a műtermi portrénak, egy zilál­tabb hajkorona, ismerős anyajegy, rán­cos homlok, azt könyörtelenül eltüntet­te a retus.

Az üzlet jól ment, a fotóművészet pe­dig láthatólag kézen fogva járt a képzőművészettel. A hivatásosak gyakran még anyagilag is támogatták az egyre na­gyobb számú művészkedő amatőrt. Ak­kortájt már annyira másik, csinált világ volt a fotóművészeké, hogy semmiféle konkurenciát nem jelentettek a hivata­los iparosoknak. S mivel művésznek akkor már egyeden komoly műterem­tulajdonos sem gondolta magát, leg­alább pártolni kívánta a művészetet, melyhez egykoron majdnem köze volt neki is.

Fotóklubok és szövetségek alakultak, fényképészeti szaklapokat adtak ki, szakkönyvek jelentek meg – sokszor ép­pen a hivatásosak műpártolásának kö­szönhetően –, nagy fotókiállításokat szerveztek. Csak azt nem próbálta ki még igazán senki, mire képes a fotó mint kifejezési eszköz. Fényérzékeny anyag, fotómasina és a fényképező em­ber, csak úgy magában, mire mehet?

*

Vagyis kipróbálták már néhányan, ép­pen csak fogalmuk nem volt arról, mi­lyen jelentősége lehet a fotográfia to­vábbi fejlődésére. Hiszen nem voltak ők sem hivatásos fotósok, sem igényes műkedvelő amatőrök. Csak úgy fény­képeztek.

Már a 19. század vége felé tudtak olyan fényképezőgépeket gyártani, ame­lyeket állvány nélkül kézbe lehetett ' venni, s az utcán, a parkokban, lóver­senyen vagy akár a strandon úgy lehe­tett velük fényképezni az embereket, hogy azok, ha nem figyeltek, észre sem vették a fotográfust és a masináját. Be­köszöntött az ún. detekív­kamerák di­vatja. Az egyre kisebb és könnyebb gé­peket akár el is lehetett rejteni, kabát alá, cilinderbe, sétabot végébe, cigaret­tásdobozba és még számtalan elképesz­tő helyre, s kezdődhetett a képvadá­szat. Már nem kellett megállítani és megmerevíteni a lüktető, rohanó, vál­tozó életet, „röptében”-el lehetett csíp­ni a témát. Amelyik ezúttal, ha nem is hevert, de az utcán volt. Ezek a kalan­dos, izgága lesipuskás fényképezők bol­dogan barangoltak az utcákon s azokon a banális és szokványos élethely­színeken, amelyeket mindenki olyan jól ismert. Csakhogy még nem fényképe­zett le! Helyesebben, a maga kereset­len, beállítatlan, hamisítatlan valóságá­ban még nem. Később nem véletlenül nevezték el a fotográfiának ezt az ágát „utcai fényképezésnek”.

Az utcai fényképezés sok tanulsággal szolgált. Megmutatta az embereknek a saját igazi arcukat, most végre olyan­nak láthatta mindenki magát, amilyen­nek a többiek ismerik őt. Ennél is fon­tosabb volt azonban, hogy egy csapásra kiderült a fényképeket nézve, hogy az a jól ismert hétköznapi környezet, amelyben élünk, a fotó által időtlenné merevítve, a puszta dokumentáláson túlmutató jelentést is kapott. Kiderült, hogy vannak olyan csomópontok tér­ben és időben, amelyek mellett az ál­landó változás – az életünk folyása – miatt szinte vakon elmegyünk, ám ha fényképen újra elénk tárják, hirtelen meglátjuk benne a társadalmi, politi­kai, esetleg művészi tanulságot. Később egy nagy fotós, Henri Cartier-Bresson „termékeny pillanatnak” nevezte ezeket a csomópontokat. Ám nemcsak ezek a termékeny pillanatok, hanem az élet minden addigi momentuma újra érde­kes és csodálnivaló lett a fényképeken. Nem véletlenül ágazott el az utcai fotó műfaja a századfordulón születő sajtó­fotó felé. Attól fogva csaknem hat évti­zedig, míg a fotózsurnalizmus virág­zott, a fotóriporterek legjobbjai, a hírek szállítása mellett, fényképezőgépükkel felfedezték – elsősorban a magazinolva­sók számára – a világot és az embert, amint mindennapjait éli. Az olvasók so­káig nem unták meg a hétköznapi té­májú képsztorikat.

*

Századunk első évtizedeiben a merész, újító avantgárd irányzatok fenekestül felfordították, a képzőművészetet, meg­jelent a szédítően korszerű ábrázolási mód, a mozgókép is. A fiatal és tehet­séges fényképészek sutba dobták az ad­dig csodált, megunhatatlan „nemes el­járásokat”, amelyekkel a fotókból imp­resszionista festményeket varázsoltak, és örömmel vállalták a fényképezés technikai lelkületét.

Az új, technikai világot akarták látni és láttatni. Az anyagot, a textúra szép­ségét, a formákat és az élet egyre érez­hetőbb dinamizmusát, a nagyvárost kí­vánták ábrázolni a fényképezés sajátsá­gosán objektív módszerével. Az utcai fotóhoz hasonlóan ők is az ismertet, a hétköznapit választották témául, csak­hogy – sokat tanulva a filmtől – nem szokványos módon ábrázolták azt. Min­dent kipróbáltak a fényképezőgéppel és a nyersanyaggal, amit addig még nem: madártávlat és békaperspektíva, döntött horizont, szuperközeli, az egészt csak egy részletében megörökítő kompozíció és még annyi más újdonság jelentkezett a felvételeken. Fények és árnyékok játéka, világítási trükkök, el­lenfény és súrlófény – kiderült, hogy a fényképészet eszköztára hihetetlenül gazdag. S hihetetlenül széles az a skála, amelyen játszva művészet születhet fo­tómasinával is. Az utcai fotóból, a fotózsurnalizmusból, az avantgárdból ta­nulva talált magára a fotóművészetnek az az ága, amelyet – talán nem vélet­lenül – egyszerűen csak „tiszta fotográ­fiának” nevez a szakirodalom. Olyan ké­pekkel született meg, mint az egykori festőies szecessziós fotográfus, az ame­rikai Stieglitz alkotása, amelyik a téli hózáporban gőzölgő lovakról készült a New York-i utcán, vagy amilyet a mi Székely Aladárunk csinált Ady Endréről.

*

Micimackó megkérdezi az üregből be­szélőtől, hogy az vajon nem a nyuszi hangja volt-e, amit addig hallott. Nem, válaszolja a nyuszi, vagy legalábbis nem annak volt szánva.

Robert Capa, aki Friedmann Endre­ként született Budapesten, a világ egyik legnagyobb fotóriportere és haditudó­sítója volt. A második világháború front­jairól a vezető világlapokat tudósította. A felszabadult Franciaországban is fény­képezett, a győzelmi mámorban úszó Párizsban és a sok szörnyűség miatt el­keseredett, bosszút érző vidékiek között. Egyik képén a feldühödött tömegtől övezve egy kopaszra borotvált fejű ifjú nőt – német katonától van gyereke – kísér a rendőr. Kezében a csecsemővel, rettegve és szégyenkezve, lehajtott fej­jel, gyermekét védelmezőn magához szorítva oldalra sandít, és sietve lépked a kockakövön. A gúnyos és fenyegető arcú, kiabáló emberek szinte bármelyik percben összelapíthatják, agyontapos­hatják. Torokszorító, időtlen dráma. Hírképnek készült annak idején.

Más: a képen szinte semmi sem lát­szik, csak az egymás vállát ölelő, fekete bőrű, ifjú pár portréja. Finoman simul össze az arcuk, miközben nagy, szomorú és okos szemükkel ránk néznek. Kellemes, intelligens arcuk, szinte hibátlan, csillogó fekete borük a rafinált és gon­dos, ám a laikus számá­ra érzékelheteüen meg­világítástól még szebb lesz. Az emberi nem szép arcával ajándéko­zott meg minket a kép készítője. Bruce Davison az elsők között készített a Harlemben elmélyül­tebb fotóesszét az otta­niakról. Képeit a szociofotó műfajához so­rolják.

Az idős Josef Sudek szinte ki sem mozdult a házából. Gondolkodott, bámészkodott, miközben kertjét dzsungelként nőtte be a gazdag növényvilág, s műtermében őserdei káoszban sorakoztak a doboz­hegyek, amelyekben fotók, lemezek, negatívok, vegyszerek várták türelme­sen a sorsukat. Sudek alig fogadott lá­togatót, napjai szinte mindig ugyanúgy folytak. Csak a fényképezés érdekelte. Örökkévalóan fontos képein pár tucat motívum váltakozott, kertrészletek, pá­rás, eső áztatta ablakok, száradó virág­csokor a párkányon. Pár négyzetméte­res világából választott témáival az em­beri lét legalapvetőbb kérdéseiről érte­kezett. Lehet, hogy soha életében nem ejtette ki a művészet szót.

Más-más úton járt a fotográfiában Capa, Davison, Sudek. De mindegyi­kük eljutott céljához.

VOX HUMANA

ВARANYI FERENC

Jubiláló Jóskák

A dalszínházakban a tenoristák a leg­nagyobb sztárok. A szerzők a hősszerel­mes szerepeket rendszerint tenor hang­ra írják, így aztán minden képzeletet felülmúló népszerűség jut ki a legma­gasabb férfihangosztály képviselőinek.

Három kiváló magyar tenoristáról szeretnék most írni. Egyikük már nem él. Az a közös mindhármukban, hogy József névre hallgatnak, és hogy mun­kássorból küzdötték fel magukat ünne­pelt operasztárrá.

1.

Az ötvenes években vonatokhoz kötött bejáró diák voltam, mégis az Opera­házban ért gyakorta az este. A kettő forint ötvenes kakasülőnél persze nem futotta többre akkortájt. Ezeken a je­gyeken, amelyek a harmadik emeleti oldalülésekre szóltak, olvasható is volt mindig: erről a helyről a színpad nem látható. A színház tehát nem árult zsák­bamacskát.

Pontosan emlékszem: ötvennégy feb­ruár másodika keddi nap volt. Nekem ünnep, mert újra az Operában lehet­tem. A Lohengrint adták. Ültem a har­madik emeleten és vártam a hozzám felszálló hangokat. No, jöttek is. Köz­tük egy tenor, amely szinte megcsapott az erejével. Mindvégig a székembe tag­lózott, nem volt erőm otthagyni az elő­adást és elutazni a tíz negyvenessel. Az éjszakát a Nyugati pályaudvar kultúrvárótermében töltöttem. Ezt tette ve­lem a címszereplő: Joviczky József.

Amikor végre meg is láthattam, egyáltalán nem hatott Lohengrinnek. Inkább a kardját kovácsoló Siegfriedhez hasonlított. Az is volt: kovács. Ha­jókovács a város parti peremén. Onnan kevesek kerültek fel az operaszínpadra. S akinek mégis sikerült, annak egy éle­ten át nagyobb harcot kellett vívnia a képzetlenség vádjával, mint a legnehe­zebb szerepekkel.

Újpesten született 1918. március 26-án. Most lenne hetvennyolc éves. Ne­mes matéria volt, „minden más táján a világnak szent dalnok lett volna belő­le”. Ha nemcsak Walter Margit és Maleczky Oszkár útravalóját éli föl az öt­venes évek vasfüggönyén innen, ha­nem nagy hírű külhoni specialisták táplálják a tehetségét, a legnagyobb Wagner-énekesek között ünnepli a vi­lág. Ám ez a sötét tónusú hőstenor így is maga volt a csoda.

És most, kereken tíz esztendővel a halála után ismerjük csak el, hogy nem csupán három napig tartott…

2.

Egyszer Fodor Lajos nagyon elmarasz­talt egy fiatal tenoristát Bánk bán-ala­kításáért. Cikke végén azt írta, hogy még az is jobb lett volna, ha az idős Simándy József bejön a színpadra és prózában mondja végig az operaszerepet, mert akkor VALAKI lett volna a színpadon.

A fiatal tenoristát illetően talán nem volt igaza Fodor Lajosnak. Ám azzal, amit Simándyról írt, maradéktalanul egyetértek: már a puszta megjelenése is esemény, stílusa van annak is, amely mindig rímel az énekesi produkció­val… Pontosabban: ahhoz, hogy Si­mándy József hangját teljes szépségé­ben élvezhessük, látni is kell őt. Ha ugyanis csak a hangját hallja az ember, lírai vagy spinto-tenornak érzi Simándyt. Ha látja is – nyomban hőstenornak érzi, annyira daliás a megjelenése.

Olyan énekes ő, aki egész lényével énekel. Ha rádióban vagy hanglemez­ről a puszta énekhangját halljuk csu­pán, csak akkor „ugrik be” a személyi­ség egésze, ha vizuális emlékünk is van róla. Minden frázisához arckifejezések, tekintetek és gesztusok emlékképe sze­gődik. Simándy énekművészete tehát csakis teljességében, a művész egyéni­ségének összes jellemzőivel együtt ér­vényes.

Eredetileg autószerelő volt a Szürke-taxinál, és Schulder Jóskának hívták. Aztán végigjárta a kötelező énekesi sza­márlétrát: 1939-ben kardalos segédszí­nész lett a Városi Színházban, 1940-ben felvették az Operaház kórusába. Szólót Szegeden énekelhetett először, 1946-ban. Ám ott úgy énekelte el Don Jósé szerepét a Carmenben, hogy a budapes­ti Operaház hamarosan visszaszippan­totta volt kóristáját, de már korántsem kóristának: 1947-től, harmincegy esz­tendős korától szinte töretlenül az él­vonalhoz tartozott, három hosszú évti­zeden át. És még most is énekel olykor kisebb rendezvényeken, a termete ma is szálfa, hátát nem hajlította meg az évek súlya, még az alattomosan nehézkedő, kritikus éveké sem annak ide­jén… Jó ideje nyugdíjas már, de szá­mára a nyugalom most sem egyenlő a tétlenséggel.

Az idén szeptemberben tölti be nyolcvanadik életévét. Érje annyi öröm, mint amennyit ő adott a közön­ségnek pályafutása során.

3.

Számos énekes akadt a múltban, akit a rádió tett elsősorban híressé. Manapság inkább a televízió sztárol, ha úgy hozza a sor. Emlékszem: az 1968-as táncdal­fesztiválon kitört a botrány. Húsz per­cig állt az adás, mert a zsűri lepontozott egy tetszetősen éneklő csepeli munkásfiút. A közönség – amelynek nagyon tetszett a produkció – tombolt és reví­ziót követelt. Az ország ekkor tanulta meg Kovács József nevét.

Akkoriban jót mosolyogtam rajta: ez is egyike lesz azoknak, akiknek a dicső­sége igencsak tiszavirág-életű. Tévedtem. Kovács József nagyon komolyan vette az énekesi hivatást: szorgalmasan ta­nult, képeztette a hangját – és hama­rosan nagyszerű operettbonviván lett belőle. Ám még itt sem állt meg: titkos vágya mindig is az operaszínpad volt – hát oda is feljutott két évtizeddel ez­előtt. Igaz, nem hazai földön, hanem az ausztriai Grazban, mert saját hazá­jában az lehet a legkevésbé próféta, aki a skatulyájából sem átall unos-untalan kilépni… Nálunk ha valakit egyszer már besoroltak táncdalénekesnek, az ne merészkedjen fel az operaszínpadra, mert azon nyomban a csizmát és az asztalt kezdi emlegetni mindenki.

Kovács József szabályosan kiszerző­dött tehát a grazi operához, ahol aztán évekig ő volt az egyik vezető tenorista. Sokáig kellett Európa különféle opera­színpadain sikert sikerre halmoznia ah­hoz, hogy végre itthon is operaénekes­nek ismerjék el.

Itthon ő alapította meg az Interoperettet és ma is sikeresen működteti. Mű­vészete mostanra teljesedett ki igazán.

Most májusban töltötte be ötvenedik életévét. A legjobb barátaim közé tar­tozik – mit kívánhatnék hát neki?

Talán azt, hogy még újabb ötven évig segítsen nekem elvinni ezt az arisztok­ratikusnak híreit műfajt – mármint az operát – azok közé, akiktől a szívét kap­ta Csepelen.

És akik most is a magukénak érzik őt.

MÉRLEG

MAGYAR ZOLTÁN

Márai hazamegy

Az ellentmondás, mely a dolgozat címe és a tárgyalt mű, az Egy polgár vallomá­sai között feszülhet, alighanem csak lát­szólagos… Hisz az előttünk lepergő élet (vagy annak egy része) nemegyszer óhatatlanul lelassul, megpihen, meg­mutatja magát. Szembesít, szembesül és emlékezik. Felidézve valamit, amit akár kultúrának is nevezhetünk (elvégre az is), és amely nagyon is hasonló tud lenni, akár Prágában, akár Lembergben, akár Dubrovnikban próbáljuk fel­idézni, rekonstruálni, esetleg megélni. Újra élni. Ha lehetséges még egyálta­lán. A fent említett példák a térbeli távolságot kívánták érzékeltetni, s a minőségit már csak azért sem, mert ilyen árnyalatnyilag létezett csupán, ám lényegileg nem. Akkor legalábbis igaz mindez, ha e térség lényegéről kívá­nunk elgondolkodni. így hát mellékes­sé válhat az a kor, az a korhangulat (ez a korhangulat), mely a létező szemszö­géből éppen meghatározónak tűnik. Talán ezért lehetünk valamelyest máig is optimisták.

Az, hogy a mű mégis egy adott kor felidézése köré szerveződik, mondhat­ni, kézenfekvő: polgárnak lenni akkor­tájt valóban azt jelentette, hogy polgár­nak lenni. A szó nem egy bizonyos ki­sebbségit jelentett, nem megtűrt, hasz­nos bogarat, talán még adott típust, réteget sem, hanem inkább egyfajta kö­zeget. Egy századokon keresztül csi­szolódott, látszólag száraz és lélektelen életkeretet – és munkát. Nem véletle­nek Thomas Mann példái, hisz valóban így volt, így lehetett. A művész alkotni, teremteni akart, a polgár „mindössze” megőrizni, és általa felmutatni valami hasonlót. „A művész élménye a művelt­ség. A polgár számára az idomítás cso­dája a műveltség” – idézhetjük Márait is, mintegy.

Az első világháború sok tekintetben ennek, s az ezzel összefüggő fontos ér­tékeknek vetett véget, érvényét vesztve bizonyos időre a Márai által is eszmé­nyített „európai hazafiság”. Véget vet­vén egyúttal annak a történelmi Ma­gyarországnak, melyhez az író ezer szállal kapcsolódott, s melynek fájdal­masan elégikus visszaidézése még meg­annyiszor felbukkan műveiben. Legjobb példa minderre a Szindbád hazamegy (1940). Szindbád-Krúdy újra és újra út­ra indul, míg aztán egyszer… végül is… hazamegy. S nála ez az otthon még évtizedek múltán is Kassát jelenti.

Kassával, s csak mellékesen a kassai gyerekkor felidézésével, kezdődik azEgy polgár vallomásai is. Már-már elem­ző alapossággal veszi szemügyre, szá­molja elő e letűntnek is mondható világ megannyi reliktumát. A bankot, a szer­kesztőséget, a kirándulóhelyeket, a nyilvánosházakat, lakásukat – ragozván egészen a berendezésig, s az ott fellel­hető könyvekig; a személyzetet, a szinte családtagnak számító szakácsnőt épp­úgy, mint az egymást oly sűrűn válto­gató cselédeket. Legkevésbé talán ép­pen az oly gazdag történelmű város múltjáról tesz említést, s ha igen, akkor is inkább a család halottain keresztül.

A rokonok „enumerációjához” távol­ról eposzi képzetek társulhatnának, ha nem tudnánk azt, hogy mindez szintén ama számbavétel eszköze, mely hovato­vább egyszerre lesz módszer és cél. A svájci zenész, a pesti nagybácsi, a vénlányok életén végigvezetve azok a bizo­nyos polgári sorsok szivárognak elő, melyek természetesen hasonlatosak a szerzőéhez, és mégis másak, vágyottan-riasztóan másak. Ám itt a kapocs még­iscsak inkább megtapad, mint akár a bank hátsó udvarának emlékfoszlányai. S mégis, mi marad belőlük: „nevek […], fényképek, egy száj, egy szempár, kézmozdulatok, néhány bútordarab, s néha az idegek útvesztőjében valami­lyen zavar és tétovaság, hogy az ember nincsen teljesen egyedül, s köze van anyaghoz és erőhöz, melyet személy szerint kapott ajándékba és személye­sen köteles továbbadni egy emberben vagy cselekedetben…”

Mintegy száz oldalon keresztül tart ez a kikerülhetetlen alapozás, mely ah­hoz kelletik, hogy a továbblépés, a vál­tozás némi epikai hitelt kapjon. Az is­kolai éveket az i§ú személyes kapcso­latok sokaságán át járja ki. Formálják, tudatosítják ezek a főként érzelmi s csak részben intellektuális hatások. Ki­válóan jellemzi Márai egy fiatal pap, az intézet szellemi irányítójának a kamasz Máraira gyakorolt hatását, mely a ra­jongástól „indokolatlan, sötét izzású el­lenérzésig” terjedt. Az ilyen kapcsola­tok máskor is gyorsan felszámolódtak. Később okolja meg, hogy miért. Két­ségbeesetten védekezik, ha utat keres­nek a magányához: „Az író életeleme a magány”. S ha mégis barátokra tesz szert, az pusztán fizikai szükségletnek tekinthető annyiban, amennyiben a min­dennapok kommunikációját értjük raj­ta. Ám az ilyen világ óhatatlanul ráne­hezül az érzékenyebb lelkületekre, s idővel az elviselhetőség közelébe kerül. A megoldási alternatívák között a szö­kés éppúgy szerepel, mint az öngyil­kosság. Márai most még (tizennégy évesen) a szökést választja. „Egy dél­előtt elindultam a nagybátyám kastélyá­ból, hogy soha többé ne találjak, sehol és senkinél, haza… Ez a menekülés­vágy azóta is kísért, bizonyos életkor­szakokban kitör rajtam, felrobbantja életkereteimet, botrányos helyzetekbe, félszeg válságokba sodor.”

A „kitörés” már-már freudi pontos­sággal jelenik meg előttünk.

„Torkomszakadtából ordítani kezd­tem, mint egy sérült állat, s egész tes­temmel – tizennégy éves voltam, fejlett és erős kamasz – egy kulcsra csukott ajtónak vetettem magam. A roham nem tartott sokáig, de teljesen kimerí­tett. Künn a kertben elhallgattak a han­gok; a padlón feküdtem, mozdulatlanul, aztán lassan vánszorogni kezdtem a szobában; ezekre a percekre élesen em­lékszem. Majd megint homályos lesz minden, az »élmény« emléke törede­zett, hiányos marad, egyes cserepek örökre elkallódtak. Azt sem tudom, ho­gyan jutottam ki a szobából, engedett-e az ajtó vagy az ablakon át?… Csak azt tudtam, hogy nem bírom tovább és el kell mennem innen; örökre és jóváte­hetetlenül ki kell törnöm innen, ebből a családból, rokonaim közeléből; s ret­tenetes kétségbeesés fogott el e gondo­latra. Azt hiszem, szerettem volna ma­radni, valamilyen csodában reményked­tem; de tudtam, hogy nincsen csoda, s most már egész életemre egyedül kell maradnom. Átmentem a kerten, sietség nélkül, s nem találkoztam senkivel; tud­tam, hogy minden lépés véglegesen el­visz innen, visszatérés nincsen, talán csak mesterséges és erőszakos megol­dások, melyek időről időre egyensúly­ban tartják életemet s viszonyomat a családhoz. Ezt az elszakadást a legtöbb ember elszenvedi, de nagyon sokan szerencsésebb és simább feltételek mel­lett. A kertben már nyugodtan men­tem, mint aki tudja, hogy nincs emberi erő, mely megállítaná ezen az úton; s valamilyen fonák céltudatossággal, mert nem »valahová« igyekeztem, hanem el valahonnan; de feltétel nélkül, minden következménnyel. A kert üres volt, a család rövid idővel elébb elvonulhatott a gyümölcsösbe vagy a méhes közelébe; az országúton mentem, délelőtt tizen­egy óra lehetett, augusztus végi, nagyon forró nap; a földeket learatták már, a cséplőgép zúgott a majorság kö­zelében. Estig mentem így.”

Ám ezúttal még a családi kötelék, az apa (a könyv lapjain később egyre in­kább csodált apa) az erősebb. És a pesti iskola mint megoldás néhány évre való­ban célszerű sebtapasz. Hogy a var még­is felszakad, annak egy történelmi ka­taklizma is oka. Avagy azok sorozata, Nyugatra késztetvén az alig tizenkilenc éves ifjút. Kissé váratlan, de nagyon is logikus és megtervezett a könyv első részének zárlata. A nyár, melynek em­léke feldereng a táj fölött, a ’14-es év nyara. Kellemességében megszokott, kényelmes, „bőséges, ünnepélyes, a nyár érett békéjével aláfestett, beérke­zett polgári ünnepélynek készült ez az eljegyzési délután…” Szinyei Majálisa csordul tovább a gondosan részletezett sorokban, hogy aztán a befejezés egy­szerre legyen baljós, éteri és kegyetle­nül kijózanító:

„Asztalhoz ültünk, mikor az alispánt elhívták a kertbe. Megyei huszár állott odalenn feszes vigyázzban, és levelet adott át neki.

Föltépte a levelet, visszajött a tornác­ra, megállt a küszöbön, hallgatott. Na­gyon sápadt volt; fekete Kossuth-szakállt viselt; s ebben a gyászkeretben ha­lottfehéren világított most riadt arca.

– Mi az, Endre? – kérdezte apám, s eléje ment.

– Megölték a trónörököst – mondta, s idegesen legyintett.

A nagy csendben a cigányzene olyan közel hangzott, mintha itt a kertben játszott volna. Az asztal körül, kezük­ben a hagymamintás csészékkel, moz­dulatlanul ültek a résztvevők, valami­lyen holtponton megmerevedett moz­dulattal, mint egy némajátékban. Apám tekintetét követtem; tájékozatlan pil­lantással nézett az égre.

Az ég világoskék volt, híg nyári-kék. Bárány­felhő sem úszott rajta.”

A távozót ez a nem mindig kibékít­hető, nyugatnak tartó keletről jövő ket­tősség kíséri végig a kötet második ré­szében. Még akkor is, ha az elkövetkező kétszáz oldal már egyértelműbben kor­hoz és időhöz köthető, mint az addi­giak. Művészileg néhol kimunkálatlannak hat, de hát azt a bizonyos forrongó változatosságot, mely Lipcsétől Párizsig elkísérte, pasztellszínekkel szerencsé­sebb volt ábrázolni, semmint éles kon­túrokkal. De hová is igyekezett valójá­ban? S egyáltalán, mi az, hogy Nyugat, és mi az, hogy polgár, polgárnak lenni? Az érkező magabiztossága furcsa kevert érzésekkel viaskodott; inkább máshonnaniságával, mint másságával, bár ez utóbbi is mint kérdés, tovább gondolni készteti: „Zavartan éreztük, nagyon fi­nom idegekkel, hogy polgárnak lenni nem egészen ugyanaz Nantes-ban, mint Kassán – s mi odafent, a mi »nagy urbanitású« felvidéki városainkban, vala­hogy kínos-lelkiismeretesen voltunk pol­gárok, úgy iparkodtunk, mint az emi­nens diákok, valósággal szorgalmi fel­adatokat végeztünk polgáriasságból, ernyedetlenül civilizálódtunk. Nantes-ban valószínűleg éppen csak éltek az embe­rek egy életformán belül, különösebb osztály-becsvágy nélkül.”

A kérdőjel akár kihívásnak is tekint­hető. „Nyugtalanul néztem körül. Féltem és feszengtem, mint diákkorom­ban, mikor valamilyen nehéz tantárgy­ból, magánszorgalomból és a többiek bosszantására jelesre akartam felelni… Szentül eltökéltem, hogy jelesre felelek Európából.”

Lipcse, Frankfurt, a weimari Német­ország csakhamar kipipálandóvá vált ilyen értelemben. A diák, a publicista belekóstolt saját korába, s a szellemi áramlatok (Max Reinhardt színháza, Georg Kaiser expresszionizmusa, Trakl és Benn költeményei, Kafka) leginkább művészi formában érték el. Maga is művésszé lett. A szökés kitörésbe tor­kollt. „Berlinben váratlan kaland kezdő­dött számomra: az ifjúság kalandja…” S valóban, két éven keresztül maga is anarchista művész módjára élt; írt és élt, élte azt a bizonyos sodró és zakla­tott, boldognak és visszavonhatadannak is mondható életet, mely ezekben a há­ború utáni években olyannyira sajátja volt kora Németországának. Kávéhá­zak, bálok, eszmék és szerelmi viszo­nyok kavalkádja kavarog ezeken a la­pokon, mely akár ki is merevíthető, és a kép lebegővé válik. Mert ez a min­denkori fiatalság képe, az „ifjúság ka­landjáé”, mely alighanem tértől és idő­től független, s még az is lehet, hogy örök… amennyiben kellő érzékenység­gel közelítünk magához az úgynevezett élethez. S mindezt Márainak nem „csu­pán” megélni és megérteni, de megírni is sikerült.

„Most már tudom, hogy az ifjúság nem idővel lemérhető életszakasz, egy­szerűen csak állapot, melynek kezdetét és végét nem lehet évszámokkal jelölni. Az ifjúság nem kezdődik a pubertással s nem végződik egy bizonyos napon, mondjuk, negyven­éves korunkban, vi­rágvasárnapján, dél­után hatkor. Az if­júság, ez a különös, egyál­talán nem »vi­haros« életérzés, meg­történhetik velünk, mikor legkevésbé figyelünk reá s leg­többször, mikor nem is készültünk fel hozzá s nem is várjuk különösebben. Szomorú, tiszta és önzetlen állapot ez. Erők sodornak, melyekkel nem vitázol. Szenvedsz is tőle, kissé szégyelled is, szeretnél mielőbb túlesni rajta, »felnőtt«-nek lenni, szakállal, bajusszal, el­vekkel és kegyeden-félreérthetetlen emlékekkel. Egy napon felébredsz s más a világítás körülötted, más a tárgy jelentősége, a szavak értelme. Útleveled adatai és tested erőtartalékai szerint még fiatal vagy; talán férfi sem lettél még közben, az igazi, a kiábrándult és felelős értelemben. De az első ifjúság, az a szendergés, az a sértődött-ártatlan állapot már megtörtént veled. Valami más kezdődött helyette, az élet egyik felvonásköze elmaradt. Varázslatból éb­redsz és csodálkozol. Olyan »aprés«-ér­zés ez, nem hasonlít semmiféle testi él­ményhez, de penetráns-keserű, kiáb­rándultság illan az alján. Amíg tart, csaknem sebezhetetlen az ember.

Berlinben félreérthetetlenül elkezdő­dött számomra az ifjúság, az az állapot, melyet később az életben ezen a néven követelt vissza az ember. Mindennap arra ébredtem, hogy kezdődik szá­momra valami. Nem volt éppen ünne­pély, ami így kezdődött és tartott egy ideig Berlinben; de nem volt hétköznap sem. Átmeneti állapot volt, rendkívüli szertartásokkal, különös jelmezekkel, ünnepélyes fordulatokkal. Berlinben, ahol körülöttem senki nem ért rá sem­mire, egyszerre mindenhez volt időm.”

Talányos és a mű szempontjából sem kellőleg indokolt, hogy miért oly elna­gyolt az újabb változás leírása. „Egy na­pon telefonált Lola, hogy megérkezett Kassáról, és szeretne beszélni velem.” Ennyi. Pedig a szerelem kisvártatva há­zassághoz vezetett, és egy újabb város­hoz. Ez volt Párizs, ahová feltehetőleg a felesége menekítette az akkor már (saját bevallása szerint) züllött és alko­holista férfit.

„Párizsi tartózkodásunkat három hétre terveztük, de aztán hat évig ma­radtunk.” És ezzel nagyjából el is mond mindent az ott eltöltött hat évről. A korábbi jólét után ezek a nyomor és a kisegzisztencia évei, a bizonytalanságé, amely egyfajta idegenségből adódott. Franciaország a franciáké – máig is. Ám a kozmopolita Berlin után ez a másik egyre inkább látszatnak, kimunkált rek­lámképnek tetszhetett. „Nesztelenül él­tünk közöttük, még mindig úgy, mint az első héten, készen az elutazásra, s mint akik rövid látogatásra érkeztek csak; talán nem is érdemes kicsomagol­ni… S az évek múlása is csak annyiban hozott változást, hogy »néha már jó he­lyen nevettem«.”

A hazatérés mégis csak évek múltán következett be. Nem tudni, miért ilyen későn. Minderre Márai maga sem ad választ. Az író hirtelen döntésként tün­teti fel a hazatérést, valójában fokoza­tosan kapcsolódott be a magyar szel­lemi életbe (Szegedy-Maszák). Budai lakása, a pesti kávéházi élet révén itt­hon is otthonra lelt, ám korántsem tit­koltan: nem igazán oda érkezett, ahová valójában kívánkozott. Részben ez ma­gyarázza a regény kurta-furcsa befeje­zését. És ez magyarázza azt az „irányváltozást”, mellyel Márai visszatér oda, ahonnan tulajdonképpen elindult. Ám az apa halála (halálának leírása) immá­ron elkerülhetetlenül valaminek a vé­gére, és nem a kezdetekre utal. És a könyv utolsó lapjai talán nem is az író, hanem az „igazi” polgár, az idősebb Márai vallomásainak tekinthetők.

„Utolsó pillanatáig eszméleténél volt; félórával halála előtt behívatta a kórház orvosát és udvarias mozdulattal mond­ta: »Intézkedtem, hogy az urak meg­kapják honoráriumukat.« Úgy halt meg, mint egy nagyúr, aki nem távozhat el tartozással az életből, gondosan, öntu­datosan rendelkezett, mindenkinek megadta a magáét, mindenki kapott egy mosolyt, pillantást, vagy kézszorí­tást. […]

Leültem az ágya mellé és néztem ha­lódó, kedves, szomorú arcát; nagyon halkan, hogy anyámat fel ne ébressze, megköszönte látogatásomat. Mindig ilyen volt: udvarias, korrekt és csöndes. »Köszönöm, hogy még egyszer eljöttél« – mondta olyan finoman és nagyvilágian, hogy könny szökött a szemembe. Ápám ismerte a nagy titkot, az udvari­asság titkát. Néha azt hiszem, ez a leg­több, amit ember embernek adhat. Minden családtaggal úgy bánt, mint nagyon előkelő vendéggel; soha nem érkezett úgy látogatóba, hogy a család nőtagjainak elegáns és becses ajándé­kot ne hozzon, minden családi és hivatalos ünnepen megérkezett névjegye néhány szál virággal. […]

Ebben az éjszakai órában megértettem apám arisztokratizmusát. Élete a jóság és az udvariasság előkelőségének a jegyében telt el. Sokáig ültem ágya mellett, nem beszéltünk, csak néztük egymást. Mereven nézett a szemembe, tűnődve, később, úgy tetszett, kutató, emlékező pillantással. Álltam ezt a pil­lantást; jó óra hosszat szótlanul néztük egymást. Mire emlékezett? Mit is sze­retett volna tudni? Nem mondta meg, soha nem mondta meg, ebben az utolsó órában sem. Hallgatása tapintat volt, nem gyöngeség. Tudta, hogy egymás között, emberek között nem lehet más­képp boldogulni, mint tapintattal és diszkrécióval, és napirendre kell térni egymás titkai fölött. Mégis, mereven nézett szemembe. Búcsúzott tőlem, a legidősebbtől, mintha át akart volna adni valamit, egy szót, egy család titkos szavát, valamilyen útmutatást az élet­hez, egymáshoz – de aztán hallgatott, mint aki tudja, hogy nem lehet senkin segíteni, egyén és család magára marad végzetével.”

Az ilyen elmúlás alighanem valóban szomorú. Hisz valami olyan vész el, mely értékként vész el, s még a folyta­tása sem bizonyos. Fájdalmas, kijózaní­tó, idővel esetleg nosztalgikus. De más, immár más, tagadhatatlanul más, mert „a világ, amelyben éltem, maga sem hitt többé a »béké« –ben, sem a gyó­gyulásban. A megriadt kispolgár szű­költ mindenfelé a világban, s nem is akart mást, csak prolongálni és alku­dozni. Az élet tájait baljós világítás ha­totta át. Rettegő és gyanakvó világban élek, amelyben államférfiak időről idő­re haladékot adnak még az emberiség­nek, mintegy hivatalosan biztatják, hogy még egyszer bevetheti búzával a földeket, írhat még egy könyvet vagy építhet még egy hidat; ebben a perma­nens veszélyérzetben telik el élet és munka. Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának a szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civili­zált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanul­tam, mint megvetett ócskaságok kerül­nek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egy­kori civilizáció óriási területei fölött. A társadalom, amelyben élek, nemcsak a szellem csúcsteljesítményei iránt közöm­bös már, hanem a mindennapok átla­gának emberi és szellemi stílusával szem­ben is. A szándék, amely tapinthatóan, érzékelhetően áthatja koromat, kétségbeeséssel tölt el; a kortársi tömegek át­lagízlését, szórakozásaikat és igényeiket megvetem, erkölcsüket kétellyel szem­lélem, a korszak technikai és rekord­becsvágyait, melyek csaknem maradék­talanul kielégítik a tömegeket, végze­tesnek tartom. A szellemi ember magá­nyos jelenség s mindenfelé katakom­bákba kényszerül, mint a középkorban a vandál hódítók elől a Betű titkával rejtőző szerzetesek. Az élet minden de­monstráló megnyilvánulását félreérthe­tetlen, tragikus félelemérzet hatja át.” S mindebben (idősb Márainak?) ak­kor is igaza van (sajnos), ha ezeket a sorokat az éppen Nyugatról terjedő új métellyel szembeni irtózat, lefojtott pá­nik hatja át. így lesz a vallomásból egy­fajta végrendelet, melyből a halk re­mény mégiscsak azt üzeni: hátha egy­szer majdan ismét – mindössze – val­lomás lehet…

IRODALOM

Angyalosi Gergely: A psziché mint interpretáció – Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Literatura, 1986/1-2.

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai 1-11. Bp., 1-990

Rónay László: Márai Sándor, Bp., 1990

Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor, Bp., 1991.

MÚLTUNK

RÉDEY PÁL

Budapest 1896-ban

Gondolatok az Angyalföldi Művelődési Központ kiállítása láttán

Időszámításunk előtt, vagy kétezer év­vel, élt Föníciában egy csodálatosan szép királylány, Európé. Annyira szép volt, hogy Zeusz, az istenek fejedelme beleszeretett. Csupán az volt a kérdés, hogy isten létére miként kerüljön a ki­rálykisasszony közelébe. De hát nem azért volt az istenek feje, hogy ennek módját ne ejtse. Bikává változtatta ma­gát, s ott legelgetett a tengerparton, ahová a királykisasszony fürödni járt. Szép volt a bika is, hófehér és szelíd. Úgyannyira, hogy a királylány virágfü­zérrel díszíthette szarvait. Szelídségét koronázta meg az is, hogy Európé a hátára merészkedett. És amikor felült rá, Zeusz a tengerbe vetette magát, el­rabolta Európét és Krétára úszott vele. Ettől a föníciai királylánytól kapta kon­tinensünk nevét: Európa.

Nem messze, úgy arasznyira a föní­ciai tengerparttól, Galileában, időszá­mításunk első éveiben – tehát kétezer évvel később – ugyancsak élt egy „ki­rályfi”. Inkognitóban ugyan, de királyi származásáért megfeszítették. Ő maga volt a szelídség, s mást sem hirdetett rövid földi vándorlása alatt, mint hogy az emberek szeressék egymást, legye­nek türelmesek, megértők és szolidári­sak egymással, viseljék el a sors csapá­sait és éljenek békességben. Ezt a ki­rályfit Jézusnak hívták. Tőle kapta kon­tinensünk a vallását, a kereszténységet.

Időszámításunk után mintegy kilenc évszázaddal, a népvándorlás utolsó hul­lámaként „betévedt” Európába egy no­mád ’nép, a magyar. Itt helyezkedett el nagyjából a Duna-Tisza tájékán. Az itt élő népeket részben leigázta, kiszorítot­ta, részben magába olvasztotta. Kiter­jesztette határait a Kárpátokig, s hazát teremtett magának, úgymond, a „Kár­pát-medencében”. 895-ig homályos múl­tunk ellenére ez a honfoglalás nagyjá­ból végbement.

Eredetileg nem voltunk tehát euró­pai nép, jóllehet a kontinens sok más népe sem dicsekedhetett ezzel. Kultú­ránk, társadalmi berendezettségünk, szokásaink, viselkedésünk különbözött a már letelepedett és európaivá vált népektől. Vallásunk különösen idegen volt Európában, ahol akkor már a ke­resztény vallás biztosította a „vízumot” a bejövetelhez. Ezért ahhoz, hogy gyö­keret ereszthessünk ebben a térségben, hogy megtűrjenek bennünket Európá­ban, honfoglaló őseinknek a kontinens hitéhez is alkalmazkodni kellett. Éppen ezer esztendeje annak, hogy államalapító királyunk, István csatlakoztatta őseinket Európa vallásához.

Népünk idén millecentenáris ünnep­ségeket rendez. Megemlékezünk az ezer­száz évvel korábban lezajlott honfoglalás­ról, és egyúttal a kereszténység ezer éve történt felvételéről. Millecentenárium annyit jelent, mint 1100. Természetesen térben és időben képtelenség minden alkalommal felölelni a teljes 1100 esz­tendőt, ezért lett az angyalföldi kiállítás címe: „Történelmi képek a fővárosból és Angyalföldről a millennium korából”.

Minden bizonnyal bőven van infor­mációnk arról, hogy az ország számtalan helyén rendeznek kiállításokat, ün­nepléseket. Talán gazdagabb anyag áll rendelkezésre Pannonhalmán, Puszta­szeren s országos múzeumainkban, mint a Nemzetiben, de példamutató az a törekvés is, amely egy-egy szeletét villantja fel a régmúlt időknek, s mé­lyíti el ismereteinket a haza törté­netével kapcsolatban. Példamutató hát az a 12 tabló is, amely az 1896-os mil­lenniumi ünnepségek angyalföldi vo­natkozású dolgairól emlékezett meg.

Mert azt tudni illik, hogy a nemzet nagy megmozdulása a honfoglalással kapcsolatban pontosan száz éve történt. Akkor, amikor Baross Gábor javaslatára az ezeréves megemlékezést országos üggyé tette a parlament. Vitát képezett ugyan, hogy „világkiállítást” rendezze­nek a nagy évfordulóval kapcsolatban, vagy a haza értékeit tárják a világ elé. Az is megosztotta a véleményeket, hogy költséges rendezvénnyel ünnepeljen-e az ország, vagy helyette 1000 iskolát építsen, felszámolandó a még mindig el­képesztően nagy analfabetizmust. Amint az tudott, elmaradt az 1000 iskola épí­tése, a kiállítás ügye nemzeti ügy lett, méghozzá budapesti centrummal, amely­hez felsorakozott a vidéki Magyaror­szág sajátos rendezvényeivel. Az eredeti terv szerint 1895-re már készen kellett volna állnia mindennek, mert a számí­tások szerint 895-ben befejeződött a honfoglalás. Ám az idő könyörtelen úr. Az előkészítés késett, ezért halasztódott 1896-ra az ünnepség.

A budapesti székhellyel rendelkező nagy­szabású kiállítás előzményeihez tartozott a főváros rendbetétele, a kör­utak, sugárutak kijelölése, a bérházak, paloták felépítése, majd a kölcsönbe ka­pott Városliget kiképzése a kiállítás rendez­vényeihez. A körutak bérházai­nak építését már húsz évvel azelőtt el­kezdték, – sokat fáradott ezért Podmaniczky Frigyes, akit Krúdy „Budapest vőlegényének” nevezett – a Kerepesi, ma Rákóczi sugárúttal együtt, ám az Andrássy úti (akkor Sugár úti) paloták éppen a millenniumra készültek el, akárcsak a végén álló – ma a Hősök terén levő – emlékmű a kolonnáddal együtt, még a szobrok nélkül, a kis föld­alattival és az Iparművészeti Múzeum­mal, vagy a Vígszínházzal, a Vámház körúti nagycsarnokkal stb. Az Ország­ház csak félig volt kész, a Ferenc József (Szabadság) híd is csak októberre ké­szült el. Mégis, ami készen állt, szemet gyönyörködtető volt. Legfőképpen an­nak a 2 830 000 vidékről és külföldről érkező ember számára, aki a kiállításra ideutazott.

Fényárban úszott a főváros. Nem sokkal korábban fejeződött be a város villamosítása. A lóvasutat, konflisokat nem szorította ugyan még ki a villamos vontatás, de alapjaival már mindenütt találkozott a pesti polgár. Híd ugyan csak három létezett, de a negyedikre sem kellett már soká várni.

A 630 000 lakosú főváros fénye és pompája azonban mégiscsak talmi volt. Az éles szem észrevette, hogy a paloták és a bérházak homlokzati díszei gipsz­ből és malterból készültek; a hátsó lép­csőházak sötétek és bűzösek voltak, vil­lany helyett petróleum világította meg a nyomorúságos otthonokat. Járhatat­lanok, sárosak és porosak voltak a mel­lékutcák, düledező viskókban tengették életüket a nincstelenek. Alig néhány év­vel a nagy ünnepségek után kiderült, hogy uraink a 63 vármegyéből 44-et el­kártyáztak, s a maradék 19-en Trianon után is alig tudtuk a lábunkat megvetni.

De hát 1896-ban még ünnepelt az ország. Május 2-tól októberig a díszfel­vonulásoktól kezdve a Szent Korona ki­állításáig, a királyi pártól az ország nagyjaiig mindenki vonult, szerepelt. Konferenciák, nemzetközi szimpóziumok, rendezvények és – a tömegek ré­szére – látványosságok tarkították a millenniumot. Ünnepelt mindenki és ünnepeltek mindenkit. Budán a várne­gyed, a Mátyás-templom, a Vérmező, a királyi palota állt az érdeklődés kö­zéppontjában. Pesten a legtöbb látványosságot a 640 000 m2-nyi elkerített Vá­rosligetbe zsúfolták. Volt itt minden. Fakírok és dervisek idézték a török kort, napjában kétszer hőlégballon röppent fel, este elektromos szökőkút, a fontaine lumineuse pazar látványa kápráztatott. Kiállították az ipar, a mezőgazdaság és a kereskedelem remekeit, bemutatót tartottak a nemzetiségek, svábok, tótok, bosnyákok, rácok stb. Lóversenyek, cir­kuszi akrobaták szórakoztatták a höm­pölygő tömegeket. Művészek, festők, szobrászok műveiket állították ki. Szen­záció volt Feszty Árpád körképe, A ma­gyarok bejövetele. A rotunda a Szépmű­vészeti Múzeum helyén állt. Ma restau­rált formájában Pusztaszeren látható.

A Városligeti-tó hídjával és szigetével csodálatos élményt nyújtott. Alpár Ig­nác kompozíciója a vajdahunyadi vár­ral, a jáki templommal s a drezdai Zwingert idéző Mezőgazdasági Múze­ummal, a fiumei kikötő miniatúrájával, a vízen úszó hadihajóval, a lagúnák, velencei hangulatot idéztek. A tó vizé­hez a Rákos-patakot terelték a ligetbe.

Angyalföld ebben az időben még nem állt egybe közigazgatásilag. Külte­rület volt a gyárakkal és félegzisztenciájú lakosságával. Nem állt egyedül eb­ben a tekintetben. A város pereme egy­forma volt a Dunától a Dunáig. A guggoló kis házacskák s a bennük meghú­zódó szegénység aligha vonzotta volna a kiállítás vendégeit. Bár a Váci úti gyárak a maguk termékeivel s az ez időben lendületet vett ipari fejlődés né­miképpen enyhített a nyomoron, s a munkásveríték hozzájárult a millen­nium sikeréhez. Hogy itt nem épült a jubileumi évre iskola vagy a művelő­désnek bármilyen hajléka – az a félfeu­dális szemlélet vétke. A poros, sáros utcákat csak évtizedekkel később bur­kolták macskakövekkel. A kicsiny házak őrizték még a falusi hagyományokat, a régi közösség szellemét, amelyből kifej­lődött a munkásszolidaritás. A millen­nium idejében még dívott a népviselet, s ha szomszédoltak, fel-felcsendült az otthonról hozott dal. A parányi udva­rokon, s az ablakokban estike és mus­kátli idézte a régi otthonok illatát.

A nagy társadalmi földmozgások csak később rengették meg a kerületet. A föld alá szorított elkeseredést, meg­aláztatást és nyomort később hozta nap­világra az idő.

MŰHELY

NAGY ANDRÁS

Pontatlanságok és ferdítések

Bertolt Brecht és a Magyar Nagylexikon

Negyven éve, hogy Bertolt Brecht szíve megszűnt dobogni.

Idén jelent meg a Magyar Nagylexikon negyedik kötete, amely a B betűs szócikkek középső sorozatát tartalmazza, benne Bert(olt) Brecht életének és munkásságának ismertetését. A kéthasábnyi szócikk hemzseg a pontatlanságoktól és a tudatos politikai ferdítésektől.

Az alábbiakban Brecht klasszikus módszerét alkalmazva összevetem a lexikon állításait a tényekkel.

Milyen következtetéseket vonhatunk le ebből az összehasonlításból? Kettőt leg­alábbis:

1. Aligha véletlen kivétel ez a szócikk a Magyar Nagylexikonban. Már e szócikk olvastán is minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a Nagylexikont is elérte a rendszerváltás egyik legvisszataszítóbb szimptómája, a tudatos politikai hazudozással párosuló és abból származtatható általános slendriánság: ellenőri­zetlen állítások publikálása részben, mert azok megfelelnek a szerző és a szer­kesztő egybehangzó politikai (antikommunista) prekoncepciójának, részben az e folyamatban az agyakat ellepő általános szellemi restség következtében. Ha nem tévedek, és a Nagylexikon szócikkeinek jelentős része ilyen súlyos tárgyi téve­déseket, elhallgatásokat, aktuálpolitikai félreértéseket és rágalmakat fog tartal­mazni, akkor valószínűleg sikerülni fog minden idők egyik legsilányabb nemzeti lexikonját megalkotni.

2. A kelet-európai rendszerváltozások részben következményei, részben okai egy világméretekben kibontakozó folyamatnak, amelyben a szabad piacgazdaság mí­toszával megváltoztathatatlanul tökéletesnek állítanak be egy olyan rendszert, amelynek a megváltoztatására a század első felében történelmi kényszerből be­induló forradalmi folyamat századunk végére megtorpant, felélte szegényes tar­talékait és időlegesen kudarcot szenvedett.

Bizonyos történelmi analógiák miatt ezt a folyamatot „szentszövetségi típusú” ellenforradalomnak nevezném.

Tamás Gáspár Miklós egy esszéjében azt állította, hogy „a kommunista rend­szert nem a fegyverkezési verseny és a gazdasági összeomlás, hanem a kommu­nista bűnbánat és töredelem zúzta szét”, amiben persze nincs igaza, mert egyfelől, a kommunista (?) rendszert igenis a fegyverkezési verseny és a gazdasági összeomlás zúzta szét, másfelől, akiknek okuk volt bűnbánatra és töredelemre, azok vagy soha nem voltak kommunisták, vagy azáltal, hogy mindazt elkövették, amit miatt okuk volt bűnbánatra és töredelemre, szűntek meg kommunistának lenni. A diktatúra megszűnése ⁸ nem kellett volna, hogy (tulajdon)rendszerváltással járjon, semmi nem igazolja Pozsgay Imre elhíresült kijelentését: „a rendszer megreformálhatatlan”. Portugáliában, Spanyolországban, Dél-Koreában nem volt (tulajdon)rendszerváltás a demokratikus átalakulás során. Mint az események mutatják, pl. Grúziában, Oroszországban vagy Albániában a (tulajdon)rendszerváltás nem járt a diktatúra megszűnésével, csak átalakulásával. A NATO-csatlakozással kapcsolatos népszavazási kezdeményezés törvénytelen elutasítása, a tör­vénysértés jogorvoslatának törvénytelen megtagadása Magyar­országon is azt mu­tatja, hogy a (tulajdon)rendszerváltás nem garantálja a jogállamiságra épülő demokráciát.

A „szentszövetségi fordulat” a nagy tömegek életkörülményeinek drasztikus rosszabbodása miatt legitimációs válsággal küszködik. E legitimációs űr betöltése érdekében folyik igen aktívan a marxizmus, a kommunizmus összemosása, azo­nosítása a sztálinizmussal, majd mindennek az azonosítása a fasizmussal, amely­nek elítélése a tömegek nagy többségére jellemző. Ezzel a legitimációs manipu­lációval szemben jelentős ellenérv, hogy olyan világhírű, vagy egy adott ország kultúrájában jelentős művész, tudós, aki a fasizmussal, nácizmussal azonosult, vagy legalábbis szimpatizált volna, szinte egy sincs. Ezzel szemben a kommuniz­mus eszméit befogadó, vagy azzal jelentős életperiódusában szimpatizáló ilyen típusú személyiség jócskán akad, Heinétől, Gorkijtól kezdve Picassón, József Attilán, Joliot-Curie-n keresztül Bertolt Brechtig és tovább. Természetes törekvés tehát a „szentszövetségiek” részéről, hogy ezek számát csökkentsék.

Jó néhány esetben ez viszonylag könnyen megy, mert maguk az érintettek „álltak át” hozzájuk (Yves Montand, Jorge Semprun és mások).

Más esetben az érintettek szakmai, erkölcsi diszkreditálása a módszer (Maja­kovszkij, Hanns Eisler, Henri Barbusse, Guttuso stb.)

A legnehezebb dolguk azokkal van, akik „nem álltak át”, de kvalitásuk és erkölcsük olyan vitathatatlan és kikezdhetetlen, hogy nem lehet őket „leírni” sem (Marx, József Attila, Éluard, Joliot-Curie és persze Brecht).

Ezeknél nem marad más, mint a kisajátítási kísérlet, a minden alapot nélkülöző rágalom és a személyiségi jogok otromba semmibevétele. így derül ki, hogy Marx csak fiatal korában (amikor még nem volt kommunista) volt nagy tudós, József Attilánál a marxizmus, a kommunista párttagság csupán zaklatott idegeinek egyik elkalandozása; Brecht ugyan elkötelezetten baloldali, „a komm. moz­galomtól azonban mindvégig távol tartotta magát”. Marxról gusztustalan bohó­zatot mutatnak be, amelyben nem vállalja a házvezetőnőjével folytatott viszonya gyümölcsét, József Attila orvosi titoktartás hatálya alá eső obszcén pszichiátriai anyagait publikálják, Brechtről kiderítik „közismert titkát”, hogy női munka­társakkal dolgozott ⁹, akik nemcsak helyette írták a darabjait, de a szeretői is voltak.

Tehát a Magyar Nagylexikon inkriminált szócikke ennek az igencsak nemtelen eljárásnak a jellemző példája. Ha mindez egy napilapban, vagy egy folyóiratban jelenik meg, akkor le lehet leplezni állításainak hazug voltát és a dolgot ezzel el lehet intézni. Itt azonban egy nemzeti lexikonról van szó, amelytől joggal elvárhatná az ember a nagyfokú precizitást, a közölt adatok skrupulózus ellen­őrzését és mindenekelőtt a napi aktuálpolitikán való felülemelkedést.

JEGYZETEK

¹ Lásd Bertolt Brecht: „Színművek” II. Bp., 1964. 1056. o. [vissza]

² Ottó Mann: „B. B. – Mass oder Mythos?” Idézi a fenti mű, 1072 o. [vissza]

³ Bertolt Brecht: „Irodalomról, művészetről” Bp., 1970. 207. o. [vissza]

⁴ A rendszabály – lásd: B. B. „Színművek” I. Bp., 1964. 1059. o. [vissza]

⁵ Bertolt Brecht: „Munkanapló” Bp., 1983. [vissza]

⁶ Bertolt Brecht: „Politikáról és társadalomról” Bp., 1983. 308. o. [vissza]

⁷ Bertolt Brecht: „Kalendárium” Bp., 1958., Bertolt Brecht: „Julius Caesar úr üzletei és más történetek” Bp., 1976. [vissza]

⁸ Nem bocsátkozom itt vitába azzal, hogy mi szűnt meg voltaképpen 1989-ben. [vissza]

⁹ A Népszabadság 1994. augusztus 11-i számában V. Gy. hírül adja, hogy égy bizonyos John Fuegi nevű irodalomprofesszor „Bertolt Brecht élete és hazugságai” című munkájában leleplezte: a huszadik század ünnepelt szocialista drámaírója nem maga írta darabjait. Engem mint B. B. megszállott hívét, különö­sen bántott Margarete Stefiin megrágalmazása, aki alig harmincévesen Brechtékkel Helsinkiből Ame­rikába utazva, Moszkvában belehalt a zaklatott életmód következtében szerzett tüdőbajába. Szeretném itt idézni B. B. egy naplójegyzését:

”42. 3. 16. gyakran előttem van GRETE a holmijaival, amelyeket újból és újból bepakolt a bőröndjeibe, a selyemkendőt a portréval, amelyet cas festett; a fából és elefántcsontból való kis elefántokat, a különféle városokból, ahol jártam; a kínai hálóköntöst, a kéziratokat; a Lenin-képet; a szótárakat, értett a szép dolgokhoz, ahogy a nyelvi szépségekhez is értett, amikor Moszkvában a szállodából a klinikára vittem, gumimatracon feküdt; de izgatottan kért, hogy hozzam barna kapucnis finn kabátját is magam­mal, és csak akkor nyugodott meg, amikor megmutattam neki, mint később megtudtam, ebben a kabátban csempészett át a határokon 15 angol fontot, amelyet évekkel előbb takarított meg és rejtett el: ennek kellett volna a szabadságot biztosítania a számára, nagyon szerettem érte, amikor megtud­tam.”

Aki egy ilyen érzéshez tisztádanul hozzá mer nyúlni – Grete, Margarete Stefiin a jegyzet írásakor már közel egy éve halott – annak hiányzik a legelemibb emberi tisztessége is. [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Üldözöttek vetélkedője

Miután az ötágú vörös csillagokat le­szerelték a középületekről, most azt hi­szik, lehazudhatják a többit is az égről – gondoltam magamban, amikor elol­vastam a Népszabadság 1996. június 7-i számában Juhász Ferenc – Varga Lajos Mártonnal készült – interjúját, majd a lap június 10-i számában Radnóti Sán­dor ehhez fűzött reflexióit.

Juhász Ferenc az interjúban azt állí­totta, hogy voltaképpen ő is üldözött volt a Kádár-korszakban, s ennek bizo­nyítékaként felemlítette, „az volt az ér­zése”, hogy Radnóti Sándornak a Kri­tika 1984/1. számában megjelent, s az ő költészetét bíráló cikkét Aczél György rendelte. Radnóti azt felelte erre, hogy Aczél Györggyel személyesen sosem ta­lálkozott, s ilyen megbízást már csak azért sem kaphatott, minthogy a hata­lom által kitaszított ellenzékiek körébe tartozott; cikkét a Kritika egy sor válasszal cáfoltatta, s a vitát végül Szerda­helyi István főszerkesztő „teljes elma­rasztalásommal rekesztette be”. „Emlé­keim szerint – teszi hozzá Radnóti Sán­dor nem minden büszkeség nélkül –, rajtam kívül nyilvánosan csak Eörsi Ist­vánnak és Könczöl Csabának sikerült” Juhász Ferenc költői nagyságához „kér­dőjelet biggyeszteni”.

Kezdjük a sort e legutóbbi állítással, amely arra céloz ugyebár, hogy Juhász Ferencet a Kádár-korszakban csak igen keveseknek, s valamiféle elszánt ellen­zéki erőfeszítések sikere esetén lehetett bírálni. Nos, ezt az inszinuációt saját konkrét tapasztalataim alapján cáfolha­tom. 1980-ban a Magyar Hírlap szer­kesztője, Lukácsy András – minden kü­lönösebb hókuszpókusz nélkül, csak­úgy, mint bármilyen más esetben – fel­kért, hogy írjak egy recenziót Juhász Ferenc művei gyűjteményes kiadásá­nak harmadik kötetéről. Eszembe nem jutott, hogy valamiféle hőstettet hajtok végre, amikor a könyvet nyögve-nyelve végigelemezvén megfogalmaztam véle­ményemet: Juhász irgalmatlanul modo­ros. Minthogy „mindent ugyanazzal az életérzéssel”, „a tajtékzás, habzás és er­jedés” életérzésével él át – írtam –, ez „a költői technika terén rendkívüli ter­jedelmű, zuhatagszerűen áradó felsoro­lásokhoz vezet, tartalmilag pedig ah­hoz, hogy mindent a burjánzó tenyészet és a rothadó enyészet egyaránt apoka­liptikus látomásaként fog fel”, „a vidám költőcimboráról szóló megemlékezést éppúgy, mint interjúszöveget, születésnapi köszöntőt vagy akár sírbeszédet”. Cikkem meg is jelent a Magyar Hírlap 1980. november 23-i számában. Igaz, a kritikai élt tompító húzásokkal, sőt, egy nem tőlem származó – s megkérde­zésem nélkül betoldott – enyhítő záró­mondattal, miszerint Juhász költészete újabban mintha kezdene „letisztulni”. A lényegen azonban ez nem sokat vál­toztatott, s az effajta szerkesztőségi mó­dosítások akkoriban (eléggé el nem ítél­hető módon) szokványosak voltak.

Soha senki semmiféle elmaraszta­lásban nem részesített azért, amit írtam – sőt, éppen ezekben a napokban ne­veztek ki a Kritika helyettes főszerkesz­tőjévé –, csupán E. Fehér Pál figyel­meztetett cikkem megjelenésekor kolle­giális jóindulattal, hogy nem tanácsos „az oroszlán bajszának cibálásával” kí­sérletezni. (Aczél Györgyöt volt szokás „a Bajszos” néven emlegetni.)

E figyelmeztetést elengedtem a fü­lem mellett; hallottam ugyan másfelől is, hogy Juhász Ferenc „érinthetetlen”, a kultúrpolitika egyik „szent tehene”, de meggyőződésem volt – s ma is az –, hogy ezek hazug legendák. Azok a szer­kesztők koholják őket, akik kellő tehet­ség és műveltség nélkül, a politikai ve­zetés puszta kegyéből ülnek a posztjai­kon, s így természetesen frászt kapnak, ha olyan írás kerül elébük, amelyről azt sejtik, hogy közlése „odafenn” némi szemöldök­ráncolást okozhat. Ilyenkor a legegyszerűbb megoldás azt monda­ni, „megértlek én, öregem, neked iga­zad van, de nem tehetem, ez az X a kedvence Y-nak…” stb. Amint az aláb­biakból kiderül majd, e sejtésemet a tények is igazolták.

Ezt megelőzően azonban azt az affért kell elmondanom, amit a „szent tehe­nek” legendájából alkotott elképzelé­sem okozott. Valamikor a 80-as évek elején az írószövetség kritikusi szakosz­tályának egyik ülésén – amikor már teli szájjal lehetett (vagy éppenséggel illett) szidni a kulturális vezetést (gyakran ab­szolút jogosan) – Mihályi Gábor nagy tetszést arató felszólalásban tiltakozott az ellen, hogy Juhász Ferencről senki nem írhatja meg őszintén a vélemé­nyét. A teremben ülők mind vezető kri­tikusok, kiadói és lapszerkesztők voltak (Mihályi maga is a Nagyvilág rovatve­zetői tisztségét töltötte be), s így érthető ellenszenvet keltett, amikor hozzászólá­somban abbéli sejtelmemnek adtam hangot, hogy Juhász egyáltalán nem a pártvezetők tilalma, hanem a szerkesz­tők gyávasága miatt „szent tehén”. Az ülés egyik – eléggé bepálinkázott – résztvevője mindjárt fel is pattant, kö­zölte, hogy e megnyilatkozásommal „le­lepleztem magamat”, s felszólította a szakosztály tagjait, hogy a napirenden levő szavazáskor töröljenek a szakosz­tályi vezetőség listájáról. Ez meg is tör­tént, s az eset igencsak megerősített abban az elhatározásomban, hogy mi­helyt alkalom nyílik rá, a Kritika hasáb­jain szabad vitát nyitok a Juhász-kérdés­ről, s így tényekkel bizonyítom, hogy a „szent tehenek” legendája fikció.

1983 végén (nem emlékszem, zsebem­ben volt-e már a főszerkesztői kineve­zésem, vagy csak eldöntött kérdés volt, hogy az 1984. januári számot már én jegyzem) munkatársaim egyike (bizony, arra sem emlékszem, melyikük) közve­títette hozzám Radnóti Sándor Halál­líra című esszéjét, melyben Juhász köl­teményeinek egyes részleteit a magasz­talás szuperlatívuszaival illette ugyan („.. szebbet és nagyobbat kevesen írtak a magyar költészetben” stb.), átfogó ér­tékelése azonban negatív volt: „Juhász a poéta vates elavult magatartását eleve­níti fel”, s hosszú versei és eposzai „for­mátlanok”. E formátlanság okait a reá általában is jellemző nyakatekerten tu­dálékos – de minimális esztétikai-poé­tikai tudásra sem támaszkodó – magya­rázattal próbálta megvilágítani.

Az esszét csapnivalónak tartottam ugyan, de arra alkalmasnak, hogy ki­indulópontja legyen egy tisztességes Juhász-vitának, amelyet – mint említet­tem – régóta terveztem. Lesokszorosí­tottam hát, s szétküldtem a kérdés szak­értőinek, azzal, fejtsék ki ők is a véle­ményüket.

Juhász Ferenc állítólagos „érzése”, miszerint Aczél György is benne volt az ügyben, nagyon megalapozott, csak ép­pen ellenkező előjellel. Valamelyik hoz­zászólásra felkért kritikus feljelenthe­tett ugyanis Aczélnál, aki egy pártköz­ponti főszerkesztői értekezlet szüneté­ben odajött hozzám, közölte, hogy tud Radnóti – akkor még ki sem szedett – cikkéről, s nagyon helyteleníti, hogy azt meg akarom jelentetni.

– Engedje meg, hogy elmondjam, miért látom fontosnak ezt a publikációt – válaszoltam udvariasan, de Aczél tü­relmetlenül leintett.

– Nem kell a magyarázata, úgyse tud meggyőzni. De maga a főszerkesztő, maga dönt – mondta (szó szerint em­lékszem a szavaira), és otthagyott.

Lehet, azt akarta jelezni ezzel, hogy csupán a szubjektív véleményét óhaj­totta közölni velem: lehet, hogy némi fenyegetés rejlett a mondataiban. Ha az utóbbi volt a szándéka, nem ijesztett meg: Radnóti cikkét megjelentettem, és Sík Csaba véleményének egyidejű köz­lésével kezdetét vette a vita is. Leglát­ványosabb szerkesztői kudarcaim egyi­ke; a további hozzászólók ugyanis – Alföldy Jenő, Koczkás Sándor, Rónay László s egy olvasói levéllel Z. Bihari Erzsébet –, szándékaimtól (s a Magyar Hírlapban nyíltan is kifejtett vélemé­nyemtől) eltérően, mind Juhász Ferenc nagysága mellett törtek lándzsát. (Ám a névsor azt is mutathatja, hogy – Rad­nóti Sándor célzásával ellentétben – ko­rántsem a hatalom emberei fordultak ellene.) Akik az írószövetség kritikai szakosztályában meg egyebütt oly teli szájjal hangoskodtak Juhász „szent tehénsége” ellen, most bezzeg nem akar­tak élni a számukra biztosított kritikusi szabadsággal.

Juhász Ferenc interjújára reflektáló írásában Radnóti Sándor „elfelejti” megemlíteni azt a tényt, hogy a nézet­csere végén lehetőséget kapott a válasz­ra, s az az én vitazárómmal együtt je­lent meg a Kritika 1984/4. számában (méghozzá az én írásomnál négyszerte nagyobb terjedelemben). Zárszavam pedig – állításával ellentétben – eléggé egyértelműen jelezte, hogy a nézet­csere ilyetén alakulását nem tartom korrektnek: „a szót kérők mindegyike Juhász mellett, Radnóti elmarasztaló véleményével szemben érvelt – írtam. – Az arányok ilyen alakulása nem raj­tunk múlt: mi minden jelentkezőnek teret biztosítottunk és mondanivaló­jának kifejtésében senkit nem gátol­tunk”.

Nem igaz Radnótinak az az állítása sem, mi­szerint a cikksorozatot az ő „tel­jes elmaraszta­lásával” rekesztettem be. Épp ellenkezőleg, azt hangsúlyoztam, hogy „nem akarom vitatni Radnóti Sán­dor egyéni ízlésítéletének posszibilitását – csupán arra szeretnék rámutatni, hogy az általa is hangsúlyozottan pub­licisztikainak minősített gondolatmene­tekbe szőtt esztétikai megállapítások szaktudományos hitele erősen kétséges”, mert „a ma közismertnek és valame­lyest korszerűnek mondható – akár marxista, akár polgári – esztétikai el­méletek sorában egy sincs”, amelyik ér­velését alátámaszthatná. Ami kevésbé diplomatikus, de az olvasó számára ért­hetőbb formában azt jelenti ugyebár, hogy Radnótinak voltaképpen igaza le­het abban, hogy Juhász nem igazán nagy költő, csak éppen nem rendelke­zik elegendő esztétikai felkészültséggel és elmeéllel ahhoz, hogy ezt a szubjek­tív impresszióját tudományos érvekkel is alá tudja támasztani.

Juhász Ferenc erőfeszítése, hogy a Kádár-kor „üldözöttjének” tüntesse fel magát, természetesen nevetséges. Nem kevésbé nevetséges azonban az sem, amikor Radnóti Sándor arra célozgat, hogy Juhásszal szemben ő maga való­ban valamiféle üldöztetésnek volt kité­ve. Az egyetem elvégzése után, mint a hatalom által épp leginkább támogatott „Lukács-tanítványok” egyikét, nyom­ban igen előkelő kiadói lektori posztra helyezték, ahol egy évtizeden át tevé­kenykedett. S ha 1980 után – ahogyan a Ki kicsodában írja önmagáról – „sza­badfoglalkozású íróként” folytatta is pá­lyáját, hatalmi összeköttetései nem vol­tak olyan nagyon sokkal gyérebbek, mint Juhász Ferencéi. Ahhoz mindenesetre bőségesen elegendőek, hogy e foglalko­zását – a kor viszonyaihoz mért – sza­badsággal űzhesse. S itt nem a város­szerte közismert, de ellenőrizhetetlen híresztelésekre célzok, hanem kézzel fogható tényekre, nyomtatásban olvas­ható, szabadon publikált írásaira. Könyvekre, vagy az olyan – kevés ki­vételezettnek járó – gesztusokra, hogy példának okáért a Világosság című „ma­terialista világnézeti folyóirat” épp az ő tanulmányát közölte vaskos melléklet­ként 1984. júliusi számában.

Amit pedig végképp nem értek ezek­ben az elszánt publicisztikai erőfeszíté­sekben, az az, hogy Juhász és Radnóti miért érzi még mindig oly aktuálisnak, hogy a Kádár-korszak üldözöttéinek sorában tartsák őket számon. Ideje len­ne azon töprenkedniük, hogyan tudják majd elhitetni, hogy most milyen irgalmatlanul üldözik őket.

PETŐ GÁBOR PÁL

Három alma plusz két körte az hány szilva?

„A magyarok jelentős része antikapitalista. De azért senki sem akar megint diktatúrát.”

Ezeket a mondatokat egy filozófus-politikus (vagy inkább politikus-filozó­fus?) egyik interjújából idéztem. Azért őt és azért ezt, mert a jeles tudós min­denki másnál tömörebben és frappán­sabban fogalmazta meg azt a tévhiedelem-rendszert, amely ma nálunk sok ember gondolkodásában (illetve nem­gondolkodásában) mélyen meggyöke­resedett, ezért is nem nevezem meg őt, akit idéztem, hiszen nem saját külön­véleményét fogalmazta meg.

Most, hogy újból leírtam a két idé­zett mondatot, újra ugyanúgy elképed­tem miattuk, mint akkor, amikor kiír­tam az interjút közlő lapból. Elképedni – igen, ez a megfelelő szó. Mert ez a kétmondatos gondolatmenet egy olyan elemi logikával áll szemben, amelyet ne­kem már az elemi (mai nevén: általá­nos) iskolában több mint fél évszázad­dal ezelőtt megtanítottak, mégpedig a legegzaktabb ismeretág keretében: a számtanban. Azt tanultam, hogy külön­böző nemű dolgokkal nem lehet mű­veleteket végezni, vagyis például nem lehet összeadni három almát meg két körtét, vagy kivonni hét szilvából két dinnyét: ennek nincs semmi értelme.

Hogyan kerül ez az aligha kétségbe vonható számtani és – hangsúlyozom – általános és logikai szabály az antikapitazlizmus és a diktatúra összefüggé­sébe?

Kezdjük azzal, hogy a magyarok je­lentős hányada, valószínűleg többsége, ellene van a kapitalista, vagyis (ahogy pesties elménckedéssel mondják: „lány­kori nevén”) tőkés, a termelő­eszközök magántulajdonán alapuló rendszernek, s ha ezt az idézett tudós – e rendszer híve – is elismeri, akkor bizonyára így van. S hogy miért antikapitalista a ma­gyarok jelentős része? Nem nehéz meg­érteni. Amikor ugyanis az 1989-1990-es úgynevezett rendszerváltoztatáskor deklarál­tatott, hogy abbahagyjuk a szo­cializmus építését és áttérünk a – né­metből tükörfordítással született kifeje­zés szerint – „szociális piacgazdaság” rendszerére, távolról sem mindenki ér­tette meg, hogy ahelyett a rendszer he­lyett, amelyet sokan kritizáltak (bár el­vetésére, megsemmisítésére nemigen gondoltak!), milyen rendszert kapnak.

Hát megkaptuk a (nem nagyon szo­ciális) piacgazdaságot, vagyis nyerseb­ben szólva a kapitalizmust. Ez a ma­gyarországi kapitalizmus, amely fino­man privatizálásnak nevezett eljárással jött és jön létre, egyesek szerint „vad­kapitalizmus”, mások szerint ez nem igaz, csak most folyik az „eredeti tőkefelhalmozás”, s a külföldi, erősebb tő­késekhez képest gyengébb hazai tőké­sek ezért olyan mohók és gátlástalanok. Bár olvastam egy jeles közgazdász akadémikusnő tanulmányát a „vadkapitalizmus”-ról, veszem magamnak a bátor­ságot, hogy véleményét kételkedéssel fogadjam. Kapitalizmus ez, minden jel­ző nélkül: a magántulajdon dominan­ciája jött létre és néhány állami vagy önkormányzati tulajdonú létesítményt kivéve ez a dominancia hamarosan tel­jes lesz (s még ez utóbbiakat is állan­dóan támadják, mondván: „Az állam rossz tulajdonos!”).

De visszatérve a kérdésre, hogy miért antikapitalista a magyar lakosság több­sége – a felelet egy kérdés: „Mit hozott ez az átalakulás a magyar lakosság­nak?” Túlnyomó többségének csak rosszat: vállalatok százainak megszűnését, ennek következtében tömeges munka­nélküliséget, inflációt, a reálbérek és a nyugdíjak értékének csökkenését, az égbe szökő árakat, az életszínvonal fo­lyamatos zuhanását, a köz­biztonság romlását, a bűnözés és az erőszak rob­banásszerű terjedését, hajléktalanok és koldusok tömegét, másfelől egy kis cso­port hirtelen – és ismeretlen, de gya­nús úton – létrejött, kihívóan fitogtatott gazdagságát. Igaz, mindebben része volt a világgazdasági recessziónak – rossz időben „váltottunk rendszert” – és a kormányok hibás politikájának is, de az emberek mindezt a sok negatí­vumot, amely túlnyomó többségüket sújtotta és fogja még sokáig sújtani, a kapitalizmussal azonosítják. Ezért anti­kapitalista a magyarok jelentős része, amint az idézet első mondata állítja.

Az idézet első és második mondata között azonban logikai szakadék van: itt adja össze az almát a körtével a tudós-po­litikus, mondván: „De azért senki sem akar megint diktatúrát.”

Hogy kerül a csizma az asztalra?! Aki antikapitalista, az nem akarja a kapitaliz­must, hanem egy nemkapitalista rendszert akar(na), akármit értsünk is ezen: az el­múlt „államszocialista” rendszert, a titói „önigazgató szocializmus”-t, vagy – per­sze legszívesebben – valami olyan rend­szert, amely nem kapitalizmus és nem tartalmazza a korábbi, talán nem is jo­gosan szocializmusnak nevezett rend­szerek hibáit. Hogy ez lehetséges-e, az más kérdés. Ám az, hogy „elutasítja a kapitalizmust, de nem akar diktatúrát” – teljesen logikátlan. Ennek ellenére az idézett tudós nem véletlenül írta ezt. „Diktatúráin ugyanis manapság ná­lunk kizárólag az elmúlt szocialista rendszert értik, jóllehet maguk e rend­szer megdöntői is elismerik, hogy a Ká­dár János nevével fémjelzett rendszer­nek legalább a utolsó másfél évtizede „puha diktatúra” volt, amelyben a sza­badság­jogok egyre jobban kiterjedtek (vállalkozási, sajtó- és szólásszabadság, utazás, kivándorlás stb.).

De ám nevezzük az elmúlt rendszert diktatúrának – az nem a kapitalizmus ellentéte. A diktatúra ellentéte a de­mokrácia.

Fogadjuk el most azt a feltevést, hogy „a” demokrácián azt a modern demokráciát kell érteni, amelynek ele­mei ugyan korábban is megvoltak, de igazán a francia forradalom óta alakult ki (általános titkos választás, parlament, a képviselőknek felelős kormány, sajtó- s szólás­szabadság, az államhatalmi ágak elválasztása), jóllehet az emberiség tör­ténete folyamán másfajta demokráciá­kat is megélt, hogy csak a görög város­államok vagy a római köztársaság pél­dájára utaljak.

A logikai salto mortale, amely a beve­zetőben idézett két mondat között tör­ténik, azt szolgálja, hogy a kapitalizmust azonosítsa a demokráciával és a szabad­sággal, míg az antikapitalizmus arra irá­nyulna, hogy az országot a diktatúra bék­lyóiba verje. Itt van az alma és a körte összeadásának lehetetlensége. A kapita­lizmus: egy gazdasági-termelési-tulajdonlási rendszer, a demokrácia viszont politikai-társadalmi.

Vajon a kapitalizmus azonos a de­mokráciával? A tőkés termelési-értéke­sítési mód szükség­szerűen létrehozza, sőt, eleve megköveteli „a” demokráciát?

Németországban Hitler 12 éves rém­uralma alighanem a történelem során létezett leg­szigorúbb diktatúrát hozta létre – ám a Harmadik Birodalom azért kapitalista ország maradt. Minden szo­ciális demagógiája ellenére Hitler a tő­kések rendszerének szilárd védelmező­je volt.

Olaszországban Mussolini fasiszta rendszere tagadhatatlanul diktatúra volt – és mégsem korlátozta a tőkés rendszert: kapitalista rendszer volt és maradt.

Amikor Franco spanyol tábornok fel­lázadt a demokratikusan megválasztott (és még csak nem is kommunista!) kor­mány ellen, majd Hitler és Mussolini nyílt fegyveres támogatásával hatalom­ra jutott, diktatórikus rendszert hozott létre. A kapitalizmus azonban maradt, és Franco uralmát Hitler és Mussolini bukása után még évtizedekig eltűrték azok a nyugati demokratikus államok, amelyek pedig az „emberi jogok” har­cos hirdetői. Lehet, hogy azért marad­hatott haláláig hatalmon, mert nem sértette meg a legfontosabb „emberi jog”-ot, a magán­tulajdonhoz való jogot és nem nyúlt hozzá sem a hazai, sem a külföldi tőkéhez?

Dél-Koreában sokáig szigorú és ke­mény katonai diktatúra volt – és kapi­talizmus, sőt: ez a kapitalizmus éppen a katonai diktatúra alatt érte el leg­rohamosabb fejlődését, és lett az or­szág az úgynevezett „ázsiai kis tigrisek” egyike.

Amikor Chilében külső támogatással Pinochet tábornok erőszakkal megdön­tötte a szabadon megválasztott törvé­nyes polgári kormányt, katonai dikta­túrát vezetett be – ugyanakkor megma­radt a kapitalizmus, amelyet mellesleg az általa kommunistának nevezett és megdöntött Allende-kormány sem akart megsemmisíteni, legföljebb egy kissé szociáldemokrata ízű jóléti rendszerré alakítani.

Tajvan szigetén, ahová a kommunis­ták győzelme után Kína korábbi ura, Csang Kaj-sek generalisszimusz elme­nekült, és ahol önálló államot alapított, évtizedeken át egypártrendszer volt: a Szun Jat-szen által alapított, de Csang Kaj-sek által alapjaiból kiforgatott Kuo­mintang nevű párt volt uralmon, alig pár éve van többpárti demokrácia. A kapitalista rendszer azonban eme „ál­lampárti” vagy ha úgy jobban tetszik: „pártállami” rendszerben is megma­radt és virágzott.

Beszélhetnénk a görög „ezredesek” vagy az argentin katonai junta által lét­rehozott diktatórikus rendszerekről – mindez a közelmúlt története és eléggé közismert –, amelyekben a kapitaliz­must nem érintette a demokrácia hiá­nya. Aligha hihető, hogy ezekben az országokban a dolgozó vagy munka nél­küli milliók a kapitalizmus lelkes hívei lettek volna, és számos jel tanúsítja, hogy akkor sem lettek azzá, amikor Hitler, Mussolini, Franco és a többiek eltűntek a történelem süllyesztőjében és országukban demokrácia lett. Ez leg­följebb harcuk talaját, mozgásterét, módszereit változtatta meg, de antikapitalizmusukat még a prosperitások időszakaiban is megőrizték és minden­képpen a kapitalizmus és a kapitalisták korlátozására törekedtek (és ez jelen időben is igaz).

Vagyis visszatérve kiinduló idézetünk­höz: legföljebb annyit ismerhetünk el, hogy a demokratikus országokban ka­pitalizmus van – bár még ennek hívei, vezető közgazdászok és más társada­lomtudósok is hirdetik, hogy a rend­szer nem maradhat meg így, mert nem működik: új és új válságok sújtják –, de azt, hogy a kapitalizmus csak de­mokráciákban működik, erős túlzás ál­lítani. Vagyis az, hogy aki antikapitalista, az diktatúrát akar: egyszerűen nem igaz. Viszont hogy kapitalisták bizonyos kö­rülmények esetén akarnak és létre is hoznak diktatúrákat, azt inkább állít­hatjuk (Harmadik Birodalom, fasizmus, francoizmus és lásd a fent felsorolt és még sok más példát). Igaz, ezek jobboldali diktatúrák, szemben a szocializmus (ha ugyan egyáltalán az volt) által lét­rehozott eddig ismert és megbukott baloldali diktatúrákkal – de tény, hogy a világ vezető tőkés államai, ezek vezetői, ideológusai, propagandistái, az „emberi jogok” hirdetői sokszor és sokáig türel­mesek voltak a diktatúrákkal, amennyi­ben nem nyúlnak hozzá a tőkés rend­szerhez, a szent magántulajdonhoz.

MIKES TAMÁS

Csúf kis mese a történelemből II.

Ez a történet nem olyan ismeretlen, mint a múltkor említett Hjalmar Schachté. Ottó Abetz személye jóval hírhedettebbé vált, különösképpen Franciaországban. Szerepének 1£)40 utáni része nyert na­gyobb nyilvánosságot, bár azt is csak részben hagyták a sajtóba kerülni az illetékesek. A dolog csak azt lepheti meg, aki eléggé későn született, és ezért érzelmileg nem érintett a francia kollaboráció (a nácikkal történt együttmű­ködés) eseményeitől.

Abetz történetének első fejezetét színrelépése előtt a német titkosszolgá­lat, az Abwehr írta meg. Ennek a feje­zetnek a Stavisky-ügy nevet adtak a ko­rabeli lapok, bár nem ott ért véget, ahol az érintettek szerették volna. Ne­vezett nemzetközi szélhámos volt, és különféle kétes üzelmei napvilágra ke­rülvén, végül állítólag öngyilkos lett; mindenesetre holtan találták egy marseille-i szállodaszobában a húszas évek végén. Rövid botrány után a neve le­került a napirendről, jóllehet a sajtó tudni vélte, hogy magas rangú rend­őrök és egyéb állami tisztviselők kuta­kodtak a „hagyatékában”.

Eltelt vagy két év, amikor először lé­pett működésbe az a csodafegyver, ami­ért Staviskynek élnie és meghalnia kel­lett. A marseille-i kettős politikai me­rénylet, Sándor szerb király és Barthou francia miniszterelnök nyílt utca során, rendőri sorfal előtt való lelövése és a tettesek helyszíni felkoncolása a rend­őrök által a maga nemében hibátlan titkosszolgálati művelet volt. Berlinben agyalták ki, és a Teuton kard-akció nevet viselte. Közvetlen irányítója Hans Spei­del tábornok párizsi katonai attasé, köz­reműködői horvát usztasák és a mar­seille-i rendőrkapitány voltak. Egy lehet­séges nyomozás idáig juthatott volna. Valójában csak az usztasákig jutott el, hiszen az Abwehrnek nem állt szándé­kában a jól működő francia rendőrtisz­tet kiadni. A terv hátterében állók min­denesetre meggyőződhettek arról, hogy számításuk helyes volt, a Stavisky-iratok működésképesek, vagyis az általuk kí­nos helyzetbe hozható francia köztiszt­viselők és katonák megzsarolhatók. Ek­kor semmi akadálya nem volt többé a terv ambiciózus kiagyalójának, Abetz Abwehr-megbízottnak a bevetése előtt.

Mikor Párizsban megjelent, minden­ki úgy tudta, valami reklám- és sajtóügynökség tulajdonosa. Mivel ekkor már Németország náci volt, egyes jól értesül­tek tudni vélték, valami titkos pártfela­data van. Mások, még jobban értesülve, hogy valójában Hider-ellenes konspi­ráció egyik vezetője. A valóságot csak „ügyfelei” tudták meg. Ezek a Stavisky-iratokban érintett személyek voltak, aki­ket sorra meghívott valamelyik Párizs környéki kastélyszállóba, ahol szembe­sülhettek azoknak az iratoknak fotó­kópiájával, amelyek eredetije alkalma­sint véget vethet karrierjüknek. A be­szélgetést fényképek is fűszerezték al­kalmilag, amelyek szintén kompromittálóak voltak, bár részben ügyes montírozás következményei. A beszélgető­partnerek közül vagy kettő az öngyilkos­ságot választotta Abetz ajánlata helyett, de egyetlen egy sem akart a saját jó hírét feláldozva Franciaország segítségéré lenni, vagyis a kémelhárításnak jelen­teni a beszervezési kísérletet. Valójában ugyanis ez történt. Abetz hálózatot ho­zott létre és ennek segítségével meg­szerzett minden információt – ráadásul folyamatosan –, ami a francia hadsereg technikai és szervezési felkészültségére, elhelyezésére, terveire vonatkozott. Már ez is megért a résztvevők számára vagy húszévi száműzetést az Ördög-szigetre, de az ambiciózus német itt nem állt meg. Megszervezte egy lehetséges né­met invázió esetére a francia hírláncba való beépülést és bizonyos tiszteken ke­resztül azt a lehetséges csődöt, ami 1940-ben aztán be is következett. Sze­repe volt abban, hogy a francia légierő fejlesztése lelassuljon, és a francia pán­célosokat ne korszerűsítsék. Az 1940-es villámháború gyakorlatilag egy dezinformált és elárult francia hadsereget ért, amely néhol az utolsó pillanatban jött rá elárultatására, néha még akkor sem. Rövidesen persze minden francia megismerte Abetzet, a Párizsba bevo­nuló németek megtették a katonai kor­mányzat mellett működő hivatal veze­tőjévé. Ebben a minőségében ő lett a kollaboráció rossz szelleme, később a zsidótlanítási program egyik felelőse, első számú közellenség.

A háborút túlélve természetesen bí­róság elé került. Az ügy idáig a meg­szokott századközépi történet. A folyta­tás annál kevésbé. Mert ahogy a ma­gyar Népbíróságot annak idején meg­rendítette Winckelmann SS tábornok zeneakadémiai tanúvallomása, misze­rint neki az okozott gondot, mit is kezdjen avval a huszonötezer följelen­téssel, amely már a megszállás első nap­ján befutott a Gestapóhoz, a franciák sem hallgathatták nyugodtan a higgadt és tárgyilagos képet, amit Abetz festett az ő együttműködőikről. A következ­mény: Párizsban a tárgyalás titkosítása, néhány öngyilkosság és egyesek átme­neti eltűnése és végül egy irathalom ötven évre való zárolása a nyilvánosság elől. Másfelől a társadalom önmeghasonlása, ami csak attól oldódott fel, hogy a hidegháború kezdetével egysé­gesen lehetett fellépni Moszkva „ötödik hadoszlopa” a Francia Kommunista Párt ellen, és ez azonnal feledésre ítélte a háború alatti magatartásokat, valamint azt a kínos tényt, hogy egyetlen olyan erő volt, amely végig kitartóan a né­metek elleni harcot választotta, a kom­munisták FTP-je…

Idén jár le az ötven év. Érdekes len­ne megtudni, vajon szándékoznak-e nyilvánosságra hozni a titkos aktákat, avagy tárolási hibából, sajnálatosan, tönkrementek, netán el is vesztek? Igaz, a per érintettjei kivétel nélkül ha­lottak már, de a kollaborációs hajlam bizonyosan nem halt meg. Az is igaz, hogy ma a német állam nem náci, és végtére sohasem az agilis hírszerző a főbűnös az ilyesfajta ügyekben.

OLVASÓLÁMPA

Intellektuális jegyzetek korunk margójára

Tabák András: Felhívás hősiességre

Vékonyka verseskötet; kispénzű költő magán­kiadása. Amihez persze sietve hozzá kell tenni, hogy az esztétikai ér­téket nem nyomdai ívterjedelemben mé­rik. (S minthogy annak idején nem volt alkalmam megírni, hadd fűzzem hozzá azt is, hogy ezt Tabák hasonló oldalszá­mú kötetkéje, az 1994 elején megjelent Vén ló – hószakadásban példázhatja igen személetesen: hét kristályfényű elbeszé­lése a magyar prózaművészet egyik ki­vételes csúcsteljesítménye.)

A vékonyka kötet összképét a kurta, epigrammatikus versek határozzák meg. Ízelítőül a címadó költemény:

A hős az – így vélekedett Rilke –, aki
centrumából kimozdíthatatlan.
Legyünk hát hősök. Védjük meg centrumunkat:
oltalmazzuk féltőén hitünket,
amely szívünk és lelkünk, de főleg agyunk.

A zárósor „főleg” szava Tabák ars poeticájának kulcsszavaként is felfogha­tó. E kifordult világban, ahol napról napra, óráról órára hitet rendítő, szívet és lelket felháborító híreket hallunk ar­ról, hogyan zuhanunk egy kiszámítha­tatlan végzet felé, Tabák higgadt, hű­vösen intellektuális aggyal írja szűksza­vú verseit a zuhanás okairól, előidézői­ről, jelenségvilágáról. Alighanem ez az attitűd tükröződik abban a négysoros­ban is, ahol azt vallja:

A vékonyka rabicfal, melyet
magam s a világ közé egykor
emeltem, most látom döbbenten:
már öles kőfallá változott.

                                          (Fal)

Nem „a világtól” választja el Tabákot az az öles kőfal – lírája éppenséggel igencsak „társadalmi-közéleti” érdekű –, hanem annak zűrzavaros látszataitól, pánikba ejtő végítélet-hangulataitól. A racionalitás kemény kőtömbjei zárják ki e belső, lelki térből az irracionalitás kinti kavalkádját, hogy feltáruljanak a kiszámíthatatlan káprázatok mögött rejlő – valójában nagyon is racionális, átlát­ható, logikusan működő társadalmi tör­vények által vezérelt – erők:

Mint csak egy lapos, közhelyes, unt és utált
ötvenes évekbeli, kötelező
szemináriumi jegyzet abszurd illusztrációja –
olyan mindaz, ami itt már hat éve
szemünk láttára, fülünk hallatára,
napról napra, óráról órára lezajlik előttünk.

                            (A restauráció hatodik évére)

Lenyűgöző, apokaliptikus víziók nem születnek ebből a látószögből, Tabák köl­tészete – mind a képalkotás, mind a ritmika terén – hangsúlyozottan díszte­len, egyszerű, a köznapi nyelvhasználat­hoz közelítő. Stíluseszközeit a fogalmiság, a logikai típusú gondolatalakzatok, prozódiáját a metrikus és a szabadvers kö­zötti átmeneti formák jellemzik, valamint az ütemhangsúlyos vers 5-7 szótagos, és így elhalványuló lüktetésű nagyütemei. (Ezeknek létét verstani szakirodalmunk­ban tagadni szokás; izgalmas feladat len­ne Tabák kötetének metrikai elemzése is.)

Tudnivaló azonban – bár az irodal­már-körökben sem eléggé széles körben köztudott hogy Horatius Ars poe­ticájának szállóigévé vált fél sora, az ut pictura poesis csak eredeti értelmé­ből kiforgatva fogható fel úgy, hogy „legyen a költészet olyan, mint a festészet”. Ezt a klasszicista – s már Lessing által meggyőzően cáfolt – tételt sem Horatius, sem a modern költészetelmélet nem igazolja. Bi­zony, hogy minden festői dekorativitást mellőző eszközökkel is létre­hozhatók felejthetetlen, szívbemarkoló költői telitalálatok, amilyenek Tabák effajta epigrammái:

Hogy meghaltál, apám, az éppoly lehetetlen
Mint hogy nincsenek többé az égen csillagok

És nincsenek többé az égen csillagok

                                                 (1994. május 8.)

Az egyik ilyen háromsorosa hosszas töprengésre is késztetett:

Nagy író volt, s lám, nagy volt embernek is,
Egy mondatára leltem rá a minap:
„A szegényeknek mindig igazuk van.”

                                                 (Sadoveanu)

A mai magyar társadalom egyre feltartóztat­hatatlanabb ütemben szegénye­dik, s ez az elszegényedett tömeg nem­sokára ismét az urnák elé járul, hogy döntsön az ország sorsáról. Adja a Jó­isten, hogy Sadoveanu mondata ne bi­zonyuljon tragikus illúziónak. (Z-füzetek/68)

– ii –

MILLOK ÉVA

A szocialista lehetőség védelmezői

Simor András: Pályám bére

A Kádár-korszak harminc évét áttekint­ve, óhatatlanul felvetődik a kérdés: volt-e ennek a korszaknak olyan eleme, olyan jelensége, olyan megnyilvánulá­sa, amely egyértelműen a szocializmus jegyeit viselte, amely őszintén azt a tö­rekvést képviselte, hogy Magyarorszá­gon valósuljon meg a szocializmus? Óhatatlan a kérdés, mert aki e korsza­kot átélte, annak emlékezetében élén­ken megmaradtak azok a jellegzetes momentumok, amelyek éppenséggel kétségessé tették: lesz-e, lehet-e ebből valaha szocializmus? Lesz-e, lehet-e, mert ami valóban volt, az csak igen álságosán volt annak nevezhető. Csak a tudatlanság, a tévedés vagy a dema­gógia nevezheti ezt az időszakot fenn­tartás nélkül szocialistának. Társadal­mi, gazdasági, politikai elemzését meg­találhatjuk Rozsnyai Ervin nemrég megjelent jelentős művében (Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió), amely a magyar rendszerváltozáshoz vezető előz­ményekkel is marxista megvilágításban foglalkozik.

Ezzel egy időben, de tőle függetlenül született meg Simor András Pályám bére című vallomása, amely a Kádár-rend­szer kulturális politikáját köved végig személyes tapasztalatai alapján.

Simor első verse 1957-ben, tizenki­lenc éves korában, még érettségije előtt jelent meg az Élet és Irodalomban, amelynek főszerkesztője akkor az idős Bölöni György, Ady barátja volt. Ez azt jelentette, hogy a hetilap akkor még egyértelműen a baloldaliságot kívánta képviselni, miközben igen tág látókö­rűen jelentette meg hasábjain mind­azoknak az írásait, versét, akik az úgy­nevezett „írósztrájk”-ot megtörve vál­lalták ott a nyilvános szereplést. A kul­turális kormányzat abban az időben nem éppen lelkesen, de Bölöni haláláig kénytelen volt támogatni a lapot kon­szolidációja érdekében, amelyet remél­ni se remélhetett volna a kifejezetten baloldali, sőt szocialista érzelmű embe­rek kiállása nélkül. Pedig ez a kiállás az írók számára sem volt kockázatmen­tes. A könyv­kiadás például korántsem őket támogatta, jóval inkább a szocia­lista irányultsággal szembe­fordulok szá­mára igyekezett publikációs lehető­séget biztosítani. E sorba tartozott az az an­tológia is, amelyet 1957 elején publi­káltak 15 fiatal költő 105 versével. Erre azonban – nyilvánvalóan sokak számára kellemetlen meglepetésként – csattanós válasz érkezett a Tűz-tánc című versgyűjtemény 1958-as megjelenésével, amelynek lényegét az előszóban Imre Katalin fogalmazta meg: „E kötet költői verseikkel a valóság átalakításában akarnak részt vállalni. A valóság átala­kításának kérdéseit pedig a munkásosz­tály szemszögéből nézik, annak érdeké­vel vállalnak közösséget. És ez korsze­rűségük legfőbb vonása. A szocializmus további előretörésének segítésében lát­ják tehát a vajúdó világ problémáinak egyetlen megoldását.”

Világos beszéd. A kötetben – megha­tározó költői: Garai Gábor, Györe Im­re, Hárs György, Ladányi Mihály és Váci Mihály – mellett a legfiatalabb Nyerges András után második legfiatalabbként Simor András versei is meg­jelentek.

A Tűz-táncnak elképesztő sikere volt (a második kiadást is pillanatok alatt szétkapkodták), ezenkívül népszerű Tűz-tánc-esteket rendeztek sorozatban. Ez politikai és költői siker volt egyszer­smind. Bóka László, a tekintélyes esz­téta az Aurórához és a Holnaphoz ha­sonlította az antológiát, amely „végle­ges szakítást jelentett az előző időszak sematizmusával, a botor lelkesedés le­egyszerűsítő énekeivel…”

Simor elmondja, hogy költői pályá­ján meghatározó jelentősége Imre Ka­talinnak volt, aki „a Tűz-tánc nemze­dék szellemi központja, kovásza volt”, és aki „a kapitalista restauráció lehető­ségét megteremtő viszonyok ellen vég­ső soron politikai harcot folytatott”. „A szocialista lehetőséget legérzékelhetőbben néhány író védelmezte, a restaurációs veszéllyel való szembefordulás leg­inkább irodalmi művekben jelentke­zett”, és ennek a baloldali írónemze­déknek volt összetartó központja Imre Katalin, akinek „szellemi kisugárzása, világlátásának írásainkban való megje­lentése nem legenda.” Hogy mennyire nem, az nemcsak ennek az új nemze­déknek az írásaiban fedezhető fel, ha­nem abban is, hogy 1960-ra a kulturális politika megelégelte a tűz-táncosok nép­szerűségét, és álszent szövegekkel tűz­delt támadást indított ellenük, ugyan­akkor – Bölöni György halála után – eltávolította az Élet és Irodalom szerkesz­tőségéből Imre Katalint, Győré Imrét, majd a marxista Kis Tamást. Téziseket tettek közzé Fiatal íróink helyzete címmel, amely „a Tűz-tánc költőiről szólva mo­dernkedést, álproblematikát, avantgardista pózokat, anarchista nyegleséget, baloldali jellegű hangulatokat emlege­tett a látszólagos elismerés mellett.”

Ekkor kezdődött az az alattomos harc, amelyet a kulturális politika – egyre inkább támaszkodva az álszocialista, jobboldali elemekre – mindvégig foly­tatott azok ellen, akik felismerték a rendszerben jelentkező antiszocialista tenden­ciákat.

A tűz-táncos Simor Andrásnak már első verseskönyve, a Tereld a felhőket is csak nehézségekkel jelent meg, kritikai fogadtatása felemás volt, jórészt ellensé­ges indulatokat sejtetett, második kötetét pedig csak öt év múlva publikálhatta.

1963-tól egy évig középiskolai tanári ösztöndíjjal Kubában tartózkodott, ba­rátjává fogadta Nicolás Guillén, a Ku­bai írók és Művészek Szövetségének el­nöke, és Fayad Jamís költő és festő, aki spanyolra fordította József Atilla ver­seit, Simor pedig ettől kezdve kubai és latin-amerikai forradalmár költőket fordított magyarra az itthoni folyóira­tok és kiadók úgyszólván teljes elzár­kózása mellett.

A kádári időkről itt mindent elmon­dani, ami Simor könyvéből kiviláglik, lehetetlenség. De igen sokat mond mindössze néhány tény is. Imre Kata­linnak 1965-ben felsőbb utasításra az Irodalom­történeti Intézet is felmon­dott, 1966-ban a KEB (Központi Ellen­őrző Bizottság) az MSZMP-ből kizárta. Egyidejűleg több baloldali író részesült szilenciumban, például az előzőleg Jó­zsef Attila-díjat kapott Ladányi Mihály, aki „élete utolsó másfél évtizedében az önként vállalt proletársors kiteljesedé­seként végleg kivonult az irodalmi élet­ből. Versei a halála előtti két évben a vezető irodalmi lapokban, a Kortársban, Új írásban és az Élet és Irodalomban nem jelentek meg…” „Kietlen magányban vált lírája nagy nemzeti költészetté. Groteszkjeiből az adósság csapdába be­sétáló, az elitbürokráciát nevelő, a gaz­dasági tespedést előidéző, a forradalmi öntudatot semmibe vevő, az internacio­nalizmus helyett a Szovjetunió nagyha­talmi politikáját kiszolgáló, a párttagsá­got és a munkásosztályt depolitizáló, az országos döntésekből kiszorító korszak képe néz ránk, csakhogy ezt a kímélet­len körképet nem egy kívülálló, hanem a szocializmus történelmi lehetőségét fel nem adó költő alkotta meg haragos-keserű ecsetvonásokkal.”

Simor vallomásából természetesen saját pályája is kirajzolódik, amely egy­re tudatosabb marxista világnézetének, egyre magasabb szintű költői és írói fejlődésének, „mániákus” dolgozni tu­dásának, meggyőződését mind sokolda­lúbban és hatásosabban kifejezni tudó tehetségének, és nem utolsósorban ma­kacs, kikezdhetetlen bátor­ságának bi­zonyságtétele. Mindmáig.

Igen, a Kádár-korszaknak volt olyan meg­nyilvánulása, amely őszintén – és a harcot is vál­lal­va – azt a törekvést kép­viselte, hogy Magyar­országon valósul­jon meg a szocializmus. A magyar tör­ténelemben nem először költők, írók védelmezték a haladó és szocialista le­hetőséget, ők fordultak szembe a restaurációs veszéllyel. Nem kis számban híveik is voltak. És még többen lettek volna, ha a rezsim nem tesz meg min­dent, hogy elhallgattassa, elszigetelje, lényegében üldözze őket. Hogy miért tette, arra remélhetőleg a történelem választ fog adni. (Z)

BERNÁTH LÁSZLÓ

Egy könyv – 88 és fél film

88 és 1/2 híres film

Százéves a mozi, és ha nagyon szigorú­an számolunk, ennél csak egy kicsit öregebb maga a film, a mozgó kép. (Ha a korábbi – sikeres – kísérleteket is hoz­zászámítjuk.) A hagyományait máig – ugyan ki tudja még meddig? – sikere­sen megőrző Móra Kiadó 88 és 1/2 híres film című kötetével járult hozzá a meg­emlékezések sorához. Kérdés lehet, hogy ha már egy évszázadról van szó, miért nem 100 filmmel rukkolt elő a kötet (szerkesztőjét, ki tudja, miért, ti­tokban tartja), de hát a Móra régóta hódol a nemzetközi divatnak, amely a könyvkiadásban szereti az egyforma számokat. így jelent meg náluk a 111 híres külföldi regény, a 66 híres ma­gyar regény, a 77 híres dráma, az 55 híres opera, vagy a 22 híres beszéd. Most a 88 híres filmmel rukkoltak elő, s azért, hogy ez a jellegzetesen XX. szá­zadi művészet is megkapja a magáét, – meg talán, hogy már a cím alapján eszünkbe jusson Fellini – hozzátettek még egy felet. Ami nem lehet más, mint éppen az első, a Louis Lumiére készítette A megöntözött öntöző, ami idő­ben ugyan még egy fél filmet sem tesz ki, néhány másodperc az egész, de két­ségtelen: valahol itt kezdődik a játék, a filmkamerával készített fikciós film története. S mivel e jeles mű 1895-ben készült – az év decemberében már sze­repelt az első mozielőadások műsorán – így is majd egy évszázadot lapozgatha­tunk végig a kezdetektől az 1989-es Az én XX. századom-ig. Mert Enyedi Ildikó címe szerint és tartalmában is valóban a mozi évszázadát bemutató, filmjével zárul a kötet. S ha nagyon aprólékos könyvtérképet akar készíteni a kritikus, azt is felfedezhette, hogy már említés tétetik a kötetben Marco Ferreri 1995-ben Budapesten forgatott A szegények temploma munkacímű filmjéről is (a sze­gények templomának éppen a mozit tartja), így aztán valóban kerek az év­század a kötet lapjain is.

Végül is a 88 és 1/2 film, a 111 regény, de akár a nevezetes Brüsszeli 12 is csak játék a számokkal, hiszen bárhol, vagy majdnem mindenhol, meghúzható egy számbeli határ. A lé­nyeg az, hogy ami így kijelöltetik, meg­neveztetik, az valóban reprezentálja az adott művészeti ágat. Kijelölje azoknak a művészeknek és műveknek a csoport­ját, akik, amelyek tényleg a legfontosab­bak, legjelentősebbek, meg­határozóak egy műfajban.

Nos, a 88 és 1/2 elég bő keret és csupán meddő viták témája lehet: ha benne van Keleti Márton, miért nincs benne Máriássy Félix, ha benne van John Huston, akkor miért nincs benne Dreyer, Csuhraj vagy George Lucas? S a nevek, másik 88 sorszámmal, tovább sorolhatók. Az ismeretlen szerkesztő(k) ízlése így válogatott, nincs min háborogni, talán a legfontosabb műveket és művészeket megtalálják – a remélt – ifjú olvasók, akik számára ez a könyv készült. A szerzőkről szóló, életutakat felvillantó bevezetők tárgyszerűek, jól informálnak, s a rövid terjedelem elle­nére, egyik-másik dolgozat stilárisan is képes megidézni a tárgyalt művet.

Éppen ezeket a pályaképeket felvillan­tó miniesszék ösztönözhetik – mint e sorok íróját is – a kötet olvasóját, hogy keresse: van-e valami azonosság a jeles művészek életében? Predesztinálta-e va­lami felismerhető életrajzi tény, hogy ki­váljanak a többiek közül? Az 1862-ben, illetőleg az 1864-ben született Lumiére testvérek és az 1955-ben született Enyedi Ildikó között, s mindazok között, akikről szó esik ebben az összeállításban, termé­szetesen nemcsak a néha évszázadnyi korkülönbség a meghatározó, s mindaz, ami 100 év világtörténelméből követke­zik. Nagyon fontosak a földrajzi határok, a családi körülmények, az életmodellek olyan különbözőségei, mint ami egy arisztokrata Visconti és az olasz beván­dorlócsaládba született Coppola között fellelhetőek. Az azonosságok keresése te­hát majd olyan reménytelennek tetszik, mint a nevezetes tű megtalálása a széna­kazalban, még ha a szénaszálak száma itt mindössze csak 78. (Néhány művész ugyanis, mint például Hitchcock, Jancsó vagy Szabó István is 2-2 filmmel is sze­repel, ezért kevesebb a művészek száma, mint a műveké.)

Mégis-mégis mutatkozik némi érde­kesség, ha az életrajzokat lelkiismerete­sen átvizsgáljuk. Talán mindez valóban nem több érdekességnél, de lehet, hogy az ilyen érdekességek mélyebb össze­függésekre is utalnak.

Az első megfigyelés: az utolsó egy­két évtizedet leszámítva (amikor a fil­mes főiskoláknak már megnövekedett a szerepe), a sikeres, sőt: világsikeres rendezők túlnyomó többsége nem köz­vetlenül a filmes szakmából indult. Ez eddig eléggé természetes. Az már meg­lepőbb, hogy a 78 rendező harmada, de lehet, hogy a fele, filmes pályafutása előtt a képzőművészettel, légióként a grafikával állt kapcsolatban. Ez annál meglepőbb, mert a látszólag közelebbi szakmából, a hivatásos fotósok köréből, alig érkezett valaki.

A festőket, rajzolókat felsorolni is ne­héz. Sok név közismert, mint Eizensteiné, Fábri Zoltáné, Huszárik Zoltáné, Ve­ra Chytilováé (aki nemcsak rajzoló, ha­nem retusőr is volt), de már Fritz Láng­ról kevesen tudják, hogy előbb építész­nek, majd festőnek tanult, vagy azt, hogy a Ragyogj, ragyogj, csillagom rendezője, Alekszandr Mitta, előbb ugyancsak épí­tészetet tanult, később a Krokogyil és más lapok karikaturistája volt. Felliniről so­kan tudják, hogy ifjú korában karikatú­ráiból élt meg, de azt kevesebben, hogy a kötetben is szereplő Gothár Péter jel­mez- és díszlettervező is gyakran, főleg a színpadon. Bizonyítéknak talán e né­hány név is elegendő, de ennél jóval többen vannak a 78-ak között, akik nem­csak hobbiból, hanem művészi elhivatott­sággal, szakmaként űzték a képzőművé­szet valamely formáját.

A másik – és talán kevéssé meglepő – szakma, akik közül sokakat a pálya sod­rása a kamera elől, a kamera mögé állított, azok a színészből lett rendezők. Kezdhetjük a sort Griffithszel, folytat­hatjuk Chaplinnel, de joggal ide sorol­hatjuk a Casablancát rendező Michael Curtizt, aki Kertész Mihályként és szí­nészként kezdte pályafutását Budapes­ten és Kolozsvárott. A sor szinte vége­láthatatlan Orsón Wellestől Jacques Tatin át Vittorio de Sicáig és Nyikita Mihalkovig. (Érdekes, hogy a Szovjet­unióban a filmrendező szakosoknak a VGIK rövidítésű főiskolán színészmes­terséget is kellett tanulniuk.)

A harmadik „kedvenc pálya” az író­újságíróé. Mint Pasolinié, Korda Sán­doré, Székely Istváné vagy éppen Hustoné és a sokféle mesterséggel próbál­kozó Griffithé.

Mi következik mindebből? – tehetjük fel a kérdést brutális egyszerűséggel. Lehet, hogy semmi, de az is lehet, hogy azért néhány – bizonyára vitatható – megállapításra alkalmat ad az ilyesfajta megfigyelés. Például arra, hogy a „pá­lyakezdő filmművészetben” valóban a kép dominált. Azok közül sokan, akik­nek sikerült maradandót létrehozni, már eleve képben, látványban gondol­kodtak. Fontos volt számukra minden filmkocka, majd kivetítve a vászon min­den négyzetcentimétere, mert mozgá­sában is megkomponált vizuális élményt kívántak nyújtani. Időrendbe szerkesz­tett látványélményt. (Érdekes: az idő­rendi szerkesztés olyannyira rokon a zenével, mégsem találni olyan pályaívet, amely a zenétől indult volna el.)

Az, hogy a második helyen a színészek szerepelnek, megerősíti a tényt, nagyon fontos lehet ugyan a hátterek, vagy a közeli részletek képe egy filmben, a leg­fontosabb „táj” mégis az emberi arc, amelyen nyomon követhető a gondolat és érzés születése. Ehhez pedig, a kiváló empatikus készséggel született rendező­kön kívül, ki értene jobban, mint maga a színész, aki létre tudja hozni a csodát, amikor a százszor begyakorolt gesztus vagy mondat úgy jelenik meg a vásznon, mintha abban a tized­másod­percben szü­letett volna a kamera előtt, amelynek sikerült „meglesni” ezt a pillanatot. (Ez a film­színészi játék alfája és ómegája.)

Hogy írók, újságírók, akik rendszerint forgatókönyvek létrehozásában is köz­reműködtek, végül magukat rendező­ként is ki akarják próbálni – ez ismét csak természetes lépésnek tartható. (Hogy mi ennek a lélektana, arról Bacsó Péter őriz egy gyönyörű hasonlatot Zavattini-től, a neorealizmus leghíresebb forgató­könyvírójától – aki végül soha nem ren­dezett. Olyan ez, magyarázta Zavattini, mint amikor hosszú, fáradtságos udvar­lás és sok pénz elköltése után egy fér­finak – ez a forgatókönyvíró – sikerül a lakására csábítani egy szép nőt, de ami­kor már minden megtörténhetne, nyí­lik az ajtó, bejön egy másik férfi – ez a rendező –, és magáévá teszi a szép hölgyet a forgatókönyvíró szeme láttá­ra. Ezért fordul meg oly sok forgató­könyvíró fejé­ben, hogy egyszer neki is ki kellene próbálni a rendezést.)

A három mesterség, a festés, rajzolás, a színészi játék és az írás, ilyen gyakori jelenléte a filmes világsikerekben, azt jelzi csupán, hogy nem Wagner és az operában elképzelt „összművészet” vált a XX. század ön­kifejezé­sének első szá­mú eszközévé, hanem a film, a mozgó kép. Látszólag a XXL század, a televí­zió, a képernyő jóvoltából, még inkább a mozgófényképé. Vannak, akik ebben hisznek, mások ettől nagyon félnek. Ma­gam mint a mozgókép szerelmes híve, mégsem tartozom egyik táborba sem. Azt hiszem, az emberiség, bizonyos telített­ségi állapot után, rendszerint visszafor­dul az alapélmények, és ezzel együtt az alapműfajok felé. Ez persze olyan jóslat, amit mindenki megkockáztathat, hi­szen kortársai a legritkább esetben tud­ják ellenőrizni. Ezért jó, ha most hátra­tekintve, azt legalább nagy bizonyosság­gal kijelenthetjük – ez a könyv is tanú­ság rá –, hogy szép volt, helyenként csodálatos volt a film első évszázada.

(Móra Könyvkiadó)

FARKAS PÉTER

Latinamerikanizálódás és keleteurópaizálódás

Kollár Zoltán: Dél Keresztje alatt (Latin-Amerika latinamerikanizálódása)

A Dél Keresztje bizony súlyos. Mi is a nyakunkba vettük e terhet itt Északon (pontosabban Kelet- és Közép-Európában)? Vagy ránk akasztották? Mennyi­ben latinamerikanizálódás a mi kis keleteurópaizálódásunk? Valóban nehéz fereszfkérdések! A tudós elemzőt s az olvasót is ezek foglalkoztatják.

Kollár Zoltán könyvében nagyívű át­tekintést kapunk a latin-amerikai gaz­dasági fejlődés történeti szakaszairól (gyarmati korszak, a liberalizmus idő­szaka a múlt század első harmadától a nagy válságig, a befelé forduló – import­helyettesítő – szakasz az ötvenes-hatva­nas évekig, a strukturális reformokon is nyugvó fellendülés 1968 és 1980 kö­zött, az elveszett nyolcvanas évtized s végül a reménység a kilencvenes évek­ben). Mindvégig a latin-amerikai fejlő­dés sajátosságait mutatja ki: pl. a kül­földi tőke és világgazdasági függőség, a speciális állami szerepvállalás, a gaz­daság dualitásának, azaz a különböző termelő módok egymás mellett és egy­máson élésének specifikumait.

Ahogy közeledünk a mához, egyre több az „áthallás”, az elmúlt évtized elemzése kapcsán szóba kerül az eladó­sodottság, az export­kiszolgáltatottság és elmaradott exportszerkezet, az ipari versenyképesség és technikai színvonal, a beruházási tevékenység csökkenése, a külföldi tőke ellentmondásos szerepe, a makrogazdasági egyensúly felbomlá­sa, a szociális feszültségek növekedése. S ami még érdekesebb: kiderült, hogy Latin-Amerikában az IMF által támo­gatott „stabilizációs kísérleteknek mind a fokozatos, mind a sokkterápiás válto­zatai igen vegyes, inkább elégtelen eredményeket hoztak” S bár a kilencvenes évek elején némi fellendülés mu­tatkozik és a nemzetközi tőke „rehabi­litálja” Latin-Amerikát, nincs szó jelen­tős, a gazdasági struktúrát érintő előre­lépésről, a javulás „törékeny”. „A ’klaszszikus’ stabilizáció, a liberalizáció és az állam gazdasági szerepének kor­látozása következtében az akut gazdasági vál­ság a legjobb esetben is »csak« permanens­sé »szelídült«, vagy másképpen fogal­mazva a gaz­da­sági rendszer ’szerkezeti válsága’ állandósult.”

A történelmi áttekintés egyik legér­dekesebb a csapdahelyzetet felmutató következtetése a következő: „Latin-Amerika hol azért periferizálódott, mert közvetlenül betagolódott a világ­gazdaságba, hol pedig azért… mert el­zárkózott a világgazdasági folyamatok­tól…” Hozzáteszem: az elzárkózás soha nem volt igazán erőteljes (hiszen a kül­földi tőke érdeke is jelen volt), inkább a kifelé és a befelé forduló gazdaság-politika lehetőségeiről van szó. Még a viszonylag jó növekedési szakaszokban is – írja a továbbiakban Kollár Zoltán – „romlik a gazdasági és szociális helyzet a térségben, másrészt Latin-Amerika világgazdasági pozíciója nem javul… Ezért sem lehet csodálkozni azon, hogy a nemzetközi munkamegosztás egyen­lőtlenségeit szóvá tevők között a latin­amerikaiak mindig is a »prímet vitték«”.

Kollár Zoltán szerint Latin-Amerika és Kelet-Európa között sok a hasonlóság (pl. dezintegrált, fejletlen piac, etatizmus, felülről kiinduló modernizáció, el­adósodás, külső függőség, hasonló világ­gazdasági funkció). Mégsem tekinti a két térséget egészen egyneműnek, mivel Latin-Amerikában egy hosszú történelmi fejlődés eredménye a „latinamerikanizá­lódás”, míg a kelet-európai térségben „a rendszerváltást kísérő átállási válságnak »következménye«… Ezért térségünk »szerves« latinamerikanizálódásának fel­tehetően (és – mivel pejoratív felhangú a fogalom – remélhetőleg) kicsi az esé­lye”. Majd részben ennek ellentmondva hozzáteszi: „Sajnos, térségünkben is ki­fejlődhet azonban olyan, inkább kedve­ződen jelenségeket tartalmazó tünet­együttes, amelyet latin­amerikanizá­lódásként szokás minősíteni.” Mivel ez már a kelet-európai fejlődésből fakad, ennek jelölésére inkább a „keleteurópaizálódás” fogalmát javasolja.

A bizonyos mértékig bizonytalannak tűnő okfejtésre a könyv végén csattanós magyarázatot kapunk: a latinamerika­nizálódás és a keleteurópaizálódás kö­zös nevezője – bár ez sajnos nincs elég közvetlenül kimondva a műben – a vi­lággazdasági perifériás helyzet. „A fej­lődő országok egy jelentős csoportjá­nak kritikus helyzetét ugyanis a hetve­nes években kipattant világgazdasági válság részének, annak kiváltójának és következményének tekintem” – írja. Hozzáteszi: „A periferizálódás »klasszi­kus« formája a tőkeexpanzió következ­tében létrejött függőség (ideértve a ke­reskedelmi és a pénzügyi függőséget is).” Kollár Zoltán műve azért is jelentős, mert intellektuális bátorságról tanúsko­dik. Manapság többnyire csak a legfej­lettebb országokkal hasonlítják össze Kelet-Európát és hazánkat, holott – az Európai Unióhoz való csatlakozás ese­tén is – nekünk a tőkés periféria, pon­tosabban a félperiféria helyzete és sorsa az osztályrészünk. (Z)

KÖNYVAJÁNLAT

Mielőtt olvasni kezdenék a verseket, la­pozzák fel az utószavát az Akhilleusz és a teknőc című antológiának, mely hu­szonöt cseh és morva költő 1945-1996 között született költeményét tartalmaz­za Tóth László és Vörös István válogatá­sában. Ebben a hat és fél oldalnyi utó­szóban ugyanis annak ürügyén, hogy egy antológia összeállítása közben mi­lyen korlátokat kell leküzdeni, milyen elérhetetlennek látszó célok felé kell tö­rekedni, Vörös István az utóbbi ötven év miniatűr cseh irodalomtörténetét vetette papírra. A cseh irodalom válsá­gos, ugyan­akkor egyik leggazdagabb időszakát élte három részre – hivatalos, emigráns és szamizdat – szakadva, míg eközben többféle irányzat, így a késő avantgárd, a „hétköznapok költészete”, a keresztény szellemiségű költészet egy­szerre, egymás mellett virágzott. Az al­kotók hol pezsgő szellemi közegben, hol kompromisszumot kötve vagy visszavo­nulva, sokan emigrációban, többen bör­tönben írták műveiket, s mi sem jellem­zőbb az irodalmi viszonyokra, mint hogy „a hivatalos és az illegális kiadók által készített cseh írók lexikona között szinte alig volt átfedés”. Vörös István sorra veszi e cseh félszázad politikai és társadalmi fordulatait, a változások iro­dalmi hatásait, majd a cseh költészet ha­zai kiadású magyar nyelvű antológiáit is, melyek jellemzően reprezentálják egyúttal a magyarországi irodalmi vi­szonyokat is. Beszédesek ugyanis a név­sorok: ki marad ki, vagy ki mikor kerül be – esetleg újra – egy-egy antológiába. E mostani, „öt és feledik” huszadik szá­zadi cseh antológiával az volt a szer­kesztők célja, hogy az előzőekből a cen­zúra miatt kimaradt jelentős költőket lehetőleg bő váloga­tásban megismertes­sék a magyar olvasókkal. Hogy ebbe az antológiába kik és miért nem kerültek be, arról is olvashatunk az utószóban. A kötet a JAK 9. műfordító füzeteként látott napvilágot többnyire fiatal, sőt kezdő műfordítók közreműködésével. Változatos az irodalmi produkció, s gazdagítja ezt a képet egyes költe­mé­nyek többek általi tolmácsolása, akár­csak egy versnek egy fordítótól szárma­zó szöveg­változatai. A magyar-cseh iro­dalmi kapcso­latoknak, s elsősorban a versszerető olvasóknak mindenképpen nagy nyereség a József Attila Kör és a Jelenkor Kiadó e nemes vállalkozása.

Az utóbbi években szinte elképzelhe­tetlen társadalmi és politikai változások mentek végbe olyan hihetetlen mére­tekben és olyan gyorsasággal, hogy szinte követni sem tudtuk őket, részle­tes, tudományos elemzésre pedig még senki nem vállalkozott. Nagy történel­mi értéke van hát így minden olyan feljegyzésnek, megfigyelésnek, melyek elősegíthetik e korszak jobb megértését, az átalakulási folyamat későbbi tudo­mányos feldolgozását. Ilyen Páldi And­rás Egyre távolabb Moszkvától (Egy diplo­mata kijevi emlékei 1986-1992) című könyve, melyet szerzője a diplomáciai szolgálat melléktermékének nevez. Pál­di András hat évig kijevi főkonzul, majd nagykövet volt, közveüenül a csernobili katasztrófa után érkezett szol­gálati helyére. Résztvevője és tanúja le­hetett a sorsfordító történelmi esemé­nyeknek, a peresztrojkának, a Szovjet­unió felbomlásának, Gorbacsov bukásá­nak, s részt vett azon a rendkívüli par­lamenti ülésen is, ahol kétszáz év után újra kinyilvánították Ukrajna függet­lenségét, ahol megszületett egy ötvenkétmilliós európai nagyhatalom, mely­nek kárpátaljai területén százhatvan­ezer magyar is él. Páldi, rendkívüli felkészültségről téve tanúbizonyságot, elő­ször az ezerötszáz éves múltra visszate­kintő, hatalmas ország fővárosát, Kijevet és az ország változatos történelmét mutatja be könyvében. A jelenkori Uk­rajna a felbomlott szövetség második legnagyobb köztársasága volt, a legszennyezettebb vidék, s vagyona kilencven­öt százalékának sorsa is Moszkvától függött. A szerzőnek alkalma volt nyo­mon követni a változások előkészítését, a nemzed demokratikus erők kibonta­kozását, az 1991. augusztusi puccs ese­ményeit és hatásait, s leírja azokat az eredményeket is, melyeket a kárpátaljai magyarság – az ő közreműködése révén is – elért. Az emlékirat lapjain termé­szetesen a diplomáciai testület minden­napjai is meg­ele­ve­ned­nek, s a szerző rendkívül szimpatikus emberi és politi­kusi arcképe is kirajzolódik. „Ezt a könyvet nem azért adta ki a Belvárosi Könyv­kiadó – olvashatjuk a borítón –, hogy dokumen­tálja azt, amit tudni le­het: egyre távolabb vagyunk Moszkvá­tól – hanem inkább azért, hogy kide­rüljön: közelebb vagyunk-e mi, magya­rok önmagunkhoz? Képesek vagyunk-e élni ránk szakadt szabadságunkkal, független­ségünkkel? Meg tudjuk-e ra­gadni a kedvező lehetőségeket?… Ez a könyv a fonákjáról mutatja meg, hogy miért és hogy kerülhetünk egyre távo­labb Európától.”

Hasonló kérdésekre keresi a választ az 1996-os írószemmel című antológia huszonhét szerzője is. A kortárs magyar irodalom jeles alkotói, neves közírói, költők, prózaírók, irodalomtörténészek, publicisták napjaink aktuális eseményei­re, életünk sorsfordító történéseire, személyes kis ügyeknek látszó, de tár­sadalmi problémákat feszegető jelensé­gekre keresik a választ. Az elmúlt év irodalmi szociográfiáinak legjobbjait ol­vashatjuk az Ünnepi Könyvhéten meg­jelent sorozat aktuális kötetében. Ör­dögit Szilveszter lelkiismeretünket ébresztgeti írásában, a felejtés ellen emeli fel szavát; Szilágyi Ákos sziporkázó írá­sainak középpontjában a mozgókép áll; Csaplár Vilmos történeteinek kiapad­hatatlan forrása Budapest; Csalog Zsolt írói levelét a börtönbe címezte, minden idők egyik legtragikusabb sorsú elítélt­jéhez. Mezei András „A csatlakozás ára” című írásában a mezőgazdaság szétdarabolásával okozott kárt a második világ­háború vesztesé­géhez hasonlítja. Nagy a szabadság? Közeledünk Európához? – kérdezi. Ebben az új Európában „sze­génynek és gazdagnak egyaránt szabad a híd alatt aludni” – de valamiképpen mindig a szegények kerülnek a híd alá. Lengyel László írása a többi kiváló al­kotás közül naplószerű megformálá­sával is kitűnik: „Kompország Kelet­nek indul” – helyzetkép a totális csőd szélén álló országról, melynek népét nagy elődök hangját idéző keserű sza­vakkal ostorozza: „Nagy vagy, én né­pem, nagy vagy, én népem: ezer éve élsz folytonos harcban Európával, csa­patokat gyűjtöttél közben, holott véreztél. De a gondolatot nem engedted győ­zedelmeskedni gyermekeid koponyáin, úgy élsz Európa közepén, mint eleven tiltakozás az állati élet szűzietlenítése ellen: És hogy most utolsó dátuma járt le az Időnek, hatalmasabban kelsz fel, mint valaha: zajlik a tatárság a Kárpátok alatt. Komp­ország megindult Kelet felé, újra…”

Az ezeréves haza kettős honfoglalá­sának teóriáját megalkotó tudós László Gyula Góg és Magóg népe című tanul­mány­gyűjteményét a Trikolór és az Intermix Kiadó adta közre az Öröksé­günk című sorozatban. E sorozat köte­teit élő irodalmunk idős alkotói saját életművük legkedveltebb, általuk leg­többre értékelt, legjobbnak tartott írá­saikból állítják össze az utókor számára, így tette ezt László professzor is, aki elsősorban rövidebb lélegzetű őstörté­neti, régészeti tanulmányaiból, művé­szeti írásaiból válogatott, s néhányat a vele készült interjúkból. Ezek legtöbbje újságokban jelent meg, bár nem nép­szerűsítő tanulmányok voltak, hanem mert „szakfolyóiratokban esetleg éveket kellett volna várni a közlésükkel, így pedig néhány nap alatt olvashatta őket” – írja. Külön nyereség, hogy így nem a mesterség tolvaj­nyelvén, hanem közérthető, szép magyar nyelven láttak napvilágot a tudományos kérdésekkel foglalkozó írások.

Az Ural túlsó oldalán, messze Észa­kon, Szibéria végtelennek tetsző föld­jén élnek legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik és a hantik. Kerezsi Ágnes néprajztudós és Winter Erzsébet fotómű­vész a Tromagán folyó közelében élő keleti hantiknál járt, és a hagyományos halász-vadász életmódot folytató tajgai családokat látogatták meg. Az alig több mint húszezer lelket számláló hanti nép az Ural hegység mellett, európányi te­rületen él, egy­más­tól elszigetelt, egy­más számára érthetetlen nyelv­járást be­szélő kis csoportokban. Zsákmányoló gazdálkodást folytatva, a természetből szerzik be a megélhetéshez szükséges táplálékot, s a családon belül szigorú munkamegosztás van a férfiak és a nők között. Az egymásra utalt emberek a szellemek és az istenek támogatását is kérik nehéz életük megkönnyítéséhez, vallási szertartásaik alkalmával áldoza­tokat is mutatnak be, hogy jóindulatu­kat megnyerjék. Winter Erzsébet fotóin soha nem látott tájak, természeti képek elevenednek meg, asszonyok és férfiak küzdelmes mindennapjai; ősi kultúrák nyomait viselő életforma, táplálkozási szokások, ruházkodás, lakóhely és hasz­nálati tárgyak fotóalbumban megörö­kítve, az elmúlás ellen, Kerezsi Ágnes kis tanulmányával. A képeket hanti népköltészeti alkotás kíséri végig Szopocsina Agrofena fordításában, mely a magyar mellett oroszul, és (fonetikus átírásban) hanti nyelven is olvasható a Vízió Mű­vészeti Alkotóközösség Szibériai roko­naink című kiadványában: „Tőlem szár­mazott magzataim, / belőlem sarjadzott sar­jaim! / Elmentem után, / holtom után, / izmosvállú fiatokban / újjászületek én. / Aranyhajú lányotokban / újjászületek én.” Nemcsak rendkívüli olvasmányossá­ga, hanem a szerző különös személyi­sége miatt is szívesen ajánlom figyelmük­be Lángh Júlia Közel Afrikához című könyvét, melyet a Magvető Kiadó je­lentetett meg. A szerző egy vakmerő és gyors elhatározás után 1994. szeptem­ber 3-án érkezett meg egy nigeri bozót­faluba, hogy elvállalja a meghirdetett óvónői állást egy évre. Lángh Júlia 1977-től Párizsban élt, 1984-től Mün­chenben, tanár és újságíró volt, széles körű műveltségéről már a könyv első lapjai olvastán meggyőződhet az olva­só. Európaiként éli meg kalandos vál­lalkozását az egzotikus környe­zet­ben, ahol segítőtársakra, barátokra talál, s egy életre beleszeret Afrikába. Nemcsak élmé­nyeit osztja meg velünk, hanem mindazt a sok és sokféle információt is, melynek birtokában van, vagy amit jó újságíró módjára nap mint nap szerez. Ha elol­vasták a könyvet, biztosan meg tudják fejteni annak az afrikai közmondásnak az értelmét, mely a könyv elején mottó­ként olvasható: „Mindenkinek együtt kell élnie a saját boszorkányával.”

(emmi)