PAPP LAJOS

Négy sor

Ez a reggel már a hallgatásé
Isten a száját összeszorítja.
Fénylő késpenge-él a horizont.
Elfogytak az emberséges szavak.

CSÁK GYULA

Új-Kaledónia

1.

Mintha körzővel rajzolták volna a part vonalát, olyan szabályos ívben ölelte magához a tenger kicsi darabját. Sekély volt a víz, kilométerekre be lehetett gyalogolni, s parányi, de szorgalmas hullámok szaladgáltak a partra, hogy meg­itassák a tikkadt homokot.

Kerítéssel övezett kisvendéglő teraszán ültem, és gyönyörködtem a tengerre nyíló kilátásban. Mögöttem vakítóan fehérre meszelve és náddal fedve állott a vendéglő épülete, amelyhez hasonlók százával sorakoztak az öbölben. A keríté­seken ismeretlen színű és formájú virágok özöne burjánzott.

A partvonal és a vendéglősor között pálmákkal szegélyezett betonúton hang­talan autók vonultak, alig gyorsabban, mint az ugyanott sétálók, akiknek többsége hozzám hasonlóan turista volt.

Hátradőltem a székemen és arra gondoltam, hogy amennyiben egyszer majd filmet készítek a mennyországról, feltétlenül ezt az öblöt választom helyszínnek.

2.

Amint eltűnt a Nap a tenger túlsó oldalán, villanyok és lampionok ezrei kezdtek villódzni, mintha a világ valamennyi szentjánosbogara ide gyülekezett volna nász­útra. Hamarosan csaknem annyi fény terült a fákra, teraszokra, sétálókra, mint amennyit a Nap magával vitt. Csupán a tengerre borult sejtelmes homály. A zsongás viszont nőttön-nőtt, a hőség elmúltával minden élénkebb lett. Szórakoz­tató zenekarok és muzsikáló gépek igyekeztek túlharsogni egymást.

Amikor már jó órája ültem egy sör mellett, a pincér az asztalomhoz lépett, felemelte kiürült poharamat és kérdőn az arcomba hajolt, én meg bólintottam: hozzon még egyet.

3.

Akkor már negyedik napja néma voltam. Csak magammal beszélgettem és kétszer az unokahúgommal, aki Új-Kaledónia fővárosában, Nouméa-ban lakik. Ő kérte, hogy utazgatásaim során hívjam fel időnként, és tájékoztassam hollétemről s hogylétemről, noha én ez ellen tiltakoztam. Minek szórjam a pénzt, magyaráztam neki, elég, ha akkor telefonálok, amikor bajba kerülök. Neki állt feljebb, s kiok­tatott, hogy ne akarjak a telefonon spórolni, mert nekik ez aztán igazán elha­nyagolható tétel, ha figyelembe veszem, hogy mennyivel többet kell kifizetniük az oda-vissza utazásomért. Nem hiszem, hogy sértegetni akart, mégis megsértőd­tem. Valódi sérelmem forrása pedig az volt, hogy unokahúgom azt közölte, miután megérkeztem: ajándékként kapta férjétől az én kiutazási lehetőségemet,' lévén, hogy engem lát legszívesebben itthon maradt rokonsága közül. Valószínű, hogy ő ebben sem látott semmi sértőt, inkább jópofa ötletnek vélhette mind férje, mind a maga részéről, hogy marcipándísznek rakott születésnapi tortájára – engem azonban ez bosszantott. Természetesen törekedtem, hogy kerüljem a lát­szatát is megbántottságomnak, sőt, igyekeztem hálásnak mutatkozni, amiért nagy­vonalúan hozzájuttattak egy olyan utazási lehetőséghez, amihez a saját erőmből soha nem juthattam volna. Reménytelennek véltem ugyanis, hogy megértessem velük: a szegények és a gazdagok soha nem képesek egymás érzékenységét fi­gyelembe venni, ezért dúl közöttük hadüzenet nélküli, szüntelen háború.

A sovány, magas pincér elém tette az új sört, majd a mellettem lévő asztalhoz lépett és az időközben odatelepült, fehér botos öregúrtól azt kérdezte: – A szo­kásosat, ugye?

Annyira megdöbbentem, hogy hirtelen izgalmamban csaknem felborítottam söröskancsómat. A pincér kérdése ugyanis magyarul hangzott.

4.

Ha valaki Magyarországról oda, Új-Kaledóniába utazik, éppen elég csudálnivalóra lelhet, amint én is minduntalan ámuldoztam, de a magyar szó hallatán minden addiginál nagyobbat bámultam. Ebben az Ausztrálián túli szigetvilágban többnyire franciául beszélnek, lévén Új-Kaledónia máig francia gyarmat, vagy amint korszerűbben és tapintatosabban fogalmazzák: Franciaország „tengeren túli része”. Olyan francia közigazgatási területnek minősítik, mint akármely anya­országi megyét. Görcsösen ragaszkodnak hozzá, s jó okkal, mert Új-Kaledónia minden bizonnyal a leggazdagabb francia megye. Amint jól férjhez ment uno­kahúgom férje – nyájasan, ugyanakkor leereszkedőn és pöffeszkedőn – elmagya­rázta: ott vannak a világ legjövedelmezőbb nikkelbányái, de bőven van kobalt, króm, arany, ezüst, foszfát s kisebb mennyiségben sok más föld alatti kincs is. A föld felett pedig ritka fafélékkel zsúfolt erdőségek láthatók, elvegyülve dúsan termő kukoricaföldekkel, amelyekre pompás állattenyésztés alapozódik. Sokfelé bukkannak elő ültetvények, ahol banán, ananász, kávé, manióka, kókuszdió, cukornád érik, s mindez együtt a busásan jövedelmező halászattal, igen fejlett élelmiszeripart hozott létre. Méltán híres az itteni gyöngyhalászat. S ami talán a legnagyobb kincs, a turistákat vonzó káprázatos természeti környezet. Mellesleg ebből élnek unokahúgomék is: a szigetvilágot behálózó repülőtársaságok egyiké­nek a társtulajdonosai…

Óvatosan az öregúrra néztem. Egyenes derékkal ült, szinte mozdulatlanul, bár időnként megcsillant fekete szemüvege. Amikor a pincér valamilyen zöldes színű itallal megérkezett s az asztalra helyezte a tálcát, megfogta az öregúr kezét és a pohárhoz vezette. Az öreg a pohár köré fonta ujjait, s attól kezdve nem engedte el.

Roppant erős indíttatást éreztem, hogy mellé üljek, és beszélgessek vele. Amint mondtam, a hivatalos nyelv a francia, ámbár a szigetcsoportot csak har­mincöt százalékban lakják franciák és más európaiak, de én a franciát nem beszélem, a legnagyobb számban ott élő melanéziaiak nyelvét még kevésbé. Már mozdultam volna, amikor egy termetes nő érkezett a teraszra, elhaladt az öreg asztala mellett s leült egy távolabbi helyre. Kopogni kezdett botjával az öreg s menten asztalánál termett a pincér.

– Mi a véleménye? – kérdezte a vak ember. – Hogy fest ez a nő?

– Biztosíthatom, uram – suttogta a pincér –, hogy a legszebb hölgy, akit ma láttam.

Enyhén meglepődtem, ugyanis az én megítélésem szerint hordó alakú, seszínű és trampli volt a nő.

Az öreg azonban a pincér szavaiba kapaszkodott. Izgatottan kérdezte: – Mond­hatjuk tehát, hogy igazi gyöngyszem?

– Pontos a meghatározás, uram – bólogatott a pincér.

– Milyen korú lehet?

– Legfeljebb húszéves – felelt a felszolgáló.

Én ötvennek saccoltam.

5.

Valamilyen üdítőital gyors elfogyasztása után elment a terebélyes nő, s kisvártatva hattagú férfitársaság érkezett, röviddel utánuk pedig két, ezúttal valóban fiatal – nő.

Az öreg ismét kopogott s az előbbi dramaturgia szerint sutyorogni kezdtek az odasiető pincérrel. – Maga szerint milyenek ezek a lányok?

– Hamvas barackok.

– Milyen színű a hajuk?

– Szalmaszőkék mindketten. Szerintem németek.

– És a termetük?

– A természet remekművei!

– Mindegyikük?

– Azt hiszem ikrek, annyira egyformák.

A lányok egyike magas és girhes volt, a másik zsírpacni. Egyikük valóban szőkére hidrogénezett, a másik haja vörös színű volt. Általában sok volt a festék mindkettő körmén, szemén és száján. Hangos és minden egyéb módon kihívó viselkedésük alapján hamar gyanítható volt kilétük. Főként a korábban érkezett férficsoport figyelmét próbálták magukra irányítani, de az én árva és vén fejemre is szemet vetettek. Miután azonban elszürcsölték a narancsleveket, és nem jutot­tak előre céljaik irányába, bosszúsan vihorászva kilibegtek.

– Mondhatjuk, hogy ezek is ékszerek voltak? – faggatta a vak a pincért.

– Büszke vagyok, hogy nálam fogyasztottak – húzta ki magát a pincér, ámbár tudnia kellett, hogy az öreg ezt nem láthatja. – Emelték a vendéglőm rangját! Mindenre fényt árasztottak, amíg itt voltak!

Még néhány hasonlóan bizalmas társalgás ismétlődött. Fölötte kifinomult hallása lehetett az öregnek, mert nemcsak azokra kérdezett rá, akik a teraszra jöttek, hanem a vendéglő előtti széles aszfaltúton haladók léptei közül is felis­merte a női lépteket. A pincér pedig szakadatlanul és szép szavak özönét árasztva hazudozott.

6.

„Vesszen az unokahúgomék pénze!” – döntöttem és újabb sört rendeltem a ko­rábbi módon, vagyis egyezményes vendéglői jelbeszéddel. Nem akartam felfedni magamat, mert kíváncsi lettem a fejleményekre, amelyek a pincér és a vak vénember sajátos együttműködéséből még kibomolhatott. Suttogásaik és dörmögéseik tartalmi furcsasága most már kezdett jobban izgatni, mint az, hogy a világnak ezen a távoli csücskén anyám nyelvén való beszédet hallok.

Fogyatkoztak a teraszon a vendégek, csöndesült a fülrepesztő muzsika s néhány erős fényforrás kihunyt az öbölben.

– Nem gondolja, hogy mennem kellene? – kérdezte az öreg.

– Éjfélhez közeledünk, uram.

– O! – tárta szét karjait a vak, majd cinkos mosollyal odanézett, ahol a pincér szemét sejtette. – Elröpült az idő, mert szép volt az esténk!

– Egyetértek és nagyon örülök – mondta a pincér és ő is mosolygott, őszin­tén, hitelesen, mint aki meggyőződéssel mondja, amit mond.

– Hát akkor… – emelkedett fel az öreg, és láttam, hogy pénzt dug a pincér kezébe, aki úgy tette zsebre, hogy nem nézte meg. Tiszteletteljes tapintattal kivezette sajátos vendégét, majd visszajött és a székeket kezdte igazgatni.

Fölemeltem a kezem és összedörzsöltem hüvelykujjamat a mutatóujjammal. Hozzám sietett, s amíg a számlát lefirkantotta és elém tette, jól érthetően meg­jegyeztem: – Mindent láttam és mindent hallottam.

Egyik szemöldöke megrándult, egyébként nem árult el meglepetést.

– Ezek szerint ön is tud magyarul – mondta szinte közönyösen.

– Kérhetem, hogy üljön le egy percre?

A mellettem levő székre ereszkedett, előredőlt, a térdeire könyökölt, és himbálta az örökkön kezében lévő fémtálcát.

– Varázslatos ez a sziget – mondtam. – Irigylem, hogy itt élhet.

– Volt már jobb dolgom is…

Ingerelt, hogy nem váltott ki belőle nagyobb izgalmat felfedett kilétem. Közelebb hajoltam hozzá, és utánozni, idézni próbálva rejtélyes magyar társával folytatott diskurzusát, halkra fogottan mondtam: – Mi szükség volt rá, hogy valótlanságokkal traktálta az öreget?

Rám nyitotta szürke szemét, s megemelte az állát is. Meglepően jókora ádámcsutka dudorodott elő inas nyakából.

– Mi, akik látunk, sok csúnyaságot látunk. Miért ne kíméljek meg ettől egy vak embert? Elég baja van, hát azzal segítek rajta, hogy szépnek mondom neki a világot.

– Jó a szándék – bólintottam. – De hátha ezzel növeli benne a keserűséget, amiért ő nem részesülhet a bennünket környező, állítólagos szépségek látványá­ban? Mindamellett lehet, hogy mégis magának van igaza. Régi társalgó partnerek?

– Minden este bejön, kivéve a vasárnapokat.

– Vasárnap miért nem jön?

– Akkor a kollégám helyettesít, és ő nem tudja úgy láttatni a világot, mint ahogy én. Inkább elszomorítja. Ezért a vasárnapjai valóban vakok. Nem tudom, hol van olyankor.

– Megértem, ha ragaszkodik magához. Én is méltányolom a láttató készségét.

– Köszönöm… Legyen máskor is szerencsénk, uram.

– Zárni készül?

– Ha nem jönnek vendégek, akkor igen – mondta és felállt.

– Pillanatra még – próbáltam tartóztatni, mert beszélgetésre vágytam. Annyi kérdés, meg mondandó kavargott azonban a fejemben, hogy hirtelenében kép­telen voltam a leginkább alkalmas témát szóba hozni. Udvariasan várakozott, én pedig zavartan küzdöttem a belém szorult mondanivalóval.

Ekkor észrevettem, hogy a vendéglő előtti sétányon magányos nő halad, s miközben egy távoli zene ritmusára alig érzékelhető finomsággal ringott a teste, felnézett ránk és könnyedén intett, a pincér pedig szintén üdvözlésre emelte jobb tenyerét.

Miután a fiatal nő tovább sétált, kérdőn emeltem arcom a pincérre: – Kí­váncsi vagyok, miképpen írná le az öregúrnak ezt a jelenséget? Szerintem most nem kellene hazudnia, mert a hölgy valóban kellemes látvány. Szolid, ha az üdülő csiricsáré népségével összevetjük, mégis szemet gyönyörködtetően kecses.

– Látszatra angyal, valójában ringyó.

– Ismeri talán?

A pincér hóna alá szorította tálcáját s pillanatra lehunyta a szemét. – A feleségem.

Összeszorította száját, hogy a széles elfehéredett, a szeme környéke pedig vörössé lett. Enyhén megbiccentette fejét és elment.

Magam is elballagtam. A tengerhez mentem, leguggoltam, hogy közelebbről halljam a lankadatlan szorgalommal nyargalászó kicsi hullámok fölerősödő meg elhalkuló zaját, azután elnéztem a távolba, a sötét semmibe, amelyben azonban fénypont pislákolt itt-ott – vagy fárosz, vagy hajó.

PASS LAJOS

Faust

Többet tudok és mégannyit sejtek,
Többet, mint kémiából, de Valaki
Számra illeszti ujját:
A Sátán? Ugyan, csak így neveztem,
Lombikomból gőzölgő bűz csupán,
Vele ha párolognék? Most belenyilallt fogamba – –
Ha így szeretnél, Margit: havat rázó szakállal,
Pontnyi – de istenuccse – tüzelő szememmel,
Levedlett lombjaim avarjában ha járnál:
Ifjúvá izmosodnék, csupán csak rám vetődő
Árnyadtól: napsugár az!
A közelgő éj csuhája testemen selyem volna,
Nem érinthetnélek, mégis, vegyszertől mocskos ujjam
Hold-fehéren ragyogna és homlokom Hold-fehéren – –

Neved, ha suttoghatnám, ajkamon lázasodna – –
Nem szólok.
Semmi Sátán is. Csak porhüvely a jussom,
Régen tudom már, s nem portéka a lelkem;
Teliholdkor, ilyenkor, csak kutya vagyok, vonyító – –

Hazakocsizni? Hová?

A szél az égből őszt hozott,
Kurtábbak lettek a napok.
A Nap csak olykor csillogott:
A madárhangú tarka lomb
Vigasztalan vetkezett.
Suttogó köd terült a tájra.
Libák rikoltó karavánja
Húzott Délnek – közeledett
A gondfakasztó unalom –
November állt az udvaron.

Olga? Tatjána? Én – skorpió –
Az égre néztem. Nem hullott még a hó:
Csak Márta: Tatjána dadája
Mellét láttam, a kisrégen még tejet adót.
Anyegint még hazakocsiztam…
Magaménál ténfelt a zsidó:
– Uram, revolver eladó.
Potom… (bár látom: nem ágrólszakadt,
Kocsikerekéből is rügy fakad)
Csak tudja…
Tudom. – (Most jön a goj szöveg…)
Nem úgy! Egy lúd ára, ha nem tömi nagyra,
Nekem megéri, ha a tollát is ideadja!?
– Uraságodnak élve adom, ha birtokán
Némi lucernát adat neki – –

– – Hát így kezdődött. Márta boszorkány – –
A lapos Olga. S Isten bocsássa meg
(Meg Jevgenyij – a szemét sose láttató Tánya:
Anyeginnak miért „Júliája”?
Mit mellébeszélni?: ki a könyvbéli sorokat
Böngészve vélt és párnáját ölelve
Nyálából nyelt új csókokat.)

Nem kellett volna később az a Bál…
Gremin? Az később jött. Tánya jól járt.
Olgáról semmi hír. Zsenyát sajnálom
(Gyűlölöm ezt a szót): szerettem. Hazakocsiztam.
Hazakocsizni? Hová? A Sose való végbe?
Énnékem kijutott az édes
Torkolattűz.
       A havazás pár napig váratott még.
Csúnyán kínzott a vézna Hold.
A Sápkórost soha nem szerettem.
Nem volt ő lényeg. A kifröccsenni kívánó tej:
Az volt. S hogy jobbágyim azt a ludat
Csak megették. Kósernek hibás lett volna? Jóleshetett,
Mindegy. Potom…? Kinek, kinek? Ravasz? Ravasz?
Szótárt matat a magamfajta,
Mígnem a meghozzákig elér…

Én megúsztam: innen, fönnebbről könnyű!?
Nem úgy mint szegény, akkor borsostalpú Zsenyának – –

S hogy egy valcer vala az Ómega s az Alfa – –

Lorca

És bong a Hold, borbélytányér az éjben,
Cigányszem villanás, sárfoncsor, sárga tócsa;

Villamos! – Minden sárga.
A lepedőn viaszfolt. Gyöngyszín az édes szőrön.

Én nyájas katalánom! Andalúznak születtem.
Az andalúzra gombok, blúzodé szakadnak,
Mint kavicsok kavicsra.

Villamos! Minden sárga.
Sárfoncsor, sárga tócsa.

Ó, ceruzabél bőrű, Klára, Te, Santa Clara,
Te zsolozsmázod: gerle, sasmadár, koldusasszony
Egyként szent, amiként Te. Igen, irón s papírlap.
Keresnivalód van nálunk!

E sínpár nem tart ki sokáig, illemből jegyet váltok.
Ej, mégiscsak méltatlan! Súg Valami és félek,

Mert bong a Hold, s az éjben borbélytányér az égen,
S a villamos ablakán át sárfoncsor, sárga tócsa.

Én édes katalánom, én andalúznak születtem – –

Töredék

                                   Ana Blandianának

Szivárvány volt, vagy annyi sem,
Ébredő Nap tócsa-tükörben,
Madárcsőr-villanás csupán,
Kiloccsantott, vödörnyi vízben?

Morzsa csak, veréb-csippentette?
Halcikkanás habok között? Vagy
Vízcsepp csak, Mészkő-szűrte vízcsepp,
Időtlen időkig szomjat oltó? –

Egy brüsszeli szobor másolatára

Most itt pisilek, Anyám,
És kezicsókolom,
Királynő!
Lekváros, vízcsapos tejbegriz,
Donkihótés csorba tányér.

Ez minden. Elmennek a barátok.
A kismamák mind éhesek.
Nagy a hasuk, Te, kismama!
Nincs pénzem zabra, miegymásra.

Az állatok, mind éhesek!
Ne szülj még! Túróra és mi kéne?
Ne mozdíts semmit a díszleten,

Mert jő a közönség. Csupa illat.
Nem orrolják pisim szagát.
Donkihóte tányérja csörren.

Leeuwenhoek

posztókereskedő, portás és üvegcsiszoló naplójából,
a mikroszkóp kimunkálása alatti évtizedekből, Németalföld

1. (Kilencszáz huszonhatodik oldal)

– – Azért ez elrettentő:
Csak nézem, okulárém elé még egy üvegkorongot mozgatva
Az apró rubintokat, fogaskerekeket, és
Szüntelen hallom, amint a felcser kése alatt
Ereim ropognak.

– – Egy pompás tükör előttem. Nincs oly csavarka,
Alkalmasint tűhegynyi,
Amire rá ne koppanna a fénye. Csakhogy!
– Bár a rendelést teljesíteni kell –
Olykor elbólintok. És egy szempillantás alatt
Fényfonalak cikáznak. De mi az, hogy szempillantás?
A tükörben a magam halálra unt, de olyankor
Részegként kancsalító szempáromat látom.
És aztán,
Mi az, ami a szempillantás alatt?


2. (Második füzet és harmadik füzet, számozatlan oldalak)

Persze könyvelni kell a kimutatásokat,
Bocsánat, könyvelni kell.
A feleségemnek szánt tafotákat nem számítom bele;
Az annyi, meg annyi, naponta 78 kapucsengetés,
Egy vég posztó, – nem rossz:
Ennyiből kijövök. A gyertya, a faszén… A
Borbélytól pár üvegroncs: a kabátjára gallér – –
Azért még mindig nem tudom, nem hegyesebbek-e azok a
Tűhegynek tűnő valamik az órámat piszkáltában – –

Valami évtizede idegesít.
Az Isten verje meg, megint kaput kell nyitni!
És csak a szememet rontom. Egy rőf, fél rőf…
Csak ez a kapucsengettyű – –
És hány mérföldnyi számoszlop, ami még hátra van? – –


3. (Tizenharmadik és tizennegyedik füzet,
a kiszakított lapok miatt a számozás nem hiteles.)

– – Mostanában különös dolgok történnek velem.
Higgadt ember hírében állok – messzi földön híre vagyon
Posztókereskedésemnek s bár szerénységem tiltaná –
Habár kérkedtem már vele – köztiszteletben álló
Portás is vagyok, afféle Cerberus a pokolféle Város
Egy kapujánál. De,
Hogy szavamat ne veszítsem, mostanában
Különös dolgok történnek velem. Dudorászok:
Csillaggal pattanásos mennybolt,
Kamaszlány arcú,
Tündöklő, elérhetetlen– –

De – akárha nem nézek föl az égre, mégis –
Valamit gyanítok. (Nem ropom a táncot örömömben,
Mert sok spulni cérnát kell addig még…
Dehát csiklánd ez a gyanítás.)
A felcser azt mondta… mi több, a Doktor is vizslatva
Nézegetett
Szemüvegén át (amit mellesleg
Én csiszolgattam, no, csak amolyan
Honoráriumképpen, nem akadván más a környéken.)
Hovatovább bőbeszédű leszek. Nem elég a
Csillaggal pattanásos mennybolt, azt mondja, rá akarom venni,
Hogy kukacokat lásson a szemüvege, meg néhány
– Mesterien csiszolt! – üvegcserép mögül – –

TAKÁCS TIBOR

Ördögűző szerelem

Az asszony óvatosan bontakozott ki az ölelésből, jaj, nehogy felébredjen szerel­mese. Hány percig aludtak összefonódva? Máskor szeretnék megállítani a fújtatva rohanó időt, de most, hogy órájára nézett, látta, mindössze öt-hat perce zuhantak álomba. Arra ébredt, hogy fázik. A mocorgásra a férfi átölelte, melléje helyez­kedett s aprókat horkantott.

Ilona magukra húzta a takarót, de már nem tudott elaludni, hiába bújt volna vissza az álom melegébe. A csodák s az ölelések órája után a kimerültség mély bugyrába zuhannak mindketten. Mire riadt fel? Nem is tudta. A szerető férfinak kijár ilyenkor az alvás, aki a visszaidézhetetlen ölelés órájában sárkány s oroszlán volt. Miért is ébresztené fel? Ilyenkor kisfiús az arca, a haja csapzott, arcán mosoly. Mire gondolhat vajon? Tudja, hogy nem álmodik, tudja, hogy e kimerülés majdnem olyan, mint az ájulás.

Maga sem álmodott. Hacsak nem álom ez, amiben már második éve lubic­kol. Sose gondolta, hogy ilyen is lehet a szerelem. Ilyen teljes feloldódás, ilyen ajándékosztó, ilyen hihetetlen.

Jólesne most a hideg pezsgő, hiszen kiszáradt a szája. És van még az üvegben, s talán nem melegedett fel. De ha felkel, akkor elszáll Péter álma. Az óráját nézte. Istenem, mindjárt négy óra. Mennie kellene. A férje másfél óra múlva hazaérkezik, majd vágja a pofákat, hogy nincs meleg vacsora.

Pedig milyen boldognak indult a házasságuk!

Az egyetemen ismerkedtek össze. Hamar megszerette a finoman és kedves­kedve udvarló Kelemen Endrét, akit hol Bandinak, hol Kelemennek becézett. Soha nem volt tolakodó. A piaristáknál érettségizett, magával hozta ott tanult jó modorát, hónapokig alig mert közeledni s az első csók után se merte elengedni keze csikóit. Félénk volt? Magányos? Ez is, az is. Egyszer bevitte a Belvárosi templom csöndjébe, ahol Ilona úgy gondolta, talán az oltár előtt akar szerelmet vallani. De amikor megfogta a fiú kezét, s a szívére tette, olyan riadtan kapta el, mintha tüzes vasat érintett volna.

– Mit csinálsz? – rémüldözött.

– Azt hittem, te is… hogy azért jöttünk be… – ijedezett.

– Isten házában… – csóválta fejét a fiú. – Ne csinálj ilyet!

– Itt talán nem lehet megsúgni, hogy szeretsz? Hiszen csak az Isten, és én hallom meg… Na, akard te is… Szeretsz? Mondd már ki. Mert úgyis itt fogod kimondani, hogy holtodiglan-holtomiglan…

így indult a szerelmük. S milyen hosszú utat jártak be, mire a forró érzés kihűlt, a lobogás elcsöndesedett, s megkeseredtek mindketten. Miért romlott meg Kelemen Endrével a házasságuk? Talán nem egyedül ő tehet erről. És hogy miért romlik meg a házasság tizenöt év alatt, arra csak a maga válaszát tudja, ő más helyett, a más fejével nem akar gondolkozni. Megfagytak a szavak, kihűlt az ágyuk, s megették az érzelem utolsó morzsáját. Gyerekük nem volt. Vége lett a szerelmüknek. Úgy érezte meg az érzelem lassú elfogyását, ahogy a tea kihű­lését. Benne van a hiba, biztosan. Mire akart választ? Az elégre! A befejezettre! Hogy valami eltört benne, amiben lehet, nem is a férje hibás. A szerelem szállt el tőlük, a megkívánás öröme és izgalma. Megváltoztak. A hajdani tűz egyszerűen hamuvá roskadt. Nem azt fájlalta, hogy férje hajdani kedvességéből, a becézés öröméből, a. szavak esti fényéből semmi sem maradt, hanem azt, hogy nem is hiányzik. És ő sem közeledett. Ha mégis összebújtak, rutinból tették. Néha jólesett, de csak a test örül és nem a lélek. Tudja, hogy így érnek véget a szerelmek s ettől keserednek meg a mindennapok. Ismerősei, barátnői beszéltek már hason­lókról s úgy legyintettek, ahogy az ember a megszokottra, a természetesre legyint. Ám a házasság nem akkor lett igazi nyűg, amikor elszállt az öröm kék madara, amit ők is szerettek volna magukhoz láncolni, hanem akkor, amikor kezdetét vette a huzakodás, amikor azt keresték, ki mivel harapjon a másikba, ki mivel bántson. Szavakból készítettek tőröket! Állandóan okot kerestek a sértésekre. A férje azzal, hogy sótlan a leves, hiányzik a mustár, meg hogy nem gyerek ő, ne szedjen neki, mire visszavágott: miért nem hagyta ott a képernyőt, ha beszól a szobába: tálalva! Már örök visszavonulásban élték mindennapjaikat, s nem is beszélgettek! Az unalom szürke madarát fogták meg a kék madár helyett. Éltek egymás mellett. De azért ment minden, ahogy másoknál is, a férje rendre hazahozta mérnöki munkáit s a lakás legkisebb szobájába bújt, dolgozott, kereste a pénzt, többször kijelentette, hogy igavonó barom, neki muszáj robotolni, hogy fenntartsák a látszatot: utazzanak, kétévenként autót cseréljenek, nyaranta a Balatonnál heverésszenek. Akik csak kívülről látták házasságukat, azt mondták: nini, Kelemenék milyen jól élnek. A tantestületben számos irigye akadt Ilonának.

– Milyen jó neked – mondta gyűlölködését mosoly mögé rejtve az igazga­tónő. – Neked csak vajra kell a kereseted…

Az igazgatóhelyettes meg gúnyosan kérdezte: – Hova mennek az idén, Ilonkám? – mindig megengedvén magának ezt a bizalmaskodó megszólítást. – Máltára, Tuniszba?

És ugyan beletörődött, hogy ez a – mások által – irigyelt élet rendje, nem lázadt, elfogadta a jót, a kényelmet. Egy-egy utazáskor még a felfénylő szerelmet is átélte, lebarnulva jött haza, reménykedett is, hogy talán, majd most jön a kései gyerek… Vendégeik ámultak a kötelező dianézésen: „Neked jó, Ilona – súgta szívbéli barátnője –, te istenien kifogtad magadnak Bandit!”

Nem érezte túl szerencsés horgásznak magát.

Várta a nagy halat.

S ekkor ismerte meg Pétert.

Védőburokban élt. Nem is figyelt fel rá. Immúnis volt a férfiakkal szemben. De ez a szomszéd iskolában tanító rajztanár, valami közös rendezvényen, felkérte táncolni. Röpült vele. Forogtak. Azzal lépett a szívébe, hogy nem dicsérte, nem udvarolt neki, hanem magáról mesélt. A nagyon várt sikerről. Az elérhetetlenről. De hiszen ő is ilyen. Ezt akarja ő is. Úgy érezte, hogy a férfi helyette mondja ki a szavakat. Egyszeriben érdekelni kezdte. Legközelebb már akarta a találkozást. Azzal az ürüggyel hívta fel, hogy az egyik diákjában megérezte az átlagon felüli tehetséget, és szeretné néki megmutatni a rajzait. Találkoztak. És hirtelen újra lett kinek öltözködnie. Új frizurát csináltatott, újra mosolygott. Megint nő lett, aki hódítani akart.

Az első találkozást újabb követte. A tanári életforma meglehetős szabadságot adott kettejüknek. Egy-egy lyukasórán is bebújtak a közeli presszóba, kiskocs­mákba mentek tanítás után. S levetkőzött a lélek, kibújt burkából a vágy, s önfeledten vetették le ruháikat az odaadás és a megadás első pillanatában. Mert mindketten összeborulni, jajgatni, sikoltozni, szeretni akartak. Úgy talált Ilona a boldogságra, mint nagyon vágyott, de már nem remélt kincsre, amikor el se akarta hinni, hogy tetszhet egy másik férfinak, vagy még inkább, hogy dicsérik majd alakját, bőre finomságát, szája forróságát s izgató és teljes odaadását. Házassága különösebb kalandok nélkül telt el, ugyan kacérkodott, de mindig vigyázott arra, hogy át ne lépje a maga köré húzott krétakört. Máról holnapra vonzó lett, még férje is észrevette új ruháit. Csak arról nem vett tudomást, hogy Ilona megváltozott. Hiszen életük úgy zajlott, mint addig. Reggel elmentek s délután, estefelé hazajöttek. Hűvös puszikat váltottak, vacsora került az asztalra. Beszéltek is valamit. Ám arról mélyen hallgatott, hogy Óbudán bolyongott sze­relmesével, felmentek az erdőig, bebújtak a fák közé. A sötétedő estben össze­karoltak, s ilyenkor nem a tanároktól tartottak, hanem diákjaiktól. Kikerülték a lámpák fényét. Ha beültek valahová, Péter előrement, s csak akkor telepedett asztalához Ilona, ha nem láttak ismerőst.

Úgy szakadt kettejükre a boldogság nyári zápora, mintha sohase akarna elállni.

Lehet így élni?

Lehetett. Hamar kitanulták a szerelem útjait. Feljárt Péter odújába, amit nagyvonalúan műteremnek neveztek. Itt zavartalanul lehettek együtt. A férfi nem beszélt előző asszonyáról, bár sejthette Ilona, hogy néha találkoznak. Péter feljárt elvált asszonyához, fia látására.

Minden új volt.

Férje otthon magába zárkózott, nem kérdezte, hogy merre jár és mit csinál, így ment éveken át. Eltek egymás mellett. Békében, szeretetben, és még mintha az egymást ölő nyilakat is eltették volna.

Ámikor nagy ritkán közeledett hozzá Kelemen, szelíden kibontakozott az ölelésből. De ha mégis elgyöngült, ha ölelkeznie kellett, merészen arra gondolt, hogy Péter is itt ül a szobában s nézi őket. Hiszen beszélt neki nem is egyszer arról, hogy mennyire izgató, különös lehet más jelenlétében szeretkezni. Meg is kérdezte egyszer: – Te hajlandó lennél erre?

Ugyan furcsának találta a gondolatot, de játéknak tekintette a kérdést s úgy is felelt rá.

– Ha te hagynád, hogy engem más… Akár a férjem is.

– Hagynálak – jelentette ki Péter –, arra lennék kíváncsi, hogyan változik el az arcod, hogy beszélsz-e közben, s milyen szavakat kiáltozol? Azt szeretném látni, hogyan adod oda magad! Olyan természetesen, mint nekem? Olyan adakozóan? Mindenre képesen? Vadul? Hát mi rossz van abban, hogy szeretnélek látni más karjában is…?

– S néznél? – perzselte a szavakat Ilona.

– Néznélek.

– És…?

– Mit akarsz hallani?

– Odabújnál harmadiknak?

– Ha hívnál.

– Hívnálak. Kiáltanám: ments meg, szerelmem! Csak veled… teveled aka­rom a szerelmet!

– Másként mondd!

– Hogyan?

– Durván. Keményen. Pogányul. Mondd utánam…

És Ilona mondta. Hagyta magát vezetni az eddig nem ismert úton, s tetszett, hogy játszottak a szavakkal.

Tüzelték egymást s megváltozott körülöttük a világ. Mintha egy másik dimenzióba kerültek volna. Ők lennének ezek? A lélek nem ismert bugyrai

tárultak fel előttük. Mielőtt megrettent volna Ilona, már nem volt visszaút. Ki nem mondott szavakkal becézték egymást, s kimondták a mondhatatlan igéket. Forró szavaik a lelkükre égtek.

Ilona mind merészebb lett. Már ő kezdeményezte a folytatást. – Elképzelem, hogy te még élveznéd is, ha mással szeretkeznék.

– Egyszer igen…

– Én nem tudnám elviselni, hogy te előttem, mással…

– És ha én kérnélek erre?

– Akkor se!

Ha ilyenről beszéltek ölelkezés közben, csak vágyaikat szították. Érdekes volt szavakkal végigélni a soha be nem következhetőt. A vágy hevesebb lett, a száj odaadóbb, a pillanat forróbb s azt élték át, amit át akartak élni, mindketten.

Egyszer, az a ritka pillanat érkezett el, hogy férje közeledését nem tudta visszautasítani. Arra gondolt, hogy most kipróbálja a sokszor elképzeltet. És úgy lett a jelenet hőse, hogy öröme tellett benne. Behunyta a szemét. Pétert látta, amint tágra nyitott szemmel, megbabonázva nézi kettejük szeretkezését.

Másnap reggel nem merte megkérdezni férjét, hogy milyen volt a tegnapi ölelés. Mint aki nem tudta, álom volt-e, vagy valóság.

Péter egyre többet faggatta: – Otthon is ilyen vagy?

– Nem hiszed el, hogy csak veled…?

– Minden asszony ezt mondja a szerelmesének…

– Ugyan, Bandi fadarab. Tuskó. Ölelkezés? Szerelem? Játékok az ágyban? Maholnap ötven… Megfáradt férfi.

– S ha vetkőzöl előtte?

– Hogyne, majd táncolok is, ne kínozz a hülyeségeiddel.

– Nekem táncolnál?

– Akarod?

– Szeretném.

– De csak nézel. Jó? Nem rohansz meg…?

– Nézlek.

– Táncolok… adj valamilyen muzsikát.

Ilona gyönyörű lett. Átszellemült. Ami otthon komikus és elképzelhetetlen lett volna, most izgatta.

– Szép vagyok? – kérdezte.

– Csodálatos.

– Gyere ide… Add a kezed. Táncolj velem. Hol érintsz még?

– Ahol akarod.

– A száddal is?

– A számmal is…

Amikor esténként, ágyba bújás után végiggondolta az átélteket, beleborzongott.

Mit érzett meg ebből Kelemen?

Lehet, hogy semmit?

Az asszony igazat mondott. A férje nem közeledett. Ám Ilona se kérdezte, merre jár, mit csinál. Férje nem ismerte a féltékenységet. Vagy csak nem mutatta? A Péter hozta szerelem csodája felbátorította az asszonyt.

Hónapokkal ezelőtt, egy vasárnap délutáni kávézás közben, megkérdezte férjét: – Mit csinálsz mostanában?

– Tudod, dolgozom.

– A lelked jól van?

– Kell erről beszélni?

– Igen.

– Elek, látod… Azt akarod tudni, hogy féltelek-e?

– Igen.

– Nem kutakodom utánad. Nyugalmat keresek…

– S találod?

– Igen.

– Hol?

– Ott, ahol ifjúkoromban, ahol egykor te is, velem, Ilona! Már elfelejtetted?!

– Újra templomba jársz?

Kelemen Endre lehajtotta a fejét. Suttogta a szavakat: – Imádkozom érted…

– S ez használ?

– Nekem igen. De hiszem, neked is.

Az asszony hallgatott.

A férje védekezett. Nem vitatkozott, nem kért semmit számon, s nem kérdezte meg, van-e szeretője. Napok múlva azonban megkérdezte: – Boldog vagy?

Ilonából kikívánkozott a felelet.

– Csak most ismertem meg az igazi szerelmet.

– Akkor már nincs szükséged rám? Holnap elmegyek.

– Hová?

– Még nem tudom. Elmegyek. Legyen ennyi elég.

Akkor csomagolta össze a legszükségesebb holmijait, amikor Ilona az isko­lában volt. Este észre se vette, hogy férje nem jön haza. Azt hitte, túlórázik, vagy ama ritka napok egyike van, mikor haverjaival sörözik valahol.

Másnap ijedten közölte Péterrel: – Bandi elhagyott.

– Majd visszajön!

– Azt hiszed, viccelek? Elment. Érted? El-köl-tö-zött… Elhagyott. Slussz.

– És? – nézte a férfi.

– Mi az hogy és?

– Keresteted? Szóltál a rendőrségen? Tudod, hogy hány férfi és nő tűnik el évente?

– Te nem akarsz megérteni. Bandi nem tűnt el, Bandi lelépett s nem is jön vissza.

– Akkor ma ráérsz hazamenni, nem?

– De… – tétovázott Ilona s valahogy megkeseredett a csók, és nem ízlett az ölelés.

Még soha ilyen gyorsan nem szálltak ki az ágyból.

– Máskor ilyen hírt csak szerelem után közölj! – mondta a férfi.

– Ez most jó vagy rossz hír?

– Várjuk ki a végét. Jaj, csak nehogy üzenj utána, és ne is kérestesd. Ha elment, elment. Ha nem elég a pénzed, szívesen adok…

Egy hét múlva már újra heves volt szerelmük. Az utcán se bujkáltak. Péter az iskolánál várta. Ilona bemutatta barátnőjének. Valami rettenetes nyomás alól szabadultak fel.

Hogy is mondta? „Máskor ilyen hírt csak szerelem után közölj!”

Fázott. Péter forgolódás közben lehúzta róla a takarót.

– Szomjas vagyok – sóhajtott Ilona.

– Mi az…? – riadt fel a férfi. – Sokáig aludtam?

– Van még egy kis pezsgő az üvegben?

A férfi ugrott. Töltött. Idehozta.

– A szerelmedre, drágám.

– A szerelmünkre – nézett rá Ilona.

– Mit nézel? – ijedt meg Péter. – Elaludtam volna a hajam?

– Semmit, igyál és bújj vissza mellém.

– Megváltozott valami?

– Mi változott volna meg?

– A hangod… Olyan furcsa, más mint…

– Mint mikor?

– Jaj, most mi bajod van? Hiszen olyan jó voltál, olyan csodálatos, olyan tenyérbe illő, olyan…

– Látsz rajtam valamit? Csakugyan? – ült fel Ilona.

– Jól van, tudom, mesélni akarsz valamit. Ki bántott? Kire haragszol? így ni, a kezem idebújtatom – és átölelte szerelmesét.

Boldogtalan csönd telepedett rájuk. Ó, nagyon ismerik mindketten a csönd hangjait. Odakintről bezúdul a buszok rohanása, a troli surrogása, hiszen kell egy kis résnyi a szabad levegőnek, mert akár megfulladhatnának…

Az asszony a mennyezetre nézett, s színtelen hangon mondta: – Bandi visszajött!

– Hogyhogy visszajött? Mikor? Minek? És te beengedted?

– Válaszolhatok? – nézett rá az asszony. – Mindig azt mondtad: szeretsz a szemembe nézni. Hát most nézz… Akarom! De mondd csak, mire válaszoljak?

– Mikor jött haza?

– Egy hete.

– Te csak most szólsz? S minek jött haza?

– Nem kérdeztem. Én kettőnk öröklakásában lakom.

– Minek jött?

– Nem mondta.

– Hozzád bújt?

– Nem.

– Közeledett?

– Nem!

– Akkor minek jött haza?

– Úgy akarod tudni, ahogyan történt? – szipogott az asszony.

– Úgy.

– Hazajött. Vacsorát adtam. Amikor lefeküdtem, bejött, s leült az ágyam szélére és a homlokomra keresztet rajzolt.

– Mit csinált?

– Megmutatom – s Péter homlokára, majdnem a szeme közé rajzolta a keresztet.

– Nem mondott semmit?

– Megkérdeztem: „Mit csinálsz, Bandi?” „Kiűzöm belőled az ördögöt.” „Mi­lyen ördögöt?” „Aki elvett tőlem.”

Péter nem szólt, ha nem Ilona meséli, el se hiszi.

– „Senki se vett el tőled, feleltem. Ne csináld ezt, Bandi!” „Csinálom, minden este. Felőlem azt teszel, amit akarsz. Odamégy, azzal, akivel csak akarsz. De én visszaperellek…”, – mondta s a szemembe nézett. Én nem állom a pillantását. Péter, ez elviselhetetlen, rettenetes! Még mást is mondott.

– Mit mondott?

– Addig nem nyugszik, amíg ki nem űzi belőlem a Gonoszt!

– Átölelt?

– Jaj, most ne légy hétköznapi! Az én férjem nem gondol testiségre. Azt mondta: „Mi, mostantól kezdve, józsefi házasságban élünk.” Te tudod, mi ez?

– Csak az asztalnál lesztek együtt… S ezért ment haza? Mert ha azt mondja: Ilona, nem bírom tovább, és rád veti magát, megértem! Ha leteper, megértem…

– Van még egy feltétele – mosolygott Ilona.

– Csakhogy mosolyogsz – nevetett a férfi. – Te, bűnös asszony, hogyan is írta Babits: „Ötven asszony, bűnös asszony…” – és magához szorította először, mióta kiöntötte a szívét. – Milyen feltétele van még a hazajövetelének?

– Minden hétfőn elvisz egy közösségbe… ahol férjek-feleségek vallanak magukról… Kibeszélik a bűneiket.

– S te elmégy?

– Voltam és megyek.

– És te is szólsz magadról? – ámult a férfi.

– Én azt mondom – mindenki legnagyobb ámulatára – hogy én boldog vagyok és bűntelen… S ilyenkor imádkoznak értem.

– De hisz ez… – akart valamit mondani Péter, de az asszony a szájára tette az ujját.

– Ne csúfolódj. Ók ilyenek. Ók ettől boldogok. A boldogságuk titka ez a kibeszélés. Megértem őket. Néznek… Különösen az asszonyok. De a férfiak is. Ott én csodabogár vagyok. Csak én tudok mosolyogni, a házasságtörő. És este Bandi rám rajzolja a kereszt jelét!

– Belebolondulsz…

– Meg akarsz menteni? – kiáltotta Ilona.

– Igen – heveskedett a férfi.

– Te vagy az ördög. S ha te vagy, vigyél magaddal. Még nem mondtad: Ilona, légy a feleségem. Mert akkor otthagyom Bandit. Ott én!! Szeretőnek jó vagyok? Ölelésre jó vagyok?

– Jó vagy, igen, jó vagy… te vagy a legjobb! De adj időt.

– Mire?

– Tudod, nemrég másztam ki egy elrontott házasságból. Most hogyan ugor­jak bele egy másikba? Nem a szerelemre szövetkeztünk? Nem a szerelemre esküdtünk? Felelj! Akartad, hogy boldoggá tegyelek? Az vagy? Boldog vagy? Nézz rám! Boldog vagy, Ilona? Felelj!

– Boldog vagyok.

– Akkor ölelj át. És ne ellenkezz, mert csakugyan úgy beszélek veled, mint egy ördög. Pokolbéli szavakkal varázsollak el. Akarod? Te ezt jól kitaláltad. Egészen felizgattál. Hogy mit nem találsz ki a forró ölelésért. Tudod, most milyen jó vagy? Nagyon… és szeretlek… De máskor ne találj ki ilyen hülyeséget.

Egészen későig maradtak.

Amikor Ilona hazaért, férje már otthon volt.

Az asszony csókra nyújtotta a száját.

De Kelemen Endre újra csak keresztet rajzolt a homlokára.

CSALA KÁROLY

Az „Elemi állattan” ciklusból

Bálna

Hogyha hal volna a bálna,
és nem tengeri emlős,
minden halétket fölzabálna,
s üres volna a tenger széle,
akár közepe, a kellős.
De minthogy bálnánk nem halféle,
hát más a
baj vele:
– Nagy a vízkiszorítása,
s nem tudja, hol a helye!
– Kis halnak jut a kis falat,
s jó, ha a nap néha rásüt!
Kilátnának a kis halak,
hogyha volna kilátásuk!
– Persze, a helyzet alap-
vetően más volna,
ha a hullám minden halat
egyformán sodorna,
vagy ha például a bálna
önszántából odébbállna!…

Íme, a tengeri demo-
krácia önellentmondása:
itt minden hal szabad,
de ejnye, no…
hát nem a másfajták szabad-
ságának sírját ássa?


Disznó

– Ha meg nem sértenélek, pajtás,
te minden moslékot megeszel?
– Mióta csak tudom az eszem,
mindenevő vagyok,
mindig mindent megeszem,
és semmit meg nem hagyok.
A moslék szó pedig nálam nem sértés:
a nevem nem véletlenül sertés.


Mamut

Megöregedett a mamut.
Mamunak mondja a hamut.
Nem is mamut már, csak lelet.
Jég alatt aludt eleget.

Sas

Repül a sas.
Fölül a hát,
alul a has,
oldalt a szárny.

Sasunk, hogyha száll,
ilyen egyszerűn.
Aki tud: repül.

Persze, másnak is
van hasa, háta,
sőt szárnya is,
mégsem megy neki
ily könnyen az égi vágta.

Eszerint a
sasnak lehet valami
alkati titka.

Vakond

Otthon Vaksi Ondnak hívják:
nem volna vak, csak félig tán?
Mindegy. így anyakönyvezték, hát így
lett belőle: Vak Ond. (Bár föld alatt
hibátlanul jár-kel.) Csak azt
nem értheti váltig:
ugyan miért írják
a nevét mindegyre
Vakondnak, vagyis egybe?


Zebra

Tisztes állatpolgár a zebra:
sosem dolgozik zsebre.
Mielőtt szétszéled
a jóllakott csorda,
minden állat
minden elrágott torzsa
után számlát ad.
És nem áll az,
hogy rablélek volna:
csíkos ruháját
merő hagyományőrzésből
(és nem divathóbortból!)
hordja.

TABÁK MIKLÓS PÉTER

Esti pipafüst

Délután öt órakor levette kedvenc pipáját a polcról, és a kis dohánytartóból kivett pár gramm dohányt. Kellemes illat csapta meg az orrát, miközben lassan elkezdte a szálakra vágott növényt a pipába tömködni. Minden figyelmét erre a kényes műveletre összpontosította, hiszen később ezen múlott az élvezet nagysá­ga. Ne kelljen újra meggyújtani a kialudt dohányt, és lehetőleg jól érezhető legyen a kellemes aroma is. A hosszadalmas művelet után végül nagy pöfékelésekkel rágyújtott. Ajkai közül kifolyt a sűrű füst, fölszállt a mennyezetre, majd lassan belengte az egész szobát.

Miután bezárta az ajtót, eszébe jutott a polcon heverő, félbehagyott olvas­mánya. Pár napja sem ideje, sem hangulata nem volt a regény folytatásához, most azonban semmi sem tartotta vissza. Már nyújtotta is a kezét a könyv felé, de még mielőtt elérte volna, elgondolkodott. Egy arcot látott maga előtt, de nem tudta, miért. Próbálta megkeresni az asszociációk első láncszemét, ahogy néha érdekességképpen tenni szokta.

A pipatömködés kezdetben annyira lefoglalta, hogy akkor biztosan nem gondolt semmi másra. Az első dolog, ami eszébe jutott, a nagy nyomozó, Sherlock Holmes volt, aki képes volt egész éjszakákat átfüstölni. Aztán a nyomozó, majd a kriminalisztika furcsa bűneseteire gondolt. így jutott eszébe Jekill és Hyde, a két ember, akik egyvalakiben lakoznak. A rájuk jellemző átváltozást inkább csak szimbolikusnak tekintette, amit a filmek kedvéért találtak ki. A jelenség valójában csak az emberben belül megy végbe, és a két arc csak az elmében viaskodik egymással. Az esetben nem is a kettősség, hanem a szélsőségek találkozása a különleges. Hány átlagembernek lehet ugyanígy két arca, akikről nem tudunk?

Itt tartott a gondolatmenet utolsó előtti láncszeme, amikor a már említett arc megjelent előtte. Egy szó volt a kapcsolat: átlagos. Átlagos volt ő is. Átlagos gondolatokkal, áüagos vágyakkal, átlagos külsővel.

Még mindig félig kinyújtott, de már egyre zsibbadtabb karral állt a szoba közepén. Most már úgysem lát neki az olvasásnak – gondolta. Leengedte a kezét és leült az ágyra. Hat éve látta először ezt az arcot, amely ezalatt az idő alatt nagyon sokat változott. Talán többet is, mint a valóságban, pedig nemigen hasz­nált szépítőszereket, egy-két esetet leszámítva. Akkor kirúzsozta magát, befestette a szempilláját, bepúderozta az arcát, nőiesebbnek tűnt, de csak azért mert a nők hasonló módon szépítgetik magukat. Valójában ilyenkor egy kirakatbabára em­lékeztetett, csillogó arcával, vörösen izzó ajkaival, és furcsa, természetellenes megjelenésével.

Azonban leszámítva ezeket a ritkán előforduló alkalmakat, mindenki úgy láthatta az arcát, ahogy az valójában mutatott. Vékony, rózsaszínű száj, kicsi, gombócszerű orr, kék szemek, melyekbe belelógott olykor egy-két szőkésbarna hajszál, és fölöttük két vékony szemöldök. Ahogy visszagondolt rá, így nézett ki, amikor megismerte. Szépnek találta mindenféle előítélet nélkül, hiszen akkor még nem tudott róla semmit.

Van, akinek Shakespeare szonettjei nem tetszenek annyira, miután megtud­ja, hogy azok egy része nem nőkhöz, hanem egy férfihoz íródtak. Pedig a szavak ugyanazok a szavak, és az érzések ugyanazok az érzések. Vajon nem természet­ellenes a szépet megkérdőjelezni, vagy mindenáron kideríteni a titkát? Csak a gyerekeket nem izgatja, hogy miért tetszik nekik valami, és miért nem. Az óvo­dások egyszerűen indokolják meg a véleményüket: „csak”. De ez legalább őszinte beszéd. Nem fogalmaznak kör mondatokban, és nem is udvariaskodnak fölös­legesen.

Már sötét volt a szobában, elmúlt fél hat. Csak a fák kopasz ágain világított az odafagyott hó, és az utcalámpák sárga fényei szűrődtek be az ablakon. A városban soha nincs olyan sötét mint kint a szabadban, ahol észre sem veszi az ember, ha behunyja a szemét. Lassan elfelejti a színeket és a fényeket, de nem azért, mert már nem látja őket, hanem mert már nem jelentenek semmit. Egy­szerűen megszűnik számára létezni, mert értelmetlenné vagy fölöslegessé válik, így van ez a megismeréssel is. Ami kezdetben a legtöbbet számít, az válik egy idő múltán a legkevésbé fontossá.

Körülbelül három éve ismerhette, amikor lementek vidékre egy kis társa­sággal. A nyomasztó hangulat ellenére az esti tábortűznél jókedvűen beszélgettek. A lány bőrére az odavetődő fény furcsa vonásokat rajzolt. Fekete vonalakat, kis ráncokat, melyek fáradttá tették az arcát. De az is lehet, hogy a vonalakat valóban a fáradtság szülte. Gyönyörűnek találta a kis szarkalábakat. Másnap reggelre a hajszálnyi vastagságú bemélyedések nem tűntek el.

– Mit bámulsz? – kérdezte a lány.

– Ne haragudj, elbambultam. Elgondolkodtam.

– Miről?

– Ne sértődj meg, de a ráncaidról. Tegnap este vettem észre őket a tábor­tűznél.

– Akkor sikerült őket előbb megtalálnod, mint nekem.

– Nem olyan ráncok, mint amilyeneket egy nagymamán látni, hanem csak vékony szürke vonalak, amelyektől olyan az arcod, amilyen.

– Nos, lehet, hogy rajtam a ráncok különlegesek. Neked viszont a szemed tér el az átlagostól.

– Miért, mi különös van bennük?

– Még csak egyszer láttam olyan embert, akinek az egyik szeme kék, míg a másik zöld…

Nem kellett tükör elé állnia, hogy megbizonyosodjék a szeme színéről. Mind­kettő barna, mint ahogy a családjában mindenkinek. Nem változhatott meg egyik napról a másikra. Egy pillanatra kétsége támadt érzéseinek pontossága felől, és éppen ez a gondolat ébresztette rá a valóságra. Rég nincs szó kettejük között látásról vagy hallásról, igazi illatokról vagy tapintásokról. Már jóval azelőtt tudta, milyen érzés lesz hozzáérni a kezéhez, mielőtt megtette volna. A szeretet és a vágy változtatta meg a lányt és őt olyanná, amilyennek elképzelték egymást. Hat év alatt megváltoztak a világ és átváltoztak egymás szemében. Már nem tudta volna senkinek elmondani, milyen is ez a lány a valóságban, mások szemében. Meglehet, valójában nincsenek ráncai, nincs kedves mosolya, és nincs semmi úgy, ahogyan ő látja. De mit számít ez?

Boldog volt, habár kialudt a dohány, és a sötétben hasztalanul kotorászott gyufa után. Aztán rájött, nem ő tömte meg rosszul a pipát, hanem elszaladt az idő, elmúlt már hat óra. Még egyszer a lányra gondolt, ahogy fölállt a tűztől és eltűnt a sötétben.

Aztán villanyt gyújtott, kitisztította a pipáját, és kiment vacsorázni.

Messziről még hallotta a lépteket.

FUMACS VIOLA

Esőben

Sárga fa állt egy füves
térség közepén.
Alkony-vörösét festett rá
a nap.
Most szürke cseppek
szürke házak
szürke ég.
Zenéje van a ködös tájnak.
Esti fények festik
a tócsákat.
Mint csukódó szem jön az éj.
Mécs láng és álom.
Levelét elengedi a fa.
Sárga réten fekete asszony
karját ég felé nyújtva kiált.

Könyörgés

Adj igaz szerelmet!
Add, hogy ismét higgyek magamban!
Adj erőt, hogy hozzád méltón éljek!
Vedd el tőlem az oktalan félelmet!
Szeress! Fogadj el, atyám!
Oldozz fel! Szenvedek.
Békét, szeretetet árassz belém!
Tegyem dolgom akaratod szerint.
Vigyázz rám, szabadítom!
Őrizd lelkem és testem!
Iszonyatos ez a város:
gennyes koldusok, bűnözők, kurvák
az ijedt szemű gyermekek előtt. –

SZARKA ISTVÁN

A cserjeszint

Ím az óriás aranyeső,
mennyire más az áteső,
mint a ráeső fényben! Ott pedig
már labdarózsa levelesedik,
ő leszen, ha ezer egy gömbölyű
habját kihányja,
a környéki teremtés következő csodája;
arrébb matat kis
tiszafa-galaxis,
hamvasrubint
csillagai fölizzanak majd megint –
jő hát a vers, csak győzzem.
Nem én dolgom a többi. Időé,
meg a tietek ott az időben.

CSEPELI SZABÓ BÉLA

Varjak és sárgarigók

(Télről, tavaszról, szerelemről)

Ne félts, Kedves:
                     bár ajkamra havat kavartak
a nyers, téli szelek,
                     s befagytak bennem a folyók,
bármit károgjanak is a varjak,
                     ha megszólalnak a sárgarigók,
szerelmed asszonyi tavaszában
                     – feltámadok.

MAGYAR LÁSZLÓ

Borbély és seborvosok ^*

Ez Mozart? Igen, Mozart… És ha Mozart, akkor Jenő. Jenő, a férjem!

Ilyen szaggatott gondolatok doboltak a fejemben, amikor a házunk lépcsőházába értem. Ott, a liftajtó közelében ütötte meg a fülemet a zongoraszóló. Megtor­pantam, füleltem, mint aki nem hisz annak, amit hall.

Más is játszhatta volna Mozartot persze, hiszen volt a házban még néhány zongora. De a D-dúr változatokat (épp azt) ennyi játékossággal, virtuozitással, senki más csak Jenő. Senki más nem fejezhette ki olyan hűen az önfeledt életörömöt, amelyet Mozart e zongoradarab megkomponálása idején érezhetett, senki más egész Pesten.

Kettesével szedtem volna a lépcsőket, ha tudom, annyira megörültem. A jó ég tudja miért, hiszen hová lettek már a régi érzelmi kitörések? Éppúgy elma­radtak, mint a fiatalkori, jajgatós végű nagy összeborulások. De ki törődik a régi időkkel, pokolba a lelkizéssel! Örülök annak, hogy megjött, és kész. Mindenféle pszichológiai elemzés nélkül. S ő is örülhet, különben nem játszaná a D-dúr változatokat.

Pikáns szám – mármint nekünk, kettőnknek. Azon a napon is ezt játszotta, amikor az övé lettem.

Utána persze.

S akkor, épp ez a zongoraszonáta értette meg velem, mi is valójában a muzsika. Mi benne a gyönyörűség, miért fogja meg az embert.

Ha a D-dúr változatokat játssza, akkor nem lehet beteg. Vagyis ezúttal nem törhette össze a hosszú külföldi turné, mint máskor. Sőt, talán még a gyomra is rendben van.

Kész csoda!

Majdnem beletört a kulcs az ajtóba, aztán rohantam, repültem felé, mint a kerge. Mondom, hogy nem tudom miért bolondultam meg, de olyan voltam, mint a szélvész.

Egy pillanat vagy annak a töredéke kellett csak ahhoz, hogy észrevegyen. Hogy felugorjék, hátrarúgja a zongoraszéket és a karjába kapjon..

Évtizedek óta nem köszöntöttük egymást ilyen hevesen.

S ami még a csodánál is több, éreztem, hogy a combomat, az ölemet verdesi az ágaskodó férfiönérzete… Hátravontam a fejem, két kezem közé kaptam az arcát és úgy fúrtam a tekintetemet ibolyakék szemébe, szótlanul kérdezve: Jenő, ez igaz?

Alig észrevehetően bólintott.

Mégsem akartam hinni az ölemnek. Ezért ha felkap, az ágyhoz visz, azonnal megyek, dehogyis ellenkezem.

Nem is tudom már, mikor volt ő ilyen virgonc.

De nem tette, nem ezt tette. Megcsókolta a nyakamat (érzéki csók volt, erogén zónát célzott meg), aztán megpaskolta a hátamat.

Nehezen tudtam elfojtani a csalódott sóhajomat. De mégis elrejtettem az igazi érzéseimet, hiszen ilyen az élet: az ember egyik pillanatról a másikra visszavedlik színésszé.

Nem most akar pásztorórázni.

Tudomásul vettem, abban bízva, hogy akkor is így duzzad majd az életerőtől. Szóval nem igazolódnak be a balsejtelmeim, ezúttal nem!

– A gyomrod? – kérdeztem tőle.

– Kutya baja.

– Nahát! – álmélkodtam, mert Jenő mindig fájó hassal, leverten, sőt összetörten jött haza. Nem bírta ugyanis a külföldi ételeket, elképesztően konzer­vatív volt a gyomra őfelsége ízlése.

Azt tudakoltam tőle, akkor elmarad a krumplileves? Ám ő nemet intett a fejével: még mit nem? A krumplileves hozzátartozik a hazatérés szertartásához. Még akkor is gyógyító ereje van, ha nem beteg. Nosztalgikus hangulatot áraszt, mert felidézi az ifjúságunkat, Annus nénit…

Annus néni mezítlábas parasztasszony volt a falumban. Estefelé, ha hazaér­tek a mezőről, rendszerint ő főzött krumplilevest a családnak. Berántva és zellerzölddel. Meg kemény csipetkével. Pór étel volt ez a javából, amit egy bőszoknyás nő hirtelen összecsaphat. Egész véletlenül ettünk belőle (már nem tudom, miért látogattuk meg a családot) és a széles arcú, jólelkű Annus néni még csak nem is sejthette, hogy milyen örökbecsű lesz a főztje.

Egy világjáró imádja még akkor is, amikor már Annus néninek még a csontjai is elporladtak a temetőben. Pedig ez a világcsavargó mindent ehet a hangversenyek után: osztrigát, rákot, cápauszonylevest meg mit tudom én, mi a csudát, de ő, ha hazaér, krumplilevesre vágyik.

Hörpölve akarja kanalazni, mint ahogy Annus néniék házában ették.

Szóval ott ült mellettem a konyhában, mialatt a krumplit pucoltam és azt kérdezte, mi újság?

– Előbb te mondj magadról valamit – szóltam. – Hol a csudában kódorogtál? Már rég meg kellett volna érkezned New Orleansból.

– Meghívtak Washingtonba is, onnan pedig a New York-i Filharmonikusok…

– Ez aztán a népszerűség, gratulálok! De maradjunk csak Washingtonnál. Mondd, nem kószáltál véletlenül a Lafayette téren?

– A Lafayette téren? – nézett rám kissé bambán.

– Igen, a belvárosban, azon a nagy gyepes térségen, ahová a Valutaalap különcei járnak le szép időben ebédelni. Ha a főnök nem akar főtt ételt enni, hanem hamburgerrel vagy zacskós rósejbnivel szeretné megtölteni a bendőjét, akkor odamegy. Leül, kioldja a nyakkendőjét, lehúzza a cipőjét, aztán fel. A beosztottja pedig ott ücsörög a lába mellett, és úgy tesz, mintha áhítattal hallgatná minden szavát. S persze ő is hamburgert vagy krumplit zabái, attól függően…

– Már megint a Valutaalap – csóválta a fejét, majd megjegyezte: a fene tudja, járt-e azon a téren?… Hiszen gondoljam csak meg, van-e a világnak olyan nagyvárosa, ahol az emberek nem szeretnek leülni a fűbe, hogy stanicliből faljanak valamit. Oly megszokott látvány ez, hogy ügyet sem vet rá az ember!… De ha már a témánál vagyunk – IMF meg a pénzügyek – mondjam meg inkább, jelentkezett a pénzügyminiszterem?

– A maga módján, igen – feleltem, amikor a vízcsap alá tartottam a zellerzöld köteget. S elmondtam, hogy Halász félrevont pár percre az egyik közgazdász-tanácskozáson. S vigyázva arra, hogy senki se hallja meg, előadta, hogy még mindig tart a kötélhúzás a miniszterelnök meg közte. Hát, ezért nem hívott fel azóta.

Én persze azt mondtam, hogy no de Feri, azért még szólhattál volna, sőt, most kellett volna szólnod igazán, de a „Még mit nem?” indulatos kifakadásából megértettem, hogy várhatok én arra! Most derült csak ki, mi rejlik a háttérben: az aszkétikus hajlamú, szőfukar miniszterelnöknek valószínűleg ugyanaz a vélemé­nye Halász neoliberális gazdaságfilozófiájáról, mint nekem. Fantáziaszegénynek tartja, amely csak a népnyúzáshoz ért, azzal akar mindent elérni, ahelyett hogy gondolkodásra sarkallná és kitörési pontok keresésére ösztökélné az embert. Ébből következik, hogy hiába ismétlem én Halász előtt, tibeti imamalom módjára, hogy hozzatok létre egy okos emberekből álló tanácsadó testületet a pénzügyminiszter vagy – ami még jobb – a kormányfő mellett, mert Halász féltékeny minden ilyen agytrösztre. S különben is, szentül megvan győződve arról, hogy az ő receptje az egyedül üdvözítő. Ergo: Én csak azért kellenék neki, hogy négyszemközt mutassak rá a hülyeségeire, amikor senki más sem hallja.

- Részvétem – mondta Jenő ironikusan, mire riposztoztam: rászolgálok. Az a legdühítőbb ugyanis az egészben, hogy kénytelen vagyok vállalni ezt a hálátlan szerepkört, mert ha nemet mondanék, szóval hátat fordítanék neki, még egy icipici lehetőségem sem nyílna e korlátolt megszállott befolyásolására.

Úgy látszik, az én Jenőm belefáradt a tirádámba, mert amikor lehajoltam, hogy alágyújtsak a krumplilevesnek a gáztűzhelyen, azt ajánlotta, hagyjuk ezt a haspók Halászt a fenébe. Beszéljünk inkább az operaházi bálról. Mármint arról, hogy lesz-e belőle valami? Hiszen mielőtt útnak indult, szinte gőzerővel szervez­kedett ez ügyben a lányunk, Kati. Nem unta meg még?

Leültem szemben vele, s úgy parasztosan ölembe tettem a kezem és el­mondtam, csak most jött bele igazán. Kiderült ugyanis, hogy milyen szerteágazó és hallatlanul bonyolult munkával jár e bál újjászervezése. Ha ugyanis vagy háromezer résztvevővel számolunk (márpedig ha követni akarják a Ferenc József-i hagyományokat, nem lehetnek kevesebben), nos akkor le kell szerelni és ki kell hordani a nézőtér székeit. Fel kell parkettázni a színpadot (mint kiderült, az sem kisebb a nézőtérnél), valamiféle körpáholyt kell építeni ott is.

Tárgyalni kell a Gundel-étteremmel, mert Ferenc Jóska idején is az látta el étellel a vendégsereget. Jellemző a feladat nagyságára, hogy vagy ötszáz főt kell a Gundel cégnek mozgósítania, hogy helytállhasson.

Elképzelni se tudom hogyan, de meg kell oldani, hogy az a rengeteg ember pisilni tudjon, ha megkörnyékezi a szükséglet, végtére is biológiai lények va­gyunk. S hiába a huszonöt-ötvenezer forintos belépőjegy (ha nem lesz még ennél is drágább), szponzorokat kell felhajtani, akik megelőlegezik a költségeket. Egy csapat elsőbálozó lányt-fiút kell kiválasztani, akik azon túl, hogy csodálatosan keringőznek, szemrevalók is. Huszárok, XVI. Lajos korabeli menüettesek meg mit tudom, kicsodák beöltöztetése is ajánlatos, szóval színvonalas szórakoztató programot kell összeállítani. Apropó: a. vendégek kiszolgálására hivatott vagy ötszáz hostesslány alkalmazása is.

De ez még mind semmi a fő feladathoz képest: kiket hívjanak meg? Amennyire egyértelmű, hogy fel kell hajtani X. Y. grófnőt (aki az 1934-ben megtartott utolsó operaházi bálon is ott volt), annyira talányos, hogyan lehet elkerülni, hogy egyetlenegy komoly potentát se maradjon ki a meghívottak közül, mert akkor…

Láttam Jenő pókháló finomságú ráncokkal átszőtt arcán, hogy egyre hitetlenkedőbb képpel fülel. Nem tetszett neki ez a felhajtás, még kevésbé az, hogy az ő lánya (akit minden eredetiség nélküli parvenünek tartott) ilyen ügyre fecsérli az idejét. De ezt nem árulta el (egy szem gyerekünk van, azt is ócsárolja?), viszont azon füstölgött, hogy ez a bál lesz a pöffeszkedő újgazdagok apoteózisa…

– Túlságosan érdesen fogalmazol, szívem – szóltam közbe szelíden. – Ma inkább úgy mondják, hogy polgárságunk újjászületésének tanújele.

Hozzátettem, hogy csak ne fintorogjon, a kapitalizmus velejárója ez is. Ha az egyiket tudomásul vesszük, fogadjuk el azt is, ami hozzá tartozik.

De csak az érdekesség kedvéért tértem ki ilyen részletesen a bálra – tettem hozzá. Még nem fejeződtek be ugyanis az Operaház rekonstrukciójának utó­munkálatai, s különben is, erre a bazi nagy szervezésre nem elég egy esztendő. Könnyen megtörténhet hát, hogy Katiék akkor már nem laknak Pesten.

– Miért, hát hol laknának?

– Washingtonban.

– Nem értem.

– Hogy is érthetnéd? Hiszen talán éppen akkor, amikor te a Lafayette téren kószáltál, megjelent nálunk Belzebubi, és bejelentette…

– Belzebubi, Belzebubi… – szakított félbe. – Csak nem a Valutaalap meg­bízottja?

– Mindig tudtam, hogy tájékozott vagy szívem. Szóval…

– Tulajdonképpen miért nevezik Belzebubinak?

– Talán a neve meg a notesza miatt. Hidegkútinak hívják, a noteszáról pedig legendák keringenek. Mindenki azért töri magát…

– Így már világos.

– Akkor visszakanyarodok a lényegre. Azt akartam kinyögni, hogy épp az amerikai utad idején hívták meg a vejedet a Valutaalapnál végzendő munkára. Egyelőre csak egy évről van szó, de ez meghosszabbítható.

– De Kati…

– Katiról természetesen nem esett szó. De mert az apja vagy, tudnod kell, nem olyan fából faragták, hogy kihagyja az ilyen alkalmat. Még az operaházi bál szervezéséről is lemond az időre.

– A rózsadombi villájuk!

– Hamarosan befejezik a kunyhó építését. Holnap tartanak terepszemlét a helyszínen, és a lelkemre kötötték, hogy feltétlenül legyek ott. Mondd, nem akarsz esetleg te is?…

Fintorogni kezdett, és a fejét rázta.

– Pedig biztosan fel fogják ajánlani, hogy amíg ők távol vannak…

– Én nem mozdulok ki ebből a belvárosi odúból.

Közben megfőtt a krumplileves. Olyan élvezettel kanalaztuk, mintha ez volna a világ legfejedelmibb étele. Csak egy pohárka mexikói agávépálinkát ittunk, mert úgy éreztük, nincs nekünk szükségünk szeszre. Igaz, Jenő megmutatta még az összecsavarható indián totemoszlopot, de nem kezdtünk el azon tanakodni, hová állíthatnánk fel a nagyszobában, ha felállítjuk egyáltalán. Előbbre való volt most a fürdőszoba, ahová először Jenő vonult be, hogy én következhessek utána.

Mire végeztem, már ott várt az ágyában.

Noha nem volt se születésnapunk, se házassági évfordulónk, mindketten úgy éreztük, mintha az lenne. Gyengéd, lírai emlékek tódulhattak Jenő agyába, mert mintha más is meghallhatná, suttogó hangon kérdezte, tudom-e még, milyen csatos topánkát húzott le akkor a fehér harisnyás lábamról? Hát az atlétatrikó-szerű kombinét magam előtt látom-e még? Milyen népies viselet volt, te úristen!… S hallom-e még a jajgatásomat, tudom-e, hogy az ilyesmi majd megőrjíti a férfiakat?

„De hiszen én most is jajgatós vagyok, te szamár!” – gondoltam, de csak a kezem szorításával jeleztem: hát persze!… Ám hiába vártam, vártam, mert nem adott okot arra, hogy feljajduljak. Mintha viaskodott volna már fölöttem, már nem is a vágy hevítette volna tán, hanem a düh. S hiába buzgólkodott, éreztem, hogy amit az egészséges hím epekedve kíván, az elvégzendő feladattá vált már számára. S hasztalannak bizonyultak az újabb és újabb nekifohászkodások, mit ért azzal, hogy ökölbe szorult a keze, s iszamlóssá vált már a teste a verejtéktől, mert nem és nem!…

– Az óra, az átkozott óra! – kiáltott fel, s ellökte tőlünk a vekkert, pedig – mivel elem hajtotta – alig lehetett hallani a ketyegését. Alig észrevehetően bólintottam, pedig tudtam, hogyha egy férfit már az óraketyegés is zavar sze­retkezés közben, ott már baj van.

Már az is illúzióromboló lett volna, ha nekem kell feloldanom a gátlásait, de megteszem, ha segíthetek. Ám hiába vagyok könyvzabáló értelmiségi, nem értettem ehhez. Csak annyit tudtam, hogy nem elhasznált még a teste, hiszen hatvanéves korához képest jól bírta magát. Nem hízott el, nem kopaszodott, alig őszült, mi kell még? Inkább a lelkével, az idegrendszerével lehetett valami baj, mert minden zavarta újabban. Bizonyos dolgokban kiállhatatlanul rigolyás lett. Újabban már a rádióstúdiókat sem kedvelte, mert mintha csak a klausztrofóbia környékezte volna meg, úgy vélte, hogy a szinte hermetikusan zárt helyiségekben nem lehet játszani. Sohasem lehetett tudni már, mi zökkenti ki, mozdulni is alig mertem mellette vagy alatta, attól tartva, hogy megbénulhat felettem.

– A hosszú repülőút! – vigasztaltam, de ő az időzónákat okolta inkább. Aztán újra megtöltötte a poharunkat mexikói pálinkával, s arról kezdett el borongani, hogy az előadóművész is csak addig él, mint a kortársai. Őt nem emlegetik majd, mint Mozartot, trágya lesz belőle és kész…

Megrázkódtam, mert nem volt kedvem erre a trágyalétre gondolni. Az agávépálinkához nyúltam, megállapítva, hogy nem is pálinka ez, hanem valami konyakszerű izé, méghozzá a nagyon finom fajtából. A jó ég tudja hol vehette, hiszen nem Mexikóban lépett fel. Talán megkínálták vele valahol, s annyira ízlett neki, hogy vett egy üveggel az USA-ban.

Éreztem, hogy ellazulnak az izmai, már majdnem szendereg mellettem. Óvatosan kihúztam a karomat a feje alól és azon merengtem, hogy talán megint megerőszakol valaki majd álmomban. Azazhogy csak erőszakolna, mert – ahogy az történni szokott – az utolsó pillanatban mindig közbejön valami és ott maradok parlagon.

Most először kísértett meg az a gondolat, hogy állandó szeretőre lenne szükségem. A kérészéletű kalandok ugyanis nem érnének semmit sem. Elég néhány félrelépés ahhoz, hogy ezt megtanulja az ember. De hogy nem hasadna-e ketté a lelkem, ha valaki más dögönyözne, nos, ezt nem tudtam. Ebben a találgatásban persze az is benne rejlett, hogy nem tudnék hátat fordítani Jenő­nek. Annyira nem tudtam volna kettéhasadni, hogy magára hagyjam.

Majd meglátjuk! – zártam le magamban a témát, mert hús-vér szerető híján kár volt ezen merengenem. S különben is, egykettőre reggel lett, és Kati a kaputelefonon jelzett. – Nem, nem jövök fel. Siess!

Kocsival jött értem. Barátságosan mutatott maga mellé az első ülésre, aztán indított.

– István? – néztem rá kérdő tekintettel, mert rég rájöttem arra már, hogy Kati sohasem mondja ki: Pista.

– Ott találkozunk majd a ház előtt.

Hát nem találkoztunk, legalábbis nem a megbeszélt időpontban, mert el­nök-vezérigazgató úr megint késett. Mint a nagyon elfoglalt emberek általában.

De azért nem untuk el magunkat, dehogyis untuk. Kati azt kérdezte kint, a terméskőfalból épült régi kerítés előtt, hogy milyen az első benyomásom. Amikor a kőfal felett sorjázó lándzsa alakú vaskerítésen átnézek?

– Jó – mondtam elismerően.

– És miért az? – kíváncsiskodott.

– Mert alacsonyra építettétek. Nem hivalkodó. Nem akar versenyre kelni a pöffeszkedő szomszéd házakkal.

S nem akarta maga alá gyűrni azt a zöld térséget sem, amit a telek határolt. De ez a gondolat már csak bent jutott eszembe, mert nem olyan okos az ember, hogy szüntelenül sziporkázzék. Egyébként is, más járt a fejemben, az például, hogy ismétli magát az élet. Ide építkezett a török, aztán a Habsburg vonzadék is, amely kiverte a turbánosokat. Szóval mindig az elit, amely hatalomra jutott, köztük 1945 után a kommunisták is. Most megint az újgazdagok a sorosak, s eszükbe se jut, hogy pár nemzedék múlva talán már mások bontogatják a házaikat.

Szó, ami szó, volt ízlése Katinak. (Biztos voltam abban, hogy az ő szava volt a döntő az épület formájának kiválasztásánál: a nagyvonalú István hamar felis­merte, hogy ő ehhez jobban ért.) Elvetette például a mértanias, taszító szögletek uralmát, az ő házuk (házuk?) félkörívesen bámult délkelet felé. Sok fehér ablakkal persze, s ha kilépett az ember az ajtón, már ott volt a természetben. Néhány sor elegáns járólappal, amit ápolt gyep követett.

Ha ravaszul is, de tudtul adták, hogy aki ide építkezett, annak van pénze. Nemcsak az épület méretével, hanem az olasz padlócsempével (mely alatt pad­lófűtés rejlett), s különösen a kandallóval. Ha nem tévedek, egy vagyont kér­hettek az olyan kandallóért, amely az óriási, két félkör alakú lépcső övezte hall közepén ásítozott.

A munkások (burkolok meg villanyszerelők lehettek) abbahagyták a fütyörészést, és tisztelettudóan köszöntek. Kati enyhe biccentéssel fogadta, és mint vártam megkérdezte: nincs-e kedvünk ideköltözni szeptemberben? Legalább egy évre, addig kiadnánk a belvárosi lakásunkat bérbe, ha mi is úgy gondoljuk.

– Jenő sem tudná otthagyni azt a környéket – ráztam meg a fejem. – Tudod, a biztonságos vastag falak. S a metró is közel van. Márpedig amihez közel van a metró!…

– Talán nem piszkos és zajos az a környék? – szakított félbe.

Majdnem felkiáltottam, hogy hagyja abba. „És ha az volna?” – gondoltam dacosan.

De inkább hallgattam.

A fehérre festett félköríves ablakokon át észrevettem, hogy közben megér­kezett István. Valamilyen acélszürke autócsodával, amivel még nem láttam. Ala­csony karosszériájú lehetett, tündöklőén elegáns áramvonalakkal, s olyan halkan surroghatott az aszfalt fölött, hogy alig hallja az ember. Csak nemrégiben jelentek meg ezek a méregdrága kocsik a pesti utcákon (már amennyi megjelent belőlük), s már messziről azt sugallták, hogy aki benne ül, az VIP személyiség. Az utóbbi időben kezdték el méricskélni, ki a VIP-ember és ki nem az, s a gyengébbek kedvéért leírták a fogalom angol eredetijét is: Very Important Person, vagyis igen fontos személyiség.

Hamar végzett a házszemlével, aztán odajött hozzánk.

– Gratulálok a washingtoni kinevezésedhez – bókoltam előtte enyhén pukedlizve, eszembe sem jutva, hogy talán nem illik ez már a koromhoz.

– Ó, én még Washingtonban se tudom túlszárnyalni a kisanyósomat – udvariaskodott ő is. – Akit tanácsadójának kért fel a pénzügyminiszter!…

– Csak tudnám, hogy miért, hiszen kevés ilyen önfejű embert hordott még a föld a hátán – legyintettem felfelé nézve, mert vagy százkilencven centi magas lehetett István. És bár alig voltam kisebb az átlagos termetű nőnél, mégis törpének éreztem magam a nyakigláb mellett.

– S mondja, anyu – szólt a hallt szegélyező járdalapos pázsit felé lépkedve –, őszinte ez a gratuláció? Tudja, maga meg a neoliberalizmus…

– Vigyázzon vőuram, ne szimpflikáljon! – figyelmeztettem. – Én nem a de­mokrácia- meg szabadságfelfogásukkal kötekedem, én a gazdaságfilozófiájukat…

– Erre céloztam, kisanyósom – szólt közbe, miközben szórakozottan nézett az alattunk lélegző városra.

– Tudod – tértem vissza a köztünk megszokott tegezése olyan érzésem van néha, mintha úgy nyúlnának a gazdasághoz, akárcsak a régi borbély és seborvosok a betegükhöz. S még az sem téríti őket jobb belátásra, hogy tíz éve gyászolják már…

Láttam az ábrázatán, hogy nem tetszett ez neki, de még mennyire, hogy nem tetszett! Ami alig fordult vele elő még (legalábbis a jelenlétemben), majdnem felcsattant, hogy hagyjam abba, szóval a legszívesebben valami gorombaságot vágott volna a fejemhez. De úrrá lett az indulatán és csak ennyit mondott: – Anyu, ez nagyon meredek volt.

– Nahát! Nem gondoltam volna – feleltem, s ki tudja már hányadszor, megint arra lyukadtam ki magamban, hogy de jóképű fickót halászott ki magának ez a Kata, a hétszázát! A zöld szeme, az intelligens, keskeny arca, a sűrű, gyapjas barna haja!…

– Sok embert megsérthet, ha nem vigyáz – hallottam újra a hangját. – Világhírű közgazdászokat, akadémikusokat…

– Mármint én – vontam meg a vállam. – Csak az a baj tudod, hogy azokat ott lent nem érdekli, ki az Akadémia rendes tagja és ki nem az – biccentettem a város felé. – Ők abból indulnak ki, hogy tíz esztendeje ígérik nekik már, hogy két-három év múlva jobb lesz. S mit látnak?… Nemhogy jobb, hanem egyre rosszabb. Ha nem hiszed, gyere el este hozzánk, és hallgasd meg azokat a magnófelvételeket, amelyeket az ezerfős mintavétel kiegészítésére készítettem.

– Nincs nekem erre időm, főleg most – sajnálkozott. – De ha már a mélyinterjúkra céloz…

– Némi nagyképűséggel nevezzük őket mélyinterjúknak – jegyeztem meg.

A legyintésével jelezte, hogy neki mindegy. Aztán megkérdezte: olyan buták lennének az emberek, hogy ne tudnák, a gazdaság átalakítása időigényes? Mire én: dehogyis nem tudják. Fogalmuk sincs ugyan arról, ki volt Friedman meg Keynes, de úgy vélik, azért többre kellett volna jutni ennyi idő alatt. S persze felteszik a kérdést: hát mégsem olyan okosak azok a pénzügyminiszterek? Akiket olyan jó közgazdászoknak tartanak. És hogy van az, mondjam csak: semmi más nem jut eszükbe, csak szívják az emberek vérét, csak szívják és szívják?

– Most szívják vagy vágják? – szólt közbe Kati, aki hol a férjére nézett eddig, hol rám, hogy nyomon követhesse a vita menetét. – Az előbb még azt mondtad anyu, hogy olyanok a mai közgazdászok, mint a régi borbély és seborvosok voltak. Dehát, anyu: azok az emberek eret vágtak!…

– Volt nekik köpölyük is, édes lányom. S ha úgy vélték, hogy kevesebb vér is megteszi, akkor köpölyöztek. De inkább abbahagyom – néztem végig férje kedveszegett alakján –, mert elrontom a napotokat.

Mindketten tiltakoztak, hogy ugyan, ugyan, de láttam az ábrázatukon, hogy megkönnyebbültek. Különösen István számára lehetett terhes ez a téma, mert titokban az órájára pillantott, mintha menni készült volna.

– Hív a haza? – kérdeztem tőle ingerkedve.

– Maga mindent észrevesz – felelte mosolyogva, majd megkérdezte, nincs-e kedvünk ideköltözni Jenővel. Ne hamarkodjuk el a választ, hiszen megtörténhet, hogy két-három év lesz abból az egyből.

– Már megbeszéltük Katival – ráztam meg a fejem.

Pár perc múlva mi is követtük elnök-vezérigazgató urat. A lányom szinte szüntelenül fecsegett lefelé menet. A szavaiból ítélve féltékenység gyötörhette, mert nyomasztónak érezte a férje intellektuális fölényét, nem beszélve a jóképűségéről. Szóval az elharapott mondataiból következtetve (mert azért nem mondta ki nyíltan, mitől szorong, dehogyis mondta!) alig várta, hogy István után repülhessen Washingtonba. Az építkezésre hivatkozott (szeptemberre vé­geznek) meg Miklóska fiára, aki Amerikában kezdi már az új tanévet.

A bíróságról is beszélt, mármint arról, hogy annyi már a peres ügyük, hogy majd belepusztulnak. Nem tett jót a bírói kar elnőiesedése. Az egyik szül, a másikat nyugdíjazni kellene már, nem beszélve arról, hogy van köztük egy szétszórt perszóna, aki képtelen arra, hogy elfogadhatóan összetákoljon egy ítéletindoklást. Még őhelyette is nekik…

– Szóljatok az elnökötöknek – vetettem közbe, mintha nagyon figyelnék. Pedig dehogyis érdekelt most a tisztelt bíróság! Nekem még mindig a borbély és seborvosok jártak az eszemben, azok az önhitt és fontoskodó felcserek.

^* Részlet a szerző készülő regényéből. [vissza]

DIENES ESZTER

Tudom

                            Pilinszky Jánosnak

Tudom, hiába fon körém
védőhálót az alkony,
a halál gyilkos angyala
felismeri az arcom.

Tudom, hiába von körém
védőhálót az este,
a halál biztos módjait
már testem befejezte.

S tudom, hiába sző körém
védőhálót az éjjel –
kezem, lábam s ti, csontjaim
indultok szerteszéjjel.

Üzenet

Ebben a füttyzivataros tájban,
legyek utcáján, dongók havában
széna és szalma egy tenyéren,
félpénzen is egész reményen

élünk s várjuk az új karácsonyt,
húsvét, vasárnap ünnepünk,
azt gondolunk, amit akarunk,
ölhetők vagyunk s ölhetünk.

GYIMESI LÁSZLÓ

szeptember

kertek ősze nem maraszthat
réz levele hull a nyárnak
ős útján a vadludaknak
csillagossá nőtt a bánat

CZIGÁNY ILDIKÓ

Élőadás

Hajnal-hajú lány kíváncsi kezeivel intett,
odabent ablakot vont a hőség, pap szavalt,
vonó dudorászott;
a cukrászok forró vízben ültek,
a játszótéren lombos anyák vártak,
csiklandó nevetés fogain a nyárnak
fényt szántó mozdulat a felmosórongy mentén,
türelmes szereplők csicsergése a félhomályban.

Aztán egyszercsak megáll a kéz (mint kutya
dermed távoli vihar zajára)
és míg kedvesen elköszön a lány,
a cukrász pedig az ablakot bezárja,
felszökik a fordulatmérő és a
pici piros lámpa kigyúl:

Csönd. Adás van.

BIHARI KLÁRA

A nyertesek

Mindketten a már feloszlott termelőszövetkezet dolgozói voltak. Patkóné a közös étkező konyháján végezte a krumplihámozás, zöldségtisztítás, mosogatás munká­ját a szakácsnő mellett, Patkó az istállókat tisztogatta. Ez az idő azonban már homályba merült, hiszen sok év telt el a nyugdíjaztatásuk óta. De dolgoztak azóta is. Julcsa az öregségére elgyengült özvegy Tardinéra mosott, főzött, takarított, az urát meg a jómódú Lévai hívta el időnként az istállókat rendbetenni, az össze­gyűlt trágyát kihordani, vagy mint Patkó magát kifejezte, ganajozni, krumplit felszedni, kukoricát törni – mikor mihez kellett a segítség. így hát gond nélkül élték napjaikat. Gyermekük nem született, senkiről nem kellett gondoskodniuk.

Kis házuk szobájában, konyhájában villanykörte függött a mennyezetről, de a gázt (bár sok helyen azzal főztek már a községben), ha elegendő pénzük lett volna hozzá, akkor sem vezettették volna be. Julcsa idegenkedett tőle, szerinte – ezt a tapasztalatot Tardinénál szerezte – odakapja az ételt, a húst, kozmás lesz tőle a főzelék. Ezért inkább a saját konyhájában főzte meg a Tardiné ebédjét, és melegen vitte át hozzá. Az Övével együtt készítette el a maguk ételét is a régóta jól szolgáló tűzhelyen. így kedve szerint süthetett, főzhetett, és ráadásul jóval olcsóbban étkezhettek, mert kevéssel kellett megpótolni a húst, a főzeléket, hogy nekik is jusson belőle.

Tardinénál az is fontos teendője volt, hogy kitöltse a postán hetenként hármasával-négyesével megvásárolt lottószelvényeket. Tardinénak ugyanis reme­gett a keze, ezért tanította őt meg arra, hogyan kell a kilencven számjegyből ötöt megjelölni. Julcsa nem értette, mire való a fölösleges pénzkidobás, hiszen az asszony sohasem nyert, de a játékot mégsem hagyta abba, s mindig ugyanazzal az izgatottsággal leste a rádió híradását a húzás eredményéről.

– Ha nyerek, maga megy be a városba, Julcsa, a bankba, beváltani a szel­vényt, meg elhelyezni a pénzt. Nem kell azt a községben senkinek tudni, hogy kihúzták a számaimat. Ha tartja a száját, a nyereségből magának is meg lesz a haszna.

Ebből a szövegből, amelyet sűrűn elismételt, Patkóné megértette, hogy az asszony nagy összegű nyereményben reménykedik, ezért nem sajnálja kidobni hétről hétre a drága pénzt.

– Nincs kedve játszani? Adjak magának is egy szelvényt? – kérdezte az a középkorú nő, aki a postahelyiség nyitott ablakánál szolgálta ki az embereket.

– Köszönöm, én nem élek vele… – mondta Patkóné azzal a restelkedő zavarral, mintha egy kedvesen odakínált tésztaszeletet utasítana vissza, amit pedig illene elfogadnia.

Egy napon, amikor a Tardiné megbízásából vett három szelvényt, az a férfi, aki odakint előtte szállt le a motorkerékpárról, őt félretolva, mint aki nem várhat egy percig sem, húsz darab hatos lottót kért az ablaknál. Amikor Patkóné kilépett az utcára, a motor ritkuló dörgések között éppen eltűnt az út hajlatában. Azon a helyen, ahol még az imént állt, egy papírdarabot libegtetett a vissza-visszatérő szellő. Patkóné lehajolt, hogy fölvegye, mert mindjárt látta, hogy egy lottószel­vény, amit siettében a türelmetlen férfi veszíthetett el. Sokáig forgatta a kezében, mielőtt elindult. Visszaadni már nem tudja annak, aki kifizette, idegen ember volt, nem a községből való. Megörvendeztesse vele Tardinét? Ezt a gondolatot elvetette. Ha már ingyen jutott hozzá, megtartja magának. Egy forintjába se kerül, hogy egyszer ő is részt vegyen a játékban, ebben a bolondságban.

Amikor a Tardiné lottószelvényeit az övével együtt a postán levő gyűjtőlá­dába dobta, megnyugodott, mint aki egy nyakába szakadt kötelességet teljesített. A következő húzás után, amikor elvitte és a megterített asztalra tálalta az ebédet, Tardiné szokása szerint elpanaszolta, hogy ezúttal sem nyert. Se az ötös lottón, se a hatoson. Elősorolta a kihúzott számokat, amelyek mindegyike az ő megjelölt számai mellett állott, és hosszasan siránkozott, hogy miért nem a nyerőszámokat jelöltette meg. Patkónét ez nem érdekelte, csak gépiesen bólogatott és ismétel­gette, hogy legközelebb talán több szerencséje lesz, de eközben megütötte fülét a tizenhatos meg a húszas szám – a többi nem ragadt meg az emlékezetében. Hanem ezt a kettőt ő bizonyosan megjelölte a saját szelvényén. Otthon azután meghallgatta a rádió közlését a húzásról, s legnagyobb csodálkozására mind a hat bemondott szám ott állt kiikszelve az ő papirosán.

– Nem lehet az! – csóválta meg a fejét Patkó. – Rosszul figyelted meg a rádiót.

– Megfigyeltem én azt jól – felelt Patkóné olyan hangon, mint aki nem egészen hisz önmagának.

– No, jól van, majd meglátjuk – válaszolt Patkó. – Holnap reggel velem együtt megnézed, mit írtak ki a postán.

Patkónénak is ez volt a szándéka, mert azt, amit a szemével lát, biztosabbnak tartotta annál, mint amit a fülével hallott. De a posta ablakában is az a hat szám volt kifüggesztve, amit a szelvényén megjelölt. Másnap is elment a postára, de a nyertes számjegyek ugyanazok voltak, mint az előző reggelen.

– Hát, akkor nyertünk – mondta Patkó olyan hangon, mint aki valamilyen ismeretlen gonddal került szembe.

Nemsokára kiderült, hogy a nyert összeg kerek tízmillió. Néhány ezresnek az értéke felfogható és örömet szerző lett volna, de a tízmillió tényleges értékét mintha köd vagy homály takarta volna. Nem tudták felfogni, csupán az volt bizonyos, hogy ez rettentő sok pénz, meg hogy erről mindenki előtt hallgatniuk kell. Mikor azután a posta ablakában számokkal is megjelent a találatok összege, Patkóék meredten nézték az egyes szám után sorjázó nullákat, amelyeknek je­lentéséről szinte nem is volt fogalmuk.

Egy hétig egymás előtt is hallgattak a telitalálatról, s úgy hordozták a tudatát,' mint valami váratlanul rájuk nehezedő súlyt. Egy hét letelte után, amikor Tar­dinét meglátogatta a távol lakó nővére s nem volt szüksége a Patkóné segítségére, megegyezés szerint autóbuszra ültek és bementek a városba, mert a szelvényt be kellett váltani. Amikor Patkóné átnyújtotta a banktisztviselőnek a kis papírost, még mindig kételkedett abban, hogy pénzt, méghozzá irdatlanul sok pénzt kap érte. De alig félórával később kézbe kapta a könyvecskét, amelybe bejegyezték az összeget ugyanannyi nullával, mint ahogyan a községükbeli posta ablakában látható volt.

– Nem akarnak valamennyit hazavinni belőle? – kérdezte a tisztviselő.

Patkóék egyszerre rázták meg a fejüket, s az asszony riadtan válaszolt: – Nem, köszönjük szépen, nem!

Mindketten arra gondoltak, hogy ebben a komisz világban azt a néhány ezrest is dugdosni kell, ami otthon összegyűlt, a nagyobb összegért még talán meg is gyilkolnák őket. A takarékkönyv elrejtése is nehéz gond volt, végül is a padláson, az egyik tetőgerenda mögött találtak neki alkalmas helyet.

Azután, hogy a könyv nem volt előttük és biztos helyen tudták, könnyebben érezték magukat, de a zavaruk nem szűnt meg egészen. Mintha még mindig maradt volna tennivalójuk, mintha valamit még nem intéztek volna el, ami a nyereménnyel összefüggésben az eljövendő napokra vonatkozott. Másnap reggel, hogy megették a szalonnát, a karéj kenyeret, és a bögre tejet is elkortyolták hozzá, Patkó fölöslegesen jött-ment a konyha és az udvar között, akárha a helyét keresné.

Végül mintha hirtelen visszatalált volna arra a csapásra, amelyből néhány napja kizökkent, odaszólt a feleségének: – Megyek Lévaihoz ganajozni.

– Én meg indulok Tardinéhoz, csak elébb szemet szórok a csirkék elé – mondta Patkóné megkönnyebbülten, mint aki nagy tehertől szabadult.

VARGA NOÉMI

Disztichon a kedvesről

1.
Mondd, hova rejtetted feketén kacagó szemed égő,
mély bogarát, s mosolyod gyöngyházfényei mondd,
merre repültek tündérajkaidon? Derekad lágy
dombja is oly ritkán hajladoz arcom előtt.
Mért nem járhatok útjaidon? Ha kereslek, elillansz
hópihe – lépteiden s már csak a szívem idéz.

2.
Érzed-e kedves? Az ősz Tisza álmai ringanak, alvó
fodrai közt didereg két pihenő falevél,
s bandukoló csobogása te vagy, te dalolsz, ha a síkság
végtelen árnya csorog városod ablakain.
Hallod? A villamos álmatagon fütyörész s tovadöccen,
vasszive játszva zenél, hogyha te is vele szállsz.
Nézd, a szökőkút fátyla mögül feltörnek a fények,
hús permet muzsikál s szendereg ajkaidon.
S most a vadóc Duna szárnyai is szemeidbe merülnek
éjfeketén, nevető homlokodon fut a szél,
s olykor a vad körúton, ha az Alföld csöndje megérint,
mintha neved zsongnák mind az aranyhajú fák.

CZIFRIK BALÁZS

A megvalósuló kép

Oly kedvesen
tépkedte millióra
a papírlapot.
A mázolt Nap sugarai
sárga folttá morzsolódtak.
Megnézte festékes ujját,
majd szájába vette.
Sejtjeiben felizzott a hélium.

Géza, a hitetlen

Szállingózott a hó
belepte
az utcákat
      a fákat
            a házakat.
És Gézát.

Pedig Géza nem is
hitt a télben.

Csapdák

Őszintén kell belefulladni
                  hazugságainkba.
Az idő várhat, de.
Mostantól csak türelemre van szükség,
hogy megtaláljuk a csapdákhoz
vezető leghosszabb utat.

Titok

Sóhajtásnyi volt az erő,
amivel felemelkedett.
Senki nem látta, hogy
szántotta az eget.
Majd földet ért,
s a szomszéd néninek
csókolomot köszönt.

ÁGAI ÁGNES

Találkozás

Egy fiatalember emlékeiből

Az idén Mühlburgban jártam. Mühlburg hegyes, lankás, német kisváros, ahová inkább pihenni megy az ember, semmint érdekességekre vadászni, de sportúj­ságíróként, riportszerző körutam során ide is elvetődtem. Jó sör volt, kellemes társaság, zavartalan tavaszi napsütés. A focipályán edzéseket tartottak, a Sportcsarnokban kézilabda- és asztaliteniszmeccsek zajlottak. Meghívóm, Hans Tielmann, az MSC egyik vezetőedzője a helyi nevezetességekkel és eseményekkel ismertetett. Ittuk a teraszon az ebéd utáni, hagyományos hosszú, német fekete­kávét, amikor Hans felém fordult.

– Te, van itt egy magyar származású fiú. Könnyűsúlyú bokszoló, most már edzősködik, de a kilencvenes Európa-bajnokságon dobogós volt. Elbeszélgethetnél vele, utóvégre honfitársak vagytok. Franz Kappel, ott megy éppen, szóljak neki?

A mutatott irányba néztem, a vékony, kopaszodó férfi nem látszott túl izgalmasnak, és a világ tudvalevőleg tele van magyarokkal. De nem akartam Tielmannt visszautasítani, bólintottam.

– Hej, Franzl, komm schon her! – kiáltott felé Hans, mire a megszólított megállt, aztán odajött hozzánk. Bemutatkoztunk, és kis idő múlva, immár magunkra maradva, beszélgetni kezdtünk. Előbb a bunyóról, majd személyes dolgokról.

– Mikor jöttél el Magyarországról? – kérdeztem.

– Nyolcvanban.

– Az már nem a disszidálások időszaka volt.

– Nem is disszidáltam. Kijöttünk, apám állást kapott, orvos.

– Téged hogy hívtak azelőtt?

– Kapolyi Ferencnek.

– Ismertem egy Kapolyi doktort. Kapolyi Zoltánt Balassagyarmatról.

– Ő az.

– Kicsi a világ. – Néztem a fiú csontos arcát, benne a mélyen ülő, szürke szempárt. Előrehajoltam. – Te mindig Kapolyi voltál?

– Igen – mondta egy kis szünet után, és az órájára nézett. – Ez miért érdekes?

– Mert úgy rémlik, mi ismerjük egymást. Hasonlítasz egy fiúra. Szabó Ferinek hívták.

– Sok Szabó van Magyarországon. Téged se így hívtak.

– Honnan tudod?

– Az újságírók sokszor nevet változtatnak.

– Ferike, ugye tudod, hogy ki vagyok?

– Most már igen.

– Emlékszel még ránk? A Vörösmarty utcára, Békásmegyerre? Anyámra, apámra? És mi van Zsuzsóékkal?

Franz Kappel-Kapolyi Ferenc-Szabó Ferike kényelmetlenül fészkelődött, de az arcvonásai meglágyultak.

– Emlékszem, Péter, persze hogy emlékszem. Az ember nem felejt könnyen. Jó volt a Vörösmarty utcában. És volt egy cirmos cicátok, a Mili. Szüleid élnek még, jól vannak? – Elhallgatott, belehörpölt a narancsdzsúszba. – Régi dolgok. Zsuzsóék jól vannak. Ők továbbmentek Kanadába, én itt akartam maradni, mert itt megbecsültek.

– Mindig jól sportoltál, de hogy itt találkozzunk, és híres bunyós legyen belőled!… Megnősültél?

– Igen, de el is váltam. Most van egy élettársam, Heidi.

– Gyerek?

– Egy kislány, az anyjával él.

– Mikor voltál otthon?

– Budapesten?

– Igen.

– Régen. Egy-két napra.

– Nem vagy túl beszédes.

– Most mit mondjak? Vannak dolgok, amik lezárulnak, és kész. Nincs róluk mit beszélni, senkinek sem érdekesek.

– Ferike, nekem nagyon érdekesek.

– Ne szólíts Ferikének!

– Franz Kappel, ha így jobban tetszik.

– Ez a nevem.

– Megtagadod Szabó Ferit?

– Nem tagadom meg, de én azért jöttem ide, hogy Franz Kappel legyek. Nem érted?

– De értem, Feri, bocsáss meg, És bocsáss meg, ha netán… egyszóval… szerettünk téged, mindenki szeretett, anyám, apám, én, a Mili cica.

– Péter, ne érzelegjünk. Én is szerettem mindenkit, nem ezen múltak a dolgok, tudod jól.

– De hát, jó volna kidumálni, ami benned van. Nekem is jobb, mint interjút csinálni egy bronzérmes, mühlburgi ökölvívóval.

– Nincs mit kidumálni. Szerencsém volt, felkaroltak, ide kerültem, bizo­nyítottam, lettem valaki. Ennyi. Inkább majd te mesélj magadról, de ne haragudj, 3-kor edzést tartok, nem számítottam mesedélutánra.

– Találkozhatunk még, ha akarod.

– Jó, add meg a címedet, megkereslek. De a Szabó Feri-témát ejtsed, jó? Egyébként a mamát csókolom… sokszor csókolom, mondd meg neki… és úgy egyáltalán… No, Mach’s gut, sietek.

Nem hagyta, hogy fizessek. Letett egy bankjegyet a pohár alá, a szalvétára, fejébe csapta baseballsapkáját, és elment.

Nem jó egykének lenni, bármennyi előnnyel jár is. Látszólag. Mindig nagy családra vágytam, rengeteg le- és felmenővel, sok testvérrel, számtalan unokatestvérrel, nagynénivel, nagybácsival, keresztanyával, keresztapával. A legtöbb iskolatársamnak az is volt. Kis, illetve nagy kertes házban szerettem volna lakni, létráról gyümölcsöt szedni, diófa alatt reggelizni. Úgy, ahogy a könyvekben olvastam: az udvaron mindenféle háziállat, jövés-menés, mindig történik valami érdekes, mert ahol annyi ember megfordul…

Nálunk kevesen fordultak meg. Értelmiségi család, munkahelyen vagy ott­hon végzett szellemi munka, könyvek, kéziratok, gépelés, szűk baráti kör, poli­tikai és filozófiai viták, halk zeneszó, a rádióból napi hírek, akkor még tévénk sem volt. Legalább egy testvérem volna! Mindegy, hogy fiú vagy lány, de aki állandóan kéznél van, akivel lehet játszani, és nincs mindig valami dolga, egyáltalán semmi más dolga nincs, mint hogy testvér legyen. Megosztjuk a kaját, a titkokat, a játékokat, mindent. Persze, a testvérek is veszekszenek, de nem baj, azután kibékülnek és együtt vannak. Soha nem unatkoznak, és nem mondják nekik minduntalan, hogy játsszanak már egy kicsit egyedül is. Egyedül semmit se lehet csinálni, egyedül rossz, és hiába vannak barátai az embernek, azoknak mindig időben haza kell menniük. Egy testvér mindig itt van – itthon.

Szüleim megértették a problémát, de úgy érezték, ez már természetes úton nem oldható meg, túl nagy volna a korkülönbség, és ők sem elég fiatalok. Marad az örökbefogadás, ami igen bonyolult és hosszadalmas procedúra, de keresztül­vihető.

Mama, tudtomon kívül, sokat járt a Kállai Éva utcai GYIVI-be (Gyermek és Ifjúságvédelmi Intézet), tárgyalt, keresett, próbálkozott fáradtan és fáradha­tatlanul. Eredetileg kislányra gondoltak, egy aranyos kisbabára, aki egyszerre nyújtja nekik az újbóli anyáskodás-apáskodás örömét, nekem pedig a vágya vágyott kistestvért. Másképpen alakult. Egyik útja során mama a Hűvösvölgyi Gyermekotthonban járt. Az igazgatónő a szóba jöhető gyerekek kartonjait lapozgatta.

– Itt van a Ferike, a Szabó Ferike. Kilencéves, de kevesebbnek néz ki. Helyes, jóindulatú, aranyos kisfiú. Nincs senkije. Mit szólna hozzá?

Noha mama pici kislányt szeretett volna, nem zárkózott el, hogy megnézze, így hát Ferikét átöltöztették, megfésülték, és a gondozónő kíséretében lejött az irodába. Szőkésbarna hajú, mélyenülő szemű, riadt kisfiú volt, leszegett fejjel állt meg mama előtt, mintha valami rosszat követett volna el, amiért most felelősségre vonják. Mindenki simogatta, bátorította, de ő csak a cipője orrát nézte, és vékony, rekedtes hangján csak akkor szólalt meg, amikor Lonci néni oldalba bökdöste.

Mama úgy számolt be róla, hogy olyan kis Nyilas Misi forma, aki sokat hányódhatott, felénk és szeretetre vágyó. Amikor elbúcsúztak, és Lonci néni azt mondta, hogy na most menj szépen fel, kisfiam, Ferike odaállt mama elé, fölnézett rá, és megkérdezte: – Te leszel az új anyukám?

Ferikéről körülbelül ennyit tudtam, amikor megismerkedtünk. Mama egy ideig egyedül látogatta, aztán papával együtt, majd elhatározták, hogy összehoz­nak bennünket. A premier kitűnően sikerült. Éerike izgatott volt, de kezdett feloldódni, én boldogan üdvözöltem, rögtön játszani hívtam, ott aludt nálunk, másnap az Állatkertbe mentünk, és délután papa visszavitte az intézetbe azzal, hogy jövő hét végén ismét hazahozza. Egész héten vártam a péntek délutánt, hogy a testvérem megérkezzen. Ferike lepedője alá nejlonterítőt kellett tenni, mert éjszakánként bepisilt. Ez így van egy ideig az intézeti gyerekeknél – mond­ták mamának, és ez mindenki számára elfogadható volt. Ferike eleinte szégyen­kezett, de látva, hogy nem csúfolom miatta, megnyugodott.

Vidáman hancúroztunk a Vörösmarty utcai tágas lakásban, kis, szintén örökbe fogadott, cirmos cicánk, Mili befészkelődött Feri ölébe, és dorombolt neki. Bábszínházba mentünk, kirándultunk, fociztunk, a térre is levittem, és úgy mutattam be, mint a tesómat.

– Eddig hol volt? – kérdezték.

– Intézetben. De nemsokára hozzánk költözik. Végleg.

Ferike a téren visszahúzódott, inkább mamát kereste. Gyerekkel eddig is körül volt véve, neki anyára volt szüksége. Odabújt hozzá, csókolgatta. Vala­mennyien meghatottan figyeltük. Ilyen idilli volt a kezdet.

Ferikét nem fogadhattuk örökbe, mert az anyja nem mondott le róla. Illetve, az anyát nem lehetett megtalálni. Lehet, hogy börtönben ült, lehet, hogy férjhez ment, meghalt, ki tudja. Tény, hogy a hatóság – bár túlságosan nem is igyekezett – nem akadt nyomára. Valamikor, úgy öt-hat évvel ezelőtt küldött Ferinek egy karácsonyi képeslapot, ígérte, hogy meglátogatja, azóta nem hallatott magáról. Ferike sokáig várta, minden látogatóban őt vélte felfedezni, végül letett róla. Anyuka több is jött, de az igazi sohasem. Feri rájött, hogy anya nem csak egy van. Az az egy nincs. Viszont van annyi, ahány azt mondja, mostantól fogva én leszek az anyukád. Mama ezt nem mondta. Csak azt, hogy megszerettük, hozzánk tartozik és mi fogjuk nevelni. Ferike számára ez egy és ugyanaz volt. Ha én a testvére vagyok, hiszen így nevezem, akkor a mamánk is közös. Neki is joga van a mamához, nem csak egy jószívű nénihez, hanem egy saját tulajdonú anyához. Igaza volt. De a mamám eddig csak az én mamám, a papám az én papám volt. És ha azt mondták: a gyerek, az rám vonatkozott.

Ahogy visszagondolok rá, ezen eltöprengtem, de nem okozott konfliktust. Sokkal inkább féltem attól, hogy Ferikét mégsem tudjuk megtartani, vissza kell vinni abba az ijesztő intézetbe, ahol a mézes-mázos Lonci néni van, meg a könyökszorítós, kegyetlen Vili bá’, és a sok vad, lopós, hazudós fiú, akik csúfolódnak, verekednek, álmukban ordítoznak meg bepisilnek, ahogy ezt Ferike nekem elmesélte. Nem mondtam neki, hogy ő is bepisil, mert tudtam, hogy miért, és mert ha igazi kispólyás testvérem volna, az is bepisilne. Engem nem zavart.

Sokkal jobban zavart, hogy nem volt igazi játszópajtás. Ó nem játszani akart nálunk, hanem melegedni, mama és papa kezét fogni, mesét hallgatni. Hogy amikor tüsszent, valaki a homlokára tegye a kezét, és megkérdezze: nem vagy te lázas, kisfiam? Ilyenkor sírni kezdett: de, biztosan lázas vagyok, olyan lázas, hogy nem is mehetek vissza az intézetbe! Ám vasárnap este mindig vissza kellett vinni. Ebéd utántól kezdve nézte az órát, és minden perc haladékért könyörgött.

– Ráérünk nyolcra, hamar odaérünk, úgyis tudják, hol vagyok, telefo­náljatok, hogy csak később megyünk!

Amíg mama dolgozott, gyakran járt hozzánk különböző pótmama (baby sitter), hogy ne maradjak felügyelet nélkül. Ezek közül legjobban Zsuzsót szeret­tem, aki később csaknem családtagnak számított. Zsuzsó csinos, kedves, fiatal lány volt, gyógypedagógiát tanult, vőlegénye, Zoli orvostanhallgató. Néha érte jött, és akkor valamennyien együtt társasjátékoztunk. Zsuzsónak azonban sok tanulnivalója és egyéb munkája volt, egyre kevesebbszer jutott el hozzánk. Egyik alkalommal megkértem, menjünk el a Hűvösvölgyi Gyermekotthonba, és láto­gassuk meg Ferikét, biztosan örülne nekünk. Zsuzsó elmagyarázta, hogy oda nem lehet csak úgy beállítani, idegeneket be sem engednek, de kívülről meg­nézhetjük az épületet. El is mentünk az 56-os autóbusszal a Vörös Hadsereg útra, és hamar megtaláltuk az intézetet. Hatalmas nagy kert közepén állt a villaszerű épület, kívülről nagyon vonzónak látszott. Eszembe jutottak Ferike meséi, és úgy gondoltam, kicsit eltúlozhatta az itteni állapotokat. A kertben sportpályák, pingpongasztalok, homokozó, hinta, sok játék, nem lehet ez olyan borzalmas. Egy ideig sétálgattunk, aztán indultunk hazafelé. Már a szemközti buszmegállóban álltunk, amikor megláttam egy gyerekcsoportot ugyanolyan kék kötött sapkában, mint amilyent Ferike is viselt. Jöttek haza a Vadaskerti úti iskolából.

– Jé, az ott a Feri! – kiáltottam Zsuzsónak, és a csoport végén baktató, vézna kisfiúra mutattam.

Ment Feri, válláról lecsúszott a tatyó, ahogy ő nevezte, és egy kavicsot rugdosott. Homlokára mélyen behúzva a kék intézeti sapka. Egy tanárnő és egy tanár kísérte a „szállítmányt”.

– Gyorsan, gyorsan! Szedi a lábát! Mozgás! – hallottam a tanárnő éles, sivító hangját.

A kapu előtt Feri észrevett. Megállt, látszott rajta, nem tudja, odakiáltson-e vagy menjen tovább a többivel. Lemaradt egy kicsit, felemelte a kezét, intett, hogy lát, de menjek el. A kísérő tanár nyakon ragadta, és visszapenderítette a sorba. Valami mérgeset mondhatott neki, mert Ferike megtorpant, arca elé kapta a kezét, majd lesunyt fejjel követte.

Legnagyobb meglepetésemre, Ferike nem beszélt erről, amikor legközelebb nálunk volt. Sőt, amikor én szóba hoztam, vállat vont.

– Mit kiabált veled? Megpofozott? – faggattam.

– Nem érdekes – legyintett, és hozzátette –, egyszer úgyis kinyírja valaki.

A békásmegyeri lakótelep ott épült fel a szemünk láttán. A kopár földre – hajdan kukoricás volt – egyre-másra húzták fel a magas, egyforma házakat. Gépek, emelődaruk, állványok, mész, habarcs, talicskák és sörösüvegek között botorkál­tunk, miközben figyeltük, hogyan születik egy városrész. Az új házak úgy sora­koztak egymás mögött, mint a katonák. A később sokat szidott panel akkoriban még senkinek se okozott gondot. A leendő lakosok izgatottan kísérték figyelem­mel az építkezést. A fészekrakás örömével nézték készülő, szürke kis odúikat, melyek annyifélék lesznek, ahányan birtokba veszik.

Az épülő lakótelep mögött éles kontrasztként húzódott a régi dimbes-dombos falucska, az „igazi” Békásmegyer. A megyeri őslakosság óvatos fenntartással szemlélte a tíz-tizenöt, emeletes házóriásokat. A tömbök rájuk telepedtek, idegen testet képeztek a Duna és a pilisi hegyvidék természetes környezetében. Vala­melyest én is sajnáltam a megszokott, régi, behemót lakást, és a VII. kerület látványos mozgalmasságát, de azért alig vártam, hogy beköltözhessünk az új lakótelepre.

Lelkesedésem nem ragadt át Ferikére, akinek a családiasán belakott Vörös­marty utca nagyon is megfelelt. Odaköltözni a betagolódást, az elfogadottságot jelentette, az új lakótelep modern fém- és panelvilága az intézeti környezet ridegségére emlékeztette. Pedig a törvényesített hozzánk tartozással az új lakás kecsegtetett. Ha nem fogadhatjuk is örökbe (felfoghatatlan, hogy miért), nevelő­szülőként papa és mama magukhoz vehetik, és ez a valóságban mit sem külön­bözik az előbbitől – gondoltuk.

Új iskolába kerülünk, testvérként ismernek meg bennünket, és nem kell többé visszamenni az intézetbe. Mi kell több? A Hűvösvölgyi Gyermekotthonba az utóbbi időben úgy járt, mint egy távozni készülő vendég, régi pajtásainak szüntelenül rólunk beszélt, a családról, amelyikhez már ő is hozzá tartozik. A fiúk irigységgel vegyes csodálkozással hallgatták, sajnálták is, hogy elmegy, de örül­tek is sikerének. Ferike észrevehetőleg lekezelőbb lett velük, az intézeti és iskolai fegyelmet felrúgta, néha szinte provokálta a büntetést, hiszen tudta, az elszakadást nem tudják és nem is akarják megakadályozni. Lonci néni személyes sikerének könyvelte el Ferike családba kerülését, elnézte rendbontásait, és mamát jó taná­csokkal, afféle használati utasítással látta el. Velem kicsit bizalmatlanabb volt.

– Nehogy bántsd a Ferikét, neki mindenhez joga van, amihez neked! – mondta szigorúan.

A jog szó még akkor is idegenül csengett, amikor Ferivel kapcsolatban már annyiszor hallottam. Csak annyit fogtam föl belőle, hogy velem szemben védel­mezik Ferit, holott én alig várom, hogy hozzánk kerüljön. De hát, kit érdekelt Lonci néni? Ferike azonban mégis sírva csimpaszkodott a nyakába búcsúzáskor. Aztán lement a konyhába, és könnyes szemmel ölelgette Terka nénit, a szakács­nőt, aki oly sokszor dugdosott még egy kis almát, süteményt a vézna kisfiúnak, hiszen soha senki nem látogatja.

Feri végignézett a hatalmas kerten, a csapatba verődő kék sapkás fiúkon, és könnyedséget színlelve, ahogy a filmekben látta, integetni kezdett.

– Sziasztok! Még jövünk hozzátok!

Kevéske személyes holmijával, kopottas, barna kis bőröndjével Ferike be­költözött az új, békásmegyeri lakásba.

– Gyere, focizzunk!

– Nem, most nincs kedvem.

– Akkor kártyázzunk!

– Majd később. Most inkább berakom a szekrényemet.

Ferike nedves ronggyal kitörölte a szekrény belsejét, kis papírt kért, amit az aljára tett, és sorba hajtogatni kezdte az újonnan kapott ruhadarabokat.

– Ez az én szekrényem, tedd a játékaidat a tiedbe – mondta, és a nyomaték kedvéért a padlóra szórta őket.

Vállat vontam. Nekem mindegy volt, hogy melyik szekrényben vannak, de azért nem tetszett, hogy ő rendelkezik. Nehezebb volt az íróasztalon megosztozni. Abból csak egy volt, és felváltva használtuk. Illetve, én nemigen használtam, mert a leckét lefirkantottam az iskolában vagy otthon a fotelban a térdemen, fél szemmel a tévére sandítva. De azért a táskámat visszaraktam az íróasztalra, valahányszor Ferike ledobta.

Sose voltam különösebben jó tanuló. Könnyen tanultam, de nyugtalan, dekoncentrált természetem miatt kevés tanár méltatta gyorsan vágó eszemet. „Hát hiszen tudna, ha…” – mondták fejcsóválva, és a ha után hosszú felsorolás következett, mi minden akadályozza e tudás érvényesülését. Ám abban az évben csupa jót lehetett rólam hallani. Úgymond, kreatív vagyok, amiről nem tudtam micsoda, de az elismerő fejbólogatás arra utalt, hogy az csakis dicséretes lehet.

Ferike nehezen boldogult a tanulással. Az új hely, az új arcok is feszélyezték, és amikor felszólították, akkor se felelt, ha tudta az anyagot. Csak nézte a földet, és sápadt arcán egyre nagyobb foltokban terjedt el a pirosság. Tanárnője, tudván az előzményeket, megértő és türelmes volt, de a gyerekek kiközösítették. A napközis tanár pedig nyilvánosan is megszégyenítette: – Lehet, hogy ott az intézetben ennyi is megfelelt, de itt tudni kell, barátocskám!

Szüleim órákat tanultak vele, hiszen sok behoznivalója volt. Én, bár két osztállyal alatta jártam, többnyire közbekotyogtam a megoldást, úgyhogy kiküld­tek a szobából. Feri szégyellte, hogy látom a vergődését, és ha segíteni akartam, durván visszautasította. – Hagyj békén! Majd megtanulom, ha akarom. Mit dicsekszel folyton az ötöseiddel?

– Ez nem igaz! – kiáltottam. – Soha nem dicsekedtem, és azelőtt nem is volt ötösöm!

Ezután már nem örültem igazán a jó jegyeknek, és csak az intőimet mu­tattam meg neki.

Ferivel más baj is volt. Nemcsak éjszaka pisilt be, hanem nappal is, és ez számtalan kellemetlenséget okozott. Gyakran iskolából jövet vagy iskola helyett elcsavargott, és csak estefelé vetődött haza. Otthon csak ült némán, legfeljebb a cicával játszott. Néha naphosszat aludt, nem lehetett felkelteni. Éjjel álmában beszélt, fogát csikorgatta, rémülten ráztam föl, mire ő kábán ellökött.

– Menj a francba!

Tudtam, éreztem, hogy ellenségeskedése nem nekem szól, mégis ellenem irányul. Visszagondoltam a Vörösmarty utcai vidám hancúrozásokra, és sajnáltam lemondani róluk.

Szüleim türelme kifogyhatatlan volt. Nem akarták igazolni az ismerősök bal­jós aggodalmait. Nagypapa és nagymama ugyancsak fejcsóválva vették tudomásul mama „újabb akcióját”, amibe papát is belerántotta. Uzsonna közben, amikor Fe­rike még kért valamiből, megjegyezték. – Hát étvágya, az van, nem mondom!

Valamennyien kínosan feszengtünk.

Számomra érthetetlen volt, hogy Feri miért lesz egyre undokabb, egyre búskomorabb, amikor végre teljesült, ami után áhítozott. És miért nem jó ná­lunk? Az intézetben jobb volt? Ugyanis mind gyakrabban emlegette: „tudod, amikor a Füredi Jocóval azt játszottuk… amikor a Vető Pali bebucskázott a hóba… egyszer Lonci nénivel elmentünk ágyneműt vásárolni…” Sőt, azt is mond­ta: „minálunk nem így csinálták a fasírtot, az jobb volt” vagy: „nem kérek vajat a kenyérre, csak lekvárt, otthon is így ettük.” Otthon?

– De hát itt vagy otthon! – csattantam föl.

– Na jó, de eddig ott voltam otthon, meg az első anyukámnál – igazított helyre, és ezt meg kellett értenem.

– És amikor úgy megvertek, hogy fel sem tudtál kelni? – emlékeztettem.

– Á, azért fel tudtam.

Ferike iskolai kudarcait és népszerűtlenségét testi ügyességével tudta volna ellensúlyozni. Kitűnően tornázott, vékony, hajlékony alkata, fürge mozgása, jó reflexei főleg az atlétikai gyakorlatokban érvényesültek. Míg én a labdajátékokat szerettem, ő a szertornában jeleskedett, de gyors és pontos ütései a birkózásban és az ökölvívásban is sok sikert hoztak, illetve hozhattak volna. De kínzó fejfájásai, aluszékonysága, a bepisilések miatti gátlásai ezt a lehetőséget is elvették tőle.

Szüleim pszichológushoz vitték. Zsótér doktor beszélgetett, játszott vele, különböző vizsgálatokat végeztetett, báboztatta, rajzoltatta. Az egyik rajzot ne­künk is megmutatta: Feri áll a középen, egyik kezével mamát, a másikkal papát fogja, vállán domború háttal Mili cica, én pedig egy focilabdán ülök előtte Peti öcsém felirattal. Ezen meghatódtunk.

– Nincs itt semmi komolyabb baj – mondta Zsótér doktor bácsi –, semmi funkcionális eltérés. Ez egy jóravaló, melegszívű kisfiú, csak rengeteget hányódott életében. Sérült lelkileg, hospitalizálódott, és ami a lényeg, túl hirtelen jött, túlságosan nagy volt számára a váltás, ezt nem tudja még feldolgozni. Ha van erejük, türelmük kivárni, szépen rendbe jönnek a dolgok.

Aztán felém fordult, és a térdemre csapott. – Te meg légy okos és megértő, Péter. Nagyon sok függ tőled. Ne sértődj meg rá, hogyha te mentél volna mindazon keresztül, te is így viselkednél. Szeret ő téged, csak vetélytársat lát benned. Ne erőszakoskodj, és főleg ne fölényeskedj vele. Megígéred?

Megígértem. Ahányszor csak Ferihez szóltam, mindig arra gondoltam, meg lenne-e velem elégedve a doktor bácsi. Valamicskét javult a helyzet, de csak átmenetileg. Helyesebben, külön utakon jártunk, és nem zavartuk egymás köreit.

A tanács gyámügyi osztályán, miközben az örökbefogadás lehetőségét ku­tatták, felfedezték, hogy Feri eredeti anyakönyvi kivonatában más név szerepel: Mészáros Sándor. Később adminisztrációs hiba folytán került a nagyapja neve a helyére. Valamennyi iratát ki kellett volna cserélni, és tudatni vele, hogy őt nem Szabó Ferencnek, hanem Mészáros Sándornak hívják.

– Ezt nem! – tiltakoztunk valamennyien. A nevét nem vehetik el tőle! Papa József Attila-Pistike analógiára hivatkozott, de a tisztviselők a vállukat vonogatták. Ez nem irodalom, hanem élet, ahol a jogszabályok érvényesek. Bízva viszont a nagy magyar hivatali rendetlenségben, ennek feltehetően senki sem fog utána­járni. Ha örökbe fogadjuk, úgyis nevet változtat. Feri tehát maradt Szabó Feri, sőt, alacsony termete miatt mindvégig Ferike.

Az iratok közt kutakodva még valami előkerült. Egy régi jellemzés és orvosi vélemény, mely alaposan eltért Zsótér doktorétól. Mama fiókjában láttam meg véletlenül, és elolvastam. A felét sem értettem, mert enuresisről, epileptikus haj­lamról, agresszióról, retardációról, beilleszkedési képtelenségről volt szó. De amit megértettem, az mélységesen elszomorított. Ezek szerint Ferike jellemileg meg­bízhatatlan, szellemileg enyhén fogyatékos, több nevelőszülő visszaadta, számos, ugyancsak problémás testvére van különböző intézetekben elhelyezve stb. stb.

Ezt a jellemzést a hűvösvölgyi intézetnek is megküldték, és erről mamának nem beszéltek. Sőt. De vajon, ha beszélnek, mi történik? Akkor Feri ott marad végig az intézetben? És kinek van igaz, melyik doktornak? Hátha a miénknek, aki annyi jót mondott róla. És mi lenne, ha ez az irat Feri kezébe kerülne? Vagy talán már került is? Minderre nem kaptam feleletet, de a nagy, testvérváró boldogság nyomasztó keserűséggé változott.

Zsuzsó, aki gyógypedagógusnak készült, és eleitől fogva végigkísérte Ferike be­illeszkedését, el-ellátogatott hozzánk. A maga csendes, visszafogott módján, afféle nővérként foglalkozott velünk, különösen Ferivel. Sok jó játékot tudott, és elvitt bennünket moziba, múzeumba, cukrászdába. Feri ilyenkor felélénkült, örömmel fogadta, de arra kérte, hogy egyedül csak őt vigye magával. Egyszer pedig arra, hogy látogassák meg az intézetbelieket. Honvágya volt, vagy dicsekedni akart? Valószínűleg mind a kettő. A dolgok úgy alakultak, hogy leegyszerűsítve fel kellett tenni a kérdést: ha Ferike ittléte senkinek, még neki magának se jó, akkor nem kellene-e visszavinni? De a visszavivés nagyon durván hangzott. Vissza oda, . ahonnan végre kiszabadult? Vissza, egy sikertelen kísérlet beismeréseként? Vissza, hogy még egy kudarcélménnyel terhelten végleg az állami gondozottak kilátástalan sorsára kárhoztassuk?

Anyám demokratikus módon, de teljesen feleslegesen, Ferit is bevonta a tanácskozásba. – Mit csináljunk veled, Ferikém? Hova szeretnél menni?

Feri, aki még életében sosem volt döntési helyzetben, a vállát vonogatta. Aztán meglepő dolgot mondott: – Menjünk vissza a Vörösmarty utcába.

Utólag meggondolva, ebben a képtelen javaslatban mély bölcsesség rejlett. Ha az életben elrontunk valamit, vissza kell mennünk a kezdetekig; addig, amíg jól csináltuk. Persze, amennyiben lehetséges. Hiszen egy folyamatnak megvannak a maga feltartóztathatatlan törvényei. Ugyanazt a feladatot ritkán lehet kétszer, különböző módon megoldani.

Ezek az evidenciák akkor nem fogalmazódtak meg, az események viszont felgyorsultak. Feri vagy apátiába zuhant vagy dührohamba tört ki.

Egy elveszített sakkjátszma után felrúgta az asztalt, és úgy vágta hozzám a sakktáblát, hogy annak éle a homlokomba csapódott. A sokak által kért türelem és önmérséklet elfogyott. Nekirontottam. Feri csak erre várt. Letepert és ütött, ahol ért. Én ugyancsak. Vadul ütöttük, csíptük, rúgtuk, haraptuk egymást. Ő volt az ügyesebb, erősebb és gyakorlottabb. Hátra csavarta a kezemet, felkapott, és a földhöz vágott. Nem volt otthon senki, így egyikünk sem sírt, nem is ordított. Vadul, mondhatnám élvezettel püföltük egymást. Ha ez a ringben történik, kiszámolnak, és kezet fogunk. De ez nem sportmérkőzés volt.

– Menj vissza, menj a fenébe! – kiáltottam.

– Hülye geci – mondta meglepő halkan maradj magadnak!

Ezzel mi el is döntöttük a kérdést. Ezután a vérbeli bunyó után akár ki is békülhettünk volna, hiszen minden felgyülemlett feszültségünket levezettük. De mégsem volt ez ilyen egészséges verekedés. Feri a történtek után magára kapta a kabátot, becsapta az ajtót, és elment hazulról. Amikor este hazajött, azt für­készte, elmeséltem-e a szüleimnek. Hamarosan rájött, hogy nem. Magánügy volt, és mi (akkori szóval) lerendeztük egymás között. De ő nem akart hálás lenni nekem, egyáltalán torkig volt a hálával és a köszönettel. Amikor lefeküdtünk, befordult a fal felé, fülére húzta a takarót. Jelezte, hogy nem kíván beszélni a dologról.

Amikor szüleim úgy határoztak, hogy visszaviszik Ferikét az intézetbe, már senki nem rendült meg, sőt inkább megkönnyebbült. Feri, ha nem is vidáman, de egykedvűen szedte össze meggyarapodott holmijait, én pedig iskolába siettem. A búcsú kurta volt, mégis szívbemarkóló. Rám mosolygott, megölelt és megcsó­kolt. Most ő volt nagylelkű.

A hűvösvölgyi intézetbe – persze, már jó előre tudtak róla – visszafogadták. A fiúk hurráztak, Lonci néni magához ölelte. Mamával nem fogott kezet.

– Egy gyerek nem tárgy, hogy visszavigyék, ha már nincs szükség rá – sziszegte, és arra kérte mamát, ne látogassa Ferikét, hadd felejtse el az egészet mielőbb.

Érdekes módon, Zsuzsó is ezt tanácsolta.

– Ne menjetek, egyikőtök se menjen hozzá. Nem szabad még jobban összezavarni. – Egyetlen szóval se mondta, de érződött, hibáztat bennünket a balul sikerült akcióért, és azért, hogy feladtuk a küzdelmet.

Rossz volt hazamenni az üressé vált lakásba. Nincs és nem is lesz tesóm. Ránéztem az eldugott, széttört sakktáblára, és bedobtam a szemétbe. Arra gon­doltam, hogy Feri most eszi a vaj nélküli lekváros kenyeret, és biztosan duplán kap belőle.

Legjobban mamát viselte meg a dolog. Saját, egyszemélyes kudarcának érezte, és nehezen állta meg, hogy meg ne látogassa Ferit, aki őbenne remélte megtalálni az elveszett, igazi Anyát.

Ferike ügye e kétségkívül balul sikerült intermezzo után, meglepő módon, teljes hepienddel végződött.

Zsuzsó férjhez ment Kapolyi Zolihoz, elhatározták, hogy hétvégeken rend­szeresen kiviszik magukhoz Ferikét, és ha elvégezte a nyolc általánost, örökbe fogadják. Kapolyi Zoli ledoktorált, és vidékre, Balassagyarmatra költöztek. Innen kis idő múlva kimentek Németországba Ferikével együtt, aki ott aztán teljesen tiszta lappal indulhatott.

Ennyi jutott el hozzánk a kósza hírekből – valamennyiünk örömére és megkönnyebbülésére. Ha közvetve is, mégiscsak részünk volt a boldogulásában.

Huszonkét évvel később egy ízben Mühlburgban jártam…