ABLAK

A magyar honfoglalás 1100. évfordulójára közöljük – Bede Anna válogatásában és fordításában – ezt a kis versgyűjteményt keleti finnugor nyelvrokonaink költészetéből. A mordvin Artur Moro (1909), az osztják (hanti). Mikul Sulgin (1940), a vogul (manysi) Juvan Sesztalov (1937) és Andrej Tarhanov (1936) neve ismerős a magyar olvasók előtt. Számos versük, sőt kötetük is megjelent magyarul. Költeményeikből folyóiratunk 1993. szeptemberi számában hasonló válogatást közöltünk.

MIKUL SULGIN

Út

Hanti kis faluban
Ágak rejtekében,
Szélben, hideg télben
Születtem én.

Mint mások, játszottam,
Nőttem, cseperedtem,
Fűbe hemperedtem
Nyár idején.

Eső megmosdatott,
Szellő szárogatott.
Alattam út dobog,
Hajó lebeg.

Fut az út az égre,
Válik hava kékre.
Végtelen vidékre
Magam megyek.

ARTUR MORO

Intés

Mi néha nem becsüljük azt, ki jó,
csak elveszítvén jövünk rá: mit ért.
Minket az vonz, mi pelyvának való,
és limlomokba nyúlunk kincsekért.

Mi néha rézről hisszük azt: arany,
és brilliánsnak nézünk cserepet,
hitvány malacra mondjuk: csalogány,
mert jól visít, bár kissé berekedt.

Barátaim, ne higgyetek vakon!
Ne győzzön szépen s jón hitvány s irigy.
Ne kapjatok csalóka szavakon!
Nem látjátok, hogy bakot lőttök így?

Kár fölcserélni Zeusszal – bikát,
okosabbikkal a bambábbikat.

MORDVIN NÉPKÖLTÉS

Lóbúcsúztató

Fönt is, lent is kis Aló úr házai,
Kristályosak azoknak ablakai.
Rézcsövek oszlopai.
Udvara vassal kiverve,
Rézcsövek kapui.
Szürke, pej paripáit
Istállóban tartotta,
Tönköly búzával etette,
Kútvízzel itatta.
– Jó szürkéim, mért nem esztek?
Pejlovaim, mért nem isztok?
– Azért, gazdám, nem is eszünk,
Azért, gazdánk, nem is iszunk,
Odaföntről, Moszkvából,
Odalentről, Kazányból
Háborúság híre jár.
Rézpohár-fényes még ma körmöm,
Fekete selyem sörényem,
Szép hullámos selyem farkam,
Víztűkör-csillámló szőröm,
Gyertyaként égnek szemeim,
Játszó egérkék füleim;
De visznek engemet csatába,
Siketül fülem robajába,
Sörényem vörös tűz harapja,
Farkam ragad piszkos gödörbe,
Rézkörmöm törik kőhalomba.

ANDREJ TARHANOV

Ősszel

Állunk a fenyveserdő közelében.
Boldog pillanat jön felém s feléd.
Egy ködös kék cédrus a halk esőben
Átöleli az arany berkenyét.
Micsoda táj! Minden hamuig lángol
És tüzes rubin mindennek pora.
Fel-felcsillámlik még a szélfúvástól,
Hull rá berkenyelombok zápora.
Nézz, kedvesem, a Tyumen-tó vizére:
Pikkelyként villog partjai között,
Fölötte ős madár-út visz le délre,
Mióta Földanyánk világra jött.
A te napod is
így él, így lobogva,
Emlékeidben mindig így ragyog.
Az izzó hamut a szél
szerte hordja
S látunk az égen szép új csillagot.

Hívás

Numi Torem, a hófehér madár
Csillagot szór, pelyhet pihézve.
Egy díszes fenyő hermelinben áll,
Ablakomon csábítva néz be.
Erre ébredtem e borús napon.
Még éjjel is gondok zavartak.
Ablakaimat sarkig kinyitom
Az első hónak, szélnek, napnak.
És fogadom e rejtett házban itt
Mint hű barátok érkezését,
a csituló égzengés hangjait
S a dermedt ágak szárnyverését.
És ím, a lelkem újra fogva van:
Utamon ott jönnek a gondok.
Nem lehetek sohasem gondtalan,
Nem lehetek egészen boldog.
Hát megyek, mert kószálni áhítok
Erdőn, folyón, mint kóbor árnyék.
A boldogság tán maga a titok:
Elveszteném, ha rátalálnék.

JUVAN SESZTALOV

Két hattyú száll

Két hattyú száll
homokos folyópart felett.
Két hattyú száll
magasan, akár a Nap.
Szemeim rájuk vetem,
szomorú tekintetem.
Két hattyú száll
kék azúr tenger felett.
Meg sem rebben
a Nap színarany szeme.
A Nap nékem nem volt elég,
a szeretet nem volt elég,
nem voltam elégedett,
hideg hó elégetett.
Két hattyú száll,
szárnyukon havam ragyog,
szárnyukon könnyem ragyog.
Két hattyú száll,
szerelem-, barátsághírnök.
Bontok, ím, meleg szép szárnyat,
barátság, szerelem szárnyát…
Egemen két hattyú száll át.

Egy magyar fiúnak ^*

Előd!
Előkelő
nevű!
Eléd
tárul gyönyörű lét.
Előbb
ragyogott fel a Hold,
fény hull
feléd.
Holnap
szárnyas rént vezetek
eléd,
szállj fel, s az ifjú Hold
előtt
édesanyád dalát
dalold.
Előd,
szárnyas rént vezetek
eléd
holnap, szárnyas mesét,
őrizd
szálló szavak neszét.
Addig
hallgasd, édesanyád
szavát,
mely jött korokon át,
s leld meg sámán-elődeid
lábanyomát.

^* Kisebbik fiamnak írta. (A fordító megjegyzése) [vissza]

BEDE ANNA FORDÍTÁSAI

KOSZORÚ

Negyven éve, 1956. augusztus 14-én, ötvennyolc éves korában hunyt el Berlinben, választott ha­zája, az NDK fővárosában Bertolt Brecht, szá­zadunk egyik legkiválóbb és legnagyobb hatású írója, aki a költészet, a dráma, a próza, az esztétika és a színházművészet terén egyaránt maradandót alkotott. Emlékét hat, nálunk kevés­bé ismert versével idézzünk.

BERTOLT BRECHT

Karl Liebknecht sírfelirata

Itt fekszik
Karl Liebknecht,
Aki harcolt a háború ellen.
Amikor leterítették,
Még állt a városunk.

Rosa Luxenburg sírfelirata

E sírban fekszik
Rosa Luxemburg,
Egy zsidónő Lengyelországból,
A német munkások előharcosa.
Német elnyomók
Parancsára ölték meg. Temessétek el
Ellentéteiteket, elnyomottak!

Gorkij sírfelirata

Itt fekszik
Küldöttje a nyomornegyedeknek
A nép kínzóinak leírója
Meg legyőzőiké
Aki az országutak egyetemein
fejezte be tanulmányait
Az alant született
Aki a fenti és lenti rendszerének
megszüntetésén munkálkodott
A nép tanítója
Tanítványa a népnek

A második oldal

1934, a polgárháború nyolcadik évében
Csang Kaj-sek repülőgépei
Röplapokat szórtak a kommunisták területei fölé,
Vérdíjat tűzve ki Mao Ce-tung fejére.
A kiátkozott
– Tekintettel a papír és gondolathiányra –
Gondosan összegyűjtötte és elterjesztette
Az egyik oldalon nyomtatott lapokat
Tiszta oldalukon hasznos szöveggel,
Hogy keringjenek a népesség között.

Amikor a fatönkhöz ment

Amikor a fatönkhöz ment, hogy megöljék,
Olyan fatönkhöz ment, amelyet hozzá hasonlók faragtak ki.
És a bárdot is, az immár őt várót,
Hozzá hasonlók készítették. Csak elmentek,
Vagy elűzték őket máig, de mégis itt
Vannak ők kezük munkájában jelenvalóan. Még a fény sem,
Végig a folyosókon, melyeken át halálba ment,
Még az sem lett volna nélkülük. Sem a ház,
Ahonnan kivezették, és egyetlen más ház sem.
Miért
Maradt ő egyedül, ki szót sokakért emelt?
Azért,
Mert egyesültek az elnyomók,
De nem egyesültek az elnyomottak.

Büszkeség

Amikor az amerikai katona elbeszélte
Hogy a jóltáplált német nagypolgárlányokat
Dohányért vásárolták meg, a kispolgárok lányait pedig
          csokoládéért
De a kiéhezett orosz rabszolgamunkásnőket
          megvásárolni nem lehetett
Büszke voltam

                                        SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

KÉPZŐMŰVÉSZET

MOLNÁR GÉZA

Egy különös életpálya gazdag termése

Jegyzetek Dézsi Éva képeiről

Dézsi Éva képeit eddig öt önálló és ötvenkét csoportos kiállításon láthat­tuk. A tájképek, a csendéletek, a színek, a formák másoktól jól megkülönböztet­hető jegyeket viselnek, a művész sajátos egyéniségét tükrözik. Vélhetnénk, több évtizedes alkotóperiódus lankadatlan kereső-teremtő munkája összegeződik a művekben. A tények azonban mást mutatnak.

Dézsi Éva életpályája egyike a legkü­lönösebbeknek, melyekkel valaha is ta­lálkoztam. Mindössze hét éve fest, előt­te festékkel nem találkozott, ecset nem volt a kezében.

Árva leányként intézetben nevelke­dett, varrónőként divatszalonokban töltötte fiatalságát, majd egy rossz há­zasság után, mely válással végződött, újra férjhez ment, s hivatalokban, bankszakmában, a televízió irodáiban kereste kenyerét, miközben súlyosan megbetegedett férjét ápolta évekig s kísérte végül is a temetőbe – tehát dolgozó nő és feleség volt hivatás­szerűen. Ezeket az éveket, évtizedeket a művészet messze elkerülte. Már nyugdíjasként találta meg mostani tár­sát, Kékes Pált, aki maga örömére, passziójára képeket festett. Épp egy virágcsendéleten dolgozott, amikor Éva odalépett hozzá, kikapta kezéből az ecsetet: „…várjál csak, hadd próbá­lom meg…” így kezdődött. Attól fogva viharos gyorsasággal, lázas szenve­déllyel és mohósággal ismerkedett az anyaggal, festékkel, vászonnal, a szí­nek és formák világával. Fest és fest, szinte lélekszakadva, megállás nélkül.

A művészetek történetéből, akárcsak az utolsó száz évre visszatekintve isme­rünk hasonló eseteket, amikor valaki odahagyva addig életútját, a tisztes pol­gári hivatalt, a családot, feleséget, gye­reket, tehát a megszokott, hétköznapi körülményeket – a művészetet választ­ja. Kalandot, gyakran nélkülözést, nyo­mort, azért, hogy a benne felgyűlt láng fényénél a festészet nyelvén elmond­hassa az életről benne megfogant láto­mást. Ezt az utat kell járnia, mert nem tehet mást. Nagy példákat, nagy mű­vészeket említve így tett Gauguin és barátja, Van Gogh is. Ez utóbbi har­mincéves koráig műkereskedő és hit­szónok volt. Autodidaktaként kezdett rajzolni, festeni. Gauguin tengerész, később bankhivatalnok volt, tisztes há­zasember, családapa. Harmincnégy éves korában, családi kocsikázás közben meg­emelte kalapját, kiszállt a hintóból, oda­hagyott mindent s megkezdte művészi pályafutását. Mindkettő előzmények nél­kül, rajziskolák, képzőművészeti akadé­miák nélkül. Miért léptek le a kitapo­sott útról, a jól bevált életforma bizton­ságából az ismeretlen, kockázatos, mel­lőzésekkel, meg nem értéssel tarkított művészi alkotómunka világába?

Somerset Maugham a gauguini életútról szóló regényében, a könyv címé­nek megfelelően azt mondja: mert ol­dalában volt az ördög sarkantyúja, mely szakadatlanul hajszolta, ösztökélte a maga választotta úton. Ha a Biblia példájára hivatkoznánk, azt mondhat­nánk, meghallották a Hangot: oldd meg saruidat, hagyd ott mindened és kövess engem…

Voltaképp mindegy, melyik példáza­tot választjuk. Talán kár is halhatatlan mesterekre utalni, hisz nem akarunk az aránytalanság vétkébe esni. Dézsi Éva nyakába is felkapaszkodott az ördög, belevágta sarkantyúját az oldalába, vagy meghallotta a Hangot, avagy tán fény gyúlt benne, mely bevilágította előtte a művészet hívogató, rejtelmes tájait – a tény a fontos, nem a magyarázat, a tény, hogy hét éve fest és ez idő alatt eljutott a jó művész hiteles teljesítményeihez. Hét éve s előtte nem volt szá­mára se rajziskola, se főiskola, semmi. De közben ez alatt a hét év alatt meg­szállottként tanult. Otthonában megta­lálható Barcsay mester Anatómiai atla­sza, polcain művészeti albumok, kiad­ványok sorakoznak. Amikor teheti, éj­szakákat zötyög busszal, hogy a tenger­rel találkozzék. Idegen városokban, idegen tájakon barangol, magába veszi a világot, a tavasz, a nyár, az ősz sok arcát. Önzetlen tanítója is akadt, Berezsnyei István festőművész, akinek kitűnő grafikáival már több kiállításon talál­koztunk.

Dézsi Éva képein megfigyelhetők bi­zonyos hatások. Van úgy, hogy Renoir gazdag, életigenlő nyarainak színvilá­gával találkozunk, vagy éppen Monet temzei köde fátyolozódik előttünk. Ez nem baj, ez természetes, hiszen ő hét év alatt irányzatok, stílusok korszakait oldotta magába s használta fel a maga belső látomásainak a kifejezésére.

Tájképeit belső feszültség hatja át, hajszolt, rohanó égbolton, a színek ör­vénylésében, kavargásában ellentétek viaskodnak, melyek azonban harmóniá­ban összegeződnek. Bámulatos a ter­mészetesség, a magától értetődő könnyedség, ahogy egymást kizáró, ellen­tétes színeket dolgoz össze a vásznain, s teremt végül is a kép egészét meg­határozó egységet, hangulatot. Megvan a maga belső világa, látomása a tájról, az életről, s megvan az alkotóereje is hozzá, hogy ezeket a képein kifejezhes­se. Elmondja azt, amit szavakban na­gyon nehéz kifejezni; végtére is ez a piktúra egyik fontos dolga az életben, tudomásunkra hozni, megértetni ve­lünk azt, aminek közlésére a szavak al­kalmatlanok.

VOX HUMANA

ВARANYI FERENC

Tücsiversek

„Ha netán nagy költő leszel (amire ke­vés esély van), és elpatkolsz (mert a mosónők és a költők korán halnak), emlékestet rendeznek a tiszteletedre. A kortársak meghatottságtól imbolygó hangon révednek vissza rád. Én már nyálzó kripli leszek akkor, de azért, mint kortársad, engem is betolnak a színre. Csupán ennyit mondok majd: 1963 januárjában hozzám került dol­gozni. Azóta nem láttam.”

Tücsi szólott így hozzám, azaz Árkus Jóska. Valamikor a hatvanas évek kö­zepén hangzott el a dolog, egy bádog­színű novemberi délutánon, a Csendes nevű kisvendéglő leglepusztultabb bok­szában. Mi, az Egyetemi Lapok munka­társai – későbbi felesége, a „bombázó” Bedecs Éva, az akkor még siheder Simonffy András és szerénységem – re­kedt röhögéssel honoráltuk főszerkesz­tőnk humorát, és megittuk a tiszavirág-életű, mintegy liternyi hegyvidéki siller hátralevő részét. Ennyire futotta.

Tücsi viccelődésének nem volt sem­miféle éle, hiszen ő maga hirdette fen­nen: nem követeli meg, hogy reggeltől estig a szerkesztőségben rohadjunk, de lapzártára pontosan szállítsa mindenki az anyagait. Én akkor jöttem rá, hogy a barátságnál nincs nagyobb fegyelme­ző erő. Akkoriban sokszor hívtak iro­dalmi estre. Volt olyan, hogy az Isten hóna alól, Szabolcs megye legtávolabbi zugából váltott vicinálisokkal vergőd­tem vissza a fővárosba, hogy szerda dél­re (akkor volt a lapzárta) Tücsi asztalán legyenek a dolgozataim. Megesett, hogy maga Darvas József biztatott a turné során: maradjak még, a helyiek más­napra is szervezetek találkozót, majd ő kiment a főnökömnél. „Iszen ha csak a főnököm lenne – sóhajtottam keserve­sen. – Súlyosabb a helyzet, Jóska bácsi. Árkus ugyanis a barátom. És a barát­jával nem szúr ki az ember.”

Tőle tanultam az újságírás csínját-bínját. Ám elsősorban tartást tanultam tőle. Bámultam azért, hogy nemes, halk egyszerűséggel tudott nemet mondani, ha az egyetem vagy a budapesti pébé hatalmasságai hülyeségeket követeltek tőle. Minél kisebb egy újság, annál több a gazdája. Sokat kellett hát vitatkoznia. Később ismert és közkedvelt humoris­taként is ez a tartás jellemezte. Sem ez, sem az előző rendszer nem tudta rá­szoktatni a bólogatásra. Közérdekű „ci­kizéseitől” szégyellnivalóbb lett a szemétség. Most lenne hát a legnagyobb szükség rá.

De már négy éve halott. Ezt a rideg tényt Éva, a felesége, nem képes elfogad­ni, hiszen több volt ő hitvestársnál, jól láttam én. Tanúja voltam szerelmük szár­ba szökkenésének, rügyezésének és vi­rágzásának egyaránt. Szövetség volt az már, nem is szerelem – hogy József Attilát hívjam segítségül a megfogalmazásban.

Éva önfényű bolygó volt, hiszen ké­sőbb a Magyar Ifjúság, majd pedig a Magyarország kötelékében komoly újság­írói karriert futott be. Riportjai, publi­cisztikái eseményszámba mentek. Ver­set csak „brahiból” írt valaha, pikáns eposzokat vagy ' – velem duettben – disznó szonetteket.

Most – mintegy önmaga pszichológu­saként – Tücsi hiányát próbálja feldol­gozni magában. Azzal, hogy ír róla. Póztalan, halk fájdalomról tudósító „minia­tűrjei” közül hadd adjak közre négyet.

BEDECS ÉVA

Nélküled

Részletek

1.

A született vak ugyan mit veszít?
Nem ismert szelíd kéket, vad vöröst, bolond lilát,
nem sirathat isteni türkizt,
sem az ékszer gőgös aranyát.
Aki a veled-élés szerelem-tűzijátékát sose tudta
s nap mint nap csak fehér botjával lépeget,
végleges sorsát meg sem értve
– egy más dimenzióban –
talán még boldog is lehet.


8.

Semmi sem fontos.
Semmi sem sürgős.
Semmit sem kéne tenni.
Nem kéne sehova menni.
Nem kéne enni.
Nem kéne levegőt se venni.
Nem kéne lenni.


16.

Volt csoda-gyűrűm,
                     isteni brillel
                                   mennyei ékszer.
Nélküle immár
                     fázik az ujjam
                                   veszve a kincsem.
Jaj, ne csodáld, ha
                     már be nem érem
                                   rézkarikával.


19.

Apró lenmag a kenyeremben,
eltört vonal a tenyeremben.
Szép életem karambol zúzza,
sírom senki sem koszorúzza.
Ha úgy döntenék, hogy elmegyek:
nem hiányoznék senkinek.
Felednék, hogy szép volt a lábam.
Csak egy kutya sírna utánam.

FÓRUM

CSALA KÁROLY

Hol a tehetség mostanában?

Beszélgetés Szőke Andrással a szekérről meg a lámpásról

Szőke Andrást „a magyar film proletár­jának” nevezte jó ötlettel legutóbbi kis­pénzű, nagytehetségű moziműve, a Bol­dog lovak bemutatója után egyik kriti­kusa, Veress József. Szőke a közösség bolondja és szervezője. Nem közönség-, hanem közösségszervező. Balázs Béla-díjas filmrendező, filmszínész, s amel­lett, persze, operatőr is; azonkívül szín­padi mindenes: színésztől rendezőig, párbeszédírótól a díszletfestőig minden, ha kell. És nem utolsósorban megszál­lott ingyenpedagógus. Nyaranta fiata­lok számára kitalált, önkéntes művé­szeti munkatáborok szervezője. Tavaly még a fiatalkorúak aszódi fegyintézeté­ben is vezetett néhány barátjával ama­tőrfilmes kurzust a „bennlakóknak”.

Volt egyszer egy népművelés

Az a merev kerítés, amelyet a hivatásos mű­vészetek művelői (és irányítói) vontak va­dászterületük köré, egy kissé megrongálódott a politikai-gazdasági rendszerváltozás folya­matában: örülhettünk neki, mert némi sze­rencsével néhány olyan tehetség is be tudott surranni a keletkezett réseken a „kiválasz­tottak” elitklubjába, akik előtt amúgy mindig minden út, kapu, ajtó zárva maradt. (Szőke Andrásnak hívják egyiküket.) Ám a sorom­pók újra lezárulóban.

– Most azt mondják: vannak alapít­ványok, lehet pályázni, bárki elkezdhet foglalkozni filmmel vagy más művé­szettel. Csak arról nem esik szó, hogy eleinte nagyon bizonytalan az ember, nem tudja igazából, mit akar: minden kavarog benne, amíg gyerek. És ha nincs erős családi háttere, nincs segítsé­ge, akkor arra indul el, amerre keve­sebb az ellenállás, ahogy hozza a sors. A nehezebben megfogalmazható dolgok ilyen esetekben általában visszaszorul­nak. A pályázati rendszer pedig eleve föltételezi, hogy valaki eltökélten, tuda­tosan, fölkészülten akar csinálni valamit.

És föltételezi, hogy az illető esetleg meg is tud élni valamiből.

– Igen, hogy esetleg meg is tud élni azon a pályán. Márpedig az első kudar­cok éppen a megélhetéssel függenek össze, ha nincs biztos háttere az ember­nek. A családi hátteret nemrég még pó­tolhatta a kis közösségeknek az a rend­szere, amelyikben megtalálhatta a helyét az is, aki még csak kereste. így volt ez velem is, pedig amikor én kezdtem min­denfélével foglalkozni iskolásként, akkor már hanyatló ágban volt a népművelés meg az öntevékeny művészeti mozgalom az országban. Szentesen Bácskay Miska bácsi', első mesterem mondta is nem egy­szer: neked két bajod van, az egyik, hogy tíz évvel később születtél, mint kellett volna, a másik meg, hogy nem tudod eldönteni, mit is akarsz csinálni. Rajzol­ni? Verseket írni? Filmezni? Pantomimezni? Tessék eldönteni! Mégis hagyta, hogy mindenfélével próbálkozzam. A minimális technikai háttér megvolt hoz­zá abban a kisvárosban egy középiskolás gyerek számára: a festéshez, a filmezés­hez, a színjátszáshoz egyaránt.

De én azt mondom, a legfontosabb mégsem ez volt, hanem hogy minden területen akadt valaki megszállott, akihez kötődhetett az ember, aki körül kis műhely alakulhatott ki. A filmszakkör vezetője például Kátai József kémiatanár volt – mellesleg ma gyertyaöntésből él –, jó érzéke volt a technikához, beszerzett egy szalagos magnót, egy kamerát, pár lámpát, és azt mondta: próbáljunk ter­met keríteni… És elindult az amatőrfil­mes szakkör. Bácskay Mihály pedig a feleségével együtt irodalmat tanított a gimnáziumban, később ő lett az igazgató (ma már csak óraadó nyugdíjas). Az ő nevét csakugyan országosan ismerik, mert színházi emberek, színészek, rende­zők nemzedékeit nevelte föl a szentesi Horváth Mihály Gimnázium színjátszó csoportjában. Utóbb Szentesi Diákszín­pad néven volt ez ismeretes, az amatőr színjátszó mozgalom élvonalában haladt évekig, egyenrangú vetélytársa volt a leg­jobbaknak: az Orfeo együttesnek, a Stú­dió K.-nak, a budapesti meg a szegedi Egyetemi Színpadnak. Elég pár nevet sorolni: Gáspár Sándor, Szalma Tamás, Börcsök Enikő, Ternyák Zoltán, Gazdag Tibor, Badár Sándor, ők mind Szentesről indultak színészi pályára, vagy a rendező Paál István, vagy a most már urológus orvosként dolgozó Holmann Endre, aki Sándor Pál Herkulesfürdői emlék című filmjének a főszereplője volt. A Színmű­vészeti Főiskolának máig minden évfo­lyamán található olyan emberke, aki a szentesi gimnázium drámai tagozatából került ki. Középiskolás drámai tagozattal később többfelé megpróbálkoztak, és lé­nyegesen több pénzügyi támogatással, mint Szentesen, de Bácskay Mihály hozott létre elsőként ilyet az országban, miután Várkonyi Zoltán támogatta az ötletét.

Nem kétséges, hogy az ilyen megszállott tehet­ségnevelők nélkül százszámra kallódtak volna el értékes emberek országszerte. De épp a mai állapot mutatja, hogy magukban ők is elégtelenek a nem kivételes helyzetbe született tehetségek pályára tereléséhez. Állami akarat, szervezett támogatás nélkül nem megy ez.

– Nem tudok, és nem is akarok törté­nelmi fejtegetésekbe bocsátkozni. De em­lékszem gyerekkoromból arra, hogy egy­szer apukám hazajött a munkából, be­kapcsolta a televíziót, és éppen Kádár János beszélt. Olyasvalamiről, hogy a munkás vagy a kocsmába megy munka után, ott beszéli meg a dolgokat a társai­val, vagy ha ezt nem akarjuk, akkor egy kicsit többet kell törődni azzal, hogy le­gyen hol és mivel eltöltenie a szabad idejét. Más kérdés, hogy ebből mi, ho­gyan valósult meg, csak arra hozom föl példának, hogy a legfelsőbb szinten is beszéltek ilyesmiről. Hogy a munkás­ember megfogalmazhatja magát, hogy alkothat valamilyen keretek közt. Persze, bizonyos kötelékbe volt ez szorítva, a kritikus megfogalmazásnak határa volt, virágnyelvet kellett beszélni, de a fontos az, hogy valamiképp folyhatott a kisem­bereknek ez a tevékenysége, mert volt olyan felső akarat, hogy igenis, még a legeldugottabb falvakban is legyen vala­mi kis fészek, ahol működhet ez a dolog.

Egyszer, talán 1977-ben, nyugdíjasok­nak mentünk műsort adni. Volt egy népi játékunk a szentesi színjátszó csoportban, nagyszínpadi darab, tíz-tizenketten ját­szottunk benne. Aztán a kb. nyolcszáz fős faluban kiderült, hogy a kultúrteremben nincs is színpad, csak egy függöny, ami előtt a téesz közgyűléseit szokták tartani. A négyszer öt méteres színpadra begya­korolt előadást negyven centi széles, há­rom méter hosszú területen adtuk elő. De előadtuk, mert Miska bácsi arra taní­tott bennünket: ha vannak ott emberek, és várják, akkor meg kell oldani, ki kell találni! A lényeg az, hogy ott is volt egy hely – mindegy, milyen –, ahol végül is el lehetett játszani a darabot. És a filmmel is hasonló volt a helyzet. Én a Dél-alföldi Tájegységi Filmszemlén kezdtem indulgatni amatőrfilmekkel, és tudom, hogy mindig húsz-huszonöt nevezés érkezett, ami azt jelenti, hogy majdnem minden településről jött valamilyen kisfilm. Eh­hez mindenütt legalább egy vetítőgép­nek kellett lennie, meg valahonnan elő­teremtett kamerának, és legalább egy olyan embernek, aki be tudta fűzni a filmet a kazettába. És persze, meg tudta vásárolni – mert a művelődési ház vagy valamilyen szervezet támogatta.

Régebben – nem is oly rég – létezett népmű­velés, amit utóbb átkereszteltek közművelődés­re. Volt szervezete, volt rá némi pénz, voltak kijelölt tartózkodási helyei (művelődési ott­honoktól iskolai szakkörökig), ahol rábuk­kanhatott, aki kereste. Az amatőr művészeti mozgalom ebben a keretben működött.

– Ugróm egyet az időben: 1984-ben, amikor már a Kőbányai Non-Professional Stúdióban csinálgattam amatőrfilmeket, részint Szomjas György segítségé­vel, részint meg a Népművelési Intézet támogatásával tudtuk elérni, hogy a stú­dió rögzíttesse régi filmjeit, hogy azok ne pusztuljanak el. Ma már nincs ilyen. Volt egy Népművelési Intézet, a budai Corvin téren, amiből csak az épület van meg, de a szervezet nincsen. Ott fogták össze az országos szálakat. Más kérdés, hogy ne­kem azzal a szervezeti formával nagyon sok problémám volt, egyáltalán nem vol­tam vele elégedett, de az biztos, hogy segített az embereknek elindulni. Ha az ember bekerült egy ilyen kicsi, akár csak néhány fős „szubkultúrába”, akkor már számíthatott valamilyen segítségre.

És mi most a helyzet? Ha most kez­denék el filmezni, először is százhúsz­ezerbe kerülne a legegyszerűbb kame­ra, amit magamnak kellene megvásárol­nom, de akkor még nem tudnék vágni, nem tudnék vetítgetni. Tehát először is egy technikai hátteret kellene magam­nak kiépítenem. És ehhez persze nem ártana tökéletesen tisztában lennem ve­le, hogy mit is akarok pontosan csinál­ni! Meggyőzni a szülőket, hogy fektes­sünk ebbe a dologba minimum kétszáz­ezer forintot… Tudjuk, hogy egy nor­mális-átlagos családnak nemigen van kétszázezer forintja arra, hogy finanszí­rozza a gyerek kedvtelését, ha törté­netesen mozgóképpel akarna foglalkoz­ni! De nemcsak a filmezés drága. Tu­dok Budapesten három vagy négy olyan helyet, ahol komoly összegért, tandíjért lehet rajzolni tanulni; láttam olyan új­sághirdetéseket, amelyekben családok alakrajz és térbeli rajz oktatására ma­gántanárt keresnek. Hát ilyen nem volt a hetvenes években. Jó dolog, ha a csa­lád fontosnak tartja a gyerekek vizuális nevelését, és áldoz rá, de kérdezem: hány család engedheti meg magának, hogy szerződtessen egy rajzoktatót?

Vagy közelítsük meg a dolgot a visszájáról. Szeptemberben Aszódon nagyon tehetséges cigány gyerekekkel találkoztam, némelyikük komoly bűncselekményekkel van benn a javítóinté­zetben. Nagyon jó dolgokat, rajzokat, kerámiákat láttam tőlük. Láttam ott egy­két kis példányszámú kiadványt, az ilyen fiatalok műveivel illusztrálva. Fan­tasztikus alkotások! Ezek a gyerekek ugyan hova tudnak majd elmenni to­vábbképzésre Miskolcon vagy Ózdon? Nyilvánvaló, hogy az ilyen gyerek vissza­kerül abba a körbe, ahonnan a büntetés-végrehajtásba került, és a személyisége, az alkotóereje nem abban fog megnyi­latkozni, hogy mindenáron festeni pró­bál, mert abból nem tud megélni, ha­nem újra lopni, csalni fog.

Nyilvánvaló, hogy a társadalomnak a legalsó szintjén is vannak nagyon-nagyon tehetséges emberek, de nincsenek gyűjtőcsatornák, hogy a kultúrába „begyűjtsék” őket. Nincs központi szerve­zet, amelyik támogatná őket.

Megszűntek az úgynevezett közös­ségteremtő helyek. Es az előttem járó korosztálynak azok a tagjai, akiket haj­dan példaképemnek tekintettem, mert olyan lelkesedéssel és munkatempóval csinálták, amit szerettek, szinte egytől egyig megkeseredett emberek lettek mára. Pedig mi mindenre voltak képe­sek! A szentesi filmszakkör, azt hiszem, 1973-ban rendezett egy nagy visszhan­got keltő vetítéssorozatot, a Magyar Rá­dió is lement közvetíteni egyik-másik eseményéről. Akkor még nem volt vi­deó, de azok az amatőrfilmesek meg­csinálták, hogy az ünnepélyes megnyi­tóról fölvett filmjükkel az egyikük biciklire pattant, otthon már be volt tölt­ve a hívófolyadék, az előhívott filmet meg azon nedvesen átvitték a szakkör­be, ahol már várta a másik, összevágta, és a rendezvény végén már vetítették is a Szentes Híradó elnevezésű összeál­lítás részeként! És az ilyen emberek ma mind magukra maradnak. Elemeire szakadt szét sok egykori közösség.

Apai, anyai örökség

A hivatásos művészeti fórumoknak és társa­ságoknak pedig egyáltalán nem érdekük, hogy az „alsóbb néprétegekből” folyamatosan kon­kurenciát teremtsenek saját maguknak. A művészeti nevelés hivatalos rendszere nem a „népméretű” tehetségnevelésre való. A „népi utánpótlás” kivételnek mondható. Magad is ilyen kivételnek számítasz. Beszélj hát arról: milyen úton-módon képezted magad?

– Akkor a szüleimmel kell kezdenem, sőt még messzebbről. Apám szobafestő volt, világéletében munkásember, szobafestő-fényező-mázoló mester. Hatgyere­kes családban született, nagyapám utász­mester volt Szentesen, tehát szintén fi­zikai melós.

Mi a csuda az az „utászmesterség”?

– A városházán volt alkalmazva az utászmester útépítésre. Brigádvezető­féle lehetett, vagy húsz-huszonöt em­berrel bekötőutakat meg ilyeneket épí­tettek a mérnökök tervei alapján. De az utászmester – tehát a nagyapám – maga is fizikai munkát végzett amellett, hogy irányította a csapatát. Nagyanyám a családdal, a háztartással törődött, talpraesett ember volt, ahogy mesélik, a természetgyógyászattól kezdve sok mindenhez értett, de csak úgy magától tanulta, még talán olvasni sem tudott. A család sok mindenben magára volt utalva, ezért is volt a gyerekek közt megszokott a szabadabb, lázadóbb, mindenre rákérdező magatartás. Nagy­apám arra biztatta őket, hogy minden helyzetben próbáljanak megállni a saját lábukon, próbáljanak minél többfélét csinálni. A sokirányú tájékozódásba a művészet valamiféle szeretete is bele­fért. Apám a munkája mellett festészet­tel is próbálkozott, képzőművészeti körbe is járogatott valamikor az ötve­nes években. De fizikai munkás volt, az ő életmódja mellett nem teljesedhetett ki a festői tehetsége.

Anyám sokgyerekes paraszti család­ból származott, apja kubikusként fél Európát bejárta. Ügy érzem, anyámtól kaptam a humor és a zeneiség iránti érzékenységemet; ugyanakkor az ő élettörténete tele volt elfojtással, sok min­dent magába zárt, és hogy az élete úgy végződött, ahogy – súlyos betegen, al­koholistaként zárult le az élete –, abban nagy szerepe volt részint a nagyfokú érzékenységének, részint meg annak, hogy annyi mindent magába fojtott.

Ha mármost ezt a két, dolgozó csa­ládot nézem, az egyikre azt látom jel­lemző törekvésnek: ne fojts el semmit, engedd ki a világba, ami benned van, próbáld megmutatni, ki vagy, mit tudsz; a másikra pedig azt, hogy lehe­tőleg őrizkedni kell a világtól, mert mi olyan társadalmi helyzetben vagyunk, hogy nem sok mindent engedhetünk meg magunknak… Nyilvánvaló, hogy nevelésemben ezek az elvek nagy sze­repet játszottak. Anyukám azt mondta: nem művészkedni kell, mert abból nem lesz pénz, hanem dolgozni, mi nem en­gedhetjük meg magunknak a művész­kedést. Apám viszont büszke volt világ­életében arra, hogy egy kicsivel mindig több akart lenni, mint a többiek, és engem is erre biztatott: dolgozzál, de legyél mindig több, mint ami voltál… Hét-nyolc évesen fogalmam sem volt róla, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, de ha apám elvitt magával egy iszonyú hideg tanyasi szobába, ahol a falat meszelte, és volt ott egy vödör homok, és azt mondta, hogy építs be­lőle várat, amíg nincs szükségem a ho­mokra, akkor én a legszebb várat akar­tam homokból megcsinálni ott a tanya jéghideg padlóján, amíg apámra vártam. És már nem is érdekelt, hogy bor­zasztó hideg van, hanem csakis az, hogy az enyém legyen a legszebb vár a vilá­gon! Ezt kaptam az apámtól. Anyámtól pedig azt, hogy mindenben lehetnek olyan apró rezzenések, amelyek fonto­sak, amelyekre érzékenyen kell reagál­ni. Például humorral.

Iskolai indíttatások

Mit adott mindehhez az iskolai környezet egy kisvárosban, Szentesen?

– Már az általános iskolában is lehetett amatőr színjátszással foglalkozni, mert volt ott egy tanárnő, Horváth Ilonka, aki színjátszó kört szervezett. Csináltunk egy chilei műsort, ebben politikai dalokat próbáltunk egy kicsit dramatikusan meg­eleveníteni. A másik előadásunk pedig a Ludas Matyi volt. Ezt „pályázati rendszer­ben” csináltuk: senki sem akart ugyanis negatív szereplő, vagyis Döbrögi lenni, mindenki Matyit akarta eljátszani. Erre azt mondta a tanárnő, hogy tanuljuk meg az összes szerepet, és aki a legjob­ban játszik, az kapja a főszerepet. Volt egy gyerek, bizonyos Molnár Zsolt – fo­galmam sincs, ma hol lehet, valószínűleg villanyszerelő – vele fej-fej mellett verse­nyeztünk: nem lehetett eldönteni, melyi­künk a jobb. Akkor gondoltam egyet: megpróbálom a negatív szerepet elvállal­ni, végtére is az a nagyobb kihívás. A lényeg az, hogy mire a középiskolába kerültem, már volt mögöttem szerephát­tér. Az országos hírű gimnáziumi irodal­mi színpadnak már az általános iskolá­ban is volt egy szerény kis „előkészítője”. A gimnázium irodalmi színpadán felvé­telizni kellett. Ez nálam úgy zajlott, hogy eljátszottam a teljes Ludas Matyit, az összes szerepeket, így bekerültem egy közösségbe, ahol odafigyeltek az ember­re, ha képes volt valamit produkálni.

Azért az a gimnázium kivételes iskola lehe­tett.

– A szentesi Horváth Mihály nem művészeti gimnázium volt, hanem a legközönségesebb általános gimnázium. Csak volt ott néhány olyan tanár, min­denekelőtt Bácskay Mihály, akiknek megvolt a kellő érzékenységük ahhoz, hogy a kicsit másféle gyerekeket is megpróbálják segíteni.

Nem biztos, hogy a többi tanár örült ennek. De akkor is megpróbáltak példá­ul engem is felkarolni. És amikor kide­rült a képzőművészed érdeklődésem, ak­kor Dobó Józsefné tanárnő, akinek a művelődési házban is volt egy szakköre, engedte, hogy a hozzám hasonlókkal odajárjak rajzolgatni, és – Bácskay Mihálytól nem függetlenül –, még arra is lehetőségünk nyílott, hogy kiállításokat rendezzünk a dolgainkból az iskolában! Ilyesmire azelőtt nem volt példa, arra meg végképp nem, hogy a tanulók negyven-ötven kiállított képpel mutatkozza­nak be, közte akár négyméteressel, meg Jackson Pollock-féle „fröcskölt”, avant­gárd festményekkel is… De ugyanígy ar­ra is lehetőségünk volt, hogy „avantgárd” színházat csináljunk: táncszínházát, ami akkoriban még nem volt elfogadott do­log. Nem biztos, hogy ez Bácskay Mihály bácsi ízlése szerint való volt, de hagyta. Hagyta, hogy mást is csináljunk, mint amit ő jónak lát. Most, visszatekintve, ez óriási nagy dolognak látszik! Mert nyil­ván úgy gondolkodhatott – nem tudom, erről sohasem beszélgettünk vele –, nem fojt el semmilyen energiát a gyerekek­ben, ne okozzon töréseket, ha a formák és a rend ellen lázadnak a srácok. A lázadásnak éppenséggel a kreativitást, az alkotás folyamatát hagyta meg! A filmhez egyébként úgy jutottam el, hogy amikor kiállítottuk a képeinket, valaki azt mond­ta: te, van egy filmszakkör, nem kéne megpróbálni filmre venni ezeket a képe­ket, akkor sokkal többen láthatnák! A filmről akkor annyit tudtam, hogy a mo­ziban szokták vetíteni…

Milyen képeket állítottál ki az iskolában?

– Festményeket meg fotókollázsokat. Épp ezekre mondta valaki, hogy filmre kéne venni őket.

Fotóztál is?

– Nem. Újságokból vágtam ki a fotó­kat, azokból csináltam a kollázsaimat. Nem voltunk olyan gazdagok, hogy fény­képezőgépet vehettünk volna. Humoro­san hangzik, de én idestova huszonvalahány éve filmezek, fényképezőgépem vi­szont csak öt éve van. A lényegre vissza­térve: nem volt bennem semmilyen eltö­kélt szándék, hogy filmes legyek, filmmel kezdjek foglalkozni. Véletlenül jött az egész. Mert valaki azt tanácsolta, hogy vegyük filmre a kiállított képeinket. Kátai József tanár úr segített ebben: odaho­zott egy kamerát, megmutatta, hogyan kell kezelni, hogyan kell a lámpákkal világítani – és elkezdődött ezzel valami, mintegy beszippantódott az ember, észre se vette. Éspedig azért nem, mert nem volt ebben semmilyen feladat görcse, hogy na, most nekem teljesítenem kell, tanulnom kell, vizsgáznom kell. Nem volt benne semmi „kell”. Csak azon kaptam magam, hogy jé, már két éve, hogy az első filmemet csináltam, azóta már a ne­gyediknél tartok, már a dél-alföldi ama­tőrfilm szemlén is megfordultam, ott is megdicsértek, adtak egy különdíjat… És akkor már sorjáztak az ötletek, hogy ké­ne valami etnográfiai filmet is csinálni, mert Dombóváron van valami néprajzi filmszemle, minálunk meg annyi érdekes ház van, csak filmre kéne venni őket, ott vannak azok a sertekarók, fönn a tűzfa­lakon, annyi ilyen van Szentesen, ez ér­dekes lehet annak, aki nem ismeri… De ha már népi építészetet néztünk, akkor mellette a szecesszió is megfogott, ott is mennyi érdekes motívum van, és így tovább. És kiderült, hogy van egy 16 milliméteres kamera is a raktárban, meg valami lejárt szavatosságú filmnyers­anyag is, arra lehet dolgozni – a tanár úr megmutatta, mit, hogyan kell csinálni. De nemcsak megmutatta. Mikor még kis­gyerek voltam, apám maradék gipszből mintázott nekem törpéket. Ezek megma­radtak az udvarunkon. Eszembe jutott róluk valami, elmentem a nyári szünidő­ben Kátai tanár úrhoz, és addig nyösztöttem, amíg harmincfokos hőségben el­jött velem a gimnázium poros padlására, és mint két hülye, lámpákkal, kamerával, gipsztörpékkel, a port legyezgetve a pad­lásgerendák közt, mesefilmet próbáltunk forgatni… Tehát addig rágtam a tanár úr fülét, amíg nyilván azt mondta magában, hátha van ebben a gyerekben valami, megyek, aztán foglalkozom vele egy ki­csit… És a lényeg: volt hol! Ma már nem tudnám ezt megcsinálni, nem tudnék így elindulni a filmes pályán.

Gondoljunk bele: egy harmincvalahány ezres lélekszámú kisvárosban. Ahol két filmszakkör is működött: egy városi és egy gimnáziumi. Volt külön filmklub, ahol olyan filmeket lehetett látni, mint a Szégyenlős Charlie, meg Pasolini, Bergman filmjei, vagy Polanski Machbetje… mel­lesleg, csupa korhatáros film, ahova en­gem mégiscsak beengedtek. A 70-es években két mozija volt a városnak. És mi van ma? Van egy filmtéka, amelyik­ben elvétve magyar filmeket is játszanak, de régi filmeket, úgy tudom, nem vetíte­nek; és van a nagymozi, amelyik folya­matosan amerikai filmeket játszik. Egyéb­ként színjátszó csoport is több működött Szentesen párhuzamosan, három vagy négy. Például a Helyőrségi Művelődési Központnak volt egy Munkás Színjátszó Köre, ez azért nevezetes az én személyes történetemben, mert épp itt, ezen a „vonalas helyen” tudtuk megcsinálni a Hogyan ünnepeljünk? című frenetikus ha­tású, szatirikus komédiánkat, amelyik­ben kifiguráztunk minden hivatalos ün­nepséget, a május elsejétől a nőnapig. És ezt az előadást már csupa olyan ember hozta létre, aki akkor már dolgozott, tehát nem volt már diák, és persze, nem volt profi színjátszó sem, hanem estén­ként járt össze komédiázni, a napi mun­kája után.

Létezés a periférián

– Ma nincs koncepció arra, hogy mit csináljanak avval, ami nem kategorizál­ható. És ez minden művészeti ágra igaz. Ahogy én látom most innen, a VIII. kerületből, ma mindenről lehet tárgyalni, ami pénzügyileg mérhető produkció, és semmiről, ami hosszú tá­von talán kifizetődőbb lehetne, de rö­vid távon nem hoz pénzt. Nincs rá hi­tel. Nincs, aki megfinanszírozná. Ezt érzem mint „elismert filmkészítő” is. Véletlen körülményeknek köszönhető bizonyos nyitottság hivatalos rendezvé­nyeken, amilyen például a legutóbbi Filmszemle is volt. Hiszen még decem­berben is úgy látták a szervezők, hogy nem jön össze az a tizenkét új magyar film, amiért érdemes egy ilyen szemlét rendezni. Ezek pótlására indult meg egy másfajta „begyűjtés”, vagy ha úgy tetszik, menedzselés: videón, kis pén­zen, kívülálló módjára készített filmek tömegestül helyet kaptak a program­ban. De azért nem kezelték ezeket úgy, mint az „igazi” nagyfilmeket. Például a Boldog lovak mellett az én másik, hosszú­ságra nézve ugyanolyan nagyjátékfil­memet, A nagy húsleves címűt – ez ugyanannyi energiával, ugyanolyan kevés pénzből készült, ugyanolyan munkatársakkal, és szemléletében ép­pen úgy amatőrfilmnek tekintem, mint amazt –, ezt hiába neveztem be a nor­mális játékfilm-kategóriába, hogy, hogy nem, a kisfilmek kategóriájába került, és erről még csak nem is értesítettek, a katalógusból jöttem rá, hogy így van… Úgy gondolom, nem a személyemmel volt és van probléma, hanem abból a struktúrából adódik a baj, amelyik nem tud mit kezdeni a „normális” keretek közé be nem illeszthető szemlélettel, nyelvezettel, létezésmóddal. Hogy még egy példát mondjak: Ács Miklós, aki nem perforált filmre készíti hosszú já­tékfilmjeit, hanem videóra, az én sze­memben évek óta az egyik legfonto­sabb magyar filmkészítő tehetség. A szakma nem fogadja be, csak a perifé­rián létezik.

És ez nemcsak a fiatalokkal van így, hanem az öregekkel is. Említettem, hogy Bácskay Mihály ma óraadó nyug­díjas, nincs ma már beleszólása igazá­ból a tehetségek nevelésébe. Pedig szel­lemileg abszolúte friss, és ma is vállal­kozik mindenféle művészi feladatra! Tavaly három színjátszó tábort szervez­tünk, az elsőben ő is részt vett, egy japán kjógendrámát választott, amit négyen játszottunk el, ő is beszállt, ter­mészetesen, azon kívül, hogy ő volt a rendezője, és még a zenei munkából is kivette a részét. Nagy bajnak tartom, hogy ez az ember, amíg él, amíg alkotni képes, nem alkothat úgy, ahogyan ké­pes volna rá. Vagy itt van Herskó Já­nos, aki pár éve visszatért Svédország­ból, ott a Drámai Főiskola rektora volt, idehaza szinte csupa egykori tanítványa ül ma kulcspozícióban, de ő maga, aki ugyanolyan friss, fiatalos, vállalkozó kedvű, és menedzselésre, irányításra éppolyan alkalmas, mint fiatalabb ko­rában volt, ő maga nem jut filmhez. Tanít ugyan a főiskolán, de egyébként csak a periférián kerül kapcsolatba a filmkészítéssel, például úgy, hogy ná­lam női főszerepet vállalt el a Kiss Va­kondban, vagy úgy, hogy a Közgáz Vi­zuális Brigáddal készítette el az életéről szóló, roppant érdekes filmet, A kenye­reslány balladáját… Tehát olyan öregek vannak itt közöttünk, akik bebizonyí­tották, hogy náluk alig akad alkalma­sabb ember a művészeti műhelymunka irányítására – és most ők is csak a pe­riférián léteznek.

Nagyon csekély mértékben számít ugyanis az, hogy a személyeknek milyen hitelük van. A pozíció számít, és a pozí­ción keresztül a pénz. És a pozíció, per­sze, mindig bizonytalan, mindig jöhet egy új párt hatalomra, ezért mindenki nyolc csáppal próbál tájékozódni, erre is, arra is, nehogy ki lehessen őt mozdítani a pozíciójából. Minden és mindenki fo­lyamatos stresszben van. Az egésznek az öröme vész el így. Nincs szabadság, mert politikai görcs uralkodik mindenen. Ha nem is közvetlenül, de a pénz miatt.

És csoda, hogy ilyen helyzetben nem gondolkodnak előre, hosszú távra? Hogy nem gondolkodnak el azon: mi lesz, ha öt-tíz év múlva nem jön egy újabb nemzedék, egy érzékeny, közlő nemze­dék, amelyik a szükséges szellemiséget életben tartja színházban, filmben, iro­dalomban, festészetben? Voltak már ilyen helyzetek, és mindig azt mondták olyankor: „nem született meg az a nem­zedék”, „nincsenek most olyan tehetsé­gek” stb. Ez nem igaz.

Én a már emlegetett alkotótáborok­ban a társadalom minden szeletéből ta­lálkoztam és találkozom tehetségekkel, a Rózsadombtól az aszódi nevelőintéze­tig. Abszolút érzékeny emberek, akik­nek van véleményük a világról, érzéke­nyen reagálnak rá. De ha nem tanítják meg őket, hogy bátran beszéljenek, ak­kor ezek a tehetségek negatív irányban próbálják megmozgatni a dolgokat. El­képzelhető, hogy a politikában.

A politikának, a hatalomnak meg az a fontos, hogy az ő számára mindenkor mozgatható legyen a nép, és ne tegyen föl kérdéseket soha. Meg tudom ezt érteni – csak innentől kezdve nincs mi­ről beszélgetni. Akkor miért hivatkoz­nak a „népre”? Hogy a nép így döntött, meg úgy döntött. Miért, találkoztak ta­lán? Amikor a népnek rossz kedve volt, ott voltak mellette, és dumáltak vele? Vagy a „szabadság”. Mi szabad, és mi­hez képest? Egy hétig ott voltam be­zárva Aszódon, azokkal a gyerekekkel, ugyanolyan rend szerint éltünk, közö­sen oltottuk le a villanyt. Leüthettek volna bármikor. De rögtön látták, hogy én szinte nagyobb bajban vagyok, mint ők. Próbáltam segíteni nekik – és ők segítettek nekem. Ők fantasztikusan szabad dolgot kezdtek el csinálni egy olyan területen, a filmben, amivel ko­rábban még sohasem találkoztak. Az a minimális szabadság kellett csak hozzá, hogy létezhessenek, hogy hagyják őket ezzel foglalkozni. Ugyanennyi kéne azoknak is, akik embereket tanítanak: hogy normális közegben létezhessenek, minimális szabadsággal, hogy ne kell­jen folyton „menedzselni” magukat, azon törni a fejüket, hogy hogyan lehet egy hónap alatt „visszatermelni” ilyen vagy olyan banki kamattal a nagynehezen megkapott pénzt.

Rózsadomb és Aszód

Megint a képzésnél, a nevelésnél vagyunk.

– Persze, mert ezzel van a legna­gyobb bajom. Az egész nevelési-oktatási szerkezet nem működik hosszabb tá­von. Működik részekre bontva, műkö­dik ilyen meg olyan alapítványi isko­lákkal, csak egészében nem. Megint az • aszódi tapasztalatomra hivatkozom, nem azért, mintha azt hinném, ,hogy a Rózsadombon nem lehet jó elemzése­ket csinálni a társadalomról. Annak is megvan, persze, a létjogosultsága. Csak olyankor hibádzik a dolog, ha a Rózsa­dombról lenézve azt akarja valaki elő­adni, például filmekben, hogyan élnek, mivel küszködnek, mit gondolnak az egyszerű emberek. Ez ugyanis az ő szá­mára legföljebb hobbi, szabadidős tevé­kenység produktuma, amiért mellesleg még milliós összegeket is föl szokott venni. De nem a pénze ellen van a kifogásom, hanem a szemléletével van bajom. A filmcsinálásnak igazából olyannak kell lennie, mint az életnek: ez nem nyolcórás foglalkozás. Arról tud igazából filmet csinálni az ember, ami­ben benne él. És azt gondolom, hogy aki a társadalom felsőbb régiójában él, az azt a régiót ismeri.

Aszódra visszatérve, nyilvánvaló, hogy azok a gyerekek azért tudnak olyan borzasztó érdekes dolgokat fölvetni, mert megélték őket. Olyan az életálla­potuk, olyan tragédiákat tapasztalnak azon a társadalmi szinten, ahonnan jönnek. Hát persze, hogy másról tud beszélni az ilyen, mint aki a Rózsadom­bon nevelkedik: tudja, milyen az, ami­kor háromévesen a kocsi mögött bujkál a fagyban, és várja, mikor alszik el a tökrészeg apja, hogy bemehessen végre az anyjához. Akinek háromévesen ilyen élménye van, az nyolcévesen, tizenkét évesen is ezt fogalmazza tovább magá­ban, ezt építi tovább politikailag is! És ha lefojtódnak benne ezek az élmények, akkor nem lehet csodálkozni rajta, hogy miért lesz olyan agresszív. Hiszen ilyen viselkedés­modelleket tapasztalt egész addigi életében. Ha viszont olyan helyet teremtünk neki, ahol ezeket az élményeit meg tudja fogalmazni, akkor alkotó módon vezetheti le az energiáit. Azt mondom: az igazi demokrácia vagy az igazi szabadság ott kezdődik, ahol a rózsadombi és az aszódi élettapasztala­tok versenybe kerülhetnek egymással. Ha olyan csatornarendszerei lesznek a tehetségek „fölhozatalának”. Hol va­gyunk ettől! Nem ezt szolgálja az oktatási-nevelési rendszerünk.

A tanítás – mindenféle tanítás – csak akkor hatékony, ha visszafelé is műkö­dik. Ha engem, a tanítót is tanítanak. Ahogy Aszódon tanítottak azok a gye­rekek, akiknek én megpróbáltam elma­gyarázni, hogyan írjanak egy egyszerű kis forgatókönyvet, hogyan készítsenek valamilyen mozgóképet a saját élmé­nyeikből, hogyan próbálják kifejezni azt, ami foglalkoztatja őket. Ezektől a gyerekektől azt a bizalmat és azt az élményt kaptam meg, amit a saját szak­mámban, ahol élek, létezem, ahol most azt mondják, hogy rendező vagyok, ott nem kapom meg. Ahol tulajdonképp még nevelniük kéne engem azoknak a korosztályoknak, amelyekkel összetar­tozom. De hát erről szó sincs, hiába dolgozunk, úgymond „stúdiókban”, meg „műhelyekben”.

Nyilvánvaló, hogy a képzési rend­szerünk nem ilyenfajta tanításra és köl­csönös nevelésre van kialakítva. Az egész iskola nemcsak alkalmatlan az emberek egy részének nevelésére, ha­nem egyszerűen ki is zárja őket magá­ból. Nem biztos, hogy ilyenkor azokban van mindig a hiba, akik nem kerültek be az ún. normális tanulási rendszerbe, és csak azon kívül maradva van némi esélyük a képzésre, a tanulásra. Nekem például egész életre szóló görcsöt okoz – még hogyha nem is beszélek folyton róla –, hogy nem tudtam egy normális pedagógiai rendszerben foglalkozni a képzőművészettel, amit pedig sokszor még ma is fontosabbnak gondolok a magam számára, mint a filmezést. Többször is jelentkeztem a főiskolára, sohasem vettek fel. Mármost, el lehetne intézni úgy a dolgot, hogy nem voltam elég tehetséges. Ennél azonban bonyo­lultabb a dolog. Mert hiába dolgoztam én rengeteget a középiskolában, bizo­nyos stúdiumokat egy kisvárosban egy­szerűen nem lehetett elvégezni. Aktot például nem lehetett rajzolni Szentesen a képzőművész körben, tehát az ún. alakrajzot, vagy a normális tónusos raj­zot én nem ismertem, amikor főiskolá­ra fölvételiztem. De nemcsak erről van szó. Volt később a festészetben is egy olyan mesterem, tanítóm, mint amilyen a színházi dolgokban Bácskay Mihály: ő volt Szlávik Lajos. Amikor Pestre jöt­tén albérletbe, és mindenféle munkákat próbáltam…

Közbevetőleg: miféle munkák voltak ezek?

– Protekcióval lehettem szobafestő segédmunkás, mert volt egy nagybá­tyám, ugyan már nyugdíjas, aki be tu­dott ajánlani a Minőségi Szobafestő Ktsz-be. Ez is nagy dolog volt. Sokfelé dolgoztam, egyebek közt még a Köz­ponti Fizikai Kutató Intézetnek az atomkamráját is festettük, nagyon ér­dekes volt, naponta méréseket kellett végezni rajtunk, hogy nem kaptunk-e sugárfertőzést. A szakmunkásvizsgát már a katonaságnál tettem le, 1985-87 között Budapesten voltam katona. Az­után négy évig a Horizont moziban ta­karító. Ezeket a munkákat azért végez­tem, hogy mellettük festhessek, meg fil­mezhessek, meg pantomimmel foglal­kozhassak. Visszatérve, amit elkezdtem mondani: a Marczibányi téren találtam magamnak egy képzőművészeti kört, ahová eljárhattam rajzolni. Ott volt az a vénember, ez a Szlávik Lajos, akivel nagyon sok bajom volt, mert mindig az én rajzomat kifogásolta, velem folyton letöröltette, amit addig rajzoltam, és egy így ment hosszú ideig. És nem mondott jóformán semmit! Borzasztó mérges voltam rá, hiszen akkor én már régóta festegettem, szentül meg voltam győződve róla, hogy azért én már le tudnék tenni valamit az asztal­ra… És csak hosszú hónapok után, Zsámbékon, ahol Szlávik nyári tábort szervezett, kezdtünk el egyszer beszél­getni, amikor is annyi derült ki, hogy szerinte a kép saroktól sarokig tart, és nekem az a dolgom, hogy az egészre figyeljek. Mi az, hogy egész? Nem ér­tettem. Mindig avval a rohadt egésszel jött… Később, amikor visszagondoltam azokra az esti beszélgetésekre, ahol a tábor résztvevőit arra szólította föl Szlávik Lajos, hogy mondják el egymás képeiről mindazt, amit csak gondolnak – neki is estünk néha egymásnak ren­desen –, szóval, csak jóval később jöt­tem rá, hogy mit is akart avval az „egésszel”. Megértettem, hogy ő nem rajzot oktatott, nem rajzolni akart min­ket megtanítani. Hanem arra próbált rávezetni mindenkit, hogy a világra, a saját élményeinkre, a közölnivalójára figyeljen, ezzel foglalkozzék. Világné­zetet tanított. Az „egészre” figyelmez­tetett… És ahogy múlik az idő, egyre mélyebben bennem van ez a tanítása. Most már tudom, hogy nem fejeket meg orrokat meg füleket kell rajzol­nom, hanem azt kell néznem, hogy mi abban az élmény, mit akarok arról kö­zölni, milyen világban, hol, kivel aka­rom közölni… és ki vagyok én ebben az egészben. Az „egész”-ben.

De nem csupán emiatt hoztam most elő Szlávik Lajost, hanem mert sajátsá­gos módon igazolta vissza utóbb az én munkámat, próbálkozásaimat. Tudni kell, hogy szinte az összes tanítványa elismert képzőművész lett, festő, szob­rász, grafikus: vagy húsz-huszonöt em­berről tudok, akit ő nevelt a szakmá­nak, némelyikük külföldön él, mindannyiuknak sikerült elvégezni a főisko­lát, elismert hivatásos művészek lettek. Csak egyedül én nem. És mégis az tör­tént, hogy egyszer a születésnapomra – amivel én nem szoktam törődni, el is feledkeztem róla – a barátnőm furcsa ajándékot készített: sorra fölkereste azokat, akikről tudta, hogy komolyabb szerepet játszottak az életemben és véleményt, üzenetet kért tőlük magneto­fonra. És döbbenten hallgattam Szlávik Lajostól az üzenetet arról, hogy én vol­tam az egyik legtehetségesebb ember, akit valaha is tanított.

Úgy látszik, Szlávik Lajos érzékeny pedagó­gus volt. A művészetoktatásban elengedhe­tetlen az effajta érzékenység. Ahogy, persze, a művészet művelésében is.

– A művész állítólag érzékenyebb ember az átlagosnál, és ezzel az érzé­kenységével olyan munkát hoz létre, amelyekkel nemcsak szeretne, de tud is közölni lényeges megérzéseket a környe­zetéről. Ha megbíznak benne annyira, mint egy lakmuszpapírban, hogy képes jelezni, miféle folyamatok mennek vég­be. Ő ezért lehet felelős. Nem mintha olyan titokzatos volna a művészi tehet­ség. Csak a művész munkáját nem lehet kilóra elszámolni, órában mérni, forint­ban kimutatni. A magyar játékfilmek többsége is, például, elemzi a társadalmi mozgásokat, ezekre a mozgásokra pró­bál helyzeteket, szereplőket, szerepeket keresni, és az elemzéseinek szerepük lehet a dolgok továbbgondolásában. Mert megyünk itt valamilyen úton, és mindenki arról szónokol, hogy próbál­juk közösen húzni a szekeret. Csak hát arra a szekérre nem árt föltenni egy lámpást is, hogy lássuk, hol van kátyú. Ha a lovak előtt ott lóg az a petróleum­lámpás, a művészet, akkor az esetleg segíthet nekünk haladni az úton.

MÉRLEG

HEGEDŰS SÁNDOR

„J’Accuse!”

A százéves Dreyfus-ügy

Franciaországot 1894 őszén hatalmas robbanás rázkódtatta meg: kiderítették, a vezérkarnál egy tüzértiszt rendsze­resen kémkedik az ádáz ellenségnek – a németeknek. Az ország megzavart hangyabollyá vált hasonlatossá. Másod­lagosak lettek a tőzsdei árfolyamok kö­rüli csetepaték, az előkelő szalonokban és a sikátorok lebujaiban egyaránt az árulás foglalkoztatta az embereket. Az „Affaire” maradt csaknem 12 esztende­ig a központi téma a demokrácia egyik klasszikus hazájában. Am a felkorbá­csolt szenvedélyek nem rekedtek meg a falak között, kitörtek az utcára, két táborra osztva a társadalmat. A század végére kiéleződött osztályellentéteket nem szorította ugyan háttérbe az „ügy”, de új dimenziókkal bonyolította. Lenin igen plasztikusan és tömören vá­zolta fel a helyzetet: a francia burzsoá köztársaságban… elegendő volt egy olyan »váratlan« és olyan »jelen­téktelen« alkalom, mint a reakciós ka­tonai klikk ezer és ezer becstelen csalá­sainak egyike (Dreyfus-ügy), hogy a né­pet a polgárháború közvetlen közelébe sodorja.”

A háttér

A földrengés nem volt véletlen, és nem oka, inkább következménye, szimpto­matikus jelensége egy vészes ellent­mondásokkal terhelt polgári formáció működési zavarainak.

A francia hírszerző iroda (Deuxième Bureau) alosztályvezetője, Jean Sandherr ezredes kezébe került a német kö­vetség papírkosarából egy úgynevezett bordereau (jegyzék), mely kétségbe­vonhatatlanul arra utalt, hogy a vezérkar­ból valaki össze­játszik a „boche-okkal”, rendszeresen tájékoztatja őket bizonyos hadititkokról. Megkezdték a nyomo­zást, s hamar bebizonyosodott, hogy a kém „D” jelzéssel dolgozik megbízóinak. Azt is feltételezték, hogy az illető tüzér. Normális viszonyok között, amennyi­ben lelkiismeretesen és tárgyilagosan kutatják a körülményeket, megfejthet­ték volna, ki rejlik a „D” mögött, csak­hogy akkor Franciaországban nem vol­tak „normális” körülmények.

A francia Gloire-t súlyos sérelem érte: 1870-1871-ben Sedannál és Metznél III. Napóleon hadserege csúfos veresé­get szenvedett a Németország egyesíté­sén fáradozó poroszoktól, miáltal Euró­pában megjelent egy gyorsan iparosodó, a franciák kontinentális hegemóni­áját (és gyarmatait) fenyegető új, félel­metes hatalom – a teuton militarizmus, A versailles-i ellenforradalom csak Bis­marck segítségével tudott úrrá lenni a párizsi proletariátus 72 napos kísérle­tén, a kommünön, és le kellett monda­nia Elzász-Lotharingiáról, amellett te­temes (5 milliárd frank) hadisarc fize­tésére kötelezték az országot.

A nemzeti sérelem szégyene és bé­lyege ott sütött minden francia patrióta homlokán. A kudarc romjain keletke­zett Harmadik Köztársaság viselte a frankfurti béke politikai, gazdasági és morális következményeinek terheit. A polgári demokrácia képlékenységét igyekeztek kihasználni olyan erők, me­lyek egy monarchista restaurációban voltak érdekeltek: aZ* arisztokrácia, a klérus, a revánsról álmodozó tábornoki kar nem jelentéktelen része. A köztár­saság védelmében állt ki a burzsoázia többsége, a munkásság önálló osztály­szempontjairól néha megfeledkező szo­cialisták. A demokrácia mellett sorakoz­tak fel olyan neves politikusok, mint Léon Michel Gambetta, Georges Clemenceau, Jean Jaurés, s kezdetben Georges Boulanger tábornok is.

Boulanger – miután nem ő, hanem Carnot unokája lett 1887-ben Franciaország köztársasági elnöke – átment a royalistákhoz. Nyugdíjazták, de a mel­lőzött katonát jobboldali programmal országgyűlési képviselővé választották. Fellépett a parlamentarizmus ellen, ál­lamcsínyre készült, látva azonban an­nak bizonytalan kimenetelét, megfuta­modott és Belgiumba menekült. Hívei csalódtak, de nem hátráltak meg. Győz­tek a köztársaságiak, ám a reakció foly­tatta harcát a demokrácia ellen. A boulangerizmus nem lebecsülendő eleme lett a konzervativizmusnak. Igazat kell adnunk Léon Blumnak, aki felhívta a figyelmet e fontos momentumra: „Nem érthetjük meg a Dreyfus-ügyet, ha nem tartjuk szem előtt azt, hogy a vihar nyolc esztendővel egy elvetélt forrada­lom után tört ki.” (Léon Blum: Emlékek az Ügyről.) Forradalmon, a francia szo­cialista ezúttal az elvetélt puccskísérle­tet értette.

A köztársaságpártiak térhódítása mi­att nyugtalan politikusok frontba tömö­rültek, hogy visszaállítsák a királyság intézményét. A burzsoá kormányok ré­széről megígért liberális reformok ugyancsak fellépéseik gyorsítására ösz­tönözték őket.

Nacionalizmusuk egyik alapvető mo­tívuma az antiszemitizmus volt. Az 1789-es forradalom során emancipált zsidó­ság – számarányát messze meghaladó pozíciókhoz jutott a gazdasági és kul­turális életben. A 39 milliós országban akkor mindössze 70 000 zsidó élt, tevé­kenységük a tőkés rendszert erősítette, aláásva ezzel a feudalizmus még meg­maradt, de egyre gyengülő állásait. III. Napóleon koncessziókat adott a zsidó­ságnak, mely így vezető helyeket tudott magának biztosítani az iparban, keres­kedelemben, és a vasútépítés területén. A modernizáció bűneit, s egyes társa­dalmi rétegekre, osztályokra gyakorolt negatív hatását a zsidóság „aknamun­kájával” magyarázták. A kapitalizmus és zsidóság gyűlöletes szinonimákká váltak, s ez adott gyúanyagot a franciaországi neoantiszemitizmusnak. Egyes izraeliták meggazdagodása ingerelte az elszegényedő egzisztenciákat, ezért könnyű prédájává lettek á demagóg agitációnak. (A szituáció némiképp ha­sonlít az 1882-83-as tiszaeszlári hiszté­riához.)

A Dreyfus-ügy volt az a kanóc, amely lángra lobbantotta a látens, de mind­inkább felszínre törő szenvedélyeket.

A per, mely megrengette Franciaországot

A Deuxième Bureau illetékeseinek kezé­ben van tehát az a dokumentum, mely egy „D” nevű ügynök árulására engedett következtetni. Kutatgattak, tanácskoz­tak, spekuláltak, míg végül megkönnyebbülten felkiáltottak: „Dreyfus!” Min­den egyezett: egy, a vezérkarnál dolgo­zó tüzértiszt, aki ráadásul még zsidó is. Tudni kell, hogy a francia hadsereg­ben, így a vezérkarban is igen sok, a jezsuiták befolyása alatt álló tiszt telje­sített szolgálatot. Tőlük nem volt ide­gen érzés az antiszemitizmus. Azt is fi­gyelembe kell venni, miszerint a bizal­matlanság pszichózisát felerősítette, hogy Franciaország 1891-93-ban katonai szö­vetségre lépett Oroszországgal (nem minden németellenes él nélkül), s ez méltán kelthette fel Berlin érdeklődé­sét a francia katonapolitika iránt. Nos, a reakció megtalálta a maga emberét, aki (természetesen pénzért) összeszűrte a levet a németekkel – Franciaország megsemmisítésére.

Alfred Dreyfus tüzérszázados, a har­mincöt éves kiszemelt áldozat 1859-ben született az elzászi Mulhouse-ban. Apja, Raphael Dreyfus egy helyi textilüzem módos tulajdonosa volt. A család, mely régen asszimilálódott, semmi nyomát sem hordozta a zsidó identitásnak. A gyermeket elkötelezett, francia szellem­ben nevelték, a gall öntudatukhoz ak­kor is ragaszkodtak, amikor szűkebb hazájuk német megszállás alá került.

Alfred – minden deheroizálási szán­dék nélkül állíthatjuk – nem tűnt ki te­hetségével. Ám felelősségtudata és szor­galma által biztató utat járt meg a kato­nai pályán. 1878-ban iratkozott be az École Polytechnique-be, majd innen 1880-ban – alhadnagyi rendfokozottal – a fontainebleau-i tüzériskolába vezényelték, ahol két év múltán tüzérhadnaggyá avat­ták. 1890-ben már századosi ranggal ke­rült az École de Guerre-re. Megbízható­ságának, lelkiismeretességének köszön­hetően 1893-ban próbaszolgálatos lett a vezérkarnál. Ez nagy megtiszteltetésnek számított. „Tüneményes” karrierje meg­döbbentette antiszemita tiszttársait. Ezt a területet ugyanis jórészt a klérus által támogatott ifjúságnak tartották fenn.

Alfred Dreyfus karrierje kezdetén áll, nem sejtve a feléje száguldó végzetet…

Az inkriminált jegyzéket grafológu­sok rendelkezésére bocsátották: állapít­sák meg, Dreyfus-e annak írója? A vé­lemények megoszlottak: némelyek sze­rint igen, mások viszont kizártnak tar­tották, hogy a százados kezeírása lenne, akadtak habozok is. Ámde ha lehet, hogy Dreyfus a jegyzék szerzője, akkor biztosan ő az! A gépezet beindult. Gonse tábornok utasította a századost, hogy 1894. október 15-én jelenjék meg (ci­vilben!) a vezérkar próbaszolgálatosai­nak szemléjén. Dreyfus gyanútlanul eleget tett a parancsnak. Azonnal őri­zetbe vették. Alfréd, hogy megmentse a maga és kasztja becsületét, pisztolyt kapott: megbánása és beismerése jeléül végezzen magával. Milyen könnyű lett volna a koncepciós per kiagyalóinak, ha a százados golyót röpít a fejébe. Hő­sünk nem ez tette. Ártatlanságát han­goztatta.

A reakciós sajtó szinte gombnyomás­ra megkezdte a féktelen uszítást. A hír­hedt antiszemita Drumont szerkeszté­sében megjelenő és a jezsuiták által pénzel tLa Libre Parole is: „Megfelel-e a tényeknek, hogy a hadvezetés utasí­tására rendkívül nagyfontosságú letar­tóztatás történt? A letartóztatottat ha­zaárulással vádolják. Amennyiben ez az értesítés megfelel a valóságnak, mit jelentsen a hallgatás? Sürgős választ kérünk.” Az újság halált követelt az árulóra, aki mögött – a sajtó állítása szerint – a zsidók állnak.

A bulvárlapok is politizálni kezdtek. A Le Petit Journal sejtetni engedte: „Há­ború esetén Dreyfus bizalmi állást töl­tött volna be a minisztériumban. Baj­társait az ő közreműkö­désével felállított halálos csapdába küldhette volna.” Mint ilyenkor lenni szokott, az újság­írók szabadon engedték fantáziájukat, felnagyították, színezték és dramatizál­ták az esetet, hogy felkorbácsolják az indulatokat. A hecckampány élvonalá­ban a klérus bértollnokai buzgólkodtak. A Le Croix című katolikus lap már pontosan tudott mindent: „Dreyfus a nemzetközi zsidóság ügynöke… mely eltökélte, hogy tönkreteszi a francia népet…”

Amikor a vezérkar által inspirált jobboldali lapok megdolgozták a köz­véleményt, s bizonyítékok híján doku­mentumokat gyártottak az ügy alátá­masztására, 1894. december 19-én meg­kezdődhetett a főtárgyalás. A terhelő adatokat ott sem tárták nyilvánosság elé (mert valójában nem voltak), hanem zárt körben a bíróságnak közönséges hamisítványokat mutattak be. Ilyen kö­rülmények között azt állíthattak, amit akartak, hiszen kivonták magukat a vé­dők ellenőrzése alól. A Maurel ezredes által vezetett katonai testület – a jog­szerűség minden látszatát felrúgva – ki­mondta a határozatot: örökös deportá­lás az Ördög-szigetre. Ez egyenértékű volt a halálos ítélettel. A Dreyfus-pártiaknak szembe kellett nézniük a justizmord tipikus esetével. A százados ügy­védeit és a családot megfosztották a fel­lebbezés lehetőségétől is.

A legmegalázóbb „ceremóniára”, 1895. január 4-én került sor, amikor az École Militaire udvarán katonai kor­don és nagyszámú, lincselésre éhes né­zőközönség jelenlétében Dreyfust lefo­kozták, kardját összetörték, váll-lapjait letépték. Az immár közlegénnyé lefo­kozott tüzér csak annyit tudott monda­ni: „Katonák! Ártatlan embert foszta­nak meg a becsületétől. Éljen Franciaország!”

Az elítéltet 1895. február 21-én in­dították el hajón, láncra verve a gyilkos klímájú, trópusi fogolytelepre, az Ör­dög-szigetre. Itt, egy számára elkülöní­tett kőházikóban tartották, éjszaka vas­ban, magányosan – váltott fegyveresek szigorú őrizete mellett. Az ablaktalan helyiségből nem láthatott ki, családjával alig levelezhetett, s a hatóságok csak arra vártak, hogy az embertelen körül­mények mielőbb végeznek a makacs fo­gollyal. Jellemző Dreyfusra feltétlen hű­sége a hadsereg vezetői iránt. Fele­ségének írott leveleiből kiderül, olyan tévedésnek tartotta az ítéletet, melyre felettesei egyszer majd rádöbbennek. A politizálástól tartózkodó, jó katona nem ismerte fel az ügy hátterét, a társa­dalomban lejátszódó folyamatokat. Ön­tudatlan játékszere lett a csalárd erők­nek, passzív szenvedő alanya a Dreyfus-pernek.

A bírósági eljárás előtt és alatt izzó nacionalista (németellenes) és antisze­mita hullámok lassan csillapulni látszot­tak. Optikai csalódásnak bizonyult ez, hiszen a mélyben ott izzott a parázs, s a sajtóban lejátszódó viták bizonyítot­ták, a jobboldalnak nem érdeke az in­dulatokat eltemetni.

A Dreyfus-pártiak az erkölcs és a jog megcsúfolásának tekintették a történte­ket, s nem nyugodtak. Szorgosan gyűj­tötték az anyagot – a per koncepciós jellegét, az áldozat ártatlanságát bebi­zonyítandó. így jutottak el a szorgos kutatók (egy vezérkari tiszt segítségé­vel) olyan kétségbevonhatatlan doku­mentumokhoz, melyek módosíthatták a fejleményeket.

Marie-Georges Picquart alezredes, a Deuxième Bureau új vezetője a hamis adatok tanulmányozása során felismer­te az igazságot, amelyről 1879 áprilisá­ban írásban akarta tájékoztatni a köztársasági elnököt. Az alezredes katego­rikusan kijelentette: „A Dreyfus bűnéül felrótt bűncselekményeket Esterházy követte el.” A levelet Picquart nem jut­tatta el a címzettnek, de barátai révén tartalma hamarosan köztudottá vált.

Gróf Ferdinand Walsin-Esterhazy (magyar származású) őrnagy, a francia hadsereg tagja bejáratos volt a vezérkar­hoz. Költekező, bohém életvitele miatt állandó pénzzavarral küzdött, s ezt eny­hítendő, rendszeres informátora lett a pá­rizsi német követség katonai attaséjának, Max von Schwarzkoppen ezredesnek.

Megkezdődött az ügy második sza­kasza. Dreyfus bátyja, Mathieu vádat emelt Esterhazy ellen, Clemenceau lap­ja, a l’Aurore pedig támogatta, és köve­telte a perújrafelvételt. A Faure-kormány – látva az ismét fellángoló anti­szemita indulatokat – nem állt ki a fe­lülvizsgálat mellett. A La République Française a Dreyfus-ellenes tábor állás­pontját fogalmazta meg: „Ennek az árulónak a holtak birodalmában van a helye, semmi értelme exhumálni.”

A francia törvények értelmében azonban Esterházy bíróság elé állítását nem lehetett megakadályozni, ám a vezérkar és a jogászok közös manipu­lációi alapján kimondták Esterházy ár­tatlanságát, következésképpen Dreyfus bűnösségét. A katonai vezetőknek a ka­landort mindenáron meg kellett men­teniük, miután zsarolta őket: „Ha ma­gamra hagynak, kinyitom a számat…”

Ismét magasra csaptak – pro és kont­ra – a szenvedélyek. Olyan légkör ural­kodott el Franciaországban, hogy ke­vesen merték exponálni magukat egy zsidó vétlenségének bizonyítására. Még a francia izraeliták is visszahúzódtak, mert nem akarták önnön fejükre zúdí­tani a leszámolást követelő csőcselék haragját.

A félelem és önzés, mely a kormány­ban eluralkodott, nehezítette az Affaire kiderítését. A szocialisták megoszlottak; a Jules Guesde vezette szárny az egész ügyet a burzsoázia belső problematiká­jának tartotta. Nem így Jean Jaurés, aki helyesen látta, hogy a demokrácia léte, vagy nemléte a tét.

1898. január 14-én al’Aurore-ban megjelent Emilé Zola írása – Félix Faure köztársasági elnökhöz küldött nyílt le­vél formájában – J’Accuse! (Vádolom!) címmel. Ebben a politikailag, etikailag és emberileg eléggé fel nem be­csülhető cikkben az író meg­dönthetetlen logikával s az anya­gok ismeretében mutatta ki Es­terházy bűnösségét, illetve Drey­fus makulátlanságát. ”…a szenny ott van már Franciaország ar­cán, a történelem feljegyzi majd, hogy éppen az Ön elnöksége idején követtek el ilyen szörnyű társadalmi bűnt.”

Zola vitriolba mártott tollal leplezte le a vezérkarnak a bordereauval űzött mesterkedését. Elmarasztalta a bí­róságot, mely – engedve a felső nyo­másnak – voltaképpen bizonyítékok nélkül ítélt el életfogytiglanra egy ár­tatlan embert. Esterhazyról így véleke­dett: „…először eszét veszítette a féle­lemtől, már-már külföldre vagy az öngyilkosságba akart menekülni. S ekkor merész hazardírozásba kezd, egész Pá­rizst ámulatba ejti erőszakos fellépésé­vel és magatartásával. Valahonnan se­gítséget kapott…” Zola nyíltan leszöge­zi, hogy Dreyfusnak csak úgy szolgál­tathatnak elégtételt, ha az egész vezér­kart a vádlottak padjára ültetik. Nem rejtette véka alá, kit tart vétkesnek, s kit meghajszolt hősnek. „Egy pillanatra sem kételkedem abban, hogy az igazság végül győzedelmeskedik…” Az író jó prófétának bizonyult, de még sok víz­nek kellett lefolynia a Szajnán, amíg az ügyet megnyugtatóan rendezhették.

Mindazonáltal Zola, éleslátásával és bátorságával kivívta a haladó világ rokonszenvét. Mark Twain, a New York Heraldban az alábbiakat írta: „Mélysé­ges tiszteletet, határtalan csodálatot ér­zek Zola iránt. Olyan gyávákat, képmu­tatókat és talpnyalókat, mint amilyenek a katonai és egyházi bíróságokban ül­nek szerte a világon… találhatnak… De öt évszázadba telik, amíg fellép egy Szent Johanna vagy Zola.”

Sajnálatos, hogy a megdolgozott fran­cia közvélemény egy része másként ér­zett. Zolát bíróság elé állították rágalma­zásért és személye ellen pogromhangulatot szítottak. A La Libre Parole felve­tette a kérdést: Mi lenne a legjobb megoldás? A Szajnába hajítsák-e a zsi­dókat vagy élve süssék meg őket? Jel­lemző az antiszemita tábor szellemi ar­culatára és erkölcsi züllöttségére! Tu­multuózus jelenetek játszódtak le a par­lamentben: egy magáról megfeledkező képviselő megütötte Jaurést, egy másik ezt sietve megtorolta. Az utcákon olyan zsidóellenes atrocitások történtek, mint később, 1938-ban a hitleri Németor­szágban, az úgynevezett kristályéjsza­kán. Az 1898-as választások eredmé­nyeként egyetlen Dreyfus-párti képvise­lő sem jutott mandátumhoz. Méline mi­niszterelnök utódja, Henri Brisson szi­lárd republikánus politikus volt ugyan, de nem mert hozzányúlni az ügyhöz. A szaporodó bizonyítékok súlya alatt azonban végül is kénytelen hozzájárul­ni a perújrafelvételhez. A belpolitikai helyzet is módosult. Meghalt Faure el­nök, utódja a liberálisabb Emilé Loubet lett, aki szorgalmazta a bírósági ítélet felülvizsgálatát. Waldeck Rousseau mi­niszterelnök, a polgári köztársaság stabi­lizálása érdekében ugyancsak szerette volna mielőbb lezárni az Affaire-t. A közvélemény hangulatában beálló lassú fordulat szintén kedvezett a vád újbóli megtárgyalásának.

Dreyfus második pere 1899. június 7-én kezdődött. A londoni Times tudó­sítója szerint a 39 éves fogoly egy öreg­ember benyomását keltette (amin csep­pet sem lehet csodálkozni), míg Clemenceau szomorúan állapította meg, hogy a vádlott „mérhetetlenül alatta áll a Dreyfus-ügy színvonalának.” Nemzet­közi felháborodást keltő döntés szüle­tett. Dreyfus bűnös kémkedés miatt, de Loubet köztársasági elnök kegyelme ré­vén elhagyhatta a börtönét. Jaurés és tábora nem volt hajlandó belenyugodni az ítéletbe, jól látták, hogy az amnesztia nem azonos a vétlenség kimondásával, a rehabilitációval.

A további bizonyítékok, s a haladó közvélemény nyomása miatt újabb bí­rósági eljárást rendeltek el, amelyre 1904 márciusában került sor Párizsban, a Palais de Justice épületében.

1906. június 12-én (kilencven évvel ezelőtt) megszületett a „végítélet”: Drey­fus ártatlan. A felmentett az utolsó szó jogán az alábbi megrázó nyilatkozatot tette: „Mint katona, életemet a hazának ajánlottam, és vele mindent. A hazának joga van mindent elvenni… Semmi mást nem akarok, mint a becsületemet, de azt teljesen és folt nélkül. Mert ez gyermekeim elvitathatatlan^ és szent öröksége.” Július 22-én az École Militaire udvarán (ahol lefokozták) a Becsü­letrend Lovagjává ütötték.

Nyugállományba vonult, de az első világháború idején önként jelentkezett a frontra. Az immár alezredessé előlép­tetett katona – hosszú betegség után – 1935. július 11-én hunyt el.

Szerte a világon akadnak még törté­nészek, akik továbbra is hisznek Drey­fus hazaárulásában (D. Johnson, H. Dardenne). És bizonyára így lesz ez mindaddig, amíg nem sikerül végérvé­nyesen leküzdeni a faji előítéleteket, az antiszemitizmust.

MŰHELY

BALLÓ ISTVÁN

A vatikáni „keleti politika” átértékeléséről

1.

A második világháború után volt egy több évtizedes időszak a katolikus világ­egyház életében, amelynek bizonyos vo­natkozásait egyes egyházi körök Magyarországon legszívesebben kiradíroznák az emlékezetből. Mivel azonban ez nem lehetséges, a szélsőséges hazugság- és rágalomhadjáratot folytatnak a szocia­lista rendszer és a kommunisták ellen. Véres vallás- és egyházüldözésről, a val­lás és az egyházak likvidálására irányuló kommunista terrorizmusról beszélnek. Némely teológusok pedig a Kádár-kor­szak megegyezést kereső lépéseit a rá­kosista üldözésnél is rosszabbnak, ve­szélyesebbnek tüntetik fel. Ennek a had­járatnak a keretében lejáratni akarják, bűnrészességgel vádolják, sőt még az emléküket is gyalázzák azoknak az egy­házi vezetőknek és papoknak, akik a rendszerrel való politikai szembefordu­lás helyett a feszültség enyhítésén fára­doztak, és a kormányzattal együtt keres­ték a modus vivendit. Lékai László bíbo­ros úgynevezett „kis lépések az egyhá­zért” politikáját a kereszténység eláru­lásának nevezik. Ezzel egyidejűleg az egekbe emelik és dicsőítik azokat, akik a szocializmussal szemben nyílt, gyűlöl­ködő álláspontjukat hitvédelemnek ál­cázva tevékenykedtek. Úgy tüntetik fel őket, mint a hitükért minden üldözte­tést, a vértanúságot is vállaló hitvédő­ket, ők az igaz keresztények, úgymond, mert szenvedtek a hitükért.

Újabban kikezdték azokat a kúriai vezetőket és beosztottakat is, akik ma­gukévá tették XXIII. János pápa és a vatikáni zsinat szellemiségét, részt vál­laltak annak megvalósításában, hogy a keresztények fogjanak össze mindenki­vel a jóra vezető dolgokban, azt keres­sék, ami összeköti őket a más nézetű emberekkel, és nem azt, ami szétvá­lasztja őket. XXIII. János pápa hirdette meg a katolikus egyház olyan megúju­lását, amelyben a hatalmi egyháztól a szolgáló egyház felé kell fordulni. En­nek a fordulatnak volt a része a keresz­tények és a marxisták közötti párbeszéd elfogadása, ebben a szellemben kezde­ményezte a pápa a Vatikán és a szocia­lista országok viszonyának rendezését. Ezt folytatta utódja, VI. Pál is.

Ebben az időszakban váltotta fel a hidegháborút az enyhülés, s lépések történtek a békés egymás mellett élés megvalósítására. S ebben már a Vatikán is tevőlegesen részt vett. Igaz, akkor is voltak vatikáni körök, amelyek támad­ták ezt a felfogást, nagyobb figyelem azonban csak a nyolcvanas évek máso­dik felétől terelődött rájuk. Ez az ag­resszív irányvonal 1989-től az európai szocialista rendszer bukása után telje­sedett ki. Ekkortól kezdték meg Ma­gyarországon is az enyhülés légköréhez kapcsolódó egyházpolitikai eredmé­nyek kétségbevonását, s az állam és az egyházak közötti viszony normalizálá­sában közreműködő egyháziak lejáratá­sát. Ez a nagy vehemenciával folyó had­járat ugyan még nem jutott el XXIII. János és VI. Pál pápa ez irányú törek­véseinek hibássá nyilvánításához, bár egyesek már ezt is megpendítették. An­nál inkább törekszenek a vatikáni keleti politika kúriai megvalósítóinak lejáratá­sához. Mindenekelőtt Agostini Casaroli bíborost éri egyre több igaztalan vád.

2.

Akárhonnan nézzük, a katolikus egy­házban jelenleg a korábbi vatikáni ke­leti politika átértékelése folyik. Ez bi­zony nem akármilyen fordulat, a zsinat szellemiségének egyik fontos vonását szorítják félre. A világ felé a nyitás szű­kül le a hitvédelem előtérbe kerülésé­vel. Ez pedig csak látszólag a vallás vé­delmét szolgáló törekvés. Valójában a társadalmi pozíciók, a hatalmi befolyás, az ideológiai-politikai szerep növelése a cél. Nyilvánvaló, hogy ez a régi mó­don, a világ feletti gyámkodás formá­jában többé már nem lehetséges. A II. vatikáni zsinaton elfogadott álláspont a világ felé nyitásról korunk olyan köve­telményeihez való igazodást is tartalma­zott, olyan fordulatot kezdett a katoli­kus egyházban, amely a társadalmi plu­ralitást elfogadva tudomásul veszi – töb­bek között – a világi forrásokból szár­mazó törekvéseket, felhagy a mindent jobban tudunk szemlélettel.

A világ felé nyitás politikájának elin­dítója, XXIII. János pápa szemléletesen mutatta fel a népek összefogásának alapgondolatát: azt kell keresni, ami összeköt, és nem azt, ami szétválaszt. Ebből következik a kommunista moz­galomhoz és a szocialista országokhoz való viszonyában a kiátkozástól a pár­beszédhez térő fordulat. A pápa kezde­ményezte a Vatikán és a szocialista or­szágok viszonyainak rendezését, és Agostino Casaroli érseket, a Szentszék kül­ügyi munkatársát bízta meg a kapcso­latokat felvételével és magával a tárgya­lásokkal. A vatikáni törekvés találkozott az érintett szocialista országok hasonló tárgyalási készségével. Diplomáciai elő­készítés után először Magyarországgal jöttek létre tárgyalások 1963 májusá­ban, a nyilvánosság kerülésével. Az első tárgyalások légköre, a mindkét félnél fellelhető készség a megoldások keresé­sére biztató volt, és 1964 szeptemberé­ben létrejött az első részleges megálla­podás néhány kérdésben. Egyezség szü­letett arról is, hogy a tárgyalások foly­tatódnak, felváltva Rómában és Buda­pesten. A későbbi megállapodások újabb eredményeket hoztak, egyebek között Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek-prímás ügyének rendezését.

A tárgyalásoknak és az eredmények­nek fontos tanulsága, hogy lehetséges eltérő világnézeti alapon állva megegye­zésre jutni, s oldani az elvi-politikai fe­szültségeket, ha a tárgyalófelekben meg­van az akarat a vitás ügyek megoldá­sára. Különösen hangsúlyozni kell ezt ma a különböző hamisításokkal és fer­dítésekkel szemben. A Vatikán és a szo­cialista magyar állam közötti tárgyalá­sokra mindkét fél érdekeinek megfele­lően került sor. Mindkét oldalon meg­volt a jóakarat és a türelem az elfogad­ható megoldások keresésére.

Casaroli – aki a többéves tárgyalások ideje alatt a vatikáni külügyek vezetője, majd bíboros lett, végül pedig a Vatikán államtitkára –, valamint munkatársai korrekt partnerekként viselkedtek a tárgyszerű és higgadt megbeszéléseken, amelyek természetesen nem vo'tak men­tesek a vitáktól sem. Tisztelet, e méltó, hogy a ma már nyugállományban levő Casaroli bíboros 1996 januárjában egy római tévéinterjú keretében m kép peri szólt a tárgyalások jellegéről és tárgyaló partnereiről is. (Ismerteti Nagy Csaba cikke, Népszabadság, 1996. január 27.) Figyelemre méltó, hogy az interjúra a vatikáni keleti politika átértékelési vitái­nak idején került sor. A bíboros ezzel is számolva kijelentette, hogy szükségesnek és helyesnek tartja XXIII. János pápa törekvéseit, meggyőződéssel vett részt a kitűzött célok megvalósításában. Nem véletlenül hangzott el az a megjegyzés sem, hogy miközben a szocialista Ma­gyarországon nyitottságot és készséget tapasztalt a megegyezésre, a nyugati egy­házi kritikusok mereven ellenezték a tár­gyalásokat. Elmondta azt is, hogy a tárgyalások idején a Mindszentyvel történt találkozásain a bíboros a végsőkig bizal­matlan volt, és a párbeszéd ellenfelének mutatkozott. Mindszenty az amerikai nagykövetségen is „mindvégig prímás­nak, s mint ilyen, az ország fejének tar­totta magát, s meggyőződése szerint ezért kellett személyes sorsával fizetnie”. Casaroli kifejtette, hogy Mindszenty a pápa kifejezett kérésére sem volt hajlan­dó lemondani az esztergomi érseki szék­ről. így került sor arra, hogy VI. Pál az esztergomi egyházmegyét vezető nélkü­linek nyilvánította. Ez Casaroli szerint nyomasztó döntés volt, de elkerülhetet­len, mert az egyház értéke nem a szemben­állás fenntartása volt, hanem az, hogy gyakorlati megállapodásokkal több lehe­tőséget teremtsen a társadalmi jelenlétre. Hozzátehető: Mindszenty ellenállásában nagy szerepe volt egy rosszul értelmezett elhivatottság tudatnak, ezért helyezte fölébe személyes érdekét az egyházi ér­deknek.

Silvestrini bíboros, vatikáni prefek­tus, aki jelen volt az interjú felvételén, mindezt nem így látja. Ez derül ki aNépszabadság, de az Új Ember tájékoz­tatásából is (1996. január 21.). A bíbo­ros szerint a vatikáni keleti politika leg­fájdalmasabb és napjainkig vitákat kel­tő ügye Mindszenty „leváltása”, és majd a történelem bizonyítja be, segített-e vagy sem a vatikáni „keleti politika” az egyháznak. Az Új Ember tájékoztatója ezzel fejeződik be: „Bizony nehéz fel­fogni, hogy az idős, mártírsorsú her­cegprímás életének legnagyobb sebét miért kellett épp az általa leghűségeseb­ben védett Anyaszentegyház akkori ve­zetéséről, a pápától és közvetlen mun­katársaitól elszenvednie.” Vagyis: a pre­fektus még csak a kételyeit fogalmazza meg, az Új Ember cikkírója azonban már igazságtalannak bélyegzi a Mindszenty-ügy ismert lezárását, mert az egyház leghűségesebb védője nem elis­merést kapott, hanem eltávolították. A bíboros jószándékát, személyes sorsá­nak alakulását a sajnálkozás felkeltésére használják fel, és így akarják magatar­tását olyannak feltüntetni, ami szerin­tük az egyház valóságos érdekét szol­gálta. Csakhogy az szubjektíve jónak tartott szolgálattal is lehetséges a való­ságos érdekkel ellentétes hatást elérni.

Visszatérve az előző fejtegetéshez, Casaroli bíborost abszurdum kommu­nista szimpatizánsnak tartani, bár az egyházon belül azzal vádolják. Annyi azonban mindenképpen elmondható róla, hogy többet értett meg a XX. szá­zad második felének az egyházakat is érintő összefüggéseiből, mint bárki azok közül, akik a hitvédelem ürügyén a keresztény ellenállást szorgalmazták a szocialista országokban. Ez akkor is így van, ha akadtak súlyos hibák, túlkapá­sok és törvénytelenségek a szocialista vallás- és egyházpolitikában. Casaroli bíboros jól értette az egyház zsinati szellemű megújulásának lényeges ele­mét, miszerint nem szítani kell az ellen­téteket, hiszen a világnézeti különbsé­gek mellett is lehetséges állandó kon­fliktusok nélküli együttélés, és hogy a párbeszéd és a kompromisszumos meg­egyezés a marxistákkal nem keresztény­ellenes. O reálpolitikusként szolgálta az egyház érdekeit a vatikáni „keleti poli­tika” ilyen szemléletű megvalósításával, és annak minden lépése egyben össz­társadalmi érdeket is szolgált. Nem azok tettek többet az egyházért a szoci­alista országokban, akik az ellenállást előtérbe állítva, vallási kultúrharcot szí­tottak, és Mindszentyt a rendszerrel szem­beni fellépés szimbólumává emelték.

Lehet persze vitatkozni azon, hogy ki, miért és milyen engedményeket tett. Vannak is ilyen viták az egyházon be­lül, de sajnos, sok elfogultsággal, sőt hamisítással. Ám a gyűlölködés sem másíthatja meg azt a tényt, hogy az egyház­politikai enyhülés kedvező ered­ménnyel járt az egyházak számára is. Nem igaz tehát, hogy a Vatikán rossz engedményeket tett, és az sem, hogy a hazánkban megegyezést kereső egyhá­zak rossz keresztények voltak. Nem a mártíromság szorgalmazása, nem a Mindszenty-féle megrögzött „hitvéde­lem” korunk követelménye. Mindszenty bíboros makacs ellenállása – még a pá­pa kérésével szemben is – lassította a megegyezéseket. Kilóg a lóláb az olyan állítás mögül is, amely szerint hazánk­ban Kádár János idején rosszabb volt az egyházak helyzete, mint a Rákosi-korszakban. Miért? Azért, mert Kádár alatt enyhülés következett be az egyházpolitikában. Hát igen! Azoknak, akik a szocializmus elleni politikai magatartá­sukat „hitvédelemnek” nevezik, tényleg könnyebb minden vélt vagy valós sérel­met véres egyházüldözésnek feltüntet­ve, ijesztgetni a vallásos embereket. Ám az enyhülés láthatóvá tette, hogy a vi­lágnézeti különbségek nem akadályai a hívők és nemhívők társadalmi összefo­gásának, s a párbeszédben kiderül az is, hogy az ateizmus sem az a mumus, aminek a „hitvédők” feltüntetik.

3.

Sajnálatos, hogy a 60-70-es évekbeli va­tikáni keleti politikának későbbi táma­dása, és az átértékelési törekvések jól láthatóan részét képezik a katolikus egyház újabb fordulatának. A fordulat kezdete a 80-as évek közepétől számít­ható, és legfőbb jellemzője a világra nyitás visszafogása, fékezése, valamint a szekularizmus és az ateizmus veszélyei­re hivatkozva az egyház hitvédelmi fel­adataira való összpontosítás. A mostani fordulat szorgalmazói nem kerültek tel­jesen szembe a zsinati törekvésekkel. Annál inkább a zsinati szellemiség né­hány vonatkozásával, ami éppen a világ­hoz fordulás visszafogottságában mutat­kozik meg. Jelei láthatók a latin-ame­rikai felszabadítási teológia elleni fellé­pésben, Európában pedig a szocialista rendszer bukása után a rendszerváltás­hoz kapcsolódó megnyilvánulásokban.

Magyarországon ez a fordulat külö­nösen erőteljesen mutatkozott meg. A vádaskodások, a szocialista állammal rendezett viszonyra törekvők árulónak bélyegzése, másrészt a szocializmussal szembenállók dicsőítése mind-mind jól összekapcsolódik 1989 óta az egyházi pozíciók és a támogatottság látványos erősödésének a reményével. Ezt még a reálisabban gondolkodó egyházi veze­tők is jól látják. Várszegi Asztrik bencés rendi főapát erről így vélekedik: „Az egyház többségének szeme előtt a há­borút megelőző eszmék és gyakorlatok lebegtek: hatalmas és erős intézményei révén befolyásos egyház. Ilyesféle egy­házat kezdtek hát építeni.” (Egyházfó­rum, 1995/3. sz. 92. oldal). Hozzáteszi azonban, hogy „a társadalomban ezt nem kevesen fenyegetőnek érezték. Az irgalom, a megbocsátás és a szeretet egyházára számítottak.” A főapát bírál­ja az egyházi hivatalvezetők bizalmat­lanságát a laikus kezdeményezések iránt, valamint a klerikális beállítottsá­got is, főleg az ebből származó kudar­cok miatt.

A katolikus egyházban jelenleg vég­bemenő fordulatot és a vázolt átértéke­léseket látva, érdemes elgondolkodni azon, hogy napjainkban melyik a jó ke­resztényi álláspont és magatartás? Az-e, amelyet régebbről XII. Piusz pápa ne­ve fémjelez, és olyan hitvédelmet akar, amelybe belefér a kommunisták kiátkozása (a fasisztáké nem, ez nem is tör­tént meg), a papok és a hívők számára az a tilalom, hogy a szocializmust sem írásban, sem szóban vagy cselekedetben nem támogathatják? Az-e, amelyet most II. János Pál állít előtérbe, amelyekben a kommunistákat és az ateistákat a sá­tán ivadékainak, az erkölcs tagadóinak, a szekularizmust pedig az egyházra ve­szélyesnek tartja, ellenük való összefo­gásra és harcra buzdít? Vagy pedig az ezzel homlokegyenest ellentétes és XXIII. János pápa nevével fémjelzett álláspontot és magatartást fogadjuk el valóban kereszténynek, amely a jószán­dékú emberek összefogását szorgalmaz­za a jóra vezető dolgokban, azt keresi, ami összeköti, és nem azt, ami szétvá­lasztja az embereket?

H. VARRÓ RÓZSA

Demokráciát az emberért, szólásszabadságot a demokráciáért ^*

Felizzott a vita Kis János Sajtószabadság és náci beszéd című cikke körül, amely a Népszabadság 1996. március 30-i szá­mában jelent meg. A vitában megszólalt a társadalmi-politikai realitás, az em­berség, az erkölcsi-jogi-logikai követke­zetesség számon­kérése. S mindez hang­súlyosan a filozófusnak címeztetett.

Hol hibádzik Kis írásában a filozófiai aspektus, amely a vitatott gondolatok hátterében húzódik meg? Aligha holmi ismerethiány bukkant felszínre a jogi-etikai-politikai okfejtésben. Sokkal in­kább a helyzetmegítélés illuzórikus vol­ta, a demokrácia féltése és a szólás-szabadság liberális ab absurdum vitele homályosított el bizonyos társadalom- és ismeretelméleti alapokat. Csakhogy a megismerés és annak hatása, vala­mint gyakorlati megvalósulása összefüg­gő láncolatának elhomályosítása értelmet­lenné és feleslegessé teszi a szólásszabad­ságot. Miként ugyanezt a szólás­szabad­ságot a demokrácia abszolút lényegévé tenni egyenlő a demokrácia igazi tartalmá­nak és céljának csorbításával. A szerző a szólásszabadság védelme jegyében odá­ig megy, hogy a holocaust ténye is vita tárgyát képezheti, s az igazi demokrácia minden nézet hirdetésére, még náci nézetek kifejtésére is jogot kell, hogy adjon. A szólásszabadságot sértő tarta­lom esetében se lehet korlátozni, mert a társadalmi pluralizmus következtében sokféle állítás sérthet egyéni és csoportérzelmeket. Az uszítás általában (ex­trém helyzetektől eltekintve, például zsi­nagóga tövében mondott lázító antisze­mita beszéd) nem képezi kiváltó okát semmilyen cselekvésnek. A gondolatköz­lést követő tettek és a cselekvés kapcso­lata oly mértékben közvetett, térben­idében olyannyira különváló, hogy az összefüggés, s így a jogi felelősség nem, vagy csak igen nagy tévedési lehetőség­gel mutatható ki.

Nos, itt van elrejtve a megismeréstől az ismeretek gyakorlati hatásáig terjedő összefüggés elhomályosítása.

Ismeretelméleti közhely, hogy az em­beri tevékenység, a megismerés (észle­lés, gondolkodás), majd annak közlési formája, a beszéd egymást megelőző és követő kölcsönhatásban keletkezett, és fejlődött ki az emberiség története so­rán. A megismerés eredményei, a gon­dolatok az egyszerű jelzésektől a tagolt beszéd, majd az írásbeliség, s megannyi kommunikációs formán keresztül jutot­tak el a többi emberhez, a következő nemzedékhez. E közlési forma széles skálájában játszottak és játszanak szere­pet a nyilvánosság történelmileg és kul­turálisan meghatározott változatos for­mái. E nyilvánosságon belül a kifejlett demokráciákban joggá lépett elő a szó­lásszabadság, kapcsolódva az emberi jo­gokhoz, annak fontos elemeként.

De történjék az információ áramlása bármilyen formában és intenzitással, a megismerést (s ebből a szempontból mindég}’ a pontosság mértéke és az igaz­ságtartalom aránya) valamilyen módon, valahol és valamikor mindenképpen a megvalósulás követi. A megvalósulás több is, kevesebb is a kiinduló ismeret­nél, és szinte mindig közvetett, térben és időben elkülönülő. Az elkülönülés során sok minden történik (ami a köz­vetítettség tartalmát képezi), például az ismeretek felhalmozódása, összeadódása, a meglevőkkel való összehasonlítása, szelektálása és rendezése stb. Akkor kö­vetkezik be a gondolatok, eszmék rea­lizálódása, amikor azok találkoznak a kedvező feltételekkel, meghatározott érdekekkel és impulzusként fellépő mo­tivációkkal. E komulatív, késleltetett és közvetett jelleg mit sem változtat azon, hogy az eszmék (minőségüktől függet­lenül) megvalósulnak, Így alkotóiknak, valamint közvetítőjüknek van erkölcsi fe­lelősségük.

Visszatérve kiindulópontunkhoz: az a gondolkodás, amely az azonnali meg­valósulás hiányára, illetve a közvetített­ségre hivatkozva, magát a valós kapcso­latot homályosítja el, a szólásszabadság elvakult védelme jegyében pedig két­ségbe vonja a felelősségre­vonás lehető­ségét, az magának a szólásszabadságnak a szükségességét kérdőjelezi meg. Mert ugyan minek a szólásszabadság, ha nem azért, hogy általa is valamilyen irányba alakul­jon az emberek élete? Jó esetben gaz­dagabb, könnyebb, szebb, tartalmasabb legyen. S e gyakorlatra való irányultsá­got nem lehet leszűkíteni arra – mint K. J. teszi –, hogy a szólásszabadság azért kell, mert közös­ségépítő szerepe van. Ugyanis nem mindegy, hogy milyen eszmék­kel milyen minőségű közösség épül. A part­talan szólásszabadság alkalmas közösségek felbomlasztására is, sőt az elemi emberi együttélés megzavará­sára. Képes az emberek nagy csoportjá­nak súlyos sérelmét, esetleg kipusztítá­sát elősegítő magatartásra buzdítani, ezeket lélektanilag megalapozni, dinamiká­ját befolyásolni, majd legitimálni.

Nem fogadható el modern korunk­ban, oly kegyetlen történelmi tapaszta­latok után és a nyilvánosság, a szólás-szabadság, a tömeg­kommunikáció mani­pulációs lehetőségei mellett a közvetett­ségre, és a büntetőjogi felelősségre­vonás lehetetlenségére hivatkozó naivitás.

Az emberi kultúra kezdeteitől sejtet­ték a jó és rossz gondolatok, s vele a hasznos és káros beszédek különbségét. Más kérdés a különbség­tevés pontossá­ga, tudományossága, eszközei humani­tásának mai értékelése.

Létezett a szómágia, tudták bizonyos szavak hasznos (vagy vélten hasznos) hatását. Ismert volt bizonyos szavak, például az ősöket szimbolizáló tabutár­gyak neve kimondásának tilalma. A Bibliából ismerjük az istenkáromlás ti­lalmát, sőt az „Isten nevét hiába ajkad­ra ne vedd”-figyelmeztetést. Régen isme­retes volt a szavak szerepe a gyógyítás­ban, a hipnózisban, de tudták, hogy a szavakkal ölni is lehet. A közmondások bölcsen utaltak a felesleges vagy rossz beszéd káraira: „ne szólj szám, nem fáj fejem”, „sok beszédnek sok az alja”, „számolj tízet, mielőtt válaszolsz”, „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna”. Hogy ezek nem a polgári demokrácia szólásszabadságának korai történelmi előképei, sőt néha az igazságtalan, ke­gyetlen büntetések, kiközösítések forrá­sai, boszorkányüldözések, inkvizíciós eljárások „évei” is voltak? Ez igaz. De valamit jeleztek: azt, hogy a gondolatok és annak közlése nem marad hatástalan a valóságra, s hogy a hír vagy gondolat közvetítője felelősséggel tartozik.

A modern társadalom, a fejlett de­mokrácia nem abban különbözik az előb­bi koroktól vagy ma is élő népi hiedel­mektől, hogy azok racionális magvát megtagadja, hanem abban, hogy a való­ságot az előbbinél jobban ismeri, a meg­ismerés eredményének gyakorlati felhasználását ellenőrzi, és a szólásszabad­ságot jogilag és erkölcsileg mederbe te­reli.

Ezzel a probléma ismeretelméleti as­pektusától egyenes út vezet egy konk­rétabb társadalomelméleti kérdéshez, a demokráciához, s benne a szólásszabad­ság elvéhez és etikájához.

A szólásszabadságba az erkölcs bele­szólását Kis János is igényelte cikkében. De nem a szólásszabadság erkölcsi-jogi szabályozására gondolt, hanem az e sza­badsággal visszaélőktől való morális el­határolódásra. Azonban ez nem képzel­hető el jogi szabályozás nélkül. Éppen a demokrácia jegyében kell tudomásul vennünk, hogy ha a gondolatok közlése hat, akkor a demokrácia csak olyan ha­tásoknak adhat teret, amely a humánu­mot szolgálja, vagy legalábbis a társa­dalom semmilyen csoportjának diszkri­minációjához, megalázásához nem vezet.

Miért pont ettől kellene eltekinteni, amikor a polgári demokrácia többnyire megmarad a formális lehetőségek szint­jén, miközben az emberek valóságos vi­szonyainak olyan területein, mint a bé­ke, a munka, az egészség, a tiszta kör­nyezet, a valódi esélyegyenlőség garan­tálásában meglehetőségen szűkkeblű. Sőt, a társadalom többsége számára a szólás­szabadság is valódi korlátokkal rendelkezik az anyagi és kulturális fel­tételek hiánya miatt.

A demokratikus berendezés funkció­ja, hogy a legszélesebb értelemben az embert szolgálja. Az, hogy valóságosan kit tartottak „embernek”, hogy ki volt a „nép”, a démosz, az történelmileg változó. Ma sem lehetnek illúzióink e tekintetben. De nem tagadható annak elvi lehetősége, hogy a modern társa­dalmakban a lakosság egyre nagyobb körére terjed ki az emberhez méltó életmód (néhány lehetősége, eleme) számos emberi és demokratikus jog biz­tosításával egyetemben.

Mindennek csak része és eszköze a szólásszabadság. De ha ez ad abszurdum víve emberellenes magatartást, illetve társadalmi gyakorlatot gerjeszt, akkor önmagát is megszünteti, s egyben magát a demokráciát ássa alá, hiszen a demokrá­ciának végső célja és alapvető tartalma az ember.

Reméljük, hogy a liberalizmus min­dent, íme már a náci beszédet is tole­ráló gondolkodása nem tartja égbeki­áltó eretnekségnek a Marxra történő hivatkozást. Aki azt mondta, hogy a zsidóság kérdése lényegében az ember kérdése. Fel kell szabadítani az embert, s akkor megszűnik „a zsidó”, azaz a kirekesztett, a megvetett, a bűnbaknak kikiáltott szerencsétlen. Ha az ember emberi feltételek közé helyezi önmagát, ha érvényesülhetnek igazi pozitív tulaj­donságai: az alkotás, a gondolkodás, a felelősség, a szabad cselekvés; ha vala­mennyi emberi képesség kibontakozta­tásának valódi lehetőségei megterem­tődnek, akkor szűnik meg minden faji kérdés. Ezt szolgálja a demokrácia is a maga eszközeivel. De csak akkor, ha e jogokat nem azonosítjuk a teljes emberi lét feltételeinek összességével, s ha egyetlen elemét sem tekintjük az emberi érdekektől elszakadt öncélnak. Egyértelmű­en szólva: a szólásszabadság differenci­álatlan kezelésével utat nyithatunk el­szabadult indulatoknak, amelyek (na­gyon is földhözragadt, érzések nélküli, keményen számító érdekekkel párosul­va) magát az embert alázzák meg, nem csak a zsidót vagy bármilyen etniku­mot, népcsoportot. E veszélyt hangsú­lyozva, nem feledhetjük, hogy a „zsi­dókérdés mint az ember kérdése” marxi igazságát sajnos a legújabb kor tör­ténete súlyos fekete gyászszalaggal húz­ta alá. Ami a fasizmus alatt történt, az az emberiség szégyene, a nem tudás, az el­hallgatás, a közömbösség, a félelem és a politikai, gyakorlati támogatás értel­mében. A holocaust az embert sározta be, s ezért az emberiség örök tanulsága kell, hogy legyen.

Nem győzhet meg bennünket a szó­lásszabadság abszolutizálásáról Kis Já­nosnak az az érve sem, hogy a náci­be­széd sértő jellege miatt nem tiltható, mondván, hogy egyéb csoportok is megsértődhetnek vagy lelkileg sérül­hetnek más nézetek hangoztatása által. Csakhogy a szólásszabadság nem ma­gasabb jog a személyiségjognál vagy más kollektív jogoknál. Az e jogokat sértő tevékenységet és társadalmi jelen­ségeket korlátozni kell. Világos, hogy a mennyiség-minőség viszonya itt sem közömbös, s nem vonható össze az a fajta sérelem, amit a hamis, a rossz, a csúfondáros vagy nevetségessé tevő be­széd okoz, azzal amelyik bármely em­beri csoportot emberi mivoltában aláz­za meg, létében veszélyezteti. Minden­kit védeni kell (egyént, közösséget: ma­gánjoggal, személyiségi joggal, büntető­joggal, erkölccsel) e súlyos sérelmektől.

Talán korlátozzuk a szólásszabadság demokratikus jogát? – hördülhet fel a liberális lélek. Erre azt válaszolom: a szólásszabadság bizonyos korlátozása akkor veszélyes, ha az a társadalom többségét rekeszti ki, ha az igazság ter­jesztését akadályozza, ha a cenzúra esz­közeivel nézeteket, irányzatokat tilt, s államilag korlátozza a hatalom minden­fajta kritikáját, ha zsarnoki diktatúrák eszköze. Tehát csak néhány dolog lehet tilos, például a háborús propaganda, más népek elleni uszítás, a rasszizmus különböző válfajai. Egyébként is min­den jogban a jogok és kötelességek, megengedések és tiltások együtt szere­pelnek. Együtt, minként a szabadság is csak addig terjedhet, amíg az mások szabadságát nem korlátozza, illetve ve­szélyezteti.

Hogy a szólásszabadság szabályozása ne csapjon át a szólásszabadság önké­nyes megnyirbálásába, ahhoz szüksé­geltetik a demokrácia egész intézmény-rendszere. A határok finom megvonása a jogtudomány szakembereinek és a törvényhozásnak a feladata. Ebben az értelemben a szólásszabadság önmagá­ra reflektáltan is működik. Az állam­polgárok „okos gyülekezeteiben” kell ki­alakítani az egymást nem korlátozó jo­gok érvényességi körét, hogy azokat a társadalom erkölcsileg is támogassa, és anyagilag is megalapozza.

Messze vagyunk ettől? Igen. Ehhez kell a megismerés, a gondolkodás meg­valósulásába vetett hit, az erkölcsi fele­lősségnek jogi felelősséggel való alátá­masztása: ahol a szólásjog nem cél, ha­nem eszköz. Vagyis, ahol a „polgár” kategóriája nem szűkül le kiváltságos osztályokra, csoportokra, hanem a la­kosság nagy többségét öleli fel. Ahol tehát a demokrácia van az emberért, s nem fordítva.

^* E cikk az időközben lezárt vita után került nyomdába. Hogy mégsem vontam vissza annak oka nemcsak az hogy, mondanivalóm időszerűségét ez az aktus nem szüntette meg, hanem az is, hogy Kis János válasza is indokolja a szólásszabadság értelmezésének szükségességét. Mert ha e szabadsággal annyit sem érünk el, hogy az egyébként egymással nem homlokegyenest más platformon levők nézetét legalább a készség és a tisztelet szintjén (említetlen maradt a válaszban, például az egyik legigazabb és leghatásosabb érvelés, Popper Péteré) közelebb hozzuk egymáshoz, akkor megéri-e a szólásszabadság a veszélyesség mértékéig kiterjeszteni. V. H. R. [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Liberalizmus és szabadrablás

Hallom a rádióban, hogy életszínvona­lunk visszazuhant az 1970-es évek szint­je alá. S látom a környékünkön, ho­gyan emelkednek magasba a luxusvil­lák, márványmedencés fürdőszobákkal, szaunatermekkel, kerti magánstrandok­kal, autócsodákat rejtegető garázsokkal.

A vagyoni különbségek polarizációja – mondják némi szégyenkezően cinikus mosollyal liberális érzelmű rokonaim és barátaim (hiszen amúgy tisztességes emberek lennének ők is) – elkerülhe­tetlen. Ahhoz, hogy valamikor majd megindulhassunk a felemelkedés Euró­pába vezető útján, létre kell hoznunk egy normális piacgazdaságot, az pedig csak magántőkével működik. A magán­tőke pedig másként nem jöhet létre ugyebár, csak úgy, ha egyesek meg­tollasodnak. Summa summarum: ahhoz, hogy valaha majd jobban élhessünk, le kell nyelnünk azt, hogy most a lakosság túlnyomó többsége rosszabbul él, mint egykor, egy kisebbség viszont rohamo­san gazdagodik. Végre kell hajtanunk a marxista alapfokú szemináriumokból is jól ismert „eredeti tőkefelhalmozást”.

Pompás elmélet, kikezdhetetlen logi­kával és derűs történelmi perspektí­vával. Tehetnénk ugyan a kiinduló­pontja mellé egy nagy kérdőjelet, hiszen arra nincsen semmiféle bizonyíték, hogy a felemelkedés egyetlen lehetsé­ges útja a „normális” (értsd: vegytisztán kapitalista) piacgazdálkodás, de ezt a kérdést most tegyük zárójelbe. A libe­rális logikán belül maradva is igencsak firtatandónak mutatkozik az a problé­ma, hogy jó-jó, egyeseknek el kell nyomorodniuk, és másoknak meg kell gaz­dagodniuk – de miféle alapon lehet eldönteni, kik legyenek az előbbiek, és kik az utóbbiak?

Az egyik liberális válasz e kérdésre az lehetett volna a rendszerváltás ide­jén, hogy mindenki dolgozzon csak szép szorgalmasan, s fillérjeit rakosgas­sa egymásra, hogy megtakarításaiból felvásárolhassa a szocializmusból ránk maradt állami vagyont, majd azt a sza­bad verseny szabályai szerint működ­tetve, fokozatosan mind nagyobb tőké­hez jusson. E megoldás nagyon igazsá­gos lehetett volna, de igencsak hossza­dalmas, és minthogy az állami tulajdon – állítólag – végzetszerűen működéskép­telen, felemelkedésünk távlatai belátha­tatlan messzeségekbe tűntek volna.

A másik liberális válasz lehetett volna az, hogy az állami vagyont adják vissza azoknak – vagy azok utódainak mint jogos örökösöknek akiké eredetileg volt. Mint ismeretes, a hajdani szocia­lista országok egy részében ezt a meg­oldást követték, s különösebb galibákat nem okozott. A mi új, a rendszervál­táskor hatalomra került politikai eli­tünk azonban ódzkodott ettől a modell­től: a volt tulajdonosoknak csak kárpót­lási jegyeket adtak, „nesze semmi, fogd meg jól” alapon.

Napjainkra már az is világos, hogy miért. így ugyanis módjuk nyílt arra, hogy az állami vagyont mélyen leszállí­tott áron egymás között elkótyavetyélve ők és rokonaik, bel- és külföldi klien­seik kaparintsák meg. S ez bizony már korántsem liberális megoldás, épp ellen­kezőleg, a hatalmi pozíciókhoz kötötten egyértelműen (bár igencsak leplezetten-lehazudott módon) diktatórikus. Nyu­godtan fogalmazhatunk úgy is, hogy rablás, hiszen e politikai elit olyan va­gyonokat tulajdonít el, amelyeknek jogos tulajdonosai vannak (tekintsük – ízlés szerint – ilyen tulajdonosnak akár „a népet”, akár a kárpótlási jeggyel becsa­pott-kisemmizett hajdani tulajdonost), s ezt az eltulajdonítást erőszakkal (erő­szakszervezetek által biztosított hatal­mával visszaélve) hajtja végre.

Nem véletlen hát, hogy – ezt is a rádióból hallom – vezető politikusaink egyre úgy nyilatkoznak, mind veszélye­sebb tünetek vallanak a gengsztervilág és a politikai elit összfonódására. S hogy jogszolgáltatásunk is e furcsa „eredeti tőkefelhalmozódás” igényeihez igazo­dik. Konkrét tapasztalatom van példá­nak okáért arról, hogy ha egy „vállal­kozónak” – magyarán: tőkésnek – elő­leget adunk bizonyos munkák elvégzé­sére és a hozzájuk szükséges anyagok beszerzésére, ő pedig egyszerűen lelép a pénzünkkel, ez a mai magyar joggya­korlatban nem számít bűntettnek, csu­pán szerződés­szegésnek. Nem ügyész és rendőr lép fel hát vele szemben, hanem a magánperekben eljáró bíró­ság, s az esztendőkig húzza-halasztja a tárgyalást, mígnem bottal üthetjük a pénzünk nyomát.

Bonyolítja a helyzetet, hogy mindezt a rablást-fosztogatást politikai elitünk és újburzsoáziánk abszolút törvényesen hajtja végre. Az európai hagyományok ugyanis a törvényesen engedélyezett rablásnak csupán egyetlen válfaját is­merik, a szabadrablást, amely a hódító hadseregek számára tette lehetővé egy­kor, hogy – meghatározott ideig, több­nyire csak egy-két napig – a meghódí­tott lakosság körében parancsnokaik engedélyével fosztogassanak. Am egy­részt az 1847-ben aláírt brüsszeli egyez­mény a szárazföldi háborúkban a sza­bad­rablást megtiltotta, másrészt pedig igencsak kétséges – bár lehetne emel­lett is érvelni –, hódítás volt-e a rend­szerváltás? S ha igen, kik azok a pa­rancsnokok, akiknek engedélyével az új hatalmi elit és az újburzsoázia zsoldosseregei jogosan fosztogathatnak bennünket? Jó lenne végezetül azt is tudni – lévén á katonai szabad­rablás, mint említettem, szigorúan időhatárok­hoz kötött –, hogy még meddig tehetik ezt?

PETŐ GÁBOR PÁL

A lovasfilozófus

Ha kimondjuk: „lovastengerész” – min­den, csak valamelyest is tájékozott em­ber tudja Magyarországon, hogy Horthy Miklós altengernagyra, Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzójára gondolunk. Ő volt ugyanis az, aki a Nemzeti Hadseregnek nevezett ellenforradalmi katonai alakulatok élén lo­von vonult be Budapestre 1919. no­vember 16-án. S bár ezzel kezdődött meg a magyar történelem egyik legke­servesebb – végül csaknem a nemzet­pusztulás örvényébe (1944) vezető – szakasza, maga a bevonulás aktusa tar­talmazott némi groteszk elemet: hogy ti. Egy tengerész tiszt – lovon vonuljon be valahová! Mint egy rossz operett finá­léjában! Ezért aztán „a lovastengerész” kiirthatatlan fogalomként vonult be a magyar közbeszédbe.

Most valami ehhez hasonlóra történt kísérlet: egy „lovasfilozófus” fogalmának a bevezetésére. Hogy ki lett volna az? Hát Lukács György – bár a Szent István parkban (ki tudja, miért ott?) felállított és többször vörös festékkel leöntött szobra nem lovas szobor: az idős tudós, a'maga jellegzetes, kissé görnyedt pó­zában áll a medence mellett.

Honnan hát a „lovasfilozófus” elké­pesztő gondolata?

Egy idős és jótollú magyar író a fő­városhoz fűződő érzéseiről és emlékei­ről nyilatkozva megemlítette a Vérme­zőt is, és ezzel össze­függésben mondta, hogy „később itt lovagolt reggelenként Lukács György, a neves bankárcsalád­ból kiemelkedett kommunista forradal­már és filozófus, és sokan mások, akik a marxizmus áldozatai lettek.”

Amikor elolvastam ezt a mondatot, szó szerint elakadt a lélegzetem. Egyet­len mondatban ennyi elképesztő valót­lanság és ravasz csúsztatás! Vártam, hogy Lukács valamelyik egykori tanít­ványa megszólal és tiltakozik az elké­pesztő inszinuáció ellen, de senki nem szólt. Voltaképpen ezen nem is csodál­kozhatunk, hiszen tanítványai szinte ki­vétel nélkül már életében elhagyták, megtagadták – miért védenék hát meg holtában?

De milyen jogon szólok én? Nem voltam tanítványa, hiszen nem vagyok filozófus – sőt, megvallom, amikor meg­próbáltam valamelyik filozófiai munká­ját elolvasni, pár sor után elkeseredet­ten abba kellett hagynom, mert mintha kínaiul lett volna. Személyesen csak alig ismertem őt: talán ha négyszer jár­tam nála, akkor is csak azért, hogy dedikációt kérjek könyveibe. Viszont po­litikai, esztétikai, irodalomtörténeti írá­sai közül jó néhány (például az írástu­dók felelőssége, a Balzac-Stendhal-Zola, a Nagy orosz realisták kötetben olvasható­ak) valóságos revelációt jelentettek szá­momra, az alig húszéves fiatalember számára, és gondolkodásomnak ma is meghatározó alapjai, még ha ezért Lu­kács valódi tanítványai kinevetnek is.

Az idézett elképesztő mondatból nem véletlenül emeltem ki írásom címébe a lovaglást. Ennél elképesztőbbet ugyanis még nem olvastam. Nem hiszem, hogy az író bizonyítani tudná ennek az állítás­nak igazságát – igaz, én sem tudom cá­folni. De elég belenézni a Lukács György élete képekben és dokumentumokban című kötetbe (Corvina Kiadó, Bp. 1980.), és megnézni benne a fiatal Lukács György fényképeit – ki hihetné el, hogy ez az alacsony, vékony, szinte törékeny férfi valaha is lóra ült volna? Ő, aki azt írta: „[…] az akkori (lipótvárosi) életvitel módjával gyerekkorom óta mélyen elé­gedetlen voltam. […] nagyon korán he­ves ellenzéki érzelmek uralkodtak bennem a hivatalos Magyarország egészé­vel szemben. […] állandó érintkezésben álltunk a város patrícius és hivatalnok­dzsentri képviselőivel, ez az elutasító magatartás magától kiterjedt rájuk is”. És a Vérmezőn nyilván a dzsentrik és a nagyburzsoázia tagjai lovagoltak – hogyan is keveredett volna Lukács György közéjük? Nem, Lukács nem lo­vagolhatott, és nem is tudok borzasz­tóbbat elképzelni, mint az ő lovas szob­rát…

Vajon bankárcsaládból származott-e a (nemlovagló) Lukács? Bankárcsalád­nak tekinthetjük a Rotschildokat. De azt a Lőwingernek született szegény zsi­dó gyereket, aki kereskedősegédből küzdötte fel magát fiatalon a Hitelbank egyik igazgatójává, és lett „a magyar fmánctőke egyik legjelentősebb alakjá­vá” (amint Hermann István írta Lukács György élete című könyvében) – nos, ez nem bankárcsalád. Már csak azért sem, mert a szegedi előnévvel magyar ne­mességet kapott bankár művészek és tudósok mecénása volt, ami általában nem volt jellemző a magyar bankem­berekre…

Hogy ebből a családból Lukács György „kiemelkedett” – azt a neves író valószínűleg iróniának szánta, én azon­ban azt hiszem, hogy valóban kiemel­kedett: mert bankár sok van, de olyan rangú filozófus, mint Lukács György volt, a 20. században még egy tucatnyi sem található.

Az, hogy Lukács „kommunista forra­dalmár és filozófus” volt, igaz, de eb­ben van a „finom” csúsztatás. Ugyanis előbb, jóval előbb volt filozófus: már a századunk első évtizedének közepétől például egy akadémiai pályázat nyerte­se, Fülep Lajos A szellem című filozófiai folyóiratának társszerkesztője, a Nyugat, a Huszadik Század és más rangos folyó­iratok cikkírója – míg kommunista csak 1918 végén lett. Nem tagadja persze senki, hogy az volt, ő maga sem, de – mint egyik gyűjteményes kötetének cí­mében írta – utat tett meg Marxhoz.

Végül – milyen sok minden is lehet egyetlen mondatban! – ami azt illeti, hogy Lukács is a marxizmus áldozatául esett – nos, szektás és dogmatikus bí­rálói, ellenségei (szép számmal voltak) inkább azzal vádolták meg, hogy a mar­xizmus esett az ő áldozatául, és ebben van is annyi igazság, hogy a 20. szá­zadban Leninen és Gramscin kívül va­lójában talán senki nem fejlesztette olyan alkotó módon tovább a marxiz­must, mint Lukács György.

Csoda hát, hogy nem ért rá lovagolni a Vérmezőn?

MIKES TAMÁS

Csúf kis mese a történelemből

Ma, amikor a nürnbergi per maga is fél évszázadnyira van, sajnos a feledés jótékony homálya borítja a per hold­udvarában még nagyon is élő történe­teket. A politikusok, a tábornokok és az egyik későbbi perben néhány gyáros is megbűnhődött a sújtó igazság na­gyobb dicsőségére. Volt azonban olyan személy is, Hjalmar Schacht, aki kis hí­ján patyolat­tisztán került ki az eljárás­ból, jóllehet minden volt, csak ártatlan nem. Igaz, már harminckilencben, a háború kitörésekor kivált a hatalmi kör­ből, és tanúként élesen megbélyegezte a véleménye szerint dilettáns vádlotta­kat, akik eleve bukott ügyet szolgáltak.

Megvető szavai azonban elég nehe­zen feledtethettek néhány tényt. Az el­ső, hogy „pénzügyi varázslóként” ő te­remtette meg a náci hadigépezet kikovácsolásához szükséges pénzügyi fede­zetet. Igaz, megmondta a náciknak, hogy gazdaságuk hazárd alapon áll, ha nem tudják a felvett nemzetközi hite­leket megfizetni. Az, hogy ez a figyel­meztetés fogja felgyorsítani a hódítási hajlamot, talán nem is az ő bűne, ha­nem azoké, akik a szomszédok kirablá­sával és a hitelezők esetleges likvidálá­sával igyekeztek megoldani a fenyegető pénzügyi válságot. Schacht elvégre bankár volt, és nem az SS vagy más szervezet embere. Az is igaz, hogy ami­kor győzni látszottak a nácik, 1940-ben, ő alkotta meg az úgynevezett Schacht-tervet, amelyet másképp „Európa új gazdasági rendjének” is neveztek, és amely német gazdasági hegemóniá­nak tervezte alávetni a kontinenst. A tervben kifejezett, nagyon egyenlőtlen csere- és munkamegosztás a demokrá­ciák képviselőit aligha háborította fel: ők sem szoktak másképp eljárni a gyar­matokon. A direkt rabszolgamunka pedig ebben a tervben nem szerepelt: az az SS gazdasági szakembereire tar­tozott.

Schacht igazi bűntette nem ez volt. A messzire látó bankár, aki nem bízott a hitleráj feltétlen győzelmében, egy sokkal nagyobb szabású „csíny” kiötlésében és végrehajtásában vétkes.

1939 szeptember elején titkos pénz­ügyi konferencia színhelye volt egy svájci szálloda. A tárgyaláson német és” amerikai pénzemberek vettek részt. A megbeszélés és a későbbi megállapodás tárgya a háborús események miatt ve­szélybe kerülő pénzügyi befektetések megóvása volt. Ez köznyelvre fordítva azt jelentette, hogy a felek a saját vé­delmük alá helyezték azokat a tőkéket és vállalkozásokat, amelyek az Egyesült Államok és Németország közötti had­üzenetváltás után automatikusan elkob­zásra kerültek volna. A felek megálla­podtak abban, hogy az összes, ebből a forrásból származó nyereséget egy tit­kos svájci bankszámlán helyezik el, an­nak nagyobbik része a háború végéig immobil lesz, és a harcok befejezése után kölcsönösen elszámolnak egymás­sal. A megállapodás részeként szerepel­tek azok a szabadalmi jogdíjak is, ame­lyeket a különféle hadiipari találmányok után vesznek majd fel.

A megállapodás haszna a mai napig is csak becsülhető. A német bankárok minden, a német városokra dobott amerikai bombán kerestek, mint ahogy az amerikaiak minden amerikai hajóra kilőtt német torpedón, és természete­sen a gázkamrákban alkalmazott Zyklon B-n is.

Mivel a világ a hidegháború előjáté­kaként, a szovjet titkosszolgálat jóvol­tából értesült erről a megbeszélésről, eleve nem adott hitelt a történetnek. Igazán kínos lett volna belegondolni, hogy az IG Farben rabszolgái nemcsak a Deutsche Bankot, hanem tengeren­túli pénzintézeteket is gazdagítottak.

Azt már végképp nehezen nyelte vol­na le a háborút elszenvedő bármely nép, hogy erről a svájci számláról vá­sárolták azt a Svédországon át becsem­pészett színesfémküldeményt, amely nél­kül a náci repülőgép- és rakétagyártás leállt volt 1944 elején.

Schachtot felmentették. Akik ebben az ügyletben partnerei voltak, mint a Flick vagy az IG Farbenból 1946-ban visszaalakult BASF, azok az ötvenes évek­ben – nácítlanítás ide vagy oda – sorra talpra álltak. Legfeljebb profilt váltot­tak, s ma más termékekkel vannak je­len a piacon. A pénz bűnhődhet, ha elég sok van belőle. Legfeljebb az ak­kori NSZK kártalanította azt, aki jelent­kezni tudott a volt rabszolgák közül. Az amerikai tőke ártatlan maradt, mint ahogy Schacht is.

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Kikerülhetetlen vonulat

Magyarnak számkivetve…

Harmadszor jelent meg 1988 és 1992 után a Nagy Lajos Társaságba tömörült írók-költők-esszéisták antológiája. A ta­valy ősszel kiadott ízléses, karcsú kötet azoknak az írásait gyűjti össze, akiket egy korábbi hasonló antológia a kétszáz éves felvilágosodott, népbarát irodalom művelőinek nevezett. Azokét, akik Nagy Lajost választva szervezetük névadójává „…a társadalmi tényekkel való hiteles, hol tárgyias, hol ironikus, de mindig bizakodó szembenézéssel” írnak. Egy­szerűbben szólva, realista ez az iroda­lom, és erős társadalmi érdeklődés, bal­oldali elkötelezettség jellemzi.

A huszonhét szerző írásaiból megle­pően egységes antológia született, ez a szerkesztő, Szerdahelyi István érdeme. Az egyébként stílusban, alkotói módsze­reikben eltérő szerzők műveiből kivá­logatta azokat, amelyek szerinte szerves egységgé álltak össze a kötetben. Ez erénye, ám kissé hiányossága is az an­tológiának: egy-egy stilárisan kísérletezőbb kedvű, vállalkozóbb szellemű szer­ző jelenléte az összhatás megbontása nélkül jótékonyan színesítette volna a képet.

Az elmondottak elsősorban a prózai anyagra érvényesek, egyébként ez teszi ki a kötet nagyobbik részét, nem csu­pán a terjedelem szempontjából, de a szerzők számát tekintve is.

S ha már a szerkesztésről írok, ide kívánkozik még egy megjegyzés: az el­beszélések mellett a kötetben néhány esszé, tanulmány, illetve nehezen meg­határozható műfajú írás is olvasható. Ezek egy része jól beleillik a könyv egé­szébe, például Illés László gondolatgaz­dag, szép tanulmánya Nagy Lajosról (Weimartól Kiskunhalomig – és tovább), vagy Makó István esszérészlete, a kezek­ről írott Invokáció, amely a műfaj leg­színvonalasabb, szépirodalmi igénnyel megírt darabjai között említhető. Ön­magában érdekes Kristó Nagy István is­mét időszerűvé vált 1947-es újságcikke, a Legyen vége már!; újraközlése nem hiá­bavaló, de kétséges, hogy ebben az an­tológiában volt-e a legszerencsésebb. Vadász Ferenc helyenként szépirodalmi eszközökkel megformált visszaemléke­zése a szlovákiai Komárom 1938-as „felszabadulásáról”, hasonló érzéseket kel­tett bennem.

Fehér Klára Kesztyűt Habarovszkból cí­mű tragikomikus elbeszélése a kötet leg­jobb írásainak egyike. A Szovjetunióban maradt magyar veterán „hivatalos” ta­lálkozása az unatkozó, lassanként elszökdöső magyar turistacsoporttal az aprólékos, nagyon árnyalt és hiteles jel­lem- és helyzetábrázolás remeke.

Galabárdi Zoltán témájában és stílusá­ban bibliai ihletésű Hozsannája azt pél­dázza, hogy a világtörténelmi tettek ho­gyan hatnak, szinte elképzelhetetlen összefüggésekkel a hétköznapi ember életére. A biblikus hang, a tragédián itt is átsejlő irónia, s maga a hétköznapitól eltérő tárgyválasztás ezt az írást az an­tológia legszínesebb, legérdekesebb da­rabjai közé emeli.

A Nagy Lajos-i hagyományt talán legtisztább formájában László Gyula Öt szem kocka­cukor című elbeszélése repre­zentálja a kötetben. A kutyának dobott kockacukrot elvevő, magára maradt öregasszony története a maga szikárságában, látszólagos érzelemmentességé­ben is felháborodott és felháborító vád­irat.

Ugyanettől a hagyománytól látszó­lag, formailag viszont Soós Magda D. S. Drezdában című elbeszélése áll legtávo­labb. A hagyományos realizmustól né­mileg eltérő, az idősíkokat változtató írás azonban a kötet szerves (és egyik igen jó) darabja.

Önéletrajzi ihletésű írás Szepes Erika A betörés című elbeszélése, amelyben az apa íróasztalának „titkaiban” föltárul egy (sőt több) élet. A jó alapötlet (a megtalált tárgyak hívják elő az emléke­ket) lehetővé teszi, hogy tizenegy oldal­ba egy családregény sűrűsödjön össze, minden erőltetettség nélkül.

A kötet Baranyi Ferenc versétől kapta a címét. Ez a költemény a magyar iro­dalomban ismerős, úgynevezett száma­dásversek egyik reprezentatív darabja. A hatvanadik éve felé közelítő költő egyéni számvetése az ország számveté­sével összekapcsolva emlékezetes, Bara­nyi költészetében valószínűleg korsza­kos­jelentőségű verset hozott létre, amely méltán áll az antológia élén, összefog­lalva és előrebocsátva szellemiségének lényegét.

Ugyancsak születésnapi vers Erdős László költeménye, a Hatvanadik születés­napomra, amely azonban a B aranyiénál személyesebb, a kornak magát megadni nem akaró hetyke szembenállás kifeje­zése, bravúros formai megoldással.

Györe Imre mindössze tizenhárom szó­ból álló Esti dala a maga lényegre csu­paszított egyszerűségével ragadja meg elsősorban az olvasót. Simor Andrásnak a kötetben olvasható három verse közül a Góngora című szonett a költő, a ha­talom és az utókor sokszor megénekelt viszonyának újszerű, mindenféle erő­szakolt aktualizálás nélkül is időszerű ábrázolása. Azt hiszem, a szabad vers mindent elöntő áradása után, nem va­gyok egyedül a kötött formák felé for­duló igényemmel, amely a mívességet is értékeli, nemcsak a gyakran megfejt­hetetlenül kódolt „üzenetet”. Simor András, Erdős László és Györe Imre említett költeménye ennek az igénynek felel meg maradéktalanul. Sőt, ide so­rolható Tabák András (Alleluja) című verse is, amely a budapesti ostrom idején a szenespincében megszülető új Jézus történetével a modern epikus vers ritka szép példáját adja. Az István estéje című versesszé a szent istváni döntés erkölcs­telenségének szükségszerű voltában jele­níti meg a politika és az erkölcs felold­hatatlan ellentétét.

A Magyarnak számkivetve többszörösen is fontos könyv. Jó olvasmány, és hír­adás a mai magyar irodalom egyik kike­rülhetetlen vonulatáról. (A Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság kiadása.)

SIMOR ANDRÁS

„Kizökkent az idő…”

Justo Jorge Padrón: A pokol körei

A világhírű spanyol Justo Jorge Padrón-nál kevés kétségbeesettebb költő akad. Artúr Lundkvist azt írja róla, hogy köl­tészetében két szemlélet találkozik és olvad egybe: „az egyén válságának ta­pasztalata és a fenyegető korszaké, melyben élünk… egyidejűleg mélyed el saját életében és a világ egyre katasztrofálisabb állapotában… A körülötte le­vő poklot a költő saját magába ülteti át.” Lundkvist Goyát és Hieronymus Boscht emlegeti, a Padrón verseit kitű­nően fordító Tóth Éva, akinek a magyar kiadást köszönhetjük, a kézenfekvő dantei inspirációt idézve, finom megkü­lönböztetést is tesz: „…Dante pokla teo­lógiai, sőt irodalmi pokol, s nem tölti be a költő egész világát: van benne purgatórium és paradicsom is.” Padrónnál csak pokol van, öngyilkos planéta, vak világ, végső pontjáig érő fájdalom. A költő már abban a törekvésben sem bí­zik, amely az életet és a szavakat össze próbálja egyeztetni, hiszen a szavak hor­dozója, az ember, elkorcsosult, bűnös, elátkozott faj. Minden létező őt vádolja mint minden létező esküdt ellenségét, aki megérdemlette az összes büntetést, mit képes volt kitalálni, hiszen ő maga enmagának legmegátalkodottabb ellen­sége. Padrón saját énjében éli át a vál­ságot, ezért nevezi magát leprásnak, rothadónak egy olyan korban, amikor az ember végleg beleesett az idő csap­dájába, nincs kiút, bekövetkezőben az emberi történelem teljes lerombolása.

Tóth Éva – helyesen – Franz Kafka hősét is elődként jelöli meg, aki egy szép napon arra ébredt, hogy bogárrá változott. Mintha Padrón Gorkij híres mondatának ellenmondatát írná költé­szetében:

Minden faj engem vádol, gaztetteim listáját
zúdítja rám: Ember vagyok!

                                (A nagy szivárványhártya)

A huszadik század második felében megkeseredik minden látomás, feketévé válik minden szín. Padrón pokla hiteles pokol. Másféle, mint Kafkáé, akinél a víziók egy-egy konkrétuma mindig jelzi, hogy az ő embere a kapitalista viszo­nyok között válik bogárrá. Padrón az egész világot látja mindenestül veszen­dőnek. A hamleti mondatnak ő csak az első szavaira utal: „Kizökkent az idő…”, de már fájdalommal sem reméli, hogy a kizökkent idő helyretolható. Ám ettől a fájdalom még fájóbb lesz. Ha a világ olyan, amilyennek Padrón látja, meg­érett a pusztulásra. Hogy ne pusztuljon el, át kell alakítani. Ezt már nem Pad­rón mondja, de kétségbeesése mégis er­re biztat minket. Lehet, hogy nincs pa­radicsom, nincs purgatórium, de a po­kol köreiben nem lehet élni.

(Kráter Műhely Egyesület, 1996)

TABÁK ANDRÁS

A nacionalizmus tivornyája

(Laura Silber-Allan Littie: Jugoszlávia halála)

Az idei esztendő politikai dokumen­tumkötetei közül alighanem azé a köteté a pálma, amely Mucsi Ferenc, Stern Gá­bor és Tabák Gábor fordításában jelent meg magyarul. Laura Silber, a Financial Times balkáni tudósítója és Allan Littie, a BBC munkatársa (a nálunk is sugár­zott hatrészes tévéváltozat elkészítője) olyan könyvvel rukkolt elő, amelyet régóta várt a jugoszláviai eseményeket évek óta döbbenten és érthetetlenül fi­gyelő európai közvélemény. Könyvük világraszóló sikere (mintegy negyven országban jelent meg) részben ennek tudható be. Részben pedig annak, hogy mindketten a téma avatott szakértői, s mivel az eseményeknek mindvégig közeli tanúi voltak, az olvasó „első kéz­ből” való beszámolóban részesül. A négy fejezetre tagolt munka – miután vázolja a délszláv állam 1918-as létre­jöttének, majd 1944-45-ös újraalapításának körülményeit – sokoldalúan s ál­talában megbízható objektivitással tár­gyalja azt az 1988-89-ben kirobbant, ak­kor már orvosolhatatlan válságot, amely végül is az egykori szövetségi köztár­saság széthullásához, öt részre szakadá­sához, s a véres horvátországi és bosz­niai polgárháborúhoz vezetett. Az ese­mények pontos és alapos ismertetése éppúgy a könyv dicséretére válik, mint a jól adatolt és bőséges dokumentum­anyag. Ez utóbbi alkalmat ad a szerzők­nek arra, hogy következtetéseiket és a leszűrt tanulságokat többnyire vitatha­tatlanokká tegyék.

Többnyire, de korántsem minden esetben. A sajnálatosan rövid, sőt kurtá­nál is kurtább történelmi visszatekintés ugyanis igen nagy hiányossága a könyv­nek. Az akár Szerbiáról, akár Szlové­niáról vagy Horvátországról előadott történelmi tudnivalók annyira foghíja­sak és felületesek (néhol egy-két vaskos pontatlanság is akad), hogy még csak nem is vitára, de egyenesen mosolygás­ra késztetik az olvasót – főleg, ha tör­ténetesen magyar, akinek azért mégis­csak van némi fogalma, már csak szá­mos múltbéli közös esemény okán is, déli szomszédaink történetéről, vagy ha (horvát vonatkozásban) olvasta például Miroslav Krleža műveit. Bosznia-Hercegovina és az újabban – nem tudni, miért – ismét Montenegrónak írandó Crna Gora múltjáról pedig jószerivel semmit sem tudni meg. Mármost akár­milyen jók és árnyaltak is a munka mára és a közvetlen tegnapra vonatko­zó, leíró jellegű részei, történeti elem­zés híján, vagyis a históriai háttérnek és a múlt mélységeinek a feltárása hí­ján, bizonyos okok és eredők oly mér­tékben maradnak homályban, hogy az amúgy is ellentmondásos, gyakran az érthetetlenségig zűrzavaros események, ha egyáltalán lehetséges, még kuszáb­bakká válnak. (Hogy megint csak iro­dalmi példára hivatkozzam, a Híd a Drinán című Andrić-regényből például jobban megérthető egynémely mai boszniai esemény, mint ebből a könyv­ből, vagy Radovan Zogović költeményei jobban eligazítanak Crna Gora „dolgai­ban”, mint az a magvas történeti meg­állapítás, hogy „mindig is a legkisebb népességű balkáni ország volt, annak minden következményével együtt”.

Ám Silber és Littie könyvének mégis van egy olyan érdeme, amely munká­jukat rendkívül fontossá és – manapság legalábbis – szinte páratlanná emeli. A nacionalizmus témaköréről van szó. Aligha tudnék hirtelenében egyetlen olyan művet is megnevezni, amely ko­runknak erről az egyre félelmeteseb­ben elharapódzó tébolyáról ennyire döbbenetes tablót tárna elénk, amely az etnikai identitás politikummá formá­lásának kísérletét – indulatmentesen és szenvtelenül bár – ilyen súlyosan meg­bélyegezné. A szerzőpár az események felsorakoztatásával és az egész délszláv válság módszeres bemutatásával volta­képpen a nacionalizmus megsemmisítő erejű bírálatát végzi el, sőt valóságos vádiratát állítja össze. A különböző na­cionalizmusoknak az a féktelen és vér­gőzös tobzódása, amely lapról lapra elénk tárul, nemcsak annak a lesújtó bizonyítéka, hogy milyen könnyű is (hi­szen végső soron merő rágalom kérdé­sé) népek és nemzetiségek között en­gesztelhetetlen gyűlölködést szítani, et­nikum és etnikum közé falat emelni, ha­nem azt is, ami még tragikusabb: a „faj”, a „rög”, a „törzsök” mítosza, szin­te mindig vallásos fanatizmussal kiegé­szülve, a nacionalizmust olyan irracio­nális erővé formálja, amely minden lé­tező problémát és konfliktust eleve et­nikaivá hamisít, s ezzel részint elken­dőzi valóságos társadalmi okaikat, ré­szint – éppen ezáltal – állandósítja, kon­zerválja és megoldhatatlanná teszi őket. És ez nemcsak népekre, nemzetiségekre, kisebbségi népcsoportokra érvényes, de magára az egyes emberre is. A szerb Aksentijević tábornok személyes tragé­diája ugyanaz, mint Eszék horvát ren­dőrkapitányáé. Mindketten a saját nacionalistáikkal próbáltak szembeszállni. Amazt megbélyegezték, kiközösítették, halálba hajszolták, emezt egyszerűen fölkoncolták.

Mondhatatlanul nyomasztó és szomo­rú ez a könyv. Mert hiszen mi maradt mára abból a valóban heroikus erőfe­szítésből, amelyet Jugoszlávia népei a hitlerizmussal és a fasizmussal szemben tanúsítottak? Mi maradt a Tito hirdette szép jelszóból: „Testvériség és egység”? De persze föltehetjük azt a kérdést is, hogy mivé lett az a kommunista párt, amely – a szerzők szavaival – „lándzsát tört az el nem kötelezettség politikája mellett”, amely „szembefordulva a sztálini sémával, egyedül nyerte el a nyugati demokráciák rokonszenvét és támogatá­sát”, és olyan államot hozott létre, amely „a többi kelet-európai kommunista or­szág irigységének tárgya lett liberaliz­musával és nyugati jellegű életvitelével”?

Vajon véletlen-e, hogy e könyv olvas­tán az dereng fel bennünk, amit Lenin írt egykor? Csaknem kilencven éve azt írta, hogy a nacionalizmus a munkásmozgalom megalkuvásának a bünteté­se. (Zrínyi)

FRIDECZKY FRIGYES

Esszéigényű gondosság

Britannica Hungarica I-IV.

Az utóbbi években sorra megjelent összefoglaló munkák a lexikonok, króni­kák és enciklopédiák gazdag választékát nyújtják az érdeklődő olvasók kezébe. A megosztott magyar olvasótábor választ­hat a minden lehetséges kérdést rövi­den megválaszoló egykötetes lexikon és a tizenhat-tizennyolc kötetre tervezett, részletesebben tájékoztató könyvek között. Az utóbbiak is lehetnek inkább nemzeti jellegűek, és lehetnek tágabb világképet ígérőek. Az az olvasó, aki elvárja, hogy az Európa-centrikus szemléleten túl az egész emberi világra figyelő és minden meghatározó személyiségről, intézmény­ről, a tudomány, a technika és a művé­szet minden lényeges jelenségéről átfo­gó, alapos tájékoztatást, sőt értékelést kapjon, annak nélkülözhetetlen a Britan­nica Hungarica. Az első négy kötet há­romezer huszonnégy oldala valóban szer­teágazó kitekintésről, sokszínűségről ta­núskodik. A szócikkek jelentős része több­hasábos, esszéigényű gondosságú mun­ka, igen sokszor alaposabb, gazdagabb az idevágó szaklexikonok cikkeinél.

Szócikkei emberközeliek: a szaklexi­konok száraz műismertetése/felsorolása helyett életrajzba, tudományos, illetve művészi felkészülésbe, sikerekbe ágya­zott szakszerű beszámolót kapunk. Stí­lusa olvasmányos, nem szaktudósokhoz, s nem vájt fülű kiválasztottakhoz, elit csoportokhoz szól. Legtöbb esetben érez­ni, hogy szereti tárgyát és publikumát a szócikk írója, nem fullad bele a száraz szakzsargonba. A fordítások magyarsá­ga kifogástalan, gördülékeny. A szer­kesztés figyelmességére jellemző, hogy egyes szócikkeknél a magyar forráso­kat, utalásokat is felmutatja, például a C-vitaminnál Szent-Györgyi Albert, a dallamcsaládnál Bartók Béla és Szabol­csi Bence, orosz költőknél a műfordító, Rab Zsuzsa nevét, munkásságát.

Imponáló az irodalmi, művészeti, po­litikai, hadvezéri, államvezetői stb. szó­cikkek gazdagsága, sőt a Herbert Haag: Bibliai lexikonnal is vetélkedő bibliai té­májú leírások, bár az Ábelről, Ábrahám­ról és Dávidról készültekben akadnak vitatható részletek. Kiemelkedően szépírást olvashatunk Alvar Aaltóról, Balzacról, Baudelaire-ről, Thomas Becketről, Beethovenről, Bernini, Borromini és Bramante építészekről, Brahmsról, Giordano Brúnóról, Burnsről, Chagallról, Chopinről, Csajkovszkijról, Cvetajeváról, Dantéról, továbbá számos szí­nészről, táncosról, koreográfusról és rendezőről. A kétszázhetvenöt magyar szócikkből kiemelném az Ady Endréről, Arany Jánosról, Bartók Béláról írotta­kat; a Berzsenyi, Cukor György, Cserép­falvi, Cseres Tibor, Csokonai, Csontváry szócikk rövidségében is helytálló, a Ba­bitsról és Benedek Marcellről írottakat viszont szegényesnek tartom. Budapest­ről, s a hozzá csatlakozó budapesti in­tézményekről, helyekről szóló írások im­ponálóan gazdagok, sokrétűek – összterjedelmük a huszonkét hasábot is meg­haladja.

Akadnak (főleg angolszász nyelvterü­letről) olyan államférfiak, filozófusok, teológusok, írók, művészek, fotográfu­sok, mutatványosok, akiknél indokolat­lannak tartom ezt a bőséget. Gyakran vitáznék az arányokkal is: banditákkal, rablóbandákkal nem egy esetben hosszabban foglalkoznak, mint például Pablo Casalsszal vagy Capekkel.

Rendkívüli szépek a színes felvételek. A túl sok fekete-fehér kép egy része így is megállja a helyét, ám a természeti-, állat- és városképek, festményrepro­dukciók esetében elmaradhatatlan len­ne a szín. Az illusztrációk, a tördelő­szerkesztő figyelmessége következtében mind helyükre kerültek, kivéve a IV. kötet 139. oldalán levő cibetmacskát, illetve cibethiénát – ezek felcserélődtek. Hibák itt is akadnak. Az El amor brujo két különböző fordítása (I. 683., illetve 710. oldalán) közül egyik sem helyes. Az összes bárány- és birkaszócikk kima­radt, a Bárány és Birkás személynevek­kel együtt. A művek felsorolása nem egy alkotó- és előadóművész esetében hiányos; egyes megjegyzések tévesek, avagy bántóak, némely fordítás nem is­meri a magyar szóhasználatot. (D’Albert: Hegyek alján című operája itt Al­föld címmel szerepel.) Ám e hibák el­lenére a Britannica Hungarica kiemel­kedik az elmúlt kilencvenöt évben Ma­gyarországon megjelent lexikonok kö­zül. (Magyar Világ Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

„Mi lehetett a titka? Tán azt kell mon­danunk, a nyílt személyesség és a szi­gorú tárgyszerűség, a benső érdekelt­ség és a nemes tartózkodás, a szíves közvetlenség és a bölcs távolságtartás, az igazi lelkesültség és az okos higgadt­ság, a puritán egyszerűség és az érzelmi emelkedettség és annyi testvér ellentét­párjuk jelenléte és szép egyensúlya.” A nemrég elhunyt Keresztúry Dezsőről szólnak a sorok, amelyeket kilencvene­dik születés­napjára Németh G. Béla írt. Köszöntője az Emlékek, eszmék, emberek című esszégyűjteményében olvasható olyan írások társaságában, melyek rész­ben önéletrajzi jellegűek, mint az első fejezet két írása (önéletrajzi emlékezés és pályakép), másrészt személyes moz­zanatokat is tartalmazó, vonzódásait és elutasításait is feltáró esszék. Az „Em­berek” című fejezetben kortársairól ír, Bibó István, Veres Péter, Pándi Pál, Si­mon István, Fejtő Ferenc, Csoóri Sán­dor, Határ Győző, az idézett Keresztúry Dezső, Oltványi Ambrus egy-egy műve, vagy pályájuk jelentős állomása kap­csán. Egy kitekintés töri meg csak a magyar portrék sorát, az Orwell „Állatfarm”-járól szóló, magyar nyelvű meg­jelenése idejéből, aktuális társadalomkritikai megjegyzésekkel. A kötet kö­zépső része az eszmék jegyében fogant akadémiai előadásokat és tanulmányo­kat tartalmaz az európai műveltség és a nemzeti műveltség mibenlétéről, a nyelv- és irodalomtudomány változó vi­szonyáról, etikaelméleti és társadalom- filozófiai kérdésekről. Az esszé műfajá­nak köszönhetően lírai hangvétel, iró­nia és szatirikus megjegyzés, bölcs meg­értés és távolságtartás egyaránt meg­nyilvánul a szerző részéről az írás tár­gyával kapcsolatban, s nemcsak az em­berek, de az eszmék és a módszerek iránt is. A könyv a Magyar írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó Bibliotheca Hungarica sorozatában jelent meg.

A magát a könyvcsináló szakma nap­számosának nevező Domokos Mátyás, aki 1953-tól négy évtizeden át volt a Szépirodalmi Kiadó munkatársa, Leletmen­tés. Könyvek sorsa a „nemlétező” cenzúra korában címmel az Osiris Kiadónál ad­ta közre a Műhelytitkok című rádiós sorozatában elhangzott interjúkat. A könyvben ezeket kiegészítette azokkal a különféle írásos dokumentumokkal, amelyek az 1948-1989 közötti időszak­ban irodalmunkat és a hazai könyvki­adást irányító intézményrendszer vala­melyik hivatalában születtek. Tizennyolc kortárs magyar író egy-egy művének kiadástörténetét olvashatjuk a személyes emlékekkel átszőtt, kommentált és do­kumentált, interjúkkal megemelt, a szóban forgó művekből vett idézetekkel megerősített nonfiction-esszékben. A szerző célja az, hogy „…a romló emlé­kezet és az elveszett (eltűnt) eltüntetett dokumentumok miatt ne menjen vég­képp veszendőbe mindaz, ami nem is olyan régen még a szemünk láttára tör­tént, és írók, művek sorsát alakította.” Jékely Zoltán, Berda József, Pilinszky János, Déry Tibor, Nagy László, Szabó Pál, Galgóczi Erzsébet, s még sorolhat­nánk az ismert neveket (legtöbbjük már csak volt kortársunk), akiknek művei a bürokrácia és a bizalmatlanság hálóján akadtak fönn. Közülük sokan – az olvasóközönség meg egyáltalán – nem is tud­ták, mi történik az olykor több évig is elhúzódó megjelenés hátterében, a szo­cialista könyvkiadás és a „nemlétező” cenzúra útvesztőiben. Tanúvallomás és leletmentés e könyv, vallja a megírás szándékáról Domokos Mátyás, hiszen az irodalmi élet „közelmúltjának tényei eltűntek nyomtalanul, még mielőtt iga­zában megismerhettük volna, mi is tör­tént hát valójában. S irodalom­történet­írásunk valahogy nem mutat túl nagy hajlandóságot művészeti életünk közel­múltjának a feltárására”. Sajátos ellent­mondás ez, hiszen e kötettel, tanúként, ő is ezt teszi (s már megjelentek más dokumentumkötetek is), de hát még nagyon közeli ez a közelmúlt, kevés a kitartó filológusi szorgalom, a józan tá­volságtartás, a szigorú tárgyszerűséget és az okos higgadtságot még sokszor maga alá gyűri az indulat. Mindettől függetlenül a maga természetes mód­ján íródik a huszadik század második felének irodalomtörténete esszékben, kritikákban, tanulmányokban, doku­mentumgyűjteményekben. Majd eljön a szintetizálás ideje is.

Addig fogadjuk örömmel az olyan könyveket, mint amilyen Margócsy Ist­ván „Nagyon komoly játékok” című gyűj­teményes műve a Pesti Szalon kiadásá­ban: huszonkét szerző harminckét mű­véről tanulmányok és kritikák Balassa Pétertől Esterházyn, Garaczyn, Ottlikon, Spirón, Tandorin át Várady Sza­bolcsig. Az írások többsége alkalmi kri­tikaként született, s a kötetbe rendezés­kor sem törekedett a szerző történeti jel­legű tagolásra, hiszen szerinte „a szink­ron irodalom bármily szempontú kor­szakolása (s e korszakolás indoklása), azaz egyes áramlatok korszakos jelen­tőségének megelőlegezése a világ leg­esendőbb vállalkozásai közé sorolható.” Az utóbbi tizenöt évben született írások a magyar irodalom sokféleségét szándé­koznak bemutatni, a kötet egységes ha­tását Margócsy történeti folyamatossá­got, értéket kereső irodalomszemlélete adja, melyhez a mű iránti alázat, értő és érzékeny, mondhatni, szeretetteljes megközelítési mód párosul. Két poéti­kai tanulmány zárja a kötetet: a „Líra és a kultusz” című, a mai magyar köl­tészet vezető szerepének elvesztéséről, a másik az újabb magyar költészet két nagy poétikai tendenciájáról, a szópo­étikáról és a mondatpoétikáról szól.

„A szerző és az olvasó figyelmébe ajánlja minden írásnál a megjelenés (né­hány esetben a megírás) dátumát. Ért­hetőbbé válhat egyes esetekben a fogal­mazás óvatossága, a megállapítások, ál­lítások dokumentálására irányuló kínos igyekezet. Nem véletlenül.” – olvashatjuk A megmaradás esélyei című könyv utósza­vában. S. Benedek András tanulmányai­nak, esszéinek, kritikáinak gyűjtemé­nyét közös kiadásban adta közre a Hato­dik Síp Alapítvány és a beregszászi Mandátum Kiadó. A kötet csaknem mind­egyik, ritka művelődéstörténeti tájéko­zottságot tükröző írása a kárpátaljai ma­gyar kultúrához kapcsolódik: értékmen­tés, felmutatás, számba vétel, valamennyi a megmaradás reményében, hiszen mint néhány éve írta, az összes magyar ki­sebbségi területek közül Kárpátalja léte és fogalma a legbizonytalanabb, a legfeltételesebb. A „Negyedik nekifutás” cí­mű első fejezet írásai Kárpátalja irodal­mi hagyományait, a múltbeli magyar kultúra és művelődés fórumait veszik számba. A szülőföld, Kárpátalja műem­lékeiről, történelmi hagyományairól szól­nak a következő fejezetek írásai, s egy­úttal emlékeztetnek és számon kérnek.

A négy tanulmánykötet után négy szórakoztató regényt ajánlok az Európa Kiadó újdonságai közül. Elsőként a Goncourt-díjas Amin Maalouf libanoni származású író regényét, mely a múlt század közepén, Libanon vad, sziklás, erdős vidékén játszódik az egyiptomi-török háborúzás, az európai nagyhatal­mak mesterkedései közepette. A Taniosz sziklája című, költői szépségű regényt Pallér Éva fordította magyarra.

Hervé Bazin, a közelmúltban elhunyt, nálunk is jól ismert francia író utolsó regénye, A kilencedik napon egy belga-francia határmenti kutatóintézet dolgo­zóinak küzdelmét mutatja be egy elsza­badult vírus megfékezésére. A fordula­tos, izgalmas, etikai problémákat és a civilizáció alapkérdéseit is felvető re­gényt Nagy Péter fordításában ugyan­csak az Európa jelentette meg.

Robert Merle óriási sikerű Francia His­tóriájának kilencedik kötete, Az élet ró­zsái is Európa-újdonság, akárcsak Sólem Aléchem Marienbad című levél­regénye a monarchiabeli „boldog békeidőkből”, Hollender György fordításában. Har­minchat levél, tizenegy szerelmi üzenet és negyvenhat sürgöny fordul meg Var­só és Marienbad között, melyekből re­mek korrajz kerekedik ki a korabeli zsidóság életéről.

(emmi)