TANDORI DEZSŐ

Konkrétabb vers (mint hinnénk)

Kérdik
kérdik                                                     és                      nem értik
kérdik                                                                               nem értik
kérdik                                                                               etc., szintén tízszer
kérdik
kérdik
kérdik                                                     És: „Hát nem százszor
kérdik                                                           megmondtam?”
kérdik
kérdik
                                                                 És nem értik
                                                                      nem értik
                                                                   stb.
És mondom és mondom és mondom és mondom és rózsa.
És megértik (nem azt, hogy rózsa, hanem hogy most
már valamelyikünk tényleg menjen a búsba.)

És pici sértettséggel elmennek.
(nemtelefonálnak nemhivogatnak többénemjelentkeznek stbetc.)
És bús vagyok, tényleg bús. Eszem magam.
Én marha. De mire ne lennék az? Mi lennék más? Mit évő legyek?
És tényleg valahol bennem bolyonganak, képzeletemben, de
senki se szól hozzám. Ez hiányzik.

Ez is hús-vér Beckett. (Persze, aztán, megint mások
megint kezdik, hogy kérdik-miez-éskérdik-miezéskérdik-és…
jön élőiről, amíg meg nem halok. Sivár. De ez vár.)
Ez, ha várom, ha nem várom, vár.
Tulajdonképp nem kéne semmit tenni, egy úgyis megvan, meglesz.
„Mi van akkor Ha úgy érzed soha nem Is történt semmi?”
Még ez sincs.

Tunkolások ’96

Enyém, az vár,
tiéd, a lekvár, az vár,
ősz jött, hazajöttünk,
nyár jöttl, elmentünkl,
tunkoltuk ezt,
még jobb ha nem márok tankolták.

Y… mit kezdjek ezzel.
X… kellett volna.
Mint egy sakk-elemzés.
Az örökös sakk!
     Az örökös sakk is, van,
     akinek a paradicsom,
     van, akinek a purgatórium,
     és naná, van,
     akinek az örökös sakk a pokol.

A pokolról egy Kilandante
nevű ló jut eszembe. Utolsó napom volt ír földön,
tényleg, a legeslegutolsó napom.
Elintéztem Punchestownban a versenynapot.
Vizeltem a kátrányszagú vécében a pálya udvarán.
Görnyedtem 1-1 ír fonttal a kasszáknál.
Játszottam Finnegans Wake-et placsra.
Elég ebből a helyből. Grafitmázolmány dombok felett
ment le a nap, mintha gyerekujjakkal fogdostam
volna össze, egy nap, hogy lógtam a suliból.
Gyűrt, lekakaózott lepedő, minden. Megunt
gombfocimeccs-maradványok az asztalon.
X-szel, Y-nal játszottunk.
A kakaó maradékát nem akartam.
„Tunkold ki”. Ez megint valaki volt.
Mindig valaki, valaki, valaki.

Téved, jót akar, valamivel „jön”.

Menjünk!!!

Ha mindig valaki valamivel jön.

De hová lennénk másképp, nélküle?

Csak menjünk.

Megyek, hol.

Megyek haza Punchestownból. Legalább
ezt a szép grafitkosz-vörösnapos futamot
ellógom. Kiladante, apja Dante’s Sun, jól hangzó
esély.

Meg kéne tenni.

Öcsi, nem teszel senkit és semmit, lelépsz, mert
valahonnét leléphetsz, senkit se sértesz, éspedig
úgy, hogy nem múlhatik rajta a holnapi villanyszámla.
Egyenlő, plusz az egész ország gáz- és villanyszámla.

Messziről hullámlik a hang: Kiladante… Kiladante. Nyert
– nyert – nyert. Ez így hullámlik.

Mi közöd hozzá. Ki nem tunkolnád egy akármi semmiért.

Majd pakolsz, majd hajnalban kimész a buszhoz.

Ugyanott tartasz, mint amikor
először kellett suliba menni megint,
betegség után.
Aztán az a természetes.
Aztán egyebek. Tíz év, harmincöt, negyvenhét év.

Ír föld. Szegény Punchestown, rajta csattan
az ostor.
Ugyan, ugyan.
Csattog a
               csattog a
                              csattog a
                                             csattog a
fogad. Mész ki a hideg reggelen a buszhoz.

Nem mész már? nem mész már? nem mész már?
Valaki folyton ezt mondja.
Vagy anyád maximum nem mond semmit.
Jó, mit mondana. Maximum holnapután magad elmennél.
Két napot, egy búcsú-
futamot megnyerni kár. Külön fáradozni
kár. Az egészet: muszáj. Külön fáradozni kár; alig is lehet
már.

Nincs az, hogy

Nincs az, hogy
Az van, hogy
Nincs, hogy nincs
Van, hogy van

Volt, ami volt
Lesz, ami lesz
Csak nincsnek nincs
Csak nincsnek van, hogy nagyon is nincsnek van

Csalista műszakban
Maszekmunkaverseny
Micsoda hangverseny
Ráalszom egy versem

Alszom rá egy-versem
Ne halljak senkiről
A bili felborul
Lesz, akinek miből

Bili, rohambili
Mint a zsoké fején
Apokaliptikus
Lennél, Afroditém!

Bár meg ne érném én.
Akár ha holnap lesz, bár meg ne érném én.

Be ne dőljön

Mondom, Londonban egy
sarkot megcsókolnék,
ha éppen ott volnék.

De mire ott leszek,
kicsit fáradt leszek,
nagyon másabb leszek.

Megyek valahova.
Vagy nem akarózik
mennem épp sehova.

Ott akkor ez a fal.
Ott épp ez a sarok.
Megcsókolnám, mi baj.

Csak nem csókolom meg.
Eléggé abszurdum.
Mimet mind elhordom.

Elhordom magamat.
Mikor itt szeretek.
Igaz, hogy az a fal – – –

ezt mondja valaki – – –
„Be ne dőljön neked.”
Talán tényleg, tényleg

már nem icce retek,
icce, uccu retek,
azér csak berregek.

Senki se kell nekem:
tényleg mindenem vagy.
Semmi se kell többé:

tényleg a mindenkim.
Mindegy, avval benn, kinn.
Fő, hogy alig legyen.

Akkor elviselem.
Egy elviselt kabát
hideget, meleget

könnyen elviselek.
Nehezen viselek.
Csak magaviselet

– rajz, torna és ének,
azzal rögtön készek
a lelkes merészek.

Tehetik a jót és
tehetik a semmit,
tehetik a szépet.

Hagyhatják, tehetik,
kezük-lábuk eszik,
unják, teszik-veszik.

Hát ezt másokról.
Itt még: magamról.

            *

Ne legyen,
semmi ne legyen,
ott majd helyem talán
meglelhetem.

Non est
volentis,
neoue
currentis:
eddig
O. K.,
de istent ebből
hagyjuk ki.

            *

Nem tehetek mást,
csak mi lényegem.
Eleget teszek.
Elegem teszem.
Nagyon személytelenül, mikor
kicsit túl személyesen.

TAKÁCS TIBOR

Tatay Elemér szíve

1.

Amikor Tatát nyugdíjazták, és utoljára járt bent munkahelyén, elhatározta, hogy másként éli ezután éveit. Soha, senkinek nem mutatta, se a könyvelésen, se főnökei előtt, hogy bántja és zavarja ez a bizalmaskodó megszólítás. Éppen a szeretetet is kiérezhette volna belőle, s nem is tudta, hogy és mikor kopott le neve mögül az y-betű. Az ajtaján ez állott: Tatay Elemér főkönyvelő. Már fiatalon ráragadt ez a kedélyes megszólítás. S volt is benne valami tatás, kicsit nehezen forduló, megfontolt, pedáns ember lévén. Ruhái s nyakkendői a hivatalából alig mozduló főnököt formázták, a beosztottjaival túlzott udvariassággal beszélt, csak kért, de sose parancsolt, s mivel elsősorban nők dolgoztak a könyvelésen, ez javára vált. Figyelmessége a vállalati ünnepségeken mutatkozott meg igazán, ott, ahol oldottabbak voltak az emberek, ahol lehullott az elvtársi-kartársi álarc. Ilyenkor még kezet is csókolt a hölgyeknek, ha felkérte sorra-rendre beosztottjait, ám csak tangóra, vagy keringőre, illemből persze. A nőket távoltartotta magától, nem akart kellemetlen helyzetbe kerülni, mint elődje…

A hatvanadik évéhez közeledve, a kellő időben kérte a felmentését, mert egy napot se akart tovább dolgozni. Néki is a szokásos vágyak éltek a szívében: séták a budai hegyekben, korai fürdőzések a Lukácsban, s persze ulticsaták a barátokkal. És restanciái is voltak: soha kézbe nem vett könyvek, a diafelvételeit is végre katalogizálni akarta, s amire eddig alig ért rá, hogy végre, a kedvére nagypapa legyen.

Az utóbbi években már fel se vette a bizalmaskodó Tata megszólítást, hiszen így hívták unokái is.

– Tata, mikor leszel mindig velünk? – kérdezte Ágnes, a legelső, mindmáig legkedvesebb unokája, akit annyira szeretett, mert rég meghalt édesanyja voná­sait látta benne.

– Hamarosan – ölelte magához, s fogadta boldogan a puszikat.

– Jó lesz, ha itthon maradsz már – kedveskedett a felesége is, nem akarván, hogy még azt higgye, terhére lesz az otthonléte.

– De bevásárolni nem járok – tiltakozott előre.

– A sört, bort te hozod föl, a többi az én dolgom…

Minden el volt rendezve, jókedvűen várta utolsó munkanapját.

Ám a megváltozott világ egyszeriben elfelejtette a nyugdíjasok illő búcsúz­tatását. Behívatta a főosztályvezető úr, megrázta forrón a kezét, átadott egy vázát, még pezsgőt se bontott, ahogy az régebben szokás volt, egy pohár borral koc­cintottak, azt se mondta a főosztályvezető: a viszontlátásra. Kitelt az ideje. Ha­zamehetett. Beosztottjai ugyan pezsgővel várták, még virágot is kapott, de ez nem vigasztalta. Elvárta volna, hogy maga az igazgató mondja a köszönet szavait. S valami pénzesborítékot is csúsztassanak a zsebébe, ahogy az az elmúlt, s átkosnak nevezett világban természetes volt.

– Soha többé be nem megyek, mama – közölte feleségével.

– A nyugdíjastalálkozókra se, Elemér?

– Mit képzelsz, nem tartanak ma már nyugdíjastalálkozókat.

Szombaton délben megjelent a teljes család.

A felesége titokzatoskodott, máskor beavatta az ebéd titkaiba, most messze ívben el kellett kerülnie a konyhát. Amikor megjöttek a gyerekek, őt azonnal lefoglalta Ágneske, kártyázni kezdtek, egészen addig, amíg a fia nem hívta őket.

– Tata, Ágnes, gyertek már…

Nyílt az ajtó és előtte sorakoztak szerettei: a felesége, menye és fia. Arcukon meghatottság. Amikor zavarában eléjük állt, pukkant a pezsgő, koccintottak, a fia pohárköszöntőt mondott, néhány szót e mai nagy napról, amikor új életet kezd, mást az eddiginél…

A pezsgő hidege végigfutott benne.

Ekkor az előtte állók szétrebbentek, s a fia az íróasztalra mutatott, amin valami letakart ajándék magasodott.

– Tata drága, fogadd örömmel a család ajándékát, szórakozz vele, élvezd, meglátod, sok örömöd lesz benne…

Nem talált szavakat.

Azt se tudta, mi lehet az a hatalmas valami.

– Nézd meg, Tata – mondta a fia –, vagy mégse, csukd be a szemed, így ni, na, most nyisd ki…

Képernyő villant a szemébe először, de minek ide egy újabb tévé, jó a színes Videoton is… de aztán észrevett még valamit…

– Csak nem? – kiáltott fel…

– De bizony, ez egy szövegszerkesztő. Nézd csak, megmutatom… Látod, bekapcsolom, elég egyszerű, nem nagyon komplikált, vagyis ha nem haragszol, ez olcsó ajándék, a cégnél leértékelve vesztegették, gondoltam, örülsz majd neki…

Nem mutatta a bosszúságát.

Még jó, hogy nem mondta el a mamának, éppen ezért örült annyira a nyugdíjazásának, mert most gépesítenek mindent bent a hivatalban, s azzal riogatták, hogy meg kell tanulnia a számítógépes rendszer működését…

Mielőtt a bosszankodás az arcára ült volna, már asztalon volt az ünnepi ebéd. A torta után a fia a géphez ültette^

– Na Tata, megtanítalak mindenre! írd föl, amit mondok, jó?

Megadta magát.

2.

Mindent feljegyzett. Ám amikor este magára maradt, a felesége mintha nem látta volna rajta a kirobbanó örömöt.

– Nem örülsz, Tata?

– De – felelte színtelen hangon.

– Na, akkor mutasd meg nekem is ezt a csodagépet.

– Már kifáradtam. Nézzük inkább a tévét.

Másnap azzal lepte meg a felesége, hogy a gép billentyűire matyó térítőt varázsol.

– Ne lepje be a por – magyarázta. – Ha írni akarsz, akkor csak leveszed…

– Én, írni – nevette ki magát –, nem vagyon én író. Nem akarok vénségemre megbolondulni.

– Ha nem, hát nem… – visszakozott az asszony. – De ha a fiad eljön (ha bántani akarta, azt mondta néki: a fiad), legalább tegyél úgy, mint aki örül az ajándéknak. Megteszed? A kedvemért Tata, ugye nem haragítod magadra? Lá­tod, milyen szép ajándékkal lepett meg… Mutasd meg, hogy…

– Mama, ne oktass!

Egész nap nem szóltak egymáshoz.

Néhány nap múlva a felesége fodrászhoz ment. O meg gyűlölködve nézte a letakart gépet. Elfoglalja az íróasztalát. Igaz, már semmi, de semmi feladata nincs, nem hoz haza munkát a hivatalából. Semmire se jó már. A fürdőbe menést is tologatta, egyedül nem akart sétálni menni, az újságok hírei idegesítették, egyszer felhívta az ultitársakat, éppen nem értek rá. Tengett-lengett, szívébe költözött a félelem. Unokája csak a hétvégén jöhet el, sajnos, messze laknak, Káposztásmegyeren… Lement a Gesztenyés-kertbe, a kutyákat nézte, az öregek­kel próbált szóba elegyedni, de nehezen barátkozó létére, senki emberfiát nem talált szimpatikusnak… Feljött hát. Keresett valami harapnivalót, de végül csak vajaskenyeret evett. Leült. Nézte, nézte az íróasztalát elfoglaló szörnyet. Félt. A legszívesebben kidobta volna, hiszen ha levelet akar írni, arra van egy kis táskaírógépe, mi az isten csudájának neki ez a monstrum.

Kinyitotta a bárszekrényt, tele volt finomabbnál finomabb italokkal, de ő valójában a pálinkát szerette. Ha vendégségbe mentek s megkérdezték: mit inna, először egy pohárka pálinkára vágyott. Ritkán iszik egyedül. Ha a felesége elfárad, őt kínálja meg vermuttal, s olyankor magának is tölt egy féldeci pálinkát. Konyakkal is bőven el van látva. A flancos italok közül a Napóleon, meg az olasz brandy a kedvence, ez most a népszerű: a Riserva San Bernardo, a bernáthegyi kutya képével, amint viszi a nyakába akasztott kicsinyke hordócskát a bajbaju­tottaknak. Ott állt az italok előtt. De hosszú tétovázás után mégis a kiskőrösi baracknál maradt, ez a kedvence, ezzel kell majd a sírját meglocsolni, ha meghal egyszer. Csak egy kupicával kell majd a sírra önteni, éppen csak jelképesen.

Töltött. Ivott.

A barack illata és ereje bátorságot adott neki. Sőt, kedvet! A gépről lerántotta a takarót. Elővette az utasításokkal teli papírt, s bekapcsolta a gépet. A gép magyarul beszélt vele. Alul kiírta:

„A disc nincs készen!”

Persze, a lemez. Betett egy lemezt. S mint gyerekkorában, ha a suliban puskázott, állandóan ellenőrizte magát, mikor mit kell cselekednie.

A margót beállította még múltkor a fia.

De mielőtt írni kezdett volna, tétovázott.

Mit írjon? Miről írjon?

Na, akkor talán ezeket felírja. Hadd lássa, hogyan dolgozik ez a gép.

Napló? Katalógis a diafelvételről. Hopp, hogy mit írt? Kijavította, vissza­menve a katalógus szóhoz és az i-t átütötte u-ra! Hogy ezt is lehet? Ilyen könnyen? így ni: katalógus!

Szórakozott a billentyűkkel, folyton melléütött, s azonnal kijavította. Észre se vette, hogy fut az idő.

Mikor a felesége megjött a fodrásztól, zavarában kikapcsolta a gépet. De a térítőt elfelejtette visszatenni a billentyűkre.

– De szép lettél… – fogadta az asszonyt.

– Jól szórakoztál, Tata?

– Mivel?

– A szövegszerkesztőddel. Csak nem tagadod? Miért vetted le a térítőt? Nézegetted? Na, Tata, lesz benne örömöd?

3.

Lett. Igaz, sokára! Hónapok múltán érezte úgy, hogy kezdi kiismerni a kiismer­hetetlen gépet. Hiszen lelke van. S ráadásul beszélget vele. Magyarul. Az alsó fénycsíkban sokszor megjelenik a gép utasító szövege. Ha „kimenti” a leírtat, ezt kérdezi: „Létező név. Felül akarja írni?” S ilyenkor leüti az i-betűt, amivel azt jelzi: igen!

Szomszédjának eldicsekedett a fia ajándékával.

– Már meg ne haragudjon Tatay úr, de miféle gépet kapott a fiától? Noé korabelit? Megnézhetném? Valami özönvízelőtti lehet ez, ha még winchesteré sincs.

– Micsodája?

Erre részletes magyarázatba kezdett, hogy csak ósdi és elavult gépek írnak lemezre. Valóságos kiselőadást tartott a mai számítógépekről, amilyen például az övé.

Be is hívta, mert eddig a folyosón beszélgettek.

– Na, ezt nézze meg Tatay úr. Az enyém mindent tud.

Játszott vele. Szórakoztatta, hogy leírt valamit, s azt legalább húszféle betű­nagyságban visszaadta a képernyő.

– Kinyomtassam? Ez a betűforma tetszik? – mutatta a gép trükkjeit –, vagy inkább ez lenne a jobb?

Tatay csak ámult és menten elhatározta, meg se mutatja szövegszerkesztőjét a szomszédjának. De az átjött, becsöngetett, ő pálinkával kínálta.

A szomszédja kinevette.

– Tatay úr, a gépet nem kell kikapcsolni, látta, hogy az enyém állandóan áram alatt van, és alig fogyaszt valamit.

Alig várta, hogy egyedül maradjon.

Neki ez jutott az életből. Ezt szereti. Öreg embernek öreg gép való, meg se tudna tanulni egy másikon. Igaz, ezzel is nehezen boldogult. Néha olyan dolgok történtek vele, hogy kapkodhatta a fejét. Egyszer, valami hosszú levelet írt (mert ugyan mire használta volna eleinte?), s azt írta ki: „Kevés a memória!”

Akarta, nem akarta, áthívta a szomszédját.

– Ó, Tatay úr, a maga gépe, hogy is mondjam, nem sokra képes!

– Tudom – fogadta a hírt.

– Na, míg én az enyém hetekig, hónapokig tárolja a belétáplált szöveget, a magáé csak ennyit bír el. Mint ez az íróasztal, amiben fiókok vannak…

– Értem.

– Az íróasztala fiókjaiban géppapírt tárol. Egy-egy fiókban 20 papírt. Érti? Ha megtelik, kinyit egy másik fiókot. Érthető?

– Persze, hogy érthető.

– Ha elfogy a gép íróasztalából a 20 papír, kiírja, hogy kevés a memória. Ilyenkor a lemezkönyvtárban új címmel új rovatot kellene indítani. Mondjuk kiírja: Levél1, azután Levél2. Oké?

– Tanultam valamit.

Amikor a szomszéd elment, bejött a felesége a másik szobából s megjegyezte:

– Milyen okos ember a szomszéd úr, jó lenne szorosabb barátságot kötni vele, nem gondolod?

– Inkább okoskodó. És lenézi a gépet. Nem, nem is a gépet, engem, meg a fiamat. A hátam mögött kinevet. Aztán mire megy a magáéval? Talán jobb leveleket ír rajta? Egy fenét…

Odaült a gépe elé. Nézte. Nézte. De már felvillant benne valami nagyszerű ötlet. Arra használja a gépet, amire való.

Amire neki kell!

Majd nézhet a szomszéd úr, ha megmutatja kisvártatva, mire való egy magafajtának a szövegszerkesztő…

4.

Már úgy-ahogy ismerte a gépét, amikor elhatározta, ezentúl mindent, de min­dent a szövegszerkesztőbe ír. Először is pénztárkönyv vezetésébe kezdett, gon­dosan felírta a bevételeket, a kiadásokat. Mennyivel más itthon játszadozni a könyveléssel, mint bent, a hivatalban. S mivel ez ici-pici idejébe került, könyv­tárkatalógusba kezdett. Ez aztán kedvére való munka volt. Átrendezte a köny­vespolcait. A lexikonokkal kezdte, a regényekkel, verseskötetekkel folytatta, majd az útleírások következtek. Amikor ezekkel elkészült, a nyomtatásra ke­rült sor.

– Mama, nyomtatunk…

– Kellek még neked? – évődött a felesége.

– A nyomtatás olyan, mint a szerelem, ketten kellünk hozzá – s nevetett a mondásán. A mama kezelte a különálló nyomtatógépet, hisz ez is régifajta volt, egyedül is megbirkózott volna vele, de ehhez, ebben a korban, már nem volt türelme. Azután gondosan kijavította a hosszú í-ket, meg ő-ket, hiszen a nyomtató erre nem képes. Precízen tett el mindent, s ettől az élete értelmet nyert.

– Tudod, hogy mennyi munkám van még, mama? – újságolta örömmel s minden reggel alig várta, hogy kikapcsolhassa a tévét, miután végignézték a Nap-kelte műsorát, ám ha érdektelen dolgokról volt szó, átkapcsolt a SAT1-re, ahol Rossmayer úr mindig finomat főz: ¾ 9-kor.

– Lejönnél velem sörért és kristályvízért? – kérlelte a felesége. Nekem nagyon nehezemre esik a cipekedés. – A Krajcárosboltban a hét első három napján öt százalékkal olcsóbban adtak mindent a nyugdíjasoknak. A szakállas tulajdonossal néhányszor szóba elegyedett, ilyenkor az időjárásról, az állandó drágulásról, a sörök milyenségéről beszéltek, így aztán, a heti egy-két cipekedő nap Tata úri passziói közé tartozott.

Mikor készen lett a katalógussal, utazásai megörökítéséhez látott. Térképek­kel rakta tele íróasztalát, régi feljegyzéseit szedte elő, mikor merre járt egyedül, vagy a mamával… Kíváncsi volt, milyen az emlékezte. De ehhez a felesége emlékei is kellettek, s ketten idézték fel, merre is jártak a világban. Olyan kimutatása lett, amilyen senkinek, ismerőseik körében…

– Itt a világ, mama! – ütött a dossziéra, mikor ezt is kinyomtatták.

Megmutatta a szomszédjának, kicsit dicsekedve, hadd lássa meg, hogy merre jártak a világban…

– Nem kell azt kinyomtatni, Tatay úr… A gép mindent megőriz, éppen ez az előnye… Csak bekapcsolja, előhívja s maga előtt látja az emlékeit.

Igaza volt.

Különben is, gyorsan rájött, hogy nem a végeredmény adja az örömöt, hanem a munka. Hogy ül a gép előtt, és soha nem unja meg. Olyan ez, mint ifjúkorában a szerelem volt. Átélni az igazi!

Hát Tatay Elemér nyugdíjas főkönyvelő alaposan átélte a gép örömét. Hirtelen annyi jó jutott ki néki, annyi elfoglaltság, munka, pepecselés, hogy soha nem ér a végére. Egyik lemezt a másik után írta tele…

Ha este lefeküdt, arra gondolt, holnap mit folytat, mibe kezd! Harminc­évesen vágyak feszítették, fantasztikus szeretkezésekre gondolt, éppen olyanokra, amilyeneket később a pornófilmekben látott.

Mára megtanult keveset aludni. Ha felébredt, már képtelen volt visszaalud­ni, mint gyerek- s ifjúkorában. Nézte az órát, de nehezen cammogott az idő. Ilyenkor óvatosan felkelt, kiment a konyhába, kávét főzött, beszedte gyógyszereit, bekapcsolta íróasztali lámpáját, majd a gépet, s ugyan felébredt a felesége a mocorgásra, félálmában megkérdezte: „Mi az, már aludni se tudsz…”, amiből nem akarta kiérezni az élt, a szívén ejtett karcolást, de ő nem felelt semmit, a mama meg aludt tovább. Hangtalanra állította a gépet, s írt, megállás nélkül.

A felesége fél nyolc körül ébredt, behozta a melegszendvicset, amire oly könnyű volt rászokni. Kikapcsolta a szövegszerkesztőt, és a tévét nézték, amíg ettek és kávéztak. Azután beszélgettek, arról, hogy ki hova megy, merre indul, hogy mi legyen a mai ebéd, s hánykor ülnek asztalhoz.

Amíg a felesége szellőztetett, ő megborotválkozott, felöltözött, s visszaült a gépéhez. Napról-napra így teltek a reggelek. Olyanokká váltak, mint a gépek.

5.

Sokat olvasott. Ha elfáradt a szeme a gép előtt ülve, kicsit megpihentette. Az emlékiratokat, naplókat, levélgyűjteményeket szerette. így belelátott mások éle­tébe. Ez olyan volt, mintha bekukucskálna a nagy emberek mindennapjaiba, hálószobáiba. Illyés Gyula meg Lengyel József naplóival kezdte, Németh László fárasztotta, Sinkó Ervint is elég érdekesnek találta, Herczeg Ferencbe beleszerelmesedett, Szabó Lőrinc és felesége levelezését izgalommal olvasta… Ha nem ült gépe mellett, a közeli könyvtárban válogatta az elolvasandó könyveket.

Mi lenne, gondolta, ha ő is naplót írna. Nem, nem olyanra gondolt, amit az írók írnak, hanem valami olyanra, amit az erdélyi emlékiratírók vetettek papírra a mindennapokról… A rádió is éppen most közölte folyamatosan az ismeretlenek naplóit. Ez az! Ő is naplót ír… De ezt nem mutatja meg senkinek. Hiszen a napló attól érdekes, hogy titkokat rejt. Lehetnek neki is titkai? Miért ne lehetnének?

Az elhatározást tett követte.

– Mit írsz oly megveszekedetten? – kérdezte a felsége.

– Titkokat.

– Miféléket? Olvashatom?

– Csak a címét: Tatay Elemér titkos naplója.

– Te, csak nem nők után kujtorogsz?

Nem felelt. Erre nem lehet felelni, Mit mondhatott volna? Hogy gondolt arra, talán érdemes lenne papírra vetni (mit papírra, lemezre írni) a valaha megtörtént szerelmi históriát. Hiszen, hordoz ám szép emlékeket, viharosakat, izgalmasakat, amiket érdemes volna újraélni írás közben… De ezt hamar elve­tette, csak nem bolondul meg öregkorára? Most akar író lenni? Ugyan már. Bár igaz, ami igaz, hiszen látta a múltkor a Friderikusz-műsorban azokat a lehetetlen mai „írónőket”, akiknek kiadják a könyveit. Ilyeneket bárki tudna írni, talán még ő is…

Belevágott a naplóírásba.

Erősen részletezve napi élményeit, merre járt, mit látott, mit élt át. Nem tudta, hogy mit kellene elhagyni a leírtakból. Egykori, nemszeretem .munkahe­lyére is bement, csak úgy, véletlen látogatóba, valaki éppen névnapot ünnepelt, behívta egy pohár borra, ám ő előtte leszaladt, vett egy üveg pezsgőt és kitárultak a szívek. Ez vajon naplóba kerülhet? Hazament. Az élmény kiült az arcára.

– Na Tata, mit láttál, hol voltál, meséld csak el…

Nem mesélt semmit.

Amíg a felesége az ebédet melegítette, leült, és gyorsan megírta merre járt, mit látott, ki mit mondott… Evés közben is folyton ez járt az eszében. Újabban leszokott a sörről, helyette fröccsözik ebéd után. Felest iszik.

Vitte magával a borospoharát. Még visszaszólt.

– Ha készen leszek, elolvashatod…

– Nem mesélnéd el inkább?

– Meglátod, így érdekesebb lesz… Meglátod, mama…

És írt, rendületlenül.

Amikor elkészült, odahívta a feleségét a géphez.

– Na, ülj ide, és olvass. Látod, ha ezt a billentyűt nyomod, a szöveg felfelé megy… – mutatta a gép kezelését.

A felesége egy-két sor olvasása után abbahagyta.

– Inkább nyomtassuk ki – kérlelte. – Ez a vibrálás elrontja a szemem.

– Ha akarod.

Kinyomtatták.

A mama meg elolvasta férje élményeit.

Tata másnap sem mesélt semmit. Harmadnap se. Elment, hazajött s megírta amit látott. Minden érdekelte. Mindent fontosnak tartott. A fiának is a naplóját mutatta, beszéd helyett.

A mama panaszkodott.

– Képzeljétek, teljesen megbolondult. Nem beszél, ül a gépe előtt és ír. Reggeltől estig. Fiam, mit tettél apáddal? Mit tettél?

Mindezt hallotta, mert éppen az ajtóban állt.

Este, amikor kettesben voltak, azt mondta feleségének.

– Te mama, ha akarod megtanítalak a szövegszerkesztő kezelésére.

– Engem? – nézte a férjét tágranyílt szemmel. – Aztán miért?

– Beoszthatnánk a napot. Ha nem vagyok itthon, te is írhatnál.

– Én? Ha bolond lennék. Nem elég baj, hogy teljesen megváltoztál, hogy nem szólsz semmit, nem beszélsz, nem udvarolsz, nem kedveskedsz… Mit szólnál hozzá, ha elmennék a doktor úrhoz.

– Minek?

– Megnézne… úgy gondolom, pihenned kellene. Elmehetnénk újra üdülni. Van annyi pénzünk…

– Nem lehet, mama.

– Miért nem?

– Mert ez a nehéz gép szállíthatatlan. Én meg szeretnék ott is írni… Nem .mozdulok a gépem mellől…

Az asszony másnap orvoshoz ment, ugyanis fogyóban volt a gyógyszere. Hívta a Tatát is. De nem ment vele. Leült a szövegszerkesztő elé és írt.

6.

A családorvos kijött, megvizsgálta, hümmögött, beszélgetett vele és aztán felírt néhány gyógyszert, de megnyugtatta: nincs semmi baja.

– Sok séta a hegyekben – mosolygott ez ma a leghatásosabb s legjobb gyógyszer, higgyen nekem, Tatay úr. És pénzbe se kerül.

Alig várta, hogy az orvos, ez a szimpatikus, negyvenes úr, befejezze a vizsgálatot.

– Megkínálhatom valami finomsággal? Kitűnő pálinkám van… Nem büdös, nem élesztőízű… Kiskőrösi!

– Sajnos – szabadkozott –, ha megérzik a betegek, hogy ivott a doktor bácsi – s nevetett a titulushoz –, oda a becsület.

– Akkor ezt nézze meg – vitte a szövegszerkesztőhöz –, ez nem árt meg…

Bekapcsolta a gépet, s olyan szenvedéllyel mutatta, mintha ezt kellene megvizsgálni, és nem őt.

– Tudja, féltékeny rá a feleségem. Nem panaszkodott? Megcsalom vele, állandóan.. O fekszik az ágyban, talán vár engem, de én ezt… s olyan szót mondott ki hangosan, amit eddig, jólneveltsége miatt, még társaságban nem vett a szájára.

– Szereti?

– Kit kérem? A gépet? A feleségem? Most ő a feleségem – kuncogott vidáman – még neve is van: Rozika. Olyan jó vele beszélgetnem! Meghallgat. Ritkán kérdez. Nem felesel. S én elmondok neki mindent. Ügy ám. Hatalmas lelke van. Befogadó. S el nem árulja titkaimat.

Az orvos, ugyan már menni készült, de leült.

– Tudja mit, Tatay úr, valami könnyű konyakja nincs? Sajnos, a gyomrom nem bírja a pálinkát. Egy pohárka most mégis jól esne.

– Maga az én emberem, doktor úr.

Töltött. Ittak.

– Hallgatom – nézett szemébe az orvos…

– Miről beszéljek?

– Hát, mondja tovább ezt a szerelmi vallomást. Nagyon érdekes, amit eddig hallottam. Mondja csak… Szívesen hallgatom.

– Sajnos, a családban nem értik meg a szenvedélyemet. Se a felségem, se a fiam, talán csak Ágneske, az unokám. Ő az ölembe jön, s azt mondja: „Tata, én is írok a gépeden…” S együtt kopogtatunk, néha fél órákon át. A gyerek nagyon hamar kiismeri a gépet. Tudom a választ, elgépiesedik a világ. De amikor annyi gyönyörűséget tartogat. Tudja, most mire spórolok? Ágneskének hamarosan olyan számítógépet veszek, ami tele van játékkal. A múltkor áthívott a szomszéd úr, nem tudom, ismeri-e, nahát, az ő gépe is tele van játékkal. Nagyon időrabló szórakozás… de ha az unokám ilyet szeretne, legyen meg a kívánsága. Én meg csak jegyzetelek, könyvelek, kimutatásokat készítek mindenről. Jól van – nevetett –, ez is játék, tudom én ezt, az öregedő ember játéka, mint amilyen én is vagyok.

– Már hogy lenne öreg – dicsérte az orvos –, jó karban levő hatvanas. Nem így hirdetik magukat a hasonló korú, egyedül maradt férfiak az újságokban?

– Még egyszer meg nem nősülnék – tiltakozott Tata. – Nekem ez a min­denem, ez a szövegszerkesztő. Tudja, hogy irigylem az írókat? Ha valami fáj, hát ez: én már nem lehetek író. Pedig milyen könnyű nekik az élet. írnak, csak írnak, aztán kiadják, megjelentetik, s még pénzt is kapnak érte… De sebaj, én nem irodalmat írok, doktor úr, én beszélgetésre használom a gépet. Tudja, a hivatalban sose mertem megszólalni. Folyton lepisszentettek, mert én pártonkívüli voltam, s örültem, ha meghúzhattam magam. Azt mondták, te a számokkal törődj, Tata… De most…,

– Mennem kell – állt fel az orvos. – Örülök a kitárulkozásának – búcsúzott.

– Jaj, nekem is olyan jó volt a doktor úrral beszélgetni. Máskor is szakítana rám időt? Eljönne? Esetleg meghallgatná, amiket írok? Vagy nyomtassam ki? Mit tanácsol, uram?

Kezeltek.

Tata magára maradt.

A szövegszerkesztőhöz ült. Azonnal megírta az előbbi beszélgetést. Nem érdekelte, hogy a felesége mit pusmog odakint az előszobában a doktor úrral.

Mikor bejött az asszony, ragyogó arccal fogadta.

– Ezt aztán a családorvos, drágám. Finom ember. Megértett. Vele aztán lehet beszélgetni.

– Akkor hallgass is rá. Azt mondta: sétálnod kell. Menj le, és váltsd ki a gyógyszereket. j

– Nyomtassuk ki előbb, amit írtam. Segíts, mama…

– Nem. S ezentúl minden délelőtt felmégy busszal a Normafához, a kötelező két órai sétára. Megértetted?

Amikor Tata nagynehezen elindult a patikába, az asszony tárcsázott.

– Te vagy az, fiam? – sírta a telefonba. – Rettenetes baj van! A családorvos úr most ment el… A Tata… édesapád…

– Mi van Tatával?

– Beteg!

– Mi a baja?

– Érelmeszesedés… vagy valami ilyesmi. A fejében a baj… Az orvos azt mond­ta: a gép, az hozta rá a bajt, s azt tette tönkre! Jaj, kisfiam, miért is hoztad ide azt a rettenetes gépet. Megőrjítette! Belebolondult. Hát kellett ez nekünk, kisfiam?

7.

Három hónap múlva már el is temették Tatay Elemért. A kórházban nem akart bentmaradni, folyton a szövegszerkesztője után sóvárgott. Hiába persze, s ettől megmakacsolta magát. A fal felé fordult, mintha nem érdekelné a külvilág.

A látogatóival nem törődött. Behunyta a szemét.

Egyszer délelőtt szaladt fel a fia. Egyedül.

Közelhúzta magához.

A fülébe suttogta, hogy a betegtársak semmit se halljanak.

– Már nagyon vártalak. Csak terád merem bízni a titkomat. Majd menj el, ha meghalok, menj el a géphez és vallasd ki. Minden elmesél neked. Keresd meg a végrendeletemet. Nem tudom, érvényes-e? Nem tudom, mit szól hozzá édesanyád. Nyomtassátok ki. Azt akarom, igen, azt akarom, hogy tartsátok tiszteletben a végakaratomat… Hamvasszatok el! Szórjátok szét poraimat. Ebben semmi kegyetlenség sincs. Tudod ugye, mennyire gyűlöltem a zokogó temeté­seket. Engem senki ne sirasson! Megértetted?

A szóróparcellánál felsorakozott az a néhány ember, aki szerette, tisztelte, be­csülte. A vállalatot nem értesítették. Ez is benne volt a testamentumában. De eljött a szomszéd úr, aki felajánlotta, ha nem tudják eladni ezt az ócska gépet, ő átveszi.

Megszólalt a gyászzene.

A vízsugarak szerteröpítették azt a néhány maroknyi port, ami Tatay Ele­mérből megmaradt.

Csak a fia vette észre, hogy valami fémesen megcsillant a vízsugarak között. Amikor végetért a szertartás, megkereste.

Egy picinyke chip volt. Hogy honnan került ide? Csak nem…? – döbbent meg. Odébb meg egy picinyke csavart talált.

Zsebretette mindkettőt.

Mintha ez lett volna Tatay Elemér szíve.

CSEPELI SZABÓ BÉLA

Egy vén cseresznyefához

Édes barátom,
                        fölém hajló, vén cseresznyefám,
te sem vagy már mai gyerek!
                        Lám, te is hatvanhat éve már,
hogy itt élsz, itt állsz e tájban,
                        s mélybe eresztve gyökereidet
a jó hevesi földbe,
                        holt após-apám megrepedezett
két bölcs kezéből óriássá nőve,
                        ma is válladon tartod az eget,
                        törékeny kis tanyánk felett,
bár jól tudom és érzem én,
                        hogy a te kemény hatvanhat éved
nagyobb idő a cseresznyefák között,
                        mint az én tüskéktől megtépett,
hetvenhét emberi évem,
                        embertelen világunk erdejében,
így hát fejet hajtok előtted,
                        s érezve hajlíthatatlan törzsed
és hatalmas lombod belém áradó erejét,
                        megköszönöm néked termékeny
szép szerelmedet a földdel,
                        s azt, hogy dacolva az Idővel,
ma is megtermed pirosra érlelt
                        jóízű, ropogós gyümölcseidet,
s meg-megédesítve keserű szánkat,
                        nap mint nap elhiteted velem,
                        hogy ebben a tiszta esőkben
és józan szelekben
                        meg-megfürdő és meg-megújuló
kis faluszéli kertben is
                        meglelhetem és megteremthetem
azt az égi és földi csodát,
                        amit a kavargó, lármás nagyvilág
                        kegyetlenül összetört bennem:
A CSENDET,
                        és azt az Éneket, azt a Zenét,
azt a Harmóniát,
                        ami a madarak parányi csőrén
felcseng,
                        ha dúsan termő vén ágaidat
bearanyozza a nyárhajnali fény,
                        és a kék-arany alkonyi égen
                        árnyékba merülő kései Nap…

                        Heves-Bemáthegy, 1996

Égi határszemlén

(Éjhajnali álom)

Szegény apám…
                        Egy-egy lidérces éjszakán,
ha az Égi Úr határszemlére indul,
                        fényes csillagszekere bakján,
hatalmas árnyéklova mögött kuporogva,
                        gyakorta látom – hallom Őt,
amint villámgyeplőjét visszafogva,
                        bóbiskoló Urát szólítgatja:
                        – Ó, nézd Uram, ott messze lent,
a Nap előtt,
                        az a parányi aranybarna rög,
                        egykori kis bölcsőhazám, a Föld,
mintha S.O.S.-jeleket küldene feléd.
                        Valami baj van odalent Uram?
Ugyan fiam…
                        Ez a sok-sok aprócska fény,
csupán az emberi lét
                        rajongó, gyermeki üdvözletét
villogtatja felém, –
                        dünnyögte álmaiból felriadva,
                        egy kicsit bizonytalanul az Úr,
majd hátradőlve,
                        hunyorogva nézte a Napot,
                        s futó pillantást vetve a Földre,
tűnődve elgondolkozott,
                        s elkomorodva, már nem teljesen
elégedetten,
                        folytatta útját a végtelenben,
                        a Tejút szikrázó kövei fölött,
míg el nem nyelte Őt,
                        s vele szegény apámat is,
                        az Androméda-köd…

CSENGERI HAJDÚ SÁNDOR

Dézsma János kincse

Az Alföld egy távoli falujában, ott, ahol a homokbuckákat tengersík vidék váltja fel, élt egyszer egy házaspár: Dézsma János és a felesége. János világéletében szerette ,a pénzt. Gyűjtötte is, ha csak szerét tehette, nem sajnálta rá sem az idejét, sem az erejét, de még talán az egészségét sem. Az italt leszámítva – mert azért őkelme azt nem vetette meg –, nem is adott ki soha feleslegesen egyetlen huncut garast sem.

A pénzcsináláshoz már siheder legénykorától valahogy különös érzéke volt. .Amint sikerült összekuporgatnia egy kis pénzmagot, mindig kisütötte, hogy lehet gyorsan és jól fiadztatni. Rejtély, honnét ismerhette távoli települések, idegen vármegyék állatvásárainak napi árait, de ismerte, és azok ismeretében vágott neki a baromvásárlásoknak cimboráival, s gyakran akár három vármegyén is keresz­tülgyalogoltak a tinókkal a haszon reményében. Miközben az állatokat, ha kellett éjjel-nappal hajtották, éjszaka nem egyszer előfordult, hogy Dézsma Jánosnak már leragadt a szeme. Ilyenkor úgy segített magán, hogy megmarkolta a leghátul bandukoló tinó farkát, és abba kapaszkodva, félig ébren, félig alva baktatott a jószág után. Amikor aztán sikerült a marhákon jóáron túladni, bármennyire sajnálta a pénzt költeni, mégsem volt szíve egy kis italt megtagadni magától.

Ahogy teltek az évek, úgy gyűlt-gyarapodott a pénze. Ezen még az sem változtatott, hogy időközben megnősült. Nem olyan fából faragták ugyanis, hogy az asszonyt elkényeztette volna, és különösen nem pénz dolgában. Nem adott neki egy árva fityinget sem, de azt sem engedte meg soha, hogy az asszony az ő pénzügyeibe belelásson.

Julcsa, főleg kezdetben, gyakran kérlelte. – Jani, majd nekem egy kis pénzt, legalább annyit, hogy a házhoz a legszükségesebbeket megvehessem.

– Te itthon vagy állandóan, így hát van hozzá időd, hogy csinálj magadnak pénzt, és ne az enyémet akard.

Csakhogy az asszonyi pénzcsinálás nem volt könnyű feladat, mert a házkö­rüli termékek és az aprójószág akkoriban sem hoztak sokat. A helyi piacon túlkínálat volt, a városba eljutni meg időbe és pénzbe került, s Julcsának ez nem állt módjában.

Fiatal korában szeretett volna szépen öltözni, meg úgy általában adni ma­gára, ahogyan a női ösztöne súgta. Dézsma János mellett azonban e tekintetben is minden kísérlete sikertelen maradt. Eleinte ugyan nehezen, de aztán mégis beletörődött a sorsába, amelyet szülei sugallatára isteni elrendelésnek tekintett, így hát rendkívüli egyszerűségben élte az életét, pedig bánatára gyermekük sem volt, ennélfogva arra sem kellett áldozni.

A háborús években Dézsma felhagyott a kupeckedéssel, de ettől az asszony sorsa még nehezebbre fordult, hiszen amíg az ura nem volt otthon, nem kellett naponta kiszolgálni és hallgatni az újabb és újabb parancsait. No, meg aztán a sok kóborlás során Dézsma János úgy elszokott a munkától, hogy amióta otthon maradt, többé már hajlandóságot se mutatott rá. A mezőn ugyan – ahol az asszony hozományaként volt néhány holdjuk – a nagyobb munkák egy részét elvégezte – a szántás meg a tengeri húzatás őrá várt és aratáskor a kaszálás is –, mindezekkel azonban a maga részét le is tudta. A kapálásban, a répaegyelésben és egyéb szezonmunkákban semmi részt nem vállalt. Csinálja csak azt az asszony! Hiszen ő egy beteg ember, gyötri a köszvény, meg aztán még fullad is.

Amíg Julcsa a mezőt járta, hogy a soros munkákat elvégezze, Dézsma János többnyire otthon maradt és kölcsönöket adott ismerős körökben. Az uzsoraka­matból busás hasznot zsebelt be. Alkalmanként azonban akadtak, akik rászedték, s közülük néhány örökre adósa maradt, de hát ez volt a dolog kockázata.

Dézsma János a világháborút is csaknem megúszta. 1944-ben ugyan mintegy utolsó seprésként, a póttartalékosok között őt is behívták, ám megint csak sze­rencséje volt. Puska helyett lapátot nyomtak a kezébe, és néhány faluval odébb bunkert meg tankcsapdát kellett ásnia. Ez az elfoglaltság sehogyan sem tetszett neki. Egy éjszaka, a rájuk felügyelő csendőröket kijátszva, négy társával kereket oldott.

Aztán jött a háború utáni nagy infláció, és a példátlan pénzromlás a sok éven át gyűjtött és harácsolt tőkéjét elolvasztotta. Mire észbekapott, már alig tudott venni valamit a pénzéért. Emiatt rá is ült a bánat a lelkére, de úgy, hogy szinte belebetegedett. Járt-kelt, mint a holdkóros, de amikor megjelent a forint, mintha Dézsma Jánost kicserélték volna. Újra a régi lett és újra elkezdte a pénz gyűjtését, sőt talán még nagyobb elszántsággal, mint korábban. A pénz egyelőre csak nehezen gyarapodott, de ami kis haszon pénz formájában bekerült a házhoz, az kizárólag őhozzá vándorolt. Az asszony, ha akarta, hogy legalább kevéske pénzecskéje neki is legyen, lopnia kellett a sajátját, mert az urának a zsebe úgy nyelt el minden fillért, mint száraz homok a vizet.

Egy napon Dézsma Jánosék felé is megkezdődött a téesz szervezése. Agitá­torok érkeztek, de nem volt azok között egyetlen igazi földesztergályos sem. Nem is mentek a parasztokkal semmire. Dézsma János örült, hogy a falu nem vállalta a téeszbe a belépést. Aztán megvoltak valahogy. Egyik évben megdicsérték a gazdálkodását, az asszony szorgalmának köszönhetően még mintagazdaságnak is kikiáltották, a másik évben viszont leseperték a padlásról az utolsó szem terményt is, sőt a tisztaszobából még a bútort is elvitték.

Az 1950-es évek végén a téesz-szervezés megint új lendületet vett. A szer­vezők Dézsma Jánosnak sem hagytak nyugtot. Ameddig csak tudta, húzta-halasztotta a dolgot, de amikor a szomszédok már sorra mind beléptek, nagy keser­vesen ő is aláírt. Az asszonynak azonban megtiltotta a belépést.

–- Asszonyt nem viszünk a közösbe, olyan isten nincs! Abban már nem közösködünk – mondta a szervezőknek. Julcsa nénire meg már jó előre rápa­rancsolt, hogy meg se merjen mukkanni, ha jönnek azok a nadrágos agitátorok.

Pedig az asszony szívesen belépett volna a téeszbe, mert úgy gondolta, hogy ott legalább nem kell egyedül dolgoznia, mint otthon. János fenyegetése miatt azonban a világért sem mert volna jelentkezni.

A nagy szervezés befejezése után egy szép napon Dézsma Jánost figyelmez­tették, hogy a téeszbe nem elég belépni, ott dolgozni is kell ám. Erre végképp nem volt kapható. Elküldte hát inkább maga helyett az asszonyt. Azzal, hogy Dézsma János helyett a felesége járt el dolgozni és az ura nevén szorgalmasan gyűjtötte a teljesített munkaegységeket, senki sem törődött. Megszokták így, de különben is, a létszám megvolt. Egyébként a közös még jól is járt, mert Julcsa néni szeretett dolgozni, míg Dézsma János munkájával nem sokra mentek volna.

Az apró termetű asszony hol a téesz dohányültetvényében, hol a répaföldön, hol meg a káposztásban serénykedett. Mindig ott volt, ahol kellett. Munka után meg szaladt haza, hogy enni adjon az urának, meg a sok éhes jószágnak, mert Dézsma János törődésétől akár mind felfordulhatott volna az éhségtől. Napjait leginkább csak az ácsorgás, az alkalmi kártyapartik, meg az egyéb semmittevések töltötték ki. Nem csoda, hogy az asszony, aki határból többnyire holtfáradtan került haza, unta az ura mihasznaságát, és az asszonyi nyelv fegyverével próbált ágálni ellene: – Ha egész nap csak itthon koptatod a fenekeden a nadrágot, legalább tarts rendet a ház körül, és lásd el a jószágot.

– Magad is tudhatnád, mennyi nyavalyám van. Nem kívánhatod tőlem, hogy nehéz munkát vállaljak, de azt sem, hogy felcsapjak itthon asszonynak.

Julcsa néni tűréshez szokott lelke, ha nehezen is, még ezt is elviselte. De volt valami, ami nemcsak a lelkét, de apránként az egészségét is kikezdte.

Az történt ugyanis, hogy Dézsma János, asszonya sokévi munkája révén nyugellátáshoz jutott, Julcsa néni azonban hiába érte el a nyugdíjkorhatárt, nem lehetett nyugdíjas. Nem volt téesztag, s a szövetkezet alkalmazásában sem állt, vagyis a saját nevén soha, egyetlen napot sem dolgozott. Végül munkaviszony hiányában, idős korára mindössze párszáz forint járadékot kapott. Bánatát csak növelte, hogy Dézsma János soha, egyetlen percig sem érezte, hogy valahol hiba történt volna. Ahogy megkapta a nyugdíjat, utolsó fillérig zsebrevágta. Felesége hiába kérlelte, nem kapott belőle.

– Mit képzelsz, Julcsa? Az én pénzemből akarsz költekezni? Oszd be a sajátodat.

Julcsa nénit egyre jobban gyötörte az örökös pénzszűke. A háztartást csak úgy tudta ellátni, hogy aprójószágot nevelt, meg a szomszédokba is eljárt alkalmi munkára. Szerencséjére, a téesztől rengeteg, jó háztáji tengerit kaptak, így volt mit etetni az állataival, sőt ha nagyon megszorult, még el is adott belőle. Persze csak lopva, hogy János meg ne tudja.

Miközben Dézsma János feje alatt gyűltek a bankók, Julcsa néni cipelte a gondokat, meg a sok igazságtalanság miatt érzett szomorúságot. A szaporodó évek és az észrevétlenül beleköltözött kór amúgy is kikezdték már az egészségét, végül ágynak esett.

Dézsma János kezdetben hallani sem akart róla, hogy az orvos betegye a lábát a házukba. Aztán egy idő után, amikor látta, hogy az asszony hiába fekszik, csak nem javul, sőt inkább romlik az állapota, végül mégis elment és elhívta a doktort.

– Előbb kellett volna szólnia, Dézsma bácsi. Én itt már mást nem tehetek, mint beutalom a kórházba. Ott talán még segíthetnek rajta – jelentette ki a doktor, különös nyomatékkal.

Julcsa nénit aznap elvitte a mentő, de segíteni már a kórházban sem tudtak rajta. Két hónapig viaskodott még a konok betegséggel, de a sok szenvedés is hiábavalónak bizonyult. Az volt az utolsó kívánsága, hogy a bársonykosztümjében és a jegykendőjével temessék el.

Akkor egyszer kivételesen Dézsma János is megrendült. Bezzeg áldozott volna már orvosokra, patikára is! Milyen boldog lett volna Julcsa néni, ha láthatja az örege megindultságát!

És amit Dézsma János nem adott meg feleségének az életben, azt megadta a maga módján a halála után. Elsőosztályú temetést rendelt neki. Hadd lássa meg a világ, hogy ő megbecsüli a feleségét holtában is!

Teltek-múltak az esztendők. Dézsma János, aki élte a maga kényelmes életét a porban és koszban, hiszen seprűt havonta is alig vett a kezébe, minden árváltozást rendkívüli érdeklődéssel figyelt. Megállapította, hogy már megint romlik a pénz. A világért sem szerette volna, ha még egyszer elvész az összekuporgatott vagyonkája. Hetekig morfondírozott, mit tegyen, hogy kivédje az inflációt. Végül úgy döntött, hogy a pénzét aranyba fekteti. Szép lassan, a feketepiacon fel is vásárolta az aranyat. Csakhogy most meg állandóan attól rettegett, hogy egyszer kirabolják, hiszen lépten-nyomon mást sem hallott, mint az egyre szaporodó betörések hírét.

Addig töprengett, míg az a bizarr ötlete nem támadt, hogy gondosan elké­szített, vízhatlan csomagban, kiviszi a temetőbe a kincsét, és az asszony sírhal­mában rejti el. Hadd vigyázzon rá az asszony, hiszen életében úgy se volt rá módja, hogy ennyi aranyban gyönyörködhessék!

Egy késő délutánon, miután előzőleg jól felöntött a garatra – amit egy idő óta gyakran megtett – kiment a temetőbe, és jó mélyre leásva, az asszony sírjában elrejtette a nejlonba csomagolt fémkazettát.

Néhány hétig nem is történt semmi különösebb. Dézsma János már nyugodtabban ment el hazulról, és naponta több órát is a kocsmában ütött agyon. Jószerével már szinte csak száraz koszton élt, meg hozzá fröccsön. Ahogy teltek a hónapok, egy idő után kezdett megint nyugtalan lenni. Nem bírt beletörődni, hogy az ő vagyonkája, a kincse nincs a közelében. Szerette volna naponta elő­szedni, számba venni, gyönyörködni benne. Az aranytól távol szegényembernek érezte magát, márpedig ő világéletében rátarti fajta volt.

Egyre nyugtalanabb lett, már éjszaka is csak az aranyai foglalkoztatták. Egyik éjjel különös álma volt. Megvadult szarkák csapata támadt rá. Hiába hadakozott ellenük, nem bírt velük. Ha százat lecsapott, újabb száz került elő a helyükre és szüntelenül támadták. Mindenáron a szemét akarták kivájni. Kegyetlenül meg­harcolt velük, mire holtfáradtan felébredt. Alig várta a reggelt, már indult is a temetőbe. Úgy érezte, álma figyelmeztetés volt. Az lesz a legjobb, ha az aranyait magához veszi. A pénze is megvolt mindig a feje alatt, meg a gelebében, majd az aranyának is csinál ő helyet.

Csakhogy nagy zaklatottságában nem vitt magával a temetőbe szerszámot. De úgy gondolta, előkaparja ő a csomagot egy fadarabbal is. Idegesen turkálta a sírhantot, de hiába. Az elrejtett kincs nem került elő. Ellopta valaki! – gondolta rémülten, s hirtelenében azt sem tudta, mit tegyen.

Előbb arra gondolt, bemegy a rendőrségre és az őrsön feljelentést tesz ismeretlen tettes ellen, de ezt rögtön el is vetette. Mit mondjon neki? Miért tartotta az aranyat a temetőben? Rendőröknek magyarázkodjon?

Sokáig morfondírozott, míg arra nem jutott, hogy a legokosabban teszi, ha most hazamegy, magához veszi a kis kapircs kapát, meg a gereblyét, és még egyszer megpróbálja kiásni az elrejtett csomagot.

Dél körül járt az idő, mire kiért a temetőbe. A holtak birodalmában épp szünetelt az amúgy is gyér forgalom. Zavartalanul kapirgálhatott a sírhanton, senkinek sem tűnt fel. Felragyogott az arca, amikor a kis kapa egyszercsak ki­fordította a sírhant homokjából a nejlonzacskóba csavart dobozt.

Dézsma János boldogan szorította magához a kincsét, amelyre halott asszo­nya oly hűségesen vigyázott.

TABÁK MIKLÓS PÉTER

Szabad akarat

Tóbiás kutya békésen szunyókál
a hűsítő előszobakövön,
míg tart a meleg.
Aztán fölmászik a pokrócra,
tappancsai alá fog egy labdát,
és újra elszenderül.
Vajon ha előszoba helyett
kezdettől fogva csak pokróca lenne,
akkor szomorúbb volna?

FUCHS KATALIN

Rossz szokás

Kölökkorom óta
utálom a mentolízt a számban
elalvás előtt
ezért sosem mosok
este fogat
mindig rossz alvó voltam
s most már csak az altató
égeti szűkre a szemem
de így is pocsék az éjszaka
reggel káromkodom
mert elaludtam – az altató –
tizenegy óra megint
miért nem lehet ezt
normálisan csinálni
miért felejtem
a közértben a vajat
mikor előre tudom
hogy ott fogom felejteni
miért hagyom égve a villanyt
ha majd egyszer
úgysem tudom kifizetni
miért hívlak föl
harmadszor a héten
hogy megkérdezd: hogy vagyok
miért fekszem le újra
ugyanabba az ágyba
ahol számvetést csinálva
sorra veszem a napot
míg az altató
szűkre égeti a szemem
s félálomban a kisvillanyt
égve felejtve vágyom a holnapot
melyhez mégis úgy ragaszkodom
mint szarás után a kézöblítéshez.

ROZSNYAI ERVIN

Hadd jöjjön

Hadd jöjjön,
csak ne úgy rúgjon odébb, mint
kavicsot a bakancs-orr,
legyen inkább vízjel, a valódiság bizonylata,
pecsét arra a kevésre, amit érdemes talán
hitelesként elkülöníteni a tűzrevalótól.

Csak annak nyit

Szél ujja futkosott a hárfán,
esők húrja, holdak, napok
sugara pendült meg, ha játszván,
szőtt álmainkból dallamot.

De hárfa nincs már, a szivárvány
íve megroppant, s most törött
nyakkal csüng, mint macska a spárgán,
mit rácsomózott egy kölyök,

s ahol ejtőző jambusokban
fürödtek fénytestű zenék,
áttetsző kék vizekbe csobban
csatornaszenny, bűzlő szemét.

A jelen vádol, mint a bűnjel,
mert a jövő nincsen jelen.
Ki csillagot az égre tűz fel,
csak annak nyit a szerelem.

SOÓS MAGDA

A kékpizsamás kisfiú

Vera a térdeit felhúzva kuporog a fekete-arany berakásos bőrpuffon. Az ablakon át az El Biar-negyed villáira s a kertek kócos fejű pálmafáira lát. A vizuális élmény is érdekli, természetesen minden érdekli itt, de most leginkább a tömzsi, kerek fejű és nyílt arcú Janovszky doktor izgatja. Pontosan úgy, ahogyan a múlt héten a constantine-i városfejlesztő mérnök izgatta, meg a medeai vízkutató.

Csakhogy eddig egyikük sem mondta azt, amit vártam… azt a bizonyos titkos szót… a küldetésről, az emberiségről vagy mi a csudáról, amiért idejöttek dolgozni az isten háta mögé. Talán Janovszky doktor – gondolja reménykedően.

Janovszky reggel érte ment az Hôtel d’Angleterre-be, s Vera most veszi észre, hogy jegyzetfüzete a kocsiban maradt. Nem baj – villan át benne –, legalább nem feszélyezem, és elmondja azt a valamit, azt a legfontosabbat.

S hogy odaadóbban figyelhesse, amit hallani fog a belső emberi törekvések­ről, szolgálatról vagy miről, otthagyja a kényelmetlen bőrpuffot és a berber kéziszőttes szőnyeggel borított pamlagra telepszik át.

Janovszky doktor elemében van, mindent lerámol a polcról és közszemlére tesz.

– Nézze, ezeket gyűjtöttem – mondja. Az egyik skatulyában több száz ten­gerparti kavics meg kagylóhéj csillog, szépen osztályozva, rendszerezve, színek, formák, fajták szerint. Hogy mire valók a tengerparti kagylók meg kavicsok? Az öröm maga a gyűjtögetés, s értelmetlen dolog megkérdezni, hogy „mi az értel­me?” – Most pedig lapozza át ezt az albumot. De csak akkor, ha jók az idegei – figyelmezteti oly gyöngéden, mint egy panoptikumos bódé előtt a vásári kikiáltó: „Tessék, tessék, hölgyeim és uraim! Gyöngébb idegzetűeknek és gyerekeknek nem ajánljuk…”

Tudniillik ezek az itteni esetei, maga készítette róluk a fényképeket. íme, egy besoldtályogos asszony. Hogy mi a besoldtályog? Amikor a genny leszáll a nyaki régióba, ezt a lehetőséget például csak könyvekből ismerte, nálunk otthon ilyesmi nem fordul elő, egyszerűen nem juthatnak odáig a dolgok, hogy ilyesmi megtörténjék. No igen, ez az érdekes éppen, hogy itt odáig jutnak a dolgok. így kerül eléje az absztrakt tananyag – mint valóság. Nézze csak, ez is fura műsor­szám: ozéna nevű kór, az orrnyálkahártya fogja magát és elsorvad, sőt az orrcsont is vele együtt… na, aztán az illetőnek olyan szaga lesz, hogy az ember nem marad meg a közelében. De pár éve kidolgozták az ozéna műtéti eljárását, természetesen algériai plasztikai sebészek, ő meg elsajátította a metódust, és már tízet operált. Itt látható mind a tíz fej, vagdalás előtt és után. Ugye, hogy remek? Hanem a legtöbb munka: a radikális fülműtét. Errefelé egyszerűen nem ismerik a zseb­kendőt. Vagyis: azon múlik az egész, hogy az ember kifújja az orrát. Nos, itt többnyire nem fújják ki, az eset ezzel kezdődik, és koponyalékeléssel végződik.

Janovszky az órájára néz. Tíz percük van még, ezalatt felolvassa egy francia zsebnaptárból a műtéti statisztikáját: az első évben negyven, a másodikban har­minc, az idén, 1970-ben tizennyolc csecsnyúlvány lékelést végzett. Hja, itt is van ám haladás. Az egészségügyre sokat áldoznak, de irdatlan nagy fába vágták a fejszéjüket, valahol a legelején kellene elkezdeni, a prevenciónáí, az orrfújásnál – de ki ér rá az orrfújással bíbelődni, amikor szinte mindig élet-halál kérdése forog fenn, merthogy mindig egészen odáig jutnak a dolgok, vagyis a végső stádiumig. Fél perccel az exitus előtt csoszognak orvoshoz.

– Szóval, azt mondja, az egészségüggyel komolyan törődik a kormány?

Talán a kormány szót nem kellett volna emlegetnie. Janovszky doktor kerek képe elkomorul, és furcsa vékony, civakodó hangon kijelenti: – Politikával nem foglalkozom.

Vera megijed, hogy elrontotta kellemesen bontakozó viszonyukat. Márpedig a házi panoptikumtól, a grand-guignol fotóktól mindenáron el akar jutni a klinikai valóságig. Janovszky azonban már el is felejtette az egészet. Köpcös testével fürgén előre fut, s kihozza a kocsit a garázsból.

Amikor bekanyarodik a rue Labriben M’Hidire, hirtelen fékez egy száznegy­vennel közeledő, őrült Simca előtt.

– Látja, kicsit meg vannak veszve ilyenkor, Ramadan idején. Nappal azért, mert éhesek, este azért, mert rohannak vacsorázni, vacsora után pedig megtelik velük a rendelő: marékszám bányászhatjuk a gégéjükből a félrenyelt birkacsontot. Eddig vagy harminc csontocskát raktam el emlékbe.

Szóval – gondolja Vera – gyűjtőd a félrenyelt csontocskákat is, mint a tenger torkából kihányt kagylókat.

A Mustapha-kórház körül, a kerítés tövében, nyomorék árusok kuporognak, rongyos burnuszbán, tarka turbánban: százféle amulettet, betegség-elűző gyíkfo­gat és a jó ég tudja, még mi mindent kínálnak, szörnyű óbégatással. A kerítésen belül: ápolt park, pálmafák, modern, csinos pavilonok. Janovszky doktor felviszi az egyik épület harmadik emeletére. Amint kiszállnak a liftből, egy halványzöld vászonsapkás, zöld vászonköpenyes, görbe hátú emberke fut feléjük, már a fo­lyosó végéből integet, s hívja kiáltva Janovszky doktort: – Venez, monsieur le docteur! Venez!

A rendelőben háromtagú család várja: a vékony nőalak szinte azt a benyomást kelti, hogy ha megrángatnák a fátylát, az emberformájú lepel kis kupacba esne össze, és kiderülne, hogy nincs alatta semmi, csak levegő. A férfi európai öltönyt visel, egyébiránt az európai nadrág meg zakó ellenére bizalmatlan, sivatagi ábrázata van, olyan vadul forgatja a szemét, hogy az ember azt hinné: ő a beteg.

Aztán kisül, hogy a gyerekkel van baj, a négyévesforma kisfiúval, akit úgy rázogat, mint egy elromlott órát. Ha így folytatja, egykettőre kirázza a gyerek lelkét, ha ugyan van még benne. Mert Vera egyszer csak rádöbben, hogy a gyerek fuldoklik. Különben az egész alig tart néhány pillanatig, Janovszky elrikkantja magát:

– Endoscopie!

A zöld sapkás ápoló kitépi a fuldokló kisfiút az apja kezéből, végigszáguld vele a folyosón az „Endoscopie” feliratú ajtóig. Mintha sűrített levegő szippantaná be őket, úgy tódulnak utána, a buborékszerű fátyolos mama, a tébolyult apa, a békaként rángatózó poronty, a kis, vékony, Öreg zsokéhoz hasonló zöld sapkás ápoló, és Vera is besurran közöttük.

A meghökkentő mutatvány lepereg két pillanat alatt. A gyereket lenyomják egy háromlábú székre, a zöld sapkás zsoké megfogja a fejét, Janovszky a böhöm, vaskos ujjaival, amelyek csoda ügyesen dolgoznak, mint egy-egy dundi, fürge asszonyság, ledug valami csövet a gyerek torkán, és ahogy a bűvészek szokták – hókuszpókusz, hölgyeim és uraim, ugyebár a cső teljesen üres volt, nézzék a kezem, abban sincs semmi –, elegáns mozdulattal kirántja a csövet, és köpcös ujjai közt a csipesszel felmutat valamit, ami az imént még csakugyan nem volt sehol.

A gyanús lelet ezúttal nem birkacsont.

– Pióca – mondja Janovszky, és domború rakodómunkás mellkasából kifújja magát, mintha a bűvészmutatvány némi fizikai megerőltetéssel járt volna.

A gyerek, akiben egy eleven pióca fészkelt, tüstént talpra állt, kutya baja, inkább a széllel bélelt szülőket kell gondozásba venni. A zöld sapkás ápoló hol pofozgatja, hol ölelgeti őket, oly bensőségesen, mintha atyafiságban volnának. A nő szedi össze magát gyorsabban, s az üresnek tetsző lepelből kinyúl egy kéz, és félénken megfogja a gyerek kezét. A fátyol aprókat rázkódik, mintha valaki zokogna benne.

– Nagyon szeretik a gyerekeiket – mondja Janovszky, aztán Verára kacsint. – Hanem maga remekül bírta. Azt hittem, menten elájul, ha meglátja, hogy a gyerekből egy krokodilt húzok elő!

Vera nem ájult el. Akkor nem. A Hôtel d’Angleterre-beli szobájában fekszik az ágyon és a kis kölykökre gondol, akik az ivóvízzel együtt nyelik a mikroszko­pikus piócákat. És látja a Cashba sűrűn összepréselt házait – ezer és ezer ház. Vízvezeték? Csatorna? Nevetséges. Minek? Kinek? Nem franciák laktak ott.

Felkattintja a kisvillanyt az éjjeliszekrényen. Ezt írta a jegyzetfüzetébe: A kifejlődő állat három hét alatt megnő két-három centiméterre, tapadókorongjával a hang­szalag mögé telepszik, légzésnél föl-le csapódik a teste. Véres köpet. Fuldoklás. Irány az endoszkópia. A gégebemenet feltárása és „hókuszpókusz”…

A kórházban kissé kapkodva jegyzett, most igyekszik saját hieroglifáit kibön­gészni. A betegségfajták változatosak. Nagyobb praxisra teszek szert két év alatt, mintha otthon tizenkét évig dolgozom. Az ember örül, ha bekukucskálhat a hátsó koponyagödörbe. Erre igazán csak ritkán nyílik alkalom.

Egyszóval Janovszky nemcsak a tengerparti kavicsot gyűjti: a betegségfajtá­kat is. Verát mindig meghatotta a szakmai szenvedély. De hát… erre várt? Csak ezt akarta hallani? Felkönyököl az ágyon, ismét a füzetbe pillant.

„A kékpizsamás kisfiú” – és hirtelen belémarkol a fájdalom. Hogyan is volt? Később bementek a gyerekosztályra. Minden tiszta és gondozott. Fehér kiságyaik­ban, rácsos ketrececskéikben apró élőhalottak kuksoltak. A legtöbbnek valami madzagféle lóg ki a szájából. Vera legalábbis úgy látja, mintha hosszú cipőfűző­zsineget szopogatnának. Az egyik kislánynak fedetlen a hasa, és meztelen hasán egy lyuk van, a lyukba tölcsért illesztettek, és a kislány ügyesen öntögeti a tölcsérbe egy üvegből az uzsonnáját, úgy látszik, kakaó. Nem a szájába, azt mintha cipőmadzaggal összefűzték volna, nyilván nem is tudja kinyitni, nem hanem közvetlenül a hasába tölti bele. Praktikus, ha egyszer nem nyelhet valaki, merthogy lúgkövet ivott.

Ez ugyanis a lúgköves osztály. Szent isten, hát ennyien vannak? Hja, itt a lúgkövet még nem vonták ki a forgalomból. Hogy mondta Janovszky doktor? „Irdatlan nagy fába vágták a fejszéjüket.” – És még csak alig pár esztendeje csinálják. Hatvankettőtől hetvenig – nyolc év alatt – nem törődhettek minden­nel… A lúgkővel például. Egy férfinak két-három felesége van, két-három asszonynak meg legalább tíz-tizenkét gyereke. Abból egy-kettő megkóstolja a po­kolvizet. Aztán itt kötnek ki, itt feküsznek, gubbasztanak, totyognak, mint az árnyak, egy évig, két évig… ó, de semmi esetre sem tovább.

„A kékpizsamás kisfiú” – hasít belé újra meg újra, és kényszeresen belenéz a jegyzeteibe. És ismét maga előtt látja az egészet. Amint Janovszky bolondozni kezd, tagbaszakadt testét riszálja, s közben a kórterem közepén álló asztalon – mint valami tamtam dobon – vaskos tenyerével ritmikusan dörömböl. A pici árnyalakok hosszú kórházi ingecskéikben megmozdulnak, a terem közepe felé tipegnek, és a tamtam ritmusára ők is pajzánul riszálják kicsiny csontváz-testüket, fejüket ingatva táncolnak és velük táncol és fityeg a levegőben a szájukból csüngő cipőzsinór. Viháncoló kölyök-kísértetek.

Iszonyú látvány, de van még iszonyúbb: a kékpizsamás kisfiú, aki nem táncol. Az asztal végén ül, rákönyököl az asztalra, állát a tenyerébe nyomja, keskeny, sápadt arcából óriási barna szempár figyeli Janovszky doboló kezét, és a támolyogva ugrabugráló gyerekhadat.

A betűk is táncolnak a jegyzetfüzetben, csaknem olvashatatlanok: Soha éle­temben nem láttam ilyen gyerekarcot, soha életemben nem láttam ilyen gyerekszempárt. Benne volt a halál.

Ez volt az a perc, amikor úgy érezte, elájul. Világosan emlékszik, hogy azt gondolta: „Jó volna elájulni, pedig ezt mindig is tudtam. Tudtam, hogy a világ tele van szenvedő kisgyerekkel. De mi az, amit tud az ember? Statisztika, elvont adatok. Hanem a látvány, a valóság… a kékpizsamás kisfiú… elviselhetetlen.”

Aranyos apróságok, mondja Janovszky doktor, amikor kilépnek a kórterem­ből. Mindent megtesz értük, sajnos, új nyelőcsövet nem adhat nekik.

Ebben a kórházban tíz év előtt csak francia betegek voltak, és most algériai gyerekeket gyógyítanak – próbálja vigasztalni magát Vera, de tudja, hogy vigasz­talhatatlan. Janovszky még megmutatja a piócagyűjteményt. Harminckét pióca – spirituszban. Pompás „hókuszpókusszal” ő halászta elő valamennyit egy-egy páciens nyelőcsövéből. Igazán remek gyűjtemény. Vajon hazaviszi? Nem valószí­nű. Nyilván valami hasznosabbat visz haza, mint afféle profi gyűjtögető. De hát, miért is ne? Mit akarok tőle?

Az egyik műszerdoboz csillogó nikkellapján szürkésbarna kafar futkároz. Vera tűnődve kíséri a tekintetével, és azt mondja: – Maga nagyszerű szolgálatot tesz ennek az országnak.

– Ha úgy érti, hogy dolgozom, ez igaz. De a kórháznak dolgozom, és rendesen megfizetik. Ami az országot illeti – túlságosan nagy. Ami pedig a szol­gálatot illeti… nem politizálok.

Igen, ezt már mondta. És talán így tisztességes. Csak ő fújja mindig a buta nótát a „szolgálattal”, a nyelve időnként még arra a hólyagüres, világcsaló szóra is rászaladt: „Emberiség…”

Ugyan miféle szolgálat az enyém? – kérdi magától a jegyzetei fölött gub­basztva a franciaágyon. – Riportokat írok, vagyis különböző pasasokat horgászok ki a világ torkából, mint Janovszky a piócákat. Janovszkyt jól kihorgásztam. De miért hajtogatja olyan csökönyösen, hogy nem politizál?

Ostoba vagy – mondja magának. – Mit yártál? Az emberek gyűjtögetnek: „Mercit”; fél kiló aranyat, kabil ékszereket és közben csinálnak is valamit, nem úgy, mint te, aki csak rágódsz ezen, és semmihez sem értesz.

Állához támasztja a golyóstoll nyomógombját, és tovább töpreng az emberén, aki a részeket ismeri, az orrot meg a fület… De még ha bekukucskál a hátsó koponyagödörbe, akkor sem érdekli a fej viszonya, az ember viszonya – a világhoz!

De az istenért, miért baj az, ha Janovszkyt a harminckét pióca érdekli, és nem siratja vele együtt a kékpizsamás kisfiút? Harminckét piócát kihalászni ful­dokló kisgyerekekből – igenis szolgálat. A kékpizsamás kisfiúra gondolni – ha még oly könnyes szemmel is – magánügy… Megírni…, az persze más. De vajon mit? A kisfiút? Vagy a felettébb furcsa gyűjteményt Janovszky-féle figurákból, akik jól-rosszul elvégzik teendőiket, mert azt megfizetik, és mert különben is… a világ hátsó koponyagödre, bonyolult óriás agyszerkezete, sötét tekervényeivel meg véres lüktetésével, teljességgel hozzáférhetetlen?

De hát az ég szerelmére, nem is ez a dolguk! Nem ezért jöttek ide! A kútfúró emberünk Medeában vizet adott egy szomjazó városnak. Constantine-ba szegő­dött mérnök neoncsövekkel világította ki azt a fantasztikus sasfészket a sziklák tetején…

Mi a csudát akarok tulajdonképpen?

Vera nyugtalanul forgolódik a francia hengerpárnán, mely szörnyen nyomja a nyakát.

– Legalább ennyi megmaradt számomra is – gondolja fanyar mosollyal – százharminckét év gyötrelmeiből. Úgysem tudnék elaludni most…

1971

KARAFIÁTH ORSOLYA

skiccek az őszről

                                legigazibb vénasszony ő
                                ebben a szeptemberi forróságban
                                minden elkószált fénysugár
                                őt glóriázza


a nyár meglásd
használaton kívüli lesz
– biztos helyre kerül
a nagy ládába a polcok fölé –
s ha egy-egy szárazságát
megérted ilyentájt véletlen
elégedetten nyugtázhatod
hogy mégis jól jön ez a kis eső most
repedezett földünket öntözni
s ezzel mintegy előkészíteni minket
a sokkalta újabb körforgásra

kezdek fázni
kölcsönadnád a zakódat
hiszen a budai fák
már őszt utánoznak
(kancsal rímet dobva a nyárra)
s én igazándiból reszketek most
láthatod

összeráncolnád homlokod
ha tudnád
hogy mennyivel jobban
mennyivel inkább
kívánlak így –
sárga-piros levelekhez hasonlítalak
és színgazdag önmagamba rakosgatlak
palettánkat is gazdagítva ezzel

leszünk hát amik lehetünk
őszhöz illőn
búsan-vígan iddogáljuk majd
az érő mustokat
(és elmegyünk kirándulni a hegyekbe is
lemorzsolódást tanulni
a túl sok megszilárdulás után)

ez már Trakl ideje
karcsú napokba veti
melankóliáját most a szó
mégsem múlik el minden mi múlható
éppen hogy csak dallamosabbak leszünk
így szeptember közepén

kórházi látogatás

hoztál nekem cigit kérdezted
(komoly kisfiú-várakozással)
miközben nagy nehezen felültél
a fehér sziklapárnák között

kezedbe csúsztattam akkor
egy féligtelt Marlborosdobozt
amit te egyből a köntösöd
feneketlen zsebébe rejtettél

csak a mama meg ne tudja súgtad
és rám kacsintottál közben
vén zsarnok az folytattad
és szemedben lobot vetett
a féltése iránti szeretett

közel húsz kiló
élet és kitartáshiánnyal
milyen elesett-kicsiny vagy papa
csak mint az a pár szétroppant gyufa
mellyel cigarettádat gyújtani akartam

KOCSIS PÉTER

Az ismeretlenek

Az ismeretlenek

…most, hogy hazafelé ballagok, magam mögött hagyva a legkedvesebb helyet, ahol napjaim nagy részét eltöltőm, kezd összeállni bennem a kép, ez az egész hátborzongató, lehetetlen, mégis egyre határozottabban tudom megfogalmazni magamnak, először az a részeg, aki olyan szépen tud mesélni…

„Táncolva mentem hazafelé, de ezen maga úgyis csak mosolyog, szóval, a söröcske újra megtette szépséges feladatát, ezért is szeretem jobban, mint a nőket, akikben folyton csalódnom kellett életem során, szóval, táncoltak bennem az angyalok és az ördögök, így én sem tehettem mást, vidáman lengettem karjaim és alávetettem magam lábom különös mozgásának, amikor az egyik utcasarkon belebotlottam valamibe. Úgy estem keresztül azon a valamin, olyan hirtelen, hogy a földön hasalva ijedten elnémultak bennem azok a kis lények, óvatosan felnyi­tottam a szemem, hátha visszatér még jókedvük, de ők csöndben szédelegtek, körülöttem is forgatva a világot, mélyen átéreztem kínjukat, amit a zuhanás okozott, persze tudom, hogy maga ezen is csak nevet, de higgye el. megér egy sört a történetem, bosszúsan négykézlábra ereszkedtem és megpillantottam ma­gam mögött egy férfit, mozdulatlanul hevert a járdán, közelebb csúsztam hozzá és belebámultam a nyitott szemébe, úgy nézhettem ki, mint egy macska, amelyik az úttesten szétkent társát szemléli értetlenül, az a férfi is ugyanúgy mozdulatlan volt, és ez nem is csoda, hiszen meghalt… Legjobb lett volna elillanni, de valami visszatartott, ki volt ez az ember, hogyan halt meg, becsöngettem hát a legköze­lebbi ajtón és kihívták a rendőrséget meg a hullaszállítót, a biztonság kedvéért még mentő is érkezett, aztán mindenfélét kérdeztek tőlem, de azt hiszem, nem figyeltek igazán, na igen, egy részeg, annál a férfinél semmit sem találtak, így aztán bepakolták és elvitték, én meg másnaptól óránként felkerestem a rendőr­séget meg a hullaházat, egymás mellett vannak, és ami a legfontosabb, szemben velük egy kocsma, de egyszer sem érdeklődött utána senki, aztán a negyedik napon már engem is elzavartak –

„Hát persze, hogy elküldtük – de ez már a rendőr hangja, aki éppen negyedik rumját hörpintette fel –, ha nem ismerted, miért érdekeit annyira, mi közöd volt hozzá, nem foglalkozhatunk minden részegessel, aki a hullák iránt érez különös vonzalmakat…”

– Igen, folytatta a részeg, de hát valaki csak volt az az ember, mielőtt meghalt, és aznap éjjel is valahová menni akart még, az lehetetlen, hogy –

„Nem fogja elhinni, halkította le hangját a hullaház egyik dolgozója, aki időközben asztalunkhoz telepedett, de naponta történnek ilyen esetek, bevisznek hozzánk emberi tetemeket, egy ideig várnak, hátha jelentkezik értük valaki, aztán elvitetik, és a naplóból ki kell törölni a számát, hogy nyoma se maradjon, kik ezek az emberek, mondja meg, amíg Jozef nem beszélte tele a fejemet, amíg nem érdeklődött annyit az ő hullájáról, fel sem tűnt a dolog, még ma is vakon és süketen dolgoznék, de hát igaza van Jozefnek, minden hulla élt valamikor, és már csak a térbeli kiterjedése miatt sem maradhatott egész életében észrevétlen, és akkor rádöbbentem, hogy amikor az ilyeneket elszállítják, maga a rendőrfőnök jön ellenőrizni a törlést, még pénzt is csúsztat a zsebembe, igen, ezek az emberek úgy tűnnek el közülünk, mint az eltaposott hangyák, észrevétlenül és nyomtala­nul, mindez felsőbb utasításra, mit tegyünk –

…most, hogy hazafelé igyekszem, összeáll bennem a kép, és nem kell külö­nösebb képzelőerő ahhoz, hogy feltételezzem, nem a mi városkánk az egyetlen, ahol ilyen dolgok megtörténnek, bizonyára szerte a világban akadnak ilyen ese­tek, névtelen és ismeretlen hullák mindenütt, úristen, ez iszonyatos, az égből nem potyoghatnak élettelen testek, igaza van annak a részegnek, ezek is itt éltek közöttünk, mielőtt meghaltak, minek is hallgattam végig őket, miért éppen az én agyamban állt össze a kép, idegesen tapogatom zsebemben az igazolványaimat, gondolatban számba veszem ismerőseim, igen, igen, itt vagyok, lám, a trafikos is rámköszön…

A húsleves

Kanalazgatom ezt a húslevesnek csúfolt löttyöt az ócska pléhkanállal, ha nem lennék megint másnapos, már az első falat után otthagytam volna, de most még ez is jólesik, egy darabka kenyér, egy kanál leves, de jó lesz majd utána, ha helyrejön a gyomrom, aztán pedig egy korsó sör, igen, de azt nem ebben a lebujbán, ahol a szakács azt hiszi, disznókat etet, hogyan is főzhet egy ilyen, nekem otthon saját szakácskönyvem van, azt mondják, remekül főztem, amíg volt kinek, Istenem, hát már senki sem tudja, milyen egy igazi húsleves!

Szegény Szindbád boldog ember, és Krúdy is örülhet a másvilágon, nekik már a Jóisten főz – vagy az ördög, de ennél az is csak jobb lehet –, szóval, mindenekelőtt a fazék, az éppoly szent edény, mint a teáskanna, abban soha, semmi mást, csak húslevest… Az egész szertartás a piacon kezdődik, amikor megveszem a marhalábszárat – csak kevés helyen akad igazán szép, azt mindjárt észrevenni! – és a henteslegény becsomagolja azzal a véres kezével, a hentes az olyan, mint egy pap, a bűn pogány papja, a hús hirdetője, de hát ki nem szeret vétkezni, és amikor becsomagolja, várok egy kicsit, és az igazi segéd ilyenkor rám néz és megkérdi:

– Leveshez kell, ugyebár, gyönyörű velős csontom is van, mennyit parancsol?

Hát kérem, ezt nevezem én csodálatos előjátéknak! Ha ez elmarad, lőttek az egésznek, mert a velőscsont után nem lehet csak úgy fejvesztve szaladgálni, ha nem adják a húshoz, legjobb elnapolni az akciót… Én szerencsés ember voltam, én Vogei úrnál vásároltam egész életemben, szóval, bevásárlás után ha­zamegyünk és mindent előkészítünk, pontosan, mint a kisasszonyok meghódítása, olyan ez, kiválasztani és elrendezni mindent, aztán félidőben jöhetnek a fűszerek!

De nem ám csak a só, meg a bors, meg a paprika, így csak az amatőrök dolgoznak, akik a levesben – és higgyék el, az ilyenek a szerelemben is – csupán testi szükségletük kielégítésének eszközét látják, akik csak úgy dirr-durr, egy pillanat alatt… Egy darabka chili, sáfrány, egy szár bazsalikom, gyömbér, meg­reszelt szerecsendió, no meg a fűszerkeverékem, nem, azt most sem árulom el, kilencfajta növényből kevertem ki, ezt a titkot magammal viszem a sírba, és majd én készítek húslevest a Jóistennek, végre én is megvendégelhetek majd valakit…

Az a fűszerkeverék a lelke az én kis főztömnek, mi kérem egymást ettük az asztalon, a leveskisasszony meg én, és a feleségem csak nézett minket féltékenyen és zavartan kanalazgatott, nem, ezt már senki sem csinálhatja utánam… És akkor megpirítjuk a kenyeret, bedörzsöljük vékonyan fokhagymával, megfogjuk a velős­csontot, jaj, az a remegés, igen, ez már az élvezet felsőfoka, azt hiszem, szebb, mint azokkal a kisasszonyokkal, így ni, már sokkal jobban vagyok, kifizetem a számlát, kár, hogy nem főzhetek már senkinek, magamnak pedig, jól tudjuk, a legnagyobb bűnök egyike, talán még nagyobb vétek, mint ezt a moslékot embe­reknek adni, sebaj, egészen rendbe tett, egyéb ínyencségek is vannak abban az én szakácskönyvemben, de ez már nem is fontos, ideje, hogy megrendeljem az első sörömet…

Lebegés egy füstös sörözőben egy szürke születésnapon

– Nem zavarja a füst? – kérdezte és rám vigyorgott, elővillantva sárguló fogait.

– Repülni szeretnék… – feleltem tétován, és a feje mögé akasztott kép sarkát kezdtem bámulni.

– Merre húzódjak? Jobbra? Vagy balfelé inkább? – érdeklődött kétségkívül udvariasan és jólnevelten, ám a következő pillanatban feje nagyot koppant az asztal lapján.

– Repülni a házak felett, az utcák felett, a Város felett…

– Csak azért kérdeztem – nézett fel az öregember két üres korsó között –, mert nem mindegy, merre hajolok, hogy a képben zavartalanul gyönyörködhes­sen. De azt hiszem, ez a rövid kis alvás – igazán nem vagyok részeg – szóval, hogy7 ez volt a legideálisabb megoldás a részemről.

– Lebegni boldogan… mint azon a képen az a csodaszép kisasszony.

– Ugyanis, ha elfordulok, figyelmét megosztani lett. volna kénytelen a fest­mény és az én profilom között. íüdja, valaha portrékat rajzoltam… a hídon. Mindjárt a torony után. Azok még más idők voltak.

– De legszívesebben egy kisasszonnyal repülnék… Maga szerint lehet egy kisasszonnyal kézenfogva szállni a Város felett?

– Sajnos, nem értették meg az én rajzaimat, csak leányok ülhettek modellt, de legtöbbjük csalódottan állt fel a székből, azt mondták, nem is hasonlítanak a papírra vetett arcra… Néhányan persze szívesen magukkal vitték volna, mert az az én rajzom sokkal különb volt mindegyiküknél, de én nem adtam oda őket soha senkinek, otthon őrzöm mind a négyszázkilenc leánykát…

– Hiszen ez a festmény gyönyörű… Vajon hol van most ez a kisasszony? Vajon repült-e már vele valaki? Vajon szebb marad-e az ember, ha lebegni tud? Vagy ő is egy sötét szobában kucorog, és éjjelente leveri a szekrény tetejéről a vizespoharat, amelyben protézisét tartja? Nem, ez lehetetlen… Éppen ilyen lehet most is.

– Talán igazuk volt az embereknek, valóban hasonlítanak egymásra azok az én rajzaim, de higgye el, én minden nőt olyannak láttam annak idején, nem is értem már, valaki egyszer azt mondta, azok ott a falamon a Világasszony kép­másai, el ne adjam őket, igen, de szeretném most is azzal a szemmel látni a világot és a kisasszonyokat…

– Repülni egy lánnyal a házak felett, az utcák felett, a Város felett, a hidak keskeny kis pallók csupán, és odafönt is virágos mezők vannak ám, meglesni a picinyke embereket és egymásba olvadni, jaj, hol lehet most ez a kisasszony, jöjjön, fogjuk meg egymás kezét, én már sohasem akarok visszatérni a földre, szorítson erősen, érzi, hogy reszketek, látja, ez a boldogság és a félelem is ez talán, végre, végre repülök, repülünk, csodálatos…

– Fiatalember, mi van magával, hát nem is figyelt rám, hol jár maga, ne szorítsa úgy a kezem, öreg vagyok én már ehhez, mondom, a szemem sem a régi, fiatalember, én már nem tudok repülni, jöjjön vissza, mit csinál, legalább a kezemet engedje el…

SZARKA ISTVÁN

Hajóács

                                Szuromi Lajosnak

„Derűt adott az Úr, hogy elfogadjam
              a meg-nem-változtathatót,
erőt, hogy alakítsak,
              ahol lehet,
s bölcsességet, hogy
              tudjam, mi a különbség”–
ím az Assisi-szó
              a bölcs erő e tartós apályán,
mint szurok és kóc roppant hajóács –
              tenyeredben ez űri gályán.
Brigádod ott a léken, MEGFOGYVA BÁR,
              illeszt, tömít, gyalul.
Szállj be üstöllést, túlélő így lehetsz.
              Derűt? adott az Űr.

Ebédhozó

Őszülő időm ballag, mint ökör
              én szintúgy ballagok
szívünkben szaggatott bársony tündököl
              törjük a parlagot
energia-lobbi ma tovatűnik
nyűgünk se nyúl, csupán az ekenyűgig
              fegyvert s vitézt ne halljak
levélhullást csak s pajorzabáló varjai
s harangszót, mivel fordulsz épp a fasorba
szilkében bableves, csülkéhez édes torma
fordul be véled s bebagyulált kosárka
              forró pogácsa –

GALABÁRDI ZOLTÁN

Ke-Kü Le

Ke-Kü Le. Hát ez meg mi? – kérdezhetné egy teljes jogú, de akár féljogú állampolgár. Mi lenne? – kínálhatna magyarázatot a tudálékos. Egy eleddig is­meretlen mongoloid törzs Észak-Kínában. Hohó! – kiáltanának mások, jobb- és baloldali indulatok hordozói. – Ez egy karvalytőkés maffia fedőneve, és megint ki leszünk rabolva! A zsigeri borúlátók arra jutnának, hogy egy járványoid be­tegségről van szó, mely félnomád négerek kulináris tévelygésének köszönhető, és Európa retteghet…

Se ez, se az. Egy név. Pontosabban egy név három elemének absztrakciója. Kelevéz-Kündü Leventa. Nem több. Igaz, nem is kevesebb.

A dolgoknak, mint állítólag mindennek a világon, vannak előzményei. Csak alig kell visszakószálnia hol ködös, hol felhős múltba, hogy előbukkanjon a sejtető név hordozójának ábrázata. Abban a múltban még Hektikás Emil volt a neve, és többször is megérett benne a tudat, hogy ő tulajdonképpen dicsőségre terem­tetett, csak mindig közbejön valami, közbejön és frusztrációkat okoz. Volt például parkett-táncos, másodállásban pedig szappanfőző. Hogy örült, hogy olvadott! Sínen van… aztán persze közbejött a közbejövendő. A parketton kiszámíthatat­lanul összecserélte a balt a jobbal, s emiatt folyton letaposta a bérlő hölgyek bütykeit, tyúkszemeit, míg a szappanfőzés fölkeltette a nemzetközi fegyverkeres­kedők és némely nukleáris ügynökségek érdeklődését, úgyhogy illetékesek azon­nali módosításokat tettek folyamatba. Nem kis agyafúrtsággal ráügyeskedték hát a központi hatásköri listára, s ily módon hatalmat nyervén fölötte, leküldték egy távoli faluba, hogy az ottani termelőszövetkezet bérelszámolójaként kamatoztassa képességeit; lehet álmélkodni, de akkor is tény, hogy elő-elő adódtak efféle fortélyoskodások.

Az a falu, amelybe elküldetett, olyan falu volt, mint a legtöbb falu. Se kisugárzása, se hírhedettsége, de még csak ilyen-olyan sajátossága sem akadt, amire hivatkozhattak volna. Persze, az odavalósiak nem akarták viselni ezt a jellegtelenséget, széltében-hosszában azt híresztelték hát, hogy ők egy speciális átlagfalu, amennyiben az emberek általában átlagmagasságúak, de akadnak na­gyobbak és kisebbek is.

Ke-Kü Le, akkor még Hektikás Emil számolgatta, számfejtegette a terme­lőszövetkezeti dolgozók illetményeit. Hibamentesen – és mégis sokan, mi több, gyakran gorombáskodtak vele a számfejtésben érintettek. Gorombáskodtak, ma­gyarán meg-megverték. Megverték hétköznap, vasár- és ünnepnapokon, irodá­ban, utcasarkon, kulturális rendezvények kiegészítő programjaként, satöbbi. Ám foghatott valamit a gorombáskodók lelkületén a termelőszövetkezeti nevelés, mert lám-lám formailag soha nem számszaki, bérezési anomáliák címén ütötték – a szóba foglalt indoklás minden konkrét esetben ideológiai töltetű volt, és a kivitelezés sem nélkülözte a humanizmus illendő mennyiségét: méltányosan ver­ték, a megérdemeltnek tudottnál kissé enyhébben…

Viselte, viselgette a keresztjét, bár olykor-olykor megképzett a fejében holmi csillanó gondolat, hogy végső összegezésben sokkal különb dolgokra hivatott…

És történt egy este – balzsamos, virágillatot árasztó este –, hogy a csillanó gondolat alakot öltött. Alakot, látomásosat, hallomásosat. Éppen valami napilap ökonómiai mellékletét készült átnézni szerény szobájában, midőn egyszerre, bár­mely előzmény nélkül, vakító fénysugarakkal telt meg a levegő, megmoccantak a bútorok, az asztalról tovatűnt újság, hivatalos közlöny – forró szél tépte fel a plafont, a nyíláson beragyogtak a csillagok, és mindegyikre nemzeti színezetű masni volt kötve.

Földrengésnek, hasonlónak semmi jele nem lévén, ennyi is elég lett volna, hogy olyan igazi csodára ámuljon rá a lélek. Ámde volt tovább is. A kisdedszoba hosszanti falán megjelent hét tüneményes alak: hét vezér, régebbiek közül valók. Párducbőrből kacagány, sólyomszárnyas föveg mindegyiken, csótár, bakacsin, násfa, boglár, aranysarkantyú – egyszóval minden, amit a hitelesség megkíván. Na, és a fegyverzet! íj, tegezben tollas nyílvessző, kelevéz, buzogány, szekerce, kard, a tarsolyokon míves lemezek – nem hiányzott semmi. A paripák tüzet prüsszentettek, dobbant alattuk a föld, reszketett az ég, egy-egy szökkenésük vihart tor­lasztott, de hasztalan fickándoztak, a vezéregyéniségek vasmarka kategorikusan uralta őket – kész gyönyörűség volt csak nézni is.

A hatalmas misztériumot egyedül az halványította, hogy lovon csak hatan ültek, a hetedik – amint a bemutatkozás során fényt derült rá, Ond – a maga lábán tipródott. Amint előadta, éppenhogy átnyomakodtak a nevezetes szorosulaton, holmi gazfiak ellopták a lovát.

Ő futott utánuk, de hiába, lovas nemzetség törzsfője ő, nem ilyen-olyan gyalogszaladóké, a lopok egérutat nyertek, így hát ők, szigorúan véve, nem hét vezér, hanem csak hat plusz egy fő…

– Bízzál a kései korok historikusaiban – intette le a panaszolkodót az elöl álló vezér, úgy is mint szóvivő. – Azok majd szereznek neked lovat, és hiánytalan lesz a nomenklatúra…

Ezután Hektikás Emilre szegezte villámos tekintetét.

– Dicső magzatom! Figyelmezd szavamat! Amit én cselekedtem, az se semmi éppen, de kutyafüle ahhoz mérve, amire te elhivattattál és rendeltettél. Légy produktív sáfára mindenkinek. Tudd, hogy veled a Hadúr, meg a Szentháromság is. A neved a továbbiakban Kelevéz-Kündü Leventa. Kelevéz-Kündü. Ezt mo­mentán nem célszerű kolportálni, majd ha elérkezik a pillanat. A szerencseszá­mod a tizenegyes, de a lottérián azért ne játszd meg…

A szózat záróhangjaival egyetemben szétenyészett a látomás, csak kevés fű­szeres lószag imbolygóit még egy darabig a légben.

Magára maradván Hektikás Emil, félig már Kelevéz-Kündü Leventa íziben odaállt a műanyag rámába zárt falitükör elé, megszemlélendő újlényegű önma­gát. Amit látott, az a felszínt illetően még a réginek tűnt: ovális ábrázat, ritkás, de szívós dohányszín hajzat, kissé – csak alig – dülledt, márványerezetű szemek, tolerálható, tokára lógó, de dinamizmust ontó áll, az orr tövénél halavány heg, mely szükség esetén harctéri emléknek is nyilvánítható – egy szó, mint száz: mindent feltalált csak az arcán is, ami egy példa nélküli pályafutáshoz kell. Csak az arcán! Hát még az öklei! A lába!…

Nincs többé emilkedés – summázta a látottakat. Kelevéz-Kündü Leventa. Praktikusan összekurtítva: Ke-Kü Le.

A külvilág szemében úgy élt tovább is, ahogyan előbb: számfejtett, igazoló jelentéseket írt, és eljuttatott egy-két bizalmas információt a vezetőséghez.

És állta a gorombáskodást. Állta, csak éppen felismerte annak tulajdonkép­peni lényegét.

Az én bérszámfejtésem hibátlan, ezt a közelmúltban a szakszervezet is meg­erősítette – így okoskodott –, akik tehát ütlegelnek engem, azok nem bérszámfejtői minőségemben szemlélnek, hanem a fennálló rend képviselői gyanánt ver­nek. Speciális, nem fájdalmak nélküli szituáció, de ha egyszer ilyen a történelem logikája…

Aztán – kétségkívül a Hadúrnak és a Szentháromságnak köszönhetően – csakugyan fölfénylett a pillanat. Az, amit később az úgy-ahogy tisztességes histo­rikusok, literátorok, kengyelfutók és csirkebelezők Taiya, ehecu… összefoglaló cím alatt taglaltak, magyaráztak és kimagyaráztak, csipetnyi önkritikát is eszközölvén – tehették, akkor már megint létezett elérhető áru papír, megéledt a mecenatúra, alakultak az alkupozíciók – na mindegy, most arról van szó, hogy az a pillanat ráfénylett az addig gyászborús horizontra.

A Hektikás Emilből immár átigazult Kelevéz-Kündü Leventa késedelem nél­kül összetrombitáltatta a lakosokat, és úgy feltüzelte őket, hogy majdnem kigyúlt a falu. Mennyei kinyilatkoztatásként hangzott minden szava – mesebeli varázslat áradt széjjel égen, földön, na meg az ég és a föld között. Mellékesen az is beletudatosult a jelenvoltak fejébe, hogy a színük előtt ragyogó személy a továb­biakban Kelevéz-Kündü Leventa, mindközönségesen Ke-Kü Le, aki is arra van predesztinálva, hogy őket egyetemlegesen elvezesse, majd megtudják, hová…

A mámorosán ollézó tömegben csupán egyvalaki, egy ferde vállú, reszketeg vénember nyilvánított ellenvéleményt. Konstruktívat.

– Levente? Miért nem Levente? E-e-e… Hogy a mi oktatónk mekkora po­fonokat tudott adni!

Annyi nosztalgia repesett a hangjában, hogy valaki a mögötte állók közül kedvesnek találta belerúgni egy jó nagyot, s ő nem is vette zokon. Ebből is kijöhet valami – gondolta. Azt aligha sejtette, hogy amit éppen gondol, az nem sok idő múltán nemzeti imádsággá nemesül…

Így hát Ke-Kü Lét megválasztotta a közösség maga fölé elülső elöljárónak közfelkiáltással, kvázi vezérnek hallgatólagosan. Persze a voksolókban – noha ők sem az alvilágban tanultak politizálni – mocorgott annyi realitásérzék, hogy szép, szép, de azért csak legyen valaki, aki, ha úgy adja a sora, elviszi a balhét. Hiába, a termelőszövetkezeti nevelés…

Az első lépést szükségszerűleg követte a második – jaj végtelennek tűntek a távlatok! Elvonultak a falu sárgás gyeppel és háztartási hulladékokkal borított főterére, s ott közerővel elültették a Világfát.

– Kis suháng most még – okította Ke-Kü Le az ő népét –, de egy-kettő, a tratoszféráig feslik. Ágakat hajt, és ahány valamirevaló nép van a világon, mind magára ismer valamelyikben. De a törzs, a talaj, a gyökér a miénk. Itt a világ közepe. Ezt a népek felismerik, elismerik, obligát kötelességeikkel együtt. Ha valamelyik mégse, azt megsuhángoljuk…

A sokaság ezután a postahivatalhoz özönlött, s máris táviratok szökkentek a világ minden valamirevaló országába, azon országok kormányzataihoz: a helység áttért a nyitottság koncepciójára, siessen hát mindenki örömmel, derűvel, teli­kézzel. A monarchikus rendszerű államalakulatok fejeihez küldött sürgönyök függelékként olyanokat is közöltek, hogy a valószínűnél biztosabb feltevések arra engednek, sőt, köteleznek következtetni, hogy az illető monarcha vér szerinti rokonságban áll Ke-Kü Lével, aki nem más, mint Kelevéz-Kündü Leventa, aki nem más, mint… – a történészek már készítik a konkrétumokat.

Pillanat nem múlt el tartalmatlanul – soha nem sejtett energiák szabadultak neki. Ke-Kü Le világgá űzte az előbb volt rezsim korifeusait, még a hadirokkant mezőőrt is; őt azért, mert égővörös haj nőtte be a fejét. Egyúttal újjászervezte az adminisztrációt, megszilárdította az erőszakszervezeteket, engesztelhetetlen hadviselést hirdetett a történelmi materializmus ellen, végül pedig sámánt és igricet rendelt a lelkivilág ápolása végett.

A boldogtalan sámán tiblábolt, nem tudta szegény, minémű légyen a dolga, a plébánossal sem akart volna hajbakapni – csak tátogott. Az igric, az igen! Szemes ember volt, talpraesett, ki-kiállt a község frekventált pontjaira, s nyi­rettyűből, máskor kobozból előcsalt zene kíséretével hirdette szakadatlanul az igét; azt csak ritkán pendítette meg – szóljon szerénysége mellett –, hogy azért valamivel bőkezűbben is javadalmazhatnák őt…

– Előbb magunkhoz gyömöszöljük a világot – mondta például ez az igric. – Aztán magunkba gyömöszöljük! Akkor lesz kerek a perec…

Tetszett az embereknek a logikailag hibátlan program, annyira, hogy a legvelejét amolyan jeligévé párolták.

– Gyömösz! Gyömösz! – Ez hangzott fönt és lent, főutcában és sikátorban, még a kocsmák tájékán is.

A hurráoptimizmus totálisan eluralta a települést…

Bámulatos, de természetes – így summázta az addigiakat Ke-Kü Le. Ez a nép nem fog többé gorombáskodni velem…

Csakhogy ebben keserves-nagyot tévedett. Kis idők múltán megint ütlegek, hasonlók cégtáblája lett. Eleinte csak néhányan, de aztán mind s mind többen folyamodtak a nézetek kifejezésének ehhez a formájához.

Az atrocitőrök egyikét-másikát kétségkívül a régebbi szokások motiválták, ők inkább a hagyományápolás jegyében ügyködtek, mert hát a termelőszövetke­zeti beidegződések nem oldódtak csak úgy, a többség azonban nagyon is aktuális háborgását realizálta ökle, tenyere, valamint általában faanyagú segédeszközök, pálca, bot, bunkó segélyével. Mert múltak, szálltak a percek, napok, s az istennek nem akartak kibontakozni a szóígérte, vágy-óhajtotta állapotok. Még nem huny­tak ki teljesen a eufória lángjai, de a pislákolás homályában fölrémlett valamiféle ellehetetlenülés kusza körvonalú árnya. Megesett, nem is egyszer, hogy a lakosság zöme rivalgó Gyömösz! Gyömösz! kiáltásokkal demonstrálta hite fogyatlanságát, de mindjárt utána előkerítették valahonnan Ke-Kü Lét és közösségileg gorombás­kodtak a rovására.

Nagy, meredező kérdőjelek gyökereztek bele a lelkek szikesedő talajába…

Micsoda szép, micsoda hevesen pihegő reménység szárnyain keltek útra csak nemrég azok a táviratok! Urbi et Orbi. S az eredmény? A hozadék? Válasz ugyan csaknem mindenünnen érkezett, meleghangú, dicsérő, buzdító válaszok, merített papíron, ékesek, állami és közületi szimbólumokkal hitelesített – és kész. Illetve akadt egy koronás fő, az küldött egy teáscsészét, kis gyári hibával, ráplagizálva egy hajdanvolt felséges kollégájának elméncségét: A barátság növeli az értéket…

Ke-Kü Le bizton hitte, hogy pillanatnyi zökkenőről van szó csupán, a fékezhetetlen fejlődés érthető kacskaringójáról, elég lesz egyet rugaszkodni, legfel­jebb kettőt, és beáll a kívánatos állapot.

E bizonyosságtól sarkallva közadakozásra hívta fel a helybélieket. Lett kam­pány, kérlelés, nógatás, zenés perspektíva-festés, szivárvány, árvalányhaj – min­den. És hát lett eredmény. Kézzelfogható. Pénz ugyan nem folyt be semennyi, ám valamely istenfélő öregasszony, nevének eltitkolását kérve, míves szentképet adakozott. A csinos ábra a századforduló körül dívó stílusjegyeket hordozta, az éppen soros pápa volt látható rajta teljes ornátusban – igaz, a tiara hiányzott a fejéről, azt lerágták az egerek.

Ke-Kü Le azonban nem lett volna önnön maga, ha ennyi kudarc bizonyta­lanságra, netán tétlenségre szorítja. Gyalogos és biciklis heroldokat menesztett a szélrózsa minden irá­nyába, tudatandó ismé­telten Urbi et Orbi, hogy a leírhatatlan vi­rágzásnak lódult közsé­gük tárt és tág kebellel hív, fogad bármiféle befektetői, beruházói szándékot, kedvező ka­matozású, pláne vissza nem térítendő hitele­ket, pótlólagos forrásokat. A heroldok közül ) ketten problémásnak bi­zonyultak. Egyikük pá­lyázat útján altiszti stá­tust szerzett magának a székvárosban, a másik viszont mindjárt elindulása után, már a falu vé­gén berúgott, úgyhogy a hadjáratot, de még a következőt is végigszenderegte egy ódon kukoricagóré enyhéjé­ben. Mindazonáltal az akció nem omlott össze totálisan. A legszom­szédabb faluból – ahol szintén zavarban vol­tak a csillagjósok – deputáció érkezett, mandátumokkal felruházva. Ennek tagjai előadták, hogy az ő közigazgatási határaikon belül, tulajdonuk gyanánt buzog egy óránként három pint hozamú, valószínűsíthetőleg gyógyhatású nyomelemekkel is teli forrás, s ők azt merő nagylelkűségből, na meg a szolidaritás eszményétől áthatva szívesen áttestálnák méltányos készpénzösszegek ellenében, nosza, csapkodják meg egy­más tenyerét és annyit – már is van pótlólagos forrás…

Hogy Ke-Kü Lének mi járt az eszében, az nem tudható, mindenesetre készpénz helyett könyvjóváírást ajánlott, vita támadt, ordítozás, szilajon dúlt a turáni átok – végül a máshonnaniak következményes hadüzenettel fenyegetőzve elvonultak, s vonultukban leköpdösték a Világfa helyét. A helyét, minthogy pár nappal előbb destruktív elemek vagy garázda fiatalok vagy éppen fűteni óhajtók se szó, se beszéd ellopták a nemzeti intézményt tövestül, gyökerestül, misztériu­mostul…

– Hát ez nem sült el – így rekapitulálta Ke-Kü Le a történteket. – Oda se neki! Van még ötletem…

Csakugyan volt még ötlete – úgyszólván mindenről eszébe jutott valami. Megneszelte például, hogy a hajdanvolt Levente tájékán tömegesen léteznek mesésen gazdag személyek, igazi nábobok, akik igen-igen hálásak lennének, ha magasrendűen civilizált területeken helyezhetnék el fölös pénzüket, amit jelen pillanatban hiénáktól és sivatagi rablóktól kell félteniük. Ke-Kü Le nem tétová­zott, a közigazgatás papírtartalékait kimerítve, szemrevaló falragaszokkal árasz­totta el a falut. A falragaszok helybéli és akkád nyelven bűvölték ama bégeket, basákat, satrapákat, ulémákat. Akkád nyelven! Élt ugyanis a településen egy majdnem értelmiségi személy, aki egykoron számottevő tudóssá óhajtott volna lenni, evégből el is végzett majdnem minden stúdiumot, beavatott körökben már-már jelentékeny ókorászként számoltak vele, ám utóbb, inspirálva a kor szellemétől, hátat fordított a tudományoknak, és háztáji keretekben zsírsertések és zománcos gyermekláncfű előállításával foglalkozott. De mert fehér ember nem felejt, némi anyagiak és egy díszpolgári oklevél fejében hibátlanul elkészítette az ékírásos mutációkat.

A helyiek zöme újult bizakodással böngészte az ábrákat; az külön örömükre szolgált, hogy ez esetben a felszólítás nem nékik címeztetett.

– Akkád, na ugye! – mondogatták. – Jöjjön csak ide az az akkád pénz, a többi már a mi dolgunk lesz.

– Mégiscsak okos ez a mi Ke-Kü Lénk – hangoztatták mások. – Rájött, hogy nem körkörösen kell marhálkodni. Egy konkrétat ráültetni célgömbre, aztán durr!

– Gyömösz! Gyömösz! – visszahangzott innen-onnan a moccanó közérzület…

Került persze egy-két destruktív, ezek szütyörögtek, hogy nem volt ésszerű a községen belül elhelyezni azokat a falragaszokat, a nagyvilágban lenne a helyük, ott láthatnák azok a megcélozottak.

– De hiszen látják! – tromfolta le a savanygókat a józan ész. – Van azoknak a basalikoknak olyan felderítésük, de olyan! Vegyük például a műholdjaikat. Keringenek ám azok! Már vastagon benne vagyunk a világ köztudatában…

Már most lehetséges, hogy a felderítésre oly alkalmatos műholdak másfelé kalandoztak, légköri anomáliák is előadódhattak – elég az hozzá, hogy ez az újabb hadjárat sem szült számszakilag szemlélhető hozadékokat. Másféléket sem.

Ke-Kü Le megint nekiállt tűnyölődni, kalkulálgatott, gondolatkísérleteket művelt, aztán rábökött a homlokára, a homlokán arra a pontra, amely kezdett már megkeményedni az állandósult odaböködés miatt.

– De hát vannak nekünk saját javaink!

És tüstént nekiindultak újból a heroldok, tudatandó a világgal, hogy becsülhetetlen értékekhez juthat akárki, kuláns, piackonform árakon, tessék, tessék, méltóztassék! Nem is maradt el a siker. Egy rátermett üzletember rövidke, inkább csak hagyományos, mint haszonleső alkudozás végén megvette a népies elemek­kel, tornyocskákkal, lőrésekkel ékített községházát. A modern, pénzkímélő mód­szerekre hivatkozva egy betéti társaság papírjaival fizetett. A birtokába törvénye­sük objektumot egy-kettő lebontatta, az anyagot – téglát, ajtót, cserepet, sittet – teherautón egy határral odébb szállította, s ott eladta azzal, hogy az az anyag nem más, mint a személyiségi kultusz vegykonyhája.

A közigazgatási intézmény ilyetén eltűnése járt némely következményekkel. Először a fizetségként kapott papírokról derült ki, hogy a mögöttük hitt betéti társaság egyszerűen elködlött valahová, nem akadt a nyomára se ember, se ha­tóság. Ebből is kifolyólag Ke-Kü Lét megint és többen és többször meggorombálták, kollektive is, egyénileg is, igaz, a régebbi norma nem szenvedett fogyat­kozást: csontja nem tört, vére nem folyt. Adódott másféle következmény is. Épület nem lévén, a Ke-Kü Le uralta magisztrátus, úgyis mint választott testület, kény­telen lett a kopár főtéren, a Világfa elárvult helyén lebonyolítani az értekezleteit. Niva. Ez a kényszer azonban pozitívumokkal is járt. Sietős, lényegre törő lett akármely megbeszélés, szóváltás, konfrontálódás, mivel a terepet egyszer ziman­kó, máskor tűrhetetlen hőség, netán locsogó eső bírlalta, így a máshol órákat, napokat fölfaló előterjesztések, hozzákiabálások, fenekedések csak percekig, oly­kor csupán másodpercekig tartottak – ennyiben kétségkívül elérték, de meg is haladták a világszínvonalat. Mindezen túl egyszerűbbé lett az elfutás is, olyankor, ha a nemes érzelmek indukálta nézeteltérések tettlegességgé fajultak, ami eleinte meg-megesett, utóbb mindennapossá lett. Kell-e bizonygatni, hogy ez hallatlan szerencse? Ha a szende szóvirágok mozgékony öklökké lényegültek, nem kellett ajtót, kilincset keresni, ablaknyílásokat méregetni – neki lehetett iramodni a szabad tereknek, s ha az inaló kicsivel gyorsabb volt az utána iramodónál, szépen elhárultak a nagyobb bajok.

– Na, ebből csak kijön valami! – biztatgatták a helybéliek egymást és önma­gukat. – Hát, majd csak jó világ lesz…

Jó világ – azt mindenki tudta, hogy milyen dologbeliségek kellenének ahhoz az új világhoz, erről akadémiai szintű előadást tarthatott volna bármely falubeli, csupán az rejlett sűrű homályban, kitől, honnan, hogyan áradnának oda azok a dologbeliségek.

Még egy kevés idő kell – erre jutott a hivatalosság is, a közvélekedés is. Addig: magad uram, ha szponzorod nincsen…

Összedugták a fejüket, s elvégezték, hogy ismét a maguk önerejét állítják csatasorba arra a rövid kis időre, míg a földkerekség süketet játszó fele rá nem ébred a maga vitathatatlan kötelezettségeire.

– Értékesítjük a Szép-erdőt! – így döntött Ke-Kü Le. – Gyógynövények, turizmus, oxigén, minden. Ömleni fognak az anyagiak…

No de hol volt a Szép-erdő? Kicsivel előbb ott volt, az biztos, közvetlenül a falu mellett, félkörös íveléssel tündérkeretbe foglalta az alvéget… Most, akárhogy nézelődtek, akárhogy meregették a szemüket, nem látták.

Persze, hogy nem látták. Semmivé enyészett. Egy árva bokor se búslakodott a helyén. Aztán többeknek eszébe jutott, hogy az ám, élelmes vezérkedőjük, nevezetesen Ke-Kü Le nemrég átengedte a Szép-erdőt célszerű hasznosításra valamilyen vállalkozó holdingnak, fifty-fifty alapon. Az a holding mindösszesen két közel-külföldi személyiségből állott, s csak addig, amíg a Szép-erdőt mara­déktalanul tarra vágták és a faanyagot néhány vámvonallal arrébb, szép haszonra tevén szert, elidegenítették. A fifty-fiftyről többé egy szó se esett.

– Hát ez se jött be – ámult-bámult a közhangulat, egészen mélysötétre hangszereken. – Azért most már jó lenne tudni, mi az isten jön be!

Mintha a nagy okú kérdés szelével érkezne, valami azért bejött. A krudélisan semmivé tett Szép-erdő helyére odavonult egy nemzetközileg is elhíresült kon­zorcium, és jó másfél méteres mélységig kitermelte, s ki tudja hová, elszállította az altalajt. Impozáns gépezetek búgtak, morogtak, harapdálták a földet, őrző-vé­dő legényekkel, harci kutyákkal és támadhatatlan hitelességű okmányokkal meg­biztosítva. A falubéliek hallgatták a sürgő munka zsolozsmáját, s mintegy antifóliaként csikorgatták a fogukat, mivel volt már fogalmuk arról, hogy az a zsolozsma nem az ő üdvösségükért száll a mennyek felé. Aztán megtekintették, mi maradt a Szép-erdő helyén. Gödör maradt. Az alja kietlen sziklakő, az oldala sívó homok. Csak a gyerekek lelték örömüket benne, bámulgatták a holdbélinek tetsző látványt, ha meg olyan kedvük támadt, tönkrement vállalkozósdit ját­szottak a mélyedésben, kisebb-nagyobb sérüléseket okozván maguknak és egy­másnak.

– Csak tudnánk, mire volt jó elvinni azt a földet? – így tanakodtak a helyiek.

Na, megtudták éppen. Valamiféle, egészen speciális, sókoncentrátum rejlett abban a földben. A tudomány még nem tudott a végére járni minéműségének, de már széles körben alkalmazták a tartósítóiparban és az űrkutatásban, ami pedig az értékét illeti, a világpiacon alku nélkül megadták egy grammjáért négy uncia arany árát.

– És ez itt volt! A mienk volt! – így jajuldoztak a helyiek. – A lábunk előtt, a talpunk alatt! Hogyan is nem vettük észre?!

– Hogyan, hogyan! – kontráztak a nekibátorodó destruktívok. – Mert ne­künk folyton messze meg messzebbre muszáj pislognunk. Meg az egekbe…

Sokan várták, hogy Ke-Kü Le most is mond majd valamit, de hirtelen – még nem volt rá példa – nem jutott eszébe semmi.

És elérkezett a pillanat, amikor szigorúan tárgyilagos, mindenre kiterjedő állapotfölmérést kellett készíteni a hivatalosságoknak csakúgy, mint az egyes ház­tartásoknak – a pillanatot részint a helybéli ellehetetlenültség, másrészt a magas államhatalom acsargó sürgetése érlelte meg. A nem túl hosszú vizsgálódás der­mesztő felismerések tömkelegét ontotta a közügyekre nézvést éppúgy, mint a legprivátabb magánszféra tekintetében.

A fejekben lassan, de kategorikusan végbement valamiféle változás: a hur­ráoptimizmus helyébe az ajaj-pesszimizmus.

A lelkek kráteréből kisistergett, akár az eleven láva, a nyomatékos követelés, egyenesen Ke-Kü Lének szegezve: – Most eszelj ki valamit, ebadta vezére! De haladéktalanul, mert…

Az utolsó, elharapott szó üzenettel volt telítve: ha a megokolt népi óhaj nem teljesíttetik, korlátozatlan mennyiségű és rémes minőségű gorombálkodásra ké­szülhet a megszólított, s immár az sem valószínű, hogy érvényesül az a régi, úgy-ahogy humanista elv. Lesz csontjának törése, vérének patakzása.

Ke-Kü Le példátlan intenzitással töprengett, a töprengés elhatározást szült, az elhatározás meg egy a) és b) által tagolt táviratot. Azt a legsajátabb költségére adta föl a közeli városkában – ott még működött, igaz, megapasztott állománnyal – a postahivatal.

A kettétagolt távirat egy kicsivel odébb létező, szövetségi berendezkedésű államalakulat első számú személyiségének kezébe ajánltatott.

Az alkotmányuk, vagy annak bármelyik kiegészítése, tegye azonnal lehetővé odacsatlakozásunkat. Szép kilátás, jó levegő, bázis-lehetőségek! Bérmentesített válaszukat az alábbi címre küldjék: Kelevéz-Kündü Leventa és az ő népe…

Így szólt a tagolt távirat a) pontja. A b) pont ellenben ily szavakkal kérezkedett a kegyelem udvarába: ha az a)-ba foglaltak nem kivitelezhetők, kéretnek sürgős információk, egy személy miképpen csatlakozhat a t. Címhez. Ugyancsak bérmentesített választ vár Hektikás Emil…

SZEPES ERIKA

Bemutatás helyett

Térey Jánosról és kötetéről: „A valóságos Varsó – panaszkönyv”

A szerző a kötet hátlapján pontos használati utasítást ad könyvéhez, tárgyilagos modorban, sőt hivatalos nyelvezettel. Eszerint könyve „regényes bédekker”, majd tovább pontosít: „csonka bédekker, a helyszínek szabatos ismertetése elkallódott a kéziratból.” Valóban: a kötetnyi versből nem ismerjük meg a létező Varsót, utcáival, tereivel, műemlékeivel, csupán néhány városlakó válhat személyes isme­rősünkké, ha azonosítani tudjuk őket önmagukkal, azaz a kötetben itt-ott felbuk­kanó szereplőkből egy-egy főhőst össze tudunk állítani, ha tulajdonságaikat és szerepeiket egy-egy személyiség modulációjaként vagyunk képesek értelmezni. A topográfiai leírások hiányában Varsót nem tudjuk azonosítani Varsóval, sokkal inkább egy szimbolikus Város egyik lehetséges megnevezésének érezzük – felte­hetően a mindenkori Városok történetének paradigmáját valamilyen, később feltáruló okból Térey Varsó történetében véli megtalálni.

Mindenképpen szimbolikusnak kell látnunk azt a Várost, amelyet – a szim­bolizmus hagyományaihoz híven – maga a költő is nagy betűvel ír, mindjárt a kötet első sorában, amelyben rögtön egy másik szimbolikus lény is szerepel: a mindenkori Városok fölött uralkodó, azok sorsát irányító sötét Kuzin. Fogadjuk el munkahipotézisnek, hogy a valóságos Varsó – szimbolikus Varsó, szereplői egy-egy személyiségtípus, viselkedési modell szimbólumai. Sőt: a Város fölött parancsoló sötét Kuzin nem egyszerűen szimbólum, hanem – érzékelve a kötet intonációjának antik görög jellegét, kardalszerű megszólalását, a múzsái invoká­ció szokatlan változatát: „akarnok, néma múzsa” – az antik mitológia alakjaira emlékeztető, mitikus lény, akinek lényegére antikosan megfogalmazott állandó jelzői, epitheton ornansm utalnak, a sötét Kuzin, a bitorló bizalmatlan vezér, mo­gorva angyal, főnökasszony, úrnő, akarnok, néma múzsa. A jelenséget elsősorban a sötét jelző magyarázza: Atét, a végzet mitikus irányítóját illette a görögség ezzel a szóval. A Végzethez szól hát a szabálytalan invokáció, egy szabálytalan címmel: Akaratos kérelem, amely egyrészt az antik fohászok jellegével ellentétben akaratos, másrészt az antik allúzió mellé azonnal társul egy magyar irodalmi célzás: Cso­konai Tartózkodó kérelem című versének ellentéte ez a cím, amelyben az Akaratos jelző a kötet egyik visszatérő fordulata: akarnok a Város fölött parancsoló női princípium, de akarnok a védelme alatt álló, szimbolikus hadnagyi ranggal és öltözettel álcázott ifjú férfi is. Akaratok szegülnek itt szembe egymással, de nem egy versen belül, hanem a kötet egész folyamán.

A szerző a regény („regényes bédekker”) műfajába sorolta művét, holott sem a prózai, sem a verses regény kívánalmainak nem tesz eleget. Nincsenek hősei és antihősei, nincs egységes, folyamatos cselekménye, a konfliktusok is szétszabdalódnak a versek menetében (pontosabban azon belül állnak össze, kerekednek ki egésszé, minthogy egy-egy témakör akár tíz-tizenöt versben is újra meg újra fölmerül). Mégis van valami regényszerű ebben a műben: a Város lényegének fokozatos és folyamatos feltárulása, az elindulás egy meghatározatlan Városból és a megérkezés a kifejtett szimbólum Városába (ezzel párhuzamosan kristályosodik ki a főhősök lényege és szimbólumértéke – erről később). De nemcsak regény a mű. Antik kardalszerű kezdetéről már szóltam, ez a drámai műfaj felé tereli, de efelé sodorják a párbeszédes jelenetek, minidrámák is. Mindemellett, sőt elsősorban lírai költemények szorosan összefogott szerkezete, amelyek a szim­bolikus gondolatiságon túl igazi lírai érzelmeket is közvetítenek. Líra, dráma, epika egy mindössze 70 oldalas füzetben. És mindez egy nagy Rejtély elrejtését, majd feltárást szolgálja: mi is ez a Város, miért is lesz végül Varsó a neve, amikor ott van benne a Phoenix ház (az Újlipótváros egyik jellegzetes, a Katona József-Pannónia-Wallenberg-Tátra utcák által határolt épülettömbje), távolabbi környe­zete Bácska és Baja, s a szép szülőföld, amely Ady szimbolikus képét idézi (Mag hó alatt), egyben a bartóki vurstli-Magyarország is, amelyben a Luna-parki túra elmúlt életünk majálisait is felidézi. Vele szemben a távolban ott van Varsó, ahol minden idegen és csúf, és ami mégis vonzza a mindig Észak felé törekvő költőt, annyira, hogy végül is minden városok megtestesítőjévé válik. Ebben a Városban az Alvégről a Felvégre törekedni fölösleges, nem hoz igazi fölemelkedést, mert „az ember lánya” (ismét egy általánosító, szimbolikus megfogalmazás) „A hágón tud egy helyet, ahonnét /«bámulhatnak” a Felvégre, tehát ami Felvégnek látszik, az valójában lent van.

A városlakókról annyit tudunk, hogy Boldogok (nagybetűvel), szemben a távollevő Különcökkel. A városban uralkodó hatalmak: a Védőnő és a Védett, azaz hol az egyik, hol a másik – kettejük akaratának ütközése adja a kötet vezető antitézisét, s a belőle fakadó érzékeny egyensúlyt, amely hol erre, hol arra az oldalra juttatja a szembesülés tárgyát, a Hatalmat. A Védőnő és a Védett a főszereplői a kötet végén kitisztuló eseménysornak, azaz a kötet szövetébe illesz­kedően: a szimbolikus paradigmának.

A Védőnő különféle alakváltozatokban mutatkozik: ő a sötét Kuzin, az akar­nok, néma múzsa, hol Doktornő, hol Gyógyszerésznő, főnökasszony, úrnő, nővér. Védőnő funkciójában – egy szójátékkal – kettős szerep rejtőzik: egyrészt a tör­ténet orvosi vonulatában (mert ilyen is van, minthogy a férfi-princípium a orvosi pályával is próbálkozott) Védőnőként ápolja a rábízottakat, másrészt a férfi-prin­cípiumként hol hadnagy, hol Termann stb. képében mutatkozó ifjúval mint vé­dencével szemben válik Védőnővé. De ő a dresszúra mesternője is, dacos, akar­nok és konok, vagy éppen hirtelen áruló papnő. A vele oppozícióban álló szim­bolikus hímnem, a fiatal hadnagy (egy játékos allúzióval Zrínyire utal vissza Térey: ő A vitéz hadnagy; egy komolyabb összefüggésben Ottlik katonanövendé­keinek rokona, amikor „beiskolázzák”), aki hol a titokzatos Termann képében jelenik meg mint „Termann hadnagy”, hol krisztusi vonásokat ölt („Tanítványai­tól, kik egyszer megtagadták”: Elveszendő; „Mesternek véltél és hozzám mérted magad, de illően nem tudtál még megtagadni sem”: Üdvözölni a rendet; Az egy­begyűltekhez című versben rejtettebben, de a címmel is sejtetve, meg a tömeg között érzett végletes magánnyal, a helyszín Rómába telepítésével, és a magányos beszélő mellett magányosan maradó asszonnyal). Ez a hadnagy, különösen, ha oratio rectá-ban beszél, a költővel látszik azonosulni (ezt erősíti neve is, a Téreynék németesített változata), így a krisztusi képmás a költőre is rávetül.

Ezeknek az alakváltoztató hősöknek (a Nőnek és a Férfinak) a lényege megfoghatatlan, pontosabban: a lényegük a megfoghatatlanság. Alkalmanként változó manifesztációjukat pontosan megrajzolja a költő, magunk előtt láthatjuk a kiképzésen, vadászaton, „szívhalászaton” résztvevő hadnagyot, majd a ravatalon fekvő tetemét. Láthatjuk modulációit is, leginkább egészségügyi szerepkörben (nem véletlen, hogy a sok konkrét egészségügyi cím mellett – Gyógyszerész, Anesztézia stb. – az egészség görög istenasszonyának, Hügieiának is szentel egy verset). De olvashatjuk a manifesztációk látszatjellegét is az ilyen árulkodó megfogalma­zásokban: „Helyette én vagyok”, „Úgy festek, mint akibe éppen beleszerettek”, „ő sokkal hasznosabb, mint gondolom”, „mást képzeltem vitéznek”. Mindig a változó manifesztációt látjuk pontosan, a lényeg rejtőzik. Látszat és valóság, pon­tos leírás és szándékos vibrációban tartás a költő egyik vezérelve. Érvényes nem­csak a hadnagyra és a sötét Kuzinra (az utóbbiról így: „Téged pedig, aki híred szerint patróna vagy, igazából társnőid barbársága vonz” egy rómaira hangolt couleur locale-lal), de minden más városlakóra is („a legtöbb éjszakás nővér úgysem valódi”, „Munkakörük a tüneti kezelés „külszínt ápolók”; a Termann és Dorotheában így fogalmaz: „Ma harmadjára adta önmagát” – az alakoskodások, szerepjátszások és rejtőzködések világában kiemelendő, ha valaki önmaga, de azt is csak adja, tehát ebben is a megmutatás gesztusa van, nem az önkéntelen és őszinte feltárulkozás. A rejtés és titkolás a költő eltökélt szándéka, „viaszba mártok minden arcot”, „sötét vásznat dobok rád” – mondja a kötet Férfihőse (a költő feltételez­hető alteregója, ezt talán a névválasztás is alátámasztja: Termann) a Nőnek. A látszat-megjelenés legtisztább megfogalmazása A tökéletes Kópia, a másolat, aki „leginkább hajdani önmagára hasonlít” és aki a „hírnév házában él”, ami „nem azonos az élet házával”. Jövendőbelije természetesen csak Szépia lehet, egyrészt a költő szójátékra való hajlandósága okán, másrészt a szépia szó jelentése miatt (latinul tintahalat, átvitt értelemben tintát jelent, amivel a kópiákat másolják). A látszat­jelenségek Térey szerint mindnyájunk jellemzői, ezért lehetnek ezek a szimboli­kus városlakók, a Végzetes Nő és a pusztulásra ítélt Férfi mindannyiunk jelképei, ezért népesíthetik be helyettünk is a szimbolikus Várost. Költői megfogalmazása ennek az általam adott, fenti esztétikai-elméleti elemzésnek Téreytől igen tömör: „A jó lány kíváncsi a mondakörre, mely mindünket méltatlanul övez”. A mítosz, a mondakör, a legenda a halállal szertefoszlik, így a regény-dráma-líra kötet végén megfoghatóvá válik a hadnagy képe: Berlin elestekor „A valóságos Termann egy igazi októberi padon” haldoklik. S a kötet végén megvilágosodik a szimbolikus Város: a mű kezdetén, a pesti utalások után majd agórát találunk benne (XXIII) és Róma utcáin futkosnak (XLII), s a versek túlnyomó részében szimbolikus tájak vannak: nyirkos Tóvidék, Örömvölgy utca, Elcsatolt Részek, Özvegyek Városa, Városerdő, Nyugati Part, Vidám Kioszk, Padlás. E meghatározatlan topográfiájú Város Kaptár formájában is megjelenik az egyik versben (VII), és ez a Kaptár-Város falanszterjellegű: a fő funkciót benne a Kánon Őre tölti be, ő olykor a Cég futárja is, az Édes Cég alkalmazottja (ezeket a szerepeket a hadnagyra osztja a költő). A falansztervárosban a Vidám Fiúk élveznek előjogokat, Csőszök és egyben Bálványok is ők. A hadnagy-Termann bevallja, hogy volt valaha ő is Vidám Fiú, de ma más feladatokkal bízták meg őt: „Termann, báltermünk néma dísze, zászlónkra hímezzük neved, ha krónikásunk leszel, e pompás évjárat dal­noka.” A hadnagy-Termann itt egyértelműen a költő Téreyvel válik azonossá. A falanszterváros fokozatosan válik Varsóvá: az első említéskor Varsó még alulma­rad a szépséges szülőfölddel szemben, később benne foglalnak helyet a szimbo­likus városrészek (Citadellák, kedves Bordélyok, Óváros).

A LI. verstől már csak Varsóról esik szó. Történetét három fázisra osztja a költő, a három fázist három szimbolikus szín jelzi. A legkorábbi, a zöld Varsó feltehetőleg a még a természettel együtt élő, tiszta, emberi város, ez „elázott” (pusztulását nem véletlenül csak természeti katasztrófával oldja meg a költő). A sárga Varsót „orvul eltörölték”: ez már emberi beavatkozásra történő pusztulás, a gettók, a sárga csillagok városának sorsa, ahová „Kopók érkeztek minden égtáj felől”. S a jelen? „A vörös Varsót kapták ajándékba mára”. Mindenki gyanús, a főszerelők is gyanakodva figyelik egymást: „Bár tudná a Védőnő, védence kicso­da.” „Újmódi Spárta ez”, ahol „Mozgásterünk – saroktól sarokig – aszfaltos harcmező”. A költő szerint a sárga és a vörös Varsóban mintha hasonlóan zajlana az élet: „Micsoda ősz, jegyrendszer, új pokol és hirtelen a szertelen brosúraárus”. E képek egyszerre idézik a régi és új Varsót. De a vers folyik tovább: „Úgy viselem magam, / Ahogy harmincnyolc nyarán… Varsó tartalmazza a mocskos estét.” Talán ebben a versben kap magyarázatot a látszatnak és a valóságnak a köteten végigvonuló kettőssége (Lili). Melyik a valóságos Varsó? Melyik a ha­sonlító és a hasonlított? De nem ez a lényeges kérdés: Hanem: a tertium comparationis, azaz a hasonlat alapja, a költő világképében élő közös tulajdonság, amiben hasonlítanak: a szabadság veszélyeztetettsége, nyomor, az embertelen körülmé­nyek közti élet.

Ezért válhat számára Varsó a mindenkori városok Városává, a Város szim­bólumává, mintha sorsával példázná a pusztulás megismétlődését, örökkévalósá­gát és a belőle való ismételt, emberfeletti erővel végrehajtott feltámadást, újjá­építést. Ezért lehet hol Budapest, hol Róma, hol a görög agóra; két szimbolikus lakója, a sötét Kuzin és a fiatal hadnagy pedig egyrészt a Város sorában fősze­repet játszó örök Végzet és a vele szembeszegülő, majd gyakran áldozatává váló emberi akarat, másrészt az Élet folytonosságát biztosító, egymással örök harcban álló Nő és Férfi. A látszatok tehát nem pusztán látszatok, hanem a lényeg változatai, az időben és térben változó valóságok. A valóságos Varsó a sokféle város valóságos sorsának szimbóluma. S ha ezt átlátjuk, megérezhetjük azt is, miért nem lehet Túlutazni Varsót: mert mindenütt csak Varsó van, azaz a Varsó által szimbolizált élet, ami elől nem menekülhetünk.

Következetesen felépített szerkezet, összetett, sok műveltségi rétegre épülő, asszociatív, nehezen felfejthető szimbólumok, pontos képek és leírások, az egy­mást követő versek közti kapcsolatot megteremtő kulcsszavak, szellemes és egy­ben mély szójátékok (amelyek idézésére nincs mód) tömör szövete ez a kötet.. Egy csupán 25 éves fiatal költő már nem kezdő, hanem kiforrott, kész látlelete a világról, melyet saját világképének megfelelően, az általa kiválasztott mozaikok­ból állít össze, tiszta szimbólumrendszerrel és pontos (korántsem derűs) tanulsá­gokkal. Egy új, ezredvégi szimbolizmus továbbfejlesztése azoknak az elődöknek a nyomán, akik mind megteremtették a maguk szimbolikus városait (Kormos Na-konxi-pánja, Gergely Ágnes Joachim által elhagyott városa, Weöres Mahruhja és még sok más); ez a magyar líra egyik új útja. Érdemes végighaladni rajta a költővel együtt, mégha rögösnek mutatkozik is. Per aspera…

*

Utóirat: A könyv a tavalyi könyvhéten, 1995 májusában jelent meg. A Magyar Napló kért fel a bírálat megírására, amit én 1995 június végén leadtam a szerkesztőségnek. A megjelentetés különféle in­dokokkal hónapról hónapra halasztódott, mígnem elérkezett a könyv megjelenésének egyéves év­fordulója, amikor elhatároztam, hogy elhozom az írást a Magyar Naplótól. Sajnos, így nem lehet már az a gyors reagálás, amelyet a kötet megérdemelt volna, de inkább későn, mint soha. Remélem, Térey János is egyetért velem ebben a megoldásban. Az Ezredvég olvasóinak pedig ezáltal új költőt mutatok be – Bemutatás helyett.

TÉREY JÁNOS

A valóságos Varsó

Részletek

I.
Akaratos kérelem

Parancsolónk, sötét Kuzin: hallgasd a Várost.
Édes nénénk, bitorlónk: népedre jól vigyázz!
Ríkasd meg fiaid, bőszítsd föl lányaid.
Az erkélyen, szivarral kezükben, tépelődnek,
fölékszerezve bújnak fátylad redőihez.
Bizalmatlan vezérünk, mogorva angyalunk:
egyetlen harcot adj az igaz férfiaknak.
Ó, főnökasszonyunk, te tarts törvénynapot,
hallasd hangod, ha vétünk, ne cirógass soha.
Edzőnk s elárulónk, hát válogass közöttünk,
üdvöskéid kecsegtesd, s ne engedd üdvözülni.
Üdvözlégy, mentorunk. Akarnok, néma múzsánk.
Megérkeztünk a fénybe. Vajon, miféle fénybe?
Az ittmaradtakat, sötét Kuzin, te áldd meg –
mozgasd az éjszakát, viseld gondunk, ha kérünk.


II.
A valóságos Varsó

Az ittmaradtakat nevezzük Boldogoknak.
Minden távollevő neve Különc legyen.
A bentrekedteket várja a küzdelem,
az emigránsoké legyen a préda holnap.

Különc, ki távol innét lemondón fintorog.
Itt: romlás, döbbenet. Fülel megannyi bérenc.
Akik hatalmasak – a Védőnő s a Védenc –
a maradékot óvják, fázékony cinkosok.

Romlatlanul szabad a száraz szemű páros,
készenlétünk örök, derültségük ragályos.
Ok hordják szerteszét az orvosságokat.

Nem kószálhatnak többé a nyirkos Tóvidéken.
Egyikük elveszendő: szükséges áldozat.
Nem ittak áldomást. Nem várnak pályabért sem.

XI.
Kávéforrás

Rejtse arcom dupla ablak,
sűrű függöny, vaskos oszlop!
(Futni vérágas szemekkel
forró utcák zegzugán át,
árnyat s nyugtot esdekelve.)

Kávéforrás, rácsos erkély:
kákabélű konzumensek
migrénűző gyógyhelye.
Füstöt fújok önfeledten
mind a négy sarok felé;

első kortyom és az első
ernyeteg ürítkezés –
elfoglalni és belakni
gőgösen e tág hodályt.
Töltekezni dögrovásig,

fölfalni a délutánt,
akár egy löttyedt narancsot.
Forgóajtón átzuhanva
szembesülni a homállyal
s kóbor ebként járni benne.


XXVI.
Szavak a révnél

Vitorlát bontok, tüstént elhajózom innét.
Beláttam: pártfogóim lépre csalnak;
itt könnyen, gyorsan istenülnöm nem lehet,
ízenként tűnni el. Részenként veszni ki –
ilyesmi volt a tervem mostanáig.
Vakolatlan és hiánytalanul üres
házat hagyok magam mögött, barátaim.
Átkozni nektek kell tengődésem helyét.

Behajózom, rögvest elvitorlázom, ámbár
tengődésem helyén még minden rám hasonlít:
ez a nyiszlett, elázott iskoláslány,
a Fasor délelőtti verebe is engem
hoz eszetekbe holnap, ha másutt leszek.
Ó, családos barátaim, ti tanulékonyak,
megáldva s tönkretéve a sovány tudással,
hogy tusátok helye itt van, egyedül itt!
Újabb esőtlen nyár lesz osztályrészetek,
s én Délen hullok el, mert Délnek indulok.

Úgy lesz. Vitorlásommal, untan, egymagam.
Szerzett tulajdonságaim bizonnyal rátok vallanak –
a nyílt vizen mindet levedlem, s körbemosnak
a kecsegtető délszaki felségvizek –
Vitorla bomlik. Útra kész a tiszt,
ki rangjelzéseit letépte.


XXIX.
A tökéletes Kópia

A tökéletes Kópia immár a hírnév
házában lakik. Morzsolgatja szokott
munkáit, kertjében tesz-vesz, a cse-
nevész muskátlikat locsolja. Öltözéke
szakasztott olyan, mint nemzedékünk
kiválóságai közül bárkié. Leginkább
talán hajdani önmagára hasonlít, arra
a tüsténkedő altisztre, akire nem
szívesen emlékezünk.

Kamrái roskadásig telve. Idekünn
zsong a kaptár, odabenn szellőzik a
képtár. Kópiánk újabban zajtalan
életet él. Kell, hogy botránkozások
essenek, de jaj a botránkoztatónak!
Ő kitanulta ezt.

Tapintattal vizsgáljuk Kópia arcát.
Pocsék alvó, hipochonder és ráadásul
nőtlen. „Három kór emészt egyszerre”,
szokta mondogatni. „Egy kutya szaladt
át a birodalmon”, jegyezte be naplójába
fertályórával ezelőtt.

Kópia nem tett hűségesküt a területi
elöljáróságon. Bizony, mi tudjuk: a hírnév
háza nem azonos az élet házával, hiába
díszpolgára e vidéknek a tökéletes Kópia.

De csitt! A kövesúton közeledik
jövendőbelije, Szépia.

XXXV.
Gyógyászat és gyógyszerészet

Por, fehérség és idegesség.
Nincs, aki előtt tisztelegnék.

Poggyászom ép, hiánytalan:
az élők jele rajta van.

A medicina a kezemben.
Minden vagyok, minden lehettem.

Nem érhet gáncs, nincs félelem
és örömöm mértéktelen.

Fáradt barátomat kísérem,
akiben túl sok a szemérem.

Tisztátalan védencemet:
oltalmára esküt teszek.

Kávémámortól fűtve bátor,
s hűti egy délutáni zápor.

Itt egyikünk sem álruhás.
Nem környékez meg ájulás.

Megpörkölődni napmelegtől?
mikor a biztos oszlop eldől?

Olyankor még szebbek vagyunk,
ha minden élőt elhagyunk.


XXXVI.
Leltár és laudáció

A legtöbb éjszakás nővér úgysem valódi.
Egészen ritka köztük a bősz heroina.
Akadnak vérszegények, a külszínt ápolók,
Szentírást forgató, savanyu undokok:
merev szolgálólányok egyöntetű mezekben.
Vannak léhák, akik azonmód lucskosan
bújnak melléd – de náluk nem gyógyulsz meg soha
Munkamódszerük a tüneti kezelés.
Meg akadnak cselédek, a naccságát becézők.
Hovatovább nem is marad senki. Csak ő.
Nem mártír, nem cseléd, nem kokott, nem úrinő,
de fegyverhordozó és gyógyszer készítő.

XLVII.
Vidám fiúvá válni

Az Apróságok panaszolják, „Éhen maradtunk megint,
elébünk álltak a Vidám Fiúk a menzán. Varjakként
gubbasztottak labdaterünk korlátján, és károgtak felénk –

mivégre vagyunk mi a nap alatt, jelünk miért a fecskefészek?”
Arasznyival volnátok csak magasabbak, belátnátok
füstfelleges báltermükbe is, ahol ezek a daliák

szegény, sudár lányokkal incselegnek, nevettető
cigarettákat kínálva. Telefon csörren odabent, ők
azonban már a Sétatér köröndjén csoportosulnak,

elkezdik győzelmi esőtáncukat. Ott ragyog nedves arcukon
a lankákról lebámuló vadász derűs önérzete. Tegezem
mindannyiukat. Hívtak engem is Vidám Fiúnak,

s korán lettem vénséges vén közöttük. „Termann,
báltermünk néma dísze, zászlónkra hímezzük neved,
ha krónikásunk leszel, e pompás évjárat dalnoka.”

Apróságok, szemetekben összezsugorodtam, mikor
termükből lenge zakóban kiléptem. Pedig lakályos
szeptemberi hajnal várt, s bóbiskoló sofőröm.

Apróságok, úgy látom, eltörött a mécses. Csőszeitek
meg bálványaitok egyaránt a Vidám Fiúk. Szegénykéim,
Vidám Fiúvá válni képtelenség, ha nem a lankákra

születtetek. Vágyatok a Hegyalja sövényeibe ütközik.
Otthonotok a lenti ősz, amelyben gyarapodni fogtok,
félve a pedellust, tisztelve ősz szakállakat,

mézet kanalazva és áldásommal kísérve.