MEGMENTETT OLDALAK

GARAI LÁSZLÓ

„Apám hitte…”

Emlékezés Garai Jánosra

Apám hitte a hőstetteket
Apám hitte a bölcsességeket
Apám hitte a szavak igazát
S úgy hiszem, ez így volt szép

(Sztevanovity Zorán-Presser Gábor-Sztevanovity Dusán)

Apám, Garai János, 1913. május 29-én született Gyöngyösön.

Családja patriarchális nagycsalád, szi­gorú tradíciókkal és a kispolgári erkölcs minden kettősségével. Apja gazdag ügy­véd volt, szabadelvű és lojális; a világ­háborúban bakának vonult be, lemond­va kijáró tiszti rangjáról, amelyet meg­szerzett a szolgálati lépcsőn; a Népszavát járatta és a tőzsdén játszott; Horthy mérsékelt tisztelője volt, és néha mér­sékelten bírálta a kormányt, tetszett ne­ki, hogy gyakran összetévesztik Göm­bös Gyulával, akire feltűnően hasonlí­tott, de nem tetszett Gömbös politiká­jának egy-két erőszakos vonása. A kommün elől Pestre menekült a család, majd Budakalászon telepedett le.

Garai János nagyon korán kezdett verset írni. Amikor aztán Kassák költe­ményeivel megismerkedett, akkor ad­dig írott verseit – ezt az egész, mint mondta, szentimentális nyavalygást – a tűzbe vágta, és elkezdett futurista ver­seket írni. Tizenötéves volt. Egy év múlva beküldte öt versét a Forráshoz, s a szerkesztőhöz írott kísérőlevelét így írta alá: „Forradalmi üdvözlettel Garai János VIII. oszt. tan.” Mielőtt a szer­kesztő által közlésre kiválasztott vers ténylegesen megjelenhetett volna, a la­pot betiltották.

így aztán versei először 1930 októ­berében jelentek meg nyomtatásban, amikor Perspektíva címmel, saját megta­karított pénzén, kiadott egy versfüze­tet. Amikor később első szocialista verse – „Vörös zsoltárok május elsején” – a Népszavában megjelent, a költő még mindig nincs tizennyolc éves. Viszont már tagja a Szociáldemokrata Pártnak.

Az 1931 nyarán kiadott A vas meleg című füzet szerezte meg Garai János részére a hivatalos elismerést is: 1932. februárjában a bíróság Toreky-tanácsa megtartotta főtárgyalását a versfüzettel kapcsolatban emelt vád felett. A vád: kétrendbeli tőkésosztály ellen elköve­tett izgatás, 1-1 rendbeli csendőrség el­leni, valamint az állam- és társadalmi rend erőszakos felforgatására, „különö­sen a munkásosztály kizárólagos ural­mának erőszakos úton való létesítésére” irányuló izgatás bűntette. A kritikus a formai elemzés mellőzésével a tarta­lomra koncentrált: 6 hónap fogház, 3 évi hivatalvesztés és politikai jogoktól való megfosztás.

A nem sokkal ezelőtti „VIII. oszt. tan.”-nak nem használt a lecke: 1931 őszén bekapcsolódott a KIMSZ, majd a KMP tevékenységébe. „Föltárult előttünk az óriási orosz alkotómunka – emlékszik vissza Garai János erre az időre egy későbbi írásában szocializmust akar­tunk minden áron és minél hamarabb.”

Költészetének a két szocialista moz­galom egyikéhez való kapcsolódás sem tett jót. Annak a gyakran ádáz küzde­lemnek ellenére, amelyet egymás ellen s – néha csak maradék energiájukkal – a rezsim ellen folytattak, a rezsim ne­vében hozott, fent idézett ítéletnek a szempontja a vele szembenálló két kö­zeget is uralta a maga közös evidenciá­jával: a versnek a tartalma számít, a forma mellékes. Garai János ennek az evidenciának megfelelően pártmunká­ban agitatív verseket kezdett gyártani. Sőt, amikor József Attila ellen – amiért a Külvárosi éj című versfüzetével nyil­vánvaló módon utasította el magától ezt a szemléletet – közös pártjuk a le­járatását célzó hadjáratot indított, Ga­rai János ebben is vállalta a pártutasí­tásra reá osztott részt, s versben „lep­lezte le” költőtársát, amiért az „ha vers, így szól, csak hadd legyen szép / s ne forrongásra bíztató”.

Két újabb versfüzete – az 1932-ben megjelent Sarlós magvető és az 1934-es Nyárutó azt mutatja, hogy a pártkölté­szet előírását – amely „egyszerű” for­mákat követel, hogy az „egyszerű em­bereket” ne zavarja a mondanivaló megértésében –, ha őszinte szándékkal hirdette is, de nem követte. E két vers­füzet: a forma kikísérletezése, majd a kísérletben bevált forma kimunkálása. Jól mutatja ezt például a „Körúti mon­tázs téli est” című vers, ez impresszio­nista formai kísérlet.

1936 novemberében jelent meg Ga­rai János utolsó versfüzete: a Sikátorok szele. Összegezés ez a füzet, válogatás az addig megjelent versekből. A mérleg: 58 régi verséből újrakiadásra méltónak tizenkilencet ítélt. A 19 versből egy sem képviseli a futurista korszakát, és egyet­len egy a szocialistává érés periódusát. A Sarlós magvetőből és a Nyárutóból 9-9 került be a gyűjteménybe. A válogatás egyes versekkel szemben túl szigorú, de általában művészi igényű és igazságos, az átdolgozások is (egy versét kivéve) formai csiszolások. Az új versek ebben a füzetben mind a formai diapazon kiszélesítésére való törekvések: egy port­ré, egy Heine-fordítás, egy ballada és egy jassz-nyelven írott vers – a „Vagány-ballada”, – amelyet annak idején a Szal­más-kórus adott elő.

A Sikátorok szele nyitánya lehetett vol­na az ifjúkori fejlődés után Garai János érett költészetének. Ehelyett csak az út­kereséssel való számvetés lett. És finálé. Megjelenésekor Garai János 23 éves volt.

Az ifjú költő ekkor a Szociáldemok­rata Pártban Mónus Illés köréhez tar­tozott, és Mónus hatására felszámolta kapcsolatait az illegális kommunista mozgalommal.

Ami ezután következett, azt a XX. század végére ért ember fejével gon­dolkodva nehéz megérteni. Garai Já­nosnak ez a szakítás a költészetébe ke­rült. Amikorra beérett költőként kezd­hette volna el az alkotó tevékenységét, úgy érezte, hogy a kommunista moz­galomhoz tartozás elvesztésével költé­szetének ihlető forrását veszítette el, és azt a közeget, amelynek számára egyál­talán érdemes írni – s így többé nem írt. Pontosabban: hat évig egyáltalán nem írt, s amikor 1941 végén folytatni kezdte volna a versírást, nem ott foly­tatta, ahol a Sikátorok szelével abbahagy­ta, hanem – mintegy mágikusan fel­idézni vágyva a kommunista mozga­lomhoz való csatlakozásának korát – ott, ahol 1933-ban tartott: a szellemes és könnyen népszerűvé váló, de irodalmilag értéktelen gúnyversnél. Két di­vatos sláger dallamára írt Hitler-ellenes gúnyverset, amiért 1942 áprilisában Garanyba internálták.

Kommunista tábortársai szerint, mi­után a maguk közösségébe visszafogadták, Garai János újra írni kezdett. Ami­kor nyolc hónap múlva büntető mun­kaszázadba sorozták és Ukrajnába vit­ték, újabb verseit a tábor egyik barakk­jának padlásán elrejtette.

A versek elvesztek. Szerzőjük is.

A felszabadulás előtt néhány nappal még látták Nyugat-Magyarországon. Talán át akart szökni a Vörös Hadse­reghez – Ukrajna óta tervezte. Úgy be­szélték, menekülés közben végzett vele egy nyilas golyó.

*

Garai János további megjelent munkái: Így élnek az urak. Bp. 1933. – Vergődő magyar vidékek. Tata-Tóváros, 1936. Szentes Testvérek könyvkiadó vállalata. Garai Jánosról: Népszava 1936. május 31. – „Játék” című versének parlamenti vizsgálatáról: Az 1931. évi július hó 18-ára összehívott országgyűlés képviselő­házának irományai. 93. sz. – Az 1931. évi július 18-ára összehívott ország-gyűlés képviselőházának naplója. 16., 22. és 48. ülés. – Ugyanerről lásd még a Pesti Hírlap 1932. február 14-ei szá­mának vezércikkét.

GARAI JÁNOS

Játék

Kisfiúcskák játszadoznak
országhatárokkal,
ide tolják, oda tolják
s tejfölös a szájuk.

Parlamentben
kisfiúcskák
totyognak, motyognak,
egyik csendőr, másik rendőr,
harmadik királyka.

Kis taknyosok
diplomaták,
hol a tekintélyke?
Miniszterek, tábornokok,
zsebkendő kell nékik.

„Ha ezen a vonalon túl
beteszed a lábad,
agyonlőlek!
Ez a hazám!”
Így csiripelőznek.

No de most már
elég is lesz.
bújjatok az ágyba,
mert különben
ráverek a
szebbik feletekre!

Vörös zsoltárok május elsején

Május elsején az apák friss fehér kenyeret szelnek tiszta abrosz fölött
s régi harcokról, szent küzdelmekről mesélnek a gyermekeknek.
De neked, a komoly embernek, az őszülő fiatalembernek már senki sem
      mesélhet
az apák harcáról, amelyek elmúltak s az unokák csatáiról, amelyek bilincsek
      között, napok méhében, börtönök fenekén alszanak.
Ó, te nagyon jól ismered a törvényeket és tudod:
egy a sorsunk valamennyiünknek, közös gyökérrel láncol a földhöz az élet,
vannak, akik ezt nem értik, vannak, akik még alusznak, de a te szemedből
      már kifújta az álmot a hajnali szél s most minden kis neszre éberen
      figyelsz,
ezen a reggelen kelet felé fordulsz s könnyű szívvel, kitárt karral énekeled a
      napnak a május vörös zsoltárait.

Útmutató

Mire várunk még?
Egy reggelen, évtizedek múltán
Lenin képét is sarokba vágják,
amint az inkvizíció s a nemes hidalgók hónában
lángot vetettek a kolostorok.
Csak előre, jaj csak sose vissza.
Ideg rángásától rezeg az állkapocs, s mi nem tehetünk semmiről.
Hisztek-e még valamiben
az ész egyeduralmán kívül?
Tegnap keresztes és csillagos zászlók égtek el,
holnapután vörös zászlók hamuját hordja szét
a szél.
Így van ez rendjén. így van ez rendjén. Így.
Tegnap így volt, holnap ez lesz,
de ma:
talpunkból csurog a vér, izmaink ernyedten lógnak lefelé, elszáradnak a fiatal
      anyák, keserű az ételünk, porrá íesz az italunk és mindenki behunyja
      szemét, csak az eső veri lógó hajunkat és a sakálok gyászindulót
      üvöltenek az éjszakába,

de ma
plébánosok, rabbik, katonák és jólslájfolt gyárigazgatók kemény korbácsaikkal
      kegyetlenül kergetnek minket
a vörös zászló alá.

Szeptember

Tudjátok, urak: olyanok is vannak, akik az ólomfelhők alatt, ilyenkor
      szeptemberben már
nem veszik észre, hogy ezer sárga, rozsdás, lila és más színekkel tarka a
      határ,
hogy a pöttön avaron s a rezgő, zuhanó őszi leveleken most tart ítéletet
      a csend. S alkonyaikor sem hallgatják kopaszodó fák között a muzsikáló
      szelet.

A Dunának is (a nagy selymes nyári bölcsőnek, mely meleg testeket
      ringatott) a vize
fokról fokra hűl. Már nincs, aki lubickoljon kinn, a gödi parton, mert az ősz
      íze
már nyelvére tapad s az acélos levegőben ködük a pára, amelyet kilehel.
Szép ez. Tudjátok, urak: olyanok is vannak akiket a szépség sem érdekel.
Éjszakánként (ha bamba pofával vigyorin bámul a leselkedő, ezerarcú hold
és bárgyú lelkek keresztet vetnek a temető mellett, félvén – éjfél! – sírjából
      fehéren felkel a holt,
éjszakánként) nyár utóján, ilyenkor szeptemberben (tudjátok, urak?) arany
      festéke lehull a díszes, keretnek:
amikor ők, az örömtelenek, rongyvackaikon véres gondolatokkal borzonganak,
      vacognak, dideregnek.

Valahol kinn, a sötét Angyalföldön, vagy penészes csikágói tömeglakáson
petróleumlámpa füstje s kapadohányfüst között, foszló, egérrágta zsákon
            alszik három
asszony s a padlón, a korhadt deszkán hortyog, tizenhárom ember – –
és lassan peregnek nappalok, éjszakák, október, november,
és karót hegyesít és bunkókat farag a sikoltó december.

Dermedt verebek reszketve keresnek elhullajtott magot, csettennek,
      csattannak zárak és bilincsek.
Őszi alkonyaikor az ég is ég: a búcsúzó nap lángruhában hord a háztetőre
      sok vöröslő kincset,
kinn, a perifériákon kékült kezekkel, meztelenül sírnak mezítlábas
      proligyerekek;
az öreg föld keserveset sóhajt, nyögdécsel, nyekereg, cipeli a terhét:
szuronyokat, öklöket és aranyló őszi leveleket.

Körúti montázs, téli est

A köd, a nyirkos omladék, hangtalan lehull.
Testek helyett csak elmosódott árnyak
az emberek. Rohannak, járnak, megállnak,
ívlámpa villan, hálója kigyúl…

Fénylik az aszfalt s a szürke villamossínek.
Hízott plakátoszlop. Sovány rikkancs
létrája mellett kárálva kuporog.
A föld alatt márványvizelde:
két sziszegő, földalóli rongyos
márványfalak között toporog.

S körül világos, kongó boltok.
Kávéházak ablakain át:
füstben terül el tucatnyi boldog, –
kinn csengők, szirénák, uccahangszerek,
párás sonkára kirakatüveg,
az üzletekben ásít a segéd
– nem vonz a sonka, ha lapos az erszény –
a kasszában töprengő asszony:
előtte a pulton
bélyegző, blokkok, keresztrejtvény.

Kekszet, harisnyát, szappant igérnek
az Oktogon transzparensei.
Zöldet, vöröset hunyorgat a rendőr,
a túlsó járdán magányos alak
szakadt le a sikló tömegről
s imbolyog az úttesten át.
A fal mellett fekete anya
szorongat ájult pólyásbabát.

S amott az üvegen belül
nipp, lámpa, szőlő, ridikül,
kalapok, tészták, szőnyeg, hajkefe
és dohány. Mások meg könyvekkel tele.
És kívül, aki önti
és aki éhezi a betűt
és (mert nincs, amelybe befűt)
vágyik a modern kályha után
– annak is izzik piros csillámszeme –
s akinek nincs az ágy előtt szőnyege.
A körút: nagyvárosi prizma.

Megtört sugárban szóródik a nép;
nyeli száz ásító kaputorok,
katona, koldus, gépíróleány,
munkás, detektívek,
és merevarcú konspirátorok.

Aki elfárad, meghajolva jár,
s aki fázik, úgy hívják: proletár.

Hét óra már. A boltok zárnak,
nyolc lesz belőle, aztán kilenc,
a lárma lassan tompul, elfakul,

az este fordul, éjszakába hull…

Egy uccalány
élő szemekkel élet után járkál,

s amott egy másik
fehér bundában kotlik a volánnál.

Vagányballada

Hazerbalhéval bukott a hever,
mikor a szajrét pucolta, szegény.
Hidegre hergelte hat hekus,
de nem köpött, mivelhogy stramm legény.

Hiába volt sok átlátszó duma:
a mackó gyomra felhasadva állt,
pár ruppót most összedarizunk
s küldhetünk a sitibe kaját…

Nagy fiú volt. Tanulhatnak tőle
link vagányok, cingajon rajzolók!
Úgy szedte a kutyát, mint a tésztát!
„Amerikáner” nagymestere volt.

És most üdül. Tán melósiti várja.
Jut-e majd néki pár szál széna, csikk?
Ez a vagánysors… Hogyha majd póter lesz,
újra s renkel s újra megbukik.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Nyár van

A nápolyi dal

Ernesto de Curtis a Sorrentói emlék című dalt kilencvenkét esztendővel ezelőtt, 1904-ben írta. A dal ezt a Nápoly-közeli, tengerparti olasz kisvárost egycsapásra ismertté tette az egész világon. Sokkal inkább, mint az a tény, hogy négyszázötvenkét esztendővel ezelőtt, 1544-ben ott született a világirodalom egyik óriása, Torquato Tasso. Lám, a dal ennyivel nagyobb hatalom a vers­nél… Nem véletlenül irigykedünk mi, költők, a zenészekre.

Ha már ilyen személyes szférába csusszant át a dolgozatom, hadd időz­zem el ott egy-két percig. Hadd mond­jam el, hogy az elmúlt évtizedekben időm nem csekély hányadát a nápolyi dal kutatásának szenteltem, kicsit szak­területemmé vált tehát a dolog. Sokáig beértem azzal, hogy cikkeket, tanulmá­nyokat írok erről a nyakoncsíphetetlen műfajról. Mert definiálni ma sem tud­nám. A századforduló kiváló írónőjének, Matilde Seraónak van igaza, aki egyszer így nyilatkozott: „A népi canzone ellen­áll minden műfaji meghatározásnak. Minden és semmi, a színskála minden színében ragyog, mintha gyöngy vagy szappanbuborék lenne… Nem tudjuk, honnét jött, hová illan.”

Én sem tudom. Azazhogy a kérdés második felére van válaszom. A szívünk­be illan. És ott nyomban el is veszti illékonyságát, derűvé, szeretetté, tiszta vágyakozássá „kövesedik”, egy parányi­val ránctalanabbra igézvén bennünket.

A nápolyi dal a világ egyik csodája. Gyönyörű eredetlegendája van. Az ókori lantos, Orpheusz, a mostani Nápoly tá­jékára vetődött. A tenger, az öböl és a sejtelmesen füstölgő Vezúv annyira megbűvölte, hogy azt hitte, álmodik. Hogy meghosszabbítsa az álmot, le­hunyta a szemét és elaludt.

E pillanatban a habokból tündökle­tes nőalak bukkant elő: Partenopé nim­fa, aki meglátva az alvó Orpheuszt, azon nyomban beleszeretett. Nászaik­ból, szerelmetes éjszakáik gyümölcse­ként született meg a nápolyi dal.

Mindazonáltal szükség volt szülé­szekre is, akik a daltól valóban viselős tájon világra segítették a melódiákat. Az első „bábaasszonyok”, akikről tu­dunk, a vomerói mosónők voltak, a ti­zenkettedik és a tizenharmadik század fordulóján. Vomero egy gesztenyések­kel, parasztházakkal tarkított dombocs­ka volt. Innen jártak le az asszonyok a gazdag családokhoz, összeszedték a fe­hérneműt és a közeli patakokban, cser­melyekben tisztává varázsolták. Közben maguk költötte dalokat énekeltek. Ké­sőbb férfiak is beszálltak a bábáskodás­ba, mint például Baldassarre Donáti az 1500-as években, vagy a kalandos életű festő és poéta, Salvator Rosa a tizenhe­tedik század elején, akinek Michelemmá című dala még ma is nagyon ismert és népszerű. Később neves operaszerzők – Vinci, Piccinni, Paisiello, Rossini, Do­nizetti, Bellini és Mercadante – sem „átallották” nápolyi dalt írni, ám ezért senki sem kövezte meg őket. Sőt, hálás nekik az olasz nép. Nálunk a sznobok belehalnának, ha mondjuk, Szokolay Sándor magyarnóta szerzésre ragadtat­ná egyszer-egyszer magát…

A nápolyi dal virágkora a múlt szá­zad végén kezdődött, egész pontosan 1880-ban, amikor is megépült a Vezúvig vezető drótkötélpálya. A neves szö­vegíró, Don Peppino Turco ebben az esztendőben a Nápoly melletti Castellamaréban nyaralt. Az esemény megih­lette, verset írt róla, amit odalökött egy akkor még ismeretlen, szőke muzsikus elé: – Lássuk, mire mégy vele!

A szőke fiatalember – Luigi Denza – megkomponálta a dalt, amely szeptem­ber elején a castellamarei Piedigrotta templomnál a hagyományos tengeri ünnepen óriási sikert aratott. Funiculí, funiculá – ez volt a címe. Ugye, ma is ismerős?

Denza, a kismester egycsapásra vi­lághírű lett. S noha a műfajt a géniu­szok is mindig vállalták, azért a nápolyi dal nagy slágerei mégis kismesterek műhelyeiben készültek a századfordu­lón. Tosti, Gambardella, Di Capua, De Curtis, Falvo, Mario és Cioffi jónéhány dala manapság is tenorcseme­gének számít.

Az utóbbi években már nem eléged­tem meg azzal, hogy cikkeket, tanul­mányokat írok, előadásokat tartok a ná­polyi dalról. Megkíséreltem az áthonosításukat, folytattam, amit Salver Béla és Szabó Miklós megkezdett a korábbi évtizedekben. Fiadd szóljon magyarul is a nápolyi dal. A java részüket – kot­tával együtt – kiadta a Zeneműkiadó. Az újabbakból pedig álljon itt kettő.

Nyár van. És nyáron ilyen dalokra vágyunk.

ENZO FUSCO–RODOLFO FALVO

Barátnőjének mondja el

Barátnőjének mondja el, ha látja,
hogy már szememre nem jön régen álom,
szép arcát látom,
a sorsot érte áldom,
elmondanám, de nem tudom,
egy szót se szól a szám…
Én őt imádom,
pusztító lángban égve,
majd mondja el, hogy szívem
csak érte ver, csak érte!
Rablánc a vágyam,
már fogva tart a sírig,
és holtra sebzi lelkemet,
mely nyugtot nem talál.

De mondja csak: e könnycsepp mit jelentsen?
Árulja el, hogy mit forgat fejében?
Néz rám – s megérzem,
hogy rám kíváncsi régen,
ne titkoljuk tehát tovább,
mi oly nyilvánvaló:
forrón imádlak,
te légy az én szerelmem,
te légy a fogvatartóm,
te fűzz rabláncra engem…
Én édes álmom,
szép sóhajtás a számon,
a testem-lelkem része vagy,
csak érted élek már!

                                                1930

LUIGI PISANO–GIUSEPPE CIOFFI

Májusi este

Hogyha jössz találkozóra:
ráköszönsz a vízre, lombra,
ámde én egy árva szóra
nem vagyok méltó neked…
Álmaimmal is becézlek,
csak szerelmet – mást nem érzek,
ámde ezzel mit sem érek:
mást szeretsz, nem engemet!
Mond, hogy „igen” –se szót
lelkedre kössed,
semmi se gyilkolóbb,
mint épp a csönded,
ó, ha kinyílna szád
egy május estén…
Szép szavad visszavenném
Szólj végre hát!

Pillantásod már csak ámít,
vallomásod mit se számít,
hisz egy régi éjszakán így
suttogtál: szeretlek én…
Kis kezed szivedre kaptad,
esküszóra nyílt az ajkad,
mikor első csókod adtad –
s elfeledsz most könnyedén!
Mondd, hogy „igen” –se szót
lelkedre kössed,
semmi se gyilkolóbb,
mint épp a csönded,
ó, ha kinyílna szád
egy május estén…
Szép szavad visszavenném –
szólj végre hát!

                                        1938

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

FILMMŰVÉSZET

REISENBÜCHLER SÁNDOR

„Van a fejemben egy hatalmas Fellini-világegyetem”

Simor András beszélgetése a filmrendezővel

Hogyan találkoztál először Fellinivel?

– A hatvanas évek elején, amikor a Filmművészet Főiskolára jártam, talál­koztam Fellini világával. Akkor mind­annyian az olasz neorealizmushoz szok­tunk, furcsa, különös világnak láttam hát Felliniét. A költészetet vitte be az olasz moziba. Pedig ő is az olasz neorealizmus gyökereiből táplálkozott, ma már tudjuk, hogy együtt dolgozott azokkal az alkotókkal, akik az olasz valóságot feltáró filmek sorát készítet­ték. Fellini nagy érdeme, hogy idejében megérezte, kifulladóban van a neorealizmus, érezte, hogy már nem vihető tovább, és valamilyen elemi erővel köl­tészetet vitt a saját filmjeibe, ezt a köl­tészetet később szinte barokkos nagy­ságrendű tökélyre fejlesztette.

Melyik volt az első Fellini-fűm, amelyet láttál?

– Nem emlékszem. Fellini filmjei ben­nem Fellini-univerzummá álltak össze, annyira szervesen kapcsolódik az egyik a másikhoz. Egy filmjét nem láttam, a legutolsót, A hold hangját. Van a fejem­ben egy hatalmas Fellini-világegyetem. Nem is tudom pontosan megmondani, hol van ennek a világegyetemnek a kezdete. Valószínűleg az első film, ame­lyet láttam, az Országúton volt.

Változott-e a Felliniről alkotott képed, aho­gyan kibomlott a Fellini-életmű, vagy vál­tozatlan maradt?

– Annyiban változott, hogy Fellini iránt egyre elfogultabb lettem. Eleinte voltak intellektuális mellékvágányai is, főleg a 8 és 1/2-ben megA nők városá-ban, amikor kicsit idegen maradt szá­momra sok minden. Persze ez abból is eredt, hogy mi másféle társadalmi rendszerben éltünk, másfélék voltak a pszichológiai és szociális problémáink. Elég nehéz volt belehelyezkedni itteni mentalitással a hatvanas évek Nyuga­ton nagy szellemi erőfeszítéssel nekilen­dülő, a világon változtatni akaró avantgarde-jába, hiszen mi más fázisban vol­tunk intellektuálisan, és az ottani filo­zófia is másként csapódott le nálunk. Számomra ez eleinte furcsa volt, de az­tán megértettem, felnőttem hozzá, átvet­tem, és Fellini a maga csodálatos mese­mondásával és képteremtő egyéniségé­vel hozzám, mint animációs filmeshez, egyre közelebb került.

Fellini le is rajzolta az elképzeléseit. Ezekből válogattál az Ezredvég számára. Milyen haszonnal jár, ha egy filmrendező le is raj-, zolja az álmait?

- Azt hiszem, azért jó, ha egy film­rendező megrajzolja az álmait (sajnos, kevesen tudják ezeket az álmokat meg­rajzolni), mert egy film elkészítése min­dig nagyon nagy rizikó. El lehet kép­zelni egy filmet agyilag, azt mondom, hogy itt és itt ez és ez a jelenetem így fog kinézni, de nem biztos, hogy az így is néz ki. Ha viszont az ember tudja a ceruzát kezelni, és képsorokban felskicceli a dolgokat, egyrészt megerősítheti a saját elképzeléseit, másrészt maga előtt láthat egy tényleges világot, és az is elképzelhető, hogy ezt a világot meg is lehet alkotni. Azt hiszem, mind Eisen­stein, mind Fellini nagyon tudatosan dolgozott, nagyon biztosak akartak len­ni a dolgukban. Mindketten elementá­ris erővel rajzoltak, valami belső sugal­latra, előre tudták hát vetíteni maguk­nak a saját világukat. Ez óriási nyereség volt számukra.

Rajzokról, képekről beszélünk. Milyen kép jut először eszedbe Fellini filmjeiből?

– Engem nagyon foglalkoztat a jelen­legi civilizáció kétségbeejtő szétesése, szinte megállíthatatlan szétrohadása. Fellini rendkívül érzékeny volt erre a témára. Nagyon szomorú ember volt tulajdonképpen, filmjeinek látszólagos olasz temperamentuma, sőt vidámsága ellenére. Nagyon mélyen gondolkodó, filozofáló alkat volt. Rómájának egyik képsora jut eszembe, amikor egy ása­táson, régi, talán pompeji emlékeket tárnak fel, amelyek több évszázadon, több évezreden át a sziklák közé éke­lődve megőrződtek, mert a hamu meg a föld jótékony hatása megőrizte ősi formájukat, ám amikor a mai civilizáció emberei kiásták őket, a rossz levegő hatására, mintha ez az áldatlan légkör okozta volna, pillanatok alatt a sze­münk láttára rothadtak szét. Ez egy festői vízió számomra Fellini filmjeiből.

Egyszer említetted, hogy édesanyádnak Fel­lini volt a kedvenc filmrendezője. Mit mon­danál el erről olvasóinknak?

– Az én édesanyám nagyon egyszerű asszony volt, hat elemit végzett mind­össze, angyalföldi munkásasszony, aki élete végéig suk-sükkel beszélt – én ezt nem pejoratív értelemben mondom. Volt valamilyen furcsa, veleszületett in­telligenciája. A tanulási szomjat, a szün­telen kulturálódási keresgélést, ezt mind az én édesanyámnak köszönhetem. Sze­gényes fizetéséből, borravalóiból, mert manikűrösként dolgozott különböző fodrászüzletekben, gyakran szuterénhelyiségekben, szóval ezekből a szegényes borravalókból vett harmadik, negyedik elemista koromban Stefan Zweiget, Shakespeare-t. Emlékszem egy szecesszi­ós borítású Shakespeare-kötetre, amely­ben benne volt A velencei kalmár, a Szentivánéji álom, a Hamlet, csodálatos, századeleji illusztrációkkal. Negyedik ele­mista koromban kaptam édesanyámtól, karácsonyra, akkor olvastam életemben először Shakespeare-t. Nekem, mint gyereknek, ösztönösen a Szentivánéji álom tetszett legjobban, azt értettem, leg­kevésbé a Hamlet, mert nem értettem mély filozófiáját.

Volt nekem egy csodálatos anyám, aki­nek iszonyatos, nyomorúságos gyerek­kora volt, mert korán elvesztette szüleit, lelencházban nőtt fel, és a Horthy-rendszernek az összes keservét végigél­te. Ez az idős asszony, akit én élete vé­gén, élete utolsó három évére magam­hoz vettem, és igyekeztem neki a leg­többet nyújtani, amikor fehér telefonos horthysta-nosztalgia filmeket adtak a te­levízióban, mindig idegesen azt mond­ta, kapcsold már ki ezt a hülyeséget, és előkapott egy könyvet, Balzacot vagy Tolsztojt. Emlékszem, Balzacot c-vel ej­tette, de a Szamárbőrt olvasta, és külö­nösen utálta a Walt Disney-féle giccset is, Walt Disney-t a maga módján disnyeinek mondta, mintha ez az amerikai film-mogul egy Disnye nevű községben született volna.

Anyám valami különös módon von­zódott Fellinihez. Fiatal kora hús és vér angyalföldi figuráinak karakterét, lelki világát érezte visszatükröződni a hús és vér Fellini-figurákból. Gondolok pél­dául az Amarcord menazsériájára, aki­ken anyám rendkívül jól szórakozott, együtt sírt, nevetett ezekkel a figurák­kal. Nem kellett nekem ezeket a filme­ket megmagyarázni. Elég sok Fellini-filmem van videón, és anyám mindig kérlelt, hogy nézzünk meg egy-egy Fellini-filmet. Furcsa módon egyik ked­venc Fellini-filmje a Ginger és Fred volt, amely a kritikusoknak a legkevésbé tet­szett. Csak velem együtt videón négy­szer nézte végig. Giulietta Masinát ma­gyarosan Masinának hívta, mint a gé­pet. Anyám ízig-vérig proli asszony volt, aki fantasztikus ráérzéssel, vele­született intelligenciával érezte ezeket a filmeket.

Volt is egy furcsa, rossz érzésem, na­gyon szomorkás, fojtogató érzésem, mert időben elég közel haltak meg egy­máshoz, anyám, Fellini és Giulietta Masina, és ők hárman szinte irodalmi hősökké formálódtak képzeletvilágom­ban. Amikor mind a hárman meghal­tak, szinte belémhasított, hogy ez a há­rom ember, Giulietta, Federico és édes­anyám közösen ültek föl a Kharón la­dikjára, hogy elevezzenek egy különle­gesen lebegő túlsó part felé, én meg itt maradtam ebben a szörnyű világban, magam, dideregve.

MÚLTUNK

HOLLAI BÉLA

A halál hat hónapja

A nyilasuralom történetéből

1944. október 15-én, Szálasi hatalomra kerülésével az ország részvétele a már elveszített háborúban még hat hónap­pal meghosszabbodott. A vesztes hábo­rú meghosszabbítása érdekében a nyi­laskeresztes párt fegyveres pártszolgá­lata olyan tömegterrort vezetett be, amely mind méreteiben, mind áldoza­tai számát illetően még a Horthy-féle „nemzeti hadsereg” 1919-1920-as féke­vesztett fehérterrorját is messze-messze meghaladta.

A következőkben néhány adalékot adunk közre a „nyilashónapok” pokláról.

Támadás a védett házak ellen

A Mészáros utcai pártszolgálatosok már október 28-ától figyelték és „blokkol­ták” a svéd királyi követség ottani épü­letét, s lecsaptak mindazokra, akiket az üldözéstől való mentesítés céljából a kö­vetségen svéd útlevéllel láttak el. No­vember végéig százhetven-kétszáz sze­mélyt fogtak el az épületből való távo­zásukkor, papírjaikat elkobozták, őket magukat pedig előbb a nyilasházba, majd a gettóba szállították.

Raoul Wallenberg, a budapesti svéd követség titkára sok ember életét men­tette meg. Magatartása természetesen kihívta a pártszolgálatosok dühét. A pártszolgálat központja fényképét az­zal a paranccsal köröztette, hogy ha valaki találkozik vele, végezze ki. Egy Szulner nevű férfit, aki a svéd követ­ségen dolgozott, november 5-én letar­tóztattak s a Mészáros utcai nyilasházba vittek, majd onnan a nemzeti számonkérő különítményhez. Végül is annyi atrocitás érte a svéd követséget, hogy kénytelen volt átköltözni az Üllői útra.

A XI. kerületi nyilas pártszolgálato­sok központjából december 31-én egy különítmény ment a Légrády Károly (ma: Balzac) utca 48. számú házba, amely svéd védelem alatt állt. Össze­szedtek tíz embert, közöttük volt Gáti Lajos és felesége. A Pozsonyi úti nyi­lasházba, majd a Duna-partra vitték őket. Közülük – Gáti kivételével – senki sem maradt életben.

Január 1-jén a Nagyatádi Szabó (ma: Kertész) utcai svájci védett ház­ból az összes lakót, mintegy százötven embert először az Andrássy út 47-be, majd onnan a Városmajorba hurcol­ták. Tizenegy napig folyt a bántalma­zásuk, akkor ötven-hatvan embert a Duna partjára vittek. „Júda fiai, meg fogtok halni!” – kiáltották a pártszol­gálatosok. A vezetőjük tüzet nyitott, egy férfit tarkón lőtt, azután általános mészárlás kezdődött. Sokan futva igye­keztek menekülni, de ez csak keve­seknek sikerült. Kecskeméti Andor el tudott bújni egy közelben levő szenny­vízcsatornában, ahonnan végignézte az öldöklést. Amikor a nyilasok elmen­tek és előjött a csatornából, a part tele volt halottakkal.

December 31-én Nidosi Imre pesti nyilas főkerületvezető parancsára párt­szolgálatosok teherautókkal a Vadász utcai svájci védett házba törtek be, azzal az indokkal, hogy élelmiszert rekvirálnak.

1944. november 7-én a lapokban köz­zétették, hogy Prónay Pál. különítmé­nye újból megkezdte működését, s a Kaplony utca 3. szám alatt az Ébredő Magyarok Egyesületének, helyiségében vár­ja a soraiba jelentkezőket.

Prónay Pál az 1919-es ellenforrada­lom egyik hírhedt alakja volt, akit rém­tettei miatt félreállítottak. A nyilas ve­zetők közül sokakat személyesen is is­mert, hiszen közülük nem kevesen az egykori nemzeti hadsereg különítmé­nyeiben tűntek föl. Prónay ismerte Ruszkay Jenőt, Kovarcz Emilt, Baky Lászlót és sok más nyilas és szélsőjobboldali politikust, katonát, csendőrtisz­tet. Ez inspirálta, hogy felkeresse Ko­varcz Emilt, Szálasi helyettesét, és kö­zölje, fölállít egy különítményt, amely a honvédelmi minisztérium engedélyé­vel működne. Kovarcznak nem volt ki­fogása a dolog ellen. Ezután fölkereste Hindy Iván altábornagyot, a budapesti magyar katonai alakulatok parancs­nokát is, és közölte vele, hogy a kor­mánytól engedélye van e különítmény felállítására. Hindytől fegyvert és ruhá­zatot kért, s azt ígérte, hogy 1500 em­bert állít fegyverbe. Hindy javasolta, hogy a kormánytól kérjen fegyvert és ruházatot.

A különítmény megalakulása után nem sokkal az egyik parancsnok, Vannay László Kovarcz Emilnél panaszt tett Prónayra amiatt, hogy ismeretlen forrásból 20 pengős napidíjakat oszto­gatnak az alakulatnál. Vannay László egyébként már az 1920-as években szin­tén ismert figurája volt a szélsőjobbol­dali mozgalmaknak. Mivel megingott a bizalma Prónay irányítói képességei­ben, önálló alakulatot szervezett.

A Prónay-különítmény felépítésében a régi szervezetet követte: voltak nyo­mozórészlegei, gazdasági, beszerző cso­portjai és így tovább. Csatlakoztak hoz­zá olyanok, akik nem akartak a frontra menni, katonatisztek, akiknek elegük volt a háborúból, sőt szökött munka­szolgálatosok, üldözöttek is.

Vannay László főhadnagy a Prónay-különítményből való kiválás után Bu­dán, a Toldy Ferenc utcai reálgimnázi­umban rendezte be főhadiszállását. A zászlóalj irodája és a kémelhárító osz­tálya a Donáti utca 6-ban volt.

Mindkét különítmény részlegei részt vettek razziákon. A karácsony előtti na­pokban például végigkutatták a Pasa­réti út villáit.

A Vannay-zászlóalj egyik parancsno­ka Hess Aladár volt, egy időben a nyilas párthoz tartozott, majd szembefordult vele. 1944 decemberében a Vannay-zászlóaljban bukkant fel, gumikabátban, sö­tét, széles karimájú kalapban, karján nyilaskeresztes karszalaggal, gomblyuká­ban nyilas jelvénnyel, kezében lovagló­pálcával, övében két darab kézigránát­tal. A zászlóaljhoz beosztott csendőrök által elfogott katonaszökevények ügyé­ben volt illetékes, továbbá ő döntött arról is, kiket vessenek be a fővárosban folyó harcokba. A hatszáz főnyi zászló­alj felét kivezényelték. Nagy részük kiképzetlenül került bevetésre, emiatt igen nagy volt a veszteségük.

Itt is sikerült némelyeknek, a szeren­cse vagy a lélekjelenlét következtében megmenekülniük. A Vannay-féle külö­nítmény Stern Mátyásnét férjével együtt vitte el az Aranykéz utca 3-ból. A Toldy gimnáziumba kerültek. Innen férjét a Margit körúti katonai börtönbe, őt a Kapás utcai pártházba vitték. Társait agyonlőtték, ő is golyót kapott, de nem volt halálos. Amikor a nyilasok elvonul­tak, egy orvos bekötözte a sebeit.

A Prónay-különítmény nyomára buk­kant olyanoknak is, akik 1943-44-ben a Békepárt tagjai voltak. Közéjük tar­tozott Horváth László, neki a Csáky (ma Hegedűs Gyula) utca 24-ben volt szabóüzlete. Amikor érte jöttek, nem­csak őt és feleségét hurcolták el, hanem öccsét, Horváth Lajost is, to­vábbá Benedek Istvánnét, Stern Györ­gyöt, Balogh Mihályt, Péter Istvánt, Balázs Erzsébetet, Gutenberg Tivadart és dr. Korda Gézát is.

Terrorhullám a főváros környékén

Erőteljes tevékenységet fejtett ki a párt­szolgálat a főváros környékén: Kispes­ten, Lőrincen, Rákoscsabán, Rákosszentmihályon, Újpesten, Rákosligeten és más településeken. Ezekből a hely­ségekből a zsidó lakosságot már a nyári deportálások során Németországba hur­colták. A terrorhullám elsősorban a bal­oldali gondolkodású emberek ellen irá­nyult. A letartóztatottak egy részét sza­badon engedték, de sokakat internál­tak, deportáltak, börtönbüntetésre ítél­tek. A Budapest környéki helységekben az emberek jobban ismerték egymást, tudták azt is, ki baloldali. Könnyebb volt a letartóztatásuk, különösen, ha a lakásukon maradtak. így tartóztatták le a pártszolgálatosok Rákoshegyen, a Klapka utca 58-ban Vári Bélát és a nála bujkáló Fazekas Józsefet és Fazekas Istvánt. További sorsuk ismeretlen. So­roksáron a németajkúak között is akad­tak baloldaliak, például Mertz Lőrinc, őt is elvitték. Letartóztatták Rákoslige­ten, többek között, Pápai Vince keres­kedőt. Bevitték a nyilasházba, s mivel sikerült megszöknie, a feleségét vették őrizetbe.

Árpádföldén október 16-án tíz szociál­demokratát tartóztattak le azzal, hogy a nyilasok ellen merényletet akarták el­követni. A letartóztatottakat a Pálffy (ma Bem József) téri Radeczky-laktanyába vitték.

Pestújhelyen október 17-én elhurcol­ták Kónya Istvánnét, Mayer Jánosnét és kislányát, valamint édesanyját, Laki Lajosnét és egész családját.

Pestszentlőrincen már október 17-én letartóztatták a pártszolgálatosok töb­bek között Keresztes Károlyt, Mirah Ti­vadart és Stern Dávidnét, azzal gyanú­sítva őket, hogy kommunisták. Keresz­tes Károly véglegesen eltűnt. Október végétől november végéig a pártszolgá­latosok számos szervezett munkást tar­tóztattak le, különösen olyanokat, akik katonaszökevényeket bújtattak. Hetet közülük kivégeztek a pestszentlőrinci sóderbányában.

A Pest környéki városokból, falvak­ból sokezer embert szedtek össze sánc­munkára, erődépítésre is. Pestszentimrén mintegy 2500 embert dolgoztattak, akiknek nagy részét november 2-án, Kovarcz rendeletére a Dunántúlra vit­ték, további erődítési feladatokra. A he­lyi óvoda épületében mintegy 120-140 beteg ember maradt. November 3-án a nyilasok kihajtották őket a szemét­telep mellett megásott hatalmas sírgö­dörhöz, minden élelmet, pénzt elszed­tek tőlük, és egyenként az árokba lőtték őket. Közöttük volt Rutkai Jenő újság­író is, sebesülten belezuhant az árokba, de nem halt meg. Amikor a pártszol­gálatosok elmentek, Rutkai elvánszorgott a tömegsírtól. Lőrincen egy mun­káscsalád befogadta. Segítségükkel a kispesti katonai városparancsnokhoz jutott, onnan az Üllői úti klinikára, ahol megoperálták. December 29-én este a klinikát egy nagy csoport párt­szolgálatos szállta meg, s a betegek kö­zül tizennyolc zsidót elhurcoltak azzal, hogy a gettóba viszik őket. Többségük nem volt járóképes, ezek között volt Rutkai Jenő is. Az egész csoportot a Duna-partra vitték, s ott végeztek ve­lük. Ám most is volt valaki, dr. Kepes József, aki golyót kapott ugyan, de nem halt meg, s a Deák téri evangélikus leányiskola tanárai segítségével meg tu­dott menekülni.

Az újpesti nyilasközpont az Apolló mozi épületében volt. A kihallgatáso­kat, a kivégzéseket a Nyilaskeresztes Párt Kiima nevű városi vezetője irányí­totta. Egyik jobbkeze, Asztalos Zoltán naplójában feljegyezte, kiknek a kihall­gatásán, kivégzésében vett részt, hány­szor voltak a Duna-parton és miképpen intézték el a foglyokat.

Turánszki István 28 éves újpesti ta­nárt november 26-án előállították azzal gyanúsítva, hogy kézigránátos merény­letet követett el. Felszólították, adja át a pisztolyát és a megmaradt kézigráná­tokat. Ő az igazságnak megfelelően ál­lította, hogy nem vett részt semmiféle merényletben, nincs sem pisztolya, sem kézigránátja. A pártszolgálatosok szék­lábakkal estek neki, és addig verték, amíg eszméleténél volt. Azt remélték, hogy segítségével eljutnak az újpesti partizánokhoz, ezért huszonhét napig tartották fogva a nyilasház pincéjében. Másodnaponként kínozták, míg végül kínjában elvállalta, hogy elvezeti őket a bujkáló kommunistákhoz. Megnevezett egy vendéglőt, ahol találkozhatnak kommunistákkal. Mindez merő kitalá­lás volt, de Turánszki azt remélte, hogy ennek révén sikerül megszöknie. Erre az is sarkallta, hogy a nyilasházban el­töltött hetek alatt saját szenvedésein kí­vül sok mindent látott és végigélt.

Galambos Dezső vasesztergályost is az újpesti nyilasházba vitték. O részt vett az ellenállási mozgalomban, tudott a partizánok tevékenységéről, s ő is úgy akart megmenekülni, hogy hamis nyom­ra vezeti a nyilasokat. Azok már előre megfenyegették, hogy ha a megadott cím hamis, végeznek vele. Ám szerencsé­re az arra a napra virradó éjszakán őt és negyvennyolc társát a Földes László vezette újpesti partizánok kiszabadítot­ták a nyilasok kezei közül.

Lengyel Jánosné végigélte, amint 1944. december 17-én a Széchenyi-hegyen levő Isten Szeretet Leányai zár­dából, ahol elrejtették őket, az újpesti nyilasok elhurcolták két lányát. Á ki­sebbik meg tudott szökni, a nagyobbik viszont az újpesti nyilasházba került, onnan a Duna-partra vitték és a Megyeri csárdánál kivégezték.

A zárdából összeszedett lányok kö­zött volt Radványi Éva is. Később el­mondta, hogy az említett napon a nyi­lasok végigkutatták az egész zárdát, és összeszedték mindazokat, akiket gya­núsnak találtak. Őt az újpesti nyilasház­ba vitték. Már a házba érve rémület fogta el, mert üvöltéseket hallott. A csoport túlnyomó többségben 13-16 év körüli lányokból állt, mindegyiket bán­talmazták, és sokat közülük megerő­szakoltak. A 19 éves Kertész Vera egye­temi hallgatótól és társaitól ékszereket követeltek, s mivel ilyennel nem ren­delkeztek, megverték őket. Négy napig volt a fogdában. Neki és édesanyjának szerencséje volt, mert őket kiválasz­tották, hogy varrjanak a nyilasoknak. A lányok többségét azonban meggyil­kolták.

Akik segítettek

A gettó vezetői, a rendészek, az elöl­járók, az orvosok meg akarták menteni a gettóba tömörített sok tízezer embert. Erre meg is volt a lehetőség, hisz a Vörös Hadsereg egyre közeledett a get­tóhoz. Ezért elkeseredetten küzdöttek, nehogy a pszichózis esetleg olyasmire ragadtassa az embereket, ami indokot adna a pártszolgálatosoknak valamiféle pogrom véghezvitelére.

1945 januárjának első napjaiban a gettó vezetői különböző forrásokból ér­tesültek arról, hogy a németek és a nyi­lasok azt tervezik: még mielőtt a szovjet csapatok elérnék, likvidálják a gettót. Domonkos Miksa ekkor Szalai Pálhoz fordult, aki akkor a Nyilaskeresztes Párt összekötője volt a rendőrség országos felügyelője és a budapesti rendőrfőka­pitány mellett.

Szalai Pál esetében rendkívüli jelen­séggel állunk szemben. 1937-ben lett az Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt tagja, majd annak feloszlatása után a hungarista mozgalomhoz csatla­kozott, s a Nyilaskeresztes Párt VII. kerületi szervezetének lett a vezetője. 1939-ben elítélték, s egy évet volt bör­tönben. Október 15-e után az északi választókerület nyilas munkarendje ve­zetőjének nevezték ki. Már akkor meg­próbált az üldözött zsidóságnak segít­séget nyújtani. Többek között a kiürí­tendő házakban lakó családokat három nappal előbb értesítette arról, hogy a ház ki lesz ürítve, próbálják menteni fontosabb értékeiket. (Ez történt pél­dául az Erzsébet körút 14-22. számú házban.)

November 20-dikán nevezték ki az említett tisztségébe. Ebben a minőségé­ben minden reggel megkapta a jelen­tést az előző napi bűnesetekről. Bozai rendőrfőtanácsos, a bűnügyi osztály ve­zetője is számos alkalommal fordult hozzá megrendülve, hogy tenni kell va­lamit, mert a törvénytelen állapotok kétségbeejtőek. Szalai november végé­től egyre világosabban látta a történte­ket, s ettől kezdve akár élete kockázta­tásával is törekedett az üldözöttek meg­mentésére. Ebben nem tartotta vissza, hogy például Hódossy Pál, a rendőrség országos felügyelője figyelmeztette, je­lenteni fogja Vajda Gábor belügymi­niszternek, hogy túllépi a hatáskörét.

Szalai szabadlábra helyeztette és ez­zel megmentette Rózsahegyi Kálmánt, az ismert színészt. Kimentette Egyed András piarista paptanárt a Gestapo fogságából. De sokan mások is neki kö­szönhették életüket.

Szalai Pál megtudta, hogy a gettó elleni támadást a VII. kerületi pártszol­gálat vezetője szervezi. Tervük, hogy az SS és a Wehrmacht ötszáz katonája, va­lamint kétszáz rendőr a kijelölt idő­pontban körbeveszi a gettót, és az ott lakókat géppisztollyal agyonlövik. Sza­lai a pontos értesüléssel felkereste Váj­ná Ernőt, a nyilaskeresztes párt meg­bízottját, aki kérdésére azt válaszolta: tud az akcióról, annak vezetésében Nidosival együtt részt vesz. Szalai – hogy ezt megakadályozza – érintkezésbe lé­pett Wallenberg megbízottjával, Szabó Károllyal. Szabó Károly is tudta, hogy a Royal Szállóban tanyázó nyilasok Nidosi Imrének megbízható emberei, s számára sem volt vitás, hogy Nidosi elpusztítja a gettót, ha erre lehetősége adódik. Mint Szabó Károly később Ni­dosi népbírósági tárgyalásán elmondta, azt tanácsolta Szalai Pálnak? hogy for­duljon a Pesten maradt SS-erők parancs­nokához. Felhatalmazta, hogy Wallenberg nevében tiltakozzon a gettó elpusz­títása ellen, és magyarázza meg a tá­bornoknak, ha ezt végrehajtják, gyilko­sokként állnak majd a világ közvélemé­nye előtt, és úgy fognak velük szemben eljárni. Közbelépésének eredménye­ként Schmidthuber magához hívatta Vajnát, s megtiltotta, hogy a gettóban pogromot hajtsanak végre. Vajna ez­után visszatartotta Nidosiékat.

Domonkos Miksa tárgyalt e kérdés­ről Lőcsei Róbert őrnaggyal, a zsidó ügyek kormánybiztosával is, aki Szalai Pál tanácsára száz fegyveres rendőrt helyezett el a gettó területén biztosíték­ként. Ezzel azonban nem volt megoldva a védelem, mert senki, még Szalai Pál sem volt biztos abban, hogy egy pog­rom esetén a rendőrök hogyan fognak viselkedni, készek-e a gettóban élőkért harcba keveredni a nyilasokkal és a németekkel. Szalai mindenesetre érte­sítette Domonkost, hogy a német had­erő budapesti parancsnokának segítsé­gével sikerült a likvidálási tervet meg­akadályozni.

Domonkos Miksa és a gettó más ve­zetői január elején, Szalai Pállal pár­huzamosan Lőcsei rendőrőrnagy segít­ségével kapcsolatba léptek dr. Vajna Er­nő nyilaskeresztes megbízottal, és föl­vetették neki, hogy az állandóan ismét­lődő atrocitások olyan helyzetet idéz­hetnek elő, amelyben nem tudnak úrrá lenni a kirobbanó feszültségeken, a get­tóban levő több mint hetvenezer ember idegei felmondhatják a szolgálatot, és ebből számukra is beláthatatlan követ­kezmények származhatnak. Vajna ennek hatására rendelkezést adott ki, amely­nek értelmében a gettó területére ille­téktelen személyeknek felkoncolás ter­he mellett tilos belépniük.

Vajna ezt abból a megfontolásból rendelte el, hogy a gettó likvidálására egy kitörés esetén kevés remény lenne, mert a kimenekültek kézrekerítése ja­nuár elején már rendkívül nehéz lett volna. S számára sokkal célszerűbb volt a gettót viszonylag nyugalmi állapotba helyezni, és ezáltal olyan helyzetet te­remteni, hogy egy alkalmas pillanatban az egész gettót tökéletesen el lehessen pusztítani.

A január 17-ére virradó éjjel a gettót környező utcákban már visszavonuló­ban voltak a német és magyar katonai alakulatok, a nyilas pártszolgálatosok. Egyes pincékben a németek még véd­ték magukat. Sok ház égett, hullák he­vertek az utcákon. Január 17-én reggel a gettó lakói végre megérték, hogy a szovjet katonák felszabadították őket.

Mi volt a rossz a védett házak lakói­nak?

Már november végétől rendszeressé váltak a nyilas pártszolgálatosok razziái a védett házakban. A pártszolgálatosok elsősorban a hamis, de sok esetben a valódi védlevelekkel rendelkezőket is a nyilas pártházakba, jobb esetben a get­tóba szállították.

A Légrády Károly (ma: Balzac) utca 39. számú svéd védett házból például a Pozsonyi út 35-ben levő nyilasházba vitték a lakók egy részét, majd mezíte­lenre vetkőztetve kivégezték őket. A Ka­tona József utca 21. számú svéd védett ház lakóit a gettóba vitték, de közülük hatvan férfit a Duna-parton agyonlőttek. A Légrády Károly utca 48/b-ből negy­ven embert végeztek ki. Az áldozatok között volt Bánó Dezső, a pesti hitköz­ség egyik vezetője is.

A Vadász utcai ún. „Üvegházban”, ahol a svájci követség Idegen érdekek kép­viselete elnevezésű kirendeltsége műkö­dött, háromezer zsidót bújtattak. A pártszolgálatosok rajtuk ütöttek. Weiss Arthurnak, a ház gondnokának azzal sikerült megakadályoznia a készülő pogromot, hogy értesíteni tudta a főkapitányságot, ahonnan rendőrök ér­keztek, akik visszatartották a pártszol­gálatosokat a tömegmészárlástól. E tet­téért egyébként Weiss Arthur hamaro­san az életével fizetett.

Január elején a rendőri hatóságok, de mindenekelőtt a pártszolgálat, meg­kezdték a nemzetközi gettó fölszámolá­sát, a védett házakból a lakosság bete­lepítését a gettóba. Ezt a nyilas megbí­zott, Vajna Ernő azzal indokolta, hogy a semleges országok nem ismerték el a Szálasi-kormányt, ezért ők sem tartják fenn a velük megkötött megállapodást. Január 5-én a Pozsonyi út páros olda­lán levő svéd házak lakói közül mintegy ötezret vittek a gettóba. Január 6-án pedig a svájci, a portugál és a vatikáni házak lakóit kísérték be. így érte el a gettó a hetvenezres létszámot.

A védett házak ellen is pogrom ké­szült a Pozsonyi úton, ahol még mindig ezrével voltak védettek. Wallenberg és mások közbenjárására az a néhány tá­bori csendőr és egy debreceni rendőr­alakulat, amely oda volt kirendelve, fé­kezte a pártszolgálat föllépését. Jelen­létük megakadályozta, hogy a pártszol­gálat a védett házak még élve maradt lakóit legyilkolja.

A semleges országok követségei nagy erőfeszítéseket tettek e folyamat meg­állítására. Szalai Pál ehhez is jelentékeny segítséget nyújtott. Neki telefonálták meg például, hogy el akarják hurcolni az Üllői úti svéd ház lakóit. Szalai maga ment a helyszínre egy riadóautó rend­őrrel. A helyszínre érve Szabó Károly, a svéd követség megbízottja jelentette, hogy az embereket már elszállították a nyilasházba. Azután együtt mentek a Ferenc körút 41-be, ahonnan 166 em­bert kiszabadítottak a legyilkolás elől.

Szalai Pál mind nehezebb körülmé­nyek között folytatta a munkáját. Alfred Gottsein, az SS politikai osztályának ve­zetője, Hitlerre hivatkozva azt hangoz­tatta, hogy a budapesti gyűrűből egyet­len zsidónak sem szabad élve kikerülnie. Ezért akciót indított a gettóban élők likvidálására, s ugyancsak halálos ítélet lett kimondva a védett házakban levők­re is. Szalai ezt közölte Wallenberg he­lyettesével, Szabó Károllyal, s megegyez­tek, hogy Szalai a Nyilaskeresztes Párt Pesten levő vezetőségét megpróbálja át­küldeni Budára. Ez részben sikerült is, Szalai levélben értesítette Nidosit, hogy a fronthelyzet rendkívül gyorsan rom­lik, s ezért célszerű lenne Budára át­költözni. Szabó Károly azután megkér­te Szalai Pált, hogy menjen ő is Budára és segítse ott az üldözötteket.

1945 tél végén, a felszabadulás után, Szalai Pál jelentkezett a budapesti főkapitányságon, hogy ügyét teljes egé­szében vizsgálják ki. Szalai Pált a Buda­pesti Népbíróság 1945. október 24-én tartott tárgyalásán – jogosan és igazsá­gosan – felmentette. Joggal írhatta nap­lójába: úgy érzi, felróható korábbi te­vékenységét a legválságosabb időben cselekedeteivel jóvá tudta tenni.

Rajta kívül még sokan segítettek va­lamilyen módon az üldözötteken. S nemcsak Szalai Pálnak, de másoknak is nem kis erőfeszítésbe került, hogy le­számoljanak korábbi előítéleteikkel.

Hadd említsük meg Mérey László nevét. Mint Pest-Pilis-Solt-Kiskun vár­megye főispánja, számtalanszor bizo­nyította bátor emberségét azzal, hogy az üldözöttek segítségére sietett. Nyu­galmazott altábornagy és MOVE-tag lé­tére a Szálasi-kormány alatt nem vál­lalta tovább a főispáni funkciót, az or­szág legnagyobb vármegyéjének veze­tését. Sőt, október 15-dike után, önfeláldozóan, saját életét kockáztatva segí­tette az üldözötteket: zsidókat és nem zsidókat egyaránt.

Gaál Endre, a Tejközpont egyik ve­zetője október 15-dike után lehetőségei­nél fogva sok üldözött ellátásában segített, tejet, vajat, sajtot juttatott a gettó szá­mára. 1944 novemberétől bizonyos se­gítséget tudott nyújtani a védett házakba tömörített zsidó lakosok számára is.

Igen sok üldözött talált menedékre jólelkű embereknél, akik bujtatták, el­rejtették őket. Pedig ez egyáltalán nem volt veszélytelen dolog. Vajna Gábor belügyminiszter december 23-án szigo­rú büntetéssel fenyegette a zsidók rejtegetőit, sőt azokat is, akik hivatásuk, beosztásuk vagy körülményeik folytán tudtak, vagy tudhattak zsidók bujkálá­sáról vagy bújtatásáról, és elmulasztot­tak erről jelentést tenni. Ilyen esetben a családfő munkatáborba szállítása és az összes közvetlen családtagok interná­lása volt a büntetés.

„A rendelet ellen vétő katonai sze­mélyek, statáriális rendelkezésem értelmében, mint katonaszökevények lesz­nek elbírálva és megbüntetésük végett a Magyar Királyi Honvédségnek átadva” – szólt a belügyminiszter rendelkezése.

MÉRLEG

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

A reklám nyelvi eszközeiről

A reklám nyelve a nyelvhasználat egy kitüntetetten érdekes módja, a hétköz­nap nyelvével megegyező nyelvi rend­szerek egy sajátos használata, a nyelvi manipuláció egyik legszembetűnőbb formája. A reklám az átlagember szá­mára – nemcsak képileg, nyelvileg is – általában látványos, hiszen tipikusan har­sány, nem véletlen, hogy korai mesterei a vásári kikiáltók voltak. A reklámszö­vegek jelentős része jól lefordítható, egyes óriás cégek nemzetközileg forgal­mazott reklámjai esetében ez egyene­sen követelmény.

A reklámszöveg igen változatos reto­rikai (stilisztikai, sőt poétikai) arzenál­jának legfontosabb és leggyakoribb kel­léke a nyelvileg (legalábbis grammatikailag, de gyakran stilisztikailag, verstanilag) tökéletesen semleges közlés. Nyelvileg akkor feltűnőek a szövegek, ha szemantikai furcsaságokat, átértel­mezéseket tartalmaznak, mint például a törzsvásárló szóét az ÖMV-t hirdető „Tankoljon fel! Már az első alkalommal törzsvásárló lesz!” Ugyancsak szemanti­kailag szokatlan az, hogy egyes reklá­mok látszólag objektív tények közlésé­ből, valójában hencegésből állnak. Erre példák az olyan önbizalomtól pukkadozó hirdetések, mint amikor a Népsza­badság saját hasábjain előfizetőt tobo­rozva, azt állítja saját magáról immár évek óta, hogy „Magyarország legkedvel­tebb napilapja. Talán nem véletlenül.” Vagy ugyanebben a lapban mondaton­ként egyre kisebb betűtípussal: „A vi­lágon mindent elérünk. British Airways. A világ kedvenc légitársasága.” (Ha külön nem jelzem, minden konkrét példám a Népszabadságból és az MTV 1-ből va­ló, 1995 tavaszától őszéig.) Lefordítha­tatlan szójátékra épít viszont a Schöller hasonló tartalmú „A jeges legjobb” szlo­genje. A szuperlatívusz használata egyéb­ként a reklám legősibb és legbeváltabb eszközének számít (Spitzer 1970: 330, Leech 1966: 30, 43, 107, 168-9, 185). Ugyanakkor a reklámnyelv bizonyos ten­denciaszerű változásokat mutat, ilyen például újabban a metrikai eszközök mellőzése, a közvetlen megszólítás és a felszólító mód kerülése, helyettük indirekt módszerek bevetése.

Tulajdonképpen nem különösebben természetes, hogy oly sokféle dolog rek­lámja viszonylag homogénnek tetsző nyelvi és nem nyelvi eszköztárból válo­gat. A reklám újabban szinte mindig spe­ciest (fajt), sosem genust (nemet) reklá­moz. Manapság aligha akad olyan hib­bant intézmény, amely általában akar rábeszélni bennünket utazásra, különö­sen légiutakra, autóra, mosóporra, de­zodorra, samponra, fogkrémre, betét­számlára, életbiztosításra stb. Kivételt ké­peznek ebben a tekintetben némely ge­nust reklámozó óvszer-reklámok. (Egyéb­ként az AIDS vagy a rasszizmus ellen fellépni hivatott, nyilvánvalóan nemes szándékú reklámok furcsán hatnak de­zodorok és üdítők hirdetései társaságá­ban, s ezért bagatellizálhatják is a prob­lémát). Régebben előfordult, hogy a monopolhelyzetben levő posta általá­ban reklámozta a telefont, újabban egy-egy rádiótelefon cégnek mini-drámák és szlogenek által markánsan kimun­kált reklámarculata van: „Pannon GSM: az élvonal.” „Westel 900: a kapcsolat.”

A reklámok tipikusan speciesek közöt­ti vetélkedések, s egy határig – jogilag is – megengedett egy másik species pocskondiázása. Nevezetes volt például az 1980-as években az olyan rivális óriás cégeknek – az egyébként állítólag köl­csönösen előnyös – reklámháborúja, mint a Coca Cola és a Pepsi, illetve a McDonald’s és a Burger King. Nálunk legfeljebb egy-egy mosópor-, dezodor-, sampon- vagy fogkrém-reklámba – oly­kor másba – kerül egy-egy lesújtó megjegyzés „egy másik” vagy „más” mosó­porról, fogkrémről stb.

Újabb reklámjaink legkitüntetettebb nyelvi eszközének bemutatása előtt ér­demes tenni egy rövid szó-szemantikai kitérőt. Ideális esetben minden szónak van egy és csak egy, többé-kevésbé jól meghatározható jelentése. Ettől az ideá­lis, normál esettől sokféle eltérés létezik, melyeknek főbb típusai a következők:

A teljes szinonímia létezését általában elutasítani szokás, az egyszerű szinonímiára példa a kutya és az eb, a szintén és az is. Az antonímia, ellentétes jelen­tés főbb típusait képviselik a nem fo­kozható, kontradiktórius antonimák (például férfi-nő), a fokozható kontrárius antonimák (például nagy-kicsi), a kölcsönösségen alapuló konverzívák (pél­dául férj-feleség, ad-vesz). Az enantioszémiára példa a kölcsönöz („kölcsön ad; kölcsön vesz”); a homonímiára az öl, hal, fej, áll, tér mint igék és mint főne­vek (ilyenkor ige-főnév páronként kü­lön szónak is szokás tekinteni őket); a poliszémiára a bak és a daru, mint állat- és eszköznév. Az említett nyelvi anomá­liáknak a szellemi élet legkülönbözőbb területein (költészetben, hitvilágban, po­litikában stb.) van különféle jelentősé­gük. Az újabb reklámokban döntő sze­repet kapott poliszémiára (korábbi pél­dák Leech 1966: 184-5) klasszikus pél­da a XX. századi magyar költészetből Adynak A föl-földobott kő című verséből a Te orcádra ütök (konkrétan „ver” vagy átvitten „hasonlít”) és József Attilától az Ejh, döntsd a tőkét (O. Nagy 1986).

Magukhoz a reklámokhoz hasonlóan a reklámszövegek is szigorúan szabályo­zott rendszert alkotnak, ami feltűnő például egyes gépkocsimárkák külön-külön szlogenjében: „jól jár vele” (Su­zuki), „Élmény vele élni” (Renault), „ben­nünket ön vezet” (Ford), „biztos lehet ben­ne” (Volkswagen) stb. A British Airways, a Suzuki, a Ford és a Volkswagen idé­zett példáiban megtalálható újabb rek­lámjaink legfeltűnőbb nyelvi eszköze. Egyelőre rejtélyes okból – valószínűleg valami ősi, sikeres és ügynökségek által kötelezővé tett minta utánzása miatt – egy-egy szó vagy kifejezés poliszémiája elsősorban az, amire a reklámok épül­nek. Különösen gyakori bizonyos kife­jezésekben – például elér valamit, ad ma­gára, részt vesz, szert tesz, jól jár – sze­replő igék konkrét jelentéseihez vissza­nyúlni, például a Luxus Áruház egyko­ri reklámja: „Mi adunk arra, hogy mit adunk Önre”, szintén az 1980-as évek­ből: „Szép bőrre tesz szert, aki jó szert tesz rá” (Bíró 1985), újabban a Postabank részvényeinek reklámja: „Mindenki részt vehet”, s ugyanebbe a típusba tartozik a „Megjelent a lebilincselő Zsaru magazin”. Számos hasonló példa akad már az 1980-as évekből a habozás, fogyasztás, ki­főzés stb. kettős jelentéseivel operáló reklámokra (Bíró 1985). Ide tartozik még a Tungsram kompakt fénycső rek­lámja, amihez képest „Minden más fény­űzés”. A mivel szó eszköz- és okhatározói használatára épít a Renault reklámszö­vege: „Mivel megyünk szabadságra? Lássuk csak… Ha most Renault-t veszek, marad az utazásra is… Ráadásul kamatmentes részletfizetést is ajánlanak. Azt hiszem, el­megyek a legközelebbi Renault Partnerhez és utánanézek. Érdemes! Hogy miért? Mivel megyünk szabadságra…” Szimmetrikus­nak várt jelentésű antonimapárra épít egy fogyasztószer reklámja: „Ha én le­adtam, Ön miért adná föl?” Végső soron a könyv szó poliszémiájára épülnek a Postabank azon reklámjai is, melyek a leghasznosabb útikönyvek, könyvsikerek, re­ceptkönyvek közé sorolják,sikerkönyvnek nevezik a betétszámlakönyvet.

A reklám nyelvének, akárcsak a költé­szetének, folyamatosan újításokkal kell előállnia, s ebben jelentős szerepük le­het kimondottan költői eszközöknek (Spitzer 1970, Leech 1966: 186-193). Metrikai eszközök az ősidőktől fogva nemcsak költői célok megvalósítására szolgálnak, hanem az emlékezetbe vésés eszközei is lehetnek. (Ugyancsak a me­morizáló szándéknak, az ismétlés em­lékeztető erejének tulajdonítható, hogy a reklámokat általában ismételgetik.) Már a reklám burjánzása előtt tudni­való volt, hogy bizonyos költői kifejező eszközök idővel elvesztik kifejező ere­jüket. Ugyanakkor a reklámnak a nyelvhasználatban a költészetet messze felül­múló szereplése új helyzetet teremtett. Először talán Leó Spitzer tanítványa, Anna Hatcher amerikai nyelvész figyel­meztetett az 1940-es években arra, hogy a reklám sok esetben kimondottan azok­kal a konvencionális eszközökkel él, amelyekkel a költészet is, s a költészet­nek – mint magasabb rendű nyelvhasz­nálatnak – a reklámban való megjele­nésétől kezdve tartózkodnia illik ezen eszközök használatától. Újító iramát te­kintve azonban a reklám és a költészet aligha lesz valaha is szinkronban, hiszen „a reklámköltészet sohasem lehet avantgarde költészet” (Spitzer 1970: 327).

Míg a korábbi gyűjtések (például Bé­kés 1977: 971-994, Bíró 1985: 194-5) számos verses rigmust regisztráltak, az újabb reklámszövegek viszonylag ritkán metrikusak (versszerűen megformáltak), s nem különösebben gyakran rímelnek vagy alliterálnak. A verses és rímelő rek­lám gyönyörű.példája (Békés 1977: 986) Karinthy Frigyes ütemhangsúíyos sor­párja az 1930-as évek elejéről: „Mondja marha, mért oly bús? Olcsóbb a ponty, mint a hús.” (Egy folklorizálódott változatá­ban hal szerepel ponty helyett.) Az újabb reklámok tehát viszonylag mértéklete­sen élnek verstani eszközökkel, például a trochaikus lejtésű, szójátékkal operáló „Több az íz Amora módra”–, látványosan alliterál a dunaharaszti Kaméleon Kisáruház festéket falra, fémre, fára ajánló reklámja (Szív TV); játékos asszonánccal él a „Ha vas kell, segít a Vas-Ker” (Szív TV). Dalnak dal, rímel, de nem metrikus vers (mint az idézett mű Karinthytól) az utóbbi idők legnépszerűbb reklámja, Geszti Péter pop- és reklám­mogul szerzeménye a Postabank 4%-os kamatemeléséről: „Egyre megy, honnan nézed: a négy az egy meg egy meg egy és még egy…”

IRODALOM

Békés István: Napjaink szállóigéi. Bp., 1977. 2. kiadás.

Bíró Ágnes: Unalom és játékosság a reklámban. In: Bíró Ágnes-Tolcsvai Nagy Gábor, szerk.: Nyelvi divatok. Bp., 1985.

Leech, Geoffrey N.: English in Advertising. A Linguistic Study of Advertising in Great Britain. London. 1966.

Nagy Gábor, O.: Poliszémia. In: Világirodalmi Lexikon 10. Bp., 1986: 704-5.

Spitzer, Leo: American Advertising Explained as Popular Art. In: Leó Spitzer: A Method of Interpreüng Literature. Northampton, Mass. 1949. 102-149. – Az amerikai reklám – népművészetként értel­mezve. (Fordította: Bonyhai Gábor.) Helikon 16. 1970

KIÁLLÍTÁS

MÁRTON KATALIN

Utazás háromszáz év történelmében

Egy kiváló várostörténeti kiállításról

Budapest az újkorban címmel nyílt izgal­mas várostörténeti kiállítás a Várban, a Budapesti Történeti Múzeumban. Az öt évre szóló, állandó kiállítás érdekes kí­sérlet, alighanem eredeti fejezet a ma­gyar kiállítástörténetben. Vigh Annamá­ria, a Kiscelli Múzeum igazgatónője, a kiállítás rendezője újszerű módszerrel próbálkozott. Rendezési elve nem kö­veti szorosan az időrendet, nem szok­ványos történelmi olvasókönyvet eleve­nít meg a látogatók előtt, hanem olyan elemeket, jeleneteket emel ki a hosszú történeti folyamatból – 1686-tól napja­inkig –, amelyek szimbolikus értelmű­ek, ugyanakkor a közönség számára közérthetőek és látványosak. Ez pedig első­sorban a gyermeklátogatók szempont­jából értékelhető tény, már amennyi­ben ismét múzeumlátogató, kultúrára érzékeny közönséget szeretne megnyer­ni a múzeum-ügy.

A kiállítás meghatározói a látványele­mek, de a rendező nem vetette el a hagyományos kiállításrendezési elveket sem, hogy az a látogató, aki az újszerű látványelemektől netán idegenkedik, vagy azt kevésbé érzi vonzónak, meg­találja azt a vonalat, amely a tradicio­nális, elmélyülő tanulmányozást is le­hetővé teszi.

Kétezer négyzetméteren, levegős te­rekben, hangulatos mellékutcákban, ki­térőkben bolyonghat a látogató, ahogy tetszik, de sehol nem veszti el a fővo­nalat, és mindenütt, valamennyi beug­róban, bukkanóban meglepetésre szá­míthat. Amolyan kalandos utazás ez há­romszáz év történelmében, és a felfe­dező út nem kényszerít sietésre. Ellen­kezőleg! Ha a figyelmes szemlélődő át­itatódik az élményektől, egy idő után azon kapja magát, hogy még a külön­böző korszakok ízét, illatát is megérzi. Ha elég türelmes, és fantáziáját, kép­zelőerejét is szabadjára engedi, részt vehet Buda visszavívásában, kószálhat az öreg budai utcácskákban, elmerülhet a híres pesti vásárok forgatagában, majd megpihenhet a budai polgárok kiskocsmáiban. Részese lehet a reform­kor lázas tevékenységének, felvétetheti magát a Polgárőrség tagjai sorába, átérezheti a városegyesítés felelősségét, belekóstolhat az iparosodó Budapest levegőjébe, megmerítkezhet a millenáris ünnepségek „boldog békeidőket” sugal­ló hangulatában, aztán bepillanthat a Nagykörút pezsgő lüktetésébe, a régi kávéházak, szerkesztőségek életébe, sőt, a nagyvárosi élet minden gondjába-bajába-örömébe.

Mit nyújt a kiállítás? Buda török ura­lom alóli felszabadítása 1686-ban az az időpont, amely egyben a kiállítás kezdő­pontja. Az első nagy látványelem a kép­zeletbeli diadalkapu, mely az „Európa . ünnepel” jelmondattal hangsúlyozza, hogy Buda visszavívása fordulópont az ország életében. Portrékon mutatják be azokat a híres történelmi személyisége­ket, akik részt vettek az ostromban. Itt látható a kiállítás első térképe is, az 1686-os ostromtérkép.

A térkép a kiállítás anyagában kitün­tetett szerepet tölt be. Visszatérő motí­vum, a rendező mindig a tárgyalt kor­szakra legjellemzőbb térképeket válo­gatta össze a kor illusztrálására. Több­ségükben másolatban és olyan nagyí­tásban kerültek a falakra és a tárlókba, hogy jól áttekinthetők legyenek és el­igazítást adjanak.

Különös figyelmet érdemel a 17. szá­zad második felében keletkezett határ­térkép, amely Buda korabeli kiterjedé­sét ábrázolja, azét a városét, amelynek fejlődése ebben az időszakban jelentő­sebb volt, mint Pesté. Szépen restaurált egykori határkövek is láthatók ezen a részen. A másik korabeli térkép Pest utcahálózatát mutatja be. E nemben ez a legkorábbi fellelhető térkép. A telek­számokat 1745-ig erre a térképre ve­zették rá a nyilvántartás kiegészítése­ként. E térképeket szemlélve derül ki, hogy az 1686-os ostrom nem tette tönk­re sem Buda, sem Pest utcahálózatát.

A 18. századba vezet át a kiállításon berendezett barokk kápolnabelső, amely­nek eredetije a Fő utcai Flórián kápol­na volt. Innen már a polgárosodó Buda és Pest kerül színre. Megtekinthető egy akkori polgári otthon, minden rekvizítumával. Az ebédlőszekrényben például Kuny Domokos kerámiaműhelyének remekei láthatók. A késő barokk szoba­belső mellett a városigazgatás doku­mentumai követhetők nyomon.

Aztán láthatóvá válik, hogy a 19. szá­zad elejére Buda elveszti korábbi jelen­tőségét, s mindinkább Pest kerül előtér­be. A város gazdasági szerepköre euró­pai viszonylatban is dominálni kezd, és Bécs után az egyik legnagyobb forgalmú vásárváros lesz. Ezt hivatott bemutatni az a 19. század eleji vásári forgatag, amely a Medárd-napi vásár jelképe. Fel­villan egy kevés(a céhek életéből, a réz­művesek, fazekasok, mézeskalácsosok remekeivel, a budai szőlőművelés és a pesti borkereskedelem tárgyi emlékeivel.

Az ösztönös városfejlődés helyébe szabályozottabb városépítés lép, József nádor tevékenységének köszönhetőleg. Ezt jelzi a kor főtérképe 1810-ből. Lipsky János eredetiben látható mun­kája jelzi a két város kiterjedését, vala­mint a városfalakon kívül és belül ta­lálható jellegzetes pesti és budai épüle­teket. 1839-re kidolgozták az első vá­rosi építési szabályzatot is, az emeletek és a párkánymagasságok megkötésével. Emlékeztet az anyag Hild János építő­mester városrendezési koncepciójára, amely Pest városképileg meghatározó belső tereivel foglalkozott. Ugyanitt kap ízelítőt a látogató Hild József és Pollack Mihály munkásságából, amely a legin­kább rányomta bélyegét a klasszicista ízlés szerint kiépülő Pestre.

„Kell az országnak egy szív” – írta Széchenyi István. Eredményei mind a mai napig hatnak a főváros életére. A Lánchíd megépítése fordulópont volt a városegyesítés előtt Pest és Buda kap­csolatában. A téma fölvezetéseként je­lenet idézi meg az 1838-as pesti árvizet. Az árvíz választóvonal a városok fejlő­désében. Nemcsak katasztrófaként jele­nik meg, hanem a városfejlesztés szük­ségességét tudatosabbá tevő esemény­ként is. A Szépítő Bizottmány ugyanis tanult a rombolásból, és erőteljesebben lépett föl a városrendezés érdekében. A kiállított árvízkövek a soknemzetiségű városra utalnak, különböző nyelveken jelzik: hol, milyen magasan állt a víz.

A reformkor tenni akaró, türelmetlen aktivitása a forradalom és szabadságharc előhangjaként jelenik meg. A pesti polgárság öntudatosodásáról tanúsko­dik a Polgárőrség parádéjának bemu­tatása a Lánchíd alapkőletételi ünnep­ségén, 1842. augusztus 24-én. A színe­sedő kulturális élet momentumaiként láthatók a színházi jelenetek, Laborfalvy Róza, Fáncsy Ilka, Prielle Kornélia, Lendvay Márton, a kor híres színészei­nek portréi. Bemutatkozik a kereske­delmi élet központja, a Váci utca, mely ekkor élte első fénykorát. Kedves szín­folt az Altér Divatcsarnok és Calderoni látszerész üzletének kirakata.

A 19. század második felétől a világvárosi Buda­pest megteremtése a cél, amelynek lehetősége az 1867-es kiegyezés után szü­letik meg. Andrássy Gyula miniszterelnök szívén viseli a gondolatot, és a kor leg­híresebb építészeinek köz­reműködésével kialakul a világvárosi Budapest, az 1873-as városegyesítés után. A Fővárosi Közmunkák Ta­nácsa létrejöttével lehetővé válik a jól irányított várostervezés. Különösen Reitter Ferenc munkásságát emeli ki a kiállí­tás. Az ipari kabinet jelzésszerűen érzé­kelteti, hogy milyen hatalmaís gazdasági fejlődés indult meg a városban. Ganz Ábrahám üzeme, a malomipar kialaku­lása, a Pesti Közúti Vaspálya Társaság megalapítása, a nagy ipari kiállítás 1885-ből, egy-egy kép az iparosodó Buda­pestről.

A századfordulóhoz érkezve, a mille­náris ünnepségek kerülnek a kiállítás középpontjába. A látogató megtekint­heti és föllapozhatja az ezredéves or­szágos kiállítás emlékkönyvét, és bepil­lanthat a híres-hírhedt városligeti Ősbudavára attrakcióiba.

Ezután felgyorsul a tempó. Az 1896-tól terjedő időszakra vonatkozólag film­összeállítás kapcsolódik a kiállításhoz. A rendező tudatosan úgy gondolta, hogy amikor a film és a kommunikáció be­kapcsolódik az életbe, a hagyományos kiállítási eszközök már nem elegendők a korszak áttekintéséhez. Ezért Buda­pest történetének elmúlt száz esztende­je filmanyagon is megtekinthető.

A kiállítási anyag feldolgozza a sze­cesszió korát, utal az I. világháború Bu­dapestet érintő eseményeire, majd a két világháború közötti városfejlődésre. A székesfőváros 1935-ben készült tér­képe már föltünteti a kerületek beren­dezkedését, és fölsejlik a mai városkép is. Pillanatfelvételeket látunk a Nagykör­út eleven életéről, Budapestről, a divat­városról, betekinthetünk szerkesztőségi szobákba, kávéházi termekbe és egy mellékutcácskában még a nyilvánoshá­zak világába is. Szociofotók emlékeztet­nek a nagyvárosi nyomornegyedekre és a nincstelenekre, a népkonyhák és nép­szállások környezetére.

Külön kabinetben állítottak emléket a II. világháború áldozatainak, a buda­pesti gettónak. S amint a város egye­sítésének szimbólumaként a Lánchíd oroszlánját állította ki a rendező, úgy a város ostromának jelképeként ismét megjelenik, de most már összetörve, jelképezve a város és hídjai pusztulását.

Ezután a mozi fogadja a közönséget. A filmösszeállítás hét darabja a harmin­cas évektől a hatvanas évek közepéig dolgozza föl a város történetét. Aki vé­gignézte a filmeket és kilép a teremből, a hatvanas évek mozibüféjében találja magát. Itt kávé fogyasztható, s miköz­ben a látogató megpihen, a kis asztal­kák valamelyikénél helyet foglalva, el­mélázhat a falak fotómozaik összeállítá­sán a városról, a lakótelepekről, a leg­újabb Budapestről.

FÓRUM

A szerző az Országos Alkohológiai Intézet s a Józan Élet Egészség- és Családvédő Országos Szövetség szaktanácsadója

FEKETE JÁNOS

Verseny életre-halálra

avagy: Harcunk az alkohol-világelsőségért

Tudósításunkat az Élet-pályáról küld­jük, Európából. A maratoni verseny két ország, a nemzeti büszkeség két Európabajnoka, Franciaország és Magyaror­szág között immár több mint harmincöt éve folyik a 25 és 64 év közötti korosz­tályok azon halálokainak terepén, ame­lyeket a mértékvesztő alkoholfogyasztás és a dohányzás különösképpen jelle­mez. (Nem mintha a drukkerek nem lennének tisztában azzal, hogy ezekben az idő előtti halálesetekben sok egyéb tényező, többek közt a táplálkozásmód, az életstílus, a hajlam vagy éppen a kör­nyezetszennyeződés is közrehat.)

A lelátókon, a hozzátartozók körében, érthetően nagy az izgalom, hiszen a tét nagyságát elsősorban ők érzékelik. Ér­demes megfigyelni, hogy a francia ve­zetők, az egymást váltó kormányok elle­nére folyamatosan figyelik a versenyt. A magyar protokollpáholyban manapság legfeljebb Csehák Judit meg Veér And­rás jelenik meg olykor-olykor, viszont a pályához vezető bolyhos futószőnye­günk méltán kelti föl bárki méltatlan­kodását, annyi a hepe-hupa rajta, az évtizedek óta alásöpört problémáktól.

A partvonalat a magyar térfélen szí­nes óriásplakátok szegélyezik, amelye­ken a fölpuffadt Puskás Öcsi ajánlja a sörét és daliás, egészséges fiatal­emberek a különböző márkás italokat. Jellemző, hogy a francia oldalon nem engedélyezik az efféle reklámokat. A lelátók fölötti eredményjelző táblákon pedig egymást váltják a világító oszlop­grafikonok, amelyek szemléletesen ér­zékeltetik, hogy az alkotó korban lévő férfiakat és nőket a különféle betegsé­gek miként pusztították az évek-évtizedek során. Á százezer azonos korúhoz arányított halálozást abban a négy nagy betegségcsoportban ábrázolják, amelye­ket az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is úgy határoz meg, mint „alko­holfogyasztással és dohányzással külö­nösen összefüggő kórformák”. Az egy­mást váltó szuggesztív táblázatok 1960-tól napjainkig mintegy filmkockákon jelenítik meg a két ország közötti ha­lálverseny fordulatait. A tendenciák el­térése – különösen 1975 után – szem­beszökő.

Néhány megdöbbentő adat

Míg a daganatos halálesetek tekinteté­ben 1960-ban még lényegesen alacso­nyabb szintről indultunk mindkét nem­ben, a legutóbbi közzétett adatok már másfélszeres vagy kétszeres magyar ha­lálozási fölényről tanúskodnak. A ná­lunk uralkodó kedvezőtlen trend nagy­jából egyenletesnek mondható, a fran­ciák körében a fordulat s a javulás kez­dete 1975.

A légzőszervi halál-oki tényezők viszont már 1960-ban is Magyarországon játszottak jelentősebb szerepet, és évről-évre többen halnak meg nálunk e be­tegségekben. Néhány korcsoportunk­ban ez a halál-többlet ma már kétszeres meg háromszoros! A franciáknál itt is 1975-höz köthető az alacsonyabb szint­ről történő lassú emelkedés visszafor­dulása. A jelenlegi magyarországi „fö­lény” (vagyis többlethalálozás a franciaországihoz képest) különösen a nők kö­zött kiugró: néhány korcsoportban ma 300-400 százalékkal múljuk fölül a fran­ciák légzőszervi halálozási arányát!

A szív- és érrendszeri halálozás adatso­ra az előbbihez némiképp hasonlít. Már 1960-ban mi „vezettünk” e betegség-csoport áldozatainak számarányában, s másfélszer-kétszer olyan arányban vesz­tettük el ilyen okok miatt a 25 és 64 év közötti honfitársainkat, mint a fran­ciák. Az 1975-ös évszám náluk ebben a vonatkozásban is fordulópont, amely kedvező tendenciát indít el, míg a ma­gyar adatok, mindkét nemben és min­den korcsoportban további romlásról tanúskodnak. 1994-ben már 300-400 százalékos a szív- és érrendszeri halá­lozási többletünk, Franciaországgal szemben.

A májzsugor-halálozásban jelzik azon­ban az oszlopgrafikonok a legdöbbene­tesebb változásokat. Valójában e téren aztán tényleg fordult a kocka! A fran­ciaországi kedvezőtlen tendencia 1975 után véget ért, nálunk pedig évről évre több lett a májzsugor-halott. Ez azzal járt, hogy a korábbi 100-200-300 szá­zalékos francia „előnyt” a májzsugor-halálban Magyarország kétes fölénye váltotta fel mindkét nemben és mind­egyik korcsoportban.

Milyen okok húzódhatnak meg a „halálverseny” elvesztése s mind több honfitársunk korai halála mögött?

Néhány szembetűnő okot semmiképp sem szabad figyelmen kívül hagyni.

Az egy főre jutó legtöbb alkoholt fo­gyasztó bornagyhatalom, Franciaország, az 1970-es években (amikor már a 20 litert közelítette meg a fejenkénti abszolútalkohol-fogyasztás évenként) föl­figyelt a következményes károkra. Összehangolt, kormány szervezte nem­zeti programot kezdett az alkoholizmus (az alkoholfogyasztási, –forgalmazási és –termelési szokások) megfékezésére. Premizálták a gyenge minőségű szőlők kivágását, betiltottak mindenféle alkohol reklámot, s azóta is folyamatosan finan­szírozzák a helyi közösségek egészségvédő projektjeit stb. így érték el mára, hogy az egy főre jutó évi alkoholkonzumot 11,5 literre csökkentsék, miköz­ben arra is ügyeltek, hogy a tömény, égetett szeszes italok fogyasztási hánya­da a 20 százalékot ne nagyon haladja meg.

Magyarországon ugyanebben az idő­szakban – a nyolcvanas évek néhány intézkedésétől eltekintve – csak látszat­küzdelem folyt (és folyik azóta is) az alkoholizmus ellen, s a vizsgált har­mincöt év alatt, a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint legalábbis meg­kétszereződött abszolútalkohol-fogyasztásunk. És ennek az időszaknak a „vív­mánya” az is, hogy fogyasztási szokása­ink gyökeresen megváltoztak (borivó országból pálinkaivó nemzet lettünk). 1989-ben – a rendszerváltás liberalizációs-privatizációs intézkedéseit megelő­zően, mondhatni, az utolsó évben, ami­kor még a KSH képes volt átlátni és reálisan felmérni a tényleges alkoholfogyasztást –, tehát 1989-ben, az egy főre eső évi 11,7 liter abszolútalkohol 48 százalékát hajtottuk föl pálinkafélék formájában. Mondván, mindegy mit iszunk, csak ártson, de minél előbb!

Nehezebb a dohányzás közreható szerepét értékelni ebben a koraihalál-versenyben. Az adatokból azonban így is egyértelmű a két jelentős rizikófaktor egymást erősítő és fokozó jelentősége, s a veszélyt csak fokozza, hogy a nagy­ivók rendszerint erős (lánc)dohányosok, és ez fordítva is többnyire így van. Figyeljük csak meg a kivetített oszlop-grafikonokat, amelyek néhány kiraga­dott francia és magyar, egy főre jutó, éves cigaretta-fogyasztási adatot szem­léltetnek 1978 és 1989 között. Mindkét országban hasonló meredekséggel emel­kedik a kedvezőtlen tendencia, azzal a különbséggel, hogy a hazai kiinduló adat eleve kétszeres cigarettafogyasztás­ról árulkodik. A kétféle káros szenve­dély összekapcsolódására utal, hogy Franciaországban a hetvenes évek kö­zepéig volt a leggyorsabb a dohányzás terjedése a férfiak között, tehát az al­koholizmus elleni nemzeti program megindítása hozzájárult a cigarettázás növekvő tendenciájának lefékezéséhez is. Erre a következtetésre azonban már a tüdőrák-halálozás táblázatának tanul­mányozása során jutunk, amely egymás mellé állítja a dohányzás tipikus halál­okának korcsoportokra bontott francia és magyar adatait.

A tüdőrák-halál gyakoriságának je­lentős emelkedése a harmincöt év so­rán, Magyarországon mindkét nem szinte minden korcsoportjában kimu­tatható. Franciaországban – az alacso­nyabb dohányzási szinttel összefüggés­ben – ez a tendencia fele ilyen mere­dek, és a nők körében csak az idősebb korcsoportokat érinti.

A probléma általános megközelítése – a riasztó népességcsökkenés szempontjából

A KSH évről évre közölt adatai szerint 1981 óta csökken Magyarország lakos­ságszáma. 1994-ben már 31 291 fővel. Évenként tehát egy Jászberény nagysá­gú város lakossága tűnik el – mondhat-

ni, a szemünk láttára, cinkosságunkkal és közreműködésünkkel. A negatív népszaporulat, ez a mínusz három ez­relék – a legrosszabb arány Európában. Csak Bulgáriában, Romániában, Né­metországban és Olaszországban talá­lunk ma hasonlóan negatív népszapo­rulatot, de sehol sem ilyen mértékűt. (A volt Szovjetunió utódállamaiból nem érkeznek értékelhető adatok.)

Miből adódik ez a népesség-fogyás? Az Európában legmagasabb halálozási arányunkból (14,3 ezrelék), ami 1970-hez képest 28 százalékkal emelkedett, valamint abból, hogy a születések szá­ma azóta 22 százalékkal csökkent. A két arányszám közötti eltérésből azonban arra lehet következtetni, hogy nem a születésszám-csökkenés a riasztó jelen­ség legfőbb oka. Annál is inkább erre kell gondolnunk, mivel az egy év alatti (csecsemő)halálozás arányát ugyaneb­ben az időszakban harmadára mérsé­keltük.

Hát akkor mi?

Dr. Simek Zsófia (1928-1994) a kiváló epidemiológus-pszichiáter, az Országos Alkohológiai Intézet első igazgató-főor­vosa hívta fel először – még a hetvenes évek elején – a kormány és a politikai vezetők figyelmét arra az aggasztó je­lenségre, hogy a munkaképes korú férfiak halálozási aránya, az alkoholfogyasztás emelkedésével párhuzamosan, hatvá­nyozottan emelkedik. Erre a következ­tetésre az alkoholos delíriumok (elmebetegségek) gyakoriságában szélső érté­ket produkáló Bács-Kiskun és Vas me­gye halálozási adatainak összevetéséből jutott. Egyértelműen kiderítette ugyan­is, hogy a mértékvesztő alkoholfogyasz­tás szempontjából legfertőzöttebbnek tekinthető Bács-Kiskun megyében ép­pen annyival volt több 1978-ban a pro­duktív korú férfiakat sújtó haláleset, amennyivel többen haltak meg ebben a megyében a Simek Zsófia által „spe­ciálisan alkoholfogyasztással különös­képp összefüggő halál-okoknak” neve­zett májzsugor, öngyilkosság és moto­ros járműbaleset miatt, mint Vas me­gyében. (Mellesleg, azóta is évről évre igazolódik a megfigyelése. E három ha­lál-okon kívül ugyanis nem létezik más halál-ok, amelyben a fiatal és középko­rú felnőtt férfiak halálozási aránya meg­haladná az idősebb, hatvan év fölötti korcsoportokét.)

A produktív korú férfiak halálozási aránya Magyarországon 1966-ban volt a legkedvezőbb. Azóta szinte folyama­tosan romlik. Ez természetesen együtt járt (és jár) a várható élettartam tragi­kus csökkenésével.

A továbbélési valószínűség szempont­jából ez a jelenség úgy fogalmazható meg számszerűen, hogy míg a magyarországi 35-64 éves férfiak 74,43 száza­lékának volt esélye még 1966-67-ben arra, hogy megérje 65. születésnapját, ez az esély 1994-re az 58,27 százalékára redukálódott.

Tanulságos összevetni a legutóbbi harminc év során bekövetkezett válto­zásokat a hazai férfihalálozás különbö­ző korcsoportjaiban.

Simek Zsófia kutatásai nyomán ugyancsak elgondolkoztató a munkaké­pes korú férfiak halálozásának még na­gyobb időtávlatban történő összehason­lítása. Ez egyrészt azért érdekes, mert kitűnik belőle, hogy néhány korosztály­ban többen halnak meg ma már, mint 1920-ban, amikor még a TBC-t „morbus hungaricus”-ként emlegették, a la­kosság nagy többsége csak kútvizet ivott, s az orvosi-egészségügyi ellátás­hoz való hozzáférhetőség is sokkal szűkebb körre terjedt ki, mint manapság – a lényegesen kedvezőtlenebb néptáp­lálkozási adatokról nem is beszélve. A táblázat mellesleg azt is bizonyítja, hogy a felszabadulást követően kétségtelenül átéltünk egy növekvő élettartamot ígé­rő-biztosító, javuló népegészségről ta­núskodó korszakot. Ez a hatvanas évek­ben kezdett a visszájára fordulni. A pontosság kedvéért azt is le kell szögez­nünk, hogy ez a rosszabbodó tendencia a nyolcvanas években mintha megtor­pant volna, de a rendszerváltás után a korábbiaknál is meredekebbre fordult.

Az általános megközelítés újra csak visszavezetett eredeti kérdésfeltevé­sünkhöz: Mely halálokok térnyerése rejlik e tendencia mögött?

Egyértelmű választ kapunk kérdésünk­re, ha az Egészségügyi Világszervezet ál­tal megnevezett azon halál-okok produk­tív korú férfi halottainak arányát rendez­zük idősorrendbe, amely halálhoz vezető betegségeket jellemzően, összefüggésbe hoznak mind a mértékvesztő alkoholfo­gyasztással, mind pedig a dohányzással.

Tehát: az alkoholfogyasztással és do­hányzással összefüggő halálozásnak nem­csak az abszolútszáma növekszik rend­kívül gyorsan a produktív korú férfiak között, de a vizsgált korcsoportok teljes halálozásának a kétharmadát is már-már megközelíti ezek aránya!

Jellemző, hogy az alkoholos máj­zsugor nemzetközi átlag gyakoriságát a májzsugor-halálozáson belül (a 60%-ot) mindkét nemben jelentősen megha­ladtuk.

Figyeljük csak meg, hogy a honi májzsugor-halálozás férfi adata több mint két­szerese az utánunk következő román adat­nak, a magyarországi nők között pedig csaknem olyan gyakori a májzsugorhalál, mint Romániában – a férfiak körében.

Az alkoholfogyasztás szintje

A nemzetközi szaktudományban évtize­dek óta elfogadott a fogyasztás népesség­beli megoszlását ábrázoló Ledermann-féle lognormál görbe, amely az egy főre jutó átlagfogyasztást veszi alapul, és a fogyasztási szokások változásait a szo­ciális minták és elvárások kommunika­tív módosulásával magyarázza. (A gör­be kiinduló pontja aszerint tolódik el, hogy az adott populációban mekkora az absztinensek száma.)

Az ICAA (a legtekintélyesebb alkoho­lizmus elleni nemzetközi tudományos társaság) regisztrált tapasztalata szerint a „boros” mediterrán, a „töményt kultiváló” északi és a germán kultúrkör „sörös” szokásai – a világkommunikáció kiterjedése és a multinacionális terme­lői szféra expanziója következtében – mindinkább egymásra tolódnak. Ugyan­akkor egy nivellálódási tendencia is ér­vényesül világszerte. Az alkoholfogyasz­tás a „nagyivó” országokban általában csökken, a „keveset ivók” körében pedig fokozatosan emelkedik.

Nemzetközi összehasonlításban ha­zánk statisztikailag kimutatott abszolút alkoholfogyasztása (évente per fő), a nyolcvanas évek közepére úgy került a legtöbb alkoholt fogyasztó országok 4-6. helyére, hogy a nálunk többet fo­gyasztó országoknál is sokkal kedvezőt­lenebb lett italkonzumunk szerkezete, ahogy ezt a franciákkal történt össze­hasonlítás során, cikkünk elején már jeleztük.

A rendszerváltással járó politikai és gazdasági liberalizálódás valósággal el­söpörte az alkoholkínálatot korlátozó intézkedéseket, s gyakorlatilag szabaddá tette az alkoholreklámot (ezt a nemrég elfogadott médiatörvény már szentesí­tette is). Egyúttal új, ellenőrizhetetlen csatornákat nyitott meg az alkoholos italok behozatalára, előállítására és pi­aci forgalmazására. Mindenki által ér­zékelhetően újra növekedni kezdett az alkoholizmus a nyolcvanas évek „lebe­gése” után, de a KSH kimutatásaiban kizárólag a borfogyasztás emelkedése érhető tetten.

Már korábban is csak a cukorfogyasztás növekedéséből tudtunk következtetni a zugpálinka-főzés kiterjedtségére (különösen Bács-Kiskun megyében), de a meg­változott feltételek között az alkoholforgalom egyre nagyobb hányada került (és kerül) ki a statisztika látóköréből.

Végkövetkeztetés

Az önpusztítás kémiai módszereit nem lehet többé szőnyeg alá söpörni, hiszen ezek döntően hozzájárulnak népessé­günk romló egészségi állapotához, rö­vidülő élettartamához és számszerű fo­gyatkozásához egyaránt.

Az alkoholfogyasztás mértékvesztése a társadalmi közérzettel s a gazdasá­gi-szociális különbségekkel (növekvő anómiával) kétségtelenül Összefügg. Elsősorban következmény tehát ez a tömegméretű pótcselekvés, vagyis más jelenségek tünete. Ám Simek Zsófia figyelmeztetésére jó, ha odahallga­tunk. A lázat akkor is csillapítani kell, ha valamely betegségnek csupán tüne­te. A magas lázba ugyanis bele lehet halni.

A jellemzett tragikus helyzet befo­lyásolására Szövetségünk szakemberei komplex programot dolgoztak ki, amely hozzáférhető a Józan Élet Szövetségben (1021 Budapest, Hűvösvölgyi út 116. Tel.: 1-761-964. Fax: 1-767-877).

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Kuncogjunk-e Fukuyamán?

Amikor hírét vettem annakidején, hogy az amerikai külügyminisztérium japán származású munkatársa, Francis Fu­kuyama írt egy könyvet, amely arról szól, hogy a liberális kapitalista demok­rácia minden hajdani és mai társadalmi fejlődés végcélja, s ennek elérésével el­érkeztünk az emberi történelem vég­pontjához, arra gondoltam, hogy ez a tudósítás se érdemel nagyobb figyel­met, mint – mondjuk – az a szenzáció, ha valaki megdönti a borsószemek kulcslyukon történő átdobálásának vi­lágrekordját.

Emlékszem, e hírről a rádió valame­lyik kulturális műsora értesített, mely­nek szerkesztői ennél jóval nagyobb fi­gyelemre méltatták ezt az eszmetörté­neti kuriózumot. Olyannyira, hogy nyomban felléptettek egy, a tömegkom­munikáció által filozófussá avatott az­előtt élbolsevik, ma liberális) közírót is, aki sietett leszögezni, hogy szerinte Fukuyamának nincsen igaza, a történe­lemnek koránt sincs vége. Ezt bizonyá­ra megnyugtatásnak szánta, bennem azonban inkább aggodalmat keltett. Minthogy nálunk liberalizmusnak a gengszterkapitalizmus radikális ideoló­giáját szokás becézni, rögtön az 1950-es évek viccének Kohn bácsija jutott eszembe, aki egyszer imigyen szólt vol­na: „Párttitkár elvtárs, mondja meg igaz lelkére, felépült már a szocializ­mus, vagy lesz még rosszabb is?!”

Történt aztán, hogy a feleségem, aki beiratkozott egy kölcsönkönyvtárba, ahonnan pihentető lektűröket szokott hazahordani, ezek sorában elhozta Fu­kuyama A történelem vége és az utolsó ember című művét is, hadd kuncogjunk rajta egy jót, valamikor elszenderedés előtt.

S akkor ért a nagy meglepetés: ez a könyv bizony nem kuncogásra való.

Nem, mert – a tömegkommunikáció­beli híresztelésekkel s a filozófussá elő­léptetett közírók hiedelmeivel szemben – egyáltalán nem állítja, hogy a mai kapitalista liberális demokráciák a tör­ténelem végpontjai. (E tételhez körül­belül annyi köze van, mint Einsteinnek ahhoz a vélekedéshez, miszerint a vilá­gon minden – s így Micike szüzességé­nek kérdése is – relatív.) Ha valaki veszi magának a fáradságot, hogy e könyv­nek ne csak a blickfangos címét olvassa el, hanem a befejező bekezdését is, ott éppenséggel ezt találja: „Alexandre Kojève úgy vélte, a történelem végül is igazolni fogja saját racionális voltát. Vagyis elegendő kocsi fog begördülni a városba (ti. a liberális kapitalista de­mokrácia társadalmába, Sz. I.) ahhoz, hogy bárki, aki logikusan gondolkodik és szemügyre veszi a helyzetet, kény­telen legyen elismerni: egyetlen meg­teendő út volt csak és egyetlen cél. De kérdéses, hol tartunk most, mert a kö­zelmúlt liberális világforradalma elle­nére a kocsik haladási irányával kap­csolatos értesüléseink pillanatnyilag bi­zonytalanok. És végső soron azt sem tudhatjuk, hogy ha a kocsik többségé megérkezik abba a bizonyos városba, s utasaik egy kicsit körülnéznek, megfelel-e nekik új környezetük, nem indul­nak-e hamarosan tovább.”

Nem, Fukuyama csak azt állítja – s ez történelmi tény –, hogy a közelmúlt eseményei során feltűnően sok helyen tértek át a kapitalista liberális demokrácia útjára, az attól (jobbfelé vagy bal­felé) eltérő társadalmi berendezkedésű országok, s ez jogossá tesz egy olyan kérdésfeltevést (tehát nem állítást!), va­jon nem lehetséges-e, hogy „a liberális demokrácia eszményét nem lehet meg­haladni”.

Fukuyama többször is hangsúlyozza, hogy itt e társadalmi formáció eszmé­nyéről van szó, s nem arról, „hogy a mai stabil demokráciákban, például az Egyesült Államokban, Franciaország­ban vagy Svájcban nincsenek igazság­talanságok vagy súlyos társadalmi problémák”. Úgy véli azonban, hogy ezek a liberális demokrácia elveinek nem kielégítő alkalmazásából adódnak, „nem pedig abból, hogy maguk az el­vek hibásak”.

Könyvének e kérdőjeles gondolat­menete mellett pedig van egy másik, egyértelműen állító – ha úgy tetszik, felkiáltójeles – okfejtése is, mely szerint az emberi társadalmak alakulásának ' történelmi összképe az alacsonyabbrendű formációktól a magasabbrendűek felé vezető, „egyetlen, összefüggő és kö­vetkeztés fejlődési folyamatként” értel­mezhető, és „ez a fejlődési folyamat se nem véletlenszerű, se nem érthetetlen, ha nem is egyenes vonalú, és ha nem is biztos, hogy a történelmi haladás eredményeképpen az ember módosabb vagy boldogabb lesz”.

E történelemfelfogás igazolásakor Fukuyama Hegel és Marx – igen, Kari Marx! – elgondolásait veszi alapul, s véleménye az utóbbi szerzőétől csak ab­ban tér el, hogy „a történelem vége” (amit a marxi „előtörténet vége” szino­nimájaként használt), Fukuyamánál nem a szocializmus, hanem – mint említet­tem, kérdőjelesen ugyan, de mégis – az eszményeit fokozatosan megközelítő liberális-demokratikus kapitalizmus.

Nagy különbség ez, persze hogy nagy különbség. De az sem kis különb­ség, hogy valaki hajlandó-e egyáltalán észrevenni a történelmi fejlődés ténye­it, vagy úgy liberális (mint a rendszerváltáskor nálunk vezető filozófusokká kinevezett közírók), hogy azt állítja: a történelmi változásokban előrehaladás nincsen, az emberiség csak a helybenjárás gimnasztikájának más-más rángásaival vonaglik évezredek óta.

Nem értek egyet Fukuyamával ab­ban, hogy a liberális-demokratikus ka­pitalizmus társadalmi problémái fölött a „vannak még hibák, elvtársak…” haj­dani lózungjának liberális átfogalmazá­sával napirendre lehetne térni, és vi­tatnám okfejtésének, helyzetértékelésé­nek számos pontját. De az szerintem kétségtelen, hogy vitaképes, széles látó­körű, logikusan gondolkodó és korrekt módon érvelő – ellenfeleinek érveit is gondosan feltérképező és latra tevő – tudós, akinek művét a blickfangos cí­men túl is ismerni illik.

S különösképpen komolyan kell ven­nünk 'azt az állítását, mely szerint „a világ nagy részén jelenleg nincs olyan egyetemességre törekvő ideológia, amely versenytársa lehetne a liberális demok­ráciának”. Komolyan kell vennünk, méghozzá nem úgy, hogy a homokozó­ban nyelvet öltögető gyerekek módján sivalkodunk – „dee, igenis vaan…!” –, hanem úgy, hogy olyan nagy hatású, vitathatatlanul versenyképes művekkel lépünk a közvélemény elé, amelyek ne­tán Fukuyamát is véleményének meg­változtatására késztethetik.

SURÁNYI ENDRE

Utánlövés

Ennek az utánlövésnek, úgy vélem, az ad aktualitást, hogy az Expo meg nem építé­sének évfordulójáról – ez ugyebár lénye­gesebb esemény, mint a fasizmus leverése (?) – már másnap láthattunk Híradót. De a győzelem napi emlékezésről azóta sem.

Május 8-án a tavalyihoz hasonlóan rendezte meg a Magyar Ellenállók és Anti­fasiszták Szövetsége a Gesztenyés parki emlékműnél a nácizmus elleni harc hő­seire és a fasizmus áldozataira való de­monstratív visszaemlékezést.

A MEASZ nevében Hanti Vilmos elnöksé­gi tag üdvözölte a Gesztenyés parkot és a Kongresszusi palotát övező teret zsúfolá­sig megtöltő megjelenteket. Majd katonai tiszteletadás és a Himnusz hangjai mellett kezdődött a visszaemlékezés. Dr. Szabó Zoltán politikai államtitkár mondott ün­nepi beszédet, ebből idézek részleteket.

„Kedves Barátaim, egykori üldözöt­tek, egykori ellenállók, antifasiszták!

Vajon mikor is történt mindaz, ami évtizedekkel ezelőtt történt? A régmúlt­ban-e, vagy éppen csak tegnap? Begyógyult-e már minden seb, és biztosak lehetünk-e abban, hogy a sebek begyógyulása és a múlt elfeledése azonosak? Feledhető-e a múlt, amíg a sebek fáj­nak és viszont: begyógyulhatnak-e a se­bek, amíg a múlt emléke elevenen él?”

„Annál is kevésbé feledhetjük, hogy manapság ismét megjelentek az utcá­kon és tereken azok, akiket még a szél­sőjobboldali jelző sem illet meg, akik egyszerűen és nemtelenül nácik. Világ­uralmi pártokat alapítanak, karjukat lendítik, politikai ellenfeleiket a Duná­ba kívánják, erőszakos halálukat idézve felgyújtják jelképes szalmabábjaikat. Sok embert meghökkentenek, másokat ki­fejezetten megriasztanak, s azok – ért­hetően – azonnal rendőrért kiáltanak. Nem véletlenül idézem fel itt és most őket, mellékesen nemzetünk szégyenét, a civilizált emberiséghez alig sorolható üvöltöző hordát. Nem csekély problé­mát jelentenek, s azoknak, akiknek az a kötelességük, hogy megóvják az állampolgárok nyugalmát – ez minden parlamenti párt és képviselő dolga, nem kötődik jobb- és baloldalhoz –, bizony alkalmanként feladták a leckét.” „Amíg emlékezünk, amíg fellépünk el­lenük, mind a holtak, mind a túlélők ér­dekében, hogy az előbbiek nyugton nyu­godhassanak a földben, az utóbbiak pe­dig nyugton alhassanak ágyukban. Idé­zem a fogadalmat: Soha többé fasizmust!” Végül a legfelsőbb államvezetés, az akkreditált nagykövetségek s az egy­házak koszorúzása következett. Ötvenkét koszorút helyeztek el. Az ünnepi meg­emlékezés a Szózat hangjával ért véget.

Mint MEASZ-tag, mint a nemzeti el­lenállás résztvevője voltam ott az ünnep­ségen. Működtek a tévékamerák, vil­logtak a vakuk, miközben játszott a ka­tonazenekar, zajlott a díszelgés és a ko­szorúzás. A híradókban, az elektroni­kus médiában és a sajtóban viszont úgy­szólván semmit sem láthattunk és olvas­hattunk erről a demonstratív megemlé­kezésről. Annál többet viszont azokról a kar- és zászlólengetőkről, akikről Szabó államtitkár így emlékezett meg: „Manap­ság ismét megjelentek az utcákon és tereken azok, akiket még a szélsőjob­boldali jelző sem illet meg, egyszerűen és nemtelenül nácik.”

Ez esetben nem érvényesült a római mondás: „Jaj a legyőzőiteknek!” Ezt azonban már nem az államtitkár mond­ja, hanem én. És azon is csodálkozom, hogy különböző címeken értelmiségiek bizonygatják a szocializmus és a fasiz­mus, vagy burkolt „trójai” beállításban, a vörös és a barna (zöld) diktatúra azonosságát. Hogyan lehetne azonos két olyan ideológia, amely mindig is esz­meileg, majd fegyverrel harcolt egymás ellen? Azt sem értem, miért mossák össze azok is a fogalmakat, akiknek ősei a holocaust áldozatai voltak? Miért akarnak ők demokráciát azoknak, akik a fasizmus restaurálására törekszenek? Mert nemcsak én, történészek is vall­ják: Európában, igenis, fennáll a fasiz­mus újjáélesztésének veszélye.

Én mint katona láttam annak idején „működés közben” a holocaust gépeze­tét. Láttam – hazánkból gépkocsizó ka­tonaként vonulva Lengyelországon át a Donig –, ahogyan „kisipari módon” tarkólövéssel, akasztással folyt a fajirtás. Hogyan tudnak egyazon nézetet valla­ni, együttműködni e borzalmak taga­dóival azok, akiknek őseit így küldték hosszú lelki és testi kínok után halálba? Ha talán ők is látták volna, amit én, másként gondolkodnának ebben a kér­désben is. így viszont inkább hisznek azoknak, akik tagadják ezt? Inkább, mint a korabeli híradóknak, a tenger­nyi dokumentumnak, a történelemnek, az antifasisztáknak, akik fegyveresen harcoltak? De ha ez sem elég nekik, higgyenek Rooseveltnek, Churchillnek, mindazoknak, akik egykor megfogad­ták: „Soha többé fasizmust!”

KÁNTOR ZSUZSA

A Kossuth Lajos téren

Meg kell kerülni a teret. A kötél men­tén. Ha nem jön a villamos, amelyik megkerüli, akkor gyalog. Aki ráér, an­nak úgyis jó. Aki siet, dühöng. Pláne, ha elfelejti, hogy be van kerítve.

Kilép a metró kapuján és nem jön a 2-es. De van két jó lába, és siet. És nem túl hosszú szakasz ez az utca felé, ahol lakik. Ha végigmegy egyenesen a tér innenső oldalán.

De csak a túlsó oldalon szabad.

Okos ember megvárja a villamost. De ha elfelejti, hogy be van kerítve, ráhajt toronyiránt. Csakhogy akkor már – buta ember ő. És mikor rájön, hogy buta – próbálkozik. Nicsak, men­nek ott néhányan a kötélen BELÜL, épp olyan emberek, mint amilyen ő! Úgy látszik, megváltozott ez az új rendsza­bály. És átbújik a kötélen. Alatta. Vagy átlép fölötte.

De nyomban ott terem egy kiskatona, hogy: „Hohó!” Persze, hogy ott terem, vannak sokan. „Hát akik ott mennek, belül?” – kérdi a buta ember. „Azok kép­viselők.” Mire a buta ember: „Miért nem lettem én is képviselő!?” – és visszabú­jik a kötél alatt. Vagy átlépi. Vissza. És rohan ellenkező irányban, megkerülni a teret, és dörmög valami csúnyát. Csak úgy magában, de kicsúszik. Hogy könnyebb legyen neki. Csak azért. Mert mégis! Hát azelőtt mindig lehetett. Arra menni, amerre visz az út. El a Parla­ment előtt. Ott az a nagy tér. Elférünk. Levegős. Barátságos. Szép. A miénk. Na, jó! Most más világ van. Védeni kell. A Parlamentet. A teret. Holnap tán ágyúkkal is a négy sarkában. Hogy miért? Hát azért. Mert ez így megy egész Európában. Védekezni kell. Me­rényletek ellen. Haladunk. Európa felé. így, bekerítve. Lassan majd a többi fon­tos épületet is védeni kell. Ugyanígy. A házak körül kötelek, vagy lánc vascölö­pökön. Ja, a szabadság sokba kerül!

„Szabadság miatt zárva” – na persze, érthető. Az okos ember rájön: nem megy az csak úgy, toronyiránt. A buta ember meg jól teszi, ha leszokik a sietségről. Minek sietni, hova, miért? Ugyan!

Egy dolog biztos, akárhányan állnak is ott ugrásra készen, a kiskatonák nem tehetnek semmiről.

BIHARI JÚLIANNA

Aki szegény, az a legszegényebb ^*

Sok közmondást hallottam erről. Mind­egy, hogy fogalmazzuk meg, ugyanaz a veleje.

Vegyünk például egy követ. Az a kő olyan, mint én. Zárkózott, zömök. Csak hever a poros úton. Néha felrúgják, né­ha bajt okoz, de mindig csak egy röpke emlék, futó tévedés, az agy, az emberi elme csak egy pillanatig méltatja figye­lemre, az ember nem veszteget több időt a kőre.

A kő meg csak hever, és ha beszélni tudna, olyan dolgokat mondana el, amelyek különösek, néha ijesztőek len­nének. Mert a világról szólnának.

A szegények is ilyenek. Jön a társa­dalom, a vak „rinocérosz”, a sörhasú, vasárnapi sétáját tevő családapa, időn­ként belerugdos a kövekbe, a szegények­be, akik nem mondhatják el a törté­netet, mert az rossz hangulatot keltene. Nem, kérem, a szegényeket ki kell fes­teni, mert jön a folyón a cárnő.

A szegények azonban néha lavinákat indítanak el. Kőlavinákat persze, ami­vel csak addig van kellemetlenség, amíg nem jön a rendfenntartó szolgá­lat, és el nem takarítja a halmokat. Né­ha talán győznek. De minek? Hogy az­tán rajtuk felkapaszkodva, céljaikat, ér­dekeiket kihasználva ismét valami szem­üveges kishivatalnok jusson hatalomra, és a szegények visszasüllyedjenek az út porába, és a társadalom újra beléjük rugdosson párszor.

Ha valaki idáig süllyedt, meghalt. Akkor megkötözik a kezét, hogy ne tör­hessen ki. Hogy az jusson osztályrészé­ül mint a többieknek; rugdosás és a társadalom figyelme addig, míg fájlalja a lábát, mert vészesen százalékokban kell gondolkodnia, mert alakoskodni kell a Nyugat előtt, amely nem ért meg minket, sőt semmit.

Mert a százalékok, azok százalékok maradnak. Azok, akik a létminimum alatt élnek, és nem telik gázra, de még tankönyvre sem, azok nem értik meg az Európai Unióhoz való csatlakozási vágyat. Ők csak azt látják, hogy hideg van, hogy a gazdagok villából költöz­nek palotába, hogy párizsi modellek­ben járnak, jó levegőn vannak, vagyo­nokat keresnek havonta, mintha leg­alábbis kiváltságosak volnának, egy olyan Úr kegyéből, mely nem tekint le a szegényekre éppúgy, ahogy a gazda­gok sem Chippendale bútoraik menny­országából.

Minden gyerek egyformán indul. Csak az egyikből a verés, a robot, az örökös megaláztatás, a másikból a pénzhajhászás, a gőg, az önzés neveli ugyanazt az érzéketlen bábut.

^* A szerző tizennégy éves. Írását a budapesti Áldás utcai iskola „Tintafolt” című diáklapjából vettük át. [vissza]

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Hárman

Baranyi Ferenc: Kifosztva (Z-fűzetek/69)
Simor András: Magyar Cyrano (Z-füzetek/72)
Tabák András: Felhívás hősiességre (Z-füzetek/68)

Baranyi, Simor, Tabák – kik ezek, mik ezek? Amely kérdésre nemrég megjelent köteteik adnak alkalmat. És hoz­zájuk számíthatnánk még Györe Imrét, Csala Károlyt, Pass Lajost, Soós Zoltánt és másokat is, köztük az idén oly hir­telen eltávozott (bár más költői karak­terű) Labancz Gyulát, akinek már elfo­gadott verseit nem sokkal halála előtt azzal adta vissza egy „nemzeti szelle­mű” folyóirat, hogy ha az Ezredvégbe ír, akkor ők nem közlik… így megy ez nálunk, manapság is.

No de kik a fönt említett költők? A válasz könnyűnek tetszik, hiszen az Ez­redvég olvasói jól ismerik őket, Baranyi meg éppenséggel irodalmi művein kí­vül is országos hírnévre tett szert, el­sősorban zenei műsoraival (és most is épp ezzel kapcsolatban jelent meg egyik kötete, az Operaszövegek – sokkal többet nyújtván a címben szereplő librettók­nál: tanulmányokat, verseket is). Szóval kik ők, így együtt és külön-külön? Iro­dalmi s politikai klikk, „balosok”, anar­chisták s akárkik, a Kádár időkben is mellőzött szerzők, „tehát” akik kilóg­nak a sorból, miszerint örök „lázadók”? Vagy egyszerűen baráti-elvtársi és köl­tői kör tagjai? A mi mai bonyolult vi­szonyaink között nehéz ezt kibogozni. Kétségtelen eszmei-ideológiai rokonsá­guk, éppúgy, mint formai készségük. Brechtet folytatják – node magyar módra. És folytatják Ladányit, sőt (elég baj ez), Faludy Györgyöt is, az ő könnyed versformálását, amely több mint félszáz éve oly népszerű, s ez utóbbi rokonság főként Baranyira vonatkozik. „Elég baj?” A túlságosan könnyen olvasható s él­vezhető vers sokunk szemében nem ér­dem – nagyon is „olvastatja magát”, nem kell megküzdeni a gondolat elsa­játításáért. Am de csakugyan baj ez? Hiszen ezáltal szól mindenkihez, ahhoz is, akikhez egy jó szava sincs irodalom­nak, politikának: a magyar munkáshoz. És bizony a magyart is aláhúznám, pe­dig Baranyit különösen jellemzi remek olasz műveltsége (innen is operakedve­lése, sőt operaszöveg-fordítása, mely­nek során megint csak a „kelleténél in­kább” lelkesedik az olasz romantikus és verista operáért, amit persze százmilli­ónyi hallgató mindennél inkább élvez – és megint csak okkal, mert az már e sorok írójának valamiféle, német kul­túrán nevelkedett „elfajzása”, hogy hat­van éve ki nem állhatja ezt a fülbemá­szó muzsikát).

De Baranyi s a többiek magyarságára visszatérve: „ki a magyar?” – kérdezhet­jük a negyvenes évek divatos (és mégis lét-) kérdésével. Hát, noha a „hazafiatlannak” mondott baloldalon, de nincs magyarabb annál, aki szépen él a szép magyar nyelvvel és aki leginkább kiáll az ország szegény népéért: szóval, mint ők, hárman. De a magyarsághoz a honi hagyomány is hozzátartozik, és itt kell említenünk, hogy szerzői, szerkesztői, tanári (és még ki tudja, hányféle) mun­kája mellett épp Simor adta ki sorra Bessenyei György, Barcsay Abrahám, Orczy Lőrinc, Kerényi Frigyes, Tán­csics és most legutóbb Vasvári eddig teljesen hozzáférhetetlen remekeit, s fe­dezett fel, szinte mellesleg (vagy vélet­lenszerűen?) egy Petőfi-verset, amely­ről persze azóta is hallgat a „szakma”, – mármint a hivatalos irodalomtudo­mány, amelynek akadémiai kutatóinté­zetéről épp pár hete voltam bátor leír­ni, miszerint működését szüneteltetni kellene, úgyis több a szünet, mint a kutatás vagy a publikáció…

De nem ez a témánk, hanem Baranyi, Simor, Tabák oly sokban rokon s mégis olyannyira más versfüzete. Baranyi kis kötete, a Tájak, szerelmek a vidék meg­annyi emlékének-élményének, és sze­relmes verseknek ízlésesen megjelente­tett, ajándékozásra is alkalmas váloga­tása, hány lány- vagy asszonyszívet do­bogtat meg, ha kézbe adják. (Art Reklám kiadás.) De még fontosabb a kissé re­zignált, politizáló versek gyűjteménye, a Kifosztva, teli keserűséggel, csalódott­sággal, mégis helytállással és lázadással.

Ugyane csalódottság jellemző Simor és Tabák versfüzetére. No de miben csalódtak? Naivak voltak, mikor a rendszerváltás ideje eljött? Hiszen is­merték a szereplőket, régieket s újakat egyaránt. Ami önmagában nem ok a keserűségre. A keserűség nem is saját sorsuk okán van, hanem a megint csak kisemmizett magyar proletárok miatt, akikről már azt hittük, évtizedek lassú emelkedése után, pár éve, már nem csúszhatnak lejjebb, és íme: a húszas évek végének infernális állapota felé süllyednek. Ez persze nem indokolná, hogy utólag – ha burkoltan is – Sztálint idealizáljuk, de e véleménynek is van némi létjogosultsága, ha már bíróilag elfogadható a másik oldal „személyi kultusza”. De ez sem lényeges: ami fon­tos – az azonosulás azokkal, akik milliószámra bár, egyenként is egyedül van­nak s még csak nem is szervezkednek (mint ama még nagyobb gazdasági vál­ság idején). Hát legalább a költő szóljon érettük, velük, ha kell: helyettük. És tegye ezt agitatív ,mégis (ami nem könnyű!) magas művészi szinten: frappáns ötletekkel, mélyenjáró önvallomások­kal, keserűséggel és daccal; netán a vers legyen, ahogy Tabák kötetének cí­me mondja: Felhívás hősiességre.

E cím persze riasztó – pedig egy an­gyali költő, Rilke soraira utal. Mert ezek a költők nemcsak (bocsánat!) mé­lyen magyarok, hanem európaiak is. Műveltként szólni mindenkihez: ez tán a legnehezebb, ha tudniillik nem valami­féle irodalompolitikai elvárás és elszánás, hanem természetes költői felké­szültség és magatartás. Egy-egy vers szinte történelmi dokumentáció, mint B aranyinak az árulóvá lett parasztká­derre írott verse, azé a Baranyié, aki a messzi múltbeli hűségről is tud szinte meghatóan írni a Schodelnéról írt ver­sében, aki nagyszerűen, Sinkával vete­kedő hitellel szólal meg a népiség hangján (Fekete), aki nyolc sorban E. T. A. Hoffmann egész sokszínű koraro­mantikáját képes felidézni, vagy a meg­bocsátást nem kérve vall arról, hogy in­gerült volt szerelmével, de ha az meg­értő, megbocsátó lenne (amire nyilván hajlamos) – az túl könnyűvé tenné az önfeloldozást, s ez végül mindkét fél­nek rossz lenne. Tizenkét sorban pszi­chológiai remeklés – akár a politikai küzdelmekről szóló Kezét feltartja, mi­kor is az üldöző belső bukásáról ugyan­ilyen mélypszichológiával szól.

Folytathatnám, de essék pár szó Simorról is (Magyar Cyrano), akinek füze­tében a megint csak könnyen méltányol­ható politikus közéletiség mellett (Idé­zetek), a mélyen járó lélektan a tán még értékesebb réteg (Mai ekloga, Hunyt szemmel, Álom).

Tabák András sokban rokon, zárójel­be tett című, jellegzetes, tömör versei­ben viszont nemvárt távlatok ragadnak meg. Ahogy hidat ver keresztény és szocialista elkötelezettség között (István estéje, Landler, Alleluja, A keresztrefeszített), vagy az, ahogy ablakot nyit közeli s messzi terekre, Jászberényre, Iaşi-ra, Hainburgra; ahogy megragadja rokon alkotói szellemek kezét: Brúnóét, Kafká­ét, Krúdyét, Bartókét, Grozáét.

Így van rendjén, mert bármily fon­tos, amit Simor mond: „Rögzítem, amit tartogat a század”, újra meg újra idézni kell múltat és jelent, hidakat kell verni, hátha áthaladhatunk rajtuk egy valami­féle emberibb jövő felé, remélve, hátha akkor „nem bankvilág születik”.

SIMOR ANDRÁS

Az átvágott nyakú kakas

Szerdahelyi István: Chantefable

1960 telén Szerdahelyi István írt egy hat szonettből álló versciklust. A máso­dik szonett első két szakaszát idézem:

„Szeretlek, mint az átvágott nyakú
kakas szeret füvet, vizet, magot,
ha szárnyát tárva ugrik egy nagyot,
s a konyhaajtó és a kertkapu

között fröcskölve, rángó lábon táncol;
homályos szemmel, fuldoklón kívánlak,
mint ez kíván még pár percet magának
a fejreállt ólakkal telt világtól […]”

         (Szigligeti szonettek Krisztinához)

A fájdalomnak ez a hőfoka a Nagyon fájva rímel: „Ki szeret s párra nem ta­lálhat, // oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadál­lat.” A szonett góngorai módon részle­tezett barokk képpel indul. A képet a második szakasz második sora értelme­zi: „homályos szemmel, fuldoklón kí­vánlak”, majd az első tercina ismét foly­tatja a döbbenetes metaforát: a kakas, mielőtt kinyúlik karmos, sárga lába, sze­retné egyszer még a tyúkokat meghágni.

Szándékoltan utaltam Góngorára és József Attila remekművére, az idézett szonettnek ugyanis helye volna bármi­lyen legszebb szerelmes versek című vá­logatás versei között. Három évvel e szonett előtt japán versformában írt Szerdahelyi erről a szerelemről:

„Szeretőm vaksi,
ha a meggyfákra mászunk,
       túllép az ágon;
mégse zuhan le, a fák
mindig utánanőnek.”

(Tanka Krisztináról, aki szemüveg nélkül mászik a meggyfákra)

Chantefable című könyvében Szerda­helyi nem egyszer elmagyarázza versei megszületésének körülményeit. Az idé­zett szonettet tartalmazó szerelmes ver­sek ciklusa előtt viszont csak ez áll: „A házasságkötésünket követő másfél-két esztendő magánéleti drámájáról prózá­ban nem akarok mondani semmit; er­ről szóljanak itt a versek.”

A szűkszavúság nem pusztán a szemé­rem szűkszavúsága, inkább a fájdalomé. A „Nagyon fáj, nem megy…” Arany Jánosát juttatja eszembe, azzal a kü­lönbséggel, hogy Szerdahelyi megírta ezeket a szerelmes verseket, amelyek­ben a tökéletesen kifejezett fájdalom a formát, például a csak műfordításaink­ban föllelhető glükóni strófát annyira természetessé teszi, hogy valósággal olyan benyomásunk támad, mintha sza­badverset olvasnánk:

„Elhagytál, ma hiába is
szólnék már, a szobám üres –
verset sincs kihez írnom.”

                     (Glükóni strófák)

Másutt olyan négy sort bont ki glosszává, elsőként használva e formát ma­gyar költőként, amilyet hazai férfiköltő ritkán mert leírni ilyen puritán őszin­teséggel:

„Hogy szerettelek, szerelmem –
s gyatra voltam szeretőnek,
unott s megunt férjed lettem,
így szakadtam messze tőled.”

(Glosa a szappanillatról, újholdról és a harangszóról)

Mióta Szerdahelyit közelebbről isme­rem, tudom, hogy bátor ember, és leg­inkább a bátorságát szeretem. Ezek a szerelmes versek bátor versek, sőt, Ady szavával, bátrabb versek.

Nem tudom, hogy Szerdahelyi Ist­ván örül-e annak, mit ebben a rövid írásban cselekszem, ugyanis jókora időeltolódással publikált költői életművé­nek csak egyik vonulatáról írok. En­gedtessék meg nekem, hogy csakis ar­ról szóljak, aminek maradéktalanul örülök, másról hallgatva. A huszonhat éves költőről, aki átvágott nyakú kakas­nak látta magát, és legszemélyesebb ügyéről írva, tizennégy sorban a kort is ábrázolta, ami nem csekélység. Még­hozzá egyetlen verssorban, amikor „a fejreállt ólakkal telt világtól” kívánt még pár percet magának. És remény­telenségbe hullva, a szonett végén fel­villantotta a reményt: „s egy kisfiú elő­szalad a házból”. (Mediant Kiadó)

SZEPES ERIKA

Hazafias érzület és nemzeti értékmentés

Vasvári Pál: A szerelmes bajnok

Vasvári Pál – egy név a kollektív tuda­tunk mélyére süllyedt adatokból, ame­lyeket érettségi tételként vagy felvételi anyagként meg kellett tanulnunk. De mi is az, amit megtanultunk róla? Hogy „márciusi ifjú” volt, hogy részt vett a Tizenkét pont megszövegezésében, hogy ott volt a Pilvax kávéházban. Ennyit és semmi többet. A jobb memóriájúak ezt őrzik, a kevésbé jól emlékezők csak valami nemzeti színű derengést látnak neve hallatán.

„Életművének java kiadatlan” – írja róla az Új Magyar Irodalmi Lexikon szó­cikke (Akadémiai Kiadó, 1994). És most megjelent az Eötvös Klasszikusok 4. köteteként az életmű fő szépirodalmi darabja, A szerelmes bajnok című víg­eposz, Simor András gondozásában, szerkesztésében és előszavával, vala­mint 1848 másik elkötelezett kutatójá­nak, Fekete Sándornak Vasváriról szóló, összegyűjtött tanulmányaival. A kötet­ben szerepel Vasvári kiadásainak jegy­zéke, amely igazolja a lexikon állítását: ebből kiderül, hogy két múlt századi megjelenés után az utóbbi fél évszázad­ban két elszórt megjelenést (1948, illet­ve 1956) követően csak az elmúlt évti­zedben gyorsultak fel a Vasvári-kiadá­sok: 1985, 1988-ban kettő, 1989-ben szintén kettő, majd a mostani kötet.

A mű a Kisfaludy-társaság 1845-ben meghirdetett vígeposz-pályázatára ké­szült, hexameterekben írott öt ének­ben. Vasvári ekkor mindössze tizenki­lenc éves. A pályázatot a kilenc évvel idősebb, de még így is ifjú Arany János „nyerte el előle” Az elveszett alkotmánnyal. A vereség ilyen nemes ellenféltől nem volt hát megalázó, márcsak azért sem, mert a pályadíjtól függetlenül a mű olyan irodalmi értékeket mutat fel, amelyek a kor egyik legjelentősebb köl­tőjének sejtetik az ifjút. Hogy nem lett azzá, abban négy évvel későbbi mártír­halála, az erdélyi román felkelőkkel ví­vott tragikus harcban való eleste (1849. június 6.) akadályozta meg.

Meg nem született, bár sejthető mű­veiről elmélkedni fölösleges. Próbáljuk hát szemügyre venni, milyen költői eré­nyei vannak ennek az elkészült költe­ménynek. Vígeposzra szólt a megren­delés, tehát a műfaj kötelmei sok min­dent előírtak. Kell egy hősi téma, ame­lyet komikus felhanggal kell megszólaltat­ni: választott hát Vasvári egy 1319-es oklevélszöveget, amely egy Károly Ró­bert király nevéhez fűződő történetet beszélt el. A hősi témát vígeposszá kell alakítani: áttette hát – az anakronizmus biztos komikus hatására támaszkodva – egy bizonytalanul körvonalazott jelen­be, amelyet megfoghatóan az köt a 19. századhoz, hogy felemlítettik benne a Napóleon elleni 1809-es magyar neme­si felkelés és a „dicsőségesen vesztes” győri csata. Kell egy harci cselekmény, amelynek során a hős férfiasán bátor tetteiért és vitézségéért elnyeri méltó jutalmát. Ez a cselekmény egy fogkiverésig vívott párviadal, amelynek révén a hős szert tesz három falura, s ezzel imádottjának kezére, akinek feltétele e nászhoz a három falu birtoklása volt. Kell aztán egy hős, azaz antihős, aki azért mégsem lehet maga a király, mert ak­kor a vígeposz esztétikai minősége nem a komikum, hanem a maró szatíra lett volna – bár jelen van maga a király is, és ő sem éppen dicső szerepben –, ezért létrehozta Vasvári Pázmán Miska alak­ját, aki a gyáva, szájhős, kérkedő ma­gyar nemes egyik díszpéldánya: „bátor­ság, lelki jelenlét / Tűntetné ki Mihályt, ha baloldala nem fedezendne / Nyúlszívet, de azért hős volna, ha szóbeli harcot / Kellene vívni, de hol lóban s emberben egyenlőn / Kárt tesznek, rögtön jéggé fagy a vér is erében.” Egyaránt rokona Petőfi magyar nemesének – tehetetlenségben és lusta­ságban –, Garay Háry Jánosának – száj­hősködésben és hazudozásban – s némi furfangja révén Fazekas Ludas Matyijá-nak is.

A főhős arculatának felrajzolásában megemlítettünk három magyar előké­pet, ám a vígeposznak korábbi előzmé­nyei is vannak, s említett rokonaihoz sem csupán a főhős alakításában hason­lít. A költőnek választania kellett eposza számára egy epikus versformát, amely a hősének formája Homérosztól mind­máig: a hexamatert, amely a komikus eposzok hősének, a Békaegérharcnak is versmértéke – a Békaegérharcot szövege­sen is idézi Vasvári. A hexameteres mérték megválasztásában Fazekas nyom­dokán halad, ugyanúgy, mint Arany Az elveszett alkotmányban (Garay Obsitosá­nak – 1843 – és Petőfi komikus epo­szának, A helység kalapácsának – 1844 – más a versformája). Abban is együtt említhető költő elődeivel és barátaival, hogy mesterien bánik a hexameterrel: folyékonyan iramlanak sorai, sehol egy döccenő, egy ritmuskényszerből faka­dó, bántó nyelvi ficam, semmi szórendi inverzió, a magyar hexameter a maga 19. századi tökélyében áll előttünk. Olyannyira, hogy amikor a szöveg ki­zökken komikus-parodisztikus sodrá­ból, ilyesféle költői képeket-sorokat ol­vashatunk: „S álmaikat meghozta az ősz Duna lassú zúgása.”

Az eposzi kellékek legfontosabb ele­mei a témamegjelölés és az invokáció, amely Homérosz nyomán így fest Aranynál: „Férfiút énekelek, ki sokat s nagy messze kiáltott, / Sőt tett is valamit / Kártyára kivált…” Vasvárinál pedig: „Hőst s a hős iszonyú száját megdallani vágyván / Szinte magamnak is oly csuka­szájat kellene kémem / Lantistentől, mely dörgéssel eresztene hangot / Tágas torkom­ból s az üres szót is kiemelné…” A Lant­isten: Apolló. De utána rögtön a papi-

roshoz fohászkodik, amelyen írni fog. A bevezető sorokban már említett anak­ronizmus eszköze mind Aranynál, mind Vasvárinál – és ez azért nagyon érde­kes, mert a két mű egyidőben készült, tehát nem hathattak egymásra – a pipa, mint a férfiasság jelképe. Aranynál: „férfi, mutatja / hátramaradt nagy kostöke, makrapipája”, Vasvárinál: a múzsái ihlet forrása (ami az antikoknál lehellet, fu­vallat formájában éri el a költőt) foko­zódik le pipafüstté: „S így csukaszájat nem kérek, dalok istene, tőled. – / Lelkese­désről kell csak gondolkodnom. Evégett / Célszerű volna talán helikonhegyi sárga do­hánnyal / Tömpe pipámat jól megtölte­nem…” És: „Hát honi füst, te leszesz ke­belem szent lelkesítője, / Nem honi szellemtől legalább így ment leszen e dal…”

Időzzünk még az előzményeknél, amelyekből nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy ez a tizenkilenc éves fiatal­ember mennyire tájékozott volt nem­csak a magyar, de a világirodalomban is (utaltunk már a Béka egér harcra), de meg kell említeni azt a feltűnő hason­lóságot is, amely a III. ének elején üge­tő két lovas és Cervantes hősei között lelhető fel: „Póza határáról nyugatnak ballaga lassan / Két vándorlovag, ült az egyik deresén gyönyörűen, / És ad előre hajolt darutolla irányt menetének, / Kengyele szin­te feszült meredek lábának alatta; / A lesü­tött fejű ló foga közt zablája csikorgott / Másiknak keze, lába rideg vaspántozatok közt / Lappang, szűk mellét vasteknő rejti el, arcát / Látni, de vérteken át, mint fátyol fedte leányét. / Ősi acélpajzsán szájtátó eb feje nyugszik, / Mely fáradtában pihegőn lógatja ki nyelvét. / Kétoldalt nyergét nehe­zíti fokos, bot, öreg kard, / Dárda, parittya, nyű és több űlynemű eszköz, / Hogy csak gömyedez a lekonyult fejű szürke miattok, / Hosszú fejét fedi egy ótestámentomi csákó, / Melly mellett száraz forgácsként rőt libatoll áll.”

A helység kalapácsa nyomán – mint arra Simor András előszava helyesen rávilágít – a hősnő, Madarászi Zsuzsi alakját mintázta meg Vasvári, Szemérmetes Erzsók képére formázva meg őt: „…szivem / Hölgyét, kit szeretek, minthogy kerek arca hasonló / Fent az égen bolygó telihold képéhez; egyenlő / Két füle gyenge, s miként a harmat-gomba, puhácska, / Elénk tűz ragyog a szemiben, hogy fonni lehetne / Lángjainál, és gyertyavilág nem kellene többé; / Keble fehér, s fedi szívét, mint túró a galuskát.” S a mindössze egy évvel korábbi Petőfi-mű hősnőjének be­mutatása: „Erzsók asszonyom ékes, / Hold­kerek arculatán – hol még csak / ötvenöt év lakozik – Örökös hajnalnak / Pírja de­reng. / S innen az elnevezés. / Vannak ugyan, kik / Állítni merének / Hogy Erzsók asszonyom orrát / Nem a szende szemérem, / Hanem a borital festette hasonlóvá/ A hajnali pírhoz. / De ezek csak pletyka-beszédek, / Mert Erzsók asszony nem is issza a bort, / Csak úgy önti magába…”

A két hölgy leírásából kiérezhető ko­mikum forrása a paródia, amely egy meg­határozott korszak, a 19. század első felének egy meghatározott irányzatát, az ún. almanach-lírát veszi célba, annak édeskés-szirupos érzelgősségét, habos-felhős-fodros-legyezős elájuló, fehér­arcú kisasszonyait, úrhölgyeit és a hoz­zájuk intézett epedő fűzfadalokat. Még egy jellemző almanach-paródia Vasvá­ritól: „Hószinü tárt keblén csábítón zajga sötétlő / Hajhullámzata, és a szemében szívet ölő tűz / égé…” Az almanach-líra paró­diáját nemcsak Zsuzsánna alakjában ta­láljuk meg, hanem minduntalan kika­csint a szövegből egy-egy csúfondáros részlet. így írja le Károly Róbert csúful elhagyott szerelmét, Rózát: „Ottan egy ár­valeány élt kis hajlékban, elégült / Sorsú, habár egyedüli javát képezte erénye, / Angyali arcának védőre a szűzi szemérem”. Majd Róza elbukása után: „Most a gyalázatnak szalmából font koszorúja / Gúnyosan űl a fején s keserűn sír ő, de a sírás / Már késő, a könyűk már szűztelen arcra peregnek. / Fé­lénken pihegő emlőjén kis csecsemő csüng, / Mint a virágbimbón függő méhecske, szelíd, s jó / Anyja könyűje omol rá…”

A Petőfi-hatás nemcsak a gúny nyi­lának kitett almanach-paródiákból érezhető, hanem más epikus műveiből is. így feltétlenül felidézi bennünk a János vitéz patakban mosó fruskájának képét a Rózáról festett hasonló jelenet: „…Róza ruhát mos, / Térdig hűti piciny lábát a zúdulva viharzó / Hab, hamis alkonyi szél lebegette ruháit a légben. / Haszlalanúl takará olly sokszor a két kerek emlőt, / Könnyű mezét feltépte megint a csintalan alszél.”

És a János vitéz megfelelő jelenete rögtön a mű elejéről: „De nem ám a patak csillámló habjára, / Hanem a patak­ba’ egy szőke kislányra, / A szőke kislánynak karcsú termetére, / Szép hosszú hajára, göm­bölyű keblére. // Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva, / Mivelhogy ruhákat mos a friss patakba’, / Kilátszik a vízből / Két szép térdecskéje / Kukoricza Jancsi gyönyörűsé­gére.”

Gyakran hallatszanak Garay Obsitosá­nak harsány lódításai is Miska szájából: a legterjedelmesebb nagyotmondást éppen a legyőzendő ellenfél, Pózai előtt költi. A csaknem három oldalas mono­lógból csupán egy apró részlet: „…Ma­gam is leszálltam a völgybe / Kenni sovány hajamat. Hát egyszer a Nap jőve mellém/ S mint elefánt, ormánnyal húz böndője űré­be / Friss olajat, s hozzám lebigyesztett ajak­kal imígy szólt: ’Mért kevesíted az én ola­jam?’, ha kevés lesz, amennyit / Mécsem űrébe húzok, besötétedik újra világtok.”

A paródia szintjén megnyilvánuló komikum mellett gyakran él a hősi cse­lekményt helyettesítő, alacsonyrendű tettek felidézte komikummal. Pózai kérte fel Miskát a fenti Háry János-jelenet elmondására, s utána barátságból lakomára hívja, de arra kényszeríti, hogy az asztal alatt egyék. Ő maga pe­dig addig nevet a hős lealacsonyításán, amíg meg nem üti a guta – így segíti hozzá hősünket a három faluhoz (amit tehát nem hősi cselekedettel hódított meg). A jelenet a tragikomikum ritka magyar példája.

A komikum felkeltését szolgálják a szójátékok, szófacsarások, szándékol­tan együgyű népi etimológiák Ez utób­biakból egy kis csokor: a nemes onnan kapta nevét, hogy mindenre nem-et mond; Pózai nem akar orvost hívni, mert úgy értelmezi, hogy a szóban az orv = ’alattomban cselekvő, rosszindu­latú’ jelentés rejtőzik, ez is elősegíti halálát; a magyar nyelvet alig törő né­metek kiejtésében zöngétlenednek a magyar zöngés mássalhangzók, így lesz a viadal-ból fiatal, a bor-ból por, amely változásokat a két népiélek közti kü­lönbségre vezeti vissza gúnyosan a köl­tő. A szójátékokból is kifogyhatatlan: „Most is hónom alatt van a füstös Kró­nika lapja” – „senki kapja nem kell.” „Úgy nézzék ezt meg, hogy a hadba menő teheneknek / Legszilajabfofea ez. – Bika? – kérdé a deli Hortez – / Hisz csecse s borja vagyon.” S az a Vasvári, aki a felvilágosodás szellemében moso­lyogja meg a jövendőmondót, maró szatírával szól a magyar nemesről, aki provinciális hazafiságában úgy gondol­ja: a szivárvány azért hétszínű, mert a hét ősi magyar törzs hétféle színű viseletéről kapta színeit.

Lehet, hogy a zseniális Arannyal szemben a tizenkilenc éves ifjú háttérbe szorult. Műve azonban még Az elveszett alkotmány-nyal egybevetve is rendkívü­li tehetségre vall: könnyű verselés, széles körű műveltségi anyag és annak jól elhelyezett adaptációja, szatirikus-komikus véna, amely a helyzetkomi­kum megteremtésében, a paródiában és a szójátékok szintjén egyaránt meg­nyilvánul; helyenként – ahol kitör a komikai keretek közül – festői líraiság, és főként jó problémafelvető készség: a magyar nemesnek legalább olyan mélyenjáró és lényegbe vágó kritiká­ja, amilyet Petőfi adott. A mű irodal­munknak nem egyszerűen „egy valami­lyen darabja”, hanem a 19. század kö­zepén érlelődő irodalmi irányzatok, szellem, gondolkodásmód egyik első rep­rezentánsa.

S hogy mit írt volna még, ha a vál­lalt küzdelemben ért halál négy évvel később el nem ragadja? Erről – ismétlem – fölösleges elmélkedni. Becsüljük meg azt, ami már elkészült. Építsük bele nemzeti kultúránkba, s nem az általa oly nagyon megvetett provinci­ális hazafiságból, hanem igazi érték­mentésből. Olvassuk és szeressük meg A szerelmes bajnokot. (Eötvös József Könyv­kiadó)

KORENCSY ZSOLT

Reneszánsz önvallomás és megkésett klasszicizmus

Lodovico Ariosto: Szatírák
Giosuè Carducci: Barbár Ódák

Nyaktörő mutatványra vállalkozik ma­napság, aki klasszikusokat publikál a Miki egér és az aranybetűs ponyvák uralta honi könyvpiacon. Ariosto szatí­rái és Carducci ódái pedig klasszikus művek. A két kötetet a kiadó és a for­dító személye köti össze, mindkettő két­nyelvű olasz-magyar kiadás.

A Szatírák nem más, mint egy kedves, versbe szedett fiktív levélgyűjtemény, mely egyszersmind betekintést enged a reneszánsz udvarok fülledt, intrikákkal teli és az abban élő ember ellentmon­dásos, de érzékeny világába. Személyes kordokumentumról van szó, melyben a költő a szatíra műfaji szabadságát ki­aknázva szabadjára engedheti gondola­tait, örömét és bánatát, nevethet raj­tunk vagy akár saját magán. Az íróasztalfióknak – ha volt ilyen – szánt élet­rajzi töredékek, önvallomás, mely csak szerzője halála után láthatott napvilá­got. Mert nem volt könnyű dolga az udvari költőnek. Ha élete nem is, de létbiztonsága urától függött, okosabb volt hát őt nem megbántani.

Hazai vonatkozásai okán érdekes számunkra az első szatíra, melyben Ari­osto megindokolja, miért is nem követ­te urát, Estei Hippolitot Magyarország­ra. Valójában persze nem a pannon föld „északi hűs rögei” riasztották, sem pedig gyomrának ellenállása a tőle ide­gen konyhával szemben. Súlyos volt szí­vének bánata, s így nyugalomra és sza­badságra vágyott, melyet ura közvetlen környezetében nehezen érhetett volna el. Ez a két szó – nyugalom és szabad­ság – a Szatírák fő kulcsszavai is egyben. A szabadság az emberi méltósággal pá­rosul, az „irodalmi otium” pedig köl­tőnk legáhítottabb állapota. Ariosto nem az igazi, sima modorú udvaronc, aki némi fizetség ellenében panegyrikoszokkal kápráztatja el urát; szatírái­ban a kompromisszumoktól megalázottságot elszenvedő ember szólal meg. Persze másért is panaszkodik, például azért, mert ifjúkorában nem egészíthet­te ki kellőképpen humanista műveltsé­gét. De előkerül a házasság kérdése is, és ebben a reneszánsz embere sem tu­dott bölcsebbet mondani, mint akár magunk.

Ariosto és a reneszánsz világa a Szatí­rák elolvasása után emberi közelségbe ke­rül, hiszen sokunk átéli azt, amit ő is átélt, és kevesen vannak azok, akik megélhe­tésükért nem kötik meg nap mint nap kisebb-nagyobb kompromisszumaikat.

Egyazon tájon más korba és más vi­lágba kalauzolják az olvasót Carducci barbár ódái. Amikor Rómát az egyesült Olaszország (pontosabban Olasz Királyság) fővárosává kiáltják ki, mintegy hi­vatalosan is véget ér a Risorgimento. A kezdeti eufória azonban hamarosan csökkenni kezd: a Savoya-ház trónra kerülése véglegesen eloszlat minden re­publikánus ábrándot, és a monarchia tartósan berendezkedik.

Ez a kor a Barbár Ódák háttere, eb­ben a kicsit már a fin de siècle dekaden­ciájába hajló környezetben születnek a költemények.

A demokrata és határozottan antiklerikális nézeteket hangoztató, a közvéle­ményt megbotránkoztató fiatal költő az egységes Olaszországban elveszíti kezdeti lendületét. Demokrata nézetei együtt­érző humanizmussá szelídülnek, a köz­vélemény szemében pedig a monarchia első számú lírikusaként szerepel. (Még egy udvari költő?) Az Ódák nagy része valóban pátosszal telített, históriai ürü­gyeket keresgélő, identitást kreáló, vagy éppen a királyi családot felmagasztaló költemény, ahol a táj is pusztán csak a dicsőség színtere. Ugyanakkor soraiból határozottan a tehetség csendül ki.

Nem véletlen hát, hogy Carducci az utókor irodalmárainak kereszttüzében állott, s csak az utóbbi, elfogultságtól mentesebb évtizedek hántották le róla a ráaggatott jelzőket. D’Annunzio – mint­egy saját maga előfutáraként – „költő-vátesznek” nevezte, és Carducci élet­művének talán ez a dicséret ártott a leg­többet; Croce pedig költészetét „isko­lásnak” és „tanárosnak” tartotta. Car­ducci a ma olvasója előtt már tisztán áll. Magányos lélek, aki Ódáiban a kicsit el­késett és provinciális klasszicizmus ta­laján tépelődéseit és örömeit, az olasz költészet addigi hagyományaival szakít­va, időmértékes sorokba önti. Bár a met­rika és hazafias arzenálja nem engednek számára túl sok szabadságot, az Ódák egy-egy darabja valódi költői remekmű. Sajátos, szinte festményszerű tájképei és sajátos, pasztellárnyalatú színvilága egyedülállóak az olasz költészetben.

Szóltunk már a költőkről, szóljunk hát a fordításokról is néhány szót.

Úgy tűnik, Simon Gyulához közelebb állt Ariosto szövege, ami természetes, mivel főműve is az ő fordításában jelent meg nemrég. A szatírák magyarul gör­dülékenyek, élvezetesek. Problematiku­sabb a Carducci-kötet. Ami az olasz nyelvben költői szabadság, azaz a met­rika kötetlenebb alkalmazása, a ma­gyarban nem jelenhet meg ugyanazon módon, hiszen a magyar verstanban az időmértékes verselésnek hagyományai és szigorú szabályai vannak. Zavarónak tűnnek a néhol nagyot döccenő sorok, és ezt nem tudtam licencia poeticaként értelmezni.

Kár, hogy a lektor időnként elbóbis­kolhatott, egyébként nem győzhette volna le Odoaker Theodoricust, aho­gyan ezt A veronai óvár előtt című köl­temény fordításában teszi, és nem ke­veredtek volna ide ugyanebben a köl­teményben a longobárd nők sem. A mitológiai, történeti, politikai és irodal­mi helyekben és nevekben bővelkedő Carducci-versek megértése az olasz iro­dalmat jól ismerő olvasó számára is tar­togathatnak meglepetéseket. A jegyzet­anyag pedig, sajnos, vajmi kevés segít­séget nyújt. Hiába keressük például Horatius ódáinak Lalagéjét, bár több költeményben is előfordul. A Superga sem város, hanem egy hegy Torino mellett, és az itt álló templom kriptája a Savoya-család temetkezési helye, nem pedig székhelye, mint ahogy Janus sem hadisten, és egy nyúlfarknyi magyará­zatot Pisacane „végzetes útja” is meg­érdemelt volna.

Ám kritikai észrevételeinkkel nem kí­vánjuk e vállalkozás jelentőségét kiseb­bíteni, hiszen öröm a két kötet. A mél­tatlanul porlepte és nálunk ismeretlen klasszikusok végre hozzáférhetővé vál­nak, az olaszul értő és nem értő közön­ség számára egyaránt. (Eötvös József Könyvkiadó)

SZARKA KLÁRA

A szén, vas és olaj emberei

Benkő Imre: Acélváros

„Új nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.”

                        (József Attila: A város peremén)

A fotó majdnem felét az oldalkocsis motorkerékpár tölti be. Finoman ma­gasodik a néző fölé a két emberalak. A megválasztott nézőponttól a figurák s a mögöttük kirajzolódó épület, a tete­jén (s az egész kompozíció tetején) az ötágú csillaggal, jelképpé transzformá­lódnak, miközben megőrzik nagyon is hús-vér valóságukat. Ahogyan a kor­szakot jelképező JAWA motort berúgja a bukósisakos, sötét ruhás, robosztus és magabiztos férfi, s mellette világos pulóverben, a kissé tükröződő szélvédő mögött ülő, szintén erőteljes asszony fáradtan, de nyugodtan néz előre – va­lóságos szobrai lehetnének a hatvanas évek magyar munkásosztályának. Ám a kép alsó síkja nyugtalanítóan vág bele a motorba és az emberi testekbe, a szocreál gyárépület, a perspektíva tor­zulása miatt lassan, de szinte hallható recsegéssel-ropogással dől az oldalára. Az egész kép olyan komoran és szinte valószerűtlenül szürke, hogy miközben minden részletében valóságosnak mu­tatja a látványt, egyben ki is emeli azt térből és időből. Nem a hatvanas évek bizakodó munkásait látjuk itt, hanem – ahogyan a korrekt képaláírás is tu­dósít róla – egy 1989-es műszakváltást Ózdon. Egy felbillenni készülő világban, anakronisztikus díszletek között jelkép­pé dermedt proletár „fotószobrot”.

A kép egyike Benkő Imre Acélváros című fotóesszé-albumában megjelent százegy fekete-fehér felvételének. S jól példázza, hogy hol találta meg igazán a helyét és rangját ez a már több mint százötven éves ábrázoló eszköz, a foto­gráfia. Egyszerre érzékeljük a képen látható motívumok nagyon is valóságos mivoltát, azt, hogy a kép a gazdagon hömpölygő valóság-óceán egy létező cseppje, ám a fotográfus nagyon is fényképészi eszközeivel (a téma, a nézőpont megválasztásával, a tónusokkal, a kom­pozícióval stb.) belesűríti ebbe a cseppbe az óceánt magát. Méghozzá úgy, ahogyan ő látja, ahogyan ő fontosnak tartja láttatni. Ott van hát maga a fény­képező ember is a képe minden pont­jában. Miközben ragaszkodik a valóság közvetítéséhez, átformálja annak min­den esetleges, naturális vonását. Általános, mindnyájunkat érintő kér­déseket tesz fel a képével, s mégis a valóság egy pillanatának hű lenyomatát adja. Egyedi és általános, valóságos és elvonatkoztatott, dokumentum és szub­jektív vallomás lesz egyszerre minden igazi jó és művészi fotó. Olyan, mint Benkő Imre százegy képe Ózd elmúlt tíz évéről.

*

Benkő Imre 1986-ban készítette az első fotóját Ózdon, és akkor határozta el, hogy dacolva a divattal és megküzdve a nem elhanyagolható egzisztenciális gondokkal, tanúja lesz annak, ami Óz­don történni fog. Ha nem is teljes bi­zonyossággal, de már akkor is érezte, hogy Ózd legújabbkori sorsa túlmutat önmagán. Időben is, térben is. Nem­csak a magyar iparnak és munkásosz­tálynak állíthat mementót ezzel a soro­zattal, de egy egész régió sorsáról adhat elgondolkodtató dokumentumot a gon­dolkodni még nem rest kortársaknak és talán az érdeklődő utódoknak.

Az ózdi iparváros agóniája nem csak a szocialista nagyipar, hanem egy száz­ötven éves ipari kultúra fájdalmas hal­doklása. Attól az „új nép”-től vesz bú­csút Benkő Imre az Acélvárosban, ame­lyiket József Attila köszöntötte a Külvá­rosi éjben. Bejárta a szén, vas és olaj uralta munka helyeit, a csúfságukban is lenyűgöző helyszíneket, ahol a fárad­tan, de méltósággal dolgozó munkás keze alá simulnak a gigászi erők. Elkí­séri őket sivár otthonaikba, amelyek úgy nőttek össze a gyárral, mint folyon­dár az anyanövénnyel. Ahogy peregnek az évek, a könyvben egyre több az ér­teden és tétova tekintet, felbukkanak az első „közhasznú munkások”, amint megalázottan tekintenek a kamerába. A szaporodó gyűléseken először rendít­hetetlennek, aztán zavarodottnak, vé­gül rémültnek látszó munkások saját kezükkel kénytelenek rombolni azt, amit még az apáik építettek fel veríték­kel és kínnal.

Pusztulás, rombolás a kohókban és az utcákon.

*

Benkő Imre a sivár utcákon téblábolókról, a szemétből megélni kénytelenek­ről, a nyomorúságos otthonokban vegetálókról is érzelgősség és hamis pá­tosz nélkül, a kórboncnok szenvtelenségével és alaposságával akar valóság­sűrítményeket mutatni képeivel. Ám az elfogulatlanság nem jelent érzéketlen­séget. Nem furcsa egzotikumként tárul Benkő elé a munkás világa, ismeri és otthon érzi magát benne. Nem egyvalaki közülük, de mégis hozzájuk tartozik. Tudatos vállalás viszi őt újra és újra a szén, a fém és az olaj emberei közé. Kötete utolsó képén egyik kedves mo­delljével együtt fényképezte le magát. Csak ülnek egymás mellett, és néznek ránk… (Pelikán Kiadó)

Mi történt itt?

Mészáros István: Ateista nevelés iskoláinkban 1950-1990

Mészáros István könyve a sokat emle­getett „negyven év” neveléstörténeté­nek egyik fő jellemvonását, a hivatalos­sá tett ateista nevelést óhajtja – a mű előszavából idézve – „szakszerű neveléstörténeti feldolgozás keretében”, „té­nyeken alapuló tudományos tárgyila­gossággal, előítélet-mentes objektivitás­sal” (5. o.) bemutatni. Az alábbi cikk ugyanilyen objektivitással igyekszik is­mertetni a könyvet, noha – s ezt mind­járt bevezetőben rögzíteni kell – a szer­ző és a kritikus világnézete szögesen ellentétes: az előbbi pártos elkötelezettséggel vallásos, az utóbbi viszont – igaz, minden hevület nélkül, inkább magától értetődő unottsággal – materialista.

Ez az ellentét nem zárja ki, hogy pedagógiai elképzeléseink maradékta­lanul azonosak legyenek. Mészáros Ist­ván szerint „egy demokratikus jogállam­ban az állami iskola csakis világnézeti­leg semleges iskola lehet”, s jóllehet ez a kötelezettség a pedagógusra nézve nem áll, sőt, a pedagógus legyen „annak a világnézetnek, amelyet teljes meggyő­ződéssel vállal, tudatos és elkötelezett megvallója a tanulók, a pedagógus kol­légák, a szülők előtt”, ugyanakkor „a legteljesebb tisztelet kívánatos a peda­gógus részéről a másfajta világnézeti megnyilvánulások iránt, más világnéze­tű tanulók, kollégák, szülők iránt. Ez nyilvánul meg abban is, hogy a legtel­jesebb tárgyilagossággal ismerteti – kö­teles ismertetni – tanulói előtt a tan­anyag világnézetileg „kényes”, többféle értelmezésre okot-lehetőséget adó részei­nek tanítása során a „másik” világnézet felfogásait, véleményeit” (142. o.). Ok­fejtésének minden szavával maradékta­lanul egyetértek.

Aminthogy végső soron – legyek bár­milyen, az unottságig menő mértékben materialista – munkájának alapgondo­latával is egyetértek: e „negyven év” alatt az emberi jogokat sértő torzulások legnyilvánvalóbbak egyike volt, hogy tantervben előírt kötelezettséggé tették az állami oktatási-nevelési intézmény-rendszerben a materialista-ateista világ­nézet elsajátíttatását. S tették ezt ráadá­sul olyan, a hülyeségig menő primitív­séggel, hogy – a Mészáros István által bemutatott dokumentumokat idézve – a magyar nyelvtan tanításától a rajztaní­táson át a matematikai ismeretek elsa­játításáig minden egyes tantárgyba be­lelihegték azt a követelményt, hogy já­ruljon hozzá a tanulók dialektikus ma­terialista világnézetének kialakításához (91-92. o.). Megjegyzem egyébként azt is – amit Mészáros István nem említ –, hogy ezt a követelményt igen sokszor (s még az egyetemeken is) olyan vulgármarxista sületlenségek okításával teljesítették, amelyek a dialektikus ma­terializmus szemszögéből nézve is ká­rosabbak voltak, mint akárhány hittan­óra. Ezek sorába tartozott egyébként az MSZMP Politikai Bizottságának az az 1958. július 22-i határozata is, mely szerint „a vallás reakciós világnézet, mert a haladás ellenségeinek egyik esz­mei fegyvere”. E tétel nemcsak „súlyos kategorikus kijelentés” volt – ahogyan Mészáros minősíti (12. o.) –, hanem egyben olyan történetietlen sületlenség is, amiért egy alapfokú marxista szemi­náriumban is elégtelen osztályzat járt volna.

Még azt se vitatnám, hogy az ateiz­mus a hivatalos deklarációk szintjén 1950-től 1989-ig valóban egyforma intoleranciával jellemezte a rendszert. Konkrét tényekkel tudom azonban cá­folni Mészáros Istvánnak azt a főfejezet-címként is hangsúlyozott fikcióját, miszerint e tekintetben az 1950-1956, 1956-1975 és 1975-1990 közötti idő­szak „Három szakasz, változatlan lényeggel” (19. o.) lett volna. S különö­sen olyan formában, ahogyan Mészáros – általános érvénnyel, időpont­megjelö­lés nélkül – „a kommunisták” eljárását jellemzi könyve 10. oldalán: „szigorú diszkrimináció alá vetették a vallásos embereket a munkahelyeken, az isko­lában, a lakóhelyen: megfigyelés alatt tartották, hogy ki jár templomba, ki járatja a gyerekét hittanra, ki keresz­telted, bérmáltatja meg, ki esküszik templomban stb. A ki nem mondott kommunista felfogás szerint a vallásos ember másodrendű állampolgár, ennek minden következményével együtt. Val­lásos emberek a munkahelyeken vezető állást nem tölthettek be, bármilyen ki­váló ember volt valaki a szakmájában”.

E sistergő indulatokkal fűtött kijelen­tések nyilvánvalóvá teszik, hogy Mészá­ros István vallásos ember. Ilyenformán pedig saját életútja a kiáltó cáfolata mindannak, amit a fentiekben állít. A lexikonok adatai szerint ugyanis 1962-68 között az Országos Pedagógiai Inté­zet tudományos munkatársa, 1968-tól pedig az Eötvös Loránd Tudomány-egyetem adjunktusa, majd docense lett, s 1973-ban kandidátusi fokozatot ka­pott „a kommunistáktól”, akik 1967-76 között a Magyar Tudományos Akadé­mia Neveléstörténeti Bizottságának tit­kárává is kinevezték. Ez bizony nem egy megfigyelés alatt tartott másodren­dű állampolgár karrierje, hanem egy megbecsült, kiemelt „tudományos ká­deré”, aki 1964-től folyamatosan pub­likálhatta a könyveit, s minden elisme­rést megkapott. (Az esztétikai nevelés elmélete terén kifejtett koncepcióit ép­penséggel én magam állítottam példa­képként a szakma elé a magyar eszté­tika történetéről írt s a Kossuth Kiadó­nál – a pártkiadónál! – megjelentetett könyvemben.)

Bizony, hogy óriási különbség mu­tatkozott – mint mindenben – az ate­izmus tekintetében is az 50-es és a 70-es, 80-as évek között. Mert jóllehet Mé­száros Istvánnak abban igaza van, hogy az MSZMP Politikai Bizottságának 1958-as sületlenségei papíron változatlanul érvényben maradtak, a gyakorlat vi­szont úgy festett, hogy a Kritikában ab­szolút szabad nézetcseréket folytathat­tunk – egyebek között – a vallásos vi­lágnézetről is, Róbert László pedig a Magyar Televízió milliós nézőtábora előtt dicsérhette a Tisztelendők-sorozat hőseit. S nem igaz, hogy ezekben az esztendőkben is „a helyi világi tanügyi hatóságoknak bejelentett névsorok és időpontok alapján, azoktól ellenőrizve, a tőlük engedélyt kapott hitoktatók ve­zetésével, a pedagógusok által a tanu­lókat sokféleképpen korlátozva, szülei­ket erőteljesen megfélemlítve és lebe­szélve” folyt a templomi hitoktatás (16. o.). Kislányom ekkoriban kezdett von­zódni a katolikus hit iránt, s egyéb se érdekelte, mint a templomi hitoktatás, karének, ez-az; a magam tapasz­talatából tudom, hogy buzgóságát soha senki semmiféle formában nem korlá­tozta.

Megértem, ha az 1990 előtti rend­szer végóráit Mészáros István képtelen a történészhez illő pontossággal rekonst­ruálni; túlságosan sok, hét fátyol mögé rejtett, okkal titkolt-meghamisított mozzanata van ennek a folyamatnak ahhoz, hogy akár csak fő vonalaiban is sejthessük, mi történt, kik és mit tettek velünk akkoriban. Az azonban szemet szúró passzusa Mészáros könyvének, amikor az MSZMP 1989-es, a vallásel­lenes attitűdöket megszüntető hatá­rozatát így kommentálja: „Vajon nem furcsa ezt ugyanazok szájából hallani, akik három évtizeden át éppen az el­lenkezőjét mondták és főként tették?” (133-134. o.). Mintha Mészáros István nem tudná, hogy e határozat meg­születése előtt a párt teljes vezető gar­nitúráját lecserélték, s így ezt a határo­zatot egészen mások hozták, mint a korábbit.

Az azonossággal a szerzőnek egyéb­ként is sok baja-gondja van. Mert jól­lehet az mkp-mdp-mszmp vezetését (némi időzavarba esve, 1945-től 1990-ig tartóan) teljesen azonosnak deklarálja, előszavában nyomatékosan kiemeli, hogy amikor szocialistákról-kommunistákról beszél, „nem a mai magyar szocialistákról van szó, hanem az 1989 előttiekről, akik az 1989-től érvényes értelmezés szerint egészen mások voltak, mint a maiak”. S ezt azért látja oly hangsúlyozandónak, nehogy kiváltsa „az 1994 júniusában újra hatalomra került hazai szocialisták neheztelését (akik, tudvalevőleg, elhatárolják magukat az MSZMP-től)”.

E nem kevéssé nyakatekert okfejtés magyarra fordítva azt jelenti, hogy az 1989-es Berecz János azonos az 1975-ös Aczél Györggyel és az 1950-es Révai Józseffel, de (találomra kiemelt neveket említve) az 1989-es Horn Gyula és Vi­tányi Iván nem azonos 1989 előtti ön­magával. Nos, ez a szuperdialektika bi­zonyára sok lenne még a dialektikus és történelmi materializmus legelvakultabb híveinek is.

Lenne hát javítanivalója a szerzőnek, ha művéből valamikor új kiadás készül­ne. De ha az effajta s a fentiekben jelzett hibáktól eltekintünk, a könyv sok ha­szonnal, tanulsággal forgatható. (Eötvös József Könyvkiadó)

– szerdahelyi –

KÖNYVAJÁNLAT

E rendhagyó könyvajánlatban rend­hagyó időutazásra invitálom Önöket, tisztelt Olvasók. Nem kell évszázadokat vagy évtizedeket utazniuk visszafelé a múltba, csupán két hónapot, s máris ott sétálhatnak a zöldbe borult, virágzó fáktól illatos parkban a Budapest Kong­resszusi Központ felé, ahol április vé­gén immár harmadszor rendezték meg a frankfurti könyvvásár kisöccsének be­cézett Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált. A nyitónap délutánján még a nagyközönség részvétele nélkül gyü­lekezett a külföldi kiállítók, könyvkészí­tők, kiadók, kereskedők, a meghívott vendégek s a jócskán megváltozott ha­zai könyvszakma képviselőinek népes serege, hogy meghallgassa Göncz Ár­pád köztársasági elnök és Magyar Bá­lint kulturális miniszter fesztiválnyitó beszédeit. A hatalmas kiállítási térből már berendezett pavilonok sorai között vonult át a vendégsereg a nagy külön­terembe, a fesztivál írói nagydíjának át­adására, melyet Budapest főpolgármes­tere tavaly létesített – s az azt követő fogadásra. A nemes gesztus, a kulturált környezet és a kitűnő rendezés sem tudta ellensúlyozni azonban némely megjelentek európainak egyáltalán nem nevezhető magatartását, akik a kitün­tetett író munkásságát méltató beszéd és a díjátadás aktusa közben is hango­san társalogtak, megfeledkezve a ven­dég iránti figyelmességről, s a díjátadás végére arcpirító módon letarolták a megterített asztalokat.

Nem csodálnám, ha Ephraim Kishon azaz Kishont Ferenc – mert ő volt a nagy­díjas díszvendég – tollhegyre tűzné első hazai kitüntetése történetét. Az 1924-ben Budapesten született író pályájá­nak kezdetén a Szabad Száj és a Ludas Matyi című lapokban adta közre szel­lemes, humoros írásait, majd 1949-ben Izraelben telepedett le, s rövidesen az ottani Új Kelet című napilap munka­társa lett. Számos regény és humoreszkgyűjtemény, díjnyertes' filmforgató­könyvek s számtalan irodalmi és filmes díj jelzik sikeres írói pályáját; az izraeli irodalom egyik legjelentősebb írójának tartják. Művei harmincnégy nyelven je­lentek meg a világ minden táján, a ma­gyarországi olvasó viszont csak néhány éve találkozhatott először írásaival, a Volt szerencsém című kötetével. A feszti­válon A tengeribeteg bálna című új művét dedikálta, s így nyilatkozott: „Én egy budapesti író vagyok, lélekben, stílus­ban, gondolat­menetemben – de én az ellenkező irányban írok, jobbról-balra, amolyan furcsa kis betűkkel, magán­hangzók nélkül, héberül. Akik arra cé­lozgatnak szerte a világon, hogy én Molnár Ferencnek és Karinthy Frigyes­nek a tanítványa volnék, azoknak iga­zuk van… A héber nyelvben nagyon otthon vagyok, de a magyarban még mindig lubickolok…” Bizonyára ezért is búcsúzott úgy a közönségtől, ahogy szerinte a magyaron kívül más nyelven nem lehet: Ajánlom magamat!

A külföldi kiállítók mellett, akik kö­zött a német kiadók képviselték legna­gyobb számban a nyugati könyvkiadást (főleg óriási szakkönyvválasztékkal), a magyar kiadók is felvonultatták nem­csak az újdonságokat, hanem az utóbbi években megjelent könyveik sokaságát is. Érdekes volt megint a Magyar Művészkönyvalkotók Társaságának kiállí­tása s a nagyhírű nyomdák (pl. a Kner, a Szikra) jelenléte is. Új színfoltot je­lentett a Magyar Térképház kiállítása, a nagykereskedelmi cégek pavilonjai­ban pedig bő választék volt a különféle kiadók termékeiből. Azok a kiadók, amelyek a borsos bérleti díjat nem tud­ták megfizetni, a terjesztő cégek révén lehettek jelen.

A fesztivál programját a könyvkiállí­tások mellett szakmai és irodalmi ren­dezvények sora is gazdagította: a ma­gyar kultúra helyzetéről, a történelmi és kulturális kapcsolatokról, a könyv­szakmában elvárható tisztességes piaci magatartásról, az informatikai rend­szerekről, a multimédia jelentőségéről, a szerzői jogról s még sok, a könyv­szakmát érintő kérdésről. író-olvasó találkozók zajlottak, meghívott külföldi vendégek részvételével, sor került a ha­táron túli magyar kiadók találkozójára, könyvtári szolgáltatások bemutatóira. Vasárnap délelőtt a fesztivál egyik leg­színesebb rendezvénye, a Magyarorszá­gon élő nemzeti kisebbségek íróinak, költőinek dedikálással egybekötött ta­lálkozója aratott osztatlan sikert a nagy­számú érdeklődő körében. Az Országos Idegennyelvű Könyvtár és a Barátság című folyóirat közösen rendezett irodalmi délelőttjén tizenhárom nemzetiség al­kotói olvastak fel műveikből anyanyel­vükön és magyarul, többen arra is vál­lalkozva, hogy röviden ismertessék az itt élő népcsoport történetét, irodalmát, prózában és versben, sokszor kereset­len vagy nagyon is keresett szavakkal megfogalmazva a kisebbségi sorban élők életérzését, e hazához és a többségi nemzethez, a magyar nyelvhez való vi­szonyát. Az egymásra figyelés, a tole­rancia, a kölcsönös megbecsülés szelle­me volt érezhető e megrendítő vagy épp felvidító pillanatokat sem nélkülö­ző találkozón, melyet a záró fogadás előtt a Vujicsics-együttes fellépése ko­ronázott meg; mondhatni, az európai­ság eszméje látszott testet ölteni három órán keresztül.

Az ország több részéből érkezett al­kotók között voltak, akik még csak fo­lyóiratokban, esetleg épp a .Barátságban publikáltak, mások egy vagy több kö­tetet is mondhattak magukénak. Ez utóbbiak közül Rostás Farkas György állt először a mikrofon elé. „Betöltöttem földi' hivatásomat; fát ültettem, gyer­mekeket nemzettem, könyveket írtam, csak az fáj, hogy meg kell kérdeznem, miért vagyok én itt idegen, amikor hét­száz év óta itt élünk” – mondta rögtön­zött bevezetőjében. Aranyhídon című leg­újabb verseskötetéből olvasott fel, amely mellett a kiállítási polcon ott so­rakoztak a cigány nyelvvel, művelődéstörténettel, nép­hagyománnyal foglalko­zó kötetei, korábbi verseskönyvei, mű­fordításai is. A könyvsor végén pedig lányának. Rostás Farkas Tímeának első verseskötete állt: Apám öröksége.

Az 1965 óta Magyarországon élő és alkotó lengyel költő, Komád Sutarski külföldi útja miatt nem tudott jelen lenni a találkozón. Sutarski, aki folyamatosan jelen van a lengyel költészetben is, hiszen minden kötete Krakkóban jelenik meg, a magyar irodalom lengyelországi meg­ismertetésében szerez elévülhetetlen érdemeket. Önálló Radnóti- és Csoóri- köteteket fordított lengyel nyelvre, an­tológiát a háború utáni magyar költők verseiből s egy másikat a kisebbségi és emigráns magyar költőktől. A találko­zón Távol a legfontosabb utaktól című kétnyelvű kötetéből olvastak fel, s né­hány sort Pomogáts Béla róla írott ta­nulmányából: „…neve elválaszthatatlan a magyar költészet lengyelországi befo­gadásától… Költészete a lengyel líra korszerű törekvéseiről hoz hírt, eredeti nyelven, erős tehetséggel teremt szuve­rén költői világot.”

A meghökkentő megjelenésű, lenyű­göző személyiségű és tehetségű Koch Valéria magyar és német nyelvű versei­ből olvasott fel, kiállított verseskönyve német nyelvű volt. A herceg és a rózsa című, 1994-ben megjelent meseregé­nyét a kis herceg újabb jótéteményeiről viszont magyar nyelven olvashatják a gyerekek.

Berényi Mária, ak; a Magyarországi Román Kutató Intézet vezetője, kötet­ben megjelent verseiből olvasott fel, fi­gyelmes módon tovább ajándékozva a megtakarított időt az utána következő­nek. A Gozsdu Alapítvány története (1870-1952) című tudományos műve is a ki­állítottak között szerepelt, mely Gozsdu Emánuel halálának 125. évfordulóján látott napvilágot. Gozsdu egy 18. szá­zadban Miskolcon letelepedett macedo-román kereskedőcsalád sarja volt, ügy­véd, aki pártfogolta a román irodalmat, a Budai Egyetemi Nyomda román nyelven kiadott műveit támogatta, po­litikusként pedig többször hangoztatta a magyar és a román nép közötti el­lenségeskedés veszélyeit. A múlt század közepén létrehozta az osztrák-magyar monarchia egyik legnagyobb alapítvá­nyát, a román értelmiség támogatására. A magyar és román nyelvű tanulmánykötetet dokumentumtár egészíti ki.

Hattinger Gábor 1958-ban egy zemp­léni ruszin községben, Komlóskán szü­letett, Sátoraljaújhelyen és Budapesten szlovákul tanult. Ruszin nyelvű versei szlovák folyóiratokban, szlovák nyelvű versei a magyarországi szlovák kiadvá­nyokban és Szlovákiában kiadott anto­lógiában jelentek meg. Első önálló, há­romnyelvű kötetének magyar címe: Nem tudom (1993). Büszkén említette versei finn nyelvű kiadásának előkészü­leteit. Ars poeticája: „…s ha már nem lesz miért küzdenem, / félre állok, / és igyekszem meghalni, / míg van, ki el­temessen…”

A hazai szlovákság jeles és ismert sze­mélyisége, Kormos Sándor 1973 óta pub­likál két nyelven, versei, műfordításai jelentek meg. Legújabb kötete a Nem­zeti Tankönyvkiadó Duna könyvek cí­mű sorozatában, Lobogó szárnyam cím­mel látott napvilágot, ebből olvasta fel a találkozó egyik legszebb versét: Zsák­utcában (avagy fordított szonett a nyelv­váltás időszakából).

A Barátság-délelőttre meghívott bol­gár, cigány, görög, horvát, lengyel, német, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán alkotók mindegyikét nincs módom bemutatni, s nem is volt mindegyiküknek magyarul is olvasható könyve. Remélem, megjelenése után lesz majd alkalmam a szerb Milosevics Péter regényét is szíves figyelmükbe ajánlani, melynek felolvasott részleté­vel, az utolsó szentendrei szerb menny­beli kalandjával, derűs pillanatokat szerzett az író.

Végezetül a hazai örmények történe­téről, kultúrájáról nagyszerű előadást tartó Krajcsir Piroska történész által ajánlott művel fejezem be a fesztiváli sétát, mellyel, remélem, új olvasmány-élményekhez segíthetem Önöket. 1995-ben, az Életünk könyvek egyik latin ne­vű sorozatában (Bibliotheca Caucasica. Series Armenica 1.) Schütz Ödön professzor válogatásában, szerkesztésében és előszavával jelent meg a Hajk és Bél harca. A régi örmény irodalom kincsestára. I. Ókor-középkor című kötet, neves köl­tők, műfordítók közreműködésével. E kötetből való az alábbi idézet, mely Dzsivani, az utolsó örmény asug, azaz énekes vándorköltő hagyott ránk, a múlt század második felében:

„Művelt fiait jó Földanyánk növeszti naggyá,
Kóborló, nomád népek jönnek és tovatűnnek,
E világ szállójában vendég csak minden ember,
Dzsivani, ősi törvény, jönnek és tovatűnnek.”

(emmi)