Fent ült a Hofstellen a nagy udvarház feletti kertben, a diófa alatt.
A ház a templommal és az iskolával szemben állt, a falu legnagyobb háza volt, nem parasztház, nyolc ablakkal nézett az utcára. Az utca széles volt, közepén egy patak, kétoldalt kocsiút, melyet a házsorok szegélyeztek a hosszú szurdokban, ahová az egész falu épült. A Hofstellek már meredeken emelkedtek a szurdokot végigkísérő domboldalban.
Így hát a diófa alól, mely a kert legmagasabb pontján állott, mindent lehetett látni. A dombok közül érkező országutat, a patakot, a templomot, a szemközti házakat, az udvarokat, az embereket is, meg azt, ami az utcán zajlott.
A nehéz, diófából ácsolt párnás karosszékben ülve nézte, ahogy lent sorban tűnnek fel az emberek, a házban az ő gyerekei, feleségeik, az unokák, sőt egy-két kisgyerek is: a dédunokák.
Lelki szemeivel már előre látta őket, amint feltűntek fiákeren, fogaton a szurdok bejáratánál. Azt is pontosan tudta, kiért küldött fiákert a városba Max fia, aki a gazdaságot vezette, kiért küldött fogatot, és az egyetlen autóról, mely legkésőbb érkezett, is pontosan tudta, hogy az csakis Bélát hozhatja, a bérlőt, a „gróf urat”, ahogy titokban nevezték őt a többiek.
Látta a vőket, a terménykereskedőt és a szeszfőzőt, akik együtt jöttek a fogaton, a mérnököt, akinek semmije sem volt, a pesti gyárigazgatót, meg a többieket.
Valami elégedettség töltötte el a nagyszámú család láttán, bár már nem szerette úgy a gyerekeit, mint régen. Ez alól talán csak a legnagyobb lánya volt a kivétel, a terménykereskedő felesége, és a legfiatalabb fia, Max, aki a gazdaságot vezette. A többiek nem álltak ilyen közel hozzá, valahogy egyikük sem vált azzá, amit ő – mikor még kicsinyek voltak – várt.
Látta, hogy behajtanak az Einfortba, ahogy leszállnak a kocsikról, megcsókolják egymást – ezek nem voltak őszinte csókok –, aztán eltűnnek a veranda mögötti szobában, ahol a hatalmas, hús ebédlő várta őket, a sötétre pácolt diófa bútorokkal és a lehúzott zsalugáterekkel.
Május vége volt, meleg nyárias idő.
Nemsokára meg fog kezdődni az örökösödési vita – gondolta. Ő már megmondta Maxnak, hogyan rendelkezik a vagyonról. Még életében rendezni akart mindent. O nem vesz részt a tárgyaláson – mondta –, s addig ne is jöjjenek fel hozzá, míg meg nem egyeztek. Az ebéden sem lesz ott. Ez egyébként nem esett nehezére, hisz egy évtizede már, hogy délben csak néhány szem gyümölcsöt vagy befőttet evett.
Nem volt derűlátó a lenti beszélgetést illetően. Tudta, hogy ismét elmondják, amit neki egyébként már elmondtak sokszor: a terményüzlethez, a bérlethez, az üzemhez, a szeszfőzdéhez tőke kell. A kétszáz hold háromnegyedét el kell adni, a pénzt részben elosztani, részben közösen befektetni. Csakhogy egyik sem bízott a másikban, mindegyik vagy legalábbis nagyobb részük a saját üzletébe akarta fektetni a pénz nagyobb részét.
Már nem érezte elég erősnek magát, hogy ebben a vitában részt vegyen. Néhány héttel ezelőtt hagyta el a kilencvenedik évét, s bár egészséges volt, nehezen mozgott, és kímélte magát az izgalmaktól.
A kertajtóban feltűnt a szolgálólány. Egy tányéron gyümölcsöt hozott és egy kést.
– Mind megérkeztek? – kérdezte tőle.
– Igen – felelt a sváb lány.
– Én, ha ettem, alszom egyet itt a karosszékben – mondta. – Hány óra van?
– Tizenkettő lesz nemsokára, Gné Herr.
– Délután ötig senki se jöjjön fel hozzám.
Valójában nem kívánt aludni sem, inkább gondolkodni akart. Nem az örökösödési vitán. Ez nem érdekelte már túlzottan, inkább fájt neki. A múlton gondolkodott, a saját életén. Az emlékezete még jó volt, és volt egy füzete, egy nem is túl vastag füzet, amelyben hosszú évtizedek óta minden fontosabb eseményt felírt, és feljegyezte fontosabb gondolatait is. Ezt a füzetet a zsebébe tette mielőtt botjával felballagott a Hofstellre.
*
Az első bejegyzés egy dátum volt: 1850. Utána meg kissé gyerekes betűkkel – nem csoda, hisz tizenöt éves volt csupán – a következők: Kossuth bankók. Ich setz mich an deiner Rauchfang – istállóépítés.
Eszébe jutott a hűvös pince, az ásó, a lapát, a gödör, amelybe a kis vaskazettát rejtették apjával. A vasdoboz Kossuth-bankóval volt tele, az ő visszajövetelére számított apja 49 után, de – hiába. A pénz értéktelenné vált, hitelt kellett felvenni a városban, a termés rossz volt, a hitelező a pénzét követelte: Ich setzt mich an deiner Rauchfang – kiabált a bakról az eredménytelen pénzbehajtási kísérlet után.
Sokszor gondolkozott azon, vajon apjának cselekedetében mennyi volt a gazda előrelátása és mennyi a hazafiság? Mi az tulajdonképpen, hogy haza?
Azután kemény évek következtek. A hitelező elárvereztetett mindent, épp hogy a födél meg egy darab föld maradt. Akkor szántottak felváltva egy lóval: az apja, ő és a bátyja, aki nemsokára megbetegedett és meghalt. Évekbe telt, míg úgy-ahogy talpra álltak és a ház mellett felépítettek egy istállót is.
A tehéntartás, borjúnevelés bevált. Jó ára volt a marhának. Előbb két darab volt, aztán négy, majd szűknek bizonyult az istálló, hozzá kellett egy toldalékot építeni, melynek az utca felőli részén egy kis üzlethelyiség is volt, ahol petróleumot, gyufát, cukrot, sót, meg néhány szerszámot árusítottak a sváb parasztoknak.
Néhány év alatt a család összeszedte magát anyagilag, sőt már némi földvásárlásra is tellett volna. Eladó föld azonban nem volt. A falut körülvették a pécsi püspöki uradalom birtokai.
A svábok között sok jó gazda volt, örökölték őseiktől a föld, a növények és az állatok ismeretét, szeretetét; azoktól az ősöktől, akik 100-150 évvel ezelőtt érkeztek Würtembergből nagy ekhós szekereken, a szelíden hullámzó baranyai dombok közé. A föld kevés volt, bár nem rossz minőségű, többet is meg tudtak volna művelni, mint amennyi birtokukban volt.
A falu körüli zegzugos, bokros, vízmosásos dombvonulatot nem tartották a papok művelésre érdemesnek. Évente egyszer-kétszer néhány meghívott részére körvadászatot rendeztek ezeken a területeken nyúlra, fogolyra.
A falusi plébános, aki derék ember volt, egyik ilyen vadászat alkalmával megemlítette a kanonoknak, hogy a parasztok közül néhányan és Fáber Simon, a kereskedő, földet szeretnének venni ezekből a bozótos területekből.
A püspökség érdeklődött: van-e pénzük a falubelieknek? Mennyi földet tudnának készpénzért vásárolni? Hány év alatt tudnák a hitelt törleszteni? A plébános tanácskozott a gazdákkal és jelentette a választ. Ötszáz ház van a faluban. Átlagosan két-három holdat tudnának vásárolni, van aki többet, van aki kevesebbet. A felét készpénzért, a másik felét öt év alatt törlesztenék.
A gazdák a községi bírót jelölték ki a kanonokkal történő tárgyalásra, s a bíró azt tanácsolta: Fáber Simonra kellene bízni az ügylet bonyolítását, mert ő jártas ember a kereskedelemben.
Végül is úgy döntöttek, hogy a plébános, a bíró és Fáber menjen be Pécsre. Fáber azonban erre nem vállalkozott. Ő már fáradt ember – mondta –, de itt van a fia, ő mindent tud, amit tudni kell ilyen ügyben, s ha szükséges, segíteni fogja a fiát, Józsefet, aki akkor már huszonöt éves volt.
*
Tavasz volt, akkor is, május, tíz éve már, hogy leverték a szabadságharcot. A bíró szekerén hajtottak Pécsre. József a bíró mellett ült a bakon, hátul a plébános. Pécsvárad felé mentek egy jó földúton. A mező zöldült már, a távolban őzbakok ugrándoztak, József fekete ruhában volt, fehér ingben, csizmában.
Dél tájban értek be a városba. József megcsodálta a négytornyú templomot, a püspök-kastélyt, bár nem először látta azokat. A püspökség udvarában álltak meg, a lovakat a hatalmas istállóba kötötték, ekkorát még sohasem látott. Vagy harminc ló állt bent, egyik szebb, mint a másik.
Megebédeltek a hazai csomagból, a plébános a kanonokhoz volt hivatalos ebédre.
Később üzentek értük. A szoba nagy, hűvös és méltóságteljes volt. Súlyos bútorok voltak benne, és József elhatározta, ha egyszer sok pénze lesz, ő is ilyet csináltat magának, szürkés-zöldre pácolt diófabútort.
A kanonok barátságos férfi volt. Kérdéseket tett fel a fiatalembernek, kora felől érdeklődött, családi állapotáról. József elmondta, hogy nőtlen, és ott akar maradni falun gazdálkodni.
– Miből fogja ehhez a pénzt megszerezni? – kérdezte a kanonok.
– Kereskedésből – válaszolt a fiatalember.
– Igen – bólintott a kanonok –, érdekes dolog ez: a paraszt, legyen sváb vagy magyar, nem szeret kereskedni, de az izraeliták igen.
– Talán a sok vándorlás az oka, kanonok úr – mondta tisztelettudóan a fiatalember. – Bár – tette hozzá – én magam nagyon megszerettem az állatokkal való foglalatosságot is.
– És a maga apja is földet akar vásárolni?
– Hat-hét holdat, ha a püspökség hajlandó számunkra is eladni földet.
– Miért ne? Maguk is olyan emberek, mint a többi, ha zsidó vallásúak is – mondta a kanonok.
A kanonokra jó benyomást tett a karcsú, arányos termetű, komoly, és pontos válaszokat adó fiatalember, akinek mélyen ülő szeme volt. Ezután a parcellázás részleteire tértek.
A pap felolvasta a szerződés-tervezetet, amit a vevőknek alá kell majd írniuk.
Nagy ügy volt ez a faluban. József bonyolított mindent. Összeszedték a bíróval a pénzt, bevitték néhány legény kíséretében Pécsre. Ismét beszéltek a kanonokkal, s megállapodtak, hogy őszre előkészítik a parcellázást, kijelölik a földeket.
*
Az aggastyán a súlyos diófaszékben a fa alatt elbóbiskolt. A nap magasan állt az égen. Meleg volt, de néha egy kellemes szellő futott végig a fa lombján, aztán elült.
Később felrezzent könnyű álmából.
Milyen különös a sors – gondolta. – Lám, az én családom ki tudja hány évszázad vándorlása után letelepült, meghonosodott. Itt élünk százötven éve, vagy még régebben ebben a faluban. Apám is itt született, nagyapám is. De mi lehetett azelőtt? Honnan jöttek az ősök?
Apjáról tudta, hogy nemcsak Pécsett és Pesten járt, hanem fiatal korában pár évet Bécsben töltött, a monarchia fővárosában, s ott egy kereskedő segédje volt. Valamicske pénzt megtakarított ez idő alatt, azt hazahozta, abból építette a házat. Hozott Bécsből és Pestről néhány német és magyar könyvet is, amelyek bőrkötésben a diófa kredenc közepén álltak. Voltak köztük regények, egy vastag verseskötet Petőfitől, kalendáriumok, meg egy régi író könyve német nyelven: A zsidó háború.
József minden könyvet elolvasott, ezt többször is. A harc a rómaiak ellen, a lázongások, a nyugtalan nép megosztottsága, az ostromállapot, a Szentély leírása, a pártütés, a felfogások különbözősége, a vereség és a szétbomlás mélyen beivódtak tudatába. Nemcsak a régmúlt történelem viharos eseményeit tanulta meg ebből a könyvből. Megtanulta azt is, hogy milyen bonyolult egy nép élete; hogy hány féle gondolkodás és eszme vezérli az embereket.
Tudta, hogy az idők múlása elhalványította a múltat, hogy a vándorlás hosszú-hosszú századai megváltoztatták a nép arculatát. Tudta, hogy itt az új hazában a múlt csak halvány derengése az emlékezésnek, hogy itt ő egy másik közösségnek a tagja: a falunak, a környező vidéknek, s hogy ez az ő igazi hazája. Úgy érezte: ez nem mond ellent annak, hogy családjának gyökerei messze nyúlnak, hogy ez a száz vagy többszáz év, amit itt töltöttek felmenői, eldöntötték, hogy ő magyar.
Sokszor elgondolkodott azon, vajon hol töltötte a zsidóság a száműzetés óta eltelt hosszú századokat? Vajon hová vetődtek ősei, miután a rómaiak elűzték őket az ősi földről? Hogyan is történhetett a sokszázezer ember elűzése? Erről nem sokat tudott, úgyszólván semmit, csak valami halvány történetet hallott apjától, hogy őseik talán Spanyolországon át jöttek Európába, hogy a család egyik ága Morvaországban települt meg, a másik Dalmáciában, hogy egyik őse egy dalmát város pénzügyi titkára volt, s hogy a morvaországiakat elűzték onnan többszáz évvel ezelőtt. Azt már apja sem tudta biztosan, hogy a török megszállás után letelepedett ág honnan is jött voltaképpen. Vagy talán valami okból nem akarta megmondani? Mi rejlett a hallgatás mögött? Valami tragikus esemény? Vagy szándékos felejteni akarás, menekülés az emlékek elől?
Az első nyomok a család itt-tartózkodásáról az 1700-as évekből származtak, bár a régebbi morvaországi múltról apja úgy tudta, hogy az valahol okmányokkal is bizonyítható.
Az apai születési bizonyítványban az állt, hogy József nagyapja már ebben a faluban volt „kiskalmár”. Apja németül és magyarul beszélt, ahogyan ő is. Fáber Simon nem volt vallásos, bár az egyik szoba sarkában, egy örökké zárt szekrényben ott állt egy régi-régi imatekercs.
Héberül olvasni apjától ugyan megtanult, de már nem értették a régi szöveget. Szerette a szomorú, mélabús dallamokat, melyeket apja a nagyobb ünnepeken elénekelt. Előfordult, hogy egy évben egyszer vagy kétszer az ünnepeken egy közeli nagyobb község imaházába ment be a család szekéren. Ilyenkor két-három napot is ott töltöttek egy ismerős családnál, hiszen az ünnep napján a vallás tiltotta a járművön való közlekedést, s bár a tilalmakat nem tartották be falun, tartózkodtak attól, hogy nyilvánosan megsértsék őket.
*
József már közeljárt a harmincadik évéhez, és apja sürgette, hogy nősüljön meg. Az öreg azt akarta, hogy Pécsről vegyen el egy lányt, egy ismerős borkereskedő lányát, de a sors másképp rendelkezett.
Azokban az években megváltozott a falu élete. A parcellázásból megnövekedett szántóföldek hajtották az embereket. Dolgoztak hajnaltól késő estig. Vágták a bozótot, a fákat, csákányozták a gyökereket, égették a maradékot, feltöltötték a mélyedéseket, szántottak, trágyáztak, dolgoztak látástól vakulásig – nemcsak a gazdák meg az asszonyok, hanem a gyerekek is.
Kevés volt a kéz a megnövekedett földhöz. Segítséget hívtak a szomszéd falvakból, ismerősöket, rokonokat, ahol kevesebb volt a föld, több volt a munkaerő. A szomszéd sváb gazda házába is rokonok jöttek a másik faluból: a sógornője, egy özvegy asszony meg a lánya.
A sváb lány húsz éves volt, magas, karcsú, erős termetű. Vörösesbarna hajú, nagy, kék szemű, és mosolygós szájú. Erős keze volt, nyáron fehér lenvászon ingben járt, fedetlen fővel és hosszú, kék, festett szoknyában.
József majd mindennap látta, ahogy az udvarban, a kertben dolgozik. Szóba elegyedtek, a lány nevetett, szép nevetése volt, de valahogy az volt az érzése, azért nevet, hogy legyűrje a zavarát, s ez valami gyerekes bájt kölcsönzött arcának.
Egy őszi estén József a kertből látta, hogy a lány fent dolgozik a szomszéd szérűskertjében.
– Segítség nem kell-e? – kérdezte.
– Dehogynem – mondta a lány, és nagy ajkai mosolyra húzódtak. Abbahagyta a munkát és odajött a kerítéshez. Kíváncsian nézett a fiatalemberre.
– Maga nem szokott dolgozni? – kérdezte.
– De igen, csak nem itt a kertben.
– Tudom, az üzletben – mondta a lány.
– Ott is, meg aztán az állatokkal.
– Mondják a faluban, hogy maga nagyon ért az állatokhoz. Hallottam, hogy a pécsi vásáron oklevelet is kapott.
– Igen, olvastam egy pár könyvet az állattenyésztésről – mondta József. – Pécsett vásároltam őket, és a kanonok úrtól is kaptam egyet.
– Beszélik, hogy maga vezette a parcellázást a faluban – szólt a lány.
– Igen, szívesen elmondom, ha érdekli. Nem akar néha beszélgetni velem?
– Miért ne? Hiszen most is azt teszem.
– És nem fél attól, mit szólnak majd hozzá a faluban?
– A falu nem lát a Hofstellre – mondta okos tekintettel a lány.
Így kezdődött.
Eltelt az ősz, a tél, elolvadt a hó, a hidegben is folytatták a parasztok a parcellázott területek feltörését, aztán elkezdődött a koratavaszi munka.
A lány március elején egy este azt mondta Józsefnek: mennek haza az anyjával, mert az otthoni kis földet is meg kell művelni.
És József akkor azt mondta a sváb lánynak: ne menj!
– Talán te akarsz szerződtetni? – nevetett a lány.
– Nem – mondta József –, feleségül akarlak venni.
– De hiszen… – mondta a lány.
– Majd megértik.
– És apád tud erről?
– Még nem.
– Nem fogja engedni.
– Te jönnél?
– Én?… Én igen – mondta a lány, és József vállára borult.
Persze a dolog nem ment egyszerűen. Az öreg Fáber eleinte hallani sem akart a dologról. A faluban elterjedt a hír, s nagy port vert fel. A két fiatal azonban kitartott. A lány már haza sem ment, a házasságot megkötötték, s aznap átköltözött a Fáber-portára. Mindezt olyan természetesnek vette ő is, József is, hogy nem sok ügyet vetettek a külvilágra.
És a furcsa házasság jól sikerült. Egymás után jöttek a gyerekek, a fiúk, a lányok. És József meg a fiatalasszony boldog volt.
*
Az évek teltek-múltak. A hét gyerek már elvégezte az elemi iskolát. József és felesége úgy döntöttek, hogy a négy fiú Pécsett tanuljon tovább. Retten mezőgazdasági iskolára mentek, egy kereskedelmibe, egy pedig a gimnáziumba. A három lány otthon maradt.
A tervük az volt, hogy a fiúk közül egy maradjon a faluban a gazdaságban, a többi menjen a városba, és a lányok is férjhez mennek majd a környéken.
Az öreg Fáber megbékült az új asszonnyal, sőt megszerette, s ahogy öregedett, átadta a gazdaság vezetését Józsefnek. Faragott botjával ki-kisétált a földekre, az istállóba, délutánonként meg fent ült a Hofstellen, mint ahogyan most ő ült itt.
Aztán egy csendes őszi napon, hetven éves volt már, elaludt fent a kerti nagy karosszékben, és fel sem kelt többé. A vagyon, a ház, a nagy istálló, a föld, a szőlő Józsefé lett. Utolsó akaratához híven saját földjén temették el az öreget egy domboldalon, ahol még régebben családi sírboltot építtetett, s ahová feleségét és József korán elhalt testvérét is eltemették.
*
Ezalatt nagyot változott a világ. Már rég megtörtént a kiegyezés a császárral. A kereskedelem és a gazdaság fellendült, néhányan újságot is járattak a faluban, köztük József is, aki már közeljárt ötvenedik évéhez.
Az állatok jól jövedelmeztek, és a szomszéd községek egyikében egy földbirtokos földjéből egy részt megvásárolt.
A gyerekek felnőttek. A fiúk elvégezték az iskolákat. Max, a legkisebbik otthon maradt a gazdaságban, Béla benősült egy bérlő családjába, a harmadik mérnök lett, a negyedik tisztviselő egy gyárban. A legnagyobbik lány, Teréz egy terménykereskedőhöz ment férjhez, második a pálinkafőzőhöz, a harmadik egy tisztviselőhöz Horvátországba.
Ahogy teltek-múltak az évek, egymás után születtek az unokák. József már a számukat sem tudta pontosan. Furcsa volt látni a kis, néhányéves gyerekeken anyja, apja, felesége vonásait. Különösnek tűnt egyik-másik gyereknél hogyan szorulnak háttérbe az ő és felesége tulajdonságai: a szorgalom, az elmélyülésre való hajlam, a világ és a társadalom iránti érdeklődés, hogyan jelentkeznek helyettük más, ismeretlen eredetű vonások, hogyan őriznek meg tulajdonságokat és örökítenek át az unokákra, a természet törvényeinek titokzatos játéka folytán. Szinte találgatott egyik-másiknál: melyik tulajdonsága az a gyereknek, mely meghatározó lesz az életében?
*
De öreg vagyok már! – gondolta.
Hogy elmúlt az idő! Elment a felesége is, a világháború idején. Ó, mennyire egyedül maradt! Csak Max, a jólelkű Max és családja maradt körülötte. A többiek szétszóródtak az országban, ki idegenben, ki hadifogságban.
A háborút már alig tudta nyomonkövetni. A halálhírek nem rendítették meg, de úgy érezte, mintha a villám csapkodna körülötte. Szerb megszállás. Forradalom… A lateinerek, a tanult emberek meg a munkások át akarják venni a hatalmat. Aztán Horthy, Bethlen. És egyre többet lehetett hallani a zsidókérdésről. Hát ez a fő problémája ennek az országnak? – gondolta.
Nézte a szép baranyai tájat, a délutáni napsütésben, a nagy fa alatti karosszékből. A falu házsorát, a fölötte húzódó dombokat, a távoli szántóföldeket, erdőket.
Milyen jó lenne még egyszer fiatalnak lenni – gondolta, és ez is volt az utolsó gondolata.
Még látta, hogy a házból kifelé jönnek az emberek, az ő leszármazottai, aztán valami furcsa színbe borult előtte minden. Feje mellére hanyatlott, és kezei lecsúsztak a szék karfájáról.
In memoriam Ady Endre
Hol szeretne ő itt nem lenni?
Istenhozzád, istenhozott,
oly elkopott
minden minden, hogy az se semmi:
és senkivel nem tarthatok.
Kitől kérhetném, hogy kövesse,
ami egyáltalán nincs messze,
nem érdekes,
csak nem hihetjük, hogy vége lesz:
oly minden mást kizáró érzet.
Hogy én Londonban nem fogok
adagot gépelni füzet-
regényhez, ki is hihetett
olyat, ilyet:
s megtagadom magamtól a kávét.
Nem nézek az óra időre,
szemétkosárból szedem össze
a sportlapot,
ki hitte, hogy ilyet fogok, ilyet fogok:
kinek szánnám, legyen ily elhagyott?
Nem hallgatok zenét, mozit nem nézek,
galopp- és akadályversenyt kerülve
járom maraton távom, s kidőlve
nézem, mint billent gépről az egészet:
és szavam nehéz lett, nem emelem föl?
Nem írok, éjszaka nem alszom rendben,
hirtelen hirdetést bámulok büszkén,
ez az én égszürkém,
mezőzöldem:
nincs, hogy megőrültem –
ezekkel a szinesceruzarajzokkal,
ahogy zárvány szivárványt, korlátokkal
kicövekelt árnyékokat látok,
és mert hétezer napom
felrúgom, s a bort egy olasz kocsmában kóstolom,
pontosan tudom, mi áldás, mi átok.
Mi nem könnyebíthet meg sohasem.
Örökidőm visszaveszem,
és nem és nem akarok meghalni.
Ezt ki hitte volna?
Nem akarnék a holtakkal menni,
elintézendők közt kell teremni,
hirtelen, ahogy kisüt a nap,
vagy a Fahrenheit fokokat
letolják, mint hideg guminadrágot.
Köptem vagy nyeltem a rágott
puha-kenyeret, oly mindegy lett!
Valpolicellait választottam, elismertek
a pult mögötti helyi ínyek,
csak én lettem boldogtalan szivaccsá.
Zsákutcákból kertek alatt mentem ki,
a Színt mohón meg akartam ismerni,
félig öntudatlan, de kemény-kopogású
léptekkel vágtam át az alkonyon, fásult
szívvel bár. Ki volnék én bírája magamnak?
Mint ki? Ez az illető, aki itt szól,
visszaszikkadt abba, ami így – jól, rosszul –
van. Mindenesetre van. Nem hívhatlak ily járásra.
Ez az illető most maradt magára.
Most boldog egy szál telefon jó szavára.
És Szép Ernőnek nagyon távolból – „voltam” – áldoz.
Megtér – amit érez, ő maga érzi: már hoz; ennyit se, város.
*
Révületben
valami kötelességet teljesítettem.
Számban zavart íz,
egy hétbe telt,
hogy tudjam, ez katarzis
volt, e széthullás, melynek tanúja
magam voltam csak. Ezért
mondom el, kötelesség,
volt valami, eleddig,
ülök egy pádon, mit a fényes nap nyit
két bokron át.
Vonszolódom,
de inkább repülök tovább,
hanem hogy ily útra hívjon
bárkit, ki maga-híja bizton
a mindig következővel mindig:
s ily nagyon, belebonyolódnom
semmibe nem illik.
Furcsa, úgy lettem úriember,
hogy összecsapott felettem:
ki kéne mennem, éjten,
de nem, nem, én nem –
hát inkább a vásárlószatyorba csináltam,
felette vigyorogva álltam.
És most béke van a szivemben,
napfény széthajt kép-bokrokat felettem,
nincs, hogy el innen,
nincs itt és ott,
kevés vagy sok,
isten veled, isten hozott,
a Színbe újra szerelmes vagyok,
nem én hagytam el őt, aki elhagyott
valakit, ő volt, meg ez a város és Bécs,
és Párizs, görnyedjem végtelen-rét,
ami lengés, kilengem, fogad,
mi tengés, kitengem, bár tagad,
nem, nem, Ernő úr, dehogy „el innen”,
de megvirágozom Szpéró-sírodat.
1996 áprilisában
Kinn sötétkékbe forduló felhők gomolyogtak, lassan eltakarva a hegyeket. A kandalló lángját meg-meglobogtatta a kürtőben sivító szél. Ser Angelo fázósan vonta össze a magára terített köpönyeget.
– Éjszaka megjön a tél.
A vizitátor atya borúsan bólogatott. – Egy hétig szakadni fog. Utána sem lesz könnyű mozdulni.
– A Sátán védi a maga híveit – mormogta a fekete-fehér reverendás.
– Errefelé máskor se történik másképp. Túl későn indultak, főtisztelendőségtek. Most már jobb lett volna megvárni a tavaszt.
– A levelében írtak nyomán a pokolba is elindultunk volna.
– Egy succuba miatt? Évente hányat égetnek meg?
– Lovagságod is tudja, hogy nem az a némber hozott ide. Fra Anselmo miatt vagyok itt.
– Ő szelíd és jóravaló. Igazi tükre a jámborságnak. A falusiak úgy szeretik, akár az apjukat. Sőt, jobban, mert némelyik az apjára emelt már kezet, de őt úgy követik, ahogy a jó pásztort a nyája. Mióta itt van…
– Mióta is?
– Hét éve már. Azóta a lelkekbe üdvös jámborság költözött.
– Olyan jámborok, hogy a sáfárunkat kis híján agyonverték a minap!
– A sáfár szerencsétlenül viselkedett. Ne feledje, éppen Fra Anselmo védte meg.
– Kihallgattam a sáfárt. Elég furcsa egy védelem volt az! „Még nem telt be az idő…” Maga szerint ez mit jelent?
– Ezek János evangélista szavai. Magam is hallottam már többször róla prédikálni Anselmót. Nagyon meggyőző volt.
– Mint azok a szavak, amelyeket a succuba védelmére mondott…
– Azok Jézus szavai!
– Nem túl sok itt a bibliai idézet? Micsoda szerénytelenség ilyen ügyben a Megváltót hívni pajzsul egy ördögöt szolgáló parasztlány védelmére!
– Amikor megtalálták a lány ellen szóló bizonyítékot, azonnal felhagyott mindezzel. Csak azt akarta, hogy szabályosan történjenek a dolgok, s ne a düh irányítsa az eseményeket. Érthetően meg akarta kímélni a nyáját valami jóvátehetetlen cselekedettől. Ez szerintem a kegyességét bizonyítja.
– Nem egyházi ember, hanem lovag, Ser Angelo. Nem is lehet járatos a hit dolgaiban, fel sem ismerheti a búza közé keveredett konkolyt. Szerencsére pontosan azt vetette papírra, ami történt. A rend tudós atyái könnyen ráismertek a nyáj közé rejtezett farkasra.
– Atyám!
– Fra Anselmo jámborsága minket nem csal meg. Veszélyes eretnek ő, aki a nagy lázadás után rejtőzött el a hegyek között. Amit mond, dolciniánus métely! Ezek a megátalkodottak itt a földön akarták az Úr országát felépíteni. Minden szavuk az Anyaszentegyház elleni lázítással volt teli. Ha győznek, a Sátán győzött volna velük. Az idők eljövetele az ő szájában nem az isteni ítélet napját jelenti. Az újabb lázadás napjáról beszél, amikor a szerinted oly kezes nyáját vezetné rohamra kolostorok és más egyházi épületek ellen. Szavai arról is árulkodnak, hogy nem a jól átrostált és megbízható Vulgatát, hanem magát a Szentírást idézi úton-útfélen, s nem latinul, hanem a nép nyelvén, mintha az Úr szava holmi törek volna, amivel minden koszos paraszt a lelke hibáit tapaszthatja, ha úgy találja jónak! Nem véletlenül tilalmas dolog az Úr és a Megváltó szavaiban kutakodni. Ha alaposan körülnézünk nála, megtaláljuk majd azokat a szemeteket, amiket társai az eretnekségben körmöltek és terjesztettek el a lázadás előtt.
Angelo megdöbbenése láttán gúnyosan megkérdezte: – Dalolni nem tanította… báránykáit ez a jó pásztor?
– Olykor a mező egész nyáron énekszóban úszott.
– Talán ezt is hallhattad akkor… – kezdett dúdolni egy játékos dalocskát a vizitátor.
– Legutóbb a betakarítási ünnepen. Bájos dal, nemde?
– Van egy másik szövege is. Az pokolra kívánja a csuhásokat, és a pokol tüzét hozná az egyházra. Nem vélekednél róla elnézően, ha magad is hallottad volna sok ezer ajakról üvöltve, mialatt a dóm kapuját hasogatták a fejszék.
– Mi a sorsa?
– Mit gondolsz, ki miatt hoztuk a' vas ketrecet? A succubát már holnap megégettetem itt helyben. Az a szerkezet Anselmóra vár. Őt méltó körülmények között, a főtéren égetik meg, de előtte minden gazságát a fejére olvassuk, ahogy kell. Neves vezére volt ő a vad bandának, sokak örömére és épülésére szolgál majd a kivégzése.
Kopogtak.
Az egyik zsoldos lépett be. – Főtisztelendő atya!
– Mi van, Ricciardo?
– A kapitány úr küldött. Fra Anselmo nincs a faluban.
– Keressétek meg!
– A határ túl nagy, és nemsokára besötétedik.
– Ha reggelig várunk, egész biztosan kereket old. Mondd meg a kapitánynak, hogy nélküle nem jöhet vissza. Ha egész éjjel kutatnotok kell, akkor sem. És élve akarom. Érted? Élve!
A zsoldos kiment.
Ser Angelo arca gondterhelt volt. – Ez nem jó környék hajtóvadászatra. Egy lappangó farkast is nehéz elkapni, nem egy embert. Ha pedig valóban kitör a hóvihar…
– Az őt éppúgy hátráltatja, mint a katonákat. Ötven lándzsás és ugyanannyi véreb. Azt gondolod, lovag, hogy nem birkóznak meg a feladattal?
– Tartok tőle.
– Neked is vannak embereid. Sőt, kutyáid is.
– Én ilyen események mellett semmit sem teszek.
– És ha megparancsolom?
– Főtisztelendőséged a vendégem, és nem a hűbéruram.
– Aki egy eretnekkel cimborái, maga is eretnekség gyanújába eshet.
– Siena messze van. Az én családom nagy nemzetség, és több városban is fontos. Nem gondolom, hogy akár a püspök úr, akár más kereket kötne velünk egy ostoba csuhás miatt.
– Én a dominikánus rend fővizitátora vagyok, lovag! Bárkinek az exkommunikációját kimondathatjuk.
– Isten őrizzen, hogy önre céloztam volna. Én erre a dolciniánusra gondolok. Mellesleg ide már nem jön vissza semmiképp. Ha bele nem hal a menekülés viszontagságaiba, túlteszi magát a hegyeken, és hírét sem halljuk többé.
– Ahová megy, ott tovább terjeszti a mételyt!
– Másutt is vannak tapasztalt tudósai a hitnek. Majd csak rajtaveszt valahol…
– Miért veszi ennyire félvállról a dolgot, lovag?
– Annak véli? Én csak a lehetőségeket mérlegelem. Már ez a kudarccal fenyegető hajtóvadászat se használ sem az egyháznak, sem nekem itt, ebben az udvarházban. Fra Anselmo legalább kordában tartotta a parasztokat. Lehet, hogy végül mást tervezett, de jötte előtt elég keserves volt itt a maguk sáfárjainak és nekem meg a két másik birtokos úrnak is. Szinte forrt olykor a levegő, és néha gazdátlan nyilak szálldostak… Gondolja, hogy most békésebb idők követkéznek?
– Tavasszal elrendelhetjük a környék általános megtisztítását. Ha a fákon elég rongyos lóg, és néhány kunyhót is széthányunk…
– Akkor ki adózik majd? Halottaktól nem vehet tizedet, én sem a magam jussát. Ez a hely nem a nagy indulatok, hanem az okos óvatosság helye. Ha Anselmo az, akinek mondja, nyilván tudja, hol keressen menedéket.
Már egészen besötétedett. Valahol messze fáklyák lobogtak, és a szél olykor kutyaugatást sodort feléjük.
– A succubát reggel akkor is megégetjük. Ha az idő engedi, itt, az ablak alatt, ha nem, a belső udvaron. Ott a széltől némileg védve lesz a máglya.
– Mindenképp az udvaron, főtisztelendőséged. Azt kellőképp ellenőrizni tudjuk.
– De hiszen maga mondta, hogy kis híján a falusiak végeztek vele…
– De holnap Anselmo nem lesz közöttük. Ezért az lesz a szentírás, amit ő mondott. Ő pedig nem akarta a lány halálát. Most tehát már valószínűleg ők sem akarják. Egyáltalában, amíg itt lesznek főtisztelendőségtek, minden óvatosság célszerű. A visszaúton is. A behavazott hegyszurdokban még egy lovascsapat sincs igazán biztonságban.
– Csak nem maraszt itt tavaszig?
– Szívem szerint ezt tenném, mert felelősséget érzek az ittlétük miatt.
– És kellőképp megfélemlítették a körülmények. Én azonban…
Újból kopogtak. Angelo egyik embere volt az.
– Mi a baj, Scudolo?
– Uram, a lány nincs a zárkájában.
– Tessék?
– Valaki elaltatta az őrt, és kiszabadította. A külső falon még most is ott lóg a kötél. Egyenest a mély erdőbe ereszkedett vele.
– Mikor történhetett?
– Jó két órája váltották fel az őrt odalenn.
– Senki semmi gyanúsat nem észlelt?
– Csak azóta vált gyanússá, hogy az egyik zsoldos itt téblábolt egy ideje. Pietro váltig állítja, hogy Fra Anselmo volt az! Csak hát nem hittünk neki… Anselmo olyan kedves kis figura volt, mindig csuhában. Ez meg talpig vasban, és még a kámzsa is rajta… marcona, öles férfi…
– Elmehetsz.
– Most láthatja, lovag! Amikor azt akarta, hogy zárják a várbörtönbe a succubát, és legyen szabályos pere, mindössze időt akart nyerni ez a csavaros eszű gazfickó. Már akkor a megszöktetésére gondolt. Nyilván a kedvese lehetett. Ezek a disznók nyíltan tagadták a cölibátust. Minden baj oka a maga hiszékenysége.
– Nem hinném, főtisztelendő uram. Már mondtam: én ismerem ezt a világot, maga meg nem.
– Ez a világ alighanem megemleget még, ha megismer! Az ő dolga engedelmeskedni, nem az enyém a bűneit elnézni. Ha visszatértem, az egész felső vidékre^ kimondatom az interdictumot!
– Én nem fenyegetőznék, atyám!
– Ki fenyegetőzik? Ez fog történni.
A zajra a vizitátor megfordult. Ser Angelo épp nyilat tett a falról levett számszeríjba.
– Mit csinál?
– Mindkettőnknek jobb lett volna, ha nem fordul meg, de most már mindegy…
– Élvette az eszét a Sátán?
– A nyilat valahonnét lentről lőtték ki. Maga az ablaknál állt, jó célpontot mutatva. Fra Anselmónak mindegy, az ő rossz híre ettől se lesz már rosszabb.
– De…
– Ha lelőttem, majd kellő zajt ütök. Mire az emberei megjönnek, ha megjönnek, egyetlen dologhoz lesz kedvük: kipihenni a mai napot és éjszakát. Utána sietve eltakarodnak. Ha megérik az út végét, a rémületük úgyis felnagyítja a történteket. Mindenki örülni fog, hogy nagyobb baj nem esett idefönn, és a tájékunkra sem jönnek egyhamar…
A pap közben megpróbált lassan az ajtó felé oldalogni. Ser Angelo a fejét csóválta: – Inkább imádkozott volna, atyám!
A nyíl egyenesen a vizitátor torkába csapódott, az a kiálló részt markolászva vonaglott a padlón. A fekete-fehér csuhát elöntötte a vér, Angelo pedig az ablakhoz lépett és kitárta. A besivító széltől a kandalló tüze hatalmasat lobbant.
Visszaakasztotta a számszeríjat, és felrántotta az ajtót.
– Pietro! Scudolo! Ide, gyorsan!…
Fő a forma,
A tartalom még
nem fortyog.
(Egy XX századi ismeretlen)
Az új uraság,
e társadalmi kelevény
egyre pöffed,
lappadni
s pukkadni
nem látszik.
Ha kifakad,
csak szóban.
Barmai ellen.
Akik mi volnánk
hétköznapon.
(Ünnep alkalmán:
nemzet.)
E prózai tény
bizony prózai.
Csúnya. Illik szépíteni.
Csakhogy ez roppant bajos.
Nem bírnak el véle
velükszületett verseiket kérődző,
kolompos költők,
fennkölt házilázítók,
sem idézetrabló mindentudósok,
nyüzsgő agyszürkék raja,
szabadfogású értelmiségiek,
dirib-darabra szakosodott szakértők,
kalitkás pénzügyi papagájok,
párthasonuló cselszövetgyárosok,
politikai kisiparosok,
angyaloid ifjak
és hóhajú hóhányók,
eszményevő metamókusok,
parádés perújítók,
piacok temetői törvényeit
gyászos gyámoltalansággal föltárogató
vén teóriavitézek.
„Vérbefürdés nélkül
a dolog nem végződhetik” –
mondotta eleink egyike
szép magyar históriánkban.
Igaz-e vajon?
Ez itt a széptani kérdés.
Osztályismétlőknek,
társadalomalakításból.
Szólítanám az egyiket –
nem látom, csak a másikat.
Retten loholtak, s egy üget.
Vak volt amaz. Ez már siket.
Négyen szenvedtünk hajótörést 1945. február 15-én délután 4 és 5 óra között a Margit-híd budai oldalán, a második pilléren. Erősen sötétedett már, amikor derékig vízben kimásztunk a korábban lerobbantott hídpályára, a száraz részre, s néztük, hogyan pörgeti meg és viszi el a Duna összetákolt tutaj félénket. Vacogtunk.
Könnyű volt feltárni a helyzetünket. Jósé barátom meg én ismertük egymást, de nem tudtunk semmit két társunkról. Egyikük magas, nagyon erősnek látszó, harmincöt körüli férfi volt, hosszú, szürke télikabátban, amely – ahogy később kiderült – magyar egyenruhát takart, másikuk törékeny, gyenge öregember, aki összekuporodva didergett mellettünk.
Hát, ott voltunk hajótöröttek a szigeten, s rémületünk elmúltával, ahogy ilyenkor szokás, megnéztük, mit tehetünk, mi van alattunk, mire kell berendezkednünk, hogyan menekülhetünk.
A katona levetette télikabátját, nézte a vizet, a partot, amely nem látszott nagyon messzinek, s elhatározta, hogy kiúszik. A víz magas volt és erős, kisebb jégdarabokat hozott, aztán egy hasonfekvő hullát is. A katona ekkor magára húzta a télikabátot és mellénk kuporodott. Összebújtunk mind a négyen, melegítettük egymást.
– Hiszen ez fa – emelt fel a barátom egy téglának látszó burkolóanyagot –, tüzet gyújthatnánk.
– Nem lehet – mondta az öregember. – Az oroszok idelőnének.
A katona rábólintott, morgott valamit, így aztán csak másnap, hajnalban gyújtottunk nagy füstöt eregető tüzet a kátrányos fakockákból.
Hogyan kerültünk oda? Budára igyekeztünk a Margit-szigeten át, a pesti partról fejenként száz pengőért átvitt egy ladikos, s azt mondta, hogy ugyanígy átkelhetünk a sziget másik oldaláról. Az utolsó fordulót azonban lekéstük, az evezős semmi pénzért nem volt hajlandó visszajönni értünk. A szigeten kellett volna éjszakáznunk, de a katona ebbe nem nyugodott bele. Kutatni kezdett, s az egyik közeli csónakházban szkiffeket, egyevezős, hosszú csónakokat talált. Ezekből készült a tutaj. Hármat egymáshoz kötöztünk, széles deszkaajtót erősítettünk rá. Fogtunk egy-egy evezőt, kilöktük magunkat a vízre. Az első pillanattól világos lett, hogy a Duna erősebb. Sodródtunk, aztán nekivágódtunk a pillérnek.
Másnap délelőtt már nézőink voltak a parton. Kiabáltunk, integettünk. Senki nem tett értünk semmit. Néztek, aztán elszéledtek. A csónakos elindította járatait, pénzt ajánlottunk neki, nem jött értünk. Visszakiáltotta, hogy nem tud jönni a sodrástól, olyan erős.
Magunkra maradtunk. Az öreg megéhezett, Franck-kávét húzott ki a zsebéből, enni kezdett. Elvettük tőle, igazságosan négyfelé osztottuk. És ültünk, vártunk egyre reménytelenebbül. Raktunk a tűzre, az arcunk egyre kormosabb lett, de legalább nem fáztunk.
Késő délután történt a csoda. A Parlament felénk eső végétől elindult egy ladik. Egyetlen ember ült benne, evezett, evezett, evezett. Felénk jött. Szembe a víz sodrával. Értette a dolgát. A pillér két oldalán örvények voltak, de köztük meglepően csöndes víz, odaállt a ladikjával. Kötelet dobott felénk, elkaptuk, odahúztuk.
A katona félretolt bennünket, először szállt a mentőcsónakba, az öreget magunk elé engedtük. Megmentőnk evezett, kitette őket a parton, aztán értünk jött. Kormosán, fáradtan, de épségben Budára értünk. Az orosz, mert orosz katona tett szárazra bennünket, mosolygott és kezet nyújtott.
Én akkor a zsebembe nyúltam és előhúztam egyetlen értékemet, aranyhegyű Parker töltőtollamat. Pár évvel korábban vettem, a Sas utcában, nagyon drágán, huszonnégy pengőért. Olyan volt az nekem akkor, mint ma egy modern számítógép, nem kellett mártogatni, csak tölteni és írni.
Odanyújtottam az orosznak.
Megnézte, vállát vonogatta, nem értette, hogy mit akarok vele. Magyaráztam, hogy köszönöm, meg ajándék, meg értékes.
Eltolta a kezemet, intett, visszaült a ladikba és elevezett.
Mi meg a barátommal elindultunk hazafelé. Szerencsénk volt, lóhúsból készült szaftos pörkölt várt ránk. Előző éjszaka a sógorom és az öcsém elkötöttek az oroszoktól egy muraközi lovat. Lelőtték, feldarabolták, egy részét eltették, a többit szétosztották, elcserélték. így lett otthon lisztünk, sárgaborsónk, babunk.
Egyik szomszédunktól két kiló cukrot kaptunk.
Ikrek serege kél bennem
Fű szárít partot
Kő omlik homlokomon
Templom világít.
Kezet nyújtunk egymásnak:
messzi iker-ág erdők
honnan találkoztunk?
– délutáni vonat és kikelet-villamos.
Partot sző az erdő,
kezet nyújt az ég,
de szépen mondják
„a szárnyon ébredő erő”.
Honnan találkoztunk,
választott idők?
poros játszóterek, s a jégszekrény
hűsében megeredő pillanat,
barackos délután,
számtalan és folyamatos
penge-éles tavasz,
kitartóan születő,
emlékező nap,
megszűrt városok,
szövetté vált percek,
szeretett kövek,
áradott arcok,
mi mindent falt fel az iker-ág erdő,
sűrű homlokom emészti a jövőt,
„felizzó varázsszem” vagy csak műhorizont;
honnan találkoztunk?
hosszú tengerpartok,
ahol a sík oly nyugodt,
mint elalvó arcod.
Ül, áll, tesz, néz.
Átmosakszik az első tavaszban.
Megsimogatni a bőröd lágyan,
hogy alig érezd, és kirázzon a hideg,
vagy simogatni erősen, úgy,
hogy ujjaim nyoma fehér csíkot
hagyjon maga után,
mint egy repülő,
amely vagy minket visz,
vagy elszáll fölöttünk.
Néha leveszem verseim könyvéről
a fehér borítót,
és akkor látom, hogy
verseim könyve valójában fekete.
Nem jelent ez semmit
azon túl, amit látok,
szemfényvesztő valóság,
fényszemnyi a jelentése.
A fekete sok fehérből,
a fehér kevés feketéből áll.
Nem ismerlek, míg
nem vagy őszinte.
Nem tudom, őszinte vagy-e,
míg nem ismerlek.
Kivert, kutyával
Sose tisztázódott kannásbor-vásárlásaim alatt, vagy a szigorúan tiltott előkóstolás közben, vajon látta-e annak idején a kimérést vezető és végző Hlavári úr a tévé kedvelt Rumcájsz sorozatát. Inkább azért hívhatta így az NDK-t megjárt, munkanélküli napi vásárlóját a tisztes kispolgárokból, rémes fazonokból plusz belőlem álló törzsgárda egyetértésével, mert a volt villanyszerelő a marmonkannányi szilváni vásárlásához bevezetéseként nem három deci bort, de (félliteres üvegcséből) rumot kortyolgatott.
Készséggel vele tartott „Dráganőm” elnevezésű nála fejjel magasabb, állástalan asszonya, meg igen rokonszenves korcsuk, Dinka. Tavaszi-nyári esteken jólesően lehetett szemmel kísérni békés hármasukat, amint cirkulálva betántorulnak a közeli lakóház kapuján.
A háromemeletes építményben és előtte elvileg ők ketten végezték a tisztogatási munkálatokat csöndes másnapossággal és avval a jámbor szándékkal, hogy épp megkeresik a másnapi – rummal kezdődő – mámorravalójukat.
Az átabotán berendezett borüzlet – Hlavári úr szerint előre várható – hanyatlása idején RUMcájsz egyszercsak állást szerzett; állítólag utcaseprőnek szegődött. Valami stimmolhatott a dologban.
A piszkafa asszonyka a megnyerő kutyával ugyanezen időszakban egyedül – s nem is mindennap – látogatta a lokalitást. Beszélni a marmonkannába ereszkedő bormennyiség megjelölésén kívül szót sem szólt. Ráadásul reggelenként egyedül takarítgatott.
Hogy RUMcájsz kábé ugyanekkor meg a Blahán kukázott, hivatalos narancsszín hacukában, azt viszont én tanúsítom. Laposüveg-húzás közben ugyanis hetykén rám köszönt, Hlavári úr mind pókhálósabbá szőrösödő üzletéből azonban mintegy kiveszett.
Augusztus huszadika előtt a bormérő mértéktelenül berúgott. Búcsúzásul a megmaradt vendégeknek adta át az utolsó, rizling föliratú hordó ragacsos csapjának kezelési jogát.
E napon tűnt fel a marmonkanna híján besétáló langaléta nő mellett egy forradt arcú – mint később kiderült –, ugyancsak munkátlan hajógyári melós. Kétliteres pillepalackot töltött meg s. k. S keményen belekarolva Nőmbe (!), határozott léptekkel a RUMcájszék kapuja felé vézette őt…
RUMcájsszal szeptemberben futottam össze újból; közel a térhez. Változatlanul kukatájt tartózkodott. Nem viselt védőöltönyt, de fél napszemüveget hordott. Ráismertem a megcsapzott, rokonszenves kutyára is. Spárgapórázának egyik vége a nyakára volt kötve. A másik a gazdája derekán fogta egybe a kétsoros, egy gomb nélküli zakót.
RUMcájsz nem köszönt. Látható fél szemével a marmonkannába pillantott. Föltolta homlokára a szemüveget és hosszasan slukkolt. Amikor levette szájáról az edény nyílását, hatalmas szemduzzanatot tárt fel a külvilágnak. Egy több mint fél évig azonos helyiségből vele vásárló környékbeli számára ez a szilvakék keretű szemnélkülisége igazán elborzasztónak tűnt.
Csakhamar belehajolt a legközelebbi kukába. Az eb kénytelen volt követni mozgását, reám pedig fenyegetően vicsorgott…
Már frissen csípős idők jártak az utcánkban, mikor a kimérés helyén megnyílt a palackos bolt. Villányi rozét vettem ott.
A pénztárnál álltam, mikor bejött az üzletbe a hórihorgas hajógyári meg a szálfa asszony. Egyforma suhogó dzsogging bizsergett rajtuk, de nem is ezt találtam különösnek párosukban. Amit rögtön észrevettem, az az asszony hatalmas sötétszürke napszemüvege volt.
Szinte fölöslegesnek éreztem, hogy a kövérkés pénztárosnő ekkor odasúgta az előttem álló, kilenc ujjú képkeretezőnek: „Szerb úr megint elengedte a kezét, ahogy szokta. Azt a szegény Müllerkét is hogy kiverte a házból. Kutyástól!”
Így tudtam meg egyébként RUMcájszról, hogy a Müller névre hallgatott.
Borközjáték
Arról, hogy utcánk két német juhásza kórusban megugatta a borkimérés (csak utcán át) külön főnöki engedéllyel bejáratos, két deciket illegál lesuhintó női részegét (ki minden pult körüli rendetlenséget el-eligazít, mielőtt alázatoskodva kióvakodik), fölmerült a kutyatéma; Halvai úr és közöttem.
Néki foxterriere van, nekem csak kis fonott demizsonom. De a kutya a következőket művelte a Szondi utca környékén, hol Halvai úr, mint a homoki szakszövetkezet főelőadója (vérnyomás: 210-140, stabil) elbeszélése szerint lakik.
A terrier ugyebár sétált H. úrral. Legott meglátott két józan öregasszonyt. Ami nem lett volna baj, de volt vélük, a nyanyákkal, egy palotapincsi.
Halvai urat ennek említésekor csak a jó ízlés tartja vissza attól, hogy – utcán át – kiköpjön, s eltalálja a visszaóvakodó, mert utántöltésre szorult állampolgár-asszonyt. A terrier neve Bukfenc, a palotapincsit midőn meglátta (neve: Cseppi), nekik rontott.
Az egyik öregasszony azonnal süvölteni kezdett: H. úr, Halvai úr! Mire H. úr nem azt mondotta, amit nekünk, borvásárlóknak szokott, hogy igenis mi tetszik, kérem, könyörgöm; nem. Halvai úr ott, a Szondi utcában, oda se bagózott.
– Ne engedje el az utcán, ha annyira félti, nem igaz? – kérdi most tőlem, miközben beleütögeti demizsonomba a jófajta pezsgősdugót, a homoki zöldszilváni elpárolgása ellen. – De, igaz – bólogat közbe az alkoholistán« (né is stimmelne, a férj most elvonón), számolgatva a sajnos nagyon aprót.
– És képzelje – legyint Halvai úr –, az öregasszony rájuk hasalt. Az nem igaz. Rájuk, ahogy ott húzták egymás belét. Közben a másik azt ordította: gyilkos, gyilkos és namost kérem, hát jött nekem a kalapjával. Mire én mondtam, asszonyom! Nekünk egymással semmi bajunk. A kísérők csupán figyeljenek és passz, nem igaz? A kísérők némán figyeljenek, kérem.
Az alkoholisztina fölnyerített, ahogy előbbieket kimondá Halvai úr, de én egyelőre nem tudtam meg, mi lett a palotapincsivel (pfuj, loknis patkány, göndör görény, elfajzott borzontorz).
De már nem is lehet reményem a teljes tudásra, mert H. úrnak mellesleg s ráadásul sebe is van ám a jobb lábán. Elbeszélése eme pontján fölfedi, megmutatja azt.
– Átvérzett a kötése – mutatok aggódva, bár alig palástolt undorral a koszos, pirosas géz fölé húzott kötözőneccre nem fáj?
– De, a rohadék – mondja Halvai úr, elhárítva a kötést igazítani óhajtó női részeget. – Ez a rohadék, képzelni tessék, könyörgöm, hát aztán nem megharapott?
– Kicsoda? Csak nem az öregasszony? – teszem föl kapásból a legrosszabbat. Meg hát tréfára is szeretném venni a dolgot. Úgy látszik, nem lehet, mert H. úr így szól mindhármunkhoz, hullakomolyan.
– Az? Azt próbálta volna meg. Akkor nem itt lennénk. De nem próbálta, mert mire ketten kiszedtük a Cseppit a Bukfenc kezéből, a néni nem volt se élő, se holt.
– Szóval, a Csöpi az viszont még ezek után képes volt?
– Nem Csöpi, Cseppi – emeli föl kezét a borfőelőadó –, azt ugyan vihették tódozni-fódozni a vénasszonyok. Együtt.
– De hát akkor ki a csuda harapta meg magát végül, Halvai uram? – kérdeztem rá erre már én is egyenesen s némileg ingerült kíváncsisággal.
A szalmaözvegy alkoholistanő(táné) riadtan kiódalgott.
– Hát a kutyám, a kis bestia – bólogat utána a borász az ingatag asszonynak –, ez a totális őrült. Belém vágta a fogát. Tettek is utána belém egy kapcsot. Aztán kivették. Az állatok.
Kivártam, amíg zárszóként elmondta, hogy a harapást tulajdonképpen ő egy harmadik, eddig még nem szerepelt kutya miatt kapta. – Dzserrinek hívják, természetesen. Mert, tudja, ugye kbrador ő.
És ennek a szerintem labradornak szándékozott nekirontani újfent Bukfenc, a Szondi utca másik sarkán. Mert, úgy tetszik, ugrós kedvében járt. Halvai úr azonban erővel kötőféken tartotta. A la(le)brador elhaladt. Saját terriere viszont azt harapott, amit a póráztól bírt: saját gazdája tulajdon lábikráját.
– Én nem is értem – kezdtem volna a részvét nyilvánítását, de Halvai úr, a jobbik lábával toppantva közém vágott.
– Én rögtön tudtam: terrierem volt, terrierem nincs. Elajándékoztam. Jó helyre, nem mondom, mert szerettem én őtet, de odaajándékoztam. Engem senki se harapdosson.
– És… be volt oltva? – kérdeztem még óvatosan. Az ember sohasem tudhatja kutyáséknál, mi van.
Halvai úr megnyugtatott, hisz ugyan már ki a fene hajlandó csak úgy átmenet nélkül megveszni egy sima kutyaharapás miatt.
– Megnyugtatom magát – hajolt közelebb hozzám búcsúzásomkor bizalmasan. – Megvan a következő, majd bemutatom. A lebrador, a Dzserri az kölykezni fog. Na, azt a kölyket próbálják majd lerohanni a törpe ebek!
Így gyógyította kutyaharapását kutyával Halvai úr. Minél nagyobb kutyuskával. Fogalmam sincs különben, én ugye, demizsonos vagyok, mekkorát harap bele, alkalma adtával egy labrador, mint lebrador.
Galambpihébe bújtam,
s most pihézek.
Újságpapíron aludtam,
s elvesztették a nevem.
Kérdőjel voltam,
s kinevettek.
A „ha”, mondták, biztosabb.
Fel is nevelkedtem talán,
hiszen én voltam,
tányér szélén kanál.
Esőben nevettem napot,
a napban esőztem –
A reggelek kulcsa
örökre nyitva hagyott.
már rég nincs
mert már rég nem vagyok
vagy csak most közeledem
már nem tudom
dédelgetem ezt a nyarat
elsimítom homlokodon
Gyerekként ezt a szót
így írtam elipszilonnal
mert meg voltam
róla győződve
hogy azt jelenti:
nevetésre kijelölt hely.
Ám ez rég volt
felnőttem –
hejzetem kacagnivaló.
A gyilkos dátum belém vájt újra;
sötétkarmú, szisszenő esővel
zúdul múltad a hús köveken,
s szívemben már érzem: a fűzfák
ködbe hajló rojtjain
felkúszik a némán omló,
sűrű fájdalom.
Ha volna egy saját rétem –
ízes, karcsú, üde fű, élő-zöld,
dús, fekete, vad szagú termőföld,
fent ragyogó ég, körben sötét erdő,
gombák, bogarak, virágok, madarak, hűvös szellő,
én
rajta, felette, mögötte, előtte, mellette,
hajnalban, nappal, délben, éjszaka, este
ugranék, futnék, rohannék, szaladnék,
s ha szárnyam lenne, mindig szárnyalnék.
A kisfiú kilépett a kukoricásból. Nem messze, egy magányos akác alatt az apja beszélgetett egy idősebb férfivel. Köpenyüket leterítették a földre, azon hevertek. A kisfiú elindult feléjük. Közeledtére abbahagyták a beszélgetést.
– Csakhogy idetaláltál – mondta a fiatalabb, majd a másik felé fordulva (hangjában alig leplezett büszkeséggel) közölte: – A fiam!
– Jól megnőttél, öcskös! – vette szemügyre amaz. – Még pelenkázni kellett, mikor utoljára láttalak.
A kisfiú szégyenlősen húzódott az apjához.
Az megsimogatta szőke fürtjeit, majd ismét a társához fordult: – Hanem, Gyuri bátyám, volna ám ennek a legénynek egy nagy kívánsága!
– No, hadd hallom, mi legyen az!
– Egy karikásostorra szeretne szert tenni – volt a válasz.
– Hm! – ráncolta a homlokát az öreg. – Nehéz ügy… De azért lehet róla szó…
– Persze, csak olyan gyereknek való… És nem is kell nagyon cifrázni. Csak csördíteni lehessen vele.
– Hány szíjból fonjam? Elég lesz négyből?
– Magára bízom, Gyuri bátyám, maga érti a módját.
– A nyele meg olyan legyen, mint ez itt – eredt meg hirtelen a kisfiú nyelve, és a földre vetett ostorra mutatott.
– Lám csak! Már azt hittem, hogy néma a legényke – tréfálkozott az öreg.
– Nem néma ez, csak egy kicsit félénk – védte az apja. – Megszeppen, ha idegent lát.
– No, hiszen én nem vagyok idegen – durcáskodott az öreg. – Hanem aztán – fordult a fiúhoz –, mit kapok, ha meglesz a karikás?
A gyerek tanácstalanul nézett az apjára.
– Liter pálinka elég lesz-e? – tudakolta az.
– Áll az alku – mondta az öreg. – Csapj bele, öcskös! Ne legyen Valkó György a nevem, ha holnaputánra meg nem lesz a karikás!
A parola elcsattant, s visszavonhatatlanul meg lett pecsételve a liter pálinka sorsa, amit nagyapától kaptak a múlt héten. Házi főzés volt. Erős. Pásztornak való.
Most már szedelőzködni kezdtek.
– Isten áldjon benneteket! – intett utánuk az öreg.
Egymás kezét fogva ballagtak a poros úton. Gyuri bácsi kócos pulija hosszan elkísérte őket.
*
Éjszaka mentőautó jött. A kisfiú riadtan ült az ágyában, és nézte az idegen embereket, akik hordágyra emelték az édesapját. Azt mondták, súlyos eset. Kórházba viszik, talán megmarad. Az édesanyja sírt, és pénzt adott a mentőorvosnak. Ettől a kisfiú is sírva fakadt: tudta, hisz este hallotta, amikor a szülei beszélgettek, hogy alig maradt valami kis pénzük, s nehéz lesz kihúzni elsejéig.
Nagyon szeretett volna az édesapjától elköszönni, de a mentősök nem engedték. Azt mondták, a beteg egyébként is alszik, nem hallja, nem látja őket.
Az édesanyja vörösre sírt szemmel jött vissza a kapuból. Odament az ágyhoz, s magához ölelte a gyermeket. A kisfiú érezte, hogyan rázkódik mind hevesebben anyja erősnek hitt teste. Átragadt rá is a remegés. Bizonytalanság és félelem költözött belé: valami furcsa, facsaró érzés. Először csak csöndesen zokogtak, majd hangosan, egyre hangosabban…
*
Gyuri bácsi az ígért határidőre hozta a karikást. Örökké vidám arcáról egyszerre lefagyott a mosoly, mikor megtudta, mi történt a gazdával.
A kisfiú kipróbálta az ostort. Nagyot csördült. A környékbeli verebek ijedten rebbentek fel. Ő pedig a nyelet simogatta szeretettel: épp olyan szépen faragott, mint a Gyuri bácsié.
Ment, hogy megköszönje.
Az öreg a tornácon beszélgetett az édesanyjával. Komoly, barna arca szomorúságot, együttérzést árult el.
– Ha meg nem sértem, fogadja el… – nyújtotta a kezét, s benne valamit, amit a kisfiú nem láthatott. – Majd megadják… Maguknak most szükségük lehet rá.
Az asszony habozott. Szégyellte, hogy pénzt fogad el valakitől.
– Csak bátran. Kerültem már én is szorult helyzetbe, akkor a maga férje segített rajtam.
Az asszonynak könnyek szöktek a szemébe. Nem is tudta, hova rejtse pillantását. A pénzt a köténye zsebébe gyűrte, s zavartan motyogott valami köszönömfélét.
A kisfiú közben beszaladt a házba, és megkereste a literes üveget, amelyikben a pálinka volt. Hozta kifelé. Gyuri bácsi tátott szájjal nézte, amint megállt előtte.
– Az ostorért van – nyújtotta a fiú az üveget.
A kérges pásztortenyér azonban, mely előre lendült, nem az üvegért mozdult, hanem azért, hogy megsimogassa a szőke fürtöket a fején.
– Tedd el csak, kisfiam! A karikást ajándékba hoztam. – Nagyot nyelt utána, mintha szégyellte volna magát, amiért hazudott.
Aztán már búcsúzott is.
– Az isten áldja meg magukat! Aztán jobbulást kívánok az urának!
Mikor a kertajtót becsukta, még visszanézett homályos tekintetével.
*
Kórházban még sohasem járt. Most, hogy belépett a kapun, valami csodát várt. Valami olyasfélét, hogy a kórház visszaadja végre az édesapját. De riasztotta a tömeg, a beteglátogatók, a fehér köpenyes orvosok, ápolónők serege s az a furcsa szag, amely végigkísérte az egész épületben.
A szobában, ahol az apja feküdt, rajta kívül csak egy beteg volt. Hozzá nem jöttek látogatók. Aludt egész idő alatt. Az apja azonban ébren volt. Furcsán, viaszsárgán fénylett az arca, szeme nyugtalanul vibrált, s mikor reszketeg kezével magához ölelte a kisfiút, oly görcsösen szorította a kicsiny gyerektestet, hogy az szinte rémülten igyekezett kibújni karjaiból. Csak akkor nyugodott meg, amikor végre meghallotta a jól ismert bársonyos hangot. Az apjáét.
Sokáig ültek az ágy szélén. Beszélgettek. Az otthoni dolgokról, az utazásról. Anyja mindenről részletesen beszámolt.
A kisfiú az ablakhoz ment, kibámult a kórházudvarra. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor Gyuri bácsi nevét hallotta említeni.
– …pénzt is adott az öreg.
– Isten tartsa meg, áldott jó ember – sóhajtotta az apja.
A kisfiú az anyja táskájához ugrott, s már cibálta is elő a karikást.
– Elhoztam ám megmutatni édesapámnak!
Mosoly suhant át az apja arcán.
– Aztán tudsz-e vele nagyot csördíteni?
– Tudok bizony! – s már bontotta is ki a karikást, hogy megmutassa.
– Nem, nem! – kiáltott riadtan az anyja. – Majd ha megyünk hazafelé, ott lenn az udvaron csördíthetsz. Apu pedig az ablakon át megnéz bennünket.
Ebben maradtak.
A kisfiú alig várta a látogatás végét. Lent az udvaron aztán kilesték a megfelelő alkalmat, amikor senki sem járt arra. Az anyja még akkor is többször körülpillantott, félve, nehogy valaki illetéktelen meglássa őket, és úgy adta oda a karikást.
A kisfiú csördített. Közben nézte a nyitott ablakot, mely mögött ott állt az édesapja, s felemelte a kezét. Mintha mondott is volna valamit.
Valaki közeledett az úton. Menni kellett. Az édesanyja eltette a karikást.
Integettek a betegnek, egészen addig, míg a park fái egészen el nem takarták előlük az ablakot.
*
Már aznap este megkapták a gyászhírt.
A kisfiú pedig még évek múlva is arra gondolt, ha eszébe jutott ez a szomorú délután, hogy az édesapja az ő ostorpattintásának hangját vitte magával útravalóként. Ilyenkor elszorult a szíve. De már nem volt senki mellette, akit magához öleljen…
1.
Színek tonnái a ligetben
hevernek napsütést se várva,
milyen távol s szinte kietlen
a gyönge zöld, mint serke serken,
aztán kiül egy ág fokára.
2.
szú rágta törzs
szélcsupasz erdő
eves idő
havas tér
3.
Megjelölte egy
jégmadár lábnyomával
az ég a földet.
Föláldozásunk
perce is érkezőben:
ám hol az érdem?
4.
A kakasok harmadik klánja
mindörökké
távol tart a csodától.
5.
Belül felhős
kívül derült
derült belül
felhős kívül
két csipesz
szánja az újszülöttet
aki nem rebben
örökös szélben
a cél szájában
tartja a futót.
arcomba néz s rám legyint
óvatos léptei körbe járnak
megtapintja bicepszemet
megkóstolja ízeimet
s elfintorítja csontarcát
átnéz tüdőmön
a fénynek tartja
s elvigyorodik
belenéz agyamba
s visszahőköl
megrázza fejét
megszorítja kaszáját –
s továbbmegy
valamit dünnyögve magában –
ott állok a homokon
árnyékom tördelt képe a hullámokon
ott állok csak távolodó lépteit hallgatom
ahogy csont csikordul homokon
rálépek a tengerre –
átgázolom
Én úgy lázadok, olyan hangtalan,
hogy azt hihetnék, nincs is rá szavam.
Magamba mélyesztem éles karmaim,
gyűrt párnán vijjognak szárnyas álmaim.
Öklömet, ha rázom, falnak fordulok,
nyargalnék előre, s helyben topogok.
Ferde fény hasítja bezárt ablakom,
ránts ki önmagamból, felkelő napom!
Az irodából hívta föl. A gyomra összezsugorodott az idegességtől, mégis sietség nélkül, magára erőszakolt fegyelemmel nyomta le a hét gombot. A kagylót a fülére szorította, mintha attól kellett volna tartania, hogy más is hallgatója lehet a várakozó csöndnek. Hosszan, türelmetlenül múltak a másodpercek.
– Te vagy, az, Magda?
Halk diszkrét kuncogás.
– Nem ismered meg a hangomat? Hiába, múlik az. idő.
András az incselkedő megjegyzést elengedte a füle mellett.
– Ma van a napja…
Rövid csönd. Belefoglalva a szokásos színlelt csodálkozás.
– Tényleg?
Minden évben így kezdődött.
– Föl szoktalak hívni ezen a napon.
– Szép tőled – ismerte el az asszony.
András szó nélkül hagyta a gúnyos hangú megjegyzést.
– Szép, hogy évente egyszer eszedbe jutok. Az ujjaival körkörösen masszírozta a halántékát. Ebéd óta gyötörte a fejfájás. Azt gondolta, hogy az persze eszedbe sem jutna, hogy felküldj egy csokor virágot…
– Egyedül vagy? – érdeklődött a férfi.
– Most igen. Karcsi Bécsbe utazott.
Andrásba markolt egy emlék. A villamosmegálló felé indult. A Duna-parti sétány és a szálloda között észrevette a feleségét egy idegen férfi oldalán. Alig tudta kikerülni őket. Elbújt a szakállábán, pedig odaléphetett volna, közvetlenül és barátságosan. Az önérzet erősebb volt. Meg a gyanakvás. Magda másfél órával később ért haza. – Jól elkéstem – mentegetőzött. – El, az biztos – állapította meg András mogorván. – Találkoztam egy igazi úrral bent a vállalatnál, össze foglak ismertetni benneteket… A pofon hatalmasat csattant. Magda megrökönyödve bámult a férjére. Mint akinek ebben a pillanatban nyitották föl a szemét. – Jól éreztem magamat vele – vallotta be szégyenkezés nélkül. – Nem tehetek róla. Eszembe se jutott, hogy haza kellene jönni. Ezenkívül semmi sem történt. De azt jegyezd meg egyszer s mindenkorra, ha én beszélek valakiről, akkor nyugodt lehetsz…
András felsóhajtott magában. Uramisten, már hét éve!…
– Összeházasodtatok? – kérdezte.
– Tudod, hogy nem.
– Honnan tudnám?
– A közös ismerőseink közül valaki csak beszámolt volna.
– És jobb így? – érdeklődött András.
– Megfelel. Nincs rabszolgaság.
A férfi hallgatott. Féltékenyen őrzi a függetlenségét a francia-magyar cég vezető titkárasszonya – gondolta bizonyos kárörömmel.
Az asszony finom mozdulatokkal igazgatta nyakában a vastag láncot, forgatta a csiszolt borostyánt. Ügyes, tapasztalt mozdulatok, mintha bizonyos lett volna, hogy titokban bámulják.
– Meg nincsenek ütlegek – tette hozzá.
András elvörösödött.
– Azt a pofont a túlvilágon se tudom levezekelni.
Magda nem válaszolt. Kinyalta a likőrös pohárból a maradék szirupos italt, aztán töltött. Harmadszor. Az a bizonyos pofon azóta az arcán égett. A férje tenyérvonalai: az Élet, a Sors az Egészség s a többi, belevésődtek a bőrébe. Megbélyegezték.
András igyekezett volna másfelé terelni a beszélgetést, de az előre kigondolt kérdések kiröppentek a fejéből.
– Milyen ruha van rajtad?
A kérdés üresen hangzott. Az is volt. A férfi olvasni vélt az asszony gondolataiban: hogy lehet ilyen faragatlan. Átlátszóan ostoba és ügyetlen. Végül, mégis kérdés volt.
– Nem mindegy neked?
Andrást a mélyből fölvillanyozta a három odavetett szó. Kihívásnak vélte. – Elképzelhetem?
– Ne képzelődj. Előtte egy perccel jöttem ki a zuhany alól, hogy telefonáltál – füllentett az asszony.
Hosszú csönd. A múlt, a jelen és a jövő könnyedén lebegni kezdett. A férfi fölbátorodott.
– Mire gondolok most? – kérdezte.
Egyetlen pillanatba beleférhet az egész élet.
– Te mindig arra gondolsz – jegyezte meg Magda gúnyosan.
András nem hagyta magát. – Még mindig olyan szép vagy?
A férfiasán behízelgő bók tükrében egy nádszálkarcsú, lágy szőkeségű nő illegette magát, testének minden dombja és hajlata izgatóan ívelt.
Az asszony zavarba jött. A disznó kurafi – gondolta.
– Nem szoktál látni? – kérdezte.
– Nem kujtorgok utánad.
Magda megigazította az orrán a szemüveget. – Beittál?
– Józan vagyok, mint a vízcsap.
– Igen, tudom – húzta el az asszony a száját. A szakítás előtt egy hónappal, amikor már minden mindegy volt, a lila színű rúzsával András heverője fölött hatalmas betűkkel ráírta a tapétára: „Egy részegség egymillió agysejtet pusztít el!”
– Három éve egy kort szeszt sem ittam – méltatlankodott András.
– Honnan tudnám?
– Tavaly is mondtam.
Magda nem válaszolt. Egy részeges alakot hagyott el nyolcévi házasság után. Nem hitt a változásban. Már az esküvő után kiderült, hogy rosszul választott. Szinte naponta ittasan jött haza. Nem tudott ellenállni a munkatársak csábításának.
– Megpróbálkozhatnánk egyszer máshogyan…
– Mit? – kérdezte az asszony türelmetlenül.
– Ezt az évfordulót.
A válóper előtt keletkezett egy rés, amelyet András azóta feszegetett. Minden évben március hetedikén igyekezett benyomulni az életébe. Az utolsó találkozásuk egy cukrászdában volt. András a maga erőszakos módján kérte a feleségét, vonja vissza a válópert. Magda idegesen gyűrte a krémeshez kapott szalvétát, és gondolkodási időt kért, hogy szabadulhasson. Másnap kimondták a válást. András lesújtva, magából kikelve kiabált a bírónő szavaiba: „Mert az agyára ment a függetlenség. Az a rögeszméje, hogy önálló akar lenni! Karrier után áhítozik!…” A bírónő sikertelenül próbálta fölvilágosítani: „Nem illenek össze… értse meg…”
– Jó ez így – mondta az asszony.
– Ha gyerekünk lenne, hetenként találkoznánk – erőszakoskodott András.
– Szerencsére nincs…
Emlékeiből fölrémlett az első hónap. A mézeshetek. Gondolatban az út egyenesen oda vezetett vissza. Még nem zavarták a mozdulatok és a szuszogások, ahogy a férje mellé dőlt az ágyba, lomhán és kényelmesen. Észre se vette, hogy apránként fogy el az önérzete: elég volt a csók, a birtokos szabad markolászása a mell és a comb tájékán.
Beleásított a kagylóba. – És fognánk egymás kezét?
András megfagyott. Nemcsak a múltjától félt, hanem a jövőjétől is. Látta magát, mint iszákos, rossz modorú öreg svihákot, aki megbízhatatlan, pénzben, szóban, időben, munkában, magára hagyatva él, félbolondnak tartják, akinek az ital meg a nők elvették az eszét. Azt gondolta: így ég el szégyenében az ember, minden évben egyszer…
– Akkor egy év múlva megint? – búcsúzott.
– Te tudod, András.
Nem szóltak többet egymáshoz, de még nem tették le a kagylót. Visszafojtott lélegzettel hallgattak. Egy ideig. Ennyivel tartoztak a múltnak.
(Játszi)
Odaadtam
Volna néked
Minden kincsem
De te tudtad
Nem úgy, mint én
Kincsem nincsen
(Kései)
Múlására
spekuláltál
az időnek.
S győztél persze.
Öregszünk hisz,
s meghalunk tán
holnap immár.
(Jákobi)
Mit hét kerek évig nem tudtam elhinni
Elhittem, látod, tegnap az utca során
Mikor is váratlan pillantva meg engem
Arcodra kiült viszolygó döbbeneted
1996. III. 22.
(Bánáti)
Nézem a közmondásgyűjteményben
a kínai szólást: „Ne taposs a
bánat sarkára, mert visszafordul!”
Nem ismertem. De hát tudni éppen
én ne tudnám? Életemben mást se
tettem, mindig e sarkot tapodtam.
(Tabaki)
Hogy miért nevetett úgy rajtam
(arcát két tenyerébe rejtve)
a valutaváltó, kis bank-csaj,
mikor elírt papírjaimba
ott, Chomutovban belenézett?
Mert hát megjött, ím, városába
Tabaki, a nagyhírű sakál.
(Krimi)
Nem volt az a téka tanyámon
Túl nagy: száz könyvből, ha állt hiszen
S azok közt minden műveimnek
Éppen húsz kötete. A tanyát
Mármost föltörték, kirabolták
Úgy kipakolták, hogy ott asztal
Ágy, szék, szekrény, de szög se maradt
Semmi se. Csupán egy kupacban
Minden műveim húsz kötete
Naphosszati
Ki tudja, hogy
Mi van velem?
Egész nap csak
Ismételem:
„Mi vagyok én?
Senki Pál.
Egy fájó gép,
Mely pipál.”
Naphosszat ezt
Mormolgatom
Sejthető-e,
Mint megy sorom?
(i)
A furcsaság, hogy nyelvünkben csupán
egyetlen betű, a
sápadt, gyönge, vértelen „i”
különböztet meg egymástól
két szót: „igazság” vagy „gazság” –
újabban egyre gyakrabban
gondolkodóba ejt.
(Irodalmi)
Egy-egy vers, novella vagy regény, amelytől
azt remélte írója (s tegyük fel: nem is
oktalanul), hogy ezzel végre hatni fog, –
oly visszhangtalanul észrevétlen marad,
mintha csak süketeknek mondta volna el,
világtalanoknak mutatta volna meg.
Ennyit az irodalomról mai napság.
(Bibsi)
Ez ám a megható csak!
Hogy éppen ő, a bibsi
követelje a náci
szólásszabadságot.
Hálásak is lesznek tán
még egyszer érte. Isten
ne adja, hogy hálájuk
valaha megérje!
1996. április
(Birodalmi)
In memoriam V. Klemperer
Egy SS-Sturmbannführer ifjú,
várandós feleségét olyan
korán s oly hirtelen lepte meg
a vajúdás kínja, hogy idő
híján csak a legközelebbi
kórházba, a katolikusok
ispotályába vihették már.
Mielőtt a szülőszobába
került volna, a férje (aki
elkísérte) gyanakvón körül-
nézett a helyiségben. Épp a
szülőszék fölött egy feszület
függött a falon. „Ezt azonnal
távolítsák el – mutatott rá. –
Nem tűröm, hogy gyermekem első
pillantása zsidóra essék!”
Követelését – holtra váltan
habár – kereken megtagadták.
De még aznap éjjel telefon-
hívást kapott a főorvostól.
„Kívánsága mégis teljesült,
őrnagy úr. Kisfia született,
aki vakon jött a világra.”
