ABLAK

BARANYI FERENC

Regény a tizenharmadik századból

Bocaccio, aki hajlamos volt a valóság­nak nemcsak az ábrázolására, de alapos „feltupírozására” is, egyik közismert mű­vében arról tudósít, hogy 1274. május 1-jén Folco Portinari, a tekintélyes fi­renzei polgár meghívta a házába legkö­zelebbi szomszédait, köztük Alighieró Alighierit is, aki kilenc esztendős fiával, Dantéval jött el a vendégségbe. A le­génykének a házigazda nyolcéves le­ánya, Bice, igen-igen megtetszett. Ne­vezett leányzó 1283-ban Simoné de’ Bárdi felesége lett, s 1290-ben, huszon­négy esztendős korában elhunyt. Dante akkortájt kezdte összerendezni a vele kapcsolatos verseket, s naplószerű pró­zával „körülöntve” azokat, néhány év alatt létrehozta La vita nuova (Az új élet) című csodálatos remekét. Az esz­ménnyé nemesített Bice – Beatrice – Portinari emléke egy életen át elkísérte, az Isteni színjáték központi alakja is e fetisizált nő lett, akit Dante gyermek- és ifjúkorában csak ritkán láthatott – és akkor is rövid pillanatokra csupán.

Az új élet – ahogy Madarász Imre írja – „prosimetro, azaz versekből és prózai szövegekből álló mű: harmincegy köl­teményt, valamint negyvenkét próza­fejezetet tartalmaz. A versek és prózai szövegek kapcsolata keletkezéstörténeti-filoíógiai, tartalmi és esztétikai szem­pontból egyaránt felvet kérdéseket”.

Ezekről itt szót ejteni helyszűke miatt lehetetlen. Éppen a kitűnő italianista, a debreceni Kossuth Lajos Tudomány-egyetem olasz tanszékének vezetője, Madarász Imre fejti majd ki bővebben a kérdést a Dante-mű új kiadásának előszavában, amely az év végén lát nap­világot, hála az Eötvös Kiadónak. Ma­gam fordítom újra ezt a sejtelmes re­meket, amelyet dr. Lustig Géza így de­finiál: „A Vita nuovát regénynek tar­tom, határozatlan és megfejthetetlen regénynek, amilyen csak oly regény le­het, amelyben egyetlen szereplőnek sincs neve, a színhely közelebbi meg­határozását nem találjuk sehol, a dátu­mokat pedig kabalisztikus számok he­lyettesítik. Dante nem eseményeket be­szél el, hanem látományokat.”

Nos, ízelítőül közreadom most Az új élet néhány részletét – új fordításban. A prózai részletek és a versbetétek 99 szá­zalékát az idén ültettem át magyarra, csupán az Amint köszönget című szonett fordítása készült évtizedekkel ezelőtt, valamikor borzas bölcsészhallgató ko­romban.

De már akkor is Dante bűvöletében

DANTE ALIGHIERI

Az új élet

Részletek

III. Ezután eltelt annyi nap, amennyi éppen kilenc esztendőt tett ki minden hölgyek e legnemesebbikének feltűnése óta, ezen napok közül is a legutolsón történt, hogy ez a csodálatos nőalak megjelent előttem patyolatfehér ruhá­ban, két nemes hölgytől kísérve, akik előrehaladottabb korúak voltak, mint ő; s ahogy haladt az úton, arra fordí­totta szépséges tekintetét, ahol én félős illetődöttséggel tartózkodtam, majd az­zal az elmondhatatlan szívélyességgel, amelyért azóta már örökélettel jutal­mazta őt az ég, felém köszönt – és eré­nyének bája úgy megigézett, hogy nyomban a boldogság csúcsán éreztem magamat. Az óra, amelyben köszöntése megédesítette létem, pontosan a kilen­cedik volt ama napon s mivel első ízben röppentek szavai fülemhez, amelyeket ennyi édesség egészen rabul ejtett, megrészegülve tűntem el az emberek közül, egyik szobám legháborítatlanabb zugolyába húzódván, másra gondolni se tudva, mint eme legszívélyesebbre. S ahogy gondolkoztam felőle, édes álom szállt rám, amely csodálatos láto­mással lepett meg, úgy tetszett, mintha lángszínű felhőt látnék, belsejében egy férfiút véltem felfedezni, akinek tekin­tete félelmet keltett abban, akire ráve­tette. Mindazonáltal derűsnek látszott – én el is csodálkoztam ezen; sokmin­denről szólott, ám beszédéből csak ke­veset fogtam fel, arra azonban határo­zottan emlékszem, hogy ezt mondta: „Ego dominus tuus.” Karjaiban mezítlen személyt véltem látni, akit csupán egy vérvörös gyolcs védett a tekintetemtől; s ahogy jobban megnéztem őt, felis­mertem benne az üdv asszonyát, azt, aki az előző napon köszöntésre mélta­tott. Egyik kezében – nekem legalábbis úgy tetszett – olyasvalamit tartott, amit a lángok teljesen elborítottak, s szavai­ból ezt véltem kihallani: „Vide cor tuum.” Kevéssel ezután látni véltem, hogy a férfiú felébreszti a szendergőt s addig ösztökélte nagy elszántsággal arra, hogy egye meg a kezében tartott lán­goló valamit, amíg az viszolyogva meg nem ette. Ezt követően jókedve keserű sírásba fordult, zokogva ragadta fel á hölgyet s úgy látszott, hogy az égbe száll vele. A szorongás úgy megnőtt bennem, hogy tünékeny álmom nem folytathattam tovább: hirtelen megsza­kadt az s én felébredtem nyomban. Töprengeni kezdtem s arra jutottam, hogy az óra, melyben támadt látomá­som, negyedik volt immár az éjszaká­ban, végső kilenc órát előzve abból. Gondolkodván mindazon, ami lejátszó­dott előttem, úgy határoztam, hogy ama idők neves dalnokai közül többek­nek elmesélem s mivel s szavak rímek­be rendezésének művészetét magam is ugyanúgy elsajátítottam, kedvem tá­madt egy szonettet írni, amelyben – köszöntve Ámor minden hívét s egyben kérve őket, hogy ítéljék meg látomáso­mat – mindent elregéltem nekik, amit álmomban láttam. Elkezdtem hát a szo­nettet, amely így indul: Ti jótét lelkek s hő szivek…

Ti jótét lelkek s hő szivek, kiket meg-
igézett Ámor, halljátok ma szómat,
reményében verses válaszotoknak
az ő nevében mondom: üdv tinektek!

Három órája már, hogy földerengett
rejtelmes fénye fenn a csillagoknak,
midőn Ámor elémbe tűnt s legott vak
rémület tört rám, mely ma is remegtet.

Vidámnak látszott, szívem tenyerében
tartotta, míg Madonnám szenderegve
karján pihent, gyolcs födte akkor éppen.

Majd felkeltette öt, ki – végre ébren –
égő szivem alázattal megette,
aztán zokogva messze tűnt az éjben.

Ez a szonett két részre oszlik: az első rész az üdvözleté, amelynek viszonzását kérem, a másodikban pontosan megje­lölöm, hogy mire adjon választ ez a viszonzás. A második rész így kezdődik: Három órája már…

Erre a szonettre sokan és sokfélekép­pen válaszoltak, közöttük az is, akit ba­rátaim közül a legelsőnek mondok. A szonett, amit ő írt, így indul: Minden értéket láttál, úgy találom. S csak közelebb kerültünk egymáshoz, amikor tudo­mást szerzett arról, hogy a szonettet én küldtem neki. Az elmondott álom he­lyes értelmezése akkor senkinek sem sikerült, ma már az együgyűek is játszi könnyedséggel fejtik meg.

VII. A hölgy, aki hosszú időn keresztül valós vonzalmam leplezését segítette elő, távozni kényszerült a fentebb em­lített városból, igen-igen távoli vidékre költözött, ami miatt – szinte megrémül­ve gyönyörűséges védelmem fogyatko­zásától – esendő és kiszolgáltatott let­tem, méghozzá oly mértékben, hogy az számomra is meglepő volt. S félvén, hogy előbb-utóbb mindenki felfedi a titkomat, ha távozásáról nem a kellő fájdalommal szólok, indíttatva éreztem magam egy lamentáló szonett megírá­sára, amelyet máris ideírok, annál is inkább, mivel e szonett egyik-másik so­rának már madonnám volt a közvetlen ihletője – meglátják majd, akik értenek á szóból. Imígy szerzettem hát a szo­nettet, amely ekképpen indul: Kik jár­tok Ámor ösvényén…

Kik jártok Ámor ösvényén haladva,
figyeljetek szavamra,
mely elbeszéli, mily nehéz a terhem,
ki nem süket a jajra és panaszra:
szánjon meg, hogyha hallja,
hogy minden kín itt vert tanyát, szivemben.

Ámor – s ez nem csöpp érdemem jutalma –
nagylelkűen megadta
édes igézetű napokra lelnem.
Susogta városunk apraja-nagyja:
„Miért méltó ez arra,
hogy szíve ily vidám ütemre verjen?”

Most elvesztettem minden önbizalmam,
amely szerelmem kincséből adódott,
szegényesen ha szólok:
tétovaság bujkál minden szavamban.

Olyan vagyok, mint aki – vesztve módot –
ínségét röstelkedve rejti bajban,
mi jókedvem alatt van:
nagy bánat az, mit eltitkolva hordok.

A szonett két főrészre oszlik, az első­ben Ámor híveihez fordulok szándékom szerint, Jeremiás próféta igéit idézve mintegy: „Mindnyájatokat kérlek, ti járókelők: tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é olyan nagy bánat, mint az én bánatom”, majd arra kérem őket, hogy szenvedjék el szavaimat türelem­mel. A másodikban arról beszélek, hogy hová juttatott engem Ámor, azzal a rejtett értelemmel, amelyet a szonett külsőségei nem fednek fel s amelyben veszteségemről vallók. A második rész innen indul: Ámor – s ez nem…

VIII. E nemes hölgy távozása idején az angyalok urának úgy tartotta kedve, hogy dicsőségébe szólítson egy ifjú és nemes küllemű hölgyet, akit mindenki kedvelt a fentebb említett városban, és akinek testét – immáron lelke nélkül – felravatalozva láttam, felindult siratóasszonyok sokaságától övezve. S amikor eszembe villant, hogy láttam én őt már ama Leg­nemesebbnek társaságában is – nem tud­tam meggátolni könnyem kibuggyanását, sőt, sírásom arra unszolt, hogy ha­láláról méltóképpen emlékezzek meg, hiszen jutalmat érdemelt, amiért höl­gyem társaságában volt látható nem is egyszer. Erre utalok is utolsó részében ama versnek, melyet róla írtam – de hát megmutatkozik ez annak, aki figye­lemmel olvassa majd. Két szonett ké­szült el akkor, az első így kezdődik: Szerelmesek, sír Ámor… A másik pedig így: Halál, ki szánalomra…

Szerelmesek, sír Ámor – sírjatok hát!
S elmondom azt is, mi indítja erre:
nagy kín neki az asszonyok keserve,
kik bánatuk szemükbe gyűjtve hordják.

A durva, vad Halál most egy finom s lágy
szívre magát otromba mód vetette,
ami nemes volt benne: tönkretette,
csupán tisztességén nem ejtve csorbát.

A ravatalhoz eljött Ámor isten,
megállt mellette, könnye szaporán hullt
az arcra, mit halál festett fehérre.

Láttam, gyakorta felnézett az égre,
ahol a drága lélek útja zárult –
nem volt sugárzóbb asszony nála itt lenn.

Ez az első szonett három részből áll: az elsőben felszólítom Ámor híveit, hogy sírni ne késlekedjenek, tudatva egyben, hogy urunk: maga Ámor isten is sír. Talán ha meghallják, hogy „mi indítja erre”, megnő bennük a hajlandóság sza­vaimra figyelni. A másodikban elárulom magát az okot, a harmadikban pedig ama megtiszteltetésről beszélek, amely­ben e hölgyet Ámor részesítette. A má­sodik rész itt indul: Nagy kín neki…, a harmadik meg itt: A ravatalhoz…

Halál, ki szánalomra sose hajlasz,
a kín ősanyja vagy s az
ítélkezésben is durván kegyetlen,
miattad kín lakik szegény szivemben,
nagy terhet kell cipelnem,
miért szavam szünet nélkül szidalmaz.

Kegyed koldultam eddig – végre hallgasd
végig sok borzalmas
bűnödet, ahogyan lajstromba vettem,
hogy éledjen a vágy az emberekben
tenni hatalmad ellen:
kit szerelem táplál, az is hatalmas.

A kor kecsességének veszte lettél
s rontása tisztaság szép kellemének,
szerelmes könnyűséget
s vidámságot azonmód tönkretettél.

Nem kell felednem azt, kit mindeneknél
különbbé tesznek jól ismert erények,
aki üdvöt remélhet:
köszönheti, ha majd a mennybe megtér.

Ez a szonett négy részre oszlik: az elsőben a Halált szólítom az őt megil­lető jelzőkkel, a másodikban is hozzá beszélek, felfedvén, hogy feddésére mi indít, a harmadikban ócsárlom őt, a negyedikben egy sejtelmes személyről ejtek szót, aki az én értelmezésem sze­rint nagyon is valós. A második rész itt indul: Miattad kín lakik…, a harmadik itt: Kegyed koldultam eddig…, míg a ne­gyedik: Aki üdvöt remélhet…

XXVI. E legnemesebb hölgy, akiről ed­dig is már oly sokat beszéltem, nagy kedveltségnek örvendett az emberek között, amikor például elhaladt az ut­cán, látására a népek mindenfelől összeszaladtak – és ez csodálatos gyö­nyörűséggel töltötte el a lelkemet. S akinek a közelébe ért, az olyannyira megilletődött ennyi tisztaságtól, hogy sem szemeit ráemelni, sem üdvözlését viszonozni nem merészelte – a kétke­dőknek tanúsíthatják ezt mindazok, akik éppúgy megélték mindezt, mint jómagam. Ő pedig alázatába öltözötten – és meg is koronázva azzal – tovatűnt, kicsit se diadalittasan attól, amit maga körül látott és hallott. Amikor elhaladt, sokan megjegyezték: „Nem asszony ez, hanem az ég legszebb angyalainak egyi­ke.” Mások meg ezt mondták: „Csoda ő valóban, áldott legyen az Űr, aki ily csodákra képes!” Állítom: oly nemes­nek s tetszetősségekben oly gazdagnak mutatkozott, hogy mindenkinek, aki megcsodálta őt, tisztasággal és édes boldogsággal telt meg a lelke, oly­annyira, hogy szó nem jött ki a száján – és nem volt olyan lény, aki, őt cso­dálva, fohászkodni nem érzett volna kedvet. Ehhez hasonló s még csodála­tosabb dolgokat idéztek elő az ő leg­bensőbb erényei, ezt érzékelve azon­mód magasztalásának újrakezdését ha­tároztam el, úgy szándékozván szólni róla, hogy megértessem csodája titkát s páratlan nemességű cselekedeteit, még­pedig nem csupán azokkal, akik meg­láthatták őt a maga érzékelhető valósá­gában, de azokkal is, akik csupán az én szavaim jóvoltából alkothatnak fogal­mat róla. Megírtam hát ezt a szonettet, amely így kezdődik: Amint köszönget…

Amint köszönget jobbra-balra, annyi
őszinte bájt sugároz szét a hölgyem,
hogy minden nyelv elszótlanodva döbben
s egy pillantás se mer reátapadni.

Dicséretek esőjében halad, ki
így jár: alázatába öltözötten,
akár az angyalok, nem földi ő sem,
hisz mennyből érkezett, csodát mutatni.

És bámulóit elbűvölve, áldott
szemével édességet ád szivednek,
mit meg nem ért, ki még ilyet nem érzett.

S úgy tetszik: ajkán – rebbenő igézet –
sóhajtás kél, vággyal teli lehellet,
mely száll és szól a lélekhez: Fohászkodj:!

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

MÉRLEG

JÓZSEF ATTILA

Bukj föl az árból

Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.

Én, akit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szivébe való
nagy kínok késeivel játszom.

Gyúlékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam – vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre mennyköveddel.

És verje bosszúd, vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.

Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgók, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.

Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!

                                                1937

ALFÖLDY JENŐ

József Attila istenképe a „Bukj föl az árból” és más versei tükrében

A nélkülözéstől, lelki sérülésektől elmagányosodott, a magánéletben és a tár­sadalmi harcban szerzett kudarcok so­rán megkeseredett, beteg és reményvesztett József Attila imádsága a Bukj föl az árból. Könyörgés Istenhez, hogy oldja föl szenvedését, amelyet már el­viselhetetlennek érez.

Szokatlan formája ez az imádságnak. A könyörgés célja nemcsak az, hogy elpanaszolja a költő fájdalmait, nem­csak az, hogy megmutassa sebeit és ir­galmat keltsen a néma szemlélőben, Is­tenben. Meggyőzni akarja azt, akit megszólít – belátásra bírni és befolyá­solni, miképpen ítélkezzék, hogyan se­gítsen rajta; úgy bánjon vele, mint a gyerekkel. Irracionális kívánságot fejez ki a vers: azt kívánja – majdhogynem követeli –, hogy legyen az, akinek lété­ben nem hisz a költő. És ennek a nem levő, hiányzó, arctalan Valakinek – akit úgy kezel, mint akinek mindenre kiter­jedő hatalma van a világ s az ő szemé­lye fölött –, a döntését, viselkedését, a hozzá való viszonyát mindenestül az imádkozó akarja meghatározni. Szinte szerepcserét kísérel meg: ő akarja meg­teremteni az Istent, hogy az szolgáljon neki.

Mi mindent akar tőle! Ijessze meg őt, mutassa meg magát, ne hagyja magát elsodortatni a semmivel, oltsa el a tüzet, amelyet ő, a költő, mint kisgye­rek lobbantott fel, ordítson rá, csapjon a kezére, verje bottal, és segítsen neki dönteni abban a régtől fogva kínzó kér­désében, hogy bűnös-e vagy bűntelen, hogy helyes-e ártatlannak maradnia vagy sem. Ez már az intellektus végső erőfeszítése a költői képzelet révén, hogy zuhanás közben megfogóddzék Istenben, azaz a semmiben, hiszen – mint a vers végére kiderül – Istennek a hiányát szólítja meg.

Istenképzetére a kozmikus kiszolgál­tatottság, a filozófiai értelemben vett egzisztenciális kallódás ellenében van szüksége. Szüksége van rá, de csak ilyen megszorítással vállalja fikcióját: föltéve, de meg nem engedve. („Én istent nem hiszek, s ha van, / ne fáradjon velem; / majd én föloldozom magam; ki él, segít nekem.” – írja A bűnben.) Mégis nagy szüksége van az istenfogalomra: kései verseiben újra és újra megkísérli, hogy az emberi közösséget szólítsa meg (mint A bűn idézett részletében is), de egyre gyakrabban szól Istenhez, ám ugyan­olyan hiábavaló, mint az emberek szólongatása, de korlátlan lehetőséget ad neki arra, hogy a világ állapotához ké­pest abszurd kívánságait kifejezhesse. Míg költőtársa, Szabó Lőrinc egy „ve­zért” igényel ahhoz, hogy a szabadság­problémát megkerülje (ha egy korlát­lan hatalmú vezér határozza meg az egyén tetteit, akkor az egyénnek nem kell vívódnia azon, hogy mi helyes, mi nem), addig József Attila – sokkal igényesebben, de kézzelfogható megoldás híján – a mindenek fölött álló képze­letbeli hatalomhoz, Istenhez menekül, anélkül, hogy hinni tudna vagy akar­na benne. Valamivel későbbi versében, a Nem emel föl címűben így könyörög Istenhez: „Fogj össze, formáló alak, / s amire kényszerűnek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mind­két szükségemben.” Gyermeki szeszéllyel párosul itt is a bölcseleti kérdés: „Tudod, szivem mily kisgyerek – / ne viszonozd a tagadásom: / ne vakítsd meg a lelkemet, / néha engedd, hogy mennybe lásson.” Ezekkel a kívánsá­gokkal imádságos formában fejezi ki szükségletét és vágyát, hogy szabadon választhasson a létet meghatározó vi­lágtörvények és azok tagadása között. Más szavakkal: a gondolkodásmód gyermeki önkényesség útját-módját vá­lasztja a társadalom részéről elszenve­dett önkény ellenében. Ez a mozdulata kétségbeesett, ám gyermeki voltával mégis felszínre hozza a játék egy ne­mét: a József Attilában lakozó gyermek mondhatja „játékból”, hogy hol arra van szükség, hogy vallja Isten létét, hol arra, hogy megtagadja.

*

A Bukj föl az árból a bűntelen bűnösség, pontosabban a bűn nélküli bűntudat ver­se. Ezt a paradoxont egy másik segít­ségével kívánja megszüntetni: a hitetlen hit paradoxonával. Ésszerű megoldásra már nincsen remény: már csak ahhoz fordulhat, akiben nem hisz, akiről jól tudja, hogy csupán a hiánya „van”. A bűn nélküli bűnösség problematikája két ágra bomlik a műben: arra, hogy ártatlan létére gyötri a bűntudat – és arra, hogy vétek el nem követni azt, amiért az élet bünteti őt. ¹ Márpedig bünteti, hiszen egész közérzete, pokoli kínja már eleve büntetés, amelyre nem szolgált rá, s amely mintegy megelőzte a bűnt. Ugyanakkor – újabb önellent­mondás – mégis úgy érzi, elkövetett valami alig jóvátehetőt, olyasmit, ami­nek tudatát nem bírja elviselni: akár a lelkifurdalástól gyötört bűnös, úgy vágyik a büntetésre. Ez a rejtélyes vétke emberfölöttien – vagy éppen emberalattian – veszélyes és önveszélyes, hiszen, mint mondja a versben, „nem ember szivébe való / nagy kínok késeivel ját­szom”. A világot lángba borító bűntett nyomasztja lelkiismeretét: „mint a nap, / oly lángot lobbantottam – vedd el!”. Közben a szellemi világosság, az isme­ret világító „napja” ez, a Tudás jelképes fényforrása, mely fogalmilag az ereden­dő bűn fogalmához s a Tudás fájának tiltott gyümölcséhez kapcsolható.

Erről a bűnről van tehát szó. Tudja, mennyire veszélyes a végső kérdésekkel birkózni. Legkeserűbb tapasztalatai kö­zé tartozik, hogy az önálló vélemény-mondást, a kényes és kínos dolgokra kérdezést – az eretnek gondolkodást nem tűri a társadalom. Nem tűri sem a keresztény (ortodox vagy más) egy­ház, sem a politikai hatalom, sem az illegalitásban működő baloldali mozga­lom, sem az irodalmi élet. A nevelőapa ugyanúgy nem tolerálja, mint a pap, az egyetemi tanár, a mozgalom funkci­onáriusa, a féltékeny vetélytárs, a népi irányzat hangadói (Németh László, Féja Géza), vagy éppen az irodalom te­kintélyei, az egyébként türelmetlen hangnemben megbírált Kassák, Babits. Az ő szemszögéből nézve, mind önfel­adást, vakfegyelmet vagy hódolatot kö­vetel tőle. Az eretnek gondolkodást mindezek a hivatalos vagy törvényen kívüli intézmények és magánszemélyek bűnként kezelik és megtorolják. Anél­kül, hogy így kimondaná, a Paradicsom­ból való kiűzetést éli át az élet minden területén. Bizonyos értelemben a sze­relem terén szerzett csalódásai is ha­sonlóvá motiváltak: ott a túlzó szemé­lyiség-kisajátítás teljesíthetetlen kíván­ságáig jut el, ami a női részről ellenál­lást kelt. Öntudata így számol el konokságával, az önvizsgálat egyik nagy pillanatában: „én túl magasra vettem magamat, / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre.” (Egy költőre). A szere­lemben, szándéka szerint a teljes viszo­nosság alapján áll, de szándékát álta­lában nem tudja teljesíteni: viselkedése – hatásában – nem éppen „demokrati­kus” a szerelmi kapcsolataiban. Idegrendszeri gyöngeséggel súlyosbított konoksága deviáns magatartást okoz az élet különféle területén.

Legfőbb vádja önmaga ellen volta­képpen a kellő alázat hiánya. Mi ennek tulajdoníthatjuk rendkívüli gerincessé­gét, a „Nincs alku! Én hadd legyek boldog, / másként akárki meggyaláz” (Ars poetica) magatartását, ámde ez okozza azt is, hogy önkéntes áldozatnak érzi magát. Az a messianisztikus tudat, amely például a Nem emel föl záró so­raiban nyilvánul meg – „Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam felál­doznám” (kiemelés: A. J.) – annak jel­zése, hogy teljes tudatában van annak, amit a társadalmi magatartásért várhat. Az alázat megvan benne, ahogy azt szá­mos versében érzékelhetjük akár kisfi­ús bájjal kedveskedő, intim vagy kérle­lő hangneméből, de akaratossága, szel­lemi-érzelmi kielégíthetetlensége még annál is nagyobb. Egy-egy pillanatban anyját is a brutalitásig fokozott követelődzéssel szólongatja a Kései siratóban. Mindent tudni akar, és amikor eljut a megválaszolhatatlan kérdésekig, a „ma­terialista” szükségképpen idealisztikus módon kérdez rá az értelmen túli dol­gokra: így jut el „az értelemig és to­vább” (Ars poetica). A teljes alázatig ta­lán csak utolsó verseiben jut el, amikor már tudja, hogy megváltozni csak az élete árán tud. A „hajtsd le szépen a fejedet” (Karóval jöttél…) gesztusával jellemezhető az, hogy a harcot immár feladta, noha elveiből mit sem enge­dett. Babitsot már 1934-ben megköve­tette (Magad emésztő). Utolsó előtti ver­sében még sok mindent megbán: „Dac­ból se fogtam föl soha / értelmét az anyai szónak. / Majd árva lettem, mos­toha / s kiröhögtem az oktatómat.” (Ta­lán eltűnök hirtelen…).

*

Miként a Bukj föl az árból negyedik sza­kaszában kiderül, nem valaminő tettet követő bűntudat nyomasztja – nem ilyen természetű lelki­ismeret­furdalás bántja. Ennek szinte az ellenkezője gyötri. Vét­ke nem egyéb, mint az, hogy semmit sem követett el: „És verje bosszúd, vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek!” Ezt még egy változatban kimondja: „Hisz hogy ily ártatlan legyek, az a po­kolnál jobban éget.” Kívánsága teljesen abszurd: azt kívánja Istentől, hogy győzze meg őt a bűn szükségességéről. József Attiláról nehéz volna kimutatni valamiféle „sátánságot” – de itt úgy be­szél Istenhez, mintha annak ellenlába­sához, a Sátánhoz szólna.

Életművében többször is fölmerül a bűn, mint lehetőség, mint válasz a bántalmakra, az elviselhetetlen nélkülözés­re. Vállalta a szereplírának azt a válto­zatát, melyben a lírai hős a bűnözővel azonosul: „tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök” (Tiszta szívvel) – ez azonban a szereplíra egy régi hagyo­mányához kapcsolódik, mely Róbert Burnsnél éppúgy megtalálható, mint Petőfinél, Brechtnél és másoknál: a be­tyár, a haramia vagy a koldus a maga törvényen kívüliségével megmutatja és a törvénytisztelő emberek számára is vonzóvá teszi a szabadság, egy nemét, mely így a társadalmon kívülre szorul­tat is rokonszenvessé varázsolja.

Az a súlyos kijelentés a Bukj föl az árból negyedik szakaszában, hogy „a bűntelenség vétek”, szintén nem új ke­letű gondolat a líra történetében, de más minőségnek kell tekintenünk, mint a betyár- vagy koldusromantikát, noha sok a hasonlóság. Baudelaire írja A romlás virágai Előhangjában, hogy az emberek csak azért nem élik ki bestiális ösztöneiket, „mert lelkük tettre gyen­ge”. E gondolatot variánsként ismétli meg József Attila 1935-ös versében: „Én úgy hallgattam mindig, mint me­sét, / a bűnről szóló tanítást. Utána / nevettem is – mily ostoba beszéd! / Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!” (Én nem tudtam). A különbség az, hogy Baudelaire elsősorban esztétikai prob­lémával küzd: verse végén a bűnnél is nagyobb tehernek mondja legfőbb el­lenfelét, az Unalmat, a közönyt, mely­ből a polgári közönséget csak az erköl­csi gátlások alól felszabadított művészet képes kimozdítani. A minél mélyebb önismeretre törekvő József Attila vi­szont etikai kérdéssel birkózik. Saját bűntudatára rádöbbenve jajdul fel az előbb idézett vers folytatásában: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség / barlangja szívem. […] Most már tu­dom. E rebbenő igazság / nagy fényé­ben az eredendő gazság / szivemben, mint ravatal, feketül.” Az eredendő bűnt itt eredendő gazsággá stilizálja fel, és nem a polgárerénynek megfelelő er­kölcs kérdéseiről beszél; a'mózesi tör­vényről van szó, mely a társadalmi be­rendezkedéstől függetlenül örök és sérthetetlen, noha a társadalom és az egyén rendre megsérti. A polgári er­kölcsöt veti el (illetve veti meg), amikor például így ír: „Engem sunyiságra ok­tat / az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.)” (Számvetés), de korántsem zuhan vala­milyen etikátlan mozgalmi elv karjába, hanem követeli az igazságot, ha máshol nem teheti, akkor Istennél.

*

A Bukj föl az árból provokáló, végzetet kihívó megszólítása a mindenek fölött álló hatalomnak. Elemi erejű döbbene­tét akar átélni, mint a sirógörcstől ver­gődő gyermek, akit a felnőtt menny­dörgő hangja, váratlanul csattanó po­fonja, vagy kegyetlen botütése tud csak kijózanítani. Sokkhatásra vágyik, s a vers keletkezése idején az ideggyógyá­szat már ismeri a „sokkolás” bizonyos eljárásait. Tudja, hogy nemcsak vallásos értelemben „istenkísértés”, amit művel. Önismerete hibátlanul működik, ami­kor más vonatkozásban már idézett versében ezt mondja: „én túl magasra vettem magamat / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre” (Egy költőre).

Ha a görög dráma „hübrisz”-fogalma, a törvénnyel szembeni dölyfösség, gőg vagy lázadás és a bibliai eredendő bűn közt van valami összefüggés, akkor Jó­zsef Attila magatartása mindkettőre emlékeztet.

Az erőszakos beavatkozás, melyre fel­szólítja Istent, a gyerek-felnőtt viszony egy fajtájára is emlékeztet: egy kemény­kezű és határozott apa képzetéhez fű­ződik, akit József Attila kisgyerekkora óta hiányol. Korábbi és kései verseiben egyaránt úgy jelenik meg az Isten, mintha a vágyva-vágyott apa volna. (A zsidó-keresztény vallás Atyának tekinti az Istent.) A Bukj föl az árból istenképe (több más versével együtt) a költő apa­képzetére épül. Csak a kikövet­keztethető háttérből sejlik fel az apa; a vers mondandója nem tér ki személyére, csupán „emberar­cát” és feltételezett viselkedés­módját idézi fel a költő ahhoz, hogy Istent megszólíthassa. Azért is jogos az apára – és talán ugyanilyen jogon a nem túl jó emlékű, de a ' költő életében mégis fontos szerepet betöltő fa­lusi nevelőapára – gondolnunk, mert ez a kép félreérthetetlenül a kisgyerekkor múltjába helyezi a költői nézőpontot: „Én, akit föltaszít a ló, / s a porból éppen hogy kilátszom”. A falusi udvar porában játszadozó gyerek ép­penséggel a nevelőapát vonja lá­tóterünkbe. De nem az a fontos, hogy az édesapára vagy a helyét betöltő férfira gondol-e – az apai szerep és szigor a fontos számá­ra, nem a személy, noha tudjuk, a szigort a nevelőapa, a hiányt pedig az édesapa ismertette meg vele. (Istenem című korai versé­ben az Isten rikkancs, szántóve­tő, csősz, egy kedves pipázgató felnőtt falusi ember képében je­lenik meg az apját különféle sze­mélyekben kereső árva gyerek álmodozásának megfelelően.) A Bukj föl az árból a gyerekkori képeket fölidézve is a felnőtt, értelmiségi József Attila kérdéseit feszegeti: a bűntudat feloldásának és ugyanakkor az ellenke­zőjének vágyát fejezi ki, vagyis azt, hogy szeretne rászolgálni arra a bün­tetésre, amelyet folyamatosan el kell szenvednie.

*

Mivel vádolja magát még a költő ebben a versben? A Bukj föl az árból második, harmadik és negyedik versszaka adja meg a választ. Olyan veszélyes dolgo­kat művel, mint a kisfiú, aki a tűzzel játszik: „Gyúlékony vagyok, s mint a nap, / oly lángot lobbantottam – vedd el! / Ordíts reám, hogy nem szabad! / Csapj a kezemre mennyköveddel.” A gyerekkori emlékkép jelképpé növek­szik: tűzzel játszik, ami „veszélyes já­ték”. A forradalom szítása is benne van ebben a képzetkörben, de nem érhet­jük be ezzel a magyarázattal. A vers írásakor a mozgalom teljes apálya ér­zékelhető Magyarországon, s nemzet­közi viszonylatban sem kecsegtet sem­miféle remény egy, a költő által elfo­gadható – vagy bármilyen – baloldali fordulattal. A politikai világállapot is kétségbe ejti; úgy érzi, a társadalmi sza­badság reménye olyan messzeségbe to­lódott, amely az ő számára elérhetetlen (akkor is, ha mindössze tíz évet kellene várnia: „várhattam volna még tíz évet” – mondja keserűn, a halál közelében tudva magát a Talán eltűnök hirtelen… című versben).

A láng, amelyet fellobbantott, az ér­telem lángja, mellyel élni a teremtésre vonatkozóan nemcsak a Biblia szerint annyi, mint bűnbe esni, hanem a Prométheusz-legenda és még sok mitológia szerint az. Bűntelen bűntudata –r me­lyet A bűn című versében így fejez ki: „Zord bűnös vagyok, azt hiszem, / de jól érzem magam. / Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van” – mégis nehezen helyezhető el az okok és okozatok logikus rendszerében. Nem látom jelét annak, hogy Istennel szemben is bűntudata, vallásos lelkifur­dalása volna. Isten csak azért kell neki, hogy legyen kinek vallania; egy „énfölötti” lényre van szüksége képzeleté­nek, hogy tárgyiasíthassa – mintegy dramatizálhassa – a lírai beszédszituá­ciót, mely hol imádságra, hol gyónásra, hol szenvedélyes fellebbezésre, károm­lásszerű szidalomra, tagadásra vagy kö­vetelésre emlékeztet. Egy megfoghatat­lan, irracionális érzés elhatalmasodásá­ról van szó, s ez részben összefügg a költő idegrendszeri megtámadottságával. A köznapi gondolkodás szempont­jából a versben kifejezett, indokolatlan gyötrődés jócskán eltér a „normális” gondolkodástól: A Bukj föl az árból paradoxona („És verje bosszúd, vagy ke­gyed / belém: a bűntelenség vétek! / Hisz hogy ily ártatlan legyek, / az a pokolnál jobban éget”) „tudathasadá­sos” tünetként hangzik. József Attila nem volt schizophrén. Ez a betegség előrehaladott szakaszában az érzelmek kihalásához és a szellem eltompulásához vezet, s mi sem állt messzebb a költőtől, mint az érzelmi-értelmi elsivárosodás, noha ennek víziója már 1933-ban megjelenik költészetében: „Az em­ber végül homokos / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” (Reményte­lenül) – de orvosi értelemben nem ez a betegség gyötörte; esete jóval össze­tettebb. Az önismeret és a költői tudás birtokában tökéletesen alá tudja ren­delni a „szép szó” érdekeinek a beteg­ségtől fenyegetett elme szeszélyeit; ko­rántsem a bomlás tüneteit mutatják versei, inkább azt, hogy sérültségét, széteséssel fenyegetett lelkületét ab­roncsként fogja össze a korszak élén járó művészetbölcseleti kultúrája és mesterségbeli tudása. A költészet egyébként is régóta kedveli a sokrétű­séget, mely belső ellentmondásoktól is feszül – elég, ha Catullus „Gyűlölök és szeretek. Miért. Nem tudom én se” tézisű epigrammájára gondolunk. A pa­radox gondolkodás, az ellentétek egy­másban látása részben egy dialektikus, differenciáltan gondolkodó elme képes­ségeire, részben pedig a jól felfogott művészi érdekre – az irracionális érzé­sek, sejtések szavakba foglalása –, vala­mint a formafegyelem győzelmére utal a kései költeményekben.

*

A Bukj föl az árból legnehezebben tisz­tázható kérdése nem az, hogy ha sem­miféle etikai vétség nem terheli József Attila lelkiismeretét, akkor miért bün­teti mégis a sors. Hanem a visszája: miért maradjon meg erkölcsileg tisztá­nak, kikezdhetetlennek az, akit életében sorozatosan megvádoltak, mellőz­tek, félreállítottak, akit – a költővel mondva – „sokszor nem is tudtam, hogy miért vertek”? (Levegőt!). Van erre válasza másutt: „Mért legyek én tisztes­séges? Kiterítenek úgyis! / Mért ne le­gyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” (Két hexameter) – de a Bukj föl az árból más megoldás lehetőségével játszik, ha lehet játéknak mondani ezt a szellemi­leg vívott élet-halálharcot: e műben a képzeletbeli Isten személyében önma­gával vitázik arról, hogy érdemes volt-e ártatlannak, azaz tisztességesnek ma­radnia.

Nem a hit hiányzik neki, noha tudja, hogy a hívőnek könnyebb, mint a hi­tetlennek. Több kései versében expressis verbis kijelenti, hogy nem hívő: „Oh, boldog az, kinek van Istene, / ki rettenetes és maga a jóság, / kinek sebet kap reszkető keze, / ha leszakítja a ti­lalmas rózsát. // Oh boldog az, kinek van Istene, / mert rajta van a Mindenség szeme, / elnézi őt, az Öröklét lako­sát. // Én nem leltem szivemben, sem az égben […]” (Oh, boldog az…); „Én Istent nem hiszek s ha van, / ne fárad­jon velem; / majd én feloldozom ma­gam” írja másutt (A bűn); hasonló meg­nyilatkozásai még hosszan idézhetők. Isten az ő számára nem probléma és nem is megoldás; helyettesítője valaki­nek, akit maga fölött valónak érez, aki­nek hatalma van a dolgok fölött, jósá­gos, igazságot oszt és elégtétellel szolgál. Emberszerű, mintegy igazságos, jó bíró vagy tanár, amikor így szólítja meg: „Intsd meg mind, kiket szeretek, / hogy legyenek jobb szívvel hozzám. / Vizsgáld meg az én ügyemet […] (Nem emel föl).

Intellektusa, úgy tetszik, soha nem inog meg Isten létét, azaz nemlétét il­letően: „Egem az ésszel fölfogott / em­beriség világossága” – írja (Már régesrég…). Isten az ő számára nem úgy merül fel, mint filozófiai értelemben vett szükségszerűség vagy vallásosan felfogott evidencia, hanem mint min­dennapi, bár hangsúlyozottan gyerme­ki szükség, ráutaltság. S ha valaki olyas­mire vagy olyas valakire van ráutalva, ami vagy aki nem létezik, azt érthetően bekeríti a bánat, illetve – a sors egyéb csapásaival és a betegséggel összefogva – a búskomorság vagy depresszió.

Sajátos formában jelenik meg a Bukj föl az árból, a Nem emel föl, vagy a Négy­kézláb másztam… című és más versében is az árvaság, az apátlanság motívuma. A Bukj föl az árból „Ijessz meg engem, Istenem, / szükségem van a haragod­ra”, az „Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre mennyköveddel”, vagy a „Meghalni lélekzetemet / fojtom vissza, ha nem versz bottal” sorai a kis­gyerekkorában elvesztett és mindig hiá­nyolt apát szólongatják, provokálják. A mágiának egy különös, a folklórban gyakran előforduló változata ez: a sira­tóénekek bűvölik így élővé a holtat, lé­tezővé a nem létezőt. Ilyen értelemben a Bukj föl az árból a Kései sirató párver­sének tekinthető, s Isten csupán a hi­ányzó apa fedőneveként érthető, mi­közben bölcseletileg is értékelhető imádsághoz és gyónáshoz szolgáltat al­kalmat.

Az 1937 márciusára-áprilisára datált műben – a Bukj föl az árból ekkor ke­letkezett – még küzd a bűn jogáért, még felmentést remél vélt vagy valódi bűneiért – bármi áron, mert „[…] verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűnte­lenség vétek!” Még nem jutott el addig a végső ”ezignációig, amelyet majd leg­utolsó versében látunk: „Nagy nevet­ség, hogy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem” (Íme, hát megleltem ha­zámat); ott már minden elégtételt má­sokra, az utókorra testál. A vers – Jó­zsef Attila-i viszonylatban is – rendkí­vüli feszültsége részben annak köszön­hető, hogy még nem jutott dűlőre gon­dolataiban. Más nagy verseiben is ha­talmas szerepet kap a nagy filozófiai kultúrájú költőben az irracionális, mű­vészileg kamatoztatható elemnek, de ennyire ritkán. Még szeretne hinni, ha nem is tud; még imádkozik, noha tudja, nincs kihez; még szeretné (bár so­sem tudná) elkövetni a bűnt – nem tudni, pontosan milyen bűnt, s nem tudni, hogy a méltatlanság, a bosszú­vágy vagy egyéb hajtja-e jobban –, de hiába képes bármire. – „Már mindent merek” – ebben az állapotban immár „nincs értelme semminek sem”. ²

Nem morálvers, nem tudathasadás­vers, nem jogilag, orvosilag vagy logi­kailag meg­magyaráz­ható vers a Bukj föl az árból, nem is a burkolt sátánosság verse, hanem egyik stációja annak a Golgotajáró útnak, amely a végkifejlet­hez, az élet feladásához vezet. Ez a stá­ció döntés előtti helyzetet mutat – és a döntés lehetetlenségét érezteti. A köl­tőhöz képest szerencsés hőse a maga drámájának Hamlet, akinek a társada­lommal szembeni radikális kritikáját s a Lenni vagy nem lenni kérdését a zsar­nokkal való leszámolás – a tett elhatá­rozása, vagyis egy puszta döntés – meg­oldhatja. József Attila még összetettebb kérdésgubanc előtt áll. Tudjuk, milyen végső választ adott a maga Lenni vagy nem lenni kérdésére alig több mint fél év múlva. De ekkor még küzd, hatal­mas drámai szenvedéllyel kérleli Istent. Szeretné meggyőzni, szeretne irgalmat ébreszteni benne az esendő, porig alá­zott ember iránt, apai érzéseket, szigo­rúságot és jóságot szítani föl benne, sze­mébe mondani, hogy nincs, hogy iszo­nyúan hiányzik neki és az elárvult vi­lágnak. Kérése azonban nem tölti be az imádságnak azt a funkcióját, hogy megnyugváshoz, megbékéléshez vezes­sen, ellenkezőleg, még tovább fokozza a feszültséget. Az utolsó előtti szakasz­ban úgy jeleníti meg magát, mint „Vad, habzó nyálú tengerek falatjá”-t: mint a teljes kiszolgáltatottság tárgyát. A vers végére érve szinte úgy érezzük, megáll a kés a levegőben. A kérlelő fokról fok­ra követelőbbé változik a versben – két­ségbeesetten is egyre konokabb, hiszen a záró sorokban már a „szemek párba­ját” vívja Istennel (azaz hiányával): „[…] és úgy nézek farkasszemet / em­berarcú, a hiányoddal.” (A „farkas­szemet néz” nagy holdudvarú képzet: a farkas még számos versében az ag­resszivitással összekapcsolt szabadság­fogalom jelképe, akárcsak a betyár.)

József Attilától általában idegen az, amit „emberfölöttinek” szokás mondani, de ebben a versben szembetalálkozunk az emberfölöttivel: „nem ember szivébe való / nagy kínok késeivel játszom. / Gyúlékony vagyok, s mint a nap, / oly lángot lobbantottam – vedd el!” Még nem volt költő annyira gyermek s egy­ben filozófus, mint itt József Attila.

E kettősségnek köszönhetjük, hogy képeivel – a hitetlenség állapotában! – megjeleníti a megjeleníthetetlent: Is­tent. József Attila előtt Ady festette elénk Istent a legérzékletesebben – pél­dául A Sion-hegy alatt című versében. Ady, aki több változatban kifejezi, hogy „Hiszek hitetlenül Istenben”, még ilyen érzéki közelségbe tudta hozni Istent: „Borzolt, fehér Isten-szakállal, / Tépetten, fázva, fújt, szaladt / Az én Uram, a rég feledett, / Nyirkos, vak, őszi haj­nalon / Valahol a Sion-hegy alatt. // Egy nagy harang volt a kabátja, / Piros be­tűkkel foltozott, Bús és kopott volt az öreg Úr. / Paskolta, verte a ködöt, / Rórátéra harangozott.” Annak előtte nem éreztette meg magyar költő így – a vers egy másik passzusával mondva – az „Isten-szagot”.

A József Attila utáni költészet gazdag kínálatából főleg három költő istenélmé­nyét kell kiemelnünk. Az egyik Weöres Sándor, a másik Pilinszky János, a har­madik Nemes Nagy Ágnes. Weöres Háromrészes éneke – más néven Harmadik szimfóniája – azt érzékelteti, hogy Isten nem az, akit mi látunk, hanem az, aki minket lát: „…piros gerendái közül / néz a hatalmas”. Pilinszky viszont azt a tragikumot fejezi ki négysorosában (Ama kései…), hogy mennyire elérhetet­len messzeségben van immár az ember­től Isten (akkor is, ha nem az első sze­mélyével, az Atyával, hanem a második­kal, a Fiúval, a feltámadott és a menny­be költözött Krisztussal azonosítjuk): „Ama kései, tékozló remény, / az utolsó, már nem a földet lakja, / mint viharok­ra emelt nyárderű, / felköltözik a halá­los magasba.” Ezt az Istent nemcsak mi nem látjuk: immár ő sem lát minket. A hívő Pilinszky Istene áll az embertől legtávolabb – az ő Istene hagyta magára leginkább az embert. Az Apokrifban mintha megfordulna ez: „Látja Isten, hogy állok a napon. / Látja árnyam kövön és kerítésen.” Igen, Isten itt már látja az embert – de hogyan: „Akkorra én már mint a kő vagyok; / halott redő, ezer rovátka rajza, / egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtmények arca.” Már minden késő. Halottnak lát­ja Isten az embert. Pilinszky nem ad közvetlen istenvíziót – legföljebb közve­tettet, főként korai verseiben, amelyek­ben a kozmikus távlatok, a végtelen vi­zek, az ég, a csillagos éjszaka és a „ha­lálos” magasság utal Istenre, illetve – megint Adyval mondva – ezek éreztetik meg az „isten-szagot”. „A foszladó világ felett / te változó és mégis egy, / szelíd, örök vigasz vagy; / elomlik minden kí­vüled, mit lágy erőszakod kivet, / el­omlik és kihamvad” – mondja, és bár az előző versszak megszólítottja nem Isten, hanem a tárgyszerűen kezelt éj­szaka, azért ezek a szavak az imádságos hangjuk révén félre nem érthetően Is­tenre vonatkoznak. íme, a megszólítás: „Te győzz le engem, éjszaka! / Sötétben úszó és laza / hullámaidba lépek.” (Te győzz le). Pilinszky istenképzete rejlik ilyen soraiban is: „A tengerpartra ki­fekszik a tenger, / a világ végén pihen a szerelmem, / mint távoli nap vakít a szivem, / árnyéka vagyunk valamennyien.” (A tengerpartra). A képsor em­ber és Isten azonosságáról szóló taní­tásként is felfogható.

Nemes Nagy Ágnes számos versében megszólítja Istent – áttételesen A sza­badsághoz című korai versben is. O a hitetlen hit paradoxonával közeledik az istenfogalomhoz. Ekhnáton-ciklusában a maga művészi igényei szerint teremti meg Istent, mintegy megfordítva a Bib­lia e mondatát: „És monda Isten: Te­remtsünk embert a mi képünkre és ha­sonlatosságunkra.” Nemes Nagy Ágnes: „Egy istent kellene csinálnom, / ki üljön fent és látva lásson.” (Ekhnáton jegyzetei­ből). Egy négysorosában: „Amikor én istent faragtam, kemény köveket válo­gattam. / Keményebbeket, mint a tes­tem, / hogy, ha vigasztal, elhihessem.” (Amikor). Posztumusz verse (Istenről – Hiánybetegségeink legnagyobbika) A sza­badsághoz istenkritikáját folytatja maga­sabb szinten, az egész teremtést bírálja, benne a testileg, lelkileg, egzisztenciá­lisan, sőt erkölcsileg is méltatlan emberi sorsot. (A vers legmerészebb kérdése Istenhez: „Van odaföntöd? Van neked fölötted?”, ami így értelmezhető: van fogalmad arról, milyen nehéz elviselni ennyi gyarlóságot a teremtésben, azzal a tudattal, hogy mindezek fölött az ab­szolút jó áll?)

József Attila személyesítve, emberi módon viselkedő – és az apát helyette­sítő – lényként jeleníti meg Istent. Eb­ben az értelemben jóval kevésbé „isten­szerű” az említettekénél: célja nem az, hogy istenélményt fejezzen ki, hanem hogy apaélményt fejezzen ki Isten ré­vén. Ezt teszi korábbi verseiben csak­úgy, mint a későiekben. Istene – pon­tosabban annak hiánya – „emberarcú”, és annyiban hatalmas, hogy a kozmosszal, az űrrel, a semmivel, mindenhatóan szemben áll. De ehhez előbb ki kell találni őt, meg kell személyesíteni az elképzelt apa vonásaival. A „Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a sem­mi sodra” képben a közönyös végtelenség, az űr személytelenségéből szeretné kiragadni, jelenvalóvá tenni. Ez az ár és ez a semmi sodra pontosan az ellen­kezője annak, ahogy Weöres alkot kép­zetet Istenről: „te mennyek ábrás köny­ve/a teljes fényű ősi létben / érintésre becsukódtál / de szemem tovább fut a fedélen / ahogy e csillag vándorol / sok év előtti sugarában / pillantás parttalan űrében”. (Grádicsok éneke I.) Míg József Attilánál az árral és a semmi sodrával szemben áll Isten képzete, addig Weö­res istene egy kimeríthetetlenül gazdag és tartalmas, de csukott könyv, mely sejteni engedi a személytelen Személyt, de az értelem számára nem nyílik meg, mert akkor elvesztené végtelen tartal­masságát. Ez a parttalan tartalmasság valójában tartalmatlan; ez maga az űr, a semmi, melyet Weöres a Mindenség valódi „tartalmaként” fog fel. Weöres­nél – József Attila szavával – maga a „semmi sodra” az Isten, és a költő eb­ben kíván megsemmisülni, feloldódni, s így azonosulni vele; az ő képei nem úgy jelenítik meg Istent, mint ki „fel­bukkan az árból”, hanem mint aki ma­ga az ár, a tajtékzó, óceánként zúgó végtelenség, a kozmosz.

Nézzük meg, hogy József Attila Bukj föl az árból című versében hogyan tér vissza az első versszak ár-sodrás mo­tívuma az ötödik versszakban: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként for­gók, ha fekszem, s egyedül. Már min­dent merek, / de nincs értelme semmi­nek sem.” Őt fenyegeti és küzdésre sar­kallja az az áramlás és partostromló hullámverés, amely Weörest így emeli föl és nyugtatja meg: „zárt perceden kívül / csillagod elragad / a kerten tajtékozva átfolyik a végtelen / de a szo­bában összegyűlt a tér / sarkokban el­merül […] / a szigetet paskolja éj / tárgyak hullámverését / süket héjuk­ban hallani”. Ha József Attila örökö­sen dacoló, elégedetlen, lázadó és tra­gikus költő, akkor Weöres a belső bé­kességet megtaláló, Istenben feloldódó lírikus, noha tételes vallásosságnak az ő verseiben sincs nyoma. Ő személyte­lenségre törekszik, s nyelve, stílusa, a dolgok, gondolatok és rajta kívül álló személyek számtalan féle közvetítése révén lesz költői értelemben személyes. József Attila is rengeteg közvetítő ele­met használ, de mindig a személyesség­nek alárendelve. Ő tragikus hőse ver­seinek, mert mindent egy lapra, a sze­mélyességre tesz föl, és minden hely­zetben küzd, amíg csak el nem fogy az ereje. Ő az a művész, aki feláldozza magát a műért, aki a pokolra száll érte, aki belehal.

¹ Módosítva Nemes Nagy Ágnesnél bukkan fel ez a motívum: „Kit megbüntettek bűntelen, / elhagyja azt az értelem, / mint egy vakablakot. / De érdemelt-e több napot? / Büntelen, aki élt? / Az ásványok ártatlanok, / s ártatlan a heréit. / S kin égett egy égboltnyi láng, / az lesz a legvakabb szilánk, / s még azt se tudja: miért? ” (Bűn). [vissza]

² Nem bizonyítható, de föltételezhető, hogy a zsarnokölés egy neme foglalkoztatja; Petőfi Szilveszterétől annyiban tér el, hogy nem csupán a hatalom szimbólumával, hanem egy egész társadalmi osztállyal, a hatalom birtokosaival szeretne leszámolni, noha a megbocsátás lehetősége is fölmerül kései költészetében (pl. Szállj költemény…). [vissza]

KÉPZŐMŰVÉSZET

GÁBOR MIKLÓS

Öninterjú

Avagy az író G. M. a színész G. M. lakásán elbeszélgetett a festő G. M.-mel

– Színész vagy. Azt már tudtuk, hogy írsz, most meg képeidből kiállítást rendeztél, ki­derült, hogy festesz is!

– Nem festek, csak rajzolok, néha színesen. Inkább azt mondanám: firká­lok. Ezeknek a firkálásoknak a papíron nyoma marad. Ezekből rendeztek kiál­lítást irántam jóakaratú emberek. Egyéb­ként több mint két évtizede még csak nem is firkálok.

– Egyszóval, ez a firkálás, ahogy neve­zed, afféle szabadidő-foglalkozás, mint más­nak a kertészkedés például?

– Nem szabadidőmben rajzoltam, mint ahogy nem is akkor írok, ellen­kezőleg: amikor legjobban el vagyok foglalva. Ahogy kilépek a színpadról, már írni kezdek, és a próbaszünetek­ben már firkálok. Ha ilyenkor nem ezt tenném, nem tudnám elviselni saját sú­lyomat. Túlságosan is lusta vagyok, a nehézkedés rabja: nehezen tudok meg­indulni, és nehezen tudok leállni. Én vagy önfeledten hülyülök, elmerülve a tévébe vagy a Balatonba, vagy pedig dolgozom. Hogy őszinte legyek: játsza­ni, írni, firkálni: egyik se fontosabb a másiknál: Egyik a másiknak a kompen­zációja. De talán mindhárom önmagá­ban is kompenzáció: három mesterség­gel kompenzálom azt, amit végül egyik­ben se végzek el. Ez megkönnyíti éle­temet, de talán nem használ az ered­ményeknek.

– És húsz éve miért hagytad abba a „firkálást”?

– Kezdtem rájönni, hogy mi az: egy kép, mi az: egy ceruzavonás egy tiszta PAPÍRON. Nem tudtam többé felelőt­lenül firkálgatni. Úgy látszik, van egy pillanat, amikor döntenünk kell: haj­landóak vagyunk-e feláldozni magun­kat, vagy sem. Hát a firkálásnak nem áldoztam fel az életem. Akkor pedig érdemes-e, szabad-e csinálni? Adler Zsiga valamikor, még nagyon fiatal korom­ban azt mondta, hogy lehetne belőlem boxoló is, kár másra pazarolni az éle­tem. Azóta is büszke vagyok erre. De tudom, hogy Zsiga ezúttal tévedett: be­lőlem nem lehetett boxoló. Ha lehetett volna, az lettem, volna. Zsigának is csak megjátszottam, hogy boxolok.

– Véglegesen szakítottál a rajzolással?

– A mai napig őrzök néhány ív finom papírt, néhány finom festőszerszámot, ma már ilyeneket talán csak külföldön, vagy nagyon drágán szerezhetnék be. Időnként odaülök közibük, kézbeve­szem, megsimogatom egyiket-másikat. Ilyenkor egy-egy percre még azt hi­szem, hogy részem lehet a gyönyörű­ségben, amit ezek a szívemnek drága tárgyak ígérnek, ezek a vidámító papí­rok, szénrudak, festékek: hátha egyszer még újra és igazán nekifogok? Sóvárgó érzés ez. Az anyag szerelme.

– És a témáid? Van itt portré, táj, meg állatrajzok is…

– Leghatásosabbak a portrék. Leg­több a színházi öltözőkben született. Nyilván színészi adottság, hogy könnyen elcsípem a karaktert, ha abból kéne megélnem, jó vásári portrérajzoló válhatna belőlem. Ha. portrét rajzolok, mintha maszkot húznék magamra, saját arcizmaimban mintegy felöltöm a modell arcvonásait és grimaszát. Hisz az arc mindig grimasz is. Az alakok súlypontját, mozgásuk tágasságát vagy éppen zártságát is saját súlyomban, iz­maimban érzem.

Elsősorban mégis a tájak inspirálnak rajzolásra. Valamikor láttam a Holt lel­keket, Sztanyiszlavszkij fantasztikus ren­dezésében. Gogol regényében az embe­ri figurák a végtelen orosz síkságok, erdők, a nagy haza táglélegzetű világá­ban tűnnek elő, mint a hatalmas és varázslatos természet szülöttei, ször­nyei. A színpadon azonban nincsen táj, csak ember, ember hátán: nevetséges és szánandó istenteremtvényei, jelentés nélküli háttér előtt, bűnök, rögeszmék; torzulások, pokoli világ ez: csak ember, semmi más! A színészet hisztérikus; őr­jöngő foglalkozás. Itt nincs helye a tó­partok, a fasorok, a magányos fák álom­szerű csendjének, a lebegő elmélyülés­nek. Ehhez rajzolni kell.

Egyébként a délelőtti próbaszínpad, a félhomály és a magányos villanykör­ték, a csupasz deszkán tétován mozgó néhány emberi alak: ez is egy táj.

– Rátkai, Makiári, Major, Bajor Gizi… A mai fiatal színészek nem ösztönöznek raj­zolásra?

– Nem. Csuda tudja, miért. A fiatal arcok olyan simák! Még nem fejtettem meg azokat a régi arcokat sem, , bár azóta legtöbbjük eltűnt már. Aztán meg azokkal a régi arcokkal valamilyen kon­fliktusban voltam. Azokkal muszáj volt foglalkozni, mert gyűlöltem őket, meg rajongtam értük, mert példaképek vol­tak, mert el kellett söpörni őket az útból. Mert egy még ismeretlen világ titokzatos alakjai voltak. Mert színészek voltak. Ők voltak a színészek, én meg csak befu­rakodott, véletlenül idetévedt…

– Mit adott a festészet a színjátszásod­hoz?

– Eleinte szellemesen, tetszetősen, lendületből rajzoltam. Aztán kezdtem úgy rajzolni, ahogy az iskolásfiú írni tanul, botorkálva, nyomot követve, mindig csak a következő pontig húzva a ceruzát… Ez két mozgásfajta. Nem tudom, hogy a színpadon, vagy rajzolás közben tanultam megkülönböztetni a kettőt. Ez fontos.

– Rajzaid vagy firkálmányaid valóban nem befejezett képek. De ma MÁR EGY KÉP „kidolgozása” nem követelmény. Ki tudja, mikor van befejezve egy kép? Amikor már nincs miért folytatni.

– Nézd, én azt mondom, hogy nem festek, csak rajzolok. De azt se mond­hatom magamra, hogy grafikus vagyok, hogy ezek a képek grafikák. Én úgy rajzolok, mintha egy jó festő volnék. Csak éppen nem vagyok jó festő. Le­het, hogy megjátszom a jó festőt, és ennek a mellékterméke, hogy közben rajzok is létrejönnek.

Rajztanáraim általában szerettek. Egyi­kük azonban ki nem állhatott. Márton Lajosnak hívták, a Zászlónk című cser­készlap illusztrátora volt, nagyon sze­rettem a rajzait. Ő viszont érezhetően utált engem. Rajzórákon én rend­szerint „zseniális” skicceket készítettem szorgalmasan rajzolgató osztálytársaim­ról, és ezekkel mindig megfőztem ta­náraimat. Ő viszont ingerülten és szem­mel látható lenézéssel félredobta reme­keimet, és megkövetelte, hogy mint a többiek, én is precízen rajzoljam le az elénk állított görög istenfejek gipszvál­tozatait, vagy éppen a különbözően el­helyezett mértani testeket. Tisztán és félreérthetetlenül éreztem megvetését és utálatát. Ez önmagában is megrázó élmény. De közben igazat adtam neki a lelkem mélyén. Átlátott ügyeskedése­men és szélhámosságomon. Nem emlék­szem rá, hogy egyszer is lerajzoltam volna egy gipszfejet, hogy kidolgoztam, valóban befejeztem volna egy ilyen raj­zot. Gyanakszom, hogy nem is tudtam volna befejezni és kidolgozni. Ezért él bennem konfliktusom Márton Lajos ta­nár úrral ma is úgy, mint önismeretem kialakulásának jelentős állomása.

– Másrészt hadd kérdezzem meg: biztos, hogy Márton tanár úrnak igaza volt ?

– Gyorsan készült vázlataimat sose dol­goztam ki, nem fejeztem be, nem is fejlesztettem tovább valamilyen irány­ba. Csak újra meg újra megismételtem „ugyanazt” a vázlatot. Ha más lett, egy­szerűen azért, mert tíz perccel később készült, tíz perc alatt megváltoztam én is, a kezem mozgása is. Csaknem min­den rajzom egy szériának egy-egy da­rabja. Egyik rajzomra se mondhatom, hogy „ez az igazi”. Egyik se ér semmit a többi nélkül, mindig csak egy egész sorozatra mondhatom, hogy ez pl. Rátkai Márton egyik Moliére-szerepében. Ezek a vázlatok nem egy készülő mű előkészületei, ezek együtt nevezhetők csak valaminek. De ez se biztos.

Nomármost: akik ismernek, tudják, hogy én jobban próbálok, mint ját­szom. De próbáim se felkészülések egy későbbi, kész előadásra, azok is már kész játékok, azon a napon, ahogy azon a napon tudok. Senki se láthatta, hogy játszom el Shylockot, csak aki látta pró­báim és előadásaim legalább egy soro­zatát. Holott én mindig ugyanazt a „fel­fogást” játszom. Illetve: van egyáltalán „felfogásom”?

Ezért a premier nekem mindig kivé­teles kín. Nem azért, mert izgulok. (Leg­feljebb attól, hogy belesülök a szerepbe.) Hanem azért, mert úgy érzem, hogy ha­zugság, amit csinálok. Rosszul játszom. Nem is játszom „igazán”. A színház kény­szerít, hogy „kész” dolgokat csináljak, másként nem kapnám meg a gázsimat. Pedig azt érzem, hogy akkor végzem a dolgom igazán, amikor úgy érzem, hogy ráérek, hogy még rengeteg az idő, hogy mindegy, bármit ki lehet pró­bálni, meg különben is, az egész sem­miféle felelősséggel és kötelezettséggel nem jár. Ilyenkor tudom, amit tudok: a véletlen találatot. Szörnyű, hogy a színházban mindig elérkezik a perc, és attól kezdve semmire se jut idő, attól kezdve mindent rendbe kell hozni, szinte azt mondhatnám, hogy addig szabadon játszottunk egy gyerekszobá­ban, de most mindjárt jönnek a szülők, a játékokat el kell rakni, és komoly kép­pel úgy kell tennünk, mintha más dol­gunk is lenne, mint játszani… A pre­mieren ki kell lépnünk a folyamatos ismétlődések mámorából. Dehát nem azért játszunk, festünk, hogy felelőt­lenek legyünk? A felelőtlenség az állan­dó túlhaladás. Az ismétlés: a kiürülés, a fontosságok elszivárgása. Az egész: a szabadság élménye, a könnyűségé.

A fura érzés tehát: amikor arra kény­szerítenek, hogy befejezzem a gipszfej másolását, precízen besatírozva minden satírozandót, amikor muszáj egy min­den ízében pontos alakítással elkészülni a premierre, és garantálni, hogy a nagyjelenet megfelelően nagy lesz, ép­pen ilyenkor, amikor komolynak kell végülis lennem, akkor kényszerítenek arra, hogy eláruljam önmagam – ép­pen ilyenkor kényszerítenek felelőtlenségre! Hazugságra! Ez a kidolgozás a tetsze­tősség felé visz, a színpadias lekerekítésekhez, a szorgalom és a fegyelem a rend látszata felé. Ilyenkor el kell dön­tenem, amit nem tudok eldönteni. Minden semmitmondóbb, felületesebb, mint az ismétlődések mindig nyitott so­ra, a gyors telitalálatok, a nemtörődöm vázlatok hamisítatlansága.

– Hátha éppen a lelkiismeretes művészek a szélhámosok, akik befejezik, amit nem tud­nak befejezni?

– Az ismétlődések során persze el­vész a modell. Mert nem az eredeti arcra válaszolunk, hanem az előző ce­ruzavonásra. Nem a valóság újabb és újabb részletein át jutunk el valamiféle összefoglalásig vagy „lényegig”, hanem a mind üresebb és üresebb ceruzavo­nások és gesztusok visznek el valahova, ahova nem is készültünk eljutni.

MÚLTUNK

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Hitler ifjai – Horthy leventéi

Szeretettel köszöntjük a szerzőt hetvenötödik születésnapján

Levente és Hitlerjugend

A Horthy-korszakban az iskolákon kí­vül egyedül a levente mozgalom foglal­kozott az egész magyar ifjúság nevelé­sével. Ha ugyan „nevelésnek” lehet ne­vezni a legostobább katona drillt, a durvaságnak, az elnyomásnak azt a lég­körét, amellyel a kispolgárság alja ré­tegéből kikerült leventeoktatók vették körül a rájuk bízott, jobb sorsra méltó munkás- és parasztfiatalokat. Akiket uraik mentalitásának és szentenciáinak megfelelően maguk is megvetettek, megtörni és megfélemlíteni igyekeztek.

A húszas-harmincas évek leventefog­lalkozása még csak hetenként néhány gyötrelmes órát jelentett a fiataloknak, azon túl nem sok közük volt hozzá. Elviselték, sőt elég sokszor kijátszották, magyarán „lógtak”. Ez utóbbi, az iga­zolatlan hiányzás, a harmincas évek vé­ge felé mind lehetetlenebb lett. A fog­lalkozások is alaposabbakká, katonásabbakká váltak. A keménység, sőt sokszor a durvaság megmaradt, de a levente­mozgalom egyre inkább mindenkire ki­terjesztette hatását. Az eddigi oktató gárda kibővült nem kevésbé erőszakos, de képzettebb, határozottabb, az eddi­gieknél valamivel intelligensebb veze­tőkkel. Ezek között már olyanok is akadnak, akik valóban „nevelni” akar­tak, nevelni az „új Európa” szellemé­ben, s egyeseknek csakugyan sikerült megnyerni az ifjúság egy részét.

Igen, a „levente” igyekezett „nyújta­ni” valamit. Törődtek az ifjúság egész­ségével, testnevelési alkalmakat terem­tettek. Sokakat táborozni vittek, s akik az ekkori németes szellemben „katoná­sak” voltak, azokat felkarolták, megcsil­logtatták előttük az osztályukból való kiemelkedés lehetőségeit, a katonai pá­lyát. Voltak, akik motorozhattak, repü­lők lehettek, rádiózhattak, vízisporto­kat űzhettek. Megannyi szenzációs új lehetőség a proletár fiatalok számára, akikkel eddig alig törődött valaki. Cse­rébe „csak” azt az egyet kérték tőlük, hogy tájára se menjenek a munkásmoz­galom szervezeteinek. Ez szigorúan ti­los volt. Igyekeztek „adni” az ifjúság­nak, s ellenszolgáltatásként testét-lelkét követelték. Totális nevelés volt ez – nem is titkolták a magyar ifjúság Gömbös által elkezdett intézményes fasizálásának tervszerű, alapos gyakorlata.

Már a húszas években hatalmas szer­vező munkát követelt az, hogy az elemi iskolából kikerült fiatalságot bevonják a levente kényszerszervezetébe. A lehe­tőséget egy ún. „testnevelési törvény” biztosította (1921. évi Lili. te.), mely­nek értelmében minden 12-21 éves fiú leventeköteles volt. A középiskolások s az egyetemi és főiskolai hallgatók isko­lai keretben sportoltak, a „levente” te­hát eleinte csak a proletár ifjúságot súj­totta. A harmincas évek közepétől egy­re inkább súlyt helyeztek a középisko­lások katonai előképzésére is, de mind­végig iskolai környezetben. Az osztály­tagozódásra, a megkülönböztetésre tehát gondosan vigyáztak. Hiszen a ma­gasabb iskolák diákjaiból urak (és a ka­tonaságnál tisztek) lettek, másképp il­lett bánni velük. A munkások és pa­rasztok gyermekeinek ott volt a „leven­te”, hogy megtörtje, önalávetésre, fel­tétlen engedelmességre szoktassa őket. Ami a „testnevelést” illeti, a húszas években ebből keveset láttak. A „test­nevelés” csak a törvényben szerepelt; mivel a békeszerződés tiltotta a kato­nai előképzést, így kellett azt kijátszani. De még katonai előképzésnek is szánal­mas volt ez a fapuskákkal való gyakor­latozás. Nem volt más, mint az ostoba k.u.k. hagyományt tovább folytató rend­gyakorlatok, futtatás, kúszás (ezek is in­kább csak fegyelmezési célzattal) és sza­badgyakorlatok. A lényeg a „fegyelme­zés” volt. Aki pedig hiányzott, azt a rendőr vagy csendőr állította elő.

Nos, ez az előállítási rendszer az évek során mind szigorúbbá vált. Ezzel együtt a leventefoglalkozások is komo­lyabbak lettek, egyre nagyobb anyagot öleltek fel, s mindinkább világnézeti nevelési céljaik is voltak. A hitlerizmus Németországban minden ifjúsági szer­vezetet eltörölt s csak a Hitler­jugendet hagyta meg. Hitler ifjai ugyan prakti­kus cserkészruhában jártak, de német alapossággal készítették elő őket egy imperialista háborúra. Lelkileg is belé­jük oltották a faji felsőbbrendűség ér­zését, elhitették velük azt, hogy a német­ség „százmilliós, legyőzhetetlen nép”, hogy páratlan katonai erényei vannak, s hogy a német vérért, földért és a Vezérért mindent, az életet is fel kell áldozniok. „A német nemzeti szocializ­mus – mint azt hirdetői elméletben megállapítják – a faji tekintetben egy­séges német népnek a societas, azaz közösség értelmében osztálykülönbsé­gek nélkül való szociális mozgalma.” (Wessely:A korszerű nevelés alapelvei.)

Tudósai, nevelői azt hirdették, hogy új embertípust kell nevelni, új embere­ket kell formálni, kik nemcsak a biroda­lomnak, hanem az új jövőnek lesznek hordozói. A német pedagógiának Hehlmann szerint három nagy feladata van: tanítani, nevelni és politikaivá lenni. (,,Politisch machen…”) Ez utóbbi alatt nem általárlos politikai tájékozást, ha­nem kifejezetten német nemzetiszocia­lista pártpolitikai nevelést ért. Krieck, az új német pedagógia másik élhar­cosa szerint a nevelés feladata „a föld­ben és a vérségben gyökerező összefüg­gésekből és életvalóságokból kiindulva, az ezzel szervesen összefüggő művelő­désbeli javakkal felemelkedni a népi politika közös világához.” (!) Ennek az útnak programja is ki van építve: „A különböző ifjúsági egyesületeknek a Hitlerjugend egységében való összefo­gása által immár az összes családon kí­vüli nevelési irányokat új alapra helyez­tük: előttünk fejlődik a német államif­júság, tehát a nyilvános ifjúsági nevelés olyan egységes rendszere, amely egysé­ges politikai világnézet szolgálatában áll” (Krieck).

Mivel a nemzetiszocialista állam az élet középpontjába a népet és a fajtát (Rasse) helyezi, ennek érdekében termé­szetesen első helyen a testi nevelést tűzi ki célul. Ez annak a felfogásnak a követ­kezménye, hogy az első feladat a nem­zet fenntartása, a német faj értékeinek a kifejlesztése, a nemzet védelme és fö­lényének biztosítása. A nevelésnek ezt a keretét a Hitlerjugend adja meg. Ez kollektív nevelésre törekszik, mégpedig a nevelés nemzetvédelmi és testnevelé­si, továbbá politikai tényezőinek túlsú­lyával. A hét napjai közül egy kizárólag a Hitlerjugend-munkának van szentel­ve. (Wessely: I. m. alapján.)

A hitlerizmus hazai szimpatizánsai, bérencei és majmolói ezt a rendszert akarták meghonosítani Magyarországon is. Mindenben a német fasizmus intéz­ményeit tették meg normává, s ahogy a zsidótörvényekben, úgy a nevelési rendszerben is a német „példa” szolgai követése volt a céljuk. A középosztály s különösen a tisztikar egyébként is né­metimádó volt, sokakat eleve erre predesztinált sváb származásuk. A német­bérenc politikusok irányító befolyása felülről, a rosszul fizetett pedagógusok egy részének fogyatékos hivatástudata és érvényesülési vágya alulról: egyaránt elősegítette a magyar ifjúság fasizálásának és militarizálásának ügyét. Az országnak a németek melletti fasiszta háborúra való előkészítése, mely Göm­bössel indult, az 1939-es honvédelmi törvényben nyerte jogi megfogalmazá­sát. Ezen keresztül lett a horthysta ural­kodó osztály vékony katonai vezető klikkje valóban élet és halál ura. Ok alkották meg a leventeszervezet reform­ját, mely a „leventét” a Hitlerjugend magyarországi megfelelőjeként az egész ifjúság totális katonai kényszerszerve­zetévé tette. A zengzetes magyar levente szónak ebben a mozgalomban semmi köze nem volt a magyarsághoz. A Hit­lerjugend rokonintézményei egyébként a többi német befolyás alatt álló ország­ban is ugyanígy létrejöttek, sőt, a hazai németségnek saját ifjúsági szervezetet létesítettek a Volksbund keretében.

„Ősi” és új „honvédeszmény”

Hogy ezek a túlteljesítők mivel érveltek, s mi volt az ifjúság fasizálásának és militarizálásának eszmei alapja, arra egy jellegzetes figurának, Kolozsváry Bélának elmefuttatását mutatom be. Ez az írás még nem a levente „hivatalos” ideológiája. Jóval megelőzte a levente­mozgalom „reformját”. Szerzőjének ek­kor még nincs is köze a leventeszerve­zethez. Ő, s nem egy társa ilyen meg­nyilatkozásokkal „szerzett érdemeket” a nagy jövedelmet és hatalmat jelentő ve­zető beosztásokra. Mikor tanulmányát készítette, Kolozsváry még a cserkészet országos vezető tisztje volt. De egész működése arra irányult, hogy ezt a vi­szonylag jó pedagógiai és világnézeti hagyományokkal élő, népszerű szerve­zetet az új „koreszmék” szolgálatába ál­lítsa. Ezért szervezte meg néhány ba­rátjával – s néhányszáz félrevezetett ifjúval – a Honvédcserkész Őrsvezetők Körét, amely az egész cserkészmozgal­mat – a liberális angol példa és a ke­resztény elvek helyett – a Hitlerjugend mintájára akarta átszervezni. Annál gya­lázatosabb ez a tevékenység, mert Ko­lozsváry Béla Karácsony Sándor és a re­formátus cserkészet köreiből indult el. Viszont becsületére válik mind a kato­likus, mind a protestáns cserkészirány­zatoknak, de a fiúk tízezreinek is, hogy a német és nyilas hatás, a Horthy-fasizmus minden befolyása, sőt agresszivitása ellenére sem voltak hajlandók kedves cserkészetüket megváltoztatni. Kolozs­váry és a HÓK (így rövidítették magu­kat) hiába terjesztette eszméit a vezetői táborokban – a cserkészek ragaszkodtak a bevált játékos, érzelmes polgári kere­tekhez.

Azonban éppen az „eszméikkel” szem­beni ellenállás késztette Kolozsváryékat, hogy merész fordulattal otthagyják a csekély lehetőségeket jelentő cserké­szetet, s tanaikat a katonai körökkel elfogadtatva, a leventemozgalom meg­szállása és átszervezése révén, az egész magyar ifjúságra kényszerítsék rá. Ez­zel biztosították egyéni karrierjüket, s mellékesen a cserkészet is az ölükbe hullott. Mert amit a cserkészetből ki­vált Solymosi Ulászló, Kolozsvári Béla és társaik a leventében keresztülvittek, azt könnyen érvényesítették az összes többi ifjúsági szervezetekben is, ahol bőven találtak cinkosokat. A levente­mozgalom kötelező volta és hivatalos katonai irányítottsága révén, puszta lé­tezésével fasizálta és militarizálta az ön­kéntes jelentkezésre épült kisebb ifjú­sági szervezeteket: az egyetemi egye­sületeket éppúgy, mint a katolikus le­gényegyleteket (KALOT), a cserkészetet, KiÉ-t stb. így lett Kolozsváry és társai ideológiája, melyet a cserkészetben nem tudtak elfogadtatni, az egész ma­gyar ifjúság nevelésének alapelve a negyvenes években. Ezért nem érdek­telen bemutatni, hogy milyen formá­ban jelentkezett ez az „eszme” már

1940-ben, a németellenes, anglofil-klerikális Teleki miniszterelnöksége alatt, az ő kedvelt cserkészmozgalmán belül, amikor még Magyarország nem volt háborúban. Hogy azután más katonai „ideológusok” (Zrínyi-csoport stb.) „ta­naival” megfejelve, a német háborús cé­lok szolgálatába állítsa a magyar ifjúsá­got, először a leventemozgalomban, majd a honvédségben. Ez az ideológia vitte a magyar fiúk százezreit a Szov­jetunió elleni rablóháborúba, a Don-melletti pusztulásba és a szégyenletes 1944-be.

„A nemzetnevelés magyar életterv, amelyet a nemzet egészére kiterjedő neveléssel kell megvalósítani. Ennek az élettervnek a megvalósítását a halálos veszedelemmel terhes idő sürgeti.” Ma­gyarországot csak a példaképül állított német rendszer részéről fenyegette ve­szedelem – erről azonban szó sem esik. Annál több a célzás a Szovjetunióra, mely éppen azokban a napokban adta vissza a szabadságharc zászlait, mikor Kolozsváry és a hozzá hasonló kis és nagy uszítok az ellene folytatandó esz­telen háborút készítették elő. A magyar kormányzat (reálpolitikai meggondolá­sokból) kénytelen volt a Szovjetunióval békés modus vivendit találni, felvenni a diplomáciai kapcsolatot, mérsékelni a húsz éven át folytatott nyílt szovjet­ellenes uszítást. De a hamiskártyás né­met politika hazai cinkosai már ekkor tudták, hogy Hitler és magyar csatlósai igazi ellenfele előbb-utóbb mégis a Szovjetunió lesz. Ezért beszéltek „halá­los veszedelemről”, és ezért sürgették a nemzetnevelés „élettervét”.

„A fenyegető világhelyzettől eltekint­ve is, az igazi életösztön és a valódi ter­mészet feltörése ez, mert a katonai rá­termettség és életeszmény nemcsak hogy nem idegen a magyar lélektől, hanem egyenesen azt kell mondanunk, hogy ez az a sajátos, öröklött életmód és lét­mód, melyben a magyar természet és szellem a maga teljességében megvaló­sítható, kiélhető. Szükségszerűen kell tehát nemzetnevelésünknek katonai nevelésnek lenni.”

Mintha a magyar nép az elmúlt év­századok során szívesen háborúzott vol­na, mintha őseink született kalandorok lettek volna, mintha a békés munkánál többre becsülték volna a bizonytalansá­got, s ráadásul (itt jelenik meg a fasiszta fajmítosz) mindezt még késő utódaikra is átörökítették volna.

„Ma abban a helyzetben vagyunk, hogy az 1939. évi II. t.c., az ún. hon­védelmi törvény előírja és szabályozza a katonai nemzet egyetemes magatar­tását és nevelésének módját. Ez a tör­vény jellegénél és lényegénél fogva nemzetnevelői alkotás. A törvény sze­mélyes szolgálatokra vonatkozó részei: leventekötelezettség; hadkötelezettség; lövészkötelezettség, honvédelmi mun­kaszolgáltatás, légvédelmi szolgálat; munkatáborok.”

Valóban, Kolozsvári jól értékeli a horthysta katonai klikknek a titkos tár­saságok és Gömbös szellemében létre­hozott „nemzetnevelői alkotását”, a né­met mintára született „honvédelmi tör­vényt” – ez állította az egész nemzetet s különösen annak ifjúságát a soviniz­mus és militarizmus szolgálatába. A Hitlerék diktálta törvény szellemét a sváb és dzsentri tisztikar, a törtető pe­dagógusok és a fasiszta ifjúsági vezérek iparkodtak mihamarább az ifjúsági mozgalmakban is realizálni. Ezt szor­galmazza Kolozsváry s hozzá hasonlóan számos más élcsahos. És mert a Horthy-had seregtől irtózó fiatalság egészét nem sikerül megnyerniük az „eszmének” – erőszakkal kényszerítik be a leventébe, a honvédségbe, hogy később fronton és munkaszolgálatban százezrek életét áldozzák fel.

„Ránknézve ma a legnagyobb vonz­erejű német és olasz életminta értéke nem leutánozhatóságában rejlik. […] Tiszteljük ezeket a nemzeteket, mert hatalmas életük látása ébreszt nemzeti bűnünk és végzetünk tudatára…”

Figyeljük a gondolatmenetet? így fo­kozzák a nemzeti kisebbrendűségi ér­zést: a hatalmas német és olasz életmin­ta vonzerejének hangoztatásával, hogy azután a sovinizmus ébresztgetésével aktivizálják ifjúságunkat – a német ér­dekek mindhalálig való szolgálatára. Ez a gyengécske Kolozsváry-beszéd csak mutató. Százával olvashattunk, hallhat­tunk ilyesmit akkoriban. A most idézett tipikus eszmefuttatás is sokezer fogé­kony lelkű fiatal cserkészvezető előtt hangzott el. Nyomtatásban is megkap­ták és szétvitték az ország minden tá­jára, hogy egy-két évvel később ugyan­ez az ideológia már mint hivatalos, kö­telező levente- és honvédeszmény im­már százezreket fertőzzön és használ­jon fel eszközéül.

Kisebbrendűség és nemzeti kérkedés – import fasizmus és zavaros turánizmus együtt: „Nemzetünk eredeti kato­nai szervezete, mely legtovább a székelység körében maradt meg, ha törté­netileg és jogilag átváltozott és meg is szűnt, a magyar hagyományban, mű­veltségben, jellemben és lelkiségben ki­törölhetetlenül él. A hun, avat, kazár, magyar, mongol, török lovas népek ősi, keleti életformája az állandó mozgósítottság, hadrakeltség volt. Életüket a harc, a folytonos készültség töltötte ki. Egész szervezetük ehhez a katonai lét­formához alakult.”

„Az értékes örökség nem a formában van, hanem abban a szellemben és lelkületben, mely egykor betöltötte őket és a magyar természet mélyén ma is kiirthatatlanul él. Aki ezt az örökséget méltányolni akarja, annak nem a pol­gári élet viszonyai között kell a magyart szemlélnie, hanem hadiállapotban.” Mintha őseink harciassága érdem lett volna, mintha ezer év előtti barbár támadásaink a magasabb fejlettségi fo­kon álló hűbéri Európa ellen dicsőség lett volna! Kétségtelen, hogy őseink­nek volt sajátos keleti műveltségük. De ezt harcias életformájuk ellenére fej­lesztették ki, és erről a műveltségről, sajnos, mindmáig igen keveset tudunk. Az elmúlt ezer év is gazdag volt ered­ményekben, nem szükséges népünk legbarbárabb korszakában (és csak ab­ban) keresni a példákat, hiszen a ma­gyarság csak azért maradhatott meg Európában, s azért nem jutott a hunok és avarok sorsára, mert István király megfékezte és erőszakkal kényszerí­tette az akkor leghaladóbb európai életformára. A hajdani ideológusok persze ezt is rendjük erősítésére hasz­nálták fel érvül, mikor Istvánra hivat­kozva a feudális maradványok konzer­válására törekedtek, és a németek ki­szolgálására buzdítottak. „Hiszen Ist­ván is a németek mellé állította a ma­gyarságot, meg aztán – a német fasiz­mus a legkorszerűbb eszme, azt kell követni, annál is inkább mert az ezer­éves ország csak így szerezhető vissza.” Az ellentétes turánizmus és szentistváni eszme így egyaránt a németbérenc, ir­reális, fasiszta politika toborzójává lett. Hol így, hol úgy érveltek őseink példá­jával, ebből az érvelésből azonban min­dig kimaradt az igazi történettudo­mány, és hiányzott az igazi reálpoliti­ka. De figyeljük tovább Kolozsváry, a honvéd-cserkész-levente vezér típusér­velését:

„Nincs a magyarnál engedelmesebb, fegyelmezettebb, összefogóbb, önfelál­dozóbb, keményebb nemzet, mint ami­kor katonai szolgálatban, harcban van… Ez a lelkület a történelem hosszú szá­zadain át vált a magyar ember vérévé… A hadi szervezet és annak kemény rendje önmagában volt az életforma, amiben természete, szelleme otthon volt, teljességében kibontakozott…

Nyilvánvaló tehát, hogy a magyar nemzetnevelésnek honvédnevelésnek kell lenni, a polgári életforma helyébe pedig a honvéd életformát kell beál­lítani, s minél jobban meg tudja köze­líteni a politikai, szociális, gazdasági, kulturális problémák megoldásában a honvéd életformát, illetve annak meg­nyilatkozási módját, annál bizonyosabb, hogy egységes, fegyelmezett, önmagu­kat készséges odaadással felajánló egyé­nekből álló nemzeti társadalmat tud a nemzetnevelésünk létrehozni.”

A polgári életformát természetesen nem balról bírálja. A polgárosodás a félfeudális-proletár országban a tömegek számára emelkedést jelentett volna, s méltán meg is volt rá az igény. O, nem! Ehelyett: vissza a középkorba, „önmaguk készséges odaadására’’ – mert hiszen ez a „hadiállapot” az ősi örökség, az igazi magyar életforma.

„A magyar katonai nemzetközösség az egyéneknek arra a természetes, örök­lött, vérbeli öntudatára és odaadására épül, hogy a katona, az egyén nem önmagáért, hanem a hazáért, szerettei­ért, nemzetéért szolgál és harcol. Eb­ben a nem diktált, nem kényszerített, hanem magától értetődő meggyőződés­ben engedelmes a magyar katonaem­ber… Szolgálat, harc, egyéni értékek természetes és tudatos odaadása a haza nagy céljaiért: ez a magyar élet örök­lött, sajátos tulajdona… A magyar élet­forma a honvéd életforma…”

Miért van szükség erre az érvelés­re? Mert a magyar nép 1940-ben sem akart háborút, esze ágában se volt Horthyékért meg a sok. harcias kis Kolozsváryakért a bőrét vásárra vinni. A kényszert, az előbb-utóbb elkezdődő háborús kalandot tehát mint történel­mi szükségszerűséget igyekeztek elfo­gadtatni, s hozzá még bemagyarázni, hogy a nyűgnek érzett katonasor, az örökös áldozatvállalás: természetes, ősi életformánk.

Minden ősmagyarkodás ellenére ez az ideológia a harmincas évek végén már a német nácizmus hatására alakult ki, s rövidesen az egész hadseregben, az összes jobboldali pártokban és az ifjúsági szervezetek zömében uralko­dóvá lett. A levente mozgalom átszer­vezése is ebben a szellemben történt, és 1942-re lényegében be is fejeződött.

Kik csinálták a „leventét”?

A magyar vezérkar természetesen nem mindenben követte a német példát. Sok mindent átvett a cserkészetből (őrsi rendszer!), sokat a „népi” gondolatból, főként turánista és klerikális megjele­nési formáiból. Azonban a német ifjú­ság vezére mindig Hitler klikkjének egyik legfiatalabb tagja volt. Nálunk? Egy jellegzetes régi katonatisztet, egy agresszív és ostoba öreg svábot, Béldy (Bruckner) Alajos altábornagyot ne­vezték ki az „ifjúság országos vezetőjé­vé”. Vezérkarában elsősorban hivatásos katonák foglaltak helyet. Ők voltak az irányítók, a vezérkari főnökség kipró­bált harcias fasisztái. Élükön cserkészet­ből átvett Sólymos sy (Sztanoilovich) Ulászlóval s a hozzá tartozó karrierista cserkésztisztekkel: Kolozsvári (Medzni) Bélával, Csipkés (Klement) Györggyel és másokkal. Béldy titkára a bajtársi egyesületekben nagy szerepet játszó egykori vívóbajnok Rajczy (Rasztovicz) Imre volt.

(Bocsássa meg az Olvasó, hogy a ma­gyarosított nevek előzményét is feltűn­tetem. Nem azért, mintha bementem volna a fasiszták utcájába: ezzel annak­idején ők éltek, persze nem svábok, szlovákok, örmények (Szalozsjan-Szálasi), hanem izraeliták névmagyarosításá­ra utalva. De a magyarkodással hival­kodó honárulókról annakidején jegyez­tünk meg az idegenségükre utaló haj­dani nevüket, éppen mert a szép ma­gyar nevek az árulók álorcái voltak. Olykor nem is az utolsók – mert pél­dául Kolozsváry Amerikában újból cser­készkedve, még zengzetesebben Koloss-Várynak nevezte el magát.)

Minthogy a népi műveltség javainak megbecsülése, gyűjtése, terjesztése ak­koriban már országos mozgalommá lett, melyben a széles néprétegeknek egy új népi társadalom iránti vágya je­lentkezett: a levente ezt is igyekezett felhasználni. Annál is inkább, mert ez a gondolat, úgy is mint népművészet, néprajz, társadalmi és irodalmi érdek­lődés, nagyon hatott az ifjúság java ré­tegeire. Igyekeztek tehát kifogni a sze­let a vitorlákból. A „népi” divat mögött a népi politika, a szocialista társadalom igénye rejtőzött. Sajnos, zavarosan és tisztázatlanul, mert a tisztánlátást a né­pi gondolat hangadói sem mindig könnyítették meg. Nem egyszer vállal­koztak egyes népi írók és falukutatók, a mozgalom szervezői és korábban ra­dikális csoportok is arra (Győrffy Kol­légium), hogy a leventemozgalommal együttműködjenek. Ily módon meg­próbálták munkájukat legalizálni, sőt állami segítséggel terjeszteni. Csakhogy a fasizmus nem egy­szer őket is eszközül használta fel. Míg az új levente szervezése elsősorban a cserké­szetre támaszkodott, népies ideológiáját s annak terjesztő appa­rátusát jórészt a hiva­tásrendi katolikus le­gényegyletektől vette át. A KALOT ezzel a te­vékenységével akarva, nem akarva erősítette a leventemozgalmat, elősegítette a népi gon­dolat híveinek fasizálódását, viszont sok népi ideával ismerte­tett meg olyan fiatalo­kat, akik számára kü­lönben hozzáférhe­tetlenek voltak, s a nyilas- vagy levente­fasizmusnak voltak ki­szolgáltatva. A föld­reform, a szövetkezés, a népi kultúra magas­rendűségének gondo­latai így néha a leven­tében is kifejezésre juthattak.

De mi volt ez ah­hoz a zűrzavarhoz, sőt romboláshoz képest, amelyet a „leven­te” a föntebb már ismertetett zagyva turánista, álkeresztény, feudális, hitlerista eszmei konglomerátummal a magyar fiatalságnak ártott? A régi leventétől mindenki undorodott. Ez az elnyomó apparátus egyik eszköze volt, amellyel szemben tisztán érvényesülhetett a dol­gozók természetes ellenzékisége, radi­kalizmusa, sőt: forradalmisága. Az új, népies leventemozgalom is kényszer­szervezet volt, de sokakat megzavart. Kit a népkultúra, kit a kereszténység emlegetésével, kit az „örök magyarság” jelszavaival, kit a sportlehetőségekkel és az egészségügyi gondoskodással.

Hányán kerültek frontra, munkatábor­ba? Hány leventét hurcoltak nyugatra, hányán estek el a Donnál, a Kárpátok­ban vagy – az Idegenlégióban?

Az új utak…

Láttuk tehát, hogy honnan vette alap­eszméit, vezetőit és kádereit az újjá­szervezett leventemozgalom. Nézzük ezek után, milyen lett az új leventemoz­galom arculata. Az Országépítés című kormánypárti propagandakiadvány 1942. január 15-i számában Béldy Ala­jos nyilatkozik „A magyar ifjúság új útjai” címmel. Ebből idézzük az alábbi­akat:

„Meg kell jelölni az ifjúságnak mun­kája célját, meg kell mutatni a cél felé vezető utat – és […] az ifjúság megy és dolgozik. […] Tizenhatezer kiképzett ifjúsági vezető áll már a mozgalom ren­delkezésére. […] A kiképzés két irányú volt. Egyrészt magyarságukat tettük tudatosabbá és mélyebbé, másrészt meg­tanulták a gyakorlati vezetést. Ez a ki­képzés 19 napos táborszerű tanfolya­mokon történt. […] A vezetés tényleges és mindenre kiterjedő, sőt, a vezető felelős csoportja tagjaiért is. Ellenőrzi, hogy csoportjának tagjai hogyan végzik munkájukat, hogyan tanulnak. Még otthonában is szemmel tartja, hogy le­vente szellemben él-e?… A jövő magyar katonája nemcsak lelkileg készül fel ar­ra, hogy átvegye és továbbvigye a ma­gyar hősi szellemet. Felkészül erre tes­tileg is.”

Kétségkívül pozitívuma volt leven­temozgalomnak az a fokozott egész­ségügyi ellenőrzés, melynek megszer­vezésére a magyar történelemben elő­ször gondoltak, s ami csak felszabadu­lás utáni iskolaorvosi és társadalom-biztosítási rendszerben vált teljessé. A leventemozgalom egészségügyi törek­véseiről és nyilvántartási rendszeréről Béldy idézett nyilatkozatában a követ­kezőket mondotta: „Gondoskodás tör­tént a levente egészségügyi gondozás­ról is… A leventeintézmény a leventét 12, 15 és 19 éves korában alapos vizs­gálat alá veszi. […] Az állandó orvosi felügyelet és vizsgálatok adatai a min­den fiúról vezetett „Fejlődési Törzslap”-ra kerülnek, amely elkíséri a leventét egészen a katonai szolgálat megkezdé­séig, s közben kiegészül a leventekikép­zés, a minősítés és a 19 éves korban tartott értelmességi vizsgálat adataival. A katonai szolgálat megkezdésekor a leventeintézmény a „Fejlődési Törzslap”-ot a honvédségnek adja át, amely ilyen módon tökéletes képet kap a bevonuló újonc testi és lelki alkatáról, képessé­geiről, és azoknak megfelelő szolgálat­ra osztja majd be. […] Érdekes egy ilyen „fejlődési Törzslap”. Tartalmazza a levente személyi és családi adatain kívül a levente sportegyesületi műkö­dését és e működés eredményeit is… De ezeken kívül foglalkozik a levente értelmességi és jellembeli sajátosságai­val is. Milyen a magatartása, gondol­kodása, jelleme? Csak érzelmi beállí­tottságát, bajtársiasságát, vérmérsékletét stb. több mint hetven kérdés vizsgálja! Nyilvántartja ezenkívül a törzslap a le­vente megfigyelőképességét, nyelvtu­dását, különleges ismereteit, tanulé­konyságát. […] Természetesen az is benne van, hogy a parancsnoka véle­ménye szerint adottságai milyen fegy­vernemhez való beosztásra teszik alkal­massá.”

A „Fejlődési Törzslap”, ez a mániás nyilvántartási rendszer, amivel még a németeket is túlszárnyaltuk, végül is nem töltötte be hivatását, nem tette le­hetővé a fasisztáknak a „nemzeti munka­erő és nemzeti munkaidő” teljes kihaszná­lását. Nem volt rá idejük. Am a szán­dék is ijesztő. Szegény Kosztolányi már nem élt ekkor, de már az ő idejében felismerhetők voltak társadalmunk el­bürokratizálódásának félelmes jelei, az elnyomó apparátus eszközei. Ha valaki, a magyar „levente” elmondhatta Kosz­tolányival:

Beírtak engem mindenféle könyvbe
és minden módon számon tártnak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
én rólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó fogcsikorgatás. 0 megalázás,
hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam
és a fejem, az is csak egy adat.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
mivel beírtak mindenféle könyvbe
és minden módon számon tartanak.

                                (A bús férfi panaszai)

Jobb volna? Sok levente került a „messze sivatagba”, mint légiós, sok a „zsíros föld alá”. A levente törzslapok is elhamvadtak. De, de… a bürokraták még mindig nagyon sok Könyvet men­tettek át a felszabadult ország szocialis­ta rendszerébe. Sok fiatal érezhette to­vábbra is, hogy „számontartják”, de csak „egy adat”…

Ám térjünk vissza még egy percre Béldy altábornagy úr nyilatkozatára. Az újságíró megkérdezte tőle: „Mi az ifjú­ság legfőbb vezetőjének álláspontja az ifjúság egyesületi életben való részvéte­léről?” A válasz: –„Ha az ifjúság a le­venteegyesületi életen kívül még más egyesület munkájában is részt akar venni, annak semmi akadálya nincs, amennyiben az illető egyesület vagy szervezet nem áll ellentétben a levente­intézmény valláserkölcsi alapon nyugvó katonai, hazafias szellemével.”

A Béldy szavait tolmácsoló újságíró joggal ritkította az utolsó félmondatot. Ez a mondat a magyarázata annak, hogy miért működhettek tovább a baj­társi egyesületek, a kalot, a cserké­szet, a KIÉ, a Szív Gárda – egyszóval azok az egyesületek, melyek nem ke­rültek ténylegesen szembe a fasizmus­sal, és miért kellett illegalitásba vonul­niuk a munkásifjúság legjobbjainak, hogy miért kellett meghalnia Ságvárinak, Kulichnak, Pesti Barnabásnak és még annyi másnak, akik közül sokak­nak még nevét sem ismerjük. Ez a fél­mondat az összes osztályharcos alapon álló, vagy akár csak érdekvédelmi mun­kás ifjúsági szervezetek feloszlatását je­lentette! Néhány hónappal Béldy idé­zett nyilatkozata után, a hivatalos lap 1942. május 20-i számában az erre vo­natkozó rendelet is megjelent. A ren­delet értelmében: leventeköteles ifjú politikai pártba, vagy bármely más megjelölésű politikai szervezetbe tag­ként nem léphet be, illetve tagja nem maradhat, politikai pártnak vagy bár­mely más politikai szervezetnek műkö­désében részt nem vehet, gyűlésein vagy összejövetelein nem jelenhet meg, annak jelvényeit nem viselheti, és ilyen pártot anyagilag semmiféle módon nem támogathat.”

Abból persze nem származott komo­lyabb baj, ha egyes ifjak úgy szegték meg ezt a rendeletet, hogy a politikai szervezet, amelyhez szegődtek, törté­netesen a Nyilaskeresztes Párt-Hunga­rista Mozgalom volt. Szálasi hatalomátvételét több tízezer nyilas suhanc tá­mogatta.

MŰHELY

KÖPECZI BÉLA

„Új szenvedély” a filozófiában?

A Magazine Littéraire 1996. januári szá­mában felhívja a figyelmet arra, hogy egy „új szenvedély” jelentkezik a fran­cia filozófiában. Mintegy húsz francia filozófust sorol fel, akik az utóbbi idő­ben megjelent írásaikkal felhívták a fi­gyelmet a filozófia különböző kérdései­re. Párizsban a College International de Philosophie-ban, az Institut Catholique-ban, a Pompidou Központban, vagy az Odéon Színházban, a kávéhá­zakban és a médiumokban, kiadványok­ban és folyóiratokban számtalan meg­nyilvánulás jelentkezik. A fő újdonság, hogy az értelmiség szélesebb köreiben elsősorban az etika kérdéseit tárgyalják, és e tekintetben a legnépszerűbb könyv André Comte-Sponville írása, amely a Petit traité des grandes vertus (A nagy erények kicsiny traktátusa) címet viseli és amely az emberiség történetében megismert erények felsorolásával és idézeteivel tűnik ki.

Dominique Folscheid a morális és népszerű filozófiáról szólva, két okkal magyarázza e jelenséget: az egyik az államszocializmus bukása, a másik a biotechnológia által felvetett új problé­mák. Ez utóbbi állandó téma. Az előző azonban felveti a társadalmi változás kérdését. Az Ethique folyóirat szerkesz­tője ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy „a közönség megértette, hogy a közép- és kelet-európai disszidensek a totalita­rizmust az etika, a nyilvános hamissá­got az igazság nevében támadták, most pedig egy olyan társadalomban élnek, ahol megszűnt minden megkülönböz­tetés, és ahol sokirányú liberalizmus uralkodik; egy olyan társadalomban, ahol még azt sem merik megkérdezni, hogy mi lehet az igazság. Egy olyan társadalomban, amely elfogadja „örök időkre”, hogy az összes erények érvé­nyesek, miután egyetlen erény sem ér semmit. Egy olyan társadalomban, amely mindent tolerál és mindennek az ellenkezőjét, és amelyben az intole­rancia az egyetlen dolog, amely való­ban intoleráns.” Ezt a változást azon­ban a nyugati társadalom is érzékeli, s éppen ezért felmerül a gond: vajon ér­vényesülhet-e a szókratészi igazság, vagy már ezen is túljutottunk, s valami egészen mást kell keresni? Az igazság az, hogy nem Arisztotelész vagy a tudós filozófusok etikai tételeit ismétlik, ha­nem olyan népszerű szerzők munkáit, akik szinte mindent összefoglalnak, amit erről az emberiség elmondott.

A folyóirat külön is foglalkozik a jó és a rossz jelentkezésével, s olyanokat szó­laltat meg, mint az 1968-as diákmoz­galmakban részt vett André Glücksman, Bernard-Henry Lévy, vagy Alain Finkielkraut, akik elismerik a rossz jelent­kezését, s legfeljebb valamiféle huma­nista elképzelést állítanak szembe vele. A cikk írója, Olivier Mongin, az Esprit című folyóirat szerkesztője mindebből ezt a következtetést vonja le: „Nincs elképzelés arról a cselekvésről, ami megfelel a mai demokráciáknak.”

Külön fejezet foglalkozik B. Kriegel tollából a politikai filozófiával, amelyet a morális elkötelezettség vagy a társa­dalmi formák „szubjektív” megérzése jellemez. Elismeri Hanna Arendt fellé­pését és annak hatását a totalitarizmus ellen, szól azokról a filozófusokról is, akik az állam befolyása ellen léptek fel, de ismét azzal a meggondolással zárja, hogy újra kell értelmezni a „liberaliz­mus és a republikanizmus” tételeit. Ma­guk ezek a fejezetek is arról tanúskod­nak, hogy a morál iránti érdeklődés nem vezet olyan eszmei és magatartás­beli formákhoz, amelyek a kapitalizmu­son belül valami újat hoznának.

A folyóirat egyik cikkírója, Christian Delacampagne felhívja a figyelmet ar­ra, hogy a vitákban kevéssé jelentős a felkészült filozófusok részvétele, és erre hívja fel a fiatalokat. A szerző most je­lentette meg a Histoire de la philosophie au XXe siècle (A huszadik századi filo­zófia története) című könyvét, amely 380 oldalon tárgyalja nemcsak a húsza­dik századi francia, hanem az „egész” filozófia történetét.

A könyv utal arra, hogy a francia filozófiában a legutóbbi időkig milyen fenntartással fogadták az ún. analitikus iskolát, amelyet Jacques Bouveresse igyekezett elterjeszteni az országban. A logika fejlődéséről, a fenomenológiáról és a wittgensteini analitikáról írja tehát első fejezetét, ezzel is hangsúlyozva, hogy ebben az esetben a „tudomány biz­tos útját” képviseli.

Ezután egy olyan fejezet következik, amelynek címe Auschwitzról gondolkozni, s itt különös élességgel szól Heidegger nemzetiszocialista múltjáról és franciaországi elterjedéséről. Részletesen is­merteti a körülötte kialakult francia vi­tát, amelyben olyan rangú filozófusok vettek részt, mint – többek között – Jacques Derrida.

Hidegháborúban című fejezetében a li­berálisokról, Popperről és Áronról, de különösen Sartre-ról elmélkedik, akit „a szabadság bajnokának” tüntet fel. Is­merteti Sartre nézeteit és főleg kapcso­latait a marxizmussal és az anarchiz­mussal, hangsúlyozva, hogy munkássá­gát „a befejezetlenség” jellemzi, s ez „sokkal ösztönzőbb”, mint „azok a szisz­témák, amelyeket saját tehetetlenségük tart fenn”. A „harmadik utas” Marcuse után Louis Althusser munkásságával foglalkozik, a marxizmus megújítására tett kísérletével, s a halála után megje­lent írásokból azt a következtetést vonja le, hogy ezek a gondolatok ma is fog­lalkoztatják a filozófusokat.

A ráció megkérdőjelezése címmel azokat a francia filozófusokat ismerteti, akik a strukturalizmus hatása alatt jelentkeztek, a pszichoanalízist eredetien értelmező Lacant, a hatalom kérdését a történelem­ben vizsgáló Foucault-t s a nyelvvel és a dekonstrukcióval foglalkozó Derridát.

Az utolsó rész, A befejezetlen katedrális felhívja a figyelmet a racionalizmus és a relativizmus körüli vitára, amely sze­rinte egyáltalán nem spekulatív. E vita a tudományban a megismerés, a poli­tikában pedig a demokrácia körül fo­rog. A kettő egymással összefügg, hi­szen aki nem hisz a megismerésben, az megkérdőjelezi a demokráciát is. Vissza kell térni a felvilágosodás eszmerend­szeréhez, mégpedig úgy, hogy fel kell használni a husserli és russeli eredmé­nyeket a megismerésben és az érték­ítéletben, „a kritikai elmélet”-et Marx­ból kiindulva, továbbá Adorno, Sartre és Putman etikájának új elemeit. Vég­következtetése ez: A befejezetlen katedrálisban, amelynek végét senki sem látja, a filozófia ma is a racionális érvelés rendszere, amelyen belül a társadalmat, a jövőt építhetik.”

Ha most már visszatérünk a kiinduló ponthoz, „a szenvedélyhez” a filozófiá­ban, akkor nemcsak az ún. „nagy ideo­lógiák” bukását fontos vizsgálni, hanem a kapitalista társadalom alapvető gond­jait is. Francis Fukuyama 1989-ben a „Történelem befejezéséről” beszélt. Az­óta kiderült, hogy erről egyáltalában nincsen szó, a Történelem folytatódik. Csakhogy milyen irányban, s ebből a szempontból alapvető kérdés – amely az embert és a társadalmat egyaránt befolyásolja – az új értékrendszer.

Ha azt vizsgáljuk, hogy az értékek válsága – amelyről a francia filozófusok szólnak – miként jelentkezik nálunk, akkor nemcsak arról kell szólni, amit a Magazine Littéraire ír meg, hogy tud­niillik az oppozíció milyen módon tá­madta a régi rendet és mit kapott a helyébe, hanem arról is, hogy a társa­dalom nagy többsége a piacgazdálko­dás és a pluralista demokrácia beveze­tése után mivel találta szembe magát. Az a „szenvedély”, amelyről a francia filozófusok beszélnek, s amely a fran­cia közvéleményt érdekli, nemcsak a válságjelenségeket fedheti fel, hanem a megújulás útjait is Közép- és Kelet-Európában. Ez esetben a kérdés az: vajon a filozófia adja-e majd meg a megfelelő választ?

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Hogyan lehet demokratikusan népelnyomni?

A diktatúrák korszaka lejárt. Manapság egyszerűen nem sikk már idegen meg­szálló csapatok vagy honi terrorszerve­zetek rémuralmával hatalmon lenni. Ideig-óráig elnézik ugyan az ember­nek, ha ilyesmire vetemedik, de aztán óhatatlanul megfagy körülöttünk a le­vegő, mint azok körül, akiknek folyton piszkos az inggallérja és ildomtalan vic­ceket mesélnek korosabb úriasszonyok jelenlétében.

A hatalomrajutás persze nem gond. A lehető legtisztább, többpártrendsze­rű, általános és titkos választásokkal is megszerezhetjük a parlamenti többsé­get bárhol, ha elegendő pénzünk van a propagandához, s kellően gátlástala­nok vagyunk a komolytalan ígéretek harsogásához. A receptet a gyerek is tudja: infláció idején stabil pénzt kell kilátásba helyeznünk, munkanélküliség esetén teljes foglalkoztatottságot, gazda­sági csődben prosperitást, korrupt vi­szonyok között puritán törvényességet, s minden körülmények között jólétet, szabadságot, nemzeti szuverenitást, in­gyenes betegellátást és oktatást, az adók csökkentését és a személyi szám eltör­lését, vagy – ha eddig nem volt – a bevezetését.

A baj az, hogy ezzel csupán egyetlen választási ciklusra tudjuk biztosítani a népelnyomást, holott köztudott, hogy aki a politikusi pályát választja, nem elégszik meg azzal, hogy néhány esz­tendőn keresztül kirabolja a választóit, s aztán bank-vezérigazgató helyettes­ként vagy nyugdíjas milliárdosként la­pítson luxusvillájában. A népelnyomás olyan, mint az alkohol vagy a heroin, igencsak keserves leszokni róla.

Kitaláltam azonban egy olyan mód­szert, amellyel akkor is hatalmon tud­nék maradni, ha választási ígéreteimből még a vesszőket és pontokat se tarta­nám be. Lényege a következő. Fel kell kutatni egy olyan kétes múltú egyént – lehetőleg hajdani rendőrspiclit –, aki egyben undorító küllemű és taszítóan hordószónoki stílusban beszél, a neve pedig idegen hangzású. Adni kell neki annyi pénzt, hogy egy kisebb pártot szervezve be tudjon jutni a parlament­be, s elő kell írni számára, hogy ott az alábbi forgatókönyvhöz igazodva tevé­kenykedjék.

Az ő feladata az, hogy becsapott vá­lasztóim minden dühét rám zúdítsa. Ezt azonban olyan modorban kell ten­nie, mintha részegen ordítozna egy kültelki kocsmában, s naponta legalább háromszor minden ok nélkül is fel kell szólítania, hogy azonnal mondjak le, hadd lássa ország-világ, hogy eszelős. Be nem tartott választási ígéreteim mindegyikét meg kell ismételnie saját programjaként, méghozzá nem válto­zatlan, hanem eltúlzott formában: or­dítsa azt, hogy a forint az ő kormány­zása esetén jobb lesz a dollárnál, s nem­csak munkanélküliség nem lesz, hanem amerikai vendégmunkások özönlenek majd hozzánk, a betegellátás ingyenes­sége kiegészül azzal, hogy az orvosok fizetnek a pácienseiknek, s nemcsak a személyi számot törli el, hanem az utcai házszámokat és a postai irányítószámo­kat is, vagy – ha eddig nem volt – mindenkinek egyszerre tíz személyi száma is lesz.

Elengedhetetlenül fontos továbbá, hogy időnként fenyegető hangsúllyal ki-kirohanjon a tősgyökeres magyarsá­got elnyomó „jött-mentek”, „idegenek” ellen. Ezt nem szabad túl gyakran ten­nie (nehogy már valakik nagyon komo­lyan vegyék), de eléggé gyakran ahhoz, hog^ mindenkit félholtra rémítsen és magára dühítsen, akinek az egyik dédmamája venezuelai volt, s hogy min­denki hülyének nézze, aki figyelmet szentel annak, hogy az ő neve se vég­ződik éppen kéteff-ipszilonra.

Utasítanunk kell végezetül a rádiót, a televíziót és a markunkban tartott egyéb sajtóorgánumokat, hogy embe­rünket kellően kiemelt figyelemben ré­szesítsék. A napi hírekből ki ne marad­jon soha, hogy immáron harmadszor is azonnali lemondásra szólította fel a kormányunkat, s a tévé mindig pre­mier plánban mutassa az arcát, amikor kancsalít, vicsorog, habzik a szája, vagy áldühében kettétöri a ceruzáját. Fontos persze, hogy ilyenkor egy pillanatra – csak egyetlen pillanatra, nehogy már a személyi kultusz gyanújába kevered­jünk – ránk tévedjen a kamera, s meg­mutassa, milyen rezzenetlenül nyugodt arccal, unottan, félig lehunyt szemmel hallgatjuk e bohóc kekeckedéseit. Ka­tasztrófa lenne persze, ha e bohóc olyan tömegsikert aratna, hogy meg­nyerné a választásokat; ám akkor is emelt fejjel vonulhatnánk le a porond­ról, a meg nem értett zsenik fényes glóriájával fejünk fölött.

Ha viszont eléggé ügyesen játszatjuk vele a színjátékot, el tudjuk hitetni, hogy nem közönséges bérhülye, hanem a mi népelnyomásunk egyetlen igazi alternatívája. S akkor megnyerhetjük a további választásokat is, többpártrend­szerűén, általánosan és titkosan, vele­jéig demokratikusan, ahogyan már ez manapság illik.

KUCZKA PÉTER

Egy kosár szamóca

Összehajtogatom a hírlapot, leteszem. Nézek a semmibe, félretolom a beszí­vott gondolatokat, tiszta fejre van szük­ségem, dolgoznom kell.

S ekkor váratlanul, nagy betűkkel felvillan bennem egy szó. Eper. Meg­rázkódom. Mit keres ez itt, hogy került ide? Küldeném a fenébe, nem megy, villog, akár egy hirdetés a tévében.

Kutatni kezdek. Mégis érdekes ez az agy, a múltkor egy órát kutattam ben­ne, míg előkerült a keresett sakál szó, most meg kérés nélkül küldte az epret. Miről asszociálhattam? Az újságcikkek indították? A tiltakozás a szemétdíj el­len, a pápa karácsonyi üzenete, a pri­vatizációs többletbevételek sorsa, az ÁPV 150 milliós átutalása, a bankok konszo­lidációs szerződései, az EBRD-dollárok bejövetele?

Lehetetlen. Egyikben sem fordult elő az eper szó, még gyümölcsökre való uta­lás formájában sem. Én kívántam volna meg hirtelen az epret? Keresgélek,1 az eredmény semmi. Az ilyesmitől megva­dul az ember. Hát kié ez az agy? Hogy viselkedik?

Régi módszeremhez fordulok, ha­nyatt fekszem, becsukom a szemem. Várom, mi történik. Aztán egyszercsak eltűnik a szó, és megjelenik helyette, ugyanolyan erőszakosan egy másik. Szamóca.

És ez mi? Rokona az epernek, édes, piros, de ezt sem kívántam. Szamóca, szamóca, szamóca, mondogatom, s hirtelen új szavak kapcsolódnak hozzá, így: egy kosár szamóca. Az eredmény felvillanyoz, ezzel már lehet valamit kezdeni, látom a képét, gyönyörű, érett gyümölcsök egy kosárban. Valaki nyújt­ja valakinek, beteg rabszolga gyengél­kedő urának. De van benne valami ri­asztó és félelmetes.

Innen már könnyen jutottam to­vább. Parancsaimra az emlékezetem fel­idézte Jack London nevét. És Vaspata című könyvét. Abban kell lennie. Leve­szem a polcról, keresgélek, lapozom. Nincs. Nincsen szó benne semmiféle szamócáról, van a munkások lázadásá­ról, a lázadás véres leveréséről és meg­torlásról és finánc­oligarchák uralmáról, de szamócáról semmi.

A fejemben összevissza villogó lámpácskák azért azt jelzik, hogy jó irányba indultam. Nézzük tovább Jack Lon­dont. A novelláit, aranyláz-történeteit, dél-tengeri históriáit. És egyszercsak itt van. Megtaláltam.

A novella címe: Egy különös írástöre­dék. Ebben van a szamóca.

A történet fantasztikus, valamikor a 26. században játszódik, a nagytőkések, iparoligarchák és bér rabszolgák világá­ban. Egyik szereplője Roger Vanderwater, a déli pamutgyárak korlátlan ura, másik szereplője egy halálos beteg, írás­tudó rabszolga.

Vanderwater imádta a szamócát, ker­tészeit jól megdolgoztatta, nemesített fajtákat termesztetett velük. Valami ki­sebb fejfájással éppen ágyában pihent, és új küldeményt várt kedvenc gyü­mölcséből.

Előtte azonban történt egy és más a gyáraiban. A rabszolgák tiltakozni kezd­tek a körülmények miatt, de a tiltako­zást a felügyelők vezetésével a csákányos őrség leverte, annyira keményen, hogy másnap a munkások fele nem tu­dott dolgozni.

A munkások elhatározták, hogy el­juttatják tiltakozásukat az ágyában heverésző Vanderwaternek. Érdekes mód­szert eszeltek ki. Egy Tóm Dixon nevű társuknak a gép letépte egyik karját, s úgy határoztak, hogy a letépett karnak szerepet adnak a tiltakozásban.

Az írástudó rabszolga papírra rótta a szöveget. Aztán a kertészt, aki éppen a kosár szamócát vitte gazdájának, fél­rehúzták, helyébe pedig beállt az írás­tudó rabszolga. Ő vitte a kosarat Van­derwaternek. A gazda elégedetten szed­te le a szamócákat takaró zöld leveleket és felordított. Mert a gyümölcsök pirossága között ott volt egy fehérre mo­sott, levágott kar, ujjai között a kér­vénnyel…

A történet további része nem túl ér­dekes, megtorlás következett, meg igaz­ságtétel, a munkások tiltakozása ered­ményes volt.

– Látjátok – fejezi be a történetet mesélő rabszolga –, milyen fontos, hogy írni, olvasni tudjatok. így célhoz érhet­tek.

Így jutottam el én is a történet vé­géhez. Epertől szamócáig, onnan egy kosár szamócáig, onnan Jack London novellájáig, régi, agitációs mondandójú elbeszéléséig.

De hogyan jutottam az eperhez?

Nem tudom. Nem vágyakoztam gyü­mölcsre, nem kívántam édességet, eszem­be se jutott Jack London, sem a század­elő társadalmi kérdései az Egyesült Ál­lamokban.

Magyar napilap hírein futkározott a szemem, csupa biztató eseményről, pri­vatizációról, dollárbefektetésről, effé­lékről olvastam.

Honnan került elő ez az eper?

OLVASÓNAPLÓ

CSALA KÁROLY

Egy szabad hajdú bökversei

Soós Zoltán: Bökversnapló 1985-1995

Tíz év: 1985-1995. Bökversekben. Nap­lóformában. Dühben-méregben. Gúny­ban. Káromkodásban. Kihívólag.

Soós Zoltán efféle verseivel ismerős az Ezredvég olvasója: meg-megjelent be­lőlük egy-egy adag. Egy-egy adag szó­kimondó keserves.

De ismerjük-e csakugyan ezt a húsz­könyves, egykor népszerűnek elköny­velt költőt (valaha minden költő köny­velve volt, ma számon se tartódnak poéták), aki államilag munkaképesnek minősített életét (a nyugdíjhatárig) a nagy napilap székházának portáján, biztonsági őrként fejezte be nemrégi­ben, ehhez az álláshoz illő végjutalom­mal, nem pedig a fennkölt költészeten kotlókhoz méltó, ilyen díjjal, olyan par­lamenti parolázással és fehéren vagy akár sárgán vakító érdemkeresztecskével? Ki is ő valójában? Íme:

Vagyok, mint rég: magyar ajkú
szabadelvű magyar hajdú.

Vagyok. Mitől? Avicenna, majd később Descartes nem az Istent gyanúsította lé­te okozásával, hanem forradalmi mód sa­ját magát. Gondolkodom, tehát vagyok. Aztán Heinétől Bálint Györgyig a szen­vedő és együttérző azért volt, mert fölhá­borodott. Soós Zoltán meg egyenest azért, mert fölháborít. Tudatosan. Vállalva a költői és nem költői következményeket.

Földhözragadtnak mutatja magát né­ha, holott látnok. Az 1986. esztendőt például már ezzel a ma is mai sorokkal zárta:

Véres közgazdász pogromokkal
rémísztenek álmaid! Okkal,
hogy orcád bánatban fürösszed:
míg cicomás országod régen
nyugati bankok farzsebében
szagolja a büdöset!

A Bökversnapló a rendszerváltásról szól. Egyebek közt így:

Ti lesztek a janik, Józsi,
mi meg csendbenberosálunk,
átkozhattok, bolsizhattok,
de a Tőke marad nálunk!

Valamint:

…szabad polgár szabadon jut
szabad koldusbotra!

Meg még:

Tegnap Gyagya Brezsnyev előtt
haptákolt a magyar állam.
Márna jenki banki senkik
talpát nyalja zavarában.
       (Vagy tán nincsen is
              zavarban:
       vén hajlam ez
              a magyarban.)

Stílusosan szólva, az évtizedet átfogó Bökversnapló, a Z-füzetek legújabb da­rabja egy elcseszett élet krónikája. De nem a költőé kizárólagos joggal. Mind­annyiunké. Közös. Soós költészete így közösségi.

Keresem azt a szolid, kedves
hozzám illő, rongyrázás-mentes
HAZÁT, ki végre hinne bennem.

Efféle apróhirdetés-verssel zárul le az évtizedes napló-tükörkép a költő korá­ról, valójáról, szelleméről.

Korunkról, valóságunkról és szellemi­ségünkről.

(Z.-füzetek/72)

BISTEY ANDRÁS

Kemény szavú költőnő

Dienes Eszter: Mosolymaradék

Folyóiratokban olvasott versei alapján kemény szavú költőnőnek ismertük meg Dienes Esztert, akitől távol áll a hagyo­mányosan nőiesnek mondott gyöngéd, oltott, a világot elsősorban érzelmek­ben megragadó líra. Első kötete elolva­sása után azonban, ha nem is változik meg, árnyaltabbá válik a véleményünk. Észrevesszük, hogy az érdes, olykor go­romba felszín alatt – néha csak sejtésszerűen – feltűnik egy másik, sérü­lékeny, és bizonyára sokszor sérült köl­tői karakter, amely talán csak páncél­ként viseli a keménységet, használja az érdes, goromba hangot, hogy megvéd­je magát a külvilág hántása ellen. Kevés szerelmes versében, vagy a gyermeké­hez írott költeményben (Titti mesél) képes csak föloldódni, s átadni magát érzelmeinek.

Látja és megszenvedi a világ visszás­ságait, de mintha belenyugodna a szen­vedésbe, mint az élet elkerülhetetlen velejárójába, legföljebb indulatosan meg­nevezi a bajt. Életünk azonban nem a mesék világa, ahol a megnevezés már hatalmat is jelent, s ezt Dienes Eszter is tudja. A tehetetlenség nyomasztja és bénítja, ezt fejezi ki találóan Mese című versének első két sora:

„Hová ütsz, ha már mindenütt
védett állat a sárkány?”

Tehetetlenségérzése, önemésztő elége­detlensége néha valami hetyke Villon-os életérzésbe csap át, öntudatos kívül­állásba, a „megleszek nélkületek” eről­tetett fölényébe.

Szólni kell külön is a kötet egyik cik­lusáról, amelynek verseit a rokon lélek­nek érzett Ladányi Mihályhoz írta (Da­lok Ladányi Mihálynak). Az elmondottak alapján könnyen érthető, hogy Dienes Eszter szellemi rokonának érzi Ladá­nyit, akiben szintén megvolt a dacos kü­lönállás, együtt a nyughatatlanság, a vándorlás ösztönével, és gyakran ő is a hetykeség mögé rejtette lelki sebeit.

Dienes Eszter Ladányiból elsősorban azt látja, ami benne is megvan, ami rokonítja vele. Ladányi költői világa azonban ennél sokkal összetettebb, nála kevesebb az ösztönös lázadás, tudatosan és öntudatosan tiltakozott a világban tapasztalt rossz ellen, megnevezte és visszautasította, amit világnézetével és elveivel össze­egyeztethetet­lennek talált.

Dienes Eszter költészete a zsengéken jóval túl, de a kiforrottságon még in­nen, érdekes és rokonszenves példája az önmagát kereső művész harcának, a világ, s egyben saját világa meghódítá­sáért. Megvan benne a lehetőség, hogy – ha érzelmei, indulatai kellő tudatos­sággal párosulnak – jelentős lírai művet hozzon létre.

(Jászkunság füzetek/8.)

BISTEY ANDRÁS

Ismeretlen kortársaink

Szigetvirágok (Kortárs maláj novellák)

Tharan-Trieb Marianne nevét hiába ke­restem azÚj Magyar Irodalmi Lexikon­ban és az 1996-os Ki Kicsodá?-ban; az általa fordított és összeállított antológia szűkszavú ismertetője szerint Budapes­ten született, az ELTE Bölcsészettudo­mányi Karán végzett, majd Svájcban folytatta tanulmányait, és tizenöt esz­tendeje foglalkozik az ázsiai népek kul­túrájának kutatásával. 1990 óta Malaj­ziában él, malajziai férjével.

Antológiája húsz malajziai maláj író novellát tartalmazza. (Tudnivaló, hogy 16 és fél milliós Malajzia lakosságának csak kb. a 60 százaléka maláj anyanyel­vű, a többiek kínaiak, indiaiak és a ma­láj hódítás előtti időktől itt élő őslako­sok, s ők is rendelkeznek saját irodalmi kultúrával. Másfelől viszont létezik ma­láj irodalom Indonéziában is.) E húsz író közül a Világirodalmi Lexikonban – jóllehet, ennek a maláj irodalomról szóló cikkét a cseh Viktor Krupa, a téma nemzetközileg legnevesebb szak­értője írta – egyetlen egy sem szerepel, nyilván a legújabb generációk képvise­lői. (Az antológiából az írók életrajzi adatai sajnos hiányoznak.)

Hogy milyenek ezek a novellák? Nyelvezetüket, ábrázolástechnikájukat tekintve olyanok, mintha a kortárs ma­gyar írók írták volna őket. Világképü­ket is leginkább a kritikai realizmus címkéjével lehetne jelezni. A fordító mégis lépten-nyomon arra kényszerül, hogy jegyzetekkel magyarázza őket. S ennek nemcsak az az oka, hogy olyan fák, gyümölcsök, halfajták szerepelnek bennük, amelyek mifelénk teljesen is­meretlenek, magyar nevük nincs, és ezért külön tudomásunkra kell hozni, hogy – példának okáért – a kapokfa termése „gyapothoz hasonló, vattasze­rű” és „párna töltésére használják”, a todi pedig „a pálmafa nedvéből készült erjesztett ital”, amelyet úgy csinálnak, hogy „a pálmafa virágjait levágják, és a virágok alá kötözött edénykékben fel­fogják a kiszivárgó nedvet. A lé néhány nap alatt megerjed, és a sör erősségé­hez hasonló szeszfokú alkoholos ital ke­letkezik belőle”.

Az embereket is lábjegyzetekkel kell magyarázni ahhoz, hogy e modern, európai típusú, kritikai realista világlá­tású novellákat megértsük. A. Wahab Ali Aki nem tud meghalni… című abszo­lút realisztikus elbeszélésének alapkonf­liktusa például érthetetlen az alábbi is­meretek nélkül: Malajziában „még a városi, tanult ember is babonás, sokat megőrzött a régi vallásból, bár az isz­lám hívének tartja magát”. A régi, animisztikus hit pedig mintegy húszféle szellemet ismer, s ezek között olyan is akad, amelyet az emberek nevelnek fel. „Ez a következőképpen történik: mági­kus műveletekkel, nem éppen gusztu­sos nyersanyagok felhasználásával lét­rehozzák a szellemet. Ilyen nyersanyag a halva született csecsemő titokban ki­ásott nyelve, meggyilkolt emberek vére, magának a szellem „szülőjének” a vére, sőt az árnyéka… Az így létrehozott szel­lemek a tulajdonosuk testében laknak, megvágott ujjának vérével táplálkoz­nak. A szellemet tulajdonosa elküldhe­ti, hogy más embereknek ártson, pél­dául bújjon beléjük és betegítse meg őket. Az ilyen betegen csak a varázsló tud segíteni” – stb. stb.

Ha valaki most arra gondolna, hogy ez a Malajzia valamiféle eldugott, Isten háta mögötti és a fejlődés hajtóerőitől elzárt vadember-rezervátum, nagyon téved. Valaha magam is jártam ott, s noha a falvak népe jórészt még cölö­pökön álló, igencsak primitív kunyhókban él, ezekből sem hiányzik már a le­mezjátszó, a rádió, a televízió; a főváros, Kuala Lumpur pedig van olyan mo­dern metropolis, mint Budapest. A fel­nevelhető szellemekben hívő emberek­ről szóló novellákat alighanem ugyan­olyan ultramodern szövegszerkesztő ma­sinákon írták, amilyenen én írom ezt a cikket. Az ország exportja igen előkelő helyen áll a világpiacon, kereskedelmi partnerei a mi termékeinket oly vonakodva-fintorogva fogadó legfejlettebb tőkés államok, s a malajziai hadsereg fegyverzete minden bizonnyal sokkalta korszerűbb, mint a mi honvédségünké.

Érdemes elolvasni ezt az antológiát, hogy a maga igazi mivoltában ismerjük meg a világot, amelyben élünk. (Littera Nova)

– ii –

MILLOK ÉVA

„Két Szovjetunió volt…”

Rozsnyai Ervin: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió

„Mindazok számára, akik a kapitaliz­mus válságából egy társadalmi egyen­lőtlenségektől mentes közösségi társa­dalom felé keresik a kiutat, létfontos­ságú levonni és általánosítani a Szov­jetunió és az ún. „szocialista tábor” összeomlásának tanulságait… A szük­séglettől és a felgyűlt tapasztalatoktól ösztönözve, a kutatások a jégkorszak ellenére is megkezdődtek már a balol­dali körökben. Az itt következő tanul­mány igyekszik feldolgozni és rend­szerezni az eddigi eredményeket – ter­mészetesen a szerző személyes meggyő­ződése és értelmezése szerint.”

A szerző, Rozsnyai Ervin, marxista fi­lozófus, a tudományok doktora. Tanul­mánya, bevezető sorainak szerénysége ellenére, véleményem szerint, jelenleg világviszonylatban páratlan. A Szovjet­unió összeomlásának tanulságait levon­va és elméletileg általánosítva, egyben megvilágítja az Októberi Szocialista Forradalom kitörésének okait, követ­kezményeit, a szovjet állam történe­tének alakulását, pozitív és negatív vo­násait, a sikereiben és bukásában sze­repet játszó objektív és szubjektív té­nyezőket.

Vállalkozik rá, hogy foglalkozzon a legvitatottabb, vagy már nem is vitatott, hanem egyoldalúságba, tévedésbe, ha­zugságszövevényekbe vesző problémák­kal, mégpedig nem a manapság elural­kodó felszínes vélekedések vagy vulgá­ris leegyszerűsítések szintjén. Rozsnyai tudós, tehát gazdagon dokumentál és mélységekbe hatolóan érvel. Ráadásul meg van áldva az élvezetes szép magyar stílus világosságával, szemben a napja­inkban oly gyakori tudálékos maszatossággal. Meglepően széles körű forrás­anyagot használ, amelyben bőven talál­hatók nyugati polgárok, antikommunista, szovjetellenes, orosz emigráns, szovjet disszidens személyiségek szöve­gei. A Függelékben olyan anyagokat kö­zöl, amelyek a magyar olvasó számára eddig jóformán ismeretlenek voltak.

Nagy megpróbáltatás a recenzesnek, hogy nem ismertetheti minden részle­tében ezt a jelentős művet. Azzal kell beérnie, hogy kiragad néhány olyan té­mát, amely napjainkban leginkább le­het vitatott, vagy amelyről leginkább gyökeresedtek meg téves nézetek.

„Azt, hogy lehetséges-e a proletár forradalom – írja Rozsnyai –, egy egye­dülálló, méghozzá elmaradott ország­ban a történelem eldöntötte; a forradalmi Oroszország helytállt a túlerővel szem­ben, és polgárháborús győzelmével lélegzetnyi szünethez jutva, megkezdhet­te a gazdasági bomlás felszámolását, az építőmunkát.” De hogy ez az építés milyen irányban haladjon, arról az 1920-as években kellett dönteni. Addigra nyugaton elapadt a forradalmi hullám, a kapitalizmus stabilizálódott… Bár az imperialista hatalmak fokozták nyomá­sukat, a NÉP (új gazdasági politika) segítségével sikerült néhány év alatt úrrá lenni a legveszélyesebb bajokon… Az ország azonban továbbra is igen gyenge lábakon állt… A kérdés így hangzott: van-e kiút ebből a helyzet­ből a szocializmus irányában?… Vagy ahogy azokban az időkben megfogal­mazták: felépíthető-e a szocializmus egy egyedülálló országban? Trockij tagadólag, Sztálin igennel válaszolt erre a kérdésre.

Rozsnyai részletesen ismerteti mind­kettőjük érvelését, hozzátéve, hogy „Sztá­lin csupán megvédte az eredetileg Lenin­től származó gondolatot”. És fölteszi a kér­dést: „Egyáltalán van-e értelme ma azon töprengeni, hogy Trockij és Sztálin, il­letve Lenin vitájában kinek volt igaza?” Ennek a töprengésnek nemcsak hogy van értelme, hanem az egyenesen szük­séges. „A fejleményeket ismerve Trockijnak adnánk igazat – mihelyt bebizo­nyosodna, hogy a dolgok szükségképpen történtek úgy, ahogy történtek, nem is eshettek volna meg másképpen. De ha van valamilyen elfogadható, többé-kevésbé valószínűsíthető hipotézis arról, hogy a végkifejlet nem volt végzetsze­rű, akkor nem szabad elhamarkodnunk az állásfoglalást.” Annál kevésbé, mert a „Sztálin által képviselt lenini álláspont­nak csupán egyetlen alternatívája kínálko­zott: önként visszaadni a hatalmat a bur­zsoázia kezébe, kiszolgáltatni az országot és népét a gyarmatosító rabló imperializmus­nak és egy maroknyi hazai élősdinek, aho­gyan ma történik. Vagyis a forradalmá­rok számára nem létezett alternatíva: a lenini stratégiát kellett választaniuk, más választásuk nem lehetett, hacsak meg nem szűnnek forradalmárnak lenni.” Ami azt illeti, Rozsnyai – vélemé­nyem szerint – sikerrel bizonyítja, hogy a Szovjetunió összeomlása nem volt szük­ségszerű. Szerényen munkahipotézisként állítja, hogy a Szovjetunió történetében két korszak különböztethető meg.

„Két Szovjetunió volt. Az egyik, a forradalmi Szovjetunió, erősödő bürok­ratikus torzulásai ellenére munkáshata­lom volt: uralkodóvá tette a közösségi tulajdonformákat, megszervezte a tervgazdaságot, megakadályozta a burzsoá-földesúri restaurációt, gondoskodott a tömegek szociális biztonságáról és kul­turális emelkedéséről, megvédte a for­radalmat külső és belső ellenségeitől, imperialistaellenes külpolitikát folytatott, megőrizte a kommunista világmozgalom és a szocialista tábor egységét, támasz­pontja volt a világ forradalmi és haladó mozgalmainak. Ez a Szovjetunió szét­verte a fasizmust, korlátozta az impe­rializmus törvényeit, puszta létével rákényszerítette a vezető tőkés elemeket, hogy dolgozó tömegeiknek bizonyos szociális engedményeket tegyenek. A másik Szovjetunió, a kispolgárivá és vé­gül burzsoá-ellenforradalmivá züllött rend­szer, leszámolt a forradalom örökségével, kiszolgáltatta a haladó mozgalmakat és országokat, a védtelenül maradt töme­geket az imperializmus kénye-kedvének, szabadjára engedte az újjáéledő fasizmust és az imperialista világhábo­rúkat előidéző törvényeit. A forradalmi Szovjetunió romhalmazból lett világha­talommá, az ellenforradalmi Szovjet­unió világhatalomból romhalmazzá.”

Ez összegezés, amelyhez Rozsnyai té­nyek és események hallatlanul árnyalt elemzésével jut el, legkevésbé se titkol­va el a forradalmi időszakban előadódó problémákat, ellentmondásokat. Példá­ul azt a lényeges momentumot, hogy az 1936-os alkotmányban korai volt a szocializmus megvalósulásáról beszélni, vagy hogy a szovjetbürokrácia miért és miben nehezítette a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet, amelynek mint külön időszaknak a létezését, nem is mérték fel kellőképpen.

Holott, „a munkáshatalom létrejötté­től, többé-kevésbé hosszú átmeneti kor­szak vezet a szocializmushoz, olyan át­menet, amely megelőzi a szocializmus és a kommunizmus közötti (alsó és felső fok) időszakot és a szocialista forradalom történelmi folyamatának nevezhető”. Ez pedig azt jelenti, hogy mivel a szocia­lista államhatalom nem szüntetheti meg egycsapásra a munkaerő árujellegét, a piacot, az értéktörvény ördöngösségét, a formálódó szocialista viszonyok bele­ütköznek az újratermelődő magánkisajátítási tendenciákba, és a két antagonisztikus erő harca dönti el, hogy a társadalom a szocializmus vagy a kapi­talizmus felé halad-e.”

Az osztályharc hallatlan bonyolultsá­ga következik mindebből, amelyet Rozsnyai az elmélet legmagasabb szintjén konkretizál és részletez. És ennek meg­értetésével vezet el a második korszak, Hruscsov thermidorjának és Gorbacsov ellenforradalmának megértéséhez.

Sajnos, itt most csak egészen vázlato­san jelezhetjük Rozsnyai hiteles jellem­zését a Szovjetunió második korszaká­ról, amelyet Hruscsov kezdett meg és Gorbacsov fejezett be. Hruscsovot ugyan 1965 októberében kénytelenek voltak leváltani, de maga után hagyott három figyelemreméltó „eredményt”. „Az első a kommunista pártok és különösen az SZK.P hitelvesztése a beváltatlan ígéretek, a gazdasági kudarcok, a kapkodások, szószegések és pálfordulások, a hirtelen álláspont-változtatások, mindenekelőtt pedig a múlt rágalmazó átértékelése mi­att; a második a tömegek leszerelése, osztályharcuk megbénítása a „sztáliniz­mus” elleni hecckampánnyal, amely meghiúsította a fő ellentmondások, a termelőerők és a'termelési viszonyok el­lentmondásának szocialista megoldását; a harmadik a szakítás Kínával. Ez a há­rom tényező együtt vezetett az imperia­lizmus előtti kapitulációhoz és a Szovjet­unió összeomlásához.” Két lábjegyzet­ben közölt idézet csak megerősíti a fenti summázatot: Hans Magnus Enzensberger, a legkevésbé sem „sztálinista”, ne­ves német költő írta le 1990. január 13-án megjelent cikkében: Hruscsov „hő­si karrierjének felforgató logikája ma napnál világosabb: vele kezdődött el a szovjet birodalom leszerelése”. A másik idézet John Foster Dulles, amerikai kül­ügyminisztertől származik, aki a XX. kongresszus után kijelentette: „A Sztálin-ellenes hadjárat és a liberalizálási program láncreakciót indított el, amely hosszú távon feltartóztathatatlan.”

Gorbacsovig azért még 25 évnek kel­lett eltelnie. De akkor aztán ment min­den, mint a karikacsapás. Rozsnyai nem rest részletezni a gorbacsovi évek történetének adalékait. De közli: „A döntő az az ideológia volt, amely meg­bénította a forradalmi erők osztályhar­cát a szerveződő^ burzsoázia ellen, és felszabadította a szerveződő burzsoázia osztályharcát a forradalmi erők ellen.”

„Az ellenforradalmi fordulatban a Hruscsov „titkos” beszéde által elindí­tottSztálin-ellenes propaganda-hadjárat játszotta a főszerepet.” Ez azonban nem Hruscsov leleménye volt, „Trockij sok évtizedes, jól kidolgozott módszereit vette át”. Annak a Trockijnak, aki a 20-as években szembeszállt Sztálin, il­letve Lenin ama véleményével, hogy a szocializmus felépíthető egyetlen ország­ban. És miután nyílt, demokratikus vi­tákban alulmaradt Sztálinnal szemben, ellenzéket gyűjtött maga köré, és egyre szélsőségesebben kezdte támadni a párt politikáját. Majd száműzetése után kül­földön írta szovjetellenes könyveit és dolgozta ki ideológiáját, amely „egyesíti magában a jogos, tapasztalatilag ellenő­rizhető kritikát a destrukcióval, a rea­lizmust a többnyire álforradalmi, de gyakran liberális-jobboldali demagógi­ával. A pozitív és a destruktív oldal együtt alkotja a trockizmust, együtt ma­gyarázza hatását és veszélyességét”.

Rozsnyainak meggyőződése, hogy a jelenleg szervezeti és ideológiai züllés i állapotában lévő munkásmozgalomnak ahhoz, hogy valaha is talpraállhasson, „először eszmeileg kell rendbejönnie; ahhoz, hogy eszmeileg rendbejöjjön, szakítania kell a trockizmussal – azzal az öngyilkos elmélettel és gyakorlattal, amely a „sztálinizmus” elleni harc ürü­gyén lehetővé tette a burzsoáziának, hogy újjászerveződjön és megragadja az önként átengedett hatalmat…”

A Szovjetunió történetét vizsgálva, természetesen nem kerülhetők meg azok a kérdések sem, hogy volt-e igazságtar­talmuk a 30-as évek második felében lezajlott politikai pereknek, és hogy tu­lajdonképpen mennyire lehet becsülni az úgynevezett törvénytelenségek áldo­zatainak számát.

A pereket illetően Rozsnyai igen mértéktartóan arra az álláspontra he­lyezkedik, hogy teljes bizonyíték sem a perek jogosságára, de arra nézve sincs, hogy azok merőben koncepciós, ártat­lanok ellen irányuló perek lettek volna. Felhívja a figyelmet egyrészt arra, hogy Trockij tevékenysége távolról sem szo­rítkozott az ideológiai vitatkozásra, ha­nem saját bevallása szerint is szükséges­nek tartotta az aktív, akár erőszakos fellépést a szovjet hatalom ellen, és en­nek érdekében folytatott szervezkedést a Szovjetunión belül. Másrészt idézi a perek olyan szemtanúit, pl. Davies-t az Egyesült Államok nagykövetét és Feuchtwangert, a polgári német írót, akik egymástól függetlenül arra a vé­leményre jutottak, hogy a vádlottak be­ismerő vallomásai őszinték voltak, még­pedig azért, mert feladták a Trockij el­gondolásaiba vetett bizalmukat.

A törvénytelenségek áldozatait illető­en rengeteg számadat hangzott el. Né­meth András magyar kutató kimutatja, hogy 1922-től (Sztálin főtitkárrá válasz­tásától) 1939-ig a Szovjetunió lélekszáma átlag évi 1,48 százalékkal gyarapo­dott, 0,2 százalékkal gyorsabban, mint a cári rendszer utolsó két évtizedében. 1945-től 1953-ig az évi növekedés 1,65 százalék volt, ismét magasabb a két utol­só cári évtized átlagánál, de az 1953 és 1972 közötti 1,33 százalékos átlagnál is. 1920-tól 1941-ig a Szovjetunió népessé­ge – a terület­nagyobbodásból származó növekedést nem számítva – 25,2 száza­lékkal nőtt; Magyarország népessége ugyanebben az időszakban 15,36 száza­lékkal. A demográfiai adatok tükrében matematikailag lehetetlen a törvénytelen­ségek olyan mérve, amilyenről a propa­ganda beszél; s ha igaz volna Szolzsenyicinnek az az állítása, hogy a Szovjetunió 66 millió embert vesztett a terror és 44 milliót a háború miatt, akkor 1918 és 1953 között senki sem halhatott volna meg természetes halállal.

A fenti számok csak az egyik döbbe­netes méretű hamisításra és rágalom-áradatra vetnek fényt. Romboló hatásuk alól hogyan lehet kiszabadulni? „Való­színűleg több új nemzedéknek kell jön­nie, amíg a marxi eszmék visszanyerik vonzerejüket. „Ezért napjaink kulcsfel­adata a tudományos marxi elmélet helyreállítása; ennek pedig legelemibb előfeltétele a szocialista múlt tudomá­nyos, tárgyilagos értékelése”.

A kapitalizmus távlatainak vizsgála­tából egyértelműen következtethetünk arra, hogy „sem szorongató gondjainkat, sem semmiféle lényeges kérdést nem lehet többé a tőke logikájával megoldani, és a tőke logikájának egyetlen érdemleges alter­natívája a szocialista logika, a marxi-lenini elmélet és gyakorlat”.

„A gorbacsovi ellenforradalom kézzel­fogható közelségbe hozta a fasiszta pes­tist és a nukleáris befejezést. Vajon van-e alternatívája a pusztulásnak? Az im­perializmus szakadék szélén egyensú­lyoz, a dolgok egyik pillanatról a má­sikra drámaian változhatnak. De sem­milyen gyökeres pozitív változás nem történhet a marxista baloldal talpraállása nélkül… Hogy a jövő hogyan ala­kul, nem tudhatjuk. Csak egyet tudha­tunk teljes bizonyossággal: nagyon kevés az idő”. (Z)

CSALA KÁROLY

A hézag- és foltmentes film

Truffaut: Hitchcock

Francois Truffaut, a francia film „új hullámának” egyik vezéralakja végigbeszélte-végigbeszéltette Alfréd Hitchcock angol–amerikai filmrendezővel ez utób­bi életművét. Híres könyv született eb­ből a hosszú, elemző beszélgetésből. Nem az egyetlen híres Hitchcock-könyv a francia filmirodalomban. A francia film megújítói az 1950-es évek végén, főleg a Cahiers du cinéma nevű folyóirat köréhez tartozó kritikusok, akik közül utóbb néhányan világhírű filmrendezők­ként tűntek ki, mint Claude Chabrol vagy Eric Rohmer, fölfedezték a szóra­koztató filmiparosként elkönyvelt Hitch­cockban a szakma óriását, lehetséges Tanítóját, tanulás céljával vetették rá magukat életművére, e filmkészítő mes­terembert valódi Mesterüknek tekintet­ték. (Chabrol és Rohmer közösen írt könyvet Hitchcockról.)

Mindenki láthatja és beláthatja, aki túl akar lépni a szimpla mozi- és tv-nézőségen, s a mozgóképről, amivel na­ponta találkozni szokott, valamivel töb­bet akar tudni annál, hogy ez egyaránt alkalmas mulatságot és bosszúságot sze­rezni az embereknek, s rászánja magát e könyv elolvasására: méltán lett világ­szerte híres ez az interjú-folyam. S ide­je volt magyarul is megjelentetni. Tan­könyv helyett is olvasható, általában a film dramaturgiai alapelveiről és ezek érvényesítéséről a gyakorlatban, majd­nem mindarról, amit csak „formanyelv” címén esztéták meg kritikusok emleget­ni szoktak. S hozzá olyan beszédfolyam­ban adódik az elő, amit mindenki meg­érthet. Nagy dolog!

A filmkészítés formai kérdéseit állítja az érdeklődés középpontjába a könyv; nem a Hitchcock-filmek tartalmi kér­déseit elemezgetik a beszélgetőtársak. Ez utóbbinak kevés értelme is volna: a XX. századi világnak, a polgári társa­dalomnak olyan problémáit, amelyek a politikai összecsapásokban is felszínre szoktak törni, s amelyeket általában joggal ítélhetünk fontosaknak és az em­berek sorsát meghatározónak – Hitch­cock filmjeiben nem kereshetjük elő úgy, ahogy a nyilvánvalóan művészi al­kotásokban kutakodva megtehetjük. Ilyen értelemben nem művész Hitch­cock, s nem művészet az, amit életében művelt.

De innen tekintve is fontos könyv Truffaut beszélgetése Hitchcockkal: olyan összefüggéseket tár föl, mutat meg kifejlődésükben, elemez hatásuk­ban, amelyek egytől egyig – és „egy-az-egyben” – érvényesek, alkalmazhatók műalkotás­filmekben is. Ami kívül esik a művészeti formaképzésnek ezen a té­makörén, azt vitathatjuk, azon olykor mosolyoghatunk is, ám ami idevág, azt nem árt a legkomolyabban vennünk. S nem is biztos, hogy föl kéne rónunk Truffaut-nak, amiért így fogalmazza meg Hitchcockkal való egyetértése alap­ját: „Egy filmrendezőnek nem monda­nivaló kell, hanem ábrázolni való.” Nem fejtegetik, de igenis tudhatjuk (kivált, ha a francia rendező filmjeire gondo­lunk), hogy e mondat nem óhajtja azt jelenteni, mintha a filmrendezőnek egyáltalában nem kellene mondanivaló­val bírnia; dehogynem, hanem annak aztán nem szabad magában, elvonatkoztatottan meg­jelennie, csakis az áb­rázolásba maradéktalanul, szétválaszthatatlanul belefoglaltam

Hitchcock a suspense, vagyis a feszült­ségkeltés mestere. Itt korántsem csak a bűnügyi történettel járó feszültségről van szó (mellesleg: Hitchcocknak ko­rántsem minden filmjethriller), hanem a cselekménybe­építés, a történetelmon­dás alapszabályainak kimunkálásáról. Hitchcock alapelve volt a „hézag- és foltmentes film”. Ahol mellébeszélésre kényszerítették mellékkörülmények vagy netán saját ügyetlensége, ott kíméletlen önkritikát gyakorol e könyvben. Ez ad­ja meg neki az erkölcsi alapot ahhoz, hogy mások filmjeiben is kíméletlenül leszólja mindazt, ami „hézag” a mese­szöveten, vagy kiütköző „folt”. A híres suspense pedig – bebizonyítja Hitchcock és Truffaut – csakis a film eredeti nyel­vének, a képek nyelvének következetes alkalmazásával állítható elő, nem szimpla „dumával”, ahogy manapság (no, meg régebben is már) a magukat forgató­könyvíróknak képzelő urak és hölgyek iparkodnak elhitetni magukkal és má­sokkal. A rossz dramaturgiai magyará­zat – nem magyarázat. A jó magyarázat pedig csakis az lehet, amelyet hiányta­lanul átérezni képes a néző. És itt jön a dolog veleje: átérezni meg csakis azt képes, amit világosan átlát. A homály az érzelmi állásfoglalásnak is gátja', mondja Hitchcock és Truffaut, nem csu­pán az értelminek. Ezért a könyvben ta­lán legtöbbször hangsúlyozott gondolat az, amelyet így idézhetünk (az 53. oldal­ról): „a filmnek minden pillanatban vi­lágosnak és kristálytisztának kell lennie”.

S milyen érdekes épp Alfred Hitch­cock szájából hallani, hogy a forgatókönyvvel próbálkozó tehetséges (!) drá­maírók legnagyobb hibája abban nyilvá­nul meg, hogy folyton drámai csúcspon­tokat akarnak megfogalmazni, s nem veszik észre, hogy épp ettől „helybenjárássá” változik a cselekmény, amelynek menetelnie kellene előre… Persze emlé­kezhetünk rá, minden Hitchcock-filmben épp az a pompás, hogy szinte bosszantóan hosszú ideig „semmi sem tör­ténik” bennük. (Csak épp a feszültség nőttön nő… s közben egyre heveseb­ben dobogó szívvel gyötörjük az agyun­kat: vajon mi a fene alakul itt a háttér­ben?!) Tehát minden „unalom” csak lát­szólagos. Mélységesen igaz az a klasszikusnak minősíthető, nyugodtan kőbe véshető hitchcocki alapelv: „A dráma olyan élet, amelyet megszabadítottak az unalmas pillanatoktól”. De persze nem csupán a nyílt összecsapás, az „akció” lehet izgalmas, érdekes és lebilincselő! A mai amerikai átlagfilm mintha ezt felejtette volna el Alfréd Hitchcock óta.

A könyvet, szépen elosztva kétfelé, Bikácsy Gergely és Adám Péter fordította. Szépen s jól. (Magyar Filmintézet – Pelikán Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

Török divat szerint, vörösre festett sö­rényű és farkú, díszesen szerszámozott ló hátán Báthori István, erdélyi fejede­lem és lengyel király ül magyar huszárvértezetben, kezében díszbuzogánnyál, oldalán karddal. Báthori Zsigmond fe­jedelem, az Aranygyapjas Rend tulaj­donosa nyugati típusú díszvértezetben, Bethlen Gábor felvonulási díszöltözék­ben, II. Rákóczi György ünnepi sodronyvértezetben, fején sodronyos vas­sapkával üli meg a lovat. Előkelő vár­megyei nemes kivont hegyes tőrrel vág­tat a harci ménen, a székely lófő kopjáját előre szegezve támad. Székely pus­kások féltérdre ereszkedve céloznak, a hajdúvárosi gyalogos közvitéz vállára vette puskáját, derekára kötötte csá­kányfokosát és szablyáját. A szász „fe­kete” darabontnak is hátán lóg rövid csövű, kanócos puskája, a presidiarius hadak, a zsoldos őrseregek tisztje pán­célba öltözötten, kopjával és pajzzsal készül a csatába. Magyar végvári gya­logos, fűzött bocskorban, a kozák zsol­dos íjjal felfegyverkezve, a skót lövész kockás nadrágban, a veres német mus­kétás lódinggal a derekán szolgál a hadseregben. Ágyúk, tüzérek, ágyúkat szállító szász papok, élelmiszerszállító szász fuvarosok, végvári gyalogos vité­zek, majd az erdélyi hadvezetés repre­zentáns személyisége, Kemény János generális díszes ruházata és ékszerekkel kirakott fegyverei elevenítik meg előt­tünk a XVI-XVII. századi Erdély had­seregét, szebbnél szebb színes képeken, melyeket Somogyi Győző festőművész év­tizedekig tartó kutatómunka és az al­kotó képzelet segítségével varázsolt Az erdélyi fejedelemség hadserege című, a Zrí­nyi Kiadó gondozásában megjelent könyv lapjaira. Az ízlésesen szerkesztett képoldalakon a művész a ruházatok és fegyverek részleteit is megjelenítette, ezenkívül nemesi címereket, zászlókat, várakat és erődítményeket, korabeli áb­rázolások stílusában. Az album alakú könyv kísérő tanulmánya a fiatal törté­nész-művészettörténész B. Szabó János munkája, akit az a ritka szerencse ért, hogy már egyetemista korában társ­szerzője lehetett e könyvnek, a Somogyi Győzővel való véletlen megismerkedése és közös történelmi érdeklődésük nyo­mán. A tanulmánya az erdélyi fejede­lemség születésének történelmi körül­ményeit és az oszmán birodalom szom­szédságában és engedélyével 1571-ben megalakult új állam Európába való be­illeszkedését tárgyalja bevezetésképpen, majd a hadsereg részeit taglalja. A megújuló, az új állam védelmét bizto­sító hagyományos hadszervezet mellett a fizetett zsoldos seregek különböző faj­táit mutatja be, külön fejezetekben a tüzérség, a tábori személyzet és a mű­szaki alakulatok, majd a végvárak je­lentőségét. A hadvezetésről szólva, a hadi ügyekben teljhatalommal bíró fe­jedelmek szerepét, a főkapitányok, fő­generálisok és a tisztikar felkészültségét néhány példa értékű csata rövid elem­zésével mutatja be. A rajzolt képanyag szóbeli mása a hadsereg felszerelése cí­mű fejezet, melyet rövid összegzés kö­vet. A könyv iránti várhatóan széles körű érdeklődésre tekintettel a tanul­mány német nyelven is olvasható Ba­rabás Miklós fordításában, aki szerencsé­re szövegközti utalásokat tett, a csak magyar nyelvű képaláírások ellensúlyo­zására. Művészileg igényes és közért­hető, tudományos feldolgozású művel gyarapodott a történelmi múltunkat feltáró könyvek sora.

E korszak irodalmának, eszme- és formatörténetének fejlődési jellemzőit, összefüggéseit vizsgálja „Magyarország panasza” (A Querela Hungáriáé toposz a XVI-XVII. század irodalmában) című, az irodalommal foglalkozók szűkebb köré­nek szánt tudományos művében Imre Mihály, XVI-XVII. századi nemzettudatunk kialakulását az irodalmi tudat­formákban való kifejeződésében és iro­dalmi formaképző rendszereiben köve­ti nyomon. A török hódítás és uralom teremtette társadalomlélektani körül­mények hatására az irodalmi kifejezési formák között egyre nagyobb teret hó­dított a panasz, siralom, siratás, sokszor a magára hagyott, meggyötört és török­től pusztított Pannónia (Hungária) al­legorikus alakjának szavain keresztül. A szerző széles nemzetközi kitekintéssel, Csonka Ferenc munkájának köszönhető­en, számos, első ízben magyarra fordí­tott korabeli latin nyelvű vers összeha­sonlító elemzésével vizsgálja, többek között a 79. zsoltárt – úgy is, mint tö­rökellenes imádságot –, mely a német reformáció irodalmára is óriási hatással volt. Rimay János „Kiben kesereg a ma­gyar nemzetnek romlássán s fogyássán” című költeményét pedig abból a szem­pontból vizsgálja, „…hogy a Rimay-vers első strófájának nép-szép-kép-ép rímegyüttese egyedülállóan különleges státust vívott ki két évszázad magyar költészetében.” (Oh szegény megrom­lott s elfogyott Magyar nép, / Vitézség­gel nevelt hirrel vagy igen szép, / Kár, hogy tártától úgy, mint senyvedendő kép, Előmenetedre nincs egy utad is ép.) A mű a debreceni Kossuth Egye­temi Kiadó Csokonai Universitas Könyv­társorozatában jelent meg, példázva azt a magas szintű irodalomtudományi kuta­tómunkát, mely az egyetem magyar és összehasonlító irodalomtudományi inté­zetének tanszékein folyik. Imre Mihály terjedelmes jegyzetanyaggal és névmu­tatóval egészítette ki a művet, melyet a következő sorokkal zárt: „Dolgozatunk talán meggyőzően bizonyította, hogy a csak szűkebb értelemben poétikainak lát­szó kérdés: egy rímtoposz históriája: köl­tészettörténetünk és nemzettudatunk geológiai mélyrétegeinek megrendítő le­nyomatát őrizheti.”

„Ha egyszer elkészül a kilencvenes évek Magyarországának történelemkönyve…, nem, legyünk telhetetlenek: tegyük fel, hogy több ilyen, alkalmasint egymástól eltérő nézőpontú mű születik, akkor elérkezik egy összevetés ide­je. Mellé – melléjük – lehet tenni Az év fotói-sorozat köteteit” – írja Albertini Béla Az év fotói (Pictures of the Year) 1995 című album bevezetőjében. A mindössze egyoldalas írásban nemcsak a fotográfia feladatait vázolja fel, de rövid helyzetképet is fest annak mai állásáról, a magyar fotóélet szerveződé­séről és intézményeiről, hírt ad az új orgánum, a negyedéves megjelenésű Fotóriporter születéséről, elégedetten szól a könyvkiadás ilyen irányú teljesít­ményéről, s a Mai Manó Fotógalériáról, mint reménybeli fotómúzeumról. Ter­mészetesen szót ejt e képgyűjtemény válogatási szempontjairól, melyek a ki­adó Magyar Fotóriporterek Kamarájá­ban érvényesültek. „A hiányok, bármily furcsa is, a meglévő értékét erősítik… Napjainkban, amikor a kulturális és művészeti életünk tele van jajszóval – s ennek eléggé köztudottan nem pusz­tán a nemzeti sajátosságként emlegetett borúlátásunk az oka –, …az év fotói makacs következetességgel megjelen­nek.” A gyűjtemény nagyrészt riportfo­tókból áll, a művészek betűrendben kö­vetik egymást. Számos fotóművészeti díjjal kitüntetett kép látható a kötet­ben, de sajnos, hiányzik egy listaszerű felsorolás a díjakról és a kitüntetettek­ről. Rövid életrajzok olvashatók a kötet végén, szintén a nevek betűrendjében, magyarul és angolul. Végül el kellene mondani azt, amit látni kell: a repülő embert a sziklák fölött, Csernobil mai gyermekáldozatait, a táncot, mely a „Ladányi Andrea balettművész” aláírást kapta, az idős férfit, fertőtlenítés előtt, a szarajevói képeket, a három szakszer­vezeti vezetőt, baleseti helyszíneket, Fenyő Miklóst és Dollyt, Taszárt, az iszonyú szőnyeget a finn és a magyar köztársasági elnök lába alatt; a szeme­ket: az egy ujjú kislányét, a sámánológusét, Grósz Károlyét, az autó alól kém­lelő kutyáét, a halálosztóét; tragédia, komédia, borzalom, szex, háború, ma­gány, nyomorúság. Szerencsére van né­hány vidámabb életkép is és sok szép sportfotó.

Nemsokára fellobban az olimpiai láng, és megkezdődnek az olimpiai já­tékok. Az ókori Hellászban a nagy pánhellén versenyeknek csak egyik helyszí­ne volt Olympia, mellette a delphoi Pythia volt a legfontosabb sportrendez­vény, hiszen itt az atlétikai és a lovas viadalok mellett zenei és művészeti rendezvényekre is sor került. A pythiai játék okkultikus jellegét az adta, hogy Apollónnak, a művészetek pártfogó is­tenének tiszteletére rendezték. Az első pythiai játékot i. e. 582-ben rendezték, s a versenyek egy hétig tartottak. A versenyszámokról és a győztesekről is megbízható adatok maradtak fenn az utókor számára, s az ókori történelem, művelődéstörténet és sporttörténet iránt érdeklődők az Akadémiai Kiadó Apollo Könyvtár sorozatában megjelent, Delphoi és a Pythia sportversenyei című műben olvashatnak minderről, amely Maróti Egon munkája, a téma első modern, monografikus feldolgozása.

(emmi)