PAPP LAJOS

A hét pohár

                     „Mert eljött az Ő haragjának ama nagy
                     napja; és ki állhat meg?”
                                   (János Jelenések, 6. r., 17. v.)


A Sátán feloldoztatik
ezer esztendős fogságából,
a föld alól s tenger alól,
a feneketlen űr mélyéből;
s felszáll pusztító fenevad,
és árnyékot vet mindenekre:
zúdul betegség, gennyes járvány
a védtelen emberi hadra.
A kiválasztottak jegyére
ügyet sem vet tombolásában.
S vérré-olajjá vált óceán
görgeti élőhalottait,
aláhullnak a madarak is
a dögletes levegőégből.
A folyók mérgezett vizéből
halált isznak a megszomjazók;
s aztán a tűz, az iszonyatos
fehér tűzgomba, ott, a mennyben!
Elemészti a csillagokat
s az éltető Nap fényvirágát.
Beáll a félelmes sötét,
a nemlét alaktalan éje…
A haragnak hét poharából
hét korty jár! – eldöntetett.

Nyíló-kékszemű tavasz lesz?
Ősz, hályogos, szürke egével?
Lihegő nyár, aszályrekkenés?
Tél, halálos hósivatagban?
S holnap, jövőre vagy azután?
Elmúlhat akár ezer év is.
Az Idő közel van. – Közel
a pillanat, hogy kimondassék:
s mint felrobbanó csipkebokor
kétségek sűrű éjszakáján,
s hétágú biztos gyertyatartó
az Igazság oltára felett,
s az Élet lángba borult fája
illanó örömök kertjében:
eldöntetett. – Az utolsó szó,
utolsó a megszámláltakból,
a felmutatott mérleg szava,
a megmért sóhaj, szívverés…
A halálsikoly képernyőjén
kegyetlen fehér vonal a Csönd.
Ez a vég! – kimondatik.

Beteg szívű, magányos árnyék,
prófétai korba vénülsz már,
s nem jártál Pathmos szigetén,
Szmirnában sem, és Efézusban;
felettük talán átsuhantál
egyszer, vagy kétszer is, lehet,
turista, Tu-százharmincnéggyel,
nem szíjbocskorban-szőrcsuhásan
bukdácsolva, éles kövek közt,
s ital víz után epekedve,
korgó gyomorral. – Fenn repültél;
nem szólalt meg a Hang mögötted!
Ám ha szólt is, nem hallottad,
a langy kényelem süketté tett
és vakká, ahogy annyiszor még…
Nem te szálltál! Szállítottak.
Utas voltál, s nem utazó.

Utas! szárazon szél sodort,
vízen az áram. – Anyád méhe,
az áldott burok óvott, védett,
s szíve fölötted, mint a Nap,
vigyázta álmod, ébredésed,
altatót lüktetett-dobolt.
Mily fájdalom volt! Kiszakadni,
kivettetni a késes fényre,
micsoda kín és rémület;
a mézillatú emlőn, csak ott
csitított el a csurranó tej
varázslata s a jóllakás –
a duruzsoló símogatás
derűs álmokba ott békített.
Csapdák, jajok nélküli édent
ott álmodhattál valahányszor,
amíg durván föl nem riasztott,
mindenkori zsákmányát űzve
a rád vicsorgó vad világ;
zuhanó bombák robajával,
kínok üvöltő sebeivel –
és néma hullák, szerteszét…

Azóta mindig menekültél;
bujkáltál-bujkálsz híg beszéd
bozótja közt, a rímek rétjén,
versek ringó, öles füvében.
Rejtőztél hitben, szerelemben,
búvóhely volt az édes otthon,
s az ölelése menedék.
Sodródsz, te gyáva! Szárazon
szél sodor, s vízen az áram;
vélted, megállsz: ha fönnakadtál
kőben-ágban, egy perc hegyén.
Acél-inadra büszke voltál?
Járattak! – kimondatik.

Menetelések mámorában
tették, hogy hidd a minden-tevést;
tették, hogy a gyülekezetnek
igeként ezt valld, prédikáld.
Imádságos lélekkel hitted!
S egyképpen, szívvel énekeltél
indulókat, zsoltárokat.
Feleselni nem voltál bátor,
mást akarni, mint amit adnak;
hitetted, hogy maga a jóság
a lágy árulás szelídsége.
Egy nem-emberi idegenség
bénító, őrlő gőgje ellen
sosem próbáltál tusakodni.
S fölemeltek, majd elejtettek;
félre löktek, te bénán hagytad.
Rád tiportak, sárba tapostak,
mocskot szórtak rád: és te tűrtél.
Mit ér fogadott hallgatásod?
Egy falba zárt kő árvasága?
Utas voltál! az utazáson
bámészkodó eleven csomag.
S az élet felett elrepültél…

Hét keserű korty? ím, a pohár
büntetésed büröklevével.
Idd ki hát! – eldöntetett.

                            1996. március

CZINKE FERENC

Köszöntő

MIKES TAMÁS

Platón és Dionüsziosz

DIONÜSZIOSZ Jó estét, Platón!

PLATÓN Jó estét, felség. Későre jár.

DIONÜSZIOSZ Elmaradtál a lakomáról. Hiányoltunk.

PLATÓN Fáradt vagyok, felség.

DIONÜSZIOSZ Bizonyára kimerít az írás…

PLATÓN Nem vagyok már fiatal, felség.

DIONÜSZIOSZ Hagyd el a felségezést, legalább így, négyszemközt!

PLATÓN Úgy tudom, veled soha nem lehetek négyszemközt.

DIONÜSZIOSZ Tessék?!

PLATÓN Te király vagy, uram, s azok nem egy személyt jelentenek, de legalább kettőt. A benned élő daimón is itt áll előttem…

DIONÜSZIOSZ Már arra gyanakodtam, te is elhiszed, amit a sok gyávám suttog, holmi fülekről…

PLATÓN Én nem hiszem ezt. Fölösleges is. Ki mer neked hazudni?

DIONÜSZIOSZ És ki mer igazat mondani? Éppen ezért hiányzol a lakomáról, ha megfosztasz minket fényes szellemedtől, elméd tisztaságától, amiért méltán iri­gyelnek más városok. Te rendelkezel azzal az erénnyel, amire oly rég sóvárogtam. Igazat mondasz, ami nem sért.

PLATÓN Az igazság sohasem sért, uram. Csak megsérti a gyengéket.

DIONÜSZIOSZ És én nem vagyok gyenge?

PLATÓN Te, fényességes barátom? Nem vagy bizony. Éppúgy tudod, mint én, hogy milyen erőket birtokolsz, az isteneknek hála. Szíved, akár a fém, karod, mint a kő. Lehet téged nem szeretni, szépséges férfiú?

DIONÜSZIOSZ Ezt hagyjuk, kedvesem! Én a nőket kedvelem.

PLATÓN Nagy kár. A teljes öröm csak a tökéletes szerelemben valósul meg. Egy nő mindig hiányt szenved valamiben, kedélye kiszámíthatatlan, olyan, akár a macskák meg a madarak. Emberi szerelem csak a barátsággal együtt valósulhat meg, és egy nő nem lehet a barátod.

DIONÜSZIOSZ Én azonban nem ezért örülök, ha közénk heveredsz este. Bölcses­séged hiányzik asztalomtól.

PLATÓN Túlzol, fényességes barátom. Kellemetlen társaság vagyok én. Mindun­talan faggatózom, békétlenkedem. Tudom, hogy többen boldogok, ha nem va­gyok jelen. Barátságunk ugyan megóv attól, hogy sértődésükért megfizessenek, de nem azért jöttem hozzád oltalomért, hogy új ellenségeket szerezzek.

DIONÜSZIOSZ Szívesen hallgatjuk kérdéseidet. A hallgatás a tisztesség és nem a gyűlölet jele. Hiszen te meg is válaszolsz e kérdésekre, s ebből mindenki okulhat, megismerve a helyes választ.

PLATÓN A helyes válasz önmagát adja, uram. Mi csak ott állunk fölötte, akár egy gyermek bölcsőjénél. De az újszülöttnek sem mindenütt örülnek. Különösen, ha érkezése hamis reményektől foszt meg.

DIONÜSZIOSZ És mi szépet írtál ma, Platón?

PLATÓN Ma is az állam dolgáról való elmélkedésemen dolgoztam, uram. Remé­lem, jó hasznát veszed majd, ha elkészül.

DIONÜSZIOSZ És mikor szándékozol bemutatni ezt a gyermeket?

PLATÓN A munka derekán járok, uram.

DIONÜSZIOSZ Aggódom, Platón.

PLATÓN Megtisztelsz vele, fényességes barátom. De bízzál bennem, hamarabb, mint várnád, a kezedben lesz a mű.

DIONÜSZIOSZ Más oka van aggodalmamnak. Félek, elaprózod magad. Legalábbis így hírlik…

PLATÓN Nem tudom, miért hírlik így. Habár a minap nálam járt ifjú barátod és tanácsosod, Kanüpposz, és beletekintett a mű kéziratába. Mivel épp tornázni voltam, jöttömet be sem várva, távozott. Egy kézirat mindig hevenyészett, s az én útmutatásaim nélkül…

DIONÜSZIOSZ Én nem akarok ebbe a hibába esni, habár parancsomra cselekedve járt nálad kéretlenül és ment el váratlanul. Épp ezért engedd meg, hogy most leüljek és meghallgassalak, miként az barátok között illendő, vagyis olyan em­berek között, akik tisztelik egymás véleményét…

PLATÓN És miről kívánsz beszélgetni, felség?

DIONÜSZIOSZ Egy dialógusra lennék kíváncsi. Kanüpposz az elmélkedés közé keverve találta, bár mintha nem tartozna oda. Barátod és mestered, Szókratész peréről és haláláról szól, hajói olvasta…

PLATÓN Még nem…

DIONÜSZIOSZ Sajátságos, bár igen művészi alkotás.

PLATÓN Csupán emlékeztető. Nem is a mű része, ezt Kanüpposz igen jól észre­vette. Almomban megjelent a Bölcs, és megédesítette nyugalmam szavának és elméjének ékességeivel.

DIONÜSZIOSZ Mondottam, sajátságos alkotás. Sajátsága, hogy roppant veszélyes.

PLATÓN Nem értelek, felség!

DIONÜSZIOSZ Alig hinném, Platón. Az az elmélkedés sértő. Rám, az államra s minden ideára, amiért vendégbarátommá fogadtalak, és segítségedet kértem.

PLATÓN Szókratész bölcs volt!

DIONÜSZIOSZ Engedd meg tehát, hogy együtt gondolkodjunk, miképp ő is tette volt!

PLATÓN Szívesen.

DIONÜSZIOSZ Nos, te bölcsnek tartod Szókratészt. A bölcs tiszteli a rendet, mert a világ szabályát tiszteli benne. Vagy másképp véled?

PLATÓN Nem.

DIONÜSZIOSZ Ha tehát a bölcs tiszteli a rendet, akkor a rend eszközét, a törvényt is tisztelnie kell. Igaz-e?

PLATÓN Igaz, felség.

DIONÜSZIOSZ Nevezheted-e bölcsnek az olyan embert, aki a törvény iránt enge­detlen?

PLATÓN Nem, felség.

DIONÜSZIOSZ Örülök, hogy egyetértünk. Abból, amit te Szókratész peréről írtál, nem tűnik törvénytisztelőnek a te mestered és tanítód. Inkább vakmerőnek és izgágának látszik, aki nem az ellene felhozott vádak, hanem a bíróság ellen harcol.

PLATÓN Úgy vélem, tévedsz, felség. Szókratész azt bizonyította be, hogy amivel vádolják, merő ostobaság. Ebből következett, hogy bíráit nem tarthatta helyesen gondolkodó embereknek, tehát harcolnia kellett ellenük, épp az igazság miatt.

DIONÜSZIOSZ Abból, amit Kanüpposztól s most tőled is hallottam, mégis kétely támadt bennem, kedves Platón. Kételyem ebben áll: Szókratész nem tisztelte a törvényeket, hanem úgy gondolta, csak ő ismeri az igazságot. Bíráit semmibe vette, tehát gőgös volt, ami nem a bölcsek tulajdonsága. Csak álruhaként viselte a szerénység köntösét. A perbe azért ment el, mert bízott szónoki képességében s abban, hogy nevetségessé teheti bíráit. Nem a rendet szolgálta tehát, hanem ellene fejtette ki tehetségét. így vagy nem volt bölcs, mert aki nem tiszteli a rendet, arról az imént együtt állapítottuk meg, hogy nem lehet az, vagy a bölcsesség lényege nem a rend szolgálata, akkor pedig nem szolgálhat a törvény alapjául. Vagy mindez másképp van? Szeretném, ha eloszlatnád kételyeimet, ó, Platón!

PLATÓN Felség, úgy vélem, inkább el kellene olvasnod ezt az írást. Az igazság nem mindig nyilvánvaló, olykor a Maia fátyla mögé rejtezik, s csak visszfényét láthatod megjelenni.

DIONÜSZIOSZ Ez nagyon keskeny ösvény, Platón. Én máris úgy vélem, ez az írás veszélyes. A rendet nem minden ember tiszteli, és nemcsak lélekben tiszteletlenek iránta, hanem olyanok is akadnak, akik haragot érlelnek szívükben a renddel szemben, s ha tűrném, kezet emelnének rá. Ezeket az embereket szüntelenül irtani kényszerülök, hogy megvédjem a várost és a közösséget a rendetlenségtől. Az ellenszegülők, ha ez az írás a kezükbe kerül, úgy vélhetik, hogy két igazság is lehetséges, és az ő lázadásuk jogos. Ezt te sem akarod, ugye, Platón?

PLATÓN Nem láthat­ta senki!

DIONÜSZIOSZ Csak Kanüpposz lelt rá, teljesen véletlenül a tekercsek között. ír­nokod rabszolga. Ne vágj közbe! Be kell ismerned: van rá mód, hogy ez az írás kiszökjön a szobád­ból, és megmételyez­ze a városomat. Ez aggaszt engem, Pla­tón. Félek, utóbb meg kell tőled vál­nom…

PLATÓN De, felség!

DIONÜSZIOSZ Hall­gass, Platón! Az éj­szaka alkalmas az el­mélkedésre. Szeret­ném, ha mélyen el­gondolkodnál szava­imon. Reggel, a ki­hallgatás órájában elvárlak. Béke veled!

PLATÓN Béke veled, felség…

PLATÓN. Nos, vegyük szemügyre, ami történt! Dionüsziosz szívét harag és aggo­dalom felhőzi. Kanüpposz, sajnos, felületes és kissé ostoba, tehát veszélyes szol­gája urának. Azt jelentette, amit ki tudott olvasni írásomból. Ami sajnos, egyebet is jelenthet. Miért épp őt küldte hozzám, amikor vannak valóban okos emberei is? Mert már tudott erről a kéziratról, s tartott tőle, hogy amazok megértik, és épp azt, amitől fél. Tehát már volt róla valamilyen tudomása. Akkor pedig csak a másoló rabszolga számolhatott be róla neki vagy valakinek, akitől megtudhatta. A rabszolga tehát vagy az egyik élő füle, vagy olyan helyen beszélt, ahová elér az egyik épített füle Dionüsziosznak. így is, úgy is árulóm, s ha véletlenül, annál rosszabb, mert akkor épp azt tette, amiért a türannosz az imént megfenyegetett. Nem vigasztal, ha holnap keresztre feszítteti, mert az én helyzetemen semmit sem könnyít a halála. Ha buzgó ellenőröm, az a jobbik eset, akkor van reményem a helyzet megfordítására…

Hadd gondolkodjam! Ez persze nem könnyű. Ha kitekintek a kertbe, az a hallgatag érctömeg ott középen nagyon is arra ösztökél, hogy észnél legyek. Dionüsziosz korántsem bölcs, még ha most a mástól levetett díszeket aggatta is elméjére. Ez csupán, kiváló memóriáját dicséri, amellyel hibátlanul megtanulta használni mesterem módszerét. Ez a szép férfi valójában hirtelen haragú, ke­gyetlen és gőgös ember. És kiszámíthatatlan. Egyáltalán nincs okom abban bízni, hogy csupán száműzni akar innét. Eddig egyetlen áldozata sem tudhatta előre, hogy az ércbikát szánta végzetéül…

Íme, a teraszon máris őr áll. Az árnyékba húzódik, hogy senki se lássa: rám vigyáz. Még ne. Dionüsziosz szándéka titok. Senki sem sejtheti, mi zajlott le közöttünk ma este. Ma nem. Az éjjel nem. Reggelig a vendégbarátja, első számú tanácsadója vagyok. Csak azért őriztet, mert valóban kíváncsi arra, mit teszek vagy mondok neki reggel. Szökni nem hagy azonban, s ez is bizonyítja, hogy rosszabbra szán, ha makacskodom. De tőrbe nem akart csalni: akkor elrejti embereit, többet is. De bízik abban, hogy a szája íze szerint történnek a dolgok. Élve kellek neki, hogy kinyilvánítsam igazát. Ha elégetem a kéziratot, akkor lesz igazán megelégedve. De többé soha egyenlőként nem szólhatok vele, mert én is csak az udvar egyik bábja leszek, amíg rám nem un, vagy egy újabb gyanakvási rohama miatt nem foszt meg életemtől.

Sokan tartják alattomosnak és nemcsak kegyetlennek. Pedig lám, mennyivel átláthatóbbak szándékai és indulatai, mennyivel nyíltabban cselekszik, mint Abütész tette! Az tudta, mi lakozik Kritónban, persze ezt nem volt nehéz tudnia, hiszen Kritón ostobaságát csak nagyszájúsága múlta fölül. Athén pedig hemzseg a szükophantáktól, akikhez képest Dionüsziosz élő fülei becsületes emberek: ők senkit sem biztatnak beszédre, csak feljegyzik,.amit mond. Igaz, a szükophanták legtöbbje megvesztegethető, de Abütész és a hozzá hasonlók biztosan építhetnek aljasságukra, mivel ők többet adnak, mint az áldozatok.

Lám, elmém önkéntelenül a legsötétebb dolgok felé fordult… Platón, szi­lárdítsd meg magad! Most itt élsz, és itt kell helytállnod. Jó, de mivel kell megküzdenem? Egy tévedéssel. Mestered, véli Dionüsziosz, nem volt eléggé bölcs, mert nem tisztelte mindenekfölött a rendet. És a tökéletlen rend?… Nincs tökéletlen rend, Platón! Itt nincs. A rend azt jelenti, hogy valamit tökéletessé igazítanak, vagyis rendbe teszik. Ez a törvények dolga, és hogy megóvják a rendet. A törvényt tehát tisztelni kell, Államod lényege is ez. Dionüsziosz is lehet tökéletlen, de mégis neki van igaza. És ha holnap bedobat az ércbikába?… Nem teszi. Épp most kellett rádöbbenned, mennyivel előnyösebb a helyzeted, mint Szókratészé volt. Ő nem a hatalomnak adott tanácsokat, az nem is kért ilyent tőle. A sokaság pedig mindig legalább annyira gyanakodva figyelte, mint amennyire az eszétől féltek. A bíróságon is sokakat kellett meggyőznie, közöttük teljesen ostoba embereket is, akik fel sem fogták, amit finom elmeéllel védelmére felhozott. Itt azonban egyetlen bíró és egyetlen hallgató várja a védekezésedet. Hatalom és Bölcsesség násza, ez Államod lényege. Még minden jóra fordulhat, hiszen most nemcsak az eszme, jómagam is végveszélyben látszom lenni. De ha megteszem, amire némán ösztökélt, hogy megsemmisítek bármit, akkor holnap egyéb is áldozatául eshet a nagyszerű tervből Dionüsziosz szeszélyének. Ha megtagadom Szókratészt, mivel igazolom, hogy a módszer jó, hogy nem vagyok magam is izgága és veszélyes szökevény? Ebből a dilemmából csak az eszmékkel együtt szabadulhatok: akkor van remény, hogy Dionüszioszt tovább ösztökélhe­tem a tökéletes Állam felépítése felé. Ennek egyetlen módja, ha bebizonyítom, a látszat ellenére az igazság nem kettő, hanem egy és oszthatatlan. Hogy Szók­ratész mégis támasza és nem ellensége volt a rendnek, a törvénynek. És be kell bizonyítanom: a rosszindulat és a felületesség vezette Dionüsziosz szolgáit, akik­nek, ha jobban megnézik az írásokat, rá kellett volna jönniük, hogy a végső következtetés nem az, amit gazdájuknak sugalltak. Volt itt egy másik dialógus, ami Kanüpposznak elkerülte a figyelmét, a rabszolga pedig nem beszélt róla társainak, mert nem volt a szája íze szerint való. Én azonban reggel megmutatom Dionüsziosznak…

Egy beszélgetés, sajnos, a valóságban is elhangzott a bírósági ítélet után. Ez a legszomorúbb emlékem, mert igazolni látszik Dionüsziosz gyanúját. A börtön­ben hangzott el, ahol Szókratész bölcsen és tiszteletre méltóan várta a halált. De a hóhér helyett Kritón toppant be. Soha szájasabb tanítványt! Nagyhangú piaci vitái legalább annyira siettették Szókratész perbefogását, mint ahogy tettei bor­zalmassá tették a bölcs halálát.

Kritón szökésre szólította fel a mestert. Mikor pedig Szókratész a maga türelmes módján elmagyarázta, milyen ostoba dolog lenne, ha nem nyugodna bele a végzetbe, és hogy a szökésével romba döntené, amit egész életében mondott és cselekedett, s hogy emberségét sem óvná meg, mert nevetségessé válna azok szemében, akik a halálából okulhatnak, akkor Kritón nem átallott így érvelni:

– Ha csakugyan szereted és tiszteled a bölcsességet és az igazságot, önző vagy, ha meghalsz, ahelyett hogy a hiúságod árán is megragadnád az alkalmat, hogy tovább hirdethesd azt! Okoskodásod épp eléggé meggyőző, hogy bárhol nyitod ki szájad, ha bármit összehordanak kárvallott gyilkosaid, amit te mondasz, sokkal inkább elterjed, ha más városok piacain is erről beszélnek. Aki él, védheti magát, míg a halott szája néma. Tehát elszökhetsz, hiszen a lehetőséget megsze­reztük neked. Te magad mondtad: nem adsz a sokaság véleményére. A mi véleményünk pedig az, hogy menekülj innét. És ezért engedd, hogy meggyőz­zelek az igazamról!

Te mondtad: kész vagy a halálra az igazságért. Nos, az igazság, mint tudod, nem azonos bíráid ítéletével, sőt egészen más. Éppen a törvény és az igazság érdeke hát, hogy az ítélet ne menjen végbe! Ha itt most mégis megöleted magad, úgy a helytelen véleményeknek adsz tápot, s nem a törvénynek, amely az emberekért működik. Hogy egy példával éljek: ha ellenség tör a városra, kifür­készni erejét, nyilván hazudni fogsz neki, mert kisebb rossz nem mondani igazat, 'mint a várost elárulni. Az ellenség őszinteségedet az emberek ellen fordítja majd, s így eszköze leszel sokak halálának. Ha pedig erre azt feleled, senkivel sem tehetsz rosszat, noha ő ártani akar neked, akkor miért harcoltál fegyverrel a perzsák ellen? A bírák Athén és a törvények ellenségei! Ha tőlük, akár csalás árán, megvéded magad, nagyobb vészt hárítasz el, mint a perzsák támadása volt, hiszen azok látható módon törtek a szabadságunk ellen, míg a bírák az általad is szentnek tartott törvényekkel képesek a közösségnek ártani. Ha ezt akadály­talanul tehetik, nemcsak a te sorsod, hanem a miénk is, akikről majd azt mondják, éppoly veszélyesek vagyunk, mint te, s ezért halálra is ugyanúgy méltók.

Szókratész ekkor kiutasította a cellájából Kritónt, aki tőrt vett elő, s ledöfte a bölcset, majd azt kiáltotta: most tőrén a vérrel kimegy, és fellázítja a várost, mondván, az arkhónok ölték meg. De amint kilépett a cellából, máris lefogták az őrök, akik csak színleg fogadták el a pénzét. Abütész arkhón pedig, amint nekem elmesélték, akik az egész eset tanúi voltak, ezt mondotta a vértől mocskos, eszelős Kritónnak:

„Köszönöm, ó, Kritón! Jól gondoltam, hogy megölöd gonosz tanítódat, aki nem is érdemelte meg az irgalmas halált. Boldog vagyok, hogy kétségbeesett szívvel kellett távoznia a Hádészba. Hálámat, sajnos, semmiféle módon nem fejezhetem ki, mert tettedért méltó módon meglakolsz. Majd imádkozom az istenekhez, hogy hamar belepusztulj a rád mért büntetésbe…”

Abütész halott, Kritón is, sőt még azok is elnémultak, akik mindezt nekem elmesélték. így a jövő számára csak az marad meg, amiről én megemlékezem. Én azonban mesterem végét a törvények tiszteletéről szóló tanítással szövöm egybe. Ezzel emlékét felmagasztalom, saját vádlóimat megszégyenítem, és meg­nyugtatom Dionüszioszt, aki megvalósítja tökéletes Államomat. Abütész az örök feledésbe merül, s Kritón létéből is csak annyi marad, amennyit tudni érdemes. Végtére is minden indulat és vér csak annak az álomnak része, amely a barlang falára vetül, hogy e lét szenvedői azt hihessék, igazán élnek. Ha az Állam tökéletes, akkor sokkal csekélyebb kínnal élhetnek az álomban, amíg az igazi valóságra nem ébrednek haláluk után. És akkor mit érnek holmi kis igazságok az Igazság fényében? Mit ér maga Dionüsziosz és hatalma?

Nem, Platón! Itt az eszmének kell diadalmaskodnia, az Igazságnak megva­lósulnia. A barlang árnyai nem rezzenthetik lelkedet: sem azok, kik már eltűntek az emlékezetedben, sem pedig az élők. Készítsd el az írást, és győzzél!

Mint ismeretes, Platónt Dionüsziosz nem sokkal később eladatta rabszolgának.

ALMÁSI KATALIN

A főutcán végigment a róka

A falu főutcáján, hegedűjét maga mellett húzva
végigsétált a muzsikáló róka:
Kicsiny kalapját meg-megemelve jobbra és balra köszöngetett.
Agyonverték, mert azt hitték, veszett.
Pedig csak kedves akart lenni, szegény,
úgy hitte, így szeretik majd meg az emberek.

Az erdő lakói a bagolyért futottak,
mondjon varázsigét az új halottnak.
Éledjen fel!
De a bagoly homlokán ráncba rándult a bánat.
Nincs többé róka, az erdőn már nem muzsikálnak.

Mégis rikoltott:

„Varázslat! Varázslat!
Fekete kövön aranyspárga,
szürke falon gyilkos strázsa,
ki elveszett, megkerülhet,
csúf a halál, szép az élet!”

De a róka fel nem ébredt.

Rikoltott újra a bagoly:
„Élőt az élőknek, halottaknak holtat!
A fák mögött éhes szellemek bujdokolnak,
halál után jön az élet.”

De a róka fel nem ébredt.

A róka mellé letérdelt a medve,
s míg a falubélik rakták a tüzet, hordták máglyának a fát,
a medve imádkozott s dalolt, két görbe mancsát az ég felé emelve:
„Csatárláncban kerítik be az erdőt,
félnek, remegnek a fehér farkasok,
a róka meghalt, hegedűjét fején törték széjjel,
sziklák mögé bújnak el a szarvasok.
A tó is remeg, hullámba magasodnak a pici, kedves habok.
Ó, Te, ki ott lebegsz, vagy Ti, kik az égben laktok,
segíts, segítsetek meg!
Küldjétek ide a hómezőkről őt, ki erős karjával újra átölel,
s az iszappá száradó, haldokló forrást sugárzó, tiszta vízzel tölti fel!

Válasz nem jött, de ropogva harsogott a máglya.
Visszaindultak az erdőbe az állatok.
A medve a róka özvegyét vezette.

És megszólalt a medve,
– egészen halkan beszélt, mert nem tudta kitől kérdezze,
ilyet nem tud a letört virág,
sem az elpusztuló bokor.

Szólt a medve:
Ó, Te vagy Ti, mondjátok meg nékem,
reám mikor kerül majd a sor?

BÉKÉSI GYULA

Fénytelen és hangtalan

Anyámat még az ég is elsiratta;
csak a buta gépek „röhögtek”;
s csak az anyagba rohasztott lelkek
„nyerítése” volt elviselhetetlen…

Valami akkor csontig belémrontott,
hogy nemcsak nekem fájt – a rögnek
is gyorsult a szívverése…! S csend lett
végül is… S holt anyám: újra szült engem.

Szemem azóta akár a röntgen,
s akár az az ibolyántúli
Napba-Visszatérő: villámlom, zengem
(fénytelen és hangtalan):

                                             az Egekben
rég-rég megíratott
                           kimúlni
kik fognak úgy, hogy többé…
                                             nem születnek…

                                                               1987

FÖLDEÁK JÁNOS

Nem izgat a leendő halálom

Nekem minden reggeli ébredés ajándék,
      ám nem jutok vele sokra…
Már régen nem izgat, hogy leendő halálom
      mikor kap el majd két marokra
s kiiktat az élők pontos névjegyzékéből,
      de nyilvántartva végső jussom:
hogy munkásköltő vagyok, és az utókornak
      érdemeimből ennyi jusson!…

A kikerülhetetlen végem tudatától
      felelőtlen lettem és öntelt,
mégis hiszem: eme zsiványságomból minden
      következő nemzedék fölment,
mert nem vélik gúnyolásnak se pimaszságnak,
      ahogy az utcákon jártomban
nem gondoltam arra, hogy talán utoljára,
      s egyáltalán nem búcsúzkodtam.

EZ A ZÁRSZÓ IS BELETÖRŐDÉS
Ismétlem: nem izgat a leendő halálom,
ezért bölcsen nyugtató tanácsként ajánlom,
senki ne töprengjen az örökölt halálon…

OLÁH ANDRÁS

szavaid

                                Ady Endrének

szavaid vérző eleven sebek
láztól megperzselt fekete tüzek
szavaid fények szavaid lángok
felnyársalt szentek elpusztult álmok

szavaid rögök sírgödrök mélyén
– ott menetelsz a halottak élén –
szavaid szólnak a csönddé vált éjben
aszalva függnek szárítókötélen

SZARKA ISTVÁN

Hosszú, hideg tél

Királyválasztó szép jegünk
majdhogynem összeállt már,
s Korvin sehol – hát merre tűnt?
s merre, amire vártál?

Lábad elé nézz, magyarom!
választhatsz undorodva,
hogy hányadék vagy kutyanyom
illatát viszed szabadon
elvékonyodó talpadon
polgári otthonodba.

ÁGAI ÁGNES

Az átmenet

Egy fiatalember emlékeiből

Az átmenet egy régi társadalmi rendszerből a másikba, ahogy akkoriban nevez­ték, a rendszerváltozás, számomra észrevétlenül vagy legalábbis alig érzékelhe­tően zajlott le. Én is átmeneti állapotban voltam, bennem a kamaszkor forra­dalma zajlott, evvel voltam elfoglalva. Visszatekintve, a rendszerváltozás már gyermekkoromban megkezdődött, a felpuhult, erjedni, majd rothadni kezdő kádári korszak utolsó évtizedében. Ez a folyamat szerves része volt a világban végbemenő változásoknak. A miénk csak leképezte azt.

Mi, tizen- és huszonévesek nem éreztük a „diktatúra nyomását”, csupán a rendszer fonákságait és gyengeségeit. A hősi időszak, a nagy áldozatok kora lejárt, tartalmuk formális, protokolláris megemlékezésekben lúgozódott ki. Szá­munkra mindenesetre történelmi anyaggá változott. A mi vágyaink szűk területre korlátozódtak: többet látni a világból, szebb tárgyakat birtokolni, könnyebben, gazdagabban élni. A szabadság ezt jelentette, kitörési kísérleteink erre irányultak. Ha ki-kibódultunk a közeli nyugat-európai városokba, megcsapott bennünket a jólét és a tárgyi bőség levegője, amely a szabadság szinonimája lett. Persze voltak, akik ezt társadalmi, politikai síkra vetítették, elemezték és tudományosan feldol­gozták. Én azonban az „átlagfiatal” kategóriájába tartoztam, aki nem izmusokban, nem rendszerekben s nem történelmi törvényszerűségekben gondolkodik, hanem csupán helyi és kisszerű harcot vív az élet jobb megismerésének természetadta jogaiért. Ez a harc nem ideologikus, nem tudatos, feltehetően nem is harc, csupán ügyeskedés, helyezkedés és biológiai életigenlés.

Természetesen így utólag, ez a befurakodási mozgolódás és opponáló szembehelyezkedés is politikai protestálásnak látszik. Protestálás és menekülés az egyoldalú vezetés lazuló, de még mindig ránk terpeszkedő nyomása elől. Holott már nagyon keveset kívántak tőlünk. A megfélemlítések kora elmúlt, nem volt elrettentés, számon­kérés, lózung-buzdítás. Nem kellett csapást mérnünk az ellenségre, mert az ellenség fogalma kivonult a mindennapi életből. Maradt az igazodás, a két pólusú világ elfo­gadása, bizonyos tabuk tiszteletben tartása. Hát ez nem sok. Ha a jólnevelt ifjúság ezt betartja, okosan helyezkedik, kiépíti kapcsolatrendszerét, közös és könnyen desiffírozható kódnyelven beszél, akkor úgy él, mint Marci Hevesen. Hacsak… Hacsak nem szól közbe a történelem, nem fordul a világ tengelye, nem roppan össze egy biroda­lom, nem nyújtózik nagyot a Tőke, amiről csak annyit tudtunk, hogy Marx alapköny­vének címe. Ám a tőke gazdasági fogalomból napjaink meghatározó tényezője lett, és tátott, sárga szája már nem irodalmi metafora, hanem kézzelfogható valósággá vált.

A mi ifjúságunk nem félt a tőkétől, inkább a tőke hiányától. A kezdeményezés, a kockáztatás, a birtoklás, a hazardírozás, sőt a harácsolás lehetőségének hiányától. Nekifeszültünk a korhadt, bürokratikus rend palánkjának, de nem is kellett neki­feszülni, csak nekidőlni, és az máris roskadozni kezdett. Mégse mi döntöttük meg a régi rendszert, mi nem voltunk sem olyan erősek, sem olyan ügyesek, sem olyan militánsak.

Mi rock-koncertekre, diszkókba és stadionokba jártunk, hogy jól kiordibáljuk magunkat, és utána jól megebédeljünk. A berzenkedő és tudálékos ellenzék olyan kis, elszigetelt csoportot alkotott, hogy észre sem vettük. Éreztük ugyan a március 15-ék skizofréniáját, a hatalom hivatalosságát, a latens rendőri készen­létet, és a rést ütő hangok inkább disszonáns, mintsem figyelemfelkeltő beszüremkedését, de nem törődtünk vele. A márciusi ifjak képe szép, színes tipográfia a történelmi tablón, 15-e tanári pátosszal megrendezett iskolai ünnep, kokárda-tűzéses, tavaszi kirajzás. Ugyanígy nem rendített meg sem április 4-e, sem no­vember 7-e. Koreográfiáját ismertük, untuk, kényszernek éreztük.

Ötvenhatról az én korosztályom keveset tudott. Fehér folt volt. Éreztük, hogy nem szalonképes téma, hogy hallgatás veszi körül, de nem sokban különbözött egyéb, homályba veszett történelmi dátumoktól. Ez a szüléink nagy heppeningje volt. Általában a generációs vízválasztó a megélt és a megtanult történelem között húzódott. Apámék nemzedéke megfogyatkozva, csatakosan, viharverten került ki a világháborúból és az azt követő időszakból. A totális pusztítás és a feltápászkodás az ő fiatalságukat határozta meg. Nekünk csak cafatok, mócsingok maradtak a véres húsdarabból. Utálattal eltoltuk magunktól. Élni akartunk. Érdemeikért, szenvedé­seikért babér, emléklap, emlékmű, plecsni és főhajtás, de mi nem születtünk áldozatnak. Sőt, nem is nagyon tudunk mit kezdeni velük.

Apám markánsan megélt forradalmisága, nagyszüleim vészkorszaki emlékei persze formálták a gondolkodásomat, párhuzamba állították az írott és a szemé­lyes történelmet, de egyben el is határoltak tőlük. Apámmal különben sem tudtam volna vitába bocsátkozni, mert ő elméleti szakértője volt saját múltjának, tételes megfogalmazásai, kategorikus, tudományos válaszai voltak együgyű kér­déseimre. Fejtegetései hosszasak, elvontak és követhetetlenek voltak. Az én fenn­tartásaim megegyeztek az átlagpolgár berzenkedésével, a feltáruló dokumentu­mok fényében a közelmúlt mind kritikusabb megítélésével és elítélésével.

Apám műveltsége és humánuma folytán természetszerűleg utasított el minden törvénytelenséget, embertelenséget, minden hibás, rossz mechanizmust és elvtelen szervilizmust, de mindezekkel szemben megértőbb, megbocsátóbb volt, mint én. Az ő elkötelezettsége a szocialista társadalmi rendszer mellett sokkal szilárdabb volt, semhogy a megvalósulás hibái ettől eltántorították volna. Nem a rendszerből vezette le azok torzulásait, hanem a torzulásokból annak összeomlását. Valami alapvetően jót elrontottunk – talán így foglalta össze magában a rendszerváltás tanulságait. Ve­lem bővebben nem beszélt erről. Elv- és nemzedéktársait szemmel láthatóan meg­rendítette a szocializmus első űrhajójának katasztrófája. Természetesen a program folytatódik, hiszen a világűrt meg kell hódítani, de az első kísérlet, mely az ő életük legérettebb éveire esett, kudarcot vallott. Keserűség, kiábrándultság és depresszió lett úrrá ezeken a navigátorokon. Apám időskori magábafordulása, kedvetlensége és passzivitása ezzel magyarázható. De azzal is, hogy a rendszerváltásnak nevezett kétségbeesett rekapitalizálódás és az erre felelő vagy ezt kísérő sűrű, „mélymagyar” nacionalizmus, a déjá vu érzését keltette benne. Valóban, minden egész eltörött, és a törmelékeken csonka, tollatlan, sebzett madarak gunnyasztottak.

Sajátos módon, a mi nemzedékünk volt a józan, a praktikus, a reális, jólfésült és konzervatív, míg apámék az álmodozók, a világmegváltók, lezserek, kócosak és forradalmiak. Bizonyos tekintetben roggyantan, öregen és kifosztottan is fiatalosabbak voltak, mint mi. Ők lázadók maradtak, romantikusak, hívők, eget ostromlók, mi pedig földönjáró, haszonelvű, öltönyös koravének. De hát ők tettek ilyenné bennünket, az ő megrabolt hitükből okultunk: mi már nem vérzünk el az Eszme barikádján.

Jó-e így élni? Összehúzódzkodva magánéletünk izolált területén, őrzőemberek és őrzőebek csahos védelmében, a jólét fel- és lekúszó valutaárfolyamában? Eleinte bizonyára igen. De bennünket nem csupán az anyagi jólét vonzott, hiszen a szegénységet a korábbi rendszerben csak hírből ismertük. Csak olvasmányaink lapjairól intettek felénk a csontsovány kezek, a nincstelenség és elmaradottság mélységes és betemetettnek hitt odvaiból. A tőkés Nyugat nemcsak kényelemmel és bőséggel kecsegtetett, hanem az egyéni önmegvalósítás lehetőségével, a véle­ményformálás és ütköztetés szabadságával, a technikai és tudományos eredmények korszerű ismeretével és használatával. Megtapasztaltuk és elfogadtuk, hogy mind­ezek alapja, eszköze és feltétele a pénz. De hogy a pénz diktatúrája hogyan járja át egy társadalom belsejét, hogyan jut el az összefonódások kapillárisain keresztül az utca sejttenyészetétől felfelé a gazdasági és politikai csúcsszervekig, arról mit sem tudtunk. Mint ahogyan nem hallottuk meg az átrendeződött világ fenyegető morajlását sem.

A mi ifjúságunk nem élte át a világháborút, de átélte a világ háborúit. Nem került megsemmisítő táborokba, de mást se látott, csak megsemmisítést és tábo­rokat. Nem csak a tévé, rádió, videó, internet kapcsolta be szisztematikus rend­szerességgel az információáradatba, hanem személyesen is megörökíthette, átél­hette a helyi háborúk pokolbugyrait.

Mi belekalkuláltuk az életünkbe a permanens háborút, a potenciális kataszt­rófát. Bennünket nem öltek, de bármelyik percben ölhettek volna. Semmi más biztos nem maradt, csak amit megszerzőnk, ami a miénk, ami a jelent garantálja. Ez a fenyegetettség, ez az űzöttség, ez a génjeinkben hordott megfélemlítettség magyarázza látszólagos közönyünket, kis távú kompromisszumainkat.

Akkoriban zajlott a boszniai háború. Amit a széteső Jugoszláviában láttam, nem csupán félelmetes volt, hanem érthetetlen és feldolgozhatatlan. Mintha az őserdő közepébe, a törzsi viszálykodás barbár, rituális poklába kerültem volna. Ki kit öl, miért öli? Honnan ez az ősi brutalitás? A földrajzi közelség növeli a veszélyérzetet, és még valószínűtlenebbé teszi a látottakat. No persze, megvoltak a történelmi előzmények, utólag minden háború magyarázható és értelmezhető, de a kortárs szemtanút a jelenség primer hatása sokkolja. Ugyancsak több sebből vérzett, vergődött Oroszország és a biblikus átokkal vert Közel-Kelet. A mi ifjúságunk a béke szigetéről egy perc alatt a háború tengerébe zuhant, de a véres habok akkor is elérték, ha ki sem mozdult a szigetről.

Az én nemzedékem szorongott, és felfokozott életigenléssel kompenzálta azt. Ez a fajta szorongás más jellegű volt, mint apám személyhez szabott üldözöttsége. Ez általánosabb, körvonalazhatatlanabb és bizonyos fokig reménytele­nebb volt, de belejátszott az elődök páni rémülete is. Menekültem előlük, de nem tudtam szabadulni tőlük.

Csak jóval később, amikor ez a fiatalos mohóság, az elmélyültebb okoskodás elutasítása lecsitult bennem, amikor gondolkodásmódomat már nem a csakazértis másképp dacossága irányította, akkor kezdtem jobban megérteni apámat. Akkor sajnáltam az elmaradt vitákat, türelmetlen legyintéseimet, felületes letorkolásai­mat. Mennyi keserű csalódás, mennyi kiábrándulás és átértékelt vélemény kellett ahhoz, hogy eljussak az „atyai örökséghez”. Sőt, hogy eljussak az ő végigharcolt és végigvallott eszmerendszeréhez. Kései elégtétel és elgondolkodtató tanulság.

És hová fordul majd a következő, az én utánam jövő generáció? Nem kutatnak-e és merítenek-e újból a társadalmi egyenlőség kiátkozott hirdetőinek igéiből és tanaiból? Európa földje csúszik és inog, a szín ismét átrendeződik, a darab folytatódik, apám keze után nyúlok a nézőtéri homályban.

SOÓS ZOLTÁN

Gyémántszekér

1. Dordzse Drakden

Tán nem véletlen, hogy egyszerre
– évre, hónapra, napra (percre?) –
lettünk, én s a Dalai Láma.
Suttyóként a kálvini Isten
szédített… aztán Marxnak hittem –
s minden hitem vala hiába.
– Testvérem a Dalai Láma.
Még meglehet: e zűrzavarban
megtérek az Ő ékességes,
óvó, személyes Istenéhez,
s dordzse DRAKDEN-t hívom, ha baj van!


2. Hitvallás

Semmiféle büntető Isten
nem húz körém tilalomrácsot!
Hiszem a Hindu Herceget,
inkább, mint a Sémita Ácsot!
Hiszem SZIDDHÁRTHA lázadását,
Dharmátteremtő szelíd merszét:
hisz nagyobb kunszt egytrónt feladni,
mint egy ócska, pucérszekercét.


3. Hat Szent Szótag

„Meg tudom, számlálni, hogy hány
homokszem van a négy nagy óceánban, de
nem tudok számot adni annak az érdemnek
a nagyságáról, amelyet a hat szótagú nagy
varázsformula kimondása jelent.”
A Kárandavjuhából

OM MANI PADME HŰM.
A vén világ megvadult.
OM MANI PADME HŰM.
Őrizz, Megvilágosult!
OM MANI PADME HŰM.
Pályám simára gyaluld!
OM MANI PADME HŰM.
Terelj, Megvilágosult!
OM MANI PADME HŰM.
Hírem, hitem megfakult.
OM MANI PADME HŰM.
Tápláld, Megvilágosult!
OM MANI PADME HŰM.
Egészségem sem javult.
OM MANI PADME HŰM.
Gyógyíts, Megvilágosult!
– Vadzsrajánád: szekerem
utam: Nyílegyenes Út!
Ó, Te Szent Tathágata:
SEGÍTS, MEGVILÁGOSULT!


4. Memória-„mantra”

Áldj meg minket Ádi-Buddha,
(Ős-Buddha): samantabhadra!
Áldjatok meg Szent Ötök,
tündökletes Dhjáni-Buddhák:
áldj meg VARIOCSANA,
S AKSOBHJA (vagy VADZSRASZATTVA),
áldj meg ratnaszambhava
áldj meg, áldj meg AMITÁBHA,
áldj meg amoghasziddhi!
– Áldjatok meg Bódhiszattvák:
AVALÓKITÉSVARA és
dicső PADMASZAMB HAVA;
áldj meg Hó Ország Gigásza,
szent tudós: CSILINGI dásza,
székely CSOMA BOSATSU!
OM MANI PEME HUNG.


5. Bon-os átok

DORDZSE DRAKDEN s minden Isten,
minden DÉMON megsegítsen!
SZÖRNY, ahány van a világon:
kormányozza rád az átkom!
(Damaru dobok
dobolnak,
combcsont
kang ling-kürtök szólnak!)
– Rettentő mérgekben forgott
purbu verje át a torkod!
Élve is dögszagot árassz!
BÉNULJ MEG ma!
VAKULJ MEG MA!
DÖGÖLJ MEG, HA
nekünk Ártasz!


6. Csenrézi

Om. Om. CSENRÉZI, AMITÁBHA „FIA”:
AVALÓKITÉSVARA, „Kegyesen
Alátekintő Úr! – mondogatom
neved naponta –:
tűz-víz veszedelmét
legyőzni tudó, kínzott foglyokat óvó,
megfáradt utazókra vigyázó,
s betegeket gyógyító Bódhiszattva!
Te, Vadzsrajána Kincse Bódhiszattva!
Minden szenvedést elűző Bódhiszattava!
Tekints le ránk és védj meg minket!
Dicsőség Néked!
Hódolat Néked!”
Om mani peme hung!


7. Szeressétek nagyon

OM!
Kik sorsom újjá szabták,
ó, Ti Buddhák, Bódhiszattvák!
Kegyetekért kántál tiszta
szívvel a volt kálvinista-
ateista-anarchista!
Ki már tanulja a Dharmát,
érzi a Dharma hatalmát,
s megenyhülten átlépett a
kétkedés-kapun.
Óvjátok, Szent Égi Lények,
szeressétek nagyon: még egy
csalódástól elpusztulna!
HŰM!


8. Profán pótima

És Te, „személyes” jidamom,
dörgő nevű Dordzse Drakden:
rántsd össze az égi SHANGHÁt,
minden Istent, aki van fenn,
Dakiniket, Démonokat,
Herukákat, Héroszokat,
s tüsténkedjetek, de máris!
Eme mocskos, kurva korban
– ó, hol a Nirvána, hol van? –
küldjétek jobb időt rám is!

A fenti ciklus fülbesúgásos,
tantrikus kulcsa

Tudós lámák, mindez: játék.
Gúny, kritika, gáncsoskodás
mellőzendő, hisz a szerző,
nem más, mint egy útkereső
vén krampusz…
„TAN-hályogkovács”.

HAYPÁL TIBOR

Kukaháború

Kiállt Teréz anyó a kövekből összehordott roggyant házikó elé, amely a Kakukk­hegy keletre néző meredek kőormához tapadva lapult, repedtkérgű kivénhedt mandulafák között.

Távolban, a gazdagréti lakótelep panelházai mögött, sárgáspiros fényességű hajnal pirkadt. Enyhe keleti szellő cirógatta arcát, kendője alá bújt. Az esős, hűvös szeptember után megváltozott az idő, október első napjainak ajándékaként beköszöntött a vénasszonyok nyara.

Az erősödő fényben ragyogni kezdtek a fák rozsdavörös színei, s váratlanul az a régi hajnal jutott eszébe, amikor először csókolta, simogatta fölhevült fiatal testét a férfi, akit nagyon szeretett.

Fekete kandúrja nyávogása zökkentette vissza emlékeiből a valóságba. Erez­te, ahogy a hozzáfutó macska lábához dörgölődzik, hallotta dorombolását.

Két nagyméretű piszkos műanyagszatyrot vett magához, s szaporán megin­dult az ösvényen, a hegy ölén pompázó villák felé. Kiért a kövecses dülőútra, amelyről hamar elérte a műút kékesszürke szalagát.

A Nagymákfa utca első villájánál, a barnára pácolt magas deszkakerítés előtt, két kuka állt. Káposzta, karalábé, krumpli és banánhéj potyadék látszott a dugig tömött kuka teteje alól. Magához húzta a másikat, amely félig üres volt, koto­rászott az újsághalmok, törött edények között, s mélyéről hosszúszárú, sárga női csizmákat bűvölt elő. Bőrükön a használattól apró ráncok látszottak, sarkuk megkopott, mégsem voltak lestrapáltak. Sarkalás és alapos suvickolás után, ki­mehet velük a Fehérvári úti piac végére, ahol kézből kínálgatják áruikat a csórók a járókelőknek. Ez a nap jól kezdődött, Teréz anyó örömében egy régi slágert dúdolgatott.

Először az utca jobb oldalán levő kukákban vatyarászott, majd a bal olda­liakban túrkált. Aztán átment a Kismákfa utcába. Mire az Irhás köz derekáig ért, roskadásig megtelt a két hatalmas szatyor, fenekük a földet súrolta.

A zsákmány nagyrésze jóillatú pezsgős-, boros- és sörösüvegekből állt, ame­lyek nemrég a legdrágább italokat rejtették magukban. Némelyiknek a fenekén lötyögött még egy kis maradék, Teréz anyó kikortyolgatta. Könnyű kábulatot érzett a francia pezsgő, a tokaji aszú, az egri bikavér cseppjeinek egyvelegétől.

Túlterhelten is odahajtotta a kíváncsiság a palotaként magasodó új épület előtti kukához. Tavasszal kopott rókaprémet halászott ki belőle, jó áron adta el a Fehérvári úti piacon. Itt gyakran akad tarhálni való. Minél gazdagabb a Tulaj, annál több megunt kacatot dob szemétbe.

Letette a nehéz szatyrokat. Belehajolt a kukába. Porszívót ürítettek a lim-lom tetejére, kezével félresöpörte a szemetet, a felkavart porszemcsék belepték arcát, a mélyebb rétegekből szokatlan bűz csapott orrába.

Váratlanul egy kéz nehezedett tarkójára, mely fejét mélyen belenyomta a kukába, s fojtott, rekedt férfihangot hallott.

– A környék mától az enyém. Érted, banya? Itt már csak én turkálhatok! Ha még egyszer meglátlak ezen a vidéken, eltöröm a lábad.

– Eresszen… – nyögte kétségbeesetten Teréz anyó, fuldokló köhögés rázta testét, hányás kerülgette. A kéz eltűnt a tarkójáról. Fölegyenesedett. Könnybelábadt szemmel nézte a farmerdzsekis, véreres szemű, pálinkaszagú, borostás embert, aki egyik szatyrát lába közé fogta, másikat bal kezében tartotta.

– Adja vissza a szatyraimat! – követelte elvékonyodó hangon, s a lompos emberhez lépett, de az úgy eltaszította, hogy a kuka mellé zuhant.

Föléje magasodott a lompos. Vigyorgott.

– Ne lássalak többet, vén szipirtyó, mert összetöröm a csontodat! – mondta, s elindult a lejtőn a tömött szatyrokkal.

Teréz anyó agyát soha nem érzett indulat borította el. Föltápászkodott, kézbekapta a kuka melletti törött téglát, s a lompos után vetette magát.

Minden erejét összeszedve ütött. A tégla megcsúszott a tar koponyán, vé­gighorzsolta a jobb fültövet, s a vállhoz csapódott. Lompos elejtette a szatyrokat, az üvegek csörömpölve kalimpáltak a lejtőn. Megingott, de nem dőlt el, csikorgó fogakkal támadt Teréz anyóra. Fellökte. Fejét többször a flaszterhez verte. Az elernyedt öregasszonyt a legközelebbi kukához vonszolta, felnyitotta a tetejét, s belehajította a felsőtestét, hogy úgy tűnjön, mintha a szemétben keresgélne. Majd sietős léptekkel eltűnt a kanyarban.

Nemsokára szemétgyűjtő kocsi zaja törte meg az Irhás-köz csendjét. A kukáslegény a hátsó lépcsőn állt, versenyt fütyült a lombok között koncertező madarakkal. Leugrált a díszes kapuk előtt megtorpanó kocsiról, kézbe kapta a kukákat, az etetőhöz lendítette őket, horkant a motor s a henger alakú bendő válogatás nélkül mindent elnyelt.

Egyre feljebb kúszott a nap az égen, enyhe meleget árasztott. Kávé, kakaó, mézes jázmintea, pecsenye, frissen sült kuglóf és pirítós illata áradt a kerítések mögött tündöklő villák konyháinak nyitott ablakaiból.

A kanyar előtti lejtős részen a kukáslegény először a szétszóródott üvegeket s a nagyméretű piszkos szatyrokat észlelte. A legközelebbi kapu kukájába hajolva fakóruhás asszonyt látott. Egyik keze furcsán csüngött.

Rosszat sejtve ugrott le a hátsó lépcsőről a kukáslegény, és kiemelte az öregasszony felsőtestét a kukából. Üveges szemek meredtek rá a ráncos arcból, és a nyitott fogatlan szájat frissen alvadt vér festette pirosra.

PASS LAJOS

Se méz, sem áfonya

                                        Stuiber Zsuzsának

Édes Zsuzsa, a csókok íze
Nem volt se méz, sem áfonya!
Ürügy volt mindez. Döngicséltünk,
Ki hímnemben, s Te csábítóan…
Oh nem… Ődöngtünk egyremásra
Valamiféle más világra,
Ami,hát tudtuk: Mesebeli.

Őrizd a békét? Wer du ay go?
Édes Zsuzsa, a csókok íze
Nem volt se méz, sem áfonya!
Csúnya vége lett az Egésznek?
Hogy hol a trubadúros szavak,
A térdenálló Kis Lovag
A forradalmárai előtt?

Nagyon szomorú vagyok, most
Sötét van. Tiltott éjszaka.
Az elme (édes huszadik század) –
Nem egy koponya lakója. Lóherében,
S a galandféregben is ott lakik

A csókok íze. Egy pohár borért most elmegyek
A géptől. Várj rám, szarban vagyok
S Kháron ladikja megfeneklett
S a komphoz nincs közel kötél –
legott Mi a fene is kellene? – – –

BRAJNOVITS TAMÁS

Szürkület

mi lesz velem ha a szürkeség
kis sárga bulldózerei kibányásszák
végleg a tüdőmet
mi lesz velem ha az utolsó
felém nyújtott kézszorítás
is lecsúszik csuklómról
és ártereim utolsó lápjait
is elárasztja a magány
s lehúz az ólomlábú félelem
mi lesz velem ha magam
leszek nélkülem

D. NAGY LAJOS

Egy ébredés kellemetlenségei

Hajnal még a hold
lemezjátszótűje karcolja
a tájba fényes barázdáit
korán kell kelnem ma
lassan válók az álomtól meg
s átvonulnak bennem az ébredés
penge-pillanatai mintha
nyakamon siklana végig a kés –
– valaha szénában aludtam
és hallgattam hogy dörög
odakinn az ég s az udvart
hogy lepik el kormos ördögök

és ma fehér ingem sötétül
foszlik íróasztal
mögött a délutáni fény se
vigasztal –

– – – – – – – – – – – – – –

emlékekből összetákolt
kunyhókban tartom ma
cókmókjaimat testemet
mozdulatok közt rogyadozva

kilopakodni ezekből a termekből –
hová minden nyár este belevésve
homokba gondolat-szilánkra
elme-élességű késre –

– – – – – – – – – – – – – –

s ha kilépek fagyni fog
éjjel nem írok oda semmit
kezemben tartott pohárban
csillag szerelmem hidegszik

TABÁK MIKLÓS PÉTER

A napfényt keresve

.Aki elindul a hegynek fölfelé
az megtudja miért ott megy le a nap
és aki már a csúcson van
az boldogtalan mert tudja
onnan az út csak lefelé vezethet.

Hozzád

Egy ideje nem hallok rólad,
de nem is kérem, hogy emiatt írj,
inkább csak küldj egy jelet,
tégy egy csókot az éjjeliszekrényre,
hogy tudjam, semmi baj,
egyszerűen csak élsz –
zebrák és zsiráfok között.

FUCHS KATALIN

Április 11.

Azoké ez az ünnep
kik Attiláért verik
mára duzzadt mellüket
érmet és kitüntetést
osztogatnak egymásnak
kritikussal boroznak
mert úgy jó a kritika
hogyha meg van vitatva
melyik párthoz tartozik
egy-egy ünnepelt s ha nem
tartozik független de
remélhetleg azért
még éplelkű keresztény.
És van-e még költő
ki énekel kinek nem
telik díszkiadásra
nincsen sajtója mégis
híres és névtelen mint
a nép amelyről ha ír
csupán csak annyi a hír
hogy a csöpp vajjal együtt
elvették kenyerét is
s még Szárszóig sem tudja
a jegyét megváltani.

Zárójelben

A múlt kifeslik
és a jelenbe fakul:
így színezi jövőm
a kétségbeesés.

CZIGÁNY ILDIKÓ

Léginovellák

Nem félsz?

Szeretném learatni a virágok illatát és hazavinni! – nevettem mélyeket lélegezve, amint autóm megállt a réten, felkavarva az alákerülő virágokat.

– Térdig… nem, derékig, nem is… Égig érnek a virágok! – kiáltottam és ha égig nem is, de nyakamig értek azok a kukoricák, amelyek közt a terepre szállt gép felé gyalogoltunk.

Elég sok idő múlt el azóta.

Nem félsz? – szokták kérdezni a teljesen kívülállók, amikor kicsit idegenkedve méregetnek, mustrálnak. Képtelen kérdésükre csak azt szoktam válaszolni: – Te félsz a villamoson?

Az elmúlt idő alatt barátokat találtam, oktató lettem, és megértettem, miről szólnak a borkísérő nóták… De amikor ilyen butaságokat kérdeztek tőlem, mindig csak a magasból fénylő vizeket láttam, a nevetségesen megkicsinyedett vonatokat és templomtornyokat, s amikor újra a földön jártam, akkor is éreztem, milyen jelentéktelen, aprócska és eltünedező ez a mi világunk, a városok, ahol élünk, bosszankodunk és nagyon fontos dolgokat mívelünk. Megkönnyebbültem.

Gondolatban láttam a TU 154-es karcsún rezgő szárnyát, amint haladunk az emlékező alkonyaiban, láttam a Z 142-es szárnyát, amint megindul fölfelé, beleforgunk a tág térbe, és az is eszembe jutott, amikor – előfordult – a szigeten kapát-kaszát eldobtak a szerencsétlen kertészek, mi meg derékmagasságban húz­tunk el mellettük. És láttam a lezáratlan jegyzőkönyveket, a koszorúkat is.

De félni? Nem értem!

Aztán egyik nap arra gondoltam: vajon mi a magyarázata annak a nagyszerű érzésnek, ahogy én barátaimra, szeretteimre, egy-egy kedves arcra minden nap új örömmel nézek? Ahogy frissen, születő valóságukban látom őket újra és újra, ahogy az élő arcokat, de ugyanúgy a nyári estéket, az illatozó barackfát és az egész ragyogó világot a magyar ciprusokkal, a sárga tarlóval, szürke vizekkel, az éjszakában ordító tücskökkel együtt szeretem már a jelenben megőrizni és megunhatatlanul képes vagyok örülni nekik? Honnan ez az óvatosság?

És honnan az a pajzán felszabadultság, amivel egy út után búcsúztatjuk az elfogyni nem akaró utasokat? Mitől az összekötő erő egy személyzet között?

Valami összeköt. Közös sorsunk az a repülőgép. Aki most nem velünk jön, kicsit idegen, ha jóbarát is.

Talán ahhoz hasonlíthatnám a repülést, amit Chesterton a létező világról ír. Üveg­kristály. Ha nem ütök rá, végtelen időkig megmarad, eláll. Csak éppen nem szabad rácsapni, mert akkor viszont menthetetlenül és végérvényesen darabokra törik. Ilyen minden felszállás. Ha történne valami, ami nem történik, ha megtennék valamit, amit nem teszek meg: akkor vége lehetne. Ezt nevezitek ti félelemnek.

De a repülőgép felszáll, repülünk és az üvegkristály nem törik össze. Egy­szerűen nem. Taps a vége minden előadásnak, a közönség könnyebbülten szedelőzködik és mi mosolygunk rájuk.

A nagy meg nem történés regénye ez, örökös várakozásban, hiszen a lehetőség ott van, senki sem tagadhatja. Misztikusan elbizonytalanít mindent, becsempész egy apró hangot, amitől megváltozik az akkord, odalop egy színt, amitől új értelmében ragyog a kép, egy kis kérdőjelet tesz eddigi fejtegetései végére, s ezzel a végtelenbe lendíti a mondatot.

Nos, mióta repülök, minden nap élvezem ennek az egészen halvány bizony­talanságnak a „szeszét”. Nem mintha vállalkozásunk veszélyesebb volna az autó­zásnál, a bankigazgatásnál vagy a géplakatolásnál. Csak éppen mi fogtuk szépen kézen a gondolatot, amely senkit sem kerül el. Szinte minden napot egy átszű­rődő talánnal kezdek, ettől kissé ünnepélyesen, megfontoltan. Aztán minden napot részegítő lélegzettel, a tapsoló közönség előtt való meghajlással végzek, alázattal az élet iránt és óvatosan a közönségre sandítva, vajon tudták-e, hogy a „lehet” velünk volt?

Vers-városok
(Elmélkedés az Alpok fölött)

Amikor órák, percek alatt siklunk át fölényesen, falvak, országok, tengerek fölött, mindig eszembe jut, vajon jogunk van-e ehhez?

Veszélyes a könnyedség, amellyel áthatolunk napszakokon és évszakokon, önzőn és részvét nélkül átemelkedünk sötét városokon, idegen nyelveket beszélő, síró és nevető embereken, szürke életeken, ragyogó kultúrákon.

Amikor néhány órára elrepülünk Athénbe, Rómába, nincs idő részessé válni a „regényes” életben, nincs mód végigélni az idő múlását, amíg – mondjuk autóval – odajutunk, és megismerkedünk múló időnkben, saját fáradságos sor­sunkban egy város arcaival.

Csak a gondolat képes így összekötni távoli pontokat, egyszerre láttatni a Dunát és a Balatont; csak a vers képes így egymás mellé helyezni, sűríteni.

Ha elrepülünk az Alpok, aztán a tengerpart felett, nem szabad elfelejtenünk, mit kínáltak ezek a „vers-városok” akkor, amikor napokat, heteket töltöttünk bennük. Többet láttunk! Fáradtabbak voltunk! Most viszont ember-felettit ka­punk ajándékba, a földtől való elszakadást, új törvényt, derűt. Arcátlanság ki­mondani, hogy „ma délelőtt Afrikában jártam, és holnap London világít majd alattunk”.

Ez a „vers-élet” csak akkor hiteles, ha mögötte a klasszikus élet húzódik: ahol a mondatoknak hossza, a szavaknak súlya van. így, csak így lehet jogunk a „vers-élethez”, így lehet jogunk a szárnyakhoz.

KARAFIÁTH ORSOLYA

harangszó

jaj ti házatok előtt ülő anyókák
ti öregségetekre is fonott hajúak
jaj ti hosszúszoknyások
jaj ti néma haranghoz hasonlóak
mennyire szeretem a dünnyögéseteket
mennyire szeretem ahogy a hajnalokba estek
s ahogy reggelente mindig a nyitottszemű álmotokra ébredtek
majd apró kis tyúkokká váltok
csak hogy a cigánygúnyába bújt tél ne találhasson rátok
jaj ti kedves kis anyókák
jaj ti siratni való szánhatatlanok
ne igyatok többé a régi borokból
nézzétek sokkalta tisztábbat hozok

ha nyáron hullnak a levelek

                                                      Georg Traklnak

Georg túl őszies
ma minden
vagy csak én vagyok fáradt
s ezért nem látom az eső mögött
a nyarakat
pedig gyönyörű ez a zuhogás
és mi is
mi is
jaj mit is akartam mondani

Georg
nekem túl szép vagy
és túlságosan fájnak a verseid
nem tehetsz rólam
de én sem tehetek semmit érted
– itt ősziesedsz soraimban –

gyertyát gyújtok ma este
s csillagot képzelek így
hiányod helyére
s arra gondolok
hogy tudsz-e verset írni
ott hol valóság a „mozdulatlan lehellete”
és minden annyira elmosódott
mint ahogy te azt nekem jó előre elképzelted –

Georg
ha idegenek szavaim
próbáld nem-érteni őket
hisz én csak megírtalak
mert te is megírtál engem
mielőtt egyáltalán élhettem volna
s nekem így csak halálod hagytad
végtelen kútnak
melyből túl nehéz meríteni

hogy bosszú ez
vagy igazi ajándék
döntsd el te
én rád bízom ezt a verset
hisz mindig is a legjobb bírám
te voltál

képzeletjáték II.

nem nősz s nem csökkensz már
mindig-változásod
falevélhullássá rögzült
szép októberemben
5 nekem tetszik ez a megszilárdulás

pedig hát csupa hétköznapiság lettél
csöpögő csap gőzölgő kávé
le nem hajtott WC-ülőke
sőt néha még hortyogsz is éjjelente)
de én tényleg szeretem ahogy előbukkansz
a porcicák alól
vagy ahogy együtt zümmögsz a rádió hangjaival
(sajátos muzsikát utánozva)
s mikor összemossuk szennyes ruháinkat
szinte véletlenül ölelkeznek egybe
csupa-ünnepi egymásrapillaritásaink
mint párocskák, ott lenn a parkban:
állandó kedvességed ez
ebben az idealizált várakozásban
(cukorka az agyonhajtott versenylónak)
finom és szükségszerű

elzárlak téged
puha konzerváltságba
haikurácsba
hogy ne tudj se felém
se más felé lépni többé –
kétélű féltékenység ez

mindenfelé nyiszáló
oktondi vagdalkozás
nem védhetsz meg előle
s magadat sem óvhatod:
örökké-párbajunk így lesz igazi veszély

(talán most már elmondhatom
mennyire vártam azt az első találkozást
hajat mostam felvettem az új ruhám
és már jó előre kigondoltam
mit is fogok mondani neked
formálgattam ízlelgettem a szavakat
s szívesen adtam volna a te szádba őket
hogy szopogasd kemény cukorka-vázukat
a savanykás kényszeredettség helyett

gondoltad-e akkor
hogy mostanra már
belegyűrődsz teljesen
a kedvenc kék szoknyámba is
melyről ha megállapítják milyen csinos
a szövetében már csak téged dicsérnek
én pedig nap mint nap moslak-vasallak téged
s foltozgatlak teljesebb önmagaddá
hogy legyen mibe belebújnom
ha túlságosan kihűl ez az ősz)

SZEGŐ LÁSZLÓ

Szerda

fiastyúk az égen
tovább már nem bírom
pöröly veri fülem
átkozott vagy te is
akárcsak a. néped
sikolt a fű
esőznek az erdők

fiastyúk az égen
tovább már nem bírom
szerdán nyílnak a virágok
feketén ölelnék
hát terád ki vár
rajtad ki segít?
várhatsz
amíg kialszanak a lángok
kötelet nyakadba míg nem
vet a hűvös ősz

fiastyúk az égen
tovább már nem bírom
feküdj le a sárba
békén pihenj!

odalenn csak sár és víz van
a jókedvem mind elittam
tekergő utak állnak eléd
mondd, hazaérsz-e?

fiastyúk az égen
szerda van, nem bírom tovább
odakint éjszaka
tél idebent

add a kezed
olvaszd fel a havat
égbolt tükre valál, tó békéje leszesz

FUMACS VIOLA

Nem tudom ki vagy

Ismerem a sötétedet,
láttam a fényt,
írni a tiéd volt.
Az öreg óra,
ami emlékezetemben ketyeg.
Amiről lehullott,
agy tán nem volt üveglap:
egy nyitva felejtett tenyér.
Olykor belehajtanám homlokom.
Ez vagy.
S már nincsenek körülöttünk
sargyak.

Könnyek

Virágot hoztam,
ne éhezz.

Kezem térdedre rakom,
ne légy egyedül.

Arcodhoz arccal fordulok,
melegedj.

Ölemben fürdetlek,
fényesedj.

Éj

Sóhajában pergő levél.
Fent csönd.
Éj.
Fészket rak a tapintás.
Pilláink csukódnak.
S egy madár kék villanással
belecsapódik a holdba.

CSÁK GYULA

A gyengék ereje

1.

Apa és fia egymás mellett bicikliztek a szekérúton. Lejtett az út, pedálozni sem kellett, vitte őket a lendület, lobogott a hajuk a szélben. Csenevész erdő sárgállott kétoldalt. Az ágak némelyike parittyához hasonlított, amint kiröpített a láthatat­lan fészkekből egy-egy apró madarat. A silány, szárazuló rét cikázó nyulakat bujtatott, meg szajkók, varjak és kopott köténnyel felruházottnak tetsző szarkák birtokolták a tájat.

A biciklisták a lejtő aljára értek, ahonnan meredeken emelkedni kezdett a szekérnyom.

– Na – mondta az apa jókedvűen –, taposs bele!

Példát adva, felemelkedett a nyeregben, és állva pedálozott.

A gyerek a földre eresztette mindkét lábát, a kormányra hasalt, és nyafogósan kérdezte: – Nem pihenhetnénk?

– Amint felérünk, nagy pihenőt engedélyezünk magunknak – szólt az apa, majd hátra fordult és látván, hogy a gyerek nem követi, megállt. Zihált és némi ingerültség volt a hangjában. – Hányszor magyarázzam, hogy az atlétikában legfontosabb az első fáradság legyőzése? Nagyszerű érzés! Utána kétszer annyi erő árad szét minden porcikádba.

– Már kétszer éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, és egy szót sem szóltam, hanem nyomtam ezt a rohadt pedált. – Lelépett a bicikliről s hagyta eldőlni, majd pár lépéssel odébb a fűre huppant maga is, és hanyattfeküdt. – Görcsöt kapott a lábam, és fáj a hátam – panaszkodott.

Az apa tanácstalanul álldogált pár pillanatig, mindenféle grimaszt vágott, végül sóhajtott, és visszatolatott oda, ahol fia biciklije volt. Levette dzsekijét, a fűre terítette, és fiára szólt: – Ide feküdj. Megfázol ott.

– Hagyd, hogy itt maradjak, papa. Nagyon jó így, és különben is melegem van.

– Éppen az, hogy ki vagy izzadva. Ilyenkor fázik meg legkönnyebben az ember. – Minthogy a gyerek nem engedelmeskedett, felemelte a hangját: – Na! Tedd, amit mondtam!

A gyerek az égen keringő három gólyát nézte, és a hangja sírásba csuklott: – Nem tudok mozdulni. Fáj a hátam, és görcsöl a lábam.

„Nyamvadt kölyök” – gondolta apja, de rögtön elszégyellte magát. Fia mellé térdelt, és masszírozni kezdte a gyerek vékony Iábaszárát, amely szánalmasan és ernyedten hevert a fűben; a jóval térden felül érő rövidnadrágból elővirító testrészen alig érzett valami markolható izmot.

– Hagyd csak, papa, kösz. Inkább a hátam fáj. De azt nem kell masszíroznod.

– Annak a kajakozás tenne jót, az fejleszti a hátizmokat. Nagy kár, hogy nem víz közelében lakunk, mindamellett beiratkozhatnál az evezős klubba. Tro­lival fél óra alatt odaérsz. Erről majd még beszélünk. Na, talpra!

– Azt mondtad: pihenünk.

– Nem azt csináltuk? Ha tovább lazsálunk, nem érünk haza ebédre. Azt ígértem anyádnak, hogy ebédre hazaérünk.

– Akkor mért kellett ilyen messzire eljönnünk?

– Szerintem nem jöttünk többet kilenc kilométernél. Még felfelé kábé kettő, iztán usgyi haza. Ennyi meg sem kottyanhat.

– De milyen tempóban jöttünk!

– Átlagsebesség. Gyere, folytassuk.

Felemelkedett, és lassú léptekkel biciklijéhez ment. Az ő lába is remegett, és úgy érezte: ezer tűt szúrtak belé, de azt is tudta, hogy példát kell mutatnia. Átlépett a nyergen, és taposni kezdte a nehezen mozgó pedált. A válla fölött halkan szólt hátra: – Elindultam. Ne maradj le.

Száz méternyi haladás után földnek feszítette lábait és visszanézett. A gyerek ugyanabban a pózban feküdt, amelyben hagyta. Élettelennek látszott. Sóhajtott, és megint visszagurult a biciklivel fiához. Szorosan melléállt és lenézett rá.

– Mondd csak – feszült meg a szája széle –, valóban van valami baj, vagy csupán ijesztgetni akarsz?

A fiú felnyitotta szemeit és hunyorogva nézett apjára, mert szemébe sütött a nap. – Nyilallik a hátam.

A férfi a szárazságtól megperzselődött fűszálak egyikén valamilyen bogarat látott és rátaposott. Arca komoly volt, a hangja meg csaknem ünnepélyes.

– Nem akartam neked szólni róla, mert meglepetésnek szántam azt a valamit, amit otthon láthatsz, ha hazaértünk. Azért ajánlottam ezt a túrát, hogy időt adjak otthon a meglepetés előkészítésének. Bizonyosra veszem, hogy örülsz majd neki.

– Miféle meglepetés?

– Ha most megmondanám, akkor nem lenne az. Amint hazaérünk, meg­láthatod.

– Nem tudsz rövidebb utat visszafelé?

– Ez lesz az, amin most megyünk. Hét-nyolc kilométer.

– De milliónak érzem az emelkedők miatt… Mégis, miféle meglepetés?

Az apa a kezét nyújtotta, és megmarkolta fia szintén kinyújtott kezét s felhúzta fekvő helyzetéből. Megkönnyebbülten és derűsen mosolygott, s ravasz­kásan kacsintott:

– Hiszem, hogy örülsz majd neki.

2.

Az apa a garázsban volt és a mennyezetről rövid kötélen lógó, keményre tömött bőrgolyót vizsgálgatta. Olyan eszköz volt, amit a bokszolok használnak edzés közben. Rengetegszer kell ütni, mert gyorsan visszapattan.

– Hát a gyerek? – dugta be fejét az ajtón a felesége.

– A szobájában van – dünnyögte a férfi, és elégedetlenül szemlélte a tor­naeszközt. Öklével rá is ütött. – Nem jól szerelte fel az a muki. Ennek fejma­gasságban kellene lennie.

– Mért van a szobájában, mikor asztalon az ebéd? – kérdezte megütközve felesége.

A férj vállat rándított: – Nekem csak annyit mondott, hogy kicsit pihenni akar.

Az asszony modora hirtelen támadóvá lett. Még a háta is felgörbült kissé, mint a küzdelemre készülő macskáé.

– Remélem, elégedett vagy! Egy tizenhárom éves gyerek, aki éppen abban a korban van, amikor szünet nélkül tömni kellene magába az ételt, a szobájában pihen, holott az ebéd az asztalon van.

– Ne heveskedj – emelte fel elhárítón kezét a férfi. – Pontosan tudom, hogy mekkora terhelést kell rakni egy ilyen korú gyerekre.

Az asszony úgy dohogott és gesztikulált, mintha most már csak önmagának beszélne. Nem is nézett közben a férjére.

– Persze, hogy nincs étvágya, mikor agyonhajszolod, akár egy igáslovat. Aztán csodálkozol, ha enni sem kíván, csak összeroskad, mert aláveted az őrült rögeszmédnek, holott minden példa azt mutatja, hogy a rögeszmék pusztulást eredményeznek!

– Vagy felvérteznek, vagy hőstetteket vigyél végbe.

– Honnan tudod, hogy mennyi terhet rakhatsz a gyerekre? Amikor te hasonló korú voltál…

– Amikor én hasonló korú voltam – vágott közbe a férfi –, nem jöhetett szóba semmiféle sportolás. Örökké csak tanulni, tanulni, tanulni, mert ezáltal építhetjük a jövőt lenini módra. Volt olyan tanév, hogy végig használhatatlan volt a tornaterem. A személyes jövődet is a tanulmányi eredményeddel biztosít­hattad. Én soha nem korcsolyáztam, nem tudok úszni, nem juthattam valódi test­építő tornaszerek közelébe, legfeljebb rongylabdát rúgdostunk időnként, de a teniszpályákra például soha nem léphettem be, labdaszedőnek se.

– Ahhoz képest eléggé jól megvagy.

– Horpadt a mellem, vékony a karom…

– A gyereknek meg gyenge a szíve, és te túlerőlteted.

– Három héttel ezelőtt voltam vele orvosnál, aki mindent rendben talált. Sőt, ajánlotta is a szükséges megterhelést. Azért viszem a levegőre, azért aka­rom, hogy sokoldalúan fejlődjék a teste, mert szeretném, ha férfiasabb lenne, mint én.

– Miért? Egy fejjel magasabb vagy nálam… Jól bírod a napot. Vannak, akik a te korodban már csak az árnyékot szeretik…

Nyílt a garázsajtó, és belépett a gyerek. Megjátszott pökhendiséggel kér­dezte: – Mi lesz már az ebéddel?!

– Kész van, fiam – nyomot arcára egy csókot az anyja. – Moss kezet, és ülhettek az asztalhoz.

– Figyelj! – szólt a fiúra apja, miután felesége kisietett. – Itt a meglepetés. – Hatáskeltő mozdulattal mutatott a lógó labdára, és hatást várón leste fia szemeit. Felemelte bokszkesztyűbe bújtatott ökleit, és megütötte a labdát. A fiú, aki sokszor látott már ökölvívókat a tévében, alig leplezhető gúnnyal követte apja idétlen mozdulatait, amint a tömött labdára ütögetett s közben magyarázott: – Ez volt látod az, amit a bokszban úgy hívnak, hogy keresztbeverés. – Lehúzta a kesztyűket és fiának nyújtotta. – Ezek nem igazi bokszkesztyűk, ezek direkt ehhez a tréninghez vannak. Ha persze már jól belejössz, veszünk tip-top kesz­tyűket is. Most próbálj behúzni egyet ennek a bőrlabdának. Vágj oda neki! Még soha nem láttam, hogyan tudsz ütni.

– Ebéd! – hangzott az asszony kiáltása.

– Gyerünk – indult volna a fiú, de apja megállította és a bőrlabda felé fordította.

– Egyet húzz be, aztán megyünk. Adj bele mindent!

Megcélozta a fiú a labda közepét és odaütött, azután sebesen lehúzta a kesztyűket. Apja elvette és egy szögre akasztotta.

– Amúgy tetszik a meglepetés? – kérdezte mohón.

– Klassz.

3.

Az apa homlokára tolta szemüvegét, és egészen közel hajolva, hitetlenkedve nézte a centimétert.

– Nem igaz! – kiáltott fel. – Másfél centivel magasabb vagy, mint én!

A fiú is odadugta orrát és enyhe zavarral mondta: – Nem jól mérted… Legfeljebb fél centiméter…

– Akkor is! Ez minőségi fordulat! Meghaladtad az átlagmagasságot! És még mennyit nősz ezután?! Öregem, ezzel már bármely atlétikai ágban eséllyel ver­senyezhetsz! Ha egy kis esze van a tornatanárotoknak, beválogat a kosárlabda­csapatba.

– Nincs kosaras csapatunk. A mi iskolánkban a kézilabda a menő.

– Akkor ott aratsz. Nincs az a védőfal, amit a te magasságoddal át ne lőnél. Mutasd csak – nyúlt a fiú felsőkarjához, és megtapintotta bicepszét. – Még jöhet rá, de már így sem rossz. Ilyen magasság és ekkora erő… Úgy megsuvasztod a lasztit, hogy átszakítja a hálót. Milyen poszton játszol a csapatban?

– Melyik csapatban?

– Hát a kézilabdacsapatban, természetesen.

– Nem vagyok benne – mondta a fiú, és nem lehetett eldönteni, hogy zavarában vörösödött-e el, vagy az erőlködéstől, amellyel a szék alól előkotorta a zokniját. Mindketten a fürdőszobában és körülötte tüsténkedtek, mosakodtak, ágyi öltö­zéküket cserélték utcai ruhára. Az apa éppen a villanyborotvát kezdte berregtetni, de menten kikapcsolta, fia szavait hallva. A gyerek gyorsan előző bejelentéséhez fűzte: – Minden jól ment a válogatásnál, nem is döntött könnyen a tanár úr, végül mégsem válogatott be, mert szerinte nem elég jó a dobótechnikám.

– Nem elég jó – ismételte fahangon az apa. Úgy tűnt, mintha éppen le akarna nyelni valamit, de megakadt a torkán. Még szemei is enyhén kidülledtek. Aztán elvörösödve felordított: – Hiszen azért van a tanár, vagy edző, vagy akármi, meg a tréning, hogy jobbá tegyék azt, ami kezdetben még nem elég jó! A fontos a nyersanyag minősége! Te pedig szerintem kifejezetten átlövőnek születtél a kézilabdában! Ilyen hülyét, mint az a tanár! Nem hagyom annyiban. Bemegyek és beszélek vele!

– Kérlek, apa, ne csináld – rezzent össze a gyerek. – A problémám különben is megoldódott, mert a bokszolókhoz viszont beválogattak. Sőt, ott igen jó mi­nősítést kaptam.

– A… hová?

– A bokszolókhoz.

– Na nézd csak! – tanulmányozta kezében a villanyborotvát az apa, és tűnődő arcot vágott. – Egy hülye tanár, aki nem veszi észre, hogy a kézilabdában zseni vagy, miképpen fedezi fel benned az öklözői képességet?

Olyan gonddal húzta lábára zokniját a fiú, hogy sehol ne maradjon ránc és a mintázata is pontosan illeszkedjen.

– A bokszedzőt iskolán kívülről hozták. Valaha nagymenő volt. Az országos egyesület kezdeményezése, hogy utánpótlást keressenek, és így együtteseket szer­veznek az iskolákban, s majd rendeznek versenyt is az iskolák között. Előbb azonban az iskolákon belül szerveznek bajnokságokat, és csak a legjobbak jutnak tovább. Rólam azt mondta az edző: biztos továbbjutót sejt bennem.

– Nem rossz kilátások! – lelkesült fel az apa.

– Nyilván meglátszik rajtam, hogy ütögetem a labdát, amit meglepetésként vettél.

Az apa órájára pillantott, és gyorsan folytatta villanyborotvája berregtetését. Végigtapintva arcát, érezte, hogy ottmaradt néhol a szőr, de nem akart pepe­cselni, mert gyorsan múlt az idő.

– Az most már nem elég, hogy néha ütögeted. Módszeresség kell és rend­szeresség. Majd együtt edzünk.

– Nem tudom: szükséges-e? – jegyezte meg óvatosan a fiú. – Az iskolában tudományos alapon okít bennünket az edző.

– Melyik súlycsoportba kerültél? – kérdezte az apa, anélkül hogy fia meg­jegyzésére figyelt volna.

A fiú kissé akadozva felelt: – Nincsenek súlycsoportok, hanem egységesen ifiknek neveznek bennünket, amíg tizenöt év alatt vagyunk. Utána lesz a súly­csoportokba sorolás. Már azoké, akik iskolabajnokságot nyernek és egyesületek szerződtetik őket.

– Előre felhívom a figyelmed – mondta nyakkendőkötés közben az apa –, hogy az egyesületek között ég és föld különbség van. Ügyelünk majd rá, hogy a legjobbak figyeljenek fel a tehetségedre. Indíts reggelizni! – Meg is fogta a fiú vállát mind a két kezével, és tolta maga előtt a konyha felé, s már messziről kiáltotta: – Két lágytojással többet a fiúnak, mama! Kemény edzésben van, s kell a kalória, ha nehézsúlyú akar lenni!

– Miféle nehézsúlyú? – kérdezte az asszony, az együgyűek ártatlanságával.

– Bokszoló! – csapott fia vállára az apa.

– Bokszoló – ismételte változatlanul jámbor arccal az anya.

– Az – bólintott a férfi. – Jól értetted. Nehézsúlyú.

Az asszony arcán olyan változás látszott, mely tükrözte, hogy most ért el tudatáig, amit hallott. Összeszorított szájjal mondta: – A holttestemen át! Az egyetlen esztelenség, amiről még hallani sem szerettem világéletemben!

– Késői tiltakozás – énekelte a férfi jókedvűen. – Már beküzdötte magát az iskola legjobbjai közé!

Az asszony ölébe hullajtottá mindkét kezét és fiára csodálkozott.

– Ez… igaz lenne? – kérdezte.

– Igen – felelte a fiú, annyira tányérja fölé hajolva, hogy beleért az orra hegye a lágytojásba.

– És ezt már megmondtad a zongoratanárnődnek is?

Megcsörrentette evőeszközét az apa, s mielőtt fia bármit is szólhatott volna, dühödten kiáltotta: – Francba a zongoratanárnővel! Két éve klimpíroznak, és eredmény: semmi. Most végre kibukkant sorsa ködéből, hogy miben igazán tehetséges, miképpen teheti magát akár világhírűvé is, és te ebben meg akarod akadályozni?

– Azt nem akarom, hogy szétverjék az agyvelejét!

– Hogy jön ez ide?! – fordította szemeit könyörgőn a plafonra az apa. – Miféle szamárság ez?! Honnan tudsz te bármit is a bokszról?

– Láttam néhányszor a tévében, meg olvastam róla. Előbb-utóbb mindnek megsérül az agya.

– Amelyik tehetséges, az mind milliomos lesz! Sorolhatnám a neveket, de úgyse hallottál róluk.

Az asszony most fia tányérja mellé, az asztalra könyökölt. Hangja duruzsoló volt, de egyébként komoly és aggodalmas. – Kicsi fiam, amint ma beérsz az iskolába, azonnal bejelented a tornatanárnak, hogy a bokszolást abbahagyod.

– A bokszolással nem a tornatanár foglalkozik, hanem külön edzőnk van, és az nem jön be ma.

– Akkor üzenetet hagysz neki, a tornatanár vagy az osztályfőnök útján.

– Gyorsabban hányd a szádba azt az ételt – mordult a gyerekre apja. – Addig nyámmogsz, míg elkésel.

– Bőven van még időm – tömött be egy új falatot a fiú.

– De nekem nincs, mert mielőtt munkába megyek, beszélni akarok anyáddal. Fogd a tízóraidat és edd meg iskolába-menet, ha még éhes vagy. És eszedbe ne jusson anyád tanácsára hallgatni!

Miután férj és feleség kettesben maradtak, azelőtt ismeretlen hevességű veszekedés lángja lobbant fel közöttük. Végsőnek szánt érvként azt mondta az asszony, hogy Isten bizonyára szégyelli magát, amiért férjét is megteremtette, mire a férj válasza az volt, hogy a felesége által ismert istenek nem tudják méltányolni az értelmet. Napokon át meg-megújultan zajlott a civakodás, míg végül mindketten békülékeny szándékot mutattak, és abban egyeztek meg, hogy a fiú részt vesz a bokszedzéseken és az iskolabajnokságon, de utána abbahagyja akkor is, ha győz, és kikiáltják a világ csodájának.

4.

Az apa, akár egy buddhista szerzetes, előrehajolva guggolt és fia mozgásának ritmusát követve mozgott, miközben növekvő hangerővel számolt: – Huszonhét, huszonnyolc, huszonkilenc, harminc… stop! Remek.

– Még bírnám – mondta nagy önbizalommal a fiú.

– Ennyi fekvőtámasz elég – szögezte le az apa. – Ki az edző? Én vagy te? Tizenöt kemény héten át irányítottam az edzésedet, és most akarod felülbírálni a módszeremet? Gyerünk tusolni, azután ágyba.

– Nem akarom bírálni a módszeredet, de azt mégis túlzásnak gondolom, hogy este hatkor ágyba menjek, amikor én nem…

– Kérlek, ne vitatkozz. Valamennyi nagy meccs előtt pihentek egy-két órát az igazi menők, erről megannyi helyen olvastam.

– Kétlem, hogy a többiek is ágyba mennek… most.

– Ez az, amiért diadalmaskodsz ma este felettük. Vagy: ezért is! Tusolj, aztán ágyba, mielőtt megfáznál. Én majd időben szólok. A felszerelésedet is összekészítem, úgy, hogy röpke pihentető és erősítő szendergésed után rögtön indulhatunk ma esti nagy diadalunk helyszínére. Lelépni!

Valóban odaadó figyelemmel a sportszatyorba rakta fia cipőit, bokszkesz­tyűit, zoknijait meg minden szükségesnek ítélt holmit, azután bement feleségé­hez, aki a tévé előtt ült, de mintha nem is a képernyőt nézné, hanem egy lyukat a levegőben. Leült mellé, átölelte a vállát, magához húzta, és érzékeny csókot lehelt halántékára, azután félreérthetetlenül érzéki hévvel azt a bársonyos és selymes bőrt kereste felesége haja tövén, meg lejjebb, a nyakán, amit olyannyira szeretett ajkával gyengéden érinteni. Felesége azonban hevesen elrántotta magát, és fejét is elfordította.

– Na-a, kedvesem – dorombolt a férfi, és mindkét karjával átölelte feleségét. – Ne légy ilyen durcás. Mért akarod elrontani ezt a nagy esténket?

Felé fordult felesége, és haragos könnyek csillogtak a szemében. – Valamikor mindkettőnké volt ez az est, de most csak a tiéd.

– A tiéd is, a fiunké is. Minden rendben van vele. Benn pihen a szobájában, hogy friss legyen, ha szemben áll majd az ellenféllel.

– Én arról az estéről, arról az éjszakáról beszélek, amikor… amikor… megfogant a fiunk… Hányszor kiszámítottuk, hogy akkor történt… valószínű­leg… Az nekem is boldog estém volt, de ma ne szólj hozzám!

– Nem értem az összefüggést… meg a haragodat…

Az asszony most zokogni kezdett. – Miért, mondd, miért kell ezt csinálnod a saját gyerekeddel? Mért kellett a világra hoznom?! Inkább akadályozta volna meg a Mindenható!

Zsebkendőt kapott elő és beletemetve arcát, fojtottan sírt.

– Változatlanul nem értelek – lazított az ölelésen a férfi. Közben a képer­nyőre pillantott, s alig tudta elfojtani nevető-ingerét, mert a tévében játszott filmen is éppen ölelgetni próbált egy férfi egy nőt. Gyorsan elkomorult azonban, majd két kezébe szorította felesége lehajtott fejét, s erőltette, hogy egymás arcába lássanak. – Nem értelek – ismételte.

– Mit nem értesz?! – rántotta ki magát végleg férje szorításából az asszony. Fel is pattant a székről, s a szoba távolabbi részébe hátrált. – Hát nem látod be, hogy természetellenes, amit csinálsz?!

– Mi abban a természetellenes, ha erőssé és bátorrá formálom a gyerekünket. A gyengéket megalázzák, s én arra tanítom, hogy ezt ne engedje.

– A gyengék ereje a jóság, és a mi gyerekünk születésétől fogva jó. Te nem erőssé, hanem erőszakossá akarod formálni. Nem az öklébe, hanem a fejébe és a szívébe kellene az életben szükséges tudást plántálnod.

A férfi szintén felállt és dühösen csapott a levegőbe.

– Fogalmad sincs, miket beszélsz össze! Először is nem könyvekből való tudás kell az élethez, hanem élni-tudás. És a gyengéknek nem a vajszívűség ad erőt, hanem igenis az erőszak, amivel az erőszakra válaszolnak. Erőszak nélküli élet az állati csordákban sincsen, mert ott is rangja van az erőszaknak. Lehet, hogy titokban senki sem szereti az erőszakot, de mindenki tiszteli. – Ismét a levegőbe csapott. – Fölösleges vita! Különben is megegyeztünk, hogy a ma estét végigcsináljuk. Ott leszek vele, és vigyázok rá.

– Miképpen mented meg attól, hogy hasonló apák és edzők, vagy tudom is én mifélék által egymásnak uszított gyerekek összeverjék?

– Szabályok írják elő, hogy miképpen vívhatnak. És ha kap egy orrbaütést, attól csak nő a harci kedve, hogy megfelelő választ adjon.

– Nem, nem, nem akarom! Kérlek, tartsuk itthon, és verekedjenek azok, akiknek vérükben az erőszak.

– Ezt meg hogyan képzeled? Őt aláznád meg vele. És mit gondolsz: a ma este ringbe álló többi gyerek anyukája is bőg otthon?

– Jó, ne vitatkozzunk, dé hagyj engem, légy szíves, ne szólj hozzám, ne nézz rám, ne tudjak semmit erről a szörnyűségről, amíg túl nem leszünk rajta.

– Jobb is, ha nem hisztériázol – mondta a férfi és egy kis folyosón végigsietve, bekopogott fia hálószobájába. – Agyban vagy már?

– Be tudnál jönni, papa? – hangzott halkan odabentről.

– Mért nem alszol már? Próbálj egy kicsit szundítani.

– Be tudnál jönni?

A férfi kedvetlenül benyitott és be is csukta maga mögött az ajtót. Fia ágya mellé állt, és lenézett a fekvő gyerekre.

– Van valami probléma?

– Én azt hiszem… papa, hogy vakbélgyulladásom van.

– Ugyan! Butaságot képzelsz. Tizenöt héten át veled tréningeztem, és végig olyan egészséges voltál, mint a makk.

– Itt, jobb oldalt. Ugye, ott szokott lenni a vakbélgyulladás? Itt érints meg. Júj, ne olyan erősen, mert iszonyúan fáj!

Apja az ágy szélére ült, és roppant módon erőlködött, hogy higgadt ma­radjon. A hangja is szokatlanul szelíd volt.

– Nézd, fiam. Ne csináld ezt velem, se önmagaddal. Csak azt kérem, hogy állj be a ringbe és üssél néhányat. Szentül hiszem, hogy könnyedén legyőzöd akármelyik ellenfeledet. Láttalak az edzéseken. És nemcsak rólad meg rólam van szó, hanem ennyit elvárnak tőled az iskolában is a tanáraid, az osztálytársaid, az edző, aki annyit segített.

– Nem tudok mozdulni. Én meghalok, ha nem hívtok orvost! – Hirtelen felkiáltott: – Mama!

Anyja pillanatok múltán berontott, s látva fiát az ágyban, elétérdelt. – Mi a baj, drágám?

– Azt hiszem nincs rendben a gyomrom… Talán a túl erős edzés. Az a gyanúm, hogy vakbélgyulladásom van.

– Nagyon is lehet! – Gyilkos pillantást vetett férjére. – Az az ostoba püfölés…

– Ki van zárva – mondta a férfi, és dühödten kiloholt a szobából. A tévé előtti székbe dobta magát, és csaknem szétfeszítette az idegesség, mert képtelen volt kitalálni, hogy mitévő legyen? Arra lett figyelmes, hogy félelemérzés ural­kodik el rajta, s ettől méginkább félni kezdett. Ismerte önmagát annyira, hogy tudja: ő nem bátor ember, legfeljebb voltak az életében bátor pillanatai. Talán ezért is törekedett bátor embert faragni a fiából…

Visszasietett a gyerekszobába. Felesége éppen vizesborogatást helyezett a szenvedő arcú fiú homlokára.

– Jelenleg nincsen láza – mondta anélkül, hogy férjére nézett volna.

– Persze, hogy nincs – bólintott a férfi. – Mindössze arról van szó, hogy nem akar a ma esti versenyen részt venni. – Hirtelen ismét kisietett, elővette a telefonkönyvet, és kikereste annak a hajdan híres ökölvívónak a nevét, aki a gyerek szerint az edzésüket irányítja az iskolában. Három hasonló nevű volt, de már elsőre rábukkant az igazira. Bemutatkozott, fia nevét is bemondta, és elnézést kért, amiért ma este nem lehet ott a gyerek az iskolai válogató versenyen, de… lázas lett… A vonal túlsó végén rövid csend keletkezett, majd azt kérdezte a hívott fél, hogy nem hibás számot tárcsázott-e az aggódó apa? Újra tisztázták egymás, a gyerek és az iskola kilétét, majd az edző közölte, hogy valóban szerveztek boksztanfolyamokat két iskolában, de abban, ahová az imént nevezett fiú is jár – nem. Abban az iskolában semmiféle bokszverseny nincsen. Ő tudná, mert az valóban igaz, hogy ő foglalkozik a tizenöt év alattiakkal, de azokat mind névről ismeri.

– Hát, akkor elnézést a zavarásért, uram…

– Semmi baj – felelte az ökölvívó.

Az apa leült a tévé elé, s végignézte az esti mesét.

SIMOR ANDRÁS

J. A. soraira

Akinek nem jut kapanyél,
azt látja, mikor széttekint,
volt párttitkára vígan él.

Akinek öt holdja terem,
látja volt téeszelnökét
a bankba menni hegyesen.

Ki maga él, maga keres,
tükörbe reggel félve néz,
hátha estéig szolga lesz.

Ki családjáért dolgozik,
lelke odatúl is perel
az utolsó ítéletig.

Ki a gyár körül őgyeleg,
ha osztálya eszébe jut,
káromkodik egy rémeset.

Bökszonett

Vagyok tanár, könyvkihordó,
kalapozó lapszerkesztő,
költőféle, versen kotló,
rímelésben ki nem kezdő.

Ám ez mit sem segít rajtam
ebben a mosti világban,
fizetségem lyuk a sajtban,
noha nem lógatom lábam.

Vörösre festi a képem
bankemberek közt a szégyen,
mert hitvány pénzért könyörgök.

Jupiternek csöndet intek,
hogy ő mit tesz, úgyis mindegy,
nagyobb urak ma az ökrök.

Várakozás

Szarvacskáit a villamos
nyújtogatja. Állunk a hóban.
Szívem páncélján szél motoz.

Furcsa tavasz ez, jéghideg.
A világ éretlen vadalma.
Belül fázom. Ne légy rideg.

Nem vagyok bajnok, se lovag.
Jó volna a páncélt levetni.
Ébren álmodni álmokat.

Szívem páncélján szél motoz.
Állunk a hóban, nyújtogatja
szarvacskáit a villamos.

ROZSNYAI ERVIN

Versek és prózák

Hetvenedik születésnapján szeretettel köszöntjük Rozsnyai Ervint

Milyen szerencse

Milyen szerencse, hogy a Földről,
bár gömbölyű és forog állítólag,
le nem gurultunk ezidáig,
nem törtek össze csörömpölve, ha megbillent az asztal,
a hegyekkel púpozott tálak,
tavak, tengerek sem ömöltek ki
felfordított poharaikból.

Ide vagyunk tapasztva abszolút biztonsággal,
ha pedig üzemzavarból kifolyólag netán
mégis lepottyannánk,
felfog az Űr kifeszített védőhálója.

Alkotmányos jogaink tehát csorbíthatatlanok.

Csak ez a szél ne csörgetné ütőivel
folyton ugyanazt az altatódalt
csontjaink fehér xilofonján.

Toll és lóvakaró

Így szólt egyszer a versfaragók fejedelme, Marino:
„Költő, hogyha a versed meghökkenteni nem tud,
dobd el a tollat, dolgozz inkább lóvakaróval.”
Meghökkenteni? Ahhoz elég kitakarni a tények
szörnyeteg arcát, nincsen szükség míves igékre.
Ámde ha vélnéd: érdekesebbek a nyálbuborékok,
hentergések aszott divatokkal a sanda homályban,
mímelt mélység, melyben semmibe markol a semmi –
nos, bújj sznob-fenekekbe, barátom, s menj a fenébe.

Idill helyett

Feketülő testén az égnek
szivárognak égő fekélyek,
halott a hold, fél arca sárga,
felét egy dögmadár lerágta.

Tátogatnak jégfogú vermek,
dermed a dal, ha rálehelnek,
tücskök hajszálüveg-ciripjét
gonosz kis szelek tördelik szét.

Hol van akárki, bármilyen lény,
ki ha szól, nem a semmi nyelvén,
egy élő kis füvecske hol van?
Hol a valahol a seholban?

Holt hold alatt ha szertenézel,
fürkészve, nem üzen-e fényjel,
és bevillan egy őrtűz-féle,
tanakodhatsz, hogy nem lidérc-e.

S ha az? Ha újra kell csalódni?
Egyszer kigyúl majd a valódi:
sejtelmes éjben néha látom,
kicsivel túl a láthatáron.

Ötlet kerestetik

Bugyborog a sárízű kása,
kavarintja szutykos szakács,
csurig löttyenti csorba tálba,
ha elfogy, jön a ráadás.

Ezt kapsz ebédre, vacsorára,
öklendezel, kiver a láz.
Eb mordul, az ajtót vigyázza,
ingerli minden moccanás.

Ha szöksz: fogát beléd akasztja.
Ha nem: megfojt a sárga massza.
(Persze, fel is fordulhatsz éhen.)

Nos, hogyan végzed szívesebben?
Szabad vagy, magad dönthetsz ebben.
Vagy mást akarsz? Mit és miképpen?

Az emberarcú

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy emberarcú tigris. Tudott farkat csóvál­ni, kétlábra állni, puszit dobni a mellső lábaival. Énekelni is tudott, mivelhogy emberarcú volt. Szép, érzelmes dalokat énekelt, aki hallgatta, könnybe lábadt a szembe. Karácsonykor fát díszített, teleaggatta a fenyőágakat szaloncukor­ral és színes csengettyűkkel. Én nagyon kedveltem ezt a tigrist, szerettem simo­gatni a buksi fejét. Szívesen megsimo­gatnám ma is, ha jóízűen el nem fo­gyasztott volna tegnap ebédre.

A sakkbajnok

Túl az üveghegyen, az Operencián is túl, élt egyszer a messzi napnyugati Sehovában egy Sehogy. Hát egy napon arra vetődött a napkeleti Valahovából Valahogy, sakktáblával a hóna alatt. „Mi járatban vagy errefelé, komám?” – kér­di tőle Sehogy. „Sakkozni szeretnék, de nincs partnerem. Nem játsszanál velem egy partit?” Felállították a bábukat, ját­szani kezdtek. Hanem Sehogy királya hamarosan bajba került: matt fenyeget­te a harmadik lépésben. „Várj csak – mondta erre Sehogy –, mutatok neked egy cselt, amit bizonyára nem ismersz.” Azzal se szó, se beszéd, derekasan or­ron csapta ellenfelét. Valahogy összecsuklott és elterült, a bábuk szanaszét repültek. Sehogy pedig fölvette az örö­kös sakkbajnoki címet és viseli mind a mai napig, mivel azóta sem akadt sen­ki, aki megmérkőzött volna vele. Ma­gam láttam, hogy a leveleit is így írja alá.