Ilka Nobs-Süpek a legifjabb költőnő Svájcban. Ezért nem sokat közölhetünk még – róla. Tőle viszont van már mit közölni, méghozzá bőségesen.
Annyit azért hadd áruljunk el róla is, hogy 1979. május 7-én született. Tizenegy óra negyvennyolc perckor. (Ezt az édesanyja pontosította így, hogy a jövő irodalomtörténészei ne kényszerüljenek véget nem érő találgatásokra.) Ilka Lausanne mellett, Pullyben tanul, nyelvszakos gimnazista a Champspittet-ben.
Amúgy a francia irodalom tavaly elhunyt, nagyhírű professzorának, Süpek Ottónak az unokája. Félig-meddig tehát magyar. Félig, mert az édesanyja Süpek Ottónak a lánya. S hogy meddig?
Ez attól függ, hogy két hazája közül melyik látja majd el gazdagabb élményanyaggal.
Az égi fényt a lelkem újra látja,
mit gyöngéden szórt ránk a szürkület,
egy sirály volt szerelmünk jóbarátja:
ledéren röpdösött, ránknevetett.
Fecskék is viháncoltak fenn az égen
a csodálatos csillagok alatt –
akkor értettem meg a gyengeségem.
Szemed tavában elmerülni hagyj.
Keselyűtől egérke reszket,
oroszlántól gazella fél –
szabálya nincs a szerelemnek
s nem ésszerű a szenvedély.
Pontos legyen, amit kimondok:
jövőt kuszái a félelem.
Akit szeretnek – legyen boldog,
otthona az öröm legyen.
Nincs könnyem már, hogy sírhassak,
hangom sincs, hogy dalolhassak,
se lelkem, hogy álmodhassak.
Mindent, mindent elvettél,
és írígyévé tettél
annak, kihez elmentél.
Hintám üresen áll, mindenütt hó ragyog,
dideregnek a fák, a rózsa megfagyott,
reggel nem keltenek trillás madárdalok,
cserben hagyott a nyár – nagyon levert vagyok.
Segítségért kiált a kertünk, mert a jég
alatt nem érzi a szeretet melegét,
magányom végtelen – s lehet-e menedék
számomra az, kinek csak ostromlom szivét?
A hold ma cinkosa sok gyönyörűségemnek
– társa a magas ég és minden csillagok –,
halkan hozzám hajolt, kajánkodón lesett meg
s megsúgta: szeretőm szemében szép vagyok.
Elfáradt már a hold, visszavonult szelíden,
gyönyöröm is kihúny, már holdfény-halovány,
irgalmazz, kedvesem, sohase menj el innen,
irgalmazz, kedvesem – s majd gondolj vissza rám.
BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI
Krúdynak ez a régi tabáni emlékeket és hangulatokat felidéző írása 1914. június 28-án jelent meg a Magyarország című napilapban. Ugyanazon a vasárnapon, amikor egy boszniai szerb diák, bizonyos Gavrilo Princip Szarajevóban lelőtte Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és feleségét. Azóta sok-sok Krúdy-kötet került az olvasók kezébe, de ez a tárca valahogy mindig kimaradt belőlük. így járt ezúttal is, mert az Aqua Kiadó által Öreg szó az ifjakhoz címmel megjelent, kötetekben eddig nem szereplő Krúdy-publicisztikák gyűjteményébe terjedelmi okokból nem fért bele. így hát most ajánlja az olvasók szíves figyelmébe a kötet szerkesztője:
Kelecsényi László
A bécsi gyorsvonat mentén piroslik a nyaralók tetője és a nagymarosi vashíd alatt kandi pesti nők könnyű pongyoláját libegteti a szél – bocsánat e sablonért, asszonyom, hisz az úgynevezett nyaralás már javában elkezdődött a fővárosi lakosság körében. Az utcák, az esték elcsöndesednek a nagyváros lámpásai alatt és ilyenkor szeretem Pestet leginkább. Egy nagyobbfajta vidéki városhoz leszünk hasonlatossá, éjjelenkint senki sem zavarja a kávéházi csendet, a New York teraszán boldog semmittevéssel üldögél a javíthatatlan éjszakázó, senki sem köszön rá a körút sötétjéből: – Hogy van, kedves akasztófavirág úr!? És tisztelt rokonai? És Svarczékat mikor látta?
A Sziriusz csillagra nyugodtan gondolhat mostanában az ember Pesten, a női zenekar eljátszotta a záró-indulót, az úgynevezett szalmaözvegy is elballagott már félrecsapott kalapjában, csend van, igazi éj van, amilyennek akkoriban gondoltuk az éjszakát, mikor még nem volt szabad virrasztani. A csillagok csodálatosan fénylenek a magasságban és most elindulok, mint a régi novellák papíros-hőse, hogy meglátogassam ifjúságom kedves, bohó helyeit, természetesen konflison, hogy tovább tartson az élvezet.
– Gyerünk Budára, a Margit hídon át.
A szürke ló hátranéz a kocsisra, megcsóválja fejét, nem jó dolog lesz ebből. (Éjszaka okosabbak a lovak is, mint nappal. Némelyik tán beszélgetni is szokott a gazdájával elhagyott állomásokon vagy a fuvarra való várakozás közben, egy bezárt kapu előtt. Ah, Pesten oly szomorú a lovak élete! Mindig fölfigyelek, ha éjszaka ablakom alatt konflisló bánatos kopogása hangzik föl a makadámon. Vajon meddig bírják a céltalan, mulatságtalan ügetést a fáradt, öreg lábak? A kopogás elhangzik a távolban, a pasast azóta veri a felesége a késői hazajövetelért, a boldogtalan bérkocsis-ló a város más tája felé gurul éjjel-nappal használatban lévő szekerével, új pasas ül a régi helyébe, talán egy nőtlen fiatalember, aki kedvese ablaka alá megy kocsikázni vagy egy táncosnő, aki szerelmi találkozóról megy hazafelé, a boldogtalan lónak ez mindegy, föl sem néz az utcákon, a tereken, csupán a házszámokat tudja Pesten, csupa házszám az egész város, az emberek érthetetlen módon ragaszkodnak a házszámaikhoz és csupán akkor derül föl a szürke kedve, ha a kerepesi temetőhöz viszi a szekeret, szegény, azt hiszi, hogy egy házszámmal kevesebb lett Pesten, pedig két pasas jött a régi helyére. Ne akarjatok konflislovak lenni Pesten!)
Lassan kocogunk néptelen budai utcákon, már haloványodik a fiastyúk az égboltozaton, a Tabánban járunk, ifjúságom pusztuló városában, ahol sétálni jártam a nőkkel, és nincsen annyi házszám a Tabánban, ahányszor megfogadtam, hogy örökre hűséges leszek. Vajon számon tartják a nők hazugságaimat, amelyeket a tanulószoba dívánján hanyatt fekve kieszeltem részükre, ahelyett, hogy Smiles-t forgattam volna? Vajon mi történik azokkal a hazugságokkal, amelyeket a nőknek mondani szokás – vagy amelyeket a nők mondanak a férfiaknak? Ha van valahol a másvilágon egy nagy könyvelő-hivatal, ahol a földi dolgokat mérleg-készítés céljából följegyzik, bizonyára sok könyvet megtöltöttek már a szorgalmas hivatalnokok, a legnagyobb könyv azonban ezt a fölírást viseli:Budapest, I., Tabán.
Mintha minden valamirevaló szép hazugság a tabáni szűk utcácskákon keletkezett volna. Idejár a reménytelen szerelem, itt andalog a boldog szerelem, a bástyasétányra innen visz az út és magányos férfiak a régi utcaköveken elmúlt kis lábak nyomait a Tabánban keresik!
Minden, minden kis láb okvetlen végigment volna egyszer a tabáni köveken!
Hogy hozzávetőleges statisztikát próbáljunk csinálni a Tabánról, meg kell szólaltatnom egy jó barátomat, akinek körülbelül jól ismerem az életét.
Barátom tizenöt esztendős korában házasságot ígért egy kisasszonynak, aki barátom ajánlatát elfogadta.
A dolgok megbeszélésére hetenkint kétszer-háromszor a lóvasúti megállóhelynél találkoztak és innen a Tabánba keltek sétára, mert a kisasszony szülei Kőbányán laktak. Barátom kis házat szemelt ki, ahol egykor majd laknak. Igen szép ház volt, a török hódoltság idejében építették, lépcsőn kellett lemenni az udvarra, ahol öreg honvéd üldögélt az ecetfa alatt. A falak oly salétromosak voltak, hogy bízvást számítani lehetett néhány gyaur fogoly csontvázára, amely a falban lakik és éjszaka a rozsdás láncokat zörget. És varrógép pergett és vasrács volt az ablakokon, az öreg honvéd mindig egyetlen pontra nézett az udvar szürke kövezetén, tán oda van elásva a forradalmi rendőrminiszter kincse, soha sem lépett ki senki a házból, nem érkezett senki, az ecetfa elhullajtotta leveleit, az úgy is tűnt el, mint a gyűrűs, drága női kéz a humuszban, szinte semmivé lettek a levelek, az öreg honvéd beballagott a házba, a budai hegyekből fagyos novemberi szél fújt. A kisasszony nem álldogált többé a lóvasút állomásán.
Barátom emlékezete szerint ezen idő alatt tizennégyszer kívánt öngyilkos lenni, azt hazudni, hogy a nagyapja huszár volt és a nyeregkápába való mordály még mindig töltve van a napóleoni háborúk óta, találkozásonkint legalább tízszer megesküdött a végtelen hűségre, és miután negyvennél többször találkoztak, 4500 hamis eskü terheli barátunk lelkét az ifjúság hajnalhasadásán.
Nemsokára ezután barátom egy hölggyel ismerkedett meg, aki már elmúlt húsz esztendős, makacsul állította, hogy még sohasem járt a Tabánban. Barátom természetesen az első próbánál rájött, hogy a hölgy még azt a helyet is tudja a városrészben, ahová Kara Musztafa utolsó ágyúgolyóját lövette, e hölgy a ház csinosságával sem volt megelégedve, pedig az öreg honvéd már csupán egy fehér seprőt lengetett, kifelé az ablakból, az ecetfa pedig olyan bánatos volt, hogy mindenki megszánta volna. Szegény boldogtalan ecetfa! Dehogy is nem költözöm hozzád! Sőt egész nap alattad üldögélek, simogatlak, becézgetlek. A hölgy ezt nem mondta, a Fehér Hattyúban akart lakni, barátom tehát csupán néhány százszor esküdött hamisan. Körülbelül ötszázszor. A könyvekben tehát volt már 5000 darab hamis esküje, amely természetesen meg se kottyant lelkiismeretének.
Rövid idő múlva nagyon megnehezedett barátom helyzete.
Egy férjes nő keresett nála lelki vigasztalást, megértést és finom bánásmódot, amilyen hazug köpenyegekbe már a nők igazi tervüket öltöztetni szokták.
Barátom vállalta a megbízatást, a lelki vigasztalást a szentek élettörténetének elmaradásával kezdte, majd megértette a dámát, bár még kora szerint Schopenhauer és Kant értelme nélkül szólt hozzá, de hiszen a nők abban nagy mesterek, hogy egyformán meg tudják magukat értetni a bor-utazókkal és a megyés püspökökkel. Finom modor dolgában barátom az ó-francia iskola tanítványának vallotta magát. Navarrai Margit udvarában bizonyára nem a kályhafűtést bízták volna reá és a dáma kezét sohasem szorította meg, hogy az sikoltott volna a fájdalomtól. Attól pedig igazán nagyon messzire volt, hogy a találkán elverje a nőt, amint ezt már közbecsülésben álló gavallérok tették.
Minden rendben lett volna tehát. Barátom szinte meggyőződéssel, áramló életörömmel, fiatalos pazarlással eregette a nemes esküket, mintha semmi kontója sem volna feljebbvalóinál.
Az ecetfa meghalt, a honvédből csupán sapkája maradott, a varrógép mellbetegen, nagy időközökben pergett és a keresztény foglyok csontlábukat már csaknem kidugták a salétromos falból és a nő el volt ragadtatva a háztól, az egész Tabántól, a rác fanyar orrától és a harmonikaművésztől.
Barátom tehát joggal elmondhatja, hogy ebben az időben meggyőződéssel rebegte esküit és még akkor is esküdött, mikor a szája zárva volt, hallgatott, a nő kezét fogta és az eskü benn a szívben hangzott, tehát a legnagyobb bűnt követte el.
Körülbelül 10 000-re tehető azon esküknek a száma, amelyek részben hangosan, részben hangtalanul jöttek létre az örök hűségről. Barátom már szinte sajnálkozott, hogy nem budai városatya, amikor egyszer elkésett a kávéházban…
15 000 esküje volt tehát már barátomnak és a javíthatatlan vétkező, ahelyett hogy későbbi életében arra törekedett volna, hogy bejusson egy szigorú szerzetesrendbe vagy beállott volna szent remetének a Napbegyre, hogy esküit, hazugságait önsanyargató életmóddal levezekelje, tovább is hordta a nőket a Tabánba, a mély udvarok és félig rombadőlt régi házak között szinte különvágányon jártak már a hazugságai, esküvései – hogy tudott mindig újat és újabbat hazudni a nőknek, nem félt, hogy valahol egy női hitelezői-védegylet, mint a szabóknál, ahol zár alá veszik az egyes nőknek elmondott hazugságokat, könyvbe írják, ujjlenyomatot vesznek a hamis eskükről és a nők fekete könyvében számmal látják el arcképét? Nem félt, hogy a nők titkos szövetsége egyszer nyomára jut álnokságának és az aszfaltra, amerre lép, jelt rajzolnak, mint a vidéki kereskedők a pulton fölírják a krétajelet, ha ragadós kezű vevő mutatkozik a kocsikenőcs és ostornyél körül?
A múltkor láttam barátomat, még megvan mindkét lába, szeme, orra, haját sem tépték ki mind, csak az arcán üldögélt valamely csendes bánat, mint régi sírokon a pókháló. Talán a Tabánba ment.
*
Lassan virrad.
A júniusi éj elrepült az éji lepkék nesztelen szárnyán. A szentiváni éjjel szinte csalódottan menekül a budai erdők közé. Már alig van valami a Tabánból. Rombolják a régi várost. Vajon a csákányok ledöntik a légvárakat és a hazugságok kastélyait is, együtt a porló falakkal?
– Gyerünk, szürke, haza Pestre.
Franco Fresi olasz költő és pedagógiai író, 1940-ben született Luogosantóban, jelenleg a szardíniái Tempióban él és dolgozik. Sokoldalú művész, versek mellett pedagógiai tanulmányai és gyermekkönyvei jelentek meg. Foglalkozott néprajzi gyűjtőmunkával, ennek eredménye is egy könyv, amelyet lakóhelyének és környékének rítusairól, hiedelmeiről és babonáiról írt. Az olasz mellett szárd nyelven is publikál. Állandó munkatársa az Unione Sarda című, Cagliariban megjelenő napilapnak. Itt közölt verseit A víz és a földek énekei című, olasz nyelvű kötetéből válogattam.
B. A.
„Meghal” mormolja a fiú, kezét
szorítja az egyik
kezével, a másikkal int felém.
Kerítéseket készített egész életében,
hivatástudata
mint a felhőkarcolókat
tervező építészmérnöké.
Egy pillantással üdvözölt.
Majd a feleségét és fiait hívta,
a legkisebbet is, mondott valamit.
Behunyta a szemét. Úgy megtervezte
a halálát is, mint ahogy régen
vasrácsokat rajzolt. Csendben,
és anélkül, hogy
bármi bizonytalanságban maradjon: az is,
ami határok közé szorítható,
az is, ami örökre
határtalan.
A homok telítődik
az emberek nyomával
és megtisztul minden évben
szemenként eljegyezve
a tél hideg szeleit.
A meztelen nyüzsgésből nem marad más,
élő zászlórudak suhogása
szitáló napsütésben.
Összetorlódott felhők
alól elfújta az egek támaszát
a hideg északi
szél, s a napsugár láncára verve
lezuhantak.
Házak
meleg keze szorítja
az eső vesszőnyalábjait,
és élénk színt kapnak tőle a falak.
A visszatérő
szél megszárítja majd
a vén falakat s az emberek kezét,
felújítja a fakó
emlékeket. Végül mészbe,
kőbe fúlladnak így is és óráról órára
nőtt napok szívébe rejtve, egy
másik életbe, mely
csak mozdulatokból
és használt szavakból áll.
Utolszor
hátrál az apály, rákok raja
követi. A hullámok
megdermedtek. Üresen
ring a nap tegeze
az istennő pompás csípőjén.
Szavakba foglalhatnám a halált,
amely most itt van corpore praesente,
de tollamból már elfogyott a tinta.
A kikötőben négy halász éjfélkor
ecsettel bárkát fest, míg a sötétet
fáklyák fénye űzi el onnan.
Elbámulnak egy hullócsillagra,
s ecsetjeik sárgára befestik
az egész öblöt és a dombokat is.
Mint szappanbuborék szertepattan
a valóság. Odvas egek
holdjai hullnak a tatra kitűzött
fáklyák sistergő lángjába.
A fák csúcsára felszúrt szél vonaglik,
a szigonnyal sebzett éjszaka behúzza
csápjait, elengedi az álmaimat.
Négy kéregető koldus megy sietve,
vállukon fehér hermelinpalást leng,
a fején mindnek gyémántkorona.
Hátam mögött a bűnbánatra gyenge
világ, hát ellököm magam falamtól,
vár rám a sárga tenger,
mielőtt, mint tegnap, foglyul ejt
mindent a hajnal kelepcéje.
BISTEY ANDRÁS FORDÍTÁSAI
1944 telén megszöktem munkaszolgálatos századomtól a Kárpátokban, és sok viszontagság és kaland után – a magam számára is meglepetésként –, az akkori viszonyok között békés-fényes Bukarestben kötöttem ki. 1945 őszén kerültem haza, s kezdtem dolgozni pincérként az Astoriában, ahol a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai katonáinak volt a mulatója, amely Pengő Club néven vált Pesten hírhedt-nevezetessé.
Egyik este, éjfél felé, amikor kimentem a bárból, hogy egy kis friss levegőt szippantsak, a Kossuth Lajos utca sarkán belebotlottam egy harminc év körüli asszony holttestébe. Később a hatósági orvos megállapította, hogy a fiatal nő éhenhalt. Éhenhalt – a béke kilencedik hónapjában.
Napokig csak erre a fiatalasszonyra tudtam gondolni, értelmetlen halálára, a szatyrában maradt krumpliszemekre, s ma, visszagondolva ezekre a napokra, úgy tetszik, akkor lettem felnőtt, a gyerekkorból egyenest a férfi korba kerültem, átugorva az ifjúság rövid szakaszát, de nekem – nekünk, korosztályom egy résznek – az ember életében legszebbnek mondott periódus csak pillanatokra adatott meg.
.Amikor 1940-ben leérettségiztem, azonnal munkába álltam, mégpedig az egyik legnehezebb iparágban, az olajbányászatban, mert apám azon a véleményen volt, s igazat is adtam neki, Magyarországon majd felvirágzik ez az ágazat. Kitanultam hát a fúrómesterséget egy kis üzemben, mely országszerte végzett kutatófúrásokat, gyártelepeken ezer-ezerötszáz méter mély ártézi kutakat épített, s alapozta például az ajkai erőmű turbinablokkjait, ahol már én is részt vettem, mint „partivezető” segédfúrómester. Hónapokig voltam távol Pesttől, barátoktól, lányoktól, kultúrától, vagyis mindattól, ami csak egy városi úri fiúnak fontos. Nem pejoratív értelemben használom az „úri fiú” szót, mert sose voltam anyagilag vagy érzelmileg elkényeztetett – a könyvek, a színház, a hangversenyek, a baráti beszélgetések, az első szerelmek hiányára gondolok, amelyeket semmi sem helyettesített, és a várt találkozás is elmaradt a munkásosztállyal, pedig sok helyütt megfordultam. Mesterem kisnyilas volt, a Pesti Újság olvasója, a munkásság elit rétegébe tartozó képzett munkások, pallérok pedig csak arról beszélgettek szabadidejükben, hogy pestkörnyéki házacskáik veteményesében nem okozott-e kárt a burgonyabogár vagy más rovar, no meg a futball-lal, rosszabb esetben a lóversennyel, az alagi pálya eseményeivel törődtek.
Nem találtam meg a szervezett munkást, de megtaláltam a legszegényebbeket, a napszámosokat. Láttam a kubikusok életét, mert együtt dagasztottuk az őszi sarat, együtt csákányoltuk a sok mínuszban a fagyott földet, vagy nyári kánikulában irigyelt barnára sülve, együtt talicskáztuk az agyagot. Nem csak láttam, de éltem is életüket, ugyanazon a sovány koszton voltam, ugyanazokon a falusi-kisvárosi szállásokon kínoztak a bolhák, a nappali gyötrelmek után – felnőtt azonban még ekkorra se lettem. Mintha egy másik én dolgozott volna Angyalföld, Csepel gyáraiban, Zalában, Győrben vagy Budafokon, az igazi én meg valahol másutt csavarogna.
A munkaszolgálat keservei is leperegtek rólam abban a pillanatban, amikor eldobtam a karszalagot, s kitárult előttem az igazi kaland, a csupa nagybetűvel írt élet. Végre bepótolhatom – gondoltam – a mulasztottakat, s éltem Bukarestben a rongyosfenekű aranyifjú életét. Nem volt célom, nem volt világnézetem, de még véleményem se a legegyszerűbb dolgokról, ami azt bizonyította, hogy valójában semmi sem érdekelt, saját magamon kívül.
Csak most, ennek a – valljuk be – nem túl jelentős Kossuth Lajos utcai halálesetnek a kapcsán (hisz 1945 őszén Pesten naponta száz és száz ilyen tragédia történt), szóval csak most hasított belém a tudat, hogy nekem másokért is felelősséggel kell élnem.
Nagy szavak. Nemes gondolatok! De hogyan valósíthatom meg őket?
Miklós barátom, példaképem, egykori iskolatársam, vidám pajtásom, akkor, ott a Kárpátokban egy éjszaka eltűnt mellőlem a szalmára terített pokrócról, a tehénistállóból, s csak napok múlva tudtam meg, hogy a partizánokhoz szökött. A napiparancs várható felkoncoltatását is hírül adta. Negyvenöt nyarán itthon a kommunista párt tagja lett.
Ez az addig illegális szervezet volt akkor mindennek mozgató ereje, amelyik kihúzta a gödörből az ország szekerét. Hamarosan ezernyi igazoló bizottság vizsgálta meg az emberek korábbi magatartását. A parasztpárt, a kisgazdapárt, a kommunista párt, a szocdem-párt, a polgári demokrata párt és a szakszervezetek képviselőiből álló bizottságokban sokhelyütt azonban – régi jó magyar szokás szerint – kéz kezet mos alapon igazoltak kisnyilasokat, és nem igazoltak becsületes embereket. Volt valami összekacsintás. Az Igazság Istenasszonya kezében lévő mérleg nyelvét megfogták, vagy kilendítették, mikor kinek épp mi állt az érdekében.
Nem ez volt azonban a legnagyobb hiba, hanem az, hogy sem ekkor, sem később nem indították el Magyarországon az önmegismerés folyamatát, nem tartottak az emberek elé tükröt, hogy feltárják a fasizmus, a fajgyűlölet anatómiáját. Az önvizsgálat nálunk elmaradt, a téma nem volt, és később sem lett szalonképes. Amit ez az ország e téren 1945-ben és a rákövetkező évtizedekben elmulasztott, annak a következményei ma is felismerhetőek.
Az Astórián túli politikai élet viharait felfogta a szálloda forgóajtaja, amelyen reggeltől estig ki-be forogtak az emberek: gyerekek, asszonyok, férfiak, akik eleinte rágógumiért, csokoládéért, Lucky Strike cigarettáért sündörögtek, sóvárgó szemekkel. Később a forint bevezetése után (1946. augusztus elsején egy új forint 400 000 kvadrillió pengővel volt egyenlő), a gazdasági kéregetést a politikai kéregetés váltotta fel, ami számomra legalább annyira arcpirítónak tetszett, mint a magas árfolyamon lebegő újvilági találmány, a nejlonharisnya Kossuth Lajos utcai csereberélése, a dzsippek árnyékában. Panaszkodni jöttek ide az emberek a koalíciós kormányra, a jobb- és baloldali politikusokra, a pártokra, a kékcédulás választásra. Bántott az emberek panaszáradata, mert abban a hitben éltem, hogy jogtalanok, a hibák és hiányosságok (e három szócska aztán évtizedekig nem került ki a vezetők szótárából) csak a fiatal demokrácia gyerekbetegségének velejárói. Más volt azonban aztán a szalámitaktikának nevezett társasjáték, amikor politikai fejek hullottak le – kezdetben képletesen, majd a valóságban is.
Számomra a demokrácia megnyilvánulása az volt, hogy a Pengő Club-beli vendégeim – amerikai katonák, altisztek – olykor magukkal vittek dzsippjükön, vagy ha nagyobb társaság verődött össze, lomha teherautójukon, kirándulni valahová. Jöttek a girlfriendek, a jólnevelt középosztálybeli úrilánykák, s jöttek a hivatásos prostituáltak is: a fiúk demokratizmusa e téren is megnyilvánult. Nem tettek különbséget közöttük. Nem egyszer láttam az egykori budai zsúrok szemefényét az Astoriában szeszgőzösen kitántorogni az egyik GI szobájából. Menyasszonyok voltak ők mind, akiket – hitük szerint – epedve vár odaát a Szabadság szobor, kezében a világító fáklyával. A csalódás hamarosan bekövetkezett, mint Klári esetében is, mert az ő Joe-ja, mint hazautazása előtti napokban kiderült – nős, két fiúgyermek boldog atyja. A Pengő Club-menyasszonyság gyógyír volt csupán a megtépázott ártatlanságra. A „hivatásosak” pedig mulattak, ők munkájukat legalább odaadóan és lelkiismeretesen végezték.
Egyszer úgy adódott, hogy egy ilyen lány társaságában utazhattam le dzsippel Bobbal Tapolcára, ifjúkorom színhelyére, életben maradt rokonom meglátogatására, Lessner Juda szépapám ősöreg házába, arra a vidékre, amely számomra mindig és mindörökre a világ közepe, az elárvult hatalmas borospincébe, ahová még nem is olyan rég a Balatonfelvidék falvaiból hozták a szőlősgazdák – Festetich hercegtől a raposkai törpebirtokosig – a mustot, a bort, hogy aztán a majd kétszázéves Lessner M. Fia cég hordóiban eljusson Európa minden szegletébe. A pince azonban üres volt, az öreg ház is alig lakott. Bob dédapa egykori ebédlőjében szállásolta el magát girlfriendjénél, ott abban a szobában, ahol – alig néhány éve – zsidó húsvétkor össze szokott gyűlni a népes család, hogy széder estét tartson.
Pártnapokra, szemináriumokra is jártam, de nagy mozgalmi életre nem futotta időmből, hiszen estéim a Pengő Clubé, nappalaim a Sipos cégé voltak, ahol az üzlet könyvelését végeztem. Otthon, a Batthyány utcában pedig angolórákat adtam. Első tanítványom egy fiú volt a házból, Ekecs Gézának hívták, aki később Cseke László néven vált ismertté a Szabad Európa Rádióból. Disk-jockey lett, amit – helytelenül lemezlovasnak magyarítottak. (A jockey csevegő, anekdotázó embert is jelent.) Jó ideig tanítottam őt, amíg el nem tűnt a házból. Szülei a Batthyány utcában maradtak, állandó rettegésben: mikor jönnek értük valamelyik hajnalon, fekete, lefüggönyözött kocsiban, hiszen fiúk, a disk-jockey az ellenség táborába állt át, s a szegény, szürke kis házaspár mutatkozni is alig mert a házban, aztán teljesen elfogyott a rettegésben, s gyors egymásutánban költöztek ki a Farkasréti temetőbe, ahol sírjukat fiúk alig találta meg négy évtized múltán, amikor hazajöhetett.
Ám egy másik tanítványom már újsághirdetésre jelentkezett, s nem fiú, hanem ragyogó szépségű, mellbevágóan gyönyörű fiatal asszony volt, hollófekete hajjal, fekete szeme, akár a gyémánt, ragyogott az életkedvtől, alakja, mint Goya festményén a „Meztelen Maja”. Hamarosan gyönyörködhettem is benne, mert időközben már nemcsak angolul tanultunk, illetve már egyáltalán nem tanultunk, sőt rövid időre oda is költöztem hozzá, legnagyobb rémületére anyámnak, aki azt hitte, nősülni szándékozom. Ám a lány egy szép napon eltűnt, s csak nemrég láttam őt újra, filigrán, őszhajú, még mindig vonzó külsejű nagymamaként, aki a presszóban elmesélte, hogy 1946 nyarán a belügyminiszter állította rám, az újsághirdetés kapcsán. A Rajk-perben letartóztatták, hosszú időre bebörtönözték, előtte azonban – más iratokkal együtt – még sikerült fényképemet is elégetnie. Negyvenöt évig nem is sejtettem, mekkora veszélyben forogtam…
„Nem neked való foglalkozás a könyvelgetés, a pincérkedés, ez a lakájmunka, hajlongás más ember előtt” – duruzsolta fülembe naponta Zsuzsa, akibe
annyi erély, határozottság szorult, mint egy már mindent megélt, tapasztalt férfiba. Pedig még szinte kislány volt, az ember könnyen odaképzelte frizurájához a nemrég masnival hordott copfokat. Kislányos külseje cseppet sem zavarta. Az MKP kerületi rendezvényein az idősebb asszonyok, éltes munkások tisztelettel hallgatták, csodálták széles körűnek vélt műveltségét, engem lenyűgözött a friss fogalmak árja, a pártzsargon, a munkásmozgalmi műszavak, az idézetek súlya, a cáfolhatatlannak tetsző gondolatok ismételgetése, ami aztán az évek során úgy megkopott, mint a zsolozsmázók ajkán a rózsafűzér mormolása, de nekem akkor ez még mind új volt, vonzó, lelkesítő és gondolatébresztő. Egy új, szebb világ képe rajzolódott elém, ahol mindenki egyenlő és boldog, amikor a világon mindenütt eltűnik a szegénység, amikor az ember már nem farkasa az embernek. Hittem Zsuzsának és azoknak, akikkel esténként néha összejöttem.
A nyarat még az Astoriában dolgoztam végig, aztán megoldódott az én úgymond, lelkiismereti válságom, hogy pincérkedjek-e vagy sem, mert megszűnt a Pengő Club, és én eleget tehettem Zsuzsa hívásának, hogy legyek munkatársa a Magyar Múzsa nevű műsorservice-nek, amely a Hajós utca egyik kis földszintes házának hátulsó traktusában működött, három sötét, barátságtalan szobában. A cégbejegyzés szerint feladata az volt, hogy – a pártprogram megvalósítását elősegítendő – már ami a dolgozók kulturális színvonalának emelését illeti – a gyári-hivatali-üzemi kultúrkörök, művelődési otthonok számára színvonalas, értékes műsorokat szervezzen. A legnevesebb művészeket léptettük fel: Gyurkovics Máriát, Székely Mihályt, Török Erzsi dalénekest, Horváth Ferencet, Gobbi Hildát, Gencsi Sárit, a Bérezik tánccsoportot, Greguss Zoltánt, Latabár Kálmánt. Örkény István karcolatokat írt, Zelk Zoltán saját verseit szavalta, Fazekas György rövid eszmefuttatásait adta elő. Itt folytatta megakadt pályáját Benedek Tibor, Gács László, Mikes Lilla. És az egyik szobában szorgalmasan körmök a fiatalon is öregecske Szebényi Endre, a pénztáros-könyvelő-bérszámfejtő, a (női) művésztársadalom csendes, de állhatatos hódolója (kivált, ha az ügyfél harmincon aluli volt, és barokkos gömbölyületekkel rendelkezett).
Reggel korán kezdtünk, jóízű nevetés vette körül Fejér Pistát, az igazgatót (aki később a tévé képernyőjéről vált ismertté), este vidáman zártunk, Néha tíz óra is elmúlt, fiatalok voltunk, s rózsásnak tetszett a jövő.
Ebben a társaságban én a hierarchia legalsó lépcsőfokán álltam. Szervező voltam, aki műsorügyekben utazott, főleg azonban gyalogolt, kutyagolt, járt, loholt, sietett, iparkodott végig a Váci úton, amelyre persze Csepel is felelt, de Budafok is, a Soroksári út is, Kispest is meg Budapest valamennyi gyárkerülete, az Országbíró utcai kisüzem és az újpesti Egyesült Izzó, s mindenütt nagy tiszteletet keltett a kommunista párt kultúrosztályának megbízólevele, mely szerint becses személyem van hivatva arra, hogy a gyár – üzem, nagykereskedés, bank, hivatal – arra illetékes párt-, szakszervezeti, igazgatósági stb. – emberével megbeszélje hogy milyen műsorokat kérnek – ünnepre, gyűlésre, jubileumra – dolgozóik számára, harminc perces, egy-két szereplős jelenetektől monstre műsorokig.
Számomra emlékezetes est volt az, melyet az árvízkárosultak segélyezésére rendeztek a Vármegyeházán. A meghívó nagyszabású rendezvényt sejtetett: „Meghívó Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének az árvízkárosultak javára rendezendő megyei táncestélyére – 1948. február 8-án. Az estély keretében a megnyitó párokat bemutatjuk a köztársasági elnök úrnak. Az estély legfőbb védnöke: Tildy Zoltán úr, a Magyar Köztársaság elnöke. Díszfővédnökök: Dinnyés Lajos, Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Dobi István, Kossá István, Veres Péter urak…”
Ezen a bálon már Évával vettem részt, akit egy héttel korábban ismertem meg a Múzsában. Zsuzsának számoltam be éppen délelőtti utamról, a szerződésekről, amikor egy fiatalasszony lépett be a szobába. Fekete hajtincsei kikandikáltak a bojtos, piros kötött sapka alól. Katonapokrócból szabott, barna télikabátot viselt, kezében egyik kétujjas kesztyűjét szorongatta (a másikat elhagyta valahol) szíjon barna bőrtáska lógott a vállán. „Hortobágyi elvtársnő – mutatott be Zsuzsa minket egymásnak. – Lénárd Gyuri, szervező.” Aztán Éva leült Zsuzsa mellé, aki közölte, hogy holnaptól Hortobágyi elvtársnő a Múzsa új munkatársa, egyébként kitűnő versmondó és előadó, elsősorban azonban a műsorokat fogja gondozni. Én annyira belefeledkeztem leplezetlen bámulásába, hogy Zsuzsa szavát nem is hallottam.
Aztán, mert már jócskán elmúlt dél, meghívtam Évát, tartson velem egy előfizetéses ebéd erejéig, a közeli Upor kávéházba, ami akkor még valódi pesti kávéház volt, öreg, ősz, lúdtalpas főpincérrel és a tulajjal, aki egy távoli sarokban szokott üldögélni a dús vörös hajkölteményt viselő Neményi Lili művésznővel. Rajtunk, előfizetéseseken kívül, más nemigen tévedt be a patinás helyiségbe. Zsuzsa sustorgott itt olykor Fazekas Gyurival, Zelkkel, Karinthy Cinivel komoly irodalmi kérdésekről. Évával rendszeresen túl-, léptük az engedélyezett félórás ebédidőt, mert rengeteg dolgot feltétlenül, még aznap meg kellett beszélnünk, a gyengén fűtött, hangulatvilágításban derengő Uporban.
Eljött tehát velem a vármegyeházi bálra – ellenőrzendő az egyetlen műsorszámot, Major Tamás szavalatát –, ahol a teremben a tűzvésztől, bombázástól, tojásra-zsírra-lisztre-libára való színelváltozástól megmenekült és a szekrények legmélyéről elővarázsolt nagyestélyiket, frakkokat, szmokingokat, szőrmekeppeket enyhe naftalinszag lengte körül. A meghívó nem írta elő ugyan az estélyi öltözetet, a vendégek azonban ki akartak tenni magukért: nosztalgiából, temetve a múltat, remélve a jövőt, csakazértis konokságból, boldog önfeledtségből, csillogni akarásból a kétes csillagoknak, hogy felejtsék a romokat, felejtsék az egyébként hordott micisapkát, egyenbakancsot, egyenlódent, egyenbablevest hanem – a szójáték kedvéért is – egyen jó korhelylevest, melyet szintén megkóstoltunk, s valódi borjúhúsból készült bécsiszeletet, meg jó badacsonyit is, nem kevés pohárral a szünetben, és szürkült már, amikor elhagytuk az első bál színhelyét, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye székházát, s befordulván a Pilvax felé, lódenkabátjainkra puhán hullt a hó.
Huszonnégyéves korában Éva már özvegy volt. Orvos férjét a Hajdúságban, negyvenkettő nyarán munkaszolgálatra hívták be, s a Don kanyarban, ki tudja, hol, ki tudja, hogyan halt meg: hózuhatagban vagy golyózáporban, tűztől vagy fagytól, tífuszban vagy éhségtől, akna robbant-e alatta, vagy hátán csattant puskatustól rogyott az álmos fagyhalálba – ki tudja? Elpusztult ott sok tízezernyi társával együtt, elesett ott munkaszolgálatos és keretlegény, egyszerű baka meg tábornok, elpusztultak a magyar történelem legértelmetlenebb és legigazságtalanabb háborújában, legkegyetlenebb csatájában, amelynél a Lech mezei sem volt szégyenteljesebb. Éva évekig várta vissza férjét, kereste a debreceni pályaudvaron a visszatérő hadifoglyok között. De férje nem tért vissza, mint ahogy a szülei sem tértek vissza Auschwitzból – amely Ferenc József királynak és császárnak, s még sok egyéb rang tulajdonosának, többek között Oświęcim hercegének a címet is kölcsönözte –, de nem ezért lett hírhedett ez a helység: azzá a krematóriumok füstje tette.
Éva azonban nem arra született, hogy kétéves kislányával, aki apját nem ismerhette, gázkamrában végezze. Élnie kellett: felnevelni Veronikát.
A közös munka és felelősség közel hozott bennünket. Esténként ott ülök a Krisztina körúti kis lakásban, s igyekszem próbaidős apaként Veronikába diktálni az ebédről meghagyott nemszeretem-spenótot: „Zefóniás-Malakiás-Intér-Pintér-Habakukk – hammm!”
De a hammra csak Veronika arcocskája lesz maszatosabb, a spenót a kanálban marad. Ha jó az idő, elmegyünk hármasban sétálni, mint egy valódi család. Máskor egyedül viszem anyámhoz a Batthyány utcába vizitelni. Ropogósra keményített, fehérgalléros, sötétkék kabátjában libeg mellettem. Ősszel már iskolába megy. Egyik kezével hátrafelé integet anyukájának, aki az ablakból néz utánunk, míg fel nem szállunk a 63-as villamosra. A Horváth-kertben a gesztenyefák fehér gyertyavirágjai is integetnek, kellemes május végi délután, a Vérmezőn gyerekek hancúroznak, a Moszkva téren átbukdácsolunk a síneken, és lassan bandukolunk. Közben Veronika szüntelen csacsog, kérdez, felel magának, mesél, cserfeskedik. Anyám otthon süteménnyel és kakaóval – Joint-adomány – vár minket. Észrevétlen vizsgáztatja Veronika ruházatát: fehér masni a hajban – rendben, a frissen vasalt blúz – rendben, szoknyácska – rendben, a fehér zokni – rendben, tiszta a fűzős cipő: barna (fekete lakk jobb lenne), de az is rendben, kipucolva. A kislány kedvesen, elfogulatlanul beszél – a csata megnyerve. Anyám kritikus szíve szintén. Kisunokámnak lépteti elő vendégét, büszke nagymamái státusára, az enyémre azonban nem kíváncsi. Pedig sejti gondjaimat, Éva makacsságát, talán titokban még örül is neki, hogy nagymama lehet, anélkül, hogy én apává minősülnék, s így kizárólagos birtokában maradhatok.
December hetedikén borús, esős nap köszöntött a fővárosra, számomra azonban sütött a nap. Évával a Dob utca-Csengeri utca sarkán háromnegyed tizenegykor találkozom az ütött-kopott, golyók lyuggatta épület előtt, amelynek homlokzatán, a kapu fölött, szecessziós betűk hirdetik: VII. ker. Elöljáróság. Úgy tetszik, a hétéves Veronika segítségével sikerült megtörni Éva ellenállását. A kislány logikája egyszerű volt és hibátlan: „Anyuci, ha már nekem nincs apukám, menjünk hozzá Gyurihoz”. „Miért kislányom?” „Gyurinak van anyukája is, akkor lesz nekünk családunk”. Ezek bizony nyomós érvek voltak…
Most itt állok, és várom Évát, aki öt perccel tizenegy előtt befut a tanúkkal. Sietnünk kell, csak egy óra áll rendelkezésünkre. Kettesével vesszük az agyonkoptatott lépcsőt, az anyakönyvvezető irodája a gangról nyílik, a hosszú, szűk és sötét előszobában kétoldalt szekrények zsúfolódnak, tetejükön az összekötött iratcsomók a pókhálós plafonig nyúlnak. A falakból is egér- meg porszag árad. Újdonsült ifjú pár lép ki a belső irodából. Épp idejében érkeztünk, máris mehetünk befelé az ünnepélyesnek korántsem mondható terembe, ahol kétoldalt rolós szekrények sorakoznak, középen, az ablaknak háttal tintapecsétes, zöldposztós íróasztal, előtte két egyszerű karszék a jegyeseknek, mögöttük pedig öt-hat tonettszék a násznépnek. Az apró termetű anyakönyvvezető elénk siet, kezet rázunk, elkéri a szükséges iratokat, majd felöltve ünnepélyes arckifejezését és a nemzetiszínű vállszalagot, íróasztala mögé áll, s belefog az ünnepi szónoklatba. Az emberke lila csokornyakkendőt visel, orra alatt meg macskaszőrbajusz, szálai félelmesen meredeznek beszéd közben.
Szerencsére a szónoklat rövid volt, csak a nagy anyakönyvet kellett aláírnunk. A macskabajszú gratulált, a tanúk is, aztán rohantunk vissza, a munkánkhoz, amelyet félben hagytunk.
* Részlet a szerző „Magántörténelem” című készülő könyvéből. [vissza]
Száz éve hunyt el Frankéi Leó, a magyar munkásmozgalom egyik legnagyobb alakja, a Párizsi Kommün minisztere, az I. és II. Internacionálé főtanácsának tagja, a Magyarországi Általános Munkáspárt vezére. Emlékét a genfi „Die Verbote” 1871. július 6-i számában megjelent írásával idézzük meg. A cikket jelentéktelen rövidítésekkel közöljük.
Mialatt a párizsi újságok szerint engem vasúti hivatalnoknak öltözve a Rue d’Alsace-ban a csendőrök elfogtak, rákövetkező napon pedig Versailles-ba vittek és agyonlőttek – idegen néven a Comói-tó partján időzöm, azokra a párizsi szövetségestársaimra gondolva, akiknek nem sikerült hasonló módon elmenekülni porosz és francia üldözőik elől.
Írhatnak és mondhatnak Németországban bármit, a történelemnek fel kell jegyeznie, hogy a német katonák részt vettek a versailles-i kormány gyilkos munkájában. Nem csodálkoznék, ha az a „nagy szerencse és megtiszteltetés” érné ezeket, hogy a vaskereszt mellett még a becsületrend keresztjével is „ékesíthetnék” mellüket. Ez ugyanolyan joggal illeti őket, mint a francia zsoldosnépseget az az elismerés, hogy „érdemeket szereztek a haza védelmében”. A felséges császár, azaz a kartácsos királyfi 1 számára ez a katonai támogatás látszott a legkipróbáltabb eszköznek a Németország és Franciaország közötti diplomáciai érintkezés felújítására. E cél elérésére „bölcs” kormányának nem volt elég az, hogy a versailles-i hadsereget a legutóbbi háborúban foglyul ejtett afrikai csapatokkal erősíti meg, olyan csapatokkal, amelyekkel – Bluntschli 2 egyik rektori beszéde szerint – a civilizált háborút új barbárság segítségével rendezik meg; nem volt elég neki az, hogy a versailles-i kormánynak hátultöltős puskákat szállítanak. Nem, a Párizs környéki német megszállókkal kiadatták még azt a szégyenletes parancsot is, hogy senkit se engedjenek át a határon.
„Nekem fáj, ha vissza kell küldenem az embereket, többnyire asszonyokat gyermekeikkel – mondotta nekem egy hesseni katona –, de nem tehetek mást, mert különben négy napi szigorított fogságot kapok.”
Ez a Jules Fabre 3 által megindított kiadatási ügy akaratlanul is Aesopus egyik meséjére emlékeztet, amely arról szól, hogy az oroszlán a szamárral indult vadászni. A szamárnak hatalmas „i-á” ordítással kellett felriasztania a vadat, hogy az oroszlán elérhesse. „Ugye, jó szolgálatot tettem neked?” – kérdezte büszkén a szamár a vadászat befejezése után. „Igen, kitűnően ordítottál – felelte az oroszlán – és ha nem ismertem volna a fajtádat, magam is megijedtem volna.”
Bár Jules Favre miben sem hasonlít az oroszlánhoz, a kontinentális kormányok – saját gyáva sajtójuk támogatásával – mégis ugyanazt a szolgálatot tették neki, mint a szamár az oroszlánnak.
E kormányok magatartásához hasonlót bizonyára nem találunk a népek történetében; a legyőzőitekkel még sohasem bántak el ilyen dühvel és ilyen állati kegyetlenséggel – bennünket is mintegy törvényen kívülivé nyilvánítanak.
Ez a fajta csak akkor mutatkozik bátornak, ha nem fenyegeti veszély. Csak akkor mer az oroszlán nyakára taposni, amikor az már elgyengülve a földön hever – a vihar közeledtére pedig elbúvik. így tett 1789-ben, így 1830-ban és 1848-ban. Ha elül a vihar, és a harc a forradalmi párt győzelmével végződik, biztosra vehetjük, hogy ez a fajta – amely képtelen fennkölt eszmékért lelkesedni, még kevésbé azokért harcolni –, lassacskán kibújik a napfényre, hogy a győzelmet saját maga számára kihasználja. Akkor agyba-főbe dicséri a népet, amelyet tegnap még sárral dobált meg. Akkor úgy beszélnek, mint az 1830-as júliusi napok után a National: „Egyedül és csakis a nép harcolt három napon át. Hatalmas, csodálatos volt a nép. A nép győzött, a népet illeti a győzelem minden eredménye”; vagy miként az 1848-as átmeneti kormány négy nappal a forradalom után kibocsátott kiáltványa mondja: „A forradalom, amelyet a nép harcolt végig – ő érette van. Itt volna az ideje annak, hogy véget vessünk a munkások hosszú, meg nem érdemelt szenvedéseinek. Itt az ideje annak, hogy minden halogatás nélkül módot találjunk arra, hogy biztosítsuk a nép számára munkájának őt megillető gyümölcsét” stb., stb. Ezt a nótát fújják mindaddig, amíg a könnyen hívő népet meg nem fosztják győzelme eredményeitől. Jaj a népnek, ha jogairól mer beszélni akkor, amikor ez a fajta nyeregben ül! Időközben már hadsereget toborzott össze minden tartományból, hogy lesújtson az „anarchiára” – s a jogait követelő „csőcseléknek” az ágyuk torkából válaszol. Ezt a fajtát védelmezni annyi, mintha disznókkal akarnánk esztétikáról társalogni.
Azokat a „barbárságokat”, amelyekkel a burzsoázia vádol bennünket, nyugodtan rábízhatjuk a történelem megvesztegethetetlen ítéletére. Kevésbé kedvező lesz ez az ítélet számunkra, ha a történelemnek azt is fel kell jegyeznie rólunk, hogy a versailles-i csapatok párizsi bevonulásakor nem védtünk meg külön-külön minden utcát, hogy így csapataink kényszerű visszavonulásakor az ezekben az utcákban lévő kaszárnyákat, templomokat és palotákat levegőbe röpítve, zártuk volna el üldözőink útját.
Különös csak az, hogy a burzsoázia, amely egyébként az első nagy francia forradalom védelmezőjének adja ki magát, bennünket alávaló bűnösöknek nevez azért, mert néhány palota romhalmazzá vált a nyolc napos küzdelem után – míg 1789. július 14. után egyedül Mácon és Beaujolais környékén 72, mondd: hetvenkét kastély égett porrá. De valamit elfelejtek. A művelt osztály éppen annyit tud a történelemről, mint a nagy gondolkodókról és a nagy költőkről; a lexikon alapján ítélkezik, mert hiszen akinek a tudomány hegye nagyon meredek, az a nagyobb kényelem kedvéért tanácsot kér – Brockhaustól.
De ha a burzsoázia ismerné is az 1789-es forradalom minden részletét, még az sem tartaná vissza attól, hogy annak a legnagyobb csodálattal adózzon, mert hiszen akkor ő jutott uralomra. Ha túl gyáva is volt ahhoz, hogy hatalmát fegyverrel a kézben hódítsa meg, mégis felfuvalkodottan dicsekszik az ölébe pottyant jogokkal. Valószínűleg nincs nála ingerültebb, állatibb természetű fajta, ha e jogok megtartásáról van szó – de csak akkor, ha e jogokat kizárólag sajátmagának tarthatja meg. Hány, ehhez az osztályhoz tartozó történetíró, költő és újságíró csattogtatta korbácsát az 1851-es államcsíny felett, amely megfosztotta őket jogaiktól. Ekkor ugyanis burzsoákat is végeztek ki, burzsoákat is deportáltak. De hol voltak ezek a csahos kutyák akkor, amikor a júniusi napokban Párizs utcáin gyilkolták a proletariátust, amikor ezreket hurcoltak el Cayenne szigetére és Lambessába. A burzsoázia elfelejti, hogy a júniusi napok által a decemberi bűntény 4 bűntársává vált, éppen úgy, ahogy az 1871-es májusi napokkal a jövendő francia monarchia bűntársává lesz.
A burzsoázia inkább lemond saját szabadságáról, semmint jogokat adjon a proletariátusnak.
Éppen ezért a Kommünnek nem fog kegyelmezni a burzsoázia. Sárba rángatja – ugyanakkor pedig isteníti a győztes német hadsereget. És mégis – ha már barbárságról beszélünk – soha annyi barbárságot nem követtek el, mint az utolsó német-francia háborúban.
Egyikük – Bluntschli professzor – a „fegyelmezett” német hadseregről beszél, amely feltörte az elhagyott házak kapuit, és elrabolta az ellenség vagyonát. „Néha – mondja Bluntschli – anélkül, hogy szükség lett volna rá, egész falvakat felgyújtottak.”
Valóban szükségtelen ezeket a szörnyű jeleneteket – amelyek oly bőségesen kísérték a Franciaország, Németország és Ausztria által az elmúlt évtizedben megindított háborúkat – felidézni ahhoz, hogy a civilizált háború képét helyesen megvilágíthassuk, és megállapíthassuk, hogy a Kommün „aljas bűntényének nevezett cselekedetei (a „művelt” világ ezeket olyan szitkok áradatával mocskolja be, amelyeket még a legnyomorultabb proletár sem volna hajlandó szájára venni) – a hadiszokások alapján megengedhetők. Erre elegendők a most lefolyt háború példái.
Ugyanakkor, amikor Meudon és St.-Cloud felégetése nem bűn – amikor a strassbourgi múzeum, a könyvtár, az új protestáns templom és számtalan más épület lerombolását Bluntschli úgy mentegeti, hogy „ezzel a békés lakosságot rávették arra, hogy az ellenséges megszállókat átadásra kényszerítse” – agyonhallgatják azt az aljasságot, hogy francia polgárokat túszként hurcoltak el Németországba, csak azért, mert a csúcsos sisaknak nem adóztak a megkövetelt tisztelettel. Agyonhallgatják, milyen bestiális módon kínozták halálra a franktirőröket. 5 így akarják bizonyítani, hogy a „kultúra magaslatán álló” Németországot a háborús kegyetlenkedésekben messze felülmúlják „az egész világból összesereglett banditák” – noha a civilizáció mentő Thiers dicsőséges hadserege sokkal kegyetlenebb volt azoknál.
Ha a Kommünt helyesen akarjuk megítélni, legelőször is meg kell állapítani, hogy Párizs lakosságának, amely győzelemre vitte a szeptember 4-i forradalmat, ugyanez jogában állott 1871. március 18-án is; hogy a március 18-i forradalmat Párizs lakossága elismerte, hiszen a többség részt vett a Kommün megválasztásában; hogy a Kommün a párizsi nép akaratának kifejezője, tehát legális testület volt; hogy a Párizsi Kommün sohasem akarta magát önkényesen Franciaország uralmaként előtérbe tolni – míg a szeptember 4-i kormány, anélkül, hogy akárcsak Párizsban is választások útján szabályozta volna helyzetét, az egész francia nép diktátoraként lépett fel. Minthogy vitathatatlan, hogy a Kommün legális testület volt, tehát a versailles-i kormányt – legjobb esetben – a párizsi kormánnyal hadban álló kormánynak lehet tekinteni.
Nem lehet két egymás ellen harcoló félre kétféle hadijogot felállítani. Tehát ellentmondást nem tűrő tény az, hogy a versailles-i kormány az elfogott Duval tábornok megölésével nagy, alávaló bűntényt követett el, amelyet követett a Belle-Épine-ben fogságba jutott nemzetőrök közül négynek egy vadásztiszt általi legyilkolása, és számtalan más aljas gaztett. Ezzel a magatartással szemben a történelemnek meg kell állapítania, hogy a Kommün az ellenséges csapatoknak Párizsba való bevonulása előtt senkit sem ítélt halálra; hogy a Kommün a foglyokat tisztességesen ellátta, és azok Párizsban szabadon járkálhattak; hogy a Kommünnek a versailles-i kormányhoz intézett azon ajánlatát, amely szerint hajlandó egyik tagját, Blanqui polgártársat Darboy érsek és még néhány más pap ellenében kicserélni – elutasították; hogy minden közvetítési kísérlet hajótörést szenvedett a versailles-i kormány makacsságán; hogy a versailles-i kormány a szabadkőműveseket aljas módon kiűzte, aminek következtében azok indíttatva érezték magukat, hogy zászlóikat a párizsi bástyákra tűzzék, s azokkal győzzenek, vagy meghaljanak.
A történelemnek meg kell állapítania továbbá: hazugság az, hogy a Kommün elhatározta Párizs felgyújtását; hazugság tehát az is, amiről a lapok írnak, hogy egy ide vonatkozó jegyzőkönyvet találtak; hazugság az, hogy a Kommünt Londonból vagy Berlinből kormányozták; hazugság az, hogy a Kommünt a Nemzetközi Munkásszövetség pénzzel támogatta; hazugság az a megállapítás, hogy Lecomte és Clément Thomas tábornokokat a Központi Bíróság halálra ítélte. Ezeket egyszerűen saját csapataik lincselték meg, mert kiadták a parancsot, hogy lőjenek a nép közé; hazugság végül az is, hogy a forradalmat külföldiek indították el, hiszen a Központi Bizottság kizárólag nemzetőrökből állt.
Feltételezve, hogy igaz mindaz, amit a reakció rólunk állít, sőt feltételezve nemcsak azt, hogy Párizst a mi parancsunkra felgyújtották; hogy Clément Thomast, Lecomte-ot és Darboy érseket és társait a mi parancsunkra agyonlőtték, hanem még az is, hogy mindezt mi sajátkezűleg hajtottuk végre – még ez sem igazolhatná a történelem folyamán valaha is ismeretessé vált legszörnyűbb cselekedeteket: a védtelen férfiak és asszonyok ezreinek tömeges kivégzését.
Igen, Jules Favre, igazad van, amikor július 6-i körleveledben azt mondod: „A történetíró erről csak borzalomtól eltelve beszélhet. A toll gyakran kiesik majd a történetíró kezéből, ha e siralmas tragédia undorító és véres jeleneteit kell leírnia” – de csak akkor, ha majd a Duval tábornokon elkövetett gyilkosságon kezdve, ezernyi ezer férfi és asszony alávaló, gyáva lemészárlását és deportálását akarja leírni.
ARANYOSSI MAGDA FORDÍTÁSA
1 I. Vilmos német császár gúnyneve (1848-ban kartáccsal lövette a berlini tüntetőket) [vissza]
2 Johann Kaspar Bluntschli: tekintélyes svájci jogtudós [vissza]
3 Jules Favre: a Kommünt vérbefojtó Thiers-kormány külügyminisztere [vissza]
4 III. Napóleon 1851 decemberében államcsínnyel ragadta magához a a hatalmat [vissza]
5 A németek ellen harcoló szabadcsapatok tagjai 1870-71-ben [vissza]
A szóban forgó best-seller vallási, egyházi jellegű, Átlépni a remény küszöbén címmel jelent meg magyarul, a Joseph Laux kiadó gondozásában, 1994 őszén. Ekkor már több mint harminc nyelven adták ki világszerte. Ez maga is jelzi a nem mindennapos nemzetközi érdeklődést. Érdekessége, hogy bár II. János Pál neve alatt jelent meg, és a pápa gondolatait tartalmazza, mégsem így került sajtó alá. 1993 őszén a Vatikánban terv született, hogy a pápa, egyházvezetői szolgálatának 15. évfordulóján interjút fog adni a római televízióban. Vittorio Messorit, a neves olasz publicistát kérték fel a kérdések összeállítására. Az interjú azonban elmaradt. Mindazonáltal a pápa fontosnak tartotta, hogy másfél évtizedes tapasztalatait az egyház zsinat megújulásáról, nyilvánosságra hozza. Elkészítette tehát a válaszokat a kérdésekre, és hozzájárult az írásos megjelentetéshez. Messori 1994 tavaszán megkapta a terjedelmes szöveget és a felhatalmazást a kiadásra. A megszerkesztett szöveget maga a pápa ellenőrizte és hagyta jóvá. A könyv viszonylag gyorsan megjelent. A könyv megjelenésének tehát sajátossága, hogy a szerző II. János Pál, de a megjelenés közvetlen előkészítője, szerkesztője Messori volt. A könyv bevezetőjében Messori ezt ismertetve elmondja, hogy megtartotta a kérdés-felelet formát, a pápa mondanivalójához azonban nem tett semmit, és tartózkodott kommentálásától is.
A könyvön vörös fonálként húzódik végig, hogy II. János Pál a zsinat pápája, s mint ilyen, az egyház legfőbb őrzője, védelmezője és megújítója. A szöveg érzékelteti a pápa személyiségét, mégis – érthető okokból – alapvetően a katolikus világegyház és vallás problémái kerültek előtérbe a válaszok révén. II. János Pál a válaszaiban feltárja, hogy pápasága idején mennyire érvényesült a zsinat szellemisége, és mi valósult meg a nyitásból s a dialógusra törekvésből.
A pápa válaszainak ismeretében módunk nyílik arra, hogy azokat összevessük a katolikus egyházban és az egyházon kívül született más értékelésekkel. Közismert, hogy az egyházon belül és kívül elég sok a kritikus észrevétel, és bár ezek sok mindenben eltérnek egymástól, egy vonatkozásban közel is állnak egymáshoz; nevezetesen abban, hogy a zsinati szellem nem kielégítően, vagy ellentmondásosan bontakozik ki, és a folyamat nem egészen a sokak által remélt irányba halad.
1.
Általánosan elfogadott vélemény, hogy II. János Pál korunk kimagasló személyisége. Kiváló képességű, nagy tudású, széles látókörű és sokoldalú vezető. Tevékenységéből sok mindent lehet és kell kiemelni, egyértelműen pozitívan értékelni. Tizenhat éves egyházvezetői munkássága egészét nézve azonban az összkép már nem mentes az ellentmondásoktól. Tevékenységében, állásfoglalásaiban a világ elismerését kiváltó jelenségek mellett, már pápasága kezdeteitől megjelentek olyan elérnek, amelyek meghökkenést váltottak ki, egyházon belül és kívül egyaránt. Egyes lépései nyomán kérdőjelek támadtak, és felmerült: vajon a zsinati megújulás általánosán elfogadott törekvéseinek határozott folytatója lesz-e? Ehhez bizonyos alapot adott a pápa, már trónra kerülése után azonnal. Megválasztása után legelső beszédében megfogalmazta, hogy újra kell értelmezni az egyházról szóló zsinati konstitúciót, és az egyházat az éberség fokozásának szükségességére figyelmeztette. Hűséget és engedelmességet követelt azoknak a lelki alapoknak a megszilárdítására, amelyekre az emberi társadalomnak épülnie kell. A beiktatási misén azt hangoztatta: „Ne féljetek befogadni Krisztust, és elismerni az Ő hatalmát… Ne féljetek! Tárjátok ki a kapukat Krisztusnak. Az Ó megváltó hatalmának nyissátok ki az államok határait, a gazdasági, a politikai rendszereket, a kultúra és a civilizáció, a fejlődés hatalmas területeit.” Idézi Gergely Jenő. (II. János Pál. Kossuth Kiadó, 1986. 71. old.)
Az evangelizálás totális igényével lépett fel, kijelentve, hogy kizárólag a keresztény hit alkalmas az ember rendeltetése megvalósításához iránymutatónak. 1979 januárjában a mexikói Pueblában, a hit tisztasága őrzésének ürügyén azzal támadta a felszabadulási teológia képviselőit, hogy a szegények melletti elkötelezettségükbe marxista ideológiai hatás szivárgott be. Gyanakvása a teológiai megújulás egyes törekvéseivel szemben ahhoz vezetett, hogy több neves teológus elleni fegyelmi eljáráshoz hozzájárult. Közismert a pápa merev ragaszkodása a cölibátushoz is. Megemlíthető, hogy a Hittani Kongregáció 1994. szeptember 14-én megerősítette a korábbi szigorú intézkedéseket, az elvált és újra házasodó katolikusokkal szemben. „Az Egyház kijelenti – olvashatjuk a dokumentumban –, hogy nem ismerhet el érvényesnek egy új köteléket, ha érvényes volt az előző házasság… Ez ellenkezik Isten törvényével, ezért nem járulhatnak a szentáldozáshoz, amíg tart az ilyen helyzet.” (Közli a Távlatok, 1994/6, 20. 707-711. oldal.) A tényt persze lehet így vagy úgy fogadni, de a tálalás a dokumentumban már visszatetszést keltő, mondhatni cinikus, mert az olvasható ki belőle, hogy az egyház tudja, milyen szenvedést okoznak ezzel a szabálytalan házasságban élőknek, és szívén viseli az ilyenek helyzetét, nem zárja ki őket az egyházi közösségből, buzdítja őket, hogy bízzanak Isten irgalmában. A konkrétumokat lehetne folytatni, de talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy a pápa a zsinati megújulásban másként értelmezi az egyház nyitását a világra, mint azok, akik e téren bátrabb lépéseket várnak.
Mire vezethető vissza ez a jelenség? Szerepe lehet benne számos tényezőnek, például a pápa személyéhez közvetlenül kapcsolódóknak és a múltból származóknak, olyanoknak is, amelyeket még nem sikerült leküzdenie. Ismeretes, hogy a pápa lengyel. Egyházfői címe azonban nemzetek feletti, és feladatköre a világegyház irányítása, egyetemességének képviselete. Nem vitatható, hogy János Pál a pápasága kezdeteitől a világegyház megújulásának élharcosa. Tény, hogy korunk több súlyos problémájának határozott megfogalmazásában, a nagyhatalmi politika kritikájában és a keresztény megoldási elképzelések felvetésében érdemei vannak. Ennek mind-mind szerepe lehet abban, hogy II. János Pál pápát 1994-ben az „Év Embere” címmel tisztelték meg. Mindazonáltal a pápáról rajzolható összképhez tartozik, hogy máig nem szabadult meg a katolikus egyház „lengyel modelljének” optimális célkénti kezelésétől. Közismert, hogy a lengyel katolikus egyház a második világháború alatti és utáni idők megpróbáltatásai ellenére Európa legerősebb, legvirulensebb egyháza maradt napjainkig, és sokan példaképnek tekintik a világ katolikusai számára. A lengyel egyház ma hatalmat képvisel országában, ha úgy tetszik, állam az államban. Komoly politikai hatást gyakorol a kormányzati tényezőkre, sajnos, eléggé konzervatív jelleggel. Ennek a nyomásgyakorlásnak sajátos vonása, hogy közben az egyház saját magát más országok egyházainál jobban meg tudja védeni a világi hatásoktól. Karol Wojtyla mint püspök, majd mint bíboros, ebben lényeges szerepet játszott.
Wojtyla már akkor tudta, és később a világegyház fejeként is jól látta, hogy az egyházi küldetés hatalmat igényel. Természetesen állandóan hangoztatja, hogy nem világi, hanem evangéliumi hatalomról van szó. Ez tetszetős retorika, de ma már csupán nagyon naiv és hiszékeny emberek fogadják el, hogy az egyháznak semmi köze sincs a világi és azon belül a politikai hatalomhoz. A politikában csak kissé járatos emberek is jól tudják, hogy a világi hatalom jóval szélesebb körű, mint a politikai hatalom birtoklása, vagy az érte folytatott harc. A megújulást hirdető katolikus hierarchia persze nem akarja közvetlenül gyakorolni a politikai hatalmat; ez ma már a hívek jórészének sem elfogadható. De nem is szükséges, hiszen a keresztény irányultság érvényesítése megoldható az ún. keresztény pártok, laikus szervezetek és mozgalmak működtetésével. A józanul gondolkodó emberek nem vitatják ehhez az alkotmányos jogot, de annyira azért nem hiszékenyek, hogy elfogadják az egyházi propagandát a világi hatalomhoz való viszonyukról.
A pápa ebben a könyvben is hangoztatja az egyház mozgalmi jellege erősítésének szükségességét. Ez a cél sem mentes a világi hatalom igényétől. Az is elgondolkodtató, hogy a katolikus mozgalmakkal és világi szervezetekkel kapcsolatos rokonszenve kétségtelenül a közismerten konzervatív és jobboldali indíttatásúaké. Például Nyugat-Európában a pápa számára legszimpatikusabbak: az Opus Dei, a Communione Liberazione és a hasonló jellegű „bokor-mozgalmak”.
További elgondolkodtató tényező az is, hogy II. János Pál, a zsinat pápájaként, az egyház megújulása fontos követelményének tartja a klérus és a hívek nagyobb hatékonyságát az ateizmus, a szekularizmus, és az evilágiság mindenfajta szellemével folytatott harcban. Ám ugyanakkor azt is hangoztatja, hogy a korunk súlyos problémáinak megoldásáért vívott küzdelemben az egyháziaknak össze kell fognia minden jóakaratú emberrel. Csakhogy nem arra ösztönzi a világ jóakaratú embereit – vallásosakat és nemvallásosakat –, hogy egyetértsenek abban, ami közös feladataikban összeköti, hanem azt állítja homloktérbe, ami szétválasztja őket. Ez a súlyos ellentmondás igencsak csökkenti annak a zsinati állásfoglalásnak az értékét, amely a nyitásra és a párbeszédre vonatkozik. Arról nem is szólva, hogy a pápa jóakaratú embereknek azokat tartja, akik nyitottak az evangelizálásra. Az ellentmondások láttán születő kételyeket szaporítja az is, hogy bár a pápa jogosan bírálja a fejlett tőkés országokban uralkodó fogyasztói szemléletet, és együttérzéséről biztosítja az elmaradott országok nyomorgó népeit, de megmarad a szavaknál, sőt egyáltalán nem rokonszenvezik azokkal a társadalmi mozgalmakkal, amelyek kenetteljes, szép szavak helyett radikálisabb változásokért küzdenek az elmaradottság felszámolásáért. Friss adalék, hogy Brazíliában 1994-ben – egy püspöki bizottság adatai szerint – kb. tízezer indián él rabszolgasorsban, kényszermunkára fogva. Brazília keresztény ország, nagy vallásos tömegekkel, ahol az egyház jelentős társadalmi befolyással rendelkezik. Érthetetlen és elfogadhatatlan tehát az egyház látszólagos tehetetlensége. Ez a tehetetlenség nem egyéb semmitmondó tiltakozásokkal álcázott megalkuvásnál.
2.
Az ezredfordulóhoz közeledve, II. János Pál pápa ebben a könyvben is ismételten használja a katolikusok számára a „Ne féljetek” felszólítást. Miért van szükség erre, a zsinat utáni harmincadik év küszöbén? Nyilvánvalóan azért, mert noha elindult egy folyamat a zsinati célok megvalósításáért, ám ha összességében tekintjük, még saját adataik szerint sem egészen az egyházi vezetők elképzelései szerint alakulnak a dolgok. A pápa tizenhat éves tevékenységét és annak hatását vizsgálva is inkább azt mondhatjuk, hogy a kitűzött célok változatlansága a meghatározó – áttörő jelentőségű változások nem történtek az alapkérdésekben. Ennek indokolására még az a közismert magyarázat is kevés, hogy „Isten malmai lassan őrölnek”. Tudniillik nem egy jól megalapozott folyamat kibontakozásának lassúbb voltáról van szó. Nem a lassúság a gond önmagában, sokkal inkább az ellentmondásosság a világhoz igazodásban, a nyitásban. Persze az utóbbi években sok minden történt a világban, az egyház számára kedvező is, kedvezőtlen is. Csakugyan akad félelem és bizonytalanság – nem is alaptalanul –, szaporodnak a kérdőjelek is, és nemcsak a katolikus egyházban. A félelmek meglehetősen tág körűek, éppúgy magukban foglalják a keresztény hit és az egyház jövőbeni szerepét a társadalomban, mint a más vallási irányzatokhoz való viszony alakulását.
János Pál könyve hitvallói megszállottsággal biztatja az egyháziakat a félelem leküzdésére. Reményt lát arra, hogy hatékonyabb evangelizáló tevékenységgel, a hit erősítését szolgáló követelmények szigorúbb érvényesítésével és a vallási irányzatok ökumenikus összefogásával az egyház előbbre léphet céljai megvalósításában. De ezzel ellentétes tendenciák is láthatók. Egyre több a kétség és a fenntartás, hogy egyedül a katolikus kereszténység alkalmas-e az ember rendeltetése megvalósításának hitbeli, szellemi irányítására. Az egyház makacs ragaszkodása a kizárólagossághoz, történelmileg meghaladott. A pápa – sokadmagával együtt – látja ugyan az egyházi törekvésekkel szembeni világi jelenségeket és hatásukat, mégis úgy véli, hogy erősebb hittel, jobb térítő munkával mindez visszaszorítható. Csakhogy a felvilágosodással megkezdődött folyamatok nyomán a társadalmi helyzet mindinkább úgy alakul, hogy az egyház társadalom-fölöttisége és az ebből a pozícióból gyakorolt általános igazságosztó szerepe nem tartható fönn.
A pápa látszatra számol a világban tapasztalható ellentmondásokkal (felsorol jelenségeket innen is, onnan is, sőt minősíti őket), de nem jut reális következtetésekre. Nézzük ezt konkrétan, a szöveg alapján. „Jelen civilizációnk elvesztette érzékenységét a végső dolgok iránt. Az érzéketlenség javára működik a szekularizáció és a szekularizmus, az ebből következő fogyasztói magatartással, a fogyasztói élet javainak az élvezésével. II. János Pál Átlépni a remény küszöbén (211. oldal.) Szerinte a világ egyensúlyhiánnyal küszködik, s ez lényegében az emberi szívben meglevő egyensúlyhiánnyal függ össze; az ember belső meghasonlásával, amely kihat a társadalomra. Hosszasan fejtegeti az emberi gondolkodás történetében azt a folyamatot, amellyel az ember távolodik a lét metafizikai közelítésétől, és az emberi tudat megismerő és alkotóképességét elszakítja a Teremtőtől való függéstől. E téren a felvilágosodás kora és a francia forradalom volt a fordulópont. Győzött a világ és az ember önfejlődésébe vetett racionalista meggyőződés. Habár a szakítás Istennel nem volt teljes, a szakító ateisták mellett voltak deisták is, akik ugyan elfogadták Isten létét, de alig-alig engedélyeztek számára szerepet a világban.
Mindez lényegesen befolyásolta a keresztény üdvtörténetet is. Ez a folyamat, a pápa szavaival, „szíven találta” az egész keresztény felfogást az üdvözülésről és a megváltásról, amely az ember teljes és végleges boldogságát foglalja magába. Az üdvösségtan szerint Isten úgy szereti a világot, hogy egyszülött fiát adta azért, hogy akik hisznek benne, örökké éljenek. Ezt a teremtett világ nem adhatja meg az embernek. Az ember azonban bűnt követett el, és Isten az ember bűnei miatt megbüntette a világot. Ezt a büntetést a világ megérdemelte. De Isten megcsillantotta a reményt is, mert eljő a Szentlélek, és meggyőzi a világot bűneiről, s megteremti ezzel az üdvözülés feltételeit. Ebben a Szentlélek eszköze az egyház. A bűnök beismerése és megvallása Istennek, alapvető követelmény ahhoz, hogy az ember üdvözüléshez jusson. Az üdvtörténet lényege tehát Isten beavatkozása az ember, a világ életébe.
A felvilágosodás racionalizmusa ezt azonban kereken tagadja. A pápa maga mondja: Annak a felfogásnak az erősödése, terjedése tehát, hogy a világ önellátó, és senkinek nincs szüksége arra, hogy valaki kívülről befolyásolja a világ életét, Isten gondviselő, befolyásoló szerepének elfogadása ellen hat. Teret nyer az a felfogás, hogy a világ az ember alkotó tevékenysége alapján egyre inkább megszabadul a vallási misztériumtól, hogy többé nincs szüksége fölötte álló teremtőre, mert ő maga képes megteremteni saját boldogságát. Természetesen a pápa nem ért egyet ezzel, és nyomatékosan kijelenti, hogy legyen a fejlődés bármilyen nagy, ez a világ nem tudja boldoggá tenni az embert, tehát szüksége van az isteni beavatkozásra, a megváltásra. A világ alá van vetve a bizonytalanságnak, a romolhatóságnak, a halandóságnak, múlandóságnak. És mindez a bűn miatt van, így a bűntől kell hát megszabadulni, és Istennek tetsző életet élni. Ez – szerinte – az evangelizálás alapvető indoka.
Ebből a rövid összefoglalásból talán kiderül, hogy a pápa a világ kihívásaira és az egyházban jelentkező félelmek eloszlatására milyen hitelvi indokokkal akar reményt nyújtani. De az evangelizálás hatékonyabbá tétele érdekében azzal is bátorítja az egyháziakat, hogy biztató és reménykeltő gyakorlati tapasztalatokra hívja fel a figyelmet. Kiemeli, hogy a II. Vatikáni Zsinat minőségi változást hozott, pontosabban szólva, állásfoglalásaival elindította a minőségi változásokat. Ennek alapján az egyház új alapmodellje van kialakulóban. A hagyományos alapmodell átalakulóban van. (Lásd: 196. old.) Az egyház életerejét tehát nemcsak az abszolút igazság birtoklása, a szilárd vallási alapelvek jelenítik meg, hanem a zsinat nyomán megélénkülő vallási élet, a vallási mozgalmak ébredése és a vallás iránti érdeklődés növekedése is. Reményt nyújtó, hogy az elfordulás mellett visszafordulás is tapasztalható a valláshoz, és az új nemzedékek érdeklődése egyre növekszik. „Feltűnő visszatérést tapasztalunk a metafizikához” – mondja a pápa. (Uo. 63. old.) Sok vita folyik az egyházon belül, de ezek nem fenyegetnek szétválással. Határozottan vitatja azokat az állításokat is, amelyek szerint az egyház visszafelé halad, és a világ eltávolodik tőle. Úgy véli, hogy a világ egyensúlyhiányai sokakat késztetnek arra, hogy az emberi lét értelmét, az Istenhez való viszony útját keressék.
3.
A könyv további lényeges mondanivalója a katolikus kereszténység és a többi vallási irányzat viszonya napjainkban. Vittorio Messori, reagálva a pápa hangsúlyos kijelentésére, hogy egyetlen igaz, üdvözítő vallás létezik, és ez a katolikus kereszténység, eléggé provokálóan rákérdez: ha ez így van, akkor a húsz évszázadnyi evangelizálás után miért található annyi vallás a Földön? János Pál válaszában arra figyelmeztet, hogy a vallások sokféleségét előtérbe állítókkal szemben nem erre, hanem a sokféle vallás közös alapelemeire és a közös érdekekre kell helyezni a hangsúlyt. Szerinte az emberi szellem történetébe beletartozik a vallások sokfélesége. Viszont az emberi nem egységes az ember örök és végső sorsa tekintetében. Az embert örök hajlam ösztönzi arra, hogy közelítse és egyesítse az emberiséget. „Az egyház ezt az egyesítést egyik fontos feladatának tartja.” (Uo. 110. oldal.) A népek a legősibb koroktól észlelnek egy rejtélyes erőt, amely jelen van a természet folyamatában és az emberi élet eseményeiben. A vallások a népek sajátos kultúrája szerint válaszolnak az embereket foglalkoztató végső kérdésekre; ebben foglalható össze a vallások formai sokfélesége.
Súlyosabbnak ítéli azonban az egység hiányát a kereszténységet nézve, mert komoly károkat okoz. Nagy probléma a sok szakadás, amelynek hirdetői eltérnek az isteni szándéktól. Jézus Krisztus ugyanis csak egyetlen egyházat alapított, és végül is csak ez az egy szólhat Krisztus nevében. Mégis a pápa úgy véli, nem a csalódásokra kell a hangsúlyt helyezni, hanem a hasonlóságból kiinduló reményekre, amelyek jó alapot adnak az összefogás megvalósításához. Önkritikusan említi, hogy a szétválásnak voltak történelmi és történelmen kívüli okai. Magában a szétválásban azonban „a keresztények bűneinek keserű gyümölcsei” láthatók. (Uo. 183. oldal.)
A II. Vatikáni Zsinat ökumenikus volt, kétoldalú folyamatot indított el a közeledés és összefogás előmozdítására. Nem egyszerűen stílusváltás, hanem a szellemiség változása kezdődött el mind keresztények között, mind a többi vallási irányzathoz való viszony tekintetében. II. János Pál ennek érzékeltetésére a zsinati dokumentumokból idéz, és példának a keleti vallások pozitívumait említve kiemeli: „Az egyház semmit sem vett el abból, ami ezekben a vallásokban szent és igaz… Sokban különböznek ugyan mindattól, amit ő igaznak tart és amit tanít, mégis nem egyszer megcsillan bennük egy sugara annak az igazságnak, amely megvilágosít minden embert.” (Uo. 112-113. oldal.)
Nem vitatva a katolikus törekvések őszinteségét az ökumenikus összefogás előmozdítására, néhány megjegyzés kívánkozik ide. Elsőnek említhető, hogy bár a pápa erről egy szót sem ejt, a közeledésnek, az összefogás keresésének nagyon is gyakorlatias céljai vannak. Ez pedig a közös érdek, a minden vallási irányzat számára veszélyes szekularizmus és ateizmus térnyerésének megakadályozása, visszaszorítása. Másodszor: a keresztény irányzatok ökumenikus összefogásának szükségességére és a szakadások tarthatatlanságára a protestáns egyházak hamarabb ébredtek rá, s a katolikus egyháznál hamarabb kezdeményezték és szorgalmazták az összefogásra irányuló gyakorlati lépéseket. Vagyis a II. Vatikáni Zsinat nem elindítója volt a kétoldalú közeledésnek, hanem a katolikus elzárkózás megszüntetője, vagy legalábbis visszaszorítója. A katolikus egyház a korábbi protestáns kezdeményezésekre konok önhittséggel reagált, és a közeledéshez ezek különállásának feladását szabta feltétlenül. Harmadszor: nem egy könnyen legyőzhető nehézsége az ökumenikus összefogásnak a katolikusok már említett hitelvi felfogása, tudniillik, hogy egyházuk a végső és teljes igazság egyedüli letéteményese. Magának a zsinatnak dokumentált szándéka: a világ népeinek Krisztusban való egyesítése. A pápa ezzel egyetértőleg hangsúlyozza, hogy azért van szükség a térítő evangelizálásra, Krisztus hirdetésére az egész világon, mert, „benne találja meg az ember a vallásos élet teljességét”. (Uo. 113. oldal.) A pápa tehát ennek az ellentmondásos ökumenikus törekvésnek a képviselője.
A zsinat óta a szembeötlő ellentmondások mellett is van bizonyos pozitív változás az ökumenikus partnerekkel való viszony alakulásában. A közeledés részletkérdéseiben néhány engedmény történt a többi vallási irányzat vonatkozásában, látványos gesztusok nemzetközi ökumenikus összejöveteleken. Helyileg az érintkezés és a kapcsolattartás rendszeressé s közvetlenebbé vált sokfelé. De ennek értékét is lerontja a pápa missziós hevületű felszólítása az evangelizálásra. „Az egyház mindennap, s immár a mai világunk szellemében újra felveszi a harcot, ami nem más, mint ennek a világnak a lelkéért folytatott harc.” (Uo. 144. oldal.) Szerinte erre szükség van, mert világunkban az evangelizáció-ellenes erők elszántan szembeszegülnek a térítésekkel. Az egyháznak olyan területekre kell összpontosítania erőfeszítéseit, ahol legerősebben hat a kor szellemisége: a tudomány és a kultúra, a kommunikációs eszközök világa és az a környezet, amelyekben az értelmiségi elitek, írók és művészek formálódnak. Mi sem természetesebb, hogy ezekbe az erőfeszítésekbe beletartozik a többi vallási irányzat közelítése is Krisztus egyedül igaz egyházához.
Szerfelett meglepő azonban, hogy a pápa mindezek után kijelenti: a katolikus egyház nem vádolható a más vallásokhoz tartozó hívek elcsábításával, se térítői túlbuzgósággal, de még a pluralitás és a tolerancia egyoldalú értelmezésével sem. Az Egyház – mondja ki a zsinat is – lényegénél fogva térítő, erre Istentől kapott jogosítványa van, bárhol, bárkit is érintsen. „Kinyilatkoztatott igazság, hogy az üdvösség csakis és kizárólag Krisztusban van… A Föld összes nemzetében Isten egyetlen népe van, minthogy ez a nép valamennyiükből toborozza híveit.”
Ehhez a határozott kijelentéshez aligha szükséges kommentár. Napjainkban azt az egyházi állítást, hogy katolikus „csábítás” nincs, hogy ők nem vádolhatók térítői túlbuzgósággal, csak az hiszi el, aki vakon elfogadja, hogy a térítői buzgalom és módszerei nem sértenek senkit. Arról nem is szólva, hogy bezzeg, ha más irányzatok hívei „csábítanak” el valakit a katolikus egyháztól, azok súlyosan vétkeznek, de ha katolikusok teszik ugyanezt, akkor az Istennek tetsző, üdvös dolog.
4.
Akik abban reménykedtek, hogy II. János Pál, tizenöt éves pápai szolgálatának főbb összetevőit összegezve, súlyának megfelelően foglalkozik a társadalmi élet kérdéseivel is, azok bizony csalódottak lehetnek. Elszórtan ugyan több helyen található egy-egy utalás vagy megjegyzés, érdemi mondanivalója azonban megmarad a hitbeli alapkérdéseknél, az egyház misztériumjellegének és a többi valláshoz való viszony kérdéseinek fejtegetésénél. A pápa az egész könyvben missziós hevülettel evangelizál. Szinte minden mondatán érződik mély meggyőződése a katolikus hit abszolút igazában, és apologéta módjára áll ki hite mellett. Ebben, mint az egyház vezetője, tényleg példát mutat. Talán csak egy valamiben különbözik a hajdani egyházatyáktól. Az eltávolodókat nem nevezi eretnekeknek vagy szakadároknak, s nem bélyegzi meg a máshitűeket sem – kiátkozás helyett dialógust hirdet.
A mai világot illetően egyetlen problémára fordít különös figyelmet: az ember Istenhez való viszonyára. Az Istentől való elfordulást a legsúlyosabb bűnnek, az istentagadást pedig korunk legnagyobb nyomorúságának nevezi. Ugyanakkor örömének ad kifejezést és reménykeltőnek tartja, hogy az ember újra felfedezi a szakrálist, a szentet, és hogy visszatérés tapasztalható a metafizikához. Az egyház küldetését a következőkben foglalja össze: az evangelizálással meg kell győzni a világot bűneiről, a bűnök megvallására kell ösztönöznie, és az örök üdvösségre kell vezetnie az embert.
II. János Pál szenvedélyes erővel bizonygatja, hogy az isteni gondviselés, szemben az ellentétes állításokkal, korunkban is érvényesül. Isten ma is munkálkodik a világban. Nem habozik kijelenteni, hogy Isten működése vált láthatóvá a marxizmus és a kommunizmus bukásában is. Elismeri ugyan, hogy a kommunizmus története a társadalmi igazságtalanságok elleni tiltakozás története, hogy a mozgalmat a dolgozó emberek jogos tiltakozása éltette, véleménye szerint a kommunizmusból ideológiát gyártottak, és olyan célokat ajánlottak a társadalmi bajok orvoslására, amelyek nagyobb kárt okoztak, mint maga a betegség. Méltatja elődjét, XIII. Leó pápát, aki ezzel idejekorán szembe fordult, és már 1891-ben megjósolta a kommunizmus összeomlását. János Pál szerint ez beigazolódott, a kommunizmus megbukott, mert nem valósított meg igazi társadalmi reformokat, inkább kihívást és fenyegetést jelentett a világnak.
Nem elégszik meg azonban ennyivel, hanem egy füst alatt keményen elítéli az egész modern civilizációt is, mert abban az ember Isten nélkül, maga akarja megoldani a társadalmi igazságtalanságokat. A pápa szerint a társadalmi bajokért az emberek, a filozófiai rendszerek, az Isten elleni harc a felelős. (Lásd: 164. oldal.) Fájlalja, hogy ezek a tipikus gondolkodási és cselekvési formák már három évszázada uralkodnak a Nyugat gondolkodásában. Úgy látja, hogy marxista kollektivizmus ennek a szemléletnek csak egy rosszabb formája. „Ma hasonló programokkal állunk szemben, a maga összes veszélyeivel és gyengeségeivel.” (Uo. 165. oldal.) Ez a mai világ állít új kihívásokat az egyház missziós, térítő tevékenysége elé – mondja –, és nem titkolt nosztalgiával említi, hogy régebben mennyivel könnyebb volt az evangélium elfogadtatása. Ma ez nehezebb, mert a világias gondolkodás másfelé tereli a figyelmet. De Isten, aki Jézus Krisztus által szövetséget kötött az emberrel, már nem vonulhat vissza, hiszen eldöntötte, hogy az ember sorsa az örök élet és a mennyek országa. Isten azt várja az embertől, hogy ismerje be tragikus hibáját, és fogadja el az Ő szeretetét. A pápa azt a reményét fejezi ki, hogy „talán az ember lassan józanabb lesz, talán újra megnyitja fülét, hogy hallja az Igét… Ebben pedig nem lesz semmi megalázó. Az ember tanulhat saját hibáiból. Az emberiség megteheti, hogy Isten vezesse a története kanyargós útjain”. (Uo. 165. oldal.) Az üdvösség csakis és kizárólag Krisztusban van, ezért vannak a katolikus egyházban levőkkiváltságos helyzetben, Krisztus különös kegyelmének köszönhetően. Aki viszont elutasítja magától Istent, az örök kárhozatra kerül.
Mindent egybevetve, II. János Pál könyve a katolikus egyház reményeit tartalmazza, a mai helyzetből adódó gondok megoldására. Egyetértek azonban Hegyi Gyula katolikus újságíróval, országgyűlési képviselővel, aki a Népszabadság 1994. december 2-i számában, a pápa könyvéről szóló ismertetésében arról ír, hogy a tapasztalatok tükrében a remények egyre elvontabbaknak látszanak, ezért számára II. János Pál pápaságának igazi jellemzője az elvont remény és a keserű valóság ellentéte. Nagyon elgondolkodtató ez a frappáns észrevétel.
Korunkban a katolikus egyház nagy és feloldhatatlannak tetsző ellentmondásokkal viaskodik. Kétségtelenül történnek kísérletek a problémák orvoslására, ám ezek általában nem jutnak tovább a tünetek kezelésénél. Az egyházi vezetés ragaszkodása bizonyos túlhaladott hitelvi nézetekhez – nem segíti a kibontakozást. Persze, a vallásos hit nagy erő, különösen ha sokmillió ember cselekvésének ösztönzője. Ha azonban az ösztönzés nem a reálisan létező társadalmi tendenciákkal összhangban álló célokra mozgósít, akkor általa az emberiség sorsára vonatkozó remények aligha valósulnak meg.
Elsőként e folyóirat 1993. októberi számában jelentettem meg ezzel a címmel egy cikket. Meglehetősen elhíresült; egyebek között két nagy példányszámú, országos napilap – az Új Magyarország és a Magyar Nemzet – szerkesztősége is úgy érezte, ismertetnie és kommentáltatnia kell mondanivalómat (bár a kommentárok széles ívben kikerülték állításaim latolgatását, s ezt személyemre vonatkozó minősítésekkel pótolták).
Mondanivalóm lényege az volt, hogy nyilvánvaló: az 1990-ben hatalomra került rezsim csúfosan megbukott. A rendszerváltás új urai az értelmiségi lét perifériájáról verbuválódott névtelenek, s az effajta senkiknek „fejébe szokott szállni a dicsőség, ha egyik pillanatról a másikra valakik lesznek. El kell hinniük, hogy hivatottak az ország – vagy pláne ama »tizenötmillió magyar« – gondjainak megoldására, különben mit kezdhetnének önmagukkal. A felfuvalkodott senki pedig nem hallgat az okosabbak szavára – hogyan is hallgathatna, hiszen ha valaki okosabb nála, annak kellene az ő helyén ülnie. így aztán balfogásokat balfogásokra halmoz, amit úgy rekompenzál, hogy egyre nagyképűbb és hatalmaskodóbb: ahelyett, hogy beletanulna a dolgába, »karizmatikus« elhivatottságának bűvöletében él. Maga is sejti azonban, hogy a pünkösdi királyság nem tart élete végéig, s ezért harácsolni kezd, hogy legalább pénze maradjon, mikor hatalmát veszti. Ám abban sincsen jártassága, hogy ezt ildomos módon leplezze, s így válik végképp olyan közutáltá, amilyen közutálat ezt a garnitúrát övezi.” Jóllehet, ez nyilvánvalóvá tette a rezsim népnemzeti színezetű klikkjeinek csúfos bukását, a jövőt sem láttam különösebben derűsnek: úgy véltem, az 1994-es választásokon „könnyen megismétlődhet az 1990-es kontraszelekció: minthogy minden, amit ezek a rendszerváltás óta csináltak, köztudomásúan rossz, esélyesekké válnak azok, akik ellenzéki mundérban lettek a rendszerváltás idején szintén senkikből valakikké. S akkor csöbörből vederbe jutunk”, sőt: „jöhet még rosszabb is”.
Sajnos, aggodalmam jogosnak bizonyult. A konzervatív neoliberális pénzügyér-diktatúra – ami voltaképpen már a Kádár-korszak vége felé kezdett kiépülni hazánkban most olyan szélsőséges formát öltött, amelynek közgazdasági analfabétizmusa akár harsány hahotára is késztethetné az embert, ha nem tudná, hogy a nemzet egyik legsúlyosabb történelmi katasztrófájának örvényébe ránt bennünket. Az ország kiárusítása szintén felgyorsult, maholnap az se lesz csoda, ha a hadseregünket és a rendőrségünket is eladják valamely – filléreket fizető – nyugati konzorciumnak, s eztán csak luxusadóval terhelt áfás számla ellenében fogják oltalmazni határainkat és közbiztonságunkat. Kulturális intézményeink két évtizede rogyadozó falait is ez a kormányzat merte csak nyíltan lebontásra ítélni. A gengszterkapitalizmus újgazdagjai jobban tollasodnak, mint valaha, az elnyomorodás üteme napról napra nő, parlamentünk pedig egyedül azt veszi komolyan, hogy a képviselők fizetését minél magasabbra emelje.
Igaz, egyetlen tekintetben változott a helyzet. A főkönyvtárosságból miniszterelnöki székbe csöppent néhai Antall Józsefnek és rokonainak-ügyfeleinek parvenü neobarokk stílusa eltűnt közéletünkből, s a népnemzeti tamtamdobok többé nem düböröghetnek kormánypárti szentélyekben. Tudom, sokan olyannyira örvendeznek ezeknek a stílusváltozásoknak, hogy azt se bánják, ha duplájára nő a gázszámlájuk, és nem képesek kifizetni a gyógyszereik árát a patikában. Csakhogy a népnemzeti tamtamok ellenzéki pozíciókban sokkalta aggasztóbbak, mint korábban: felfokozzák azt a veszélyt, hogy a következő választás egy ennél is elvetemültebb hatalmi klikket ültet majd a nyakunkba.
1993-ban azt írtam: „ez a rendszer megbukott, s méltán bukott meg, mert intellektuális és erkölcsi arculata egyaránt visszatetszőnek bizonyult”. Megfogalmazásom talán nem volt eléggé egyértelmű, hiszen úgy is lehetett érteni, hogy az Antall-klikk rendszerére gondolok. S ideje tudatosítani, hogy ez a „rendszerváltás utáni rendszer” bukott meg mindenestül, valamennyi parlamenti pártját beleértve. Intellektuális és erkölcsi arculata mindegyiknek egyaránt visszataszító, akár Antall-stílusban és „nemzeti” szóvirágokkal, akár „európai” halandzsával mesterkedve fosztogatnak-árvereznek.
Alapjaiban más kell, s ideje alaposan megfontolni, hogy mi és hogyan, mert egyre gyorsabban rohanunk a zsákutca vége felé. A fal felé, ahol nagyot csattan a homlokunk.
Valószínűleg nincs és nem is volt olyan újságíró – mióta csak sajtó létezik –, akinek ne adták volna vissza cikkét. Ez alól a kellemetlen élmény alól talán még azok sem vonhatták ki magukat, akiknek cikkei ma már gyűjteményes kötetekben, sőt, antológiákban olvashatók. Ám ez nem nagyon vigasztalt, amikor – immár közel negyven éves újságírói pályafutásom során – velem is megesett ez.
A cikk visszautasítása kínos dolog. Először is blama a kollégák előtt (mert ritkán marad titokban). Különösen kínos, ha megrendelt cikkről van szó, mert akkor a visszautasítás kudarc, bukás: annak a nyilvánvalóvá válása, hogy feladatunkat nem tudtuk megoldani – legalábbis az adott szerkesztő ízlése, ítélete szerint, ami ugyan vitatható, de minek. A visszautasítás olyasfajta érzés, mint amikor az iskolás gyereknek a tanár beír a noteszába egy „fá”-t, ahogyan az egyest, az elégtelent nevezik. De még ha nem előre megbeszélt kéziratot nyújt is be az ember, akkor is kínos a visszautasítás. No, nem elsősorban azért, amiért az olvasó gondolja, hogy ti. ebben az esetben „ugrott” a honorárium, márpedig az újságíró is a piacról él. Persze, ez is baj, de higgyék el nekem, nem ez a fő. Az újságíró pénzért is ír, ez a mestersége, a kenyérkereseti forrása – de a legtöbb esetben munkájában ambíciója is van. Ha pedig publicisztikáról, azaz véleményt kifejező cikkről van szó, ha azt írta meg, amit gondol, és mégis visszautasítják – ez a legkínosabb. Mert míg az előbbi esetben a kudarc „csak” szakmai, vagyis a cikk nincs jól megírva, a publicisztikai írás visszautasítása azt (vagy amellett azt is) jelenti, hogy olyan véleményt írt, ami nem érdemli meg a közlést. Hogy ostobaságot írt. (Más kérdés, ha politikai oka van a visszautasításnak: olykor ez valóságos dicsőség. Rendszere és lapja válogatja.)
Egy-két éve lehet – már nem emlékszem pontosan –, hogy írtam egy cikket, amelyet több lap szerkesztősége is visszautasított. Igaz, kissé „meredek” volt. Ugyanis a halálbüntetés kérdéséről kibontakozó vitához kapcsolódtam, és olyan nézeteket fejtettem ki, amelyeket nálunk ma nem szívesen hallanak: megvallom, én a halálbüntetés – hangsúlyozom: mint kivételes büntetés – mellett érveltem, ugyanakkor lelepleztem a hazai jogászok által kifundált ravasz csapdát, amely egyrészt ellenkezik a legtöbb ember elemi igazságérzetével, másrészt a halálbüntetésnek – most és országunkban – még népszavazással való visszaállítását is lehetetlenné tenné. A folyóirat, amelynek elsőként felajánlottam a kéziratot, visszautasított, mégpedig nem valami meggyőző érveléssel. Ez ellen persze semmit sem lehet tenni: minden szerkesztő szuverén joga, hogy mit közöl és mit nem (erről szinte hihetetlen történeteket olvastam már sajtótörténeti művekben és újságírói memoárokban), akár indokolás nélkül is. Csakhogy cikkem vitacikk volt egy, éppen az abban a folyóiratban megjelent cikkel szemben; azzal vitázva, azt cáfolni próbálva fejtettem ki véleményemet, érveimet. Ilyesminek magukra valamit adó értelmiségi folyóiratok helyet szoktak adni… Elvittem hát a kéziratot egy másik laphoz. Itt azzal utasították vissza, hogy miért közölnének ők egy olyan cikket, amely egy nem náluk megjelent – vagyis olvasóik többsége számára valószínűleg ismeretlen – írással vitázik. Ebben ugyan volt logika, de mivel gyakran közöltek más lapok cikkeivel vitázó írásokat, ezt enyhén szólva kifogásnak éreztem. De hát… lásd, mint fent.
Ekkor mentem el a kézirattal egy harmadik, az előző kettőnél kisebb nyilvánosságot nyújtó folyóirat szerkesztőségébe. Történetesen a szerkesztőségi titkárnő – aki amellett szerkeszt is – gyerekkori ismerősöm volt, így azután köntörfalazás nélkül beszélhettünk: „Megmondom neked kereken – mondta –, nincs pénzünk. Nem fizetünk a cikkekért. Itt hagyod a kéziratot így is?” Meghökkenve, de habozás nélkül igennel feleltem. Arról ugyanis, hogy egy lap nem fizet, már hallottam – de csak külföldi, nemzetközi tekintélyű tudományos folyóiratokkal kapcsolatban, ahol örüljön a szerző, hogy közzéteszik eredményeiről beszámoló közleményét, azt is többszöri szakmai lektoráltatás, ellenőrzés után –, sőt, olyan folyóiratról is hallottam, ahol a szerzőnek kell fizetnie a megjelenésért. Itt és most azonban azért lepett meg a kérdés, mert benne volt annak a feltételezése, hogy a véleményem elmondása(!) csak akkor fontos nekem, ha még pénzt is kapok érte. Persze, van ebben valami, sőt szinte általában így van. De azért feltételezni, hogy csak… Engem ez bizony kissé sértett. Nem vagyok vagyonos ember (nyugdíjas vagyok, tehát elképzelhetik), de azt a luxust időnként megengedhetem magamnak, hogy a véleményemet – különösen, ha ilyen fontos számomra, ha ilyen nagy súlyt helyezek arra, hogy az embereket (vagyis kis hányadukat, az olvasókat) megpróbáljam meggyőzni – ingyen írjam meg.
Akár hiszik, akár nem, ez bizony már régebben is többször előfordult velem. Mégpedig igen furcsa formában. Újságíró létemre „olvasói levelet” írtam különféle újságoknak, s mivel Magyarországon nem szokás, hogy újságíró „Szót kér az olvasó”, vagy hasonló című rovatokba írjon, álnéven írtam. Vagyis nemhogy a honoráriumról mondtam le, hanem még az elismerésről, a helyeslésről vagy az esetleges szitkokról és sértésekről is. Az ilyen levelekről a szerkesztőségekben sem tudta senki, hogy én írtam. Persze gondosan vigyáztam, hogy lehetőleg olyan álnevet írjak alá, amilyen vagy nincs (bár ez szinte lehetetlen), vagy nagyon is gyakori, és olyan lakcímet, amely nem létezik. Ismerek Budapesten egy olyan utcát, ahol nyilván babonából nincs 13-as szám, csak 11/a és 11/b – én ilyenkor ezt az utcanevet és 13-as számot adtam meg. A szerkesztőségek levelezési rovatainak nincs módjuk arra, hogy ellenőrizzék, vajon a levélen szereplő címen lakik-e tényleg olyan nevű személy, és ezt, megmondom őszintén, helyesnek is tartom. A bejelentéseket és panaszokat tartalmazó leveleknél természetesen fontos a név és a cím, de a véleményt közlő leveleknél nem az a fontos, hogy ki írta őket, hanem az, hogy mondanivalójuk érdekessége, új szempontja (nagy ritkán elrettentő ostobasága) miatt megérdemli-e a nyilvánosságot. Így aztán jónéhány levélnek álcázott publicisztikám látott napvilágot, melyeket ha újságíróként nyújtok be, talán nem közöltek volna.
Amikor ezeket a cikkecskéket ingyen írtam, erre két okom is volt. Az egyik az, hogy így – bár olykor megrövidítve – elmondhattam, ami a bögyömben volt. A másik ok talán meglepő lesz: így megbizonyosodhattam róla, hogy tényleg tudok közölhető dolgokat írni. Mert a kétség még ennyi év után is mardossa az embert! Így viszont, ha nem tudták, hogy a „levelet” én írtam, és mégis megjelent, bizonyos lehettem benne, hogy nem érdektelen, vagyis nem azért közlik, mert kolléga vagyok, barát, ismerős. Mert bizony ilyesmi is létezik, és nem egy rossz írás megjelenése mögött ez húzódik meg.
Hát, ezért írtam és írok olykor ma is ingyen. Remélem, nem állok egyedül kollégáim között ebben.
A kor divatjai között hogyan él meg a szabályos poézis? A kérdés nem szónoki, hanem nagyon is elgondolkodtató. Lehet-e ma novellát írni az eredeti igény szerint, amikor a rövid prózában olyan drámai magnak illett lennie, amely végzetet sugall és testesít meg? Lehet-e elbeszélni, amikor az olvasó állítólag nem hiheti el mások állításait, és rá kell bízni a dolgok rendbetételét és megítélését?
Sietek előrebocsátani: nem hiszek ebben az okfejtésben. Akkor sem hinnék, ha nem tudnám, hogy ezt a nézetet követve az irodalom záros határidőn belül valóban befejezhetné létezését, mert vakszövegből tíz is elég, nemhogy sokezer. Azért sem hihetek, mert a napi gyakorlat cáfol rá, például az a karcsú novelláskötet, amely Molnár Géza új írásait tartalmazza. A lehető legszabályosabb próza, ahogy a realizmus e századi gyakorlata megkívánta a mesterség ismeretét.
A három írás kapcsán tehát a valódi kérdés merül fel: mit mondanak nekünk ma, és holnapra milyen emléket hagynak erről a pillanatról, egy nagyon borús század- és ezredvégről? Az első nyilván formai benyomás lesz: a szerző még ilyen kevés írás egybeszerkesztésekor is ügyelt egyfajta szerkezeti rendre. A három mű egyre keményebben ostromolja ugyanazt az igazságot, amelyre szerző és olvasó is kíváncsi lehet, és épp a mostanra napvilágra jött álságos valóság miatt.
A kérdés ennyi: ki mennyire nem képes szembenézni a valósággal, és mivel fizet ezért? A Csárli főhőse némi anyagi kudarccal és azonkívül összes hazugságainak külső és belső lelepleződésével. De Csárli majdnem a kor hőse, tehát meg sem bűnhődhet, csak becsapják, talpra esik, és holnap sem fog semmit változni, viszont svihákságával ellébecolhat a margón, ahol él. Ugyanez az igazsággal szembeni vakság a Hózápor Budán főhősét, a sebészorvost, a lehető legszabályosabb sorsdrámába kergeti. Hübriszéért, hogy halogatta a belső rend helyreállítását, a végzet modern változatával, a rákhalállal kell szembenéznie. Máskülönben is ez a történet áll vonatkoztatási rendszerében legközelebb a naprakész korképhez és a század novellaírási etalonjához, de ez csak jobbá teszi.
A harmadik, a leghosszabb és olykor talán terjengősnek tetsző írás a kötet címadója, a Bemard atya testamentuma. Mire végigolvassuk, jövünk rá, hogy látszólagos lassúsága indokolt volt: mint a csavarodó indák, kapaszkodnak a történet hősébe és rajta keresztül belénk az idő szálai s a lélek elindázásából fakadó rejtett félelem és pszichózis. A feltett kérdés pedig Sartre és Camus óta megválaszolatlan: az ember külső és belső erkölcsi énjének, tettei emlékének kérdése. Hogyan válik egy kényes értelmiségi árulóvá, hogyan bűnhődik a saját idegeinek ítélőszéke előtt, és hogyan keres és – látszólag – talál menedéket a valóságfelettibe való meneküléssel, a minden bűnre feloldozást adó isteni kegyelemmel, amiben azonban valójában nem hisz, és amit a szerző sem fogad el megoldásnak erre a dilemmára? A kérdés talán hosszabb művet is megért volna, bár ez, ebben a formában is befejezett egész. A szerzőt ismerő és kedvelő olvasóknak ajánlom, persze, csak ha megengedhetik maguknak a mai könyvárak mellett. (Tevan)
Meghökkentő könyv Grunwalsky Ferenc fotóalbuma. A Danaidák – ötven királylány – a mítosz szerint apjuk parancsára megölték férjeiket a nászéjszaka után. Büntetésül az alvilágban lyukas fenekű korsókban hordják a vizet, az idők végezetéig. A könyv gyönyörűen nyomott oldalain százhatvanöt fekete-fehér fotó, egy-két-három mezítelen női test – százhatvanöt változatban.
Grunwalsky nem fotós, hanem filmrendező és operatőr. Saját, meglehetősen rögös művészi útját járja. Jancsó Miklós mellett asszisztenskedett, első önálló filmjében, a Vörös rekviemben Sallainak és Fürstnek állított emléket. Merész formai újításai nemcsak további mozifilmjeiben – leginkább az Utolsó előtti ítéletben, az Eszmélésben, a Goldberg-variációkban és az Utriusban –, hanem minden másféle – operatőri, tévé- és rádiórendezői – munkájában is súlyos és fontos tartalom kifejezésére szolgálnak. Esszéisztikus cikkeiben főleg a művészet és élet viszonyát vizsgálja, de közölt már tőle egyik napilapunk aktuális esemény kapcsán született publicisztikákat is. Egy könyvön is dolgozik, s mintegy pihenésképpen kollázst csinál.
Ezúttal fotografált. Hogy miért? Az ok egyszerű: a többszörösen díjnyertes filmrendező most engedhette meg magának, életében először, hogy egy tisztességes, bár használt fényképezőgépet vásároljon. (Művészi habitusát, eddigi alkotásait és a hazai filmgyártás, kultúra támogatásának vitatható viszonyait ismerve, nincs csodálkoznivaló azon, hogy egyik legeredetibb operatőr-filmrendezőnk ötvenhárom éves korára lehetetlen egzisztenciális körülmények között küszködik.) Grunwalsky, akit a technika mindig lenyűgöz és arra sarkall, hogy tanulja meg az új eszközöket – nem is akárhogyan – használni, rögtön ki akarta próbálni az új Nikonját. Ennek a „próbálkozásnak” a terméke volt a decemberi Ernst múzeumbeli kiállítás és az album is.
Ahogyan egyszer nyilatkozta, számára szinte elképzelhetetlen, hogy ma egy játékfilmben a kamera hosszasan tanulmányozza, kutassa a női test hajlatait, domborulatait, mélységeit és magasságait, az emberi testet s az ehhez szükségszerűen tartozó rejtélyes jelenséget, amit hétköznapian csak erotikának nevezünk. Márpedig Grunwalskyt már jó ideje foglalkoztatja a testábrázolás és az erotika problémája is, s miután filmrendezőként nem volt módja a képzőművészeti szemléletű vizsgálódásra, elvégezte azt fotósként.
Formai eszközeit ugyanúgy lecsupaszítja, mint a testeket. Jóformán egyetlen kis fényforrás világít, s ennek a közvetlen és reflex sugarai metszik ki a formákat az egységesen sötét háttérből. Az újabb és újabb alakzatokba rendezett modellek formái úgy születnek meg a fény segítségével, ahogyan a szobrász kifaragja az alaktalan kőtömbből a szobrot. Az egységes világítás hatására a modellek bőre szinte égetően hideggé válik. Olyan hidegség ez, amilyet abban a pár percben érzünk, amikor a melegből közvetlenül kilépünk nagyon tiszta, metsző fagyba. Szinte süti az arcunkat, felráz, kitisztítja a fejet. Ahogyan Grunwalsky előadásmódja is. A testek vakítóan fehér, de nem élettelen hidegsége teszi lehetővé, hogy a szemlélő frissen és józan fejjel ítélhessen róluk, hogy megmaradjon a rálátása a képekre. Hogy az erotika tagolatlan, ismerős, emocionális, ösztönös világát érzékelni és érteni tudja, de ezúttal mégse váljon, még nézőként sem, részesévé. Nem veszíti el az életszerűség élményét, de a józan eszét sem.
Ezért érthetjük meg a képekből azt a kínzó érzést, amit a gyönyör és a halál összekapcsolódása jelent. Ez egyébként nem itt fogalmazódott meg először, de Grunwalsky képileg mégis újat mond a már tudottról. Szépség, erotika és halál fonódik össze az ókori történetben is. Grunwalsky Babits Mihály Danaidák című versét, egy lexikon szócikk részleteit, Fabó Kinga Szoborasszony című költeményének töredékeit és saját sorait illeszti a képeihez. A nagy műgonddal szerkesztett könyvben a képek és a közéjük ékelődött sorok ritmusának segítségével a szerző szinte kézenfogva vezeti a szemlélőt egyre tovább és tovább, a maga törte, talán nem könnyen követhető, de fölfedezésekhez vezető úton.
(ArtPhoto Kiadó)
Felnőtt több nemzedék anélkül, hogy valamit is hallott volna a szerzetesrendekről, különösen a hazánkban is működőkről. Túlnyomórészt téves elképzelések élnek velük kapcsolatban, sokrétű munkásságukról a mai napig alig tud a széles közvélemény. Éppen ideje volt, hogy átfogó munka jelenjék meg róluk, s tájékoztasson szerepükről általában s hazai mibenlétükről még inkább.
Gecse Gusztáv könyve ilyen mű. Hiteles, tömör és alapos. Mindenekelőtt eloszlatja azt a tévhitet, hogy a szerzetesi intézmény keresztény „találmány” volna, s csak a kereszténység létrejötte után, annak államvallássá alakulásakor született volna meg, az elvilágiasodás ellenpólusaként. Már az időszámításunk előtti II. évezred közepe táján felbukkantak a szerzetesség első nyomai Indiában. Gecse megismertet bennünket a kezdetekkel, a brahmanizmus és a buddhizmus aszkétáitól, a görög, a zsidó és az iszlám szerzetesek különböző közösségeivel, majd végül a keresztény szerzetesi aszkézis kibontakozásával, az Újszövetség útmutatása nyomán. Jézus maradéktalan követése az evangéliumi tanácsok megtartásában gyökerezik: a szegénységben, a tisztaságban és az engedelmességben. Az egyén nem rendelkezik semmivel, lemond a házasságról, s engedelmeskedik elöljáróinak: betartja a rend reguláját. A belépés fokozatos: előbb jelölt, majd újonc (novicius), közben filozófiát, teológiát tanul, majd fogadalmat tesz.
Ismerkedünk az ókeresztény aszkézissel, a remeteséggel, a keleti és a nyugati szerzetesség kialakulásával, az első regulákkal. Szemünk elé tárul a bencés rend fejlődéstörténete, azoké a bencéseké, akik döntő szerepet játszottak az európai kultúra megalapozásában. Ugart törtek, mocsarakat csapoltak, folyókat szabályoztak, erdőket irtottak, virágzó gazdaságokat hoztak létre: gyümölcs-, szőlő- és zöldségtermesztést honosítottak, halastavakat, méhészeteket létesítettek. Élen jártak a művészetek, tudományok terjesztésében. Hazánkban már Géza fejedelem udvarában feltűntek: Brúnó megkeresztelte Gézát és környezetét, Gellért – aki István fiának, Imrének nevelését irányította – tovább fáradozott a magyarok megtérítésén. Betekintést nyerünk a cisztercita, a kamalduli, a karthauzi, a trappista rendek életébe; megismerjük a premontreiek, a szerviták és a magyar jellegű pálosok tevékenységét. Utóbbiak nemzeti irodalmunk ápolásából is (Ányos Pál, Verseghy Ferenc, Virág Benedek) kivették részüket. Látjuk a lovag- s a fogolykiváltó rendek tevékenységét, majd a nyolcadik fejezetben a koldulórendekkel ismerkedünk. Az Assisi Szent Ferenc alapította ferences családdal, mely olyan rendkívüli embereket adott hazánknak, mint például Temesvári Pelbárt, a világhírű teológus és prédikátor, vagy az itáliai Kapisztrán Szent János, aki sereget toborzott Nándorfehérvár védelmére. A dominikánusok fő tevékenysége a tévtanok leküzdésére irányul; mind képzett papok, művelt teológusok és filozófusok, hivatásos prédikátorok és hittérítők.
A kilencedik fejezet hosszan foglalkozik a híres-hírhedt jezsuita rend kialakulásával, különleges szerepével, tagjainak 23 évig tartó képzésével, felívelő és hanyatló korszakaival. A tanítórendek közül elsősorban a hazánkban is igen népszerű, a nívós és gyakorlatias tanítás, s a nemzeti szellem ápolását célul kitűző piaristákkal (kitűnő nyelvészeket, irodalmárokat adott a hazának: Révai Miklóst, Dugonics Andrást, Sík Sándort), s az ingyenes elemi oktatás önzetlen mestereivel, az iskolatestvérek munkásságával foglalkozik. A betegápoló férfiszerzetesrendekről, az irgalmasok tevékenységéről is alapos képet kapunk.
Megismertet bennünket az oratoriánusok, a lazaristák és a szulpiciánusok munkájával, majd sorra veszi az apácarendeket és a legújabb kongregációkat is.
Ugyanakkor – ne hallgassuk el ezt sem – a szerző egyáltalán nem foglalkozik a szerzetesrendek árnyoldalaival, sem sok évszázados működésük ellentmondásaival.
A függelék a főbb férfirendek katalógusát, a működési engedélyüktől megfosztott (1950) magyarországi rendek névsorát, az 1950-1988 között működő férfi- és női rendek lajstromát; végül a napjainkban működő férfi- és női rendek adatait tartalmazza. Öt oldalas válogatott irodalomjegyzék zárja végül e tartalmas könyv gazdag anyagát.
(Seneca Kiadó)
Messzi bányákban vágták a követ, repesztették, formálták, hajóra emelték, felvonták a vitorlákat, húzták az evezőket, kikötöttek a célnál, partra vonszolták az építőanyagot, fatalpakra csúsztatták, ezren és ezren vontatták, egyiket a másikra rakták, az alaktalan kőhalmaz egyre magasodott, nőtt, nőtt, formátlannak látszó rakás lett, aztán domb – építői nem is látták, hogy mi az, csak dolgoztak, verítékeztek, az odavetődő idegenek kétkedve bámulták ezt az oktalanságot, egyedül a tervező tudta, mivé lesznek, hova emelkednek ezek az iszonyú erőfeszítéssel, zűrzavaros rendben összehordott kőkupacok.
Különös a mi kulturális életünk. Felborult az értékrend. Nem a múlthoz, hanem a jövőhöz képest. Elvakult csoportocskák diktálnak, felkapnak műveket, vagy inkább személyeket, vakon mennek el mások művei mellett, kinevezik a legnagyobbakat, a világirodalom trónjára emelik, hogy egy év múlva elfelejtsék. Nincs becsülete tartalomnak, erkölcsnek, mondanivalónak, csak a csoportszellemnek. Politikamentesnek mondják magukat, de minden szavuk mögött tetten érhető a pártos elfogultság. Nem volna ezzel baj, ha nyíltan vállalnák, kimondanák, hiszen joguk van hozzá, de ezzel a titkoltsággal az ellenfelek nyíltságát kívánják érvényteleníteni. Még hagyományaink értékeit is megbecstelenítik.
Ez a kusza csatatér elvonja érdeklődésünket a valódi értékekről. „Fecseg a felszín és hallgat a mély.” Valahol a háttérben, vagy a háttérré szorított világban igazi munka folyik. Elterelik róla a figyelmünket, mint a gyereknek a szappanbuborékokkal.
Nem vettük észre, hogy felépült itt egy igazi piramis. Mű, amely fényesen, gyönyörű formában emelkedik kultúránk elfutó mindennapjai vagy akár évtizedei fölé, s amelyre évtizedek múltán is büszkén pillanthatunk.
Készült, készült, s legfeljebb tudomásul vettük. Nem írtak róla kritikákat, értő, elismerő tanulmányokat, talán még egyszerű ismertetéseket sem. Közben alkotói vágták, hordták, rakták a követ. De… Itt álljunk meg a hasonlattal.
Nézzünk néhány számot. Harminc évvel ezelőtt, 1965-ben kezdték el a munkát. Terjedelme 14 971 oldal, ez, mérete miatt, legalább kétszerese Balzac művének, az Emberi Színjátéknak, azt ki sem tudom számítani, hogy hányszorosa az Isteni Színjátéknak, Shakespeare drámáinak, Petőfi, Arany, Vörösmarty, Krúdy, Móricz összes írásainak. Három-négyszerese lehet kedvenc lexikonomnak, az 1831-ben indult Közhasznú Esmeretek Tárának.
Hetvenezer címszót tartalmaz. Megismerhetem belőlük Európa, Ázsia, Amerika, Afrika, Ausztrália íróit, irodalmát, irodalomtörténetét, irányzatait, stílusait, esztétikáit, találkozhatok klasszikusaikkal, közepes rangú szerzőikkel, gyakran még a perifériára szorultakkal is. Megtudhatom, hogy mit írt, hogyan élt, hogyan halt meg ismerősöm, Martinov, olvashatok burmai, flamand, föroyari-i, kuju, lapp, prákrit, szingaléz, tamil költőkről és írókról, találok összefoglaló tanulmányokat egyes népek, nemzetek, országok irodalmáról, megforgathatom a földgömböt, odabökhetek bármelyik pontjára az ujjammal, odarepülhetek, elhelyezkedhetem a helyi kultúrában, támpontokat kapok, hogy képzeletemben felépítsem az ottani irodalmi életet.
De ennél jóval több van ezekben a kötetekben. Főszerkesztője, Szerdahelyi István jogosan büszke arra, hogy a mű elméleti, esztétikai, stilisztikai címszavakban „tízszer-hússzor gazdagabb a reprezentatív külföldi irodalmi kézikönyveknél”. Jogosan büszke az itt felsorolhatatlan főmunkatársak, munkatársak seregére, a szócikkek szerzőire, a szerkesztőkre, a technikai munkatársakra. És az ötven-hatvanezres példányszámokra, az egyes kötetek három-négy kiadására.
Még néhány szám. 90 000 külföldi író és 100 000 műfordítás adatait regisztrálták, elkészítve közben a magyar műfordítás irodalom analitikus bibliográfiáját, s ugyanezt a tanulmányokról is. Leírtak egymillió mondatot. Összehasonlításul: e szövegem összesen 38 mondat.
Bámulok innen lentről a magasba.
Lapozgatom a 18. kötetet, lapozgatom a szerzők és munkatársak névsorát, a lektorok és konzultánsok névsorát, a főmunkatársak és szerkesztők névsorát, keresem köztük ismerőseimet, elégedetten bólogatok, megállók az indító főszerkesztő, Király István gyászkeretes nevénél, csöndesen gratulálok Juhász Ildikó felelős szerkesztőnek, Szerdahelyi István főszerkesztőnek, és természetesen minden munkatársnak.
Polcomon ott áll a Világirodalmi Lexikon.
Kész a piramis.
(Akadémiai Könyvkiadó, 1970-1994)
„A múlt nem létezik másként, csak az emlékezetben. Csak annak a népnek az emlékezete maradt fönn a történelemben, amelyik kultúrát tudott teremteni, a kulturális értékeket meg tudta őrizni és át tudta örökíteni egyik nemzedékről a másikra” – olvashatjuk Hajnády Zoltán: A kultúra mint emlékezet. Fejezetek az orosz kultúra történetéből című művének első lapjain. Oroszország szellemtörténetének modern feldolgozására vállalkozott a szerző, a sajátos orosz kultúra vizsgálatára, mely nyugat és kelet között virágzott, az ezeréves hagyományokkal rendelkező bizánci és európai kultúrkörök hatásait befogadva vagy elutasítva. Az orosz nép nyugati és keleti, kettős arculatában végbement változásokat történelmük egy-egy jelentős korszakának fényében vizsgálja, előszőr az európai hagyomány, Athén és Róma örökségének nyomait, a kereszténység hatását, majd Bizánc meghatározó szerepét elemzi Oroszország kultúrtörténetében. A 18. századból Nagy Péter történelmi szerepét emeli ki, aki a nagy egyházszakadás után egy lelkileg meghasonlott országot örökölt, s akinek az európai forrású művelődés volt a vesszőparipája. Az orosz kultúra világszínvonalú felvirágzása, az orosz szellem Európához kötődése az ó reformjaival kezdődött. Szlavofilek és nyugatosok vitája, az orosz univerzalizmus-eszme térhódítása, a teurgikus művészet jelentősége, a létközpontú orosz világszemlélet a szerző további vizsgálatainak témája. A Nemzeti Tankönyv-kiadónál megjelent, terjedelmes ajánló bibliográfiával ellátott kötet végén az orosz művelődéstörténet további fejezeteit ígéri a szerző, akinek az orosz irodalomról írt sorait akár a következő könyv előszavaként is olvashatjuk: „Az orosz regény stílusa máig nem hűlt ki, nem merevedett meg. A bizánci lelkiség és az athoszi misztika tüze hevíti. Az orosz művészek alkotókedvét még nem lohasztotta le a cél elérhetetlensége és a kifejezési eszköz elégtelensége. Ha úgy érezték, hogy a szavak hamis képzettársításokat váltanak ki, melyek nincsenek összhangban ontológiai értelmükkel, bátran nyúltak egy másik kifejezési közeghez: a gesztushoz mint plasztikus beszédhez. Az orosz regényben mintha az eseményekben benne élő szemtanú beszélne, s nem olyasvalaki, aki csak hallott a dolgokról. Nyelvezete ettől olyan eleven, zamatos és földszagú. Rozanov nem túlzott, amikor ezt írta: »Oroszország legzseniálisabb alkotása az irodalom volt…«”
Se apák, se fiúk. Poszt-szovjet dekameron címmel az Osiris Kiadó és a 2000 című irodalmi és társadalmi havilap közös sorozatának, az Arany Közép-Európának új kötetét Kiss Ilona és M. Nagy Miklós válogatta, az alternatív orosz próza alkotóinak elbeszéléseiből. A kötet nagyszerű címe jelzi az olvasó számára, hogy a kötetben egy hagyományokkal szakító, konvenciókat felrúgó, stílusváltó írói nemzedék műveivel találkozik. „Az orosz irodalom a huszadik század végére hatalmas tudást halmozott fel a rosszról: nemzedékem a rossz szócsöve lett. Az éles határok elmosódtak; az élet összefolyt a halállal, a kudarc a szerencsével, a nevetés a könnyel. Eltűnt a határ a férfi és a nő között. Soha ilyen vonzó nem volt a szexuális szélsőség, a perverzió, a szentségtörés” – írja Viktor Jerofejev, a kötet egyik világsztárrá lett szerzője, a romlás orosz virágainak nevezve a posztszovjet prózát. S valóban, valami elementáris mást akarás, a múlttal való leszámolás, fanyar és megvető számonkérés, vibráló pánikhangulat, zűrzavar és céltalanság, az értékrend hiánya az, ami a könyv lapjairól áradva megdöbbenti az olvasót. A rossz, a gonosz van jelen minden írásban, halál és reménytelenség, de ott rejtőzik minden történet mögött a megmagyarázhatatlan ismeretlen-ismerős csoda, az orosz lélek. Nem hagyományozók és nem hagyományőrzők, nem apák és nem fiúk a kötet alkotói, s bár modern és hatásos kifejezőeszközeik olykor a beat-nemzedék nyugat-európai és amerikai íróinak stílusát idézik, mégis sajátosan orosz prózairodalom már jelentős, vagy annak ígérkező képviselői ők, a huszadik század végén. A kitűnő válogatás végén rövid életrajzi jegyzeteket is találunk.
A posztmodern regényírás világszerte ismert alkotója, a „nyitott műalkotás” kezdeményező teoretikusa, az irodalomszemiotika nemzetközi hírű mestere, az olasz Umberto Eco elegánsan könnyed stílusú esszékötetet állított össze a Harvard Egyetemen tartott hat előadásából. Az elbeszélő szöveg rejtett technikáit, az író és az olvasó bonyolult viszonyát, a fikció és a valóság kapcsolatát magyarázza a Hat séta a fikció erdejében című kötetben, amely Schéry András és Gy. Horváth László fordításában, az Európa Kiadónál látott napvilágot. Eco előadásainak középpontjában legemlékezetesebb olvasmánya, Nerval „Sylvie” című regénye áll, de mellette felsorakoztatja a világ-, főképp az európai irodalom színe-javát. A népmesék hősei, az „Odüsszeia” és az „Isteni Színjáték” mellett Scott, Fielding, Dumas, Manzoni, Flaubert, Proust, Poe, Kafka, Tolsztoj s más, a művelt olvasóközönség által ismert szerzők műveiből áll a példatár. A különböző írói technikák bemutatására felhasználja bestsellerek és krimik szövegeit is, élvezetes előadásaiban jól megfér egymás mellett a mesebeli Piroska, d’Artagnan, Scarlett O’Hara, Sherlock Holmes, Arthur Gordon Pym, Hamlet, James Bond és Robinson Crusoe. A hatalmas irodalmi tárlat arra szolgál, hogy Eco elvezessen bennünket a művek titokzatos mélységeibe, anélkül hogy elveszne számunkra az olvasás izgalma és gyönyörűsége. Különösen izgalmas szellemi élmény a fikció és a valóság közötti bizonytalan határmezsgyét bejárni vele, például térképészeti tanulmányokat folytatni Dumas „Három testőrének” Párizsában. A fikció példái között említi azt a különös történetet, mely íróbarátja, Giorgio Celli elbeszélése kapcsán esett meg vele. Igaz, „Hogyan gyilkoltam meg Umberto Ecot?” volt a történet címe, s egy bolognai újságban jelent meg. Mindent összevetve, nagy mágus ez az Umberto Eco, elvarázsol bennünket, miközben azt magyarázza, hogyan legyünk mintaolvasók, s a könyv végén még képes beléptetni minket egy olyan csodás történetbe is, hogy az ember csak nyeli a könnyeit. „Azzal, hogy elgondolkodunk ezeken az olvasó és történet, fikció és élet közötti bonyolult összefüggéseken, talán egyfajta terápiát nyerünk azokra az esetekre, amikor alszik a józan ész, és szörnyek születnek.”
„A könyvnek sok műfaja van: lehetnek drámák, regények, állatosak, mesék, ismeretterjesztők, kötelező olvasmányok, bibliák. Azon belül jók, rosszak, érdekesek, unalmasak. Amikor sok ilyen unalmas könyv összejön, elégetik (régen), bezúzzák, vagy eladják 10 százalék felárral… Egy a baj a könyvvel, hosszú. Ha megvan filmen, 1 vagy 2 óra alatt lemegy, de ha nincsen, hetekig is eltart…” Bizonyára emlékeznek még, kedves Olvasók, Marcello D’Orta nápolyi tanító úr nagysikerű könyveire, melyeket a nebulók dolgozataiból, az élet nagy kérdéseire adott válaszaikból állított össze. Ez a csodálatos-kalandos irodalmi vállalkozás megkísértette D’Orta könyveinek kitűnő fordítóját, Magyarosi Gizellát is, aki úgy gondolta, hogy a magyar gyerekek is tudnak olyan dolgozatokat írni, mint az olaszok, s egy országos pályázat keretében, tanárok, könyvtárosok, ismerősök segítségével a barátságról kérdezett. Mi a barátság? Mit tennél a barátodért? Lehet-e egy lánynak fiú a barátja? Miért jó a szerelem? Otthon kivel értitek meg egymást a legjobban? Lehet-e embernek állat a barátja? Mit jelent neked a könyv? A beérkező dolgozatokat megértő szeretettel válogatta, csoportosította, hogy felnőtt- és gyerekolvasó egyaránt örömét lelje bennük. Olvashatjuk hát a vallomásokat, a mulatságos eszmefuttatásokat, a kificamodott féligazságokat, a tapasztalat nélküli, közhelyekkel tűzdelt kinyilatkoztatásokat (miközben külön jókedvre derítenek az elértésekből fakadó kifacsart szavak, a helyesírási hibák), a gyermekien őszinte bölcsességeket a nagy és szent érzésről, meg ami erről eszünkbe jutott. Ki fogja a kukacot? Kardinális kérdés a könyv címe, mert egyáltalán nem mindegy, olyan szörnyen bonyolult dolog a barátság. Sőt, ha nincs barátod, nincs kinek viccet mesélni. És vannak helyzetek az életben, mikor a KÖNYV A LEGJOBB BARÁT. Az Európa Kiadónál megjelent, Kelemen István illusztrációival, kedves, vidám könyvben ilyen filozófiai mélységű, lélekemelő sorokra is bukkanhatunk: „A barátság egy életre szóló emlék.”
(emmi)
