VISSZA

VOX HUMANA


BARANYI FERENC

Magyart magyarra – franciából

Ilka Nobs-Süpek a legifjabb költőnő Svájcban. Ezért nem sokat közölhetünk még – róla. Tőle viszont van már mit közölni, méghozzá bőségesen.

Annyit azért hadd áruljunk el róla is, hogy 1979. május 7-én született. Ti­zenegy óra negyvennyolc perckor. (Ezt az édesanyja pontosította így, hogy a jövő irodalomtörténészei ne kényszerüljenek véget nem érő találgatásokra.) Ilka Lausanne mellett, Pullyben tanul, nyelvszakos gimnazista a Champspittet-ben.

Amúgy a francia irodalom tavaly elhunyt, nagyhírű professzorának, Süpek Ottónak az unokája. Félig-meddig tehát magyar. Félig, mert az édesanyja Süpek Ottónak a lánya. S hogy meddig?

Ez attól függ, hogy két hazája közül melyik látja majd el gazdagabb élmény­anyaggal.

VISSZA

ILKA NOBS-SÜPEK

Je repense…

Az égi fényt a lelkem újra látja,
mit gyöngéden szórt ránk a szürkület,
egy sirály volt szerelmünk jóbarátja:
ledéren röpdösött, ránknevetett.

Fecskék is viháncoltak fenn az égen
a csodálatos csillagok alatt –
akkor értettem meg a gyengeségem.
Szemed tavában elmerülni hagyj.

Telle la souris…

Keselyűtől egérke reszket,
oroszlántól gazella fél –
szabálya nincs a szerelemnek
s nem ésszerű a szenvedély.

Pontos legyen, amit kimondok:
jövőt kuszái a félelem.
Akit szeretnek – legyen boldog,
otthona az öröm legyen.

Je n’ai plus de larmes…

Nincs könnyem már, hogy sírhassak,
hangom sincs, hogy dalolhassak,
se lelkem, hogy álmodhassak.

Mindent, mindent elvettél,
és írígyévé tettél
annak, kihez elmentél.

La balançoire est vide…

Hintám üresen áll, mindenütt hó ragyog,
dideregnek a fák, a rózsa megfagyott,
reggel nem keltenek trillás madárdalok,
cserben hagyott a nyár – nagyon levert vagyok.

Segítségért kiált a kertünk, mert a jég
alatt nem érzi a szeretet melegét,
magányom végtelen – s lehet-e menedék
számomra az, kinek csak ostromlom szivét?

La lune est la complice…

A hold ma cinkosa sok gyönyörűségemnek
– társa a magas ég és minden csillagok –,
halkan hozzám hajolt, kajánkodón lesett meg
s megsúgta: szeretőm szemében szép vagyok.

Elfáradt már a hold, visszavonult szelíden,
gyönyöröm is kihúny, már holdfény-halovány,
irgalmazz, kedvesem, sohase menj el innen,
irgalmazz, kedvesem – s majd gondolj vissza rám.

                              BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI



VISSZA

MEGMENTETT OLDALAK


Krúdynak ez a régi tabáni emlékeket és hangulatokat felidéző írása 1914. június 28-án jelent meg a Magyarország című napilapban. Ugyanazon a vasárnapon, amikor egy boszniai szerb diák, bizonyos Gavrilo Princip Szarajevóban lelőtte Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és feleségét. Azóta sok-sok Krúdy-kötet került az olvasók kezébe, de ez a tárca valahogy mindig kimaradt belőlük. így járt ezúttal is, mert az Aqua Kiadó által Öreg szó az ifjakhoz címmel megjelent, kötetekben eddig nem szereplő Krúdy-publicisztikák gyűjteményébe terjedelmi okokból nem fért bele. így hát most ajánlja az olvasók szíves figyelmébe a kötet szerkesztője:

Kelecsényi László

KRÚDY GYULA

A hamis eskü városrésze

A bécsi gyorsvonat mentén piroslik a nyaralók tetője és a nagymarosi vashíd alatt kandi pesti nők könnyű pongyolá­ját libegteti a szél – bocsánat e sablo­nért, asszonyom, hisz az úgynevezett nyaralás már javában elkezdődött a fő­városi lakosság körében. Az utcák, az esték elcsöndesednek a nagyváros lám­pásai alatt és ilyenkor szeretem Pestet leginkább. Egy nagyobbfajta vidéki vá­roshoz leszünk hasonlatossá, éjjelenkint senki sem zavarja a kávéházi csen­det, a New York teraszán boldog sem­mittevéssel üldögél a javíthatatlan éj­szakázó, senki sem köszön rá a körút sötétjéből: – Hogy van, kedves akasz­tófavirág úr!? És tisztelt rokonai? És Svarczékat mikor látta?

A Sziriusz csillagra nyugodtan gondol­hat mostanában az ember Pesten, a női zenekar eljátszotta a záró-indulót, az úgy­nevezett szalmaözvegy is elballagott már félrecsapott kalapjában, csend van, igazi éj van, amilyennek akkoriban gondol­tuk az éjszakát, mikor még nem volt sza­bad virrasztani. A csillagok csodálatosan fénylenek a magasságban és most elin­dulok, mint a régi novellák papíros-hő­se, hogy meglátogassam ifjúságom ked­ves, bohó helyeit, természetesen konf­lison, hogy tovább tartson az élvezet.

– Gyerünk Budára, a Margit hídon át.

A szürke ló hátranéz a kocsisra, meg­csóválja fejét, nem jó dolog lesz ebből. (Éjszaka okosabbak a lovak is, mint nap­pal. Némelyik tán beszélgetni is szokott a gazdájával elhagyott állomásokon vagy a fuvarra való várakozás közben, egy bezárt kapu előtt. Ah, Pesten oly szomorú a lovak élete! Mindig fölfigye­lek, ha éjszaka ablakom alatt konflisló bánatos kopogása hangzik föl a makadámon. Vajon meddig bírják a céltalan, mulatságtalan ügetést a fáradt, öreg lá­bak? A kopogás elhangzik a távolban, a pasast azóta veri a felesége a késői ha­zajövetelért, a boldogtalan bérkocsis-ló a város más tája felé gurul éjjel-nappal használatban lévő szekerével, új pasas ül a régi helyébe, talán egy nőtlen fia­talember, aki kedvese ablaka alá megy kocsikázni vagy egy táncosnő, aki sze­relmi találkozóról megy hazafelé, a bol­dogtalan lónak ez mindegy, föl sem néz az utcákon, a tereken, csupán a ház­számokat tudja Pesten, csupa házszám az egész város, az emberek érthetetlen módon ragaszkodnak a házszámaikhoz és csupán akkor derül föl a szürke ked­ve, ha a kerepesi temetőhöz viszi a sze­keret, szegény, azt hiszi, hogy egy ház­számmal kevesebb lett Pesten, pedig két pasas jött a régi helyére. Ne akar­jatok konflislovak lenni Pesten!)

Lassan kocogunk néptelen budai ut­cákon, már haloványodik a fiastyúk az égboltozaton, a Tabánban járunk, ifjúságom pusztuló városában, ahol sétálni jártam a nőkkel, és nincsen annyi ház­szám a Tabánban, ahányszor megfogad­tam, hogy örökre hűséges leszek. Vajon számon tartják a nők hazugságaimat, amelyeket a tanulószoba dívánján ha­nyatt fekve kieszeltem részükre, ahe­lyett, hogy Smiles-t forgattam volna? Vajon mi történik azokkal a hazugsá­gokkal, amelyeket a nőknek mondani szokás – vagy amelyeket a nők monda­nak a férfiaknak? Ha van valahol a másvilágon egy nagy könyvelő-hivatal, ahol a földi dolgokat mérleg-készítés céljából följegyzik, bizonyára sok köny­vet megtöltöttek már a szorgalmas hi­vatalnokok, a legnagyobb könyv azon­ban ezt a fölírást viseli:Budapest, I., Tabán.

Mintha minden valamirevaló szép hazugság a tabáni szűk utcácskákon ke­letkezett volna. Idejár a reménytelen szerelem, itt andalog a boldog szerelem, a bástyasétányra innen visz az út és magányos férfiak a régi utcaköveken elmúlt kis lábak nyomait a Tabánban keresik!

Minden, minden kis láb okvetlen végigment volna egyszer a tabáni kö­veken!

Hogy hozzávetőleges statisztikát pró­báljunk csinálni a Tabánról, meg kell szólaltatnom egy jó barátomat, akinek körülbelül jól ismerem az életét.

Barátom tizenöt esztendős korában házasságot ígért egy kisasszonynak, aki barátom ajánlatát elfogadta.

A dolgok megbeszélésére hetenkint kétszer-háromszor a lóvasúti megálló­helynél találkoztak és innen a Tabánba keltek sétára, mert a kisasszony szülei Kőbányán laktak. Barátom kis házat szemelt ki, ahol egykor majd laknak. Igen szép ház volt, a török hódoltság idejében építették, lépcsőn kellett le­menni az udvarra, ahol öreg honvéd üldögélt az ecetfa alatt. A falak oly salétromosak voltak, hogy bízvást számítani lehetett néhány gyaur fogoly csontvá­zára, amely a falban lakik és éjszaka a rozsdás láncokat zörget. És varrógép pergett és vasrács volt az ablakokon, az öreg honvéd mindig egyetlen pontra nézett az udvar szürke kövezetén, tán oda van elásva a forradalmi rendőrmi­niszter kincse, soha sem lépett ki senki a házból, nem érkezett senki, az ecetfa elhullajtotta leveleit, az úgy is tűnt el, mint a gyűrűs, drága női kéz a humusz­ban, szinte semmivé lettek a levelek, az öreg honvéd beballagott a házba, a bu­dai hegyekből fagyos novemberi szél fújt. A kisasszony nem álldogált többé a lóvasút állomásán.

Barátom emlékezete szerint ezen idő alatt tizennégyszer kívánt öngyilkos len­ni, azt hazudni, hogy a nagyapja huszár volt és a nyeregkápába való mordály még mindig töltve van a napóleoni há­borúk óta, találkozásonkint legalább tízszer megesküdött a végtelen hűségre, és miután negyvennél többször talál­koztak, 4500 hamis eskü terheli bará­tunk lelkét az ifjúság hajnalhasadásán.

Nemsokára ezután barátom egy hölggyel ismerkedett meg, aki már el­múlt húsz esztendős, makacsul állította, hogy még sohasem járt a Tabánban. Barátom természetesen az első próbá­nál rájött, hogy a hölgy még azt a he­lyet is tudja a városrészben, ahová Kara Musztafa utolsó ágyúgolyóját lövette, e hölgy a ház csinosságával sem volt meg­elégedve, pedig az öreg honvéd már csupán egy fehér seprőt lengetett, ki­felé az ablakból, az ecetfa pedig olyan bánatos volt, hogy mindenki megszánta volna. Szegény boldogtalan ecetfa! De­hogy is nem költözöm hozzád! Sőt egész nap alattad üldögélek, simogat­lak, becézgetlek. A hölgy ezt nem mondta, a Fehér Hattyúban akart lakni, barátom tehát csupán néhány százszor esküdött hamisan. Körülbelül ötszázszor. A könyvekben tehát volt már 5000 darab hamis esküje, amely természe­tesen meg se kottyant lelkiismeretének.

Rövid idő múlva nagyon megnehe­zedett barátom helyzete.

Egy férjes nő keresett nála lelki vi­gasztalást, megértést és finom bánásmó­dot, amilyen hazug köpenyegekbe már a nők igazi tervüket öltöztetni szokták.

Barátom vállalta a megbízatást, a lel­ki vigasztalást a szentek élettörténeté­nek elmaradásával kezdte, majd meg­értette a dámát, bár még kora szerint Schopenhauer és Kant értelme nélkül szólt hozzá, de hiszen a nők abban nagy mesterek, hogy egyformán meg tudják magukat értetni a bor-utazókkal és a megyés püspökökkel. Finom mo­dor dolgában barátom az ó-francia is­kola tanítványának vallotta magát. Navarrai Margit udvarában bizonyára nem a kályhafűtést bízták volna reá és a dáma kezét sohasem szorította meg, hogy az sikoltott volna a fájdalomtól. Attól pedig igazán nagyon messzire volt, hogy a találkán elverje a nőt, amint ezt már közbecsülésben álló ga­vallérok tették.

Minden rendben lett volna tehát. Barátom szinte meggyőződéssel, áramló életörömmel, fiatalos pazarlással ere­gette a nemes esküket, mintha semmi kontója sem volna feljebbvalóinál.

Az ecetfa meghalt, a honvédből csu­pán sapkája maradott, a varrógép mell­betegen, nagy időközökben pergett és a keresztény foglyok csontlábukat már csaknem kidugták a salétromos falból és a nő el volt ragadtatva a háztól, az egész Tabántól, a rác fanyar orrától és a harmonikaművésztől.

Barátom tehát joggal elmondhatja, hogy ebben az időben meggyőződéssel rebegte esküit és még akkor is eskü­dött, mikor a szája zárva volt, hallga­tott, a nő kezét fogta és az eskü benn a szívben hangzott, tehát a legnagyobb bűnt követte el.

Körülbelül 10 000-re tehető azon es­küknek a száma, amelyek részben han­gosan, részben hangtalanul jöttek létre az örök hűségről. Barátom már szinte sajnálkozott, hogy nem budai város­atya, amikor egyszer elkésett a kávé­házban…

15 000 esküje volt tehát már bará­tomnak és a javíthatatlan vétkező, ahe­lyett hogy későbbi életében arra töre­kedett volna, hogy bejusson egy szigo­rú szerzetesrendbe vagy beállott volna szent remetének a Napbegyre, hogy es­küit, hazugságait önsanyargató élet­móddal levezekelje, tovább is hordta a nőket a Tabánba, a mély udvarok és félig rombadőlt régi házak között szinte különvágányon jártak már a hazugsá­gai, esküvései – hogy tudott mindig újat és újabbat hazudni a nőknek, nem félt, hogy valahol egy női hitelezői-véd­egylet, mint a szabóknál, ahol zár alá veszik az egyes nőknek elmondott ha­zugságokat, könyvbe írják, ujjlenyoma­tot vesznek a hamis eskükről és a nők fekete könyvében számmal látják el arc­képét? Nem félt, hogy a nők titkos szö­vetsége egyszer nyomára jut álnokságá­nak és az aszfaltra, amerre lép, jelt raj­zolnak, mint a vidéki kereskedők a pul­ton fölírják a krétajelet, ha ragadós ke­zű vevő mutatkozik a kocsikenőcs és ostornyél körül?

A múltkor láttam barátomat, még megvan mindkét lába, szeme, orra, ha­ját sem tépték ki mind, csak az arcán üldögélt valamely csendes bánat, mint régi sírokon a pókháló. Talán a Tabán­ba ment.

*

Lassan virrad.

A júniusi éj elrepült az éji lepkék nesztelen szárnyán. A szentiváni éjjel szinte csalódottan menekül a budai er­dők közé. Már alig van valami a Ta­bánból. Rombolják a régi várost. Vajon a csákányok ledöntik a légvárakat és a hazugságok kastélyait is, együtt a porló falakkal?

– Gyerünk, szürke, haza Pestre.

VISSZA

ABLAK


Franco Fresi olasz költő és pedagógiai író, 1940-ben született Luogosantóban, jelenleg a szardíniái Tempióban él és dolgozik. Sokoldalú művész, versek mellett pedagógiai tanul­mányai és gyermekkönyvei jelentek meg. Foglalkozott néprajzi gyűjtőmunkával, ennek eredménye is egy könyv, amelyet lakóhelyének és környékének rítusairól, hiedelmeiről és babonáiról írt. Az olasz mellett szárd nyelven is publikál. Állandó munkatársa az Unione Sarda című, Cagliariban megjelenő napilapnak. Itt közölt verseit A víz és a földek énekei című, olasz nyelvű kötetéből válogattam.

B. A.

FRANCO FRESI

A rácskészítő

„Meghal” mormolja a fiú, kezét
szorítja az egyik
kezével, a másikkal int felém.
Kerítéseket készített egész életében,
hivatástudata
mint a felhőkarcolókat
tervező építészmérnöké.
Egy pillantással üdvözölt.
Majd a feleségét és fiait hívta,
a legkisebbet is, mondott valamit.
Behunyta a szemét. Úgy megtervezte
a halálát is, mint ahogy régen
vasrácsokat rajzolt. Csendben,
és anélkül, hogy
bármi bizonytalanságban maradjon: az is,
ami határok közé szorítható,
az is, ami örökre
határtalan.

Meztelen nyüzsgés

A homok telítődik
az emberek nyomával
és megtisztul minden évben
szemenként eljegyezve
a tél hideg szeleit.
A meztelen nyüzsgésből nem marad más,
élő zászlórudak suhogása
szitáló napsütésben.

Ha visszatér a szél

Összetorlódott felhők
alól elfújta az egek támaszát
a hideg északi
szél, s a napsugár láncára verve
lezuhantak.
Házak
meleg keze szorítja
az eső vesszőnyalábjait,
és élénk színt kapnak tőle a falak.
A visszatérő
szél megszárítja majd
a vén falakat s az emberek kezét,
felújítja a fakó
emlékeket. Végül mészbe,
kőbe fúlladnak így is és óráról órára
nőtt napok szívébe rejtve, egy
másik életbe, mely
csak mozdulatokból
és használt szavakból áll.

Tenger

Utolszor
hátrál az apály, rákok raja
követi. A hullámok
megdermedtek. Üresen
ring a nap tegeze
az istennő pompás csípőjén.
Szavakba foglalhatnám a halált,
amely most itt van corpore praesente,
de tollamból már elfogyott a tinta.

Éjfélkor

A kikötőben négy halász éjfélkor
ecsettel bárkát fest, míg a sötétet
fáklyák fénye űzi el onnan.
Elbámulnak egy hullócsillagra,
s ecsetjeik sárgára befestik
az egész öblöt és a dombokat is.
Mint szappanbuborék szertepattan
a valóság. Odvas egek
holdjai hullnak a tatra kitűzött
fáklyák sistergő lángjába.
A fák csúcsára felszúrt szél vonaglik,
a szigonnyal sebzett éjszaka behúzza
csápjait, elengedi az álmaimat.

Négy kéregető koldus megy sietve,
vállukon fehér hermelinpalást leng,
a fején mindnek gyémántkorona.

Hátam mögött a bűnbánatra gyenge
világ, hát ellököm magam falamtól,
vár rám a sárga tenger,
mielőtt, mint tegnap, foglyul ejt
mindent a hajnal kelepcéje.

BISTEY ANDRÁS FORDÍTÁSAI



VISSZA

MAGYAR SORSOK


LÉNÁRT GYÖRGY

A múzsa *

1944 telén megszöktem munkaszolgálatos századomtól a Kárpátokban, és sok viszon­tagság és kaland után – a magam számára is meglepetésként –, az akkori viszonyok kö­zött békés-fényes Bukarestben kötöttem ki. 1945 őszén kerültem haza, s kezdtem dol­gozni pincérként az Astoriában, ahol a Szö­vetséges Ellenőrző Bizottság amerikai kato­náinak volt a mulatója, amely Pengő Club néven vált Pesten hírhedt-nevezetessé.

Egyik este, éjfél felé, amikor kimentem a bárból, hogy egy kis friss levegőt szippant­sak, a Kossuth Lajos utca sarkán belebot­lottam egy harminc év körüli asszony holt­testébe. Később a hatósági orvos megállapí­totta, hogy a fiatal nő éhenhalt. Éhenhalt – a béke kilencedik hónapjában.

Napokig csak erre a fiatalasszonyra tudtam gondolni, értelmetlen halálára, a szatyrában maradt krumpliszemekre, s ma, visszagondolva ezekre a napokra, úgy tetszik, akkor lettem felnőtt, a gye­rekkorból egyenest a férfi korba kerül­tem, átugorva az ifjúság rövid szaka­szát, de nekem – nekünk, korosztályom egy résznek – az ember életében leg­szebbnek mondott periódus csak pilla­natokra adatott meg.

.Amikor 1940-ben leérettségiztem, azonnal munkába álltam, mégpedig az egyik legnehezebb iparágban, az olajbányászatban, mert apám azon a véle­ményen volt, s igazat is adtam neki, Magyarországon majd felvirágzik ez az ágazat. Kitanultam hát a fúrómestersé­get egy kis üzemben, mely országszerte végzett kutatófúrásokat, gyártelepeken ezer-ezerötszáz méter mély ártézi kuta­kat épített, s alapozta például az ajkai erőmű turbinablokkjait, ahol már én is részt vettem, mint „partivezető” segéd­fúrómester. Hónapokig voltam távol Pesttől, barátoktól, lányoktól, kultúrá­tól, vagyis mindattól, ami csak egy váro­si úri fiúnak fontos. Nem pejoratív ér­telemben használom az „úri fiú” szót, mert sose voltam anyagilag vagy érzel­mileg elkényeztetett – a könyvek, a színház, a hangversenyek, a baráti be­szélgetések, az első szerelmek hiányára gondolok, amelyeket semmi sem he­lyettesített, és a várt találkozás is elma­radt a munkásosztállyal, pedig sok he­lyütt megfordultam. Mesterem kisnyilas volt, a Pesti Újság olvasója, a munkás­ság elit rétegébe tartozó képzett mun­kások, pallérok pedig csak arról beszél­gettek szabadidejükben, hogy pestkör­nyéki házacskáik veteményesében nem okozott-e kárt a burgonyabogár vagy más rovar, no meg a futball-lal, rosszabb esetben a lóversennyel, az alagi pálya eseményeivel törődtek.

Nem találtam meg a szervezett mun­kást, de megtaláltam a legszegényebbe­ket, a napszámosokat. Láttam a kubi­kusok életét, mert együtt dagasztot­tuk az őszi sarat, együtt csákányoltuk a sok mínuszban a fagyott földet, vagy nyári kánikulában irigyelt barnára sülve, együtt talicskáztuk az agyagot. Nem csak láttam, de éltem is életüket, ugyanazon a sovány koszton voltam, ugyanazokon a falusi-kisvárosi szállá­sokon kínoztak a bolhák, a nappali gyötrelmek után – felnőtt azonban még ekkorra se lettem. Mintha egy másik én dolgozott volna Angyalföld, Csepel gyá­raiban, Zalában, Győrben vagy Buda­fokon, az igazi én meg valahol másutt csavarogna.

A munkaszolgálat keservei is lepereg­tek rólam abban a pillanatban, amikor eldobtam a karszalagot, s kitárult előt­tem az igazi kaland, a csupa nagybetű­vel írt élet. Végre bepótolhatom – gon­doltam – a mulasztottakat, s éltem Bu­karestben a rongyosfenekű aranyifjú életét. Nem volt célom, nem volt világ­nézetem, de még véleményem se a leg­egyszerűbb dolgokról, ami azt bizo­nyította, hogy valójában semmi sem ér­dekelt, saját magamon kívül.

Csak most, ennek a – valljuk be – nem túl jelentős Kossuth Lajos utcai halálesetnek a kapcsán (hisz 1945 őszén Pesten naponta száz és száz ilyen tragédia történt), szóval csak most ha­sított belém a tudat, hogy nekem má­sokért is felelősséggel kell élnem.

Nagy szavak. Nemes gondolatok! De hogyan valósíthatom meg őket?

Miklós barátom, példaképem, egykori iskolatársam, vidám pajtásom, akkor, ott a Kárpátokban egy éjszaka eltűnt mellőlem a szalmára terített pokrócról, a tehénistállóból, s csak napok múlva tudtam meg, hogy a partizánokhoz szö­kött. A napiparancs várható felkoncoltatását is hírül adta. Negyvenöt nyarán itthon a kommunista párt tagja lett.

Ez az addig illegális szervezet volt akkor mindennek mozgató ereje, ame­lyik kihúzta a gödörből az ország szeke­rét. Hamarosan ezernyi igazoló bizott­ság vizsgálta meg az emberek korábbi magatartását. A parasztpárt, a kisgaz­dapárt, a kommunista párt, a szocdem-párt, a polgári demokrata párt és a szakszervezetek képviselőiből álló bi­zottságokban sokhelyütt azonban – régi jó magyar szokás szerint – kéz kezet mos alapon igazoltak kisnyilasokat, és nem igazoltak becsületes embereket. Volt valami összekacsintás. Az Igazság Istenasszonya kezében lévő mérleg nyel­vét megfogták, vagy kilendítették, mi­kor kinek épp mi állt az érdekében.

Nem ez volt azonban a legnagyobb hiba, hanem az, hogy sem ekkor, sem később nem indították el Magyarorszá­gon az önmegismerés folyamatát, nem tartottak az emberek elé tükröt, hogy feltárják a fasizmus, a fajgyűlölet ana­tómiáját. Az önvizsgálat nálunk elma­radt, a téma nem volt, és később sem lett szalonképes. Amit ez az ország e téren 1945-ben és a rákövetkező évti­zedekben elmulasztott, annak a követ­kezményei ma is felismerhetőek.

Az Astórián túli politikai élet viharait felfogta a szálloda forgóajtaja, amelyen reggeltől estig ki-be forogtak az em­berek: gyerekek, asszonyok, férfiak, akik eleinte rágógumiért, csokoládéért, Lucky Strike cigarettáért sündörögtek, sóvárgó szemekkel. Később a forint beveze­tése után (1946. augusztus elsején egy új forint 400 000 kvadrillió pengővel volt egyenlő), a gazdasági kéregetést a politikai kéregetés váltotta fel, ami szá­momra legalább annyira arcpirítónak tetszett, mint a magas árfolyamon le­begő újvilági találmány, a nejlonharis­nya Kossuth Lajos utcai csereberélése, a dzsippek árnyékában. Panaszkodni jöttek ide az emberek a koalíciós kor­mányra, a jobb- és baloldali politiku­sokra, a pártokra, a kékcédulás válasz­tásra. Bántott az emberek panaszárada­ta, mert abban a hitben éltem, hogy jogtalanok, a hibák és hiányosságok (e há­rom szócska aztán évtizedekig nem ke­rült ki a vezetők szótárából) csak a fiatal demokrácia gyerekbetegségének velejá­rói. Más volt azonban aztán a szalámi­taktikának nevezett társasjáték, amikor politikai fejek hullottak le – kezdetben képletesen, majd a valóságban is.

Számomra a demokrácia megnyilvá­nulása az volt, hogy a Pengő Club-beli vendégeim – amerikai katonák, altisz­tek – olykor magukkal vittek dzsippjükön, vagy ha nagyobb társaság verődött össze, lomha teherautójukon, kirándulni valahová. Jöttek a girlfriendek, a jól­nevelt középosztálybeli úrilánykák, s jöt­tek a hivatásos prostituáltak is: a fiúk demokratizmusa e téren is megnyilvá­nult. Nem tettek különbséget közöttük. Nem egyszer láttam az egykori budai zsúrok szemefényét az Astoriában szeszgőzösen kitántorogni az egyik GI szobájából. Menyasszonyok voltak ők mind, akiket – hitük szerint – epedve vár odaát a Szabadság szobor, kezében a világító fáklyával. A csalódás hama­rosan bekövetkezett, mint Klári eseté­ben is, mert az ő Joe-ja, mint hazauta­zása előtti napokban kiderült – nős, két fiúgyermek boldog atyja. A Pengő Club-menyasszonyság gyógyír volt csupán a megtépázott ártatlanságra. A „hivatáso­sak” pedig mulattak, ők munkájukat legalább odaadóan és lelkiismeretesen végezték.

Egyszer úgy adódott, hogy egy ilyen lány társaságában utazhattam le dzsip­pel Bobbal Tapolcára, ifjúkorom szín­helyére, életben maradt rokonom meg­látogatására, Lessner Juda szépapám ősöreg házába, arra a vidékre, amely számomra mindig és mindörökre a vi­lág közepe, az elárvult hatalmas boros­pincébe, ahová még nem is olyan rég a Balatonfelvidék falvaiból hozták a szőlősgazdák – Festetich hercegtől a raposkai törpebirtokosig – a mustot, a bort, hogy aztán a majd kétszázéves Lessner M. Fia cég hordóiban eljusson Európa minden szegletébe. A pince azonban üres volt, az öreg ház is alig lakott. Bob dédapa egykori ebédlőjé­ben szállásolta el magát girlfriendjénél, ott abban a szobában, ahol – alig né­hány éve – zsidó húsvétkor össze szo­kott gyűlni a népes család, hogy széder estét tartson.

Pártnapokra, szemináriumokra is jártam, de nagy mozgalmi életre nem futotta időmből, hiszen estéim a Pengő Clubé, nappalaim a Sipos cégé voltak, ahol az üzlet könyvelését végeztem. Otthon, a Batthyány utcában pedig an­golórákat adtam. Első tanítványom egy fiú volt a házból, Ekecs Gézának hívták, aki később Cseke László néven vált is­mertté a Szabad Európa Rádióból. Disk-jockey lett, amit – helytelenül le­mezlovasnak magyarítottak. (A jockey csevegő, anekdotázó embert is jelent.) Jó ideig tanítottam őt, amíg el nem tűnt a házból. Szülei a Batthyány utcá­ban maradtak, állandó rettegésben: mi­kor jönnek értük valamelyik hajnalon, fekete, lefüggönyözött kocsiban, hiszen fiúk, a disk-jockey az ellenség táborába állt át, s a szegény, szürke kis házaspár mutatkozni is alig mert a házban, aztán teljesen elfogyott a rettegésben, s gyors egymásutánban költöztek ki a Farkas­réti temetőbe, ahol sírjukat fiúk alig találta meg négy évtized múltán, ami­kor hazajöhetett.

Ám egy másik tanítványom már új­sághirdetésre jelentkezett, s nem fiú, hanem ragyogó szépségű, mellbevágóan gyönyörű fiatal asszony volt, hol­lófekete hajjal, fekete szeme, akár a gyémánt, ragyogott az életkedvtől, alakja, mint Goya festményén a „Mez­telen Maja”. Hamarosan gyönyörköd­hettem is benne, mert időközben már nemcsak angolul tanultunk, illetve már egyáltalán nem tanultunk, sőt rövid időre oda is költöztem hozzá, legna­gyobb rémületére anyámnak, aki azt hitte, nősülni szándékozom. Ám a lány egy szép napon eltűnt, s csak nemrég láttam őt újra, filigrán, őszhajú, még mindig vonzó külsejű nagymamaként, aki a presszóban elmesélte, hogy 1946 nyarán a belügyminiszter állította rám, az újsághirdetés kapcsán. A Rajk-perben letartóztatták, hosszú időre bebör­tönözték, előtte azonban – más iratok­kal együtt – még sikerült fényképemet is elégetnie. Negyvenöt évig nem is sejtettem, mekkora veszélyben forog­tam…

„Nem neked való foglalkozás a könyvelgetés, a pincérkedés, ez a lakájmun­ka, hajlongás más ember előtt” – duru­zsolta fülembe naponta Zsuzsa, akibe

annyi erély, határozottság szorult, mint egy már mindent megélt, tapasztalt fér­fiba. Pedig még szinte kislány volt, az ember könnyen odaképzelte frizurájá­hoz a nemrég masnival hordott copfo­kat. Kislányos külseje cseppet sem za­varta. Az MKP kerületi rendezvényein az idősebb asszonyok, éltes munkások tisztelettel hallgatták, csodálták széles körűnek vélt műveltségét, engem le­nyűgözött a friss fogalmak árja, a párt­zsargon, a munkásmozgalmi műszavak, az idézetek súlya, a cáfolhatatlannak tetsző gondolatok ismételgetése, ami aztán az évek során úgy megkopott, mint a zsolozsmázók ajkán a rózsafűzér mormolása, de nekem akkor ez még mind új volt, vonzó, lelkesítő és gon­dolatébresztő. Egy új, szebb világ képe rajzolódott elém, ahol mindenki egyen­lő és boldog, amikor a világon minde­nütt eltűnik a szegénység, amikor az ember már nem farkasa az embernek. Hittem Zsuzsának és azoknak, akikkel esténként néha összejöttem.

A nyarat még az Astoriában dolgoz­tam végig, aztán megoldódott az én úgymond, lelkiismereti válságom, hogy pincérkedjek-e vagy sem, mert meg­szűnt a Pengő Club, és én eleget tehet­tem Zsuzsa hívásának, hogy legyek munkatársa a Magyar Múzsa nevű műsorservice-nek, amely a Hajós utca egyik kis földszintes házának hátulsó traktusában működött, három sötét, barátságtalan szobában. A cégbejegyzés szerint feladata az volt, hogy – a párt­program megvalósítását elősegítendő – már ami a dolgozók kulturális szín­vonalának emelését illeti – a gyári-hivatali-üzemi kultúrkörök, művelődési otthonok számára színvonalas, értékes műsorokat szervezzen. A legnevesebb művészeket léptettük fel: Gyurkovics Máriát, Székely Mihályt, Török Erzsi dalénekest, Horváth Ferencet, Gobbi Hildát, Gencsi Sárit, a Bérezik tánc­csoportot, Greguss Zoltánt, Latabár Kálmánt. Örkény István karcolatokat írt, Zelk Zoltán saját verseit szavalta, Fazekas György rövid eszmefuttatásait adta elő. Itt folytatta megakadt pályá­ját Benedek Tibor, Gács László, Mikes Lilla. És az egyik szobában szorgalma­san körmök a fiatalon is öregecske Szebényi Endre, a pénztáros-könyvelő-bérszámfejtő, a (női) művésztársa­dalom csendes, de állhatatos hódolója (kivált, ha az ügyfél harmincon aluli volt, és barokkos gömbölyületekkel rendelkezett).

Reggel korán kezdtünk, jóízű neve­tés vette körül Fejér Pistát, az igazgatót (aki később a tévé képernyőjéről vált ismertté), este vidáman zártunk, Néha tíz óra is elmúlt, fiatalok voltunk, s ró­zsásnak tetszett a jövő.

Ebben a társaságban én a hierarchia legalsó lépcsőfokán álltam. Szervező vol­tam, aki műsorügyekben utazott, főleg azonban gyalogolt, kutyagolt, járt, lo­holt, sietett, iparkodott végig a Váci úton, amelyre persze Csepel is felelt, de Budafok is, a Soroksári út is, Kispest is meg Budapest valamennyi gyárkerü­lete, az Országbíró utcai kisüzem és az újpesti Egyesült Izzó, s mindenütt nagy tiszteletet keltett a kommunista párt kultúrosztályának megbízólevele, mely szerint becses személyem van hivatva arra, hogy a gyár – üzem, nagykeres­kedés, bank, hivatal – arra illetékes párt-, szakszervezeti, igazgatósági stb. – emberével megbeszélje hogy milyen műsorokat kérnek – ünnepre, gyűlésre, jubileumra – dolgozóik számára, har­minc perces, egy-két szereplős jelene­tektől monstre műsorokig.

Számomra emlékezetes est volt az, me­lyet az árvízkárosultak segélyezésére rendeztek a Vármegyeházán. A meghí­vó nagyszabású rendezvényt sejtetett: „Meghívó Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyé­nek az árvízkárosultak javára rendezendő megyei táncestélyére – 1948. február 8-án. Az estély keretében a megnyitó párokat be­mutatjuk a köztársasági elnök úrnak. Az estély legfőbb védnöke: Tildy Zoltán úr, a Magyar Köztársaság elnöke. Díszfővédnökök: Dinnyés Lajos, Rákosi Mátyás, Szaka­sits Árpád, Dobi István, Kossá István, Veres Péter urak…”

Ezen a bálon már Évával vettem részt, akit egy héttel korábban ismertem meg a Múzsában. Zsuzsának számoltam be éppen délelőtti utamról, a szerződések­ről, amikor egy fiatalasszony lépett be a szobába. Fekete hajtincsei kikandikál­tak a bojtos, piros kötött sapka alól. Katonapokrócból szabott, barna télika­bátot viselt, kezében egyik kétujjas kesz­tyűjét szorongatta (a másikat elhagyta valahol) szíjon barna bőrtáska lógott a vállán. „Hortobágyi elvtársnő – muta­tott be Zsuzsa minket egymásnak. – Lénárd Gyuri, szervező.” Aztán Éva leült Zsuzsa mellé, aki közölte, hogy holnap­tól Hortobágyi elvtársnő a Múzsa új munkatársa, egyébként kitűnő vers­mondó és előadó, elsősorban azonban a műsorokat fogja gondozni. Én annyira belefeledkeztem leplezetlen bá­mulásába, hogy Zsuzsa szavát nem is hallottam.

Aztán, mert már jócskán elmúlt dél, meghívtam Évát, tartson velem egy elő­fizetéses ebéd erejéig, a közeli Upor ká­véházba, ami akkor még valódi pesti kávéház volt, öreg, ősz, lúdtalpas fő­pincérrel és a tulajjal, aki egy távoli sarokban szokott üldögélni a dús vö­rös hajkölteményt viselő Neményi Lili művésznővel. Rajtunk, előfizeté­seseken kívül, más nemigen tévedt be a patinás helyiségbe. Zsuzsa sustorgott itt olykor Fazekas Gyurival, Zelkkel, Karinthy Cinivel komoly irodalmi kérdésekről. Évával rendszeresen túl-, léptük az engedélyezett félórás ebédi­dőt, mert rengeteg dolgot feltétlenül, még aznap meg kellett beszélnünk, a gyengén fűtött, hangulatvilágításban de­rengő Uporban.

Eljött tehát velem a vármegyeházi bálra – ellenőrzendő az egyetlen mű­sorszámot, Major Tamás szavalatát –, ahol a teremben a tűzvésztől, bombá­zástól, tojásra-zsírra-lisztre-libára való színelváltozástól megmenekült és a szek­rények legmélyéről elővarázsolt nagy­estélyiket, frakkokat, szmokingokat, szőrmekeppeket enyhe naftalinszag lengte körül. A meghívó nem írta elő ugyan az estélyi öltözetet, a vendégek azon­ban ki akartak tenni magukért: nosz­talgiából, temetve a múltat, remélve a jövőt, csakazértis konokságból, boldog önfeledtségből, csillogni akarásból a ké­tes csillagoknak, hogy felejtsék a romo­kat, felejtsék az egyébként hordott micisapkát, egyenbakancsot, egyenlódent, egyenbablevest hanem – a szójáték ked­véért is – egyen jó korhelylevest, melyet szintén megkóstoltunk, s valódi borjú­húsból készült bécsiszeletet, meg jó ba­dacsonyit is, nem kevés pohárral a szü­netben, és szürkült már, amikor elhagy­tuk az első bál színhelyét, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye székházát, s be­fordulván a Pilvax felé, lódenkabátjainkra puhán hullt a hó.

Huszonnégyéves korában Éva már özvegy volt. Orvos férjét a Hajdúságban, negyvenkettő nyarán munkaszolgálatra hívták be, s a Don kanyarban, ki tudja, hol, ki tudja, hogyan halt meg: hózuhatagban vagy golyózáporban, tűztől vagy fagytól, tífuszban vagy éhségtől, akna robbant-e alatta, vagy hátán csat­tant puskatustól rogyott az álmos fagy­halálba – ki tudja? Elpusztult ott sok tízezernyi társával együtt, elesett ott munkaszolgálatos és keretlegény, egy­szerű baka meg tábornok, elpusztultak a magyar történelem legértelmetlenebb és legigazságtalanabb háborújában, leg­kegyetlenebb csatájában, amelynél a Lech mezei sem volt szégyenteljesebb. Éva évekig várta vissza férjét, kereste a debreceni pályaudvaron a visszatérő hadifoglyok között. De férje nem tért vissza, mint ahogy a szülei sem tértek vissza Auschwitzból – amely Ferenc Jó­zsef királynak és császárnak, s még sok egyéb rang tulajdonosának, többek kö­zött Oświęcim hercegének a címet is kölcsönözte –, de nem ezért lett hírhedett ez a helység: azzá a krematóriu­mok füstje tette.

Éva azonban nem arra született, hogy kétéves kislányával, aki apját nem ismerhette, gázkamrában végezze. Él­nie kellett: felnevelni Veronikát.

A közös munka és felelősség közel hozott bennünket. Esténként ott ülök a Krisztina körúti kis lakásban, s igyek­szem próbaidős apaként Veronikába diktálni az ebédről meghagyott nemszeretem-spenótot: „Zefóniás-Malakiás-Intér-Pintér-Habakukk – hammm!”

De a hammra csak Veronika arcocskája lesz maszatosabb, a spenót a kanál­ban marad. Ha jó az idő, elmegyünk hármasban sétálni, mint egy valódi család. Máskor egyedül viszem anyám­hoz a Batthyány utcába vizitelni. Ro­pogósra keményített, fehérgalléros, sö­tétkék kabátjában libeg mellettem. Ősszel már iskolába megy. Egyik kezé­vel hátrafelé integet anyukájának, aki az ablakból néz utánunk, míg fel nem szállunk a 63-as villamosra. A Horváth-kertben a gesztenyefák fehér gyertyavi­rágjai is integetnek, kellemes május vé­gi délután, a Vérmezőn gyerekek hancúroznak, a Moszkva téren átbukdácso­lunk a síneken, és lassan bandukolunk. Közben Veronika szüntelen csacsog, kérdez, felel magának, mesél, cserfeskedik. Anyám otthon süteménnyel és kakaóval – Joint-adomány – vár min­ket. Észrevétlen vizsgáztatja Veronika ruházatát: fehér masni a hajban – rend­ben, a frissen vasalt blúz – rendben, szoknyácska – rendben, a fehér zokni – rendben, tiszta a fűzős cipő: barna (fekete lakk jobb lenne), de az is rend­ben, kipucolva. A kislány kedvesen, el­fogulatlanul beszél – a csata megnyer­ve. Anyám kritikus szíve szintén. Kisunokámnak lépteti elő vendégét, büsz­ke nagymamái státusára, az enyémre azonban nem kíváncsi. Pedig sejti gond­jaimat, Éva makacsságát, talán titokban még örül is neki, hogy nagymama le­het, anélkül, hogy én apává minősül­nék, s így kizárólagos birtokában ma­radhatok.

December hetedikén borús, esős nap köszöntött a fővárosra, számomra azon­ban sütött a nap. Évával a Dob utca-Csengeri utca sarkán háromnegyed ti­zenegykor találkozom az ütött-kopott, golyók lyuggatta épület előtt, amelynek homlokzatán, a kapu fölött, szecessziós betűk hirdetik: VII. ker. Elöljáróság. Úgy tetszik, a hétéves Veronika segítségével sikerült megtörni Éva ellenállását. A kislány logikája egyszerű volt és hibát­lan: „Anyuci, ha már nekem nincs apu­kám, menjünk hozzá Gyurihoz”. „Mi­ért kislányom?” „Gyurinak van anyu­kája is, akkor lesz nekünk családunk”. Ezek bizony nyomós érvek voltak…

Most itt állok, és várom Évát, aki öt perccel tizenegy előtt befut a tanúkkal. Sietnünk kell, csak egy óra áll rendel­kezésünkre. Kettesével vesszük az agyon­koptatott lépcsőt, az anyakönyvvezető irodája a gangról nyílik, a hosszú, szűk és sötét előszobában kétoldalt szekré­nyek zsúfolódnak, tetejükön az össze­kötött iratcsomók a pókhálós plafonig nyúlnak. A falakból is egér- meg por­szag árad. Újdonsült ifjú pár lép ki a belső irodából. Épp idejében érkeztünk, máris mehetünk befelé az ünnepélyes­nek korántsem mondható terembe, ahol kétoldalt rolós szekrények sorakoznak, középen, az ablaknak háttal tintapecsé­tes, zöldposztós íróasztal, előtte két egy­szerű karszék a jegyeseknek, mögöttük pedig öt-hat tonettszék a násznépnek. Az apró termetű anyakönyvvezető elénk siet, kezet rázunk, elkéri a szük­séges iratokat, majd felöltve ünnepé­lyes arckifejezését és a nemzetiszínű vállszalagot, íróasztala mögé áll, s be­lefog az ünnepi szónoklatba. Az em­berke lila csokornyakkendőt visel, orra alatt meg macskaszőrbajusz, szálai fél­elmesen meredeznek beszéd közben.

Szerencsére a szónoklat rövid volt, csak a nagy anyakönyvet kellett aláír­nunk. A macskabajszú gratulált, a ta­núk is, aztán rohantunk vissza, a mun­kánkhoz, amelyet félben hagytunk.




* Részlet a szerző „Magántörténelem” című készülő könyvéből. [vissza]

VISSZA

KOSZORÚ


Száz éve hunyt el Frankéi Leó, a magyar munkásmozgalom egyik legnagyobb alakja, a Párizsi Kommün minisztere, az I. és II. Internacionálé főtaná­csának tagja, a Magyarországi Általános Munkáspárt vezére. Emlékét a genfi „Die Verbote” 1871. július 6-i számában megjelent írásával idézzük meg. A cikket jelentéktelen rövidítésekkel közöljük.

FRANKEL LEÓ

A Párizsi Kommünről

Mialatt a párizsi újságok szerint engem vasúti hivatalnoknak öl­tözve a Rue d’Alsace-ban a csen­dőrök elfogtak, rákövetkező na­pon pedig Versailles-ba vittek és agyonlőttek – idegen néven a Comói-tó partján időzöm, azok­ra a párizsi szövetségestársaimra gondolva, akiknek nem sikerült hasonló módon elmenekülni po­rosz és francia üldözőik elől.

Írhatnak és mondhatnak Né­metországban bármit, a történe­lemnek fel kell jegyeznie, hogy a német katonák részt vettek a versailles-i kormány gyilkos mun­kájában. Nem csodálkoznék, ha az a „nagy szerencse és megtisz­teltetés” érné ezeket, hogy a vas­kereszt mellett még a becsü­letrend keresztjével is „ékesíthet­nék” mellüket. Ez ugyanolyan joggal illeti őket, mint a francia zsoldosnépseget az az elismerés, hogy „érdemeket szereztek a haza védelmé­ben”. A felséges császár, azaz a kartácsos királyfi 1 számára ez a katonai tá­mogatás látszott a legkipróbáltabb esz­köznek a Németország és Franciaor­szág közötti diplomáciai érintkezés fel­újítására. E cél elérésére „bölcs” kor­mányának nem volt elég az, hogy a versailles-i hadsereget a legutóbbi há­borúban foglyul ejtett afrikai csapatok­kal erősíti meg, olyan csapatokkal, ame­lyekkel – Bluntschli 2 egyik rektori beszéde szerint – a civilizált háborút új barbárság segítségével rendezik meg; nem volt elég neki az, hogy a versailles-i kormánynak hátultöltős puskákat szállítanak. Nem, a Párizs környéki német megszállókkal kiadatták még azt a szégyenletes paran­csot is, hogy senkit se engedjenek át a határon.

„Nekem fáj, ha vissza kell küldenem az embereket, többnyire asszonyokat gyermekeikkel – mondotta nekem egy hesseni katona –, de nem tehetek mást, mert különben négy napi szigorított fogságot kapok.”

Ez a Jules Fabre 3 által megindított kiadatási ügy akaratlanul is Aesopus egyik meséjére emlékeztet, amely arról szól, hogy az oroszlán a szamárral in­dult vadászni. A szamárnak hatalmas „i-á” ordítással kellett felriasztania a vadat, hogy az oroszlán elérhesse. „Ugye, jó szolgálatot tettem neked?” – kérdezte büszkén a szamár a vadászat befejezése után. „Igen, kitűnően ordí­tottál – felelte az oroszlán – és ha nem ismertem volna a fajtádat, magam is megijedtem volna.”

Bár Jules Favre miben sem hasonlít az oroszlánhoz, a kontinentális kormá­nyok – saját gyáva sajtójuk támogatásá­val – mégis ugyanazt a szolgálatot tet­ték neki, mint a szamár az oroszlánnak.

E kormányok magatartásához hason­lót bizonyára nem találunk a népek tör­ténetében; a legyőzőitekkel még soha­sem bántak el ilyen dühvel és ilyen állati kegyetlenséggel – bennünket is mint­egy törvényen kívülivé nyilvánítanak.

Ez a fajta csak akkor mutatkozik bá­tornak, ha nem fenyegeti veszély. Csak akkor mer az oroszlán nyakára taposni, amikor az már elgyengülve a földön hever – a vihar közeledtére pedig elbúvik. így tett 1789-ben, így 1830-ban és 1848-ban. Ha elül a vihar, és a harc a forradalmi párt győzelmével végző­dik, biztosra vehetjük, hogy ez a fajta – amely képtelen fennkölt eszmékért lelkesedni, még kevésbé azokért harcol­ni –, lassacskán kibújik a napfényre, hogy a győzelmet saját maga számára kihasználja. Akkor agyba-főbe dicséri a népet, amelyet tegnap még sárral dobált meg. Akkor úgy beszélnek, mint az 1830-as júliusi napok után a National: „Egyedül és csakis a nép harcolt három napon át. Hatalmas, csodálatos volt a nép. A nép győzött, a népet illeti a győ­zelem minden eredménye”; vagy miként az 1848-as átmeneti kormány négy nap­pal a forradalom után kibocsátott kiált­ványa mondja: „A forradalom, amelyet a nép harcolt végig – ő érette van. Itt volna az ideje annak, hogy véget ves­sünk a munkások hosszú, meg nem ér­demelt szenvedéseinek. Itt az ideje an­nak, hogy minden halogatás nélkül mó­dot találjunk arra, hogy biztosítsuk a nép számára munkájának őt megillető gyümölcsét” stb., stb. Ezt a nótát fújják mindaddig, amíg a könnyen hívő népet meg nem fosztják győzelme eredmé­nyeitől. Jaj a népnek, ha jogairól mer beszélni akkor, amikor ez a fajta nye­regben ül! Időközben már hadsereget toborzott össze minden tartományból, hogy lesújtson az „anarchiára” – s a jogait követelő „csőcseléknek” az ágyuk torkából válaszol. Ezt a fajtát védelmez­ni annyi, mintha disznókkal akarnánk esztétikáról társalogni.

Azokat a „barbárságokat”, amelyek­kel a burzsoázia vádol bennünket, nyu­godtan rábízhatjuk a történelem meg­vesztegethetetlen ítéletére. Kevésbé ked­vező lesz ez az ítélet számunkra, ha a történelemnek azt is fel kell jegyeznie rólunk, hogy a versailles-i csapatok pá­rizsi bevonulásakor nem védtünk meg külön-külön minden utcát, hogy így csapataink kényszerű visszavonulása­kor az ezekben az utcákban lévő ka­szárnyákat, templomokat és palotákat levegőbe röpítve, zártuk volna el üldö­zőink útját.

Különös csak az, hogy a burzsoázia, amely egyébként az első nagy francia forradalom védelmezőjének adja ki ma­gát, bennünket alávaló bűnösöknek nevez azért, mert néhány palota romhal­mazzá vált a nyolc napos küzdelem után – míg 1789. július 14. után egye­dül Mácon és Beaujolais környékén 72, mondd: hetvenkét kastély égett porrá. De valamit elfelejtek. A művelt osztály éppen annyit tud a történelemről, mint a nagy gondolkodókról és a nagy köl­tőkről; a lexikon alapján ítélkezik, mert hiszen akinek a tudomány hegye na­gyon meredek, az a nagyobb kényelem kedvéért tanácsot kér – Brockhaustól.

De ha a burzsoázia ismerné is az 1789-es forradalom minden részletét, még az sem tartaná vissza attól, hogy annak a legnagyobb csodálattal adóz­zon, mert hiszen akkor ő jutott uralom­ra. Ha túl gyáva is volt ahhoz, hogy ha­talmát fegyverrel a kézben hódítsa meg, mégis felfuvalkodottan dicsekszik az ölé­be pottyant jogokkal. Valószínűleg nincs nála ingerültebb, állatibb természetű fajta, ha e jogok megtartásáról van szó – de csak akkor, ha e jogokat kizárólag sajátmagának tarthatja meg. Hány, eh­hez az osztályhoz tartozó történetíró, költő és újságíró csattogtatta korbácsát az 1851-es államcsíny felett, amely meg­fosztotta őket jogaiktól. Ekkor ugyanis burzsoákat is végeztek ki, burzsoákat is deportáltak. De hol voltak ezek a csahos kutyák akkor, amikor a júniusi na­pokban Párizs utcáin gyilkolták a pro­letariátust, amikor ezreket hurcoltak el Cayenne szigetére és Lambessába. A burzsoázia elfelejti, hogy a júniusi na­pok által a decemberi bűntény 4 bűn­társává vált, éppen úgy, ahogy az 1871-es májusi napokkal a jövendő francia monarchia bűntársává lesz.

A burzsoázia inkább lemond saját szabadságáról, semmint jogokat adjon a proletariátusnak.

Éppen ezért a Kommünnek nem fog kegyelmezni a burzsoázia. Sárba rán­gatja – ugyanakkor pedig isteníti a győztes német hadsereget. És mégis – ha már barbárságról beszélünk – soha annyi barbárságot nem követtek el, mint az utolsó német-francia háborúban.

Egyikük – Bluntschli professzor – a „fegyelmezett” német hadseregről be­szél, amely feltörte az elhagyott házak kapuit, és elrabolta az ellenség vagyo­nát. „Néha – mondja Bluntschli – anél­kül, hogy szükség lett volna rá, egész falvakat felgyújtottak.”

Valóban szükségtelen ezeket a ször­nyű jeleneteket – amelyek oly bősége­sen kísérték a Franciaország, Németor­szág és Ausztria által az elmúlt évtized­ben megindított háborúkat – felidézni ahhoz, hogy a civilizált háború képét helyesen megvilágíthassuk, és megálla­píthassuk, hogy a Kommün „aljas bűn­tényének nevezett cselekedetei (a „mű­velt” világ ezeket olyan szitkok árada­tával mocskolja be, amelyeket még a legnyomorultabb proletár sem volna hajlandó szájára venni) – a hadiszoká­sok alapján megengedhetők. Erre ele­gendők a most lefolyt háború példái.

Ugyanakkor, amikor Meudon és St.-Cloud felégetése nem bűn – amikor a strassbourgi múzeum, a könyvtár, az új protestáns templom és számtalan más épület lerombolását Bluntschli úgy mentegeti, hogy „ezzel a békés lakossá­got rávették arra, hogy az ellenséges megszállókat átadásra kényszerítse” – agyonhallgatják azt az aljasságot, hogy francia polgárokat túszként hurcoltak el Németországba, csak azért, mert a csúcsos sisaknak nem adóztak a meg­követelt tisztelettel. Agyonhallgatják, milyen bestiális módon kínozták halál­ra a franktirőröket. 5 így akarják bizo­nyítani, hogy a „kultúra magaslatán ál­ló” Németországot a háborús kegyet­lenkedésekben messze felülmúlják „az egész világból összesereglett banditák” – noha a civilizáció mentő Thiers dicső­séges hadserege sokkal kegyetlenebb volt azoknál.

Ha a Kommünt helyesen akarjuk megítélni, legelőször is meg kell állapí­tani, hogy Párizs lakosságának, amely győzelemre vitte a szeptember 4-i forra­dalmat, ugyanez jogában állott 1871. március 18-án is; hogy a március 18-i forradalmat Párizs lakossága elismerte, hiszen a többség részt vett a Kommün megválasztásában; hogy a Kommün a párizsi nép akaratának kifejezője, tehát legális testület volt; hogy a Párizsi Kom­mün sohasem akarta magát önkénye­sen Franciaország uralmaként előtérbe tolni – míg a szeptember 4-i kormány, anélkül, hogy akárcsak Párizsban is vá­lasztások útján szabályozta volna hely­zetét, az egész francia nép diktátora­ként lépett fel. Minthogy vitathatatlan, hogy a Kommün legális testület volt, tehát a versailles-i kormányt – legjobb esetben – a párizsi kormánnyal hadban álló kormánynak lehet tekinteni.

Nem lehet két egymás ellen harcoló félre kétféle hadijogot felállítani. Tehát ellentmondást nem tűrő tény az, hogy a versailles-i kormány az elfogott Duval tábornok megölésével nagy, alávaló bűntényt követett el, amelyet követett a Belle-Épine-ben fogságba jutott nem­zetőrök közül négynek egy vadásztiszt általi legyilkolása, és számtalan más al­jas gaztett. Ezzel a magatartással szem­ben a történelemnek meg kell állapíta­nia, hogy a Kommün az ellenséges csa­patoknak Párizsba való bevonulása előtt senkit sem ítélt halálra; hogy a Kommün a foglyokat tisztességesen el­látta, és azok Párizsban szabadon jár­kálhattak; hogy a Kommünnek a versailles-i kormányhoz intézett azon aján­latát, amely szerint hajlandó egyik tag­ját, Blanqui polgártársat Darboy érsek és még néhány más pap ellenében ki­cserélni – elutasították; hogy minden közvetítési kísérlet hajótörést szenvedett a versailles-i kormány makacsságán; hogy a versailles-i kormány a szabadkőmű­veseket aljas módon kiűzte, aminek kö­vetkeztében azok indíttatva érezték ma­gukat, hogy zászlóikat a párizsi bástyák­ra tűzzék, s azokkal győzzenek, vagy meghaljanak.

A történelemnek meg kell állapítania továbbá: hazugság az, hogy a Kommün elhatározta Párizs felgyújtását; hazug­ság tehát az is, amiről a lapok írnak, hogy egy ide vonatkozó jegyzőkönyvet találtak; hazugság az, hogy a Kommünt Londonból vagy Berlinből kormányoz­ták; hazugság az, hogy a Kommünt a Nemzetközi Munkásszövetség pénzzel támogatta; hazugság az a megállapítás, hogy Lecomte és Clément Thomas tá­bornokokat a Központi Bíróság halálra ítélte. Ezeket egyszerűen saját csapataik lincselték meg, mert kiadták a paran­csot, hogy lőjenek a nép közé; hazug­ság végül az is, hogy a forradalmat külföldiek indították el, hiszen a Köz­ponti Bizottság kizárólag nemzetőrök­ből állt.

Feltételezve, hogy igaz mindaz, amit a reakció rólunk állít, sőt feltételezve nemcsak azt, hogy Párizst a mi paran­csunkra felgyújtották; hogy Clément Thomast, Lecomte-ot és Darboy érseket és társait a mi parancsunkra agyonlőtték, hanem még az is, hogy mindezt mi sajátkezűleg hajtottuk végre – még ez sem igazolhatná a történelem folyamán valaha is ismeretessé vált legszörnyűbb cselekedeteket: a védtelen férfiak és asszonyok ezreinek tömeges kivégzését.

Igen, Jules Favre, igazad van, ami­kor július 6-i körleveledben azt mon­dod: „A történetíró erről csak borza­lomtól eltelve beszélhet. A toll gyakran kiesik majd a történetíró kezéből, ha e siralmas tragédia undorító és véres je­leneteit kell leírnia” – de csak akkor, ha majd a Duval tábornokon elkövetett gyilkosságon kezdve, ezernyi ezer férfi és asszony alávaló, gyáva lemészárlását és deportálását akarja leírni.

ARANYOSSI MAGDA FORDÍTÁSA




1 I. Vilmos német császár gúnyneve (1848-ban kartáccsal lövette a berlini tüntetőket) [vissza]

2 Johann Kaspar Bluntschli: tekintélyes svájci jogtudós [vissza]

3 Jules Favre: a Kommünt vérbefojtó Thiers-kormány külügyminisztere [vissza]

4 III. Napóleon 1851 decemberében államcsínnyel ragadta magához a a hatalmat [vissza]

5 A németek ellen harcoló szabadcsapatok tagjai 1870-71-ben [vissza]

VISSZA

MŰHELY


BALLÓ ISTVÁN

II. János Pál a II. vatikáni zsinat pápája?

Gondolatok egy best-seller olvastán

A szóban forgó best-seller vallási, egy­házi jellegű, Átlépni a remény küszöbén címmel jelent meg magyarul, a Joseph Laux kiadó gondozásában, 1994 őszén. Ekkor már több mint harminc nyelven adták ki világszerte. Ez maga is jelzi a nem mindennapos nemzetközi érdek­lődést. Érdekessége, hogy bár II. János Pál neve alatt jelent meg, és a pápa gondolatait tartalmazza, mégsem így került sajtó alá. 1993 őszén a Vatikán­ban terv született, hogy a pápa, egyház­vezetői szolgálatának 15. évfordulóján interjút fog adni a római televízióban. Vittorio Messorit, a neves olasz publi­cistát kérték fel a kérdések összeállítá­sára. Az interjú azonban elmaradt. Mindazonáltal a pápa fontosnak tartot­ta, hogy másfél évtizedes tapasztalatait az egyház zsinat megújulásáról, nyilvá­nosságra hozza. Elkészítette tehát a vá­laszokat a kérdésekre, és hozzájárult az írásos megjelentetéshez. Messori 1994 tavaszán megkapta a terjedelmes szö­veget és a felhatalmazást a kiadásra. A megszerkesztett szöveget maga a pápa ellenőrizte és hagyta jóvá. A könyv vi­szonylag gyorsan megjelent. A könyv megjelenésének tehát sajátossága, hogy a szerző II. János Pál, de a megjelenés közvetlen előkészítője, szerkesztője Mes­sori volt. A könyv bevezetőjében Mes­sori ezt ismertetve elmondja, hogy megtartotta a kérdés-felelet formát, a pápa mondanivalójához azonban nem tett semmit, és tartózkodott kommen­tálásától is.

A könyvön vörös fonálként húzódik végig, hogy II. János Pál a zsinat pá­pája, s mint ilyen, az egyház legfőbb őrzője, védelmezője és megújítója. A szöveg érzékelteti a pápa személyiségét, mégis – érthető okokból – alapvetően a katolikus világegyház és vallás prob­lémái kerültek előtérbe a válaszok ré­vén. II. János Pál a válaszaiban feltárja, hogy pápasága idején mennyire érvé­nyesült a zsinat szellemisége, és mi való­sult meg a nyitásból s a dialógusra tö­rekvésből.

A pápa válaszainak ismeretében mó­dunk nyílik arra, hogy azokat összeves­sük a katolikus egyházban és az egyhá­zon kívül született más értékelésekkel. Közismert, hogy az egyházon belül és kívül elég sok a kritikus észrevétel, és bár ezek sok mindenben eltérnek egy­mástól, egy vonatkozásban közel is áll­nak egymáshoz; nevezetesen abban, hogy a zsinati szellem nem kielégítően, vagy ellentmondásosan bontakozik ki, és a folyamat nem egészen a sokak által remélt irányba halad.

1.

Általánosan elfogadott vélemény, hogy II. János Pál korunk kimagasló szemé­lyisége. Kiváló képességű, nagy tudású, széles látókörű és sokoldalú vezető. Te­vékenységéből sok mindent lehet és kell kiemelni, egyértelműen pozitívan értékelni. Tizenhat éves egyházvezetői munkássága egészét nézve azonban az összkép már nem mentes az ellentmon­dásoktól. Tevékeny­ségében, állásfogla­lásaiban a világ elismerését kiváltó je­lenségek mellett, már pápasága kezde­teitől megjelentek olyan elérnek, ame­lyek meghökkenést váltottak ki, egyhá­zon belül és kívül egyaránt. Egyes lé­pései nyomán kérdőjelek támadtak, és felmerült: vajon a zsinati megújulás ál­talánosán elfogadott törekvéseinek ha­tározott folytatója lesz-e? Ehhez bizo­nyos alapot adott a pápa, már trónra kerülése után azonnal. Megválasztása után legelső beszédében megfogalmaz­ta, hogy újra kell értelmezni az egyház­ról szóló zsinati konstitúciót, és az egy­házat az éberség fokozásának szüksé­gességére figyelmeztette. Hűséget és en­gedelmességet követelt azoknak a lelki alapoknak a meg­szilárdítására, ame­lyekre az emberi társadalomnak épül­nie kell. A beiktatási misén azt hangoz­tatta: „Ne féljetek befogadni Krisztust, és elismerni az Ő hatalmát… Ne félje­tek! Tárjátok ki a kapukat Krisztusnak. Az Ó megváltó hatalmának nyissátok ki az államok határait, a gazdasági, a po­litikai rendszereket, a kultúra és a ci­vilizáció, a fejlődés hatalmas területeit.” Idézi Gergely Jenő. (II. János Pál. Kos­suth Kiadó, 1986. 71. old.)

Az evangelizálás totális igényével lé­pett fel, kijelentve, hogy kizárólag a keresztény hit alkalmas az ember rendel­tetése megvalósításához iránymutatónak. 1979 januárjában a mexikói Pueblában, a hit tisztasága őrzésének ürügyén azzal támadta a felszabadulási teológia képviselőit, hogy a szegények melletti elkötelezettségükbe marxista ideológiai hatás szivárgott be. Gyanakvása a teoló­giai megújulás egyes törekvéseivel szemben ahhoz vezetett, hogy több ne­ves teológus elleni fegyelmi eljáráshoz hozzájárult. Közismert a pápa merev ragaszkodása a cölibátushoz is. Megem­líthető, hogy a Hittani Kongregáció 1994. szeptember 14-én megerősítette a korábbi szigorú intézkedéseket, az el­vált és újra házasodó katolikusokkal szemben. „Az Egyház kijelenti – olvas­hatjuk a dokumentumban –, hogy nem ismerhet el érvényesnek egy új kötelé­ket, ha érvényes volt az előző házas­ság… Ez ellenkezik Isten törvényével, ezért nem járulhatnak a szentáldozás­hoz, amíg tart az ilyen helyzet.” (Közli a Távlatok, 1994/6, 20. 707-711. oldal.) A tényt persze lehet így vagy úgy fo­gadni, de a tálalás a dokumentumban már visszatetszést keltő, mondhatni ci­nikus, mert az olvasható ki belőle, hogy az egyház tudja, milyen szenvedést okoznak ezzel a szabálytalan házasság­ban élőknek, és szívén viseli az ilyenek helyzetét, nem zárja ki őket az egyházi közösségből, buzdítja őket, hogy bízza­nak Isten irgalmában. A konkrétumo­kat lehetne folytatni, de talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy a pá­pa a zsinati megújulásban másként ér­telmezi az egyház nyitását a világra, mint azok, akik e téren bátrabb lépé­seket várnak.

Mire vezethető vissza ez a jelenség? Szerepe lehet benne számos tényező­nek, például a pápa személyéhez köz­vetlenül kapcsolódóknak és a múltból származóknak, olyanoknak is, amelye­ket még nem sikerült leküzdenie. Is­meretes, hogy a pápa lengyel. Egyház­fői címe azonban nemzetek feletti, és feladatköre a világegyház irányítása, egyetemességének képviselete. Nem vi­tatható, hogy János Pál a pápasága kez­deteitől a világegyház megújulásának élharcosa. Tény, hogy korunk több sú­lyos problémájának határozott megfo­galmazásában, a nagyhatalmi politika kritikájában és a keresztény megoldási elképzelések felvetésében érdemei van­nak. Ennek mind-mind szerepe lehet abban, hogy II. János Pál pápát 1994-ben az „Év Embere” címmel tisztelték meg. Mindazonáltal a pápáról rajzolha­tó összképhez tartozik, hogy máig nem szabadult meg a katolikus egyház „len­gyel modelljének” optimális célkénti kezelésétől. Közismert, hogy a lengyel katolikus egyház a második világhábo­rú alatti és utáni idők megpróbáltatásai ellenére Európa legerősebb, legvirulensebb egyháza maradt napjainkig, és so­kan példaképnek tekintik a világ kato­likusai számára. A lengyel egyház ma hatalmat képvisel országában, ha úgy tetszik, állam az államban. Komoly po­litikai hatást gyakorol a kormányzati tényezőkre, sajnos, eléggé konzervatív jelleggel. Ennek a nyomásgyakorlásnak sajátos vonása, hogy közben az egyház saját magát más országok egyházainál jobban meg tudja védeni a világi hatá­soktól. Karol Wojtyla mint püspök, majd mint bíboros, ebben lényeges sze­repet játszott.

Wojtyla már akkor tudta, és később a világegyház fejeként is jól látta, hogy az egyházi küldetés hatalmat igényel. Természetesen állandóan hangoztatja, hogy nem világi, hanem evangéliumi hatalomról van szó. Ez tetszetős retori­ka, de ma már csupán nagyon naiv és hiszékeny emberek fogadják el, hogy az egyháznak semmi köze sincs a világi és azon belül a politikai hatalomhoz. A politikában csak kissé járatos emberek is jól tudják, hogy a világi hatalom jóval szélesebb körű, mint a politikai hata­lom birtoklása, vagy az érte folytatott harc. A megújulást hirdető katolikus hierarchia persze nem akarja közvetle­nül gyakorolni a politikai hatalmat; ez ma már a hívek jórészének sem elfo­gadható. De nem is szükséges, hiszen a keresztény irányultság érvényesítése megoldható az ún. keresztény pártok, laikus szervezetek és mozgalmak mű­ködtetésével. A józanul gondolkodó emberek nem vitatják ehhez az alkotmá­nyos jogot, de annyira azért nem hi­székenyek, hogy elfogadják az egyházi propagandát a világi hatalomhoz való viszonyukról.

A pápa ebben a könyvben is hangoz­tatja az egyház mozgalmi jellege erősí­tésének szükségességét. Ez a cél sem mentes a világi hatalom igényétől. Az is elgondolkodtató, hogy a katolikus mozgalmakkal és világi szervezetekkel kapcsolatos rokonszenve kétségtelenül a közismerten konzervatív és jobboldali indíttatásúaké. Például Nyugat-Európában a pápa számára legszimpatikusabbak: az Opus Dei, a Communione Liberazione és a hasonló jellegű „bo­kor-mozgalmak”.

További elgondolkodtató tényező az is, hogy II. János Pál, a zsinat pápája­ként, az egyház megújulása fontos kö­vetelményének tartja a klérus és a hí­vek nagyobb hatékonyságát az ateiz­mus, a szekularizmus, és az evilágiság mindenfajta szellemével folytatott harc­ban. Ám ugyanakkor azt is hangoztatja, hogy a korunk súlyos problémáinak megoldásáért vívott küzdelemben az egyháziaknak össze kell fognia minden jóakaratú emberrel. Csakhogy nem ar­ra ösztönzi a világ jóakaratú embereit – vallásosakat és nemvallásosakat –, hogy egyetértsenek abban, ami közös feladataikban összeköti, hanem azt ál­lítja homloktérbe, ami szétválasztja őket. Ez a súlyos ellentmondás igencsak csökkenti annak a zsinati állásfoglalás­nak az értékét, amely a nyitásra és a párbeszédre vonatkozik. Arról nem is szólva, hogy a pápa jóakaratú embe­reknek azokat tartja, akik nyitottak az evangelizálásra. Az ellentmondások lát­tán születő kételyeket szaporítja az is, hogy bár a pápa jogosan bírálja a fejlett tőkés országokban uralkodó fogyasztói szemléletet, és együttérzéséről biztosítja az elmaradott országok nyomorgó népe­it, de megmarad a szavaknál, sőt egyál­talán nem rokonszenvezik azokkal a társadalmi mozgalmakkal, amelyek ke­netteljes, szép szavak helyett radikáli­sabb változásokért küzdenek az elma­radottság felszámolásáért. Friss adalék, hogy Brazíliában 1994-ben – egy püs­pöki bizottság adatai szerint – kb. tíz­ezer indián él rabszolgasorsban, kény­szermunkára fogva. Brazília keresztény ország, nagy vallásos tömegekkel, ahol az egyház jelentős társadalmi befolyás­sal rendelkezik. Érthetetlen és elfogad­hatatlan tehát az egyház látszólagos te­hetetlensége. Ez a tehetetlenség nem egyéb semmitmondó tiltakozásokkal ál­cázott megalkuvásnál.

2.

Az ezredfordulóhoz közeledve, II. Já­nos Pál pápa ebben a könyvben is is­mételten használja a katolikusok szá­mára a „Ne féljetek” felszólítást. Miért van szükség erre, a zsinat utáni har­mincadik év küszöbén? Nyilvánvalóan azért, mert noha elindult egy folyamat a zsinati célok megvalósításáért, ám ha összességében tekintjük, még saját ada­taik szerint sem egészen az egyházi ve­zetők elképzelései szerint alakulnak a dolgok. A pápa tizenhat éves tevékeny­ségét és annak hatását vizsgálva is in­kább azt mondhatjuk, hogy a kitűzött célok változatlansága a meghatározó – áttörő jelentőségű változások nem tör­téntek az alapkérdésekben. Ennek in­dokolására még az a közismert magya­rázat is kevés, hogy „Isten malmai las­san őrölnek”. Tudniillik nem egy jól megalapozott folyamat kibontakozásá­nak lassúbb voltáról van szó. Nem a lassúság a gond önmagában, sokkal in­kább az ellentmondásosság a világhoz iga­zodásban, a nyitásban. Persze az utóbbi években sok minden történt a világban, az egyház számára kedvező is, kedve­zőtlen is. Csakugyan akad félelem és bizonytalanság – nem is alaptalanul –, szaporodnak a kérdőjelek is, és nem­csak a katolikus egyházban. A félelmek meglehetősen tág körűek, éppúgy ma­gukban foglalják a keresztény hit és az egyház jövőbeni szerepét a társadalom­ban, mint a más vallási irányzatokhoz való viszony alakulását.

János Pál könyve hitvallói megszál­lottsággal biztatja az egyháziakat a fé­lelem leküzdésére. Reményt lát arra, hogy hatékonyabb evangelizáló tevé­kenységgel, a hit erősítését szolgáló kö­vetelmények szigorúbb érvényesítésével és a vallási irányzatok ökumenikus összefogásával az egyház előbbre lép­het céljai megvalósításában. De ezzel ellentétes tendenciák is láthatók. Egyre több a kétség és a fenntartás, hogy egyedül a katolikus kereszténység alkal­mas-e az ember rendeltetése megvaló­sításának hitbeli, szellemi irányítására. Az egyház makacs ragaszkodása a kizárólagossághoz, történelmileg megha­ladott. A pápa – sokadmagával együtt – látja ugyan az egyházi törekvésekkel szembeni világi jelenségeket és hatá­sukat, mégis úgy véli, hogy erősebb hit­tel, jobb térítő munkával mindez visszaszorítható. Csakhogy a felvilágoso­dással megkezdődött folyamatok nyo­mán a társadalmi helyzet mindinkább úgy alakul, hogy az egyház társadalom-fölöttisége és az ebből a pozícióból gya­korolt általános igazságosztó szerepe nem tartható fönn.

A pápa látszatra számol a világban tapasztalható ellentmondásokkal (felso­rol jelenségeket innen is, onnan is, sőt minősíti őket), de nem jut reális követ­keztetésekre. Nézzük ezt konkrétan, a szöveg alapján. „Jelen civilizációnk el­vesztette érzékenységét a végső dolgok iránt. Az érzéketlenség javára működik a szekularizáció és a szekularizmus, az ebből következő fogyasztói magatartás­sal, a fogyasztói élet javainak az élve­zésével. II. János Pál Átlépni a remény küszöbén (211. oldal.) Szerinte a világ egyensúlyhiánnyal küszködik, s ez lé­nyegében az emberi szívben meglevő egyensúlyhiánnyal függ össze; az em­ber belső meghasonlásával, amely kihat a társadalomra. Hosszasan fejtegeti az emberi gondolkodás történetében azt a folyamatot, amellyel az ember távolo­dik a lét metafizikai közelítésétől, és az emberi tudat megismerő és alkotóké­pességét elszakítja a Teremtőtől való függéstől. E téren a felvilágosodás kora és a francia forradalom volt a forduló­pont. Győzött a világ és az ember ön­fejlődésébe vetett racionalista meggyő­ződés. Habár a szakítás Istennel nem volt teljes, a szakító ateisták mellett vol­tak deisták is, akik ugyan elfogadták Isten létét, de alig-alig engedélyeztek számára szerepet a világban.

Mindez lényegesen befolyásolta a ke­resztény üdvtörténetet is. Ez a folya­mat, a pápa szavaival, „szíven találta” az egész keresztény felfogást az üdvözü­lésről és a megváltásról, amely az ember teljes és végleges boldogságát foglalja magába. Az üdvösségtan szerint Isten úgy szereti a világot, hogy egyszülött fiát adta azért, hogy akik hisznek ben­ne, örökké éljenek. Ezt a teremtett vi­lág nem adhatja meg az embernek. Az ember azonban bűnt követett el, és Is­ten az ember bűnei miatt megbüntette a világot. Ezt a büntetést a világ meg­érdemelte. De Isten megcsillantotta a reményt is, mert eljő a Szentlélek, és meggyőzi a világot bűneiről, s megte­remti ezzel az üdvözülés feltételeit. Eb­ben a Szentlélek eszköze az egyház. A bűnök beismerése és megvallása Isten­nek, alapvető követelmény ahhoz, hogy az ember üdvözüléshez jusson. Az üdv­történet lényege tehát Isten beavatko­zása az ember, a világ életébe.

A felvilágosodás racionalizmusa ezt azonban kereken tagadja. A pápa maga mondja: Annak a felfogásnak az erősö­dése, terjedése tehát, hogy a világ önel­látó, és senkinek nincs szüksége arra, hogy valaki kívülről befolyásolja a világ életét, Isten gondviselő, befolyásoló szerepének elfogadása ellen hat. Teret nyer az a felfogás, hogy a világ az em­ber alkotó tevékenysége alapján egyre inkább megszabadul a vallási misztéri­umtól, hogy többé nincs szüksége fö­lötte álló teremtőre, mert ő maga képes megteremteni saját boldogságát. Termé­szetesen a pápa nem ért egyet ezzel, és nyomatékosan kijelenti, hogy legyen a fejlődés bármilyen nagy, ez a világ nem tudja boldoggá tenni az embert, tehát szüksége van az isteni beavatkozásra, a megváltásra. A világ alá van vetve a bizonytalanságnak, a romolhatóságnak, a halandóságnak, múlandóságnak. És mindez a bűn miatt van, így a bűntől kell hát megszabadulni, és Istennek tet­sző életet élni. Ez – szerinte – az evangelizálás alapvető indoka.

Ebből a rövid összefoglalásból talán kiderül, hogy a pápa a világ kihívása­ira és az egyházban jelentkező félel­mek eloszlatására milyen hitelvi indo­kokkal akar reményt nyújtani. De az evangelizálás hatékonyabbá tétele ér­dekében azzal is bátorítja az egyházia­kat, hogy biztató és reménykeltő gya­korlati tapasztalatokra hívja fel a figyel­met. Kiemeli, hogy a II. Vatikáni Zsinat minőségi változást hozott, pontosabban szólva, állásfoglalásaival elindította a minőségi változásokat. Ennek alapján az egyház új alapmodellje van kialakuló­ban. A hagyományos alapmodell átala­kulóban van. (Lásd: 196. old.) Az egy­ház életerejét tehát nemcsak az abszo­lút igazság birtoklása, a szilárd vallási alapelvek jelenítik meg, hanem a zsinat nyomán megélénkülő vallási élet, a val­lási mozgalmak ébredése és a vallás iránti érdeklődés növekedése is. Re­ményt nyújtó, hogy az elfordulás mel­lett visszafordulás is tapasztalható a valláshoz, és az új nemzedékek érdek­lődése egyre növekszik. „Feltűnő visszatérést tapasztalunk a metafizikához” – mondja a pápa. (Uo. 63. old.) Sok vita folyik az egyházon belül, de ezek nem fenyegetnek szétválással. Határo­zottan vitatja azokat az állításokat is, amelyek szerint az egyház visszafelé ha­lad, és a világ eltávolodik tőle. Úgy véli, hogy a világ egyensúlyhiányai sokakat késztetnek arra, hogy az emberi lét ér­telmét, az Istenhez való viszony útját keressék.

3.

A könyv további lényeges mondaniva­lója a katolikus kereszténység és a többi vallási irányzat viszonya napjainkban. Vittorio Messori, reagálva a pápa hang­súlyos kijelentésére, hogy egyetlen igaz, üdvözítő vallás létezik, és ez a katolikus kereszténység, eléggé provokálóan rá­kérdez: ha ez így van, akkor a húsz évszázadnyi evangelizálás után miért található annyi vallás a Földön? János Pál válaszában arra figyelmeztet, hogy a vallások sokféleségét előtérbe állítókkal szemben nem erre, hanem a sokféle vallás közös alapelemeire és a közös érde­kekre kell helyezni a hangsúlyt. Szerin­te az emberi szellem történetébe bele­tartozik a vallások sokfélesége. Viszont az emberi nem egységes az ember örök és végső sorsa tekintetében. Az embert örök hajlam ösztönzi arra, hogy köze­lítse és egyesítse az emberiséget. „Az egyház ezt az egyesítést egyik fontos feladatának tartja.” (Uo. 110. oldal.) A népek a legősibb koroktól észlelnek egy rejtélyes erőt, amely jelen van a termé­szet folyamatában és az emberi élet ese­ményeiben. A vallások a népek sajátos kultúrája szerint válaszolnak az embe­reket foglalkoztató végső kérdésekre; ebben foglalható össze a vallások for­mai sokfélesége.

Súlyosabbnak ítéli azonban az egység hiányát a kereszténységet nézve, mert komoly károkat okoz. Nagy probléma a sok szakadás, amelynek hirdetői el­térnek az isteni szándéktól. Jézus Krisz­tus ugyanis csak egyetlen egyházat ala­pított, és végül is csak ez az egy szólhat Krisztus nevében. Mégis a pápa úgy véli, nem a csalódásokra kell a hang­súlyt helyezni, hanem a hasonlóságból kiinduló reményekre, amelyek jó ala­pot adnak az összefogás megvalósítá­sához. Önkritikusan említi, hogy a szét­válásnak voltak történelmi és történel­men kívüli okai. Magában a szétválás­ban azonban „a keresztények bűneinek keserű gyümölcsei” láthatók. (Uo. 183. oldal.)

A II. Vatikáni Zsinat ökumenikus volt, kétoldalú folyamatot indított el a kö­zeledés és összefogás előmozdítására. Nem egyszerűen stílusváltás, hanem a szellemiség változása kezdődött el mind keresztények között, mind a többi val­lási irányzathoz való viszony tekinteté­ben. II. János Pál ennek érzékeltetésé­re a zsinati dokumentumokból idéz, és példának a keleti vallások pozitívumait említve kiemeli: „Az egyház semmit sem vett el abból, ami ezekben a val­lásokban szent és igaz… Sokban külön­böznek ugyan mindattól, amit ő igaz­nak tart és amit tanít, mégis nem egyszer megcsillan bennük egy sugara annak az igazságnak, amely megvilágosít minden embert.” (Uo. 112-113. oldal.)

Nem vitatva a katolikus törekvések őszinteségét az ökumenikus összefogás előmozdítására, néhány megjegyzés kí­vánkozik ide. Elsőnek említhető, hogy bár a pápa erről egy szót sem ejt, a közeledésnek, az összefogás keresésé­nek nagyon is gyakorlatias céljai van­nak. Ez pedig a közös érdek, a minden vallási irányzat számára veszélyes szekularizmus és ateizmus térnyerésének megakadályozása, visszaszorítása. Má­sodszor: a keresztény irányzatok öku­menikus összefogásának szükségességé­re és a szakadások tarthatatlanságára a protestáns egyházak hamarabb ébred­tek rá, s a katolikus egyháznál hama­rabb kezdeményezték és szorgalmazták az összefogásra irányuló gyakorlati lé­péseket. Vagyis a II. Vatikáni Zsinat nem elindítója volt a kétoldalú közele­désnek, hanem a katolikus elzárkózás megszüntetője, vagy legalábbis visszaszorítója. A katolikus egyház a korábbi protestáns kezdeményezésekre konok önhittséggel reagált, és a közeledéshez ezek különállásának feladását szabta feltétlenül. Harmadszor: nem egy könnyen legyőzhető nehézsége az ökume­nikus összefogásnak a katolikusok már említett hitelvi felfogása, tudniillik, hogy egyházuk a végső és teljes igazság egyedüli letéteményese. Magának a zsi­natnak dokumentált szándéka: a világ népeinek Krisztusban való egyesítése. A pápa ezzel egyetértőleg hangsúlyoz­za, hogy azért van szükség a térítő evangelizálásra, Krisztus hirdetésére az egész világon, mert, „benne találja meg az ember a vallásos élet teljességét”. (Uo. 113. oldal.) A pápa tehát ennek az ellentmondásos ökumenikus törek­vésnek a képviselője.

A zsinat óta a szembeötlő ellent­mondások mellett is van bizonyos pozitív változás az ökumenikus partne­rekkel való viszony alakulásában. A közeledés részletkérdéseiben néhány engedmény történt a többi vallási irányzat vonatkozásában, látványos gesztusok nemzetközi ökumenikus összejöveteleken. Helyileg az érintke­zés és a kapcsolattartás rendszeressé s közvetlenebbé vált sokfelé. De ennek értékét is lerontja a pápa missziós hevületű felszólítása az evangelizálásra. „Az egyház mindennap, s immár a mai világunk szellemében újra felveszi a harcot, ami nem más, mint ennek a világnak a lelkéért folytatott harc.” (Uo. 144. oldal.) Szerinte erre szükség van, mert világunkban az evangelizáció-ellenes erők elszántan szembe­szegülnek a térítésekkel. Az egyháznak olyan területekre kell összpontosítania erőfeszítéseit, ahol legerősebben hat a kor szellemisége: a tudomány és a kul­túra, a kommunikációs eszközök vilá­ga és az a környezet, amelyekben az értelmiségi elitek, írók és művészek formálódnak. Mi sem természetesebb, hogy ezekbe az erőfeszítésekbe bele­tartozik a többi vallási irányzat köze­lítése is Krisztus egyedül igaz egyhá­zához.

Szerfelett meglepő azonban, hogy a pápa mindezek után kijelenti: a kato­likus egyház nem vádolható a más val­lásokhoz tartozó hívek elcsábításával, se térítői túlbuzgósággal, de még a plura­litás és a tolerancia egyoldalú értelme­zésével sem. Az Egyház – mondja ki a zsinat is – lényegénél fogva térítő, erre Istentől kapott jogosítványa van, bár­hol, bárkit is érintsen. „Kinyilatkozta­tott igazság, hogy az üdvösség csakis és kizárólag Krisztusban van… A Föld összes nemzetében Isten egyetlen népe van, minthogy ez a nép valamennyiük­ből toborozza híveit.”

Ehhez a határozott kijelentéshez aligha szükséges kommentár. Napjaink­ban azt az egyházi állítást, hogy kato­likus „csábítás” nincs, hogy ők nem vádolhatók térítői túlbuzgósággal, csak az hiszi el, aki vakon elfogadja, hogy a térítői buzgalom és módszerei nem sér­tenek senkit. Arról nem is szólva, hogy bezzeg, ha más irányzatok hívei „csábí­tanak” el valakit a katolikus egyháztól, azok súlyosan vétkeznek, de ha katoli­kusok teszik ugyanezt, akkor az Isten­nek tetsző, üdvös dolog.

4.

Akik abban reménykedtek, hogy II. Já­nos Pál, tizenöt éves pápai szolgálatá­nak főbb összetevőit összegezve, súlyá­nak megfelelően foglalkozik a társadal­mi élet kérdéseivel is, azok bizony csaló­dottak lehetnek. Elszórtan ugyan több helyen található egy-egy utalás vagy megjegyzés, érdemi mondanivalója azonban megmarad a hitbeli alapkér­déseknél, az egyház misztériumjellegé­nek és a többi valláshoz való viszony kérdéseinek fejtegetésénél. A pápa az egész könyvben missziós hevülettel evangelizál. Szinte minden mondatán érződik mély meggyőződése a katolikus hit abszolút igazában, és apologéta mód­jára áll ki hite mellett. Ebben, mint az egyház vezetője, tényleg példát mutat. Talán csak egy valamiben különbözik a hajdani egyházatyáktól. Az eltávolodókat nem nevezi eretnekeknek vagy szakadároknak, s nem bélyegzi meg a máshitűeket sem – kiátkozás helyett dialógust hirdet.

A mai világot illetően egyetlen prob­lémára fordít különös figyelmet: az em­ber Istenhez való viszonyára. Az Isten­től való elfordulást a legsúlyosabb bűnnek, az istentagadást pedig korunk legnagyobb nyomorúságának nevezi. Ugyanakkor örömének ad kifejezést és reménykeltőnek tartja, hogy az ember újra felfedezi a szakrálist, a szentet, és hogy visszatérés tapasztalható a meta­fizikához. Az egyház küldetését a kö­vetkezőkben foglalja össze: az evangelizálással meg kell győzni a világot bű­neiről, a bűnök megvallására kell ösz­tönöznie, és az örök üdvösségre kell vezetnie az embert.

II. János Pál szenvedélyes erővel bi­zonygatja, hogy az isteni gondviselés, szemben az ellentétes állításokkal, ko­runkban is érvényesül. Isten ma is munkálkodik a világban. Nem habozik kijelenteni, hogy Isten működése vált láthatóvá a marxizmus és a kommuniz­mus bukásában is. Elismeri ugyan, hogy a kommunizmus története a tár­sadalmi igazságtalanságok elleni tilta­kozás története, hogy a mozgalmat a dolgozó emberek jogos tiltakozása él­tette, véleménye szerint a kommuniz­musból ideológiát gyártottak, és olyan célokat ajánlottak a társadalmi bajok orvoslására, amelyek nagyobb kárt okoztak, mint maga a betegség. Méltat­ja elődjét, XIII. Leó pápát, aki ezzel idejekorán szembe fordult, és már 1891-ben megjósolta a kommunizmus összeomlását. János Pál szerint ez be­igazolódott, a kommunizmus megbu­kott, mert nem valósított meg igazi társadalmi reformokat, inkább kihívást és fenyegetést jelentett a világnak.

Nem elégszik meg azonban ennyivel, hanem egy füst alatt keményen elítéli az egész modern civilizációt is, mert ab­ban az ember Isten nélkül, maga akarja megoldani a társadalmi igazságtalansá­gokat. A pápa szerint a társadalmi bajo­kért az emberek, a filozófiai rendszerek, az Isten elleni harc a felelős. (Lásd: 164. oldal.) Fájlalja, hogy ezek a tipikus gondolkodási és cselekvési formák már három évszázada uralkodnak a Nyugat gondolkodásában. Úgy látja, hogy mar­xista kollektivizmus ennek a szemlélet­nek csak egy rosszabb formája. „Ma hasonló programokkal állunk szemben, a maga összes veszélyeivel és gyenge­ségeivel.” (Uo. 165. oldal.) Ez a mai világ állít új kihívásokat az egyház missziós, térítő tevékenysége elé – mond­ja –, és nem titkolt nosztalgiával említi, hogy régebben mennyivel könnyebb volt az evangélium elfogadtatása. Ma ez ne­hezebb, mert a világias gondolkodás másfelé tereli a figyelmet. De Isten, aki Jézus Krisztus által szövetséget kötött az emberrel, már nem vonulhat vissza, hiszen eldöntötte, hogy az ember sorsa az örök élet és a mennyek országa. Isten azt várja az embertől, hogy ismerje be tragikus hibáját, és fogadja el az Ő szeretetét. A pápa azt a reményét fejezi ki, hogy „talán az ember lassan józanabb lesz, talán újra megnyitja fülét, hogy hallja az Igét… Ebben pedig nem lesz semmi megalázó. Az ember tanulhat saját hibáiból. Az emberiség megteheti, hogy Isten vezesse a története kanyar­gós útjain”. (Uo. 165. oldal.) Az üdvös­ség csakis és kizárólag Krisztusban van, ezért vannak a katolikus egyházban le­vőkkiváltságos helyzetben, Krisztus kü­lönös kegyelmének köszönhetően. Aki viszont elutasítja magától Istent, az örök kárhozatra kerül.

Mindent egybevetve, II. János Pál könyve a katolikus egyház reményeit tartalmazza, a mai helyzetből adódó gondok megoldására. Egyetértek azon­ban Hegyi Gyula katolikus újságíróval, országgyűlési képviselővel, aki a Népszabadság 1994. december 2-i számá­ban, a pápa könyvéről szóló ismerteté­sében arról ír, hogy a tapasztalatok tük­rében a remények egyre elvontabbaknak látszanak, ezért számára II. János Pál pápaságának igazi jellemzője az el­vont remény és a keserű valóság ellen­téte. Nagyon elgondolkodtató ez a frap­páns észrevétel.

Korunkban a katolikus egyház nagy és feloldhatatlannak tetsző ellentmon­dásokkal viaskodik. Kétségtelenül tör­ténnek kísérletek a problémák orvos­lására, ám ezek általában nem jutnak tovább a tünetek kezelésénél. Az egy­házi vezetés ragaszkodása bizonyos túl­haladott hitelvi nézetekhez – nem segíti a kibontakozást. Persze, a vallásos hit nagy erő, különösen ha sokmillió em­ber cselekvésének ösztönzője. Ha azon­ban az ösztönzés nem a reálisan létező társadalmi tendenciákkal összhangban álló célokra mozgósít, akkor általa az emberiség sorsára vonatkozó remények aligha valósulnak meg.

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


SZERDAHELYI ISTVÁN

A senkik csöbrei és vedrei II.

Elsőként e folyóirat 1993. októberi szá­mában jelentettem meg ezzel a címmel egy cikket. Meglehetősen elhíresült; egyebek között két nagy példányszámú, országos napilap – az Új Magyarország és a Magyar Nemzet – szerkesztősége is úgy érezte, ismertetnie és kommentáltatnia kell mondanivalómat (bár a kom­mentárok széles ívben kikerülték állítá­saim latolgatását, s ezt személyemre vo­natkozó minősítésekkel pótolták).

Mondanivalóm lényege az volt, hogy nyilvánvaló: az 1990-ben hatalomra ke­rült rezsim csúfosan megbukott. A rend­szerváltás új urai az értelmiségi lét pe­rifériájáról verbuválódott névtelenek, s az effajta senkiknek „fejébe szokott szállni a dicsőség, ha egyik pillanatról a másikra valakik lesznek. El kell hin­niük, hogy hivatottak az ország – vagy pláne ama »tizenötmillió magyar« – gondjainak megoldására, különben mit kezdhetnének önmagukkal. A felfuvalkodott senki pedig nem hallgat az oko­sabbak szavára – hogyan is hallgathat­na, hiszen ha valaki okosabb nála, an­nak kellene az ő helyén ülnie. így aztán balfogásokat balfogásokra halmoz, amit úgy rekompenzál, hogy egyre nagyképűbb és hatalmaskodóbb: ahelyett, hogy beletanulna a dolgába, »karizma­tikus« elhivatottságának bűvöletében él. Maga is sejti azonban, hogy a pünkösdi királyság nem tart élete végéig, s ezért harácsolni kezd, hogy legalább pénze maradjon, mikor hatalmát veszti. Ám abban sincsen jártassága, hogy ezt ildo­mos módon leplezze, s így válik vég­képp olyan közutáltá, amilyen közutá­lat ezt a garnitúrát övezi.” Jóllehet, ez nyilvánvalóvá tette a rezsim népnem­zeti színezetű klikkjeinek csúfos buká­sát, a jövőt sem láttam különösebben derűsnek: úgy véltem, az 1994-es válasz­tásokon „könnyen megismétlődhet az 1990-es kontraszelekció: minthogy min­den, amit ezek a rendszerváltás óta csi­náltak, köztudomásúan rossz, esélye­sekké válnak azok, akik ellenzéki mun­dérban lettek a rendszerváltás idején szintén senkikből valakikké. S akkor csöbörből vederbe jutunk”, sőt: „jöhet még rosszabb is”.

Sajnos, aggodalmam jogosnak bizo­nyult. A konzervatív neoliberális pénzügyér-diktatúra – ami voltaképpen már a Kádár-korszak vége felé kezdett kiépülni hazánkban most olyan szélső­séges formát öltött, amelynek közgaz­dasági analfabétizmusa akár harsány hahotára is késztethetné az embert, ha nem tudná, hogy a nemzet egyik leg­súlyosabb történelmi katasztrófájának örvényébe ránt bennünket. Az ország kiárusítása szintén felgyorsult, mahol­nap az se lesz csoda, ha a hadseregün­ket és a rendőrségünket is eladják va­lamely – filléreket fizető – nyugati kon­zorciumnak, s eztán csak luxusadóval terhelt áfás számla ellenében fogják ol­talmazni határainkat és közbiztonsá­gunkat. Kulturális intézményeink két évtizede rogyadozó falait is ez a kor­mányzat merte csak nyíltan lebontásra ítélni. A gengszterkapitalizmus újgaz­dagjai jobban tollasodnak, mint valaha, az elnyomorodás üteme napról napra nő, parlamentünk pedig egyedül azt veszi komolyan, hogy a képviselők fi­zetését minél magasabbra emelje.

Igaz, egyetlen tekintetben változott a helyzet. A főkönyvtárosságból mi­niszterelnöki székbe csöppent néhai Antall Józsefnek és rokonainak-ügyfeleinek parvenü neobarokk stílusa el­tűnt közéletünkből, s a népnemzeti tamtamdobok többé nem düböröghet­nek kormánypárti szentélyekben. Tu­dom, sokan olyannyira örvendeznek ezeknek a stílusváltozásoknak, hogy azt se bánják, ha duplájára nő a gáz­számlájuk, és nem képesek kifizetni a gyógyszereik árát a patikában. Csak­hogy a népnemzeti tamtamok ellenzéki pozíciókban sokkalta aggasztóbbak, mint korábban: felfokozzák azt a ve­szélyt, hogy a következő választás egy ennél is elvetemültebb hatalmi klikket ültet majd a nyakunkba.

1993-ban azt írtam: „ez a rendszer megbukott, s méltán bukott meg, mert intellektuális és erkölcsi arcula­ta egyaránt visszatetszőnek bizo­nyult”. Megfogalmazásom talán nem volt eléggé egyértelmű, hiszen úgy is lehetett érteni, hogy az Antall-klikk rendszerére gondolok. S ideje tuda­tosítani, hogy ez a „rendszerváltás utá­ni rendszer” bukott meg mindenes­tül, valamennyi parlamenti pártját be­leértve. Intellektuális és erkölcsi arcu­lata mindegyiknek egyaránt visszata­szító, akár Antall-stílusban és „nemze­ti” szóvirágokkal, akár „európai” ha­landzsával mesterkedve fosztogatnak-árvereznek.

Alapjaiban más kell, s ideje alaposan megfontolni, hogy mi és hogyan, mert egyre gyorsabban rohanunk a zsákutca vége felé. A fal felé, ahol nagyot csattan a homlokunk.

VISSZA

PETŐ GÁBOR PÁL

Ingyen írni

Valószínűleg nincs és nem is volt olyan újságíró – mióta csak sajtó létezik –, akinek ne adták volna vissza cikkét. Ez alól a kellemetlen élmény alól talán még azok sem vonhatták ki magukat, akik­nek cikkei ma már gyűjteményes köte­tekben, sőt, antológiákban olvashatók. Ám ez nem nagyon vigasztalt, amikor – im­már közel negyven éves újságírói pályafutásom során – velem is megesett ez.

A cikk visszautasítása kínos dolog. Először is blama a kollégák előtt (mert ritkán marad titokban). Különösen kí­nos, ha megrendelt cikkről van szó, mert akkor a visszautasítás kudarc, bu­kás: annak a nyilvánvalóvá válása, hogy feladatunkat nem tudtuk megoldani – legalábbis az adott szerkesztő ízlése, íté­lete szerint, ami ugyan vitatható, de minek. A visszautasítás olyasfajta érzés, mint amikor az iskolás gyereknek a ta­nár beír a noteszába egy „fá”-t, aho­gyan az egyest, az elégtelent nevezik. De még ha nem előre megbeszélt kéz­iratot nyújt is be az ember, akkor is kínos a visszautasítás. No, nem elsősor­ban azért, amiért az olvasó gondolja, hogy ti. ebben az esetben „ugrott” a honorárium, márpedig az újságíró is a piacról él. Persze, ez is baj, de higgyék el nekem, nem ez a fő. Az újságíró pénzért is ír, ez a mestersége, a kenyérkereseti forrása – de a legtöbb esetben munkájában ambíciója is van. Ha pedig publicisztikáról, azaz véleményt kifejező cikkről van szó, ha azt írta meg, amit gondol, és mégis visszautasítják – ez a legkínosabb. Mert míg az előbbi eset­ben a kudarc „csak” szakmai, vagyis a cikk nincs jól megírva, a publicisztikai írás visszautasítása azt (vagy amellett azt is) jelenti, hogy olyan véleményt írt, ami nem érdemli meg a közlést. Hogy ostobaságot írt. (Más kérdés, ha politi­kai oka van a visszautasításnak: olykor ez valóságos dicsőség. Rendszere és lapja válogatja.)

Egy-két éve lehet – már nem emlék­szem pontosan –, hogy írtam egy cik­ket, amelyet több lap szerkesztősége is visszautasított. Igaz, kissé „meredek” volt. Ugyanis a halálbüntetés kérdésé­ről kibontakozó vitához kapcsolódtam, és olyan nézeteket fejtettem ki, amelye­ket nálunk ma nem szívesen hallanak: megvallom, én a halálbüntetés – hang­súlyozom: mint kivételes büntetés – mel­lett érveltem, ugyanakkor lelepleztem a hazai jogászok által kifundált ravasz csapdát, amely egyrészt ellenkezik a legtöbb ember elemi igazságérzetével, másrészt a halálbüntetésnek – most és országunkban – még népszavazással való visszaállítását is lehetetlenné ten­né. A folyóirat, amelynek elsőként fel­ajánlottam a kéziratot, visszautasított, mégpedig nem valami meggyőző érve­léssel. Ez ellen persze semmit sem lehet tenni: minden szerkesztő szuverén jo­ga, hogy mit közöl és mit nem (erről szinte hihetetlen történeteket olvastam már sajtótörténeti művekben és újság­írói memoárokban), akár indokolás nél­kül is. Csakhogy cikkem vitacikk volt egy, éppen az abban a folyóiratban meg­jelent cikkel szemben; azzal vitázva, azt cáfolni próbálva fejtettem ki vélemé­nyemet, érveimet. Ilyesminek magukra valamit adó értelmiségi folyóiratok he­lyet szoktak adni… Elvittem hát a kéz­iratot egy másik laphoz. Itt azzal uta­sították vissza, hogy miért közölnének ők egy olyan cikket, amely egy nem náluk megjelent – vagyis olvasóik több­sége számára valószínűleg ismeretlen – írással vitázik. Ebben ugyan volt logika, de mivel gyakran közöltek más lapok cikkeivel vitázó írásokat, ezt enyhén szólva kifogásnak éreztem. De hát… lásd, mint fent.

Ekkor mentem el a kézirattal egy harmadik, az előző kettőnél kisebb nyil­vánosságot nyújtó folyóirat szerkesztő­ségébe. Történetesen a szerkesztőségi titkárnő – aki amellett szerkeszt is – gyerekkori ismerősöm volt, így azután köntörfalazás nélkül beszélhettünk: „Megmondom neked kereken – mond­ta –, nincs pénzünk. Nem fizetünk a cikkekért. Itt hagyod a kéziratot így is?” Meghökkenve, de habozás nélkül igennel feleltem. Arról ugyanis, hogy egy lap nem fizet, már hallottam – de csak külföldi, nemzetközi tekintélyű tu­dományos folyóiratokkal kapcsolatban, ahol örüljön a szerző, hogy közzéteszik eredményeiről beszámoló közleményét, azt is többszöri szakmai lektoráltatás, ellenőrzés után –, sőt, olyan folyóiratról is hallottam, ahol a szerzőnek kell fi­zetnie a megjelenésért. Itt és most azon­ban azért lepett meg a kérdés, mert benne volt annak a feltételezése, hogy a véleményem elmondása(!) csak akkor fontos nekem, ha még pénzt is kapok érte. Persze, van ebben valami, sőt szin­te általában így van. De azért feltételez­ni, hogy csak… Engem ez bizony kissé sértett. Nem vagyok vagyonos ember (nyugdíjas vagyok, tehát elképzelhetik), de azt a luxust időnként megengedhe­tem magamnak, hogy a véleményemet – különösen, ha ilyen fontos számomra, ha ilyen nagy súlyt helyezek arra, hogy az embereket (vagyis kis hányadukat, az olvasókat) megpróbáljam meggyőzni – ingyen írjam meg.

Akár hiszik, akár nem, ez bizony már régebben is többször előfordult velem. Mégpedig igen furcsa formában. Újság­író létemre „olvasói levelet” írtam kü­lönféle újságoknak, s mivel Magyaror­szágon nem szokás, hogy újságíró „Szót kér az olvasó”, vagy hasonló című ro­vatokba írjon, álnéven írtam. Vagyis nemhogy a honoráriumról mondtam le, hanem még az elismerésről, a he­lyeslésről vagy az esetleges szitkokról és sértésekről is. Az ilyen levelekről a szerkesztőségekben sem tudta senki, hogy én írtam. Persze gondosan vigyáz­tam, hogy lehetőleg olyan álnevet írjak alá, amilyen vagy nincs (bár ez szinte lehetetlen), vagy nagyon is gyakori, és olyan lakcímet, amely nem létezik. Is­merek Budapesten egy olyan utcát, ahol nyilván babonából nincs 13-as szám, csak 11/a és 11/b – én ilyenkor ezt az utcanevet és 13-as számot adtam meg. A szerkesztőségek levelezési rovatainak nincs módjuk arra, hogy ellenőrizzék, vajon a levélen szereplő címen lakik-e tényleg olyan nevű személy, és ezt, meg­mondom őszintén, helyesnek is tartom. A bejelentéseket és panaszokat tartal­mazó leveleknél természetesen fontos a név és a cím, de a véleményt közlő le­veleknél nem az a fontos, hogy ki írta őket, hanem az, hogy mondanivalójuk érdekessége, új szempontja (nagy ritkán elrettentő ostobasága) miatt megérdemli-e a nyilvánosságot. Így aztán jónéhány levélnek álcázott publicisztikám látott napvilágot, melyeket ha újságíróként nyújtok be, talán nem közöltek volna.

Amikor ezeket a cikkecskéket ingyen írtam, erre két okom is volt. Az egyik az, hogy így – bár olykor megrövidítve – elmondhattam, ami a bögyömben volt. A másik ok talán meglepő lesz: így meg­bizonyosod­hattam róla, hogy tényleg tudok közölhető dolgokat írni. Mert a kétség még ennyi év után is mardossa az embert! Így viszont, ha nem tudták, hogy a „levelet” én írtam, és mégis megjelent, bizonyos lehettem benne, hogy nem érdektelen, vagyis nem azért közlik, mert kolléga vagyok, barát, ismerős. Mert bizony ilyesmi is létezik, és nem egy rossz írás megjele­nése mögött ez húzódik meg.

Hát, ezért írtam és írok olykor ma is ingyen. Remélem, nem állok egyedül kollégáim között ebben.

VISSZA

OLVASÓLÁMPA


MIKES TAMÁS

Írások szabályos prózában

Molnár Géza: Bemard atya testamentuma

A kor divatjai között hogyan él meg a szabályos poézis? A kérdés nem szóno­ki, hanem nagyon is elgondolkodtató. Lehet-e ma novellát írni az eredeti igény szerint, amikor a rövid prózában olyan drámai magnak illett lennie, amely végzetet sugall és testesít meg? Lehet-e elbeszélni, amikor az olvasó ál­lítólag nem hiheti el mások állításait, és rá kell bízni a dolgok rendbetételét és megítélését?

Sietek előrebocsátani: nem hiszek ebben az okfejtésben. Akkor sem hin­nék, ha nem tudnám, hogy ezt a né­zetet követve az irodalom záros határ­időn belül valóban befejezhetné létezé­sét, mert vakszövegből tíz is elég, nem­hogy sokezer. Azért sem hihetek, mert a napi gyakorlat cáfol rá, például az a karcsú novelláskötet, amely Molnár Gé­za új írásait tartalmazza. A lehető leg­szabályosabb próza, ahogy a realizmus e századi gyakorlata megkívánta a mes­terség ismeretét.

A három írás kapcsán tehát a valódi kérdés merül fel: mit mondanak ne­künk ma, és holnapra milyen emléket hagynak erről a pillanatról, egy nagyon borús század- és ezredvégről? Az első nyilván formai benyomás lesz: a szerző még ilyen kevés írás egybeszerkesztésekor is ügyelt egyfajta szerkezeti rend­re. A három mű egyre keményebben ostromolja ugyanazt az igazságot, amely­re szerző és olvasó is kíváncsi lehet, és épp a mostanra napvilágra jött álságos valóság miatt.

A kérdés ennyi: ki mennyire nem képes szembenézni a valósággal, és mi­vel fizet ezért? A Csárli főhőse némi anyagi kudarccal és azonkívül összes hazugságainak külső és belső leleplező­désével. De Csárli majdnem a kor hőse, tehát meg sem bűnhődhet, csak becsap­ják, talpra esik, és holnap sem fog sem­mit változni, viszont svihákságával ellébecolhat a margón, ahol él. Ugyanez az igazsággal szembeni vakság a Hózá­por Budán főhősét, a sebészorvost, a le­hető legszabályosabb sorsdrámába ker­geti. Hübriszéért, hogy halogatta a bel­ső rend helyreállítását, a végzet modern változatával, a rákhalállal kell szembe­néznie. Máskülönben is ez a történet áll vonatkoztatási rendszerében legkö­zelebb a naprakész korképhez és a szá­zad novellaírási etalonjához, de ez csak jobbá teszi.

A harmadik, a leghosszabb és olykor talán terjengősnek tetsző írás a kötet címadója, a Bemard atya testamentuma. Mire végigolvassuk, jövünk rá, hogy lát­szólagos lassúsága indokolt volt: mint a csavarodó indák, kapaszkodnak a tör­ténet hősébe és rajta keresztül belénk az idő szálai s a lélek elindázásából fa­kadó rejtett félelem és pszichózis. A feltett kérdés pedig Sartre és Camus óta megválaszolatlan: az ember külső és belső erkölcsi énjének, tettei emlé­kének kérdése. Hogyan válik egy ké­nyes értelmiségi árulóvá, hogyan bűn­hődik a saját idegeinek ítélőszéke előtt, és hogyan keres és – látszólag – talál menedéket a valóságfelettibe való meneküléssel, a minden bűnre feloldozást adó isteni kegyelemmel, ami­ben azonban valójában nem hisz, és amit a szerző sem fogad el megoldás­nak erre a dilemmára? A kérdés talán hosszabb művet is megért volna, bár ez, ebben a formában is befejezett egész. A szerzőt ismerő és kedvelő ol­vasóknak ajánlom, persze, csak ha meg­engedhetik maguknak a mai könyv­árak mellett. (Tevan)

VISSZA

SZARKA KLÁRA

A gyönyör és a halál

Grunwalsky Ferenc: Danaidák

Meghökkentő könyv Grunwalsky Fe­renc fotóalbuma. A Danaidák – ötven királylány – a mítosz szerint apjuk pa­rancsára megölték férjeiket a nászéjsza­ka után. Büntetésül az alvilágban lyu­kas fenekű korsókban hordják a vizet, az idők végezetéig. A könyv gyönyörű­en nyomott oldalain százhatvanöt feke­te-fehér fotó, egy-két-három mezítelen női test – százhatvanöt változatban.

Grunwalsky nem fotós, hanem film­rendező és operatőr. Saját, meglehe­tősen rögös művészi útját járja. Jancsó Miklós mellett asszisztenskedett, első önálló filmjében, a Vörös rekviemben Sallainak és Fürstnek állított emléket. Me­rész formai újításai nemcsak további mozifilmjeiben – leginkább az Utolsó előtti ítéletben, az Eszmélésben, a Goldberg-variációkban és az Utriusban –, ha­nem minden másféle – operatőri, tévé- és rádiórendezői – munkájában is sú­lyos és fontos tartalom kifejezésére szol­gálnak. Esszéisztikus cikkeiben főleg a művészet és élet viszonyát vizsgálja, de közölt már tőle egyik napilapunk ak­tuális esemény kapcsán született pub­licisztikákat is. Egy könyvön is dolgo­zik, s mintegy pihenésképpen kollázst csinál.

Ezúttal fotografált. Hogy miért? Az ok egyszerű: a többszörösen díjnyertes filmrendező most engedhette meg ma­gának, életében először, hogy egy tisz­tességes, bár használt fényképezőgépet vásároljon. (Művészi habitusát, eddigi alkotásait és a hazai filmgyártás, kultú­ra támogatásának vitatható viszonyait ismerve, nincs csodálkoznivaló azon, hogy egyik legeredetibb operatőr-film­rendezőnk ötvenhárom éves korára le­hetetlen egzisztenciális körülmények között küszködik.) Grunwalsky, akit a technika mindig lenyűgöz és arra sar­kall, hogy tanulja meg az új eszközöket – nem is akárhogyan – használni, rög­tön ki akarta próbálni az új Nikonját. Ennek a „próbálkozásnak” a terméke volt a decemberi Ernst múzeumbeli ki­állítás és az album is.

Ahogyan egyszer nyilatkozta, számá­ra szinte elképzelhetetlen, hogy ma egy játékfilmben a kamera hosszasan tanul­mányozza, kutassa a női test hajlatait, domborulatait, mélységeit és magassá­gait, az emberi testet s az ehhez szük­ségszerűen tartozó rejtélyes jelenséget, amit hétköznapian csak erotikának ne­vezünk. Márpedig Grunwalskyt már jó ideje foglalkoztatja a testábrázolás és az erotika problémája is, s miután film­rendezőként nem volt módja a képzőművészeti szemléletű vizsgálódásra, el­végezte azt fotósként.

Formai eszközeit ugyanúgy lecsupa­szítja, mint a testeket. Jóformán egyet­len kis fényforrás világít, s ennek a közvetlen és reflex sugarai metszik ki a formákat az egységesen sötét háttér­ből. Az újabb és újabb alakzatokba ren­dezett modellek formái úgy születnek meg a fény segítségével, ahogyan a szobrász kifaragja az alaktalan kőtömbből a szobrot. Az egységes világítás hatására a modellek bőre szinte égetően hideggé válik. Olyan hidegség ez, amilyet abban a pár percben érzünk, amikor a meleg­ből közvetlenül kilépünk nagyon tisz­ta, metsző fagyba. Szinte süti az arcun­kat, felráz, kitisztítja a fejet. Ahogyan Grunwalsky előadásmódja is. A testek vakítóan fehér, de nem élettelen hideg­sége teszi lehetővé, hogy a szemlélő frissen és józan fejjel ítélhessen róluk, hogy megmaradjon a rálátása a képek­re. Hogy az erotika tagolatlan, ismerős, emocionális, ösztönös világát érzékelni és érteni tudja, de ezúttal mégse váljon, még nézőként sem, részesévé. Nem ve­szíti el az életszerűség élményét, de a józan eszét sem.

Ezért érthetjük meg a képekből azt a kínzó érzést, amit a gyönyör és a halál összekapcsolódása jelent. Ez egyébként nem itt fogalmazódott meg először, de Grunwalsky képileg mégis újat mond a már tudottról. Szépség, erotika és ha­lál fonódik össze az ókori történetben is. Grunwalsky Babits Mihály Danaidák című versét, egy lexikon szócikk részle­teit, Fabó Kinga Szoborasszony című köl­teményének töredékeit és saját sorait illeszti a képeihez. A nagy műgonddal szerkesztett könyvben a képek és a kö­zéjük ékelődött sorok ritmusának segít­ségével a szerző szinte kézenfogva ve­zeti a szemlélőt egyre tovább és tovább, a maga törte, talán nem könnyen követ­hető, de fölfedezésekhez vezető úton.

(ArtPhoto Kiadó)

VISSZA

FRIDECZKY FRIGYES

Akikről sokáig hallgattunk

Gecse Gusztáv: A szerzetesség története

Felnőtt több nemzedék anélkül, hogy valamit is hallott volna a szerzetesren­dekről, különösen a hazánkban is mű­ködőkről. Túlnyomórészt téves elképze­lések élnek velük kapcsolatban, sokrétű munkásságukról a mai napig alig tud a széles közvélemény. Éppen ideje volt, hogy átfogó munka jelenjék meg róluk, s tájékoztasson szerepükről általában s hazai mibenlétükről még inkább.

Gecse Gusztáv könyve ilyen mű. Hi­teles, tömör és alapos. Mindenekelőtt eloszlatja azt a tévhitet, hogy a szerze­tesi intézmény keresztény „találmány” volna, s csak a kereszténység létrejötte után, annak államvallássá alakulásakor született volna meg, az elvilágiasodás ellenpólusaként. Már az időszámítá­sunk előtti II. évezred közepe táján fel­bukkantak a szerzetesség első nyomai Indiában. Gecse megismertet bennün­ket a kezdetekkel, a brahmanizmus és a buddhizmus aszkétáitól, a görög, a zsidó és az iszlám szerzetesek különbö­ző közösségeivel, majd végül a keresz­tény szerzetesi aszkézis kibontakozásá­val, az Újszövetség útmutatása nyomán. Jézus maradéktalan követése az evan­géliumi tanácsok megtartásában gyöke­rezik: a szegénységben, a tisztaságban és az engedelmességben. Az egyén nem rendelkezik semmivel, lemond a házas­ságról, s engedelmeskedik elöljáróinak: betartja a rend reguláját. A belépés fo­kozatos: előbb jelölt, majd újonc (novicius), közben filozófiát, teológiát tanul, majd fogadalmat tesz.

Ismerkedünk az ókeresztény aszkézissel, a remeteséggel, a keleti és a nyu­gati szerzetesség kialakulásával, az első regulákkal. Szemünk elé tárul a bencés rend fejlődéstörténete, azoké a bencéseké, akik döntő szerepet játszottak az európai kultúra megalapozásában. Ugart törtek, mocsarakat csapoltak, fo­lyókat szabályoztak, erdőket irtottak, virágzó gazdaságokat hoztak létre: gyü­mölcs-, szőlő- és zöldségtermesztést ho­nosítottak, halastavakat, méhészeteket létesítettek. Élen jártak a művészetek, tudományok terjesztésében. Hazánk­ban már Géza fejedelem udvarában fel­tűntek: Brúnó megkeresztelte Gézát és környezetét, Gellért – aki István fiának, Imrének nevelését irányította – tovább fáradozott a magyarok megtérítésén. Betekintést nyerünk a cisztercita, a kamalduli, a karthauzi, a trappista ren­dek életébe; megismerjük a premont­reiek, a szerviták és a magyar jellegű pálosok tevékenységét. Utóbbiak nem­zeti irodalmunk ápolásából is (Ányos Pál, Verseghy Ferenc, Virág Benedek) kivették részüket. Látjuk a lovag- s a fogolykiváltó rendek tevékenységét, majd a nyolcadik fejezetben a kolduló­rendekkel ismerkedünk. Az Assisi Szent Ferenc alapította ferences családdal, mely olyan rendkívüli embereket adott hazánknak, mint például Temesvári Pelbárt, a világhírű teológus és prédi­kátor, vagy az itáliai Kapisztrán Szent János, aki sereget toborzott Nándorfe­hérvár védelmére. A dominikánusok fő tevékenysége a tévtanok leküzdésére irányul; mind képzett papok, művelt teológusok és filozófusok, hivatásos prédikátorok és hittérítők.

A kilencedik fejezet hosszan foglal­kozik a híres-hírhedt jezsuita rend ki­alakulásával, különleges szerepével, tag­jainak 23 évig tartó képzésével, felívelő és hanyatló korszakaival. A tanítóren­dek közül elsősorban a hazánkban is igen népszerű, a nívós és gyakorlatias tanítás, s a nemzeti szellem ápolását célul kitűző piaristákkal (kitűnő nyel­vészeket, irodalmárokat adott a hazának: Révai Miklóst, Dugonics Andrást, Sík Sándort), s az ingyenes elemi oktatás önzetlen mestereivel, az iskolatestvérek munkásságával foglalkozik. A betegápoló férfiszerzetesrendekről, az irgalmasok tevékenységéről is alapos képet ka­punk.

Megismertet bennünket az oratoriánusok, a lazaristák és a szulpiciánusok munkájával, majd sorra veszi az apáca­rendeket és a legújabb kongregációkat is.

Ugyanakkor – ne hallgassuk el ezt sem – a szerző egyáltalán nem foglal­kozik a szerzetesrendek árnyoldalaival, sem sok évszázados működésük ellent­mondásaival.

A függelék a főbb férfirendek kata­lógusát, a működési engedélyüktől meg­fosztott (1950) magyarországi rendek névsorát, az 1950-1988 között működő férfi- és női rendek lajstromát; végül a napjainkban működő férfi- és női ren­dek adatait tartalmazza. Öt oldalas vá­logatott irodalomjegyzék zárja végül e tartalmas könyv gazdag anyagát.

(Seneca Kiadó)

VISSZA

KUCZKA PÉTER

Kész a piramis

A Világirodalmi Lexikon utolsó kötetére

Messzi bányákban vágták a követ, repesztették, formálták, hajóra emelték, felvonták a vitorlákat, húzták az evező­ket, kikötöttek a célnál, partra vonszol­ták az építőanyagot, fatalpakra csúsz­tatták, ezren és ezren vontatták, egyiket a másikra rakták, az alaktalan kőhal­maz egyre magasodott, nőtt, nőtt, for­mátlannak látszó rakás lett, aztán domb – építői nem is látták, hogy mi az, csak dolgoztak, verítékeztek, az odavetődő idegenek kétkedve bámulták ezt az ok­talanságot, egyedül a tervező tudta, mi­vé lesznek, hova emelkednek ezek az iszonyú erőfeszítéssel, zűrzavaros rendben összehordott kőkupacok.

Különös a mi kulturális életünk. Felborult az értékrend. Nem a múlthoz, hanem a jövőhöz képest. Elvakult csoportocskák diktálnak, felkapnak műveket, vagy inkább személyeket, vakon mennek el mások művei mellett, kinevezik a legnagyobbakat, a világirodalom trónjára emelik, hogy egy év múl­va elfelejtsék. Nincs becsülete tar­talomnak, erkölcsnek, mondaniva­lónak, csak a csoportszellemnek. Politikamentesnek mondják magu­kat, de minden szavuk mögött tet­ten érhető a pártos elfogultság. Nem volna ezzel baj, ha nyíltan vállalnák, kimondanák, hiszen jo­guk van hozzá, de ezzel a titkoltsággal az ellenfelek nyíltságát kí­vánják érvényteleníteni. Még ha­gyományaink értékeit is megbecstelenítik.

Ez a kusza csatatér elvonja ér­deklődésünket a valódi értékekről. „Fecseg a felszín és hallgat a mély.” Valahol a háttérben, vagy a háttérré szorított világban igazi munka folyik. Elterelik róla a figyelmünket, mint a gyereknek a szappanbuborékokkal.

Nem vettük észre, hogy felépült itt egy igazi piramis. Mű, amely fényesen, gyönyörű formában emelkedik kultú­ránk elfutó mindennapjai vagy akár év­tizedei fölé, s amelyre évtizedek múltán is büszkén pillanthatunk.

Készült, készült, s legfeljebb tudomá­sul vettük. Nem írtak róla kritikákat, értő, elismerő tanulmányokat, talán még egy­szerű ismertetéseket sem. Közben alkotói vágták, hordták, rakták a követ. De… Itt álljunk meg a hasonlattal.

Nézzünk néhány számot. Harminc év­vel ezelőtt, 1965-ben kezdték el a mun­kát. Terjedelme 14 971 oldal, ez, mérete miatt, legalább kétszerese Balzac művé­nek, az Emberi Színjátéknak, azt ki sem tudom számítani, hogy hányszorosa az Is­teni Színjátéknak, Shakespeare drámáinak, Petőfi, Arany, Vörösmarty, Krúdy, Móricz összes írásainak. Három-négyszerese le­het kedvenc lexikonomnak, az 1831-ben indult Közhasznú Esmeretek Tárának.

Hetvenezer címszót tartalmaz. Meg­ismerhetem belőlük Európa, Ázsia, Amerika, Afrika, Ausztrália íróit, irodal­mát, irodalomtörténetét, irányzatait, stílusait, esztétikáit, találkozhatok klasszi­kusaikkal, közepes rangú szerzőikkel, gyakran még a perifériára szorultakkal is. Megtudhatom, hogy mit írt, hogyan élt, hogyan halt meg ismerősöm, Martinov, olvashatok burmai, flamand, föroyari-i, kuju, lapp, prákrit, szingaléz, tamil költőkről és írókról, találok össze­foglaló tanulmányokat egyes népek, nemzetek, országok irodalmáról, meg­forgathatom a földgömböt, odabökhetek bármelyik pontjára az ujjammal, odare­pülhetek, elhelyezkedhetem a helyi kul­túrában, támpontokat kapok, hogy kép­zeletemben felépítsem az ottani irodalmi életet.

De ennél jóval több van ezekben a kötetekben. Főszerkesztője, Szerdahelyi István jogosan büszke arra, hogy a mű elméleti, esztétikai, stilisztikai címsza­vakban „tízszer-hússzor gazdagabb a reprezentatív külföldi irodalmi kézi­könyveknél”. Jogosan büszke az itt felsorolhatatlan főmunkatársak, munka­társak seregére, a szócikkek szerzőire, a szerkesztőkre, a technikai munkatár­sakra. És az ötven-hatvanezres pél­dányszámokra, az egyes kötetek há­rom-négy kiadására.

Még néhány szám. 90 000 külföldi író és 100 000 műfordítás adatait re­gisztrálták, elkészítve közben a magyar műfordítás irodalom analitikus bibliog­ráfiáját, s ugyanezt a tanulmányokról is. Leírtak egymillió mondatot. Össze­hasonlításul: e szövegem összesen 38 mondat.

Bámulok innen lentről a magasba.

Lapozgatom a 18. kötetet, lapozga­tom a szerzők és munkatársak névso­rát, a lektorok és konzultánsok névso­rát, a főmunkatársak és szerkesztők névsorát, keresem köztük ismerősei­met, elégedetten bólogatok, megállók az indító főszerkesztő, Király István gyászkeretes nevénél, csöndesen gratu­lálok Juhász Ildikó felelős szerkesztőnek, Szerdahelyi István főszerkesztőnek, és természetesen minden munkatársnak.

Polcomon ott áll a Világirodalmi Le­xikon.

Kész a piramis.

(Akadémiai Könyvkiadó, 1970-1994)

VISSZA

KÖNYVAJÁNLAT


„A múlt nem létezik másként, csak az emlékezetben. Csak annak a népnek az emlékezete maradt fönn a történelem­ben, amelyik kultúrát tudott teremteni, a kulturális értékeket meg tudta őrizni és át tudta örökíteni egyik nemzedék­ről a másikra” – olvashatjuk Hajnády Zoltán: A kultúra mint emlékezet. Fejezetek az orosz kultúra történetéből című művé­nek első lapjain. Oroszország szellem­történetének modern feldolgozására vállalkozott a szerző, a sajátos orosz kultúra vizsgálatára, mely nyugat és ke­let között virágzott, az ezeréves hagyo­mányokkal rendelkező bizánci és euró­pai kultúrkörök hatásait befogadva vagy elutasítva. Az orosz nép nyugati és keleti, kettős arculatában végbement változásokat történelmük egy-egy jelen­tős korszakának fényében vizsgálja, előszőr az európai hagyomány, Athén és Róma örökségének nyomait, a keresz­ténység hatását, majd Bizánc meghatá­rozó szerepét elemzi Oroszország kul­túrtörténetében. A 18. századból Nagy Péter történelmi szerepét emeli ki, aki a nagy egyházszakadás után egy lelki­leg meghasonlott országot örökölt, s akinek az európai forrású művelődés volt a vesszőparipája. Az orosz kultúra világszínvonalú felvirágzása, az orosz szellem Európához kötődése az ó re­formjaival kezdődött. Szlavofilek és nyugatosok vitája, az orosz univerzalizmus-eszme térhódítása, a teurgikus mű­vészet jelentősége, a létközpontú orosz világszemlélet a szerző további vizsgá­latainak témája. A Nemzeti Tankönyv-kiadónál megjelent, terjedelmes ajánló bibliográfiával ellátott kötet végén az orosz művelődéstörténet további fejeze­teit ígéri a szerző, akinek az orosz iro­dalomról írt sorait akár a következő könyv előszavaként is olvashatjuk: „Az orosz regény stílusa máig nem hűlt ki, nem merevedett meg. A bizánci lelki­ség és az athoszi misztika tüze hevíti. Az orosz művészek alkotókedvét még nem lohasztotta le a cél elérhetetlensé­ge és a kifejezési eszköz elégtelensége. Ha úgy érezték, hogy a szavak hamis képzettársításokat váltanak ki, melyek nincsenek összhangban ontológiai ér­telmükkel, bátran nyúltak egy másik kifejezési közeghez: a gesztushoz mint plasztikus beszédhez. Az orosz regény­ben mintha az eseményekben benne élő szemtanú beszélne, s nem olyasva­laki, aki csak hallott a dolgokról. Nyel­vezete ettől olyan eleven, zamatos és földszagú. Rozanov nem túlzott, ami­kor ezt írta: »Oroszország legzseniáli­sabb alkotása az irodalom volt…«”

Se apák, se fiúk. Poszt-szovjet dekameron címmel az Osiris Kiadó és a 2000 című irodalmi és társadalmi havilap közös sorozatának, az Arany Közép-Európának új kötetét Kiss Ilona és M. Nagy Miklós válogatta, az alternatív orosz próza alkotóinak elbeszéléseiből. A kö­tet nagyszerű címe jelzi az olvasó szá­mára, hogy a kötetben egy hagyomá­nyokkal szakító, konvenciókat felrúgó, stílusváltó írói nemzedék műveivel ta­lálkozik. „Az orosz irodalom a huszadik század végére hatalmas tudást halmo­zott fel a rosszról: nemzedékem a rossz szócsöve lett. Az éles határok elmosód­tak; az élet összefolyt a halállal, a kudarc a szerencsével, a nevetés a könnyel. El­tűnt a határ a férfi és a nő között. Soha ilyen vonzó nem volt a szexuális szél­sőség, a perverzió, a szentségtörés” – írja Viktor Jerofejev, a kötet egyik vi­lágsztárrá lett szerzője, a romlás orosz virágainak nevezve a posztszovjet pró­zát. S valóban, valami elementáris mást akarás, a múlttal való leszámolás, fa­nyar és megvető számonkérés, vibráló pánikhangulat, zűrzavar és céltalanság, az értékrend hiánya az, ami a könyv lapjairól áradva megdöbbenti az olva­sót. A rossz, a gonosz van jelen minden írásban, halál és reménytelenség, de ott rejtőzik minden történet mögött a megmagyarázhatatlan ismeretlen-isme­rős csoda, az orosz lélek. Nem hagyományozók és nem hagyományőrzők, nem apák és nem fiúk a kötet alkotói, s bár modern és hatásos kifejezőeszközeik olykor a beat-nemzedék nyugat-euró­pai és amerikai íróinak stílusát idézik, mégis sajátosan orosz prózairodalom már jelentős, vagy annak ígérkező kép­viselői ők, a huszadik század végén. A kitűnő válogatás végén rövid életrajzi jegyzeteket is találunk.

A posztmodern regényírás világszer­te ismert alkotója, a „nyitott műalko­tás” kezdeményező teoretikusa, az iro­dalomszemiotika nemzetközi hírű mes­tere, az olasz Umberto Eco elegánsan könnyed stílusú esszékötetet állított össze a Harvard Egyetemen tartott hat előadásából. Az elbeszélő szöveg rejtett technikáit, az író és az olvasó bonyolult viszonyát, a fikció és a valóság kapcso­latát magyarázza a Hat séta a fikció er­dejében című kötetben, amely Schéry András és Gy. Horváth László fordításában, az Európa Kiadónál látott nap­világot. Eco előadásainak középpontjá­ban legemlékezetesebb olvasmánya, Nerval „Sylvie” című regénye áll, de mellette felsorakoztatja a világ-, főképp az európai irodalom színe-javát. A nép­mesék hősei, az „Odüsszeia” és az „Is­teni Színjáték” mellett Scott, Fielding, Dumas, Manzoni, Flaubert, Proust, Poe, Kafka, Tolsztoj s más, a művelt olvasóközönség által ismert szerzők műveiből áll a példatár. A különböző írói techni­kák bemutatására felhasználja bestsel­lerek és krimik szövegeit is, élvezetes előadásaiban jól megfér egymás mellett a mesebeli Piroska, d’Artagnan, Scarlett O’Hara, Sherlock Holmes, Arthur Gor­don Pym, Hamlet, James Bond és Ro­binson Crusoe. A hatalmas irodalmi tárlat arra szolgál, hogy Eco elvezessen bennünket a művek titokzatos mélysé­geibe, anélkül hogy elveszne számunk­ra az olvasás izgalma és gyönyörűsége. Különösen izgalmas szellemi élmény a fikció és a valóság közötti bizonytalan határmezsgyét bejárni vele, például tér­képészeti tanulmányokat folytatni Du­mas „Három testőrének” Párizsában. A fikció példái között említi azt a különös történetet, mely íróbarátja, Giorgio Celli elbeszélése kapcsán esett meg ve­le. Igaz, „Hogyan gyilkoltam meg Umberto Ecot?” volt a történet címe, s egy bolognai újságban jelent meg. Mindent összevetve, nagy mágus ez az Umberto Eco, elvarázsol bennünket, miközben azt magyarázza, hogyan legyünk min­taolvasók, s a könyv végén még képes beléptetni minket egy olyan csodás tör­ténetbe is, hogy az ember csak nyeli a könnyeit. „Azzal, hogy elgondolkodunk ezeken az olvasó és történet, fikció és élet közötti bonyolult összefüggéseken, talán egyfajta terápiát nyerünk azokra az esetekre, amikor alszik a józan ész, és szörnyek születnek.”

„A könyvnek sok műfaja van: lehet­nek drámák, regények, állatosak, me­sék, ismeretterjesztők, kötelező olvasmá­nyok, bibliák. Azon belül jók, rosszak, érdekesek, unalmasak. Amikor sok ilyen unalmas könyv összejön, elégetik (ré­gen), bezúzzák, vagy eladják 10 száza­lék felárral… Egy a baj a könyvvel, hosszú. Ha megvan filmen, 1 vagy 2 óra alatt lemegy, de ha nincsen, hetekig is eltart…” Bizonyára emlékeznek még, kedves Olvasók, Marcello D’Orta nápo­lyi tanító úr nagysikerű könyveire, me­lyeket a nebulók dolgozataiból, az élet nagy kérdéseire adott válaszaikból állí­tott össze. Ez a csodálatos-kalandos iro­dalmi vállalkozás megkísértette D’Orta könyveinek kitűnő fordítóját, Magyarosi Gizellát is, aki úgy gondolta, hogy a magyar gyerekek is tudnak olyan dol­gozatokat írni, mint az olaszok, s egy országos pályázat keretében, tanárok, könyvtárosok, ismerősök segítségével a barátságról kérdezett. Mi a barátság? Mit tennél a barátodért? Lehet-e egy lánynak fiú a barátja? Miért jó a szere­lem? Otthon kivel értitek meg egymást a legjobban? Lehet-e embernek állat a barátja? Mit jelent neked a könyv? A beérkező dolgozatokat megértő szere­tettel válogatta, csoportosította, hogy fel­nőtt- és gyerekolvasó egyaránt örömét lelje bennük. Olvashatjuk hát a vallo­másokat, a mulatságos eszmefuttatáso­kat, a kificamodott féligazságokat, a ta­pasztalat nélküli, közhelyekkel tűzdelt kinyilatkoztatásokat (miközben külön jókedvre derítenek az elértésekből fa­kadó kifacsart szavak, a helyesírási hi­bák), a gyermekien őszinte bölcsessége­ket a nagy és szent érzésről, meg ami erről eszünkbe jutott. Ki fogja a kuka­cot? Kardinális kérdés a könyv címe, mert egyáltalán nem mindegy, olyan ször­nyen bonyolult dolog a barátság. Sőt, ha nincs barátod, nincs kinek viccet mesélni. És vannak helyzetek az élet­ben, mikor a KÖNYV A LEGJOBB BARÁT. Az Európa Kiadónál megjelent, Kelemen István illusztrációival, kedves, vidám könyvben ilyen filozófiai mélységű, lé­lekemelő sorokra is bukkanhatunk: „A barátság egy életre szóló emlék.”

(emmi)

VISSZA