CSÁK GYULA

A pankrátor

1.

Mindazt, ami megtörtént, azért látom képtelenségnek, mert Imrus öcsém álta­lában roppant kedves és gyöngéd alkat volt világéletében. Hát akkor, hogyan tudott eljutni odáig, hogy embert ölt? Ezért persze elítélték, és most börtönben ül. S éppen a fentiek okán ezt nagy igazságtalanságnak tartom, hiszen valódi bűnös helyett valódi ártatlan szenved.

– Senki nem bűnösebb és nem ártatlanabb egyikünknél sem – jegyezte meg bús képet vágva a védőügyvéd, akinek éppen asztalára tettem honoráriumát, noha az eredmény oldaláról nézve nem érdemelte meg.

– Hogy érti ezt? – kaptam rá a tekintetem.

Számolatlanul s némi zavart mutatva fiókjába dugta ropogós ezreseimet, és közben az előbbi mélabúval folytatta: – Nézze csak, uram. Ne feledjük, hogy minden ember egy másik ember valamilyen változata, s így mindannyian hajla­mosak vagyunk, hogy akár az ördöggel is szövetkezzünk, ha bajban vagyunk. Eljön az idő, amikor a leggyöngédebb ember sem riad vissza a legdurvább cselekedettől.

Nem értettem, de nem is érdekelt. Haragudtam rá sikertelen vállalkozása miatt, és eljöttem tőle. Szavai mégis elkísértek egy darabon, s apám egyik emléke­zetes figyelmeztetése jutott eszembe: „Jámbor ember haragjától az Isten is őrizzen!”

2.

Imre öcsémről persze el kell ismernem, hogy nem volt lángelme, de hát ennek semmi köze a rosszindulathoz, izgágasághoz és legkevésbé a bűnözési hajlamhoz. Ő egyszerűen csak lassú eszű volt. Úgy fogalmazta ezt egyik munkahelyi főnöke, hogy kevés a szürke állomány az agyában. Ezt annyira tapintatos meghatározás­nak tartottam, hogy elfogadtam, és magam is használtam olykor, ha úgy véltem, hogy ezzel mentőövet dobhatok neki, azok ellenében, akik valamely szavaiért vagy tetteiért kárhoztatták.

A szavaival nem sok baj volt, mert ritkán szólt. Többnyire úgy zajlott vele a társalgás, hogy mihamar megvonta roppant széles vállát, és azt mondta: „Kér­dezzétek róla a bátyámat”. Ez voltam én. S akik azután hozzám jöttek panasz­kodni, azoknak elismertem, hogy kevés az agyában a szürkeállomány, de amúgy igazán tisztességes és szeretnivaló ember.

S valóban az volt. Még azt is mondhatom, hogy szinte lányosán szép arccal áldották meg az ősök. Mindenekelőtt a szeme volt feltűnő és vonzó. Úgy volt kék, mint az ég, mint a kék festék, mint a kék szoknya. Ritkán borotválkozott, de nem a kor mai sörte-divatját követte, hanem időt spórolt. Jól is állt neki a borotválatlanság, mert lányos arcához illően szőke és vékony szálú volt állán a szőrzet, s szinte legénytollnak hatott, amit még penge sem érintett. Valamikor meglehetősen ránőtt a haja a homlokára, de miután elmúlt harminc, ritkulni kezdett elől a haja, és így magasabb lett a homloka, nyíltabbnak tetsző lett rózsapiros arca.

Tettei ellen sem emelhettek jogosan kifogást. Munkahelyi parancsolói meg munkatársai zsémbeskedtek, bosszankodtak olykor, hogy nem dolgozik eleget, ámde ennek éppen az ellenkezője volt igaz! Többnyire két-három ember mun­káját végezte, csak lassan mozgott. Úgy tolta-vonta-emelte a terheket, mint az elefánt. Lassan mozgott a teste is, akár az esze, de állandóan mozgott, szinte emberfeletti erőt működtetve. Ha elnéztem olykor, az a képzetem támadt, hogy olyan, mint az óceán, amelynek izommozgása ellenállhatatlan és lenyűgöző, s noha lassú, mégis szünet nélkül formálja a Földet.

Mérsékelt szellemi képességeiből következően csakis fizikai munkákat vég­zett. Miután végigvonszolódott az általános iskola tanóráin, asztalosinasnak adta apánk, mondván, hogy ajtóra, meg ablakra mindig szüksége lesz az emberiség­nek, tehát soha nem él munka nélkül, de a mester harmadnapon eltanácsolta, annyira alkalmatlannak ítélte. Képtelen volt összeadni egy deszkának a szélét, hosszát és vastagságát, vagy ha ez sikerült is, menten elfelejtette. Még néhány szakmával próbálkozott, de azután maradt a szállító- meg rakodómunkás fel­adatköre, illetve azon belül is az a rész-tennivaló, amit a főnök vagy igen gyakran a ravasz munkatársai ráterheltek.

S ő végezte, amit rábíztak – megadással, engedelmesen.

3.

Későbbi feleségével, Mártával, a zöldséges piacon ismerkedett össze, ahová szin­tén rakodómunkásnak szegődött, az én segítségemmel. Nem akarom eljátszani a mintaszerűen jó testvért, de amennyit lehetett, segítettem rajta. Ritkán talál­kozhattunk, mert én maszek vízvezeték-szerelőként össze-vissza csatangoltam a városban, de ha találkoztunk, mindig érdeklődtem hogyléte felől, és törni kezd­tem a fejem, hogy miképpen javíthatnék a helyzetén. így adódott, hogy bejut­tattam egyik zöldségeshez. Tudtam, hogy ott jó a kereset, mert a rakodók, szállítók megtalálják a módját, hogy külön haszonra tegyenek szert, s az eláru­sítóhely tulajdonosa ezt nem is veszi túlságosan rossz néven, hiszen az ő haszna is ott van, ahol a termelő meg a vásárló nem látja. Ámde az én öcsém kezéhez egyetlen fillér nem tapadt, azon kívül, amit a tulaj a saját elhatározásából adott. Az pedig nem volt sok, legfeljebb egy parányival több, mint előző munkahelyén, s neki már ez is elég volt, hogy hálás legyen a sorsnak és nekem.

Tél volt, mikor öcsém a piacra került, s Márta horgolt ujjatlan kesztyűben rakta-mérte a krumplit, karalábét, egyebeket a mérlegre, majd a vevő szatyrába, utasítva közben az új rakománnyal érkező öcsémet, hogy az árut hová hordja. A főnök meg a közeli bormérésben üldögélt. Jobban megbízott Mártában, mint önmagában. Egy alkalommal férfiként próbált a csontos, de azért eléggé jó alakú, ámbár a harminchoz közeli vénlányhoz dörzsölődni, de az úgy megijedt, hogy a főnök ettől kezdte békén hagyta, esetenként a standon is egyedül hagyta, mert ágyi kisegítőként ugyan semmire sem jutott vele, de amúgy makulátlan jellemnek ismerte meg. Minderről tőle, magától hallottam, lévén, hogy már öcsém odate­lepítése előttről ismertem.

Akkor, amikor ezt előadta, éppen harmadszor látogattam a standjára, nem őt látni, hanem az öcsémet, de persze vele is szót váltottam. Ő volt öcsémnek az a főnöke, aki először állapította meg, hogy kevés neki a szürkeállománya. Túl azonban ezen, azért is emlékezetes maradt ez a vizitációm a zöldségpiacon, mert ekkor értesültem arról, hogy Imre öcsém nősülni akar. Minthogy öcsém áruért volt, Márta közölte velem a hírt egy ráérő percében, azzal a ténnyel együtt, hogy ő a kiszemelt…

Úgy beszélt Márta, mint akit valami csapás ért. Kerekre tágult a szeme, imára kulcsolódott a keze, hátát védekezőn egy zsákokba tömött hagymahegynek támasztotta, és azt suttogta, hogy ő nem bánná, de amint hallott róla, a férfiak mocskos disznók, mert házasság után a nőt direkt a szájukon akarják megcsó­kolni, továbbá meg is ölelik, és minden testrészét fogdossák… Ő már látott is ilyet a moziban, amikor mind a férfi, mind a nő oldalt hajtja a fejét, mindketten lehunyják a szemüket, és egymáséhoz préselik a szájukat… Vajon ez a valódi valóságban is így van? És vajon Imre öcsém is akarja majd ezt? Továbbá: igaz, hogy az efféle ártalmas?

A későbben bekövetkező nagy tragédia kivételével ez volt a másik olyan eset egész életünk folyamán, amikor súlyosnak vélt elhatározásai előtt nem kérte ki véleményemet öcsém. Szívesebben tárgyaltam volna vele a dologról. Elismer­tem ugyanakkor a jogát ahhoz, ha legszemélyesebbnek érzett magánügyéből még engem is ki akart rekeszteni. Ráadásul Mártát nézve és hallgatva, felmerült bennem, hogy talán számomra is jobb, ha nem kell felvállalnom a felelősséget egy esetleges rossz tanácsért. Szemmel láthatóan megtalálta zsák a foltját, s miért akarjak én ellene tenni?

Cipőm orrát nézve azt fejtegettem, néhány nehéz sóhaj kíséretében Mártá­nak, hogy házasságkötés után az esetek túlnyomó többségében bekövetkezik mindaz, amitől tart, de hát anélkül viszont nincsen családi élet, nincsen gyer­mekáldás, valamint pontatlanok az információi, ha ennyire aggodalommal tekint a majdan várható szokatlanságok elé, hiszen azok nem nagyon fájdalmasak.

4.

Van abban igazság, hogy az életben legszebb a dolgok titokzatossága. Ez a feltevés akkor érlelődött bennem, amikor azt láttam, hogy öcsém és Márta házassága tulajdonképpen jónak bizonyult. Nem annyira nehezen érthető persze, ha hoz­závesszük, hogy nem egyedülálló törvényszerűség az emberek felfelé tülekedése a társadalmi ranglétrán, hanem legalább ennyire gyakori az a jelenség is, amikor azonosan nyomorult helyzetűek szívesebben kapaszkodnak egymásba, mint fölöt­tük állókba.

Titkolt kajánsággal gondoltam arra a kezdet kezdetén megoldhatatlannak tetsző mizériára, amit reszketegen előadott Márta a férfiak „mocskos” szándé­kairól. Vagy hazudott, amikor elképesztően ostobának és naivnak tüntette fel magát, vagy valóban az volt, de azok a sokat emlegetett és szintén titokzatos női ösztönök átsegítették a nehézségeken. Mindenesetre menetrendszerűen két ara­nyos csöppséget szült egymásután.

Az is apánktól hallott és emlékezetemben jól tárolt bölcselmek egyike volt, amely szerint nem létezik tál és kanál csörrenés nélkül. Ezt akkor hallottam tőle először, amikor megnősültem, és egyebek mellé ezt kaptam útravalóul. Arra célzott vele, hogy a legjobb házasságokban is előfordulhatnak apróbb-nagyobb összezördülések. Ugyancsak tőle származó, de már jóval korábban és igen sokszor hallott megállapításként visszhangzik bennem, hogy mindig a nincsenből van a baj. Más szóval a pénztelenség a legveszedelmesebb méregkeverő. Annak a bizo­nyos tálnak és kanálnak a koccanása is ezért hallatszott időnként öcséméknél.

Földszintes pestkörnyéki házban voltak albérlők, s a gyerekek után járó segélyféleség meg öcsém keresete kitett annyit együttesen, amiből a hivatalosan megállapított szegénység szintje környékén eléldegéltek, de egy kicsivel több mindig jól jött volna. Minthogy Márta volt a családi pénzügyek irányítója, ő tudta elsősorban, hogy szükség lenne egy kicsivel többre. S miként a mesebeli pásztor saját szamara fejét botozta tehetetlenségében, hát szegény Márta szegény öcsémet próbálta ösztökélni – sikertelenül.

5.

Egyik vasárnap délután kilátogattam hozzájuk. Az utcáról rögtön a házba nyílt az ajtó, s a ház hátulsó részéhez csatlakozott egy apró kert, egyetlen barackfával, amely csaknem ráterült az egész kertre. Alatta fű volt, valaha talán pázsit, de mostanra többnyire gyomnövény uralkodott a fű között. Játszótérnek így is jó volt szép időben, s az említett vasárnap nyárutóra esett. Egy arrafelé nyíló ablakon át láttam, hogy öcsém kint is van a gyerekekkel és hancúroznak.

Szólni akart Márta az öcsémnek, de leintettem. Ritkán van alkalma ilyen önfeledt örömre – ne zavarjuk. Álltam az ablaknál, és néztem a kerti mulatságot. Jobb teendő híján Márta is odaállt, de amíg én gyönyörködtem, ő lebiggyesztett ajakkal bámult kifelé, mintha a semmit nézné.

– Aranyos gyerekeid vannak – mondtam őszintén.

– Sokszor bánom, hogy a világra hoztam őket – kopogott seszínű hangja, de hirtelen megélénkült némiképp az arca. Kifelé biccentett. – Nem tudnál vele valamit kezdeni?

– Mivel? – csodálkoztam rá.

– Az öcséddel.

– Mit?

– Jobban csipkedhetné magát. Beszélj a fejével. Vagy verj bele léket, és emeld meg benne a szürkeállomány szintjét. Adj neki a sajátodból, neked úgyis annyi van, hogy az már szinte fölösleges…

Amíg hallgattam, elgondolkodva néztem keményre szorított száját, sápadt arcát, gyűlölettől villogó szemét. „Te Jóisten! – futott át rajtam a felismerés. – Ez a nő húsz évet öregedett három év alatt…”

Elfordultam tőle, hogy helyette ismét a kinti életöröm látványához érjen a szemem.

– Nincs igazad – mondtam csendesen. – Jó férjed van, és szép két gyereked. Próbálj meg örömet lelni bennük, próbálj az életnek jobban örülni. – Felemeltem a hangom, érezvén gyorsuló lélegzetén, hogy közbe akar szólni. – Mit csináljak az öcsémmel? Jól tudod, hogy képtelenség megváltoztatni. Olyan – amilyen. Ilyen is marad. De mért akkora baj ez? Mások örökkön spekulálnak, ő pedig örökkön dolgozik. Nem keres annyit, amitől gazdagokká lehettek, de megéltek a munkájából… Nézd azt az embert. Másfél mázsa izomhegy!

Most már nem türtőztette magát Márta, hanem közbevágott: – És mit kezdjek ezzel a töméntelen hússal?! Egy szarvasmarhának még több a húsa!

– Minden erejét neked adja és a gyerekeidnek. Három ember helyett dolgozik. Mit akarsz még tőle? Őrülj, hogy ilyen férfit kaptál.

Amint kimondtam, éreztem, hogy durva sértést vágtam szegény Mártához. Ő azonban elengedte a füle mellett, nem érintette női hiúságát a megjegyzésem. Csupán a megélhetési gondokkal összefüggő, kegyetlen valóság foglalkoztatta.

Járkálni kezdett a szobában, és haragtól fuldokolva lihegte: – Legyek elé­gedett… Legyek boldog… Tartsd meg a tanácsaidat, ha csak ennyit vagy képes mondani! Van valami fogalmad, te nagyokos, hogy miként lehet megélni abból, amit a te hústorony öcsikéd hazahoz?! Jó ruhában, jó cipőben vagy, csillognak a gyűrűk az ujjadon, de arról prédikálsz, hogy én legyek boldog, holott ezt nézd meg – nyújtotta felém ráncos, bütykös, töredezett körmű két kezét –, ezt nézd meg, és gondold el, hogy mitől ilyen a kezem, és mitől fehéredik a hajam, és miben állhat az én boldogságom, ha csupán arra futja, hogy kisétáljak az állomásra és nézzem a vonatokat, mert az ingyen van! Nincs ruhájuk, nincs cipőjük a gye­rekeknek, és előre félek, hogy mit adok a nagyobbikra, ha óvodába megy ősszel?!

Elhallgatott, én is hallgattam. Egy pillanatra harag lobbant bennem, és már-már készültem, hogy rendre utasítom. Utóvégre nem vagyok a férje; kiabál­jon azzal. Elképzeltem azonban, hogy bizonyára sokszor meg is teszi, hát ez alkalommal átvállalhatom öcsémtől Márta szidalmait. Legalább ennyit segítenem kell rajta… Aztán egy bizonytalan mozdulattal előhúztam zakóm belső zsebéből a bőrtárcámat, és megkérdeztem:

– Adjak pénzt?

– Ne adj! – csattant a gyors válasz. – Tanácsot kértem. Kitől kérjek, ha nem tőled? Te vagy a bátyja. De az is utolsó eset volt, hogy hozzád fordultam tanácsért.

Visszacsúsztattam a tárcámat, és szó nélkül kijöttem a házból.

6.

Törekedtem, hogy mihamar túltegyem magam az átélteken, de sehogyan sem tudtam szabadulni Márta szavaitól. Nemcsak panasz volt bennük, de vád is ellenem. Vagy inkább az öcsém ellen? Hol Márta keserű és gyűlölködő tekintetét láttam, hol a gyerekeivel játszó öcsém határtalannak tetsző boldogságát. Azután a két kép egybeötvöződött, s úgy gondoltam: teljesen jogosan, hiszen ez a két valóság együtt él, egybeszövődve él.

Töprengésem során voltak percek, amikor nem tudtam eldönteni, hogy melyiküket szánjam jobban? Márta is rászolgált az együttérzésemre, hiszen való­ban keserves lehet az élete, annál inkább, mert jól tudja, hogy keserves. És öcsém nem tudja? Tudnia kell, hiszen Márta nyilván a tudtára adja éppen elégszer, de anélkül is bizonyosan felfogja. Nem született bolond és nem esze­ment, csak hiányos a szürkeállománya. S micsoda igazságtalanság ez a sorstól?! Egy ember, akinek a teste olyan csodás, mint a görög isteneké, ugyanakkor azt mondják róla, hogy semmi több, mint másfél mázsa hústömeg. így mondta Márta, ha jól emlékszem. Ezt azonban semmiképpen sem fogadhatom el! Most, az ablakon kinézve, porontyaival játszadozva is elámultam trikóval takart felső­testén, mezítelen karjain, de sokkal korábbról is vannak emlékeim természetesen arról a rendkívüli látványról, ami megannyiszor lenyűgözött. Mintha csupa váll, csupa mellkas, csupa vastag izomköteg lenne az egész ember. Nem kimódolt izmosító eszközök használatától ilyen, hanem a baromi munkától. És persze attól a sok játékos erőfeszítéstől, amelyet már gyerekkorában művelt. Mindent meg­próbált felemelni vagy a helyéről kimozdítani, ami az útjába került. Meg aztán nyilván szerepe van feltűnő testi adottságainak azért is, mert örökölte őket. Igaz, apánk vékonyabb volt, de valamelyik távoli ősünk hasonlíthatott hozzá. Talán Toldi Miklós, ha véletlenül vér szerinti eleink sorába tartozott…

7.

Hazafelé tartva, bementem aFehér Egér nevezetű italmérésbe. Feltétlenül hűsíteni kellett felhevült idegeimet egy fröccsel. Különben is gyakran betértem ide, mert jó bort mértek, s általában jó volt a helyiség hangulata is, továbbá sok jó ismerősre bukkantam, akikkel érdekeseket lehetett beszélgetni.

A helyiség legismertebb és legrangosabb törzsvendége Miszter Gere volt, másfajta becenevén Gere Laji, s attól függően szólíthatták így vagy úgy, hogy mennyire álltak hozzá közel. Senki nem tudta pontosan: miből él, csak az volt egyértelmű, hogy nagymenő. Bármelyik napszakban előfordult az italmérésben, amiből gyanítottam, hogy afféle abszolút szabadúszó üzletember. Noha közel járhatott az ötvenhez, nemcsak jól tartotta magát, de tetőtől talpig olyan réz­gombokkal és díszekkel kivert bőrruhába öltözködött, amely méginkább fiatalossá, főként feltűnővé tette. Messziről szaglott a pénztől. Ült, állt, vagy egyik asztaltól a másikhoz ment, és kérdezgetett, meg utasításokat osztogatott. Úgy sejtettem, a fél kocsma, de talán a fél város az alkalmazottja vagy üzletfele. Csak szörpöket meg kávékat ivott, de titokzatos szolgálatokért pénzt adott ismert alkoholistáknak és más hullott embereknek, miközben sündörögtek árnyékában hozzá hasonlóan kirittyentett öltözékű, értelmes arcú és gondoktól ráncos homlokú fiatalabbak is. A bőrruháján rafináltan elhelyezett zsebei mindegyikében vastag köteg pénz volt, s ezek sűrűn vándorútra keltek, majd visszatértek hozzá.

Egyszer nekem is szerzett üzletet, mégpedig három új irodaház teljes vizes­blokkjait kellett megcsinálnom, természetesen számla nélkül, s azóta rendszeresen váltottunk néhány szót, ha találkoztunk.

Általában örökmozgó, intézkedő magatartásától eltérően most a pult előtti magas székek egyikén ült, és monoton módon forgatta maga előtt szörpös poharát. Arról mindenkit leszoktatott, hogy üzletei felől faggassák, mégpedig azzal az egyszerű módszerrel, hogy nem válaszolt, legfeljebb a kérdező szemére rántotta sapkáját, vagy ha nem volt sapka az illetőn, akkor barackot nyomott a fejére, esetleg megrángatta a fülét, és gúnyosan kérdezte: „Okosodni akarsz, apuskám?” S a dolognak ezzel vége is szakadt. Ismervén erről az oldaláról, eszembe nem jutott, hogy tényekről kérdezzem, csupán arra szorítkoztam, hogy miután biccen­tettünk egymásnak, megkérdeztem: „Valami hézag van?” Erre váratlanul dühös szóáradatba kezdett arról a pasasról, aki meglépett egy bizonyos tandíjjal.

Látván, hogy nem értem, és mert valószínűleg annyira bosszantotta az „átverés”, ahogy ő fogalmazott, hogy ki akarta magából beszélni dühét, egy pankrátort szidalmazott, akit direkt külföldről hozatott, hogy útjára indítsa vele a show-biznisznek ezt a változatát, mert szerinte óriási pénz van benne, pláne annak a számára, aki elsőnek dobja Magyarországon piacra.

Megvontam a vállam, és új fröccsöt kértem.

– Látok ilyet néha külföldi tévécsatornákon – mondtam –, de rögtön tovább kapcsolok, mert gyerekes bohóckodásnak tartom. Valódi küzdelem helyett csak annak a látszata van.

– Rosszul ítéled meg, pajtás – gyújtott rá egy különlegesen drága cigarettára Miszter Gere. – Ha egy mázsán felüli muki három méter távolságból ráugrik egy padlón fekvő alakra, és ezt úgy teszi, hogy sem ő nem sérül meg, sem a másikat nem lapítja szét, az különb teljesítmény, mintha csakugyan rázuhanna, és hat bordáját eltörné. Nagyon is kiszámítottan, begyakorlottan kell tehát cse­lekedniük. Játszanak persze a közönségnek, de ha nem vigyáznak egymásra, akkor az életükkel is játszanak. Ezt a hozzáértő közönség is tudja. Ezért őrjöngenek a kolosszusok, te szerinted bohóckodásnak nevezett viadaláért.

Minthogy a pankráció magyar meghonosítási szándékát láthatóan olyan üzleti elképzelésnek minősítette, amit nem kell titkolnia – legalábbis előttem nem –, hosszasan fejtegette Miszter Gere a dolog mibenlétét. S nemcsak a pankrátorküzdelmek rejtelmeibe avatott bele, hanem azt is előadta, hogy akiket a bemutatkozó küzdelemre kiszemelt, azok egyike felmondta a szerződést, pedig ő már a megfelelő helyiséget is lefoglalta, s minden szükséges menedzser-mun­kába belekezdett, vagyis széjjelszórt egy csomó pénzt, és a lelépett alak miatt ennek a befektetésnek ütheti is a nyomát. Az egyetlen, amivel enyhítheti vesz­teségét, ha „betart” valamiként a lelépett ürgének. Aki mellényúl akkora pénznek, amit nála kereshetne, az megérdemli, ha rosszra fordul a sorsa.

Óvatos kérdésemre kifújta szája sarkán a füstöt és vele a választ is arra, hogy mekkora lett volna a megkereshető összeg? Talán hangosan nyögtem egyet, mertúgy nézett rám, mintha feltételezné, hogy mondtam valamit, de nem értette jól. Én azonban valóban csupán nyögtem egy akaratlant, azt hallván, hogy a hűtlenné lett férfiú tízszer akkora summát kapott volna, mint öcsém havi kere­sete. S ráadásul tizedannyi munkával, vagy inkább játékkal, amit esetleg hetente egyszer kellett volna produkálnia.

– Nem gondolja, Miszter Gere, hogy itt alkalmas jelentkezőre lelhetne? – néztem a zsibongó kocsmai sokaság felé. Miszter Gere kesernyés-gúnyos mosollyal követte tekintetemet, és tagadóan ingatta fejét.

– Jelentkező nyilván lenne, de nem megfelelő. Tudsz róla, hogy én évekig éltem nyugaton, s ott kóstoltam bele ebbe az üzletágba is. Tapasztalatból tudom, hogy ilyen helyen reménytelen a kutakodás. Még érdeklődni sem ,szabad ilyen helyen. Az igaz, hogy a pankrátorok jórészt kiöregedett boxolók, birkózók, súlyemelők meg effélék, de nem lehetnek a pia rabjai. Mondtam, hogy ez olyan meló, ami nagy összpontosítást igényel, ha a dologban járatlanok nem is hiszik. Olyan, mint a cirkuszi akrobata vagy a légtornász munkája. Profi sport. És a siker érdekében fontos a látvány is. Nekem nem elhízott, ellöttyedt szállásnél­küliekre van szükségem, hanem jó karban lévő Góliátokra. Az kell, hogy a néző akkor is eltátsa a száját, ha semmit nem csinálnak, csupán megjelennek. Mutass itt egy olyat.

– Nézze, Miszter Gere – mondtam az éppen lehúzott fröccs ellenére száraz torokkal –, elhiszem, hogy itt nem leli a keresett emberét. Én azonban ismerek valakit, akinél tökéletesebbet Nyugaton sem lelhetne.

– Majd megmondom, ha látom az árut – szürcsölt italából Miszter Gere, akit nem villanyozott fel túlzottan az ajánlatom. – Hozd be, és a többiről utána beszélünk.

8.

Még három hét eltelt azonban, mire szállítani tudtam az „árut”. Úgy viselkedtem, akár az az ember, aki csak akkor megy vízbe, ha már tud úszni. Azt kell érteni ezen, hogy mennél közelebb kerültem időnként az elhatározáshoz, vagyis öcsém bekerítéséhez, és a pankrátori szerepkör ismertetésén át beleegyező elszánásának megszerzéséhez – annál jobban megijedtem a feladattól, és kétségeim is nőttön-nőttek, hogy jó irányba akarom-e befolyásolni testvéremet?

Mind sűrűbben ültem sokcsatornás televíziónk előtt, és lestem az alkalmakat, hogy pankrátorok mutatványaira leljek. Rájöttem ugyanis, hogy amíg nekem nincsenek alapos ismereteim erről a show-bizniszről, addig nem lehetnek vagy alig lehetnek érveim, amelyek meggyőzik öcsémet, hogy lépjen be a politikusok által vágyott Európába, illetve Európának s a Nyugatnak legalább ebbe a kicsiny, de tüskés bozótjába, mert azzal jól jár. Két kamasz fiam nyihogott és pofátlanul gúnyolódott, valahányszor felfedezték, hogy már megint pankrátorokat bámulok, olyan önfeledten, hogy minden cigarettahamut a szőnyegre szórok.

– Jó – szálltam velük vitába néha –, elismerem, hogy ez nem igazi küzdelem, hanem olyan átlátszó csalás, olyan primitív módozata a valódi küzdelem elhitetésének, amire egy ötéves gyerek is öt perc alatt rájöhet. De akkor miért nem négyéves gyerekek őrjöngenek a viadalok csarnokában? Mit keresnek ott a korotokbéli kamaszok, a felnőttek, öregek, de még a női nem különféle korosz­tályai is?! Ráadásul Miszter Gerétől tudom, aki részt vett Nyugaton az ilyen előadások szervezésében, hogy a belépődíjak sokkal borsosabbak, mint amennyiért itthon moziba mentek. Mind hülyék azok, akik az ilyen bohóckodá­sokra bemennek? És ha már bemennek, miért nem nevetnek az előadott bohóc-

tréfákon? Miért inkább tébolyultan ugrálnak, ordítoznak, meg időnként ölre mennek, hogy kedvenceik melletti rokonszenveiknek így is kifejezést adjanak?

Nagyobbik fiam azt mondta, hogy az egész olyan, mint egy peep-show, ahol az én korombéliek azért kukucskálnak, mert azt hiszik, hogy a lyukon át látható nő direkt az ő kedvükért vetkőzik. Ellenérvként nyakon legyintettem, és kiparancsoltam őket a tévészobából. Mindamellett megpróbáltam figyelembe venni, amit mondott, de nem találtam igaznak, hogy többnyire öregedő férfiak lennének a viadalok nézői. Közelhajoltam a képernyőhöz, s igyekeztem nemen­ként és korosztályonként megsaccolni az aréna üvöltő nézőterét, de termé­szetesen lehetetlen volt bármi efféle szétválasztás. Ellenben rádöbbentem valami másra! Ez a sok ember itt nem csoportonként vagy egyénenként vizsgálható és vizsgálandó, hanem úgy kell rájuk tekinteni, mint masszára, tömegre, csőcse­lékre, akik legalább annyira gerjesztik egymást, mint .amennyire őket gerjesztik a szorítókötelek által teremtett négyszögön belül viaskodók. S azok, ott a szorítóban, ráadásul hátborzongató maszkokban, öltözékekben vannak, és noha csakugyan egy ötéves gyerek előre megmondhatja: melyikük lesz a győztes, mégis izgalmat ébreszt és fokoz durva dulakodásuk, alattomos és aljas harcmo­doruk, az a mód, ahogyan minden józan emberi megítélés szerint szabálytala­nul, váratlanul, hátulról támadnak, s irgalmat nem ismerő kegyetlenséggel kínozzák egymást. Noha természetesen járatlan vagyok az emberi lélektanban, az a homályos gyanúm támadt, hogy a ring óriásai voltaképpen azokat a tulajdonságokat sugározzák szét mindenki számára láthatóan, amelyek rejtve bár, de minden emberben ott szunnyadhatnak, és a szorítóból szétsugárzott hatások által előhívhatók. Ez pedig az őszinteség egy változata, aminek a ki­mutatása, pontosabban: kimutathatósága jól esik az embereknek. Egy ilyen pankrátori küzdelem tere éppen azt szolgálja, hogy bárki gátlástalanul utat engedjen a benne szunnyadó alantas ösztönöknek.

9.

Ritkán jártunk össze családilag öcsémékkel. Nekem egyre jobban ment, s pár hónapja megfogadtam egy főokos tanácsát, és alkalmazottakkal működő vállal­kozásba kezdtem. Béreltem egy apró irodát, ahol éppencsak elfért egy íróasztal, rajta egy rendelőfüzetnek elkeresztelt irkával meg egy telefonnal. Postaládákba dobott szórócédulákon hirdettem, hogy mindenféle vízvezeték-szerelést vállalok, s mihamar úgy beindult az üzlet, hogy fél tucat embert alkalmaztam és küldöz­gettem a rendelők címére. Nem árulom el a részleteket, de nem is tagadom, hogy az adóhivatal a tizedét sem látta bevételemnek, hasonlóan ahhoz, ahogyan ez a többi vállalkozó esetében – legalábbis elég soknak az esetében! – bonyolódik.

Szóval tollasodtunk, míg öcsémék gyorsan süllyedtek a létminimum alá. Rá­adásul az én feleségem tanítónő volt, míg Márta nyolc általánossal árulta a sütőtököt a piacon, más alkalmazottjaként. Nőtlen korában még csak-csak előfordult ná­lunk öcsém, pláne azt követően, hogy apánk, anyánk meghalt, de miután meg­nősült, nagyon megritkultak a családi összejövetelek. Feleségem Imre öcsémet sem túlzottan szívlelte: amint indoklásként mondta: tohonyasága miatt, de be­csületére legyen mondva, azt félrefordított fejjel tudomásul vette, ha pironkodó, tiltakozó öcsém zsebébe nyomtam néhány ezrest. Ez a tűrőképessége azonban megszűnt, amint megjelent Márta a láthatáron, s világra hozott két porontyot. Most már nem zsebpénzre lett volna szüksége öcsémnek, azt pedig magam is beláttam, hogy egész élethelyzetük javítására nem vállalkozhatom – saját csalá­dom élethelyzetének a rovására. Azonkívül a két asszony már első látásra megutálta egymást, így hát nem is erőltettem a későbbiekben, hogy sűrűn piknikezzünk. Titokban Márta oldalán álltam, és nagyon megértettem, hogy nem szívesen mutogatja nyomorát flancolós népek előtt, ezért úgy igazítottam, hogy én jártam ki hozzájuk, időnként mentegetőzve, hogy siettemben semmit nem hoztam a gyerekeknek, ellenben itt ez a kis pénz, és vegyen Márta helyettem cukorkát. Az átadott summa persze nem cukorkára, hanem félhavi lakbérre is elegendő volt, de ha Márta mégis elfogadta, az annak a jele volt, hogy már megszűnt szégyellni nyomorukat, és gyors mozdulattal ruhájába rejtette a pénzt. Ez így volt legutóbbi összeveszésünkig.

Az összeszólalkozásunk utáni második héten megint elmentem hozzájuk, és feleségem nevében meghívtam hozzánk őket. Márta nem akarta hinni, hogy feleségem szavait tolmácsolom, de addig esküdöztem, amíg megegyeztünk a látogatás időpontjában. A valót mondtam, amikor feleségemre hivatkoztam, de persze előtte nem kis munkámba került, hogy rávegyem öcsémék meghívására.

Ebéd után két fiamra bíztam öcsém gyerekeit, őt magát, meg Mártát pedig behívtam a szobába. Feleségem azzal az ürüggyel, hogy rendet rak a konyhában, elhatárolta magát, így hát csak öcsémet és feleségét ültettem a tévé elé, azzal a mosolygós ígérettel, hogy valami érdekeset látnak majd. És beindítottam az előre bekészített videókazettát, amire egy pankrációs mérkőzést vettem fel.

Egyikőjük sem látott még hasonlót, ezért Márta érteden csodálkozással követte az eseményeket, minduntalan kérdezgetve, hogy mi ebben az érdekes? – ami azonban ennél sokkal rosszabb volt: öcsém semmit nem kérdezett. Főkép­pen az ő reagálására voltam pedig kíváncsi. Faarccal nézte a képernyőt, s mind többször elfordulva más bútordarabokat vizsgálgatott. Egy idő után pedig – noha még csupán a műsor felénél tartottunk – felállt és kiment, hogy a gyerekekkel foglalkozzon. A sajátjaival is persze, hiszen a kedves és ritka alkalmat ki akarta használni, de szívesen barátkozott az én fiaimmal is, akik főként kamasz erejüket próbálgatták rajta, ő pedig úgy bánt velük, mint a hímes tojással.

– Zárd el már ezt a marhaságot – szólt Márta. – Mért kell ezt néznünk?

A képernyőhöz mentem, és rámutattam a ringben küzdő egyik szörnyetegre, aki éppen a másikat fojtogatta.

– Tudod, mennyit keres ez egy óra alatt? – kérdeztem. – Amennyit a te férjed egy egész hónap alatt! És mit kell tennie? Láthatod, hogy az imént gázolt át rajta a másik, akár egy gőzmozdony, és kutya baja. Betanult mozdulatokból álló gyerekjáték az egész, de vannak népek, akik sokat fizetnek, hogy láthassák.

Elmondtam a Miszter Gerével folytatott beszélgetésemet Mártának, vagyis, hogy nálunk is készülnek bevezetni ezt a küzdőformát, és éppen szükség lenne egy olyan emberre, mint az öcsém. Gyorsan felfogta Márta, hogy miről van szó, és miként esküvőjük bejelentésekor tette a zöldséges standon, állához emelte összekulcsolt kezeit, és könyörgőn tágította rám a szemét.

– Próbáld rábeszélni – mondta.

10.

Nem volt szokatlan Imre öcsém számára, hogy időnként meghívtam egy italra. Neki úgysem tellett rá, ámbár nem is volt odáig érte, inkább azért élvezte, hogy a társaságomban lehet egy rövid ideig. Ehhez semmi más érdeke nem fűződött soha – még az ital sem –, csupán az, hogy megmártózhasson a maga részéről érzett testvéri szeretet légkörében. A gyerekei után ez volt mindene, annál inkább, mert bizonyos volt benne, hogy én is viszontszeretem, ha külön utakon járva éljük is az életünket.

Valóban őszintén szerettem, és ahol tudtam, segítettem rajta. Ezzel a céllal szerveztem ezt a beszélgetésünket is.

Ismertem, ezért óvakodtam, hogy ajtóstul rohanjak a házba. Mindenekelőtt gyerekeiről kérdeztem, tudván, hogy erről van a legbőségesebb mondanivalója. Sorolta is, hogy úgy nőnek, mintha húznák őket, és rendkívül okosak, ami mutatja, hogy sok mindent az anyjuktól örököltek. Noha iskolás korában kép­telen volt megtanulni akár a legrövidebb verset, most szó szerint idézte nagyobbik gyerekének tucatnyi csacska mondását és a kisebbiknek a gügyögését, meg mozdulatait, a ragyogó értelmét, amivel felismeri a tárgyakat, meg: őt.

Olyan hosszan idézgetett, hogy már fárasztott vele, főként pedig szerettem volna más irányt adni a beszélgetésnek. Bízva irányomban érzett jóhiszeműsé­gében, nyíltan a tárgyra tértem.

– Na és… van kilátásod, hogy többet keress?

Esze és teste lassú mozgásával összhangban lassan változtak érzelmei, pon­tosabban ezeknek a tükröződése. Még mindig olyan derűs volt az arca, mint amíg gyerekeiről beszélt, miközben csendesen mondta: – Márta is mindig ezzel hozakodik elő…

Közelebb rántottam hozzá székemet, és karjára tettem a kezem. – Figyelj, öreg. Jól esik hallanom, hogy boldoggá tesznek a gyerekeid…

– Ők is boldogok. Nem keresek annyit, mint Márta szeretné, de a gyere­keknek mindenük megvan. Márta is boldog lehetne, ha nem folyton a pénzen járna az esze.

– Oké. Mártát illetően talán igazad van. Abban is igazad van, hogy most mindent megkapnak a gyerekeid, amire szükségük van. Ámde: mire van most szükségük? Filléres játékok, pelenka, meg akármilyen gönc, amit rájuk ad Márta. És persze ennivaló, amire megkeresed a pénzt. Ámde mi lesz később? Mi lesz akkor, ha már nem elég, hogy a kertben játszol velük, hogy esznek, amit kapnak, hanem kócbaba helyett bicikli kell nekik, olyan ruhák, amikben nem kell szé­gyenkezniük a többiek társaságában, iskolai bolmik, és így tovább. Nekem elhi­heted, hogy ez nem két fillér, mert kamasz gyermekeim vannak, és hiába keresek jóval többet, mint te, nálunk is be kell osztani a pénzt.

Kezdett ráhangolódni a témára, mert felhő borult a homlokára, és nagyon szomorúan kérdezte: – Szerinted mit kellene csinálnom?

Most megint lassúbbra fogtam a tempót, mert nem akartam elriasztani. Arról kezdtem beszélni, hogy nekem sem könnyen jön a pénz, viszont ismerek embereket, akik csak belenyúlnak a levegőbe, és máris markukban egy köteg pénz. Ragad rájuk, mint bogáncs a szamárra. És mégcsak nem is feltétlenül sötét utakon lopakodó alakok, hanem egyszerűen érzékük van az üzleteléshez. Ez a képességük teszi lehetővé, hogy töredéknyi erőfeszítéssel, mint mások – a sokszorosát szerezzék meg a világon föllelhető pénznek.

– Segíti őket az Isten, mint téged – bólogatott.

– Nem erről van szó – legyintettem. – Egy napon sem vagyok velük említhető. Én egész nap lógó nyelvvel nyargalászok. Ismerek viszont valakit, aki csak ül a kocsmában, mint most mi, és miközben fogyaszt, a kifizetendő ital százszorosát megkeresi. Folyton ott lebzselnek mindenfajta emberek az asztala körül, és őneki mindegyikről eszébe jut, hogy mire lehetne használni… Ebből aztán dől is a haszon, és bőkezűen osztogat mindenkinek. Tele van ötlettel. – Mély lélegzetet vettem, és így folytattam: – A minap felőled is érdeklődött. Azt mondta nekem, hogy nagy kár érted. Olyan vagy, akár a gyémánt, de lent heversz a tenger fenekén, ezért hiába vagy igazi gyémánt, semmi hasznod, amíg fel nem hoznak a tenger fenekéről, ö szívesen felhozna, ha nem lenne ellene kifogásod.

Súlyos és hosszú csend ült közöttünk. Hagytam, hogy terebélyesedjék. Tud­tam, hogy idő kell öcsémnek, amíg a mondottakat értelmezni kezdi.

– Érdeklődött felőlem, pedig nem ismer? – dörmögte.

– Engem ismer. És látott bennünket együtt. Tőlem tudja: ki vagy.

– Nem tudhatja – ingatta fejét. – Márta sem tudja. Te tudod.

– Tudom, és egyetértek az illető megállapításával, amely szerint sokkal többre lennél alkalmas, mint amire használod magad, meg amire kihasználnak mások. A legnagyobb kalapomat emelem le az ismerősöm előtt, aki meglátta benned a gyémánt csillogását. S ha még azt is megteszi, hogy felhoz a tenger mélyéről, megcsókolom a cipője talpát!

Öcsém hallgatott, amiből arra következtettem, hogy nem tud követni, ezért fejest ugrottam érte a tengerbe: kimondtam, amit egy órája készültem kimon­dani:

– Az a terve, hogy pankrátort csinál belőled. A tízszeresét vagy akár a harmincszorosát keresheted annak, amit most, ha kötélnek állsz. – Minthogy nem felelt, folytattam: – Tudod, mi a pankrátor… Az, amit nálunk mutattam a televízióban. .Azok, akik ott a kötelek között játszadoztak…

Öcsém lassan elmosolyodott. Nem tudtam volna összeszámolni: hányféle érzésnek a kifejeződése vegyült mosolyában. Derű, szeretet, megvetés, szánalom, gúny, harag, megbocsátás, és így tovább.

– Azt akarod – szólalt meg –, hogy azt tegyem, mint azok? Mint az a kopasz, akinek csak egy lila taréj volt a fején?

– Nem én akarom – szögeztem le idegesen, mert gyanítottam, hogy nem járt sikerrel próbálkozásom. – Neked kell akarni. Meg az ismerősöm is alkal­masnak tart arra, hogy vállalkozz a dologra. De ha nem akarod, a te bajod. Ha engem kérdeznél, én rábeszélnélek.

Vállamra tette roppant markát öcsém, és ezúttal tisztán csak angyali szelíd­ség ült a tekintetében.

– Nem haragszol? – kérdezte.

11.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem haragudtam öcsémre. Elsősorban az bosszantott, hogy kínos helyzetbe hozott Miszter Gere előtt, illetve megfosztott egy ígéretesnek látszó lehetőségtől, amely Miszter Geréhez közelebb vihetett volna. Szégyelltem önmagam előtt is, de titkon gondoltam rá, hogy hálás lesz nekem, ha szállítom az „árut”, amelyet majd első osztályúnak minősít; efelől nem lehetett semmi kétségem. Külön haragudtam öcsémre, amiért ezt a nem valami magasztos reményt az a hátsó gondolat élesztette bennem, hogy látszat szerint csupán az ő érdekeit nézve loholok alkalmas lehetőségek után.

Amúgy egyébként önmaga miatt is haragudtam rá. Felelőtlenségnek ítéltem, hogy ilyen lehetőséget elszalaszt, félretéve családja nyilvánvaló érdekeit, holott meg nem szűnik hangoztatni, hogy minden erejével az övéiért dolgozik. Nem tudhattam az okát, hogy miért hátrált meg, de akármi lehetett is az, kárhoztatom a meghátrálásért.

Első mérgemben el is határoztam, hogy leveszem a kezemet róla, és ezt azzal is éreztetem, hogy feléjük sem nézek. Majd leestem viszont a székről, mikor egy héttel találkozásunk után benyitott az irodámba.

– Hát… te?! – csodálkoztam rá.

– Erre jártam, és gondoltam, benézek… Mikor akarsz összehozni azzal a bizonyos Miszterrel?

– Már mondtam, hogy nem én akarom. Neked kell dönteni. Én csak a lehetőséget kínáltam fel.

– Márta is akarja – mondta nagyon halkan. – Nem hagy nyugton.

Szándékomban állt, hogy megbüntetem kissé, amiért nehéz napokat szerzett nekem, s esetleg még azzal is megijesztem, hogy ugrott a lehetőség, de arra gondoltam, a felesége eléggé megmángorolta már, miért kínozzam én is? Egy kis kegyes leereszkedés azért volt a viselkedésemben, amikor hátradőltem a székemen, és elővéve zsebnaptáramat, meglengettem a levegőben.

– Minden ettől függ – mondtam titokzatosan. – Megvan a telefonszáma, de hogy ő meglesz-e, azt soha nem lehet tudni.

Már első hívásra jelentkezett, s ebben reménykedtem, mert a kocsijában is, a mellényzsebében is volt telefonja. Közöltem, hogy bemutatnám az ígért em­beremet, csak az a kérdés, hol és mikor? Egy edzőterem címét adta meg, ahol minden este dolgoznak az emberei, s majd ő is odajön. A vezetőedző nevét is megmondta, akinél jelentkeznünk kell, s a többi elsősorban attól az illetőtől függ.

Továbbítottam a lényeget öcsémnek, vagyis megmondtam az edzőterem közelében lévő italmérés nevét és címét, valamint azt, hogy hétre én is ott leszek, s együtt megyünk a végleges helyszínre. Nem akartam, hogy egyedül jelentkezzék a vezetőedzőnél, mert bizonyos, hogy elszúrt volna mindent.

12.

Az edzőterem viszonylag szűkös helyiség volt. Éppencsak elfért benne a dobogóra emelt szorító. Körülötte tornaruhás meg fürdőköpenyes óriások és néhány se­gédszemélyzet járkált vagy ücsörgött.

Két széken elterpeszkedve hevert a vezetőedző is, akit némi kérdezősködés után hamar megtaláltunk. Biccentett, amikor bemutatkoztam, azután felkiabált valamit a ringben gyakorlatozóknak, majd ismét hozzánk fordult. Annyit dörmögött, hogy Miszter Gere értesítette jövetelünkről, s nemsokára sorra kerülünk. Szemében a fekete humor iránt fogékonyakra jellemző, mesterséges közönnyel kérdezte:

– Melyikükről lenne szó?

– Rólam – vágtam rá az övéhez hasonló komorsággal, s ezt a viccemet észrevehetően méltányolta. Nyilván első pillanattól nem lehetett kétsége, hiszen öcsém kétszer akkora, mint én, azonkívül munkában viselt, szakadozott-foltozott kiskabátja alól hordóként domborodott elő hatalmas mellkasa. S mintha megijedt volna, hogy csakugyan el akarom happolni előle a melót, a maga lassú módján ő is megszólalt:

– Ne tessék neki hinni. Ő csak a bátyám…

Láttam a vezetőedzőn, akit egyébként Ambrus úrnak hívtak, hogy észrevét­lenül gyorsan körbepásztázta szemeivel öcsémet, és gyanítottam, hogy ezek után többoldalas jellemzést tudna írni róla. Nemcsak azért, mert jól ismerte az ide belépők figuráit és megannyi egyéni jellemvonását, hanem azért is, mert általá­ban igen okos ember benyomását keltette. Olyan jóképű volt, mint egy bonviván, s noha teljesen ősz volt a halántéka, ránctalan, feszes volt az arcbőre, és nem lehetett sokkal idősebb öcsémnél.

Bizonyosra vettem, hogy igen erős érdeklődés ébredt benne öcsém iránt, hiszen ő is tudta, hogy a meglépett és a műsor szempontjából legfontosabb szereplő helyettesítőjét keresik, ezért nem is várakoztatott bennünket sokáig, hanem öcsémre szólt, hogy vetkőzzék le. Ezt háromszor el kellett ismételnie, mert öcsém úgy állt, mintha nem hallotta volna, végül félre­húzott, és fülembe súgta, hogy csak egy fekete glottgatya van rajta, s az vajon jó lesz-e?

A ringből kiparancsoltak helyett egy Gazsi nevű izom­embert szólított Ambrus úr, és azt a szakkifejezést kiáltotta neki, hogy „totális lakat”! Az ekkor már glottgatyájában szégyenkezve szintén a szorítóban álló öcsém háta mögé pattant Gazsi, és úgy ölelte át öcsémet, hogy mindkét karját is leszorította. „Próbáljon ki­szabadulni, Imre úr!” – kiál­totta öcsémnek a vezetőedző.

Mozdulatlanul maradt öcsém, amiből az edző talán arra következtetett, hogy erőt gyűjt, a terem távolabbi részé­ből pedig kaján kiáltás hallat­szott: „Szabadulna, ha tud­na!…” Egyedül én tudtam, hogy nem testi, hanem szel­lemi erejét gyűjti öcsém, hogy eleget tehessen a felszólítás­nak. Amikor azután teljes egé­szében megértette: mit kíván­nak tőle, valami felségesen szép mozdulattal, akár egy tál­tos, vagy áldásosztásra készülő pap, megemelte kétoldalt a kezét, fel, egészen a feje fölé. Mindez lassan, azonos tempóban, görcsös erőfeszítésnek a legkisebb jele nélkül történt. Az őt hátulról szorító férfiú „lakat”-ja széttört, azaz: elől összekulcsolt kezei szinte eltépődtek egymástól, s amiként öcsém karjai emelked­tek felfelé, a hátán csimpaszkodó férfiú két marka lefelé csúszott öcsém válla, majd nyaka felé. Voltak, akiket ámulatra késztetett a látvány, mások hitetlenked­ve, kínban nevetgéltek, valaki pedig azt rikkantotta: „Vigyázz Gazsi, mert magad alá csúszol!” A megszégyenült Gazsi pedig végső tehetetlenségében torkon ra­gadta bátyámat, akinek ez olyan fájdalmat okozott, hogy lerántotta két kezét a magasból, és mindkét könyökével hátrabökött az őt nyergelő és fojtogató ellenfél bordái közé. Önkéntelen volt a mozdulat, de olyan erejű, hogy a megbökött ember levált róla s hanyatt esett. Szerencsére a kötelekre hanyatlott, majd lassan a padlóra csúszott, és mozdulatlan maradt.

Többen az összeroggyant férfihez siettek, mások viszont öcsém felé rohantak, de mindannyiukat megelőzte Ambrus úr. Székére dobta válláról a fürdőköpenyét, s egyetlen ugrással öcsém előtt termett. Máig nem tudom, hogy öcsémet akarta-e védeni a társukért bosszúra éhező támadóktól, vagy azokat kívánta óvni öcsém erejétől.

– Ezt nem szabad, Imre úr! – emelte fel figyelmeztetőn ujját öcsém orra előtt. – Itt nem gyilkolósdit játszunk, hanem szórakoztató műsort adunk.

– Ő kezdte! – háborgott öcsém. – Majdnem összetörte a gigámat!

– Csak véletlen mozdulat lehetett – magyarázta az edző. – Gazsi egyik legjobb pankrátorunk, s ő nagyon ismeri a szabályokat. A fő szabály pedig az, hogy semmit nem csinálunk a másik iránti gyűlöletből, vagy akár hirtelen haragból, hanem inkább segítjük, hogy tökéletes legyen a mutatvány minden részlete. Például… – folytatta előadását, miközben határozott eréllyel megfordí­totta tengelye körül Öcsémet. Nekem legalábbis az volt a gyanúm, hogy egyebek mellett az a törekvés is vezette, hogy elfordítsa öcsém haragtól villogó szemeit a leütött illetőről, akit négy ember próbált óvatosan kiemelni a kötelek közül. Megtapintotta öcsém széles hátát a jobb lapocka fölött, azután odaütött öklével, s tartva öcsém reakciójától, gyorsan kihátrált abból az övezetből, ahová öcsém keze esetleg elérhetett. Öcsém azonban mozdulatlan maradt, mire Ambrus úr megkönnyebbült, sőt felderült, s visszalépett öcsémhez, és maga felé fordította.

– Fájt? – kérdezte.

– Nem nagyon – sütötte le szemét öcsém.

– Na – veregetett vállára az edző. – Ez, látja, olyan pontja a testnek, ahol sokkal kevéssé fájdalmas az azonos erejű ütés, mint számos egyéb helyen. A gyakorlás majd magát is megtanítja. Azért kell rendszeresen edzenie, hogy ne tévedjen ilyesmiben. Mert vegyük például a következőt. Hoppá!

Villámgyorsan gyomorszájon ütötte öcsémet, hogy az összegörnyedt, majd tenyere élével tarkón is vágta. Térdre hullott öcsém, két öklét is a padlóra támasztotta, s így maradt néhány gyötrelmes pillanatig. Azután emelkedni kezdett a háta, mint a kék bálnáé, amikor lélegzetért jön a felszínre. Teljesen fel is emelkedett, de annyira roggyant maradt, hogy olyannak tetszett, amikor előre­lépett, akár egy gorilla. Ennél is félelmet keltőbb volt azonban a szeme. Végtelen­nek tetszőén hosszú ideig nem ereszkedett le a szemhéja, miáltal olyanná lett, akár egy áldozatát leső bagoly. S mindehhez társult valami, amit valószínűleg csak én fedeztem fel: az űrbéli magányosság érzésének a kifejeződése.

Csak egyet lépett előre, de az edző már kívül volt a ringen, sőt: távol a ringtől, és felém kiáltotta:

– Állítsa le!

Ugyanebben a pillanatban közvetlenül mellettem rekedten szólt Miszter Gere: – Az Istenért! Állítsa le! Ez vérfürdőt rendez!

Az egész edzőterem eléggé homályosan volt megvilágítva, és nem úszott fényárban a szorító sem. Talán a fájdalomtól, talán a mélyen nyilalló magányos­ságtól, talán a féhomálytól nem látta öcsém a fürge edzőt, noha eltántorgott a kötelekig, majd az ellenkező oldalon levő kötelekig, s már kívül emelte rajtuk egyik lábát, amikor odasiettem, átöleltem, azzal a szándékkal, hogy’ tőlem telhe­tőén visszatartsam, noha az én testi erőm ehhez semmi volt, viszont őszinte kétségbeeséssel, könyörgőn szóltam rá:

– Én vagyok, öcsikém… Én, a testvéred… Nagyon kérlek, maradj itt velem, így, ahogyan ölellek… Kicsit pihenj, és hazamegyünk.

Törekedtem, hogy szemébe akasszam a tekintetem, de láttam, hogy ő nem lát engem. Talán a hangom, talán egy belső hang mégis megfékezte, és valóban ott álltunk legalább egy percig, ölelkezve. A teremben temetői csend volt.

S egyszercsak összeütődött két tenyér. Miszter Gere tapsolt, és meg is szólalt:

– Uram, az öné minden elismerésem. – Óvatosan közelebb is lépett hozzánk.

– Vegye úgy, hogy máris szerződtettem. – Előhúzott bőrruhája rengeteg zsebének valamelyikéből egy köteg pénzt, és felénk nyújtotta. – Az előleg. A további részletekről majd írásos szerződésben megállapodunk.

Elvettem a pénzt, és öcsém kezébe nyomtam.

– Fogadd csak el. Miszter Gere nyilván tudja, hogy megérdemled. Ő az, akiről már beszéltem neked. Ó mondta, hogy a tenger mélyén heverő gyémánt vagy, és ő szívesen felhozna. Látod, már hozzá is kezdett.

Ekkorra Miszter Gere mellett állt Ambrus úr is. Nem vette fel köpenyét, s gyönyörűen táncoltak izmai, ahogyan felénk lépett. Nem óvakodott, mint Miszter Gere, hanem egészen hozzánk jött, és nagy aggodalommal néztem, hogy meg­érinti öcsém karját, és megnyerő arcát felé emeli, s szép termetéhez társuló baritonján, ünnepélyesre igazított hangon azt mondta:

– A legőszintébb megbánással kérem a bocsánatodat, pajtás. Ha vissza akarsz ütni, tessék, itt vagyok. Vállalom, bár tudom, hogy végzetes lehet. Nagy vagy. Annak a társunknak, aki az előbb véletlenül megfogta a torkodat, négy bordáját eltörted. Itt mindig van orvos és már megállapította. Ennek ellenére az a fiú azzal bízott meg, hogy tolmácsoljam az ő bocsánatkérését is. Nem volt szándé­kában, hogy sérülést okozzon, még kevésbé, hogy magára haragítson. Szeretne jó küzdőtársad maradni.

13.

Úgy látszott, hogy mindennel megbékült öcsém. A maga mackós mozgásával elvonult a sarokba, ahová ledobta gönceit, és öltözködött.

– Kolosszális! – áradozott Miszter Gere a körülötte állókhoz fordulva. Min­denki körülötte állt, mert senki nem akart egyedül, pláne öcsém közelében maradni. Békésnek látszott ugyan, de az iméntiek után kiszámíthatatlannak ítélték. Miszter Gere véleményével viszont egybehangzóan azonosultak, s még elismerőbb jelzőkkel is méltányolták öcsémet, mint emberi jelenséget.

– Pár hónapig csiszoljuk, és a világ legjobbja lesz – foglalta össze a vélemé­nyeket Ambrus úr, amitől Miszter Gere izgalomba jött.

– Nem is rossz! – csapta jobb kezefejét a bal tenyerébe. – Kiviszem külföldre! Párizs… New York…

Mielőtt elköszöntünk, megjelölte Ambrus úr a hétnek azt a három napját, amikor kötelező esti edzés van. Azt, hogy napközben továbbra is dolgozik-e öcsém, vagy otthagyja munkahelyét, rábízták.

Felajánlottam neki, hogy hazaviszem a furgonommal. Szájmenést kaptam, és hosszan idézgettem az őt méltató észrevételeket, a várható nagy pénzeket, ame­lyeknek az eleje, íme, már itt is van, meg Miszter Gerének azt a tervét is előadtam, hogy világkörüli útra akarják vinni, s nyilvánvalóan fizetik egész családja utazását és szállását, amint ez a különféle szakmák sztárjaival mindig így van.

Az egész utat végighallgatta. Csak amikor a kapujuk elé értünk, és kiszállt a kocsiból, akkor jegyezte meg: – Azért a zöldségest nem hagyom ott.

Másnap Márta felhívott irodámban egy utcai fülkéből, és életük megmentőjének nevezett, amiért öcsémet rávezettem a nagy pénzek útjára.

– Amúgy, hogy van? – kérdeztem. Azt felelte Márta, hogy bizonyára nagyon kifárasztották az edzéssel, mert a szokottnál is lassabban mozog és kevesebbet beszél.

Az edzőterembe nem akartam elmenni, hiszen ott semmi keresnivalóm, de a Fehér Egérbe többször is benéztem, és egyszer szerencsém lett, mert szokott székén, a pult mellett rábukkantam Gere úrra. Jobban örült, mint én őneki, és lelkesen beszélt öcsém fejlődéséről. Úgy döntöttek, hogy a vezetőedző lesz a partnere, mert eredetileg is Ambrus úr lett volna a nagy attrakció, a lelépett illetővel párosítva. Jól is festenek együtt, mert Ambrus úr sokkal fürgébb és jobban képzett, s így hihető lesz, ha legyőzi a „Szörny”-et. Átmenetileg ugyanis ezt a művésznevet adták öcsémnek, Ambrus urat pedig valószínűleg Doktor Halálként reklámozzák majd. Ezen a ponton sokat csücsörített, vakaródzott Miszter Gere, és a hivatalokat szidalmazta, mert akadályokat gördítenek az előadás elé, amelyet ő a Sportcsarnokban szeretne rendezni. Végül azonban még ő nyugtatott, hogy ne tartsak semmitől, ő mindent elintéz,

14.

Azt álmodtam egyik éjjel, hogy beomlott egy bánya, és maga alá temette öcsémet. Hasonlóan az álmok megannyi képtelenségéhez, úgy zajlottak az események, hogy egyszerre két helyen voltam: lent az aknában, meg kívül, illetve felül rajta, a szabad­ban. Amikor így kívül voltam, akkor ütemes, mély hangokat hallottam, ugyan­akkor azonban a bányában is jelen voltam, és láttam, hogy öcsém ütögeti csákányával a mennyezetet, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy életjelet adjon magáról.

Nem hiszek az álomfejtésekben, mindamellett addig jártam a Fehér Egérbe, míg összeakadtam Gere úrral. Derűs volt és hangos, ragaszkodott hozzá, hogy az ő vendége legyek, és tájékoztatott arról az áttörésről, amit a hivataloknál elért. Ha nem is teljesen, de félig törvényesek lesznek a körülmények. Még rendőri biztosításról is gondoskodott. Öcsémről annyit mondott, hogy roppant fegyelmezett, és rengeteget fejlődött az edzések során.

A nagy mérkőzést októberben szándékozták rendezni. Ilyenkor már nincse­nek nyáresti programok, s jobban harap a közönség például egy pankrációra. így magyarázta Miszter Gere. Öcsémet változatlanul magasztalta. Azt mondta: tökéletesen alakítja a rászabott szerepet,

Csak nem álltam meg, és egyik este lementem az edzőterembe. Öcsém néma bólintással üdvözölt, anélkül hogy arcán a legcsekélyebb érzelem tükröződött volna. A vezetőedzővel dolgozott, és olajozottan ment minden. A Miszter Gere által említett „rászabott szerephelyzet” nem egyéb volt, mint egyéniségének érvényben hagyása. Míg Ambrus úr fénylő szemekkel, játékos incselkedéssel ugrálta körül, és időnként váradan ál-ütésekkel, ál-rúgásokkal, meg a pankrációban lehetséges egyéb trükkök­kel ingerelte, ő a maga mackós módján törekedett a védekezésre, meg időnként a támadásra, amely mindig félelmet ébresztő volt, pedig nem vicsorgott, nem forgatta vérben a szemét, csak ment előre, akár egy dongalábú Gólem.

Edzés után hazavittem, s néhány igen-nem válasznál egyebet nem tudtam belőle kihúzni. Egyetlen összefüggő mondata volt, amellyel apánkat idézte: „Meg­esik, hogy jobbat keresve gyakran jót veszítünk”. Amikor megkérdeztem, hogy mit értsek ezen, csak vállat rándított.

15.

Az előadást megelőző napon ismét felhívott Márta az irodámban, és arra kért: feltétlenül menjek el, és vigyázzak öcsémre.

– Fogjam a kezét, és vezessem a ringbe? – próbáltam jópofáskodni, ámbár Márta hangjából nagy aggodalmat éreztem ki. Következő pillanatban már sírt is a telefonba. Annyit értettem hüppögéséből, hogy – talán – meg is kellene akadályozni öcsém szereplését. Ráripakodtam, hogy ne beszéljen szamárságokat! Valamennyire össze is szedte magát, és azzal az újabb kéréssel állt elő, hogy menjek érte autóval a lakásukra. Öcsémért is autóval mennek, de jóval korábban, s azokkal ő nem mehet.

– Nem lenne jobb, ha otthon maradnál?

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott hevesen. – Miképpen hagyhatnám ott egyedül?!

– Egyedül? Már elővételben minden jegy elkelt. Sokezer ember lesz ott. Miért lenne ő egyedül?

– Mert nélkülem… egyedül van.

Ismét zokogni kezdett, amit nagyon rosszkedvűen hallgattam, s ezért gyorsan megígértem, hogy iksz időpontban ott leszek érte autóval. Az igazság az, hogy Márta hívásától és hisztériájától függetlenül, magam is eléggé zaklatott voltam.

Ahogyan ígértem, ott voltam érte másnap, és együtt autóztunk a színhelyre. Márta természetesen ingyenjegyet kapott az első sorban, és némi vita után, én is mellé ülhettem, noha az én jegyem hátrább szólt. Megvallottam titkon ma­gamnak, hogy szívesen veszem Márta közelségét, mert valami érthetetlen félelem ellenében bátorságot adott. Egy esetleges erőszakos inzultustól megvédeni persze nem tudhatott volna, de az a feladat, hogy nekem kell őrá vigyáznom – némi bátorságot adott.

Ami első perctől félelmetes volt: a tömeg önszerveződése. Ahogyan az egyé­nek, párok, csoportok érkeztek és átlényegültek tömeggé… Ahogyan srófolódott felfelé a csarnokban a zsivaj s a feszültség. Ahogyan fokozta ezt egy fülsiketítőén erős mikrofonhang, amely csodát és borzalmat egyaránt ígért, miközben a szö­veget dübörgő zene tépdeste szét. Amikorra bejelentették az első gladiátorpárt, a Jegesmedveölő Eszkimót és a Bölényvadász Indiánt, már akkora lett a lárma, hogy Márta csak a fülemhez közelhajolva kiabálhatta: – Bánom az egészet… Megélhettünk volna enélkül is… Nem hagyta ott a zöldségest, és jövő hónaptól már én is visszamegyek félnaposnak.

Úgy legyintettem, mintha nem hallottam volna. Részint értelmetlennek véltem, hogy üvöltözve beszélgessünk ebben a légkörben megélhetési gondokról, másrészt haragudtam is Mártára, amiért most jut eszébe korábbi vétkéért ön­magát ostorozni. Márta nem ezt akarta? Hát nem tettem eleget óhajának, és nem beszéltem rá öcsémet, hogy vágjon bele ebbe a könnyű kenyérkeresetbe?

Azért sem szívesen bocsátkoztam volna Mártával vitába, nyugodtabb körül­mények között sem, mert akkor magamat is ostoroznom kellene a saját vétke­mért, azért, hogy meghallgattam szívem szavát, és szánalmat érezve irányukban, mindent megtettem, amivel öcsémén és családján segíthetek. Mindent. Olyat is, amit éppen az ő érdekükben, az ő védelmükben nem lett volna szabad. Súlyos hiba volt öcsémet ennek a bűzlő mocsárnak a sarába mártani. Ez nem az ő világa. Ebben a mocsárban meg kell fulladnia!

Már a harmadik pár következett, minden erejével tombolt a tömeg, s leginkább a nők visítozása ingerelt. Márta ismét a fülemhez hajolt, és tőle telhető hangerővel kiabálta, hogy az ígéret ellenére nem kötöttek öcsémmel írásos szerződést, és az első alkalom óta csak egyszer adtak neki pénzt, s az alig több, mint amit a piacon keres.

– Miért nem szóltál?! – fordultam felé dühödten, és szemem sarkából megpillantottam egy kopasz férfiút, aki torka szakadtából üvöltött, s most meg­láthattam azt a hangforrást, amely még a nők iszonyú sivításánál is jobban bőszített, mert két sorral mögülem jött, és úgy hangzott, mintha a dobhártyámon belülről hangzana. Legszívesebben megfojtottam volna!

Miután a ringben viaskodók addig verték, dobálták, gyűrték egymást, míg el nem jutottak addig a pontig, amikor a közönség számára már unalmasakká lettek, akkor valamelyikük elnyúlt a padlón, berohantak érte egy hordággyal, kivitték, a „győztes” pedig őrjöngve ünnepelte önmagát. Nyilvánvaló hosszú tapasztalatok tanították meg a rendezőket arra, hogy mikor kell egy önismétlésbe, unalomba torkolló viaskodást abbahagyatni és új szenzációval előállni.

S jött az új szenzáció, az est fénypontja, amint a megveszekedetten harsogó mikrofonhang közölte. Jött a vezetőedző, azaz: Doktor Halál! Szép volt az arca s a teste, amelynek szépségét még fokozták öltözékével. Göndörített, szőke pa­rókáját valami babérkoszorúféleség szorította le, két bokáján apró szárnyak ékes­kedtek, miként Hermesnek, a hírvivő görög istennek, és görögös volt a tunikája is, amellyel főként a nők rokonszenvét nyerte el azonnal.

– És most!… – hörögte immáron rekedten a bemondó. – Most vezetjük elő a Szörnyet, azt a félig embert, félig állatot, akit a dzsungel mélyén találtak, s aki az emberhúst is megeszi, ha éhes!

Megtermett fickók félelmet mutatva jöttek, és kötélen vezették öcsémet, akinek arcán, haján értelmetlen törzsi jelvények torzultak főleg fehér és vörös festékekből, s enyhén görnyedten is igazi óriásnak tetsző alakjára mindenütt lötyögő, zsineggel rögzített, párducmintás vásznat szabtak, noha inkább medve- vagy gorillabőrbe kellett volna öltöztetni, mert lusta, esetlen mozgása nem pár­ducra emlékeztetett.

A két segéderő levette róla a kötelet, és gyorsan kimenekültek a szorítóból, amelynek a közepén tornyosult öcsém, egyik sarkában pedig az igazi párduc­mozdulattal ugrásra kész görög isten.

Tévedtem az imént, amikor azt mondtam, teljes erővel tombolt a tömeg. Most látszott, hogy az még fokozható. Bíztatás és riadt visongás zagyva, de harsogó egyvelege töltötte be a teret, amikor Ambrus úr elrugaszkodott a gumi­szerű kötéltől, és egyetlen ugrással öcsémnél termett. Pontosabban: rajta termett, méghozzá úgy, hogy vérbeli akrobataként, a levegőben úszva, akként igazította testhelyzetét, hogy páros lábbal ütközött öcsém hatalmas mellkasának. Jól meg­termett és igen jól kidolgozott izomzatú ember volt Ambrus úr, de úgy pattant le öcsémről, hogy az még még csak meg sem rezzent. Mintha csak betonnak ütközött volna Doktor Halál. S amikor már öcsém előtt nyekkent a padlón, akkor szinte unottan, lassan belerúgott öcsém, aminek eredményeképpen Amb­rus úr visszarepült a ring sarkába.

Mindez persze játék volt. Nem öcsém rúgta el a vezetőedzőt, legfeljebb hozzáért, s az a saját rugalmasságának eredményeként pattant fel a földről és zuhant a sarokba. Ami ellenben igazi volt, az a korábbi ütközés.. Ezt is meg­annyiszor elpróbálták persze, de nagyon jól jött, amikor bebizonyosodott, hogy úgy a földbe cövekelten tud állni öcsém, akár egy valódi betonoszlop, és nyu­godtan rárepülhet az edző. Ez nagyon hatásos tudott lenni, s erősítette a hie­delmet, hogy hamisítatlan küzdelem zajlik.

A közönség természetesen Ambrus úrnak, drukkolt. Féltették is, de buzdí­tották is a Szörny ellenében. Öcsém szerephelyzete pedig az volt, hogy minél inkább gyűlöltesse magát. Beiktattak például jeleneteket, amikor Ambrus úr látszólag nem figyel öcsémre, aki hátulról nekitámad. Ilyenkor felrobbant a csarnok.

Karomba kapaszkodott Márta, és reszketett, s a könnyei folytak. Megsimogat­tam a haját és a vállát, mert mindinkább úgy találtam, hogy fölösleges az aggodalma, amiként kopni kezdett az én idegeimből is a korábbi, rejtelmes feszültség. Onnan, ahol ültem, ismerve azt, amit a látottakról ismernem kellett, mindinkább úgy találtam, hogy rendben mennek a dolgok.

Nem így ellenben Ambrus úr. Amint későbben a bíróságon előadta, úgy találta, hogy nem a megbeszéltek szerint cselekszik öcsém, hanem a kellő koncentráció helyett lusta, és szinte elalszik a szorítóban, ami az előadás nívójának csökkenését hozta, és azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy elálmosodik a közönség is, vagy feldühödik, mert nem azt kapja a pénzéért, amit beígértek neki. Ezért a számtalanszor begyakorolt menetrendtől eltérően, bevitt neki egy igazi ütést a gyomrára, majd amikor ettől összegörnyedt, akkor a keze élével rávágott a tarkójára. Pontosan úgy, mint első találkozásuk alkalmával. És ugyanúgy menten el is pattant a köteleken kívülre, felkészülve a még további menekülésre.

Mindez a megrészegült közönséget kijózanította egy percre. Megint csak azzal védem magam, hogy járatlan vagyok abban a tudományban, amely az emberi észjárást és magatartást vizsgálja, de megkockáztatom, hogy hasonlóan egy hisztis gyerekhez, akit egy csattanós pofon lecsendesít – a tömeghisztéria is megállítható, ha alkalmas pillanatban, alkalmas és erős figyelmeztetés rezzenti meg. Ilyen erős hatást váltott ki Ambrus úr cselekedete. Egyszeriben mindenki megértette, hogy itt valami más kezdődött, mint ami eddig zajlott, és miként annak idején az edzőteremben, itt is hirtelenében olyan csend lett, ami riasz­tóbban hatott, mint az egetverő rikoltozás.

Padlón volt öcsém a térdeivel és két öklével. Minthogy közel ültem hozzá, hallottam zaklatott zihálását, az erőfeszítést, hogy levegőhöz jusson.

S ekkor belehasított a csöndbe a magából örökösen kikelten ordítozó kopasz hangja, két sorral a hátunk mögött: – Dögölj meg, te rohadt állat! Menj vissza az őserdőbe, ahhoz a fán csüngő anyádhoz!

Ennél sokkal durvábbakat is kiabáltak az előzőkben valamennyi irányból, alacsony és magas hangokon, de ez a fisztulás és tébolyult gyűlölettől elvakult rikácsolás valamilyen kideríthetetlen okból magára vonta öcsém figyelmét. Négy­kézláb küzdött levegőért a szorító közepén, s a hang irányába fordította lassan a fejét, és meglátta a felugorva tajtékzó alakot. Mély lélegzetet vett, és úgy bámulta egy pillanatig a figurát, akár a bagoly, amely csak nagyon ritkán ereszti le szemhéját.

Azután feltápászkodott.

Ilyen lehetett az első ember, aki kétlábra állt. Majd megindult a hang felé, átlépett a szorítóköteleken, s haladt a kopasz irányába. Az első két sorban ülők felugráltak és menekültek, én pedig az edzőteremben történteket idézően öcsém­hez furakodtam, átöleltem, és ha jól emlékszem, azt könyörögtem, hogy ne csi­náljon semmit. Ezúttal azonban félrelökött, mint egy darab rongyot. Nem hiszem, hogy látott és hallott. A rendezőség néhány bátor embere is közelíteni próbált hozzá, de mindkét öklével kaszálni kezdett, s reménytelen volt megállítani.

Odaért a magáról megfeledkezett handabandázóhoz, megragadta a válla és a térde tájékán, a feje fölé emelte, és azzal a begyakorlott mozdulattal dobta el, mint amellyel számos társát az edzéseken. Csakhogy azok be voltak avatva, és tudták, hogyan kell esni, öcsém pedig ügyelt rá, hogy a rugalmas és izmos férfiak beidegzett mozgásritmusával összhangban cselekedjék.

Most azonban semmire nem ügyelt, csak minden erejét beleadta annak a kifejezésébe, hogy nem szereti ezt a világot, mert elégszer tapasztalhatta, hogy ez a világ sem szered őt.

LABANCZ GYULA

Öngyilkos remény

Fölteszem – vak bánya-ló
földforgású hanglemez –
mettől mélyebb: igaz.

Fog: levegő-teli csille.

Sajtüregesítő, arcot
tovább feszegető
mákszemnyi bőr-kukac. –

Bármit, csak föl nem adni!
Bármit, csak föladni
mi belőled vigasz!

– – – – – – – – – – – – – – –

Halállal randevúzni, feltéve,
ha az akkor épp nem jön el,
micsoda földöntúli öröm.

Mindenevő

Két ősz között
esős szem,
viaszkos szilva
az asztalon,
mint írta
                vala
                        rá
                             hagyom,
cigányúthoz jutott
rím-putrim,
kiköpött
Tóth Árpád,
irgalom!

Apropó

Mielőtt
rendembe lépne,
mennyezetünk
szenteltvizes,
salétromos sarkából
csöndet merít,
kikereszteli
magát a pók.

Függőjátszma

Asztalra döntött szék
feneketlen bástya.
Lépsz a fekete-fehér
kockaköves házba,
megcsap a villanyfény
kéjes, fagyos szele.
Arcra kövült sakktábla. –
Mit törődsz vele.

Vigasz

Alompor hull
nyitott könyvre
száll a lepke,
fordítva is lehetne
vigaszul,
szavam
versben
igazul,
mert nem embernek való,
azt zúgja az agy,
fölösleges vagy!
Kezdődhetne
végződhetne így a nóta,
kezet emelt rám,
akire én kezet
sosem emeltem volna.

Úton-útfélen

Mondhatjuk-e
anyáink haláláról
megemlékező versről
nehéz szülés volt?

Hogy ne csak árva –
meztelen történet,
tisztába tett fityisz,
emlékezzék az ember
véletlen magára –
költő, csinálj gyereket,
így lesz, s nem marad
az anyanyelv hiába.

Marad az ősi ábra,
amilyen is lehetett
mindig a szeretet –

emlők élesztő kovásza,
szeméremből kisütött,
vérben hamvadó köldök-pogácsa,
amiről úton-útfélen
magunkra ismerek.

Foncsorral fizet

Ki maga elöl
tükör mögé bújik,
számolnia kell:
kihalt utca, kihalt ház.
Foncsorral fizet a tükör,
megfogva, ezüsttel,
tolvajként látja
viszont magát.

TANDORI DEZSŐ

Hús-vér Beckett

„Nem adom alább, már senki kedvéért se élek”

Vágyom visszatérni Bécsbe, nem Bécsbe vágyom, vissza csak, ehhez Bécs igen jó, a Josefstadt, a félháznyit megtörő utcafolytatás, a dombnak-fel elcsörömpölő villamos túlján, elcsörömpölt, máris egy semmi tárgy túlján, a trafik medvés kirakata mellett, a Corsaro, lebotorkálni a lépcsőn, jó. A mackók a kirakatból néznek, a medvék, nálam a havilap, a londoni vétel, reggel vásároltam, legyen a pénzemért valamim, a többit meglátjuk, e medvék vannak. Fél-háznyit meg­törik az utcafolytatás, Kochtaube, talán ez a neve, furcsa. Egyszer végre el kell hozni a tengerparti rajzot, a korzikai testvérpárnak, falukon ilyen képek. Kell, egyszer még kellene, hogy Királynő Tonikot rendelgessek sorra, kint nagy nyár. Most télen megyek, ezt is halasztgatom csak.

Mentem, hónom alatt a medvés havilap, egy mikulásnak öltöztetett barna Teddy, a lapban angyal medvék, családi fénykép medvetársaságok, cirkuszt ját­szók, annyi-félék, nincs is rá képzeletem. Megyek, képzeletben, ez van, ott a Park Lane lejtőjén, a téli Halottas Szónoksarok, a Hyde Park. Nem leng vörös zászló, zöld-piros zászló, Newcastle United-lobogó, nem állnak harisnyatartós, nadrágtartós, bőrnadrágos turisták, vagy nadrágkorcra kicsusszant ingben, meg­lazított nyakkendővel, rendőrök aknákat a gyepen nem keresnek, kordon sár­ga-fehére nem leng. Nem virágzik a virággyep, nem sötétül dohány-súlyos fejekkel a virágágyás, a könyveket a kertészek furcsálkodva – ha! – rég elvitték. A könyveket, melyeket, mint léghajós, a virágágyásba hajítottam, egyszer nyáron. Nem érdekeltek a könyvek, el akartam adni a könyveket, szombat volt, antik­váriumok szombaton könyvet nem vásárolnak. Semmi se lett könnyebb. Megva­karom a fejem, vakarok egyet a körmömön a josefstadti templomfalon. A templomfal túlján a másik utca, jóval arrébb, üres a kocsmakert, tél van. Kilépek a keskeny ajtón – be se léptem –, Beckett a Riverside Studiosból, mozit nézek. Itt Lessing szobra mögött a Judengasse Arts Kinoja kínálkozik. A könyveket az Arts Kino és a Judengasse közt akartam eladni az antikváriumban. Ezek más könyvek voltak. Otthagytam őket a Flohmarkton. Már nem ettem kolbászt.

Színes keféket, török kendők áttetsző selymét: nézegettem cigarettafüstön át e piacot, nem ettem. Később lett egy bécsi halottam is, idén már nem füstölöm tele a fülkét, ha valaki beülne hozzám, kiülök legföljebb. A fehér csokoládé leszedté hídam a mogyorójával, ezt sem eszem. Megyek, nem is képzeletben, a Park Lane mellett, oldalt dőlök, a virágágyásba, oszt soha többé nem kell élni. Elgondolom, kiket ismerek, kik közeliek. Ok mind élnek. Semmit nem irigylek tőlük. Nem fáradság, hogy föl kell lépni a gombafejes dobogóra, ahol a pincérnő a bécsiszelettel s a gombafejekkel elhasalt, mint egy kivégzés, hazafiaké a csá­szárkorban, hulltak a gombafejek, és a szabadsághősök bikanyakáról bécsiszele­tek, panírban, hulltak. Nem nagy fáradság külön fellépni egy-egy ilyen dobogóra – ott megyek, vonul a szánom az éjben, a Kochtaubén, aCorsaro zárva, később nyit –, az élet színpadára, vasárnap, vagy még nagyobb csalódás, hogy szombaton milyen korán zárnak a Billák, a Löwa Marktok, sebaj, mész ki a Krieauba. Szpéró, hallottad: embléma. Lapozol egy üresteret, Kondor. Béla mit csinálhat, aki az első koalát küldte Sydneyből? Egy vak asszony vitte végig Blinkey Bilit, a zenélő koalát, itt ül a szekrényben, Dömi Főmedvém mellett, aki még meg­nyerte az utolsó Kártyabajnokság Szuperkupáját, békén halok, nyár hője, télen a villamos szellemalakja a mackós trafik előtt, a tömérdek csilingelés, a sínek sikítása, ahogy Bécsben a közlekedési hálózatot kialakították. Az ódon és vastag falakon keskeny lécajtókon nem kukkantanak ki uzis őrök, hátrább talán épp a kancellár dolgozik íróasztalánál, nem, ez a léckert, ez a Corsaro kiskertje hátul. És csak puha csokoládét majszolsz Musil-emléktábla alatt, a Rasumofsky utca! Ki a Krieauba, Szpéró halotti fehér szárnya a startautó a lovaknak, szól a Vaya con Dios, egyre olyan kopottabb, hirdetik a Casinót. Oldalt dőlsz, mindenki él tovább, ez se nem jó, se nem rossz. Béla küldte Bilit.

Élve se jók neked és rosszak, se rosszak és jók, így telnek. Napok akkor már nincsenek, nézd, ez a dolgoknak egy nézete. Csak ennek a lépcsőnek, a k. u. k. Éhezőművész Bejzlinek a kedvéért én rágyújthatnék! De minek volna a pamlag, mit megölelünk, a szerelem a liftben, vissza nem tér, és soha több kikelet fel nem hozhatja. A kikelet egy ilyen lift az Andrássy út egyik bérházában, pénzt fizettek ki neked a tágas emeleten, minden olyan volt, olyan tágas, mennyezetes, egy-egy szoba is, mint ha a liftaknázatot kockasajt-elv szerint dobozolnák, egy-egy liftaknányi kockasajt űrteret viszel magaddal: most ez jobb? Mire jobb ez? Nincs az, hogy meghalni akarok! Nincs az, hogy másik halált szeretnék! Milyen érde­kesek az újsághírek, ki mit mond a Bundestágban, kit perel ír földön. Nincs soknő-sokkönyv-soknadrág, nincs világszéle-láblelóg, Corsaro, cigaretta, csak mert olyan meredek a lépcső a két bérház közt, és mintha a kőboltív mennyezet volna lábakkal simára járva, akiket a dobogóra felvittek, sóhajukkal csiszolták, még egyszer felnéztek az isten napjára, aztán vége, és a hóhér pincérnő elhasalt lábaikhoz, gurultak, hulltak a fejek, ha más a leosztás, talán a csirkecombok, és céklalé csorran valaki nadrágtartójára, ha úgy ül Musil Rasumofsky utcájában, – dobogón, és csirkecombot rendel céklasalátával, a cékla leve löttyen a nadrág­tartójára, ha netán úgy ül ott, nem leeresztett férfi harisnyatartóval, de – mond­ák, női – nadrágtartóval. Inge a korcra kieresztve, most akkor emlékezzék? Hogy ő is lépett ki egykor a Riverside Studios léc ajtaján, mint én nem tudom ki akárki, vagy hallgatta a szónokokat alélt röhejjel? Háttérben, mint öt fekete­rigó, öt rendőr, egy autó tetején a startlámpa villogott, mesélje el hetvenötödször, Hexham ködéből hogyan jött ki egy híján a mezőny, vicceltek, a szpíkerek, közben az a ló rég halott volt, mesélje ezt a ködöt? Világos, ne mesélje.

Most a Kochtaubéről lefordul Lédererné utcájába, kossárral jön valaki, és –.átrább a sarokban nem mackók, hanem golfütők, és megfelelő ruházatok, Kockák, sálrojtok. Egy Rákóczi kockával, túrós Ulrichhal hasaló pincérnő. Inkább oldalt dől a virágágyásba, csikorgás nélkül. Megint eltűnt egy szellemalak, a villamosnak a kockás-gömbölyded vége látszik, cigarettádat nyomod előre, hátha odaér, felgyújtja, az öt feketerigó között most láng gyúl, jellemzően nem tárul semmi. Az sincs, hogy a rejtély világból elég lett volna.

Az sincs, hogy bárki ne kéne. Ulrich egy ló volt.

Az sincs, hogy bárki kéne. Ki volt Rákóczi Rozi?

Az sincs, hogy Mandela.

Az sincs, hogy Mandela kimegy a krikettre.

Biztos nem egy tigrisveremből. Londonban szobra van, arrébb.

Glasgowban utcát neveztek el róla.

Kimegy a krikettre. Dél-Afrika megveri a brit krikettválogatottat. Ez már a Park Lane másik oldala, fogadóirodai képernyőn jön. A riporter Mandelát faggatja, ő kedélyesen vigyorog. Ódon falak mögé megy vissza? Nem, ez már Bécs.

Lóverseny tribünjén, ködben, mondjuk, Mandelát nem láthattad. Ennek okai: 1. Dél-Afrikát épp a brit köd miatt közvetítenek a SIS-hálózaton. 2. De érdekes! Itt fejjel lefelé futnak a lovak, Mandela a Dél-Afrika-Tágban fejjel lefelé áll? Nem, a dolgok ott is talpon állnak. Süt a nap, másképp süt a nap, ott nyár van, vagy legalább jó idő, nyár most Sydneyben van. Virágágyak.

Akkoriak, addig van, annyi; ezt őrizgesd? Mire? Ujjaid közül, lekapcsolt elektromosságban, hullnak ki panírozatlan rostok, indák, borotválatlan falon. Ezt őrizgesd? De nem is ez elől futsz. Elsőkötet!

Egy kutyaszar evidenciatörténet, hogy Vaal, a dél-afrikai város, ahonnan abból a másik napsütésből e lovak jönnek, a váli erdő! Vicc, egyezés. Nem egyezem.

Ez akkor „a.)”. Megtisztítod.

,,b.)”: egyezem. Még annyi se. A virágágy sincs, csak oldalt dőlök. Oszt soha többé nem kell az, hogy ott tolnak a folyosón, Szép Ernő voltam, gondolja szegény ZZ, rólam se AA se BB se CC se DD etc. ne gondolhasson semmit. Ez se számít. Mennyi szenvedés lehet „előtte”? Egyszer, melótól, Eunoctinnal, rá rummal, elaludtam a majorban. Felébredtem a róberten, ágyhoz voltam kötözve, mikor a hasfalam elszakadt pedig, mert megtoltam a nagy szekrényt, nem is tudtam, nem is tudták, mit kéne csinálni, a nagy ágy alá másztam, ahogy mondják, kínomban. Nem hatottak az altatók, viszont magamtól el-elájultam. Aztán elmúlt. Bécsben egy madár halottam lett.

Ennyi lehet? Más? Több?

A Park Lane-en, a tűnt virágágyások mellett ez sincs. Ahol az sincs, hogy hova dőlnél, hol tűnnél el, hol lelnének rád, nem is, mint kertészek a könyvekre egy filmben, melyet Beckett néz a Riverside Studiosban, repríz mozi. Ennyi tejbegríz sincs. Nem vagy, aki olvasod ezt, nem vagyok, aki mondom ezt neked, remélem, tekintetem, ha odafigyelni (tejberizs!) hajlandó vagy, elhozza ezt „természetesen-nagy-szeretetemmel”, semmi éles fény, semmi részvét, megyek, arcom visszalapul a járásba, megy a járás, itt véget ért, feltámadok aztán két sarokkal arrébb, ahogy a Kochtaube fél háznyit törik a villamosos utca túlján, a medvés trafiknál, így jön a Corsaro, így törik egyet, visszatörik, ami vagy, abba, ami, abba törik vissza, nem mondod többé, ez normális, ez az élet, mindegy, az élet kinek mi, még az is sok, hogy „itthagyni”. Annyi se vagy, egy otthagyásnyi, mennyi dadogás, írta Musil, a misztikus élmény elmondása, azt mondják, angyalt láttak, nagy fényességet, a Semmi járta át őket.

Én materialista környezetben nevelkedtem.

Kicsontozom a kérdést. A kis bécsi halott ott ült.

Volt elég eddig, amit éltél?

Volt elég, nekem elég. A Kochtaubén ült, mintha élne.

Hagynál mindent, hagynád mindened irigység, a túlélők iránti irigység nélkül másra, másokra?

Hagynám. Eltemettem a bécsi halottat egy virágágyban.

Hol érezted ezt először?

Nem tudom, de a Parksarkán, én így nevezem, Parksarkánnak hívom, a Park Lane sarkán és mellett éreztem, és egész más volt, mint a Corsaroban, ahol az is volt még külön, de jó a tonik és Szpéróért ég az a gyertya nekem, odarakták. A Királynő emlékére.

Itthagyni még-élőid nem lenne gond? Kismadárka?

Hülye kérdés. Gond lenne, de nem akkora gond.

Hát Blinkey Bilit, Dömi Főmedvédet? Egy üreset lapozok, Béla, persze, nincs válasz. Van: nem lenne gond. De ez, magyarázom, nem ilyen elemzősen történne. Ez még külön van: ahogy már van, ahogy nincs – és nincs még, ahogy nem lesz, az, ahogy oldalt fordulok, nem falnak, de a virágágy fele, csak tél van talán, épp nincs virágágy.

FUMACS VIOLA

Mi fuldokol?

Mint habszáj,
égre vert pipacs,
lánytestű ingás
iszapmederben.
Lyukba néz a szem.
Papagájtoll pereg
a tükörsima égre.

Kínlódom

Nincs szó.
Mondanám –
Almafák, fenyők,
jegenyék.
Zárt a száj,
gömb a világ.
Susog, ami nincs.
Késhegyre vágyik
a szívem.

Megvontál magadtól

Majd arcához simít a tél.
S nem kérdezi az asztal:
miért?
Kezem oly esetlen.
Tétova a gondolat.
Pityergő eresz, mi szól még.
Vacogok a kapuk alatt.

Várlak

Itt jársz,
gerincem a folyosó köve.
tt jársz, hátamban, mellemben.
Nem érkezel meg.

Parton

Lépnek a kövek helyetted,
sóhajt a fű szemedből harmatot,
játszik a fény,
érez a szél,
a tenyeredből hulló rög
földet ér.

Tél

Tócsákból fodroz
fényt a szél.
Kormos arcomra
rajzol lángokat.

Elenged

Foghíjas álom.
Fagyrojtos érkezés.
Megtűr a csend.
Nem hiányzóm már.
Elenged a föld.

SZEPES ERIKA

Bolondetus

Hátravetette magát a fűben, kapálózott kurta, görbe lábaival, úgy kacagott. Lent sütkéreztünk a parkban, a lakótelepi lét e legkellemesebb színterén, hosszas küzdelemmel kivíva a fürdőruhára vetkőzés lehetőségét, a panelek közt megre­kedt, tikkasztó hőségben. Egymás mellett hevertünk, napraforgóként követve takaróinkkal, nyugágyainkkal a nap járását, és arról locsogtunk, ki mit főz aznap ebédre – hétvége lévén, hiszen csak ilyenkor van lehetőség a szabad nyújtózko­dásra. Bolondetusból akkor robbant ki a kacagás, amikor L.-né előadta, milyen puhára sikerült párolnia a húst és a zöldségeket együtt a kuktában. Bolondetus lassan csillapodott le, újra és újra feltört belőle a maradék nevethetnék egy-egy hulláma, végül megnyugodva elmondta: ő még soha semmit meg nem főzött, ki nem sütött, át nem párolt, mindent nyersen eszik, mert úgy egészséges, ezt ő minden, számára hitelesnek tartott orgánumban így olvasta. Mert így megma­radnak a vitaminok és a kálcium meg egyéb ásványok a nyers ételekben, ami pedig neki életbevágó, hiszen gyermekkorában a rossz táplálkozás miatt súlyos angolkórban szenvedett, akkor görbültek el a lábai, és azóta olvassa minden orvosi felfedezésre mohón a Szabad Földet és a Nők Lapját. Elmondta, mit tartal­maz a nyers gomba, ami az elkészítettből elvész, mit a karfiol, kukorica, tej és főként a nyers hús.

– Vér van benne, értitek, vér és csont, és nekem ez kell!

– Persze, hiszen te vámpír vagy – mondta jókedvű heccelődéssel egyik napozótársunk.

Bolondetus arcáról lefagyott a mosoly, egész tartása, nézése megmerevedett, és ettől kezdve teljesen elnémult. Nem értettük, de nem foglalkoztunk vele különösebben: ragyogó nyár volt, és sütött a nap.

Néhány héttel később kettesben heverésztünk a napozóban, ahogy nevezzük, mindenki dolgozott, Bolondetus rokkantnyugdíjas volt, én pedig szülési szabad­ságom utolsó heteit élveztem, már amennyire az a gond élvezni hagyott, hogy mi legyen négy és fél hónapos csecsemőmmel, akit akkor még nem akartam bölcsődébe adni. Már régóta kerestem mellé valakit, másik, gyermekével otthon maradt kismamát, magányosan éldegélő nagymamát, vagy akárkit, akire a gyer­meket rábízhattam volna.

És akkor ott, a napsütésben jutott eszembe a kézenfekvő megoldás: Bolond­etus, aki mindig otthon van, szereti a gyerekeket, az enyémre is vénlánysága minden gyengédségével vetette mindig rá magát. Tudtam, hogy szorgalmas, gondos; idős szüleivel együtt költözött a másfélszobás kis lakásba, és mintaszerűen gondozta őket halálukig, aminek bekövetkeztével teljesen magára maradt. A bánatból ocsúdván, felszabadult energiáival először belemerítkezett egy lakásfel­újításba: sajátkezűleg felparkettázott, kicsempézett, lambériázott mindenütt, a mennyezetet pedig – sehol másutt nem látható módon – művészien megmunkált faanyagból rozettákra tagolta, helyenként intarziával is gazdagítva. Nagyon büsz­ke volt művére, ragyogott a kerek képe, amikor beszélt róla, de a lakásba senkit nem engedett be, csak az utcáról lehetett felpislogni, az ablakon keresztül. Valóban remekmű volt.

Amikor az átalakítás és a díszítés minden lehetőségét kimerítette, újabb hangulati mélypont következett, ekkor javaslatomra elkezdett kötni és horgolni. Divatbemutatóra illő darabok kerültek ki göcsörtös ujjai alól, egyéni fazonokat álmodott meg, hibátlan színkompozíciókat hozott létre, mintái a nonfiguratív dekorativitást valódi alkalmazott művészetté tették. Az első néhány darab elké­szülte után – cserébe az ötletért – választhattam egy pulóvert a készletből.

Mindezek egy pillanat alatt futottak végig naptól kissé zsibbadt agyamon, és arra a következtetésre jutottam, hogy megtaláltam az igazi dajkát gyermekem mellé. Hangot is adtam a frissen született gondolatnak: – Elvállalhatnád a lányomat néhány hónapig, heti háromszor, amikor be kell járnom.

Óriási, meredt szemekkel nézett rám.

– Ismételd meg – követelte rekedten.

– Arra gondoltam, hogy vigyázhatnál a lányomra, amikor nekem bejárós napjaim vannak. Neked jól jönne egy kis pénz, meg nem is lennél mindig egyedül, nekem meg megoldódna a gondom.

Komoran, hosszan hallgatott. Majd fojtott hangon ezt kérdezte: – Te nem tudsz rólam semmit?

– Nem, mit kéne tudnom? – Mert az eddig leírtakon kívül mást nem tudtam róla, legfeljebb azt, hogy van még két testvére, akik a szülők gondozásában teljesen magára hagyták, és azóta sem jelentkeztek.

– Te nem tudod, hogy azt terjesztik rólam, hogy megrontom a gyerekeket?

– Hogy mit csinálsz? – kérdeztem vidáman, még el is nevettem magam.

– Sokan azt terjesztik rólam, hogy perverz vagyok, megerőszakolok kisgye­rekeket, főként kislányokat, és a kifolyó vérüket megiszom.

Megkövültén hallgattam ezt a középkori boszorkánylegendát a tízemeletes panelházak tövében, és egyáltalán nem értettem, mit beszél össze Bolondetus.

– Hülyéskedsz – mondtam neki legyintve, mintegy lekicsinyítve a dolgot, hogy érezze, nem tulajdonítok neki jelentőséget.

– Nem hülyéskedem. Tényleg vámpírnak vagy boszorkánynak tartanak.

Ekkor belém villant az a múltkori jelenet, a főzött vagy nyers ételekről folyó vitával, és szomszédnőnk akkor humorosnak vélt megjegyzésével, amitől Bolond­etus teljesen elborult.

– Engem nem érdekelnek ezek az ostobaságok – mondtam. – Én rád bízom a gyereket, legfeljebb átviszem vele a készre főzött ételt, hogy ne nyers hússal etesd.

– Nem vállalhatom – jelentette ki határozottan, megmásíthatatlanul. – Ha bármi baja lesz, akár egy influenza, engem fog mindenki gyanúsítani, hogy megrontottam.

Nem erőltettem tovább. A gyerek ügye csakhamar megoldódott: egy gyesen levő osztálytársam vállalta, aki hosszú szalagházunk egy másik lépcsőházában lakott, és én teljesen elfelejtettem ezt a boszorkányhistóriát. Bolondetus sem beszélt róla többé, csak érezhetően melegebb, oldottabb lett velem, mintegy megköszönve a végül is próbára nem tett bizalmat.

Elmúlt egy év, eljött a napozás és a felelőtlen locsogások ideje. Bolondetus is lejárt a parkba, de félrehúzódott, nem jött közénk, és csak amikor kettesben maradtunk, kezdett gyorsan hadarva a fülembe suttogni egy újabb rémtörténetet.

– Képzeld, meg akarnak ölni, hogy elvegyék a lakásomat.

– Ki akar megölni? – kérdeztem, hasonló fitymálással, mint a vámpírtörté­netnél.

– A két szomszéd lakásban két rendőr lakik, az egyik magasrangú nyomo­zótiszt. Ennek van egy lánya, annak szánná az én lakásomat, hogy egymás mellett lehessenek akkor is, ha a lány már férjhez ment – darálta, hogy minél gyorsabban minél több információval lásson el.

– És hogyan akar­nak megölni? – érdek­lődtem, még mindig me­seként hallgatva az el­mondottakat.

– Ki akarnak készí­teni idegileg. Ha nem vagyok otthon, álkulccsal bemennek a laká­somba, nem visznek el semmit, csak átrendez­nek egy-két dolgot, hogy lássam: ott jártak.

– Biztos, hogy nem te rakod más helyre azokat a tárgyakat?

– Soha.'Nálam min­dig mindennek megvan a saját helye. De nem járnak túl az eszemen. Nézz ide, vettem egy be­tűkódos zárat, azt nem tudják majd kinyitni.

És előszedett egy lakatszerű valamit, ami­lyet én addig még nem láttam, s amin több hen­ger forog körül egy ten­gelyen, rajtuk elosztva az ábécé betűi.

– Csak akkor nyílik, ha a meghatározott négy betű egymás alá kerül. Neked elárulom a kódot – és már elkezdte volna mondani, amikor leállítottam.

– Ne mondd el. Bármi történik, engem fogsz gyanúsítani.

– Igaz – intett lemondóan –, jobb, ha senki sem tudja.

Egy időre megnyugodott, biztonságban érezte magát a kódolt zárral. Majd egyszer, szokatlan módon, nem a napozóban, hanem az utcán kapott el (akkor tűnt fel, milyen régen nem volt lenn a parkban), és izgatottan újságolta: – Képzeld, megint bent jártak.

– Hogy mehettek volna be a betűzárad mellett?

– Hát úgy – magyarázta valami eszelős fénnyel a szemében –, hogy láttam, amikor lefényképezték azt a pillanatot, amikor a kilinccsel nyitottam az ajtót, és a fényképről leolvasták a zár betűinek az állását.

– Nem nézel te egy kicsit túl sok krimit? – kérdeztem.

– Én krimit? Hiszen nincs is televízióm!

– Nagy baj. Vegyél, hogy ne unatkozz – próbáltam leszerelni. – És akkor majd nem jut ennyi marhaság az eszedbe.

– Már te se veszel komolyan – morogta megbántódva, és elbicegett.

Attól fogva láttam, hogy úton-útfélen megállítja azokat a szomszédokat, akiket bizalmába fogadott, és hevesen magyaráz nekik. Gondolom, ugyanazt, amit nekem előadott.

Tél volt, amikor újra találkoztam vele az ABC-ben, a szokásos napi két liter tejét jött megvenni.

– Mondok neked valamit, ha kimegyünk – lobbant fel az ismerős fény a szemében.

Siettem volna, nem is voltam igazán kíváncsi őrületének újabb állomására, de nem akartam megbántani.

– Bizonyítékaim vannak – suttogta már kinn az utcán. – Amikor elmegyek otthonról, elrejtek egy magnót felvevőfejjel, és az minden zajt rögzít. Amikor hazamégyek, lehallgatom. Már nagyon sok olyan felvételem van, ami bizonyítja, hogy ajtónyitás majd záródás, léptek zaja, motoszkálás, tárgyak húzogatása tör­ténik a távollétemben. Most, hogy már vannak bizonyítékaim, a legfelső ügyész­nél fogok panaszt tenni.

– Miért nem a rendőrségen? – kérdeztem elhamarkodottan, mire fölényesen legyintett:

– Rendőrök ellen a rendőrségen?

Pár nap múlva becsengetett, és egy elsárgult lapot lengetett görbe ujjai közt.

– Áthoztam neked, nézd meg, jó-e így, elküldhetem-e dr. Sz.-nek, a legfőbb államügyésznek. Te jól értesz az íráshoz – fújta ki magából egy szuszra.

Kivettem kezéből a több évtizedes, szakadozott szélű papírt, amelyre ceru­zával, girbe-gurba írással, hibákkal zsúfoltan tette meg a kuszán fogalmazott feljelentést. Megsajnáltam, és bár teljes tébolynak tartottam a dolgot, legépeltem, hogy legalább formailag rendben legyen. Aztán csináljon vele dr. Sz. államügyész, amit akar.

Valamit csinálhatott is, mert Bolondetus úgy fél évre eltűnt. Azt rebesgették a lakók, hogy ideggyógyintézetben van.

Ez azért túlzás – gondoltam –, egy feljelentést egyenesen az elmegyógynak küldeni, de nem foglalkoztam tovább az üggyel.

Amikor legközelebb megláttam Bolondetust, megrémültem. Addig csak egy birtokát féltő, szerencsétlen, magányos ember volt, a kezelés hatására valódi őrült lett belőle. Üvegesen meredt maga elé, bottal járt, amit addig sosem tett, köszönés nélkül ment el mellettem, és egy zsákban félig rohadt zöldségeket cipelt. A vele egy lépcsőházban lakók később elmondták, hogy teljesen megbolondult, felvert egy sátrat a szoba közepén, abban alszik, hogy ne tegye tönkre szép lakását, hajszálakat ragaszt a bejárati ajtóra, hogy azzal ellenőrizze, járt-e valaki távollé­tében a sarkvidéki őrállomássá változott otthonában.

Ettől kezdve a zöldségesek kedvence lett. Estig el nem adott, félig romlott árujukat ingyen elvitte (egyébként nekik kellett volna valahová eltakarítani), és azt ette, amíg tartott. Ha elfogyott a komposzttá erjedt zöldség, újabb begyűjtő körútra indult.

Fejlettebb fokozatként kukázni kezdett. Kikotort először is minden mások által már szemétnek minősített élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, kenyérmara­dékot – hogy bírta a gyomra, senki nem értette –, majd gyűjteni kezdett min­denféle csomagolóanyagot, amiben a kikukázott hulladékot tárolni lehetett. Hatalmas papírdobozokat, faládákat cipelt beteg testével, eldobált, kiürült tojástar­tókat, mindent, ami mozdítható volt. Jóformán senkivel sem beszélt, gyorsan elbicegett mindenki elől.

Utoljára egy butik előtt találkoztam vele, a múlt nyáron. Én egy szép pulóveren és főként az ezresekre rúgó árán álmélkodtam, ő valamit húzva maga mögött, megállt mellettem, és megkérdezte, melyik tetszik.

Mutattam neki a legdrágábbat, mire évek óta nem hallott, jellegzetesen gurgulázó nevetésével azt mondta: A huszadából ki tudnám hozni.

– Hát miért nem kötsz megint? Jól eltarthatnád belőle magadat – mondtam.

– Tudod – felelte szomorúan –, már nincs hozzá türelmem. Meg, gondolom, minden mással együtt, azt is kirázták belőlem.

Eltűnődtem ezen a különös szóhasználaton, majd iszonyodva kapcsoltam, hogy valószínűleg sokkolták, és ő így nevezte el magában a rémséges orvosi beavatkozást.

Nyár, napfény, heverünk a parkban. Egyszerre két nagy tűzoltóautó áll meg a ház elején. Csodálkoztunk, mert sehonnan sem láttunk se lángot, se füstöt előgomolyogni. Kíváncsian odamentünk.

– A Bolondetus alatti lakók tegnap este óta panaszkodnak, hogy iszonyú bűz árad Bolondetus lakásából – újságolta egy jól értesült lakótárs.

Egy másik folytatta: – Becsöngettek, dörömböltek, nem nyitott ajtót. A gondnok is próbált bejutni, nála van valami másolata annak a kulcsnak, ami Bolondetus legújabb zárkölteményét nyitja, de nem tudott bemenni, mert valami eltorlaszolja a bejáratot. Kihívták a tűzoltókat, talán az ablakon át be lehet jutni.

Óriási tömeg gyűlt már oda a tűzoltók köré, Bolondetus lakása alá. A tűzoltók betörték az ablakot, mi csak annyit láttunk, hogy mégsem tudnak bemenni. Amikor lejöttek a tűzöltólétráról, elmondták, hogy olyan mennyiségű doboz, tojástartó, sörösrekesz, meg ki tudja, mi minden van egymásra halmozva, hogy nem lehet átvergődni rajta. A bűz meg valahonnan a ládahalom alól jön. És nem rothadt zöldség szaga, hanem jellegzetes hullabűz. Bolondetust maga alá temette az önvédelmére emelt erőd. Hozzáférhetetlenül.

Két napi munkával, nagy nehezen eltakarították a mérhetetlen mennyiségű szemetet. Alatta a hulla már oszlani kezdett. A Köjál elrendelte a lakás fertőtle­nítését, a ház lakóinak védelmében.

A halálhírre megjelent az addig sosem látott, a szülők és rokkant nővérük ápolása elől elmenekült két testvér, a hagyaték örökösei. Egy ideig tanakodtak, miképpen lehet a legnagyobb haszonhoz jutni, adják-e ki a lakást albérlőknek, és havonta busás jövedelmet húzzanak, vagy válasszanak más megoldást. A lakást végül eladták.

A szomszédban lakó rendőrtiszt vette meg a lányának.

PASS LAJOS

Félelem

Nem küldtelek el, csak hetekkel később észrevettem, hogy
Nem beszélgetek Veled,
Nem szólongatlak, habár lehet,
Olykor csak úgy mondogattam, Istenem, segíts, hogy
Ne legyen nagy baj, közben
Bokor alá képzeltem magam valamiféle lánnyal, kazalhajúval –

Csak amikor kiderült, pontosabban megfélemlíttettem,
Hogy valami csavar hiányzik az agyamból,
Tehát, amikor tudatosították bennem, hogy
Anyagból vagyok s leginkább szükségem lett volna
Valami mesebelire és egyáltalán:
Vagy nem hittelek igazán, csak motyogtalak,
S mióta nem teszem, azóta létezel igazából? –

Mindenesetre nem a varródoboz ömlik az
Égre éjszaka –
Miért, miért, miért? Ez iszonyú!
Tálentum? egy bomlott agy szüleményei!
Rettenetesen félek.

Nem löktelek el, csak észrevettem…
S most nem szitálja a fényt a lomb,
És nem az ő haja az édes selyemfenyő –
A bepisilt lepedő, a diódák koponyámon –
Nem küldtelek el, csak észrevettem,
Hogy nem beszélgetek Veled,
Hogy nem nyalogatom elküldhetetlen levelek borítékján
Az enyvet és nem repülőnek
Valók a napilapok. Hová lettél? Hát ennyire egyszerű az egész?
Hogy nem tanfolyamok. Hogy csak egy tűszúrás?
Hogy mindenesetre nem varródoboz ömlik az
Égre éjszaka, vagy? –
Szalámiban a zsírdarabok, nem kell fölnézni az égre!
A vázában maradó bűz, hogy visszatérésedért –
Mert irtózatos a félelem a lepedőktől, a vízhajtó
Piluláktól, hogy nem lehet kiszellőztetni, hogy
Nem lesz szagtalan meztelen talpa alá a szőnyeg,
Ha jő –

TABÁK MIKLÓS PÉTER

A száraz élet

Apám bekeveri búját a borba,
aztán kortyol egyet kényelmesen,
leül a konyhaasztal végébe,
és az életet
– mint más az ingujját –
egy mozdulattal fölhajtja.

ALMÁSI KATALIN

Meghalt a kígyó

Csendes idő, elmúlt idők,
koromszagú verejték szárad
fáradt homlokot törlő kabátujjakon:
Hol van már az illat, elmúlt már a nyár,
köd van az úton,
jég az utakon.

Szelíd szellő, harsány szelek,
beteg könny és sírás árad
át a lyukacsos száraz homokon.
Hol van már a virág, hol a fű, a rét?
Köd van az úton,
jég az utakon.

Remegő nádszál, suhogó nádas,
csorba kancsóból kiömlött a tej,
éhes kígyó fekszik a romokon.
Hol van már a fészek, hol az ég a kék?
Köd van az úton,
jég az utakon.

Fehér felhő, gyászos fellegek,
megromlott kása porlad az asztalon.
A kígyó halott,
hiába vergődött szegény,
mert köd volt az úton,
jég volt az utakon.

FUCHS KATALIN

Mióta beléd szerettem

minden éjjel csóknál és villanyoltáskor
körültapintható pontossággal érzem
hogyan zsugorodnak egymásra a napok
undok félelem zsarol ölelés után
csak forgolódom alvásra képtelenül
s olyankor álmodból visszakövetellek.

Mikor elalszol

álmod vonását bámulom
a takaró alatt begörbítem
testem mint a macska
karom kinyúlik feléd
és nincs kedvem
eloltani a villanyt.

(Nélküled)

Koldus nélküled az éj,
magamon kívül hálok.
Rendőr büntet és csak néz:
ilyen botrányt ki látott?

KÁNTOR ZSOLT

A gőg grammatológiája

Angyalok, vegyetek el minden hatalmat,
azt adjátok, amit senki meg nem adhat,
szerezzétek vissza énemet, magamnak,
hiába van tudat, az ember akar, kap…

Nem az ész, a valóság szippant be minket,
nem véd meg narkotikum se ihlet,
mily megalomániás az idő, nincs szebb…
ahogy sorvadnak a bölcseleti kincsek.

Akár a jelenség, a lényeg is csak forma,
a változás csak közhely, semmi nincs kiforrva,
anyag „idegesít” anyagot, ez a dolga…
a halál egy doboz gyufáért küld a boltba.

Sem abszolútum, sem misztikum
nem ad zálogot, csak unikum
minden jó, meg harci rum,
hogy kínodban mond: tedeum.

PETŐ EDINA

Őszi nélkülözés

A sétányra összekuporogva
érkezett az Október,
köhögős szemekkel, nagykabátban
méricskélte embereit,
sápadt – sárga arcukat,
remegő kezeiket.

Nem szólt, csak egy
cigarettára gyújtott,
s szalonnabőrkét rágcsált,
hatalmas volt,
s maga után avarleveleket
hagyott, mit hamarosan utca-
seprők kotrói emésztettek fel.

Fagyos éjjelen tűnt el. Én láttam,
– a függöny mögül révedve figyelve –
otthagyva hidegkék arcokat
bordó rózsákkal,
kik az éjjelen igézőén nyitott,
nagy szemekkel hullottak alá
szerelmük mélygödrébe…

Akkor is cigarettázott.

ISZLAI ZOLTÁN

Bakonypócok

Száz meg száz híres mű emlékeztetett a front után arra, milyen is volt az a bizonyos második világháborús szerelem; romantikusabb feliratozással: a Harctéri regény. A valóságban a mai nagyapák-nagyanyák élték meg az aláaknázott mély érzelmeket. Örök fenyegetettségük, kilátástalanságuk s létezni-akarásuk engem mindig meghat. Maradandó jelképnek érzem tiszavirágzásukat.

Tartozván a jelenkor apáinak nemzedékéhez, nekem már nem lehet harctéri románcom. Mégis, kamaszkorom kezdetén egy különös, speciális lövészároknak köszönhetem a legelső, természetesen feledhetetlen, s azóta költészetté haloványult szerelmemet.

Ilona kilenc hónappal volt öregebb nálam; tizenegy éves. Sokadmagunkkal egy bakonybéli erdei iskolaszanatóriumban lábadoztunk az 1944-es tanítási esz­tendőben. Az odakerült, enyhén tüdőbeteg, részint fizető, részint menhelyes gyerekek nem mind ismerhették meg egymást hamar. Akinek oktatás után öt órát kellett sziesztáznia, mint Ilonkának is, azt majdnem csak az ebédlőteremben láttuk, a nem épp változatos étkezések alatt.

A lenszőke, nyurga angyalkislány rögtön megtetszett. Párhuzamos negye­dikbe jártunk. Fél fejjel nőttünk magasabbra mindenkinél. Nézhettük, méreget­tük is egymást szorgalmasan. Ő az első hét végén bárányhimlőt kapott, s az elkülönítőbe vitték.

A szanatórium angolparkjában vendég leventék hosszú-hosszú lövészárkot ástak. Szükség esetén elfért benne a szanatóriumi telep össznépessége. Mire Ilonka, szép homlokán apró vakarásokkal, de kigömbölyödött képpel előkerült az úgynevezett kórházbarakkból, bejött a légiveszélykorszak. Az őszi éjeken, hajnalokon, megbeszélt terv szerint, élünkön hálótermi felügyelőinkkel, tizenha­tos truppokban vonultunk kijelölt óvóárok-részünkbe valamennyien. Igazgató úr sisakot tett. A fölöttünk húzódó repülőmorajban állt az árokpartön itt és ott; ha sütött, katonás tökfedőjén megcsillant a hold.

Ilonkáék ötös számú barakkja északról ugyanabba az árokrészbe számolt, ahová mi ereszkedtünk le, kettesével a széles gerendalépcsőkön, délről. Hálószom­szédom, Kelemen Feri, csaknem végig aludt. Hunyt szemmel botorgott mellettem báránykucsmájában. Akkor ébredt föl, amikor – általában félóra-háromnegyed óra múlva – gémberedetten visszaszédelegtünk ágyainkba.

Nagyság szerint vonultak fel a zárt csoportok. Ilonka arról, én emerről vezettem a többieket. így értünk először s utána sokadszor a mi szegletünkbe, amelyet a lövészárokvonal cakkja bezárt.

– Te vagy a hosszú Zoli – súgta inkább megállapításként, mint kérdezve a lány. – Az Olgi mondta. Most már megismertelek.

Kezembe adta kesztyűtlen fél kezét. – Fázik az ujjam, melegítsd meg.

Elválhatatlanok lettünk, bár nekem csupán három, később két órát kellett gyógyfeküdnöm, s neki muszáj volt végig ötöt. Mikor azonban kijöhettek játszani barakkjukból a térre, én már ott silbakoltam az ötössel szemben, az óriás fenyő alatt, hogy vacsoráig együtt tölthessük az időt.

Csókolgattuk is egy­mást, simogattuk. A taní­tó és felügyelő nénik ele­inte tiltották. Aztán bele­törődtek. Pártoltak min­ket. Talán, mert szenve­délyünk dacára mi értük el tanosztályaikban a ki­váló eredményeket.

Ilonka árva menhelyes volt. Nagyváradon született. Holmiját foly­ton keresgélte. Kesztyű­jét, svájcisapkáját, sőt egy­szer, ki tudja hogyan, még a fatalpú állami ba­kancsát is elhagyta.

Írtam erről édes­anyámnak. Csomagban küldött neki mellényt, ér­melegítőt, muffot. Most, hogy azzal a muffal kép­zeletben látom, hirtelen kétely fog el: nem vörös volt igazából és nem szeplős?

Oly mindegy: imád­tuk egymást, boldogok voltunk. Éjjel az árok­szögletben, délutánonként az ősi parkban. Mi bez­zeg, ellentétben akkori ipáinkkal s anyáinkkal, sohase hittük, hogy vége szakad kapcsolatunknak.

Az iskolaév befeje­zése előtt, késő este váratlanul értem jött, hivatalos útja végén, az apám. Másnap reggel korán indultunk. Ilonkától gyorsan kellett elbúcsúznom. Apám szólt a felügyelőnőnek, hogy engedjen be a hálóterembe. Bementem a lányokhoz, lett nagy visongás, húzás, frocli. Megszoktuk. Zavartalanul, bizakodva búcsúzkodtunk. Föl se vetődött, hogy többé nem látjuk egymást.

Találkoztunk is. Reggel háromkor, a menetrendszerű légiveszély alkalmából. Mi már az igazgató vendégszobájában aludtunk apámmal, de én ott hagytam őket az árokparton sétálva a kései, recsegő havon. Apám Eden-kalapot viselt és fülvédőt. Én beugrottam a kuckónkba, Ilonkához.

A légiveszélyt hamar lefújták, de mi a megnyugtató szirénabúgásban bőg­tünk, mint a záporeső. Akkor kezdtünk el ragaszkodni egymáshoz körmünk szakadtáig, amikor utolsó lapjára fordult késő gyermekkori, nekifutásnyi lövész-árokregényünk.

BÉKÉSI GYULA

Az elcsigázott ember

Megint este van. Vacsora, tévé, majd mennyezet-
-képernyőn barangoló szempár, és régi és új
rendetlen gondolatok a meg- és meg-nem-történtek
esemény-rajzásáról. Aztán a semmi… Tompult
elmével fordul falnak és érzéketlenül
tuskósodik hozzá holnapelőttjéhez a
tegnaputánját szenvedő. S már azt sem tudja, hogy haza
mikor érkezett és mikor ment el hazulról…
Semmit sem tud. Csak fekszik hanyagul megvetett laza
közegében a zuhanó-emelkedő ágynak;
s valamint foszforeszkál ősei igaza
ott legbelül, hol már lélek se jár… És szállnak
buborék-csomókban, szakadatlanul egy másmilyen világnak
légies bolygói. S űr zeng; üresség… Elnyúlt, akár az állat.

                                                                                1983

Barátom sírjánál

Neked már máshonnan süt a Nap. Sírodon
lassan elhervadnak a koszorúk,
s majd zörgő drótvázakat himbál a szél. Rokon,
„jóbarát” – végül is elfelejt… Most: szurok
olvad, bogár vergődik fölötted… Rángom
már én is mozdulataimat olykor és rúgom
lépteimet és torkomat mintha hurok
szorítaná s szívemet prés… S forog, forog
velem a világ… Én kék lélek-kilátóm
is egyre homályosul; noha nem sírok
– jóideje! – semmiféle elmúlások láttán;
mert így akarja, ki sorsokon borong
és halottaimhoz botladoztat engem,
hogy majdan ítéletét a Földdel együtt rengjem.

                                                            1984

A mű születése

Asztalhoz ülsz, mert valami eszedbe jutott.
De nem írsz le semmit. Egymásra vetülő
képek viháncolása ingerel. Egy árva ’tő,
egy árva szómorzsa sem szeplősíti a papirod
órákon át…

„Könnyű annak – mondod vagy gondolod –,
aki nem tud írni… de annak, aki tud…!”

Bizony-bizony, hogy mennyi „kerékvető”
döccenti ide-oda Szekere Kerekét a
„versben bújdosó”-nak, míg egyenesbejut…!
merthogy előbb a lelke Leikéig őt járja be az Út…

A Végállomás így nem a temető.
Ugye ezt is tudod.
És jól megforgatsz minden mondatot.
És tollad hegyén a még ki-nem-mondatott,
a még le-nem-íratott Szó mikéntha világítana…!
S a tető nélküli eget:
                                    benső egeddel kupolázod.

                                                            1987

Egy kispénzű nyugdíjas asszony monológja

Rántottleves reggel,
rántottleves délben,
rántottleves este…
Én-jó-öregemmel
így kosztolunk régen
fényes Budapesten…
Mi is csak sóhajtunk
hogyha jön a számlás.
Itt hiába csönget…
Piritónk nem vajtól,
csak löttytől csuszamlós…
S várunk… csöndre: Csöndet…

Csicsás kirakatnak
mi is csak nézői
vagyunk olykor-olykor,
ha fájás nem szaggat
s „kiménk” levegőzni,
mikor má’ fa lombol…

Ó, édes Istenkém!
mért kell a szegénynek
e-világra jönni?
ha már itten zsengén
is hervasztja szégyen,
hogy éjente felrí…!

Két szép unokánk volt;
de elűzte tőlünk
őket idegenbe
az itthoni vak Sors…
Értük is őrlődünk,
s egyre éberebben…

Ezért gyűjtögetem
az altató mérget
– nékem-s-öregemnek…
Ágyunk is úgy vetem,
hogy lehessünk „szépek”
majdan egymás mellett…

Mer’ értünk: kiáltják
– ha majd göngyölödik
papírként az égbolt –:
Teremtő-Szent-Atyánk!…
ezek élete is
lassú kivégzés volt…!

                    1995

Sinka sírjánál

Látod, Sinka István:
te-időd is eljött;
még az Isten is tán
néked oszlat felhőt.

Veres Péter hogyha
mostan eztet látná,
még a „teszem azt”-ja
is szólna sírodnál;

hiába mondtad volt,
hogy egy műk se légyen,
fölötted ne szóljon
még a zönge légy sem…

Mostan, hogy tavasz van,
s már nem „hószállatján”
reszket a bokorban
az pókháló-foszlány:

süt ránk, süt ránk a Nap,
onnan legfelülről,
szállnak a madarak,
felhő-pihe szőkül;

csak lészen valami
igazándiból is
népi és magyari,
amely téged szólít

itten már minálunk,
ahol mindétig csak
idegent instáltunk
– ember volt vagy csélcsap…!

Sírban sem nyugovó
„gyaur” Sinka István,
nyüszítésed, „vaú”-d
hallja Isten is tán;

ámde „füles” füllel
hallja az ördög is,
s mit kavart, nem ül el;
pusztít az, ha dög is;

mocskos fertőjének
pokoli bűzétől
tán a Nap is fényt veszt
s leszédül az égről;

hogy senki ne lássa
mi történik itten
örök nyúvasztásra
ítélt „lelkeink”-ben…

S lesznek „Senki báró”-k
s „hatodos tengeri”-t
újranta kapálók,
kik éltük: tengetik…?

S tisztességest hazárd-
játékra tanítván:
úr lesz itt a „hazát
áruitató” hitvány…?!

s maradsz továbbra is
(szegény Sinka István)
tisztán, fehéren is:
„az fekete listán”…?

Tudja… talán csak Az,
Ki szól Napnak, Holdnak,
s Kinek az ég alatt
rég elmúlt a holnap…

                    1990

BARÁTH LAJOS

Márton-napi búcsú

Összeölelkeztek, erősen megropogtatták egymást. Pedig alig érték át a másik derekát.

– Te Franci! Te rövidesen kölkedzni fogsz!

– Benned meg akár ikrek is lehetnek!

Hahotáztak. Nagyon megörültek egymásnak. Kutatták, keresték az emléke­zetükben, mikor is találkoztak utoljára. Hát persze, van annak öt-hat éve.

– Akkor is a Márton-napi búcsúra jöttél haza.

– Nagy bolond vagyok én. Mert ez a búcsú olyan, mint a vízözön. Mindig esik az eső, fúj a szél. Jobb napot is választhattak volna búcsúnak az ősök.

Újra és újra körbenézték egymást, s kérdezték, válaszra se várva, hogy hát „hogy vagy?”, „A család?”, „A fiad?”. Persze, jól voltak, a család is; a fiúk megnőttek, kiházasodtak, azaz benősültek, a lányok elmentek egy nadrág után, de hát ez az élet rendje. A fiatalok felnőnek, házasodnak, s jönnek vég nélkül az unokák.

– Az unokák! – legyintett Franci. – Mások azok, hidd el. Ha eljönnek két-három hétre nyaranta, megbolondítanak a magnójukkal. Itt benn, ha hiszed, Stefi, ha nem, a belem is beleremeg. Szó szerint mozog a belem. Attól a zörgéstől.

– Tölts bele sok sört, Franci, akkor majd az leköti a remegést. De jó, hogy eszembe jutott a sör. Hát nem iszunk meg egy-két kriglivel?

– Én is mondani akartam neked. Gyere, itt áll a kocsim.

– Bolondnak nézel? Én tán gyalog jöttem?

– Jól felvitte az isten a sorodat. Ha már templomba is autón jársz!

– No, ennyi azért kijár. A lányom nagyfiának vettem. Jött egy kis pénz, mondom, legyen neki. Tudod, ez a kárpótlás. Hát, te nem kaptál?

– Nálunk nem osztogattak. De azért telik rá. Két éve cseréltem ki. Jövőre megint kicserélem.

– Az asszonyt kellene, pajtás.

– Mást kellene. Újra cserélni. De azt nem lehet…

Nevettek, hiszen értették egymást. Akkor meg különösen harsánykodtak, mikor kiderült: egymás mellett áll a két kocsi, mindkettő Ford, s mind a kettőnek türkizkék a színe.

– Mintha testvérek lennének!

– Mintha. És az enyém is két éves. Meg a tiéd is. De én aligha cseréltetem ki az unokámnak jövőre. Mondtam is neki, ne karambolozz, ne hajtsd túl, mert a legközelebbit már a magad pénzén veszed. Ha módja lesz rá. Ha össze tudja kaparni. De hát most is otthon szélesíti a fenekét.

– Hát nem dolgozik?

– Nincs munkája. Az is lehet, hogy nem akar dolgozni. Hallod, Stefi, ezek az unokák már nem igazi svábok.

– Sváb, nem sváb! Ti itt legalább svábok lehettek. Én meg cigány vagyok odakinn. Mert azok a magyart mind cigánynak tartják. Pár éve volt mifelénk egy divat, nevet adtak a kocsinak. Ki mit; ahogyan tetszett. Hát, én arra a régi kocsira rátupíroztattam, hogy „Betyár”. Magyarul, persze. Mert hát, én végtére is magyar vagyok. Mégha Németországban élek is. Magyar, az anyjuk istenit a fritzeknek!

– No, no!

– Mit no-no. Ha én a szemükben cigány vagyok, mert Magyarországon szü­lettem, akkor ők nekem csak fritzek.

– Nagy szerencsétek, hogy kitelepedhettetek.

– Bennünket kizavartak innen! Téged is kizavartak volna, ha itthon vagy. Med­dig is voltál te fogságban?

– Hat évig, pajtás. Hat kemény évig. Legtöbbet Tambovban. De a donyeci bányá­kat is megjártam. Tudod, milyen szén van arrafelé? Mint a gyémánt, úgy ragyog. Biz’isten, mintha minden darabot megcsiszoltak volna.

– Az az igazi szén! Fe­kete, ugye?

– Fekete. A Donyecben minden szén fekete.

– Az az igazi. De ami­kor mi arra jártunk, akkor ott a bányák mind be voltak

robbantva.

– Be, az anyjuk istenit! Berobbantgatták előttünk.

– Te, mondd csak, Franci, te milyen pénzt kap­

tál? Mert egy ilyen Ford még odakint nálunk is menő Kocsma*. számit….

– Hát… kárpótlást. A fogságért, meg mindenért.

– Marha szerencséd van neked, Franci. Mert amit te Ukrajnában… a háború

alatt. Hát amit páran ott ti csináltatok…

– Mit mit csináltunk? Amit kellett. Azt.

– Mikor hazajöttél a fogságból, nem kérdezték? Semmit nem kérdeztek?

Hogy mit csináltál… Semmit nem kérdeztek?

– Kérdeztek azok. De hat év odakünn… Felejt az ember – s nevetett hozzá. Nikotinos fogsora kivillan eper színű ajkából. – Hát, kérdezhettek. Mondtam, patkoltam a konyikat. Jó, mi?

– Te nem is vagy kovács. Soha se voltál kovács.

– Hát persze, hogy nem voltam. A lovaktól nem félek, de patkolni nem

tudom őket. Csak mondtam.

– Elhitték neked?

– El. Bár gyanakodtak… Egyszer járt itt egy idegen. Ott katonáskodott ő is, de egy másik zászlóaljban. A pofája istenit, hát megismert! Mikor emlegetni kezdte Ukrajnát, hát mondom neki: „Pajtás, ez régen volt. Felejtsük el”. „Mit elfelejteni?”, hetvenkedett. Mondtam neki: ha te tudsz rólam egyet, én kettőt mondok rólad. Valami lehetett a füle mögött, mert elhallgatott. Nem is jött az többet ide, búcsúra. Mert olyan nagy szentes ember volt. Búcsújáró. Ismered az ilyen féléket.

Stefi hallgatott egy ideig, ivott a söréből, s hirtelen felnevetett. Pedig előtte szomorúan nézett a poharába.

– Te, Franci, hát itt a patkoló kovácsoknak is Fordot osztogattak? Jó élet lehet itt.

– Azoknak nem. Meg hát nem mindet itthonról kaptuk. Ti is küldtetek. Akiknek volt a pucájában vér és tetováltatott… Az!

– Akkor te strandra se járhattál. De még ide, a slemung-gödörbe se. Mert az látszik.

– Nem látszik. Mert én azt kifaragtattam. Mikor megkérdeztek, mi az a forradás, azt mondtam, gyerekkoromban lecsúsztam a szederfáról. Elhitték. De adni kellett egy főtovarisnak egy fél disznót. No, éppen vágtunk azon a héten, elvittem neki, be a városba. így aztán minden szépen el lett felejtve. Mit rángatod a fejed? Kitekeredik a nyakad… Az élet ilyen.

– De hát azok az asszonyok… Meg a gyerekek!

– A jenkik mondják, ha jól tudom: a halott indián a jó indián. A tanú is akkor a legjobb, ha már nem beszélhet.

– Hát azok nem beszélnek, annyi szent…

– Ha nekem akkor azt mondják, vigyek azoknak az ukrán ribancoknak' plédet, hogy meg ne fázzanak, a kölkeiknek meg bébitápszert… Hát, lehet, hogy vittem volna – és hangos hahotába fakadt. Annyira nevetett Franci, hogy bíbor­vörösre vált a feje bőre. Még a teste is, amennyi kilátszott a fehér ing mögül.

– Te, te! – riadozott Stefi. – Vegyél mély lélegzetet. Ha Ukrajnát megúsztad, most itt akarsz tán elpatkolni?

Francinak még a könnye is kibuggyant az erős köhögésben. Súlyos, nehéz tenyerét rátette Stefi karjára.

– Bánom is én, ha mindenki megtudja! Az igazságot. Csak az az egy unokám ne. Mert az képes lenne azzal a kocsival beugratni a tóba. Nem tudom, pajtás, hogy van ez. Hat unokám van. Hat, érted? Mind aranyos, kedves gyerek. Én meg mégis, mégis ezt az egyet… Mondta is az asszony. „Miért csak ezt az egyet?” Mert én azt a pénzt eloszthattam volna hat felé is. Mondtam: egynek legyen valamije abból a pénzből. Pedig nem így van. Ennek a fiúnak olyan szeme van… Az a gyerek úgy néz a világra, mint ahogy ott egy kis ukrán fiú nézett rám… Nem, azt én nem lőttem le. Nem én! Én mellé céloztam. De valaki eltalálta – s erősen megszorította pajtása karját. – Sokan voltunk ott, akiknek lőni kellett. Sokan.

– Katonára én is lőttem. Mert az is lőtt rám. De gyerekre, asszonyra… – Stefi inni akart a söréből, de aztán letette a korsóját. Kinézett a nagy kocsmai ablakon. – Ez a Márton-napi búcsú mindig ilyen pocsék. Esős. Tavaly is az volt?

– Tavaly is. Akkor még hó is vegyült bele.

– Annál meg nincs rondább.

Franci ingatta a fejét. Mintha csodálkozna valamin. – Annál bizony nincs rondább. De ha már egyszer ezt a szentet választották az ősök…

Megitták a sörüket, s ki-ki a maga Fordjával hazaindult. A búcsúi’ ebéd mindig bőséges. Siettek, hogy el ne hűljön.

ROZSNYAI ERVIN

TITLE

Színek változása

Mi volt a kék? Füttyös nyarak
lábnyoma bársony vizeken.
S a zöld? Árnyék egy tölgy alatt,
arra kószált a szerelem.

Föld megrepedt, ég meghasadt,
a szó, a szín ma mást üzen.
Fagy élesít kéklő vasat,
folt zöldéi foszló tetemen.

Vörös. Mi is volt egykoron?
Lélek izzása? Most korom.
Csupán arcunkon gyúl a láng,

míg szűkölve és megigézve,
bénultan meredünk a kézre,
mely vasvesszővel csap le ránk.

SIMOR ANDRÁS

Ellensorok

SUBTITLE

                        „Vörös. Mi is volt egykoron?
                        Lélek izzása? Most korom.”
                                        (ROZSNYAI ERVIN)

Nem száll belőle füst.
Vérszinű a vörös,
sosem volt vérszinűbb.

A vérünk lángja ég.
Megőrzi a tüzet,
és ez nem semmiség.

Lobbanunk, meghalunk.
Akkor is itt leszünk,
ha már rég nem vagyunk.

Ki győz és ki veszít?
Meglátják századok,
ezred is eltelik.

De nem korom, se füst.
Vérszinű a vörös,
sosem volt vérszinűbb.