BARANYI FERENC

Intelem

                           Kesztyűs Ferenc tűzzománcára

Ne hidd, kígyó, hogy nyertes már a játszmád,
nem győzelem, hogy rábírtad az embert:
vámolja meg a tudás gyönge fáját,
ha rámegy az üdv, mit – vélte – meglelt,

csupán elkezdődött a hosszú parti,
melynek során a leszakajtott alma
a bűn jelképe lett: beleharapni
ma már egy almatolvaj sem akarna.

Az első emberpár még nagy naívul
azt hitte, hogy a tudás hatalom, mert
így szabta ki az Úr intelmein túl
a szemfényvesztő, dús Paradicsomkert,

így szabta ki a magányos Teremtő
szigorral álcázott társkeresése,
s így éledt fel megint a mit se sejtő
gonoszság Édent gúnyoló kedélye.

De már vesztettél, kígyó. Tudja minden
ember és állat, hogy tiltott gyümölcsök
fogyasztásától lett hús-vér az Isten –
és vált misztikus maszlaggá az ördög.

Kenyeresemnek

Volt víg napunk elég, komám, a reggel
gyakorta virradt ránk örömtanyán,
kiszámítottuk pontosan nem egyszer:
hány findzsa fér el sorsunk asztalán?
Megfért bennünk gavallér és vagány,
kufár és költő, nyárspolgár és hippi –
ne morfondírozzunk a telt kupán:
kötelességünk fenékig kiinni!

Ha takarékon pislákol az ember:
az élet akkor fabatkát sem ér,
a vén kaszás, mielőtt sírba vermel,
könyörtelenül mindent visszakér.
Az ember végül is hozómra él
s bolond, ha hitelét ki nem meríti,
ne kíméljük, mit az élet kimér:
kötelességünk telt kupánk kiinni!

THIERY ÁRPÁD

A menyegző ^*

(1660)

A Berdini lány szökése otthonról csak fölgyorsította azt a folyamatot, amiről Tipaldi Atanáz valójában már a velencei építész látogatása után döntött. Híven könnyelmű természetéhez, ha olyan kedvében volt, vagy ha valami oknál fogva körmére égett a dolog, habozás nélkül döntött. Elég volt egyetlen pillanat is. Ennek ellenére semmit se hamarkodott el, soha nem kényszerült arra, hogy visszavonja, amit elhatározott. Ezúttal is azonnal tudta, mi a teendő. Személyesen ment le a leányért a fogadóshoz, akinek esze ágában se volt tiltakozni, egy közömbös biccentéssel hozzájárult a gazdag úr hóbortjához. A hajókereskedő gyöngéden megsimogatta Beatrice örömtől és szégyenkezéstől égő arcát, oly ártatlan, kamaszos mozdulattal, amelyre érzékeny hangulatában csak egy igazi nőfaló képes, aztán Jean Thierry társaságában, gáláns lovag módjára fölkísérte a lakosztályába.

– Mi a szándékod ezzel a gyönyörű leánnyal? – kérdezte a pincért.

Jean habozás nélkül válaszolt. – Feleségül veszem.

– Csakhogy még nem vagy nagykorú.

– Kinek számít az?

– A törvénynek – jegyezte meg a hajókereskedő gondterhelten.

Még aznap, miután elült az esti lárma, a kivételezett patríciusokat megillető piroslámpás gondolán, aminek a használatához Tipaldi Atanáznak is joga volt, mindkettőjüket a rakparti cégházba menekítette.

A romantikus esemény gyorsan a feledés homályába merült. Marco Berdini, jól felfogott érdekében, nem tett szemrehányást a hajókereskedőnek, hogy miért avatkozott a család ügyeibe, csupán kötelességből és üzletemberhez méltó hig­gadtsággal érdeklődött unokahúga sorsa felől, miközben a semmibe bámult, jellegzetesen merev arcán az idegen dolgok iránt tanúsított közöny. Tipaldi Atanáz szavai kielégítették. Megnyugtatta, hogy az unokahúgát végül is szemé­lyesen a hajókereskedő vette védőszárnyai alá. Bosszantotta azonban Jean Thi­erry kimenekülése. Törte a fejét, hogy miképpen törhetne borsot a champagne-i fickó orra alá, végül letett erről. A családi sérelemnél fontosabb volt a dúsgazdag és bőkezű állandó vendég.

Carlo Berdinit megviselte a leánya szökése. Heteken át orvosok kezelték. Amikor fölépült, rögtön Velencében termett, rátört volna a hajókereskedőre, a bátyja alig tudta megakadályozni az incidenst. Carlo Berdini képtelen volt be­lenyugodni a kudarcba, naphosszat föl s alá gondolázott a csatornák vízén, belevetette magát a belváros forgatagába, abban a reményben, hátha megpillantja valahol a leányát. Megkörnyékezte a Nagytanács egyik tagját is, akit szegről-végről ismert, fölkereste a Doge-palota nevezetes első emeletét, belefoglalva apai fájdalmát a terjedelmes följelentésbe. Egy idő után belefáradt, hogy nem talál megértésre. Bántotta, hogy a bátyja is csak ímmel-ámmal állt mellé. Lélekben próbált megbocsátani a leányának, később a csábítónak is. Végül már csak azt sajnálta, hogy elmarad az esküvő és a hozzá tartozó többi családi ceremónia. Beletörődve hazautazott Bresciába.

Az ősz beálltával Tipaldi Atanáz úgy döntött, hogy a Berdini leányt a Velencétől, a töröktől és a bosnyákoktól egyaránt független Raguzába menekíti. Addig az északi lagúnák mögött, egy várostól távoli villában rejtegette. Három szolgáló és hat fegyveres testőr vigyázott reá. Hetenként egyszer meglátogatta, mindig más és más napokon, kerülőkkel érkezve. Rendszerint Jean Thierry társaságában. A bresciai fogadós leánya panasz nélkül viselte egyhangú és bizonytalan sorsát, nem kérdezősködött, ellentétben Jeannal, akinek fogyott a türelme. Tipaldi Atanáz atyai higgadtsággal csillapította, ha úgy ítélte meg, hogy az vezet célra: mellébeszélt, miközben a háttérben serényen ügyködött, megpróbált közbenjárni a fiatalokért, bevetette üzleti és más kapcsolatait, eredmény azonban nem ke­csegtetett.

Október végén, két egymás után következő nap is fölkereste a titkos villát. A második reggel előreküldte Jeant, ő dél körül érkezett a dózse palotájából. Jean türelmetlenül várta a kapuban. Tipaldi Atanáz megpróbált jó képet vágni, kedvének és hangulatának azonban a villa előcsarnokának falait borító kék és vörös színű brokát komor tónusa felelt meg, amely magához öregítette az ara­nyozott díszítések csillogását is. ,

– Beatrice? – pillantott körül.

A leány egy titkos ajtót rejtő alkóv homályában várakozott.

– Uram… – lépett elő. Hófehér köntösében afféle álomalak.

Tipaldi Atanáz arca kissé földerült. Azt gondolta: – Lám, egész jól illik hozzá a domonkosok színe… A leányhoz cammogott, gálánsán nyújtotta a kezét, a pihenésre szolgáló kerevethez vezette. Ő maga a karosszékhez ballagott, amely szakasztott mása volt a fogadóbelinek. Ledobta a válláról a fekete selyemköpenyt, az ujját beakasztotta a keményvászon gallérba, kelletlen grimasz kíséretében feszegette, mintha szorította volna a nyakát. Végül a könnyű szarvasbőr csizma rögzítő szíját oldotta meg. Készakart mozdulatok. A szertartásosság, a várakozó csend mögött semmi más, mint hogy húzta az időt. Szemben a kereveten két ifjú ember, akik tőle várták a sorsuk jobbrafordulását. Végre elszánta magát.

– Megszöktetem a menyasszonyt – kacsintott.

Jean Thierry értetlenül meredt rá. – Mit csinál, uram?

– Nincs más megoldás – közölte Tipaldi Atanáz. Tapsolt, s erre a szolgáló tudta, hogy mi a teendő. Vörösbort hozott.

– Hova akarja szöktetni? Hogy tudjam…

Az Adria túlsó partjára. A raguzai domonkos apácákhoz.

Hosszú, irgalmatlanul hosszú volt a döbbent, komor csönd. Magába nyelte az egész világot.

Nem akarok apáca lenni – nyögte ki Beatrice.

Senki sem akarja – nyugtatta Tipaldi Atanáz –, de Velencében nem maradhatsz. A kopók bármikor a nyomodba juthatnak. Akkor pedig már semmit se tehetek.

Kopókat uszítanak rá? – döbbent meg Jean Thierry.

A hajókereskedő szomorúan bólintott. – Megtehetik.

Az apjának a keze van benne?

– A törvény. Mögötte áll. Beatrice megszökött a szülői házból. Tizenhat éves, te pedig még nem vagy huszonöt. És Velencében nincs az a pap, aki összeadna benneteket.

– Mi lesz ott velem, ahova vitet? – kérdezte Beatrice szorongva.

– Nem vitetlek, hanem elmenekítelek, hogy biztonságban lehess. Megsze­reztem a domonkos rend raguzai tartományfőnökének a hozzájárulását. Náluk meghúzhatod magad.

– Meddig?

Tipaldi Atanáz tekintete a keleti szőnyeg mintáin futkározott.

– Talán egy év? – vonta föl dús szemöldökét.

Beatrice úgy érezte, kiszökött belőle minden erő. Lehajtotta a fejét. Igye­kezett visszatartani a könnyeit.

A hajókereskedő fölkelt, a leány mellé furakodott a kerevetre, átölelte a vállát.

– Nem mondtam le arról, hogy összeházasítsalak benneteket – vigasztalta –, de most egy kis időt kell nyerni…

– Kis idő? – bőgte el magát Beatrice.

– Raguzában biztonságban leszel. írhatsz levelet az apádnak is, hátha kien­geszteled. Az ő szíve se lehet kőből, az idő is nagy mester. Erre a champagne-i ifjúra pedig lesz gondom. Parancsba adom neki, hogy amikor csak teheti, ruc­canjon át a raguzai kolostorba, hogy ne érezd magad egyedül. Megígérem, hogy minden követ megmozgatok, hogy egy pap szabadon és hivatalosan összeadjon benneteket férj és feleségnek…

Néhány nap múlva, nyirkos hajnali szürkületben kisiklott a nyílt tengerre egy tizenkét pár evezős fregatt, latin vitorlával fölszerelve. A fedélzetén Beatrice és Jean Thierry. Rajtuk kívül az úticélt csak a hajó kapitánya tudta, meg a kormányos, aki Tipaldi Atanáz régi megbízható embere volt. A fogadott evezősök a szokásos bér kétszeresét kapták. A megfeszített munkáért és a hallgatásért. Megtévesztésül aznap virradóra Tipaldi Atanáznak még két hajója hagyta el Velencét: egy kiöregedőben levő kétárbocos és az ezertonnás Murát. Az óvatosság nem volt alaptalan, mivel az előző napokban az egyik szállítóhajón kémet fogtak. A kis fregatt aránylag csekély vitorlafelülete miatt, tizenkét pár evezőjével lassú volt, épp ezért kevéssé feltűnő. Az orrában és a tatról meredező kilencfontos ágyúk felkészültebb támadókban nem sok kárt tettek volna, de Tipaldi Atanáz arra is gondolt, hogy egy másfél öl merülésű fregatt szinte észrevétlenül sur­ranhat be a sekélyvizű raguzai kikötőbe, ahonnan a leányt percek alatt becsem­pészhetik a kolostorba.

Sötétedés után szálltak partra. A kapitány és Jean Thierry az apácarend főnöknőjének a kolostor könyvtárában átadták a csöndesen sírdogáló, magába roskadt leányt és a csomagjait. A domina és a kapitány a búcsú percében magára hagyta Jeant és Beatricét. Keserves, merev mozdulatok. Mintha kihűlt halottak ölelkeztek volna. Az arcuk épp hogy összeért. Tűzforrók voltak vagy jéghidegek, föl se foghatták. Jean Thierry azt sem, hogy a kapitány oldalán miképp jutott ki a fregatthoz.

Beatricének ismerős volt Lombardiából a domonkosok fehér színű talárja s a skapuláré, a nyilvános prédikáláshoz viselt fekete köpeny és a csuklya, de ez semmit se könnyített a hangulatán. Napok alatt kiderült, hogy a kolostori élet riasztó börtön. Szánakozott a második rendbe tartozó női szerzetesek ön­megtartóztatásán, akik szigorú böjtöt tartottak, mély hallgatásba és imádkozásba burkolózva éltek. Magában hálát adott az Istennek – és Tipaldi Atanáznak –, hogy semmi köze a rendhez, a világi szervezetükhöz sem. Az egyszerű fogadalmat se kellett letennie. Nem apáca volt, hanem bőkezűen megfizetett vendég. A szerzetesnők mellett szabadnak mondhatta magát. Igyekeztek a kedvében járni. Kíséret nélkül mozoghatott a kolostorban, a böjt reá természetesen nem vonat­kozott, külön celláját minden reggel friss virággal díszítették. Délelőtt a kertben sétált, fölkapaszkodott a meredek Kálvária-dombra, ahonnan a rektori palota és a városbástyák között kilátott a nyílt tengerre, mely egymagában volt a remény, de az elérhetetlen végtelen is. Minden este maga volt a megtestesült szenvedés.

Hiányzott Jean. A gyötrelem a testét-lelkét kínozta. A cellájában ledobálta magáról a ruháit, tükör hiányában a meszelt falon, a gyertya lobogó lángjának a segítségével mustrálta, illegette elárvult meztelen árnyékát, aztán a priccsre vetette magát, és szinte önkívületben forgolódott. így bujálkodott. Minden este meggyötörve nyomta el a kétségbeesés és a kimerültség. A napi ájtatosság a bűnbánaté volt. Buzgón imádkozott, hogy mielőbb kiszabadulhasson a kolostor­ból. Akár az apja is elviheti. Rettegett attól, hogy ottfelejtik, s egyszer majd más választása nem lévén, kénytelen lesz belépni a rendbe. Vezeklésül a meggondo­latlan szökés miatt. A harmadik hónapban levelet írt az apjának. Alázatos, kétségbeesett sorokat, bocsánatért esedezve. A domina felbontotta, elolvasta és elégette.

Tipaldi Atanáznak nem kevés fejtörést okozott, hogy miféle feladatot bízzon Jean Thierryre, akit lélekben már családtagnak tekintett. Bizonyos értelemben Beatricét is. A cégházi írnokok közé nem akarta beosztani. Képzett, reggeltől estig serényen dolgozó alkalmazottai voltak. Egyébként is többre tartotta a champagne-i ifjút, semhogy monoton tisztviselői munkára fogja. Három titkára volt. Az árukereskedelemmel két tapasztalt örmény foglalkozott, a vámügyeket egy fiatal, rámenős, minden hájjal megkent konstanzai román intézte. Több titkárra nem volt szüksége. Megfordult a fejében, hogy kinevezhetné a személyes titká­rának, esetleg az üzlettársának is fogadhatná, csupán elhatározás kérdése, de úgy gondolta, Jeannak lentről kezdve kell megtanulnia a hajózás és a kereske­delem tudományát s a fortélyait. Ahogy ő tette. Tapasztalatból tudta, hogy a gyors haladás felületességhez vezet, és rontja az esélyeket.

– Úgy döntöttem – közölte –, hogy először is a hajókkal foglalkozol majd. A mi életünk a hajóval kezdődik, és azzal is végződik. A mi munkánk hajó nélkül semmit sem ér. A hajó a bölcsőnk, a feleségünk, a gyerekünk, a kincsünk, a koporsónk is. A kereskedőnek mindene a hajó. Éppen azért meg kell ismerned a kötélrögzítő nyaklótól az utolsó szögig. Megtanulod a műszerek kezelését. Megismered a kapitányaimat és a kormányosaimat. Válogatott emberek, sokat tanulhatsz tőlük. Megtanulod, hogyan kell matrózt felfogadni. Nem a kikötői kocsmákban, a lebújokban részegeskedő semmirekellőket, hanem a mindenre elszánt, mindenhez értő, hűséges tengerészeket. Akiknek az egész életük a tenger meg a hajó. Aztán, ha már elég járatos leszel, jöhetnek az utazások. Siracusába, Alexandriába…

Bátorítóan kacsintott.

Szép munka lesz – jegyezte meg Jean kissé bizonytalanul, nem nagy meggyőződéssel.

Beletelik egy év – mondta a hajókereskedő. – Talán még egy. De megéri a időt meg a fáradtságot.

A hangja talányos volt. Mint egy jóslat.

Jean Thierry a telet Tipaldi Atanáz hajóin töltötte. Egy bizánci drómonnal kezdte az ismerkedést, amely javításra várva az Arsenale dokkjai előtt horgonyozott. A negyvenpár-evezős gálya a Földközi-tenger jellegzetes hadihajója volt, de áruszállításra is használták. Merészebb és gyakorlott hajósok drómonnal távolabbi és veszélyes vizekre is eljutottak, Velencében tudtak egy marokkói származású kapitányról, aki rendszeresen elhajózott Anglia kikötőibe.

Alaposan szemügyre vette a hajót, de úgy érezte, semmi se marad meg az emlékezetében. Kipróbálta a ferde padot, amelyen a bérevezősök dolgoztak. Lemérte az evezők hosszát: kivétel nélkül mind tizenegy méter nyolcvanhárom centi volt.

– Miért épp ennyi? – fordult az őt kísérő és felvilágosító hadnagyhoz, aki alig volt néhány évvel idősebb, de már megkerülte a Jóreménység-fokot és eljutott Indiába.

– Ennyinek kell lenni.

– De miért?

– A hajóépítők így találták jónak.

Jean Thierry nem feszegette tovább az evezők hosszát. Arra gondolt, hogy nem lesz könnyű dolga a szófukar hadnaggyal, aki töviről hegyire ismeri a hajó minden darabját, a csomózás minden fajtáját és fortélyát, a műszerek használatát, de hogy miért az és olyan, ami és amilyen, arra soha nem fog tőle választ kapni.

– Lánc nincs? – mutatott a padra.

– A mi gályáinkon az evezősök nincsenek a padhoz láncolva. Nem vágjuk le a hajukat. A szakállukat se. Nem égetünk bélyeget a vállukba. A mi evezőseink nem rabszolgák, hanem szabad emberek.

– Lánc nélkül is könnyű lehet ezen a padon megdögleni.

A tiszt türelmesen mosolygott. – Az evezősök naponta két váltásban tizenkét órát dolgoznak. A munkájukért az út végén kapják meg a kialkudott pénzt. Olyan még nem fordult elő, hogy valaki ne kapta volna meg az utolsó kialkudott garasát is. Szeretnek hozzánk szegődni. Tudok olyan velencei családról, amelyik­nek az összes férfitagja nálunk evez. Az apa, a fiúk, a fivér, a sógor…

– Őrzik őket?

– A szokásos felügyelők.

– Mi történik azzal az evezőssel, aki elfárad?

– Nem fárad el.

– Megbetegszik, és nem bírja tovább…

– Bírja.

Jean Thierry elkomorodott. A felső keresztgerendán, a kovácsolt kampókról a tevehajcsároknál használt korbácsok lógtak. A fonatban hajlékony acélvessző.

– Korbács? – mutatott a gerenda felé.

A hadnagy zavarba jött. Mondhatta volna, hogy előfordul, noha Tipaldi Atanáz szigorúan tiltja, de elhallgatta a választ.

Jean Thierry megmakacsolta magát. – Ön szokott korbácsolni, uram?

– Nem, uram.

– Szemtanúja se volt?

A tiszt hallgatott.

– Miért nem válaszol, uram?

– Nézze – mondta a hadnagy keményen a falusi gyerek végignézi az állatok párzását, de soha nem fogja azonosítani magát a lóval meg a disznóval.

Jean Thierry merően nézte a tisztet. Nem talált kellő szavakat. Végül leült egy szálkás, lekoptatott padra, megmarkolta az evező szutykos nyelét.

– Nem szívesen dolgoznék egy ilyen padon – nézett föl a hadnagyra.

– Önnek nem ezt a sorsot szánta az Isten – válaszolta a tiszt.

– Vagy Tipaldi Atanáz…

Jean Thierry napról napra komoran végezte a reábízott feladatot. Irtózott a gályától. Összerándult gyomorral ereszkedett alá a drómon alsóbb traktusaiba. A lisztes zsákok, vizes hordók között rémült patkányok futkostak, a csizmáját se kímélték. Az avas, kátrányos bűz és a mocsok elviselhetetlen volt. Tűrőképessége határán már-már föladta, nem sok hiányzott, hogy egyszer s mindenkorra hátat fordít a tengernek és a hajóknak, a drómon maga volt a pokol, s Tipaldi Atanáz fényes gazdagságának, nagyvonalúságának és világműveltségének az értéke s a gályák, evezősök, matrózok, tettrekész hajóstisztek, vitorlák, műszerek alázuhan­tak a pokolbéli környezetbe.

Rádöbbent, hogy ebben a látszólag nagyszerű birodalomban mindennek és mindenkinek ugyanaz a sors jut, mint a Libanonban és Dalmáciában kipusztított erdőknek, melyeket cölöp formájában a tenger színe alá sulykolnak; azok a fák soha többé nem láthatják a fényt, és nem borzolhatja-tépázhatja lombjukat a szél. Szomorú volt és tanácstalan. A Tipaldi-birodalmat beárnyékolta az arany és a pénz, amely maga alá temet mindent: embert és anyagot, a gályák nyomorult evezőseit, a kátrány és a száradó kötelek bűzét, a korbács suhogását. A fölismerés nem fért össze azzal a puritán felfogással, ami Champagne-ban az életüket szabályozta. Éjszakánként keveset aludt, tépelődve forgolódott az ágyában. Sze­retett volna a kétségeiről beszámolni Tipaldi Atanáznak, ő azonban hetek óta a nyílt tengeren tartózkodott, a Távol-Keletre készülő Ararát fedélzetén, majd hónapokra Afrikába hajózott.

A gálya után kisebb szállítóhajó, egy fleute következett. Emberségesebb, mint a drómon, de a gályán szerzett élmények okozta sokkszerű csalódás nehezen tompult. Mélyre vágott seb maradt. Lassan érett a felismerés, nagyon lassan, hogy Tipaldi Atanáz talán nem véletlenül nyittatta föl ily durván a szemét, kijózanító módon dobva a drómon szörnyű gyomrába. Talán túlzott lett mosta­nában a magabiztossága és az önbizalma, hogy a Tipaldi-birodalomban minden úgy működik és ragyog, mint a cégházban vagy a hajókereskedő asztalán.

A lassú barátkozás egy háromárbócos karakk-kal kezdődött. A Fáraó széles, öblös építésű hajó volt, mint egy termékeny, jó formájú asszony. Előbástyája merészen, sőt hivalkodóan nyúlt előre a hajó orrából. Mintegy a tenger fölött lebegve. A hatalmas törzsvitorla rettenthetetlen és biztonságos. A festés élénk színei kedélyes hangulatot sugalltak, az első és a hátsó fedélzetet összekötő nyeregtető alatt kellemes sétányon képzelhette magát. Furcsa módon a sóval, kátránnyal kevert szag se mart oly érdesen a torkába, mint a gálya vagy akár a fleute fedélzetén. Amit a drómon lerombolt, a Fáraó lassanként helyreállította. Visszatért az érdeklődése. Kicserélődtek a gondolatai. A drómon otromba álom maradt. Figyelmeztető tapasztalat. A karakk fedélzetén üldögélve eltűnődött az élmények szerepén és a hatásukon: döntő, hogy mivel találkozunk először, milyen benyomást tesz ránk, miből józanodunk ki, mert jó esetben a következő élmény meghozhatja a megváltást, és a helyére teszi az értéket, a valóság azonban csakis a mélyponttal együtt lehet teljes.

Megfordult később nagyobb hajókon is. Ezer tonnán felüli, kilenc-tíz öl merülésű korszerűsített gallionokon, élete végéig azonban a legvonzóbb hajó a Fáraó maradt. Aprólékos gondossággal, alkatrészről alkatrészre vizsgálta át. Meg­figyelte a göngyölő kötegek és a csigák összehangolt használatát, a tökéletességig eltanulta a gyakorlott mozdulatokat, amivel a matrózok a vitorlát villámgyorsan felkötik a rúdra. Napokig gyakorolta a kar-, a tarcs- és a holland formájú ejtőkötél hurkolását. Emlékeztetőül lerajzolta magának a gyakrabban használatos hurkok formáját, a rúdkormány szerkezetét, a vitorlarudat erősítő nyaklót, a kapitányt és a faragott macskafejet, meg a feszítőgyűrűt. Megtanult kötélhágcsón mászni, éppoly ügyesen, mint a többi matróz, és merészen egyensúlyozott a keresztrúdon.

A műszerekkel is a Fáraón ismerkedett meg, ahol már tengelyre helyezett iránytűt használtak, egy velencei hajós találmányát. A Jákob-botja fokbeosztását is lemásolta. Rövid idő után fél foknyi pontossággal mérte a szélességet. A szellemi kimerülésig vizsgálta, forgatta, nézegette a napsütésben használatos csil­lagászati gyűrűt és a Davis-féle szögmérőt. A hajó sebességének a mérésére szolgáló szerkezet szellemessége ámulatba ejtette. A lóg egy nehezékkel fölszerelt, háromszög alakú pallólap volt, orsóra gombolyított hosszú zsineggel, amelyre szigorúan egyenlő távolságban csomókat kötöttek. A távolság a tengeri mérföld százhuszadrésze volt. A pallót a hajó tatjáról a tengerbe dobták, és ahány csomó fél perc alatt lefutott az orsóról, a hajó óránként annyi tengeri mérföldet tett meg. Az időt homokóra mérte.

A kapitány és a hozzárendelt tisztek szinte a tulajdonosnak kijáró tisztelettel kísérgették a hajón. Türelmesen, kimerítő részletességgel válaszoltak a kérdése­ire. Különösen nagy hatással volt rá a fegyelem és a szervezettség. Tipaldi Atanáz hatalma a távollétében is tökéletesen működött. A hajókon eltöltött hónapok fölvilágosították és meggyőzték, hogy a birodalom ténylegesen árbocok és eve­zősök erdejéből, palotákból, megbecsülhetetlen mennyiségű rakományból, zsá­kokban mérhető drágakövekből, seregnyi tisztből, matrózból, málhaőrből, keres­kedőből és más alkalmazottból áll ugyan, van azonban ennek a mérhetetlen hatalomnak valahol valami félelmetes és titokzatos misztikuma is. A hajókeres­kedő nevére, üzenetére megnyíltak vagy becsukódtak a kapuk, az ajtók, a szájak és a fülek. Tipaldi Atanáz megbízottainak mindenhova bejárásuk volt. Intézke­dései és parancsai valósággal röpültek. Gyorsabban, mint a futárgalambok. Talán a szélnél is sebesebben.

Jean Thierry néhány hónap alatt megváltozott, föltámadtak az eltemetett vágyak. Az ismeretlen vonzása épp oly erős lett megint, mint Champagne-ban vagy Párizsban. Merészebben gondolkodott, nem tartott a kockázattól. Maga is észrevette, hogy más lett: életrevalóbb, magabiztosabb. Nem úgy aludt el estén­ként, hogy fogalma se volt: a holnap szerencsét hoz-e vagy kudarcot? Kiegye­nesedett. Másképp lépett, fordult, szorított kezet. A gályán szerzett lelki sérülések behegedtek.

Beatrice azonban kegyetlenül hiányzott. Nélküle gyalázatosán telt az idő. Olykor férfiatlanul. Egy testileg ki nem elégült huszonhárom éves egészséges fiatalember türelmetlensége izzott a testében-lelkében. Féltékenység is kínozta. Csapdát sejtett, hogy Tipaldi Atanáz Raguzában akarja felejteni a leányt. Ko­molyan kezdte latolgatni, hogy valami módon el kellene jutnia Raguzába, akár a hajókereskedő engedélye, sőt tudta nélkül is.

A tengeri útjáról hazatérő Tipaldi Atanáz egy kicserélt fiatalemberre talált.

Harmadnap reggel találkoztak a lagúnák mögötti rejtekhely-villában, ahol a hajókereskedő átmenetileg megszállt. Családias hangulatban fogadta, nem takargatva és nem röstellve, hogy megviselte az éjszaka. Jean Thierry az előtér homályában elsuhanni látta az ezüstözött álarcú nőt. Fekete köpenyébe burko­lózott. Tipaldi Atanáz vörösbort kortyolgatott, és mámorosán mosolygott. Se­lyemköntösét diszkréten összekötötte a derekán, áztatott lábát kiemelte a lavór­ból, és gondosan megtörölte. Táskás, fáradt szemével kópésan nézegetett a champagne-i ifjúra, aki híven és tárgyilagosan beszámolt a hajókon szerzett legújabb tapasztalatairól. Nyugodt lelkiismerettel mondogatta, hogy megbarát­kozott a tengerrel és a hajókkal.

Tipaldi Atanáz atyásan mosolygott. – Hát ennek igazán örülök…

Jean Thierry elhallgatott, mintegy jelezve, hogy véget ért a beszámolója. Idegesen dobolt az ujjaival az asztalon. Úgy gondolta, a hajókereskedő méltat­lanul viselkedik vele szemben, úgy kezeli, mint egy közönséges alkalmazottat, fél órája egyéb sem érdekli, mint hogy a hajókról faggatja, de még egyetlen szóval sem említette Raguzát.

– Valamit nem kérdezett, uram…

– Mi volna az? – rántotta föl Tipaldi Atanáz kusza szemöldökét.

– Hogy hiányzik-e Beatrice?

– Bizonyosan.

– Egy éve nem láttam! – emelte föl Jean a hangját.

– Hosszú idő…

– Látni akarom! Értse meg, hogy látni szeretném azt, akit szeretek!

– Eljön annak is az ideje.

– Mikor?

– Amikor majd hajót kapsz tőlem, hogy átmenj érte Raguzába.

– El is köthetem valamelyik hajóját. – Jean Thierry ellenségesen nézett a hajókereskedőre.

Tipaldi Atanáz elmosolyodott. – Az a hajó nem fog neked engedelmeskedni.

– Miért nem?

– Mert az én hajóm.

– Máshogy is eljuthatok Raguzába.

– Nem fog előtted kinyílni a kolostor kapuja.

Jean nehezen türtőztette magát. Feszült volt minden gondolat, fájdalmas minden szó, abban a lagúnák mögötti villában, ahol Beatrice hónapokon át rejtőzött, s ahol együtt hálva töltöttek néhány ártatlan éjszakát. Minden zúg, minden tárgy a leányra emlékeztette.

– Ehhez nincs joga! – kezdett kiabálni. – Az a lány nem a magáé! Azt akarja elvenni tőlem, amihez magának semmi köze!

Tipaldi Atanáz bal szemöldöke fölött kivörösödött egy keskeny vágású régi sebhely. Arra gondolt: ha fia született volna, bizonyos hogy nem ilyen lenne. Formára sem. Nem emlékezett, hogy a rokonságban előfordult volna hasonló csupacsont, hórihorgas alak.

Mindazonáltal békülékeny hangot ütött meg. – Ha eljön az ideje, majd kapsz hajót.

– Építek magamnak! – heveskedett Jean.

– Azt nevezem…

– Nevezheti!

Gorombán hangzott.

Tipaldi Atanáz elégedetlenül csóválta a fejét. – Össze se tudod írni, hogy mi kell egy fregatt építéséhez.

– És ha tudom?…

– Miből fogadnál ácsokat meg vasmunkásokat?

Jean Thiery elvörösödött.

– Nem minden a pénz – fordította el a fejét. – Egy tutajt egyedül is össze tudok tákolni.

Tipaldi Atanáz dörmögött valamit, vagy inkább csak morgott.

– Egy férfinak tisztában kell lennie azzal, hogy az életében mit jelent a nő – figyelmeztette Jeant. – Két gyönyörű feleséget veszítettem el! Egyik se volt idősebb húszévesnél! Forrón szerettem őket. Éppen úgy, ahogy te ezt a Berdini lányt. A szívem megszakadt. De a fejemet egy pillanatra se veszítettem el.

– Egy éve nem láttam!

A hajókereskedő legyintett. – Van még idő, hogy megunjátok egymást!

Jean Thierry arca lángolt. Fölugrott, remegett a fölindultságtól. Semmivel se törődött többé. – Már csak az hiányzik, hogy engem is megkorbácsoltasson és a patkányok közé csukjon!

Tipaldi Atanáz arca megrezzent. Egy pillanatig fogalma se volt, hogy mit csináljon ezzel az izgága fickóval, akinek a szerelem teljesen elvette az eszét. Végül a csetlő-botló pincérfiút idézte föl magában, aki szinte reménytelenül igyekezett, sokat adott volna a megjelenésére, a mozdulatokra, de az étel fel­szolgálásában darabos volt és ügyetlen, nem tudott rendesen tölteni a pohárba, s hogy nem zavarta le az első percben Marco Berdinihez, csak annak volt betudható, hogy megszánta.

A csönd és a mozdulatlanság egyikőjüknek se használt.

– Még megtehetem – vetette oda Tipaldi Atanáz, azzal föltápászkodott, és kisétált a villa teraszára.

Jean Thierry egyedül maradt. Úgy érezte, hogy életének a sorscsapása volt, amikor találkozott ezzel az emberrel, újra meg újra kifosztotta és megalázta, most is mindent magával vitt a teraszra, amiről még szó lehetett volna közöttük.

Beatrice maradt az egyetlen esély.

A szerelem megtestesített egy lényeges fölismerést, a szerelem volt az, ami­hez még körömszakadtáig ragaszkodhatott, egyben a remény és az önbecsülés.

Maga a függetlenség.

Váratlanul megdördült az ég. A villám a közelben csapott be. Az eredetileg Beatrice őrzésére hozatott vérebek rémülten csaholtak a láncvégen. Vízfüggöny-szerű eső zúdult alá, a fülledt, meleg párát valósággal benyomta a villába. Tipaldi Atanázt erős köhögés fogta el. Selyemköntöse redői közül ezüst szelencét rántott elő, az ujját beledugta a fehér porba és lenyalta. Még kétszer megismételte. Megkönnyebbült. Az eső alá lépett, arcát az égnek fordította. Pillanatok alatt csuromvizes lett.

Jean is kiment a teraszra. Már úgy érezte, hogy az imént szánalmasan viselkedett.

Tipaldi Atanáz tűnődve nézett rá. Azt gondolta: – Mégiscsak ki kellene józanítani… A kapcsolat, ami a champagne-i ifjúhoz fűzte, még mindig homályos volt és ellenőrizhetetlen. Nem állt messze valamiféle apás vonzalomtól, mégis túlzásnak tartotta, hogy túlságosan közel engedett magához egy valójában vad­idegen fiatalembert, és beleavatkozik az életébe. A kapcsolat most már oda fajult, hogy valamelyiküknek be kellene adnia a derekát. Ismeretlen érzés. Ismeretlen helyzet. Ismeretlen ember.

– Néhány hétre beszállásolsz az Arsenáléba – mondta.

Jean Thierry elkomorodott. – Mi keresnivalóm ott?

– Dolgozni fogsz.

– Mit?

Építenek ott nekem egy hatszáz tonnás angol galliont. Fontos, hogy ott legyél és képviseld az érdekeimet. Hozzátette: – Amelyik a tiéd is.

Jean Thierry nem válaszolt. Azt gondolta: – Egyik kezében kalács, a má­sikban meg korbács…

– Nem kell, hogy a kezesbárányom légy – fordult be a teraszról Tipaldi Atanáz. Föl s alá sétálva folytatta, időnként a vizet törölgette magáról. – Nem akarom. De azt igen, hogy megtanuld, amit én tudok. Alaposan nézz körül az Arsenáléban. A műhelyekben én minden zúgot ismerek. Minden mestert szemé­lyesen szólítok meg. Barátkozz meg velük te is. Tartsd nyitva a szemedet! Ne szégyellj kérdezősködni! Te ott a megrendelő megbízottja vagy! Felfoghatod úgy is, hogy maga a megrendelő, aki fizet. Ne hanyagold el a sólyát! Egy hajóról a legfontosabbat ott tapasztalod meg. Ha elvégezted a munkádat az Arsenáléban, utána tiéd a szerelem. Szavamat adom. De előbb a munka és a küzdelem. Utána jöhet a szív. Ahogy férfiakhoz illik.

Úgy gondolta, nemcsak a kötelességének tett eleget, de helyesen is csele­kedett. Dolgavégezetten, megenyhülve lépett volna Jean felé, és csak egy sem­miségen múlt, hogy bátorítóan magához ne ölelje.

A tekintetük azonban összeakadt. A fiatalember nézése idegen volt és konok, az ellenszenv minden mást kiszorított a szeméből. Tipaldi Atanáz szó nélkül sarkon fordult, és fölment az emeletre, hogy lepihenjen egy órát, aztán átha­józzon az épülő palotájához.

Tipaldi Atanáz kezdettől fogva minden követ megmozgatott, hogy elősegítse Jean Thierry és Beatrice Berdini házasságát. Tudta azonban, hogy kemény fába vágta a fejszéjét. Szülői beleegyezésről szó se lehetett. Egy semleges közvetítő útján jelentős összeget ajánlott föl Carlo Berdininek, de az apa hallani sem akart az egyezkedésről. Felhagyott a családi kísérletekkel. A velencei Nagytanács tagjainál tett puhatolózásai se jártak sikerrel. A Tízek Tanácsában több barátja is volt, ők nyíltan megmondták: Európában egyetlen ember engedélyezheti és érvényesít­heti ezt a házasságot: a pápa.

Személyesen ismerte VII. Sándor pápát, abból az időből, amikor még Fabio Chigi bíboros volt, és Tipaldi Atanáz mint buzgó, de fölvilágosult görögkatolikus, maga is híve a két egyház egyesülésének. Ismeretségüket nem lehetett barátság­nak nevezni, de elég gyakran találkoztak. Tudta a bíborosról, hogy szereti a pompát, nem nagy italozó, de meghitt beszélgetés közben szívesen fölhajt néhány pohár bort. Lelkes barátja a tudományoknak és a művészeteknek. Maga is írt verseket. Tipaldi Atanáz kiderítette, hogy Fabio Chigi, pápaságának negyedik évében Párizsban kinyomtatta a verseit. Ez különösnek tetszett, mivel a franciák és a spanyolok keményen ármánykodtak a megválasztása ellen. Újabban XIV. Lajossal is viszályban volt. Párizsban pedig bizonyára tudhatták, hogy ki rejtőzik a Philomati labores juveniles költeményei mögött. Tipaldi Atanáz hozatott Párizsból egy példányt. A verseket mívesen lemásoltatta, majd legszebb csiszolt drágakö­veiből választott. A versekkel és a bársonyos dobozzal elutazott VII. Sándor pápához, audienciára.

Fabio a formaságokat felrúgva vidám kiáltással sietett eléje. Visszhangzott a márványterem. Mindenki szeme láttára megölelte régi ismerős-barátját. A lemásoltatott versek minden lapját a kézírásával hitelesítette, az ajándékba kapott drágakövet megcsodálta, és a gyűjteményébe sorolta. Tipaldi Atanáz ugyan csa­lódott a reményeiben, de mégse mondhatta, hogy üres kézzel tért haza. VII. Sándor nem kockáztatta meg a pápai engedély kiadását, sőt írásba foglalta a tiltást, de egyben megsúgta egy XIV. Lajos udvarában befolyásos főúr nevét. Tanácsot is adott. Arra az ellenszenvre épített, amely Fabio Chigi nevét a francia uralkodókörökben övezte.

Amint Tipaldi Atanáz visszatért Velencébe, azonnal utasításba adta, hogy legkedvesebb és leggyorsabb hajóját, a nyolcszáz tonnás Constantát (amely az előző hónapokban érkezett vissza az Atlanti-óceánról) készítsék elő franciaországi és hollandiai útra. Intézkedett afelől is, hogy haladéktalanul induljon hajó Ra­guzába Jean Thierryért és a leányért.

Jean ugyanis negyedik hónapja Raguzában tartózkodott. Miután véget ért hosszú megbízatása az Arsenáléban, rövid hajóutat tett a Földközi-tengeren, és Tipaldi Atanáz engedélyével hazafelé érinthette Raguzát. Rövid kitérőről lett volna szó, a szerelmes ifjú azonban a partra lépve közölte a hajó kapitányával: máris indulhat Velencébe, ő Raguzában marad. A kapitány pár napig a kikötőben vesztegelt, abban a reményben, hogy Jean Thierry meggondolja magát, és visszatér a hajóra. A negyedik nap az első tisztjét és két fegyveres matrózt a keresésére indította, de nem találták. Sem a kolostorban, sem a fogadókban. Jeannak esze ágában se volt, hogy a kolostor kapuján kopogtasson, az utcán se mutatkozott. A fogadóst lefizette, aki szemrebbenés nélkül tagadta, hogy a ke­resett vendég nála szállt volna meg. A kapitány az ötödik nap beleunt a vára­kozásba, és elvitorlázott Velence felé.

Miután a hajó eltűnt a kikötőből, Jean Tipaldi Atanáz kézírásos engedélyével könnyen bejutott a kolostorba. A szolgálatos nővér felkísérte a főnöknőhöz, aki szertartásos volt, de barátságos, és áldását adta a látogatásra, a nővér azonban a rendfegyelmet megszegve, a vendéget nem a könyvtárba kalauzolta, hanem cinkos mosollyal Beatrice cellájához. Lélekben kis ideig újraélhette bűnös világi múltját, amikor ő maga is a gyönyörök útján járt, mielőtt bemenekült a rendbe. Kopogott. A kérdésre megmondta a nevét, majd fölindult lélekkel elsietett.

Beatrice később úgy gondolt vissza arra a pillanatra, mikor meglátta Jeant az ajtóban, ahogy az ember fölriad és lassan, nagyon lassan eszmél kábult álmából. Iszonyúan hosszú, végeláthatatlan pillanat volt. Fohászkodott volna, imádság azonban nem jutott eszébe. Aztán elsírta magát. Mint a gyermek.

Ami a cellában történt: az első volt és megismételhetetlen. Természetesen ártatlan és többé-kevésbé ügyetlen. Esetlenségében is tökéletes. Beatrice sovány karjaival átfonta Jean nyakát. Alig érte föl. Nyalogatta a bőrét, nyöszörgő«, vinnyogott, mint egy sarokba szorult kis állat. Minden áldott nap, napjában többször is elképzelte ezt a találkozást. Gondolatban begyakorolta, mint egy szertartást, most azonban minden másképp történt. Nem értette.

– Beszélj már! – suttogta.

Jean fogta, szorította, markolta. Ahol érte.

– Itt vagyok – fuldokolt az izgalomtól. – Nem érzed, hogy itt vagyok?

– Hallani is akarom!!!…

– Miért kiabálsz?

– Hallani akarom, ahogy beszélsz!

– Mit mondjak?

– Mindent!…

Beatrice kapkodott, rángatta Jeant, aztán ledobálta magáról a ruháit, a falhoz állt, s mint a gyertya lángjánál szokta, meztelenül illegette magát. Jean döbbenten bámulta a lesoványodott testet. Valahogy meglazult rajta a hús. A meztelen lábak hajlatából kiálltak a csontok és a görbeségek. Arcának rózsasága sápadtra fakult, kéken ragyogó szemei behúzódtak a homlok alá, fényüket ve­szítették.

– Így szoktam nézegetni magamat…

Patakzott a könnye.

Jean is megszabadult a ruháitól. Sietsége egyszerre volt. komikus és kétségbeesett. Hosszú karjával megragadta a leányt, a priccsre rántotta. Ráfeküdt, csókolgatni kezdte. A haját, az arcát, a száját. Aztán mindenütt. Beatrice ma­gánkívül markolászta, ahol érte, a keze izgatottan kereste, végül marokra fogta a tüzes és merev hímvesszőt. Jean ösztönösen igyekezett, szuszogva és elégedet­lenül, mindegy, mi módon, pedig volt efféle dolga nőkkel, lotyókkal is, akiktől eltanulhatott egyet s mást. Beatrice azonban őrjöngve forgolódott, dobálta magát, izgatott, szertelen mozgása útját állta a fiú igyekezetének. Végül a lábaival magához bilincselte.

Mindent el akartak venni egymásból, hogy ha lesz még egy másik az életükben, annak semmi se maradjon. Megtörtént egyszer. Kétszer. Harmadszor is. Nem szégyellték a mozdulatokat, a hangokat, amelyek közelebb álltak az állat horkantásához, rikoltozásához, mint az emberi hanghoz. Nem szégyellték a nehéz szagú verítéket, amely elborította a testüket. A boldog igyekezet nyomán föllépő éles fájdalmakkal se törődtek. Nem is érezték. Egy külső szemlélő – ha lett volna ilyen – riadtan és megbotránkozva kapja el a fejét a két meztelen testnek ilyen vad és természetes egyesülése láttán. Már nem is léteztek, csak a nagy szomjú­sággal egymáshoz tapadó testek. Ahogy a természet dolgai ragaszkodnak és olvadnak egymásba. Az utolsó görcsös, verítékben úszó mozdulatig. És még azután is, valameddig.

Jean Thierry még aznap este kimenekítette szerelmét a kolostorból.

Élték az életüket a raguzai fogadóban. Jean úgy gondolta: sikerült kivonul­nia a világból, magával vitte Beatricét is, aki azonban tapasztalatlan volt, s félt szembenézni a valósággal, inkább képtelenségekbe ringatta magát, hogy amit lát és amit cselekszik, nem egyéb szemfényvesztésnél, talán már nincs is életben, mint egy szellem lebeg valahol a lét és a nemlét határán.

Négyhónapos terhes volt, amikor visszatértek Velencébe. Domborodott Be­atrice hasa. Kissé magasan, a ruhája redőit összefogó öv árulkodóan a gyomra szájáig csúszott föl.

Tipaldi Atanáz gyakorlott szeme azonnal fölfedezte a változást. Kedélyesen röhögött egyet, odatapintott, a tenyerével megsimogatta a magzatot. – Úgy látom, itt az ideje, hogy útra keljetek!

A távolban horgonyzó Constanta olyannak tűnt, akár egy fölvirágozott lako­dalmas hajó. Árbocain, keresztrúdjain, a vitorlakötéseken, a fedélzeti korlátokon tarka színekben – vörösben, narancssárgában, fehérben, kékben, zöldben és lilában – pompázó, aranyhímzéssel csillogó fecskefarkos zászlók s árbocszalagok lobogtak. A gyönge szélben valósággal vibrált a hajó, mint valami délibáb. A farácsos nyeregtetőre bíbor színű ponyvát feszítettek a tűző Nap és a lezúduló eső ellen. Az elülső és a hátsó fedélzetet összekötő híd oszlopain esernyő formájú lampionok várták a sötétedést. A hajó festésének a tervezője értett a színek játékához. A teljes hajótestet gyantás kencével kenette be. A fa természetes színét feketére festett széles párkányok szelték át, az aranyozott faragások és dombor­művek valósággal kiragyogtak, különösen napsütésben. Az ütegsorokban huszon­négy fontos ágyúk szolgálták a hajó védelmét, katasztrófa esetére a fedélzeten több csónak állt készenlétben a mentésre, köztük egy hosszú pinasse s egy jollé.

Tipaldi Atanáz 1661. szeptember nyolcadikára, Beata Virgo napjára tűzte ki a Constanta indulását. Szerencsés utak emléke alapján választotta Mária szü­letésnapját. A hajó kapitányának, Antoine Legrand-t, a tapasztalt tengerészt nevezte ki.

Tipaldi Atanáz az indulás előtti este, jóval a vacsoraidő után hívatta Jeant. Ünnepélyesen rakosgatott az asztalán. Vastag, súlyos könyvek és térképek az egyik oldalon, a másikon lepecsételt vagy már felbontott levelek halma. A keze ügyében tömött bőrzsák, nagyságát tekintve egy kövér galamb könnyen elfért volna benne.

– A hajó kapitányát bőségesen elláttam pénzzel és meghatalmazásokkal – emelgette Tipaldi Atanáz mérlegelő mozdulatokkal az arannyal és drágakövekkel teli bőrzsákot. – A költségekkel nem lesz gond, a Constanta pedig tökéletesen föl van szerelve. Biztonságos hajó. A személyzetet Legrand kapitány személyesen válogatta. A hajóért egyébként is a kapitány felel. Az utazásért, hogy célhoz érjetek, majd a dolgotok végeztével pedig, hogy rendben visszatérjetek Velen­cébe. A bőrzacskót gyors mozdulattal áttolta Jean elé. – Ez meg szolgáljon téged.

– Mi van benne?

– Nézz bele!

Jean Thierry kibontotta. A hajókereskedőre bámult, nem tudott megszólalni.

– Nem állíthatsz be Champagne-ba üres kézzel – mosolygott Tipaldi Atanáz. – Ha pedig megtetszik ott egy birtok vagy egy kastély, vásárold meg! A Zecca-bankházban készítettem a nevedre garancia-levelet. Lássák csak otthon, hogy gazdag úr vagy! Két drágakő közül az egyiket az eskető papnak add! A másik annak a hercegnek jár, aki majd közvetít a királyhoz.

Fölkapott egy lepecsételt levelet.

– Jean de Lafontaine úrnak címezve, Párizsba – mutatta föl. – Hallottál-e róla?

– Még Leonardo magisztertől, a líceumban.

Tipaldi Atanáz a fejét csóválta. – Fantasztikus alak lehet a te Leonardód… Mindenesetre tudnod kell, hogy Lafontaine szintén Champagne-ban született. De jóval idősebb nálad. Régóta Párizsban él. Költő. Ismert társasági ember. Könnyelmű, sikamlós hírben áll. A király állítólag nem sokra tartja, de minden második bennfentes udvari herceg a barátja: Condé, Conti, Vendôme és a többiek. Lafonaine-nek előkelő pártfogói vannak. Ez a kapcsolat sikerre viheti a házasságkötést. A hírek szerint Lafontaine úr érzéketlen a gyakorlati dolgokhoz, de aranyszíve van. Segítőkész ember, így most nekünk épp őrá van szükségünk.

Átadta a levelet.

– Kizárólag személyesen, a saját kezébe – figyelmeztette Jean Thierryt. – A pápát nem hozhatjuk kellemetlen helyzetbe. Költő ír a költőnek. Lafontaine tudni fogja, hogy mi a teendője.

A másik lepecsételt levelet maga elé húzta, az ujjai között billentette.

– Ez pedig VII. Sándor saját kezű irata arról, hogy a házasságtól megtagadja az engedélyt. Egyben megtiltja a katolikus egyház valamennyi papjának, hogy összeadjon benneteket, mivel mind a ketten kiskorúak vagytok. Szülői beleegye­zés nincs, tehát nem házasodhattok össze.

Miután átadta a bőrzsákot és a leveleket, föl s alá cammogva, mintha ily módon szedte volna össze a gondolatait, fontoskodó magyarázatba kezdett a legfrissebb tengerészeti hírekről. Időt szakított az angol-holland kereskedelmi háború következményeinek a taglalására is, beleértve ama botrányos döntést, hogy Anglia kikötőiből kizárták a holland közvetítő kereskedelmet. Nem feled­kezett meg a tengeri útvonalak biztonságáról sem. Mindent tudott a kalózokról. A személyes ismeretség közvetlenségével beszélt a Tunisz, Dzserba és Algír ki­kötőjében leskelődő muzulmán barbareszkekről, akik közül csak Murád merész­kedett ki az óceánra, ő viszont a Temze torkolatáig sarcolta a hajókat. Vaskarú Alexandre se maradt ki, de hozzátette, hogy a bukánoktól nem kell félni, mivel ők csak a spanyol hajókat zaklatják, a Constanta viszont velencei zászló alatt, kormányzói megbízólevéllel fog hajózni.

Tipaldi Atanáz elhallgatott, de tovább rótta a tágas helyiség hosszát. Mint aki mélyen gondolkodóba esett. Régóta fontolgatta, halogatta, hogy Istenről beszélgessen. Jean és ő. Kezdetben megelégedett azzal, hogy a champagne-i ifjú felvilágosult katolikus családból származik, mivel a nagyapja bátran kiállt a hugenották gyilkos üldözése ellen. Úgy tartotta, ennyi elég. Isten és ember viszonya magányos titok, idegenre nem tartozik. De mostanában egyre többet akart tudni Jeanról, s úgy vélte, köze és joga van megismerni soha ki nem mondott, legbensőbb gondolatait is.

Megállt végre Jean előtt, két ujjával összecsippentette mellén a ruha gomb­ját. Nem egészen odaillő, szerencsétlen és fölényeskedő mozdulat volt.

– Nem most jutott eszembe… – kezdte. Váratlanul zavarba jött. Elengedte a mellénygombot. – Vagyis már korábban szóvá akartam tenni. Kérdezheted, hogy miért éppen most kerítek rá sort. Azt válaszolhatom, most érzem a köte­lességemnek. Ha az alkalmazottam volnál, azt mondanám, nem sok közöm van hozzá. így viszont a lelkiismeretem nem engedi, hogy egy ilyen hosszú út előtt szóvá ne tegyem…

– Miről van szó, uram? – kérdezte Jean gyanútlanul.

Tipaldi Atanáz fürkésző tekintete valósággal rátapadt. – Nem nagyon látlak a templomban.

Jean meghökkent. Hirtelen föl se fogta, hogy mit kellene válaszolnia.

– Isten nemcsak a templomban van – mondta aztán. – O mindenütt meg­található, ahol mi vagyunk.

– Többet járok templomba, mint te. Sokkal többet.

– Az mit jelent, uram?

– Szükségem van az áhítatra és a csöndre. A magányra.

– Mindenkinek megvan a maga Istene, uram – bólintott Jean.

Tipaldi Atanáz meghökkent.

– Imádkozni csak szoktál? – kérdezte.

– Szoktam, uram.

Érezték a levegőben gerjedő feszültséget.

Jean hallgatott. Gyerekkorától fogva nem hitte, hogy Isten a templomban emberi szemmel látható, de eltökélten hitte, hogy mindenütt jelen van. Istent azonban az emberek más módon osztották fel maguk között. Egyetlen s mégis osztható, mivel annyi formában létezik, ahányféle vallás és ahány istenhívő ember létezik. Jean épp ezért saját imádságokat fabrikált magának. Beszélgetett Isten­nel. Tegezte. Igyekezett valahogy a közelébe férkőzni. Megköszönte a segítségét, közvetlenül és gyakorlatiasan. Nem akart azonban erről a viszonyról beszélni. Se Tipaldi Atanáznak, se másnak.

– Istenhívő vagyok, uram – mondta. – Mégha a világ szeme nem látja is.

Tipaldi Atanáz tovább küszködött a zavarával. Csupán azt szerette volna, ha Jean gyakrabban jár templomba, s ha a franciaországi út előtt misét mondat, mint ahogy ő maga is szokta, amikor hosszabb tengeri utazás előtt áll.

– A templom kapuján kívül úgy gondolhatom, és úgy is gondolom – próbálta az idősebb testvér türelmével megértetni magát –, hogy csalhatatlan vagyok. Gazdag vagyok. Erős vagyok.'Nem félek senkitől. Néha még Istentől se. Felül állok az ocsmányságon, a kapzsiságon, az irigységen, ami körülvesz. Mindennel meg tudok birkózni. A templomban aztán rádöbbenek, hogy milyen gyönge is vagyok igazából. Milyen sebezhető. Látom magamat, ahogy naponta, minden este a romjaimba dőlök. Reggelre mégis valahogy összeszedem magam, talpra állok, és ezt Istennek köszönhetem.

Úgy gondolta, ezekkel a szavakkal bizalmat adott. Bizalmat is várt. Várta Jean válaszát. Jean Thierry gondolatban azt válaszolta: – Uram! Ki nem állhatom, ha a gondolataimban turkálnak… Törte a fejét, hogyan lehetne ezt udvariasabban megfogalmazni.

– Uram, mondanék valamit – szólalt meg.

– Mondd ki! – sürgette Tipaldi Atanáz.

– Nem akarom megbántani.

– Istenről beszélünk, hogyan bánthatnál meg?

– Nem szívesen beszélek Istenről.

– Miért?

– Uram! Ki nem állhatom, ha a gondolataimban turkálnak.

Tipaldi Atanáz elsápadt. Egy pillanatra elborult az agya. Egyetlen mozdu­lattal kitéphette volna Jean kezéből a bőr zacskót meg a két lepecsételt titkos levelet. Az a szörnyű pillanat volt ez, amikor rombadőlhet minden, amit az ember szorgalmasan, áldozatot nem kímélve és mindent egy lapra épített föl.

– Ember!… – mordult.

Jean nyíltan, tisztességesen nézett a szemébe. – Nem mondhattam mást, uram.

A drámai pillanat hatása nehezen múlott. Tipaldi Atanáz azonban már mentséget keresett. – Oroszlánkörmei vannak – gondolta bizonyos megbocsátás­sal…

– Isten nem állhat közénk, fiam – mondta.

– Miért állna, uram?

Tipaldi Atanáz szomorúan ingatta a fejét. – Mi lesz ebből – nézett némán a champagne-i ifjúra –, mi lesz, ha most már mindig csak én engedek?…

A hajóút zavartalanul telt. Az időjárás kedvezett, kalózok nem mutatkoztak, betegség sem ütötte fel a fejét a hajón. Beatrice is jól viselte a tengeri utazást. Néhány futó rosszulléte nem okozott riadalmat, mert ha gyöngébbnek érezte magát, nyelt egy-két korty gyömbérolajjal fűszerezett erős italt, és gyorsan rendbe jött. Jean karjába kapaszkodva sétált fel s alá áldott terhével a fedett nyeregtető alatt, vagy a holdvilágnál szelíden tűnődve nézte az árnyékát: hová lett nádszál karcsú termete?

Jean Thierry a leendő apa ügyetlen gondosságával óvta, ha pedig jutott szabad ideje, újdonatúján varratott ruhájában a fedélzeti korlátra támaszkodva bámulta a kellemesen fodrozódó tengert.

Boldogító érzés volt összevetni a múltat a jelennel. Hat éve, néhány arannyal a zsebében, a vágyak és a sérelmek szárnyain repült ki Párizsból, kalandos reményektől hajtva hagyta el a hazáját, s bár nem jutott el az ígéretek földjére, most gazdagon és elégedetten térhet vissza. Franciaország partjaihoz közeledve azonban mind szorítóbb volt arra gondolni: milyen lesz a viszontlátás? Amíg távol élt, megnyugtatta és lelkileg kielégítette az álmodozás: egyszer majd visszatér, boldogan, szégyenkezés nélkül, talán dicsőséggel. A tengert bámulva megpróbálta elképzelni, hogy milyen lesz az a pillanat, amikor ismét a hazája földjére lép, de újra meg újra zavar támadt az érzéseiben és a gondolataiban. Cserbenhagyta a képzelete. Került egy kevés félelem is, mintha komolyan tart­hatott volna valamiféle következménytől. Halogatta a partraszállást. Marseille-ben betegséget színlelt. Rochefort-ban, a kapitány szülővárosában kínos volt vissza­utasítani a Legrand baráti hívását. Brestben komoran hallgatta Beatrice kérlelését, hogy menjenek ki a partra, legalább egy órára, de Jean makacs volt és hajthatatlan. Várt. O se tudta, hogy mire.

Az Héve-fok világítótornyánál a Constanta befordult a Szajna torkolatába, s mivel a hajó kedvező merülése lehetővé tette, Rouenig úsztak föl. A Pont Mathilde közelében horgonyoztak le. Jean Thierry úgy vélte, lehet abban valami jelképesség, hogy hosszú távoliét után épp ugyanazon a helyen lép ismét a hazája földjére, ahol a megégetett orléans-i szűz hamvait a Szajnába szórták.

Kis ideig bizonytalanul álldogált, lelépve a hídpallóról, a homokos parton, kissé szétvetett lábakkal, mintha fárasztó galoppozás után egy ló nyergéből szállt volna le. Percekig úgy érezte, hogy a tenger tovább inog és hullámzik a lába alatt.

Elfordult. Könny csillogott a szemében.

A partraszállás megtörtént.

Legrand kapitány külön megbízatást is kapott Tipaldi Atanáztól: amíg Jean Thierry Párizsban és Champagne-ban tölti az időt, a Constantával hajózzon át a Rajna torkolatában levő Rotterdamba, a hajógyárban adja át a megbízólevelét, nézzen alaposan körül, kérdezősködjön, és mindent pontosan jegyezzen be a hajónaplóba. Tipaldi Atanáz a saját szemével látta a Tuyn-t, amellyel Paulus Caerden áthajózott Brazíliába, s kezdte fölismerni, hogy Hollandia nemcsak a világkereskedelemben hatalom, hanem a hajóépítésben is. Nem véletlen, hogy a spanyolok és a franciák újabban Hollandiában építtetik a hajóik egy részét. Különösen érdekelte: mi igaz azokból a híresztelésekből, hogy a sólyán épülő hajók orra a víz felé mutat, és a gerendákból ácsolt sikló a víz alatt is folytatódik, és hogy a középső és a felső bordarészek összeácsolása a vízvonalnál kezdődik és az alsó ütegsornál végződik, a bordákat pedig állítólag kettesével összeerősítve állítják a gerincre?

Jean és Beatrice három hintóval, előre felfogadott személyzettel, titkárral, lovastestőrök kíséretében érkeztek Párizsba. Jean különösebb érzelmek nélkül nézelődött kifelé a hintóból, megállapítva, hogy a városfalnál szigorúbb az el­lenőrzés, mint hat éve. Párizs nem sokat változott, nyüzsgőbb és lármásabb lett.

Lafontaine csalódást okozott. Készségesen fogadta ugyan, de leereszkedő módon viselkedett. Kótyagosan fmtorgott, mintha Jean Thierry nem Champagne emlékét, hanem valamiféle istállószagot hozott volna a házába. Arról is megfe­ledkezett, hogy a vendégét leültesse. Később eszmélt. A pápa hozzá címzett levelét hanyagul félrevetette, mint egy dilettáns költő szüleményét. Úgy tűnt, minden figyelmét a teájának szenteli. Sűrűn belekóstolgatott. Később nagylelkű­en a vendégét is megkínálta, de Jean Thierry hűvösen elhárította az italt. Mindazonáltal Jean de Lafontaine segítőkészsége nem maradt el. Rövidesen bemutatta Jules de Chauriac herceget, az ifjú király az idő tájt kedves hívét és barátját. Az udvari bennfentesek szerint, legkedvesebb kegyencét.

– A királynak mostanában jóindulatú a természete – nyugtatta meg Jeant –, de változatlanul büszke és féltékeny a hatalmára. Szívesen mutatja magát erősnek és méltóságosnak. Ez a tulajdonsága kedvezhet önnek.

Chauriac herceg hamarosan bemutatta az uralkodónak Sándor pápa tiltó levelét, amelyben megtagadta Jean Thierry és Beatrice Berdini házasságának nagykorúság előtti engedélyezését. XIV. Lajos mindössze néhány hónapja háza­sodott, el volt telve a spanyol király leányának az örömeivel.

– Hol házasodjon egy francia fiú, ha nem a saját hazájában? – nézett kérdőn a hercegre, miután felolvastatta a pápa levelét.

Meg sem érintette az iratot, mégis azonnal kézmosást kért.

Két nappal később, királyi utasításra, a Szent Erzsébet templom oltára előtt az idős Paulus atya, aki a gyermek király egyik házitanítója volt, az egyházi szabályok szerint összeadta a champagne-i ifjút és a lombardiai leányt. A szertartáson csak a herceg és Lafontaine volt jelen. Jean Thierry komoly volt és elégedett. Elérte legfőbb célját. Beatrice boldogan sírdogált. Arcát hófehér fátyol takarta, a kezé­ben egy csokor tűzpiros melegházi virág. Lafontaine hozta.

Jean Thierry az esküvői szertartás után, a sekrestyében átadta Paulus aty­ának a drágakövet. Zavartan és ügyetlenül nyomta a kezébe a színes öltésekkel díszített kis vászonzacskót, amit Beatrice varrt a hajóút alatt. A másik drágakővel, Tipaldi Atanáz kívánsága ellenére, nem a herceget ajándékozta meg, hanem váratlan fordulattal Lafontaine zsebébe dugta.

^* Részlet az író „Kelet-európai rekviem” című posztumusz regényéből [vissza]

SIMON BALÁZS

Kézjegyzet Mucius Scaevolához

Mikor olvastuk rég, „mellékneve
így lett a Scaevola”, ahogy
Ismerjük voltaképp, kérdezted,
Mit jelent a „Scaevola”, a
Szótárban megnéztem: „balkezes”,
Azóta lett története nekem (a
Hősiesség példája helyett),
Kézrend: zsoldot osztottak ott,
Király és írnoka, elöl, de melyikük
Melyik?, a bal?, a jobb?, vaktában
Szúrt és rosszul választott, tán
Született balog, szerencsétlen,
Miért ne áldozza fel akkor tévesztő
Kezét?, a tűzbe tartva mondta – most
Újra olvasom – „bátran tesz, bátran
Tűr a római”, és visszaadta – olvasom
Máshol – elégett karjáért kardját az
Ámuló király, jobbjával vette át, ami
Maradt belőle, hangtalan, baljával
Tolva felmutatta: „Egyesüljön tett és
Tűrés egy kezemben!”, jobb és bal,
Etruszk neve mint szarkofág ezt a
Kezet fedi, titokban tartja (föl).

Verébfejed

                                                        F. Y.-nek

Madár nézett, nem
Rebbent el, ha
Mozdultam, a tűzálló
Pohár leheletére megrepedt,
Ahogy kutyáét, úgy simíthatom
Verébfejét, nézése itthagyott
Fájdalmadé, és mégis készséges,
Mint apportírozó vadászebé,
Mint csizma mellett, úgy kushad
Vezényszót várva, sípjelet –
Védő- és bosszúszellemed ez a
Kavicsnál kisebb fej, miatta
Minden kő dobogni fog kezemben,
És míg tartom, megreped, mintha a
Föld nyomná agyon, míg meghasadnak
Csöndesen e nem nekik való tehertől,
Úgy melengetem mindegyiket, mintha
Kutyám fejét, amíg előtűnik verébfejed.

Egyszerre

Nem lehet fiókot kihúzni
Úgy, ágyra feküdni, míg rúgója
Nyög, elmenni csak vitrinablak
Előtt… kéretlenül talárba
Öltöztet, leheletébe mindegyik –
Vadásznaplód újabb bejegyzése,
Üzenőfüzeté, aktalevél szamárfüle…
Elefontcsontút, simára esztergályozott,
Sziklafehér, eső után: hogy ne avarba
Gázolnál, felverve is, visszaszínezve
Ezt a fát, mégiscsak egy életedét,
Mintha karácsonyfák egymás mögött,
Fedésbe hozva régi éveid, fasor,
Gyerekfestmények őszi erdeje,
Barlangrajzok levéltelen fái egyszerre
Bujtóvesszőutad őscsemetéi,
Csontfehér, kopasz őrszemek és
Friss avartól üstökös, zölden
Fellobbanó jelzőtüzek.

Együtt

Amit küldök neked:
Urnafedő, egy (fa)levél,
Középen, mint egy kút,
Fehér nap ég, az választ el,
Faemberek vagyunk, lábunk,
Törzsünk, egymás felé nyújtott
Kezünk, írom neked, ágak és
Gallyak, falloszom is vesszőként
Mered a napüreg felé, ágaskodik
A fedélen az úrna (m)ély felé,
A levélen, mint kivájt szem,
Ott átdereng egy másik
Világegyetem… körben fenyőágak,
Koszorúban, alig mások,
Gerinc- és szálkarajz, csupasz
Fa vázlata vagy örökzöld lombé,
Nem tudom –

A barát neve

A szerzetes, aki csak másol,
Neve nem jut túl a cellája
Falán, sem ő, a kerti gyümölcsfa
Se közelibb neki ama Távolinál,
Az örök varjúval a csúcsán,
Tervezte, hogy egyszer megnézi
Magának, a margóra lefesti,
A patakon túli mezőbe, ahonnan – ha
Igaz – idejött egyszer, nyomában a
Fű lehajolt, és volt az a sarjúbb
Zöld, amit fölfedtek a háta mögött,
Szálanként, hasmánt, az a nedves és
Fehérebb szín, ahogy a növésük hersen,
Mint a hüvelyből húzott penge, aztán
Bólogatva rúgták vissza, föl maguk,
Hüvelybe ejtve, heggyel, markolattal
Föl?, titok marad, a fűbe járt rendet,
Nyomát nem látta, ment tovább, színhangját
Nem hallotta meg, mikor csapást vágott,
Mezítláb kardon járt, párát hagyott,
Szeszélyes rajzú harmatot, útja itt
Jeltelen – írom – kódexbe vész, amit a
Másoló barát rajzol, mint szérűbe a
Vakon nyomtató lovak, régi, saját nevét,
Amit a küszöbön kívül hagyott, keresve
Szüntelen, az egyetlent, amit az
Idegen jelek között felismerne.

Hamlet

Szerettem tisztaságodat,
Elméd szikrázó élét,
Tisztítótüzében súlytalan
Apródkardunkkal végtelen
Vonást vonásra írtunk, fényjelet,
Egyébként, mint a méhek éltünk
Édenkertjükben: a méz nem
Gyűjtve-hordva, önmagától volt
Nem is gyümölcs fejünk fölött,
Leszedhető, de lég, egészen könnyű,
Súlytalan elem és táptalaj:
Belélegezve élelem, rálépni sodrony,
Leheletnyi mézszálakból szőtt, arcunk
Külön is együtt tükrözte a sejt,
Mint égi kút, víz nélkül is tükör –
Mikor a kard először írt a húsba
Sebhelyet, nehéz anyag töltötte meg
Porával orrunk, légcsövünk:
Cementté lett a lég köröttünk, nyúlós
Masszává a föld, mintha fölolvadt
Volna, süllyedtünk fulladva, mint a méh,
Ha mézbe hullik, pókhálóba, s ottragadva
Póknyál oldja fel.

CSÁK GYULA

Levél a főtábornokhoz

Nagyságos Főtábornok Úr!

Amiképpen minden igaz magyart, azonképpen engem is emészt a búbánat annak hallatán, hogy kevés a pénze a honvédségnek, ezért gyenge, holott éppen az erőgyűjtés lenne a feladat. Két egymást kizáró tényező áll tehát szemben egy­mással! Olyan ez a helyzet, mintha egyszerre akarnánk ugyanabból a tojásból rántottát és csibét nyerni, – már bocsánat a szóban forgó nagy ügyhöz méltatlan hasonlatért. Ha viszont már szóba hoztam, hozzáfűzöm, hogy a tojás ilyen csodálatos megkettőződése egyike azon okoknak, amelyek méltán hitetlenkedést keltenének az emberekben, az pedig igazán köztudott, hogy a hitetlenkedés filozofálásra ösztökéli a gondolkodni képes lényeket.

Szó sincsen azonban arról, hogy filozófiával akarnám terhelni Önt mostani, nehéz helyzetében. Ellenkezőleg! Szerény, de hitem szerint jótékony segítségemet kívánom felajánlani. Önt ez talán mosolyra fakaszthatja, mert ugyan mit segít­hetne Önnek egy magamfajta szegény ördög?! De ajánlom szíves figyelmébe, hogy aki nagy bajban van, az nem fél az ördögöt sem támasztékul hívni. Ráadásul nem ördög vagyok, hanem a köznek olyan szolgája, akinek örök törvény szerint semmi a bére. Azt vallom azonban, hogyha rongyos a ruhád, állj háttal a szélnek, s alázattal ajánlom ugyanezt Nagyságod figyelmébe, mint követendőt, lévén a helyzetünk mindenben azonos, vagyis mindkettőnknek ugyanaz a Hold világít.

Végérvényesen a tárgyra térve: ágyúöntés a mesterségem és bár első hallásra ez ósdi foglalkozásnak tűnik, nevezett fegyver fejlesztésében oly sikereket értem el, amelyek ámulatba ejtették a hadsereg előző – mostaninál pedig nyilván korlátoltabb – vezetőit is, azt követően, hogy megtekintették újszerű tűzszerszámaimat.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy természetesen szigorú titoktartás mellett zajlott a bemutató a szőke Tisza partján. Azért ott, mert az akkori katonai felsőbbségek megfontolása szerint lehet az még határfolyó is, előnyös tehát a haditudományos terepismeret.)

Az első fegyver, amelyet bemutattam, szinte tökéletes mása volt annak, amit dicső eleink használtak: rézből készült s egész jellegében ünnepélyes, nemes és mély hazafias hangulatot árasztó. Filozófiám ugyanis, hogy a haladásnak és a hagyománynak mindig kézenfogva kell járni. Annyi változást eszközöltem pusz­tán, hogy zöld helyett kékre festettem az ágyútalpat. Annak akartam ezzel kifejezést adni, hogy a háborút mindig a béke céljából indítják, a békének pedig kék a hivatalos színe. Ellenben technikai megfontolásból a puskapornak, meg a kanócnak szolgáló lyukat sokkal tágabbra formáltam az eredetinél, miáltal jelen­tékenyen megnövelhettem a lökőerőt. Ennek folytán hatvan méter távolságra repült a lövedékem. Ilyen távolságba helyeztük a céltárgyat, amit el kellett pusztítani. Ez azonban érintetlen maradt, sőt: a megsemmisítése okából kilőtt lövedéket sem találtuk az ártéri bozótosban. Már arra is gyanakodtunk, hogy ellenséges ufók tréfálkoznak velünk, amikor valaki véletlenül bekukucskált a csőbe és ott látta meg a vasgolyót. Izgalmamban elfelejtettem a puskaporos lyukra tenni a nehezéket, s így az űrbe röppent a kilökő erő, a golyó pedig bennrekedt. Ezzel a magyarázatommal megnyugtattam a tábornok urakat, akiket annyira elbűvölt az ágyú szépsége, hogy negyven darabot rendeltek belőle, mondván: igen jó hasznát vehetik, ha nem keveredünk háborúba.

Következő bemutatott fegyverem is rézágyú volt, ámde mind a két végén lyukas! Dupla klapnikkal befogatott, forgózsalus állványra rögzítettem, és így szükség esetén körkörösen tüzelhettem vele. A puskaport, meg a kanócot közé­pen fúrt lyukba helyeztem, s amíg a kétlyukú cső egyik végén begurítottam egy ágyúgolyót, a másikon kilőttem a másikat. Annyi hiányossága azonban volt elmés szerkezetem használhatóságának, hogy nem volt használható, mivel fújt a szél meg esett az eső, és mindig elaludtak a gyufák, amikkel meggyújtottam volna a kanócot. Ennek ellenére ebből is rendeltek negyven darabot, mert gyufa helyett fellobbant a gondolat, hogy minden problémánk megoldódik, ha úgy privatizál­ják a gyufagyártást, hogy a tendert a hadsereg nyeri meg…

Harmadik ágyúmat hegytetőre terveztem, de mivel a Tisza mellett nem találtunk hegyeket, hát szavakban ismertettem új fegyverem működési elvét. Csata idején hegytetőre kell vontatni, lefelé kell fordítani a csövét és átgurítani rajta a vasgolyókat, amelyek aztán lerobogva – rettenetes pusztítást végeznek a hegy lábánál toporgó ellenség soraiban. Se kanóc, se puskapor, se gyufa nem szükségeltetik. Bizonyára nem tekinti sértésnek, Nagyságos Főtábornok Úr, ha emlékeztetem Napóleon mondására, amely szerint a jó háborúnak el kell tartania önmagát. Nos, az én említett fegyverem birtokában ez maximálisan megvalósít­ható! A jelenlevő tábornokok annyira föllelkesültek, hogy egyszerre százat kí­vántak hadrendbe állítani önerős ágyúimból. Igaz, ezekhez az ágyúkhoz hegyeket is kell találni, de hát aki keres, az talál.

A bemutató eredményeként rögzített megállapodás szerint legyártottam a megrendelt fegyvereket, amelyek azonban a nyakamon maradtak, mert a régi hadseregvezetést új váltotta fel, és ennek az újnak a véleménye ismeretlen számomra, ez idő szerint. Vagyis: a legyártott fegyverek most az Önök rendel­kezésére állanak. S hadd fejezzem ki reményemet, hogy ezek a fegyverek nem is lesznek nélkülözhetők, ha a korszellemnek megfelelően vállalkozásbarát had­seregépítésben gondolkozunk. Valamint, ha arra gondolunk, hogy ezek a fegy­verek olcsóságuk és modern kivitelezésük okán, a győzelem zálogát jelentik az igaz hazafiak birtokában. Az igaz hazafiak természetére vonatkozó tanulmányaim eredményeként pedig azt szűrtem le, hogy az igaz hazafi szívesebben öl a hazájáért, minthogy meghaljon érte.

Az általam kínált fegyverek erre adnak végtelen lehetőséget, s ezért bízva Fő tábornok Úr hazafiúi érzelmeiben, várom a szállítás megkezdésére vonatkozó engedélyét. Csupán arra van szükség, hogy az új ország építésének szent esz­méjétől vezérelve politikai főnökeit is emlékeztesse, Főtábornok Úr, miszerint az eszméket mindig az erőszak valósítja meg, vagyis fegyverek nélkül nincsen se múlt, se jelen, se jövő.

Maradok tisztelettel:

egy ágyúöntő

GYÖRE IMRE

A lóláb

A lóláb
oly láb,
mit nem ló
lóbál.

Nyomhat vagy
harmincöt kilót,
a szivarzsebből
így kilóg.

Ha sapkát húznak
rá lopók,
a lóláb
feltűnőn kilóg.

Elrejti tán
egy jó zsák?
Nem ám: kilóg
a lóláb.

A zsákból,
persze, furcsamód,
a zsákból
legjobban kilóg
a lóláb.

A gödör

A gödör
egyre mélyül,
míg feneke lesz
végül.

Fenéken csúszik
le a nép
oda, imbolyog
némiképp,
s nem érti közben,
mire jó
lecsúszni s mászni
vissza, ó,
és nem fenékig
kakaó
a mások vájta
mély gödör,
amelybe vissza-
csúszik, ó,
bár rúg, tapos
és könyököl,
s felszínre húzni
nincs vödör,
bár fenn,
mint hírlik,
pirkad, ó,

de ám mivégre
menne föl,
és lenne ujja
csupa seb,
és gyomra egyre
éhesebb,
ha ím, fölötte
ragyogó
napként fénylik
egy békasegg.

Ebihal

Az ebi
nem hal,
bár pontyként
hallgat.
Ezért nevezik
ebihalnak.

Adott az isten
néki farkat,
kopoltyút, uszonyt,
szemet is,
ha úszik:
ne ússzon a falnak.

Külseje hal,
de lelke béka,
s béka is lesz,
ha megnő néha,
ilyenkor viszont
lelke hal.

De mindegy,
mert az árok-alj
éppúgy kiszárad,
mint tavaly,
s kipusztul így
az ebihal,
a hal s a béka.
Hajaj, hajaj.

Félszegúszó

A félszegúszó félszegen
úszkál a vízi mélybe, lenn.

Érthető is, hogy félszeg, rég
rémisztik vízi rém-mesék:

Cápa jő, halak istene,
s tereli nagy gyomrába be,

vagy kiszárad egy reggelen
a tenger, s több hal nem terem.

A félszegúszó persze fél,
akárha nyár, akárha tél.

Kifogják végül, s félszegen
lóg társával egy fél szegen.

Vidám: nincs Cápa, nincs iszap,
s oly nyugtató a hagymaszag.

BISTEY ANDRÁS

Legemlékezetesebb nyári élményem

Nem tudom, hogy elfelejtette-e korábban, vagy most így volt a tantervben, az a lényeg, hogy Csoki csak valamikor október elején adta ki házi dolgozatnak a szokásos „Legemlékezetesebb nyári élményem” témát. Tiszta röhej, hogy több mint egy hónappal az iskolakezdés után jön ilyesmivel, amikor a nyár már olyan távoli és homályos emlék, mint az öt évvel ezelőtti, vagy majdnem olyan. Rá­adásul azt is mondta, hogy nyolcadikban már nem elégszik meg tíz-tizenöt tőmondattal, hosszú és alapos leírást vár az eseményekről, sőt jellemezni is kell a szereplőket, és a külsejüket leírni, de úgy ám, hogy összetéveszthetetlenül egyéniek legyenek. Nem tudom, mit képzel rólunk, hogy csupa író jár az osztályába, vagy mi? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Agócs például mit fog írni, hiszen a betűket sem mindig ismeri föl első nekifutásra, az igekötőket meg a ragokat rendszerint külön írja a szavaktól, a nagybetűket meg ott használja, ahol éppen eszébe jut, néha a szó közepén. Csoki azt szokta neki mondani, hogy csak azért nem buktatja meg másodszor is, mert így hamarabb eltűnik az iskolából.

Egy hetet kaptunk a házi dolgozat megírására. Az első három napon nem is gondoltam rá, csak akkor kaptam észbe, amikor Csoki kérdezgetni kezdte az osztályt, ki hogyan áll vele. Mindenki azt mondta, hogy már majdnem kész, azt mondtam én is, de arra azért jó volt ez az érdeklődés, hogy legalább gondolkodni kezdjek, mi a francot kellene írnom.

Az őseim tanárok, anyu magyar-orosz, apu meg matematika-fizika szakos. Szerencsére, nem abba az iskolába írattak, ahol ők tanítanak, irtó ciki lenne, ha anyu lapozgatná a naplót, azután kihívna felelni, hogy „Szöllősi”, mintha valami idegen volnék. Persze azt sem mondhatná, hogy „Gabsi”, mert így hívnak otthon, lenne nagy röhögés az osztályban, rágondolni is rossz.

Több sztori is eszembe jutott, de valahogy egyik sem volt igazán jó, végül anyut kértem meg, hogy javasoljon valamit. Ö meg faggatni kezdett, hogy mi hagyta bennem a legmélyebb nyomokat, mire emlékszem a legvilágosabban, de nem nagyon tudtam mit mondani. Egy darabig kérdezgetett, azután kiabálni kezdett, hogy ha én olyan máié vagyok, hogy csak élek a világban, anélkül hogy fölfognék belőle valamit, ő nem tud helyettem élményeket szerezni, és ne várjam, hogy megírja azt a rohadt dolgozatot, törjem csak egy kicsit a fejemet.

Igazából nem is rám haragudott, ideges volt az október huszonharmadikai műsor miatt. Az igazgatónő ugyanis őt bízta meg, hogy készítsen kultúrműsort az iskolai ünnepségre, mert mindig ő készítette november hetedikére is, már van ebben gyakorlata. Anyu meg szentségeit, hogy az más volt, őrzött egy rahedli segédanyagot, könyveket, amelyekben kész műsorok jelentek meg, csak ki kellett választani, betanítani egyet, és kész. De ezek a kurva írók nem írnak semmit október huszonharmadikáról, vagy alig-alig, legalábbis olyasmit nem, amiből műsort lehetne szerkeszteni.

Apu nevetett, és azt mondta, válasszon ki egyet a régi műsorok közül, azokban is októberi forradalomról volt szó, legföljebb hagyja ki az Aurórát meg a Téli Palotát, akkor senki sem fogja észrevenni.

Láttam anyun, hogy nagyon dühös, mégis elnevette magát, azután azt mondta, hogy tiszta szerencse, hogy apu matematika-fizika szakos, nem olyan tárgyakat tanít, amelyek közelebbi kapcsolatba hozhatók a politikával, mert ha magyar vagy történelem szakos lenne, már régen kirúgták volna az ilyen du­mákért. De lehet, hogy még így is kirúgják, ha sokat ugrál, pláne most, amikor egyébként is tömegével bocsátják el a tanárokat takarékosság címén.

A dolgozatommal azonban egy jottányit sem haladtam, és vészesen közele­dett a leadás napja. Futólag arra is gondoltam, hogy a nyári iskolai táborból kellene valamit megírni, de csupa olyan sztori jutott eszembe, amelyről tudtam, hogy úgysem írhatom meg.

Például azt sem, amikor Tóth Klári árulkodott Piroska néninek, hogy a fiúk folyton piszkálják. Ez a táborba érkezésünk napján történt, mindenki jött-ment, kereste a helyét, szóval nagy volt a zűrzavar, de aki már lepakolt, az csak tétlenül ténfergett. Tóth Klári meg azonnal fürdőruhára vetkőzött, és csak valami rövid blúzt kapott fölé, ami jobbra-balra röpködött, amikor a csaj forgolódott, hajlongott a pakoláskor, és még azt is kiemelte, amit egyébként eltakart volna. Persze az unatkozó, csellengő srácok, legalábbis a nagyobbak, a hetedik-nyolca­dikosok odasereglettek, és direkt jó hangosan kezdték tárgyalni, hogy Tóth Klárinak milyen jó segge van, sőt nem csak beszéltek, egyik-másik meg is akart győződni, hogy olyan feszes-e, amilyennek látszik. A vége az lett, hogy Klári odament Piroska nénihez, hogy a fiúk nem hagyják békén, de ezt tutira úgy mondta, hogy nem lehetett tudni, panaszkodik-e vagy dicsekszik. Mi persze már tágultunk onnan, mert gondoltuk, hogy jön a letolás, de még láttam, hogy Piroska néni végignéz Tóth Klárin, és azt mondja neki: „Próbálj meg fölvenni valamit, hátha akkor majd békén hagynak!” A csaj égett, mint egy atommáglya, mi meg jót röhögtünk, és napokig cukkoltuk, Piroska nénit utánozva, hogy „Próbálj meg fölvenni valamit!”

Az is eszembe jutott, mi lenne, ha megírnám, hogyan leskelődtünk éjszaka Sakkmatt meg Zsuzsa néni után, de persze ez sem volt komoly, tudtam, hogy nem írhatom meg. Pedig biztosan nagy sikerem lenne vele az osztályban. Az eset úgy történt, hogy velünk volt a táborban Sakkmatt, a tesitanár, meg Zsuzsa néni is, aki földrajzot meg biológiát tanít. Sakkmatt onnan kapta a nevét, hogy lelkes sakkozó, játszik a város sakkcsapatában. Annyira szereti a sakkot, hogy néha tesiórán futtat egy kicsit, hogy mégis mozogjunk valamennyit, azután sakkozunk. Egyébként ez a Sakkmatt akkora, mint egy ruhásszekrény, nehézsúlyú birkózónak vagy diszkoszvetőnek lehetne nézni inkább, mintsem sakkozónak. Zsuzsa néni meg kicsi, tán százhatvan centi, meg ötven kiló sincs, állandóan diáknak nézik. A jegyszedők már nem egyszer kiabáltak vele kirándulásokon, hogy ;,Ne te rendelkezz itt, kislány, küldd ide a tanárotokat!”

Úgy látszik, igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást, szóval ezek ketten összeszerelmesedtek, sőt együtt is élnek, pedig nincsenek összeházasodva. A táborban persze külön faházban laktak, legalábbis hivatalosan. Nyerges az első este odasúgta néhányunknak, hogy lessük ki őket, hátha marad egy kis rés a függönyön, és láthatunk valamit.

Villanyoltás után ki is lopóztunk a Zsuzsa néni faházához. Ott még égett bent a villany, de a függöny olyan gondosan össze volt húzva, hogy egy milliméternyi rés sem maradt rajta. Nyerges azt sutyorogta, hogy ő biztosan tudja, Sakkmatt bent van, de szerintem ez egyáltalán nem volt biztos. Ugyan honnan tudta volna, hiszen velünk jött az ablak alá, mi pedig nem láttuk, hogy Sakkmatt bement volna. Magam sem tudom miért, de valahogy jobb volt azt hinni, hogy Sakkmatt nincs bent. Elképzeltem vele Zsuzsa nénit tőlem talán egy fél méter­nyire a deszkafal túlsó oldalán, és rossz kedvem lett, ott is hagytam a leskelődőket hamarosan, pláne, hogy egyre hűvösebb lett az éjszaka, hiába volt június vége, dideregtem pizsamában.

Nyerges azután másnap szövegelt, hogy micsoda nyögéseket hallott belülről, de a többiek elárulták, hogy hazudik, nem is hallatszott semmi.

Hát, ezt sem lehet megírni, de akkor mit? Egyre pipább lettem Csokira. Ha még nem mondtam volna, őt azért hívják így, mert olyan barna a bőre, mintha cigány volna, pedig nem az, csak feszt napozik, amíg lehet, egész nyáron a strandon süttette magát a nappal, ősszel alig ismertem meg, az arca sötétbarna volt, a fogai csak úgy villogtak, a haját meg kiszívta a nap, egészen kiszőkült. Amikor meg nem lehet napozni, akkor kvarcol, így azután egész évben sem kopik le róla a barnaság. A Csoki név annyira ráragadt, hogy van, aki nem is tudja az igazi nevét, tavaly Szilárd Kriszta Csoki néninek szólította tévedésből. Meg is ijedt, hogy mi lesz, de nem lett semmi, Csoki úgy tett, mintha nem hallotta volna.

A cserkészek sztorija látszott a legjobbnak, arra gondoltam, ha azt megírom, nem lehet gond belőle. Mellettünk cserkészek táboroztak, több iskolából jöttek össze vagy harmincán, a miénkből is voltak közülük hárman. Egy nyugdíjas katonatiszt vezette a tábort, Laci bácsinak szólították.

Nálunk az volt a szokás, hogy reggeli után, ha nem volt valami program, nem mentünk túrázni a hegyekbe vagy valamelyik közeli városba, irány a Ba­laton, rohantunk a vízbe. A cserkészeknél meg zászlófelvonás volt, meneteltek, mint a katonák, meg mindenféle előadásokat tartottak, összeültek beszélgetni, legföljebb délután mehettek a strandra. De a második vagy a harmadik napon Laci bácsi kitalálta, hogy gyűjtsenek köveket a környéken, és építsenek templo­mot a zászlórúdjuk mellé. Méghozzá nem is kicsit, hanem vagy két méter magasat. Attól kezdve azután köveket gyűjtöttek meg építettek a koradélutáni hőségben a napon, és már csak négy óra körül jutottak el a Balatonba.

Ezt onnan tudom, hogy a srácok kezdtek átszökdösni hozzánk, először a saját iskolánkbeliek, azután idegenek is, és elmesélték. Könnyű volt átjönni, mert a templomépítéskor levetették az egyenruhájukat, hogy ne koszolódjon, fürdő­gatyában vagy rövid nadrágban jártak. Kibontották a kerítést, átbújtak a lyukon, azután elkeveredtek közöttünk a strandon. Később előfordult, hogy már ebédre átjöttek, volt kaja bőven, az iskolai konyhás nénik is velünk voltak a táborban, annyit főztek, hogy jusson mindenkinek repeta, aki kér, jutott a cserkészeknek is. Először igyekeztek rejtőzködni, mi hoztuk el nekik az ennivalót, azután fölbátorodtak, a tanárok meg nem szóltak nekik, hogy mit keresnek nálunk, úgy .ettek, mintha nem vették volna észre őket.

Laci bácsi azonban észrevette, hogy fogyatkoznak a gyerekei, és persze nem kellett nagy nyomozás, hogy rájöjjön, hol vannak. Egy nap azután átjött nagy dérrel-durral rögtön ebéd után, amikor indultunk volna fürödni, összeszedte a cserkészeket, és keményen rájuk parancsolt, hogy menjenek vissza vele a tábo­rukba.

Ebből még nem lett volna baj, végül is az ő gondjára voltak bízva, de Laci bácsi nem elégedett meg annyival, hogy elvigye a gyerekeit, hanem veszekedni kezdett Piroska nénivel, hogy miért engedte oda hozzánk a cserkészeket, meg követeli, hogy ez többet ne forduljon elő.

Piroska néni nagyon szelíden beszélt vele, tisztára mintha meg lett volna ijedve. Zsuzsa néni ott mosogatott mellettük két lánnyal meg két fiúval, végig­hallgatta a Laci bácsi szövegét, azután csendben megjegyezte: „Vonzóbb progra­mot kellene csinálni, akkor nem szökdösnének el a gyerekei.”

Az az igazság, hogy én kezdtem el vihogni ezen, azután nevettek a többiek is körülöttünk, még a cserkészek is fölbátorodtak, alig győztek forogni jobbra-balra, hogy elrejtsék a somolygásukat. Laci bácsinak meg hirtelen lila lett a feje, a száját kitátotta, azután becsukta hang nélkül. Amikor újra meg tudott szólalni, legelőször is lebüdöskommunistakurvázta Zsuzsa nénit, amit viszont Sakkmatt nagyon zokon vett, mert közben odajött ő is, nem kiabált, mint Laci bácsi, csak odahajolt a füléhez, és súgott neki valamit. Senki sem tudja, hogy mit mondott, bár én úgy körülbelül sejtem, mindenesetre Laci bácsi sürgősen otthagyott bennünket, és a gyerekeit maga előtt terelve visszament a táborukba.

Piroska néni behívta Zsuzsa nénit meg Sakkmattot a faházba, ahol lakott, gondolom, megbeszélték, hogy mi legyen ezek után. Nem tudom, miben ma­radtak, az élet ugyanúgy folyt tovább, ahogy azelőtt, csak a cserkészek nem jöttek át többet.

Mi persze még sokáig tárgyaltuk az esetet. Nyerges okoskodott, hogy Zsuzsa nénit meg Sakkmattot biztosan elzavarják az iskolából, de lehet, hogy még Piroska nénit is, mert most Laci bácsi meg a hozzá hasonlók parancsolnak, ők mondják meg, hogy kit kell kirúgni. De Piroska néni ott volt az évnyitón, sőt Zsuzsa néni és Sakkmatt is, amiből látszik, hogy Nyergesnek megint csak a szája járt.

Szóval arra gondoltam, hogy ezt a sztorit írom le, persze kihagyom, amit Laci bácsi mondott Zsuzsa néninek, mert ilyen csúnya szavakat tényleg nem lehet egy dolgozatba beleírni, de anyu fölsikoltott, hogy eszembe ne jusson. Mondtam neki, hogy nem is jutott eszembe, hogy beleírjam, amit Laci bácsi… anyu azonban közbevágott, hogy nem csak arról van szó, ezt az egész történetet nem szabad megírni, nem olyan időket élünk…

Ennél többet nem mondott, de témát sem javasolt, amikor kérdeztem, hogy hát akkor most miről írjak, csak idegesen otthagyott.

TABÁK MIKLÓS PÉTER

Őrizlek

Ha egyszer mélyen a szemembe néznél,
az arcodat látnád viszont.
De ugyanígy láthat téged bárki,
aki mélyen a szemembe néz.

Ellaposodó szerelem

Azt mondtad egyszer:
a szerelem megfizethetetlen,
de ma úgy látom,
a szerelem egy húszfilléres a sínen.

Egyedül

Hűvösen csillan a szél
az ablaküvegen,
társat keres a meleg
szobában.
Beengedném, de tudom,
kedvét szegné a
társaságom.

SIMOR ÁGNES

Tűz

        Járjuk a dobra,
        járjuk a táncot,
        járjuk a dobra,
        járjuk a táncot.

Ez a szerelem tánca,
a szerelem tánca a tűzhegy körül.
Tűz, te járod ezt a táncot,
ezt a táncot, tűz, te járod,
a szerelem a te táncod.

        Járjuk a dobra,
        járjuk a táncot,
        járjuk a dobra,
        járjuk a táncot.

Addig járjuk a tűz táncot,
addig járjuk a tűz táncát,
amíg mind tűzzé nem válunk,
amíg mind tűzzé nem válunk;
az éjszaka tűzzé válunk.

STOFKO TAMÁS

A hálóba zuhant nap

Akkortájt nem jártam sehová. A város nem vonzott, és igazi barátaim szinte mind messze kerültek tőlem. Mégsem éreztem magamat magányosabban, mint egyébként. „Közepesen” – ahogy nagyapám szokta volt-mondani, mikor meg­kérdezték, hogy van. „Közepesen” – és ebben benne volt minden. Az a mérhe­tetlen szomorúság, amely a csontjaiba lopta magát a leélt nyolcvannégy év alatt; az a bölcs indulatmentesség, amit nem is tudom, hol tanult meg. Egy idegen, ha először hallotta ezt a választ, közhelymosolyt erőltetett magára, mert nem értette a dolog lényegét. Egyedül talán csak az égiek tudták, hogy ezekben a pillanatokban fogalmazta meg legesszenciálisabban az egész életét valaki.

Tehát „közepesen”. Se egyedül, se valakivel, se fent, se lent, se elöl, se hátul. Elfelejtve barátaimtól, de mindig valakivel, a kedélyingadozások lélekszo­rító változásait megszüntetve és a társadalmi színjátékot kikerülve éltem. A szerelem is, mely életem megszokott rendjét szokás szerint felkavarta egy időre, most elkerült.

Talán ez volt az az időszak az életemben, mikor legvilágosabban láttam a dolgok menetét – legalábbis akkor erről teljességgel meg voltam győződve. Ma már óvatosabb vagyok, nem ítélek ilyen könnyen. De nem a rám rakódott „kosztól”, s nem is azért, hogy ne ítéltessek, hanem mert megfigyeltem, általában könnyebben, de pontatlanabbul ítélt meg az ember másokat vagy saját magát „visszamenőleg”, mint az adott pillanatban. Az adott pillanatban az életveszély, az élni vágyás elhomályosítja a tudatot, mely részrehajlás, vagy egyéb befolyá­soltság nélkül ítélkezhetne önmagáról. Az időben „visszamenőleg” azonban az ember úgy ítélkezik önmagáról, akár egy idegenről, akihez semmi köze – mintha ténylegesen meghatározhatná önmagát azáltal, hogy leírja jó és rossz tulajdon­ságait.

Ám ez az egész említésre sem fontos, s csak annak számára meglepő talán, aki az idő káprázatában él, és hogy megnyugtassa didergő lelkiismeretét, meg­húzza a mércét: összehasonlítja „régebbi” énjét a „mostanival”. így „jó pontot” adhat magának (a gyengébbek: rosszat – mindegy), amelyet majd elkönyvelnek valahol, vagy elvihet magával a másvilágra. Ott ezért biztos dicséretet kap; esetleg egy melegebb, szép fehér bárányfelhőt, mely alól boldogan nézheti a földlakók bukdácsolásait; vagy dupla adag ambróziát, hosszabb örökkévalóságot.

Talán azért is, mert a fentebb leírt helyzetben voltam (vagy csak egyszerűen minden külső befolyás nélkül kerültem ebbe az állapotba – a lényeget tekintve ez teljesen mindegy), igazán csak egy kérdés foglalkoztatott: Mi vár arra az emberre (vagy mit tehet az –az ember), aki semmiféle kapaszkodót nem lát az életben? Félre ne értsenek, egyáltalán nem arról van szó, hogy semmi értelmét nem láttam az életnek, és még azt is tisztáznunk kell, hogy nem a múlt században és századunk első felében munkálkodó szellemi áramlatok, filozófiai kérdések foglalkoztattak. Nem, korántsem, bár igaz, hogy számomra akkor már régen teljesen világos volt az élet semmissége. Ez az érzés azonban valójában semmiben sem befolyásolta az életemet. Sőt, még az érzelmeimet sem. Hétköznapjaim ugyanolyan megnyugtató egyhangúságban teltek, és épp ugyanazokkal a kisebb-nagyobb buktatókkal találtam szembe magamat, mint azelőtt. Pontosan bejártam a munkahelyemre, rendesen végeztem a dolgaimat, eljártam uszodába, itt-ott koncertekre, és esténként kedvenc könyveimet lapozgattam. Mindössze mintha valamivel szenvedélytelenebbül néztem volna a dolgokat – egy picivel nagyobb perspektívából.

Talán egy dolog volt, ami foglalkoztatott olykor, de pontosan sohasem tudatosult bennem (nem úgy, mint az előbbiek): a halál kérdése. Valahogy mindig ott járt megfoghatatlan módon a fejemben, szivárvány-ívként hajolt keresztül gondolataim, érzelmeim és egész létezésem fölött. Ennek ellenére képtelen vol­tam tudatosítani bármilyen konkrét kérdést, vagy egyéb módon megjeleníteni valamit az egészről. Azt se mondhatom, hogy nyomasztólag, negatív formában szabadultak volna rám ezek az érzések – nem, egyáltalán nem így volt. Nem éreztem semmiféle formáját a halálfélelemnek, vagy az elmúlástól való rettegés­nek. „Közömbösen”, érzelemmentesen néztem a kérdést, de mint mondtam, nem fogalmazódott meg bennem sohasem annyira direkt módon az egész prob­léma, hogy egyáltalán a kérdés szót helyénvalóan használhatnám ez esetben.

Egyedüli „kimutatható rendellenességem” volt, hogy a bevett szokásoktól eltérően kerültem a nagyobb társaságokat. Szóval nem nagyon volt kedvem senkivel sem beszélgetni. Nem mintha dühös lettem volna, vagy haragudtam volna bárkire is, esetleg az egész emberi nemre – nem, ez mindig is nevetsé­gesnek tetszett számomra. Ezt, vagy hasonlókat általában csak azok a moralizáló emberek szoktak gondolni, akik azt kérdik egy alkoholistától – üdvlovag tekin­tettel kísérve –: „Barátom, maga miért iszik? Biztosan valamilyen nagy baj érte az életben…” Egyszerűen fölöslegesnek tartottam az egészet, mint mondjuk, nyáron télikabátot hordani – jó vicc, de minek; és különben is megizzad benne az ember. Azt sem állíthatom viszont, hogy kerültem volna az emberek társaságát ha valaki megszólított, elbeszélgettem vele. De azért csodálkoztam, ha valaki telefonált – nekem, vagy esetleg személyesen keresett meg: vajon mi értelme van számukra velem beszélgetni? – kérdeztem ilyenkor magamtól.

Amiket fentebb írtam, önzőnek, esetleg lekicsinylőnek tűnhet mások számára – de ez nem igaz. Sohasem néztem le senkit ebből az „állapotomból kifolyólag”, s ha mégis, akkor annak más oka volt, és általában tudtam is, mi.

Életemnek ebből a szakaszából találtam meg azt a pár oldalnyi kéziratot, amelyet lerövidítve közölni szeretnék. A kéziratból ítélve nem összefüggő szö­vegről van szó, vagyis nem egyszerre íródott az egész. Úgy látom, voltak napok, mikor csak egy-egy mondattal, olykor csak egy szóval „gazdagodott” az írás. De vessünk véget ennek a bevezetőnek, és „lássuk a szavakat”.

Az egyik késő esti buszjárattal jöttem haza. November eleje volt, és az időjárás mintha megbolondult volna. Mintha egyszerre akart volna a langyos őszi na­pokból a hideg téli, ködös időbe átváltani. Talán emiatt a hirtelen nagy váltás miatt tűnt elviselhetetlenül hidegnek az este, amit csak fokozott a hűvös gyenge szél. A folyó felől hajtotta a gomolygó ködpárát maga előtt, mint valami gyilkos ?ázt a pokol fenekéről. Mintha meg akarta volna fojtani a városlakókat, akiknek nagyobb része már rég a szobák takaróinak melege alatt igyekezett esti bujálkodásban megfeledkezni nappali nyomorúságos életéről – törvényesített prostituáltja vagy legújabb szerelme mellett.

így hát a hideg kései órák miatt kevés volt az utas a buszon; egyik meg­állóban sem szálltak fel egy-két embernél többen, csak az autóbusz-állomásnál, mely elválasztotta a hideg estébe belekopott szürkés belvárost a koszos külvárosoktól és ipartelepektől, ahol a rozsdafoltos vaskonstrukciók és betontömbök kilométereken át váltogatták egymást.

Az autóbusz-állomásnál öt középkorú férfi szállt fel – úgy tűnt, nem tartoztak össze. Mindegyikük nagy táskával a kezében – vasárnap este lévén, valószínűleg nemrég érkeztek otthonról a városba, és most a külvárosi ipartelepek valamelyik munkásszállóját vették célba, hogy a holnapi munkanap előtt még egyszer kialudják magukat. Tekintetükben a rabszolgák fáradtsága és közönye keveredett azzal a szomorúsággal, amit az otthonhagyottak utáni vágy mart az arcukra. Egyedül a férfias önfegyelem szépítette meg őket, mellyel ezt a mocskos rabszol­gaságot megvetették és mégis elviselték: az a könnyű csipkeháló, mit a vágy vert a remény fonalából a szemük semmibe néző sugarára. Semmit sem láttak vagy hittek el az egészből, ami körbevette őket. (Nem mintha bármely magasabb erkölcsi „cél” lebegett volna előttük vagy valamilyen „metafizikai csoda”, melynek hatására elvethették volna a hétköznapokat, a valamiben való hitet, reményt. De nem is mások megvetéséből táplálkozott ez az érzés.). Elég rápillantani azokra a ráncos tenyerekre, melyekkel kapaszkodtak, hogy nyilvánvalóvá váljék bárki számára: ezek után a marások után nem nagyon lehetnek ábrándjai az embernek, ha józan. Az alkoholtól megkopott arcokon végtelen bátorság pihent. Bátorság a köpésre, abban lenni, ami semmit sem jelent a számukra. Reményvesztettek voltak, és ennek tudatában, semmi nélkül nézték a valóságot, amely paradox módon semmit sem jelentett a számukra.

Hazaérve, a fáradtságtól ágyba esve, mély álomba zuhantam. Hónapok óta képtelen vagyok visszaemlékezni az álmaimra, így a tegnapi álmomból sem emlékszem jóformán semmire, és azt a keveset is elfelejtettem délre – szokás szerint. Az alvásból a telefon csörgése ébresztette fel: egy régi barátnőm arra kért, hogy találkozzunk. Azt mondta: „Beszélni szeretnék veled.” Minden irónia és vádaskodás nélkül, csodálkozva kérdeztem magamtól: Miért most akar velem beszélni, mikor már… inkább eddig kellett volna. Nem láttam semmi értelmét, hogy találkozzam vele, de éreztem a hangján, hogy valószínűleg azt hiszi, mon­dani tud nekem valamit – esetleg én neki. így hát megbeszéltük a találkozás helyét és idejét.

Nem érezte, hogy már semmit sem jelent számomra. Kiválasztott szerepe, amelyet betöltött egy időre az életemben, számomra megszűnt. Akkor gondola­taim középpontjában állt, s most visszazuhant az utcán futkározó arctalan han­gyák tömegébe. Egy idő után ugyanígy lesz ő is velem. Nem éreztem iránta gyűlöletet vagy valamilyen más kellemetlen érzést, csakis közönyt. Nem igyekez­tem elfelejteni vagy megbocsátani; nem lett volna miért, se neki, se nekem. Egyszerűen eltűnt számomra, mint sok más lány vagy fiú, akiket valamikor, azokban a pillanatokban, mindig teljes odaadással, tisztán szerettem.

Fölöslegesnek éreztem, hogy ebből valamit is elmondjak neki; túl nagy volt köztünk már a távolság, és tudtam, hogy az emberek azon csoportjába tartozik, akik inkább belevesznek az istenhitbe, erkölcsi normákat vagy más formákat vesznek magukra, csak hogy a Semmi bénító gondolata elől menekülhessenek, így aztán továbbélhetik majd mások által kigondolt életüket, hogy mások által gondolt gondolatokkal és ételekkel töltsék meg fejüket és gyomrukat, esetleg „lázadjanak”, különbözzenek, röpiratokat terjesszenek – akármit csináljanak, melynek melege mögött megbújtathatják sírós lelkiismeretüket.

Míg a kávéházban beszélgettünk, én a többi asztalnál ülő párocskákat fi­gyeltem. Rég ültem már be valahova, úgyhogy szinte el is feledkeztem ezekről az emberekről, erről a hangulatról, amely az ilyen helyeken körbeveszi az embert. Úgy tűnt, mintha egy olyan színházi előadás közepébe csöppentem volna, ahol a színészek megfeledkeztek arról, hogy az egész csak játék: nemcsak szerepeik, de az Egész – maga a darab is csak „imagináció”.

Egy pillanatra engem is lekötött a kávéház közönsége, és az asztaltársam egyetlen szavára sem figyelve néztem a keresztbe tett lábakat, a kivillanó karcsú combok „reménykeltő” meleg puhaságát, a fenekek gömbölyűségét, a hazug vagy igaznak hitt mosolyokat. A kacér csalásokat, ahogy egymásba kapaszkodva moz­dulni sem engedik a másikat, elhitetik vele vagy önmagukkal kiváltságos hely­zetüket. Egymás arcában gyönyörködve megfeledkeznek arról, hogy semmi sem veszi körbe őket. De leginkább a pincérnő fásult mozgását élveztem, aki leple­zetlen unalommal szolgálta ki ezeket a párocskákat. Lénye felkeltette bennem a megszokott együttlét biztonságot nyújtó melegének emlékét, mikor a mozdulatok már egyértelműen csak a kielégülés irányába cselekszenek, és elvesztik az ismer­kedést követő félszeg, felfedező, kutató tapintások bizonytalanságát – mikor felnőtté kopnak.

Míg a körülöttem levő embereket néztem, a távolból egy lány szavait hall­gattam, aki szemben ült velem, s akiről csak annyit tudtam, hogy ma reggel telefonon felhívott. Beszélni szeretett volna velem, és én most nem is tudom, miért, de ahogy ott ültem, igyekeztem a szavaira, magyarázkodásaira mindig a ..megfelelő” módon reagálni, ami – legnagyobb meglepetésemre – egyáltalán nem esett nehezemre. Tudatom „másik felével” közben arra gondoltam, hogy ezekkel az emberekkel – kik körülöttem szürcsölik langyos italaikat – összemérve életemet, eleve kudarcra vagyok ítélve. De ez régóta nem érdekelt; azon sem töprengtem már, hogy vagy-vagy kérdéseket tegyek fel magamnak.

Azért nem telt minden percem, napom, az ürességnek ilyen megnyugtató melegében. Ugyanúgy, mint másoknak, nekem is megvoltak a személyes kudar­caim, veszteségeim, csak azzal a különbséggel, hogy ezekért sohasem okoltam másokat. Mivel semmi sem lebegett a szemem előtt, nem vádaskodtam hiába. Nem kerestem kibúvókat, s ha fájdalom került elém, azt is ugyanúgy igyekeztem elfogadni és teljes mélységben átélni, mint bármi mást.

Egy óra múlva felálltunk az asztalunktól, és ki-ki ment a maga útjára.

Egyedül ballagtam lefelé a folyó partján. Gyakran volt úgy, hogy a városi busz két-három megállóját is magam mögött hagytam, s csak azután szálltam fel ugyanarra a járatra, amelyre már két-három megállóval azelőtt is megtehettem volna. A parti sétányról néztem, ahogy elsuhannak mellettem a napszaktól füg­gően tömött vagy üres buszok. Mosolyogtam ilyenkor az egymást taposó utaso­kon, meg magamon is persze, hisz néhány perc múlva így vagy úgy, de én is hozzájuk tartozom majd. Néztem, ahogy a napsugarak darabokra törnek a folyó széltől fodrozódó tetején, és arra gondoltam, a remény talán olyan mélyen gyökerezik az emberben, hogy…

Kedvet kaptam rágyújtani egy cigarettára, de mivel egy darab sem volt nálam, megszólítottam egy középkorú férfit, aki dohányzott: – Uram, adna nekem egy szál cigarettát?

– Nem – mondta minden harag vagy gúny nélkül, és tovább sétált a folyónak felfelé.

D. NAGY LAJOS

A híd

Íme, előttünk e pompázatos látvány,
a maga monumentalitásával,
omladozó fehér kőpilléreivel,
előttünk a híd.

Mintha búcsúra készülődne a tömeg!
Vaskos korlátjaihoz százak préselődtek,
s ezrek tolongnak feljutást remélve,
kísértetmarta ezer arc,
áthatol rajtuk a szél, zölden,
s csillag-festékét csapkodja, rázza
fehér ingeikre, széljárta és
napeskette, szerelemvájta ezer arc,

íme, a híd ezer arcai.

S akik ismerték büszke fiatalságát.
Partokat ívelő!
Tűz sosem kapott ruganyos testébe,
s áradásnak sem engedett sosem,
pillérei fehérek, mint a csontok,
sohase meszesedők.
S akik ismerték, tudták, hogy
útjai, mint a tenyér vonalai –
a kivezető út mindenkit
hozzá vezetett vissza.

S íme, most előttünk e gyalázat,
omladozó fehér kőpilléreivel,
a maga monumentalitásával,
előttünk a híd.

Hiszen folyóvíz korbácsolta idejövet,
nap szítta és holdkaréj szelte,
morcona szelek falatoztak belőle idejövet.
Hónapok, évek lándzsái tépték,
emberi kezek bolthajtásaiban,
felette dülöngő részeg faárnyékokban
feketébe oltották kékjét.

S most mint feltört hidak – ködbe veszők,
üres csarnokaiban folynak róla a viták.
Megszentségtelenítve, megszégyenítve
(s ha volna) saját anyja előtt is ismeretlenül
testében idegen testekkel,
robajaiban idegen robajokkal,
némán, leszegett fejjel, mintha űzött,
ítéletére várván.

LABANCZ GYULA

Parnasszustól távozóban

Parnasszustól távozóban
reklamációnak helye nincs.
Tudomásul vette.
Nem élhet folyton szerelemben.
Szóváltás közben páratlan,
de apró igéket kapott vissza.
Járt egyet még a porcukros szélben,
lefekvés előtt
– szokásához híven –
megborotválkozott,
hogy mákszemes arccal,
mákonyos álomba édesgetve
el tudja viselni a világot.

Fer-tály

Séta-fika, diétázik a magyar.
Grill-dollár forog,
véres henteskirakat,
miközben már nem a felhőtlen
szputnyik-dauer divatos.
Megállsz, ott, ahol valamikor
a hatos is megállt.
Bokros teendő – Kossuth
Lajos után szabadon – tahoda.
Bank-bánk, bank-ráció,
nem nagydolog, mondanád,
holott az! Fer-tályadon
hátulfütyülős nadrág.

Címek címekre

Azt mondod:
„Magyarország nem volt: lesz!”

Azt mondod:
„Találjuk ki Magyarországot!”

Azt mondod:
„Magyarország nem lesz: volt!”

Én azt mondom:
„Világ proletárjai…”

Pusztuljon a bitang,
ki hont foglalni restell.

Kontár

Az a bizonyos névelő,
amely elő
a dolgok tisztázása
végett ismétlő,
nem volt abban,
akkor, semmi kényszer.
Jellem ilyesfélét tolerál,
létrát hosszabbít az overáll,
láng nélkül
lobogó pemzli-fáklya,
parkett-tükörről
felröppenő pára,
szendvicses, sajtszálas
szeméremajkú Mása.
Látványt hígítós szem csodálja.
Csákót hajtogat,
fejjel le: hajókája
tartós-hullám-parókája.
Megvilágosodik: – „A”
minek a, kinek a
szakadt létrája,
s miért szakadt a lét rája.

Utcáztató

Utcáztató
borongós őszi reggel,
csak a szerelem nem,
csak a szerelem hergel.

Ez már nem az az ég,
nem az a tenger,
mit – írógép:
szüntelen működő szobahenger –
elválaszthatnál
egy odavetett
gondolatjellel.

Egy az egyben
semmi sem igaz.

Költőnek munkája,
kurvának állása.

Templomban sincs
ingyen vigasz.
Templomban sincs
ingyen vigasz, botolva
harapva
fűcsomóba,
fölhangzik az ismert zsoltár:
nem vagy az
fölegyenesedvén
perlőidhez,
aki voltál.

Utcáztató
borongós őszi reggel,
kisüt a nap,
csörren az ég
megfellebbezhetetlen
filléres persely.

Szerző szócikk-béli kilábalása húsz év múlva valamely poros irodalmi lexikonból

                        H. Gy.-nek és S. A.-nak

Semmit se
utálok jobban,
mint a kapitalizmust,
így, ilyen brutálisan
egyszerű ez, és
lábkeltétől – ki
keltem keresve
létem értékelni
majd rám bök valamely
poros lexikonban,
tudnia kell,
nem én voltam,
de fedezett
– zászlón a luk
a forradalom
önrablása – ama
csillag, hiányát
lényegét kitöltő hely,
ahová, emlékezzetek:
(ágyrajáró halottak,
temetőben pihenő
hajléktalanok) mindünk
ki ezért, ki azért,
hitért, eszméért vagy
csupán a korgó gyomrú
ország miatt, fejnyugtával –
idő előtt kerül.

MAGYAR LÁSZLÓ

A gyónás

Jól sejtettem: otthon volt a pap.

Valamiféle számítógép előtt ült, és gépelt. Az ujjai sebesen pilinckáztak a szürke billentyűkön. Közben a képernyőt nézte, a villogó betűket meg sorokat, melyek ott megjelentek.

Bár jó még a szemem, az ablaküvegen át nem tudtam elolvasni, mit íro­gathat. De az feltűnt, hogy még mindig a fején van az a sokszögletű, fekete sapka, amelyet a temetésen viselt. Ha pedig ott volt (egy öregasszonyt búcsúz­tattak), akkor elfelejtette levenni. S csak azért felejthette el, mert megint meg­szállta a szent őrület. Újból a világgá akarta kiáltani (már én is olvastam tőle egy-két újságcikket), hogy itt az egyház új aranykora. Hogy a rendszerváltás meghozta az áhított szabadságot. De vigyázzunk, nehogy fel akarjuk támasztani az államvallást, mert az még Spanyol-, meg Olaszországban sem sikerült, pedig ott sokkal nagyobb a hívők aránya, mint nálunk. Az anyaszentegyház csak a civil társadalom részeként, meghatározó erejeként támadhat fel újra…

Szerettem volna megkérdezni tőle egyszer, hogy mi is a civil társadalom, de erre még nem nyílt alkalom. Nem voltunk beszédes viszonyban egymással. Igaz, én is tudós papnak neveztem őt, akárcsak a falu, de magam sem kedveltem. Mintha nem is velünk érzett volna, mint a régi, jó öreg plébánosunk! Az örökös írási mániája ezt bizonyította, hogy úgy lehet, ahogy mondják: ez az ember csak átmeneti helynek tekinti a mi parókiánkat, ez valóban a püspöki hivatalba vágyik. Ha ugyan nem ő akar lenni maga a püspök!

Úgy látszik, begyújtani is elfelejtett (vagy nem zavarta a hideg), mert a macskája összegömbölyödve aludt mellette a karosszékben. Ha meleg lett volna, kinyújtózik.

Illedelmesen kopogtattam az ajtaján, de mivel nem jött válasz, lenyomtam a kilincset.

Nagyon meglephettem. Hátrarúgta a székét, félig felállt, és csak bámult.

– Jó napot, plébános úr!

– Dicsértessék… Mit óhajt, kérem?

– Gyónni szeretnék.

– Hát ez, ez… – nézett a képernyő reszkető betűire –, nagyon meglep. S akkor még enyhén fejeztem ki magamat.

– Tudom, atyám – mondtam, bármilyen furcsának is tartottam ezt a meg­szólítást. Hiszen sokkal fiatalabb volt nálam, s a simára borotvált arca, a hideg tekintete nem ígért semmi atyai jóságot.

– Magát… önt még sohasem láttam a templomban vagy más egyházi szer­tartáson. Ön egyáltalán nem él hitéletet.

– Igaza van – feleltem bűnbánóan.

– Akkor minek köszönhetem a látogatását? Miért olyan nyugtalan, mond­hatnám, feldúlt? – és egy mozdulattal kikapcsolta a számítógépet. Vagy szöveg­szerkesztőgépet. A jóég tudja, minek hívják ezeket a masinákat?

– Gyónni szeretnék. Ahogy mondtam.

– Akkor azt hittem, rosszul hallok. S árulja csak el: most akar kiengesztelődni? Adj, uram Isten, de mindjárt?

– Igen, atyám.

– Különös, fölöttébb különös – mormogta, majd felkapta a fejét. – De tudja, mit? Nem faggatom tovább. Majd elmondja a gyóntatószékben.

– Én is erre gondoltam. Ott minden más.

– Igen, a megtért lelkek… – intett megenyhülten, és a szomszéd szobába ment, hogy átöltözzék.

Néhány perc múlva már ott térdeltem a hideg templomban, a farácsos gyóntatószék előtt. Még a kezem is reszketett, pedig nem fáztam annyira, mert jól bírom a telet.

– Emberölésen jár a fejem, atyám – nyögtem ki nagy nehezen.

– Mi-mi… micsodán? – hüledezett.

– Már nem is tudom, hányszor gyilkoltam meg a pénzügyminisztert.

– Remélem csak úgy, gondolatban!

– Hát igen, mert él még.

– Már majdnem megijedtem – sóhajtotta. – De miért haragszik annyira rá?

– Mert gonosz! – fakadtam ki, és csak úgy zúdult már belőlem a panasz. Azzal kezdtem, hogy engem mindig ütnek. Akkor kaptam az elsőt, amikor kirúgtak a vállalattól, és munkanélkülivé váltam. Tessék elképzelni, milyen érzés ez, másfél évvel a nyugdíjkorhatár előtt. Egészségesen!… Hát ezt érdemeltem én, egy élet munkája után?

De ez csak a kezdet volt, mert mint ahogy mondtam, úgy érzem magam azóta, mintha egy pofozógép előtt állnék. Összevissza vernek, és én nem tudok visszavágni. Tegnap este is… mi történt például? Alig érek haza Pestről, s ülök a vacsorához, azt olvasom az újságban, hogy több mint negyven százalékkal romlott négy év alatt a pénz. Vagyis már hatvan forintot sem ér az, ami száz volt még akkor. Tudja, mit jelent ez, plébános úr? Nem kevesebbet, minthogy meglopnak, szüntelenül fosztogat az állam meg a bank.

Majdnem négyszázezer forintom volt a bankban, amikor kirúgtak a mun­kahelyemről, még 1991. december elsején. Ennyit gyűjtöttem össze, míg dolgoz­tam, hozzá számítva a felmondási pénzt. Akkor még egy olcsóbb autót tudtam volna venni érte, ma viszont csak az ócskapiacon állnának szóba velem…

– De a pénzügyminiszter… – szólt közbe a rács mögül.

– Ő a felelős szinte mindenért.

– Ember, alig pár hete nevezték ki!

– Ez is elég arra, hogy bemutatkozzék. Majd meglátja, plébános úr, alatto­mosabb minden elődjénél.

– Ezek csak feltevések!

– Már hogy volnának azok? Állandóan azt hajtogatja, hogy nehéz küzdeni az infláció ellen, amíg ilyen magasak a kamatok. Pedig dehogyis magasak, inkább alacsonyak! Ha van egy kis megtakarított pénzecskéje, erről maga is meggyő­ződhet, atyám. Még jó, ha huszonhárom százalékos kamatot ígér a bank, a huszonöt-harminc százalékos évi pénzromlásnál. Ha nem magasabbnál. Hát mondja, nem piszokság ez? S még ocsmányabbá válik a dolog, ha számításba veszi, hogy még abból a huszonhárom százalékból is levonnak, forrásadó címén. Mert ugye, a kamat jövedelem, és mint minden jövedelem, az is adóköteles – próbáltam utánozni a pénzügyminiszter hangját.

Hallgatott a rács mögött, aztán megkérdezte: – Mi is a szakmája?

– Kőműves vagyok. Azt hittem, a plébános úr is tudja. Egy ilyen kis faluban!…

– Persze, hogy tudom. De hadd hallom: erre a kamatügyre csak úgy magától jött rá?

– Ugyan ki mástól? Azért, mert nincs magasiskolám, még…

Türelmetlenül szakított félbe. – Ha ennyire értelmes, nyilván azt is kitalálta,

hogy a betéti meg a hitelkamatok nem lehetnek azonosak egymással. A kettő közötti rés a bank haszna, hiszen annak is élnie kell valamiből. Amikor a magas kamatokról beszélnek, mindig a hitelkamatokra gondolnak.

– Ezt én is kapisgálom már. De mi közöm nekem a hitelkamatokhoz? Én nem kértem kölcsönt. Tőlem csak lopnak, mindig csak lopnak, plébános úr.

– Nagyon elkanyarodtunk az eredeti témánktól – szólt rám kissé feddő hangon. – Politizálunk már, ha nem vette volna észre!

– Én nem politizálok, kérem. Engem nem érdekel, milyen párt tagja a pénzügyminiszter.

– Ez mégiscsak politika – mormogta csak úgy magának, alig hallhatóan. – Egyébként az, hogy szidja a pénzügyminisztert, önmagában még nem volna vétség – folytatta szinte suttogva. – De ha ez istenkáromlással párosul, az már bűn – emelte fel a hangját. – Bűn, érti?

– Van, ami még a káromkodásnál is rosszabb, kedves atyám. Megmondani se tudnám már, hányszor gyilkoltam meg gondolatban azt a népnyúzót. S ha csak megöltem volna! De előbb megkínoztam, hadd jajgasson, rimánkodjon a koszos életéért!

– Még hallani is szörnyű. Csak nem szadista?

– Éppen ezen gondolkodtam el én is, mert sohasem voltam az. És most mégis elfog a bosszúvágy. Még éjszaka is felriadok, s mire észbekapok, már ott ülök az ágyon, és hadonászom.

– Orvoshoz kellene mennie, testvérem. A Mindenható segítségével azért alkották meg az orvostudományt…

– Ez nekem is eszembe jutott, atyám. De arra gondoltam, maga is tehetne valamit a lelkem nyugalmáért. Mert én csak akkor tudnék megnyugodni, ha visszavághatnék. Akkor azzal a gondolattal feküdhetnék le esténként: megtorol­tam a sérelmemet. De hát hol vagyok én ettől, ki vagyok én egyáltalán? Egy cincogó, szürke kisegér. Őt viszont őrzik, és akkor röhög a képembe, amikor csak akar.

Úgy látszik, kezdett belefáradni, mert felszólított, hogy hagyjam abba már. De talán még az sem elég, tette hozzá, ha orvoshoz fordulok. Meg kéne kér­deznem egy közgazdát is, aki hitelt érdemlő választ tudna adni arra, milyen ember a pénzügyminiszter. Önkényeskedik-e, vagy pedig azt teszi, ami a kor parancsa? Mégha fáj is az állampolgárnak!… Nem várhatom el egy lelkésztől, hogy ilyen bonyolult fiskális meg monetáris ügyek szakértője legyen.

Mielőtt megtudhattam volna tőle, hogy mi a fiskális meg a monetáris (kíváncsi lettem volna rá, mert mindig emlegetik az újságban), azzal folytatta, hogy ha némi szerencsém van, a tévéből is választ kaphatok a kérdésemre, hiszen sok ökonómust megkérdeznek ott. Csak oda kell figyelni, mit mondanak. Merőben más a helyzet az orvossal. Személyesen kell felkeresnem egy ideg- és elmegyógyászt. A világért se értsem félre, nem azt akarja mondani, hogy bolond vagyok. Bolondok nincsenek. Csak a lélek vívódik, és keresi a maga igaz útját. S a sok útvesztőben segít eligazodni a tudós orvos. Az intim közeliét, a meghitt beszél­getés, amikor arra is választ kaphatok: milyen a többi ember? Azoknak minden sikerül talán? S ha nem sikerül (mert kinek sikerülhetne minden?), ki hogyan emészti meg a maga fiaskóját?

Ő ugyan más megközelítésben foglalkozik az emberi lelkekkel, mint az orvosok, de fogadni merne: a legtöbb hívő kudarctűrőbb, mint én vagyok. S mivel az, nem ennyire bosszúvágyó. Végtére is, mi lenne velünk, ha meg akar­nánk torolni minden kézlegyintést? Nem ok nélkül mondta Jézus Krisztus: Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel…

Bízzak tehát a lelkipásztorokban. Talán még közgazdára meg ideggyógyászra sem lesz szükségem, ha rendszeres hitéletet élek. Ha bűnbocsánat követi a gyónást, s átérzem, milyen nagy megkönnyebbüléssel jár a feloldozás.

A végén megkérdezte: el tudom-e még mondani a Miatyánkot? No, és az Üdvözlégy, Máriát? Hát az Úr angyalát?

Bólintottam. Gyermekkoromból mindre emlékeztem még, úgy nagyjából. Átvettem tőle a templom kulcsát, s abban reménykedtem, hogyha az oltár elé térdepelek és imádkozni fogok, valóban megbékéltet az őszinte fohász.

A Miatyánkkal kezdtem, s beleszőttem azt is, amit a rádióban hallottam.

Mert tiéd a hatalom,
A dicsőség, az ország…

Gyermekkoromban mintha nem toldották volna bele még ezt a mondatot.

Ám hiába vártam arra, hogy majd egy másik világba lépek be az ájtatottsággal, nem sikerült. Nyugodtabb voltam ugyan, mint a gyónás előtt, de nem tudtam odafigyelni az ima szövegére. Átérezni és elhinni még kevésbé. Inkább csodálkozni kezdtem magamon: hogyan kerültem ide, miért jöttem a paphoz egyáltalán? Miért gondoltam azt hirtelen, hogy én is megtértem?

…S mégis maradtam egy darabig, mert nem mertem ilyen hamar visszavinni a templom kulcsát. Imádkozás helyett azonban jártam inkább egyet, a szentek szobrát meg az orgonát nézegetve, mintha nem olyanok lettek volna, mint a többi falusi templomban.

Aztán a pap tekintetét kerülgetve magam mögött hagytam a plébániát is.

Siettem, mert korai kelésre készültem, hogy már jókor reggel beérhessek Pestre. Azt terveztem, hogy hétkor sorban állok a többi munkanélkülivel a munkaügyi hivatal előtt, utána pedig elmegyek a bankba. Ha ott is végeztem, következzék a rendelőintézet, az ideggyógyász, hátha belefér még a napba. Nem akartam, hogy szétfolyjék a kezem között az idő, hiszen ha már most eleresztem magamat, mi lesz velem majd nyugdíjas koromban.

SIMOR ANDRÁS

Magyar Cyrano

No jertek! Kardom fejetekre vág,
Előítélet. Alkú. Gyávaság!
Politikusi Gőg. Magyar Ugar.
Életünk fölött mi dölyföl, ural
szívet, lélegzetet és agyvelőt,
Tirátok vágok mindenekelőtt,
múltból érkező ronda Huhogás,
mi színesbőrű focistát gyaláz,
vagy fölirat egy tiszta házfalon,
cigányt gyalázó undok Szidalom,
mely hallatán orromnál is nagyobb
leszen fülem, és nem hallgathatok,
míg lélegezni képes a tüdőm,
szavam vasával keresztül ütöm
a mocskosszájú himpellért, aki
béltermékét száján ereszti ki.
Azt mondjátok, mindez hiába? Jó!
Úgyis megcsúfol holnap a való,
és nem kellek? De verekedni kell
sok kísértő, rút, magyar senkivel,
ős-ellenséggel, ki a századok
mélyéből kibú, és megint horog-
keresztes zászlót lobogtat keze,
ha más nem teszi, kardom csapja le!

Andy García négyéves kubai kisfiúnak,
aki kék színű csillagot rajzolt,
és rajzának „A magányos csillag” címet adta

Mióta ember néz az égre,
ez a csillag, melynek színe ma kék,
volt és marad minden reménye.

Messziről jött, messzire izzik,
kék színe is vörösük voltaképp,
világít egészen a sírig.

Lángot nem olt ki tiltás, átok,
őrzik az álom kékvörös színét
itteni és messzi világok.

Mily nagy a hited, kicsi Andy,
végtelen, mint szívünk fölött az ég,
villámként fogunk megmaradni.

Sírkő

Itt nyugszik Simor András, többé nem simonozza
senki szegényt, aki folyvást szembeszegült a Gonosznak.
Nem nevetik ki a nők sem, mert vala vélük ügyetlen,
és kamasz-énjét két gyerek apja lévén se feledte.
Gőggel bánt vele dölyfös bankár, szöszke miniszter
elbánt, úgy ám, hát ide más szó, sajna, nem illik.
Vívta csatáit, bár ez túlzás, szólni csatáról,
egyszerűen csak semmibe vették senki pojácák.
Tudd, idetévedt, hogyha megállít itten e sírkő:
ő nem adósod, ronda halálból is pöröl érted.