MEGMENTETT OLDALAK

KARINTHY FERENC

Három karc

E három kis írást, mely Karinthy Ferenc hagyatékából került elő, Karinthy Ágnes bocsátotta rendelkezésünkre

Szimultán

Aljechin, a sokszoros, felülmúlhatatlan sakkvilágbajnok Pestre jött, szimultánt játszott a Fészekben, vagy harminc ellenféllel. A második körben, amikor apám­hoz ért, a táblára meredt, súgott valamit a tolmácsnak, ez visszasúgott, Aljechin bólintott, lépett, továbbhaladt. Utána az újságírók persze megrohanták a mestert, az nem nyilatkozott, erre a tolmácsot, hogy mi volt ez.

– Csak annyi, Karinthy a második húzásnál zsebre vágta Aljechin vezérét. Az nem értette, megkérdezte, ki ez az ember. Mondtam, a legnagyobb magyar humorista. Ja, mosolyodott el, akkor jó, így is megverem.

Meg is verte.

Idomár és filozófus

Kaptunk egy kiskutyát Tersánszkytól, azt mondta, sok örömünk telik majd benne. Ámbár korántsem fajtiszta: valami a pincsi, az uszkár és a foxi között. Amúgy édes pofa, fehér, meleg szőrcsomó, barátságos, hízelgő jószág, szívesen ugrott ölbe, nedves, hideg orrával tenyerünkbe túrva-szimatolva. Csak hát igen butuska szegény, éppen hogy szobatiszta, már azt sem értette, hiába szólogattuk: – Gyere ide! – Vagy amire minden városi eb izgatottan ugrik: – Megyünk sétálni!

Két-három hét múlva az ajándékozó meglátogatott. Vártuk a kutyusa kitörő örömét, mint szalad eléje, csaholja körül, szökdécsel föl rá. De az ellenkezője történt, a kerevet alá bújt, semmi hívásra nem akart előkerülni.

– Maga az a híres idomár, Jenő? – heccelte anyám. – Nagyon ostoba, tudatlan kis állat ez.

– Ez? – csudálkozott a vendég. – Gyerekek, hozzátok csak ki onnét! Siettünk, másztunk be az ágy ala, alig értük el, remegett, nyüszített, úgy

kellett kihúzni a farkánál fogva.

– No lássuk! – kiáltott fel Tersánszky. – Tánc!

A kutya két hátsó lábára állt, füttyszóra körülsasszézta az ebédlőt. Régi gazdája ezután kinyújtotta a karját, úgy másfél méter magasságban.

– Hopp!

A kutya egyből átugrott, majd vissza, oda-vissza, oda-vissza, míg a kar le nem ereszkedett.

– Szaltó előre! Hátra!

Bukfenc a levegőben, akár az akrobata cirkuszi ebek. Elképedünk, elámulunk. A lélektani rejtvényt végül is apám oldotta meg:

– Jenő valóban nagy idomár, ám a kutya nagy filozófus. Játszotta nekünk a vidékit. Minek produkálja, strapálja magát, ha nem muszáj?

Zsiga vár

Szegény Zsigám, feledhetetlen sima szőrű tacskónk, a tizennégy év alatt, míg házunkban élt, megszokta-tanulhatta, hogy időnként néhány hétre vagy akár hónapokra is eltűnök. Ilyenkor sértődötten vagy melankolikusan, ám türelmesen várt, abban a bizonyos tudatban, hogy távollétemről előbb-utóbb viszatérek, s e bizodalmában nem is kellett soha csalódnia.

Zsiga most már idestova hét esztendeje nincs velünk. Erősen hiszem, hogy vár reám valahol, bízik benne, előbb vagy utóbb megérkezem, s igaza is van, ezúttal sem fog csalódni.

VOX HUMANA

ВARANYI FERENC

Dante a zenében

Dante a Pokol harmincadik énekében szót ejt egy furmányos férfiúról, aki – Babits fordítása szerint –

„ magára vette
hogy szert tegyen a ménes csillagára,
a meghalt Buoso Donáti alakját,
hogy testamantumát ó megcsinálja.”

E férfiú – Gianni Schicchi – ugyan­csak foglalkoztatta egy időben a közép­kori Firenze közvéleményét. Belebújt egy gazdag rokona, az éppen megholt Buoso Donáti halottas ágyába, és kitű­nő színészi alakítással az ő nevében végrendelkezett, orvost és jegyzőt egy­aránt megtévesztvén. A hamis testámentumért, amely a rokonságnak sok­kal többet juttatott, mint az eredeti végrendelet, kapta meg jutalmul Buoso Donáti ménesének legszebb csillagát. Dante igazán autentikus krónikás volt, hiszen rokonságban állt a Donati-családdal, felesége, Gemma Donáti ugyan­is ennek a tekintélyes patricius famíli­ának volt a sarja.

Dante néhány verssorából, évszáza­dokkal később, sziporkázó vígopera ke­rekedett: Gioacchino Forzano ebből bontotta ki a Gianni Schicchi című egy- felvonásos vígopera szövegkönyvét, amelyet Puccini számára írt. Zenét a mester nagy kedvvel komponált hozzá. A kis remekmű egy triptichon harma­dik darabja lett.

Ám a legtöbb muzsikust nem a har­mincadik, hanem az ötödik ének ihlette meg. Az, amelyben a Rimini-beli szerel­mesek tragédiájáról esik szó.

Francesca da Polenta a sógorával esett szerelembe. Meg is bűnhődött ér­te: a fáma szerint férje, Gianciotto Malatesta olyan helyzetben találta egyszer őket, amely alkalmat adott neki arra, hogy egyetlen döféssel végezzen mind­kettőjükkel.

Rimini uralkodójának legendás hitve­sét a kedvesével, Paolo Malatestával együtt kárhozattal sújtja Dante, hiszen a házasságtörést elítéli az egyház, Dante pedig hithű katolikus volt. Ugyanakkor a dolce stil nuovo szellemi elmélete sze­rint – a szerelem csak a nemes lelkű embert gyújthatja lángra fel is menti őket. Inkább akaratlanul, mint akarva, hiszen a felmentést nem a szavak értel­me, hanem a költői eszközök elemeinek a megválasztása végzi el. Megfigyelhet­jük, hogy a szerelem bűnöseivel kapcso­latos hasonlatok például sohasem pejo­ratívak: Ámor áldozatai úgy kerenge­nék a pokolban, „mint darvak, melyek énekelve szállnak”. Paolo és Francesca is úgy válik ki a szomorú seregből, „mint vadgalamb, melyet vágya kerget”. Ger­léhez, daruhoz csak rokonszenves lé­nyeket hasonlítunk, megvetendő bűnö­sök megjelenítésére ott volna a kelle­metlen képzeteket keltő madarak (vér­cse, keselyű stb.) egész sora.

Igen, Dantét itt, a Pokol ötödik éne­kében is – mint számtalan más esetben – elragadják saját, az egyházi dogmák­nál természetesebb emberi törvényei. Nekem főképpen ezektől a „freudi el­szólásoktól” óriási Dante, előhírnökévé az embercentrikusabb reneszánsz világ­nak, az én szememben, elsősorban ezek a személyes vélekedését és igazi indu­latait is kiszolgáltató költői képek tet­ték. Az eszközök, a hangvétel jóvoltából Paolo és Francesca sokkal inkább a Pa­radicsomban látszik lenni, mint azok, akiket eleve ott helyezett el Dante.

Paolo és Francesca bús históriája szá­mos zeneszerzőt megihletett.

Rossini Othello című operájában egy velencei gondolás barcarolaként Fran­cesca szállóigévé vált szomorú szavait énekli: „Nincs gyötrőbb szenvedése szí­vünknek annál, mint örömidőnket idézni bajban.” (Saját fordításom, akár­csak a fentebb idézett két sor.)

Többen – Fournier, Goetz, Thomas, Napravnik, Rahmanyinov, ifj. Ábrányi Emil és Zandonai – teljes operában dol­gozták fel a Dante jóvoltából elhíresült és megszépült – történetet. Csajkovsz­kij Francesca da Rimini című szimfoni­kus költeménye ma is slágerdarabja a nagyzenekaroknak, csakúgy, mint Liszt Dante-szimfóniája, amelynek első tétele – valahol a közepe táján – szintúgy Pa­olo és Francesca tragikus szerelméről beszél a zene nyelvén. Ugyanakkor a harmadik ének elejét, a Pokol kapujá­nak feliratát idéző sötét hangszín az egész tétel tónusát meghatározza.

Hadd zárjam hát írásomat a Pokol­kapu híres feliratával, ezúttal is saját fordításomban.

DANTE ALIGHIERI

Pokol

(III. ének, 1-10.)

„Rajtam jutsz át a bánat városába,
rajtam jutsz át az örök gyötrelembe,
hol vár a kárhozottak sokasága.

Alkotómat az Igazság vezette –
és létre hívott hatalma az égnek,
legmagasabb tudása, ősszerelme.

Nem volt előttem véges földi élet,
csupán öröklét – s örök már a létem,
ki itt belépsz, add fel minden reményed.”

Ez állt a zord kapu fölött sötéten.

MÚLTUNK

KÖPECZI BÉLA

„Levelek a magyarokról”

Egy kritikus francia könyv 1742-ből

Mária Terézia apja halála után, 1741-ben összehívja a magyar országgyűlést, ahol elhangzik a sokat emlegetett hű­ségnyilatkozat: „Vitám et sanguinem pro rege nostro Maria Theresia!” Ez a felkiáltás a magyar nemesség történetében válto­zást jelez, hisz ilyen módon fejezte ki nemcsak politikai, hanem cselekvésbeli egyetértését is a Pragmatica Sanctio által királyukká választott Habsburg-uralkodónővel. Harminc év telt el a kuruc sza­badságharcot befejező szatmári béke után, egy emberöltő ideje, amelyben e réteg egyes képviselői megpróbáltak ugyan reformtörekvéseket érvényesíte­ni, de végül is belül fennmaradtak a fe­udális viszonyok, kifele pedig továbbélt a bécsi hatalmat elismerő kormányzás, a katonai és külpolitikai függés.

Nyugaton, a rastatti béketárgyaláso­kon (1714) tudomásul vették a szatmári békét, tehát Magyarország és Erdély Habsburg-birodalomhoz csatolását, de még élt a hajdani magyarországi sza­badságharcok emléke, aminek kifejező­je volt a Hágában 1739-ben megjelent francia nyelvű Histoire des Révolutions de Hongrie, az utolsó Habsburg-ellenes fel­kelés bizonyító irata.

A magyar nemesség politikájának megváltozása meglepte a nyugatiakat és különösen a franciákat, így Montesquieu-t és Voltaire-t, akik még emlé­keztek a függetlenségi harcokra. (V. ö. Montesquieu és Voltaire ekkori néze­teiről. Köpeczi Béla: Magyarok és franciák. Budapest, 1985.)

E változásról kialakult vitában szólal meg egy olyan szerző, aki nevét nem árulja el, s aki munkáját 1742-ben, te­hát egy évvel a magyar nemesség fel­ajánlása után jelenteti meg: Lettres sur les Hongrois pár M. du B*** címmel. A szerzőről Kosáry Domokos ezt írja: „Magyarországon járt, vagy ott élő, de idegen szerző megjegyzései franciára fordítva. Szól a kormányzásról, majd sorban jellemzi a papságot, a nemessé­get, a parasztságot. Kiemeli a nagyurak gazdagsága mellett a parasztok sze­génységét, az ország elnéptelenedését és a tudomány, az irodalom elhanyago­lását.” (Kosáry D.: Bevezetés a magyar tör­ténelem forrásaiba és irodalmába. Bp., 1954. II. 24. – Apponyi mint „nicht interessant” [érdektelen] kiadványt em­líti az előszót idézve. Albert Apponyi: Hungarica, 2457, III. köt. München, 1927. 365.)

Mielőtt a szerzőről szót ejtenénk, is­mertetnünk kell a Levelek előszavát. Az olvasóhoz szólva a szerző elmondja, mi­lyen sok leírás jelent meg eddig a hol­landokról és az angolokról, ezzel szem­ben mily kevés Magyarországról. Ő „hazájáról” (sa patrie) akar „pontos is­meretet adni” (cognition exacte), a la­tinos kifejezést használva. E megjegyzés részint arra utal, hogy Magyarországot saját hazájának tekinti, de részint arra is, hogy nem tud jól franciául, latin kifejezéseket is használ.

Magyarország helyzetéről akar szól­ni, majd a kormányzásról, a „magyarok naiv arcképéről”, a magyar nőkről, a törvényekről és a rendtartásról, a szó­rakozásokról. Megemlíti, hogy nem a saját nyelvén ír, inkább a dolgok érdeklik, mint a stílus fordulatai és kellemes­ségei. Lehet, hogy az idegen valami­lyen „air étranger”-t fog érezni a leírás­ban, de így mutathatja be magát a „nemzetet”, mely „nemeslelkűségével a jelenlegi körülmények között” különö­sen felhívja magára a figyelmet.

Ebből a bevezetésből nemcsak az de­rül ki, hogy a szerző magyar, hogy nem tud jól franciául, de az is, hogy felhívja a figyelmet a magyarok „nemeslelkűségére” Mária Terézia támogatásában. Kérdés persze, hogy a munkát miért éppen Hollandiában jelenteti meg, és miért 1742-ben. Erre azt tudjuk mon­dani, hogy Hollandia ebben az időben a francia sajtó és könyvkiadás egyik fő megjelentetője a franciaországi cenzúra miatt, a dátumot a magyar országgyűlés válasza határozza meg. A kiadót, sajnos, nem ismerjük.

Az első fejezetben a szerző beszámol Magyarország klímájának különbségei­ről, a hideg éjszakákról, a maláriáról, amely Itáliában is szedi áldozatait. El- ismétli az ország gazdaságáról szóló megjegyzéseket, azt is, hogy néhol két­szer is aratnak, beszél a borok és kü­lönösen a tokaji „jóságáról”. Kiemeli a kitűnő harci lovakat. Kevesli a keres­kedelmet, megemlítve, hogy magában az országban minden megtalálható. Nincsenek városok, kivéve azokat, ahol törvényszék is van. Ezek rosszul építet­tek, mesteremberek és tanulók lakják. A nemesség falun él, hogy közelebb le­gyen a vadászathoz, a halászathoz és más szórakozásokhoz. A falvak szétszórt kunyhókból állanak. A lakosok elég „robusztusok” ahhoz, hogy ellenállja­nak a levegő változásainak. „Egyszóval az urak gazdagok és jól élnek, de a parasztok annál szegényebbek.” A gaz­dag és termékeny ország elnéptelene­dett, Pest és Heves megyében alig lehet házat találni az „állandó háborúk, a gyakori forradalmak és belső zavargá­sok miatt”. A Porta támadásainak ellen- súlyozására továbbra is szükség van erődítésekre. Magyarország az ellensé­geskedés terepe lesz mindaddig, amíg „nem csatlakozik Európához”.

Az első rész bevezetőjében arról szól, hogy az egyes népek leírása mi­lyen ellenszenveket válthat ki, ő azon­ban megkísérli, hogy bemutassa az iga­zi Magyarországot, melynek fekvése a „nemzet bizonyos szokásaira” utal, s ezek hosszú időn keresztül fejlődtek ki.

A második részben a kormányzással foglalkozik. A nép egykori vezetését a hadak parancsnokai végezték, akiket bátorságuk miatt választottak meg. Az első király István volt, akit Lacius és Schoeder Geysának, tehát „Győzőnek” nevez és nem „Waiknak”, ahogy azt Ditmar és Brunner mondják. O tért át a kereszténységre, és örökös királyságot teremtett meg a XV. századig. Ezután a magyarok királyt választottak „viták és sok vér elfolyása mellett”, a Habs­burgokat, akik 1715-ben és 1723-ban a Pragmatica Sanctióban elfogadtatták a női örökösödést.

Mivel a király nem él Magyarorszá­gon, a nádor kormányozza az orszá­got, volt idő, hogy ő is szembeszállt a királlyal. Egy ideig Pálffy János gróf halála után a Lotharingiai herceg mint alkirály uralkodott. Mária Terézia visszaállította a nádorságot. Az eszter­gomi érsek Magyarország első ura, ma Esterházy Imre gróf, aki majdnem 80 éves.

Magyarország északi és déli részre oszlik, de a szerző helyesebbnek tartja, ha Dunántúlról és Tiszántúlról beszél. Minden egyes megyét a nemesség ki­emelkedő személyisége vezet, akit főis­pánnak neveznek, és aki mellett alispán működik, őt a megye választja. Po­zsonyban királyi tanács tevékenykedik, amelyet a nádor irányít, az esztergomi érsek és más személyiségek a tagjai, s melyet 1723-ban alakítottak meg. Ilyen módon a király az országot „elkötelez­te”. Ezzel elkerülte azokat a zavargáso­kat és összeesküvéseket, amelyeknek színhelye volt, és amelyeknek nagyon kellemetlen következményei lettek. Természetesen itt a Rákóczi-szabadságharcra utal.

A városokban törvényszékek vannak, a legfontosabb a budai, amelyet septem- viralisnak (hétszemélyesnek) neveznek és a nádor vezeti, és a királyi tábla, amelynek vezetője a hercegprímás. A perekben először a megyéhez fordul­nak, azután a körzethez, a királyi táb­lához, majd a septemviralishoz, végül a királytól kérnek kegyelmet.

Az ország kancellárja és személyzete a király mellett működik, a király ne­vezi ki a hadbiztosokat. A pénzügyeket Pozsonyban a királyi kamaránál és Kas­sán intézik. Emellett a főnemesség kü­lönböző funkciókat visel anélkül, hogy ezért „hasznot” húzna. Ilyenek: a „ki­rályi udvar ítélőbírája”, a korona őre, a pohárnok, az istállómester és mások.

A királynak nincs joga arra, hogy megváltoztassa az ország törvényeit, vagy hogy olyan adókat vessen ki, ame­lyek „csak tőle függenek”. Ilyenkor össze kell hívni az országgyűlést, hogy megváltoztassa a törvényeket, vagy az adót megszavazza. Ez történt például II. András híres törvényével, amelyet az országgyűlés visszavont.

Az országgyűlés négy részből áll, az első az egyháziakat tömöríti, a második az első nemességet, tehát az ún. mág­násokat, a harmadik a „másodrangú” nemességet, a negyedik a városokat. A „másodrangú” nemességet a personalis képviseli, a városokat pedig a magister tavernicorum.

A harmadik fejezet a vallások ismer­tetésével kezdődik, amelyben a katoli­kusokon kívül megemlíti a protestán­sokat és az anabaptistákat is. Azt állítja, hogy a vallások képviselői ragaszkod­nak „érzelmeikhez, amelyeket elfogad­tak vagy amelyeket születésük és neve­lésük is szolgáltatott, választás nélkül”. A protestánsok helyzetéről nem szól, például nem említi az 1723-as Carolina resolutiót sem. Szerinte a katolikusok erősen vallásosak, Magyarországot Szűz Máriának ajánlották fel. A papság gaz­dag, számos kollégiumuk van, ahova sok diák jár s ez is hozzájárul a vallás elterjedéséhez. A magyar püspökök szentsége közismert, némelyeket közü­lük Rómába küldenek, hogy „e város falai között megédesítsék” őket.

Az ún. másodrangú nemesség büsz­ke, „van bennük valamiféle megvetés a büszkeséggel kapcsolatban, s ez a kato­nai szellemhez kötődik, amely még a nemzet alapításához fűződik, és amely­nek ma nincs ugyanolyan divatja a mű­velt században, mint amilyen a miénk, ahol a ravaszság és a jó politika túltesz az erőn és a fegyvereken”. Ez a büsz­keség vezet oda, hogyha nincs ellenség, akkor fellázadnak királyuk ellen. Több­re tartják a törökök „tyrannikus és ab­szolút kormányzását” a németekével szemben, miután „jobban megfelel szel­lemüknek”. Elismerik persze, hogy a német katonák is sok bajt hoztak az országra, de rájuk szükség volt a török elleni harcban. Minthogy a gyermeke­iket is „robusztusoknak” nevelik, for­málódásukat a szülőkéhez mérik. Öltö­zetük a katonás szellemhez alkalmazko­dik. A nyelvük olyan ritka, hogy máso­kéhoz nem hasonlít. Szeretik a nem-magyarokat, de megkövetelik, hogy tiszteletben tartsák őket. „Országuk szabadságát féltve, amelynek ismerik értékeit, inkább, mint saját szabad­ságukét, néha igyekeztek azt megfojta­ni és szeretetükben elveszíteni, és arra törekedtek, hogy megszerezzék az egész nép függetlenségét, lerázva a né­met uralom igáját.” Mindezért az ural­kodónak figyelni kell rájuk, hogy ne idézzenek elő újabb zavarokat, mint ahogy az a század elején történt: „Egy idegen hatalom a század elején nagyon jól felhasználta e nép katonai hajlamát; nem kell külön bemutatni, hogy azt megtaláljuk vagy ujjal mutogassuk”. Ez az „idegen hatalom” természetesen Franciaország.

Egy másik jellemvonásuk, hogy na­gyon bizalmatlanok, de ha barátságra ébrednek, akkor ahhoz ragaszkodnak. Módfelett lusták, sőt egyenesen tétle­nek. Megelégszenek egy kis fokhagy­mával és hagymával, amelyet nagyra tartanak, és amely a „ragujukat” jelen­ti. Szívesen megosztják élelmüket má­sokkal is. Vadászatból élnek, zsákmá­nyuk húsát fogyasztják „meglehetősen romlott és különleges módon”. Sok bort isznak, de ehhez gyermekkoruktól hozzászoktak. Szeretik a vadászatot a parasztok is, s ez azzal jár, hogy fegyver van náluk. Sok a tolvaj, különösen há­borús időkben.

A magyarok egyik tulajdonsága, hogy nem szeretik a tisztaságot. Különösen a lakhelyeik mocskosak, ahol szalmán al­szanak, mint az állatok, mellettük meg szolgáik. Ugyanakkor megvetik azokat, akik tisztán tartják magukat. Tempera­mentumuk „szomorú és szilaj”, könnyen megharagszanak, és bosszúállásuk különösen veszélyes, mivel a végsőkig viszik. Emellett szeretik a hajbókolást, és látogatásaik tele vannak olyan beszé­dekkel, amelyeket hosszan mondanak el „saját nyelvükön”. A divatot leszólják és nem is igen ismerik. Öltözködésük in­kább csak arra való, hogy betakarják magukat, mintsem arra, hogy ruháikat csinosítsák, vagy hogy valamilyen előnyt szerezzenek vele. Nadrágot vesznek fel, amely egyúttal harisnya is, egy rövid mellényt és egy övét. Fegyverként kar­dot viselnek, melyet kidíszítenek. Télen szőrméből készült kabátot viselnek, amelynek sokszor magas az ára. Cipő­ként csizmát hordanak különböző szí­nekben, némelyek sarkantyút is, mint­hogy azt mondják, hogy „ez a nemesség kifejezője”. Hajukat nem fésülik és azok, akik az ősökre hivatkoznak, jobb­oldalon, de néha a balon is csomóba kötik. Vannak, akik kalapot viselnek, mások szőrmesapkát. A parasztok, aki­ket az állandó végrehajtás vagy a „zava­rok”, néha az urak zsarnoksága tönkre­tesz, vászoninget viselnek, ugyanolyan színből nadrágot, fekete gyapjúsapkát, télen gyapjúkabátot, amely teljesen be­fedi őket.

Emellett azonban a magyarok kitar­tóak elhatározásaikban, meglehetősen hűségesek barátaikhoz, „különösen a patriótákhoz”, anélkül, hogy külön ki­mutatnák érzelmeiket, néha még „jó kurtizánok” is lehetnek belőlük. A ma­gyar kézműiparosok és munkások csak a legszükségesebbekkel foglalkoznak, a nemesség nem tanul mesterségeket. Nem foglalkoznak olyan „apróságok­kal” és „kicsiségekkel”, amelyeket a ki­finomultabb országokban használnak; azokat érdektelen dolgoknak tekintik. És ezután következik az a kritika, amelyet azok a magyarok, akik olvasták a Leveleket, nagyon rossz néven vettek. „Itt teljes mértékben elhanyagolják a szépirodalmat, alig tudják megmonda­ni, hogy mi is az, anélkül hogy ismer­nék kellemességeit és hasznát; minden tanulásuk és igyekezetük arra irányul, hogy megtanulják a latint, amelyet in­kább folyékonyan beszélnek, mint jól, sőt ezt beszélik társalgás közben is. Ép­pen ezért arra törekszenek, hogy a régi törvényeket és szokásokat s különösen a királyság kiváltságait pontosan értel­mezzék, hogy a jelenlegi helyzetben azt rosszul ne alkalmazzák.”

Egyetlenegy „említésre nem méltó” egyetemük van, az is a jezsuiták tulajdo­nában. Sokszor idézik, hogy Magyaror­szágon még az ekehordozó is latinul beszél, „én ebben semmi különöset nem találok”. A nemesek gyermekeiket váro­sokba küldik, ahol kollégiumok vannak, s ott az egyházi emberek vagy a szerze­tesek imádságok vagy keresztény éne­kek elmondása után kiosztják nekik az ennivalót. És itt egy újabb megjegyzés: „A magyarok általában nem dsztelik a tudósokat, mint más nemzetek, hanem gyűlölik őket és megvetik egész tudo­mányukat.” Nevetségesnek tartja, hogy a fiatalok csak a karddal tudnak bánni, hogy „erővel” ütnek, s furcsán ülik meg a lovakat. A nemesség nagyra tartja ma­gát, hivatkozik a régi címekre és eré­nyekre, amelyek megijesztik az „homme de valeurt”. Pompakedvelésüket a lovak és a szolgák nagy számában, a lőfegyve­rek mutogatásában, a főnemesek dúsan megrakott asztalában és a jó borokban látják.

A nemesség egy része azonban gyer­mekeit külföldre küldi, ahol megisme­rik a kifinomult szokásokat, jártassá válnak a szépirodalomban, s ezt „nagy gonddal és alkalmatossággal” ápolják. Földjeiket szép épületekkel és kertekkel ékesítik, a városokban házakat építe­nek. Egyszóval a „haza szellemének ja­vát” képviselik, az országot civilizáltab­bá s a lakosokat „kedvesebbekké és racionálisabbakká” teszik. A mágnások, akik a kormányzásban résztvesznek, ehhez a réteghez tartoznak. Megemlíti, hogy a magyarok jó katonák, különö­sen a zsákmány megkaparintásában, bár némelyek azt állítják, hogy min­denkit ellenségnek tekintenek, akivel csak találkoznak, de erről ő semmit sem tud mondani.

A negyedik fejezetben a magyar nők­ről ír. Közepes termetűek, kövérkések, színük „elfogadható”, hajuk barna vagy szőke, szép kezük van. Az anya leányát arra neveli, hogy alkalmazkodjék a fér­fiakhoz, s ez figyelmet és alávetést je­lent. Ily módon bizonyos ártatlanságra és szerénységre tesznek szert, de néha már olyan túlzó mértékig, hogy férfi társaságában alig szólalnak meg, s ak­kor is nagyon halkan. Jó gazdasszonyok, ez legfőbb ténykedésük. A divat­tal nem törődnek, elődeik ruháit hord­ják, egy szoknyát, egy pruszlikot, finom vagy kevéssé finom vásznat, amelyet megkötnek. A falusiak szerfelett szor­galmasak, de csizmát viselnek, ami nem illik a női lábakra. „Elég hűségesek fér­jükhöz, bár féltékenyek.” A német tisz­tek elérik, hogy kedves modorukkal és alávetettségükkel kegyeikbe fogadják őket. Ez nem vonatkozik a mágnások feleségeire, akik kellő nevelésben része­sülnek, s civilizált szokásaikkal mások­nak is példát mutatnak.

Az ötödik fejezet az ország törvé­nyeiről és rendjéről szól. A magyar jog nem felel meg a rómainak, szokásokra, a diéták végzéseire és a király határo­zataira épül. Itt újból megemlíti, hogy II. András megadta a jogot arra, hogy a „nép” akár fegyveresen is felléphes­sen a király ellen, ezt azonban meg­szüntették. Bár a kormányzat sokat vál­tozott s a monarchia felé fejlődött, a magyar törvények és szokások a „köz- társasági” vagy a „népi” (populaire) kormányzásra emlékeztetnek. A király pénzbeli hozzájárulást csak a nemesség engedélyével kaphat. Kizárólag a pa­raszt fizet. „A nemesek és az urak men­tesek a végrehajtás alól, joguk van pa­rasztjaikat elűzni, amikor erre kedvük támad.” Különben ők azok, akik egy másik bíróval a perekben elítélik a pa­rasztjaikat, akik a vagyont a kincstártól kapják, az utódok is öröklik azt, s ezt „hitbizománynak” (pérénalité) nevezik.

Az „egyiptomiak” vagy „bohémiaiak” engedélyt kaptak arra, hogy Magyar- országon éljenek. Ott laknak csaknem minden falu vagy mezőváros szélén, s bár nincsenek fegyvereik, azzal vádol­ják őket, hogy fosztogatják az utazókat. Helyüket gyakran változtatják, dögöket és más mocskos dolgokat (vilainies) esz­nek, alig takarják be magukat, s a gyer­mekek ki vannak téve az idő viszontag­ságainak.

A hatodik fejezetet a magyarok szó­rakoztatásainak szenteli. A vadászat a legfőbb szórakozásuk, mely egyben élelmezésüket is szolgálja. Emellett a „nemzet” szereti a semmittevést. A já­tékok közül a kockát (dés) ismerik, arra nagy összegeket is tesznek. Szeretik a jó ételt és a jó italt, s ilyenkor jókedvűek. Táncuk „nehéz”, szerény és sajá­tos ugrásokból áll és elég nevetséges kézmozdulatokból. Maga a zene igen szomorú és különleges, nem egyezik az olasz, német vagy francia ízléssel. Job­ban kedvelik ennek a zenének a har­móniáját, mint Corelli, Lully vagy má­sok darabjait. Színház nincs ebben az országban. A magyarok nemcsak a hadi dolgokban tűnnek ki, hanem szórakozásaikban is ehhez a szellemhez ido­mulnak.

így búcsúzik: „Befejezem leveleimet a magyarokról, elgondolhatják, hogy nem mondtam el mindent, amit el le­hetett volna mondani, de mindent el­mondtam őszintén arról, amit biztosan tudtam.”

Ezzel fejeződnek be a kritikus Levelek a magyarokról. A szerző elítéli a nemes­ség régi szokásait, törvényeit és maga­tartását. Számára ők elsősorban kato­nák, s ezt idézik a „zavarokban”, a múlthoz való ragaszkodásban, a vadá­szat és a lovak szeretetében, az öltözék­ben és a szórakozásban. Súlyos véle­ményt mond a parasztságról, amelynek sorsát láthatólag sajnálja ugyan. Nem jó a véleménye a nagyszombati egye­temről, az iskolákról, a latin elterjedé­séről és főleg a művészetek meg a tu­dományok elhanyagolásáról. El akar szakadni ettől a „régi” világtól, s a nyu­gati országok civilizáltabb gazdasági, politikai és kulturális életét tartja min­taképnek, amely felé a főrendek for­dulnak.

A szerző nem Apor Péter 1736-ban leírt Metamorphosis Transsylvaniae múltat idéző nosztalgiáját, a régi „nyájasság” eltűnését idézi, hanem az új felé for­dulást, s ebben egyetért a Habsburg- házzal kiegyezett magyarokkal. Azokkal ért egyet, akik mint Pálffy János Káro­lyi Sándorhoz írott levelében, 1726-ban ezt írja a fiú, Ferenc neveléséről: „kül­dené el az urfiut is külső országokban, az hol a mostani seculum [század] fo­lyását s manirját és nyelveket tanulván meg, az magyar szokást hadná el.” (Eb­le Gábor: Károlyi Ferenc és kora, Budapest, 1888., 189-90.) El kell hadni tehát „a magyar szokást”, s erre a „másodran­gú” nemesség egy része is ráállt, hiszen gyermekei kezdik a németet tanulni. (Gosztonyi Gizella: Családi és társadalmi élet III. Károly korában. Budapest, 1911. 40.)

Apor mindezt elkeseredetten jegyzi meg. Kigúnyolja a kávé, a tea és a cso­koládé divatját; hogy a káposztás főtt hús helyett levest szolgálnak fel; hogy „karafmából” töltik a bort a kancsók és korsók helyett, hogy az asztalt a szoba közepére helyezik el. (Apor Péter: Meta­morphosis Transsylvaniae, új kiadás, Buda­pest, 1972. 14. és köv.) Romlanak az asszonyi erkölcsök, mert a nők feltárják a kebleket, és a rácsos szoknyát a szol­gálók is megkövetelik. A férfiak német cipőt, strimpflit, a ruhán paszománt, fekete csizmát, sőt parókát is viselnek, és nyakravalót kötnek. Pedig a „régi világ” sem volt jó. Cserei Mihály írja az erdélyi nemességről, hogy: „agár, kopó, paripa, tánc, szépasszony, a mu­latságok”. (Történelmi Tár, 1888. 567.)

A változás előbb a főnemesség köré­ben az öltözködésben, az étkezésben és a szórakozásban kezdődik. A táncok kö­zött „tót”, német és francia táncokat járnak. 1727-ben Pozsonyban bálokat rendeznek, bár ez – még Apor szerint 1744-ben is – újdonságnak számít. 1716-ban Eszterházán, 1729-ben Po­zsonyban a hercegprímásnál tartanak színházi előadásokat. A kártya és más szórakozási eszközök is elterjednek, fő­leg a hadsereg körében, s ezzel együtt persze a tubákolás, a káromkodás és esküdözés. Új paloták és kertek épül­nek, főleg a Dunántúlon és a Felvidé­ken.

Amikor a szerző e kritikus szöveget megírja, a Németországban járt magya­rok azt próbálják bebizonyítani, hogy a magyar tudósok és írók milyen sok eredménnyel gazdagították nemcsak magyarul, hanem latinul is a kultúrát. Emlékeztetnünk kell arra, hogy Czwittinger Dávid már 1711-ben kiadta első lexikonát Frankfurtban és Lipcsében Specimen Hungariáé Literatae címen, amelyben 300 magyarországi író életét dolgozta fel, Jacob Friedrich Reimmann német tudós bíráló megjegyzése­ire válaszolva. Rotarides (Kerekes) Mi­hály az 1740-es években gyűjti össze a Históriáé Hungariáé literariae lineamenta című könyvének anyagát, amelynek bevezetőjében (1745-ben) Conringet, Reimmant, Oldenburgot támadja. (V. ö. Ruhmann Jenő: Rotarides Mihály sop­roni kapcsolata, Soproni Szemle, 1944.)

A Lettres sur les Hongrois megjelené­séről Ribiny János (róla Vajda Viktor: Ribiny János, Figyelő II., 1877. és Németh Sámuel: Ribini János, Soproni Szemle, 1941). 1751-ben megemlékezik egy nyomtatásban is megjelent latin nyelvű beszédében: az Oratio de cultura linguae hungariae címmel. Ebben magyar és latin nyelven író magyarok dicsérete mellett elítéli az általa is ismeretlennek tartott szerző (ő sem tudja, mint jegy­zetében megjegyzi, hogy ki a M. du B***, s a kiadványt 1741-re datálja) magyarokat bíráló írását s mindenek előtt azt, amit a nyelvről és a kultúráról mond. Nem tartja feladatának, hogy védje a magyarokat, akiket e szerző „műveletlen embereknek, az elegáns nemzetekkel szembenállóknak” mutat be. Véleménye az, hogy a magyarok az „életben és az irodalom elegantiájában” érdemeket szereztek s ezt mindenki magasztalja is. A beszédet hallgatóinak, a Sopronban tanuló evangélikus Hellenbach-, Jenei-, Sréter- és Prónay-fiúknak ajánlja, felszólítva őket a magyar nyelv ápolására.

A szöveg így hangzik: „Nemrég egy ismeretlen szerző azt merészelte, hogy a magyarokról széteső módon Levele­ket írjon, éspedig franciául, azért, hogy bennünket hallatlan módon támadjon, s magát azok nevében, akiket elegán­saknak tart, felmutassa. Mindnyájunk­nál hiányolja az eleganciát, mintha csak a külsőségek szeretetét jelentené, ez a különcködőén feltűnő ostoba ember, akinek sem az élet tisztességeiben, sem a francia nyelvben való jártasság isme­retében, amelyre hevesen törekszik, a magyaroknak semmiféle udvariasságot nem enged. Szeretném, hallgatóim, ezt az embert elítélni, aki Leveleket intéz azokhoz, akiket a nyílt tapasztalat útján könnyen el lehet vitatni. Mind az élet­ben, mind az irodalomban a magyarok tanulékonyak, amit akárhonnan néz­nek is, mindenki elismer, s ami az ele­ganciának tehetségeit illeti, minden nemzet fiai tisztelik, vállalják és dicsérik őket”.

A magyar nyelv és irodalom iránti törődés a század közepén nemcsak la­tinul folyik. A református Bőd Péter 1756-ban írja Ráday Gedeonnak: „Ré­gen gondolkodom, hogy írjak a Méltóságos Úrnak az iránt, minthogy a ma­gyar nyelv erősen kezdett romlani a mi időnkben. Jó volna annak ékesítésére és megerősödésére valami jót csinálni a más nemzetek példája szerint. Jó vol­na valami Literata Societast felállítani, melynek tagjai Magyarországnak és Er­délynek minden részeiből lennének”.

Ugyanő tizenegy évvel később, 1767-ben megjelenteti a Magyar Athenast, amely hazai nyelven adja közre a ma­gyar tudós világ képviselőinek munkás­ságát. „Arra a végre intéztetett ezen írás, hogy a két hazában, Erdélyben és Magyarországban azelőtt élt tudós em­bereket, kivált akik valami világra bo­csáttatott munkájuk által emlékezetet fennhagytak, régi, eltartatott, megavult hamvaikból megelevenítse és újonnan világra hozza.” (Bődfí: Magyar Athenás, 1767. új kiadás Torda Istvántól, Bukarest, 1982. 245-246.) „írópennával” akar használni hazájának „a hazádat és ma­gyar nemzetedet igazán szerető kegyes olvasónak”.

S hogy ezt nem csupán a reformá­tusok teszik, arra jó példa Dévay And­rás, Heves és Külső-Szolnok vármegye viceispánja, ki 1764-ben Nap után forgó világ címmel lefordítja Drexelius Jere­miás Jézus Társaságbeli pap könyvét egy olyan bevezetővel, amely elítéli a magyar nyelvet becsmérlőket, s kiáll használata mellett. „Lesznek talán né­melyek, akik ezen könyvet csak azon okbul is, hogy született anyai magyar nyelven szól, megvetik és semminek tartják, mert annyira megvesztegetet­tek hazánk régi ősei, kik jövevény- s idegen nyelven kapdosnak, hogy nemcsak unalmas előttök a magyar szó, de ha tudják is, a nyelvet szégyenük és majd utálják folytatni. Ó jaj régi jó! mi­dőn a nemzet régi hívségével Istenének és uralkodójának kedvessé tette magát, megvetette sorsát! kirül méltán lehet mondani: Midőn böcsben volna, nem ér­tette. Az Isten osztotta a nyelveket Szentlelke által, tud és ért mindenféle nyelven, ne szégyenijed azért, ha egyébbel nem, az Istennel magyarul szólani.” (A mai helyesírást használtam. Dévay András: Nap után forgó világ. Nagyszombat, 1764. Bevezető.)

Mindketten azt állítják, hogy a ma­gyar nyelv megromlott. Sokan nem sze­retik használni, és fel kell lépni érde­kében. B*** úrnak igaza lett, rövid időn belül a magyar nemesség egy ré­sze szembefordult anyanyelvével, és la­tinul, németül vagy franciául kezdett szólani.

A felvilágosodás, Bessenyei, Batsá­nyi, Kazinczy és az új nyelvi mozgalom vezetett el oda, hogy 1825-ben létrejöj­jön a Magyar Tudományos Akadémia, s hogy változzék az ország, változzanak azok az állapotok, melyeket a Lettres sur les Hongrois szerzője néhol túl egyolda­lúan és egyszerűsítve írt le.

MAGYAR SORSOK

REJTŐNÉ HUTÁS MAGDOLNA

Szó és érzelem

Egy nyelvész emléktöredékei

Még nem ismertem Jean-Paul Sartre A szavak című művét, sem L. Sz. Vigotszkij Gondolkodás és beszéd címmel írt tu­dományos munkáját, amikor már réges-régen foglalkoztatott a szavak jelen­tése. Manapság, amikor zavarosan, meggondolatlanul fogalmaznak némely újságírók, eszembe jutott gyermekko­rom legnagyobb élménye, a számomra különlegesnek tűnő magyar szavak ér­zelmi úton való megértése. Ez ma már csak emlék, de annak életében, aki mé­lyebb összefüggésekben igyekszik gon­dolkodni, valamikor, valahol történnie kellett olyan eseménynek, amely elmé­lyítette benne a szó és fogalom össze­függésének tudatát. (Természetesen a nyelvtudomány és a pszichológia más és más eszközökkel végzi ezeknek a műveleteknek a leírását.)

Körülbelül hét-nyolc éves lehettem, amikor nagynénémmel sétálni men­tem, s az utcán összetalálkoztunk nagy- néném egyik ismerősével. Valószínűleg komoly dologról beszélgethettek, mert a férfi azt mondta: „ez a fölösleg”. En­gem, aki semmit nem értettem az egész társalgásból, megragadott ez a szó, és rá vágtam: mellesleg”.

Jót nevettek. Szeretet volt a neveté­sükben.

Ma is állítom, hogy ez az egyszerű nyelvi analógia, s a helyzetben rejlő szeretet megnyilvánulása indított el bennem egy lelki folyamatot, amelynek végén, tíz év múlva; elhatároztam, hogy tanár leszek.

Egyke voltam. Felnőttek között kellett élnem. Szüleim elváltak. Én anyámnál maradtam, de szerencsére egy utcában laktunk a nagyszüleimmel. Nagyon sze­rettem iskolába járni. Az iskola szó csak mellékesen jelentett számomra épüle­tet, valójában a közösség nyelvi kifeje­zése volt. Szerettem tanítóimat, később tanáraimat. Szerettem tanulni, bár pe­dagógus felfogás szerint nem voltam jó tanuló. Valójában az ismeretek vonzot­tak, erre nevelt egyébként értelmiségi családom is. Mai szóhasználattal élve a világ valósága érdekelt.

Anyám családja csak enyhén volt val­lásos, de a karácsonyt mindig megtartot­ták. Még a mikulási játékot is megren­dezték egyetlen unokájuk számára. Egyik nagybátyámat felöltöztették Mi­kulásnak, aki előadta mindazt, amit ilyenkor mondani kell, majd a putto­nyából kivéve, odaadta nekem az előre megvett vagy házilag készített ajándé­kokat. De szegény „lebukott”, a cipőjé­ről felismertem.

Hasonlóan jártam a karácsonnyal is. Anyám egyik unokatestvére segített a fenyőfa díszítésében, elkövetett egy hi­bát, s számomra bizonyossá vált, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokat, hanem szüléink, nagy- szüleink, rokonaink ajándékozzák meg a család legifjabb tagját. A biztonság kedvéért a téli szünet után az iskolában egyik kis barátnőmet megkérdeztem: igaz-e, hogy a karácsonyfát nem a Jé­zuska hozza? Ó az őszinteség hevületével helyeselt nekem: nem a Jézuska, hanem a szüléink készítik a kará­csonyfát. E beszélgetéskor kilencévesek voltunk. Számomra ekkor vált a kará­csony a szeretet ünnepévé.

Családunk hitt Istenben, de mint evan­gélikusok (lutheránusok) liberálisan gondolkodtak, s előbb-utóbb rájöttek, hogy az isten nem tudja megoldani sem az anyagi, sem a lelki nyomorúsá­gunkat. Érdeklődni kezdtek a társadal­mi kérdések iránt, már a harmincas években szembekerültek a Horthy- rendszerrel, kivéve a nagynénémet, akinek a férje pedig igaz baloldali em­berként részt vett a fasizmus elleni pol­gári ellenállásban. Ebben a légkörben nevelkedtem.

Nagyanyám anyagi áldozatvállalásá­nak köszönhetően gimnáziumban ta­nultam tovább. Jó tanáraim voltak. Óri­ási élményem volt a matematika szó megértése. Nemcsak egy új világ tárult fel előttem, hanem hozzásegített a fo­galom kialakulásának tudományos meg­értéséhez is. Komoly élményt jelentett a fiúgimnázium élete. Nyilvánvaló, hogy bizonyos módszertani eszközökkel már kisiskolás koromban megtanítottak a nemek különbözőségére, családunk­ban is voltak férfiak, de a valóságban a gimnázium osztálytermeiben tanul­tam meg, mi a fiú és a férfi szó igazi jelentése. Tanáraim mind férfiak vol­tak.

A szerelem szót mindenki könnyedén használja, ha már ismeri a szerelem érzését. Én egyetlen osztálytársamba és egyetlen tanáromba sem lettem szerel­mes. De abban az utcában, ahol anyám­mal kettesben laktunk, a szemben lévő házban élt egy család, s a család egyik férfitagjának volt egy fia. A család és a fiú is nehéz körülmények között élt.

E fiúval való megismerkedésem rész­leteit réges-régen elfelejtettem. Egy do­log azonban élesen él emlékezetemben. Megkérdezte tőlem, hogy: „Maga zsi­dó?” én azt válaszoltam: „Nem”. A zsidó szót mi a családban nem használtuk. Hogy ki milyen vallású volt, bennünket nem érdekelt. Az, hogy ez a szó nem­csak vallást jelent, hanem származást is jelenthet, bennem fel sem merült. Visszatérve a fiúra, ha azt mondom, hogy fasiszta nézeteket vallott, azzal még nem mondtam sokat. A náci Né­metország képes magazinokat adott ki, amelyeket magyarra is lefordítottak. Az én szívszerelmem ezeket bújta, engem az ott olvasottakkal „boldogított”.

Végeredményben gyerekek voltunk, s mindketten nyomorultul szegények. Az egész esemény csak abból a szem­pontból érdekes, hogy ki milyen kiutat választ a nyomorból.

Közben kitört a II. világháború. A Magyar Rádió közvetítette Hitler beszé­dét. Én megérkeztem nagyanyámhoz. Nagyanyám erdélyi szász családból származott, anyanyelve német volt. A jelenet minden mozzanatára emlék­szem. Az egyik nagybátyám mellhártya- gyulladásban feküdt az ágyban, én áll­tam a szobában. Hitler rikácsolt, nagya­nyám alig tudta lefordítani azokat az őrültségeket, amelyek a „Vezér” száját elhagyták. Először éreztem életemben zavart, halványan félelmet is. Talán ak­kor kezdődött el a háború szó számomra tartalommal telítődni, az I. világhábo­rúról szóló könyvek pedig olvasmányél­ménnyé zsugorodtak.

A II. világháború éveiben a gimnázium felső négy osztályát végeztem el, s 1944-ben érettségiztem. A szabadságra hazajött frontkatona ismerőseink törté­neteket meséltek a német katonaság tetteiről, amelyeket az akkori hivatalos magyar vezetőség egyszerűen a „fagy­halál” megnevezéssel kommentált. Ek­kor ismerkedtem meg a partizán szóval is.

A hazajött katonák közül igen sokan, aki csak megtehette, elbújt, valahol meghúzta magát, nem ment vissza a frontra. Az erdők 1944-ben tele voltak szökött katonákkal. A mi családunkban az egyik nagybátyám egészségügyi ok­ból nem felelt meg a sorozáson, nagy- néném férje erősen rövidlátó volt, ki­képezték ugyan, de tudták róla, hogy megbízhatatlan elem, ezért nem hívták be sorkatonának. Az idősebb nagybá­tyámat a harmincas években szabályo­san kiképezték, a háború második fe­lében kiküldték a frontra, ahol orvos­ként működött, majd szabadságot ka­pott, hazajött, s nagyszüleimnél, akik akkor már más városban laktak, tele­pedett meg, s ott várta meg a felszaba­dulást. Nagynéném férje vakmerőén a harci események intervallumában me­nekített át egy ismerős zsidó házaspárt az ideiglenes búvóhelyről a saját pin­céjükbe.

Nem akarok önéletrajzot írni. Csak annyit jegyzek meg, hogy 1944-ben könyvtárból kölcsönzött klasszikus francia és orosz regényeket olvastam, s vezettem a háztartást, hogy anyám dol­gozni tudjon. Szerencsére, túléltük a szövetségesek bombázását, de az élel­miszerünk lassan elfogyott.

Múltak az őszi napok, majd eljött a tél, december 11-e, amikor egy éjszaka alatt lezajlott a csata, s reggel megjelent az első szovjet katona, aki „elmagyaráz­ta”, hogy ő tizennyolc éves, és én is „elmagyaráztam”, hogy én is tizennyolc éves vagyok. Átfutott az agyamon, hogy úristen, hát ez a katona eljött a világ végéről, hogy engem kimentsen a nyo­morúságból. Majd másnap egy viszony­lag magasabb rangú tiszt tért be hoz­zánk, ha az emlékezetem nem csal, va­lamit tudott németül, s neki is elmond­tam, hogy én tizennyolc éves vagyok, anyám harminckilenc és nincs enniva­lónk. Széttárta a karját, annyira meg­döbbent, s elintézte, hogy a tábori konyháról anyám naponta kétszer kap­jon meleg ételt. Ezután kezdtük hasz­nálni a felszabadulás szót, mert tudtuk, mit jelent.

Anyám ezekben a hetekben mesélte el nekem, hogy édesapámnak, aki 1919- ben vöröskatona volt, a bukás után va­laki civilruhát adott, s így menekült meg. Később összetalálkozott édes­anyámmal, s összeházasodtak. Én már éltem, sőt kisiskolás voltam, amikor a hajdani jótevő apámat feljelentette, mondván, nem adta neki vissza a ru­hát. A történetet rövidre fogva, apám elveszítette a fejét, s a hírhedt Endre Lászlónak elkezdte szidni a Horthy- rendszert.

Apámat azonnal kirúgták az állásá­ból, nyugdíjazták, s harmincnyolc éve­sen agyvérzést kapott. Nagyapám ötlete volt, hogy különféle más indokok alap­ján anyám adja be a válópert. Szétvá­lasztották őket. Én a válás tényébe mint gyermek egy kissé belezavarodtam. 1945-ben azonban mindent megértet­tem. Akkor tudtam meg, hogy a város­ban volt egy illegális kommunista párt- szervezet, annak – ha jól emlékszem – öt tagja volt, több szimpatizánssal kö­rülvéve. Mindent megtettek, hogy a la­kosság épségben érje meg a felszaba­dulást.

A béke szót ismertem történelmi ta­nulmányaimból is és a békesség érte­lemben is. Mégis igazán akkor értettem meg, amikor 1945. május 9-én egy rik­kancsnő, kezében újsággal, torka sza­kadtából ordította, hogy „vége a hábo­rúnak”. A nő futva járt, a világraszóló hírt minél több ember tudtára akarta adni.

Átvettem tőle egy példányt, s még ma is, ötven év elteltével emlékszem, hogy elöntött a boldogság érzése.

VADÁSZ FERENC

Hát ez meg kicsoda?

Ott ültem a pesti Újvárosháza nagy ta­nácskozó termében, valahol a leghátsó sorban. A földszinten kívül a karzatok is csaknem megteltek. Még jócskán volt idő a kezdésig, sokan bolyongtak, szót váltottak kollégáikkal, mások olvastak vagy szomszédjukkal beszélgettek. Akadt, aki maga elé terített kéziratokat javított. Számomra a véletlenek érdekes egybeesését jelentette, hogy hétközna­pon, 1950. június 22-én, éppen har­mincnegyedik születésnapomon tartot­ták a Magyar Újságírók Országos Szö­vetsége közgyűlését, s hogy ez az ese­mény pályafutásomnak előreláthatólag váratlan új szakaszát ígéri. Az a kicsit sületlen gyermekkori találós kérdés motoszkált a fejemben, mely úgy hang­zott, hogy meddig fut a nyúl az erdőbe. A válasz az volt rá, a közepéig, mert onnan már kifelé fut. Vajon én is az erdő közepéhez értem? – tettem fel ma­gamnak a kérdést. Lehet, hogy éppen mától kezdve már kifelé futok? Ha így lesz, nincs mit búsulni – gondoltam –, a nyugdíjig még hátra van a java.

Nem választott küldöttek jöttek össze a közgyűlési teremben: a szervezet va­lamennyi tagja részt vehetett a tanács­kozáson. Jómagam addig még sose vol­tam ilyen szakmai összejövetelen. Más­fél éve jöttem a fővárosba, azóta a Sza­bad Nép szerkesztőségében dolgoztam, s meglepődtem – ha nem látom, alig hittem volna –, hogy milyen sok újság­író van Magyarországon.

Mi tagadás, tele voltam izgalommal. Minthogy senki ismerős nem akadt a közelemben, magamban töprenghet­tem mindazon, ami történt, s amire hamarosan sor kerül. Előző nap tud­tam meg, hogy a következő időszakban, ha igaz, én leszek a szövetség főtitkára. Feltehetően olymódon, hogy ez a soka­ság, amely itt összesereglett, elfogadja majd a jelölteket s ahogy az szokásos, egyhangúlag a listán felsorolt szemé­lyekre szavaz.

Hosszú, tétlen várakozás közben sok minden eszébejut az embernek. Próbál­tam sorravenni, hol jártam, mi történt velem a korábbi június huszonkettedi­kéken. Csak a negyvenegyesig jutottam el. Akkor történt, hogy sarkából fordult ki a világ…

Kilenc év telt el azóta. Micsoda ki­lenc év! Más nemzedékek egész életük­ben nem estek át annyi megpróbálta­táson, nem láttak annyi változást a vi­lágban és maguk körül, amennyit a mi nemzedékünk egyetlen évtized alatt.

A városházi nagyterem emelvényén megszólalt a csengő, a félkörben sora­kozó padsorokban elhallgattak a beszél­getők.

Mihályfi Ernő nyitotta meg a köz­gyűlést. A távol lévő Révai Józsefet vá­lasztottuk meg díszelnökül. Aranyossi Pál főtitkár alacsony termetű, törékeny, hatvanasnak látszó férfi, vastag keretes szemüveggel kissé halkan és egyhangú­an olvasta fel jelentését az eltelt két év munkájáról. A végén jól érezhető hang­súllyal kiemelte, hogy a népi demokrá­cia fejlődése, akárcsak a termelő mun­kában, az újságíró társadalom szerve­zeti életében is alapvető átalakulást kö­vetel.

Alapvető átalakulás… és Aranyossi helyét nekem kell elfoglalnom? Csak most döbbenek rá, hogy mi történik körülöttem, hiszen ez az ember, akiről a pártközpontban azt mondták, valami­lyen Telepress nevű intézmény vagy szerkesztőség élére kerül, talán mél­tánytalannak érzi áthelyezését s nehez­tel majd rám is. Pedig hát… én igazán nem kértem, hogy a helyére kerülhessek. Tegnapelőtt még azt sem tudtam, hogy közgyűlés lesz és nekem bármi közöm lehet ehhez az eseményhez. Azt ellenben tudom, hogy Aranyossi Párizs­ban Károlyi Mihály, Henri Barbusse és mások munkatársa volt, világhírű em­berekhez fűzi régi barátság és…

E percben gyors, apró léptekkel el­hagyta a szónoki emelvényt, most az elnökség nevében Betlen Oszkár, a Sza­bad Nép egyik szerkesztője beszél. Míg Aranyossi koránál idősebbnek látszott, a negyvenes Betlen fiús, nyurga, rob­banékony…

Előző nap késő délután megszólalt mellettem a telefon az újonnan átépí­tett Blaha Lujza téri székház negyedik emeletén, a Corvin Áruház felőli sarok­szobában (ott jelölték ki a helyemet né­hány hete), s a szerkesztőségi titkárnő szólt: – Betlen elvtárs kéri, gyere le hozzá.

Valahányszor hívott, nyugtalan let­tem. Mások is így voltak vele. O kérte tőlünk számon a pártszerűséget. A leg­apróbb fegyelmezetlenséget is szóvá tette, kemény volt, olykor rigorózus, de úgy tetszett, nemcsak másokhoz szigo­rú, hanem önmagával szemben is.

– Miért írsz olyan keveset mostaná­ban? – szögezte nekem a kérdést, ahogy beléptem, s a kezében tartott ujj­nyi vastag ceruzával az íróasztal előtti fotelra mutatott. Leültem. Kevés időm maradt gondolkozni a válaszon.

– Tulajdonképpen… – kezdtem, de máris félbeszakított.

– Ne keress kifogásokat, emlékszem, odaát Csehszlovákiában milyen termé­keny szerzője voltál a Magyar Napnak. Ha nem is alkottál remekműveket – tette hozzá a tőle megszokott gúnyorossággal –, mindenesetre sok anyagot küldték Frissek voltak, éppen arról szóltak, amiről beszélnünk kellett. Zöldfülű létedre, távol az információs forrásoktól.

A csehszlovákiai magyar baloldal na­pilapjáról volt szó, amely 1936 tavaszá­tól 1938 őszéig jelent meg, s én húsz­évesen afféle önkéntes levelező külső munkatársként tudósítottam Komá­romból. Betlen Moravská Ostravában a lap irányítói közé tartozott. Kézírásos műveimet neki küldtem, ő gépeltette le és javította át őket. Csaknem száz írásomat közölte a lap, mígnem pálya­futásának s az én tudósítói működé­semnek is véget vetett a világpolitika baljós fordulata, a négy nyugati nagy­hatalom müncheni megállapodása és a bécsi döntés. Október harmadikán je­lent meg benne a nevem utoljára, hatodikán a lap is megszűnt. Ezután hét évig nem láttuk egymást. Betlennel is, velem is sok minden történt.

– Tulajdonképpen – ismételtem meg, hogy időt nyerjek valamilyen épkézláb indok kitalálásához, de még mindig nem szólhattam.

– Nem tetszik valami? – kérdezte és kutatón nézett rám.

Ez veszedelmes föltételezés volt a Rajk-per utáni időkben, s ahogy vissza tudok emlékezni azokra a percekre, megvallom, összeszorult a torkom. Az adott némi bátorítást, hogy reméltem, a „nem tetszik valami?” inkább Betlen éles, kötekedő, gyakran ugrató tárgya­lási stílusának következménye, mintsem gyanakvásáé. Három vagy négy napja egy reggel, amikor éberségi razziát tar­tott a szerkesztőségben (szerencsére nem késtem el, már bent ültem a szo­bámban), kinyittatta velem a páncél- szekrényt, amelyben a bizalmas anya­got, a figyelemre méltóbb olvasói leve­leket kellett tartani. Minthogy ha az ember nagyon akarta, csaknem min­dent bizalmasnak lehetett nyilvánítani, hozzászoktattam magam, hogy estén­ként lesöpröm az íróasztalomat, s a leg­apróbb papírfecni is a széfbe kerül. Az ellenőrzés előtti este sietségemben oda­tettem néhány retket és egy fél vajas zsemlyét is. Láttukra nagy szemeket meresztett. „Ezeket is itt tartod?” vont kérdőre mérgesen.

– „Ami belül van, abból nem lehet baj – védekeztem –, csak abból, amit esetleg kint felejtek.” Elnevette magát és kiment a szobából.

Reméltem, hogy ezúttal sem lesz kér­lelhetetlen, s harmadszor is nekikezdtem. Próbáltam meggyőzni, hogy telje­sítményem visszaesése feltehetően szer­kesztőségi munkaköröm gyakori válto­zásaival, egy-egy új helyzet szokatlanságával függ össze. Valóban így volt. Már említettem, hogy negyvenkilenc januárjában kerültem Budapestre. Negyvenöt nyarától negyvennyolc vé­géig Kecskeméten dolgoztam. A Szabad Népnél először a pártrovatba helyeztek. Négy hónap múltán szakosító tanfo­lyamra vezényeltek hármunkat a szer­kesztőségből. Hárman mentünk, hatan érkeztünk vissza. Dobozi Imrét a Sza­bad Földtől átirányították hozzánk, ő lett a mezőgazdasági rovat vezetője, én a helyettese. Lőcsei Pált, az addigi rovat­vezetőt már kijelölték a következő sza­kosítóra. Még meg sem melegedtem – mindössze egy valamire való riportot írtam a tanfolyamon nyert friss agrár­ismereteim felhasználásával – Jánosházáról szólt, a hajdani Erdődy birtokról Körtvélyes a társas gazdálkodást választotta címmel –, s máris a belpolitikai rovat­ban találtam magam. Nemes György vezette. A kérdésre, hogy miért helyez­tek oda, neki is, nekem is azt mondták, erősítésül. Aligha erősödtek velem, mert úgy éreztem, minden kezdemé­nyező készségem elhagyott, csak medi­táltam naphosszat, hogy miről is lehet­ne vagy kellene írni. A megvalósítás előtt többnyire megtorpantam. Három-négy cikk vagy riport a heti norma. Eleinte mindig teljesítettem, s Betlen azt mondta – ez volt a tőle kapott leg­nagyobb dicséretem – elérted a nagy átlagot. – Ahhoz képest – el kellett is­mernem, az év végére alaposan vissza­estem.

Ez idő tájt a lap levelezési rovatát egy Bozi nevű rokonszenves fiatal­ember vezette, aki egyenesen a MÁVAG esztergagépe mellől jött a szerkesztő­ségbe. Magával hozta a műhely szelle­mét, nyitott volt, bíráló kedvű. Az egyik délutáni lapértékelő értekezleten részt vett Révai József népművelési minisz­ter. Azért jelent meg, hogy néhány szükségesnek látott változtatásra felhív­ja az előző időkben általa vezetett szer­kesztőség figyelmét. Elhangzott útmu­tatásait követően Bozi szót kért. – Ne haragudj, Révai elvtárs – kezdte –, de több dologban nem értek veled egyet.

Arra már senki sem figyelt, mivel folytatta, maga az a tény, hogy letegezte Révait, elég volt ahhoz, hogy már más­nap eltanácsolják a szerkesztőségből. Fültanuk szerint azzal búcsúzott, hogy előre sejtette: jobb, ha drehus marad.

Nekem is volt némi önkritikám, gon­doltam, minthogy sem a mezőgazda­ság, sem a belpolitika küzdőterén nem arattam babérokat, talán a hirtelen gaz­dátlanná vált munkáslevelezési rovat­nál megfelelnék, hiszen már mint ko­máromi ifjúmunkás tudósítót is, első­sorban az emberek mindennapi gond­jai, bajai érdekeltek. Megemlítettem ezt Betlennek. Mondtam, szívesen oda­mennék. – Rendben van – egyezett be­le. – Normád nem lesz, de írnod azért kell – figyelmeztetett.

Nem volt semmiféle olyan elhatáro­zásom, hogy nem írok, de ezután sem változott a helyzet. Ha végiglapozom a Szabad Nép akkori számait, újra átélem azokat a hónapokat. Valahogy mintha lebénultam volna. Vannak az ember életében ilyen időszakok.

A közgyűlés előtti délután ezt pró­báltam bizonygatni Betlennek. Talán azért is, mert néhány röpke percre szó­ba kerültek a csehszlovákiai Magyar Fiatalok Szövetségében és a Magyar Napnál közös munkában telt éveink, megenyhülni látszott.

Nem várt fordulatot vett a beszélge­tésünk. Azt mondta: – Tudod mit, leg­jobb lenne, ha átmennél dolgozni az újságíró szövetségbe. Úgy látszik ez a szoros, napi szerkesztőségi munka nem fekszik neked. Ehhez már nem elég a régi rutin. Majd aztán meglátjuk…

– Mit kell ott csinálnom? – kérdez­tem meglepetten.

– Te leszel a főtitkár – mondta éppen olyan gunyorosan, ahogy rövid együtt- létünk alatt néhány nem túl kellemes dolgot is az orrom alá dörgölt.

– Én? – hitetlenkedtem. – Egy orszá­gos szervezetben? Komáromon és Bács- Kiskun megyén kívül senki nem ismer.

Kecskeméten a helyi, később a me­gyei lapot szerkesztettem. Pesten a ku­tya sem ismert.

– A te dolgod – vont vállat. – Igye­kezz, hogy megismerjenek és elfogad­janak.

Már nyúlt is a telefonért, felhívott valakit a pártközpontban, és bemondta neki a nevemet.

– Ismered? Annál jobb. Majd mind­járt átmegy hozzád.

Negyedórát töltöttem a pártközpont­ban. Aki eligazított, az sem tudta iga­zából, hogy mi lesz a teendőm. Ahogy láttam, nem is nagyon érdekelte. Azzal bocsátott utamra, hogy másnap délelőtt pontos időben legyek ott a közgyűlé­sen…

Ott vagyok. Betlen Oszkárt hall­gatom, aki az előadói emelvényen azok­ban a percekben éppen arról beszél, hogy sajtónk olyan olvasottságnak ör­vend, amilyenhez foghatót a múltban alig lehetett elképzelni. A mennyiségi növekedés mögött rendkívül jelenté­keny minőségi növekedés is végbe­ment. A lapok olvasottsága, a rádióhall­gatók számának gyarapodása elsősor­ban a munkások és dolgozó parasztok legszélesebb tömegei érdeklődésének fokozódását jelzi.

– Ami a teendőket illeti – mondta –, a mainál szebb feladat még sohasem állt a magyar újságírók előtt.

A továbbiakban szó esett az ellensé­ges megnyilvánulások leleplezéséről, a veszedelmes, olykor szándékos sajtóhi­bákról, a vidéki lapok és az üzemi új­ságok elhanyagoltságáról – azok mun­katársait is fel kell venni a szövetség­be! –, meg kell tanulnunk a határtalan felelősségérzetet, a leírt nyomtatott be­tű végtelen megbecsülését. A szövetség új tisztikarára vár a feladat, fejezte be felszólalását, hogy az újságírókat belép­tesse a szakszervezetbe, ugyanúgy, ahogy a többi dolgozó is odatartozik.

Parragi György, a Magyar Nemzet fe­lelős szerkesztője a békeharcba való erőteljesebb bekapcsolódás szükséges­ségéről szólt. Utána Galló Ernő, a Nyomdász Szakszervezet főtitkára tájé­koztatta a közgyűlést az érdekvédelmi feladatokról, majd Losonczy Géza, a Népművelési Minisztérium államtitká­ra beszélt az újságírók politikai-szakmai oktatásának és továbbképzésének lehe­tőségeiről, kialakítandó formáiról.

Elhangzott még vagy nyolc-tíz felszó­lalás, ismertették a pontokba foglalt közgyűlési határozati javaslatot, majd felállt valaki (nem ismertem), és javas­latot tett az országos vezetőség tagjaira. A jelenlevők kézfölemeléssel egyhangú szavazással elfogadták az indítványt, senki ellen nem emeltek kifogást, senki olyat nem ajánlottak a vezetőségbe, aki­nek neve nem hangzott el a felsoroltak között. Ugyanígy fogadták el újra el­nöknek Mihályfit, és így vették tudo­másul, hogy én leszek a főtitkár.

Jobbról is, balról is egy-egy idős új­ságíró ült mellettem. Nem ismertem őket, nekik sem lehetett egymás számá­ra sok mondanivalójuk, de azért a be­szédek közben olykor hátrahajoltak s összesúgtak mögöttem, nem állták meg, hogy ne fűzzenek az elhangzot­takhoz néhány szelíden epés megjegy­zést. A nevem hallatán is felemelték a kezüket, de nyomban háborogni kezd­tek:

– Hát ez meg kicsoda? Életemben nem hallottam a nevét – mondta egyi­kük.

– Én sem – tette hozzá a másik. – Vajon honnan szedték elő?

Nagy zavarban voltam, de ez a kis közjáték mégis jókedvre derített. Mó­kás ügy – gondoltam, amikor elérkezett az ideje, hogy mint ilyenkor szokásos, s ahogy a közgyűlés előtt megállapod­tak velem, felmenjek az emelvényre az új vezetőség nevében megköszönni a bizalmat. Felálltam és halkan kértem a sor szélén ülő szomszédomat, engedjen kilépni. Kelletlenül mozdult, bosszúsan nézett rám. Az volt a tekintetében, hogy most már igazán kivárhatnám a végét.

Igyekeztem, mert a tanácskozás ve­zetője kifogyott a szóból, az elnökség­ben ülők szemlátomást feszengtek. Li­hegve értem a mikrofonhoz s nyomban belekezdtem: – Köszönjük a belénk he­lyezett bizalmat. Jómagam tisztában va­gyok vele, hogy erre még majd csak ezután kell rászolgálnom. Szabadkoz­tam, hogy ne kelljen szólnom az orszá­gos választmány számára kijelölt felada­tokról, engedjék meg, hogy a teendők újbóli felsorolása helyett hozzáláthas­sunk megvalósításukhoz…

A közgyűlés hallgatósága egyetértett ezzel. Amúgyis későre járt az idő, min­denki megéhezett, már elmúlt két óra. Mihályfi Ernő néhány szóval befejezett­nek nyilvánította a közgyűlést.

Nem emlékszem, miért mentem vissza a helyemre, feltehetően a jegyzet- füzetemért. Két szomszédom széttárt karral, lelkesen fogadott. Rázták a keze­met és egymás szavába vágtak: – El sem mondhatom, kedves kollégám, mennyi­re örülök, hogy rád esett a választás – szólt, aki kiengedett a helyemről.

– Örömömre szolgál – így a másik –, hogy üdvözölhetlek és sok sikert kíván­hatok felelősségteljes munkádhoz.

Vigyáztam, nehogy bármiféle kétke­dés vagy gúnyos mosoly legyen a te­kintetemben. Végeredményben örül­hettem, hogy legalább ilyenformán megenyhültek irántam. Hiszen igazuk volt. Elképzeltem, hogy már ifjú éveik­ben Ady, Osvát vagy Molnár Ferenc társaságában ott ültek a New York ká­véházban, s az ő nevüket már akkor ismerték az olvasók. Tisztában voltam a helyzet fonákságával, de…

Másnap – péntek volt – elindultam a Sztálin útra, hogy megnézzem a szö­vetség székházát, ahol addig még nem jártam. A Bajza utca sarkán álló épület lett aztán a munkahelyem hat évig.

MÉRLEG

HEGEDŰS SÁNDOR

A forradalmár Szabó Ervin

Szabó Ervin, a nagy szocialista gondol­kodó és forradalmár rövid élete alatt (1877-1918) elméleti tevékenységével jelentős hatást gyakorolt kora munkás- mozgalmára, szellemi életére. Nehéz őt egyértelműen kategorizálni. Szocialista volt, magát marxistának vallotta, aki szembenállt a reformisták konformista, a szavazati jog kivívására összpontosító törekvéseivel, ám a politika-gazdaság- ideológia szerves triászát megbontva, igen sajátosan értelmezte a tőkés rend meghaladásának módjait.

Munkássága oly sokoldalú, hogy e kurta tanulmányban ezúttal gazdag örökségének csak egy fontos szegment­jét – forradalom-elméletét – tudjuk fel­vázolni.

Rövid korrajz

Szabó Ervin a századforduló kiforratlan hazai viszonyainak „terméke”.

1848 veresége hosszú időre nyitva hagyta a legalapvetőbb társadalmi kér­déseket: Magyarország nem vált sza­baddá, a polgárosodás folyamatát tor­zították a feudális maradványok, a tő­keszegénység, a szűk belső piac, az oszt­rák ipar fölénye jelentős mértékben akadályozta a nyugati civilizáció szint­jéhez való felzárkózást. A mezőgazda­ság porosz-utas fejlődése, a hitbizományok, a nagybirtokrendszer makacs vé­delme csaknem reménytelenné tette a nincstelen parasztság földhöz jutását. A nemzetiségek nélkülözték az autonómi­át, az egyenrangúságot, s a korlátozott alkotmányosság csupán a piramis csú­csán elhelyezkedő nagytőke-nagybirtok számára biztosította a „demokráciát”. Mindezt bonyolította a munka-tőke antagonizmusának kiéleződése.

Csak egy (előbb polgári demokrati­kus, majd szocialista) forradalom old­hatta meg a felhalmozódó problémá­kat. Minden osztály, párt a maga érde­kei szerint kereste a kiutat: némelyek siettették a gyökeres fordulatot, mások megelégedtek volna mérsékelt refor­mokkal, voltak azonban olyan erők is, amelyek szembeszegültek a pozícióikat fenyegető változásokkal. A konzervatí­vok, liberálisok, opportunisták, polgári radikálisok és forradalmi szocialisták hol csöndes, hol zajos háborúja dúlt. A harc színterévé vált az utca, a bíróság, a parlament, a sajtó, a különböző tár­saságok összejövetelei. Távlatilag annak az irányzatnak lehettek esélyei, mely – megértve az idők szavát – magára vál­lalja a gordiuszi csomó átvágását, az égető gondok rendezését.

A magyarországi munkásmozgalom helyzetére és magatartására rányomta bélyegét hazánk különleges politikai struktúrája: kirekesztve a parlament­ből, szavazati jog híján, a törvényesség számára biztosított szűk mozgásterében tapogatta a kitörési pontokat. A prole­tariátus egyetlen pártja, a Magyaror­szági Szociáldemokrata Párt (MSZDP) – tartva a hatóságok szigorától – kitért az éles konfrontációk elől, s inkább a választási jogért folytatott alkotmányos küzdelmet állította tevékenysége fóku­szába. Hitte, hogy abszolút többség ese­tén az ország besétálhat előbb a polgári demokráciába, majd (a ködös jövőben) a szocializmusba. Egyik politikai válság érte a másikat, tüntetésekkel, korrup­cióval, választási csalásokkal, panamákkal, obstrukciós botrányokkal, merény­letekkel, kormánybuktatásokkal fűsze­rezve. Sokan megérezték: „Hunniában valami készül!”

Ebben a kavalkádban lépett színre Szabó Ervin, aki nem ismerte a lenin- izmust, nem akarta (mert jól ismerte) a reformizmust, Szkülla és Kharübdisz között navigálva, tömegbázis nélkül, magányos cédrusként hirdette a maga forradalmi tanait.

Tragédiája, hogy ezek nem váltak „anyagi erővé”, és amikor valóban el­érkezett a nagy társadalmi robbanás – ő már halott volt, s „lekörözte” a tör­ténelem. Szelleme azonban ott lebegett a vihar felett, megtermékenyítve és megihletve a legmesszebbrelátók küz­delmeit.

Szabó Ervin forradalom-elmélete

A tudós várta a forradalmat. Megszál­lottan hitte, hogy elkerülhetetlenül be kell következnie. Ezt a meggyőződését filozófiai és ökonómiai érvekkel igyeke­zett megtámogatni. A történelmi mate­rializmusra építve (mi tagadás, ezt kissé vulgarizálva) kifejtette: a termelőerők és termelési viszonyok közötti disszo­nancia határozza meg az osztályharcot. Miután a közösségi társadalomhoz igen fejlett gazdaságra van szükség – melyet a tőke koncentrációja biztosít –, a mun­kásosztály érdeke a gyors iparfejlődés. Szabó Ervin ezért ellenezte a versenyt kiküszöbölő védővámos gazdaságpoliti­kát, s ezért támogatta az ösztönző sza­badkereskedelmet. Mindebből táplál­kozott az a nézete, miszerint a szocia­lizmus először az előrehaladottabb nyu­gati országokban valósul meg. Magyar viszonylatban nem tartotta a közeljövő kérdésének a revolúciót, de távlatok­ban gondolkodó forradalmárként ko­molyan vette az arra való felkészülést.

Úgy vélte, hogy mivel 1848 csak ne­mesi felkelés volt, annak elbukása nem változtatta meg döntően az osztály- és hatalmi hierarchiát. Hazánkban tehát a polgári átalakulás maradt napiren­den, amelynek véghezvitele a polgárság feladata, a szociáldemokrácia asszisz­tenciája mellett, amely „…éppen arra alakult, hogy a burzsoáziát a polgári demokráciáért való harcában támogas­sa. Vagyis a politikai harc nem a mun­kásosztály ellensége ellen folyik… ha­nem ellensége társadalmi és politikai szervezetéért: a polgári demokráciá­ért…” Vallotta, hogy a reformista szo­ciáldemokráciának csak ott és addig van létjogosultsága, ahol és ameddig ki nem vívják a burzsoázia uralmát. Mint­hogy elítélte az opportunizmust, s azt a párt szinonimájaként kezelte, elfor­dult a munkásság politikai szervezeté­től: „A politikai párt természetéből fo­lyik, hogy létének és fejlődésének min­den szálával a mában él s a holnapban, a közvetlen szükségletek szolgálatá­ban… gyökerezik. A parlamentarizmus rendszere okozza ezt, amely nem esz­mények megvalósítására, hanem osz­tályellentétek kiegyeztetésére szolgáló gépezet…” Nem tudott – mint ahogyan Lenin – a megalkuvó párt tagadásától eljutni a forradalmi párt igenléséig.

Szabó Ervint ez a kiábrándulás taszí­totta az anarcho-szindikalizmus karjai­ba.

Máig is tart a vita a Szabó Ervin-kutatók között: marxista volt-e, vagy anarcho-szindikalista? Egyik kizárni látszik a másikat, de forradalmárunknál fellel­hető valami ambivalencia, a két „iz­mus” szintézisére való törekvés. Ó ma­gát marxistának tartotta, a szindikalizmust pedig a szocializmus egyik válfa­jának. Valójában Szabó Ervin nem volt marxista a szó igazi, mély értelmében. A marxizmus ugyanis a világot magya­rázó és megváltoztató nyitott, de orga­nikus rendszer, melyben a három alko­tóelem (filozófia, politikai gazdaságtan, szocializmus) áthatja egymást, s amely a materializmus princípiumának elsőd­legességét vallja – nem tagadva az ideo­lógia (felépítmény) fontosságát és visszaható erejét sem. Nem marxista az, aki megbontja annak egységét, s önké­nyesen kiválogatja a neki megfelelő komponenseket. Talán közelebb állunk a valósághoz, ha Szabó Ervint annak tekintjük, aki: anarcho-szindikalista, erős marxista beütésekkel.

Azt gondolom, akadémikus vita len­ne az ő esetében cezúrát keresni: med­dig volt marxista? Az kétségtelen, hogy 1904-es párizsi útja és a reformistáktól elszenvedett veresége után szindikalista vonásai felerősödtek. Kimutatható Hubert Lagardelle, Pierre Ramus, Pjotr Kropotkin, George Soréi, Mihail Baku­nyin, de még Schmitt Jenő Henrik ha­tása is osztályharc-elméletének alakulá­sára. Marx és Bakunyin vitájában mint „marxista” állt az anarchista forradal­már oldalára, s a szocializmus két irá­nyát összeegyezthetőnek vélte: Baku­nyin minden tekintetben a XIX.

század pozitív szociológiai iskolájának tanítványa. Már ez lehetetlenné teszi, hogy Marx ellenlábasa lett volna”. Oly­kor karakteriológiai kölönbségekre ve­zette vissza a két „nagy” közötti diffe­renciákat: Marxot temperamentuma, autoritatív hajlama és személyes hiúsá­ga vitte a centralisztikus szervezkedési elvek felé – írja –, míg Bakunyint alap- természete inkább a föderalizmus befo­gadására tette alkalmassá.

Szabó Ervin – csalódva a pártban – a szakszervezetekben látta a munkásság osztályharcos szervezetét. Túlbecsülte a tömegek spontán mozgalmait, hiszen a párt tagadása voltaképpen a tudatosság tagadását jelentette. Lenin a megalku­vás kompenzálásának megnyilvánulását fedezte fel e tendenciákban: „A forra­dalmi szindikalizmus számos nyugat-európai országban az opportunizmus és a reformizmus, a parlamenti kretenizmus közvetlen és elkerülhetetlen kö­vetkezménye volt.” Nálunk a szociálde­mokrácia égisze alatt működő, viszony­lag erős szakszervezeti mozgalom miatt átütő erejű anarcho-szindikalista törek­vések nem válhattak meghatározókká, a szigorú „rendőrkordon” végett pedig legális radikális tömörülés nem tevé­kenykedhetett. (Az egyéb kizáró okokat ezúttal mellőzzük.)

Amíg a marxista klasszikusok a for­radalommal megdöntött burzsoá állam- gépezetet proletárdiktatúrával kívánták fölcserélni, teoretikusunk elvetett min­den uralmi formát. Kiáltványában megfogalmazta, hogy a szocializmus nem valósulhat meg még a legdemok­ratikusabb állam útján sem, csak annak romjain.

Az anarcho-szindikalisták nézeteihez tartozott (a fentiekkel összefüggésben) az antimilitarizmus, mely Szabó Ervin­nél is az uralkodó osztályok kényszerítő eszközeinek elvetését tükrözte.

Miután a kapitalizmus leküzdését nem elsősorban politikai kérdésként ér­telmezte, annak végrehajtását sem po­litikai, hanem gazdasági eszközökkel képzelte el. A gazdasági harcban, a sztrájkban, a direkt akciókban látta az „osztály-osztály ellen” gyakorlatának érvényesülését. Szerinte ott kell a „csa­tának” folynia, ahol a munkások köz­vetlen kapcsolatban állnak a tőkések­kel, tehát a gyárakban. Azt remélte, hogy a burzsoázia a sztrájkok hatására lemond a hatalomról és termelési esz­közeinek birtoklásáról, megnyitva ezzel a Kánaánba vezető békés utat. Ahogy az ökonomisták, ő is elvonatkoztatta az osztályharc gazdasági szféráját a politi­kaitól.

Szabó Ervin nem ismerte fel, hogy az imperializmus teremtette sajátos vi­szonyok közepette, és Európa elmara­dottabb régióiban (mivel sokhelyütt az erősödő proletariátusnak kellett élére állnia a progressziónak), a polgári de­mokratikus és szocialista forradalom közé nem feltétlenül ékelődik egy egész történelmi korszak. Szabó Ervin éles határvonallal különítette el, a két „fel­vonást” negligálva, a közbülső szaka­szokra való irányvétel lehetőségét. A permanens forradalom fogalma számá­ra ismeretlen volt.

Mint említettük, 1848 hibás értéke­léséből adódóan helytelenül ítélte meg a stratégiai feladatokat. A polgárságra bízta a polgári forradalmat és a szak- szervezetekre a szocialista átalakulást. Ugyanakkor elismerte, hogy a parla­ment is lehet eszköze a munkásmozga­lomnak.

A tudós egész koncepcióját a prole­tariátusra építette, de nem kerülte el figyelmét az agrárkérdés sem. (Ez már csak azért is természetes, mert az 1848- as események elemzése során óhatatla­nul szembe kellett néznie a parasztság problémáival.) A szocialista nagyüzem híve, ám a föld municipalizálása és kis­bérietekben történő kiadása nem volt tőle idegen gondolat. A munkás-pa­raszt szövetséget, sajnos, nem tudta el­méletileg a munkás-paraszt demokrati­kus diktatúráig fejleszteni.

Szabó Ervin anarcho-szindikalizmusa hamar kifulladt. Magyarországon – már szót ejtettünk erről – nem volt talaja egy önálló osztályharcos szakszer­vezeti mozgalomnak. Ehhez le kellett volna választani az érdekvédelmi szer­vezeteket a MSZDP-ról. A tradicionális házassághoz azonban a párt vezetői görcsösen ragaszkodtak.

Látva erőfeszítéseinek kudarcát, 1910-ben visszavonult könyvtárának sáncai közé. Rezignáltan állapította meg, hogy hazánkban hosszú ideig nem lesz aktuális a proletárforradalom, hiszen túl nagy a gazdasági és szellemi elmaradottság. Rendelkezzék az ország először fejlett iparral, s csak ezután vál­hat éretté a szocializmusra. Kivárásra biztatta mozgalmát, mely valójában csak egy szűk társaságra korlátozódott: „Kellenek olyanok, akik a kézzel fog­ható reáliákon túl gondoskodnak arról, ami nélkül semmiféle nagy ügyet győ­zelemre vinni nem lehet: a messze nagy célokért való lelkesedésről, és azért a nagy célért minden áldozatra kész ér­zésről”.

A világháború alatt ismét aktivizáló­dott, jóllehet elhatalmasodó betegsége hátráltatta munkájában. Az 1917-es oroszországi események föllelkesítették, olyannyira, hogy – engedve merev szindikalizmusából – hajlott a kemé­nyebb fellépések támogatására. Jelenté­keny szerepet játszott a forradalmi szo­cialisták tevékenységének kibontakozá­sában, de e kis, elszánt csoportosulás csakhamar túllépett mesterén, és 1918 novemberében képviseltette magát a Városmajor utca 42-ben, ahol illegális megbeszélések egész sora után megala­kították a Kommunisták Magyarországi Pártját.

Szabó Ervin szocializmusképe

A tudósnak nem volt kidolgozott szo­cializmusképe, de Marx és Engels út­mutatásaira támaszkodva felrajzolta a jövő társadalmának kontúrjait. „A tőke és a munka harcát csak a tőke és mun­ka egyesítése: a tőke megszüntetése oldhatja meg.”

Vallja, hogy a szocializmus, mint az osztályharc következménye, elkerülhe­tetlenül alakul ki, a társadalmi törvény- szerűségek érvényesülése folytán. Bár ez végső soron igaz, mégis kissé fata­lista nézet, hiszen a proletárforrada­lomnak, valamint a közösségi társada­lom győzelmének igen sok objektív és szubjektív feltétele van. Szabó Ervin magabiztosan állítja, hogy az általános sztrájk megdönti a kapitalizmust, „mi­után ha egyszer sikerül, nem követke­zik más, mint a szocialista társadalom”.

Óv a kellően meg nem alapozott prognosztizációktól, de annyit már tud, hogy a magántulajdon felszámolása után létrejön a közösségi tulajdon (nem állami), s a társadalom egy hatalom nél­küli, önigazgatásra épülő óriási koope­ráció lesz. A központi szervek „statisz­tikai hivatalokká” alakulnak át, melyek felmérik a termelés szükségleteit, el­osztják a munkát és a javakat – a szo­cializmus elvei szerint. Nő majd a te­rületi autonómiák jelentősége, fokozatosan megszűnik az állam, a bürokra­tikus centralizáció, „hogy helyet adjon a szabad kommunitások szabad föderá­ciójának, az egész társadalom közös gazdasági, igazgatási érdekei központi orgánumának”. Nála a szocializmus te­hát nem partikuláris kollektívák szét­eső, vagy egymással csak igen laza kap­csolatban álló társadalma, hanem egy centrum által demokratikusan igazga­tott, önkormányzatokra tagozódó szer­vezete. Nem fér kétség hozzá, hogy ko­rántsem holmi jóléti államról, „demok­ratikus szocializmusról”, rózsaszínű ka­pitalizmusról van itt szó (ne zavarjon bennünket, hogy ezek a fogalmak csak később születtek), hanem a termelési viszonyoknak, a kapitalizmustól eltérő, annak antitéziseként, forradalom útján megvalósított közösségi formációjáról. A részletek ezúttal érdektelenek, a hangsúlyt – Szabó Ervin megítélésekor – az antikapitalista forradalomra kell helyeznünk. Mai „tisztelői” ugyanis – meghamisítva elgondolásait – ártalmat­lan filiszterré szeretnék silányítani.

Meggyőző érvekkel szállt vitába a polgári teoretikusok azon ellenvetésé­vel, miszerint a szocializmus retrográd, mert elnyomja az egyéni szabadságot, s erőszakot követ el az ember (biológiai törvényszerűségeknek alárendelt) ter­mészetével szemben. Úgy vélik, a kö­zösségi termelés (a társadalmi tulajdon talaján) megöli az egyéni kezdeménye­zést és érdekeltséget. A falanszter-szisz­téma stagnálásra kárhoztatja az embe­riséget. Ez esetben a magántulajdon és individualizmus igazolásának polgári-kispolgári sztereotípiáiról van szó.

Szabó Ervin kifejtette: akkor va­gyunk igazán szabadok, ha személyes vágyainkat össze tudjuk kötni a társa­dalom igényeivel és lehetőségeivel. így a tehetség érvényesülni fog a közösség érdekében. A szocializmus tehát – mondja a tudós – az önkéntes együttlét fejlett formája.

*

Szabó Ervint – botladozásaival, ellent­mondásaival együtt is – a magunkénak tekintjük, mert a közösségi tulajdonra épülő kizsákmányolásmentes alakzat szószólója volt. Mi éppen abban látjuk nagy érdemeit és jelentőségét, amiben a jobboldal elmarasztalja. (Litván György: A Szabó Ervin által kijelölt pá­lya a nyomor útja volt.) A mi tudósunk ennek ellentétét állítja: „A nyomor és a szolgaság megszüntetése csak úgy képzelhető el, ha a kapitalisták magán- tulajdoni szabadalma a társadalomra, vagyis az összes állampolgárokra lesz átruházva.”

1918 szeptemberében bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy azonosulhasson a kommunistákkal, de bizonyára akkor is maradtak volna ben­ne „Szabó Ervin-i” vonások. Önteltség­re és önkritika hiányára vallana azon­ban, ha azt hinnők: mindenben ő té­vedett, amiben különbözött a kommu­nistáktól.

Az életmű alapján bizton állíthatjuk: Szabó Ervin nem a polgári liberaliz­mus, se nem a polgári demokrácia ideológusa, hanem a szocialista forra­dalomé.

KOSZORÚ

FEKETE KÁROLY

„Üllő léssz, vagy kalapács”

A Komintern VII. kongresszusa

A történetírás lapjait forgató számára az 1935-ös évszám olvasata olyan sza­vakat villant fel, mint fasizmus – mun­kásegység – népfront – Komintern – Dimit­rov – béke vagy háború.

Hatvan esztendeje – 1935. július 25-e és augusztus 20-a közt – tartotta a Kommunista Internacionálé (Komin­tern) VII. kongresszusát, azzal a szán­dékkal, hogy döntéseivel erőteljes ha­tást gyakoroljon a kommunista pártok és más baloldali, demokratikus erők politikájára, a fasizmus elleni közös harcra, egy újabb világégés megakadá­lyozása érdekében.

A Komintern, mint a kommunista pártok nemzetközi szervezete, már a húszas évek kezdetétől foglalkozott a fasizmussal, mely a megosztott és meg­gyengült baloldal helyzetét kihasználva növelte befolyását az európai országok­ban. Megalakult a kapitalista rendszer „modern vívmánya”, a nemzeti szocia­lista Németország. Ez a fasizmus nyíl­tan hirdetett fajelméletével, a német „élettér” követelésével, az „új Európa, új rend” jelszavával világuralomra tört, a népek és nemzetek leigázásának a vízióját vetítette előre, a demokratikus, polgári szabadságjogok felszámolásá­nak a gyakorlatát jelentette.

Ennek a helyzetnek a reális értéke­lését kezdték meg a Komintern vezető szervei, szinte valamennyi tag kommu­nista párt részvételével. A kongresszusi főreferátumot Georgi Dimitrov tartot­ta, akinek a neve ekkor már bejárta a világot.

Hitler hatalomra kerülésével, 1933-ban, a nácik provokációs céllal ügynö­keikkel felgyújtanák a parlament épü­letét, a Reichstagot, hogy ennek ürü­gyén megindíthassák irtóhadjáratukat a kommunisták ellen, és Dimitrov per­befogásával – aki a Komintern egyik titkára –, diszkreditálják a nemzetközi kommunista szervezetet. Nem politikai ellenfélként, hanem köztörvényes bű­nözőként, gyújtogatóként állítják bíró­ság elé a bolgár kommunistát, aki azon­ban keresztülhúzza számításukat, és a tárgyalóteremben vádlóként leplezi le a náci összeesküvést. Mozgósító hatású szavai is, melyek már jelezték a VII. kongresszus fő gondolatait: „Tömeg- munka, tömegharc, tömegellenállás, egységfront, semmiféle kaland – ez a kommunista taktika alfája és ómegája”, az utolsó szó jogán mondott beszédé­ben hangzanak el.

A bírákhoz szólt a tárgyaláson, és a világ demokratáinak üzente, hogy eb­ben a küzdelemben mi a tét, amikor Goethe sorait idézte:

Idejében légy okos,
A boldogság mérlegének
Serpenyője ritkán áll meg;
Neked is vagy emelkedned,
Vagy esned kell, meg nem állhatsz,
Harcot nyerned s uralkodnod
Vagy veszítened s szolgálnod,
Szenvedés vagy diadal vár,
Üllő léssz, vagy kalapács.

A törvényszék a vád megalapozottsá­gának hiánya miatt Dimitrovot és tár­sait kénytelen volt felmenteni. Ezzel le­hetővé vált, hogy Dimitrov bekapcso­lódjék a VII. kongresszus előkészítő munkájába. A kongresszusi referátum és végül a határozat főtézise markánsan megfogalmazta, hogy a kommunista pártok tartós – tehát nem átmeneti – feladata éleszteni, szervezni minden demokratikus erő összefogását a fasiz­mus ellen, a demokráciáért, a békéért. Határozott, átgondolt akciókkal, tömeg­erővel kilépni az elszigeteltségből, le­leplezni és visszaverni az uszító dema­gógiát.

A Komintern hat évtizeden átívelő megállapításai igencsak elgondolkodta­tóak ma is. Miért nem robban be mai életünkbe a hatvan évvel ezelőtti világ­kép szellemisége? Miért veszi körül ki­áltó némaság ma a Komintern VII. kongresszusát? Vajon milyen ébresztése szükséges a baloldalnak, ha már nem hallja az akkor megfúvott és ma na­gyon is aktuális világriadót?

A Komintern VII. kongresszusa az első nemzetközi méretű és erejű válasz volt a fasizálódással, de különösen Hit­ler hatalomra kerülésével szemben, fel­tárva annak társadalmi osztálytartal­mát, a nemzetközi monopoltőke érde­keltségét, leleplezve agresszív, emberi­ségellenes, háborús céljait. A marxista valóságismeret programjával tömege­ket mozgósító erővé vált.

Ezen a kongresszuson nem taktikai kérdésekről döntöttek, hanem hosszú távú, stratégiai fordulatról, a kommu­nista pártok eszmei és gyakorlati mun­kájában egyaránt. És valóban, a kong­resszus olyan stratégiai célt határozott meg, amely lehetőséget teremtett min­den demokratikus erő aktív, egyenjogú összefogására, a nemzeti és nemzetközi érdekek összehangolására. Határozatá­ban a munkásosztály egységes fellépé­sének és a szélesebb rétegeket, érdeke­ket összefogó népfront létrehozásának az igényét jelölte meg, a demokráciáért és a békéért folyó harc lényeges felté­teleként. Csakis ez a stratégiai fordulat tehetett a nemzetközi politikára olyan hatást, hogy a későbbiekben létrejöhe­tett a demokratikus országok antifasisz­ta koalíciója, az a reális erő, amely képes volt katonai vereséget mérni a há­borús agresszorokra.

A Komintern mindezt azért tudta végrehajtani, mert a kommunista pár­tok többségének vezetőgárdája alapos marxista ismeretekkel és tömegmozgal­mi gyakorlati tapasztalatokkal rendel­kezett. A vezetői garnitúra nem az el­lenséges propaganda nyomására, an­nak a minősítése alapján került a poszt­jára, hanem a politikai harcok, az elvi viták során tanúsított képességek és helytállások eredményeképpen. A pár­tok tagsága igényelte az akkori bonyo­lult, nehéz helyzetben eligazodni ké­pes, szilárd jellemű vezetőket. Olyan vezetőket, akik a politikai harcot nem improvizálások, hanem alapos társadal­mi ismeretek alapján végzik, akik ké­pesek minél több alkalmas munkatársat megnyerni, az aktívák körét szélesíteni, távol tartva maguktól a szervilizmus mindennemű fertőzöttségét. Később ugyan akadt néhány olyan párt, ahol a despotikus, önkényes vezetési stílus ho­nosodott meg, s ez végül is mérhetetlen kárt okozott, válságok, elszigetelődések és vereségek forrásává vált.

Tanulságos a Komintern VII. kong­resszusának gondolatait szembesíteni napjaink valóságával. Vajon jól értjük-e a mai világ folyamatait, azok összefüg­géseit, fel tudjuk-e mérni idejében ten­nivalóinkat? Értjük-e a választ a ma is időszerű kérdésre – mit kell tenni, és hogyan?

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

„Fugit irreparabile tempus”

avagy: Az idő-ügy időszerűsége

„Kizökkent az idő; – óh kárhozat!”

Shakespeare

Az idő valóban futna, rohanna? Elenyé­szik és elmúlik visszahozhatatlanul, visszaidézhetetlenül? Vagy nem a szó­tárban kellene a „fugit” jelentését ke­resnünk, hanem szembenézve önma­gunkkal, férfiasán bólintani: valóban, ismét mulasztottunk, ismét futni hagy­tuk lehetőségeinket, immáron jóváte­hetetlenül elszalasztottuk a kínálkozó alkalmat a tettre. Vagy: megtettük, ím a magunkét, amit megtehettünk, s ez már el nem enyészhet többé, az idők végezetéig él, hiszen a megtörtént nem tehető többé meg nem történtté. Úgy tűnik, e negatív és pozitív szubjektív „hozzáállás” sokkal többet ér, mint a szemforgató sóhajtozás az idő múlásá­ról, már akár tudjuk, akár nem, hogy mi az idő. Annyi ugyanis bizonyos, hogy akármilyen az idő önmagában (amúgy an sich), az a fontos, hogy szá­munkra mi. Számunkra pedig – ha van idő – a cselekvés lehetősége. Azért lehet az, mert objektíve a lehetőségek kibonta­kozási és megsemmisülési folyamata a világnak az a „mozzanata”, amit az idő fogalmában megragadunk.

Mondják gyakorta: „A jövőt nem is­merjük”. Ergo: „Nem tudhatjuk, mit hoz!” Ez állítólag jó is, mert esetleg elborzadnánk, ha tudnánk, hogy mi vár ránk.

Valóban ne tudnánk, mi a jövő? Az idő – már tudniillik az az objektíve lé­tező valami, amit az időfogalomban ra­gadunk meg szubjektíve mi, szubjektív (hatékonyan gondolkodó és cselekvő) lények – eddigi megbízható, ellenőrzött ismereteink szerint irreverzibilis, ebből következően egydimenziós. Ha pedig így van, használjuk ki. A jövő ugyanis „meg vagyon írva” a múltban és a je­lenben. Miközben biztosan tudjuk, hogy a megtörtént nem tehető többé meg nem történtté, az irreverzibilitás tényéből következik az is, hogy a jövő minden ezután bekövetkező „állapotát” meghatározza minden eddigi állapot; közvetlenül vagy transzformáltan to­vább él, hasznosul a későbbiekben. Ez az idődimenzió pozitív „tengelye”. De ugyanebből az is következik, hogy a jövő minden állapota kizárja a múlt bármelyik állapotának megismétlődését (ez az idődimenzió negatív „tengelye”), annálfogva, hogy a pozitív meghatáro­zottságból következően és a külvilággal való folyton változó kölcsönhatások mi­att semmi sem kerülhet kétszer azonos állapotba, minden szükségszerűen „meghaladja önmagát”. Időtudomá­nyunk hasznosítható lényege aligha­nem ez. Többi ismeretünk már csak árnyalja, finomítja e lényegi tudást.

A történelem „kilyukasztása” a törté­nelem „kerekének” visszaforgatása az idő természetéből következőleg lehetet­len. Mégis: minduntalanul, ma is pró­bálkoznak vele jó sokan. Ha kedvük van hiábavalósággal foglalkozni, ám te­gyék. Az idő nekünk „dolgozik”, akik alázattal igazodunk természetéhez, lebírhatatlan erő gyanánt tisztelve a ben­ne munkáló szükségszerűséget, kihasz­nálva a benne rejlő lehetőségeket.

Kevés „bárgyúságon” kacagtak akko­rát jól értesült feudális, polgári és fél­polgári körökben a szobatudósok, mint Hegel ama ismert tételén: „Minden, ami valóságos, ésszerű, és minden ami ésszerű, valóságos.” Holott figyelmez­tette őket Engels. Urak, urak! Tovább kéne olvasni a szöveget! Ha ugyanis azt hiszik, hogy ezzel Hegel mindent jóvá­hagy és igazol, ami van, s ráadásul ilyen nyakatekert módon, tévednek, mert a folytatás, íme: „A valóság, a ma­ga kifejlődésében, szükségszerűségnek bizonyul.” Vagyis: nem érdekes önma­gában, hogy valami vaskosan van, hogy egzisztál. Filozófiai mélységben meg­gondolva, létezése csak akkor valóságos, ha szükségszerűség hordozója, és annyira valóságos, amennyire (ha úgy tetszik: amilyen mértékben) szükség- szerű. De ha e szükségszerűségét el­vesztette, hiába van, hiába áll fenn, már nem-valóságos. Mint mondjuk egy idejét múlt politikai vagy társadalmi rendszer stb. – már hozzá lehet kezdeni az elta­karításához, a vaskos látszatok ellenére, mert „fog az menni”. Íme, a jelenben és múltban megírt bizonyos jövő!

Az ember időorientált lény (még a pszichológia tudománya által igazoltan is, hát még annak ellenére!), mai diva­tos szóhasználattal úgy is mondhatnók: időbirtokos. Tettei sorával „telekkönyve-zi” az idő objektív „folyását” a tettekben – mint „megdermedt pillanatokba” fog­laltan – tagolja, sorolja. Minden tett egy-egy tanulmányozható tartam-fogla­lat és akár matematikai módszerrel le­képezhető, tanulmányozható, mint a fi­zikában bármely időtartam. Mivel pe­dig a tettek tartama – az egyénieké és a történelmieké egyaránt – a tett konk­rét jellemzőitől függően feltétlenül el­térő, a tartamok „hosszúsága” és egy­másra következésének sebessége dalla­mot, ritmust ad, s e ritmikus dallam: az élet maga. Ha a tett a „mű” rangján áll, a pillanat-dermedés ténye szembe­szökően, bárki által érthetően kitetszik belőle. Tanulmányozható. Egyben a jö­vő lehetősége is fölsejlik benne, mert hiszen nem egyszerűen múlt, vagy je­len, hanem múltat s jövőt együttláttató jelen. A műremek által gerjesztett ka­tarzis épp ezen időív átélése miatt oly döbbenetes, mert a tettben, a szubjektív tartalmat sűrítve tartalmazó objektivációban a végtelen lehetőségű, azaz uni­verzális képességű ember hatalmára, egyben önnön individuális embervol­tunkra ismerünk rá. Az idő s megder­medt része, a pillanat, a tettre méreteződő tartam a lehetőségek – itt, ember­ről lévén szó, emberi lehetőségek – „lét­módja”.

Milyen lehetőségeké is? A lehetősé­geket természetesen illik konkrét ter­mészetük szerint értékelni. Minden normális ember azt is teszi, minden fi­lozófiai fontolgatás nélkül. Világos, hogy a zsebemben rejlő pénzben – már amennyit ér, mert olykor bizony „kun­cog a krajcár, ennyiért / dolgoztál nem épp semmiért” – vásárlási lehetőség rejlik, ez a lehetőség létezik a zsebem­ben lapuló pénzben. Ha ellopják, szá­momra nem létezik többé, másnak, a tolvajnak a lehetőségévé válik. Ám ez csak elvont lehetőség. Sokféle feltétel­nek kell ahhoz teljesülnie, hogy leg­alább reális lehetőséggé lépjen elő, s ezek közt első helyen áll az árukínálat. Ha nincs áru, hiába van pénz, elvont lehetőség a vásárlás, nem realizálható, tehát nem reális. No persze, hiába van áru, ha pénzem nincs, ugyanúgy csak az elvont lehetőség létezik számomra. Mármost az elvont lehetőség, a reális le­hetőség, valóság (utóbbi a „megvalósult lehetőség”), a lehetőségek különböző fajtái s az idő múlása e fejlődéssor meg­tétele oda és vissza bármely létezőnél. Az időben a lehetőségek vibrálnak, eg­zisztálnak, s mert ez a tartalma időfo­galmunknak, s nem a vaskos, lehetőség nélkül gondolt valóság, kissé megfoghatatlannak tűnik. Ráadásul – gondoljunk bele az idő mindig adott létező belső lehetősége, kívülről tehát a sajátidő nem mutatkozik meg, csak egyéb, azaz külsődleges mozzanatokból következ­tethetünk arra, milyen belső lehetőség­mozgás megy végbe valamiben. Még tovább sejtelmesül tehát az idő „termé­szete”, újabb és újabb misztifikációkra adva alkalmat. Mennyi üres spekuláció látott már napvilágot időügyben (az idő „megállításától” az időgépig)! Ám az ember „külső középpontú lény” (Lucien Séve), középpontja „kívül” lévén – akár két ólomgolyó közös tömegközép­pontja –, tanulmányozható ez a lehető­ségmozgás. Az emberi „együttest” tevő szubjektum-objektum egység (S-O) „belsejében”, azaz szubjektum és objek­tum között végbemenő folyamatok, a szubjektív objektiválódása is, vagyis a gyakorlat, az alkotás, de az objektív szubjektiválódása is, azaz a megisme­rés, az élménygyűjtés tettenérhető. Az emberi időmúlásba behatolhatunk. Nem a szubjektum „lelkébe” (az benső, feltáratlan marad), hanem kitárt, meg­mutatott lelkébe: tettébe.

Ha az időt lehet birtokolni, lehet ter­melni is. Valóban. Marx szerint minden valamirevaló termelés egyre inkább időtermelés (lásd: „okos”, időspóroló szerszámok, új technológiák, kényel­mes, azaz erőtakarékos használati tár­gyak, ismeretszerzés és informálódás, közösségszervezés stb.). De nem a mun­kanélküliség! Az előbbiekből követke­zik, hogy a munkanélküliségben nem lehetőségek megvalósulása, hanem a születés pillanatában és már a lehetőség megszületése előtt a lehetőség halála következik be (akár Adynál az „Özvegy legények tánca”, a hamvába holt gon­dolat). Ez az irtóztatóan embertelen a munkanélküliségben! Hogy nem jut kenyér az asztalra és tüzelő a kályhába? Az már csak egyik (nem is mindig be­következő) későbbi jellemzője, a mun­kanélküli ettől függetlenül, mert mun­kanélküli, emberségétől, sajátidejétől van megfosztva, univerzális képességei vannak halálra ítélve – a tőkés profit­szükségletei miatt. Az őrültet a nép ta­lálóan „élő halottnak” nevezi, mert már emberségét elvesztette, vegetáló sejthal­maz. És aki vegetál ugyan, de társadal­mi okokból veszti el emberségét (azaz nem fiziológiai defektus következmé­nyeként)?

A nem-munkáló idő, az idő tehát, melyben nem valósulnak meg, nem vibrálnak életrevalóan lehetőségek – valóságos koporsó. Elfogy a levegő, a fulladás a feltétlen bizonyosság. De ha munkálhat, az megtestesült elevenség! A külső feltételek függvényében – azaz a térbeli relációk, külső lehetőségek ér­vényesülésével – a létező ember (az em­ber esetében létező=cselekvő) belső le­hetőségeinek rendjeit kibontja, szelek­tálja, más osztályba sorolja, él, emberi módra. Valószínűleg ezt nevezi Berg­son „késleltetésnek”, amikor – szeren­csére – elfeledkezik arról, hogy az időt Kant nyomán és Einsteint félreértve mindössze „fikciónak” deklarálta, mondhatni: degradálta. Az idő – sze­rinte – „késleltet” (,,il retarde, ou plutôt il est retardement”), megakadályozza, hogy „minden egyszerre egy kupacban legyen” (La pensée et le mouvant). Ma­gyarán: ha minden lehetőség egyszerre megszűnne lehetőség lenni s valósággá válna, akár a létező valósággal (aktua­litások épp létező halmazával) együtt, akár anélkül, akkor a világegyetem szétrobbanna, nem férne önmagába és nem lenne többé mozgás. Az idő tehát e (szinte elgondolhatatlan) képtelensé­get akadályozza meg, mint a dolgok lehetőségmozgásának dialektikus rendje.

Ha „kizökken az idő” – s megesik, nemcsak Hamlet dán királyfival –, a lehetőségek rendje megváltozik. Eltér a természetestől, abnormális és ilyen­kor kell, hogy valami, valaki helyretolja azt. Ne a szülő temesse holt gyermekét! Kísérje a gyermek örök pihenőre az elnyűtt, megfáradt elszenderültet, úgy helyes. Ne a munkás, a paraszt, a fá­radhatatlan dolgos kezű éhezzék és fázzék, hanem a henyélő, dologtalan here! Ne a piac diktálja a termelést, hanem a termelés lényeges lehetőségei határol­ják be a piacot! Ne a nép félje hadse­regét, a hadsereg szolgálja alázattal né­pét! Ne ítéltessék dologtalanságra „a gondra bátor, okos férfi”, mert a bélé­sült, elvetélt tettek megölik. Lám, idő­rend nélkül az emberi egyén megful­lad, összeroskad; a világegyetem, idő nélkül szétfröccsenne!

A „gondra bátor” férfi elsősorban at­tól „okos”, hogy ember, azaz szubjek­tum gyanánt az ősök által teremtett és maga teremtette objektivációk sorozata „okosítja” a bennükfoglalt végtelenül gazdag szubjektivitás, a „megdermedt” szellem révén, ami minden eleven szel­lem elevenségének és szellemvoltának elemi feltétele. Az objektivációk mind­egyike, minden rendje (a tárgyi, az in­tézményi, a hagyományrendi) – a meg­állított, megdermedt idő, ennek folytán időraktár, hihetetlen készlettel a megva­lósult, formát öltött szubjektivitások te­kintetében. Az ember valóban időbirto­kos, szubjektum gyanánt, s „birtoka” az ő saját mása, objektivációinak birodal­ma. Ennek folytán minden pillanatban elmondhatja valamilyen vonatkozás­ban, bármivel találkozzék: „déjà vu!”. Már találkoztunk, láttuk egymást. Lám, ha verset írunk, csakugyan az ősök és kortársak fogják ceruzánkat! Ne volna jövőnk s ne tudnánk „mit hoz”?

Idő azonban nincs önmagában, „ikertestvére” a tér a számára külső­ként adódó lehetőségek, az együttérzés, a dolgok együttlevésének dialektikus rendje. A cselekvés számára, emberi időről és térről lévén szó, ez a tér a szabadság, bár nem elvontan, hanem mindig meghatározott reális külső lehe­tőségek birodalmaként. Önnön saját adottságaihoz képest azonban ez a tér, a szabadság mint a tevékenység kibon­takozásának külső feltételrendszere – épp, mert külső –, egyben másodlagos. Önmagában értéktelen is. Az elsődleges létforma az ember, az idődeterminált lény számára az idő, az általában vett és az ún. sajátidő (amelynek a fizikától eltérő filozófiai kifejtésétől ezúttal idő- és helyhiány miatt el kell tekintenünk). „Az idő az a tér, ahol az emberi fejlődés és tevékenység végbemegy” (Marx). A legnagyobb pazarlás tehát – pazarlás az idővel. A legnagyobb kár – az elfuserált idő. A legkorszerűbb és leggazdaságo­sabb gazdálkodás – gazdálkodás az idő­vel. Ez a gazdálkodás a külsőtől köz­vetlenül nem függő belső lehetőségek­kel, értékekkel való gazdálkodás, azaz korlátai legfeljebb magunk lehetünk. Minden valamire való termelés ezért időtermelésnek bizonyul, s annyiban termelés (nem pedig annak látszata vagy karikatúrája, mint pl. a haditer­melés, a kábítószer-előállítás a kom­merciális kultúrazabáltatás tévében és írásban, bárgyú szellemiséget konzer­válva stb.), amennyiben valódi emberi lehetőségek termelődnek általa. Ez len­ne a tőkés termelés és a földreszállt „orchideák bolygója” (az úgynevezett jóléti társadalom)? Senki nem gondol­hatja komolyan. A kapitalizmus az em­beriség rákfenéje és szégyene, benne a racionalitás a technika területére szo­rult vissza és a technológiai folyama­tokra korlátozódik, mindenütt másutt az irracionalizmus tobzódik. S „töré­keny falvak reccsennek össze” – nem véletlenül.

Vagyunk még néhányan, s egyre töb­ben leszünk, akik nem adtuk fel. Ra­gaszkodunk embervoltunkhoz s tagad­juk tudatosan illúzióinkat, szembenéz­ve önmagunkkal és a valósággal. Azt valljuk, hogy cselekedni mindig lehet és kell, nem-cselekedni – épp, mert em­berek vagyunk – nem lehet. Társakat keresünk szüntelenül, mert „egyedül nem megy” valóban. A társak akkor társak, ha kortársak. A kortársi viszony azonban nem naptári következmény, hanem tartalmi meghatározottság, az emberi „egyidejűség” specifikus, ko­rántsem könnyű esete. Az együttcselekvők osztályrésze. Mi több, az együtt azonos célokért és lehetőségekért cselek­vők, önmaguknak azonos vagy közel azonos feltételeket teremtők java és bir­toka. A naptárilag azonos időben élőket olykor egész világ választhatja el, s bár látszólag hasonlítanak egymásra, egy idő után, minél inkább gyorsulnak fel az események – azaz a valódi kortársak minél hatásosabban, hatékonyabban cselekszenek –, annál szembetűnőbb az eltérés, nyilvánvalóbb az „ikerparado­xon”. A cselekvők nem „öregszenek”, fiatalok maradnak! – Amint az űrhajó­val fellőtt s fénysebességhez közeli se­bességgel száguldó űrhajós is fiatal ma­rad, néhány évtized múltán ereje teljé­ben tér vissza a Földre, amikor itthon­maradt, sárbaragadt ikertestvére már reszketeg aggastyán. Az előbbi számára „lelassult” az idő, tartamai „megnyúl­tak”, gazdagon telítődtek ezért, a má­sikhoz mérten nem „öregszik” olyan gyorsan, miközben sokszázezerszeres lehet tartalmi gazdagodása! (A fiziká­ban ezt elemi részecskék bizonyos faj­táinál már kísérletileg is igazolták!) Csak a valódi kortársi jelleg révén őrizhetjük meg emberi arcunkat, s ez nem a divat követésével azonos, hanem „az idők szavának” megértésével. Vagyis embert, tudást, erőt kíván.

Errefelé mostanában kizökkent az idő. Bukott a szocializmus silányra si­került változata (ami a töméntelen fo­gyatékosság ellenére sem törölhető ki többé a történelemből s az emberek emlékezetéből, a megtörtént nem tehe­tő többé meg nem történtté) anélkül, hogy a kapitalizmus „győzött” volna (az ugyanis, hogy gyorsan beleült a sorsára hagyott vagyonba, még nem győzelem, legfeljebb pimasz ügyeskedés, a velejá­ró kisstílűségtől determinált későbbi következményekkel együtt. Ebben a vi­lágfelfordulásban nem a valóságos le­hetőségsor bontakozott ki, hanem fölsejlett a világegyetem borzalmas apoka­liptikus szétfröccsenésének víziója, ami­kor hirtelen, egyszerre „minden egy kupacban van” – Bergson kifejezésével élve. Őrület! Tán annál is több. Ha okok és okozatok feltárulkoznak majd előttünk világosan, valószínűleg szol­gálhatunk majd racionális magyaráza­tokkal is, addig viszont nem tétlenked­hetünk. Szép a „hit”, a „hűség az ügy­höz”, a ragaszkodás a még mindig nem eléggé ellenőrzött eszményekhez, még szebb a valódi megújulási készség, de arra építsünk-e mostani sivárság és ká­osz közepette, amit biztosan tudunk. Mit tudhatunk biztosan?

„Kizökkent az idő”? „…óh kárho­zat!” De ne siránkozzunk, hogy mi szü­lettünk „helyretolni azt”. Mi vagyunk az emberiség élő lelkiismerete, az em­beriség meg nem kergült hányada, a még mindig cselekvőképes „gondra bá­tor” gyülekezet, s ha semmi másért, már ezért is érdemes élni s vállalni a vállalhatót embermód. Ha homályban tapogatódzunk is, tudjuk, hogy „viszi a ködöt az idő, tisztán meglátni csúcsa­inkat”. Változatlanul igaz, hogy „pa­pok, katonák, polgárok után… lettünk végre mi hű meghallói a törvényeknek; minden emberi mű értelme ezért búg mibennünk, mint a mélyhegedű”. Ve­gyük észre, de ne borzadjunk bele, hogy most egyszerűen nincs más, aki az árral szembe merne úszni és megsiketült fülekbe merné kiáltani az intést: emberek, vigyázzatok!

„Viszi a ködöt az idő s az időt mi hoztuk magunkkal, hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal…”, hoztuk ma­radék emberségünkkel. Van tehát időnk, vagy ami ezzel azonos: emberi tartásunk, megőrzött emberi lehetősé­günk.

Van időnk – ezért nem érünk rá! Do­logra!

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A nagy magyar kulturális ellenforradalom éve

A rendszerváltás után rögvest kiderült, hogy a történelmi véletlenek folytán hatalomba csöppent klikkek – civódjanak egyébként bármennyire egymás között – abban maradéktalanul egyet­értenek, hogy a hazai kultúra sok jót nem várhat tőlük. A könyv- és folyó­irat-kiadást, a filmgyártást, a zenei és képzőművészeti élet alapintézményeit, valamint a terjesztést-forgalmazást nyomban szétzüllesztették, s a kultúra támogatására szánt közpénzeket egy olyan alapítványi rendszer markába ját­szották át, amely – összességét tekint­ve – kegyetlenebb-érzéketlenebb cen­zori gőggel tevékenykedik, mint a párt­központ kulturális osztálya, Farkas Mi­hály vezénylete idején.

Az igazi nagy kulturális ellenforrada­lom azonban az idén kezdődött. Nem­csak azt jelentették be, hogy a jövő év­től a szellemi alkotómunka egyetlen fil­lér adókedvezményben sem részesül, hanem azt is nyilvánvalóvá tették, hogy az új rendszernek éppenséggel semmi szüksége nincsen szellemi pályára ké­szülőkre. Az egyetemek és főiskolák költségvetését elapasztották, oktatóikat megtizedeltették, s hallgatóikkal közöl­ték, hogy aki olyan megátalkodott, hogy diplomát akar szerezni magának, fizessen érte. Az egekbe szökkent árú, luxuscikként megadóztatott könyveket pedig eztán a könyvtárakban se lehet majd háborítatlanul elolvasni, mert a kulturális közgyűjteményekben mahol­nap akkora beléptidíjak lesznek, mint az új rendszer egyeden szellemi vívmá­nyában, a pornómoziban.

Az ideológiát ehhez az ellenforrada­lomhoz a pénzügyminiszter nyári nyi­latkozata nyújtotta. Szerinte azért kell megszüntetni a kulturális szféra min­den korábbi privilégiumát, mert nincs semmilyen különbség a szellemi alko­tók és – ezzel a példázattal élt – „a tetőfedők” munkája között; az egyfo­rintos mindenki zsebében egy forintot ér, tehát semmivel nem indokolható, hogy az előbbiek kevesebb adót fizes­senek belőle, mint az utóbbiak.

Ebből egyrészt az tűnik ki, hogy a miniszter olyan mértékben tájékozatlan hazai viszonyaink között, mint a gyar­matosítás idején egy angol úr az afrikai bennszülöttek dzsungelfalvaiban. Rajta kívül mindenki tudja ugyanis, hogy a magyar szellemi alkotók kizárólag sza­bályos nyugták ellenében tudják eladni munkájuk eredményeit, s fizetésükből vagy honoráriumukból a pénztárak ele­ve levonják az államkincstárt megillető sarcot. Ezzel szemben, ha tetőfedő – vagy bármilyen más mesterember – munkájára szorulunk, szinte biztosra vehetjük, hogy a kialkudott összeg min­den írásos bizonylat nélkül, zsebből zsebbe vándorol, s abból az állam egy fillért se lát. A probléma tehát – kincs­tári szemszögből nézve – éppenséggel nem az, hogy a szellemi munka adója kisebb, mint a mesterembereké, hanem az, hogy a mesteremberek többsége semmiféle adót nem fizet.

S jóllehet, az igaz, hogy az egyforin­tos mindenki zsebében egy forintot ér, ám ez a tény a szóban forgó vitában szofisztikus álérv csupán. A kérdés ugyanis az, hogy ki milyen értékű tel­jesítmény fejében tudja a zsebébe dug­ni ezeket az egyforintosokat. S ha ezt nézzük, köztudomású, hogy noha a szellemi alkotóknak a tetőfedőket félév- tizeddel-évtizeddel tovább kell tanulni­uk ahhoz, hogy kereső foglalkozásukat megkezdhessék, pályájukra lépve, a ha­vi bérük jó, ha eléri azt az összeget, amit az ügyesebb mesteremberek egy­két nap alatt megkereshetnek.

S e különös magyar törzsi hagyo­mány mögött nem az a gazdasági tör­vényszerűség húzódik meg, hogy az egyetemi diplomák birtokában végzett tevékenység nemzetgazdasági szem­pontból aránytalanul értéktelenebb, mint a mesteremberek munkája.

Épp ellenkezőleg, bár a magyar te­tőfedők és hasonló mesteremberek igen hasznos szolgáltatásokat nyújtanak nekünk, bennszülötteknek, az expor­tunkat aligha tudják fellendíteni. Rég­óta közhely, hogy ha valamivel helyt tudnánk állni a világpiaci versenyben, az éppen az olyan termékek köre len­ne, amelyek túlnyomóan a szellemi al­kotómunka vívmányaival teremtenének keresletet.

Amiből az is kitűnik, hogy míg az afrikai bennszülötteknek parancsolgató angol gyarmati tisztviselők legalább a világpiaci viszonyokkal tisztában voltak, a mi nyakunkba ültetett miniszter ilyen tekintetben sem rendelkezik elégséges ismeretekkel.

Lehet azonban, hogy a mi miniszte­reink is olvasták már ezt a közhelyet az újságokban, s nem azért verik szét a magyar kultúra alapintézményeit, mert tudatlanok, hanem nagyon is tu­datos célkitűzésük ez a rombolás. Az angol uraknak sem volt érdekük, hogy az afrikai dzsungelekben egyetemek és közkönyvtárak működjenek, hiszen sa­ját gyerekeiket Oxfordban vagy Cam- bridge-ben taníttatták, s a bennszülöt­tektől nem a gyarmatosító országok cikkeivel versengő legkorszerűbb szel­lemi vívmányokat várták, hanem az ele­fántcsontot, tigrisbőrt s más effélét.

A probléma itt az, hogy nálunk ele­fántok csak a porcelánboltokban talál­hatók, tigrisek pedig az újságok hasáb­jain. A legjobb akarattal sem tudjuk ilyen szolgáltatásokkal megnyerni új ura­ink kegyeit. S a gyarmatokon a haszon­talan bennszülötteket – miként az indiá­nokat – ki szokás irtani. Ehhez az első lépés az, hogy ha magasabb kultúrával rendelkeznek – miként az aztékok, in­kák – azt tűzzel-vassal elpusztítják. A 20. század végén már nem divat a szellem embereit kardélre hányni, máglyahalál­ra ítélni; megteszik az adótörvények és költségvetési intézkedések is.

De déli határainkon már dörögnek a fegyverek.

PETŐ GÁBOR PÁL

Kilátástalanul

A világszerte járványszerűen terjedő kábítószerfogyasztás – ami többnyire kábítószerfüggéssé, szenvedéllyé fajul – századunk „egyiptomi tíz csapásáénak egyike. A hasis, a morfium, az ópium, az LSD, a kokain tartós fogyasztása ugyanis nemcsak az egyénre, elsősor­ban az egészségére káros (sőt idővel, vagy túladagolás esetén már korán vég­zetes), hanem a társadalomra is, hiszen a kábítószerek – tiltott és büntetett – termesztése, előállítása, szállítása, ke­reskedelme óriási haszonnal jár, a bű­nözés szinte minden fajtájával szükség­szerűen kapcsolatba kerül, a szervezett bűnözésnek pedig egyenesen táptalaja, amint az ma elsősorban az Egyesült Ál­lamokban, de szinte valamennyi fejlett országban jól látható.

Magyarország természetesen szintén nem mentes ettől a veszedelemtől, s bár a bűnüldözők szerint ma még főleg tranzitország vagyunk, de a kábítószer­fogyasztás is egyre terjed, valamennyi egészség- és társadalomromboló mel­lékhatásával együtt.

Az orvosok és pszichiáterek tekinté­lyes része a kábítószer-fogyasztást, illet­ve a már rászokott fogyasztónak a ká­bítószertől való függését (dependenciáját) „szenvedélybetegség”-nek tekinti, amelyet társadalomtudósok, politiku­sok, publicisták és más közvélemény­formálók közül sokan – a paradox mó­don a szabadságot magát megsemmisí­tő „posztmodern” szabadságfogalom szellemében – nem engednék büntetni, hanem hasonlóan más ártalmas szen­vedélyekhez – pl. az alkoholizmushoz –, gyógyítani akarnák, elvonókúrával leszoktatni róla a beteget. (Vannak – vagyunk –, akik fenntartással fogad­juk a kábítószerfüggés betegségnek va­ló felfogását, hiszen a betegségre az jel­lemző, hogy az ember az akaratától függetlenül, sőt akarata – védekezése – ellenére kapja meg és szenved tőle, vi­szont a kábítószer-élvezetre, akár az ivásra vagy a dohányzásra, saját szán­déka viszi rá.)

Magyarországon egyelőre tulajdon­képpen büntetik a kábítószerfogyasz­tást. Azért írtam, hogy tulajdonképpen, mert a törvény szerint nem lehetne büntetni: a Btk. 282. §-a azt mondja ki, hogy az büntetendő, aki „kábító­szert termeszt, előállít, megszerez, tart, kínál, átad, forgalomba hoz, az ország­ba behoz, onnan kivisz, az ország terü­letén átvisz vagy azzal kereskedik”.

Megvallom, mint mindig, ebben az esetben is elképeszt a jogalkotók precíz, sőt pedáns megfogalmazása, felsorolá­sa, amelyből – minthogy a jogszabályo­kat íróasztal mellett, életidegen, betű­rágó módon fogalmazzák meg – „csak” a lényeg marad ki. Adott esetben, ahogy a felsorolásból látható, a kábító­szer fogyasztása… De ezt csak közbeve- tőleg, ugyanis az idézett paragrafusban fel nem sorolt kábítószer-fogyasztást is büntetik, mivel az eleve feltételezi a büntetendő „megszerez”-t és „tart”-ot. Érdekes módon ezt nemrégiben éppen egy jogász írta meg – nem elítélőleg, hanem helyeslőén, mivel egyrészt ezzel a ténnyel, másrészt a „jogállam” nevű gumifogalommal védte azt a széles kör­ben megdöbbenést keltett döntést, amelyet a Legfelsőbb Bíróság hozott.

A bűnüldözőknek ugyanis gondot okozott, hogy az idézett Btk-paragrafus úgy rendelkezik: aki „csekély mennyisé­get” tart saját használatra, az enyhébben büntetendő, mint aki „jelentős mennyi­séget” birtokol. Csakhogy mennyi a „csekély mennyiség”, és mennyi a „je­lentős”? Ennek a fontos kérdésnek az eldöntésére kérték a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalását. A testület – szakértők meghallgatása után (inkább azt monda­nám: valószínűleg a szakértők ellenére) – úgy döntött: „csekély mennyiség” az, amennyi egy, a kábítószer tartós haszná­latához még hozzá nem szokott személy­nél a halálos adag tízszerese (a „jelentős mennyiség” pedig a százszorosa). Ha pedig a „csekély mennyiség”-et saját használatra tartó személy vállalja, hogy elvonókúrára megy, és ezt meg is teszi, akár büntetlenül is megúszhatja a dol­got.

Elképzeltem magamban, mekkorát nevethettek ezen a döntésen a kábító­szerkereskedők! Ezentúl mindig csak annyit fognak maguknál tartani, amennyi „csekély mennyiségű” (és újabb adagokért időnként valami rej­tekhelyre fognak menni „feltankolni”), és ha a rendőr nem éppen eladás köz­ben éri tetten őket, akkor majd azt vall­ják: ők csak saját használatra tartották maguknál a kábítószert, amelynek mennyisége amúgyis „csekély”, vállal­ják az elvonókúrát – és lásd, mint fent…

A Legfelsőbb Bíróság döntése tehát voltaképpen naivitás, és nem is érde­melne meg ennyi szót – ami a lényeg: a káros és pusztító kábítószer-élvezet, s amit ez feltételez: a kábítószer-termesz­tés és -kereskedelem leküzdése.

Hogy ezt miként lehet megoldani? Erről a kérdésről eszembe jut egy sok évvel ezelőtti szilveszteri rádiókabaré, amelynek egyik remek száma az volt, hogy ezúttal nem – ami korábban több­ször jól bevált – a humoristák tettek fel kérdéseket minisztereknek, akik több-kevesebb szellemességgel válaszoltak, hanem fordítva. Az akkori egészségügyi miniszter ezt kérdezte: „Ön hogyan küzdene az alkoholizmus ellen?” Mire – úgy emlékszem, az azóta elhunyt So­mogyi Páltól származó – válasz egyetlen frappáns szó volt: „Kilátástalanul!”

Nos, attól tartok, hogy a kábítószer-fo­gyasztás (és – termesztés és – kerekedelem stb.) elleni küzdelemre is ez a vá­lasz. Nincs ma olyan szakember, de még orvosokból, pszichológusokból, bűnüldözőkből, jogászokból álló cso­port sem, amely tudná a megoldást – aki, vagy akik tudnák, megérdemelnék a Nobel-díjat… De attól félek: soha nem fogják megtalálni e megoldást.

Mégpedig azért, mert a kábítószerbiz­nisz talán a világ legnagyobb – még a fegyverkereskedelemnél és az olajnál is nagyobb! – üzlete. Iszonyú pénzek mo­zognak benne, és óriási a haszon. Már­pedig egy Dunning nevű angol politi­kus 1860-ban (!) megjelent könyvében a következő, majd másfél évszázad után is érvényes mondatokat idézte a Quarterly Reviewer című folyóiratból: „Meg­felelő profit esetén a tőke merész lesz. Tízszázalékos biztos haszon, és minde­nütt alkalmazható, 20 százaléknál élénkké válik, 50 százaléknál kifejezet­ten vakmerő lesz, 1Ö0 százaléknál min­den emberi törvényt lábbal tipor, 300 százalék – és nincs olyan bűntett, ame­lyet meg ne kockáztatna, még ha akasz­tófa fenyegeti is.”

Nemrég Szaúd-Arábiában nyilváno­san kivégeztek néhány kábítószer-ke­reskedőt, ennek ellenére bizonyos, hogy a drogkereskedelemnek sem ez­zel, sem akárhány halálbüntetéssel nem szakad vége. A kivégzettek helyébe mindig újak lépnek mindaddig, amíg a haszon óriási és amíg a világot a „sza­bad piacgazdaság”, a Szent Profit moz­gatja.

OLVASÓLÁMPA

BARANYI FERENC

Legbensőbb érzések fénytörésében

Ladányi Mihály: Könyörgés szerelem ellen (Összegyűjtött szerelmes versek, 1955-1985)

Ladányi Mihályról mindenki tudni vélt valami pikáns históriát, házasságon kí­vüli és törvényes gyermekeinek számát illetően csak találgatások folytak szerte e hazában. Ha akarta, ha nem: legen­dás alakká vált. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miképpen védekezik a legen­dákkal szemben? így válaszolt: „Mindig kitettem magam mindennek. Szerel­meimet mindig vállaltam a világ előtt, éppúgy, mint a véleményemet. Hogy is mondjam? Mindig közel engedtem ma­gamhoz a kutyákat. Az esővert életet választottam, pedig élhettem volna gyö­nyörűen.”

Ez az oka a legendák – vagy mond­juk ki nyíltan: a pletykák – burjánzá­sának.

Ladányi az életet a maga teljességé­ben élte, minden verse olyan csepp, amely az adott társadalmi valóság teljes tengerét felcsillantja, így külön kezel­hető, „tiszta profilú” szerelmi lírájáról nem is nagyon beszélhetünk. Ő min­den sorában a közéleti – pontosabban: a közszolgálati – költészet híve volt, leg­intimebb pillanatai hátterében is felsej­lett mindig az adott kor, s a kockázatos perlekedések, társadalmi küzdelmek során az adott néki erőt, hogy várja őt a szerelem biztonságos menedéke, mégha legtöbbször kunyhó volt is az a menedék.

Szerelmes verseit olvasni már csak azért is izgalmas, mert – mint említet­tem – nincsenek tiszta profilú szerel­mes versei. Ám számos olyan költemé­nye van, amely a legbensőbb érzések fénytörésében mutatja be a közérzel­meket – s ezeket egy csokorba szedni életrevaló, nagyszerű gondolat volt. Mindenkit érdekel, hogy egy „csöröm­pölő” költő hogyan boldogul a fino­mabb regiszterekben.

A gyűjtemény annak is érdekes ol­vasmányul szolgál, aki kíváncsi egy so­kat vitatott, tisztázásra váró történelmi korszak lelki vetületeire is. Különben is: Ladányi Mihály versei iránt most ébred igazán a kíváncsiság, hiszen egy­re jobban megmutatkozik, milyen je­lentős költő volt. És 1986-ban bekövet­kezett halála óta mintha jelentékenyeb­bé vált volna.

Ezt még ellenségei sem tagadják. Költészetének hívei pedig új oldaláról ismerhetik meg a költőt, műveinek ilyen irányú „átcsoportosítása” jóvoltá­ból, amely a sajtó alá rendező Simor András és az értő kiadó érdeme. (Zrínyi Kiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Simor – Sír is – rom is

Simor András: Hagyaték

Nehéz ügy Simor András költészetéről írni. Nehéz azért, mert ennek a folyó­iratnak ő a főszerkesztője, s valakit „szembe dicsérni” nem helyénvaló. De még nehezebb azért, mert egy általáno­san kialakult értékrenddel szemben kell kimondani azt, hogy mennyi jó van a költészetében. Node épp ez utóbbi kész­tet arra, hogy szóljak róla, ahol lehet, s hol lehetne másutt, mint az egyetlen baloldali folyóiratban? Mint kritikus pedig egyszerre szeretnék tárgyias és szub­jektív lenni. Utóbbihoz tartozik, hogy szeretem Simor költészetét. Új versfüze­te (Hagyaték) kapcsán pedig megpróbá­lom objektíve előadni, hogy miért. An­nál is inkább, mert nemcsak Simorról s e kötetről van szó, hanem arról is, ami miatt sír, s ami körülöttünk rommá lett, sőt mindebben visszatükröződik a szo­cialista költészet majd százéves proble­matikája. Amely – hívei s ellenségei sok­szor elkövették e hibát – nem elválaszt­ható a költészet mindenkori helyzetétől s értékelésétől. A versnek mindig újat is kell adnia. No, a szocialista költészet esetében jóról, rosszról szólva, ezt az új (közösségi-társadalmi) tartalom eleve biztosítja. Igen ám, a másik tényező: formai tekintetben sem szabad megra­gadni a beváltnál – az új mondanivalót új módon kell kifejezni. Csakhogy ezt az újat nem mindenki tudja befogadni, és szocialista költészetről lévén szó, mindig is fölmerült a versértést tekintve szük­ségképpen elmaradott vagy legalábbis konzervatív (munkás?) közönség reakci­ója. Ez volt az expresszionista költészet problémája is – elkötelezett, sőt forra­dalmi létére épp a forradalmár töme­gek tudták nehezen elfogadni, s még az „értők” is rútnak találták. (Lásd ezzel kapcsolatban Illés Lászlónak Vita az expresszionizmusról címmel nemrégiben ki­adott remek összeállítását.) És a direkt hatást követelő sztálini-zsdanovi nor­mák bénították meg a szovjet művészet egészét.

Mi a helyzet a mai magyar és szocia­lista költészet esetében, konkrétan Simornál? Ő leginkább a brechti hagyo­mányt folytatja. Sűrít, frappánsan, iro­nikusan fogalmaz. Ez a korszerűségnek egyik lehetősége – mellesleg a magyar költészetben eléggé ritka megoldás –, Brechtet nálunk még irodalmárok is alig fogadták el, mint ahogyan Auden s mások hasonló verseit sem. Nem vol­na ízléses arra utalni, hogy e mögött az – akár kritikai – tartózkodás mögött korábban burkoltan, ma nyíltan is a szocialista tartalomtól való ódzkodás la­pult. Nemrégiben aztán az egyik sokáig emigrációban élt, de grafomán voltá­ban is kiváló szerző, Határ Győző ép­penséggel nyíltan nekitámadt Brecht emlékének. (Nyugaton mindennaposak az efféle kirohanások mégpedig nem­csak Brecht vagy Lukács, hanem a marxizáló s egzisztencialista szerzők – pl. Sartre – ellen is.) Az egyszerű, szó­kimondó kifejezésmód pedig eleve „alantasnak” számít. Pedig e költészet­nek a tartalom mindig is megkövetelte közérthetősége, frappánsága mellett egyéb vitathatatlan erényei is vannak: leszámolás a közhelyekkel, banalitások­kal, az (olcsó) pszichologizálással, világ­fájdalmas személyességgel.

Csakhogy most épp ez utóbbi teszi értékessé Simor költészetét! Mert van ok a romossá lett világ sorsán való sí­rásra, személyes-fájdalmas érzésekre. Múltak nagy költőire visszautalva:

„Mindenek széttörvén lett a világ semmi”.

Aztán:

„eszelős kornak a költője is
bomlott agyú, ki fáj a földnek”.

A korábbi eszmények (legbensőnk­ben való) megkérdőjelezésére: „Amit vé­denék, talán sose volt…” és „Naponta meg­hal bennem a jövő…” Nincs léha (ál)reménykedés, másoknak szóló biztatás: „…mit tegyek, ha megrepedt az ég”. De van belső küzdelem és ebben lehet fölülke­rekedés: „a nincsből születik a lesz”…, „megoldást a hiány keres”.

„Kevesen volnánk, mit se számít,
verekedni azért lehet,
halálig és halál utánig”

– nyilván a műben, bár:

„Én se szólok hangosan,
szavam macskaként oson.”

(Mellesleg, mily kitűnő ez a nem szok­ványos kancsal rímű megoldás!)

A lényeg ennyi, tehát itt akár abba is hagyhatnám, ha nem érezném szük­ségét, hogy legalább leltárszerűen rög­zítsek még egyet s mást. így azt, hogy ez a nagyon is mai költészet (mint az előző példákban is) kapcsolódik a ma­gyar költészet egész múltbeli hagyomá­nyához, archaizálásban, hasonló képek, helyzetek fölidézésében Bessenyeihez, Vörösmartyhoz, Aranyhoz, Madáchhoz, Vajdához, Adyhoz, Füst Milánhoz, Jó­zsef Attilához, Radnótihoz, sőt Weöres­höz – meg a Bibliához –, éspedig min­den „magyarkodás” nélkül, mert kül­földi példákhoz, társakhoz is: Danié­hoz, Villonhoz, Zogovichoz, Guillénhez, Diegóhoz. – De miként ad hangot ő a kiábrándulásnak, kétségbeesésnek:

„Dózsa húsát faló alvezérek
ideje a mostani idő.”

Sőt undornak:

„nincs hitele a sok kövérnek,
nem bújnak át a tű fokán
…
Ijesztő együtt látni őket…”

Csakhogy van egy írói közlési kényszer:

„a lélek unt, mogorva.
Utálja, ha nincs dolga,
hát gyorsan írni kezd.”

És tegyük hozzá: publikál. Utóvégre ez az író feladata. Meg aztán más is létezik, mint keserűség s undorkodás. Itt az örök vigaszforrás: a természet, az állatok, madarak, amelyek akkor is szólnak, ha valaki nem figyel rájuk:

„Mit akarsz tőle, csirregő
…

hisz meg sem hallja szép dalod.”

A macskákról szóló verseket (mit le­het róluk mondani Eliot után?) már éppenséggel sokalltam is.

Megint más dimenzió a szerelem – és Simor erről az agyonírt témáról is tud újat mondani, pl. a rútságát büsz­kén viselő s vállaló nő emlékének, vagy egy szintén kevéssé banalizált témának: a szerelemtől visszariadó kamasz érzé­seinek (s egyáltalán a beteljesületlen ér­zelmeknek) idézésével. (Utóátok, Teme­tés, Vágyakozó, Rapszódia.) És persze újra meg újra megjelenik a közélet és társ­keresés témáival ellenpontot képező halál témája:

„Élők között nincsen helyem,
testem, lelkem elnehezült,
odatúlról szól telefon,
beszélgetek csak ővelük.”

Szomorú a barátok halála, de a saját halál fenyegetése már személyes szo­rongás oka:

„minden vágyam az élet,
odatúl nincsen semmi.”

A végső kérdés pedig:

„Mit hagyok világra?
Zöldell a semmi ága.”

Az az ág, amely már Csokonainál, József Attilánál is feltűnt.

Ilyenformán van értelme annak a szomorkás költészetnek, melynek szer­zője nem azt teszi, amit oly sok kortársa:

„Versek helyett szöveget
sok költőpók szövöget.”

Simornál többről van szó: szinte koz­mikus távlat oldja föl a kétségbeesést:

„más naprendszerbe költözik
a hit, mit mocskoltak tövig.”

(Z-füzetek/65)

MIKES TAMÁS

Az idő szövedékének felfejtése

Nemes László: Légüres tér

Önéletrajzok évada van, mint ezt már többen elmondták, de Nemes László könyve nem csupán ezért tarthat igényt figyelemre, sokkal inkább, mert jól megírt regény.

A regényes önéletrajz tényleges fő­hőse természetesen az elfogyó idő. Je­len esetben ez a 20. század hetvenöt éve, vagyis többszörösen történelmi kor. A főszereplő ennek a kornak ág­bogai között vergődve jut el a végső felismeréshez, hogy az idővel együtt a levegő is elfogyott. Ha úgy vesszük, ré­gi ismerőse a légszomj, már érezte né­hányszor élete folyamán, de soha annyira végletesen, mint a regény befejezetekor. Érthető: korábban fizikai ál­lapota és az őt körülvevő valóság leg­alább lehetőséget adott az optimizmus­ra, vagy szerényebben szólva: a re­ményre. A történet végső pillanatában ez a remény legfeljebb imaginárius, de ennek a magántörténetre már nem na­gyon lesz befolyása. A szereplő és ügye több nekifutás után elbukott vagy meg­hiúsult, mintegy igazodva a termé­szetében és zsigereiben jelen lévő bo­rúlátást.

A sorsa adta lehetőséget végiggon­dolva ez a borúlátás indokolt útravaló a század húszas éveiben pesti zsidó ér­telmiségi családba született fiú számára, akit ráadásul baloldali rokonszenvvel vert meg az ízlése. Sorsa rövid távon megjósolható volna az adott tér-idő ko­ordinátában, de az első akadályt még jól veszi, hiszen időben kitér a rá is érvényes baljóslat elől. Palesztinába megy, és amikor kitör a nagy háború, az önálló döntés luxusával a jó oldalon léphet harcba a világra törő fasiszta mocsok ellen. Kockázata nem a kiszol­gáltatotté, hanem a katonáé: nem sok­kal kisebb, de cselekvő kockázat. Há­borús emlékei egy győztes hadsereghez fűzik, El-Alamein és az olaszországi hadjárat jelentik útját a győzelmes pil­lanatig negyvenöt májusában. A törté­net azonban innentől kezdve már nem különbözik a haladó értelmiség közép- kelet-európai sorsától, kockázatától és döntéseitől, vagy csak abban, hogy a főhőst külön gyanúként kíséri a „nyu­gati kitérő”, amíg vannak hivatásos gyanakvók.

Valójában az idő szövedékének fel­fejtését végzi el, egykori emlékeivel szembesülve, a regény második felé­ben, túl a helyszíneken, amelyek tör­vényszerűen csalódást okoznak, hiszen semmi sem úgy van, nem is lehet, mint emlékeiben. A regényt az önvizsgálat feszültsége járja át, amit a megtett és elmulasztott cselekvések fölötti töpren­gés jelent, az aggodalom, hogy mennyiben hibás, ha hibás, a történet bekövetkezett változatáért. Ez az össze­gező ember szokásos feloldhatatlan di­lemmája a valóság elágazási pontjain, ahol az utólagos nyomozás semmit sem cáfol, és semmit sem igazol, hiszen a valóság mindig konkrét. A történetnek ezen a síkján találhatók azok az apró közbevetések, amelyek az idő változását a pusztulás anatómiájaként érik tetten, mint például a szilveszteri önfeledtség és ünnepi hangulat már teljes hiányát, a kihűlt és veszélyessé vált pesti utcá­kon.

Ma a realista nagyregény szinte ki­halt műfaj, néha még a szakma ellen­kezését is kiváltja. Kívánjunk mégis sok olvasót és sikert ennek a műnek, meg­érdemli! (Tevan Kiadó)

SIMOR ANDRÁS

Szövegközpontú verselemzések

Szepes Erika: Olvassuk együtt!

Szepes Erika klasszikus és modern, kül­földi és magyar versek együtt olvasásá­ra biztatja az olvasót új könyve elősza­vában, hogy végleg megszabadítsa a rossz iskolai beidegződéstől, amely a zöld táblát és a füzetet függőlegesen kettéválasztva TARTALOM-ra és FORMA-ra bontotta. Arról is vall, hogy mi­ért foglalkoztatták elsősorban a tanul­mányaiban felvetett kérdések, és nem mások. Egészítsük ki saját vallomását azzal, hogy Szepes Erikát rendkívüli mód érdekli egy irodalmi jelenség első előfordulása, legyen az a szerelmi él­mény okozta biológiai reakciók leírása Szapphónál, az ősi mítosz egyedül­állóan bátor értelmezése Aiszkhülosznál, a költői magabiztosság klasszikus megfogalmazása Horatiusnál, vagy az első magyar, eredeti és nem fordított hazai vers, a Néhai való jó Mátyás királ… szellemisége.

Frappáns módon figyelmeztet a pár­huzamokra is. Eustach Deschamps az öregség testi tüneteinek olyan részlete­ző leírásával szolgál a 14. században, amilyen részletezéssel élt Szapphó a szerelmi érzés kiváltotta hatások felso­rolásában, s a képet teljessé téve visszautal Anakreónra is, aki ismét el­sőként énekelte meg az öregséget.

Külön szeretem kiszólásait, és azt a módszert, ahogyan tudósi mellékmon­datokból fordul az olvasóhoz. Szophoklész kapcsán például arra utal, hogy az ember csak a magyar műfor­dításokban csodálatos, ez eredetiben – mennyivel igazabb ez! – hol rendkívül rossz, hol rendkívül jó. Csanádi Imre koponyájától, a költő szavával, a mából kérdezi: „Mit vigyorogsz, koponya?”, s vele együtt feleli: „Röhögök, mert hogyne röhögnék.” Számára természetes, hogy Weöres Sándor húsz évvel halála előtt írta meg saját sírversét, mint ahogyan azon sem csodálkozik, hogy a negyven- három éves Arany János öregnek érez­te magát. (Bárcsak vele együtt olvas­nák a mi olvasóink a mi verseinket is!) Mértéktartó biztonsággal mondja ki Janus Mátyás kettős győzelmét ünnepli és Arany Széchenyi emlékezete című versé­ről, hogy egyik sem kiemelkedő alko­tás. Tudós nyilván akad, aki vitatkozna vele, én azonban bizonyos vagyok ab­ban, hogy Janus Pannonius és Arany János Szepes Erikával értene egyet.

A verstant segédtudományként hasz­nálva gondolkodik a Rákóczi című, 1875-ben megjelent és az azóta először 1994. februárjában az Ezredvégben köz­readott versről, Hozzászólás az ismeretlen Petőfi-vers vitájához címmel. Utal az Irodalomismeretben megjelent, eredetileg a Petőfi Irodalmi Múzeumban elhangzott előadásomra, amelyet csak a szűkebb szakma ismer, ezért ideírom olvasóink­nak azt a perdöntő bizonyítékot, amely Petőfi szerzősége mellett szól. A Rákóczi című versben található a következő két sor:

A vidám életszin lekopott arcáról,
Halványság borítja, mint egy sötét fátyol.

A beteg arcszín eszerint sötét fátyol­ként borítja az arcot, a sötét fátyol pedig Petőfinél gyászos színű, fekete, illetve ezúttal annak egyik árnyalata. A költői kép tökéletes. Az életműben egyetlen egyszer fordul elő hasonló módon, az Ezemyolcszáznegyvennyolc! az égen… kez­detű versben.

Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen
Egy új csillag, vérpiros sugara
Életszint vet a betegségében
Meghalványult szabadság arcára

Kétségtelenül ugyanarról a költői képről van szó, az egészséges arc színe az életszin, az egészségtelen viszont meg­halványult, halványság borítja, netán szürke, mintha sötét fátyol volna rajta. Csakhogy 1875-ben ez utóbbi Petőfi- vers ismeretlen kéziratként lappangott, Ferenczi Zoltán fedezi majd fel 1890-ben. „Az ismeretlen epigonnak több szempontból kellett volna zseniálisnak lennie…” – írja Szepes Erika.

Végül egy személyes dolog. Garai Gábor Sebők deák éneke című versét ele­mezve, Szepes Erika kitér Tinódi énekei című ciklusomra. A ciklus utolsó verse sajtóhibával jelent meg Fohász Prométhe­uszhoz című kötetemben. Szepes Erika kijavítja a ritmushibát, de másképpen, mint ahogy én írtam. Az új közléskor ráadásul a háromszakaszos versbe a nyomda ördöge három új sajtóhibát is belecsempészett. Ezért közzéteszem itt újra:

Győzelmet rajtam vehetnek mostan,
csak azt nem tudom, az győző hol van?
Ha elheverek szép mezőn holtan,
megmarad itten az, ki én voltam.

Énekben mondott sok hadi részlet,
őrzött cserépje törött egésznek,
megérte dalom, érte hogy éljek,
rossz boron, lőrén jobbat reméljek.

Az ellensígnek nem valék háttal,
hamisat szála, ki ezzel vádal,
ütök gonoszra nemcsak szablyával,
kezemnek sebje immáron rám vall.

(Nemzeti Tankönyvkiadó)

ILLÉS LÁSZLÓ

Az ellipszis fókuszai

Agárdi Péter: Torlódó múlt – József Attila és kortársai

Ignotus Pál József Attilára emlékező so­rait elemezve vonja le Agárdi Péter a tényszerűségeknek megfelelő következ­tetést: „…a „szocializmus” és a „libera­lizmus” nem két pólust, hanem inkább egy eszme- és mentalitástörténeti ellip­szis két fókuszát alkotta”. Találó kép, egyben pontosan kifejezi azt az eszme- történeti övezetet, amely Agárdi érdek­lődésének immár két évtizede tárgya, s amelynek tükrében önmaga szellemi arculata körvonalait is keresi.

„A tegnapot kutató irodalom- és mű­velődéstörténészként a két világháború közti kulturális és ideológiai folyamatok elemzése” a szerző választott hivatása, de mivel intenzív módon éli meg a mát, „múlt és jelen egymásra hatását, termé­szetét és alapszerkezetét” kísérli meg értelmezni. Úgy véljük, a lényeget ille­tően sikeres ez a kísérlet, mégpedig azért, mert a közírást ma elöntő sem­mitmondó verbalizmus áradatából ma­gasan kiemelkedik roppant anyagtudá­sával, tény tiszteletével, a folyamatok reális látásával – s ha önmagát nem definiálja is ekként – materialista tör­ténelemszemléletével.

A vizsgált korszak középpontjában Agárdi számára mindig József Attila áll. Hozzá képest mér be személyiségeket, életműveket és kortörténeti jelensége­ket, azaz a József Attila-i mű, az általa képviselt lét- és művészetszemlélet az ellipszis egyik fókusza. De a kötet még­sem irodalomtörténeti vagy verselemzések gyűjteménye – több és kevesebb is annál. Műfaját tekintve recenziók, előadások és önálló tanulmányok együttese, időben pedig az 1988-1994 közti „történelmi” félévtized szülöttei az egyes írások. Agárdi Pétert két nagy problémakör foglalkoztatja elsősorban: a széles értelemben vett baloldali-libe­rális gondolkodók 30-as évekbeli telje­sítménye és üzenete a mának; az ellen­kező póluson pedig a jobboldali radi­kalizmus történelmi gyökerei és mai esélyei. Aligha kétséges, hogy a közel­múlt és a jelenkor bonyolult, sok el­lentmondással terhes, sokszálú történé­sei mélyén – végső soron – e két pólus közt feszül az alapellentét, az a hol alá­merülő, hol fellángoló „földtekényi pol­gárháború”, amelyet oly kitűnő érzék­kel tapintott ki és fogalmazott meg az öreg Ignotus.

József Attiláról az elmúlt évtizedek­ben számtalan könyv és tanulmány szü­letettjelentősen gazdagodott a róla szó­ló szakirodalom. Az irodalomtörténeti megközelítésen (életrajzi, hatástörténeti vizsgálatok, motívumkutatás stb.) túl egyre fokozódó érdeklődés kísérte a köl­tő filozófiai, esztétikai, pszichológiai au­rájának átvilágítását. Néha már-már úgy tetszik, a materialisztikusan nem eredeztetett irracionálják fénylő ködébe vész a költői mű lényege. Agárdi nem ezt az utat követi. A fent jelzett trendhez egyik leghálásabb téma, a „Szabad ötle­tek jegyzéke” mélyen átérzett és átértett anyagát értelmezve is le tudja szögezni: a költő „az egész rendetlen, zavaros vi­lág s benne önnön személyiségének leg­alább gondolatilag kiküzdhető rendjé­ért is perel”. S az elemző érthetően nem marad a „jegyzék” önkörében, számára van valami még fontosabb következ­mény: az, hogy „a tudatalattit felkavaró szabad asszociációkból” milyen „világ­képi érvényű értékeket, tudatos műal­kotásokat hordott ki az elementáris lírai tehetség”.

Agárdi is előadója volt egy közel­múltbeli, József Attila életművét vizsgá­ló tudományos tanácskozásnak. Tekin­télyes irodalmi folyóiratunk beszámoló­ja erről a rendezvényről azt látja fon­tosnak kiemelni, amit a fiatal, tehetsé­ges kutatói nemzedék egy másik tagja programmatikus érvénnyel így fogal­mazott meg: „A lázadó, harcos… végül önmagát az emberi értelmet feloldó kozmikus magányban találó József At­tila erős gondolati kompozíciója mögül már mintha egy másfajta, halkabb, békülőbb s néha mintegy röstellt – rend­szerré dehogyis összeálló – szomorú okosság melege szűrődne ki.” (Holmi, 1995. 7. sz. 1025.) A jelenről alkotott eme világképhez, e szubjektív védelem­hez igazított historizálással szemben Agárdi – a mában ritka bátorsággal – szögezi le, hogy „egy percig sem kér­déses József Attila eltökélt marxista bal- oldalisága”. Ez a baloldaliság a korabeli szektás, dogmatikus kommunista értet­lenséggel szemben, a népies radikaliz­mussal való leszámolás után, a „tiszta” polgári liberalizmus kritikája során ala­kult ki, s ily módon vált a költő az 1930-as évek derekán „humanista táv­latú baloldali patriótává, antifasiszta demokratikus szocialistává”, aki „művé­szileg hitelesítette ezt az örökséget”. Mint az Eszmélet gyémánt veretű sorai igazolják, József Attila még tudta, hogy „lm, itt a szenvedés belül / ám ott kívül a magyarázat.” Feltehetően nem csupán a kozmikus magányban.

Bizonyos, hogy a költő és kora telje­sebb megértéséhez sokban hozzájárult a korabeli baloldali szociáldemokrácia (elsősorban Mónus Illés szellemi hagya­téka) és József Attila liberális-baloldali eszmetársai, barátai munkásságának feltárása, közzététele, stúdiumszerű fel­dolgozása. Gáspár Zoltán, K. Havas Géza, Ignotus Pál, Szabó Zoltán és min­denek előtt Fejtő Ferenc írásainak új kiadása (illetve esetenként hazatérése) során történt mindez. Agárdi Péter – mint ez a szakmában ismeretes – csak­nem másfél évtizede már úttörő vállal­kozásként egész könyvet szentelt Fejtő Ferenc, József Attila barátja és eszme- társa munkásságának. (A szellemi érté­kek áramlásának sajátossága szerint ép­pen az ezzel az életművel való intenzív megismerkedése segítette hozzá „hitei egy részének fájdalmas szétfoszlása” idején korábbi „meggyőződése önkor­rekciós módosulásához” is. Agárdi ked­venc önjellemző szavai: kétkedés, tépelődés, döbbenet.)

Az ellipszis másik fókuszában – mint tudjuk – a liberális nemzedék teljesít­ménye áll. Talán legjelentősebb szel­lemi tűzhelyük a Szép szó című folyóirat volt. Számos szuverén egyéniség tűnt fel köztük. Sohasem alkottak zárt cso­portot: voltak, akik a szélsőballal sza­kítva közeledtek a liberális demokrácia eszméihez, voltak, akik az ellenkező utat járták be, de egyként távolságot tartva a bolsevizmus eszmeköreitől és a populista radikalizmustól. Agárdi meg­győzően cáfolja azt a szívós hiedelmet, mintha közömbösek lettek volna a pa­raszti nép gondjai iránt. Demokratikus jogállamiságot akartak, fejlett polgári Magyarországot, humanista kultúrát. Ez a kör fogadta be utolsó éveiben Jó­zsef Attilát, annál inkább, mivel Jászi Oszkár „liberális szocializmusától” Fejtő Ferenc „demokratikus szocializmusáig” egy egyetemes értelemben felfogott baloldaliság mindenkor integráns része volt a liberalizmusnak. A tanul­mánykötet elsősorban a magyar libera­lizmus múltját elemzi, abban a vészter­hes korszakban, amikor a magyar libe­rális és szocialista progresszió – meg­osztottsága és a külső körülmények folytán – egyként áldozatul esett a nem­zeti populista radikalizmusnak. Agárdi írásait átrendezve szerveződik a latens kérdés: vajon mi maradt mára a múlt tanulságaiból?

A kötetben kirajzolt ellipszisen kívül helyezkedik el egy újabb fókusz, amely azonban geometriai abszurdumként na­gyon is a reáliák világába tartozik. Úgy vélem, a tanulmánygyűjtemény legsú­lyosabb, kötetszervező darabja A tegnap holnapja? Jobboldali radikalizmus egykor és ma című tanulmány, Agárdi politoló­giai-publicisztikai munkásságának min­taszerűen kidolgozott teljesítménye. Az elemzés születésének idején már nyil­vánvalóvá vált az „úri Magyarország” restaurálásának megannyi visszataszító vonása. „Eszmetörténeti vonatkozásban megdöbbentően erősek a kapcsolatok a 30-as évekbeli jobboldal különböző áramlatai és a mai nemzeties kormány- párti, illetve radikális jobboldali kon­cepciók között” – írja Agárdi 1992-ben. A jobboldali radikalizmus mai és hol­napi európai és hazai szerepét a szerző nem elsősorban az ideológiák puszta létezésében látja, hanem „a mélyben és a szélesebb térségben alakuló-forrongó objektív gazdasági, politikai, tömeglé­lektani viszonyokban”. Ez a vélemény teljesen megalapozott.

A racionálisan pontos és részletező látlelethez képest mégis bizonyos naivi­tást lehet felfedezni a szerző oknyomo­zó kérdésfeltevésében: „Generáció- és társadalom-lélektanilag is paradox tény – írja –, hogy éppen akkor tűnik fel Európa-szerte reális veszélyként a szél­sőjobboldal megerősödése és intézmé­nyesülése, amikor egy másik szélsőség, a sztálini és posztsztálini rendszer meg­bukott, amikor – legalább is elvileg – Kelet- és Közép-Európa országai, nem­zetei számára megnyílt a nyugatias mo­dernizáció, a felzárkóztató piacgazda­ság és a polgári demokrácia lehetősé­ge.” E lehetőség valósággá válásának perspektívái ma még meglehetősen el- mosódottak. A paradoxonban azonban – véli a recenzens – nincs semmi rejtély. Ha a valóság látszatával a látszat való­ságát szembesítjük, akkor kiderül: a történelmi fordulattal (vagyis a kapita­lizmus reastaurációjával) nem csupán a posztsztálini rendszer bukott meg (ezért igazán nem kár), hanem egyúttal a szocializmus mint államrezon, mint egy társadalmi alternatíva bázisa szen­vedett helyrehozhatatlan vereséget, s ennek következtében felszakadtak a gátak a szociál-darwinizmus „filozófiájá­nak” gyakorlati működése előtt. Tehát nem paradoxonról, hanem törvénysze­rűségről van szó. S hogy a „nyugatias” polgári demokráciák a szocializmus al­ternatívájának hiánya következtében milyen gátat tudnak emelni e „parado­xon” kibomlása elé, azt érzékletesen bi­zonyítják – többek közt – a boszniai és észak-kaukázusi események, amelyek, mutatis mutandis, éppenhogy a rasszista népirtás megnyilvánulásai.

Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Gáspár Zoltán és társaik még jól tudták: a li­beralizmust és a szocialista baloldalt egyként fenyegeti a nemzeti radikaliz­mus, s hogy a széles értelemben vett baloldal jelenléte a polgári demokrati­kus rend megszilárdítása és fenntartása érdekében elengedhetetlen. A baloldali liberális értelmiség előtt újra megjele­nik a weimari szindróma. A múlt ta­nulsága a jelen számára evidens: ha a liberálisok nem képesek legyőzni – többnyire személyes sértettségből szár­mazó –, jogosultnak tetsző ellenérzése­iket, és nem képesek tevőlegesen szö­vetségre lépni a szocialista erőkkel, ak­kor önmagukat is kiszolgáltatják a kö­zös veszélynek. Agárdi 1992-ben sok analógiát látott a két világháború közti helyzettel; ezért figyelmeztetett: „Ha a szabadságjogokért, a jogállamiság vív­mányaiért folytatott »liberális-antifasisz­ta« küzdelmet nem sikerül összekap­csolni a társadalmi és dolgozói érdek- védelem, a plebejus érzékenységű pri­vatizációs és szociálpolitika baloldali szempontjaival, akkor az előbb is ve­szélybe kerülhet”.

Agárdinak történészként előnyös tu­lajdonsága a ma és a tegnap hamis historizálástól és mesterkélt aktualizálástól mentes együttlátása. Furcsa módon ez az előny a kötet 1994 őszén íródott utószavában, a nap történéseihez való túl közvetlen illeszkedés okán hátrány­ba csap át: a szerző – megítélésünk szerint indokolatlanul – „veszi vissza” a „tegnap holnapjáról” kifejtett gondola­tai érvényét, akként vélekedvén, hogy az igazából csak az 1990-1993-as évek­ben volt aktuális. A szocialisták 1994 májusi választási győzelme azonban – vélhetjük Agárdi bizalomteli reményé­vel szemben – nem teszi semmissé a nemzeti radikalizmus veszélyét. Akár „kényszerpályán” való mozgásról, akár dilettantizmusról van szó, a fent kifej­tett „baloldali szempontok” figyelembe vétele már nagyon bizonytalanná vált a szociál-liberális gyakorlatban. (Szocia­lista tudomány- és kultúrpolitikájáról, egy hiteles jövőkép elméleti kialakítá­sáról nem is beszélhetünk.) Agárdi 1992-es intelme ma is érvényes: „…a szélsőjobb akkor válik reális kockázat­tá… ha az ipar és a mezőgazdaság nagy része összeroppant, ha a munkanélkü­liség, az alsó középrétegek leszakadása és a pauperizáció fokozódása robbanást előidéző mértékűvé válik”.

Nem kell különösebben éles hallású­nak lenni ahhoz, hogy tudjuk: a popu­lista hangulatkeltés országszerte erőtel­jesen dolgozik azon, hogy 1998-ban revánsot vegyen. Félő, hogy a liberálisok és a szocialisták ekkor nem a nemzeti-keresztény középosztállyal kerülnek he­ves dialógusba, hanem homályosabb színű szélsőségekkel. A szerző jóhisze­mű „visszavételével” szemben mi a ko­rábbi intelem érvényben tartását java­solnék. Ez az oka, amiért Mónus Illés „doktrinérsége” mai inaktualitásában is kételkedünk, Ignotus aggályait a „bé­kés átitatásról” osztjuk, s a szerzőhöz hasonlóan komolytalannak tartjuk a „baloldal-jobboldal” és „fenn és lenn” ellentétpár eltüntetésére irányuló gyer­meteg igyekezetei, s végül mi is bizo­nyos értelemben választóvonalat látunk „az össz-emberi liberális értékekkel örökségként gazdálkodó baloldaliság” eszméje és a „gazdaságfilozófiailag ér­tett liberalizmus” gyakorlata között. S mindezt a jövendő egyetemleges biz­tonsága érdekében véljük így.

(T-Twins Kiadó)

SZARKA KLÁRA

A megszelídített fény

Müller Miklós könyvéről

A két háború közötti, falusias Oroshá­záról, majd Radnótiék szegedi köréből kalandos úton, sok kitérővel került az ibériai országba Müller Miklós, aki Nicolás Mullerként Spanyolország egyik legmegbecsültebb polgárává lett. A sze­gedi József Attila Tudományegyetem hispanisztikai tanszéke (több más támo­gatóval közösen) jelentette meg 1994-ben a kiváló fotográfus előtt tisztelgő könyvet, A megszelídített fényt.

Gyakran eszembe jutott már, hogyha gazdag amerikai producerekkel vacsorázgatnék együtt, akik olyan filmötle­tekre vágynának, amelyek ríkató-kacagtató, fordulatos karriertörténetekre épülnek, jó ideig nem fogynék ki a forgatókönyv-tervekből. Nem kellene mást tennem, csak sorban elmesélni an­nak a tucatnyi magyar fényképésznek az élettörténetét, akik a világot járták, és a modern fotó történetének fontos fejezeteit írták meg a munkáikkal. Friedmann Bandiról, aki tizennyolc évesen, nyelvtudás nélkül Párizsban ki­csit összeszélhámoskodott egy induló karriert, kalandfilmet csinálnék. A jó­képű, nőcsábász, lóversenyző, életet habzsoló Friedmann-nak persze tehet­sége is volt, s a spanyol polgárháború­ból Róbert Capa néven már olyan ké­pekkel tudósított, amelyek igazolták az először csak huncutságból gerjesztett világhírt. Más pályán mozgott a komoly és művelt Kertész Andor, akit a franci­ák legnagyobb fényképészeik között tisztelnek André Kertészként, vagy a szintén „tipikusan francia” Brassai, a párizsi éjszaka megörökítője, ő meg Er­délyben látta meg a napvilágot, s Ha­lász Gyulaként vette az irányt Párizsba. A szintén erdélyi születésű Ferenc Berkót mostanában fedezte fel újra a világ, mint a színes fotózás úttörőjét; ő Né­metországban nevelkedett, a háború alatt angol tisztként, magyar útlevéllel teljesített szolgálatot Indiában, s most észak-amerikai otthonában örül a kissé kései művészi elismerésnek. Két éve új­ra itthon járt, ha ugyan helyes az ő esetében az „itthon” kifejezést használ­ni, jól értette és kínlódva beszélte a magyart, szívesebben váltott németre, angolra. Kedvesen és készségesen vála­szolt az újságírók és magyar kollégái kérdéseire, ám amikor valaki nekisze­gezte, hogy milyen nemzetiségűnek ér­zi magát, őszintén zavarba jött. Látha­tóan udvariasságból mondta: a szívé­ben magyarnak.

Nehéz kérdéssé, gyakran felesleges kérdéssé válik a világcsavargó fényképé­szek esetében: ön milyen nemzetiségű? Barátai mesélték, hogy Capa harminc éves korában már egyetlen nyelven sem tudott tisztességesen, botrányosan törte a magyart, de a franciát és az angolt is. Állítólag ez is a charme-jához tartozott, a nők elolvadtak tőle. A Finnországban letelepedett Rácz István gyönyörűen beszélte az anyanyelvét, de egész szívében-lelkében a finn és lapp népművé­szetért rajongott. Hogy a Life képszerkesztőjeként sajtónagyhatalommá vált Lóránt István, vagy a legnagyobb fotós könyvkiadó tulajdonosaként London­ban, brit állampolgárként megbecsülést szerzett Krasznai Krausz Andor meny­nyire emlékezett a nyelvére, nem tu­dom, de ők is, Munkácsi Mártonnal, az amerikai divatfotó megújítójával és Moholy-Nagy Lászlóval, a Bauhaus egyik meghatározó tagjával együtt a világkul­túra gazdagítói lettek.

Spanyolországba két magyar fényké­pész is jutott a javából. Mind a ketten nagy sikert és komoly megbecsülést szereztek választott hazájukban. Vidéki magyar zsidó családból indultak és nagyjából azonos korszakban szinte homlokegyenest más életpályát futottak be. Juan Gyenes, vagyis Gyenes János híres emberek, színészek, táncosok, sztárok és a spanyol udvar divatos és gazdaggá lett fotósa nemrég hunyt el. Müller Miklós visszavonultan él Andrínban, hatalmas archívumát rendezi, és megírta visszaemlékezéseit is. A meg­szelídített fény című kötetben, amelyet Anderle Adám szerkesztett, magyarul is olvashatjuk kalandregényszerű önélet­írását. Talán e fordulatos élet puszta tényeinek puritán rögzítése is megra­gadná az olvasót, ám Müller azon kevés fotográfushoz tartozik, akik nemcsak a kép, de a szó eszközét is virtuózán hasz­nálják.

Plasztikusan, élvezetesen és meglehe­tős szerénységgel beszéli el az életét. .Az orosházi boldog gyermek- és ifjúkorá­ról, a kultúrára fogékony és toleráns családi miliőről szóló rész amellett, hogy kellemes olvasmány, érdekes szo­ciológiai-történeti dokumentuma a vi­déki zsidó polgárság életének. A békési kis településről a szomszéd Tini néni, akinek varrodája volt, évente kétszer Párizsba utazott, hogy saját szemével láthassa az új divatirányzatokat. Leona nagynénije házában az égigérő fenyőfa alatt, a néni zongorakísérete mellett énekelte a nagy család a Csendes éjt, mert a zsidó ünnepek mellett, persze, a húsvétot és a karácsonyt is megülték. (Leona nénit 1944-ben a Dunába lőt­ték, vajon eszébe jutott-e akkor egy-egy régi karácsony?) Az idősebb Müller minden évben a hollandiai Hillegonból rendelte a tulipánhagymákat, aztán a nyár elején gyönyörűen virított az oros­házi, buja virágoskert. A családfő éven­te kétszer utazott valahová szabadságra, s a nagyobb gyerekek elkísérhették őt – egy-egy karlsbadi, alpesi út örök élet­re szóló élmény volt nekik. A boldog gyermekkort követő tanulóévek is szé­pen kezdődtek Szegeden, ahol az ifjú Müllert a piaristákhoz adták be. Köze­pes eredménnyel tanulgatott, szabad­idejében pedig egyre szenvedélyeseb­ben hódolt hobbijának, a fényképezés­nek. A gondos szülők egy évre, tapasz­talatszerzés céljából, egy svájci kollégi­umba is elküldték Müllert, majd Vásár­helyre került a gimnáziumba. Barátsá­gok, szerelmek, szokásos kedves emlé­kek maradtak ezekből az időkből is, egészen a szegedi egyetemista évekig jól és otthon érezte magát Miklós Ma­gyarországon.

Az újra fellángoló antiszemitizmus azonban felidézte a soha el nem felej­tett, legfeljebb elrejtett régi rossz em­lékeit. Talán hatéves lehetett: „…egy­szer az iskolából jövet két 15-16 év körüli legény bottal megvert. Ütöttek és sértegettek, büdös zsidónak nevez­tek… csak arra emlékszem, hogy nem sírtam, amíg haza nem értem, ahol az anyám levetkőztetett, lemosta rólam a vért, miközben láttam rajta, hogy sír”. A joghallgató Müller Miklós a zsidó diákok klubjában tágította műveltségét: Kodályt és Bartókot hallgatott, Kafkát és Brechtet olvasott, megismerkedett a Bauhausszal, és a hideg téli estéken, a rosszul fűtött szobákban, forralt bor mellett, hosszan vitázott, beszélgetett barátaival, többek között az ifjú Rad­nótival is. Ám a Németországból érke­zett hírek s az egyetemen tapasztalt, egyre gátlástalanabb antiszemitizmus igencsak aggasztották az okos és előre­látó Müllert.

1933-ban egy osztrák barátjához Bécsbe utazik, itt hamarosan egy ügy­nökségnél fotóállást kap, s belekóstol a fotóriporterek nehéz életébe. Ahogyan a bécsi vasárnapokról ír, szinte az illa­tokat is érezzük: „A Herrenhof Kávé­házban – ami akkor Bécs egyetlen fel­hőkarcolója volt – komplett reggelit et­tem, ami majdnem egy ebéd volt. A tejszínes kávé mellett volt lágytojás, vaj, lekvár, méz, két fajta sajt, egy szelet york sonka és az igazi bécsi sütemények (nem azok a bécsi sütemények, amiket Madridban adnak), pirítós kenyér és fekete, nem pirítós kenyér: egy költe­mény. Az újságokat és folyóiratokat árusító fiút megvesztegettem. Egyik új­ságoskocsit, a világ híreivel, a másik utána hozta oda nekem reggel 9-től délután hatig: díszebéd olvasással, egy több mint kényelmes fotelban ülve. Az 1933-as évben még lehetett így élni.”

Visszatérve Szegedre, rövidesen Radnóti, Ortutay, Buday és Hont mel­lett a Szegedi Fiatalok Művészeti Kol­légiumának tagja lesz, hangosan soha­sem hirdetett baloldali szimpátiái és műveltsége alapjait itt erősítette. Szinte természetes volt, hogy a nem túl ko­molyan vett ügyvédbojtárkodás mellett a szociofotó mozgalmába vetette bele magát. Visszaemlékezései ez időből adalékul szolgálnak a Horthy-korszak ellenzékének életéhez is.

Az emigrációra évek óta tudatosan készült. Amint írja, 1938-ban: „becsa­pott a villám: Hitler bevonult Bécsbe. Apám késedelem nélkül felhívott, és azt mondta, készüljek az elmenetelre. A készülődés nem volt nehéz. Egy kis lá­da és egy bőrönd volt a fényképezőgé­pemen kívül az összes csomagom. így kezdődött az én tíz évig tartó vándor­lásom…”

Az első út Párizsba vezetett, ahol egy másik magyarral, a Lucien Hervéként világhírűvé vált épületfotóssal (eredeti nevén: Elkan László) dolgozott együtt, aztán Portugália következett, ahol „…a Praza de Roción rozoga villamosok gyászba öltözött urakkal tele közleked­tek. Vigyázat! Köpködnek! Úgy tűnt nekem, hogy ez a nemzeti sportjuk… Oporto: …mindig nők és a fejükön nagy köteg szárított tőkehalat visznek, és ezalatt a férfiak a napon heverésznek vagy ülnek, a felhőket nézik és kártyáz­nak.” Portugáliában „vendégeskedett” Salazar börtönében, s mivel a szükség úgy hozta, Lisszabonban megkeresztelkedett, majd egy még varázsosabb és a háború alatt biztonságosabb helyre, az észak-afrikai Tangerba repült, egy sok­féle nációval zsúfolt repülőgép fedélze­tén. Müller tangeri beszámolóiról a le­gendássá lett Casablanca című film jut­hat eszünkbe. Hét fantasztikus év alatt sok munka és némi siker. Ám az igazi megbecsülés és a boldog, kiegyensúlyo­zott családi háttér Spanyolországban adatott meg a számára.

Azt írja, nagyon rossz alvó, éjszakán­ként emlékeit idézi, sorsán töpreng, he­lyét keresi még mindig: „Azonkívül, hogy spanyol vagyok, és magyar, zsidó is vagyok. Zsidó, nem a soha nem gya­korolt vallás miatt, hanem az összes többiért: a jóért és a rosszért. Elisme­rem, hogy ez hülyeség, de minden zsi­dó-sikert úgy érzek, mintha az enyém volna, ugyanúgy, mint ahogy minden magyar- vagy spanyol-siker az enyém is. Következésképpen így, a hárommal sok sikert kellene a sajátomnak érez- nem. Micsoda boldogság, nem? Hát, azt hiszem, hogy nem.”

Anderle Adám és Jósé Girón is en­nek a furcsa, többszörös identitásnak a csomóit bogozzák s Müller művé­szetének lényegét kutatják a kötetben megjelent tanulmányaikban. Girón idé­zi Pedro Lain Entralgót, a Spanyol Ki­rályi Akadémia tagját: „Egy intelligens és érzékeny objektív által életre keltve, szülőföldünk teste nem egyszerűen lé­tezésünk fizikai támasza lesz – bár meg­marad annak is –, hanem felveszi azt a kifejező jellegzetességet, amely által a föld otthonunkká válik, azaz, ha úgy tetszik, a leghitelesebb életünk színte­révé.”

Túlzás-e, ha azt mondom, csoda? A hazájából eltanácsolt, nyolcvankét éve­sen is az identitását kereső Müller Mik­lós kamerája láttatta a spanyol tájat a spanyolokkal, úgy, ahogyan csak a szü­lőföldet látjuk, ha engedik nekünk.

(JATE Hispanisztikai Tanszék kiadása)

KÖNYVAJÁNLAT

A 16-17. századi magyar történelem új megközelítésű feldolgozását bocsátotta útjára a História Könyvtár Monográfi­ák sorozatának 7., Hegyi Klára Török be­rendezkedés Magyarországon című köteté­vel a folyóirat szerkesztősége és az MTA Történettudományi Intézete. A kiváló történész nem a már sokoldalúan fel­tárt eseménytörténet újabb részleteit dolgozta fel, hanem azt vizsgálja, hogy a török hódítók milyen szervezeti ke­reteket alakítottak ki a megszállt terü­leteken, milyen intézményrendszert működtettek, hogyan módosult a meg­hódított régiók társadalmi berendezke­dése, s ennek nyomán hogyan változott meg a szokásrendszer, az életmód. „A magyarországi török tartomány föld­rajzi fekvéséhez szabott feladatot ka­pott, ezáltal különleges helyzetbe került az Oszmán Birodalomban. A hódolt­ságban, amely legnagyobb ellenfele, a Habsburgok érdekszférájába ékelődött, a török államvezetés olyan évtizedek­ben is kiugróan nagyszámú katonát állomásoztatott, amikor a birodalom pénzügyi helyzete ezt egyáltalán nem indokolta, és sem ő, sem Európa nem akart háborúzni. A hódoltságnak ez a kiemelt katonai fontossága alakította ki a törökök itteni berendezkedésének erős és gyenge oldalait, azokat a jelleg­zetességeket, amelyekről e kötet szól.” A szerző könyve első fejezetében arra is keresi a választ, hogy a birodalom növekedése során miképpen változott meg az oszmán-török állam hódító és birodalomépítő gyakorlata és felfogása. A rendkívül gazdagon adatolt és jegy­zetelt műben ezután a török berendez­kedés részleteiről, az adózásról, a meg­szálló katonaságról, a polgári igazgatás­ról, a jogszolgáltatásról, a török-ma­gyar hatalmi osztozkodásról olvasha­tunk. Az utolsó fejezetben Hegyi Klára a betelepülők társadalmi tagolódását elemzi, mely ugyanolyan szélsőséges ta­golódású volt kicsiben, akár a biroda­lomé nagyban – írja –, s ezen mit sem változtat az, hogy egy hódoltsági ma­gyar paraszt szemében a legnyomorul­tabb török katona vagy adószedő is fél­elmetes úr volt, közelről nézve nemegy­szer nagyobb, mint a beláthatatlan messzeségben székelő beglerbég. Talán a hódoltsági nép félelme öröklődött ránk abban, hogy a megszállókat még ma is hajlamosak vagyunk leghatalmasabbjaikkal azonosítani, hatalmukból a kisebbeket is részesíteni.

Hatalmas adattár és dokumentumkö­tet látott napvilágot a Teleki László Ala­pítvány kiadásában, Nanovfszky György nagykövet szerkesztésében: Oroszország. Tények és adatok 1995. Mivel az adatgyűj­tést 1994. december 31-én zárták, el­mondható, hogy minden tekintetben időszerű és sokoldalú az a tényanyag, amelyet a rendszerváltó hatalom ellent­mondásaival küzdő Oroszországról az olvasók elé tár a könyv munkatársi gár­dája. Először olvashatjuk magyarul az Oroszországi Föderáció 1993. decem­ber 12-én elfogadott alkotmányának tel­jes szövegét a 15 fejezetre osztott mű élén, s minden bizonnyal felkelti az ol­vasók érdeklődését azoknak a doku­mentumoknak a sokasága, melyek az orosz biztonságpolitikáról, az új katonai doktrínáról, a külpolitikáról, a pártok­ról, a politikai élet szereplőiről, a köz- biztonságról, a bűnözésről, s nem utol­sósorban az orosz gazdaságról szólnak. Megismerkedhetünk a kulturális élet aktuális eseményeivel, az egyházak helyzetével is. Mindezeket gazdag, összehasonlító adatsorok kíséretében ta­láljuk a könyvben, mely annál is érdeke­sebb és informatívabb a hasonló összeál­lításoknál, mivel „A magyar-orosz egyezményi háttér” című fejezetben az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezménytől kezdve az 1991-es ma­gyar-orosz alapszerződésig, illetve az ezt követő, utoljára 1994-berí kötött megállapodásokig közli a fontos, a két ország együttműködését szabályozó, a gazdasági életet jelentősen befolyásoló információkat. Mennyivel könnyebb dolga lesz a jövő történészeinek, ha csak egyetlen példány marad is fenn ebből a mai Oroszországot bemutató kötetből!

A régi Bosznia, Iván Lovrenovic műve a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó Domi­nó-könyvek Libertás et civitas című, a közép-európai népek történetét bemu­tató sorozatában jelent meg. Bosznia, sajnos, megint mindennapi érdeklődé­sünk előterébe került, a polgárháborús események miatt. (Éppen a szarajevói piac barbár támadását mutatja a televí­zió, mikor írom ezt a könyvismeretetést, harminckét halálos áldozat, szörnyű vérfürdő.) Bosznia történetéről egy év­század óta ez az első magyarul olvasha­tó, nagyközönségnek szánt, ismeretter­jesztő jellegű munka. A szerző a kezde­tektől, az illír törzsi világtól, az antik Illíria történetén keresztül, a korai szláv évszázadokig, majd a közép- és újkori történelem eseményeit részletesebben tárgyalva, az első világháborúig jut el a történelmi események és tények esszéisztikus, faktografikus feltárásában. Be­mutatja azt az évszázadokig tartó együttélésen és együttműködésen ala­puló kulturális és társadalmi kapcsolat- rendszert, melyben a bizánci és nyugati kereszténység határövezetében, a négy évszázados oszmán-török uralom alatt a sajátosan alakuló nemzeti, etnikai, vallá­si viszonyok között muzulmán, pravo­szláv-szerb, katolikus-horvát és szefárd-zsidó népesség békében élt. A könyv végén található történelmi kronológia használható információforrás Bosznia- Hercegovina i.e. 1000 – i.sz. 1918-ig tartó történelméhez.

Maria Jakabová-Singelová: Sióvá za nás a o nás, azaz Jakab Róbertné Singely Má­ria: Szavak értünk és rólunk címmel gyűj­tötte össze 1984-1993 között a hazai és a szlovákiai újságokban és folyóiratok­ban megjelent írásait, a rádióban vagy ünnepi alkalmakkor elmondott beszé­deit, kongresszusi és parlamenti hozzá­szólásait. 1983-ban választották meg a Magyarországi Szlovákok Demokrati­kus Szövetsége főtitkárának, majd a ha­zai szlovákok parlamenti képviselője lett, 1988-89-ben az országgyűlés alel­nöki tisztségét is viselte. Minden erőfe­szítése, egész közéleti tevékenysége ar­ra irányul, hogy a Magyarországon élő szlovákok érdekeit képviselje, hogy ma­gyar állampolgárként mindent megte­gyen e kisebbség jogainak érvényesíté­séért, kultúrájának, anyanyelvének megmaradásáért. A Magyarországon élő, különböző – aránylag kis létszámú – nemzetiségi kollektívák tagjai, ha bár­ki feltenné nekik a „hol a haza?” kér­dést, együtt mondanák Radnótival: „Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyermek­korom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ágra, / s remélem, testem is majd e földbe süpped el. / Itthon vagyok, S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, vi­rágát is tudom”. Tegyük hozzá: két nyelven. Ennek a tudásnak személyi­séggazdagító tartalmát, jelentőségét azonban mindannyiunkban erősíteni kell – írja. A kétnyelvű kötet a salgó­tarjáni Mikszáth Kiadó gondozásában jelent meg.

A magyarországi szlovákok nyelválla­potával és kétnyelvűségével nem keve­sebb, mint hat tanulmány foglalkozik abban a kötetben, amely a Kétnyelvűség a Kárpát-medencében címet viseli, és Győ­ri Nagy Sándor és Kelemen Janka szer­kesztésében a Széchenyi Társaság ki­adásában jelent meg. A tanulmánykötet további részében a kárpátaljai kétnyel­vűség problémáit elemzik a szerzők, majd a vajdasági magyar-szerbhorvát kétnyelvűség pszichológiai kutatásairól és a magyar környezetnyelvként való ta­nításáról olvashatunk. A negyedik na­gyobb nemzetiségi csoport, a németség kétnyelvűségéről az óvodás gyermekek nyelvi kultúrájának vizsgálata kapcsán nyerhetünk képet. A kötetet az 1989 decemberében megtartott I. Kárpát­medencei Kisebbségi Kétnyelvűségi Ta­nácskozáson részt vevő öt ország 94 képviselője által megfogalmazott üze­net zárja, mely a Kárpát-medence po­litikusaihoz szól többek között arról, hogy „A Kárpát-medence mindenkor különböző nyelvek és kultúrák közös hazája volt. E gazdag változatosság rombolása nem csupán egyik vagy má­sik népnek árt, hanem közös gazdasá­gunkat fecsérli el”.

A magyarság, mint nemzeti kisebb­ség, nyelvi problémáival foglalkozik Zalabai Zsigmond Mit ér a nyelvünk, ha ma­gyar? című összeállítása, a pozsonyi Kalligram Kiadótól. A közelmúltban önálló állammá alakult Szlovák Köztársaság­ban a nemzetiségi nyelvhasználat kér­dése Európa-szerte ismert botrányos közéleti üggyé vált, amikor a nacionalis­ta körök nyomására a szlovák parla­ment 1990-ben törvénybe iktatta a hiva­talos nyelvhasználatot. A kötet a pozso­nyi Új Szó című magyar napilap 1990. március 5-től 1993. december 31-ig megjelent, a tárgyra vonatkozó többezer oldalnyi szövegből készült válogatás, parlamenti tudósítások, jogszabályok, pártvezetőségek nyilatkozatai. Az első rész a települések történelmi magyar neveit feltüntető helységnévtáblák eltá­volításának eseményeit dokumentálja, a második rész pedig a névhasználat kö­rüli vitákat. A kötet zárófejezetében az összes vonatkozó jogszabályok gyűjtemé­nye található magyar és szlovák nyelven.

A kétnyelvűség sajátos aspektusairól is nyilatkoznak írók és költők a Hatá­rokon járok örökké… című gyűjteményes interjúkötetben, amelyet Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván állított össze. A Tárogató Kiadó kötetében tizenöt beszélgetés ol­vasható határon túli magyar alkotók­kal, verseikről, novelláikról, műhely­munkáról, írói létükről. A vajdasági költőként ismert Ladik Katalin így vall: „Én ötnemzetiségű környezetben él­tem, két nyelvet tökéletesen értettem. És akkor éltem itt, amikor Magyaror­szág felé zártak voltak a határok. Mondhatom, hogy a világ eseményei szerb nyelven jutottak el hozzám. Szerb fordításokban olvastam a korszerű eu­rópai és amerikai irodalmat, de nagyon sok filozófiai művet is. Ez a többnem­zetiségű, többnyelvű környezet gazdag, inspiráló és sokszínű volt, de gátat is jelentett bizonyos szempontból. Nem a befogadást, hanem a kifejezést akadá­lyozta, mert egy gondolatot egy időben csak egy nyelven lehet kifejezni.” Vitéz György arra a kérdésre, van-e kanadai magyar irodalom, így válaszolt: „Úgy gondolom, van. De ez magyar iroda­lom, nem magyar nyelvű kanadai iro­dalom”. Kabdebó Tamástól azt kérdez­ték, hogyan lehet angolul visszaadni az Ómagyar Mária-siralmat? Válasza: „En­nek a fordítása UNESCO-díjat nyert. Ketten készítettük egy angol nyelvzseni barátommal, aki mindössze huszonegy éves volt, és tizenkettedik nyelvként tö­kéletesen megtanult magyarul. Szert tett egy kétezer kötetes magyar gyűjte­ményre. Mire a kötetünk megjelent, ő már nem volt az élők sorában, egyszer beevezett a tengerbe, és eltűnt.”

Végezetül – és nemcsak a cím apro­póján – ajánlom kitüntető figyelmükbe az alkotótereje teljében, nemrég el­hunyt Baka István November angyalához című verseskötetét, a pécsi Jelenkor so­rozatában. A ritka műgonddal megírt, költői ihletből született versekről mind­azt el lehet mondani, amit manapság gyakran hiányolunk: hogy szép, hogy szíven ütött, hogy emlékeket idéz, szo­morú, dallamos, megrázó, felemelő, hogy művészi alkotás. Szerelmes szo­nettfüzére éppúgy megragadja az olva­sót, mint filozofikus költeményei, vagy a Tarkovszkijt idéző „Változatok egy orosz témára” vagy a „Siralomház”. S olvassák el a „Sztyepan Pehotnij verses- füzetéből” című ciklusból a „Ha min­den széthull” címűt, amelyet semmi­lyen adattár nem tud felülmúlni.

(emmi)