TABÁK ANDRÁS

(A keresztrefeszített)

Nem tudom, hogy ki festette a képet,
de az ötlet – bár vélem, hogy gúnyrajz –
mellbe vág. Keresztre feszítve Lenin.
Valóban így igaz ez. Krisztusi vég
az övé, mégha elhunyta után is.
Megtagadták, végül keresztre vonták.
Ám élte és műve nő az időben,
S mint az Ács fiáé, példája örök.

SIMOR ANDRÁS

Mai ekloga

Minálunk nem robbannak bombák, mint Boszniában,
az esőverte földön tekergő hernyó mászik;
csak az élet múlandó, a kínok megmaradnak,
mivel jövedőnk fáján a pusztulás virágzik.
Most soványodva élek, mert elhagytak a vágyak,
magammal is haragban, szívesen lennék másik,
ki az Úr templomából a sok kufárt kiűzi,
és nem mennybéli békét, de földi lázadást szít.
Az Úr temploma hol van? Itt ülök a romok közt,
és akárhova nézek, csak az üresség ásít.
.Az ország roppant vályú, árad benne a moslék,
körüle sarlatánhad maradékig vitázik.
Hol van a nép, ki tetté varázsolja a semmit?
Munkátlan és hazátlan a szerencsére vár, míg
tünedeznek az évek, ámokfutó bolondok,
egymás nyomába érve loholnak sehováig.
Nem vörösük az égbolt, és a betiltott csillag
fénye a végtelenből földünkig el se látszik.
Boszniában a bombák robbannak, és a sárban,
az esőverte semmin tekergő hernyó mászik.

Alvásodba bújnék

Nézlek, hogy alszol. Ne ébredj. Aludj még.
Semmibe hullnak pillanatok, percek.
Lennék az álmod. Alvásodba bújnék.
Ne ébredj. Aludj. Ilyenkor szeretlek.

Aludni jó. Nem tudni a világról.
Feledni a megzavart, szörnyű tengert,
hol mostanában fárosz nem világol,
és a hajósnép tévelyegve teng-leng.

Sötét boruljon ránk, a legsötétebb.
Belőle gyűjtsön erőt, ki föléled.
Hajnalmadár úgysem kiált az éjben.

Kezdem a napot. Helyem nem találom.
Hátha az egész élet egy nagy álom,
melyet nem tudunk végiglátni ébren.

Éjszaka

Almát vigyázom ébren az éjben,
hallgatag nyárban mozdul a lepke,
nagy kötegekben hullik a hőség
nyugtalan alvó csöndlevelekre.
Indul a lélek messzi utakra,
vissza se tér tán, annyira elszánt.
Csöppnyi neszekbe bújik az élet,
aludni kéne, szeretni egymást.

Komjáthy Jenő

A szenici tanár, a vágyak óriása,
a réveteg szemű meglepte a halált,
dr. Takács a bajt csekélységnek találta,
ám a költő, a vad vivőr tutajra szállt.

Csodálkozott bizony kolléga és diák úr,
emlegették soká a derűs, jó Jenőt,
ki előtt a pokol napról napra kitárult,
és akit rémitő, száz iszonyat gyötört.

Ám arról ki tudott? Talán a vén pedellus,
ki látta jőni őt, mikor oly furcsa volt,
oly sajnálni való, mérhetetlenül rideg, bús…

Azután ráköszönt valaki, és nevetve
felelt a lázadó, a különc filozóf,
míg a lelke aludt, mint télidőn a medve.

2003-ban

Ő nem vesztett, rá acsarognunk mostig azért kell,
mert veszedelmes félszáz évvel a holta után is.
Hát a kövér elvétve kinek jut eszébe manapság?
Lomtár őrzi nevét rég, őrá szót se fecsérlünk.

Arany János olvasásakor

Van, ki füléig adós maga, üdvet a státus-adósság
elfogadásában keres itt, nem tudni mi okból;
másik a NATO-t hívja segédül, hátha maholnap
jönnek a kedves, hőn szeretett és egykoron itt járt
népek a szomszédból ide Pestig fölvonulandó.
Szóval a szájjal nagy vita zajlik most is e honban,
szájnyitogatni a büszke magyarnak kedve ha nyílik,
torgyánúl hevesen, majd csurkáúl igazából,
még olyan is van, hajh, aki próbál pozsgaysodni;
drága elődöm, jó Aranyom, most vaskori verset
írok időben (volna idő még?), késni veszélyes;
félő, holnap a rosszra a rosszabb rálicitáland,
csakhogy a másik majd leszavaztassék a diétán,
míglen a népen rusnya diéta elölni butítva
fogja hazánkban, hol mai bankár, tőkei pénzes
az maga hasznáért örömest lép alkura úgyis.

ZÁGONI FERENC

A béralvó

Történetek a Szép utcából

Hogy Lídia néni tolvaj, azt a Szép utcában éppúgy nem hitte el senki, mint mondjuk azt, hogy ő volna a monacói anyahercegnő. Most mégis ilyen váddal illették.

Lídia nénit a keddi öregasszony, özvegy Kolács Arpádné, a csarnok melletti kis postahivatal egykori vezetője jelentette föl. Persze, Kolácsné nem a Szép utcában lakott, mert ha itt lakik, feltehetően eszébe se jut, hogy Lídia nénit tolvajlással gyanúsítsa, s ha mégis ilyen sejtelme támadt volna, kérdés, elviszi-e a rendőrségre. Özvegy Kolácsné elvitte. Kézbefogta esztéká-botját, és szegecselt csontú jobb lábát minden lépésnél félősen igazgatva a járdához, nekivágott a rendőrőrsig vezető kalandos útnak.

Tolvaj – lehelte megtörtén a fiatal nyomozónak, aki az ügyhöz méltó ko­molysággal nézett vissza rá az íróasztal túloldaláról. Hogy a súlyos vád min alapszik, azt a nyomozó hadnagy meglehetős nehezen tudta csak kicsalogatni a panasztevőből. Eszerint: eltűnt egy pargetszoknya, egy gyapjúblúz, két frottír törülköző (egyik kissé szakadt, valaha rajtafelejtette a vasalót és megpörkölődött: „Tudja, fiam, ott hamarabb kopik”), egy literes lábas födővei, egy kanál és egy villa, ez biztos, és egy kés, de az még előkerülhet a konyhaasztal mögül a nagytakarításkor. No, meg hát a pénz.

„Tudja, fiatalember, nekem rosszak az álmaim, de erre álmomban se mertem volna gondolni. Nem is hittem el. Hogy bizonyosságot szerezzek, csapdát állí­tottam. Most kedden. Tudom, csúnya dolog, de lopni még csúnyább. A fémpénzt a konyhakredencen az óra mellett, a rézmozsárban tartom. Megszámoltam, mielőtt Lídia jött. Volt benne négy darab húszforintos, négy darab tízforintos, két darab kétforintos, öt darab egyforintos, három darab ötvenfilléres, egy húsz­filléres és egy tízfilléres. Amikor szerdán reggel eltávozott, megint megszámoltam. És sajnos…”

Kolácsné nagyot sóhajtott, és bánatosan csüggesztette táskás bőrredőkkel körített vizenyős szemét a sűrű hajú, kis bajuszkáját hetykén viselő fiatalemberre.

„Sajnos” – ismételte. Fekete, lakk kézitáskájából előkotorta kékszegélyű zseb­kendőjét (megkülönböztetett alkalmakkor, például, ha orvoshoz ment, viselte csak ezeket a reprezentatív kellékeket) és kellemes ólevendula illatot árasztva, végigtapogatta vele a homlokát.

„És mennyi hiányzott?” – kérdezte a fiatalember. Hangjában nyomát sem fedezhette fel a panasztevő a türelmetlenségnek. Ez megnyugtatta.

„Sajnos – sóhajtott ismét csak úgy maga elé, mintha a veszteségét mérle­gelné. Majd egyszerre, a méltatlankodás megemelt hangján kivágta: „Hiányzott egy darab tízforintos, két darab kétforintos és három darab húszfilléres.”

A fiatal nyomozó arcán egyetlen izom se rándult, bajuszkájának egyenesre nyírott két vége is moccanatlan. Kolácsné arra gondolt, Adolphe Menjounak volt valamikor ilyen szép bajsza. Még a némafilmek korában. El is merengett ezen, meg ki tudja, még min. Ezért is aztán váratlanul érte a nyomozó tárgyilagos kérdése: „Ez minden?”

Az öregasszony hátradőlt a széken s amennyire tőle telt, kiegyenesítette a derekát. Komoly és méltóságteljes szeretett volna lenni. Mint egykoron, a pos­tások rendes évi közgyűlése utáni banketten. „Gondolom, meg tudja érteni, fiatalember, hogy itt a tolvajlás ténye a legfontosabb. Hogyan engedjek be ezentúl valakit a házamba, akiről tudom, hogy lop? Magyarán, egy tolvajt? Milyen világban élünk!”

A nyomozó bólogatott és ismét csak megértőén pihent el a tekintete a panaszoson. „Hát ne engedje be” – mondta szelíden és biccentett hozzá.

Özvegy Kolácsné újfent a szeméhez emelte kékszegélyű zsebkendőjét, le­vendulamezők illata libbent szét a pipafüsttől pácolt szobában. „Tudja maga, fiatalember, mit jelent ez nekem?” Olyan panaszosan hangzottak a szavak, hogy a nyomozó, kibuggyanó könnyektől tartva gyorsan rávágta: „Ó, persze tudom, tudom, nagy veszteség, megértem asszonyom, fogadja részvétemet…”

„Dehogy tudja, dehogy – nyafogta a hölgy. – Félt már maga éjszaka? Csak fekszik az ágyban és hallgatja a nagytemplom órájának kongatását, negyed, fél, háromnegyed, egész. így meg}' ez estétől reggelig. Szerdától hétfőig. Hogy vártam, jézusom hogy vártam mindig a keddet. És most vége.”

A civilruhás nyomozó a papírjait rakosgatta az íróasztalon. „Hát felejtse el, asszonyom – vetette oda gyakorlatiasan. – Bocsássa meg neki. A megbocsátás a legszebb erények egyike.”

A vizenyős szemek csodálkozva meredtek az íróasztal, a három kihegyezett ceruza és a becsukott jegyzetfüzet mögött ülő férfira. Nem visel nyakkendőt, állapította meg magában az egykori postamesternő. Annak idején ezt nem en­gedhette volna meg magának egy jobbféle fiatalember. „Felejtsem el? – kérdezte hitetlenkedve. – De hiszen ez lehetetlen. Hát lopott, nem? És aki lop, az gyilkolni is képes. Drága jó istenem!” Felállt, adott volna rá, hogy mozdulata méltóságot fejezzen ki, de hát a lábai ezt a törekvését nemigen méltányolták. Fekete lakk­táskáját karjára akasztotta, bepattintotta rajta a sárgaréz zárat (fél órát szidolozta indulás előtt), igyekezett nem csupán a derekát, de a hátát is kiegyenesíteni, legalább arra az egy percre, amíg az asztalon át odanyújtotta bal kezét a fiúnak (a jobbal a botra támaszkodott).

„Sajnálom, hogy börtönbe kerül – motyogta kifele menet. – De aki tolvaj, annak börtönben a helye.”

A nyomozó tulajdonképpen el akarta altatni az ügyet. Rengeteg dolga volt, sokkal fontosabbak, semhogy habókos öregasszonyokra fecsérelje az idejét. Jegy­zőkönyvet sem készített a feljelentésről, azt a papírlapot pedig, amelyet a felje­lentő megnyugtatására összefirkált, a papírkosárba dobta. De hát mégsem sike­rült elaltatnia. Özvegy Kolácsné ugyanis a következő szerdán telefonon érdek­lődött, mikor viszik már a dutyiba a tolvajt. Tudja, hogy nem vitték, mert az éjjel is nála aludt. És ettől kezdve minden szerdán reggel, amikor Lídia elbú­csúzott tőle, számonkérte a nyomozón az igazságszolgáltatást. A hadnagy belátta, hogy nem szabadul ilyen egyszerűen a panaszostól. Mit tegyen? Gondolta, el­rettenti Lídia nénit – talán nem is a tolvajlástól, a jóég tudja, ezek az öreg­asszonyok mit fecsegnek össze, feledékenységükben mit hogyan zagyváinak egy­be, hanem elveszi a kedvét attól, hogy elmenjen többé Kolácsnéhoz. Ezért, gondolta, fölkeresi maga.

A terv egyszerű volt, a valóság bonyolultabb. Először is azért, mert Lídia néni rögtön bevallott mindent. Ez a minden lényegesen több volt, mint amit Kolácsné a panaszában előadott. Másrészt – és főleg – azért, mert Lídia néni a vallomása után olyan vádözönt és gorombasághalmazt zúdított a fiatal nyomozó fejére („Nem szégyelled magadat, hogy a nyomorúságban túrkálsz tolvajok után?” – „Ti is csak leköpitek a szegénynépet.” – „Ahhoz nincs bátorságod, te taknyos, hogy fölül keresd a bűnösöket, pedig ott könnyebben találnál” – és így tovább), hogy az most már a hatóság és a maga becsülete védelmében kénytelen volt jegyzőkönyvet készíteni, ehhez tanúkat gyűjtött (volt is nagy közönsége), a tanúkat beidézték a rendőrségre, a kihallgatás során a tanúk újabb motívumokat tártak fel és további tanúkat neveztek meg – s a nyomozó már hiába igyekezett visszagyömöszölni a palack dugóját, a gonosz szellem egyre csak áradt kifele. Egyvalamiben azonban nem ütköztek a tanúvallomások. Abban, hogy Lídia néni nem lehet tolvaj. Hogy miért nem? Hát azért, mert nem. Aki ismeri őt, aki egy kicsit is ismeri az életét – márpedig itt, az öreg Szép utcában mindenki ismerte –, az tudja, hogy… Szóval, az tudja.

Lídia néni, vagyis Patócs Lídia itt született a Szép utcában, mégpedig nevezetes esztendőben: az emberiség még alig heverte ki a századforduló megünneplésének mámorát, amikor – 1900. január 6-án, vízkeresztkor – napvilágra bukkant. Személy szerint róla nem tett említést sem újság, sem krónika, látogatók sem járultak a bölcsőjéhez (apja két cimboráján kívül, ők is már spiccesen és csak azért, hogy az ágy alatt tartott demizsonból kiigyák a maradék bort), szóval, bár Lídia személy szerint feltűnés nélkül siklott át az örökkönvolt semmiből a létezés világába, mégis, róla is szólt a Pesti Krónika nagyhatású cikke, amely az ebben az esztendőben születők mindegyikét egy új világ ígéretének, egy új korszak várományosának nevezte. Az újság ugyanis ezt az évszázadot az emberiség nagy beérkezése időszakának jósolta. Hogy az emberiség hová fog beérkezni, arra a cikk szerzője pontosabb eligazítást nem adott, így azután az olvasó kedvére hajózhatott legszebb ábrándjai tengerének tündöklő ege alatt. Persze csak az, aki tudott olvasni. Közülük is csak az, aki a Pesti Krónika előkelő olvasótáborába tartozott.

Patócsék számos okból nem csatlakoztak a Pesti Krónika ábrándozóihoz. Egyrészt mert nem tudtak a lap létezéséről. Másrészt, mert ha tudtak volna is, nem adnak ki érte pénzt. (Újság leginkább csak a kiló liszt vagy bab szükségszerű csomagoló zacskójaként került az asztalukra.) Végül pedig, ha kezükbe került volna is az említett lapszám, s ha történetesen bele is kezdenek a cikk olvasásába, aligha jutottak volna a végére, hiszen a szemük nehezen válogatta a betűket, a szellemük pedig hamar belefáradt volna a szokatlan megerőltetésbe.

Patócs Pongrác, az apa, segédmunkásként dolgozott a csepeli vasgyárban (olyan feketén ment haza esténként, mint egy kéményseprő), Patócsné mosni- takarítani járt városszerte, ahová hívták vagy ajánlották (kezét lyukacsos-rózsa­színűre marta a lúgkő). Egy gyerekkel megáldotta már őket a teremtő, az akkor nyolc esztendős Antival. A másodikat nem akarták, nem várták s ennek megfe­lelően fogadták. Patócsné azon a napon a gázgyár mellett egy ügyvédnél mosott, este fél hétkor indult haza gyalog az ónos esőtől latyakos, jégkásás éjszakában. A fájdalmak éjféltájt törtek rá. Patócs felébredt a nyögdécselésre, s amikor megértette miről van szó, kikászálódott az egyszemélyes hitvesi ágyból az asszony mellől, áttámolygott a konyhába, a széket a sparhelthez húzta és féltesttel a még langyos vaslapokra dőlve tovább aludt. Mire a hajnali ködös szürkeség a kis ablakon át beszivárgott a szobába, már ott visított az asszony mellett az újszülött. Patócsné egy kevés késéssel ugyan, de ezen a reggelen is ment a dolga után. Kőbányára volt soros az őrnagyékhoz, havi nagymosásra. A csecsemőt Antira bízta, s hogy a kölyök valóban ügyeljen is a kishúgára, kioktatta a fiút a tenni­valókról és rájuk zárta az ajtót.

Lídia a nevét egy kisasszonytól kapta kölcsön. Az őrnagyék lányát hívták Lídiának, mindig masnit viselt a hajában és szépen zongorázott. Tőle irigyelte el Patócsné – ha mást nem, hát – a nevét. Amikor Anti dolgozni kezdett, Lídia négy éves volt, magára lehetett már hagyni. Lassacskán nemcsak elvolt egyma­gában, hanem valamit dolgozott is, megtisztította a zöldséget, kitakarította a konyhát, elvégezte a kismosást, felsöprögetett az ajtó előtt. Antit tizennégy ta­vaszán sorozták, szeptemberben bevonultatták, karácsonykor a frontról küldött tábori lapot, ebben húsvétra ígérte a következőt. Márciusban hivatalos értesítést kézbesített a posta: Anti hősi halált halt valahol Szerbiában. Patócs egyszerre kiitta az ágy alatti demizsonból az összes bort (szombatonként hozta egyik cim­borája a saját terméséből, legtöbbször kitartott a következő péntekig), fölrúgta a szennyesvizes vödröt, káromkodott egy sort, feleségét, aki odaszaladt, hogy fölkapja a vödröt, mielőtt az összes szennylé szétfolyik a konyhában, pofonütötte, kivágta az ajtót, az udvart végigkiáltozta, hogy „gyilkosok!” – és elrohant.

Az anyja eleinte megpofozta Lídiát, mert hogy nem szólt egy szót sem. Ha ő kérdezte, akkor sem felelt, csak hallgatott. Aztán már csak veszekedett vele Patócsné. Aztán szomorkodott, hogy a lánya meghülyült. Lídia valóban úgy nézett mindenre és mindenkire, hogy aki soká visszanézett a szemébe, megrémült és joggal gondolhatta, hogy a lány bolond. Apjának, aki ezentúl már keddre kiitta az egész demizson bort (szerdától szombatig a kocsmában pótolta a hiányt), esezébe jutott, hogy Patócsné egyik nagynénje is bolond volt, biztosan tőle örökölte a lányuk a dilinkét. Patócsnénak meg az jutott eszébe, hogy Patócsnak volt egy félnótás nagybátyja, akit mindenki csak tikász Patócsként emlegetett, mert mániákusan kergette a baromfiakat s ha el tudott kapni egyet, a hóna alá fogta és dalolva menetelt vele végig a falu hosszú-utcáján.

Lídia maga sem tudta mi történt vele. Nem volt kedve beszélni. Sem otthon, sem a gyárban. Csak gondolkodott. Vagy tán nem is, hanem inkább csak me­rengett. –Anyja a szomszédoknak panaszkodva azt szokta mondani: „Higgyék el, még horkolni is elfelejtett azóta.”

A gyászhírt március elején kapta a Patócs család, de kitellett már a május is, és Lídia még mindig nem szólalt meg. Kezdte mindenki tudomásul venni, hogy a lány jámbor, ütődött néma. A gyárvezetés nem nagyon törődött az esettel. A munkájára szükség volt és azt továbbra is rendesen végezte: töltényhüvelyeket készített egy automata gépen.

Amikor aztán már senki sem gondolta volna, egyszerre csak megszólalt. Az történt, hogy a szomszéd házban – amelyet az öreg Szép utcában mindenki „Szentház”-ként ismert, mivel az utcára néző két nagy ablaka között, félkörös bemélyedésben, kőből faragott glóriás szobor ácsorgott – az ott lakó sváb betű­vésnök spájzába beszökött egy macska, és beleivott a tejbe. A vésnökné elkapta a fiatal állatot és ki akarta hajítani az udvarra. De a macska belekarmolt a kezébe. Az asszony ijedtében a földhöz csapta, aztán mérgében még megtiporta, majd a dögöt kiseperte az útmenti árokba. De a sovány, vörös kis kandúr estefelé, lehet, hogy a könnyű záportól, magához tért és keserves nyávogásba kezdett. Lídia meghallotta a sírós panaszkodást, gyertyát gyújtott, megkereste az árokban, a gaz között, felszedve, hazavitte, megmosta, bekötözte, ágybafektette. Még nem szólt egy szót sem, az arca is mozdulatlan, a szeme is tüzesen száraz… aztán egyszerre csak kitört belőle valami furcsán éneklő sírás, aztán csuklani kezdett, aztán egy sóhaj szaladt ki a száján, hogy „jaj istenem” – s ezután kezdett kiabálni rettentő magas hangon, amilyen hangja azelőtt soha nem volt: „Gyilkosok… gyilkosok… gyilkosok…”

Még ennek az évnek a végén, 1915 karácsonyán, Lídia elveszítette az apját is. A vasgyár néhány üzeme a háború alatt, az ünnepekkor sem tartott munka­szünetet. Patócs Pongrác segédmunkás a lemezhengerdében dolgozott, a nagy­ollótól szállította el négykerekű targoncán egy segédmunkás társával, a frissen hengerelt és körülvágott lemezek hulladékát. Egyikük húzta a kocsit, a másik tolta, és közben ügyelt rá, hogy az alaposan megrakott platóról véletlenül se szóródjanak le a girbe-gurba, éles lemezcsíkok. Karácsony éjszakáján a társ nem jelent meg a munkahelyén. Patócs egymaga látott dologhoz. Éjfél után történt. Elindult a szállítmánnyal. Vonszolta a lemezhulladékkal felpúpozott kiskocsit és közben hátra-hátranézegetett. Észrevette, hogy elhullajtott néhány egymásba gabalyodott, karikába göbölyödött csíkot. Visszament érte. De olyan szerencsét­lenül nyúlt hozzá, hogy a rojtosszélű fémlemez csúnyán felszakította a tenyerét. A sebből ömlött a vér. Bal kezével összeszorította a sebet és futni kezdett a művezető kuckója felé. A rövidebb úton, a hengersor mellett, ahol embernek nem szabad tartózkodnia. A görgőpálya végén, a durvahengermű felől lecsapó­dott a zsilip és a hengersorra rágördült egy izzó acéltömb. A hengerész nagyot kiáltott. Patócs ijedtében meg ügyetlenségében megbotlott és előrebukott. Fenn a magasban a kormányos kihajolt az üvegkalickájából, hogy lássa, mi a baj. A sárgásfehéren izzó soktonnás acéltömb ebben a pillanatban kúszott rá a fekvő emberre, egy kissé megtorpant fölötte, kékes láng lobbant, aztán a tömb sisteregve-füstölögve továbbhaladt. Csak egy gőzölgő sötét massza maradt mögötte. És a szörnyű bűz.

Lídia tizenöt éves volt, az anyja negyvenegy, amikor egymásra maradtak. Lídia kilépett a fegyvergyárból, mert folyton arra gondolt, hogy a gépből kipergő töltényhüvelyek talán éppen abból az acéltömből valók.

Ápolónőnek állt be egy tábori kórházba. Jó ápolónő volt, szótlanul végezte a kötelességét a legborzasztóbb esetekben is.

Tizennyolc nyarán megkérte a kezét egy sebesült katona. Aknára lépett, egyik lábát térd alatt, a másikat tőből amputálták. Azt mondta, ha Lídia nem lesz a felesége, meghal. Lídia irgalomból igent mondott. A tábori pap jobbról állt a vőlegény ágyához, a tanúk – egy süketnéma halottmosó és egy hetvenéves takarítónő – balról, Lídia pedig ápolónői fityulával a fején az ágy végében, szemben a láztól vörös arcú, mozdulatlanul heverő vőlegénnyel. A pap belekez­dett a szertartásba, befejezni azonban már nem tudta, mert a katona közben meghalt.

Ezután a pap próbált udvarolni Lídiának, majd a sebesültek közül sokan mások. Eredménytelenül. Végül egy kisbajúszos ács, aki mellett felrobbant a saját ágyújuk (a lövedék beszorult a csőbe), és ettől súlyos légnyomást szenvedett, úgy látszott, célhoz érhet. Házasságot ígért, s a lány azt felelte, ha vége a háborúnak, hozzámegy. Addig azonban se házasság, se más. Az ács erősen dadogott a légnyomástól, de más baj nem érte. A kommün kitörésekor még ott volt a kórházban, s amikor jöttek a toborzók, más többé-kevésbé gyógyulnál együtt jelentkezett vöröskatonának. Hetenként érkezett tőle levél valahonnan. Az utolsó a kommün bukása után Ausztriából, aztán többé sehonnan.

Lídia a tábori kórház feloszlatása után állás nélkül maradt. Az anyját szeren­cséjükre felvették Csepelre öntvénytisztítónak. A szakszervezetiek harcolták ki szerencsétlenül járt társuk özvegyének alkalmazását. Patócsné néha, egy-egy hétvégére hazautazott a falujába. Tavasztól gyakoribbakká váltak a hazalátogatásai, majd nyár derekán közölte a lányával, hogy kilép a gyárból és hazamegy aratni, elszegődött egy bandába, legalább a kenyerük meglesz télire. Aratás után még visszajött, de nem hozott magával semmit, inkább vinni készült. Egy háromgyer­mekes özvegy mellett volt marokszedő, elhatározták, hogy összeházasodnak.

Lídia kérelmezte a csepeli gyárban, hogy vegyék fel anyja helyére. Nem vették. Megpróbálkozott a takarítással, mosással, azokon a helyeken ajánlkozva, ahol annak idején az anyja szolgált. Nyomorúságos idők járták, ilyen munka se nagyon kínálkozott. Akik régebben mosattak, most maguk mostak, akik régebben takaríttattak, azok némelyike maga is vállalt volna takarítást. Új holmit ritkán vásároltak az emberek, a régit toldozgatták-foltozgatták a végtelenségig. Kiderült, hogy Lídia ügyesen tud foltot varrni a foltra, hogy gyönyörűen meg tudja stoppolni a szakadt lepedőt, inget, térítőt, pulóvert. Hogy nagyon finom a keze és jó az ízlése. Némely foltozását, stoppolását akár díszítésnek is lehetett volna gondolni.

Kezemunkája finomságának hamar híre terjedt, s nemsokára már házhoz vitték neki messze a Szép utcán túlról is a javítanivalót. Aztán eljött az idő, amikor kezdtek nála új holmit – ágyneműt, fehérneműt, gyermekruhácskát – rendelni. Lídia kis szobájának ablaka az utcára nézett, az ablak előtt varrógép, mellette szabászasztal. Lídia reggeltől napestig a varrógépet hajtotta, az ollót csattogtatta, s munka közben néha énekelt, néha sírt. Nem járt sehová és őhozzá sem járt senki, csak azok az asszonyok, akik hozták-vitték a varrnivalót.

Huszonhét tavaszán egyszer csak jött egy férfi – harminc körüli, sovány, középmagas –, megállt az ajtóban, zavartan forgatta levett sapkáját. Jó helyen jár-e, kérdezte. Lídia valahai vőlegényének, a dadogós ácsnak az unokaöccse volt. Az ács Argentínából írta az unokaöccsnek, keresse fel Lídiát és kérjen tőle a nevében bocsánatot. Lídia közölte, hogy megbocsát. Néhány percig még ott álltak az ajtóban, némán, majd a férfi elköszönt.

A következő hetekben többször látta az ács unokaöccsét az utca túloldalán. Úgy tett, mintha nem vette volna észre. Langyos volt már az idő, az ablak alkonyatig nyitva. Ha feltűnt a férfi, Lídia énekelni kezdett: „Az én babám egy fekete nő…” Lídiának koromfekete, hullámos volt a haja, ha kifésülte, a derekáig ért. Amikor dolgozott, világoskék masnival fogta egybe a dús köteget. Egy májusi délutánon aztán átjött a férfi erre az oldalra, beköszönt az ablakon Lídiának és megkérdezte, nem volna-e kedve vasárnap kirándulni.

Késő őszig minden vasárnap kirándultak a hegyekbe. Nagy társaság volt ez. Néha kettesben indultak és fönn találkoztak a többiekkel, néha a villa­mosmegállóban várták egymást nyolcan-tizen-tizenketten. A novemberi hideg esők fedél alá szorították őket. Ezentúl vasárnap délutánonként a munkásott­honban jöttek össze. Lídia a beszélgetésekből meg a könyvekből, amiket kapott és becsülettel végigolvasott, megértette, hogy a világ eredendően igazságos volt, benne a dolgok szépen elrendezettek – ez volt az ősközösség. Aztán minden összekuszálódott, egyik ember a másiknak a nyakába ült, belőle él, a vérét szívja, a húsát rágja. Hogy ez nem szükségszerűen van így és nem is szabad így maradnia. Az ő céljuk és feladatuk – a munkásosztályé és a mai generációé – ennek az igazságtalanságnak a megszüntetése. Nagyjából ennyit értett meg Lídia ezen a nyáron-őszön-télen, és ez elég is volt a számára. Béla meg a többiek mindenféle elméletekről meg programokról is tudtak és ezekről folyton vitat­koztak. Ha Lídia közbeszólt, türelemmel meghallgatták. Néha mondta csak Béla és akkor is szeretettel, hogy ha valamit nem ért, legalább várja meg, amíg ők befejezik a vitát.

Bélát mindenki Lídia vőlegényének tekintette. Lídia is, Béla is. A börtönből is úgy írt Lídiának, mint a párjának. És Lídia is így válaszolt. Tudta, mit jelent Bélának ott bent az ő hűsége. Nem látszathűség volt ez, hanem valódi ragasz­kodás és kitartás. Bélát három évre ítélték, Szegedre vitték. Negyedévenként jött levél tőle, összesen hat darab, aztán már csak a hír, hogy meghalt. Lídiának a csoportjuk három tagja – akik a feladatot kapták – mondta el, hogy a rabok éhségsztrájkot tartottak, Bélát a tizedik napon erővel meg akarták etetni és megfulladt.

Lídia elmaradt a társaságtól. Pedig nagyon megszerette őket. De nem tudta elviselni, ahogyan ránéznek. Ahogy beszélnek vele. Amilyen tisztelettel voltak iránta. Ó a mártír emlékének élő megszemélyesítője volt, akiből erőt merítettek. Harmincharmadik évében járt ekkor. Kissé reménytelennek érezte az életét. Mi lesz vele? Soha nem megy férjhez? Nem lesznek gyerekei? És mikor jön el az az új világ, amikor a gazdagoktól elveszik a jogtalanul sokat és szétosztják a nélkülözők között? Ült reggeltől estig az ablaknál, varrt, stoppolt, foltozott.

Múltak az évek. Lídia nem járt sehová, újságot nem olvasott, a szomszé­dokkal nem pletykált, azt tudta csak a világról, amit a megrendelői meséltek. Nála szívesen meséltek. A legtöbb asszony panaszkodott, a világra, az emberekre, a megélhetésre, nyilván volt is okuk rá bőven, de talán azért is panaszkodtak, hogy alacsonyabb árat számítson a vénkisasszony. Kezdték ugyanis a háta mögött így emlegetni. A haja még mindig dús, fénylőfekete, hullámos volt, az alakja azonban már kissé teltebb. Sokan azt mondták, hogy így olyan igazi asszonyos. Lídia nem szerette, ha ezt mondják. Nem szerette, ha akár ártatlan megjegyzé­sekkel is olyasmire emlékeztették, amire nem akart emlékezni.

Harminckilenc szeptemberének valamelyik délutánján beállított hozzá egy férfi. Hajlott tartású, kopasz, halk beszédű. Olyan negyven körülinek ítélte, vagyis nagyjából vele egyidősnek. Lídia megesküdött volna, hogy soha nem látta. Még a neve sem csengett ismerősen a fülének. Pedig látta. De mennyire látta. Egyike volt azoknak, akik tájékoztatták Béla haláláról. Lóri, vagyis Balázs Lóránt azt mondta, csak beszélgetni jött. Kíváncsi, hogyan él Lídia. Odahúzta székét a varrógép mellé, Lídia dolgozott tovább, ő pedig mesélt. Késő estig mesélt ma­gáról, a feleségéről, a gyerekeiről. A következő hetekben ez ugyanígy ismétlődött meg néhányszor. Aztán jött egy lány a régi csoportból. Anya már három gye­rekkel. Ő foltoznivalóval állított be. Aztán jött egy férfi, akire Lídia biztosan nem emlékezett, és elvitte azt a foltozást, amit az asszony hozott. Lídiának jóval később mondták csak meg, hogy ő az illegális csoportjuk összekötője. Lóri hozzátette: „Lídiácska, ezt jobb ha azonnal el is felejted”. Valóban, akár el is felejthette volna, hiszen, ha munkát hoztak, megfoltozta, megstoppolta a holmit, s aki érte jött, annak odaadta. Az, hogy néha a foltoznivaló, stoppolnivaló mellé kis cso­magot is mellékeltek, nem sokat változtatott a dolgon. A csomagra is, a foltoz- nivalóra is ráírta a nevet – Kovács, Takács, Szabó, Kis, Nagy, szóval amit be- mondtak –, és annak adta oda, aki ezen a néven érte jött. Néha gyerekek jöttek a csomagért, néha fiatal fiú meg lány, egymás kezét fogva, ilyenkor Lídia elme­rengett a múlton, és Bélára gondolt, sőt, egyszer egy ilyen nap után Bélával álmodott, egymás kezét fogva sétáltak az erdei ösvényen, hallgatták a madarak csicsergését – Béla ismerte mindegyiket hangról, névről –, Lídia-kibontott hol­lófekete hajában egy szál kék harangvirág, Béla megszorítja a kezét, megáll, szembefordul vele, a szemébe néz, ránevet. Nem szólt semmit, csak ránevetett.

A háború alatt gyakrabban tettek le nála csomagot, és teljesen ismeretlen emberek is jöttek érte. Egyszer valakit be kellett fogadnia éjszakára. Aztán mind gyakrabban kértek tőle ilyet. A háború végefele néha hárman-négyen is rejtőz­ködtek a kis szobájában. Ilyenkor ő kinn a konyhában, egy vesszőfonatú kerti­széken, félig fekve, féig ülve próbált szunyókálni.

A háború utáni első május elsején a szövőgyáriak menetében vonult fel. A zászlóvivő oldalán lépegetett, bal kezében orgonacsokor, jobbjával a vörös zászló lecsüngő bojtját tartotta. A zászlót Csoki Laci emelte magasba, mert ő volt a párttitkár, meg azért is, mert olyan szép szál ember. Amikor néhányszor – negyvennégy végefelé – ott aludt Lídiánál, mindig a padlón rendezgette el a fekvőhelyét, mert az ágyban nem tudta volna kinyújtani a lábát, de amúgy is, néhányuknak mindenképpen csak a padló jutott. Akkor még nem tudta Lídia az igazi nevét, úgy ismerte csak, ahogy a többiek szólították: a Létra. Most is így súgta oda neki, amikor a dísztribün elé értek, hogy „Ne lépj akkorákat, Létra”. A Létra, vagyis Csoki Laci jött érte és hívta a gyárba nem sokkal azután, hogy a front egy eléggé enyhe januári délelőttön átvonult a városrész felett. Lídia szabadkozott, megvan a maga munkája. De Csóki Laci azt mondta, jönnie kell. Segíteni. „Most mindenkire szükségünk van”. „Ha segíteni kell, az más” – felelte Lídia, és összerámolta a varrószerszámait, lecsukta a Singerjét, a tükörben megigazította a kontyát – néhány éve kontyba fonva viselte a haját, talán mert így jobban elrejthette a tolakodó ősz szálakat –, és azt mondta: „Mehetünk”. A gépmunkába hamar beletanult – nem volt idegen számára a gyár –, de még ennél is hamarabb történt, hogy a műhely asszonyai-lányai megválasztották szakszervezeti csoportbizalminak. Legtöbb idejét azzal töltötte, hogy a panasza­ikkal, sérelmeikkel hozzá fordulók ügyeiben szaladgált, babot, krumplit, tüzelőt, öreg ruhaneműt kunyerált, segélyekért szaladgált, ha kellett, végigkoldulta az egész gyárvezetést. Mindezek miatt persze rengeteg szemrehányás is érte. „De Patócs elvtársnő – korholta egyszer az új párttitkár, Csóki Lacit ugyanis elvitték valami felsőbb beosztásba –, te soha nem vagy a helyeden.” Lídia ártatlan csodálkozással válaszolt: „Én mindig a helyemen vagyok. Nekem ott a helyem, ahol segíteni kell.”

Néhány hónappal később szakszervezeti iskolára küldték s utána a szakszer­vezeti központ munkaügyi osztályára helyezték. Három hét múlva megszökött. Este utolsónak maradt, kirámolta az íróasztalát, a kulcsokat odahelyezte a főnöke asztalára és hazament. Másnap reggel kis cédulát tett ki a szobája ablakába: „Harisnya-szemfelszedést, ágyneműjavítást, fehémeművarrást vállalok. Megbízható munka, szolid árak, mint régen”.

Néhány nap múlva megjelent nála egy férfi a központból és felelősségre vonta. Lídia mentegetőzött: nem bírja az íróasztalt. Úgy érzi, megfullad mellette. A férfi kijelentette, ez árulás. Nem azért küldték iskolára, nem azért képezték, hogy most megszökjön az osztályharc frontjáról. „Nem olyan időket élünk, Patócs elvtársnő, hogy a maga pecsenyéjét sütögethesse.” Lídia felfortyant. „Ez nem pecsenyesütőde, hanem varroda. Ha régen jó volt, hogy ezt csináltam, jó lesz ezután is.”

Áldotta Lídia a technikát. Legfőbb társa ebben az időben a rádió volt. Ébredéskor bekapcsolta a dobozt, lefekvéskor ki. Meghallgatott mindent, jót, rosszat, neki tetszőt, nemtetszőt, zenét, előadást, híreket, vízállásjelentést, nyúltenyésztési szak- tanácsadást, még az idegennyelvű híreket se kapcsolta ki, hadd szóljon, addig sem érzi magát egyedül. A rádióból hallotta, hogy a Barna Pista áruló lett. Béla szerette a Barna Pistát, mert, mondta, jól lehet vele vitatkozni. Ha tűzbe jött, kipirult az arca és föl-le ugrált az ádámcsutkája. Aztán a rádióból hallotta Lídia, hogy a Csóki Laci is áruló lett, egy összeesküvő banda vezéralakja. Nem, ezt már nem tudta elhinni. Itt valami tévedés lehet. Aznap este nem gyújtott lámpát, amúgy is fájt a szeme a villanyfénynél, felöltözött és átvillamosozott Budára. Még a gyárban hallotta annakidején valakitől, hogy Csóki Laci merre kapott szép, nagy lakást. Érdeklődött az utcában. Megmutatták neki a házat, de nem taná­csolták, hogy odamenjen. Miért ne? Mert figyelik. Minden embert figyelnek, aki odamegy. De úgysem talál ott senkit, mert a családot is elvitték. Lídia persze odament. Egyenest a rendőrhöz, aki a kertkapu mögött ácsorgott. Bemutatkozott és mondta, hogy a Csóki Laci neki régi elvtársa, igen jól ismeri, és szeretné megtudni, mi a baj vele. De igazából, mert ő nem hiszi, hogy áruló. A rendőr csengetett. Fiatalember jött ki a házból, bekísérte Lídiát, leültette egy szép szobában, teával kínálta. Megérkezett két ember, autóba ültették, elvitték vala­hová, ott másik két ember kezdett vele beszélgetni. Faggatták estétől reggelig. Reggel hazaengedték, de a lelkére kötötték, egy szót se senkinek erről a kaland­járól, a Csóki Lacit pedig végképp törölje ki az emlékezetéből.

A következő hetekben gyakran látott a Szép utcában, a házuk környékén sétálgatni egy ismeretlen fiatalembert. A túloldali járdát rótta fel-alá, néha el- ácsorgott valamelyik kapualjban, bámészkodott, nézelődött. Feltűnt Lídiának, hogy úgy téblábol, bámészkodik, hogy mindig szemmel tarthassa az ő házuk kapuját. Lídia a félig kinyitott és megfelelően beállított belső ablakszárny üvegé­nek tükrözéséből (többtízévi gyakorlata volt már ebben) pontosan láthatta a férfit akkor is, amikor az úgy vélte, messze kívül került a házbeliek – főleg pedig Lídia – esetleges látóköréből. Nem mindig ugyanaz a fiatalember jött, de két- három hét alatt már megismerte valamennyit, sőt jóformán azt is ki tudta számítani, mikor melyikük következik. Ha Lídia vásárolni indult, fonalért, ke­nyérért, vagy hetenként egyszer a piacra, messziről követték. Egy szombati napon, amikor krumplival, káposztával, zöldséggel, tejjel, kenyérrel, egyebekkel megrakodva hazafele cipekedett a csarnokból, s hogy megpihenjen, letette a két nehéz kosarat a járdaszélre, észrevette megint az egyik ilyen „kísérőjét”. Az utca túloldalán, a bizományi felvevőhely előtt ácsorgott s a kirakatot nézegette. Lídia megtörölte izzadt arcát, nyakát, gondosan eltette a zsebkendőjét bő ruhája zse­bébe, aztán a kosarakkal átbotladozott a kövezetlen úttesten a fiúhoz. „Kérem, fiatalember. Nem segítene nekem? Dögnehezek ezek a kosarak, én meg öreg vagyok már, a fene enné. Maga látom jó erőben van, aztán meg amúgy is arra jön, amerre én.”

„Mit? Hogyan?” – lepődött meg a fiú. Úgy húsz-huszonegy éves lehetett.

„Na, ne kellesse magát. Fogja a kosarakat és gyerünk!” – Ez már nem kérésnek, inkább utasításnak hangzott.

A fiú nem volt felkészülve ilyen helyzetre. Zavarát gorombaságba csoma­golta: „Hagyjon békén engem, asszonyom. Nem ismerem magát.”

Lídia szinte szelíden folytatta: „Na jó! De figyeljen ide. Ha most rögtön nem fogja a kosaraimat, és nem hozza utánam, akkor nagy baj lesz. Meg fogja bánni.”

„Ugyan, mit fecseg itt össze-vissza” – dobta oda a fiú, és zsebrevágott kézzel tovább akart indulni.

„Jó, menjen – mondta gyorsan Lídia. – Én meg rögtön kiabálni kezdek, hogy tolvaj, fogják meg. Vagy talán inkább azt, hogy rendőrspicli. Melyiket akarja?”

A fiatalember megállt, arca kivörösödött, a szeme lángolt. Talán arra gon­dolt, hogy a botrányt mindenképpen el kell kerülnie, valamit morgott, amit Lídia nem értett, de lehajolt a két kosárért. „Na látja – szólt Lídia békésen. – Legalább nem érzi magát haszontalannak. Hetek óta csak sétálgat és bámészko­dik. Egy ilyen életerős fiatalember. Amikor minden munkáskézre szüksége volna ennek a szerencsétlen országnak.”

„Hallgasson, vénasszony” – sziszegte a fiú.

„Micsoda? – fortyant föl Lídia. De azért nem nagyon haragudott, mert arra gondolt, hogy mégiscsak nevetségessé tette ezt a gyereket, aki talán nem is felelős semmiért. – Micsoda? – ismételt egy hanggal lejjebb. – Tisztességgel beszélj velem, fiam, ahogy az anyáddal vagy nagyanyáddal illik. Én akkor is ember voltam, amikor te még nem is léteztél. Azt tanácsolom, tűnj el a környékről, mert ha még egyszer meglátlak, leöntelek egy vödör vízzel.”

Ötvenkettő nyarának egyik éjszakáján kopogtak az ablakán. Nem akármi­lyen kopogás volt ez. Három rövid, egy hosszú, három rövid, egy hosszú… Kétségtelenül a régi jel. Lídia bizonytalankodott. Kinyissa? Ne nyissa? Felkelt, hosszú hálóingében odalépett az ablakhoz, széthajtotta az ablakszárnyakat és kihajolt. Férfialak állt szorosan a fal mellett.

„Engedjen be” – suttogta.

„Maga kicsoda?” – súgta vissza Lídia. A férfi mondott valamilyen nevet. Lídia nem értette. „Kicsoda?” kérdezte ismét.

„Romhányi Laci. Régen Rabinovics. Maga bújtatott negyvennégyben.”

„Nem emlékszem” – felelte Lídia.

„Ne mondjon ilyet. Három hétig laktam magánál, amikor lebukott a

nyomda.”

„Nem tudok semmiféle nyomdalebukásról.”

„Magának nem mondtuk meg, hogy kíméljük. – A férfi hangja könyörgőre váltott. – Az isten szerelmére kérem, rejtsen el. Napok óta nem aludtam. Ha elkapnak, végem.”

„Mit követett el?”

„Semmit. Rámfogták, hogy összeesküvést szőttem.”

Lídia megigazgatta a köntösét a hálóinge fölött, kissé szűk volt már, nem követte gyorsan terebélyesedő alakját. Igen, túl van már az ötvenen és ez a férfi sem különben. „Sajnos nem maradhat nálam – súgta bele az éjszakába. – Én nem tudom, hogy maga áruló vagy csaló, szélhámos vagy ártatlan. Nem hiszem el egyiket sem. Én már nem hiszek el semmit. Hagyjanak engem békén, jó?”

Napokig ágyban maradt. Aludt és aludt. Ha pedig ébren volt, nézte a mennyezetet. Kilenc nap múlva lépett ki először az utcára. A piacra indult. Az egyik kofától meg akarta kérdezni, mennyibe kerül a zöldbab, de nem jött ki hang a torkán. Fuldokolva erőlködött, az arca kivörösödött, karjával csapkodott, kézitáskáját elejtette, és ő maga is elvágódott volna, ha a zöldséges asszony meg nem támogatja. Egyszerre sikítás csapott ki belőle: „Gyilkosok!…” Elernyedt, lihegett, mélyeket lélegzett – de megkönnyebbült. Összeszedte, ami a kézitáská­jából kiborult, lesimítgatta a ruháját, megköszönte a segítséget, kért egy fél kiló zöldbabot és hazament.

A gyerekek az utcán mutogattak utána, hogy bolond. Az asszonyok törté­neteket meséltek róla. Kinek ez, kinek az jutott eszébe. Egy idős nénike emlékezett rá, hogy kislány korában macskákkal bűbájoskodott. Mások a férfiakat emlegették, akik éjszakánként osontak be a lakásába. Néha egyszerre többen is. Valaki tudni vélte, hogy az anyja is efféle volt, s hogy az apja szégyenében lett öngyilkos. Egy tudálékos asszony kijelentette: az ilyenek összeszednek mindenféle bajt, ami végül az agyukra megy. A tejboltban a kiszolgálónő ezentúl nem engedte hozzányúlni a kenyérhez vagy a zsömléhez. („Válasszon, Lídia néni, majd én kézbeadom.”) A pletykák nem jutottak el Lídia fülébe, így még a tejesasszony magatartását is inkább a korát tisztelő udvariasságnak vélte. Azt azonban észre kellett vennie, hogy egyre csak fogy a munkája, hogy mind kevesebben visznek hozzá foltozni, varrni valót. De kezdetben ezen se nagyon bánkódott, hiszen gyorsan fáradó szemével azt a keveset is nehezen győzte. Az orra hegyén nyergeié drótkeretes szemüvege is lassacskán megvastagodott, akárcsak ő maga. A keze is elnehezült a finomabb munkákhoz, ujjain bütykök támadtak, karját, vállát, hátát reuma szaggatta. Néha egész éjszaka nem jött álom a szemére, nappal meg elbóbiskolt munka közben.

Elérkezett az idő, amikor szembe kellett néznie a ténnyel: a legsze­rényebb módon, a legkisebb igénnyel sem tud már megélni a mun­kájából. Valaha tele volt a kis la­kása csipkékkel, térítőkkel, ame­lyeket egykor, legjobb kedvében, a maga gyönyörűségére készített. Nem akadt ember, akárhányadszor is járt nála, aki újra és újra meg ne csodálta volna ezeket a kis remekeket. Az első csipkét az üve­gesnek adta oda, hogy beüvegezze a kitört konyhaablakot. A másikat elcserélte egy új lavórra, három darabot a kárpitos vitt el a felesé­géhez megkérdezni, érnek-e annyit, hogy megjavítsa értük a törött rugójú, szakadt huzatú sezlont. Az egyik legszebbet egy libá­ért cserélte el húsvét előtt. A leg­többet azonban eladogatta a pia­con. Leült a csarnok oldalánál a nyomóskút melletti padra, a csip­két, hímzést a karjára terítette, és félhangosan, mintha magában be­szélne, sutyorogta: „Eladó. Eladó. Magam csináltam.” Ha sikerült túladnia egyen, bevásárolt. Ha nem, üres kosárral ment haza.

Lídia a Szép utcának ugyan­abban a házában, ugyanabban a szoba-konyhás lakásában érte meg a hetvenötödik esztendejét, amelyikben született. Öreg ház volt, 1881-ben építtette egy sertéskereskedő a frissen parcellázott futóhomokon. A sertéskereskedő eladta egy kocsmárosnak, az pedig egy bádogosmesternek. A bádogos akkor még fiatal, nődén ember volt, ott lakott a házban, az öt lakás egyikében. A háború alatt megnősült és elköltözött innen. Aztán a házat negyvennyolcban államosították. Lídia néni jobb oldali szomszédja a bádogos édesanyja volt. Madárcsontú, ráncos arcú kicsi kis nénike, rég elmúlt már nyolcvan, hogy mikor és mennyivel, azt ő maga sem tudta. Járni csak úgy volt képes, ha közben lépésről lépésre megkapaszkodhatott valamiben. Naphosszat egy kis sámlin üldögélt, ehhez a fia készíttetett neki egy kisasztalt, s mivel az ágyra sem tudott már egyedül felmászni, egy alacsony kiságyat. Az egész olyan volt, mint valami gyerekbútor. A nénike az ágy, a kisasztal és – tavasztól őszig – a konyha előtti aprócska virágoskert között vonszolta magát. Egyik kezével a sámli szélét markolta, másikkal az asztalba, az ajtófélfába, az orgonabokor vastagabb ágába kapaszkodott. Ennivalót a menye küldött neki delente valame­lyik inassal. A bádogos úgy kéthavonta meglátogatta az anyját. Most húsvétkor bekopogott Lídiához, és egyezséget ajánlott: ha Lídia benézne időnként az any­jához, és segítene neki ebben-abban, szóval, ha rajta tartaná a szemét, akkor ő hajlandó 'olna átvállalni Lídia lakbérét. Lídia úgy kiáltott rá a bádogosra, hogy az ijedtében a konyhaajtó felé hátrált. „Maga lelketlen, gonosz ember! Az édes­anyja rég nem élne, ha eddig is nem törődtem volna vele. Azt hiszi, elég, ha naponta valaki belök neki egy tányér levest?”

Lídia valóban már régen átjárogatott az öregasszonyhoz, hetenként egyszer összesöpörgetett nála, kiszellőztette az ágyneműjét, hébe-hóba – hiszen magánál is alig futotta az erejéből – rendesebben kitakarított, legutóbb például még az ablakokat is megtisztogatta, ami fontos volt az öregasszonynál – és nála is –, mert ősztől tavaszig ezen át néztek rá a világra.

A következő nyáron a néne megbetegedett, nem tudta kivonszolni magát a konyhaajtó előtti kertecskébe (Lídia ásta föl tavasszal a kiskert homokját a szeneslapáttal és hozott bele a piacról palántákat), de még az ágyról is ritkán szállt le. Nem evett. Nem panaszkodott. Lídia elment a bádogosmesterhez. A bádogos orvost küldött. Az orvos kórházba utalta. A kórházból három hét múlva hazaküldték mentővel. A bádogosnak azt mondták, a végét járja, nem tudnak rajta segíteni. Legfeljebb néhány hete van hátra. Lídia úgy ápolta a kis öregasszonyt, mintha a saját anyja volna. Pusmogott, sustorgott neki, babusgatta, ta­kargatta, és újra meg újra elsírta magát, amikor látta a törékeny kis madártestet. .Az orvos néha eljött, megnézte a beteget, és fölírta a gyógyszereket. Tél elején azt mondta az orvos. „Lídia néni, ha maga nem ápolja, rég meghalt volna. A maga szeretete tartja életben.”

A bádogos édesanyja megérte a tavaszt is, és ahogy virágozni kezdett az ajtó előtt az orgonabokor, hosszú idő után először ismét kiült a kertecskéjébe. Szemlátomást jobban volt, néhány kilót fel is szedett, a szemében ismét értel­mesebbé vált a fény, és újból érdekődéssel nézegette a friss földet, ahogy a langyos széltől porhanyósodik a teteje. Az orvos most már azt mondta: csoda. A bádogos kajánkodott Lídiával: „Maga valami boszorkányfüvet főzött, Lídia néni. Az isten áldja meg érte.”

Nyár végén aztán mégis meghalt a néne. Ott bóbiskolt el ültében a sámlin, a kék fazékba ültetett leánder szárának dőlve. Koporsóját öt öregasszony kísérte a sírgödörig. A temetőből kifele jövet az egyik öregasszony, özvegy Lehelné, Lídiához szegődött. Az eltávozottról kezdtek beszélgetni. Lehelné dicsérte Lídiát, mert ahogy hallotta, igen nagy szeretettel ápolta az elhunytat az utóbbi években. Mielőtt elváltak, megkockáztatta a kérdést, nem nézne-e át hozzá néha Lídia. Annyira egyedül van, panaszolta. Meg aztán egy kis segítség is elkelne. „Szegény ember vagyok, de meghálálnám.”

Lehelné a mozigépész, Lehel Árpád özvegye volt. Árpira a mozgalomból emlékezett Lídia, abból az időből, amikor telente, pontosabban két télen át a futballpálya melletti kocsma különtermében jöttek össze hétvégeken. Lehelnét azonban csak látásból ismerte. Néhány nap múlva, ahogy nem nagy akarással, de megígérte, átment a mozisnéhoz. Vitt magával egy kerek kis horgolt térítőt. Lehelné három utcával arrébb, szoba-konyhás, spájzos lakásban lakott, a konyha szép világos, ablakán kockahorgolású függöny (Lídia rögtön megállapította, hogy elég ötlettelen és ügyetlen munka), a konyhabútorok mázolása kopott, a tűzhely karikája repedt. Alkonyodon. Nem gyújtottak villanyt. Ültek a félhomályban, és beszélgettek. Lehelné panaszkodott, hogy éjszaka fél egyedül. Elég jól bírja magát, bevásárol, takarít, mos, főz, szóval nappal megvan magában, de éjszaka fél. Az az érzése, hogy megfullad. Többnyire rosszat álmodik: bagoly száll a fejére, barlangba esik, bomba dönti rá a házat. Ilyenkor arra riad, hogy nem kap levegőt. Már annak tudata is sokat segítene, ha Lídia ott aludna nála. És ha fullad, támogatná a járkálásban. Ilyenkor járkálnia kell a szobában, hogy levegőhöz jusson, de nincsen rá ereje, mert kiszalad minden vér a lábából. Megmutatta a szobát. Két szekrény a falnál, közöttük szárnyas nagy tükör, szemben kettős ágy, egy-egy éjjeliszekrénnyel.

Lídia nem akarta megbántani a mozisnét, ezért azt mondta, szívesen segí­tene rajta, csakhát neki is megvan a maga baja, öreg már, rossz a szeme, így is alig tud annyit dolgozni, hogy valahogyan megéljen belőle. Ha pedig nem alussza ki magát, végképp lemondhat a másnapi horgolásról.

Lehelné megvette a kis kerek térítőt, jobb áron, mint Lídia remélte. Ennek fejében Lídia megígérte, hogy néha majd átnéz hozzá, és alkalmanként esetleg ott is alszik. Lehelné azonban addig könyörgött, míg Lídia beleegyezett, hogy – nem véglegesen, inkább csak próbaképpen – hetenként egyszer… A hétfőben állapodtak meg. Lehelné felajánlotta, hogy fizet harminc forintot, ezenkívül vacsorát és reggelit ad.

A Rézi nénit Lehelné ajánlotta Lídiának. Pontosabban: Lídiát ajánlotta Rézi néninek. Rézi néni a lakásán kereste fel Lídiát, előbb meg akarta látni „kiféle- miféle szerzet” ez a vénkisasszony, akiről már olyan sokat hallott.

Rézi néninek kilencszáznegyvenöt óta csalhatatlan megérzései voltak. Férje ácsmester volt, az ostrom alatt a szép, nagy családi házuk pincéjében bújtak meg a két kislánnyal. Rézi néni egyszer csak azzal állt elő, hogy menjenek át a közeli emeletes sarokház pincéjébe, az biztonságosabb. A férje ellenkezett: ez az ő házuk, nem mennek sehová. Rézi néni azt mondta: akkor pedig baj lesz, ő érzi. „Valaki meghal.” A férje két napig makacskodott, de végül beadta a derekát. Még aznap éjjel bomba pottyant a házukra és lyukat ütött rajta a padlástól a pincéig. Néhány nap múlva, amikor az utcai harcok elérték a környéküket, Rézi néni azon kezdett sopánkodni, hogy vissza kellene menniük a házukba, elvégre az egyik szoba nagyjából épségben maradt, az ajtót bedeszkázhatják, az ablakot beragaszthatják, valamelyest még fűteni is tudnának. Úgy érzi, ott biztonságosabb lenne. A férje leintette: maradjon már nyugton arra a néhány napra. Az asszony a két gyerekkel vissza akart hurcolkodni, a férje azonban egyszerűen nem engedte. Rézi néni sírt: „Meglásd, valaki meghal.”

A férje halt meg, mindannyiuk szemeláttára. Borzasztó halállal. Fönn az utcában, a ház előtt kilőttek egy harckocsit. A robbanás belökte az elfalazott pinceablak néhány tégláját. A nyíláson befolyt a harckocsi szerteömlő benzinje. Rézi néni férje a robbanáskor az ablak alatti priccsen ült. A téglatörmelék és a benzin a hátára omlott-csorgott. És lángralobbant. Rézi nénit három asszony fogta el, hogy oda ne vesse magát a lángoló, sistergő emberkupacra.

Rézi néni nagyobbik lánya ötvenhatban a férjével együtt disszidált. Kétha­vonta jött tőle Kanadából egy százdolláros csekk. A kisebbik lány kitartott Rézi néni mellett, egészen az elmúlt esztendőig. Háromszor kérték feleségül, de nem ment, mert Rézi néni megnézte a férjjelölteket, és mindannyiszor balsejtelmei támadtak. A lány elmúlott már huszonhét éves, amikor a harmadik kérőjét kikosarazta. A negyediket nem akarta elszalasztani, ezt nem mutatta be az anyjának, egyszerűen elszökött hozzá. A hátrahagyott bocsánatkérő levélben azt ígérte, majd jelentkezik. Legközelebb Kanadából írt levelet. Hogy a férjével együtt ment-e ki, vagy egyedül, Rézi néni soha nem tudta meg. A százdolláros csekkek azonban ezentúl havonta érkeztek s mellettük az értesítés: „Manci és Juli”.

Rézi néni az utóbbi időben gyakran álmodta végig a férje tűzhalálát, nagy­jából a történteknek megfelelően. És gyakran álmodta tovább a lányai életét, azután, hogy elhagyták őt. Ezek az álmok mindig változtak, újabb és újabb fordulatot vettek, de soha nem végződtek szerencsésen. Az altatókat már meg­szokta, a nagyobb adagok ellenére is az éjszaka közepén felébredt. És ébren álmodta tovább a riasztó álmait. A csütörtököket viselte legnehezebben. A férje csütörtökön égett meg, és csütörtökön szökött meg tőle a kisebbik lánya. Lídiát ezért csütörtök éjszakára szerette volna felbérelni.

Lídia néni megint csak azzal kezdte, hogy nem és nem, fáradt, rossz a szeme, ha nem alussza ki magát, másnap nem tud dolgozni… Rézi néni gyorsan megvásárolta Lídia két nagyobb asztalterítőjét és előleget adott a most készülőre, amelynek elragadtatással dicsérte a mintázatát. És hogy mindenképpen elnyerje Lídia beleegyezését, megígérte, negyedévenként megveszi valamelyik nagyobb munkáját, legyen az terítő vagy függöny, ahogy Lídia akarja. Ennek nehéz volt ellenállni. Rézi néni negyven forintot akart adni éjszakánként. De Lídia nem fogadta el. Ha egyiknek harminc, akkor harminc a másiknak is.

Hamarosan híre ment, hogy Lídiát fel lehet bérelni éjszakára. Az utcabeli öregasszonyok némelyike azt mondta, ugyanazt teszi mint régebben, csak akkor őhozzá osontak be éjszakára a férfiak. Mások a bátorságát dicsérték. Legtöbben azonban egyszerűen csak sajnálták. Nincsen ennek a szerencsétlennek senkije, mondták, se kutyája, se macskája, se egere, se bolhája.

Nemsokára már hétfőtől péntekig, valamennyi napját bérbeadta Lídia, csak a szombatot meg a vasárnapot tartotta meg magának, ekkor takarított, mosott, bevásárolt, elintézett ezt-azt, és ha jutott még egy kis ideje, akkor egy keveset pihent. Egyre kevesebbet horgolt. Szeme nem volt hozzá, ideje sem. Varrni már régen nem varrt, foltoznivaló nem nagyon akadt, az emberek inkább újat vettek, ingek, blúzok varrását pedig azért nem bízták már rá, mert ugyan mi fogalma lehet a divatról egy ilyen vénségnek. így aztán lassacskán abból élt, amit az éjszakázásokkal keresett. No, meg a vacsorák és reggelik.

A Szép utcában most már mindenki csak úgy hívta: a béralvó.

Az első hiba, amit Lídia elkövetett, az volt, hogy fölszedte az utcán azt a szerencsétlen senkit. Szombaton délelőtt történt, fél tízkor, a csarnok északi oldalánál. A pénteki öregasszonytól jövet betért a piacra nézelődni. A pénteki öregasszony, egy péksegéd özvegye, alacsony, széle-hossza-egy néne volt, egy szép park végében, a kőkerítéshez simuló garázsban lakott. A garázs korábban egy zenész villájához tartozott. A pékné, özvegységre jutása után a zeneművészéknél főzött, takarított, tizenkét esztendőn át, amikor is a házaspár egy külföldi turnéról nem tért haza. A villát államosították, a garázst a házkezelőség pici konyhára és szobára osztotta, bevezette a vizet meg a villanyt, és az özvegyet főbérlőnek nyilvánította.

A bér-éjszakák után hazafele Lídia gyakran ejtette útba a piacot. Az utóbbi időben alig vásárolt már valamit, de azért jólesett bámészkodnia. Néha alkudozott is egy kicsit, hogy lássa, mennyiért venné ezt-azt. Ha venné. De inkább csak ténfergett, nézelődött. Az öregasszonyok után, lakásának üres magánya előtt szüksége volt erre az „életre”. Bérbevevői nem igényeltek sokkal többet, mint hogy meghallgassa őket, hogy beszélhessenek hozzá. Hogy ne magukban pus­mogjanak csak, mint teszik a hét többi napján. Neki hangosan elmesélték, amit máskor a falaknak sustorogtak. A csarnok és a piac jelentette Lídiának a társa­ságot. A közösséget. Vesszőkosarát a karjára akasztotta, tetejét kendővel letakarta – hadd higgyék, hogy van benne valami –, így csoszogott, botladozott a zöldsé­gesek, baromfiárusok, túró-tejföl árusok, lacikonyhások és mindenféle alkalmi árusok standjai, kirakodóhelyei közötti utcácskák forgatagában.

Egyik szombat délelőttön, amikor elfáradt a totyorgásban, leült a buszmeg­álló melletti padra. Pihentette a lábait, merengett, nézte a jövést-menést-sürgölődést. Egyszer csak valami furcsaság ragadta meg a figyelmét. A vásárcsarnok oldalában, szorosan a fal mellett nagy halom rongy hevert. Vagy nem is rongy? Sokkal nagyobb volt annál, hogy egyszerűen csak rongy lehessen. De hát akkor mi? Valamit letakartak nagykendővel, a kendő alatt kosár van, a kosár gazdája elszaladt a vécére vagy a söntésbe – futtatta meg a képzeletét Lídia. Üldögélt tovább a padon, és néha-néha odapillantott a fekete kupacra. Jó fél óra múlva eleredt az eső. Az emberek sietősre fogták lépteiket, az árusok takargatták a portékáikat, az ivó ajtajából beljebb húzódtak a söröskorsóval ácsorgók, a kis­postából kilépők visszatorpantak és esernyőt nyitottak. Lídia felállt a padról, jó mélyen a fejébe húzta kötött gyapjúsapkáját és indult hazafele. A kíváncsiság azonban előbb odavezérelte a rongyhalomhoz. Közelebbről már látta, hogy az nem rongy, nem nagykendő, hanem posztókabát. S hogy a kabát alól kilóg egy pár rossz férfibakancs. Mellé érve világos volt, hogy a bakancsban láb, a kabátban ember van. Az áprilisi eső már alaposan rázendített. Lídia az ujja hegyével megbökögette a nagykabátot. Semmi válasz. Újból megbökögette. Megint semmi. Most a cipője orrával kezdte tuszkolni a bakancsot. Végre megmozdult a vacak­halom és egy fej bontakozott ki belőle. Női fej.

„Mit csinál maga itt?” – hüledezett Lídia.

„Alszom” – jött a válasz vékony lányhangon, ami bizony nem nagyon illett ehhez a rongyköteghez.

„No de itt?”

„Hát hol?” – kérdezett vissza a valaki, és Lídiát ismét meglepte a cérnavé­kony hang. Közelebb hajolt a gubanchoz, hogy jobban megszemlélje a jelenséget. Keskeny arcocska, barna szemek, barna haj. A hanggal ellentétben úgy ítélte, olyan huszonöt év körüli lehet.

„Hol, hol? – morgolódott Lídia. – Hát otthon! Esik az eső, nem vette észre?”

„De észrevettem.”

A lány visszatúrta a fejét a rongyaiba, mint kutyák az orrukat a bundájukba és talán ismét elaludt. Lídia tanácstalanul toporgott. Ez bolond, gondolta. Kinn alszik az esőben. Ráadásul a csarnok bűzös pinceablakánál. Az ő orrát már facsarta a nyulak, galambok, libák ganajszaga. Legalább az esőtől védené valami.

Érezte, hogy ő is egyre jobban átázik. Majd megint szaggatni fog a válla meg a háta. Odasandított a rongycsomóra. Hagyja ezt itt? A cipője orrával megtusz­kolta a kabátot. Előtűnt megint a fénylőbarna szempár.

„Jöjjön” – szólt Lídia.

„Hová?”

„Velem. De azonnal, mert rühellem már ezt az átkozott esőt.”

Lídia ment elől, két lépéssel mögötte a lány a földig érő kabátban. Otthon felszította a tüzet a sparheltban, két fazekat megtöltött vízzel, levette a platniról a karikákat, hogy a nyers láng hozzáférjen az edényekhez, a konyha közepére állította a pléhlavórt, és intett a falhoz húzódva némán ácsorgó lánynak, hogy vetkőzzék. Az ledobta a nagykabátot, és ott állt meztelenül. A bakancs és a férfikabát volt minden öltözete. Teste sovány, bordái kiálltak, könyöke, válla szinte átszúrta a bőrét, hasa horpadt, mint az űzött macskáé. Lídia beleöntötte az egyik fazék vizet a lavórba, beleállította a lányt, beszappanozta, lemosta tetőtől talpig, törülközőt dobott a kőre, odaléptette a lányt, kilöttyintette a szennyesvizet az udvarra, beletöltötte a másik fazék vizet és megint lemosta a vékony testet. Aztán szárazra törölte, megágyazott és intett a lánynak, hogy feküdjön le.

Aznap estefelé, amikor már indulnia kellett a szombati öregasszonyhoz, az a szerencsétlen veréb még mindig aludt. Fel akarta kelteni, hogy legalább meg­mondhassa neki, mit hol talál, ha enni akar. Már nyúlt, hogy fölrázza, de olyan szép volt, ahogy a fényes haja szétterült a fehér nagypárnán s a finom profilja belesimult a puha pehelybe. Nem vitte rá a lelke, hogy felébressze. írt néhány sort egy irkalapra és odaállította az asztalra. A szombati öregasszonyhoz menet folyton arra gondolt, mit ad majd erre a szerencsétlenkére, ha felébred. Az ő alsóneműi túlságosan nagyok rá. Varrni kellene neki. Legalábbis átalakítani. Majd körülnéz a holmijai között.

Szombat éjszakáit néhány hete adta el Lídia. Állítólag ez volt a második hiba, amelyet elkövetett. Egy nyolcvanon felüli idős hölgyhöz szegődött el, aki egyedül lakott ugyan, de nem volt magános. A férje is élt, meg a fia, a lánya és öt unokája. Gyerekei a sajátukban laktak családostul, a férje pedig télen a fiánál, nyáron a lányuk balatonfüredi nyaralójában. Az asszony a maga akaratából maradt a régi lakásukban. A férjével állandóan veszekedtek, láthatóan csak útjában voltak egymásnak, ezért a gyerekek elhatározták, hogy különválasztják őket: az öregember megy a fiúhoz, az öregasszony a lányukhoz. Á lakást cserékkel szándékoztak értékesíteni. Az öregasszony azonban az utolsó napokban megma­kacsolta magát: nem költözik el az otthonából, amelyben negyvennyolc éve lakik. Itt marad, hagyják csak, ellesz maga is. Hiába erőszakoskodtak vele a gyerekek, nem mentek semmire. Végül bejárónőt vettek melléje, aki takarított, főzött, mosott rá heti huszonkét órában.

Az idős hölgy régebben nem hiányozhatott egyetlen vasárnapi nagymiséről sem. Amióta egyedül maradt, csak a rádióban hallgatta az istentiszteletet. Nem­régiben azt álmodta, hogy a nagytemplom jobb oldali oldalhajójában álló Szűz Mária szemrehányást tesz neki, mert nem tartja be a fogadalmát. Első unokáját várva ugyanis azt fogadta a Szűz Máriának, hogy ha meghallgatja a kérését és a lánya könnyen szül, minden vasárnap elimádkozik a lábánál öt Üdvözlégy-et. A kívánság teljesült és a nagymama vasárnaponként rendre törlesztett. Most, hogy egyedül már nem tudott elmenni a templomba, úgy gondolta, nem követ el nagy mulasztást, leimádkozta már a tartozását a sok-sok esztendő alatt. De lám, tévedett, a Szűzanya továbbra is számonkéri a fogadalmát. Keresett hát valakit, aki vasárnaponként elkísérhetné a templomba. Említették neki Lídiát. Jó, hát jöjjön hozzá aludni szombat este, vasárnap reggel meg kísérje el a nagymisére. Az alvásért meg a kíséretért kap ötven forintot.

Lídiát csábította a pénz. Ez nemcsak alvás, hanem vasárnap délelőtti elfog­laltság is, rendben levő, hogy többet fogad el, mint mástól. Amióta jóformán semmit se tudott már eladásra varrni-horgolni-kötni, azóta minden fillérnek sokszorosan megvolt a helye. A szombati öregasszonynál azért esténként meg­próbálkozott valami munkával. Főleg a saját holmijai javítgatásával, itt ugyanis jó volt a világítás. Ültek egymással szemközt a fotelban (ilyen kényelmes ülőal­kalmatosságot Lídia életében nem érzett maga alatt), az idős hölgy olvasott vagy keresztrejtvényt fejtett. Ha fejtett, néha kérdezett valamit, Lídia pedig felelt, ahogy tudott. Hogy mikor épült a szibériai vasút, hogy gombóc angolul, hogy ismert politikus monogramja… „Nem tudom… nem tudom… nem tudom…”

„Mondja, maga semmit nem tud? – zsörtölődött a hölgy. – Csak úgy élt bele a vakvilágba? Legalább azt tudhatná, hogy a B. L. és miniszter, az Balázs Lóránt.”

Lídia az ölébe ejtette a varrást. „A Balázs Lóri miniszter?” – álmélkodott.

„Hogyhogy Balázs Lóri?”

„Hát a Balázs Lóri. Ő volt néhányszor a párom.”

A szombati öregasszony a szemüvege fölött figyelmesen nézett Lídiára. „Na szép – mondta. – Na szép.”

„Akkor volt ez, amikor…”

A hölgy ijedt hirtelenséggel emelte föl a kezét. „Köszönöm! Nem kívánom, hogy részletezze.”

A Balázs Lóri, morfondírozott magában Lídia. Lám, a Balázs Lóri. A patikus fia. A házi agitációkra úgy állították össze a párokat, hogy egy fiú, egy lány, lehetőleg egy munkás, egy értelmiségi, hogy hatásosabban tudjanak érvelni.

Lídia jól érezte magát a szombati öregasszonynál, szép, kényelmes, meleg volt a lakás, a legfontosabb pedig, hogy nem kellett panaszokat hallgatnia. A szombati öregasszony megbékélten élt a világgal, ha panaszkodott, legfeljebb csak a lábára. Volt azonban egy nagy hibája neki is. Éjszaka hangosan horkolt. Igaz, a szomszéd szobában, de Lídia mégis gyakran felébredt a kemény, érces horkantásokra. Ezen az éjszakán is felriadt. És nem tudott elaludni. Azon járt az esze, mit ad majd arra a szerencsétlen verébre. És eszébe jutott, hogy a vécé melletti kiskamrában, ahol az öregasszony a söprűt, szemétlapátot, a tisztítósze­reket, létrát tartja, van egy műanyag zsák, telegyűrve ronggyal. Kiselejtezett holmik, arra szánva, hogy valamikor talán még szolgálhatnak portörlőként, felmosórongyként, cipőtisztítóként. Mintha látott volna köztük egy gyapjú puló­vert. Hajói emlékszik, a könyöke volt lyukas. Máskor, ha felriadt a horkolásokra, azért hamarosan újra elaludt. Most sehogyan se hagyta nyugodni a lyukas pulóver tudata. Ott kinn a kiskamrában. Forgolódott a kényelmes ágyban és egyre csak a pulóver jelent meg csukott szeme előtt. Megnézi. Meg kell néznie. Lehet, hogy semmire sem használható. Rosszul is emlékezhet. Óvatosan feltápászkodott, leszállt az ágyról, mezítláb kiosont a folyosóra – máskor is rákény­szerült néha éjszaka, hogy kibotorkáljon a vécére, nem kelthet gyanút most sem, ha az öregasszony véletlenül megneszeli a járkálást –, halkan kinyitotta a kam­raajtót és a vaksötétben kotorászni kezdett a zsákban. Megérzi ő tapintásra is a kötött gyapjúanyagot. Megérezte. Visszahelyezte szépen a zsákot a helyére, nesz­telenül becsukta az ajtót és visszasompolygott az ágyba. A két szoba között éjszaka is nyitva tartották az ajtót. A szomszéd szobából csendes szuszogás hallatszott. Egyenletes, nyugodt szuszogás. Lídia a párnája alá dugta a pulóvert és békésen elaludt.

Reggel, amikor elindultak a templomba, a zsákmány ott lapult Lídia kosara aljában, fölötte szétteregetve, eligazgatva az a semmi kis stoppolnivaló, amivel lefekvés előtt vakoskodott. A templomban odatérdepeltette az öregasszonyt a Szűz Máriához, ő kissé félreállt, megvárta, amíg az leimádkozza a tartozását, akkor fölsegítette, hazakísérte. Aztán szinte futott hazáig, már ahogyan a nehéz­kes termetével, öreg lábaival futni tudott.

Az ajtót nyitva találta. A lakás üres. A veréb eltűnt. A cédula az asztalon, ahogyan ő odatette. Talán el se olvasta. Gyorsan végignézett mindent, nem hiányzik-e valami. Nem, nem hiányzott semmi. Örült ennek, de sajnálkozott is. .Azért alulra igazán fölvehetett volna valamit. Micsoda dolog, hogy meztelen testre ölti azt a ronda, koszos kabátot.

Kapta magát és kisietett a piacra. A vásárnak már vége, a kofák összerá­moltak, a sátrakat lebontották, csak az állandó bódék közül tartott nyitva egyik-másik. És a csarnok. Körbejárta a csarnoképületet, aztán benn az emelettől a pincéig minden zugba benézett, majd újra ki a piactérre. De hát semmi. Ez a szamár, ez a szerencsétlen, ez a bolond eltűnt. Hogyan lehet segíteni valakin, ha ilyen ostoba?

Otthon kiteregette a piros-zöld mintás pulóvert. Szép a színe. Jó az anyaga. A rengeteg maradék fonala között könnyen talál megfelelőt a lyuk bestoppolásához. Az ablakhoz ült, munkához látott. Nemsokára nyomát se lehetett föllelni a valahai lyuknak. A színén olyan lett, mint az eredeti, csak ha kifordította, tűntek fel az eldolgozott fonalvégek.

Na, most mi legyen vele? – tette föl a kérdést magának. Visszavinni? Igen, vissza kellene vinni. Ha megtartja, az lopás. Ennek a szerencsétlen verébnek szánta, az nem lett volna lopás. Nem bűn elvenni onnan, ahol felesleges, és odaadni, ahol hiányzik. Ahogy régen hirdették. Mindenkinek. Igazságtevés lett volna ez is, ha odaadja a verébnek. De nem adta oda. Nem rajta múlott. Mégis, megtartani bűn. Lopás. A legrondább bűnök egyike. Vissza kell vinni. A követ­kező szombaton szépen visszacsempészi a rongyoszsákba.

Amikor idáig jutott a töprengésben, megkönnyebbült – és azon kapta magát, hogy dudorászik. Régen nem fordult ez vele elő. Mit szólnának, ha meghallanák? Bolond vénasszony, mondanák. Meg aztán miféle dalolás volt ez ahhoz képest, amikor Béla ott sétált az utca túloldalán, ő meg a nyitott ablakon át beleénekelt a tavaszba.

De ha visszaviszi, a szombati öregasszony majd felmosórongynak használja a pulóvert – dobbant bele a gondolat. Nem bűn-e az is? Szabad-e pocsékba hagyni? Az ő kezemunkája is benne van már. Félig-meddig az övé is. Talán inkább az övé már, mint a szombati öregasszonyé. Nem, nem akarja magának megtartani. De ha nem adhatta annak a verébnek, miért ne adhatná másnak?

Hétfőn este magával vitte a kimosott, megszárogatott, szépen összehajtoga­tott gyapjuholmit és megmutatta Lehelnének. A hétfői öregasszonynak tetszett a pulóver. Felpróbálta. Kissé szűknek tűnt, de belefért. Dicsérte mindjárt, hogy milyen jó meleg. Megvenné, ha nem volna drága, és nem kellene egyszerre kifizetnie. Lídia mondta, hogy odaadja ajándékba. A mozisné szabadkozott, igaz, hogy szegény asszony, de azért van annyija, hogy ne fogadjon el ajándékot a másik szegénytől. Lídia most már rábeszélte: tartsa meg nyugodtan, ő is aján­dékba kapta. Lehelné nem akarta elhinni. De Lídia erősködött, hogy így igaz. Hogy ismer valakit, akinek van mit a tejbe aprítania. Amikor attól elfogadta, mindjárt Lehelnére gondolt. Csak ne mondja, hogy nem szorul rá, látja, amit lát.

A hétfői öregasszony megköszönte az ajándékot, és a jóságtól felnyílott a lelke zárja. Valóban nagyon nehezen él, panaszolta, éppen csak telik a kis kosztra, a lakbérre, a villanyszámlára. De ha venni kell valamit. Ha az orvos jön. Ha szivárog a vízcsap. Ha a tüzelőt hozzák. Szóval, ha valahol egy kis pénzre volna szükség, már nem tudja honnan teremtse elő. Meg kell koplalnia. Minden rendkívülit meg kell koplalnia. Lídiát is. A vacsoráját és reggelijét, meg azt a harminc forintot is. De hát úgy fél egyedül, és oly szörnyű a gondolat, hogy soha senki nem nyit be hozzá, akivel kicsit elbeszélgethetne…

Túlzás volna azt állítani, hogy Lídia új eszmét, új eszményeket fedezett volna fel magának. Nem, nem így van. Az viszont igaz, hogy amire most rálelt, az hasonló örömet szerzett neki, mint annak idején a világ megforgatásáról, a nagy igazságtevésről, a minden nyomor megszüntetéséről szőtt álmai, a nagy ábrándozások, a nagy reménykedések. Még a külseje, a magatartása is megvál­tozott, a járása fürgébb lett, a tartása egyenesebb, a szeme fénylőbb, a tekintete nyugtalanabb. Rézi néni, a csütörtöki öregasszony meg is jegyezte: „Lídia, maga olyan furcsa újabban. Nyert a lottón? Vagy lovagja akadt?” – és megfenyegette az ujjával.

Lídia most már komoly figyelemmel és felelősséggel mérlegelte mindenütt a helyzetet: ki hogyan él, mije van, mije nincs, miben szenved hiányt, miből van netán feleslege. És gondja volt rá, hogy kiegyenlítse az élet igazságtalanságait. A keddi öregasszonynak például több ruhája volt, mint amennyit valójában viselni szokott, a pénteki öregasszony pedig igencsak fázóskodott. A csütörtöki öregasszony szeszélyesen szerette a gyomrát, és hódolt is ennek a szenvedélyének, tehette, tellett a dollárokból, néha egész rúd téliszalámit is vett, máskor meg (igaz, leértékeléskor) egyszerre tíz üveg eperdzsemet, a kedvencét, legyen, ha megkívánja. Lídia nem átallott levágni egy karikát a szalámiból, kikanalazni valamennyit a felbontott üvegből, és elvinni a szerdai öregaszonynak, aki mindig kiszámolt aprópénzzel indította reggel a boltba kenyérért, tejért. (-Amióta Lídia kizárólag vagy csaknem kizárólag béralvásból tartotta fenn magát, elvállalt efféle kisebb kisegítő tevékenységet is, sepregetett, takarított és elvétve bevásárolt a megbízóinak.) Kitapasztalta azt is, hogy a szerdai öregasszony nem vesz minden nap tejet meg kenyeret. Hogy ilyenkor mit eszik, azt csak a jóisten tudja. Ettől kezdve a szerdai öregasszonynak „lementek az árak”. Lídia „felfedezett egy boltot”, ahol mindent sokkal olcsóbban árusítanak. A hétfői öregasszonyról ki­derült, hogy már többször kapott fürdőjegyet a lábára, de nem használta fel, mert nem volt megfelelő felső ruhája, amelyben „odamerészkedhetett volna”. A szombati öregasszony a maga levetett holmijai mellett őrizgette a fia, a lánya és a férje régi, kopott, kinőtt, megunt ruhadarabjait is, volt hely a nagy lakásban. Lídia most már nemcsak a rongyok között keresgélt használható valamik után, nyugodt lélekkel kinyitotta a szekrényeket is. Csak ahhoz nyúlt hozzá, amiről biztosan tudta, hogy a tulajdonosának nincsen rá szüksége, s amihez mindjárt hozzágondolta az új tulajdonost. Nagy figyelmet és körültekintést igényelt ez mind a „beszerzés”, mind az „elhelyezés” terén. A beszerzésnél az alapos hely­zetfelmérés, hogy a lelkiismerete nyugodt maradhasson, az elhelyezésnél, hogy minden oda jusson, ahol arra valóban a legnagyobb szükség mutatkozik. Azt hamar elhitte mindenki, akit megajándékozott, hogy ő maga is valahonnan, valamilyen jótétlélektől kapta a cipőt, a kabátot, az inget, a kötöttsapkát, a pár zoknit és így tovább, mert hogyan is juthatott volna hozzá másként. Otthon naponta gondosan bejegyezte egy iskolai füzetbe, mit, honnan, mikor szerzett be, mikor, hová juttatott tovább. Mindezt a gyakran zavarba jövő emlékezete megtámogatására. A feljegyzések mellé, kis jelekkel, azt is odafirkálta – szem­üveggel is elég rosszul látott már –, ha azt a valamit kimosta, megstoppolta, megvarrta.

A bíróságnak könnyű dolga volt, csak összegeznie kellett a felsorolást. Sokkal több gondot okozott a tárgyaláson az a szitokhalom, amelyet a vádlott a ház és az összecsődült utcabeliek előtt a nyomozó fejére zúdított. Lídia néni semmit nem tagadott és semmit nem vont vissza a tárgyaláson, sőt: ha az elnök nem értett valamit, készségesen elmagyarázta.

A tárgyalás szünetében lett rosszul. Kinn a folyosón. Leültették egy padra. Mire a mentők kijöttek, már elveszítette az eszméletét. A kórházban megállapí­tották: szívroham. Teljes nyugalomra van szüksége. Néhány napig fel se szabad kelnie, meg se szabad mozdulnia.

A kórteremben négy-négy ágy állt kétoldalt a fal mellett. A Lídiával szem­közti ágyon fiatalasszony feküdt, szülés során érte valami szakadás vagy bénulás. A második éjszakán a fiatalasszony jajgatni kezdett: „Vizet… vizet…” Hosszan, panaszosan nyögdécselt, siránkozott.

Lídia hallgatta, hallgatta, aztán kitakaródzott, felkelt, elcsoszogott a mosdóig, megtöltötte a poharat, megitatta a fiatalasszonyt, eligazgatta a takaróját, aztán visszacsoszogott az ágyához és lefeküdt. Reggel a hőmérőzésnél vették észre, hogy halott.

A halottaskocsit vagy félszázan – javarészt Szép utcabeliek – kísérték a ravataltól a sírig. A búcsúztatót egy őszhajú, magas, hajlott tartású ember mondta. Beszédét meghatottságtól remegő hangon, így fejezte be:

„Lídiácska, te, aki a lelkedet osztottad szét az emberek között, megvalósí­tottad a csodát. Minél többet adtál, annál inkább gazdagodtál magad is.”

Ezen, akik a sorokban hátrébb álltak, néhányan kuncogtak, mert félreér­tették vagy félremagyarázták.

De hát, minden csoda félreérthető és főleg félremagyarázható. A legnagyobb csoda is, mire ember egyáltalán képes lehet.

TABÁK MIKLÓS PÉTER

Értékek

Sebezhető most minden
amit az ember gondol
ha nem is mondja ki
csak megtartja magának.

Elvehető minden érték
és velük együtt az igény
kiül az ember-arcokra a só
az elpárolgott vágyak után.

Gyönyörűszép a csúnya
a mélység derékig ér
és megfogjuk a halakat
hogy velük tátoghassunk.

FUCHS KATALIN

Azt mondják

magamról írjak
mert úgy hiteles a vers
mint a lábnyom
odakint a hóban
ahol csipetnyi kölykök hadakoznak
a szomszédban villanyt gyújtanak
esteledik
megcsörren a telefon
„téves” – mondom
és közben a torkom köszörülöm:
három napja nem beszéltem.

BÉKÉSI GYULA

Anyagias lelkek

Kibotorkáltok mind az életemből
lassan egymás után és valahogy úgy,
ahogyan el is képzeltem. S szél bömböl
majd, gyermekkori felszél… És hull a rongy,
sárgult levelek rongya utánatok
az én Pusztaságomban. S vissza nem tér
közületek már senki. – Utáltatok?
vagy szerettetek? – Ki kérdi?!… E sintér-
acéllal meg-megvillanó világban
tiértetek már aligha ugatok.
Néhány évem (hónapom? napom?) elrángom;
aztán a naptalanság köszönt rám jónapot.
S csönd lesz. Nélkületek való. S majd bóbiskolok
(halálos unalmamban) egy rólam nőtt virágon.

                                                                                1984

HAYPÁL TIBOR

Nosztalgia

Az épülő villák elől a zsugorodó erdő a hegygerincre húzódott. A környék építkezési vállalkozója, hogy a szaporodó igényeket kielégíthesse, drága új gépek helyett olcsó munkaerőt vásárolt.

Bölényt a kakukk-hegyi építkezéshez rendelte. Kézben cipelték a vasbeton­gerendákat a csigához, amelynek elnyűtt drótkötele veszedelmesen feszült az erőlködő emberek súlyától.

Elől és hátul vasrudat nyomtak a gerenda alá. Kétoldalt megmarkolták a rúd végét. Az elöl állók hórukkot kiáltottak, s egyszerre emelték a terhet.

A palota előteréhez a szokásosnál nagyobb gerenda érkezett. Bölénynek emeléskor nagyot roppant a gerince, iszonyatos nyilallást érzett, s lerogyott a földre.

Hosszúnak tűntek a kórházban töltött hónapok. Nem tudott hálapénzt adni. Első havi fizetését még nem kapta kézhez. Évekig húzódó munkanélküliség után könyörült meg rajta a vállalkozó, amikor alkalmazta. Kiutálták a kórházból. Amíg kórházban feküdt, felesége összeszűrte a levet özvegy munkatársával, s hozzá költözött. Váratlanul érte a csapás. Eddig nem szenvedett kudarcot. A nők kényeztették, versengtek érte, de neki igazából csak Ágnes kellett. Az őzikeszemű, széplábú, keménycsöcsű Ágnes, aki remegett a vágytól, amikor magához szorí­totta. Ágnestől kapta a Bölény nevet. Szeretkezéseik után szívesen masszírozta a vállát, gyönyörködött kőkemény izmaiban, dicsérte férfiasságát.

Felesége akkor kezdett másként viselkedni, amikor a vállalatot feloszlatták, ö meg padlóra került. Munka után futkosott. Senkinek sem kellett. Felélték tartalékaikat.

Ingerültek voltak, fojtogató szegénységben éltek, reményvesztetten.

Élete nagy szerelme, Ágnes keserves csalódást okozott, mégis, ahogy telt az idő, megbocsátotta, hogy a bajban magára hagyta. A kórházi látogatásokon kiolvasta szeméből, iszonyodik erőtlenségétől, rokkantságától, tehetetlenségétől. Ágnesnek bölény-ember kellett, akivel büszkélkedhetett, aki védettséget, bizton­ságot, boldogító öleléseket nyújtott számára.

Kettesben maradt fiával a másfélszobás lakásban, a Fegyvernek utcai hosszú szalagház negyedik emeletén. Ragaszkodott Gáborkához, s az is hozzá. Félhétkor kelt, reggelit készített. Gáborka félnyolckor iskolába indult. Bevetette az ágyakat. Elcsoszogott a boltba. A pénztárnál az áraktól mindig felszökött a vérnyomása. Egyre kevesebb jutott a szatyorba. Amikor összetalálkozott régi haverjaival, ver­sengve szidták az infláció gerjesztőit, a dúskálkodó harácsolókat, a bérek és nyugdíjak sorvasztóit, de kiutat egyikőjük sem látott a csapdából, amelyben vergődtek.

Otthon mindig akadt munka, mosott, főzött, takarított. Óvatosan mozgott, gerince mégis nyilallt, hideg, nyirkos napokon rosszullétek kerülgették. Nem adta fel.

Összeszorított fogakkal tette a tennivalókat.

A gyerek sovány volt, pedig a jobb falatok neki jutottak. Gyümölcsre, tejtermékre alig maradt pénz. A szegényember egykori étele, a krumpli és a bab is megfizethetetlenné vált. Megebédelt, mire Gáborka hazatért az iskolából. Alig evett, hogy több jusson neki.

Egyszer, váratlanul betoppant Ágnes nagy, mélák élettársával, s összecsapta kezét. – Istenem! Bölény, te csont-bőr vagy! Mi bajod van?

A nagy, mélák ember zavartnak látszott. Ágnes hivatalosan még Bölény felesége volt, mert válásra nem futotta kevéske pénzükből. A gyereket várták. Ágnesben feltámadt az anyai ösztön. Mindenáron látni akarta.

Gáborka hazatértekor nem örült az anyjának. Igennel, nemmel válaszolt kérdéseire, fitymálva méregette kísérőjét, a nagy melákot. Néhány perc eltelte után bejelentette, szakköri foglalkozásra kell mennie, s elnyargalt anélkül, hogy az ajándékba kapott adidas cipőt megköszönte volna anyjának.

Kongtak szavaik az ürességtől, nem volt témájuk, a nagy, mélák ember karórájára nézett, s ebből Ágnes megértette, itt az ideje a távozásnak.

Bölény sokáig magába roskadtan ült az ablaknál, nézte az ólomszínű februári fellegeket, gondolatok, érzések nélkül, mintha mindent kiradíroztak volna belőle.

Sűrű homály fedte már a szobát, amikor eszébe jutott a nyomtatvány, melyet az önkormányzatnál nyomtak a kezébe, hogy kitöltse, amikor a „rendszeres nevelési segély” kérelme miatt felkereste őket.

Odacsoszogott a komódhoz, kihúzta a fiókot, s turkálni kezdett a sokféle kacat között. Hosszas kutatás után, rátalált csaknem mindenre, amire a rubrikák kitöltéséhez szüksége volt. Előkerült a legutóbbi hónap nyugdíjszelvénye, a csa­tornadíj, a vízdíj, a fűtés- és villanyszámla, de a gázszámlát nem találta.

A fiók mélyén vörös papírdoboz lapult, alsó csücskét átlósan nemzetiszínűre festették. Kézbevette, felnyitotta. Először a fehér igazolványt pillantotta meg az ovális pecséttel. Csupa nagybetűvel gépelték rá a nevét, majd alatta apróbb nyomtatott írás következett: kimagasló munkájáért a „Kiváló Dolgozó” kitüntetés viselésére jogosult.

Az igazolvány alatt megpillantotta az ötágú csillagot, közepében a címerrel. Rég nem érzett melegség járta át, csak úgy, mint akkor, amikor mellére tűzték a kitüntetést, s hallotta a többiek tapsát.

Eszébe jutottak a jutalomosztások utáni bőséges brigád-vacsorák, a nagy­korsó sörök, a harsogó nevetések, a nótázgatások, s néhány percre megfeledke­zett élete pokláról.

TABÁK ANDRÁS

(A forradalmak gyermekei)

Hogy minden forradalom
a saját gyermekeit
fölfalta volna rendre?
Én épp fordítva látom:
fiaik falják föl a
forradalmakat egyre.

(Az európai)

Önt persze, ki megmondta bátran,
mi is századunk őrülete,
nem szokás idézni e tárgyban,
mégha százszor német is, és holt.
De ettől azért Ön ma is az
itt, fehérek közt, ki egykor volt.

(Sadoveanu)

Nagy író volt, s lám, nagy volt embernek is.
Egy mondatára leltem rá a minap:
„A szegényeknek mindig igazuk van.”s

(Prága, Bécs)

Ahogy Prágában rendre
Hašek, Kisch és Franz Kafka
nyomát kerestem,
Bécsben úgy lesem mindig
Musil, Kari Kraus és Schiele
élő árnyait.

(Jegyzet)

Jött a járdán a halálfejjé
soványodott, lódenes, idős
asszony, kopott szatyrával, egy kis,
fekete korcskutyát vezetve.
Várta, hogy kocsimból kiszálljak.
„Kisegítene, uram, ötven
forinttal?” – s aztán a bankjegyet
alázatos, félszeg szavakkal,
szemében könnyel köszönte meg.
Én meg hallgattam vérvörösen.
Mindig is csodáltam, de meg csak
most értettem Kollwitz rajzait.

(Kapitalizmus)

Ez volna tehát a történelem vége
Vagy ha az nem is – a meghaladhatatlan
Az emberi nem fejlődésének célja
Ez volna, aminél különb nem létezhet
S mit – tetszik, vagy sem – tudomásul kell vennünk
El kell fogadnunk mint természeti törvényt
Vagy mint a természet akármely csapását
Aszályt, jégverést, tűzvészt, földrengést, orkánt
Amellyel szemben tehetetlenek vagyunk
S tudomásul is vesszük, el is fogadjuk
És elhisszük, hogy tehetetlenek vagyunk
Mégha százszor bőrünkre megy is a dolog
Lett volna más utunk, de ezt választottuk
A tejszínhabbal leöntött trágyadombot

Mikor Marx egyszer keserűn a tömegek
Átkozott igénytelenségéről beszélt
Tragikus megvesztegethetőségükről
Alighanem ilyesmire gondolhatott

KÁNTOR ZSUZSA

Hangok

Reggel ébredéskor, mondja Sós bácsi a negyedikről, néha duruzsol a fülemben valami dal, nem is dal, akármi, hangok, na hogy is… hallgatózom, hogy mi is ez, és vagy rájövök rögtön, vagy soha. És ha rájövök, akkor is csak hüledezek, hát hogy jön ez most ide, honnan, miféle kútból. Énekelni már nem tudom, de bennem van a melódiája, egyik hosszabb, másik rövidebb, van, hogy csak néhány taktus. De az akkor félnapokig is elkísér.

A ház előtti téren szoktunk találkozni tavasszal, nyáridőben. Olvasok, de máris összecsukom a könyvem, ha meglátom, mert tudom, úgyis mindjárt lete­lepszik mellém a padra és beszélni kezd: választ se vár, folyik belőle a szó. Süt a nap, hunyorog a fényben, mesél:

– Minap is mit hallok ébredéskor: Weine nicht, mein Liebling, weine nicht – igaz is, tud németül, igen, jó, hát akkor érti, ugye: ez sláger volt valamikor, annak a kottájáról pötyögtette a lánytestvérem a zongorán, és énekelte is hozzá a szöveget, így hangzik valahogy magyarul „Ne sírj, ne sírj én kedvesem, Mindent megkapsz tőlem, csak azt az egyet nem…” és még úgy folytatódik, hogy ő azt az egyet: Megőrzi annak, akinek komoly szándékai vannak. Százezer éve, hogy hallottam ezt a bolondságot, és csak hüledezek, hogy jön ez most elő, és még abba is belegondolok, hogy micsoda más világ volt az, micsoda bárgyú sláger, mert hát szép-szép, minek összefeküdni fűvel-fával, de akkor mi az a minden, ami meg­adható, micsoda képmutatás, szóval dúdolgatom én akármiféle nyelven, ennek ma már se füle se farka: ül a nővérem a zongoránál, pötyögtet, énekel, én meg, kiskölyök, ugye, csak bambán nézem, hallgatom. LATOM őt és a zongorát, egy szó sem esik, mert az úgy van, ugye, bárki bármit is mondjon, az álomban HANG nincs, nem hogy beszéd, az álom néma műfaj, csak a képek peregnek, de ébredéskor maradhat a fülben valami hang. Sose tudni, miért és mivégre ÉPPEN az – van és kész, annyi mint egy anziksz a múltból. Feladó – ismeretlen. Weine nicht, mein Liebling, weine nicht… és már se testvér, se zongora.

– Az a dolog is, tudja, a Nagy Házzal, az is ilyen. Laktunk egyszer valakivel, akit nagyon szerettem, a Balatonnál. No, nem épp a vízparton, a tó jócskán odább volt, mi a faluban béreltünk egy hosszú, tornácos parasztházban olcsón szobát. Nyár volt, lejártunk a vízhez fürödni, nagy sétákat tettünk a környéken, bejártuk a falut is milliószor: annak a végén állt egy óriási ház magában, ki tudja, mi célt szolgált. Sok szintje, ablaka volt, de embert nem láttunk benne, állat-élet körülötte sehol. Fehér volt, szürke, seszínű? Tán emlékeznék rá egyál­talán, á, nem, dehogy, hanem ahogy utoljára arra jártunk, elbúcsúztunk tőle, ismerős dallamra költöttünk bugyuta szöveget: Hát szervusz, hát szervusz, hát szervusz te Nagy HÁAÁZ, Mi elmegyünk innen, De te csak itten AAALLSZ. Mekkorát nevettünk! Milyen vidáman! Miért? Talán mert van abban valami, hogy az idő ugyan nem, de egy-egy pillanat igenis megállítható, éppen ez a szép, hogy menni muszáj, de van azért valami, ami marad. Hát szervusz, hát szervusz, hát szervusz… – és akkor egyszercsak hajnalban erre ébredek, ez dünnyög a fülemben.

Süt a nap, szűrt a fény, hunyorgat a szemével. – Vajon ott van-e még? – Aztán rábólint: – Hát persze, ott. Ha már rég nincsen akkor is. Az a NAAAGY HÁÁÁZ.

Kis csend támad, de csak egy kicsi. Abba dünnyögi bele: – Jézus szíve, te légy velünk… – Nem tudja, hogy van tovább? Maga se? Kár. Egy asszony mossa a folyosón a kockakövet, és ezt énekli. Ez a sitten volt, egyszer rég. Mert volt olyan is, miért ne lett volna? Mikor? Százezer éve: Jézus szíve, te légy velünk – és az istennek se tudom tovább. Ennyi, és kész. Ezt énekelte. Nagyon szép hangja volt. És szép a dallam is. Százezer éve. És ma reggel felébredek – és itt a fülemben… Megy már? Na persze, értem, dolga van. Örülök, hogy találkoztunk. Olyan jó volt elbeszélgetni egy kicsit.

FEKETE JÁNOS

A sírgondozó

A Vénember hétről-hétre, kora reggel érkezett a temetőkapuba. Attól függött, > . volt a portás éppen: volt, aki szigorúan tartotta magát a rendhez, és fél nyolc előtt senkit sem engedett be, de ha a nyugdíját kiegészítő helyettes-nénike volt a soros, csak legyintett a szabályokat kifundáló felsőbbségekre, és már ismerős­ként üdvözölte, amíg serényen kikulcsolta előtte a nyikorgó vaskaput. – Eridjen, lelkem, csak aztán ne nagyon mutatkozzék a hivatásos nyitásig!

A sírokhoz vezető utakat fák és bokrok övezték, így a Vénembernek nem nagyon kellett bujkálnia ilyenkor sem, néhány másodperc múlva az Isten se kapta volna rajta, hogy tilosban jár. Ha az a jólelkű nénike engedte be, mégis a fal mellett kanyargó, keskeny parcellaszegélyen közelítette meg a célját, mert az volt a legrejtettebb búvópatak, legfeljebb némi avar meg sár tapadt ilyenkor a cipőtalpára, dehát mégsem szeretett volna éppen a jótevőjének bajt okozni.

Eleinte előfordult, hogy egy-egy utcányira eltévedt, de aztán már gondol­kodás nélkül mindig a céljához vitte biccenő, fájós lába. Az ő utcácskájukat ugyanis voltaképpen nem is lehetett volna eltéveszteni. A jobb oldalán „tisztességes” hagyományos sírok sorjáztak, kereszttel és oszloppal föltornyozva fejtől, de a balszárnyat ezek a furcsa, apró betonkulipintyók foglalták el, amelyeket a temető hivatalnokai úgymond „urnakriptáknak” kereszteltek el, a magasabb megváltási árat azzal is reklámozva, hogy „négyszemélyesek” valójában, és hát a búcsúztató is jó, ha előre gondoskodik magáról.

A hamvakat őrző fedeles porcelánvázák jól megfértek a neveket, születési e> halálozási évszámokat, vagy éppen a búcsúszavakat vésve őrző márványtáblák matt, s mégiscsak mutatósabbak voltak a mögöttük magasodó „urna-sorházaknál”, amelyek negyedik emeletére a kisebb termetű mamikák még a koszorúcskáikat •em tudták fölaggatni segítség nélkül, akárhogy ágaskodtak.

A Vénember fokozatosan fölcsapott a „bal oldaliak” önkéntes gondozójának. Először csak a saját halottjának a nyugvóházikóját tette rendbe, hétről-hétre lesöpörve a ráhulló faleveleket, s erre a célra vásárolt rövid nyelű kiskapájával elkotort az urnakripta körül minden nem odavaló szemetet. A betonlábazat köré, „ feléjük lusta-kisasszonynak nevezett, sokszínű virágot ígérő s bokrosodásra hajlamos kerti magvait kaparta el a még omlós földbe, de ha némelyik ostobán ki is hajtotta első szíkleveleit, azokban ugyan nem bízhatott egy szikrányit sem; az effélét tavasszal kell elültetni, mert télen kifagy, mondták neki, s a Vénember hitt is nekik, nem is, de legfőképp abban nem volt biztos, hogy a tavaszt még megéri-e, és akkor mi lesz?

Az élővirágok, őszirózsák már mind elsatnyultak, s a vizespalackjaik is szétfagytak az első téli éjszakákon. így az üvegcserepeket csakúgy' el kellett takarítania, mint a szétolvadt mécses ragacsos nyomát. Csak a Kisunoka művi­rágokkal mosolygó törpekoszorúit helyezte arányosan egymás mellé, a felirat alá – azoknak nem ártott a fagyosra fordult időjárás, meg annak a formás, római vázába rejtett mű-rózsacsokornak sem, amit az urnakripta mögé rejtett, félig a földbe beleásva, hátha így a temetőtolvajok nem fedezik föl, s amilyen szorosan telitömködte a műrózsa drótszáraival, abban is reménykedhetett, hogy ha időben leesik a hó, talán nem csurog bele annyi esővíz, hogy a palackokhoz hasonlóan szétfagyhasson.

Nem szégyellte, hogy nyögve hajladozik takarítgatás közben. Hiszen akiért kijött, jól ismerte, évtizedek alatt megszokhatta ilyen-olyan nyögdécseléseit. A fiatalkorit csakúgy, mint az idősebb kor fájdalmait tükrözőket.

Amikor végzett – de gyakran már érkezéskor ez volt az első dolga –, nehézkesen leguggolt, hogy csókot leheljen a hideg márványra. – Szia! – mondta, s a szeme mindig könnybe lábadt. Aztán rendszerint leült egy közeli padra, a tekintetét nem vette le az urnakriptáról, miközben a zsebéből előhalászott jobbik esetben egy szalámis zsömlét, vagy legalább egy üres kiflit, s csöndesen elmaj­szolta, mondván: – Ugye, látod, most sem kellett neked gondoskodnod rólam. Sohasem szeretted, ha üres kézzel vagy még inkább: üres hassal, korgó gyomorral érkezem hozzád… Pedig néha – jókedvedből – ugyancsak megvendégeltél. Olyankor még a gyerekeid is irigykedtek rám egy kicsit… – mosolyodott el keserűn, anélkül, hogy vékony ajka egyáltalán megrezzent volna.

Fokozatosan rászokott a többi „bal oldalinak”, a szomszédok parányi sír­kamráinak a takarítására is. Közvetlen mellettük egy autóbaleset áldozatainak talán össze-vissza kevert pora rejtőzött: egy egész család, férj, feleség és három gyerek. Néhány nappal utóbb temették őket, a koszorúhalom mindent elborított; hetekkel később a Vénembernek kellett az összeroskadt kupacot elhordania a fonnyadt virágok rácsos tárolókalickájába. A többi betonólacska csak utánuk kapott lakót, a hervadás is csak később érte el a csokrait-koszorúit valamennyi­nek. No, azért nem mindet a Vénember takarította tisztára; akiért a temetőiro­dában befizettek a hozzátartozók, arról a takarító-munkások sorra elhordták az emlékezet száradó-töredezett maradványait. Csakhogy a legtöbben úgy gondol­ták, hogy a sírok rendben tartása is beletartozik a már kifizetett busás temetési költségekbe, így aztán a Vénembernek hétről hétre kijutott a kegyes munkából. De nem bánta. Meg az összesodródott száraz levelek s korhadt ágak is egymás után hullottak le a kopaszodó fákról. Van munkája, meg lesz is elég. Hát még ha a hó leesik majd!

Valamiért vezekelt ezzel a sírgondozással. Amikor ugyanis az ó halottjukat puritán egyszerűséggel kikísérték nyughelyére – a gyerekeivel együtt –, s urnáját betapasztotta az a gyakorlott temető-kőmíves, a Vénember egy szál virágot sem tett a márványlapra, s ezzel nagyon megbántotta a Halott gyerekeit. Hogy miért? Magyarázat akad rá bőven. Hogy míg élt, sem szerette letépni s gondozni a virágokat, s tüstént elajándékozta, ha valakitől kapott is… Hogy a Vénember iszonyatosan gyűlölte a halált, amely váratlanul elragadta azt, aki nélkül egysze­riben üressé vált az élete… Hogy még a búcsúzás módjával, hagyományos formáiban sem akart osztozni senkivel… Vagy hogy csak elvesztette a fejét, a rázúdult csapástól?

Most már minden jóvátehetetlen és hiábavaló. Mindennek, megvan a maga következménye. A temetőbe is egyedül jár csak, amíg elbírják fájó lábai. És már hiába gondozná akár az egész sírkertet egymaga.

LABANCZ GYULA

Dolgod se több

De-ma-gog-rácia
nem kell félni,
elég ha rettegsz
meghúzódva
valamely híd alatt.
Közös dolgaink?
Hol van az már?
Vízben, Attila,
szellemed csak
alkalmatlankodik.
Otthon-országból, hajnalban –
puskaporos kutyaszar,
víz fölött darvadozva –
jó ha füstös,
kifosztott putri marad.
Dolgod se több
ezt megúszni,
tudás helyett,
ki már több vagy,
mint önmagad,
neked teszek panaszt.

Asztronautát a növekedésben

            Kihalás, mióta
            űrkutatás létezik,
            azóta fenyegeti az emberiséget.

Taszít – asztronautát
a növekedésben –
korunk keszonbetegsége.
Rakéták a világűr
sallangtalan cetjei.
Tejút nélkül, nadrágban
döcögő kismama-bolygó
földgömbhöz támasztott
kantáros-létra,
vízfejű búvárkund,
violinkulcs-gólya
– folyó-híd-vérnyomásmérő,
oszcilloszkóp elektron-ebihal –,
próbálja, súlyban
súlytalan, hangolni,
jobb belátásra bírni
e kétéltűnek hitt, Isten elől,
történelemből kilépni
szándékozó emberiséget.
Köldök-spárgás, kéz-villás,
szőr-partedlis,
életre jelentkező koponya,
kinek testről nincs
– halál bélpoklos éhe –
csak arcról lesz emléke.
Emlők csillagához nem ér fel.

Élőláncszem

                                    F. A.-nak és Sz. J.-nek

Parlamenti mágnespatkó vonzza
a vaskalapos tüntetőt,
de ne vágjunk a dolgok elébe. –
Kutya sétáltatja a polgárt,
(szájkosarat ekkor már csak
pisla lámpatestek kaptak)
föfögő élőláncszem a szabadságban.
Szociál a víz meg liberál,
valaki úszni tanítja a halakat,
horgász horgad, költő legyint,
népet államosítja a közöny,
nincs itt senki, ki hadra fogja.
Szociál a víz meg liberál,
örvény-staneclibe köhög a bolha,
ha legalább valódi keresztes vére volna…
éc terjed, újra pusztít a tüdővész.
„Csak ami nincs, annak van bokra”.
Fejre állított, fordított világ.
Visszaadja arcomat a víz,
s noha lesz ez még így se,
érteni vélem mi érthetetlen,
hogy mindig így lesz
– belém nyilall, fájdalom tegez –,
hogy nem lehet így ezután.

Szemtől szembe

Óriáscsecsemő, fekszik
vízbölcsőben a nap.
Kavics csobban, hús
fénysugaras cuclit
küld feléd a pillanat –
felnőtt-büfiztető kóla.
Széltavasz, sistergő csönd,
vízjel fölött tépelődő sirály,
papíron híd, balsorsos óra.
Nem akartam én mást,
nőni ölelő karotokba,
szemtől szembe köztetek
kinevetni a magányt.

Halálon túl út

Benyújtja ajtó alatt
jelenléti ívét a nap.
Elek. Jelentkezem!

Egy magában motyogó országnál
mi lehetne borzasztóbb?

Poklot is valakinek
életben kell tartania.

Halálon túl út
nem vezet, de ki tart oda?

Jézussal is
legfeljebb
ha életfogytiglan.

Szabadság-híd, Gellérthegy,
ötvenhat, ötvenhét, nyolcvankilenc.

Lustít a csönd,
sunyit a rend.

Feleség gyarmatosított bérszülö.

Isteni népnek
szerelem-analfabéta pap
túlvilágot privatizál.

TANDORI DEZSŐ

Bécsi (és londoni meg párizsi) kávéházak III.

Kis búcsú

Az Ascot kávéház közelében a Musketier kertvendéglő nyári időben egy-egy limo­nádéra nagyon jó, asztalterítődre hársfavirág hull, vagy mi, nézheted a szemközti trafikost, ahogy kettőkor kinyit, Racing Postodat bújhatod, körötted élet zajlik, hivatalnokok és építőmunkások, turista hölgyek és fakír küllemű öregemberek, farkaskutyás srácok, tortázó nénik társa vagy, ügyet se vet rád senki. A fogadó- iroda-kávéházban már vigyázz! Rongyaid valamelyest védettebbé tesznek. Hallod, valaki „ellenőriz”: mikbe fogadsz. Tíz schillingbe mindig, ez a – jogos – válasz. A kasszásé. Senki se törődik veled tovább.

Jó aztán viszontlátni Musil házát. Jó, hogy (kitörte fogad a múltkor) cso­koládét sem eszel. Mióta nagy I-vel az Életre szavaztál magadban, mersz újra cigizni. Ez legalább VAN. Nem kell az önpusztítás jegyének hinned.

Londonban sose jártam kávéházban. Csak pubban, sörözőben, ott is 1993 februárjában, s hát amaz év március 16-áján alkoholbólítódtam ki örökre. Igenis, mondom, hogy „soha”. Ahogy azt is tudtam mondani erre-arra, hogy „egyszer se” értelemben soha! Szeretem azonban nézni a londoni belváros és a küllebb-negyedek ivóit, kis teraszait, melyek novemberben, decemberben is „működnek”, ingujjas férfiak, trikós nők ücsörögnek a szabad ég alatt, plusz 1-2 fokban. Ez a beszéd. Kocsik ablaka rendre letűrve.

Ide illik: még azokban az időkben, mikor effélékre alkalom adódott – vélt kényszerük támadott, befolyásoltság hatására, még italra például; amikor nem volt ez: „szétesem, jó… összeszedem magam; de ha nem esem szét immár, összeszedni magam – rossz üzlet” –, felhívtam késő éjszaka Ottlikot. Beteg volt, magányos olykor, koaláimat-verebeimet nemes szívvel rég megkedvelte, elfogad­ta… s beszélgettünk. De messze volt a Vasas-pálya büféje, ahol atlétika nézése mellett kávéztunk, szendvicseztünk! Meséltem neki, már Szpéróm halála után, mikor végtére utazgatni kezdtem, Londonról, én akkor ott egyszer jártam még csak, elbüszkélkedtem, hogy láttam a Café Royalt. Ő nyilván kívül-belül ismeri. Még hogy ő! Nekünk, nevetett szívből, a ruhatárra se futná ott! Büszkén mond­hatom: a mai napig is csak kívülről ismerem a Café Royalt, a fényes ajtaját, és annyi. De péntek délutánjaimon, hétvégi estéimen ismerős, olykor – számomra – kikerülendő jelenet és szín a sok-sok pub előtti iszogató, zajos csődület. Meg­annyi ember, bocsánat. Nem a csődület iszik, nem a tömeg… s különben is, kedvesen zajonganak, mint elnyugvás előtt a fán a verebek. Azért nekem csak egy-egy fogadóiroda 30 pennys kávépultja az evidens hely.

Párizsban ez másképp volt. Egyrészt a lópályákon – de jó oda kijárni! Saint Cloud-ba, Aueuil-be, a vulgárisabb vincennes-i ügetőre – ettem, ittam rendesen. Meg is híztam. De az ital elhagyása mulatságos következményekkel járt. Nem mehettem kedves sörözőimbe! Ahol pedig, némelyütt, egész kerek kis legendáim voltak. Tasmániai vagyok, hű, de hosszú a hazaút. Ha Keziah Jones afro-nótáját hallom, a nagyszerű fekete gitárost látom az MTV-n, „A Millión Miles From Home”, eszembe jutnak kegyes füllentéseim. A Montmartre alján például, az Hirondelle Brasserie-ben kanadainak tudtak. Feleségem az állatokra és gyerekeinkre vigyáz a farmon, Québecben. No, pár napig hiányzott a befejezés, a folytatás. Az írónak? Mindegy, így a jó, „büntetésem” annyi volt később, hogy nem mertem megtenni egy esélytelennek kikiáltott Hirondelle nevű lovat… a „Fecske” tündökölve vil­logott, nyert. A brasserie üzent?

Maigret egyik regényének címét idézte a Madeleine templom mögötti Carre- four söröző. Ott is „kedvelt” vendég voltam. Valami sajátlag párizsi újságot is olvasgattam – illetve lórovatát tanulmányoztam. Szívdobogás nélkül haladok el ma a „Kereszteződés” előtt. Furcsa, hogy ebből az is jön aztán – vagyis most –, hogy Párizst bármi más sokkal inkább „jelenti” nekem, csak sörözői nem. London nyitottabb így, a puszta szemlélő, az érdeklődő is részese a színnek, a nagy vándorcirkuszosdi játéknak – ami az efféle szórakozás, időtöltés, élet-miként. Párizsban a cafék, sörözők kirakatos szépsége, sok fonott bútora, tükörfelülete, csillogó reze jobban megkívánja a részvételt; máskülönben kirekesztőleges. Párizs az én számomra iszonyatosan drága is – ráadásul nincs olcsóbolti puha kenyér, körülbelül 45, ha kettőt veszel, 90 forintból megoldódik a napi kosztod, ily zacskós, szeletelt kenyéradagokkal. Hanem hát mit ír kávéházakról egy ilyen figura, mint én? Bizony, nagyon megértem, ha más a helyemben… élne a nagy alkalmakkal, netán „kávéházgyűjtővé” is válna. Remélem, újabb mozijáró-szenvedélyem is megleli kellő alkalmát – s beszámolóvá kerekedhetik. Van tehát mércém. Már kora-kora reggelente ott mászkálok a nagy filmszínházak környé­kén. Végül igen kevésszer szánom rá magam, hogy délután megnézzek valamit, de mintha a tervezgetés igen éber, érdemben mégis csak félig aktív állapota jelentené számomra a kávéház-képlet lényegét, valamiféle „megoldását”. Ha valaki nem egészen konkrétan a kávéházban ír, végső soron konceptuális életet él a nyilvánosságnak e meghitté bűvölődő, „magunk köré kanyarított” helyein; s én korántse száműzöm magam a védettebb közegből az utcára, nem, nem – a kávéház az én alkatomnak nem eléggé cselekvőleges, így hát inkább „kihagyom” magasságát, s könyvesboltok, mozik, lóversenyirodák, kis galériák fenségesei után egyenest szállodai szobám cellái egyszerűségébe megtérve, erős, olcsó helybeli neszkávéval dobom fel magam még egyszer, alkonyattájt, hogy' pár oldalt hoz­záfordítsak a délelőtt készült adaghoz… kávéházba írógéppel nem is mehetnék, jegyzetelni falakat, kerítéseket használok íróasztalul, így egész London a kávé­házam, egész Bécs, s bizony, ahogy Sting mondja az Egy angol New Yorkban című nótája végén, a kihaltságnak e formáját nem alakítom, nem gyártom olyan rosszul! S vagyok már olyan öreg kutya, megszokásaim rabja – hogy a kávéhá­zakat végső soron ne erőltessem. Bocsánat árva fejemnek, Szép Ernő legyen a védőügyvédem a túli világból.

ALMÁSI KATALIN

Az éjszakai erdő

Ó, az erdő…

Van kapuja, de nincs kerítése,
van kezdete, de sehol sincsen vége,
út szeli át, mely egy ösvénybe vezet,
az ösvény semmibe vész és nyomára ráborulnak
a súlyos fellegek.

Itt az este,
az éjszaka egyre közelebb lebeg,
a fenyők között lakkfényű a tó,
pici hullámok taraján zöld sikló tekereg.

A nagy kőkapu keskeny peremén egymással szemben,
fülelve, az esti éledő csendben két madár ült.
Az egyik, aki fél, a másik, akitől félnek,
két madár, akik ritkán vagy gyakran búbot,
tollat és szárnyat cserélnek,
és lesz a másik, aki fél, és az első, akitől félnek.

A tó mellett, ott ahol az ősi fák nappal halódnak,
de éjjel újra zöldellnek, három kígyó figyelt.
Az egyik, aki sír, a másik, akiért sírnak,
s a harmadik, aki életet-halált ítélt, olykor könyvet lapozott,
melybe sok mindent már beleírtak.
Hallgatott a kígyó, aki sír és sziszegett, akiért sírnak,
a harmadik nyelvét öltögette, csak némán kiáltott,
könyvét dühöngve becsapta
s átkot vert a földön csapkodó farka.

Ó, a tó, a Csend-tava…

Ott mélyen a tóba zuhanó patak mellett,
ahol a halódó ösvény karja eltakarja
a csendet, a hegyek könnyeit és eloltja az alkony tüzét,
üldögél a kutya, aki öl
és lábánál feküsznek, kiket megöltek.
És nem változik az, aki öl,
de a halálra ítéltek jönnek, egyre jönnek.

Ó, a Csend-öböl…

Van őre, de nincs víg madárcsicsergése.
Övé a csend varázsa, őrzi egy fáradt tigris, mellette fekszik trombitája.
Ő vigyázza csendesen a termet, ahol soha senki nem énekelhet,
a szikláknak vetve hátát, egyedül, egy
róka hegedül.

Az erdő lakói nappal ölnek,
de éjjel együtt isznak,
lábuk szétterpesztik, nyakuk védtelenül hajlik,
éjjel mindenki áldozat.
Suttogják kiáltva:
Mi teremtünk, de minket megteremtettek,
mi eltűnünk, mert minket eltüntetnek,
mi fizetünk, de minket meg nem fizetnek,
szeressük egymást, hiszen minket nem szeretnek,
igyatok együtt, ha már egymást eszitek meg,
szarvas és farkas, madár és bogár!

Ó, az erdő ékessége, a medve…

Az erdő büszkesége a medve.
Aki sokszor sír, mert semmi nincs elfeledve,
de a medve könnye a szívére csorog,
ő csak dörmög és feléje morog az ég,
a fák lombja és a zöld csipkéjű hullám
a medveszívvel együtt dobog és zokog.

Az állatok közt ott úszik a medve, kinek barlangja dús lombok közé temetve,
ha kell hűs, ha kell jó meleg,
még nem találták meg az emberek.

Úszik a medve, hínárban, moszatban meg-megrekedve,
mancsa fáklyát gyújt, lába a hullámnak feszül.
Énekel a medve, dala csipkerezzenésű, tiszta, édes sugár.
Mancsában lobogott a fáklya, hullámzott és csobogott az ár.

Énekel a medve, dala bársonypuhaságú, tiszta sugár,
figyel rá a madár, aki most már mindentől fél,
és a másik, akitől már mindnyájan félnek,
csodálják a medvét, kinek szíve még erőlködik és dobog,
és a láng még fel-fellobban benne és reméli,
hogy valaha eljut a tiszta hómezőkre,
ahol fázó kis talpa csúszik és csoszog,
elkísérik majd a fehér farkasok.

Kérdezi a medve:
Visszajött-e a hómezőkről valaha valaki?
Tegnap éjjel már szinte hallani lehetett léptét,
de sötét maradt az ösvény, talán eltévedt
és a farkasok vékony sírása zavarta visszatértét?
Vagy meglátta, hogy medve már csak egyetlenegy maradt,
kinek szegény görbe lábát egykor bilincs sebezte fel,
a seb be nem gyógyul, a beteg láb nyomorultra dagadt.

Kiált a medve:
Hát nem jobb elmúlni egyenes, sima lábbal?
Sikolt a medve:
Fáj! Jaj, de fáj!
De talán már lehet beszélni róla!
Am ismét csupán a csend válaszol
és az öböl mélyén valahol belül
a hold konok fényénél a róka hegedül.

A medve tovább úszott, mancsával
előre és hátra csapott,
homlokát ráncolta a hold,
a fák levelei mint könnyek peregtek,
velük sírtak a csillagok.

S kiáltott igazat a medve,
kiáltása villámot szikrázó, édes sugár:
Most már tudom, hogy mindenkor
mindenki jót cselekedett, aki építette az utat.
Mert ez az út hozzád vezetett!

És már csak sírt a medve, zokogása harmatként szállt fel a fellegekre.
Hallgat a madár, aki fél,
elnémult az is, akitől félnek,
a tó tükrén a pici hab is elhallgatott.

Elment a hold, de a hajnal még rejtőzik valahol,
a tóban már nem úszik senki, a parton törülköznek a fehér farkasok.
Barlangja előtt mancsát összefonva imádkozik a medve.

A tigris eldobja néma trombitáját.
És a Csend öblében ott belül
egyedül
a Halál a kavicsoknak hegedül.