MEGMENTETT OLDALAK

Szép Ernőt (1884-1953) nem kell bemutatni olvasóinknak. A falusi néptanító tehetséges fia örökké időszerű témákat verselt meg: a szere­lem, a gyermekkor emlékeinek igézete, az elmúlás fájdalma, a szen­vedők iránti részvét csipkeszerű, finoman cizellált költeményekben nyert formát. A pesti élő beszéd fordulatait emelte verseibe, könnyed dalaiba, prózája viszont a magyaros vers ritmusát idézi. Négy eddig ismeretlen versét mutatjuk be, melyek kimaradtak a legfrissebb válogatásokból is.

Urbán László

SZÉP ERNŐ

A toll

A műhelyben kigyúl a villany,
Leszáll a sejtelmes nagy est.
Leni vár a gép, a szörny, a zsarnok
És fent a toll robotba kezd.

Kezdődik – minek vége nincsen –
A láz, a hajsza, az örök;
…S míg tollam a betűket rója –
Egyszerre álmokat szövök…

A tollat a kezemben érzem:
Gondolatok felrajzanak,
S ajkamról hangtalan lebegnek
Szerelmes, szép színes szavak…

A tollat a kezemben érzem,
S az éjszakába bámulok,
Sóváran száll a lelkem fel, fel –
Felétek, fényes csillagok!…

Előttem a fehér papír, mint
Egy asszonyarc, hív, integet –
Szerelmes tollam úgy csábítja:
– Csókolj rám csengő rímeket!…

…A gép belézúg álmaimba,
A gép, a zsarnok, zakatol:
– És rója szürke, bús robotját
Fásult lázzal tovább a toll…

Budapesti Napló, 1905. VI. 11.

A lány szól

Az élet gőgje megtiport,
Borostás arca sebesített,
A lelkem csupa áhitat
És csókra, alázatra vágyom.

Jöjj, szőke szeretőm, te szép,
Csókold reám a nagy világot,
Hitet, álmot, mesét hazudj,
Mert csókod esküvés és szentség.

Az. élet gőgjét akarom
Szeretni csókos szolgaságban
S borostás arcát viselem
Fájó, nagy ölelésed üdvén.

Mai Színlap, 1910. XII. 28.

Dalforma

Eljön majd a május, majd megint
Zöld ággal, virággal,
Kettesben egy kedves kisleánnyal
Ott ülünk majd a padon
Bolondosán szabadon,
Szívünkben a friss meleg világgal.
S hogy ölelném szépen szép nyakát,
Odaáll egy kódis,
Mikor éppen ölelkeznénk szépen,
Odaáll a sok szegény,
Szegény félkezű legény,
Száz, száz százezer vagy millió is.

„Mink is így ölelnénk, éppen így,
Mostan szép tavasszal,
Úgy szeretnénk mink is vígan lenni,
De hiába akarunk,
Nincs meg már a jobb karunk,
Milyen jó is vót ölelni azzal.”

Megkapom majd gyenge kis kezed,
Jaj fussunk el innét!
Akkor meg hátunk megett kocognak
Mankón a féllábúak:
„Álljanak meg, várjanak!”
S halljuk, mint a szélvészt, ríni mindet.

Mályva meg szekfű virul miránk
S néz az égi kékség,
Már azt hinnénk, itt van a menyország
S jönnek az özön vakok,
Szemeik vakablakok
S kérdezik, mi ez a nagy sötétség.

Jaj nekünk, ha fűbe heverünk,
A szemünk betéve,
A földből suttognak a halottak:
„Szívetek miért dobog,
Hogy lehettek boldogok,
Ilyen szörnyű, szörnyű téli éjbe!”

Április, 1918. XII. 18.

A kapualjban

A kaput már régen bezárták,
Elhagyott, halk az éjszaka,
A kapualjba néz a holdfény –
Ott áll egy cseléd s egy baka,
Ott áll egy cseléd s egy baka.

Ott állnak egymásnak borulva
Mint két ázott tollú madár,
Mint két fejfa a temetőben…
Mosolyog, aki arra jár,
Mosolyog, aki arra jár.

Az otthonuk a bús kaszárnya,
S a rossz, sötét cselédszoba…
Állnak s gondolnak a pusztára,
Egy kis faluba vagy hova,
Egy kis faluba vagy hova.

Hol a rejtelmes zöld búzában
Friss ágyat bont az alkonyat,
És nászindulót húz a szellő
S az elmorajló gyorsvonat,
A szellő és a gyorsvonat.

Nagy étvágyával elragadta,
Elnyelte őket Budapest,
S a kapualjba állnak loppal,
Szerelmesen, ha jő az est,
Ha csókot prédikál az est.

Ott gunnyasztanak, bóbiskolnak
Némán a kapualjba benn –
Átellenből figyel a rendőr:
A kapualjba rend legyen.
A kapualjba rend legyen.

A Nap, 1907. V. 8.

VALLOMÁS

MOLNÁR GÉZA

Apropó, Márai…

Tegeződéseim története

Ifjúságomban (17-18 évesen) az iroda­lom vonzáskörébe kerülvén, elbűvölő élményem volt a találkozás Márai mű­veivel. A gyertyák csonkig égnek, a Válás Budán, a Füves könyv – hogy csak né­hányat említsek közülük – az élet köz­napi szövevényeit s a lélek bonyolult gyötrelmeit éles, maradandó fénnyel világították át, s beleépítették az olvasó gondolkodásmódjába, világlátásába. Imponált és hatott – el lehet-e többet várni az írói műtől?…

De… Immár túl a hetvenen, a hazai 5 világirodalom legjavával töltekezve, az értékek önjáró átrendeződéseinek folyamatában Márai is helyet cserélt, ho­mályosabb zúgokba vándorolt szellemi könyvtáram polcain. Mostanában, s kü­lönösképpen halála után, hogy a Márai-mű szövétneke újra világítani kez­dett, kézbevettem néhány munkáját.

A Vendégjáték Bolzanóban… Túlírt, agyonírt regény Márai nem tud szabadulni a feltoluló jelzők, határozók ára­datától, egy-egy jól elkapott ötlet újabb 5 újabb szálakon való továbbszövésétől, burjánzik, indázik a cselekmény, a jellemrajz, a szituáció – s mindezen közben érezni a fölényesen magabiztos al­kotóerőt, írók, gondolkodók, történé­szek munkáinak ismeretét, azt a kultú­ra-bázist, mellyel rendelkezik, s melyből merít, táplálkozik.

Naplója még a nyolcvanas évek má­sodik felében Kanadában került kezem­be, de akkor épp csak belelapoztam. Az 1968-1975 közötti időszak feljegy­zéseit egybegyűjtő kötetet Torontóban adták ki.)

Balatoni nyaralásra készülődve né­hány könyvet poggyászomba tettem, rossz időre is számítva, köztük a Márai-naplót; most majd alaposabban szemügyre veszem. Széplakon volt két remek napunk, a tó fölé terülő ég sza­badon és tisztán kék, a víz meleg, min­dent elönt a fény. A harmadik nap adott egy kis esőt, a negyediken ránk csapott a vihar, vad szél, vad eső, vad hullámzás – beszorultunk a szobába. Elő a Márait, a Naplót!

1948 nyarán vett búcsút Magyaror­szágtól, s haláláig emigrációban élt. Hogy sértődött daccal, az egész lényét betöltő polgár-tudat gőgjével, a kom­munizmus elleni engesztelhetetlen gyű­lölettel távozott – s hogy ezt az életér­zést, meggyőződést haláláig megőrizte – régóta tudjuk, ismerjük. Azt is, hogy egynemű, egyenrangú jelenségként utálta s megvetette a fasizmust. Kom­munizmus-fasizmus Márai tudatában egyazon szörnyűségnek kétféle megje­lenési formája: a Naplóbán lejegyzett gondolatokból is sokhelyütt kiviláglik ez.

A nyugati emigrációban töltött évti­zedek során a benne munkáló harag és megvetés újabb témával gyarapszik: mind nagyobb kiábrándulással ír a fo­gyasztói társadalom, a mindenre ráte­lepedő technikai civilizáció kultúra-ellenességéről. A massachusettsi Concordban megnézi Emerson házát, s en­nek kapcsán említi: „…az írókkal, hi­vatalosan és társadalmi értelemben már nem törődik senki, csak az adóhivatal, mely ott nyúzza őket, ahol lehet.” Keserűen és elutasítóan ír arról, hogy a ponyvaszínvonal, a szex, az erőszak, az eladhatóság kizárólagos szempontjai le­szorítják a porondról a valódi értéke­ket. Amerika és Nyugat-Európa ugyan­azt a képet mutatja.

1971 újesztendejének éjjelén Rómá­ban autózik. „…Az eső súlykolja a két­ezer éves Colosseumot, a Fórumot… Kár Európáért, mert ami az okos arány helyében következett – az emberi együttélés szabályainak elrothadása, a kígyózó, vonagló, fertőző technikai ci­vilizáció –, már mutatja a végét vala­minek, aminek még csak az elején va­gyunk. A vég múlhatatlanul következik. Mint a Fórum nemesfaragású kövei, ez a civilizáció már belülről romos. Kár.” Sok szellemes, okos megfigyelést, elemzést rögzít az amerikai életvitelről, a változásokról, a romlásról, a vissza­esésről, a pangás jegyeiről, visszatérően hangsúlyozván, hogy ez a társadalmi berendezkedés azért minden hibájával, bajával együtt is, mégiscsak több, mint amit a „kommunizmus” ad alattvalói­nak. S mindeközben gyermeteg sza­márságokat is papírra vet a kapitaliz­mus fölényét bizonyítandó: „…a japán proli, akinek évszázadokon át a legfőbb gondja egy szilke rizs volt, hirtelen úgy érzi, az élet elviselhetetlen, mert a tőzs­de lanyha, a részvények estek, és nincs módja új kocsit venni…”

Márai emlékezéseiben a kikezdhetet­len jó az újra és újra körüljárt, sajgó vágyakozással megidézett hajdani patricius-polgári világ. A hetvenes évek utazgatásai során legélénkebben, ta­pintható érzékletességgel Bécsben talál­kozik ismét a századelőnek a Monar­chia kereteiben létezett életformájával. Kávéházak, vendéglők, patinás évszáza­dos szállodák azt a valahavolt, mozdít­hatatlan állandóságú, hierarchikus ren­det őrzik, melyben családja élt, mely­ben ő is nevelkedett s melynek meg nem alkuvó, harcos indulatú híve ma­radt haláláig.

Ami kielégüléssel tölti el, az a maradandóság, a mozdulatlanság. „A nápo­lyi Galéria Umberto szélhuzatos árkád­jai alatt most is strázsálnak cipőtisztítók – mint huszonöt év előtt, amikor Olasz­országba érkeztünk. Most is ugyanaz a cipőtisztító esik kefékkel és rongyokkal a cipőmnek, mint negyedszázad előtt – kopasz, sovány öreg ember, hétrétgör­nyedt, mert nem ül zsámolyra; guggol­va tisztítja a cipőket, púpos a háta, mint a dromedárnak. Megkérdem, hány éves? Hetvenhárom, mondja bizalma­san. Csaknem egyidősek vagyunk, megnyugtat, hogy ő még mindig cipőt tisztít és én még mindig írok.”

*

A budapesti díszítőszakirányú iparisko­lában, ahová mint cégtáblafestő tanonc jártam, tanáraimtól gyakran hallottam, hogy munkásként, iparosemberként egyenlő jogú, egyenrangú tagja vagyok a társadalomnak. Később, a munkásmozgalomban ez az egyenjogúság-, egyenrangúság-tudat meggyőződéssé vált bennem, s más társadalmi közegek­be kerülvén kínos konfliktusokba so­dort. Gyerekkori barátom, kivel együtt ültem a polgáriiskola padjaiban, gim­náziumban folytatta tanulmányait, érettségizett, majd beiratkozott az egye­temre. Én közben háromévi inaskodás után szakmunkás lettem, majd 1942-ben üzemvezető tisztviselő a sógorom kötődéjében. A háborús helyzet emelt át más társadalmi régióba, voltaképp sógoromat helyettesítettem, mert be­hívták katonának, s kivitték az orosz frontra. Fizetésem ugrásszerűen meg­nőtt, szabónál rendeltem sötét öltönyt, a belvárosban vettem hozzá kék nubuk-cipőt és galambszürke nyúlszőr kala­pot. Külső megjelenésemben immár semmiben sem különböztem bármely polgárifjútól. Műveltségben sokuk fö­lött toronymagasan álltam; mióta olvas­ni megtanultam, csillapíthatatlan szel­lemi éhséggel faltam a könyveket. Németül tűrhetően beszéltem, s tanulni kezdtem a franciát.

Papírforma szerint tehát bekerültem az intelligenciába (ahogy ezt akkoriban mondták), ám valamiképp mégsem volt rendben ez a dolog. Nemcsak azért, mert továbbra is feljártam az építő­munkás szakszervezetbe, melynek veze­tőségi tagja voltam s egyre mélyebbre ereszkedtem a mozgalom titkos, mé­lyebb bugyraiba, de talán egész addigi életutam folyományaképp. Apám mun­kásember volt, hat gyerekre keresett, anyám pénzügyi bűvészmutatványai nyomán arasznyival a nyomorszint fö­lött, „tisztes szegénységben” éltünk. Az egzisztenciaváltás tizenkilenc éves ko­romban következett be, egész addig a pesterzsébeti periféria, a külváros élet­stílusában, szokásai közt éltem, annak atmoszféráját szívtam magamba.

Barátom, a másodéves bölcsész Katalin-bálra cipelt magával. Óckodtam, nem akartam kötélnek állni. Ott lesz a város krémje, a polgármester, tanárok, virilisták, nyolcadikos gimnazistákból áll a rendezőgárda – mit keresnék én ott? Barátom bizonygatta, semmivel sem vagyok kevesebb náluk, s éppen nekem, ki oly szorosan kötődöm a munkásmozgalomhoz, kéne legjobban tudnom, hogy ott a helyem.

Végül beadtam a derekam.

A kapuban az Emericana tányérsap­káját viselő ifjak vetettek egy pillantást a meghívóinkra s szíves-barátian intet­tek a lépcső felé: „Parancsoljatok fölfá­radni az emeletre…”

A nagyteremben táncoló párok for­gataga, zenekar, parfümillat, zsibongás és meleg. Oldalt, asztaloknál a szülők, tanárok, városi urak hölgyekkel; egy lélek se köztük, akit ismernék. Bará­tom, tán jóakaratúan, hogy otthonossá tegyen a társaságban, karonfogott: „Gyere, odamegyünk Bendéékhez…”

Bendééknél latinra tanította a gim­nazista fiút s mellesleg könnyebb járatú szerelembe keveredett az eladósorban levő leánnyal. (A meghívókat is Anna-Mária küldte.) Az öreg Bende a város­házán volt tisztviselő, s ami ennél fon­tosabb, levente-főoktató.

Barátom kézcsókkal üdvözölte a le­ányt és a mamát, kézfogással, főhajtás­sal Bendét, majd engem is bemutatott. Kezetcsókoltam én is a hölgyeknek. Bende az asztal mellől kezetnyújtott: „Szervusz… Üljetek le fiúk, töltsétek magatoknak.” Barátom hamarost tán­colni vitte Anna-Máriát, én leültem Bende mellé, ittam egy korty bort. Bendéné megkérdezte: „Egyetemre jár maga is?…” „Nem, nagyságos asszony, üzemvezető tisztviselő vagyok.” „Ah, az nagyon érdekes” – mondta, s máris a mellette ülő asszonyság felé fordult. Bende viszont ügyet se vetett rám, őt kizárólag a borospalack érdekelte, melyből sűrűn töltögetett magának. Masszív alkoholista volt, ezért is nem tudott följebb kapaszkodni a városhá­zán, de főoktatói rangját ez semmiben sem befolyásolta. Ültem mellette s tör­tem a fejem, miről is kellene vele beszélni-beszélgetni, s egyáltalán hogyan? Hisz mikor kezet nyújtott, szervusszal fogadott. Csakhogy én a leventefoglal­kozásokon közönséges levente voltam, mondjuk így: közkatona, a leventeok­tató pedig olyan, mint a katonatiszt. A főoktató pedig… Az oktatóurak parancsnokolója.

De itt, a fehérasztalnál, a Katalin na­pi bálban mindebből mi érvényes? Hi­szen tizenkilenc éves vagyok, Bende pedig már túl az ötvenen. Véreres, al­koholtól zavaros szemét néha rámemel­te, de nem szólt, gondolatai vélhetően másfelé kalandoztak. Időnként megállt asztalunknál egy-egy magamkorabeli fiatalember, kis bokacsattintás kíséreté­ben köszönt: „Szervusz Rezső bátyám, tiszteletem, hogy méltóztatol?… Nincs valami kívánságod?…” A válasz mindig ugyanaz a „szervusz fiam, még van bo­rom” volt, a köszönő ifjak némelyike még nekem is kezet nyújtott és Benőé­vel váltott néhány konvencionális mon­datot a korai havazásról, a kitűnő zenekarról, bármiről esett szó Bende he­lyeselt: „Igazad van fiam, korán jön a tél, Anna-Mária szereti ezt a zenét, hát akkor igyunk egy kortyot…” – s fenék­ig ürítette poharát.

Se elmenni (minek, kihez, hová me­hettem volna ebben az ismeretlenekből álló kavargásban?), se tovább Bende mellett megmaradni nem tudtam. Gyötrődtem, visszategezhetem-e, avagy ha önözöm-magázom, nem veszi-e sér­tésnek, hogy a szervusszal felém nyúj­tott tegeződést visszautasítom?… De maradtam tovább s főttem a saját levemben, míg barátom vissza nem kí­sérte az asztalhoz Anna-Máriát, elkö­szönt s így megszabadulhattam. Hamarost kikötöttünk két leányzó mellett, egyiküket barátom táncolni vitte, a má­sik, jóalakú, nyúlánk, feketehajú, kék­szemű lány, kinek a bemutatkozáskor elmormogott nevét megjegyezni nem tudtam, várakozóan nézett rám. Mi is táncoltunk tehát, beszélgetési kezdemé­nyezései azonban rendre-sorra bedu­gultak, mert a fiúk s lányok, kikről cse­vegni próbált, nékem ismeretlenek vol­tak, csakúgy, mint a helyi Takarék bel­világa, hol ő adminisztrált. Az én mun­kahelyem, a kötőüzem, de akár a mun­kásmozgalom, nem volt táncparkettre kívánkozó téma. Azt hiszem, ő is meg­könnyebbült, mikor a zenekar szünetre oszlott.

Angolosan leléptem.

A behavazott utcákon szidtam hülye fejemet, mi a fenének kellett nekem Katalin-bálba menni, polgárok és kis­polgárok ismeretlen világába? József Attilát idéztem magamban: új nép va­gyunk, másfajta raj…

Igen, abban a másfajta rajban otthon voltam. Annak szokásait, mosolyát, szív­verését jól ismertem. Inasgyerekként, három évig jószerivel mindenkinek ter­mészete és magától értetődő lábakapcája voltam. Segédúrként az orrát ma­gasan hordó mesterrel nem, de min­den szakmunkás kollégámmal összetegeződtem. Nem azonnal, megvolt an­nak a maga rituáléja. Amikor a gép­gyárban már megismertek és befogad­tak, elmentünk a Kis-Balatonba, hol pertut ittunk. A pillanatnak, ott a kert­helyiségben, a sugaras őszi ég alkony­fényében volt hangulata és ünnepélyes­sége. S ugyanígy játszódott ez le a szakszervezetben, a nálam idősebb szakik­kal is.

A magánszférában, családi keretek között gyerkőcök, ifjak részéről az idő­sebbek felé a tisztelettudó magázódás volt kötelező. Szüleim irányában tegezésről szó sem lehetett, az abaúji kis faluból, a paraszti világból származó anyámat édes testvérei is magázták, még öregkorukban is.

Törökszentmiklósi apósomat is ma­gázták öccsei. Anyai nagybátyáim ugyanakkor kisiskolás koromtól kezdve ragaszkodtak hozzá, hogy tegezzem őket. Tisztelettudásomon ez mit sem változtatott – én, a városi gyerek ra­jongtam ezekért a nehéz paraszti mun­kát végző, naptól feketére égett, ruhá­jukból a ló verítékszagát, széljárta me­zők illatát árasztó legényekért. .Annak azonban még a gondolata sem merül­hetett fel, hogy apám testvéreivel, hú­gaival tegeződjem. Már ismert író vol­tam, közel a negyvenhez, mikor egyik húga férjének, aki kőműves volt, ezer­mester, s aki gyakran megfordult ná­lam, vízvezetéket szerelt, villanyt javí­tott, csempézett, mikor mi adódott, ajánlottam, igyuk meg a pertut, tegeződjünk. Elhárította: nem, azt nem le­het. Faggattam, miért, hisz feleségem­mel az első perctől tegeződött. .Az más – mondta, s eltökélten megismételte: azt nem lehet. Örökösen mókázó, tré­fára hajló, aranykezű ember volt, az egész rokonságnak segített, házat épí­tett, reparált, vakolt, csak úgy, szíves­ségből – de elvei voltak, melyekből nem engedett. Ő tegezett, mint klottgatyás koromban, s én haláláig magáztam.

Még folytathatnám hosszan a ma­gánvilág rokoni kapcsolódásainak sok­féleségét, furcsaságait: apósommal, anyósommal az ő kezdeményezésükre tegeződtem, miközben édesgyerekeik közül egy sem részesült ebben a kivált­ságban. Nővérem férje, akinek helyére léptem a kötőüzemben, szintén tegeződött velem. Ahány család, ahány tája az országnak, annyiféle rend és szokás, de ebben a látszólagos szabálytalanság­ban mégis jól kiismertem magamat, ez a sok elemből komponálódó életforma valamiképp mégis egynemű volt, az én világom volt, ahol meghitten, otthono­san, biztonságosan mozogtam. Ebben soha nem volt az a kínos, feszengő ér­zésem, hogy elvétek egy-egy hangsúlyt, egy-egy mondatot, megszegem a köte­lező rendet, a stílust – s megszégyenü­lök.

Azt természetesen tudtam, hogy az úri világban „általában” érettségi után rokoni, hivatali közegben engedélyezett a tegeződés. Vagy szokásos, ámbár az sem mindegy, hogy szokásos, vagy en­gedélyezett. Annak a számára, ki egy banktisztviselőnek, tanárembernek, fő­jegyzőnek családjában nőtt fel, hasonló rokoni-baráti környezetben, ezek a dol­gok jólismert természetességgel alakul­tak. De nekem, kinek a segédlevelem, szakmunkás-képesítésem volt a társa­dalmi belépőm, és a kétkezi munka, a műhely, a gyár vasszigorú alá- s fölé­rendeltségi viszonyai szabták meg hét­köznapi életritmusát, s társadalom­szemlélete a bérharcokban, a gyártulaj­donosok és minden rendű-rangú szol­gálattevőik alapos szemrevételezésében s ebből következő megutálásában for­málódott; ennek a fölöttem elhelyezke­dő társaságnak életvitele idegen és is­meretlen volt. Még inaskoromból őriz­tem az élményt: belépek a trafikba, „kezétcsókolom nagyságosasszony, egy csomag Leventét kérek”. A pult mögött álló nő éles hangon, hidegen és rendreutasítóan rám szól: „Kérem, én méltóságos asszony vagyok!” Zavartan mo­tyogok valami bocsánatkérésfélét. Az utcán azon tűnődöm: és én ezt honnan tudhattam volna? A cégtáblára nincs felírva. S a hölgynek a pult mögött mi­ért fontos, hogy én, a szurtos kisinas is tudjam: címe-rangja folytán ő fölötte áll a nagyságos asszonynak? Talán, mert nagyságos a sarki kofa is lehet. De méltóságos?…

Mindezekhez hozzá kell tennem, hogy én a magam személyiségében rendhagyó jelenség voltam. Nem csak eme munkás-üzemvezető tisztviselő kétarcúságom folytán. A bábaasszony még a pólyában szemrevételezvén ke­zemet, így szólt anyámhoz: „ténsasszony, meglássa, ebből a gyerekből mű­vész lesz”. Anyám makacsul hitt e jós­latban, s nyomorúságos otthonunkban is tartotta bennem a lelket: Munkácsy is asztalosinasként kezdte. Festőművész ambíciókat melengettem, de a cégtáb­lafestő műhelyen túl nem jutottam. Közben magába bűvölt az irodalom, ti­zenhatévesen irányt váltottam, s az írói hivatás felé törtem. Barátom ekkor már erős tehetséggel bontogatta költői szár­nyait. S valami furcsa és megmagyaráz­hatatlan vonzás folytán szűk baráti kör­ré formálódtunk, tömörültünk iroda­lomtörténésznek, újságírónak készülő korunkbéli ifjakkal. Aztán mint az any­jukat kereső kis, vakmacskakölykök, ta­pogatóztunk a hazai irodalom művei-mesterei felé. Egymásnak ajánlva, szin­te egymás kezéből téptük ki a korabeli társadalmat ábrázoló regényeket, novelláskönyveket. Eszméletlenül sokat olvastunk, mondhatni éjjel-nappal, s vi­táztunk hevülten és lelkesülten. Volt, aki a népi irodalom, Veres Péter, Szabó Zoltán, Szabó Pál, Féja Géza műveire esküdött, bennük látott útmutatást a jelen s jövő társadalmi gondjainak megváltására, másikunk Németh Lász­lót tartotta felülmúlhatatlan mesternek.

Költő barátom sokat szenvedett a fo­gaival, s valakinek ajánlása folytán ke­rült dr. Hanny rendelőjébe. Flanny nemcsak fogorvos, de városi tisztiorvos is volt. Az elhúzódó kezelések során barátságába vett mindnyájunkat a dok­tor, aki igen művelt, irodalomértő, művészetszerető férfi volt, s alaposan tájé­kozott Németh László-hívő s kellő tapintatú propagátor. Vele azonnal és magától értetődően tegeződtünk, olyan mély humánum volt a szavaiban, sze­mében, mosolyában, hogy vele szem­ben semmiféle félszegséget, feszélyezettséget nem éreztem. A rá jellemző empátiával, érdeklődve tekintett az én véleményemre is, melyből – korántsem akaratlanul – kibújt munkásmozgalmi kötődésem.

Hogy az értelmiségi körökben szoká­sos tegeződést lassan-lassan magam is természetesnek találtam, hogy a gátlá­saimat levetettem, bizonyosan doktor Hannyval szövődő barátságomnak kö­szönhettem.

Baráti körünk szomjasan kereste a kapcsolódást a nemzet sorskérdéseivel viaskodó írókhoz. Kikerülhetetlenül ju­tottunk el Szabó Dezsőhöz, Az elsodort falu reveláció volt mindannyiunknak, olvastuk a Ludas Matyi-füzeteket, s végül mi is eljártunk a Rákóczi térre, a Hús­iparosok nagytermébe, hol Szabó De­zső vacsorázás közben az asztaloknál helyet foglaló híveinek éppen soron le­vő háborgásait prezentálta. Kedvenc céltáblája Herczeg Ferenc volt, de szen­vedéllyel lődözte mérgezett nyilait a kultuszminiszter, valamint a németba­rát országvezetés felé is. Minden egyes Szabó Dezső-est igazi csemege volt szá­munkra.

A véletlen úgy hozta, hogy az abaúji faluban, ahová nagyapámhoz nyári sza­badságot tölteni, hegyi levegőt szívni, paraszti munkát passzióból végezni fel­utaztam, az öregebbek közül többen emlékeztek Szabó Dezsőre, ki valami­kor heteket töltött ott, ismerkedett a falu életével, írt, s minden nap tyúk­húslevest főzetett magának. Az idős pa­rasztok általam küldték szíves üdvözle­tüket az írónak.

Egyik Rákóczi téri prelegálásában amiatt mennydörgőn, hogy egy minisz­teri hatalmasság a ponyva kategóriájába soroltatta a Ludas Matyi-füzeteket. Az előadás végeztével én is vettem a deg­radált műből, s beálltam a sorba, hogy dedikáltassam. Mikor az író elé jutot­tam, átnyújtottam a könyvecskét s a következőt mondtam: „Kedves Dezső bátyám, felhasználom az alkalmat, hogy átadjam a Fony községben élő parasztemberek üdvözletét, kik általam küldik néked szíves jókívánságaikat. Igen jó emlékeket őriznek abból az időből, mi­kor…” Tovább nem juthattam. Szabó Dezső megdöbbenve meredt rám, meg­semmisítő pillantással fojtotta belém a szót. A mellette ülő rendőrtiszthez for­dult, s mély megvetéssel mondta: „íme, a magyar dzsentri tipikus példája! Az. uram-bátyám világ képviselője, ki nem tiszteli a kort, az érdemet, a tekintélyt, ki azt hiszi, mindenkivel bratyizhat, mindenkit tegezhet…” Rám mordult: „Hogy hívják magát? Mi a neve?” S beírta a dedikációt: Molnár Gézának Ponyvás Szabó Dezső.

Szédelegtem, még az utcán is alig jöttem magamhoz. Én, a kültelki pro­liszármazék mint a magyar dzsentri ti­pikus példája… Mint az uram-bátyám világ képviselője… Én, ki a munkásmozgalomban éppen ez ellen küzdők!

Ez az epizód alaposan összezavarta immár szilárdnak hitt véleményemet a tegeződésről.

Kínlódtam ezzel a problémával a ka­tonaságnál is. Negyvennégy nyarán be­hívtak az 1. helyi dandár híradó pót­századához, hadnagyunk hamarosan megbízott, legyek én a századírnok. Nálam tán tíz évvel idősebb ludovikás tiszt volt, beosztásomnál fogva gyakran magához rendelt, utasított, parancsokat diktált. „Tudod, fiam, ezt így csináld, azt úgy… Szaladj ide, rohanj oda… Mondd meg a szakácsnak, hogy… A törzsúrnak azt üzenem…” Úgy érez­tem, a legtermészetesebb, ha összevág­va sarkamat azt felelem: „Kérlek, alássan, hadnagy úr… parancsod szerint… parancsoljál velem…” Ezt tartottam volna logikusnak és kötelezőnek. Hamár ő tegez. De valami jobb meggyőződésem ellenére visszafogott, s berzen­kedő öntudatomat, önérzetemet félre­téve, viseltem ezt a félpertu állapotot. Azt is mondhatnám, az Isten mentett meg, hogy a hadnagy urat nem tegez­tem vissza. Felpofozás és kikötés lett volna a vége.

Az ország felszabadulása, a társadal­mi rend változása számomra is új hely­zetet nyitott. Újságíró lettem, vidéki napilapnál szerkesztő úr, kivel a megyei urak is előzékenyen tegeződtek. Kollé­gáimmal s pesti főnökeimmel is termé­szetes volt a tegeződés, hiszen alapve­tően egy sorban álltunk, egyenlőek vol­tunk, a romokon, a pusztuláson újra életet, emberi, igazságos társadalmat akartunk teremteni. A lentet és a fentet összekapcsolta a közösen vállalt nagy ügy, melynek szolgálatára életünket, minden energiánkat feltettük. Ahogy az évek mögöttem maradtak (talán pontosabb, ha úgy mondom: mögöt­tünk maradtak) világossá vált számom­ra. hogy a tegeződés az új társadalmi konstrukcióban sem egyöntetű, egyne­mű. Egy idő múltán – mutatis mutan­dis –jói érzékelhetően különvált a lent és a fent. Egy aktívaülésen a párt egyik vezetője felháborodottan beszélt arról, hogy egy falusi látogatáson Rákosi elv­társat a szövetkezet istállójában dolgozó öreg parasztember letegezte. „Tűrhe­tetlen jelenség, elvtársak… Biztosí­tanunk kell, hogy Rákosi elvtársat, az ország első emberét az a tisztelet és megbecsülés vegye körül, melyet meg­érdemel!”

Megütközve hallgattam ezeket a sza­vakat. Ismervén a paraszti életet, na­gyon is jól megértettem, hogy az új demokratikus rend iránti hitét, az em­beri egyenlőség jogának bizonyosságát, Rákosiba vetett bizalmát fejezte ki az öreg paraszt a tegező megszólítással. Ezen nem felháborodni kellett volna, ennek örülni kellett volna.

A kommunista emigrációban egyéb­ként nem volt divat a tegeződés. Révai idehaza is magázódott Rákosival, aki a honi írók és politikusok közül egyedül Veres Péterrel tegeződött. Tanúja vol­tam annak, hogy a Felelet-Vitában, mi­kor Déry arról beszélt, hogy fontolóra veszi a kritikai észrevételeket, Révai azt mondta: „Bár az Isten szólna magá­ból!” Pedig hát Déry elég nagy író volt, s elég közel állt a párthoz…

Engem 1951-ben vettek fel az írószövetségbe. Tagsági igazolványomon Gergely Sándor elnök és Devecseri Gá­bor főtitkár aláírása látható. Velük is, de mondhatnám, az egész öreg írótár­sadalommal tegeződtem, Illés Bélával éppúgy, mint Gellért Oszkárral, Vas Istvánnal – csak példaként említem ne­vüket azzal, hogy ez az oda-vissza te­geződés más fiatal írókra is kiterjedt, egész korosztályomra.

Voltak persze kivételek. Az egyik fia­tal titkár levelet írt Kassák Lajosnak. Kedves Barátom, az írószövetség fon­tos vitát rendez ekkor és ekkor, melyre tisztelettel meghívlak, megjelenésedre számítunk – így valahogy. Kassák vála­szolt: a meghívást köszönöm, elmegyek. De miért tegez?

A frissen felfedezett, de az irodalom belvilágában tájékozatlan titkár honnan tudhatta volna, hogy Kassák a magázás híve, nem tegeződik még korban és rangban hozzáillő, méltó írótársaival sem? A maga módján írófejedelem volt ő is – művészetére, teljesítményére leg­alább olyan büszke, mint Márai.

Márai… F. Rácz. Kálmán mesélte ró­la, hogy valamelyik országos nagy ki­adó fáradságos tárgyalások után, tíze­zer pengős szerződéssel megszerezte Márai új művét. A szerződés aláírására érkező Márait a vezérigazgató üdvözöl­te: „Kedves Mester, végtelenül örülök, hogy ebben a megtiszteltetésben van részünk…” S miután aláírták a szerző­dést, barátságosan átkarolta vállát, úgy kísérte az ajtóhoz: „Ugye, Máraikám, most, hogy már a mi írónk lett…” Má­rai felkapta a fejét: „Micsoda!… Mára­ikám?… Összetépte a szerződést, többé nem állt szóba ezzel a kiadóval.

Azt ma sem tudom teljes bizton­sággal megítélni, hogy a háború utáni években kibontakozó, mondhatni, álta­lános tegeződés a régi értelmiségi ha­gyomány átvétele, vagy éppen az akkor születő, formálódó demokratizmusnak a sok alulról jövő népi elem egyenlő­ségtudatának köszönhetően alakult-e ki. Címek és rangok eltöröltettek. Meg­szűntek létezni hercegek, grófok, bá­rók, főméltóságúak, kegyelmesek, méltóságosok. A hölgy a trafikban, ha ezek­ben az években figyelmeztet: „Kérem, én méltóságos vagyok!” – teljességgel nevetségessé vált volna.

Bármilyen beosztásban dolgoztam is, főnökeim, kollégáim túlnyomó többsé­ge szíves természetességgel tegeződött velem. Tegeződtem Aczél Györggyel, Orbán Lászlóval, Erdei Ferenccel, Ve­res Péterrel, Szabó Pállal, Tamási Áron­nal, Illés Endrével, Gereblyés László­val, Palotai Borissal, Darvas Józseffel, Dobozy Imrével – csak találomra, jel­zésszerűen említve itt néhány nevet a felsorolhatatlan sokból. Magázódtam Horváth Mártonnal, míg a Szabad Nép főszerkesztője s a Politikai Bizottság tagja volt, az ötvenhatos kataklizma, nyugdíjazása után, megroppant öreg­emberként barátságos szervusszal üd­vözölt a szigligeti Alkotóházban. Magá­zódtam Szirmai Istvánnal, külügyi szol­gálatom alatt Péter Jánossal, a minisz­terrel, Párizsban a nagykövettel, s ter­mészetesen még sok mindenki mással. Isten a megmondhatója, kivel miért így s miért úgy.

1962 őszén kerültem a Külügybe francia referensként, 1963-ban proto­kolláris megbízással kísértem országné­zőben Dániel Meyert, az Emberi Jogok Ligájának elnökét és feleségét. Szeret­tek volna megismerkedni Illyés Gyulá­val is. Tihanyi otthonában kerestük fel az írót, nékem akkor esett első köze­lebbi találkozásom vele. (Illyés igen rit­kán vett részt írószövetségi összejövete­leken, keveset szerepelt a nyilvánosság előtt. Gimes Miklós mondta róla, mikor a Felelet-vita szünetében beszélgettünk: „Tudjátok, mi úgy vagyunk ezzel az Illyéssel, hogy évente egyszer kidugja a seggét Tihanyból, mi buzgón kinyaljuk, utána ő visszarántja, s megint nem lát­juk egy évig…) Barátságosan fogadta vendégeit, engem szervusszal üdvözölt, franciául folyt a társalgás, a kertben a malomkő asztal körül poharazgattunk, saját termésű borával kínált. Én szeré­nyen a háttérbe húzódtam, de ő min­dég felém is nyújtotta az üveget, mikor töltött: „Et tói?…”

Évre rá Párizsban én köszöntöttem őt a Magyar Házban rendezett ünnepi esten a külképviselet nevében. A szü­netben Ervin Marton, a híres fotómű­vész fényképeket akart róla készíteni, portrékat. Illyés udvariasan elhárította: „Bocsásd meg nekem, de nem szíve­lem, ha fényképeznek…” Még hozzá­tette, derűvel: „Tudod, kérlek, azt sze­retném, ha műveim őriznének az utó­kornak s nem a fényképeim.” Marton lázban volt, hogy megcsinálhassa a ké­peket, nem figyelt a tegezésre, s tán akaratlanul is következetesen visszamagázta Illyést. Világnagyságokra hivat­kozott, kik fényképezőgépe elé ültek, győzködött: „De kedves Mester, higgye el, önnek sem ártana, ha a világlapok… Nagyon kérem, talán ha erre fordul­na…” Sikerült úgy feldühítenie Illyést, hogy az most már gorombára fordítva a szót, csaknem kirúgta. Azóta is sok­szor megfordult a fejemben, ha talán Marton megtalálta volna a megfelelő hangot… Az udvarias tegeződéssel eredményt érhetett volna el.

A hatvanas évek végén az írószövet­ség külügyi titkára voltam s ekkor már diplomatamúltammal, a protokoll is­meretével s gyakorlatával háta mögött, a legtermészetesebb biztonsággal mo­zogtam a hazai s külföldi irodalmi élet­ben. Számos francia, lengyel, orosz, ro­mán, vietnami, szlovák, jugoszláv író­művész barátom, ismerősöm volt, tegezés-magázás nem okozott gondot sem ismerkedésben, sem a munka folyamatában. Ám mégis, ezidőben is ért kel­lemetlen meglepetés.

A Budapesten tartózkodó jeles olasz költőt, Paolo Santarcangelit fogadtam az írószövetségben, magyar édesanyja révén kitűnően beszélte nyelvünket. Munkatársam és helyettesem, aki szer­vezési és adminisztratív teendőket látott el mellettem, kísérte be irodámba San­tarcangelit. Eléje mentem az ajtóhoz, a lehető legudvariasabban, szívélyesen, a bennem levő valódi tisztelettel és meg­becsüléssel üdvözöltem. Már egy ko­rábbi fogadáson tanúja voltam, hogy íróinkkal, költőinkkel tegeződik, s itt a hivatalomban, társaságomban munka­társammal is ugyanebben a stílusban beszélt – illendőnek véltem ezt közöt­tünk is. Hanem Santarcangeli követke­zetesen visszamagázott. Félreértésről szó sem lehetett. Miközben a kávét és a konyakot ittuk, a társalgásba bekap­csolódó munkatársammal itt és most is tegeződött. A magázás ezúttal a tőlem való elzárkózást, a hűvös távolságtartást fejezte ki. Arcizomrándulás nélkül vál­toztattam tehát, s udvarias magázással folytattam a diskurálást.

Az elpergett negyven év alatt ez volt az egyetlen alkalom, hogy valakivel ilyesfajta szituációba keveredtem. Okát akkor se tudtam, ma sem értem. Másra nem gondolhattam, minthogy valaki már találkozásunk előtt befeketített Santarcangeli előtt. Ezen pedig semmi csodálnivaló nincs, hiszen szekértábo­rokra szétszakadozott irodalmi életünk gyűlölködésekkel, alattomos betartá­sokkal ma is telítve van – jobban, mint valaha. Sajnos.

*

A Márai-napló súlyos dokumentuma, bizonyságtétele az elfogult, engesztel­hetetlen gyűlölködésnek. Ez a konzer­vatív szemléletű, múltba kapaszkodó író, aki római sétája kapcsán lejegyzi: „…Kár Európáért, mert ami az okos arány helyében következett – az emberi együttélés szabályainak elrothadása…”

Miféle „okos arány” volt az, amit Má­rai az általa korábban megélt Európá­ban s Magyarországon tapasztalt?… Az „emberi együttélés” miféle szabályai rothadtak el? Hogy lehet az, hogy őt megnyugtatja: Nápolyban a cipőtisztító hetvenháromévesen is ott kuporog a zsámolyán, ugyanúgy, mint huszonöt évvel ezelőtt?…

Ah, mein Gott!… Tán, ha ezt a nap­lót nem olvasom, nem fakad föl belő­lem megannyi ifjúkori találkozásom az „okos aránnyal”, „az emberi együttélés szabályaival”, amelynek egyik manifesz­tálódása s későbbi alakulása, változása (elrothadása) tegeződéseim törté­netében, egy összetört tükör cserépda­rabjaként bennem megrögződött.

KOCSIS PÉTER

Az Örökkévalóság hűlt helye

avagy két születésnap Libenben

A 81 éves Bohumil Hrabalnak

1989

Csak csöndesen szabad sírni, csönde­sen, mert vannak rajtam kívül sokan, akiknek jobban fáj mindez.

Csak csöndesen, nehogy Vladimír megsejtsen valamit a Világmindenség­ben, nehogy Egon Bondy fejéhez kap­jon, és egy „kurvafix” kiáltás kíséreté­ben összeroskadjon Neruda utcai laká­sában.

Csak csöndesen, hiszen a Mester het­venöt éves, a többiek pedig már úgyis tudják. Leginkább Vaništa úr, aki há­rom esztendeje még oly csodálatosan csapolta a tizenkettes smíchovit.

Csak csöndesen szabad siratni Isten báránykáit, akik közül most újra elme­nekülnek néhányan.

Első utam megint a Világ Büfébe veze­tett. Egy sör, egy knédli. Néhány messzire űző, mégis kíváncsi tekintet, mely errefelé minden turistának kijár, s amelyet csak nehezen sikerül megeny­híteni mosollyal és néhány cseh szóval.

Azután irány a Hausmann-söröző, ahol Vaništa úr löki majd asztalomra a túlcsorduló korsókat. Vidám séta a Ro­senberg utcán, még két sarok és feltű­nik a „Bratrská ulice” jólismert, kopott­kék táblája. Öreg lámpaoszlopok, me­lyekre még Vladimír vetette fel lábát, hogy a reáomló fényben megkösse ci­pőjét, a rendőrség, ahol Egon Bondy feje szánkázott végig a vasredőnyön, jobbfelé a távolban a Palmovka, még egy sarok, és…

És semmi. Szégyenlősen előveszem a térképet, azt hittem, még ennyi év és sör után is biztosan tudom az utat ezen a környéken. Egy idős néni megáll előttem, kedves sajnálkozással kérdezi: „Centrum?” Hát persze. Egy turista ke­zében térkép, és kétségbeesetten nézi a letarolt városrészt. Alig tudom kinyög­ni: „Ne, ne… Pivnice U Hausmannů…” A néni elcsodálkozik, gyorsan hozzáte­szem: „Bratrská ulice…” Kíváncsi arca felragyog, és a romok mögé mutat: „Metro…”

Csak nehezen értem meg a választ. Metró? Hogyhogy –metró? És előresza­ladok. Romok, bulldózerek és daruk. Megtorpanok, és rövid gondolkodás után a másik irányból indulok Vaništa úr sörözője felé. Leomlott falak, ablak­keretek és tégladarabok mindenfelé. Lehúnyom a szemem, mint egy hábo­rúból hazatérő katona, olyan lehetek most; mint a katona, aki képtelen fel­fogni, hogy az egyetlen reménység, mely életben tartotta, álom volt csupán.

Észre sem veszem, és már a Palmovkánál vagyok.

Csak csöndesen szabad sírni, mert vannak rajtam kívül sokan, akiknek jobban fáj mindez.

Csak csöndesen, hiszen turista va­gyok, aki egy könyv alapján talált rá három éve a libeni utcákra, ahol a há­rom jóbarát élt, a kocsmára, ahol Vaništa úr bikacsökkel támadt rá az éjnek idején sörért rimánkodó Bondyra. Egy turista, aki a fejébe vette, hogy e helyen fogja asztalhoz koccantani a remegő habkoronájú serrel telt korsót a Mester 75. születésnapjának tiszteletére. Soha szomorúbb születésnapi emlékezést. Már csak egyet tudok biztosan: soha nem szállók fel arra a metróra, amely Libenbe visz, arra a metróra, amely felzabálta legkedvesebb prágai utcái­mat. Kurvafixdoprdele.

1994

Éppen öt év telt el azóta, közbejött egy gyöngéd forradalom, jelenleg pedig éppen az átmeneti kapitalizmus terheit nyögi a Birodalom feje, az Aranyló Prá­ga. De azért egykori ígéretemhez hű maradva az 1-es villamossal közeledem Liben felé, és a Palmovkánál leszállva arra gondolok, hogy amiképpen a „kommunizmust”, majd ezt is átvésze­lik a polgárok – amúgy csehesen.

Éppen öt év telt el azóta, és most újra itt vagyok – Hrabal úr 80. szüle­tésnapján. Elsétálunk a Gát utcáig, pontosabban annak hűlt helyéig, hi­szen egy utca, amelynek egyik felét le­bontották, aligha érdemli már ki nevét. Akkor hát elsétálunk… az Örökkévaló­ság Gátjáig.

Éppen öt év telt el azóta, bezárt már a Világ Büfé is, mellettünk METRO-lejáratok és egy hatalmas buszpályaud­var, ahonnan Hrabal úr „mindennapi miséjére” indul a tízórás busszal Kerskóba, hogy megetesse azokat az ő macs­káit, amelyek még e világon tartják.

Éppen öt év telt el azóta, hogy ma­gányosan bolyongtam a romok között, és most itt ül egy padon őfelsége pin­cére, körülötte fotósok hada és úgy ötven-hatvan ember, közöttük egy-két magyar is. Habzik az ingyen csapolt sör, aranyszínű, fekete vagy kevert, és amikor két korsó után végre elő me­rem venni gépemet, úgy érzem, mint­ha belelőnék egy védtelen, megfáradt öregemberbe. Hogy miért nem esik össze holtan a számtalan találattól, azt csak később értettem meg.

Praha és Hrabal. Prahrabal. A szó jelentése „ős-Hrabal” amiképpen a „Prazdroj” Ősforrásnak fordítható. Prahrabal, aki még mindig a Tigrisben vagy az U Hynků-ban üldögél estén­ként, akinek még mindig élénk a szomja és a tekintete, aki még mindig dühös és szelíd, zsarnok és alázatos, egyszóval igazi huszadik századi barbár. Ott ül a padon, és az egyetlen, ami igazán más benne, mint azelőtt: az örök szomorú­ság szemében. Vajon mikor dőlhetett el végérvényesen, hogy az állandónak hitt huncut és bölcs mosoly helyébe a fájdalom költözik? Vladimír Boudník földi pályájának bevégeztével? Felesége halálakor? Vagy az Örökkévalóság Gát­ja 24. sz. ház lebontásakor? Vagy… Vol­taképpen mindegy. Lám, ő is csak le­gyint egyet és beint a fotósoknak, feláll és odamegy ahhoz az asztalhoz, amely az Örökkévalóság hűlt helyén áll meg­terítve. Úgy kutatja a szempárokat, úgy mered valahová, mintha egy másik di­menzióból nézne ránk – úgy, mint aki akaratán kívül lett halhatatlanná még életében, mint akit a Jóisten valamiért itthagyott (Itt felejtett? Akkor bizonyá­ra jól meglesznek együtt odafent…), élő emlékezetként a szebb időkre, ame­lyek már csak könyvekben és emlékek­ben élnek.

Ezen a napon néhány jóbaráttal és ismerőssel Hrabal úr végigsétált saját életén, Brnóból Nymburkba, onnan Li­benbe, ide, az Örökkévalóság hűlt he­lyére, ahol Vladimír emlékére egy fiatal gesztenyefácskát ültettek el és locsoltak meg sörrel a még élő egykori jóbarát­tal, Egon Bondyval, alias Zbynék Fiserrel, a költő-filozófussal. Az idő ővele is különös dolgokat művelt – önmagát „buddho-marxistának” titulálva felvette a szlovák állampolgárságot, és korsót-Prágát otthagyva a pozsonyi egyetemen marxizmust tanít…

Lassan oldódik a hangulat, föleleve­nednek a régi emlékek, folyik a sör, még Hrabal úr is el-elmosolyodik, szé­les taglejtésekkel magyaráz, néha át­nyúl ODAÁTRÓL, hogy dedikáljon egy-egy könyvet, aztán a járdára szö­geinek egy réztáblát: EZEN A HE­LYEN, AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG GÁTJA 24. SZ. HÁZBAN ÉLT A XX. SZ. ÖTVENES ÉS HETVENES ÉVEI KÖ­ZÖTT BOH. HRABAL ÍRÓ.

Ezután az időközben nyolcvan-száz főnyire növekedett kis csapat a Gát ut­ca túlsó oldalára áramlik, ahol a három jóbarát kedvenc hentesüzlete ezen a je­les napon ingyen osztogatja csemegéit: füstölt heringet, halsalátát, sonkát és disznósajtot. Volt még egy színházi elő­adás (Hrabal Táncórák idősebbeknek és haladóknak című írása Ivó Krobot Bu­dapesten is bemutatott rendezésében), valamint egy fotókiállítás az egykori Libenről, a csak erre az alkalomra meg­nyitott Világ Büfé feldúlt épületében, ám ez utóbbi már Hrabal úr nélkül – vele elhajtott egy automobil az U Hynků és a Tigris felé, ahol késő estig folytatódott még ez a különös hangu­latú születésnap.

Mi pedig, akik Libenben maradtunk, újabb seritalokkal dagasztottuk tovább afelett érzett büszkeségünket, hogy ré­szesei lehettünk néhány pillanatnak, amelyekben felsejlett az Örökkévaló­ság, és néhány korsó után úgy éreztük, hogy voltaképpen mindannyian az Örökkévalóságban élünk, mely azon­ban legtöbbször csak egyetlen, rövidke pillanatig tart.

VOX HUMANA

SIMOR ANDRÁS

„Vérző árnyék”

Egy elfeledett költő elfeledett versét szeretném felidézni. Mindkettőt igazságta­lanul feledték el. A költő Medgyes Lajos volt, Petőfi barátja, a dési papforradal­már, akinek vagyonegyenlőséget és népszabadságot követelő egyházi beszédeit hol a cenzúra tiltotta be, hol a kiadók nem merték közzétenni, versei pedig kötetben Világos után többé nem jelentek meg, csak halála után. De most nem politikai vagy újszociális eszméket hirdető vallásos verseiről akarok szólni, hanem egy szerelmes verséről.

Megválni…

Megválni attól,
Kit szívünk szeret
S nélküle élnünk
Át az életet:
Élettelen élet, kopár mező,
Melyre a lélek haldoklása jő.

Az ég kék boltján
Oltsd ki a napot,
Kietlen éj lesz
A világ legott,
Így süllyed örök éjbe életünk,
Ha szívünk napját kell elvesztenünk.

Tán megvigasztal
Az emlékezet?!
Ne hidd – mélyebbre
Ássa a sebet,
Mint a kísértet, lassúdan gyötör,
Elhalaványít, véred issza föl.

Ha sírba szállott,
Kit hőn szeretünk,
Könnyhullatásban
Enyhét lelhetünk,
De élve, ha tőlünk eltépetik,
A könyűk lelkünket elégetik.

Ne érjen senkit
E gyász-veszteség:
Bírja halálig
Szíve kedvesét.
Engem a sors ily végre juttatott;
Vérző árnyék, élőhalott vagyok.

Medgyes Lajos a nagy tehetségű drámaíró, Czakó Zsigmond unokatestvérét vette feleségül. Házassága megromlott, de együttmaradtak, kilenc gyermekük született. A költő hitveséhez számos gyönge hálaverset írt. Az idézett, 1855-ben keletkezett vers nem ezek közül való. Titok-vers. Talán abból az időből származó emlék, amikor a börtönből szabadulva, a papi hivatástól eltiltva előkelő famíliák lánya­inak tanításából tartotta el népes családját.

Nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy a modern eszméket avitt formában, a Petőfit, Aranyt megelőző időszak második vonulatához tartozó költők eszköztárával megszólaltató Medgyes Lajos ebben a versben „vérző árnyék”-nak nevezi magát, „élettelen élet”-ről beszél modern szerkesztésű metaforában, és négy sorban ilyennek látja a világot: „Az ég kék boltján / Oltsd ki a napot, / Kietlen éj lesz / A világ legott”, ha szíve napját kell elveszítenie. A vers ritmusa nyug­talanítóan feszes, és az utolsó előtti szakasz négy szótagos ríme („eltépetik – elégetik”) valóban égető könnyű.

Több ilyen szerelmes verset nem írt. Ám ez az egy is bizonyíték arra, hogy a zsarnokokat átkozó, szabadság-egyenlőség-testvériségről álmodó dési prédiká­tor költőként is méltó volt Petőfi barátságára.

ROCK

Peter Hammill, angol rockénekes, zeneszerző, költő, dalszövegíró 1948-ban született Londonban. A hetvenes években a Van der Graaf Generator együttes frontembereként kilenc, majd a mai napig tartó szólókarrierje folyamán több mint huszonöt nagylemeze jelent meg. Két verskötete is napvilágot látott, újabban pedig novellákat publi­kált. Az alábbiakban egy versét, egy dalszövegét s egy kisesszéjét közöljük.

T. G.

PETER HAMMILL

A gyertya

Nézd a gyertyát, lelkét hogy adja el,
amint kunkorodik kanóca és füstté leszen;
nézd a viaszcsöppeket, céltalan hogy görögnek,
s mint veszti varázsát játékuk,
miközben ifjúságuk, a játék színtere elillan…
Meddig leszel még távol?

Levegő után kapkod a láng, fuldoklik,
felére zsugorodva libeg-lobog:
Beköszönt a légüres tér s a lélekre tör.
A mindenható erő már romokban hever,
s mivel nincs többé, elenyészik…
Meddig leszel még távol?

Gondolataim harcából az agyam így menekül –
s veszítek, mert nem találom, mit keresek:
hosszú mérföldeket bejárva sem lelem otthonom!
És az élet, mely nekem adatott, a végsőket lélegzi,
és nemcsak az élet, a remény is elhagyott…
Meddig leszel még távol?

Meddig leszel még távol?

Az apróbb világok

Aprón,
csöndesen
várakozunk.

Ezen a fűszálon,
a teremtés holtágának
rendetlen sötét kertjében
éldegélünk
rendszer nélküli rendben,
időtlen entrópiában,
rettegésben.
A világegyetem most
robbanásig feszült,
a gyilkos lába
éppen reánk tapos.
Képtelenek vagyunk túlüvölteni
a sötét éveket.

Aprón,
csöndesen
várakozunk.

A dalszöveg

Nem is tudom… a dal, az dal. Túl keveset mond, túl sokat mutat. Vagyis éppen eleget.

Nehéz megmondani, hogy melyek a dalszöveg azon erényei, amelyek megkü­lönböztetik a költészettől. Vajon milyen különleges értékeket rejt, és vajon hol keressük ezeket az értékeket?

Bizonyos értelemben a dalszöveg sokkal inkább megragadható, mint a vers, hiszen fülünkbe és tudatunkba a zenével kézenfogva hatol be, tehát nyilvánvaló, hogy a zene és a szöveg szimbiózisa e tekintetben döntő fontosságú. Amíg azonban, érthető módon, azt várjuk a dalszövegtől, hogy önmagában is megállja a helyét (éppen úgy, ahogy a zenétől is elvárjuk, hogy önmagában is élvezhető legyen), valójában csak akkor kel életre, amikor eléneklik. Ezért a dal szövegének hangalakja, hangzása éppen olyan fontos, mint maga a dal szövege. Van úgy, hogy mind a kettő ugyanazt fejezi ki, másszor éles feszültség jön létre a disszonáns fonetikai eszközök és a csöndes, nyugodt érzelmi állapotot tükröző tartalom egyidejű használatakor. Hasonlóan éles szembenállás teremthető a szö­veg és az azt elválaszthatatlanul átölelő zene között – így ezek a szembeállítások nagyban színesíthetik a zenemű mondanivalóját.

Ebből következően a dalszöveg olyan segítséget kap érzelmi és értelmi jelentésrétegeinek átadásában, amilyet a vers nem; másrészt, a versírással ellen­tétben a dalszövegek komponálásakor természetesen figyelembe kell venni bizo­nyos követelményeket és legfőképp a dallamot, amelybe a szövegnek teljes mértékben bele kell ágyazódnia. Én, személy szerint irtózom a refrének ismétlődé­seitől és gyakran változtatok azok szövegén, illetve dallamán, ennek ellenére alapvető különbséget látok a versszakok, a középrészek és a refrének funkciói között. Az ismétlések alkalmazása a versben költői eszköz, míg a dalszövegben ez gyakran a kifejezési forma legfőbb része. Van olyan dalszöveg, amely szinte teljes egészében refrénből áll; ez a kifejezési forma azonban csak addig sikeres, amíg a zenével egyesülve, vagy az által előhíva eléri az ún. mantra-effektust. Meglehet, leírva ez banálisán hangzik, de hatalmas ereje van, ha dalba öntve, énekelve megszólal. Meggyőződésem, hogy a dalszöveg csak akkor teljesedik ki, amikor a dallammal együtt szólal meg, de természetesen önmagában is értel­mesnek és értelmezhetőnek kell lennie. […]

A meglepetés fontos eleme a dalnak, csakúgy, mint a bizonyos fokú bizonyta­lanság vagy kétely. Másrészt, habár a dalban az újat keressük, mindig kell, hogy legyen valamilyen kapcsolat (ha csak intuitív módon is) a már ismert dolgokkal. Nem szabad, hogy a dal végén azt gondolhassuk, ez pontosan olyan, mint az, hanem azt, hogy ez van, amikor olyan, mint az. Ez az „az” minden újabb meg­hallgatáskor változhat, vagy még inkább: az énekes minden egyes előadásakor, hiszen neki mindig új töltéssel kell telítenie a már ismert dalszöveget.

Egy rendszeresen megtett út sohasem ugyanolyan – az évszak, az időjárás és a lelkiállapot mindig új fényt vet a megszokott dolgokra –, s én úgy érzem, hogy a dalok kis utazások. Talán, aki versekhez látogat, az dalokkal utazik.

Mint kifejezési forma – és most tekintsünk el egy pillanatra a zenével való (lényegi) kölcsönhatásáról –, a dalszöveg valószínűleg közelebb áll a novellához (bevezetés-felütés; kifejtés-fokozás; konklúzió-váratlan fordulat), mint a vers. A dallamot, mely az utóbbinak is elengedhetetlen kelléke, a dal esetében a zene szolgáltatja. Esetleg a dalszöveg a forgatókönyvhöz hasonlatos – a valódi eszköz, melynek segítségével teljes mértékben kirajzolódik az esemény és a jellem, nem pusztán az írott szó.

Feszülnek bennem másfajta kétségek is. Nem túl sok ez, amiről itt eddig beszéltem? A dal végül is azért dal, hogy dúdolják, s nem azért, hogy elemezzék. A hallgatók zöméhez csak a refrén ismétlődése jut el, nekik mindössze ennyi a dal üzenete. Ezért a dalszöveg minden jelentést hordozó részének jelen kell lennie a dal minden egyes szakaszában, így elérve egy bizonyos fokú egynemű­séget, melyből minden hallgató képességei, illetve lelkiállapota szerint meríthet. Nálam ennek az egyneműségnek a kialakításában döntő szerephez jutnak az egymással szembenálló fonetikai eszközök (néhol átlépve a nyelvek közti hatá­rokat is), jelentéstartalmak és egyszerű szójátékok sorozata, amely olyan azonos­ságokat fedhet fel, amelyek a mondanivaló felszínén esetleg nem látszanak. A dalszöveg ugyanúgy lehet játék, mint ahogy hitvallás; fénykép, mint portré. Van amikor a karikatúra beszédesebb a festménynél. Ez némileg bizonyítja költői megközelítésemet dalaim szövegének komponálásakor.

Tudom, hogy hajlamos vagyok túlelemezni e művészi kifejezési formát, de nem kerülhetem el, lévén ez a mesterségem. Továbbra is nagy szerelem a Dal, hiszen oly sok lehetőséget rejt mindenfajta élmény kifejezésére, és mindezt közvetlen, emberi (érzelmi-értelmi) hangon teszi. Másrészt, minden dal csak egy hang a szél szárnyán – megszólal, visszaverődik a hegyekről és talán inkább a szívet, mint az elmét éri el, érinti meg. […]

Nem is tudom… a dal, az dal. Túl keveset mond, túl sokat mutat. Vagyis éppen eleget.

FOTÓMŰVÉSZET

TABÁK LAJOS

„Harcos megszállottsággal…”

John Heartfield művészetéről

Az 1891-ben Berlinben született Helmut Herzfelde az első világháború alatt ka­tonaként megtapasztalt angolellenes (Gott strafe Engelland!) hecckampányra tiltakozásul nevét John Heartfieldre változtatta.

Heartfield (George Groszszal, Erwin Piscatorral és másokkal) viszonylag ko­rán, már a 20-as években felismerte az embrióiban rejtőzködő fasizmus em­ber- és kultúraellenes veszélyeit. Az ál­tala feltalált új művészeti-technikai el­járás, a fotomontázs kifejező erejét, tu­datos alkalmazását veti harcba kiállítá­sain és sajtóillusztrációiban a fasizmus­sal s annak „még mindig…” kísértő pusz­tításaival szemben. (Az idézett cím a II. világháború után világszerte megren­dezett kiállításainak címe volt.)

Heartfield 1933-ban Prágába mene­kült. 1934-ben megfosztották német ál­lampolgárságától. Mivel tovább is foly­tatta antifasiszta tevékenységét, és emi­att a német kormány kiadatását köve­telte, 1938-ban Prágából Londonba emigrált. 1950-ben tért vissza hazájába. Elismerések, magas kitüntetések birto­kában 1968-ban halt meg a Német De­mokratikus Köztársaság fővárosában, Berlinben.

A Heartfield-életmű minden darabja azt véste mind a túlélők, mind az utó­kor tudatába, hogy a művész zseniális alkotásai már jóelőre igazoltnak-bizonyítottnak láttatta, hogy a Hitler-fasizmus megdöbbentően hazug, aljas, fél­revezető módszerekkel totális háborút készít elő világuralmi céljainak megva­lósítására. Ezt mutatják nekünk meg­győzően az 1965-ös budapesti kiállítás anyagából itt közölt képek is, melyek kivétel nélkül 1933-1937 között készül­tek és jelentek meg.

Heartfield művészetét méltatva, köz­readok néhány idézetet korabeli írások­ból.

Louis Aragon (1935): „…Heartfield tudja, hogyan kell ma köszönteni a szépséget. Mert a Földkerekség elnyo­mottjaiért emel szót, anélkül, hogy megalázná óriási képzeletének méltóságos költőiességét, munkája minőségé­nek csökkentése nélkül… és nem ismer más útmutatást, mint a dialektikus ma­terializmust, a történelmi folyamat va­lóságát, melyet harcos megszállottság­gal rögzít fekete és fehér színben.”

Bertáit Brecht (1936): „…Heartfield… a fotómontázsnak, ennek az új művészeti eszköznek a segítségével gyakorol társada­lomkritikát… A munkásosztály oldalán áll­va leplezi le a weimari köztársaság háború felé hajtó erőit, és amikor száműzetésbe kényszerül, Hitler ellen harcol…”

Peter Alma (Amszterdam, 1963): „…Heartfield munkája mindig erős fegyver volt a békéért és szabadságért vívott harcban. Művészete az egész em­beriség szolgálatában állt…”

Lengyel József (1965): „…Heartfield… a fotómontázs feltalálója és valószínűleg egyetlen nagymestere… A fotómontázs akár az írói vagy a filmmontázs, érte­lemmel keresi és beleéléssel választja ki a valóság jelenségeiből azt, ami érzés­értelmi emóciót kelt a nézőben – ille­tőleg a hallgatóban, olvasóban. Úgy rakja egymás mellé a valóságban néha együtt, de sokszor időben és térben egymástól messze létező valóságrészek képeit, hogy nyilvánvalóvá lesz össze­függésük, értelmük és így lényegük.”

Csaplár Ferenc (1965): „Heartfield művei… az 1930-as éve elején Magyarországra is eljutottak s ösztönzést adtak a fotográfiának a szocialista agitáció te­rületén történő fölhasználásához… A Heartfield-fotómontázs első magyaror­szági publikálása Kassák nevéhez fűző­dik… 1965-ben az Ernst Múzeumban rendezett nagyszabású életműkiállí­tás… politikai és művészeti sikerének nagy része volt abban, hogy az 1960-as évek második felében Magyarországon is megkezdődött az avantgarde művé­szeti örökségének tárgyilagos fölmérése és a szocialista kultúra hagyományaiba való beillesztése.”

MŰHELY

ROZSNYAI ERVIN

Független volt-e az osztályoktól a náci diktatúra?

Az 1944. július 20-i Hitler elleni merénylet hátteréről

Kurt Gossweiler, a kiváló német törté­nész, aki 1970-től az NDK Tudományos Akadémiájának Központi Törté­nettudományi Intézetében dolgozott, 1984-ben írta meg tanulmányát a Hit­ler elleni merénylet jellegéről, az ese­mény negyvenedik évfordulójára. Ak­koriban tért rá a Honecker-kormányzat az új kultúrpolitikai irányvonalra, amely „az ész koalíciója” nevében, „po­litikai és osztályhatárokon átnyúló” összefogásra törekedve kívánt szembe­szállni az imperializmus konfrontációs politikájával. Az új vonalhoz igazodva, az 1944-es Hitler-ellenes összeesküvést is „az ész koalíciójának” megnyilvánu­lásaként értékelték (illetve azzá értékel­ték át) az NDK hivatalos történészei. Gossweiler írását, amely igencsak eltér ettől az osztálybéke illúzióján alapuló értékeléstől, túlhaladottnak és dogma? tikusnak minősítették; nem is közölték akkoriban. Teljes szövegét 1994. de­cemberében tette közzé először a Stre­itbarer Materialismus című müncheni baloldali elméleti folyóirat. ^*

Néhány elgondolkodtató adat

A polgári történetírás szemében 1944. július 20-a cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a fasiszta diktatúra valamennyi osz­tály ellen irányul. Ha ugyanis csak esz­köz volna az uralkodó osztály kezében – érvelnek a polgári történészek mi­ért nem képes ez az osztály megszaba­dulni a fasizmustól, amikor az már ha­szontalan, sőt káros számára?

Gossweiler megkérdőjelezi a polgári érvelést. A dokumentumokból – írja – hamar szembeötlik egy érdekes tény: bár a letartóztatottak vallomásai és egyéb anyagok nem kevés adatot tar­talmaznak az összeesküvőknek a német monopolkapitalizmus csúcsvezetőivel való kapcsolataira, a nyomozószervek egyáltalán nem folytattak vizsgálatokat ebben az irányban, vagy ha igen, rövi­desen abbahagyták. Ismeretessé vált például, hogy a letartóztatott Carl Goerdeler – az összeesküvők legreakciósabb csoportjának feje – bőségesen szolgáltatott információkat fontos közé­leti személyiségekről és nagyiparosok­ról. Tőle és más forrásokból a Gestapo megtudta, hogy a Krupp- és a Bosch-konszern magas beosztású emberei, „üzletinek” álcázott külföldi útjaikon, felvették a kapcsolatot az angol kor­mány középszintű megbízottaival, s hogy Lösert, a Krupp Művek igazga­tóját, saját beleegyezésével a majdani Goerdeler-kormány pénzügyminiszte­rének szánták. Lösert letartóztatták, de nem ítélték halálra, mint a kisebb beosztásúakat, például azt a cellulózipari jogtanácsost, aki szintén miniszter lett volna a Goerdeler-kormányban. Hans Welzet, aki Róbert Bosch halála után a Bosch-konszern élére került, egyáltalán nem háborgatták, noha a vizsgálati ak­tákban szerepel a neve, és támogatta az összeesküvést. Tudomást szerzett a Gestapo arról is, hogy rajna-vesztfáliai nagyiparosok előtt, a Haniel-konszern vezérigazgatójának jelenlétében, Goerdeler a Führer eltávolításának szüksé­gességéről beszélt; s jóllehet ilyen ese­tekben már a feljelentés elmulasztását is halállal büntették, a vezérigazgatóval kivételt tettek. Minden jel arra vall, hogy az ipari és bankmonopóliumok csúcsvezetőihez a Gestapo nem nyúlha­tott.

Egy történelmi analógia: II. Vilmos és Hitler

A német nagyburzsoázia megértette, hogy a háborút megnyerni lehetetlen, célszerűbb lenne idejében befejezni. Erre azonban nem kerülhetett sor, ha el nem távolítják az állam és a fegyveres erők legfőbb vezetőjét, ahogy 1918-ban történt.

Gossweiler bizonyos hasonlóságokat lát II. Vilmos és Hitler között: mind a kettő elrugaszkodott a valóságtól, groteszkül túlbecsülte saját erejét, rögeszmésen ragaszkodott kivihetetlen céljai­hoz. 1918 novemberében a császár így írt egyik bizalmasának: „Már minden olyan szépen fel volt osztva, egész Bel­gium, Észak-Franciaország stb. … most persze szidnak, mintha hibás volnék… félredobnak… De azt mondom ön­nek… géppuskákkal fogom nekik a vá­laszomat az aszfaltra írni, még ha saját kastélyomat lövöm is szét; rendnek len­nie kell!”

A hasonlóságok ellenére, Hitlert sok­kal nehezebb volt eltávolítani, mint Vil­most – állapítja meg Gossweiler. Nem mintha a Wehrmacht ne tudott volna gyorsan elbánni a náci alakulatokkal, ha eltökélten szembefordul velük. Még Himmler is bizonyíthatóan kész volt együttműködni az összeesküvőkkel, legalábbis úgy, hogy nem engedi SS-eit harcba bocsátkozni Hitler védelmében. Egy bizalmi embere révén már 1941 elején tudakozódott C. J. Burckhardt svájci diplomatánál, hogy hajlandó len­ne-e az angol kormány békét kötni Hit­ler helyett ővele; Goerdeler pedig 1943 július 25-én levélben biztosította Kluge vezértábornagyot: „ha kívánja, Göring urat vagy Himmler urat megnyerhe­tem szövetségesnek.” Miért riadt vissza mégis a legtöbb tábornok és nem kevés konszernvezér Hitler eltávolításától? – teszi fel a kérdést Grossweiler. Az ok egyszerű: amennyire útjában állt Hitler a nyugati hatalmakkal való tárgyalások­nak, annyira nélkülözhetetlen volt bel­ső használatra, az aktív antifasiszták lik­vidálásához és a passzív elégedetlenek megfélemlítéséhez. A nép többsége va­kon követte, ő volt tehát a legmegbíz­hatóbb védelem az uralkodó osztályok részére 1918 megismétlődése ellen, a forradalom ellen. Márpedig attól job­ban rettegtek, mint a vereségtől és a feltétlen kapitulációtól.

A német monopoltőke dilemmája

Az 1918-as összeomlásból és a Kapp-puccs kudarcából a német monopolis­ták megtanulták, hogy a világ újrafel­osztásáért nem harcolhatnak eredmé­nyesen, ha nincs szilárd belső tömeg­bázisuk. Ezért választották ki kancellár­nak – a felső tízezerhez tartozó konzer­vatív politikusok helyett, mint Papén vagy Hugenberg – a felkapaszkodott Hitlert, aki a legjobban értett hozzá, hogy a munkástömegek elégedetlensé­gét kihasználva és forradalmi szerveze­teiket szétzúzva, milliókat mozgósítson az imperializmus terjeszkedési politiká­jának végrehajtására.

Papén alkancellár a monarchia visszaállításán fáradozott, Hindenburg államfővel együtt, aki a Hohenzollernek helytartójának tekintette magát.

Von Fritsch tábornok hadsereg-főpa­rancsnok és sok kollégája támogatta szándékukat. A lakosság többsége azon­ban ellenezte a monarchiát (termé­szetesen Hitler tábora is). Az ellenállás láttán Fritsch és a német tábornoki kar nagyrésze letett a monarchista ábrán­dokról, és a finánctőkés körökkel egyet­értésben Hitler mellett döntött, azzal a kettős feltétellel, hogy az SA és a Reichswehr (a hadsereg) rivalizálásában egyértelműen az utóbbinak a pártjára áll, és nem fog beavatkozni a hadsereg vezetésébe.

A kikötés ellenére, a kancellárrá ki­nevezett Hitler 1938-ban mégis a had­sereg főparancsnokává lett. Hatalmá­nak ezt az újabb gyarapodását a német fináncoligarchia két ellentétes távlati el­képzelésének konfliktusa és Hjalmar Schacht gazdasági miniszter meneszté­se előzte meg. Schacht az 1934. június 30-i vérfürdő (a Hosszú Kések Éjsza­kája, az SA-val való leszámolás) után került a bársonyszékbe, mégpedig azért, hogy az angol és az amerikai finánctőke bizalmi embereként elnyerje az USA és Nagy-Britannia segítségét a gyorsított ütemű német újrafelfegyverzéshez, a francia részről kilátásba he­lyezett szankciók ellensúlyozására. Né­metország katonai talpraállása jórészt Schacht összeköttetéseinek köszönhető. De amikor sikerült az országot ismét katonai tényezővé tenni, a következő cél a gazdasági önállóságnak, különö­sen a tengerentúli nyersanyagellátástól való függetlenségnek a kivívása lett.

Kehi, a Deutsche Bank igazgatója, már 1930-ban tervgazdaságot követelt ennek a célnak a megvalósítására, majd ugyanezt az eszmét újította fel kidolgo­zott formában az az emlékirat, amely Carl Krauchnak, az IG Farben igazga­tójának elgondolásai alapján 4 éves terv elindítását szorgalmazta. A felvá­zolt terv autarchiát (önellátást, nyugati hatalmaktól való gazdasági elzárkózást) irányzott elő. Schacht nem értett ezzel egyet: fenn akarta tartani Németország – óhatatlanul függőséggel járó – gaz­dasági kapcsolatait az USA-val, hogy a katonai expanzió csakis keletre, a Szov­jetunió ellen irányuljon, és elkerülhető legyen egy kétfrontos háború, amely­ben Németország szükségképpen alul­maradna a minden tekintetben erősebb angolszász hatalmakkal és szövetségese­ikkel szemben. Schacht nézeteit osztot­ta a tábornokok és a monopoltőkések egy része – Fritz Thyssen is –, de a többség azon a véleményen volt, hogy ha fennmarad Németország függősége a nyugati hatalmaktól, akkor a Szovjet­unió elleni háborúban csak az ő szá­mukra kaparnák ki a németek a gesz­tenyét a tűzből. A többség tehát az új orientációt képviselő Göring mellett foglalt állást Schachttal szemben, és a gazdasági miniszternek mennie kellett; vele együtt menesztették Fritsch tábor­nokot, Beck vezérkari főnököt és Neurath külügyminisztert.

A józanabb katonák és politikusok (mint Beck vezérezredes, Thomas ve­zérőrnagy hadtápfőnök, Hassell római követ vagy Goerdeler) emlékiratokban figyelmeztettek a provokációs politika és az ennek következményeként várha­tó kétfrontos háború veszélyeire. A többség azonban arra számított, hogy „gyors katonai döntés” érhető el, ha „rögtön az ellenségeskedések kitörése után gyors csapásokat mérünk” – ahogy Krauch igazgató a követendő stratégiát megfogalmazta.

Az Anschluss, a prágai bevonulás, a kalandorpolitika számos sikere glóriát font Hitler köré, megerősítve a Führer-kultuszt, a náci rendszer belső sta­bilitásának ideológiai előfeltételét. Még a tábornoki karban is egyre többen hit­ték az új hadsereg-főparancsnokot mes­teri stratégának; nem vették észre – mondja Gossweiler –, hogy a provoká­ciós politika katasztrofális következmé­nyei csupán azért maradtak el, mert a nyugati hatalmak, bár harcképességük meghaladta a náci birodalomét, nem akarták a fasiszta rendszert megingatni, amíg a neki szánt feladatot elvégezve, meg nem semmisíti a Szovjetuniót. A nyugatiak magatartására éles fényt vet a londoni német ügyvivőnek 1938. szeptember 7-én Halifax angol külügy­miniszter előtt tett szóbeli nyilatkozata. Az ügyvivő, aki a Goerdeler-csoporthoz tartozott, kijelentette: „Tudomásunk van arról, hogy Hitler támadást tervez Csehszlovákia ellen… Ő és Ribbentrop valószínűleg nem mernének háborút kezdeni, ha egy brit nyilatkozat világos­sá tenné a német nép előtt, hogy ilyen támadás esetén elkerülhetetlen a hábo­rú Nagy-Britanniával… Ha a kért nyi­latkozat elhangzik, a hadsereg vezetői készek fegyverrel fellépni Hitler politi­kája ellen. A diplomáciai vereség… gyakorlatilag a nemzeti szocialista rendszer végét jelentené.” Mint isme­retes, a nyilatkozat helyett Anglia meg­egyezett Münchenben Hitlerrel.

Az 1939. szeptemberi szovjet-német megnemtámadási szerződést a német fináncoligarchia egy része nem helye­selte. Fritz Thyssen elhagyta családjával Németországot, és emigrációja okait le­vélben tudatta Göringgel. Könyvében, amely I paid Hitler (Pénzeltem Hitlert) címmel 1941-ben jelent meg London­ban, közzéteszi a levelet. Eszerint a szovjet-német szerződés „még egy pragmatikus politika szempontjából is az öngyilkossággal egyenlő, mert egyet­len haszonélvezője a nemzeti szocializ­mus tegnapi halálos ellensége és mai barátja, Oroszország”, amelyről Keppler, a Führer legközelebbi tanácsadója, a Reichsbank igazgatótanácsi ülésén alig pár hónapja jelentette ki, hogy az Uraiig germanizálni kell. „… ne foly­tassák tovább ezt a politikát, mert ha sikeres, Németországot a kommuniz­mus karjába kergeti, ha pedig elbukik, Németországnak vége.”

1941 augusztusában Hitlert, sikerei csúcsán, nemcsak a náci propaganda tüntette fel a történelem legnagyobb hadvezérének, hanem kevés kivétellel az egész német nép annak hitte. Tény – állapítja meg Gossweiler –, hogy ő volt a belső stabilitás és a szilárd harci morál fenntartásának legfőbb tényező­je, és ebben senki más nem pótolhatta volna.

Amikor a háború már vesztésre állt

A keleti fronton elszenvedett vereségek kiútkeresésre késztették a német ural­kodó rétegeket. Egy részük úgy látta, békét kell kötni a nyugati hatalmakkal, amíg Németországnak még katonai sú­lya van, és jelentős területeket tart megszállva. A békekötés azonban felté­telezte Hitler eltávolítását. Másfelől nem volt tanácsos eltávolítani őt, amíg a nép többsége bízik benne, nehogy megismétlődjék 1918 novembere. Ez a dilemma – írja Gossweiler – az uralko­dó osztályok megoldás kísérleteinek el­lentmondásosságában csapódott le.

A Goerdeler nevével jelölhető irány­zat úgy akart megszabadulni Hitlertől, hogy Németország nagyhatalmi helyze­te fennmaradjon. Goerdeler 1941. má­jus 30-i „béketerve”, amelyet az angol kormánynak szánt, a Hitler-uralom fel­váltását ígéri egy „mértékadó személyi­ségekből álló” kormánnyal, „a tárgya­lások alapjául” viszont követeli, hogy ismerjék el Ausztria, a Szudétaföld, a Memel-vidék és Elzász-Lotharingia Né­metországhoz csatolását, szolgáltassák vissza az egykori német gyarmatokat vagy adjanak helyettük egyenér­tékűeket stb. A „béketerv” egybehang­zóit Goerdelernek egy korábbi emlék­iratával, amely kifejtette, hogy Német­ország „gazdasági nagytérsége termé­szetszerűen Európa”, és az „európai blokk” vezetése a „német népet” illeti. Ugyanilyen természetességgel követelte Goerdeler a feltételezett brit tárgyaló­féltől még 1943-ban is (jóval Sztáling­rád után!) az 1914-es német keleti ha­tárok és az 1938-as müncheni megál­lapodásban kijelölt déli határok elisme­rését (tehát az Anschluss jóváhagyását is), Dél-Tirol Németországhoz csatolá­sát stb. – azzal az érvvel, hogy Európá­nak biztosítékra van szüksége „az orosz túlerővel” szemben. „Az európai népek védelme Németországra hárul. Ez csak akkor lehetséges, ha a teljes lefegyver­zés követelésétől elállnak.”

Goerdelernek és az őt támogató gaz­dasági csoportoknak nemcsak az angol­szász hatalmakat kellett meggyőzniük arról, hogy mondjanak le a német konkurrencia feletti, immár biztos győze­lemről – írja Gossweiler – hanem ka­tonai vezetőket is kellett találniuk, akik hajlandók Hitlert eltakarítani. Ezért egy emlékiratában, amelyet röviddel Sztálingrád után szerkesztett a meg­nyerni kívánt főtisztek részére, Goer­deler felvázolta a célokat, amelyeket helyes cselekvés esetén elérhetőnek vélt. A területi célok egyeztek az előbb felsoroltakkal; a lényeg: „Németország vezető helye a kontinensen”. Az emlék­irat szerint az elképzelés reális, mert „Angliának és az USA-nak ugyanúgy létérdeke, mint Németországnak, hogy Európában a lehető leghamarabb nyu­galom legyen”, és „a bolsevizmus ne nyomuljon tovább Nyugat felé”. Hitler eltávolítása tehát lehetővé tette „a né­met nép teljes haderejének összponto­sítását Keleten”. Gordeler hozzáfűzi még, hogy „vezető pártkörök számára is világos: ez így sem személyi, sem tárgyi szempontból nem mehet to­vább”, és a munkásság máris megfigyel­hető radikalizálódása „sokkal rosszabb következményekkel járhat, mint 1918-ban”.

A Goerdeler-csoport terveit keresz­tülhúzta Roosevelt és Churchill 1943 januári casablancai nyilatkozata, amely kimondta, hogy a háborút Németor­szág és Japán feltétel nélküli kapitulá­ciójáig folytatják. A csoport emiatt a „nyugati megoldásnak” nevezett új irányvonalra tért át: Meg kell nyitni a nyugati frontot, hogy a szövetségesek akadálytalanul nyomulhassanak előre, megelőzve a Vörös Hadsereget Német­ország és különösen Berlin elfoglalásá­ban. Ez azt jelentette, hogy feltétel nél­kül leteszik a fegyvert a nyugati hatal­mak előtt, de annál nagyobb erővel folytatják a háborút a Szovjetunió el­len.

A „nyugati megoldásra” Schacht és bizalmi embere, Hans Bernd Gisevius buzdította az összeesküvőket. Gisevius, Göring porosz Gestapójának egykori vezetője, 1943-tól alkonzul és elhárító­tiszt a zürichi német főkonzulátuson, egyúttal pedig az Allan Dulles vezetése alatt álló Office of Strategic Service (OSS – amerikai titkosszolgálat) ügynö­ke, az 1942 óta Bernben állomásozó Dulles megbízásából szorgalmazta az összeesküvőknél a „nyugati megol­dást”. Goerdeler és csoportja akkor – 1944 júliusában – ezt találta egyedül kivihetőnek.

Az összeesküvők között azonban vol­tak olyanok is, akik nem imperialista érdekeket képviseltek, hanem a háború befejezésére és egy igazságosabb, hu­mánusabb társadalmi rendszer megte­remtésére törekedtek – állapítja meg Gossweiler. Ezek főleg gróf Stauffenberg ezredes körül csoportosultak. El­gondolásaikról Henning von Treschkow vezérőrnagy így beszélt: „A me­rényletet végre kell hajtani, coûte que coûte (kerül, amibe kerül)… Mert nem a gyakorlati cél számít többé, hanem az, hogy a német ellenállási mozgalom meg merte tenni a világ és a történelem előtt a döntő lépést. Ehhez képest min­den más közömbös.”

Ez a felfogás szembetűnően külön­bözik Goerdelerétől, aki látva, hogy a nyugati hatalmakkal nem tud egyez­ségre jutni a Szovjetunió elleni közös eljárást illetően, végül arra az állás­pontra helyezkedett, hogy a legcélsze­rűbb nem beavatkozni a dolgok mene­tébe. Stauffenbergék a Szovjetunióval is tárgyalni szándékoztak, és a nyugati hatalmakkal kötendő különbéke helyett minden fronton be akarták fejezni a háborút, a szövetségesek franciaországi partraszállása után pedig elszántan ak­cióba léptek anélkül, hogy tovább vár­tak volna a nyugatiakkal folytatott tár­gyalások eredményeire.

Bár a merényletet Stauffenberg és legszűkebb baráti köre szervezte meg és hajtotta végre, az összeesküvés mégis félreérthetetlenül magán viselte nagy­polgári-imperialista résztvevőinek bé­lyegét. Az utóbbiak számára a legna­gyobb probléma az volt, hogy Hitler eltávolítása esetén hogyan vehetik ele­jét a Führer-mítoszból kijózanodó tö­megek önálló megmozdulásának. A hadsereg felső vezetői minden szemé­lyes kockázat nélkül megtehették volna, hogy egyöntetűen szállnak szembe Hit­ler értelmetlen parancsaival; ha még­sem tették, annak semmi más oka nem lehetett, mint a félelem, hogy nemcsak Hitler tekintélyét tennék kérdésessé, hanem a hadigépezet súrlódásmentes működését is, amely nélkülözhetetlen a Szovjetunió elleni háború továbbvitelé­hez és a megszállt országok legalább kézizálogként, jobb alkupozíciók bizto­sítékaként való megtartásához.

A július 20-i bátor cselekedet kudar­ca véletlen volt – írja Gossweiler. Az viszont, hogy ezzel az egész Hitler-ellenes vállalkozás elbukott, nem véletlen volt, hanem elkerülhetetlen következ­ménye annak, hogy a náci uralmat a nép háta mögött, a nép kizárásával akarták megbuktatni. A néptől való tel­jes idegenség világosan kitűnik a Goerdeler-csoport tervezett kormánynyilat­kozatából, amely éppenséggel nem ta­núskodik a háború azonnali befejezé­sének szándékáról. „Háború van. Min­den munkánk, áldozatunk és szere­tetünk azokat a férfiakat illeti, akik a fronton védik a hazát. […] e háborút a jövőben tiszta kézzel, tisztességgel, a derék katonákra jellemző becsülettel fogjuk folytatni az igazságos béke eléré­séig.” Jellemző a kormánynyilatkozat­nak A jog helyreállítása című fejezete is. „A koncentrációs táborokat, mihelyt le­het (!), feloszlatjuk, az ártatlanokat el­bocsátjuk, a bűnösöket rendes bírósági eljárásnak vetjük alá.” „Elvárjuk azon­ban, hogy senki sem fog lincsbíráskodást gyakorolni. Ha helyre akarjuk ál­lítani a jog méltóságát, minden erőnk­kel fel kell lépnünk a személyes meg­torlás ellen, bármily érthető is ez em­berileg az elszenvedett jogtalanság és a lelki sebek miatt. Ha valakinek nyomja valami a szívét, tegyen feljelentést. […] A bűnösöket kérlelhetetlenül megbün­tetjük. De a feljelentésnek az igazságot kell tartalmaznia. Az igazsággal ellenté­tes feljelentések papírkosárba kerül­nek.”

Érdemes egybevetni ezzel a bürok­ratikus, hivatalnoki proklamációval a Szabad Németország Nemzeti Bizottsá­gának kiáltványát a német néphez: „Az új kormánynak kötelessége azonnal be­fejezni a háborút, visszavonni a német csapatokat a birodalmi határok mögé, és béketárgyalásokat kezdeni, lemond­va minden meghódított területről.” Ez a kormány „csak az összes néprétegek szabadságharcából jöhet létre, amely a Hitler megdöntésére egyesült harci csoportokra támaszkodik. A hadsereg néphez hű, hazafias erőinek e harcban döntő szerepet kell játszaniuk.” Ha a fordulat előkészítésében ilyen szellem érvényesült volna, akkor – mint Goss­weiler megjegyzi – a merénylet kime­netelétől függetlenül lehetséges lett vol­na, hogy megbízható alakulatok lefegy­verezzék az SS-t, és a fegyvereket a szabadon bocsátott politikai foglyok, az illegális harcosok, a külföldi kény­szermunkások, a koncentrációs tábo­rokból kiszabadított elhurcoltak kezébe adják.

A merénylet kudarca növelte Hitler nimbuszát: aki ilyen csodálatos módon menekül meg a haláltól, az bizonyára a gondviselés kiválasztottja. Maga Go­erdeler erősítette meg a merényletnek ezt az értelmezését Hitlerhez intézett beadványában, amelyet röviddel letar­tóztatása után, 1944 augusztusában írt: „Ha a Hazát mindenek fölé helyezzük… július 20-át Isten jogerős ítéleté­nek kell tekintenünk. A Führer meg­menekült a biztos haláltól. Isten nem akarta, hogy Németország fennmara­dását… véres cselekedettel vásárolják meg; ismét a Führerre bízta ezt a fel­adatot.” Goerdeler felajánlotta, hogy kész tárgyalni a Führer nevében (!) a nyugati diplomáciával; a Birodalmi Biztonsági Főhivatal külföldi hírszerző osztályának vezetőjét pedig tájékoz­tatta, hogy svéd barátján, Wallenbergen keresztül összeköttetésbe tudna lépni „a kommunisták legnagyobb ellenségé­vel, Churchillel”. A felkínálkozást a ná­cik nem fogadták el, Goerdelert halálra ítélték.

Miért volt Mussolinit sokkal könnyebb eltávolítani, mint Hitlert? – teszi fel a kérdést Gossweiler. A nácik akkor jutottak hatalomra, amikor a világhá­borús csapást kiheverve a német mo­nopoltőke ismét feltornászta magát az imperialista világban a második helyre, és az első hely megszerzését tűzte ki célul. Terjeszkedési törekvései globáli­sak voltak, tehát a szakadék is nagyobb volt a célok és a lehetőségek között, mint Olaszországban, amely – középha­talom lévén – csupán regionális szintű expanzióra gondolhatott. A német fa­sizmusnak ezt a nagyobb szakadékot kellett áthidalnia, brutálisan letörve minden ellenállást, amely a háború elő­készítését zavarta. Elsősorban ez ma­gyarázza, hogy a fasiszta terror sehol másutt nem volt oly szélsőséges és ször­nyű, mint Németországban. A vezér mindenhatóságába vetett hit szintén mélyebben gyökerezett a barnainges fa­sisztáknál, mint a feketeingeseknél. Mussolini, aki már 1922-ben hatalomra jutott, az 1929-es világválság kitörése­kor csak azt tehette, amit bármely más tőkés kormányzat: a dolgozókra hárí­totta a terheket, kiábrándítva ily mó­don az olaszok millióit a személyéhez fűzött illúziókból. Hitler viszont, aki a válság idején szerezte meg a hatalmat, a fellendülés ígéretével, a német töme­gek reményeinek megtestesítőjeként léphetett színre. Mussolini tehát már a háború előkészítésének időszakában sem tölthette be ugyanazt a szerepet az olasz, mint Hitler a német monopoltő­ke számára, nem szólva arról, hogy te­kintélyét jócskán megtépázta az abesszíniai hadjárat elhúzódása, majd a görögországi katonai sikertelenség. Amikor a háború a tengelyhatalmak számára már vesztésre állt, és a feketeingeseket a békekötés érdekében félre kellett állítani, Mussolini nem a forra­dalmi veszély gátja volt többé, ellenke­zőleg: minél tovább maradt a csúcson, annál erőteljesebbé vált az eltávolítását követelő népmozgalom. Döntő mozza­nat továbbá, hogy Olaszországot a nyu­gatiak foglalták el, nem a Vörös Had­sereg, így az olasz monopoltőke biztos lehetett benne, hogy a tömegek aktivi­tása ellenére sem kell kommunista ha­talomátvételtől tartania.

Gossweiler végkövetkeztetései: 1. Hitler a háború végső szakaszában is eszköze volt a monopoltőkének, nem mindenki felett egyöntetűen és korlátlanul uralkodó diktátor; 2. az olasz hely­zettől eltérően, a német fasizmus csak külpolitikai vonatkozásban vált kényel­metlenné, de a belpolitikában a forra­dalom legfőbb akadályaként megőrizte jelentőségét a monopoltőke számára; 3. a német monopoltőke, amely jobban félt a forradalomtól, mint a háborús vereségtől, Hitler eltávolítását illetően határozatlan volt, két különböző lehető­ség (Hitler eltávolítása vagy megtartása) között ingadozott, ezért az elszánt cse­lekvés az összeesküvők viszonylag szűk csoportjára maradt, akik saját osztá­lyuktól nem kaptak segítséget, de az antifasiszta erőkhöz sem kapcsolódtak.

Ez a magyarázata az összeesküvés kudarcának, amely a polgári törté­netírás állításaival ellentétben, a legke­vésbé sem bizonyítja a hitleri diktatúra osztályfelettiségét – zárja tanulmányát Kurt Gossweiler.

^* Kurt Gossweiler: Der 20. Juli und die Faschismustheorie (Streitbarer Materialismus, 1944. december, 19. sz., 25-82. old.) [vissza]

MÉRLEG

FEKETE SÁNDOR

Gyulai Pál ítélete Az apostolról

Általánosan elfogadott vélemény, mely szerint a Petőfi-irodalom első korszaká­nak Gyulai Pál könyve a legértékesebb alkotása. S valóban, az 1853-ban írt és az Új Magyar Múzeum 1854. évfolyamá­ban megjelent értekezés, Petőfi Sándor és lyrai költészetünk címmel az adott viszo­nyok között a leghívebben foglalja össze költőnk pályáját. Sajátos módon az a hiányossága is növeli a mű értékét, hogy Petőfi útját csak 1847-ig követi nyomon. Ezzel félreérthetetlenül jelzi, hogy a győztes ellenforradalom első szakában a költő forradalmiságáról, s kivált 1848-49-es műveiről és tetteiről becsületesen nem lehetett ítéletet alkot­ni. Valószínű, hogy a fiatal Gyulaiban már ekkor is egyre több ellenkezést vál­tott ki Március Tizenötödike hősének engesztelhetetlen zsarnokellenessége és szabadságkultusza, de tudnia kellett, hogy Petőfi eszméinek és tetteinek bí­rálatával a pöffeszkedő idegen hata­lomnak tenne szolgálatot.

1867 után, amikor a kiegyezés kel­tette illúziók légkörében Ferenc József megítélése is változott, Petőfi forradalmiságát kezdték egyre időszerűtlenebb­nek, egyszersmind feszélyezőnek érezni az irodalmi s eszmei értékek új rend­jének meghatározói, köztük Gyulai is. E folyamat egyik érdekes dokumentu­ma az a 168 oldalas kézirat, melyben Gyulai tanár úr 1877-78-ban tartott egyetemi előadásait jegyezte fel egy is­meretlen diák(?). A csinosan bekötött könyvecske „szerzője” Sz. L. monog­rammal jelölte magát, s igen valószínű­en gyorsírói jegyzet alapján rögzítette Gyulai előadásainak a szövegét. A kéz­irat mindvégig javítatlan, tiszta máso­latnak tűnik, s minden bizonnyal hite­lesen követi a katedráról elhangzotta­kat. ^* Az életrajzi utalások összhangban állnak a professzor más munkáinak idevágó közléseivel. E 168 oldalt ter­mészetesen nem tekinthetjük hiteles Gyulai-kéziratnak, de nincs okunk ké­telkedni abban, hogy az előadás rögzí­tője híven igyekezett követni tanára va­lóban elhangzott fejtegetéseit.

Számomra Az apostol értékelése a leg­érdekesebb, úgyis mint a költemény el­ső tudományos igényű vizsgálata. Gyu­lai nagy valószínűséggel korábban is tu­dott e műről, hiszen járatos volt Petőfi kevéssé ismert dolgaiban is, lévén, hogy Szendrey Júlia húgát vette el feleségül. Joggal feltehető, hogy Arany Jánostól is hallott a veszedelmes munkáról, s emellett ismerhette Az apostol első, 1851-es kiadását is, mely csonkításokkal s alapeszméjéből kiforgatva jelent meg, a hatóságok mégis elkobozták… 1877/78-as egyetemi előadásaikor Gyu­lai már támaszkodhatott Az apostol első olyan szövegére, melyet az 1951-es aka­démiai kritikai kiadás szerkesztője, Var­jas Béla „megbízhatónak tekinthető”-ként értékelt.

A jegyzetelő két és fél kéziratoldalon 75 sorban rögzíti Gyulai idevágó szö­vegét. A szöveg logikája folyamatos, törlést nem mutat, kihagyásra a fejte­getés logikája nem utal. Az értékelés szerint a mű „egy irány költői beszély”.

Az első része „a társadalom ellen lép fel váddal, nagyon közel jár a socialdemokrata irányhoz, a másik része pe­dig inkább csak köztársasági szellemű. A költemény hőse egy királygyilkos.”

Mint olvasóink nyilván tudják, jogi­lag csak „gyilkossági kísérletről” lehet szó, mert Szilveszter fegyverének go­lyója „nem talált”, nem a szívbe, hanem a ruhába „ment”. A gyilkosságot az „igazságszolgáltatás” követte el, amely tíz esztendeig tartotta föld alatti bör­tönben és láncon a hőst pusztán illegá­lisan kinyomtatott írásokért, majd a si­kertelen merényletért lenyakaztatta… Az ilyen jogrendről persze nem mond ítéletet a professzor, viszont nem telje­sen alaptalanul, még bírálja is a mo­narchia és a respublika szembeállítá­sát… Szilvesztert s az olvasókat felvilá­gosítja arról, ami valóban igaz volt már akkor is, hogy ti. egy alkotmányos ki­rályságban, mint például Angliában, a sajtószabadság inkább érvényesülhet, mint egyik-másik „köztársaságban”.

Az adott viszonyok között termé­szetesen nem lehetett elvárni, hogy egy neves egyetemi tanár kiálljon Az apostol eszmevilága mellett. De valamivel több megértési készséget megengedhetett volna magának Gyulai, aki ehelyett iro­nizál általában is az „irányműveken”, melyeknek az „az örvénye, hogy a költő élő alakok helyett könnyen csak abstractiókat rajzol”. Elismeréséből nagyjá­ból csak annyira telik, hogy hajlandó méltányolni: a hős „gyermekségének rajza sokkal sikerültebb, mint midőn férfivá lesz”. De itt is siet a felnőtt Szil­veszterről erkölcsi verdiktet mondani: „Különösen visszatetsző benne az, hogy még kenyerét sem tudja megkeresni… Van benne némi gyámoltalanság, mely iránta való részvétünket apasztja.”

Lehetetlen itt nem gondolnom arra, hogy míg Gyulainak legalább eszébe jut a részvét szava Szilveszter családjának nyomorúsága kapcsán, századunkban Horváth János akaratlanul (?) is vissz­hangozva e kritikát, már nem gyámol­talanságról ír, hanem „bűnösen élhetet­lennek” minősíti Szilvesztert, olyan em­bernek, aki erkölcsi bénaságban szenved, aki nem más, mint „holdkóros, dühös rajongó”. Gúnyolva illegálisan kiadott műveit, kioktatja az elnyomott-üldözött forradalmárt: „E mellett bizony ráért volna kenyeret is keresnie gyermekei­nek.” Hadd tegyem hozzá: ha prózai dicsőítéseket, sőt királyhimnuszt is ír az aradi tizenhármak kivégeztetőjéről, mint ahogy Jókai Mór tette, akkor ke­nyér mellett kalács is jutott volna éhező gyermekeinek.

…Elnézést kérek, hogy e kurta is­mertetés végére némileg kilendültem a tudományos illem megkövetelte hig­gadt modorból. De ha irodalomtör­ténet-írásunk múlt századi klasszikusa s e századi másik iskolateremtője ironi­záló készségeit kipróbálhatta Szil­veszteren s a hős alkotóján, a magam­fajta – régóta csak maszek – Petőfi-kutatónak is szabad legyen hébe-hóba el­árulni érzelmeit.

^* Illik köszönetet mondanom Fülöpszállási Székely Gábor Petőfi-kutatónak és gyűjtőnek – tőle kaptam meg tanulmányozásra a szóban forgó kéziratot. Apostagon rendezett kiváló Petöfi-kiállításról a Népszava 1995. április 5-i számában emlékeztem meg. Petőfi a zsinagógában címmel. [vissza]

ALFÖLDY JENŐ

Baranyi Ferenc költészetéről

Egy bő emberöltő óta követem növekvő szeretettel Baranyi Ferenc költészetét. Arany János szótárában egy emberöltő ötven évre becsülhető: ha Toldi Miklós képe „majd kilenctíz emberöltő régi­ségben” ragyog föl néki, akkor az 1340-es évek elején bajnokká lett hőst ötszáz esztendő választja el tőle, s ez tízzel osztva éppen ötven. A Magyar Értelmező Kisszótár szerint azonban egy emberöltő „Egy-egy emberi nemzedék kifejlődésé­hez szükséges idő (25-35 év)”. Ha így értelmezzük e szép és kissé választékos szavunkat, valóban emberöltőnyi pró­bát állt ki az ismeretségünk, miközben barátsággal tetézte meg „sors, szándék, alkalom”.

Azt hallom, Baranyit szeretni vagy nem szeretni politikai meggyőződés kérdése. Bizonyára az is, hogyne. Egy depolitizált Baranyi számomra is elkép­zelhetetlen. De vajon lehet-e irodalmi műveket és szerzőiket politikai értelem­ben jobbról vagy balról szeretni? Én nem hiszek ebben. Ha valaki úgy gon­dolja, hogy lehet, akkor érzelmeiben, ízlésében és ítéleteiben felületesnek tar­tom az illetőt, sőt még elfogultnak is. Támadni lehet valakit jobbról vagy bal­ról – szeretni nem. Én Baranyi költé­szetét mindig „frontálisan”, azaz szemtől-szembe szerettem. Ha úgy adódott, ugyanúgy is vitáztam a költővel: szemtől-szembe.

A hetvenes években, amikor az iro­dalmi modernség jogaiért csatároztam, egy pillanatra vele, a maga útját követ­kezetesen járó, hagyománytisztelő köl­tővel és közíróval is az egyet nem értés állapotába kerültem. De ez ma már csak múlékony közjátéknak tetszik. Ál­láspontját egyikünk sem képviselte megátalkodottan, legfeljebb szenvedé­lyesen. Én a Weöres Sándorért, Kálnokyért, Pilinszkyért és fiatalabbakért „síkra szálló” buzgóságomban is megéreztem, hogy a politikamentességet és „tiszta esztétikát” hirdető irodalmi di­vattervezők, mihelyt megtehetik, poli­tikai okokból fognak degradálni és szá­műzni irodalmunkból kiemelkedő te­hetségeket. Nem lesz kegyelem annak a Garai Gábornak, akinek tévesztései mellett kitűnő versei vannak, nem lesz Ladányinak, Benjáminnak, és nem lesz a népszolgálat mellett makacsul kitartó Illyésnek sem – hiába volt ő a legrázó­sabb időben Babits örököse, hiába az ifjúkori avantgarde és a későbbi mo­dernség, a roppant műveltség, a hatal­mas műfordítói életmű. És persze, nem lesz irgalom Baranyinak sem, akitől az ellenzékiséget megtagadni nem lehetett (ehhez túl sokat kapott a fejére hivata­los oldalról), de akit faramuci megkü­lönböztetésül az „őfelsége ellenzéke” díszítménnyel láttak el jóakarói, miköz­ben ő állottá a pofonokat.

Baranyi a hatvanas évek elején ellen­zéki hangokat hallató poéta volt. Nem valamely népszerű régi versére, hanem egy még frissnek mondható költemé­nyére hivatkozom. íme:

A pestmegyei Fehér Könyv szerint én
ötvenhatban egy járás Forradalmi
Ifjúsági Bizottságának voltam
választott elnöke – s ez az igazság.
E tényt – amely sem érdem, sem gyalázat –
eleddig sem hangoztattam nagyon,

de mától kezdve szégyellni fogom.

                  (Kossuth tér, 1992. október 23.)

Benne van ebben a négy évtizeddel ezelőtti és mai meggyőződése. Az, hogy radikálisan elvetette mindazt, amit sztá­linizmusnak mondhatunk. De benne van még sok minden: az, hogy – mint még oly sokan – ő sem gondolt 1956-ról szólva semmiféle jobboldaliságra. Sem a hatalmi, sem a tulajdonviszo­nyokban, ami majdnem egy és ugyan­az. Népben gondolkozott. Nemzetben is, melyet azonban nem választott el a nemzetköziségtől, csak annak álcázottan parancsuralmi, más népeknek dik­táló változatától. És el kellett jönnie az időnek, amikor az is megvilágosodott számára, hogy rettentő hazugság úgy hivatkozni Nagy Imrére, mintha vala­milyen jobboldali államcsínyt szeretett volna véghezvinni. Vannak persze a ne­vével visszaélő „csúsztatok”, akik gyor­san megünneplik hamvait, aztán még gyorsabb feledésre ítélik. És olyan jel­szavakat hirdetnek, amelyekből Nagy Imre soha életében nem kért volna, ellenkezőleg: mindig harcolt ellenük.

Ezek azok, akik miatt Baranyi 1992. október 23-án úgy dönt, hogy ötven­hatos szerepét ezentúl szégyellni fogja. Nem a „konszolidáció” éveiben, nem a hatvanas években mondja ezt. Nem is 1972 után, a kulturális szigorítás idő­szakában. És nem is az 1994. májusi választások táján. Hanem akkor, ami­kor ennek a gondolatnak legcsekélyebb a konjunktúrája. Amikor az igazságnak és az embereknek – meg a költő jól működő tisztességérzetének – a legna­gyobb szüksége van a pontos szavakra.

Ha a népet emlegettem vele kapcso­latban – meg szoktam gondolni, milyen gyakran és milyen összefüggésben ír­jam le a szót akkor azzal is tartozom, hogy hozzátegyem: Baranyi nem tarto­zik a népnek hízelgő költők közé. A népért és a népnek ír, de az igazságra való ráébresztés nyilvánvaló szándéká­val. és kemény szavakat is a nép sze­mébe vág, amikor viselkedése az arcta­lan tömeg képzetét kelti benne. Főleg az hozza indulatba, ha úgy látja, hogy a köznép bedől a demagógiának, s hagyja, hogy félrevezessék. A szatíra hazug rétorok felé vág, de a bírálat a meghunyászkodókat sem kíméli:

Azt vallja a gödény, hogy mindig absztinens volt,
a görény pedig azt, hogy bűze illatár,
az ítéletidő – úgymond – nem volt sosem zord,
s porló homok saját szava szerint a sár.

A sokaság pedig hallgatja ezt a kardalt,
csóválja a fejét és tengődik tovább,
megszokta, hogy azok csapják folyvást a nagy zajt
kiknek a színe is eleve már fonák.

A „piacgazdaság” azt vallja: szociális –
és közben oly mohó, mint a piaci légy.
De erre végre már mozdúl a sokaság is:
koldulni nyújtja ki a légycsapó tenyerét…

                                                      (Szín és fonák)

Egy politikai költőt az minősít, hogy milyen kényelmetlen igazságokat mennyire frappírozóan, ösztöneinkbe és tu­datunkba vésve tud kimondani a köl­tészet bűbájosságainak segítségével. Persze, hogy ezért nem fogják szeretni azok, akiknek kényelmetlenek a lelep­lező szavak. Nem sokáig kell találgat­nunk, kikről van szó például ebben a versben: „Megértük az ezredévet – / nekünk legyen mondva. // Együtt az úr meg az elvtárs: mind / azon fáradozik naponta, / hogy saját életkorát / az ezer évből kivonja.” (Megértük)

Ma sokan vannak, akiknek kínos, hogy miket írtak össze klasszikusaink. Kínos a magántulajdon ellen felszólaló Csokonai, a piros zászlókért lelkesedő Petőfi, a vörös csillagot dicsőítő Ady és a tudományos szocializmus elveit valló József Attila. Akik néhány éve vagy év­tizede rájuk hivatkoztak, most szeret­nék meg nem történtté tenni klasszikus mondataikat. Mintha le lehetne tagad­ni, hogy a magyar költészet alkatánál fogva is, a költők szabad elhatározásá­ból is, hagyományosan baloldali termé­szetű. Ellenpélda ma sincsen. Sehol nem látok a magyar nyelvterületen em­lítésre méltó, jobboldali szenvedelmű, bankárokhoz ódát, a szegényekről, a megalázottakról és megszomorítottakról pedig dühös szatírát író poétákat.

Ismerem az érveket: költőink nem tudhatták, nem sejthették, mire váltja tiszta elveiket a tisztátalan gyakorlat, hogyan csúfolja megjövőképüket a go­nosz tréfákra képes utókor. Igaz. De biztos-e, hogy ők tévedtek? Nem az utókor tévedett néhány évtizeddel? Nem a „házszámot” tévesztette el a tör­ténelem? S vajon a következetesen mű­ködő humanizmus célja nem az-e, amit valamikor pillanatnyi érdekből fakadó mellékgondolatok nélkül neveztek el szocializmusnak?

Baranyi keserű iróniával mondja a baloldali gondolattól áthatott klassziku­sokra: „A nagy Elődök tehát / csacskaságokat locsogtak összevissza. // Miért van mégis, / hogy én még mindig / az ő csacskaságaikat rebegem fohászként?” Önironi­kus válasza még keserűbb: „Nyilván rosszul felfogott / kollegalitásról van szó. / Mondhatni a mundér becsületét / védem. // Ám a semminél / még a betyárbecsület is több / ebben a becsületprédáló Ínségben.” (Betyárbecsület)

Ezt a gondolatmenetet viszi tovább a Húsvétvasámap című versben. Itt már – Adyval mondva – nem a „magyar Mes­siásokéról van szó, hanem magáról a Megfeszítettről. „Kétezer évre kölcsön vett az egyház, / neveddel csillapítva minden ácsot / 5 halászembert, ki olykoron a fejszét / s a szigonyt kézbe fegyverként ragadta…” Költőinket is „kölcsön vették” egy időre valakik. Most visszavesszük őket: visszaveszik mindazok, akiknek szüksé­gük van rájuk, verseik, gondolataik megtizedelése nélkül. Akik azt vallják Nagy Lászlóval, hogy „Költők, esztéták s egyebek, én a szentséges testet meg­tartom töretlenül.”

Több mint tíz éve már, hogy Baranyi Ferenc a Palócföld szerkesztőjeként föl­kért egy cikk megírására a politikai köl­tészetről. Csupa ellenzékinek minősülő költőre hivatkozva határoztam meg a politikai költő fogalmát. Nem lehetett félreérteni: politikai költő egyenlő el­lenzéki költő. Ha ma írnám meg azt a cikket, s nem ő jegyezné a lapot, rá is hivatkoznék, mint ellenzéki költőre. Politikai költőnek tartom, de jelentős mondandója van a szerelemről és a csa­ládról, a magánéletről is, no meg egyéb szenvedélyeiről, például a zenéről. Vagy az irodalomról – Dantéról, Chénierről, a Faustról. És jelentős műfor­dítói életművet is a magáénak vallhat, Illyéssel mondva: „szólni tudó más nyelveken is, hű európaiként”. Kiváló formaérzékű, a sokasághoz szóló, ha­gyományos ízlésű lírikus, aki azonban képes műfordítóként „venni a lapot” Apollinaire-től és más modernektől.

Olyan szavakat ad olvasóinak, ame­lyek segítenek abban, hogy nevet ad­junk benső háborgásainknak. íme egy példa: „Nincs kényelmetlenebb / az elha­gyott barátnál, / emléke lándzsahegy: / na­ponta többször átjár, / szavait csavarod, / igazát tagadod, / elutasítod magadból, / amit ő elfogadott.” (Nincs.)

Szong, azaz mai módra énekelhető dal, mely egyszerű életigazságot mond ki röviden, frappánsan. A bőrünkön ér­zett közdolgainkra Baranyi Ferencnek szabatos szavai vannak.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Van-e nálunk sajtószabadság?

Ágynak döntött az influenza, s ez jó alkalom arra, hogy nekilássak elolvasni azokat a könyveket, amelyekre régóta sose tudtam időt szakítani. A legelső köztük Garai László Quo vadis, tovaris? című, két kötetes tanulmánygyűjte­ménye, amely eddigi munkásságának egyik keresztmetszetét reprezentálva azokat az írásait tartalmazza, amelyek – miként az alcím közli – „A moderni­záció útjáról s a rajta vándorló ember­ről” szólnak.

Tanulságos írások ezek, s még arra is alkalmasak, hogy az ember – feledve a csöpögő orrát, fejfájását – időnként el-elvigyorodjék. A Világosság folyóirat körkérdésére például („Volt-e köze a most összeomlott szovjet típusú épület­nek Marx eredeti tervrajzához?”) Garai azt válaszolja, hogy ezt a problémát tu­lajdonképpen viktimológiai vizsgála­tokkal kellene tisztázni – a viktimológia tudniillik az a tudomány, amelyik azt kutatja, hogy a bűntények áldozatainak természetében mi az, ami mintegy ki­provokálja, hogy a bűnözők áldozataivá váljanak. Azt kellene ugyanis tisztázni – érvel Garai –, „hogy mi van Marx elméletében olyasmi, amitől megeshe­tett vele a kettős gyalázat: egy rendszer a rendelkezésére álló valamennyi esz­közt mozgósítja, hogy megakadályozza ennek a – totális vizsgálódásra és radi­kális kritikára hajlamosító – szellemi irányzatnak az érvényre jutását; majd amikor a rendszer összeomlik, akkor mindazok, akiket fennállásának hetvenhárom éve alatt maga ellen fordított, a rendszer összeomlásával együtt a marxizmusét is ünnepük.” Vagyis – folytatja a szerző – a marxizmus esete ahhoz hasonlít, mint amikor egy fiatalasszonyt megerőszakolnak, s ezt köve­tően még meg is kövezik házasságtörés­ért.

Node mindez csak afféle hangulatkeltő bevezetője az igazi mondandóm­nak, ami a könyvhöz mellékelt hibaiga­zító cédula egyik tételéhez fűződik. En­nek szövege így hangzik: „I. kötet. 150. lap – a »Kinek tulajdona a proletár a proletárállamban?« című tanulmány cí­méhez tartozó lábjegyzet helyett olvasan­dó: Az eredeti szöveg a BUKSZ meg­rendelésére készült, azonban cenzúrázó akarat a már elfogadott szöveget kiik­tatta az 1994-es téli számból.” A láb­jegyzet ugyanis azt közli, hogy „Az ere­deti, rövidebb szöveg megjelent: BUKSZ, 1994 tél.”

A malőr oka nyilvánvaló: szerzőnk, miután a lap felkérésére írt cikket – amely egyébként Kornai János egyik könyvének teljesen ártatlan és igen ki­váló elmeéllel megírt kritikája – leadta, és az illetékes szerkesztő azt elolvasva úgy nyilatkozott, hogy munkájával elé­gedett s azt a következő számban meg fogják jelentetni, a legjobb hiszemmel tette be írását tanulmánygyűjtemé­nyébe a szóban forgó lábjegyzettel. Ám mire könyvét kinyomtatták, kiderült, hogy valamely, az illetékes szerkesztő­nél felsőbb szerkesztőségi instancia a cikket a lapból kicenzúrázta.

A probléma, ami itt morfondírozásra késztet, ugyebár az, hogy Magyarorszá­gon elvben teljes sajtószabadság van, és ugyancsak elvben semmiféle cenzúra nincs. Másrészt viszont a fenti példa kétségtelenül bizonyítja, hogy gyakor­latilag nincsen sajtószabadság, a gyakorlatban lapok gazdái-irányítói tetszé­sük szerint kicenzúrázhatnak orgánu­maikból akár megrendelésre készített és már elfogadott írásokat is.

Paradox módon annak, hogy nin­csen sajtószabadság, az az oka, hogy sajtószabadság van. Van, amennyiben a lapok gazdái-irányítói teljesen függetle­nek minden felsőbb ellenőrzéstől, őket nem cenzúrázhatja senki, s nem is uta­síthatja arra, hogy bizonyos szövegeket közöljenek – azt csinálnak hát, amit akarnak. S ebből a sajtószabadságból következik, hogy ők maguk abszolút szabadon cenzúrázhatnak bárkit, aki náluk publikálni óhajt.

A sajtószabadság persze lehetővé te­szi azt is, hogy akit a lapok gazdái-irá­nyítói kicenzúráznak a maguk nyilvá­nosságából, az saját lapot indítson, s abban közölje közlendőit mindenkivel. A bökkenő csak az, hogy a lapindítás­hoz pénz kell, méghozzá nem kevés.

Amiből logikusan következik, hogy sajtótörvényünk szövegét módosítani kell. Egyrészt világosan le kell szögezni, hogy Magyarországon azok számára van sajtószabadság, akiknek ehhez ele­gendő tőkéjük van, s az utóbbi feltétel hiánya esetén nincsen sajtószabadság sem. Másrészt pedig ugyanilyen egyér­telműen kodifikálni kell azt a tételt is, miszerint igenis van cenzúra is, min­denki szabadon cenzúrázhat minden­kit, ha elegendő tőkéje van ahhoz, hogy sajtószabadsága legyen, a többiek pedig nem szólhatnak egy szót sem, ha kicenzúrázzák őket a nyilvánosságból.

E módosítás persze alkotmányunk szövegében is egy apró korrekciót von­na maga után. Mindenütt, ahol abban demokráciáról esik szó, e kifejezést egy másik, ugyancsak görög szóra, plutokráciára (vagy ennek szinonimájára, timokráciára) kellene cserélni. Ennek lé­nyege ugyanis, hogy (a meghatározást nem valamely marxista-bolsevista for­rásból, hanem a szépemlékű Révai Nagy Lexikonából idézem) „oly arisztokráciái államforma, melyben a kormányhata­lom alapját a nagy vagyon, a gazdagság teszi”, azaz „általában pénzuralom”.

Legyünk precízek, kérem. Sose árt, ha a Garai László könyvében emlege­tett, „a modernizáció útján vándorló ember” pontosan tudja, hogy miféle kráciába „vándorolt”.

Vagy mibe rángatták bele.

PETŐ GÁBOR PÁL

Szerecsenmosdatás – szakmányban

Sorozatban sugározza a Muráti Lili fő­szereplésével készült filmeket az – állí­tólag elsősorban a külföldön, főleg a szomszédos országokban élő magyarok­nak szánt – Duna TV. Ezek a filmek nem sok szót érdemelnek. Olyanok, mint általában a harmincas-negyvenes évek magyar filmjei, vagyis némelyik jó, némelyik rossz: van közöttük vígjá­ték (ezek kevésbé avulnak) és van tra­gikus, amelyek többnyire ma már mo­solyogtatok. Vajon a magyar kultúrá­nak éppen ez a része-e az, amit meg kell, mondjuk, az erdélyi vagy a szlo­vákiai magyarokkal ismertetni? Erről bizony lehetne vitázni. De ám legyen! A szórakoztatásnak ez a formája is lét­jogosult.

Ami morfondírozásra késztet, az a kétségtelenül tehetséges színésznő – hogy finom legyek – politikai szereplé­se, illetve annak mostani prezentálása. Amikor ugyanis a sorozat sugárzása megkezdődött – januárban a „hiva­talos” műsorújság beharangozó cikket, de inkább azt mondhatnám: dicshim­nuszt közölt A szemtelen színésznő cím­mel. Muráti színházi és magánéletét a cikkíró egyértelműen a címben hasz­nált jelzővel jellemezte, az egész cikk ezt „ragozta” – ugyanakkor tapintato­san nyilatkozott Muráti politikai sze­repvállalásáról: „O – írta –, akit egy »rossz« vacsorameghívás miatt jobbol­dalinak tartottak.” Ennyi! Hogy kinek a vacsorameghívását fogadta el, arról a cikkben szó sem esett, bár lévén poli­tikáról, közéletről szó, ez egyáltalán nem magánügy, ami iránt kötelező diszkréciót tanúsítani.

Ami azonban – vacsorameghívás ide vagy oda – fontosabb: jobboldali volt-e Muráti Lilli?

A válasz előtt álljunk meg egy pilla­natra. Egy interpretáló (tehát nem alko­tó) művész esetében a színpadi szerep­lés és a magánemberi nézetek elválhat­nak egymástól. Egy ateista művész ala­kíthat színpadon, filmben, operában akár még pápát is, egy hívő színész Lucifert; arra is láthattunk példát, hogy kommunista színész királyt sze­mélyesített meg, és így tovább. Ha te­hát a Muráti Liliről szóló cikk szerzője kizárólag a művésznő színpadi és film­alakításairól írt volna és egy szót sem szól politizálásáról, ez ellen senki nem emelhetne kifogást. Elvégre egy ilyen cikknek nem feladata teljes képet adni, nem lexikoncikk vagy monográfia. Ha viszont úgy dönt, hogy ír Muráti Lili politizálásáról, akkor megengedhetet­len az olyanfajta, a legenyhébb szóval is csúsztatásnak nevezhető szerecsenmosdatás, amilyen az idézett, a „rossz vacsorameghívás”-ról szóló mondatban történik. (Akaratlanul is eszébe jut az embernek az a sok denunciálás, ami mostanában az Aczél Györgynél rende­zett vacsorák állítólagos résztvevőivel kapcsolatban leíródik.)

Akik elég idősek (vagy bár fiatalab­bak, de jól tájékozottak), tudják, hogy Muráti Lili a magyar művészvilágban a harmincas-negyvenes években azok kö­zé tartozott, akik a legnyilvánosabban elkötelezték magukat a jobboldal, sőt a szélsőjobboldal mellett, ami többek között antiszemitizmusban nyilvánult meg, s ez rajongói(k)ra is átragadt. Ezek közé a színészek közé tartozott Kiss Ferenc, aki a színikamara elnökeként zsidó és baloldali művésztársai szájából kiütötte a kenyeret (amiért a felszabadulás után meg is kapta megérdemelt büntetését, annak letöltése után viszont, tehetséges művész lévén, visszatérhetett a színpad­ra), s ezek közé tartozott Páger Antal, Szeleczky Zita, Szilassy László és, saj­nos, elég hosszan sorolhatnám még a neveket. Muráti le is vonta magatartá­sának végső konzekvenciáit, és 1944-ben családjával együtt elhagyta Ma­gyarországot. Tartott a felelősségrevonástól, és nem ok nélkül. Ezután – mint nemrég hazalátogatva egy inter­júban szinte hencegve emlékezett meg – a fasiszta Franco-rendszer rádiójában uszított (az akkor még nem is kommu­nisták vezette!) Magyarország ellen, mígnem aztán sikerült spanyol színész­nővé átképeznie magát.

Ám A szemtelen színésznő című cikk szerzője nem szemtelen, hanem sze­meden, azaz vak vagy rövidlátó volt. Mégpedig szándékosan. Ugyanis éppen cikke írása idején jelent meg egy cikk a Magyar Hírlapban, amelynek szerzője egykorú újságokat idézve pontosan megírta, hogy Muráti Lili 1944 novem­berének (!) melyik napján lépett fel a Szálasi pártjának zuglói szervezetében rendezett művészesten, egyebek között annak a Szeleczky Zitának a társaságá­ban, akiről manapság szintén csak ájult elragadtatással „illik” írni sajtónkban.

Talán ez a fellépés vacsorameghívás volt?

De azt is olvashatta A szemtelen szí­nésznő írója, hogy az említett cikkre re­agálva ugyanabban a lapban egy neves műfordítónő megírta: emlékszik rá, hogy lakása ablakából saját szemével látta a Szálasi-hatalomátvétel másnap­ján, amint egy nyilas katonabanda után lassan vonuló autóban állva, karján nyi­laskeresztes karszalaggal Muráti Lili hungarista jelszavakat kiabált. (A kocsi­ban a sofőr mellett Páger Antal ült.)

Talán akkor is vacsorameghívásnak mentek eleget tenni?

Száz szónak is egy a vége: elég volt a szakmában folyó szerecsenmosdatásból, egy gyalázatos korszak gyalázatos szereplőinek tisztára pucolásából! És elég a hazudozásból! Lehet valamiről nem beszélni – bár ez sem az igazmon­dás csúcsa –, de ha már beszélünk va­lamiről, akkor legyen határa a ferdítés­nek.

Ez ugyanis azért folyik, hogy a Horthy-, sőt még a Szálasi-korszakot (és szereplőit!) is rehabilitálják „az el­lenségem ellensége a barátom” ostoba jelige jegyében, vagyis pusztán azért, mert antikommunista volt. Az egykori hollywoodi jelszót („nem elég magyar­nak lenni” stb.) variálva: „Nem elég antikommunistának lenni – demokra­tának is kell lenni!”

OLVASÓLÁMPA

ÁGAI ÁGNES

Új húrokon

Fuchs Katalin: Napi penzum

Fuchs Katalin hegedül. Játékosan és di­namikusan. Ahogyan verset ír. Álla alá szorítja a hegedűt, és biztos kézzel ke­zeli a vonót, játszik a húrokon. Akár a verseiben. Mert muzsikus és költő. Na­pi penzumként rója a betűket a kihívó címadás szerint. De szó sincs kény­szeres kötelezettségről, a versek látszat­ra könnyeden és vidáman buknak elő, noha a vidámság inkább groteszk fin­tor. Olyan grimasz, amilyent az ember akkor vág, amikor reggel belenéz a tü­körbe.

Budapesten és Amszterdamban él egyszerre, ha nem is egyidőben. „Meg­menekültél ebből a kelet-európai pokolból” – sóhajtja a telefonba a mama. A hol­land fiú török paprikából, spanyol pa­radicsomból, német kolbászból készült, igazi magyar lecsóval várja. Ez egy ilyen világ.

Fuchs Katalin 1963-ban született. Akkor éppen csend és béke volt erre­felé. A háborúról, az azt megelőző időkről, az üldöztetésekről csak a szü­lők és a nagyszülők mesélnek. Mégis vagy éppen ezért: „…minden egyes (tá­voli puskalövésre) bombák robbannak bennem.”

És a mama, aki szerint meg kell me­nekülni ebből a kelet-európai pokolból, sokat tud mesélni. De hát hova lehet, hova kell menekülni? Nyugatra, a szé­pen ringó tulipánok közé? Igaz, onnan vitték el Anna Frankot. De az régen volt. Ma Frank a szeretett férfi kereszt­neve. Aki a lecsót csinálja, akinek a hangja hív ezerötszáz kilométer messzeségből. Két otthon: az itthon és az otthon. Féllábbal a Nagykörúton, féllábbal az amszterdami sarki ivó előtt. Mert az ott is van. Általában ott min­den van, ami itt, csak mindennek más az aurája. Ott mosolygó áruházak, gő­zölgő ingyenkonyhák, jótékony célú hangversenyek, a McDonald’s-ben nem raknak a pohárra műanyag tetőt, mert környezetvédő akció van. Ott csekk­számlát nyitnak, hogy megsegítsék a csekkszámlátlanokat.

Fuchs Katalin muzsikáját mindenütt értik. A verseit – talán csak itt. Mert verselni csak anyanyelven lehet. Mikor lesz a versekből költészet? Ki tudja? Épül a dóm tégláról téglára. A versek külön-külön sóhajok, fricskák, helyzet­képek, vallomások, pillanatfelvételek. Aztán egészében, összeillesztve és táv­latosan már kiadják a leendő költészet ívét, foglalatát. Kirajzolódik az arcéi és megjelennek a vonások. Az egyediek. Fuchs Katalin közelít felénk, és mi rá­ismerünk. Már mindegy, hogy Pestről vagy Amszterdamból. El se ment? Vagy hazaköltözött?

Fuchs Katalin így ír, ezzel a névvel, hogy Fuchs Katalin. És pajkosan összekacsint velünk: mennyit bosszantot­ták a neve miatt! Sose tudták leírni és kiejteni rendesen. És milyen név ez? Sváb, zsidó, német? A jó hollandusok le tudják írni, ki tudják ejteni, ők a Katalinnal, a Katival vannak bajban. Tulajdonképpen választhatna más ne­vet, költőibbet, magyarabbat, hollan­dabbat. De ő vállalja magát. így szüle­tett: Fuchsnak, Katalinnak, magyarnak, el- és visszaszármazónak. Az Ezredvég fölfedezte. Itt publikált először, és ez a Z-füzet az első verskötete.

Verseit mintha csak magamagának írná. Vagy szűk családi körnek. De a kör tágul, már nemcsak Frank olvassa el lecsó után, hollandra fordítva, ha­nem az itthagyott olvasók is a kelet-eu­rópai pokolból.

Fuchs Katalin versei különböznek az induló líra megszokott jegyeitől. Hi­ányzik belőlük az előiskolák mintázata, a gáttalanság áradata, a széttártság, az izmusok kódrendszere, a verbális kimódoltság, a provokáció. Van helyettük más. Feszesség, vakuvillanásnyi élesség, érzékletesség, nőies okosság és az oly ritka önirónia. Úgy éli a világot, hogy rögtön képet alkot róla, rögtön ítéletet mond. Helyesebben: véleményt. Ponto­sat, egyénit, látszólag magán-, valójá­ban közvéleményt. A szerelem, a vágya­kozás, az utazás, a műtét – vagyis meg­annyi magánélmény általánossá válik, köztulajdonba megy át. Bizony, bóloga­tunk nagyokat, hát ez így van, mi is éppen így gondoltuk. És mit kezdjünk humorával, amikor így mutatkozik be: „búspofájú bikának születtem / valami hazának csúfolt arénában.” „Gubbasz­tok, mint reszelt parmezán / a gőzölgő makarónin.” Majd hozzáteszi, nem akar erőnek erejével ÚJAT mondani.

Lehet, hogy nem akar, de mond. Ha egy tehetség megszólal, az általában tud újat mondani. íme: „néha megbotlom valami emlékben / de már testem­hez idomult / konfekció-vacogásom / akár ruhám, mit este / a székkarfára hajítok.” Vagy: „… a tél eljő amúgyis / meglelni sorsomat, / melyből úgy lógok ki, / mint kabát alól / az inggomb.” Vagy a konkrét-átvitt kép: „úgy nőtt bennem a szerelem, / mint mellemben a daganat, / s még egyikről sem tu­dom, / hogy jó avagy rosszindulatú.”

A versek után, a füzet végén öt kar­cot, öt kis prózai írást talál az olvasó. Mintha függelékek lennének, valójában szervesen a versekhez tartoznak. Ugyanaz az érzelmes csúfondárosság, az a groteszk nyelvöltögetés, az a pon­tos-finom megfigyelés. Akárha hosszabbra sikeredett versek volnának.

Fuchs Katalin vékony kis versfüzete ígéretes jelentkezés. Kíváncsian várjuk, figyeljük, innen merre visz az út. Hi­szen a kaptatok és a hajtűkanyarok ez­után következnek. (Z-füzetek/63)

Két könyvritkaságról

Méliusz József: Jitgadal elégia
Ladányi Mihály műveinek bibliográfiája (1955-1990)

Két könyvet hozott a posta, és mind­kettőnek örültem. Az elsőt a Pont Ki­adó küldte. Méliusz József Jitgadal elégia című művének angol, magyar, román és ivrit változatát. A mellékelt levélből az is kiderült, hogy a szép kiállítású könyv támogatás nélkül jelent meg, grafikus, szedő, montírozó ingyen dol­gozott, hogy megszülethessék. Sok könyv születik meg ma így. Máskor a szerző állja a nyomdaköltséget, és adja ki munkáját kis példányszámban. A fal­ig hátrált írók nem adják meg magukat a körülményeknek. Ahogyan Méliusz József sem adta meg magát soha. Elé­giája a zsidó halotti ima, a Kaddis első szavát idézi: „Jitgadal”. Kaddist mond itt, Európában, a század hazugságainak látásától gyulladásos szemmel, mert emlékeztetni akar arra, hogy vannak bűntelenek, akik a bűnt nem vették tudomásul, és ekként rejtőzni segítették a bűnt és a bűnösöket, és a bűnösök cinkosait. A hallgatás ellen, a bűn néma és láthatatlan letagadói ellen kiált a hatvanas évek elején írt versében – má­ig hangzóan. Babitsi intelem az övé, nehogy Európa ismét az alvilág mélyé­re zuhanjon.

A másik könyv Dévaványáról érke­zett. A Dévaványai Könyvtár és Nagy­községi Önkormányzat adta ki: Ladányi Mihály műveinek bibliográfiája az 1955-1990 közti időszak publikációiról. A könyvet Valánszkiné Tóth Erzsébet állítot­ta össze és szerkesztette. Az anyaggyűj­tést a dévaványai könyvtár kollektívája végezte, a bevezető tanulmányt Bozsó Bea írta. Kevesen tudják ma nálunk, milyen korszakos jelentőségű költő volt Ladányi Mihály, legnagyobb 1945 utáni költő-halottunk. Jó tudni, hogy szülő­helyén, Dévaványán tudják, és gondos munkával, búvárkodással, hozzáértéssel összeállították az első Ladányi-bibliográfiát.

Bozsó Bea azt írja az előszóként kö­zölt tanulmányban: „Ladányi Mihály új fejezetet nyitott verseivel a magyar iro­dalom történetében.” Reméljük, egy­szer majd az irodalomtörténet is észre­veszi ezt.

S. A.

CSŰRÖS MIKLÓS

Magyarok Itáliában

Paolo Santarcangeli esszékötetéről

Tanulmányok és előadások alcímű kötet­rögtönzésében a szerző a magyar iro­dalom olaszországi recepciójának törté­netéből és folyamatából tár föl érdekes részleteket vagy éppen alkalmi össze­foglalásokat. Az utóbbiak közül szaksze­rű, összefoglaló jellege miatt kiemelke­dik A magyar irodalom Itáliában című előadás (1975), amely már gazdag bib­liográfiája miatt megérdemli, hogy em­lékezetünkben tartsuk. A műfordítással és a magyar – mint idegen nyelvta­nításával kapcsolatos kérdések átgon­dolása indokolja a két utolsó tanul­mány fölvételét a kötetbe.

Santarcangeli Fiumében született 1909-ben, Torinóban alapította és ve­zette 1979-ig a magyar tanszéket. Két­nyelvű költő, a modern magyar líra avatott olasz fordítójaként tartják szá­mon. Az irodalomtörténet-írásban átfo­gó, archetipikus jelképek – amilyen például a pokoljárás- vagy a labirintus-élmény – elemző átvilágításával keltett figyelmet. A Magyarok Itáliában című esszékötet is hasonló indítékú tanul­mánnyal kezdődik. Az Éjszaka, álom és nemlét Vörösmarty költészetében című esszé főként Fritz Strich elméleti alapvetését követve Vörösmarty metafizikus érdek­lődését a kozmikus Éj és Nemlét iránt a szimbolizmus felé törő romantika egyetemes élményével rokonítja. A jungi pszichoanalízis, majd Szerb Antal, Kerényi Károly, Turóczi-Trostler József és a francia Albert Beguin nyomán a lét „éjszakai összetevőjét” tárgyalja a Csongor és Tünde kommentárjában; idézzük szép összefoglalását A két szomszédvárról: „A szörnyűségekkel teli el­beszélést a fény teljes hiánya, a sötétség öleli körül, sőt a lidércnyomás hangu­lata, amely végül is valóságos »űrrel teli« »pandaimonium« lesz.”

Irodalmunk külföldi befogadása tár­gyában a Petőfi és Itália meg az Olasz motívumok Jókai műveiben című írások a legtartalmasabbak. Jókait Santarcangeli kissé értetlenül lekezeli. Észreveszi mű­veiben az olaszok iránti „tisztelet, cso­dálat és testvéri érzés kifejezéseit”, de kifogásolja mindig a jelenre összponto­suló politikai szemléletét, „liberális-sza­badkőműves optimizmusát”, dühös antiklerikalizmusát. Az Egy az Isten, az Eppur si muove, a Rákóczy György fia meg az Utazás hangokkal elemzése, ismerte­tése (és a többi adalék például Jókai alig ismert Garibaldi-verseinek és ket­tejük levelezésének fölidézése) mégis üdítően juttatja emlékezetünkbe Jókai olasz kapcsolatait, nem is szólva arról, hogy „a biztosítás gondolatát” a múlt századi gazdasági életben (amely Az arany emberben is megjelenik), Jókai a Trieszti Általános Biztosító Társaság igazgatósági tanácsosaként ismerte meg. (Azokat a tanulmányokat, ame­lyek olasz nyelven íródtak Schéry András fordításában olvashatjuk.)

A kötet legjobb írása a Petőfi és Itália. Azzal mutatkozunk be benne az ola­szoknak, ami a magyar szellem és iro­dalom legjava, egyetemes értéke. A ter­mészeti, a szerelmes, a népies, a haza­fias versek költőjét is méltányolva „a modern felfogás szerinti megközelítés” érdekében Santarcangeli a világirodalmi jelenséget, az eszmék költőjét állítja előtérbe. A Felhők ciklus versei „Keats, Shelley, Hölderlin, az ifjú Go­ethe hangján szólnak hozzánk […] már-már baudelaure-i vagy nervali hangszereléssel is”, de Petőfi jellegze­tes, alapvonásszerű optimizmusával át­itatva. Jellemző, hogy Carducci és Pascoli nem volt igazán fogékony a Petőfi-jelenségre, de 1948 után Quasimodo, Diego Valeri, Folco Tempesti és mások fordításai nyomán Petőfi egyetemes költővé vált az olasz versolvasók szemé­ben.

Eszménnyé, amely nemcsak egy nép szabadságát és méltóságát szolgálja, ha­nem „az egész emberi nemét: világun­kat, amelyet hajdan a görögök a Koz­mosszal és a Szépséggel azonosítottak”. (Akadémiai Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

Megtisztelő elismerésben részesült Ná­das Péter – s személyében a kortárs ma­gyar irodalom –, amikor ez év március 24-én a lipcsei könyvvásáron átvette a népek közötti megértést szolgáló mun­kásságáért az Európai Egyetértés könyvdíját, melyet az elmúlt évben ala­pított Szászország, Lipcse városa és a Német Könyvkereskedők Szövetsége. Nádas több magas irodalmi díj kitün­tetettje, az osztrák állam Európai Iro­dalomért díját is megkapta. Egyike a legtöbbet fordított magyar íróknak, művei német, svéd, norvég, dán, len­gyel, szerb és horvát, észt, lett és fran­cia nyelven is megjelentek. írói pályáját 1963-ban újságírással kezdte, különbö­ző lapok, folyóiratok munkatársaként. Első műve, „A biblia” című 1967-ben megjelent kisregény után novelláskötetet adott közre „Kulcskereső játék” cím­mel. Tíz év múlva, 1977-ben látott nap­világot az „Egy családregény vége”, ez a biblikus jelképekkel, időjátékkal for­mált mű, majd megjelent eddigi legna­gyobb alkotása, az Emlékiratok könyve, 1986-ban. A kritika szinte egyhangú lelkesedéssel fogadta az európai kultú­ra végső válságát, a szabadságeszme ku­darcát több ember párhuzamos élettör­ténetén keresztül bemutató regényt. A jelenben, az ötvenes években és a szá­zadforduló idején játszódó hatalmas művet tizenegy évig írta Nádas Péter. „Amikor a regényemet írni kezdtem, s attól kezdve mindig, tíz éven át arra kértem igazán a legforróbb fohásszal az Istent, hogy soha ne engedjen egyetlen mondatot se fölülről leszúrnom. Szent Györgyre kellett gondolnom, amint gyönyörű ágaskodással, fölülről a sár­kányba döf. Ne így. Ezt kértem.” – írta a korszakos mű első kiadásához 1986-ban. Most a Jelenkor Kiadónál látott napvilágot három kötetben az Emlék­iratok könyve, századunk regényes érzel­mi-érzéki enciklopédiája.

A néhány éve elhunyt kiváló költő, Sziveri János születésnapján, március 24-én vette át a róla elnevezett díjat Sebők Zoltán műkritikus Életjátékok című, 1994-ben megjelent műve elismerése­képpen. Sebők Zoltán 1991-ben Újvi­dékről költözött át Budapestre, s a Bu­dapest Galéria kiállításrendezője, majd 1993-tól a Balkon című folyóirat szer­kesztője lett. A modern művészettel és művészetfilozófiával foglalkozó író 1958-ban született Szabadkán. Az újvi­déki és a belgrádi egyetemen tanult fi­lozófiát, 1983-ig az újvidéki Új Sympo­sion című irodalmi folyóirat szerkesztő­ségének tagja, majd az Újvidéki Rádió munkatársa volt. Kitüntetett esszégyűj­teménye remek szellemi kirándulásokat ígér az olvasóknak, méghozzá igen vál­tozatosakat, hiszen fotóművészet, festé­szet, szobrászat, graffiti és reklám épp­úgy tárgya írásainak, mint a posztmo­dern művészeti gondolkodás, a műkri­tikák, a kiállítások. Esszéi egy-egy mű­vész kiállítása, egy aktuális művészeti esemény, egy megjelent mű, vagy egy művészetfilozófiai probléma kapcsán születtek, széles földrajzi kitekintéssel Amerikától Japánig, de leginkább Eu­rópában, s főleg hazai berkekben el­időzve. Tájékozottságával, határozott véleményével, olvasmányos stílusával, filozofikus mélységű írásainak eleganci­ájával lebilincseli az olvasót, aki a Kor­társ Kiadó Kor-Szak sorozatában meg­jelent művet a művészetkritika műfajá­ban korszaknyitónak reméli.

A díjkiosztások havának is nevezhet­nénk márciust, hiszen ekkor részesül­tek magas kitüntetésekben kiváló tudó­saink, művészeink, köztük Lator László költő, műfordító. Sok évtizedes irodal­mi munkásságát, költői életművét és ki­emelkedő műfordítói tevékenységét is­merték el a Kossuth-díjjal. 1927-ben született, s 1955-től 1989-ig volt az Eu­rópa Kiadó munkatársa, lektora majd főszerkesztője. Alapító tagja a Széche­nyi Irodalmi és Művészeti Akadémiá­nak, s több irodalmi díj tulajdonosa. Első verseskötete 1948-ban, „Őserdő” címmel jelent meg, majd 1969-ben „Sárangyal” címmel adta közre verseit. Költői munkásságának foglalatai az 1986-ban megjelent Fellobban, elhomá­lyosul”, majd az 1992-es „Elhagyott színtér” című verseskötet, és az 1946-1950 közötti kiadatlan verseit tartalma­zó „Sötéten, fényben” című, 1994-ben megjelent gyűjtemény. Hatalmas mű­fordítói munkásságát, a világirodalom hazai megismertetéséért végzett irodal­mi tevékenységét külföldi szerzők ma­gyarul is olvasható műveinek sora jelzi, köztük Alekszandr Biok versei, Buzzati elbeszélései, Eugenio Montale költemé­nyei, Shakespeare „Cymbeline” című drámája. Számos antológia válogatója, szerkesztője is volt, így jelent meg a „Kalandok, szenvedélyek” című műfor­dításgyűjteménye 1968-ban. Olvasóink szíves figyelmébe most az újabban, 1993-ban megjelent esszékötetét aján­lom: az Európa Kiadó jelentette meg a Szigettenger. Költők, versek, barátaim című gyűjteményt, mely valójában a husza­dik század magyar költészetének törté­nete Lator László személyes emlékeivel, irodalmi történetekkel fűszerezve. A szerző nagy mesterségbeli tudás birto­kában, tiszta stílussal, a beavatottak közvetlenségével fogadja barátjává az olvasót is.

Erdélyi magyar író osztrák kitünte­téséről adtak hírt az újságok. A bécsi egyetem Kányádi Sándor költő-műfordí­tónak ítélte a kiemelkedő szellemi tevé­kenységért járó 1994-es Herder-díjat. Érdekességként megemlíthetjük, hogy ezt az elismerést előbb már több Ká­nyádi által fordított román alkotó is megkapta. Kányádi Sándor irodalmi pályafutását az ötvenes években kezdte, különböző magyar lapok szerkesztősé­geiben dolgozott. Falusi élményvilágon alapuló harmonikus világképének ala­kulásában természetközelségnek volt legnagyobb szerepe, de közéleti tapasz­talatai, tragikus élményei az idillikus életképektől az ironikus világszemlélet­hez, az erdélyi magyarság sorskérdése­inek felvállalásához, a zsarnokság elleni küzdelemhez vezetik. Költészetében e változások a poétikai jegyek átalakulá­sát hozzák, a népköltészeti elemek és formák világát felváltják az avantgárd kifejezésmódok, a nagyobb lélegzetű versformák, a drámai hangvétel. Köl­tészetének első elismerését az Utunk folyóirat díja jelentette, melyet „Függő­leges lovak” című kötetével érdemelt ki. „Fától fáig” című gyűjteményes kö­tetét 1970-ben a romániai írószövetség díjazta. Több önálló kötet után 1992-ben jelent meg az újabb gyűjteményes kötete. Vannak vidékek címmel, s 1993-ban a magyar kormány tisztelte meg írói munkásságáért Kossuth-díjjal. Kányádi feladatának tartotta, hogy a kortárs román költőket megismertesse a magyar olvasókkal, többek között Nicolae Labis, Baconsky, Ion Alexandru, Tudor Arghezi műveit ültette át ma­gyar nyelvre. 1990-ben a Kriterion Ki­adónál Rilke-fordítása látott napvilágot, s az erdélyi szász és jiddis népköltészet tolmácsolását is szívügyének tekintette. 1994-ben az Európa Kiadónál második kiadásban jelent meg válogatása, az Er­délyi jiddis népköltészet. Főleg a Máramaros megyei jiddis népköltészet gazdag tárházából válogatta és fordította a kö­tet hatvankét versét, melyek jiddis és magyar nyelven olvashatók egymás mellett. A hatvankét népköltésből negy­vennek a lekottázott dallama is fenn­maradt, ezeket rekonstruálta a kötet végi melléklet számára Almási István. Az erdélyi népköltési gyűjtemények formai sajátosságait viselő kötet szépsé­gét Szántó Piroska illusztrációi emelik fekete-fehér-arany színeikkel.

Április 21-én a II. Budapesti Nem­zetközi Könyvfesztivál megnyitóján Ernst Jandl osztrák költőnek Budapest főpolgármestere nyújtotta át a város nagydíját. Az erre az alkalomra megje­lentetett a nemkívánatos személy című verseskötetet átfogó papírszalagon ez volt olvasható: tisztelgés a kreatív szel­lemnek. Ernst Jandl, a mai osztrák líra egyik legfigyelemreméltóbb alkotója. A „konkrét” költészet egyik élharcosa a modern világlírának erről az irányza­táról így nyilatkozott: „Konkrét, amennyiben nyelven belüli lehetőségeket va­lósít meg, és a tárgyakat a nyelvből teremti meg… Aki szavakkal dolgozik, jelentésekkel dolgozik. A jelentés nem választható el a szótól… A szókombiná­ciók minden fajtája jelentéseket kombi­nál, olyankor is, amikor a szöveg nem valamiféle tartalomra tör, hanem tarta­lommentes nyelvi mintaként Íródik.” Magyar nyelven első kötete, „A fanati­kus zenekar” az Európa Kiadó Napja­ink költészete című sorozatában jelent meg. 1979-ben, ezt követte a kiadó Mo­dern könyvtárában 1983-ban az „Ide­genből” című drámája (beszédopera hét jelenetben). Mindkettőt – akárcsak a mostani, Ferenczy Könyvkiadó által jegyzett ünnepi kiadványt – Eörsi István fordította és válogatta, aki a kötetek elő- és utószavában izgalmas tanul­mányok keretében elemzi Jandl költé­szetének titkait. íme egy jandli ötsoros az első és egy nyolcsoros az új kötetből:

némelyek szerint
a bobbot és a jalt
jabos
összecserélni,
Bellemző jalhiedelem

                  *

ideülök
hogy verset csináljak
itt ülök
hogy verset csináljak
itt ültem
hogy verset csináljak
itt született meg
itt nem sikerült