A védőnő, Angelika asszony reggelente kiállt az ajtóba – hidegebb időben az ablak mögé és nézte a falu mozgását. Nyolc körül boltba sietnek az asszonyok, előtte iskolába a gyerekek. Kőműves Kovács Katkán már napok óta megakadt a figyelme. Ez a lány szeptember elején – igen nyárias időben – nagykabátot visel, méghozzá gombolva.
Egy hétig figyelte, aztán intett neki.
– Te lány! Gyere be hozzám! – Angelika asszony széptermetű, határozott modorú nő volt, a szakmájában sem mai.
A kis Katka letette a szatyrát, kosarát az Egészségház küszöbére és illendően köszönt. – Csókolom, Angelika néni.
– Szia! Mondd, Katka, fázol te?
A szőke emberke tekintete véletlenül a védőnő arcába tévedt. – Mért fáznék?
– Hát… hogy nagykabátban jársz.
– Ó! A nénikém erőlteti rám… Hogy a pénzt el ne hagyjam.
A szép fekete asszony mosolygott.
– No, vedd csak le a kabátod – s a nyomaték kedvéért segített a gombolásban. – Te lány! Te terhes vagy!
– Mért lennék én terhes?
– Azt te tudod… No, szépen húzd fel a szoknyácskád. így, így! A bugyid hagyd. Levetetted te azt már előbb… – s Katka ott állt előtte a domborodó hasával, megszeppenve.
Tenyerével-ujjaival végigsimította a lány hasát. – Itt van a kis aranyos! De milyen fürge. Nocsak, nocsak! Hogy rúgkapál… Te, lányom, már a hetedik hónapban vagy.
– Hogy lennék, amikor én még…
– Úgy vagy te szűz, ahogy én. Pedig nekem asszonylányom és katonafiam van.
– De én… – próbált Katka mentegetőzni.
Angelika asszony leintette. – Aztán kinek vetted le a bugyidat? No, mondd csak. Ha szülsz, úgy is be kell az apa nevét diktálni. Az a te érdeked…
– A bugyimat én vettem le. Ketten is mondták, ha nem veszem le, akkor letépik rólam… A nénikém meg olyan goromba… – és mert a védőnő bíztatta, szépen sorolta. Kilenc férfit megnevezett, kettőt nem ismert; akadt köztük házasember, hirtelen erre a vidékre került, majd olyan gyorsan el is tűnt gépész, de meg falubeli legényke is. – De semmi közöm hozzájuk. Hárman még mondták is, hogy gyorsan vegyem fel a bugyimat.
– Aztán mért mondták?
A lány lesütötte a szemét. – Mert szaros volt… a bugyim.
– Még férfinak is illik megmosakodni… Ha elvégezte a szükségét. A nőnek meg pláne… Erre is ügyelhetne a nénikéd… – és még egyszer kitapogatta a magzatot. – Ez bizony fürge emberke. De még milyen fürge!… Dél körül gyere fel a nénikéddel. Ne próbálj elmaradni.
Katka bevásárolt, és egy óra sem tellett bele, már ott volt Terka nénivel, a nagynénikéjével. Mert bár a nénike öreglány volt, a korát megtisztelték a néni jelzővel. Fáradt ember volt, átdolgozta az életét, s egy alkalommal a kombájn meg is csapta. Ekkor lenyugdíjazták; de persze meg nem állna egy percre sem. A kert, a lakás, a tehetetlen apja, a még tehetetlenebb özvegy öccse. Meg Katka.
– Nagy újságot mondok, Terka néni. Unoka érkezik a családba.
A nagynéniké féloldalasán felnézett a védőnőre. – Miféle unoka?
– Olyan… rendes unoka. No, vedd le a kabátod és húzd fel a szoknyád. No, no! A bugyit hagyd – mert Angelika asszonynak hányingere volt, ha tisztátlan fehérneműt látott. – Hát itt van! – és rábökött Katka hasára. – És milyen virgonc az istenadta. Nem kíváncsi rá?
Terka néni elfordította a fejét. – Ez a hülye lány annyi dödöllét képes megenni, hogy már most pocakot eresztett. Az anyja volt ilyen természetű. Csak zabáit és növesztette a hasát.
A védőnő mosolygott. – Ez nem dödölle, Terka néni! Ez gyerek!
– Honnan lenne neki gyereke, amikor még ártatlan? Ártatlan vagy, vagy nem? – és igen dühösen nézett az unokahúgára.
A lány bólintott.
– Csak éppen a bugyiját szokta lekapkodni, ha férfiember kerül a közelébe…
– Maga mondhat, amit akar! Ez a lány szűz. Mint Mária volt, Jézus anyja – mert Terezka nagyon vallásos asszony volt, s ebből adódóan, ha hitt valamiben akkor akár keresztre is feszíthették, nem engedett. Mert hitt.
– Jézuskát ne keverjük ide. Sok gyümölcsöt egyen a kismama, meg amit kíván… – de már nem volt ideje sorolni a jótanácsokat, Tereza néni kézen fogva kirángatta az Egészségházból az unokahúgát.
S mert a kápolna sréhent az Egészségház mellett állt szép százéves hársak árnyékában, és a kápolna előterébe a nap bármely szakában betérhettek a hívő lelkek, már vitte is.
– Térdelj le, te szégyentelen – és összekulcsolták a kezüket. – Ártatlan vagy, én biztos vagyok benne! Agyon is csapnálak, ha nem az lennél… De a hasad! Az nem a dödöllétől olyan…
– Mért nem tud mást, csak dödöllét…
– Hallgass! A dödölle igen jó étel. És laktató. Apád is, nagyapád is szeretik. Falják, nem is eszik.
– Mert nincs más…
– Te meg lusta vagy megtanulni főzni!
– Oda se enged…
– Pocsékolni? No, várj itt – s becsöngetett a plébániára. – Dicsértessék, főtisztelendő úr – és elsorolta, milyen kétségek gyötrik. – Hát ha Máriának, Jézus anyjának lehetett szűzen szülni, akkor ez a kis Katka… Már bocsásson meg, én az egyszerű eszemmel gondolom így… Akkor Katka?
– No, gyere be, lányom. Nem másnak való az, amiről te beszélgetni akarsz – s mikor leültette a párnázott székbe, igen szigorúan nézett az öreglányra. – Te szorgalmas hívő vagy, azt mindenki tudja rólad. De hogy az unokahúgod, akit én még egy misén se láttam, itt grasszál a fiúkkal éjfélekig…
– Az ablakon át is kiszökik… De azon túl semmi, ő nem olyan lány. Tisztességes, no!
– Hát akkor hogyan szülne? Te mondtad!
– Mint Mária, az ács felesége.
– Nem szégyenled magad! Azt a lányt Szűz Máriához hozod? Vétkezel, lányom!
Terka fáradt arcára furcsa mosoly ült ki. Apró egérfogai sárgán megvillantak, s ez egyaránt lehetett veszedelmes harag, hitben megingó kétség, meg valami ismeretlen bizsergés. Például – gondolta Tereza –, ha az ő unokahúga fiút szülne szűzen, akkor… No, persze, semmi jelenés, semmi üzengetés a Mennyből.
– Vétkeztem a számmal, főtisztelendő úr. Bocsásson meg nekem. De én nagyon fáradt lánya vagyok az Úrnak. Ha tudná, mennyit dolgoztam. Meg ma is, hajnaltól késő estig…
– Tudja ezt rólad mindenki! De annak a gyereknek apa kell. Mert magam is láttam a kishúgát, hogy a kabátot igencsak összegombolva viseli. Pedig, ugye lányom, még nincs hideg idő?
– Kétszer is pénzt hagyott el. A nagykabátján meg jókora zseb van…
– Vagy valamit takargatni akar…
– Ártatlan!
– Akkor hogyan lett áldott állapotú?
– Hiszen azért vagyok itt, főtisztelendő úr. Akkor hogyan lehet? Mária…
A pap – pedig igen nagytürelmű ember volt – felpattant a székéből.
– Ne vétkezz, te, te gyarló ember! – de önmagában mást gondolt.
– Akkor most mit tegyünk? – a Terka olyan kétségbeesetten nézett rá Isten szolgájára, hogy az megsajnálta.
– Ha már egyszer Isten így rendelte… Ámbár vigyázhattatok volna arra a lányra.
– Vigyáztam én! Az apám, tudja, egy kicsit gyengébb… Az esze nem olyan, mint a más embereké. Az apja meg – hála Istennek – dolgozik. Szorgalmas. Olykor túlontúl is. De hát a lány nem érti meg. Gyerek még, tizenöt éves múlt…
A pap gyengéden kifelé tuszkolta a panaszkodó nagynénit. – Mikor a húgom áldott állapotban volt, sok gyümölcsöt evett, meg mézet, de ha füstölt sonkát kívánt, hát azt evett. Meg narancsot is etess ezzel a kismamával. Most lehet kapni, még ha nem is olcsó…
Katka az utca végében várta a nagynénikéjét.
– Mondott valamit? – kérdezte szeppenten.
– Ugyanazt, amit Angéla asszony. Hogy gyümölcs meg miegyéb.
– Hát most van sok gyümölcs. Ősz van!
Terezka pergamen színű arcán könnycseppek gördültek alá. Valami nagy-nagy fájdalmat és melegséget érzett a melle tájékán. Talán az volt benne a nehéz, hogy immáron nem tudott erre a szerencsétlen lányra haragudni.
– Nagy szerencse ez az ősz… De a tél nagyon nehéz lesz. Fűteni kell majd. Nagyon kell fűteni. A gyereknek meleg kell – s titokban arra gondolt, hátha fiú lesz… Jézusnak persze nem lehet nevezni. Ez a pap meg se keresztelné talán… – Ezt a kabátot meg vedd majd le. Még meleg az idő…
Belekarolt az unokahúgába. Erezte, hogy a lány remeg. De egy idő után a remegés megszűnt, és ez jólesett neki.
Hétévesen mezítláb járt a
kopott falusi iskolába.
Otthon korán dologra fogták –
szülei nem győzték a munkát.
Markot szedett és törekelt, ha
csépléskor fölbolydult a pelyva,
disznót, pulykát, tehenet őrzött,
de elbúsult, mikor az ősz jött:
ment volna iskolába inkább –
még novemberben is mezítláb.
Ahogy a harc elült e földön:
cipő került lábára rögtön,
mellyel szebb iskolák kövére
vert indulóritmust a lépte.
Most épp a múltját magyarázza,
nem emlékezve, csak okádva,
fejére hamut szaporán szór
s szaval a szovjet elnyomásról.
Ha az oroszok be nem jönnek,
talán ma is túrná a földet,
és azt a trágyát teregetné,
mellyel naponta válik eggyé.
Két év se kell s a hatvanat
– ha tetszik, nem tetszik – betöltőm,
adósságom alig maradt
e hitelét vesztette földön,
s ha most a nyelvemet kiöltöm:
megilletődötten teszem,
végül is itt ringott a bölcsőm
és itt lelem meg sírhelyem.
Magyarország a hon neve,
hová lepottyantott a gólya,
népem nyilazva jött ide –
és máig sem szokott le róla,
a lovat eladták alóla,
mégis oly peckesen feszít,
mint hogyha egész Európa
félné ma is nyílvesszeit.
E nyilazós – nyilas? – modor
híján találom idegennek
magam hazámban, hol a bor
eleve pimpósodva erjed.
Mert fabatkát sem ér a helyjegy
a kisiklott gyorsvonaton –
hiába ég a tűz, amelynek
nincs más terméke, csak korom.
Elvégeztem, amit kirótt
a sors és meglehet: talán van
felelet a kérdésre, hogy
miért ragadtam meg hazámban?
Család, magántulajdon, állam
bennem magyarmód ütközik,
hol csillagunkat hullni láttam:
kigyúlni is itt lássam, itt!
Két év se kell s a hatvanat
– ha tetszik, nem tetszik – betöltőm,
adósságom alig maradt
e hitelét vesztette földön,
saját sírversem még kiötlőm –
mást holtomban se terhelek,
amit elértem, megköszönnöm
úgysem lehet már.
Nincs kinek.
Mélyen a Pisga-hegység belsejében, Perea déli csücskében, az Árnyék-völgy kiemelkedő szikláinak oldalába építve állt Macherus vára. Ötven-ötvenöt stádiumra az Aszphaltitisz tótól, a Szodoma és Gomora helyén képződött, Istentől megvert katlantól. Éjszakánként hörgések, fájdalmas nyögések és sóhajok hangjait verte fel a fuvallat. Ilyenkor vallotta Ábrahám népe a héber mitológiát, „nyög a tenger, a holt lelkek nyugtalankodnak a vizek alján”. Szenvedésre ítéltetett az egész környék. Valaki elátkozta e ragyás vidéket. Eltorzult a kráter is, amelynek mélyén sötét víz bugyborékol. Legalább négy stádiumra a rendes tenger színe alatt. Benne pedig semmi élet. Se hal, se rák, se moszat, se hínár. Partján se nád, se sás vagy fűz. A ragyás vörös hegyek, mint tüzes tenyerek szorítják marokra a habokat. Gyötrődnie kell keserű-sós levében az idők végéig a tónak.
A vörös hegyeken is átok lebeg. Naptól, széltől repedezett szikláin sehol egy fa. Csupán itt-ott egy sziklai növény, sanyarú kaktusz, tövises bozót. Azok is életért kiáltanak. Mintha Isten is vasmaroknak szánta volna a hegyeket. Szorítsák ki lelkét ennek az átkozott víznek, amelynek színén olykor fekete szurok, kenőcsös aszfalt úszkál. Mondják is az idevalósiak, „ez Szodoma vére. Fekete, mint az elsüllyedt világ lelke”. Se út, se ösvény nem vezet a tóhoz. Senki se kívánkozik közelébe férkőzni. A héberek azért, mert nem akarnak ujjat húzni Adonájjal, mások pedig minek. Semmi értelme se lenne. így azután minden és mindenki elkerülte a vigasztalan vidéket.
A települések is. Mint Kumrán, Herodeión, Tekla vagy Masszada a túlsó parton, az innensőn pedig Macherus, Rabbath Moáb, vagy Kir Moáb, amelyek rendre negyven-ötven stádiumra verték le sátraikat a Sós-tengertől. Nem kívánták belélegezni a bűn miazmáit, amely hitük szerint úgy párolgott, mint az Aszphaltitisz vize.
Így került sor tehát a Sós-tengertől, Szodoma és Gomora vesztőhelyétől, mégis annak közelében Macherus erődjének felépítésére. Védelmi célból, nagy Heródes idejében. Perea tartományának déli csücskében. Kezdetben persze, amíg Egyiptommal és Arábiával rendezett volt a politikai viszony, nem képezte az ország végvárát. Inkább a Petra felé vezető utat kellett biztosítania. Mert a vár alatt fontos kereskedelmi út kanyargott. Ezen az úton szállították a karavánok a sivatag belsejéből a tömjént egészen Palmyrig, vagy a mezopotámiai Suráig. Petrában cserélt gazdát Szidon és Tirusz híres bíborkelméje, Egyiptom papirusa, Gáza finom kecskeszőr szövete, s az illatos olajok. Petrában, Palmürában római garnizonok voltak, nem különben Palmüra és Petra közötti félúton, Bosztrában. Ennek a fontos útvonalnak a biztosítására kellett Macherus erődítménye, amelyet tíz-tizenöt éve vett igénybe Róma a Heródes családtól. Két ilyen citadellát kebelezett be. A Sós-tenger túlsó partján Masszadát, az innensőn pedig Macherust.
Okosan, ravaszul. Szinte észrevétlenül. Meghagyva a vár tulajdonjogát, lassacskán egyre több katonát telepített be. Macherusnál példának okáért azt javasolták a nagy Heródes utódjának, a tetrarchának, hogy miután az országban sok a bűnöző, szökött rabszolgáktól hemzsegnek a városok, útonállók veszélyeztetik a közlekedést, s nincs egy tisztességes büntető intézet, Macherus alkalmas lenne fegyháznak. A gondolat tetszett Heródes Antipasnak is. Miért ne? Tényleg annyi a lázadó, rabló, gyilkos, szemfényvesztő, szökevény, hogy alig lehet mit kezdeni velük. Se Jeruzsálemben, sem Judeában nincs egy valamire való fegyintézet, amely félelmetes hírével hatna a bűnözőkre. A köztudat is megbarátkozott Macherussal mint fegyencteleppel.
Gyorsan benépesült csavargókkal, akiknek talpa alatt égett a talaj, útonállókkal, akiket a negyedes vagy a rómaiak ejtettek fogságba, gyilkosokkal és rablókkal, lázadókkal és népámítókkal, szökött rabszolgákkal, akiknek mellét és hátát éktelenítette egy besütött „D” betű. A vár, amely valaha víg napokat látott, ahová múlatni jártak az uralkodás egyhangú napjait, most sivár, emberroncsok temetője. Bejutni lehetett, de szabadulni többé soha. Az élet végállomása lett, szomorú vesztőhelye a raboknak.
Mélyen a vár alatt álltak a kazamaták. Nyirkos barlangrendszer, amelyben csak a foglyok és az őrök tudtak tájékozódni. Elviselhetetlen bűz szivárgott ki a nyílásokon. Rothadt szalma, emberi fekélyek orrfacsaró szaga. Megváltás volt az idekerültek számára a halál. De hát ezekért igazán nem kár! Nem ok nélkül internálták őket Macherusba.
A fegyenctelepnek nem volt temetője. A hullákat a sziklatetőre hányták, amelyet pillanatok alatt elleptek a dögevő keselyűk és a hiénák. Éktelen vijjogás és acsarkodás közepette falták fel áldozataikat. Fenn a magasban állandóan ott kóvályogtak a halál madarai. Lassan egész Judeában a dögkeselyűket „Macherus madarainak” nevezték.
A rómaiak időnként elrettentésül innen, a fegyházból szállítottak bűnözőket kivégzésre Jeruzsálembe. Csapatostul. Egyszerre többet. Egész sor keresztet állítottak belőlük. Hadd tudja meg a nép, miben áll Róma ereje! Ezt a nagy rabszolgalázadás óta, több mint százharminc év óta gyakorolták: akkor Spartacuson és hívein hajtotta végre a keresztrefeszítést, mostanában a bűnözőkön. Itt Judeában is, hogy ennek az izgága népnek elvegyék a kedvét a lázadástól. A tömeges kivégzés helye Jeruzsálem volt, és olyankor, amikor a nép apraja-nagyja ott nyüzsgött a városban. Ez pedig a zsidó ünnepek alkalmából vált esedékessé. Róma ehhez értett, nagy rendező volt.
Volt itt Macherusban egy rab, akit évekkel ezelőtt vetettek tömlöcbe. Nem állt bűnöző hírében, inkább politikai elítéltként vették számításba. Johanannak hívták, és valahonnan a Jordán mellől hurcolták Macherusba. Nem is a rómaiak vetették ki hálójukat reá, hanem Heródes Antipas. A nép prófétának tartotta, a negyedes pedig veszedelmes lázadónak, aki hadat üzent nemcsak a papoknak, de a Rómával kollaboráló előkelőknek, sőt magának a tetrachának is. Orcátlanul fejükre olvasta bűneiket. Az ilyen emberektől óvakodni kell! Ezt tanulták a vazallusok a római iskolákban. Mert az ilyen eszmék terjesztői idézik elő a népfelkelést. Ha a szókimondást csírájában nem fojtják el, zendülésbe csaphat át, akkor pedig Isten legyen irgalmas a trónnak és a plebsnek egyaránt. Izráel prófétái pedig sok mindent engednek meg maguknak. A héberek mitológiája őrzi a próféták történetét és veretes szavait. Mint Johananét, aki az udvari állapotokat, a paloták titkait pertraktálta és pellengérezte ki. Úgy, ahogy egykor Illés vagy Jeremiás. Volt is valami hasonlóság Johanan és az előbb említett próféták között. A nép meghunyászkodott igéi előtt, vad, szilaj igazságai nem kímélték a hatalmasokat.
Johanan bűne tehát ez volt. Szálka az udvar szemében, fanatikus igazmondása vaskos politikát sejtetett. Nem árt szabadulni tőle! Jobb egy embert elhallgattatni, mintsem egy egész néppel szembeszállni. A judeaiak tüntetőleg hallgattak rá. Itták szavait, s ő híveit vízbe mártotta. Jelképesen, ha az új eszmékre fogadalmat tesznek. Tanítványai szerte kószáltak az országban, s időnként a Jordán mellé sereglettek, hogy megerősítsék fogadalmukat. Johanan utalt egy eljövendő Messiásra, aki nála is nagyobb próféta, és aki majd tűzzel fog keresztelni. Ám akkor itt lesz az idő, a szabadulás órája ütni fog. „Addig tartsátok készenlétben lámpásaitokban az olajat, az idő özéig!” A homályos gondolatok és eszmék megzavarták az embereket, a hatalom pedig lázadást szimatolt a mozgalomban.
Mint politikai fogoly került hát a citadellába. Nem kellett naponta kijárnia a kőfejtőbe. Béklyóba se verték. Jöhetett-mehetett a rabok között. Hirdethette misztikus igéit. A fegyház különös, tipikus figurája lett. A tipikus és különös figurák között. Mert itt akadt olyan, akit a társadalom vetett ki szövetéből; verekedős, békéden ember hírében állt. Akadt olyan, aki nyughatatlan volt, hazátlanul bitangolt, s leggyakrabban az útonállók között kötött ki. Ha nem is a bazárok kereskedőit fosztogatta, a karavánokra vetette magát. Megdézsmálta a fűszereket, kelméket, ékszereket. Egyszóval veszedelmes latrokként nyugtalanították a magasabb néposztályokat. Voltak olyanok, akik vérüknek és indulataiknak nem tudtak parancsolni. Ököllel és késsel szereztek igazat maguknak. De akadtak, akik a szolgaság igáját tartották tűrhetetlennek, meg a nyájszellemet. Ezeket zelotáknak hívták, ők itt sem barátkoztak akárki jött-menttel. Mert őket a szabad világban ünnepelte a nép. Bandákba verődve, a pusztákba húzódva riogatták a hatalom képviselőit. Főként Róma gyűlölte őket. Mert ezek a bandák úgy tizedelték a római cohorsokat, akár vámosok az árukat. A puszták rejtekhelyeiről csaptak le rájuk. A szorosokban sziklagörgetegekkel állták útjukat, s amint megjelentek, foguk között tartva hosszú éles késüket, kezükben pedig a fustélyt, tehetetlenek voltak velük szemben a harcedzett katonák. Aztán visszahúzódtak a járhatatlanságba, hogy újra meg újra lecsapjanak az ellenségre. Nos, ilyen különös haramiákkal volt tele a rabház.
Nehezen is akadtak horogra. A procurator messze Caesareában székelt, a helyőrségek Petrából és Bosztrából nemigen mozdultak ki, a szent városban, Jeruzsálemben pedig nem tűzhették ki a római sasokat. így aztán a véletlenre bízták egy-egy lator elejtését.
Johanan itt-tartózkodása alatt három különösen feltűnő gonosztevő került lakat alá. Senkinek sem tűnt volna fel, ha ez a három nem köt azonnal valami megmagyarázhatatlan barátságot a prófétával. De a három hírhedt, vad marcona úgy megszelídült a sivatag prófétájától, mint a kezes bárány. Ez pedig már feltűnő volt. Szavuk, mozdulatuk lággyá vált, alig ismerte fel valaki is bennük a vérszomjas haramiákat. Kiríttak a többi rabok közül.
Az egyiket Sélefnek hívták. Joktánida arab törzsből származott. A héber rabok azonnal tudták, hogy salapénus. Úgy is emlegették, „attól a salapénus Séleftől óvakodjatok, mert gyorsan jár a keze”. Sélef napbarnított volt, feketébb, mint a többiek. Fekete szeme szikrát hányt, gyapjas haját mintha kőből faragták volna. Számos gyilkosság híre kísérte Macherus fegyenctelepére. Kezdetben láncraverten ült a redves szalmán Johanan mellett. A vad és izgága rabokat így törték be. A vasbéklyók megszelídítették a heves vérűeket. A fegyintézet módszere tökéletesnek bizonyult. A rövidre szabott póráz kímélte a rabtársakat, de az őrséget is. Ha majd lehűl a vérük, törhetik a követ a fejtőben.
Séleffel együtt érkezett Barabbás, egy Abbász nevű mester fia. Zsidó gonosztevő. Tagbaszakadt ember, akit valahol Jeruzsálem környékén fogtak el. Fejjel magasabb a többinél, a judeai hegyekben bujkált, és már ült is egyszer Jeruzsálem tömlöcében. Innen szökött meg, s mint szökevényt körözte a római és zsidó rendőrség. Lelkén két gyilkosság vére száradt. Az egyik áldozat egy római katona volt. Barabbásnak kellett lépre csalnia. Ebben egy zsidó lány, Barabbás szeretője nyújtott segítséget. Az csalogatta a rómait a sikátorok egyikébe Jeruzsálemben, a nagy zsidó ünnepen. Roppant tömeg hullámzott az utcákon. Barabbás a szőke fiú és a fekete lány mögött osont. Az emberek alig vették észre, amint a fiatal római összerogyott. Hang nélkül szállt ki a lélek belőle. Vasmarokkal Toppantotta el a katona gégéjét. Ez a gyilkossága hősi tettnek számított, azonnal bevették a zelóták közösségébe, a nép pedig rejtegette. Mindaddig, amíg nyomára nem bukkant a rendőrség. A másik gyilkosság oly régen volt, hogy Barabbás sem emlékezett rá.
Joppéban, a tenger mellett csapott le egy római kommandó Sorek bar Rubinra, a harmadik bűnözőre. Évek óta szaglásztak utána a fogdmegek. Végül is egy bordélyházat kellett körülvenniük. Itt egérfogóba szorult Sorek. Púpos volt és bámulatos erejű. Rebesgették, hogy púpossága tette vérengzővé. Rettegésben tartotta az utakat, olykor egész falvak népét. Magányosan hajtotta végre szörnyű tetteit. Kezdetben a karavánokat fosztogatta – egyetlen ökölcsapással egy tevét is le tudott teríteni – azután az utasokra specializálta magát. Kéjjel ölt. Mindegy volt számára öreg vagy fiatal, férfi vagy asszony. Nevét rémülettel ejtették ki Judeában, de Jeruzsálemben is. Vele ijesztgették a csínytevő gyermekeket: „Majd Sorek, a púpos ellátja bajotokat!” Sorek bar Rubin bérgyilkosságot is vállalt.
A három köztörvényes, hírhedt lator, hogy hogynem Johanan holdudvarába került – és a próféta kezesbárányává vált. Egyedül Sorek berzenkedett olykor, a szelídség gondolata távol állt tőle. Ha Johanan korholta, ha társai, Sélef és Barabbás rávakkantott, ökölbe szorult a keze. Dühödten felhördült. Nem szokott az engedelmességhez, vére vadul lüktetett, s félő volt, hogy lecsap az ökle. Annak pedig istene legyen irgalmas, akire Sorek kezet emel. Egyszer Johananra is felemelte kezét. A próféta az alázat gondolatát fejtegette, erőhöz arra van szükség, hogy az ember elviselje a sors csapásait. „Nem az az erős, aki üt, hanem aki állja”. Sorek ekkor úgy érezte, neki ebből elég. Púpja nyomni kezdte a hátát, de a lelkét is, borzongást érzett. Most kell megcsapnia a prófétát, hogy elnyúljon, mint a teve, amely nyelvét lógatva múlt ki Sorek ütése nyomán. Ha Barabbás és Sélef közbe nem lép, Sorek Johananba fojtja a lelket.
Am Johanannak más véget írt elő az isteni sors. Nem sokkal a kritikus eset után elvitték a köztörvényesek közül. Szemével még intett újsütetű barátainak, hogy „rövidesen visszatérek”, de abból semmi sem lett. Fejét vette a hatalom. Amikor a hóhér kardja lemetszette fejét, a börtönben lázadás tört ki. Az őrök alig tudták helyreállítani a rendet. Két fegyőr holttestét kellett eltakarítani. Mondják, hogy Sélef, Barabbás és Sorek keze nyomán vesztették életüket. De hát a rabok hallgattak, akár a sír. Senki nem árulta el a gyilkosok nevét. Csak sejteni lehetett, hogy kik hajtották végre a sötét tettet. Szemmel is tartották őket, jobban, mint valaha.
Már-már feledésbe merült Johanan, a fegyencek lázadása, amikor a három sötét fickót minden magyarázat nélkül vasraverték. Öszvér után kötözve, a hajnali órákban hagyták el Macherust. Beszélniük tilos volt, láncaikat kellett csörgetniük, ha a szükség rájuk jött. Őreik sem beszéltek. Barabbás, aki ismerte a vidéket, odasúgta társainak: „Jeruzsálem felé megyünk”. A két napi járóföldet három nap alatt tették meg. Nem az öszvérek lassúsága miatt, hanem a bokát szorító bilincsek, s a láncok súlya miatt. De harmadnapra az Antónia kazamatáiban találták magukat. Időre érkeztek. Jól kiszámítva.
Barabbás ismerte leginkább a várost. Itt tette el láb alól a szőke rómait. Nem messze az Antóniától balra, abban a sötét sikátorban. Sélef, Sorek és Barabbás összenéztek. Mivégre hurcolták ide őket? Baljós előérzetük támadt. Minden fegyenc tudta, ők különösen, hogy Róma szereti a diadalmeneteket, látványosságokat. Jeruzsálem pedig dugig néppel. Húsvét van éppen, a pászka ünnepe. De hogy ők miért kerültek ide, arról e pillanatban még nem volt fogalmuk. Nem sokáig váratott magára a magyarázat.
Másnap kora hajnalban rájuk ripakodtak az őrök. „Most végezzétek el szükségeteket, nehogy a kereszten szarjátok össze magatokat.” Gúnyosan hangzottak a szavak, majd úgy, amint jöttek, láncraverve indultak el. Alig értek az Antónia sarkához, a templom terénél hatalmas tömegen kellett átverekedniük magukat. A tömeg szakadatlanul kiabált. Egyszercsak valaki felismerve Barabbást, nevét kezdte ordítozni. Mi sem kellett több, skandálni kezdték nevét. „Ba-rab-bás, Ba-rab-bás!” Ki érti ezt? Sélef és Sorek nem, annyi bizonyos. Inkább attól tartottak, hogy a tömeg megittasodva saját hangjától, rájuk veti magát és ott, a templomtér sarkán végez velük. Am ehelyett Barabbást leválasztották róluk, s maradt Sélef meg Sorek. Meg az őrök.
Vezették tehát Sélefet és Soreket tovább a zegzugos sikátorokon, ahol különös módon egyre csak szemközt jöttek az emberek. A nagy zsivaj vonzotta őket. Végül is kinn találták magukat a városfalon. Szemben a várossal, köves, dombos vidéken. Hűvös reggel volt. A sziklára telepedett fegyencek unottan bokáikat vakargatták, a hosszú út alaposan feltörte. Nem is sejtették, hogy egy óra múlva nem tudják, de nem is kell vakargatni kisebzett bokájukat. A nap már belemártózott az ég tengerébe, amikor hárman, négyen szálfákat és gerendákat cipelve megálltak mellettük. Baljós előérzet kerítette hatalmába a salapénust és púpos társát. Valami belül azt sugallta, ezek a gerendák miattuk kerültek ide. Csak nem az ő bitófáik lesznek? Összerezdültek és bambán egymásra néztek. A halál szele megcsapta őket, s ezek a vérszomjas gonosztevők félni kezdtek. Sélef keze remegett. Mi lehet Barabbással?
Az út, amelyen jöttek egyszerre benépesült és hangossá vált. Egy fiatal, vézna férfi bukdácsolt a katonák között, mellette asszonyok tördelték kezüket és zokogtak, egy izmos ember pedig durván ácsolt keresztet cipelt a hátán. Az arab is, Sorek is megremegett. Egyenesen feléjük tartottak a töméntelen bámészkodóval egyetemben. Ekkor már világossá vált előttük is, hogy tömegkivégzés lesz. Egész sor embert akasztanak fel római szokás szerint. Végignéztek rongyaikon, láncaikon.
Odaértek. A két latort kissé arrébb taszigálták, hogy helyet szorítsanak annak a vézna fiatalembernek. Abban már alig pislákolt az élet. Gyorsan járt a hóhérok keze. Meg kell hagyni, értették mesterségüket. A fiatal zsidót tüneményes gyorsasággal szegezték fel a fára, s alig néhány lélegzetvétel után már állt is a keresztje, karja szétfeszítve. Aztán Sélefre, az arabra került sor. Bilincsestül kötözték a póznára, két karját a keresztgerendára. Összeszorított fogakkal, gyűlölködve tűrte a salapénus a műveletet. Még szeme közé is köpött a hóhérnak. Ellenben Sorek bar Rubinnal némi baj támadt. Szabad karjával akkorát csapott a hóhér arcába, hogy azt elöntötte a vér. Orra betört, fogait köpködte. „Te barom – kiáltotta –, nem látod, hogy púpos vagyok, s nem tudsz a hátam miatt a fához kötözni?” A többinek kellett elrendeznie testét. Féloldalt, hogy púpja a gerenda oldalára kerüljön.
Először tehát a fiatal héber keresztje állt, aztán Sélefé, az arabé, majd Sőréké, a púposé. Középre fogva a hébert. Iszonyatos hangzavar mellett történt mindez. A sokaság változatlanul ordítozott összevissza. Nevettek, gúnyolódtak, épkézláb mondatot nem lehetett kihámozni szavaikból. Különösen az tetszett nekik, ahogyan Sorek elbánt a hóhérral. Ingyen cirkusz, de mekkora! Mindegyiknek volt valami megjegyezni valója, s ezt mutogatva, öklüket rázva hozták egymás tudomására. A hangzavartól egymás hangját sem hallották, pedig a héber egyre motyogott valamit. Szokatlan volt számára a testhelyzet meg a fájdalom. Nem így Sélefnek, aki nem győzött káromkodni, átkozódni és köpködni. Sorek féloldalvást lógott a keresztjén. Látta, amint társai vonaglanak, a helyzethez képest próbálkoznak igazodni keresztjükhöz. Különösen fiatal társuk szenvedett nagyon. Megesett a szíve rajta. Ártatlan ábrázatán, mezítelen testén, amelyet ostorcsapások frissen felszakadt sebei borítottak. Ki fia, borja? Mit véthetett?
Az igazi bűnözők ismerték egymást. „A mi kutyánk kölyke” – mondogatták egymásról. S ha személyesen nem is álltak egymással kapcsolatban, hírből jól tudták, mi volt egyiknek, másiknak a rovásán. De erről az egyről semmit nem tudtak. Sőréknek eszébe villant Johanan, a próféta. Arról sem hallatszott, hogy vér tapadt volna a kezéhez. Mégis fejét vették. Tán ez is olyan ártatlan, mint Johanan, akivel barátságot kötöttek, s aki miatt a rablázadás kitört? Sorek kémlelte a szomszéd keresztjét, s a héber gyötrődött arcvonásait. Politikai lehet ő is, mint Johanan, nem köztörvényes.
Sélef változatlanul átkozódott. Időnként átszólt a fiatal hébernek: „Mit nyafogsz? Köpd le őket, úgyis kimúlsz, mint mi!” A púpos is szót váltott vele. Megértőén, tanácsokat osztva: „Mélyeket lélegezz, szorítsd össze a fogadat, szegd le a fejedet! Hagyd, hogy a vér beletóduljon fejedbe, akkor kevésbé érzed a fájdalmat. S főként ne mozogj! Majd amikor a görcs szívedet éri, elájulsz. Akkor már semmi sem fáj!” így nyugtatgatta, tanácsolta a vézna fiatalembert. Sélef pedig faggatta. „Mi bűnöd volt? Kinek ártottál?” A három áldozat szépen megfért egymás mellett, s a keresztek alatt sündörgő kíváncsiskodók hada rendületlenül röhögött szóváltásaikon. „Hallod, mit mond? Hallod, most a názáret szólt!” Róla tudták, hogy ki volt, mit vétet, mert névtáblát tűztek a keresztjére.
A kora délutáni órákban ő volt az első, akiből a lélek kiszállt. Ám előtte összebarátkozott Sőrékkel, a púpossal. Valami ígéretfélét is tett neki. „Ha e kínokat kiálljuk, találkozni fogunk. S beszélgetünk. Sokat beszélgetünk majd.” Sorek elmosolyodott, kínjában még nyála is kicsordult. „Ha kiálljuk – ismételte meg a názáreti –, sokat fogunk beszélgetni.” Sorek azonban tudta, hogy a római bitót nem lehet kiállni, s készült a halálra.
Még tudatánál volt, amikor Jézust, a názáretit levették a keresztről, azután elborult az agya. Elájult ő is meg az arab is. Lassan elódalgott a bámészkodók sokasága. A keresztrefeszítés csak addig érdekes, amíg vergődnek a bitón az áldozatok. Amikor már holtan lógnak rajta, akár a rongydarabok, már semmi izgalmat nem keltenek a nézőkben. Némelyek mégis fogadásokat kötöttek rájuk: melyikük hal meg utoljára.
Azok nyertek, akik Sorekre tettek. Az ő sípcsontjait törték össze utoljára. Közvetlenül a sötétség beállta előtt.
Hát eloldalak, béklyós paripám,
Szaladj bele a meg nem ért Jövőbe:
Úgy fáj a Most, és én úgy fájok tőle,
Be jó volna visszatekinteni,
Úgy ötven évről nézhetni a Mostba.
(Ady: Távolról a Mostba)
Már csak ébren
Már nem alszom:
veszett harcom,
megfeketült
fényes arcom.
Már csak ébren
éjsötétben
nézek csillagot
az égen.
S magam dolgát,
sorsom voltát
fájva nézem.
Magam nézése
Mintha magam fia volnék
mintha magam apja volnék,
apja, aki meg nem holt még,
fia, aki el nem jött még,
nézem magam mentét, jöttét,
nem születve, meg se halva,
fél-örömre, egész bajra,
mintha magam fia volnék,
tudnám, amit akkor tudnék,
amit magam nem tudott még…
Egy Isten fején
Valamilyen Isten fején
állok, mert a lábam gyönge,
szívem terhét el nem bírja,
nem bírja a Mindenséget,
az ki benn lakik szívembe,
kezdettelen végtelenjét
Mindenségnek el nem bírja:
csak egy valamilyen Isten,
kinek fején nézek,
állok, ősidőktől ősidőkig.
Kuruc vitéz mondja
Kuruc vitéz-voltom:
nadrágom: folt folton.
Csizmám megromlottan
vagyon két lábomban.
Kenyerem hiányzik,
pecsenyém se látszik.
Hóban dudorogtam,
félig éhhel-holtam.
Bécs alját nyargaltam,
vígságban megvoltam.
Sok nehéz csatákban
mentem, meg nem álltam.
Karddal sebesedtem,
vérem hullt hiában.
Rejtekben lappangtam,
labancnak nem álltam,
nem dobtam el zászlóm
majtényi síkságban.
Élőkkel mi dolgom?
Holtakkal mi dolgom?
Kuruc vitéz-voltom,
álcás Ady-voltom
most már holtig hordom.
Szerelmünket fájón feledve
Szerelmünket fájón feledve,
készítjük magunk nagy telekre.
Vér, ami maradt még erünkben,
hadd hulljon más csatákban, szebben.
Utált fajtánkért szerelemben:
nem nézzük: csordul-e, vagy cseppen.
Vörös csillag, fénye-esetten
kérhet: sebződjünk új sebekben.
Szerelmünket fájva, feledve,
vén valónk gyúljon nagyobb kedvre,
szerelmesebbre, örökebbre.
A többi: légyen Volt, ha szép is.
Jó volna: egészen
Kettő vagyok:
vén mesékben.
Tükörképem
előmbe áll,
és visszanéz,
ha nézem.
Birokra hív,
bírókra vár,
mikor kinn
ad szél orgonál.
S mindig győzök,
mindig vesztek:
győzedelmem
veszteségem.
Jó volna már
egyszer győzni,
egyszer veszteni:
egészen.
Nyögök s mind terhemmel
Nyögök s mind terhemmel,
hordani mit jussoltam,
s őrizni, amíg lehet.
Szegény népek veszését,
uraknak tülekvését,
fejről fejekre hágva.
Hőkölt lángnak lobbantát,
frissebb tüzek csóváit,
Hitet, s akik kihordják.
Élet nagy illanását,
le-föl kavarodását,
valami másabb világba.
Ez Ma: bévül rugoldoz,
fölszállani nem oldoz,
körme nő és foga hull,
napok egymásra így nőnek.
Nyögök, várom időmet,
vén Mának viselőse,
Múlt és Jövő közt, mátlanul.
Uj sereglés kell
Álmomban seregeit a népem,
vének, ifjak kürtre riadtak,
seregeitek a mezőségben,
nagy aratás volt: urat arattak.
Sorra rendre fektették szépen,
kit levágtak, s asztagot raktak,
gyúlott a láng, viharban, szélben,
körbe-táncolták, úgy mulattak.
Csillag hullik a nyári égen,
üres a szérű, kell az asztag,
aratására új uraknak
új sereglés kell, lángban, vérben.
Vágyott álmom: szép hitetésem.
György úr, a jogász
György úr, a jogász, Bölöni,
vérem-fajtám, kis úr-magyar,
harcon edződött, ki akar
Jövőt, habárha belehal.
Dózsa György másik unokája,
harcát népéért holtig állja,
homlokán sebek glóriája.
Öldösik majdan, amíg tudják,
izgultan várják földre-hulltát.
Hull véle darab Magyarország,
botlottan, s nem siratja dolgát.
A jövendő Fehérei
Fehérei Újnak, Jövőnek,
proletárok,
seregben jőnek.
Proletárnép
a Holnap hőse,
ne hagyd látnom,
Uram, legyőzve.
Lángtól riadva
nem lesz lángja,
ráhajítni
Úr-Hunniára.
Csalogatják
csalfa csalétkek:
túl sok a harc már,
érjen véget.
Proletárnép
a Holnap hőse:
ne hagyd látnom,
Uram, legyőzve.
Előttem az Isten
Én Istenem
előmbe állt,
régi Isten,
régi képen.
Milyen Isten,
milyen Isten?
Tőle, tőlem
meg se kérdem.
Milyen Isten,
milyen Isten?
Lehessen csak
imádkozni
hozzá éjjel,
imádkozni,
kora reggel
elátkozni,
meg nem esett
bűneinktől
min-magunkat
feloldozni.
Ugye, be jó
Ugye, be jó,
ha rossz is élni,
Mát utálni,
újat remélni.
Vesztések után
új csatákat,
kihűlt szivekbe
piros lázat.
Ugye, be jó,
ha rossz is, élni,
Mát utálva,
másat remélni.
Te tudod, Uram
Te tudod, Uram,
mindig adtam
mindent, s helyébe
semmit kaptam.
Te tudod, Uram,
Minden voltam
s Minden vagyok,
már félig holtan.
Te tudod, Uram,
összetörtem
botomat rajt,
mert ez a földem.
Te tudod, Uram,
hőkös nép ez,
akar is, nem is,
félig érez.
Te tudod, Uram,
bárha untat:
mért veszejtjük el
önmagunkat.
Te tudod, Uram,
holnap végem,
látod lábam
nyomát az égen.
Te tudod, Uram,
háborúnkat
egymással,
s kiöntött borunkat.
Te tudod, Uram…
Te tudod, Uram,
akit tudlak.
Kivágott nyelv átka
Kivágott nyelv, próféta-szájból:
kiáltozok,
nemcsak muszájból.
A mocskos Má-nál magasabbra
jajgatva fel:
talán a Napra.
Huszadiknál több századokba,
mik jönnek majd:
vért, fényt ragyogva.
Kivágott nyelv: átkokat nyálzok,
még ötszáz év,
s nem is hiányzók.
Barátok múltán magam
Barátok múltak s én megmaradok
annak, ki voltam,
s aki vagyok.
Elkacsintgatni erre meg arra:
nem vágyom arra,
mit így kapok.
Csak jó kardomat rozsda ne marja,
s ne láttassanak
régi vakok.
A Múlt: múlt, s Múlt a Jövőnek alja,
pökdösvén őket,
elbaktatok.
Barátok múltak s én megmaradok
annak, ki voltam,
s aki vagyok.
Minden Egész eltörött
Minden Egész eltörött már,
ujjam begye vérzik tőle,
törött Egész-daraboktól,
iszonyoktól, Múlt-tól, Most-tól,
Holnap tükre darabjától,
széthasadt szív szilánkjától,
üveggé vált tört szemektől,
jeges Holdfény tört sugártól,
csontvázak tört csont-tagokkal,
tört talicskán tolják egymást,
tátott szájjal csikorognak,
tört fűszál fűszált kaszálgat,
és a kancsó darabokban,
szorongatják szomj-halottak,
és a Csillag tört, törött már,
öt darabra törve ága,
szépanyám fény-puttonyában
minden ágak összetörtek,
áll az égnek ajtajában,
réz-kilincse tört le annak,
kitört-betört minden ablak,
huzat csörren tört cserépen,
abroncsozott szívvel nézem,
nézem Egész széttörését,
nézem Minden roppanását:
mért nem törtem én is össze?
Minden Egész eltörött már,
Hold-szememre hull szilánkja,
kinn a Halál szérűskertjén,
hol a Halál cséppel csépel.
S lenni kell, még ötszáz évre.
Kérés késő maradékokhoz
Késő maradéknak a lelkét
Kérem: vegye lelkem magához,
Hogy egymást sírva megöleljék,
Mikor igazunk teljesül.
Igazunk mégse teljesülvén,
vesztése fájóbb, mint volt régen,
igazunk nincse mért lett törvény?
Hát lelkét sírva megöleltem.
S későbbi maradékok lelkét
kértük: vegye lelkünk magához,
hogy egymást sírva megöleljék,
mikor igazunk teljesül majd,
lehet: kétszáz, ötszáz év múlva.
Távolról a Mosthoz
Hát eloldalak, béklyós paripám,
Szaladj bele a meg nem ért Jövőbe:
Úgy fájt a Most, és én úgy fájok tőle,
Be jó volna visszatekinteni,
ötven, száz évről nézhetni a Mostba.
Kisebb Magammá zsugorodva:
És ott vagyok,
és itt vagyok ma,
két Messiássá sokasodva,
üdvetlen kereszt
két felében,
egymásnak háttal szögelve szépen.
Látom, mit láttam,
látom, mit látok,
bár mind szemembe
vér szivárog:
sebet marnak a régi átkok,
eladatnak a sokaságok,
kik hiszik:
reggel jő a reggel –
Két Messiás
egy keresztre
verve, háttal
önmagának:
Látom: a Nap későn jő fel,
Későn jő fel akkor is.
Új s új szivet
Egy forradalom nem elég
itt Hunniában, tudd, Uram,
minden magyar láng hamar ég.
Sokfelől fújják, sok hideg
szájból nem jönnek
jó szelek.
Tehát Uram, ha gondolod:
új s új szivet
adjál a kioltott helyett
harcos mindenkinek.
*
Bölöni Gyurkának,
ősi vérös
Jeromos és tükörképe egymás szemébe néztek. Még nem lehetett tudni, hogy az elszámolás vagy a leszámolás ideje érkezett-e el. Mindenesetre Jeromos keményen állta annak a Másiknak a vizslató tekintetét. Sötét keretben ülő szemüvegüket egyszerre tolták a homlokukra, mert a méteres távolságból így látták egymást tisztábban. Bár a visszkép élességét – akár az ősz kaktusz-kobakon ágaskodó kakastaréjt, akár a borostás arc mélyülő ráncait, akár pedig a rendetlenül kibomló pizsama élénk mustárszínét pásztázó árnyékokat – a pompás csiszolt tükör, hibátlan foncsorának jóvoltából a mestermű pontosságával biztosította, s cakkosan vállas, Dávid-csillagokkal díszített keretkoronájával szinte oltárképként tette ünnepélyessé, visszavonhatatlanná.
– Ketten maradtunk, pajtás – szólalt meg fennhangon Jeromos hamis derűt színlelve, amin még a Másiknak is kényszeredett mosolyra ferdült keskeny szája, s a szemüvegét is megbillentette a homlokráncoknak parancsoló pamacs szemöldök. – Ketten, egyedül – tette hozzá halkan, mert rögtön érezte a képtelenségét a megkezdett páratlan párbeszédnek, amire elkeseredésében szánta rá magát. A szobasarokból előmászó hangyainvázió ébresztette rá ugyanis, amikor a megárvult kettős ágyról a szükség fölkelni kényszerítette, és villanyt gyújtott, hogy kábultan kibotorkáljon a fürdőszobába, hogy az éjszakát soha többé nem tudja elűzni. Vagy megbarátkozik vele egyszer s mindenkorra, vagy? A vagylagosság által megsejdített végleges formula egyelőre még az éjszakánál meg a hangyák hadánál is ijesztőbbnek tűnt; nem is volt hajlandó végiggondolni.
Tükörképét ugyanazzal a sajnálattal nézte, mint Amaz őt. A megmaradt Egyetlen Jóbarát csöndben visszabólogatott rá. Éppen csak hogy meg nem szólalt ez az Eleven Együttérzés. Ezt aztán már végképp nem állhatta hangos nevetés nélkül, de tüstént rekedtre fordult s görcsös köhögésbe fulladt, magának is váratlan hahotázása – mert a Tükörkép szomorú arca meg se rezzent. Á Másik, ellentmondva a fizika és optika minden törvényének, amellyel csaknem ötven évvel ezelőtti tanárai, úgy látszik, hiába tömték túl Jeromos konok fejét, egyszerűen önállósította magát. – Nem, ez lehetetlen – gondolta riadtan, érezvén, hogy most csúszik ki kezéből a döntés utolsó gyeplője –, nyilván csak hallucináltam ostoba röhögésem. De hát majd megfúltam, úgy köhögtem! Az is csak képzelődés lett volna? Furcsa! Próbára kell tennem ezt a fránya tükröt. Tudatos, mondhatni tudományos megfigyelésre kell törekednem, hogy ép eszemnél maradhassak. Most háromig számolok, azután vicsorogni kezdek, hogy a fogam is kilássák. Egy. Kettő. Három…
– Semmi reagálás szemből, pedig érzem az arcizmom feszülését! Nyilván a magány, ami rámszakadt, megőrjített.
Megpróbálta a szemét tágra mereszteni, aztán grimaszolni, olyan arctorzókat formálni, nyelvöltögetéssel, majd puffadt pofájú lélegzet-visszafojtással, amilyenektől Zsóka egy életen át félt, sivalkodott, s inkább behunyta a szemét, csakhogy rájuk ne kelljen néznie… de mindez hatástalan maradt. Egy merev portré nézett vele szembe, aki semmi jelét nem adta az eleven életnek. Egy éles hátterű, tükörformájú aranykeretes festmény, amely fölött Jeromosnak nem volt már hatalma, mert azt ábrázolta, aki ő volt még nem is olyan régen, igen, amikor a fürdőszobából visszavánszorgott, s ideroskadt erre a székre, a – falusi bútorok közül kirívó – tükrös toalettasztal elé.
Ilyen festmények csak halottakról készülnek – emléknek, a gyerekek meg az unokák számára, de neki se fia, se borja; hiába volt Zsókának tömérdek bemerítkezett hittestvére – még a délelőtti temetésen is alig fért a sírgödörhöz, hogy zsidó szokás szerint egy kavicsot a koporsó után vessen, annyian körül kántálták; mostig szerencsére mindet elfújta az a fagyos böjti szél, maholnap húsvét, de ide ugyan hiába zörget be akárki gyereke, ebben az elárvult házban nincs többé se lány, se asszony, akit meglocsolhatnának.
Voltaképpen Jeromos már abban sem volt biztos, hogy ő maga létezik-e még, vagy ő is már csak kép egy omladozó, hangyák málasztotta öreg ház tapétás falán. A megállt időt az elmúlás birtokolta, az a rend, ami Zsóka szorgos kezenyomát dicsérte, homokként porlad szét az ujjai között. Odafent fáradtan nyikorogtak a padlásgerendák az országos huzatban, szinte hallani lehetett, ahogy az ereszcsatornán lyukakat rág a rozsda; meg voltak számlálva a napjai itt mindennek már.
– Adjatok egy kanalat, főbe lövöm magamat! – cincogták zsibbadó zsigerei, de hangtalanul, a fenebánja-cigánynóta keserű vagy inkább fanyar ritmusát; valójában reszketett, mert – ha nem fogta is fel – nyilván fázni kezdett vékony pizsamájában, hiszen a Zsóka tervezte cserépkályhába senki sem fűtött be napok óta, s az ilyen magányos falusi házikó falai hamar lehűlnek. Az ágya mellett ülve, a kórházban, amíg csak lehetett, a tenyerében melengette eszméletlen párja májfoltos, pergament-száraz s inakra sorvadt, mind fagyosabb madár-kezét, és amikor azt hitte, senki sem látja, megpróbált még újra meg újra életet lehelni belé. De ahogy akkor hiábavaló volt minden igyekezete a Halál elhessentésére, most már a legkisebb mozdulás is, lám, lehetetlenné vált számára. Zsóka érezhette magát így akkor kiterítve, kiszolgáltatva a még létezőknek. (Vagy azoknak, akik akkor vele együtt még úgy hitték – ostobán –, hogy élnek s léteznek.) Ködös gondolataiban váratlanul földerengett, hogy ez a tükör az ő egyetlen öröksége, elhurcolt családja után…
És mikor Jeromos béna önsajnálata éppen tetőzött volna, meredt tükörképe mégis életre kelt függetlensége teljes birtokában, mitsem törődve azzal, hogy eredetije, az Ember eközben csöndben lefordult a székéről, s lassan becsúszott a méteres távolságot kitöltő, régi, zsidó toalettasztal alá. O meg nyújtózkodva bújt ki az aranyozott csillagos keretből, fáradt tekintetét még körülhordozta az egész házban, a konyhát is beleértve, aztán a magától kitáruló kályhaajtón füstként bekúszva, hangtalanul kiröppent a kéményen át az éjszakába. Akár az anyja Auschwitzban annak idején… Ezt már azonban a tükör sem bírta.
Reccsenve hasadt szerteszét, akár a Balaton jege rianáskor.
a foszló porhüvelyből roncsolatlan árad
s tejes tengericső magocskájára lel
mint kigyónt csillagot könnyebbüli hazának
szelíd metrumait ó lélek feleselj!
Volt, aki keresztet cipelt a vállán
vérző homlokkal, egyedül az úton.
Fölfelé haladt, ahol a nap lakik.
Olyan is akadt, aki körbe járt csak
üres kézzel: a keresztet elhagyta valahol.
De egyszer néki is
kinyílik majd egy ajtó.
Hányig számol egy bokszoló?
Tízig biztosan,
mert annyit szoktak számolni fölötte.
Hányig számol egy sakkozó?
Háromig biztosan,
három lépést kell látnia előre.
A kettő együtt 13: szerencsétlen szám.
Választanod kell, de nem árt, ha tudod:
királynő csak a sakkban lehetsz.
Feri bácsinak volt igaza
Te Dezső, mondja Titusz a montírozónak a gőzös eszpresszóban, ahol viszont mindig van Kinizsi sör, te Dezső, azért tudod, mégiscsak Feri bácsinak volt igaza. Der guter, guter, alter Franzi tant. (A ragozás nem erős oldala.) Feri bácsinak, aki sánta volt születésétől fogva, aki szeplős volt és vöröshajú. Feri bácsinak, akinek örökké borostás arca szúrt. (Szivarszag, férficsók; megérdemli a tágranyílt szemű kamaszfiú.) Feri bácsinak volt igaza, akit nem lehetett legyőzni. Aki gyerekként sántán is futballozott, fiatalemberként összetört repülőgépet vásárolt, megjavította és amikor a Szenyegetőnek nevezett faluszéli tavacska térdigérő vizében landolt (wasserolt), megriadt libákat és kacsákat riogatva, nevetve sántikált ki a partra. Feri bácsinak, akinek sohase lett saját gyereke, pedig négyszer nősült, így ötödször mérgében egy sokgyerekes cigányasszonyt vett maga mellé és becsületesen fölnevelte a sok fekete gyereket. Feri bácsinak, akit elküldték főmérnöki állásából valamelyik alföldi főcsatorna építésétől, Feri bácsinak, aki ezután még többet káromkodott, még többet hadonászott az először egy, majd csípőficama rosszabbodtával mindkét mankójával, de – hogy mégiscsak a szakmájában maradjon – éjjeliőri állást vállalt a kisvárosi víztoronynál. Feri bácsinak, aki se felülni, se leszállni nem tudott egyedül a kerékpárról, de aki mégis mindig kerékpárral indult munkába. Rebekka asszony vagy valamelyik nagyobb gyerek segített fölülni, meglökték, s ő vígan karikázott keresztül a kisvároson, messziről csöngetve, hadonászva, figyelmeztetve mindenkit, hogy úgy sem bír megállni. Másképpen, kevesebb humorral és bizalommal útnak indulni ép lábakkal se volna szabad. Valaki majd csak ott lesz a víztoronynál, valaki majd csak segít lekászálódni.
– Titusz napja még messze van, mondta Dezső. De mikor van Ferenc nap? Nem tudom, mikor van, a kurva anyámat, ütött az asztalra Titusz.
Hogyan került Titusz a törökök országába?
A törökök országa nagy; ki tudja, hol kezdődik és hol ér véget? Járunk, kelünk, s egyszercsak különös pöszögés üti meg a fülünket, török beszéd ü-i, o-i, hadaró imádkozás egy-egy magas toronyból. Egy bég fermánt követel. Tessék, válassz, mondod, zakód jobb belső zsebéből elővéve, kártyalapokként eléterítve a személyazonosságit, a kombinált bérletet, az építészszövetség tagsági igazolványát (egyben könyvtári belépő) és egy múlt heti lottócédulát. A bég a lottócédulát veszi el, figyelmesen vizsgálja, tolmácsot hív az őrbódéból, kuruttyol neki, amit a tolmács így fordít: Nem nyert, de ne dobja el, mert csak a hónap végén lesz tárgynyereménysorsolás.
Akkor elmehetek? – kérdezed. Mit mond? – kérdezi a bég magyarul a tolmácsától. A tolmács törökül válaszol, így sohase fogjuk megtudni, mi volt a felelet. Intettek, hogy továbbhaladhat.
Így került Titusz a törökök országába, gonosz olvasó.
A jó beszédnek
nincs se eleje, se vége,
csak közepe van.
A beszéd önmagát mondja el,
tehát elmondója sincs.
A beszéd önmagába visszatérő egyenes.
A beszéd magva az egy
és oszthatatlan gondolat.
A gondolat
a beszéd pályájára merőleges:
Ha A=B, akkor B nem feltétlenül A,
viszont A+B, mindenképpen C.
A beszéd az értelem veseköve.
A könnyben oldott gondolat
köznapi nyelven: érzelem.
Érzelem nélkül nincs gondolat.
Érzelem nélkül
a lét nem tud megnyilvánulni.
A lét a létező beszéde.
A beszéd célja nem a közlés,
hanem a kifejezés.
A szavak nélküli beszéd
az artikulált gondolat.
A vers a szavak szabad esésének törvénye.
A versbeszéd a beszédes szavak
tömegének vonzása.
A vers anyanyelvi szinten
beszéli költőjét.
Ladányi M. meg nem írt verse
Életrajzom:
lyuk a zászlón;
a szegénység:
született életformám,
hazám az édes mostoha.
Petőfi
világszabadsággal
átitatott szelleme
– szakmásított csönd –
múzeumi-steril.
Antenna-mozgatás,
rázza
képernyőnk nemzeti
porrongyát a szél.
Marxtól, te Ateisten!
reszkettek!
Tükrötök
szoborparkos agyrém,
ezer arcú Lenin,
barbárság kora,
alszik a magyar,
Kossuth-címeren
koronás ébresztőóra.
Megizzadt a csomagokkal, lassan bandukolt K. Lajos a nyárfás kanyargó ösvényén. A fülledt melegben madár se szólt, de egy tisztás felől csöngetés ütötte meg a fülét. Mint mikor telefon szól. Hinni se akarta. Pad állt a tisztás közepén, azon a készülék, mellette egy ember. Éppen felvette a kagylót: halló! – és aztán: tévedés! – Visszatette a kagylót, megfordult és felkiáltott: – Öcskös! Hát te hogy kerülsz ide?
Letette a csomagokat. S a meglepetéstől kábán:
– Sándor, bratyókám! Hogy s mint? Jó színben vagy, Sanyo! – és közeledett volna, de a bátyja rákiáltott:
– Ne ide mellém, kicsit messzebb, oda a fa alá húzódj!
– Miért?
– Majd – hárította el a bátyja –, előbb fújd ki magad. Hát hogy kerülsz ide? Mesélj!
Elmondta, hogy járt a kocsival: sietős az útja, dugóba került, le az országútról, oldalösvényre vágott, ott aztán lerohadt a hepehupákon a motor. Mindig ez van, ha rohan az ember, és mikor nem rohan? És akkor persze, nemhogy időt nyerne, de veszít.
Beszélt és közben nézte a fivérét. Lefogyott és furcsa álmosság ül az arcán. Ez pedig, ez a Sanyó, ez, mint a tűz, tőle ez a kifejezés idegen. Meg ez a tétlen üldögélés. Elhallgatott. Sűrű lett a csend.
– Nem értem – mondta aztán –, ez mi, Sándor, ez a telefon a padon?
A bátyja ráhunyorított: találmány. Ez a legújabb. Jó, mi? Akár a legfinomabb kisrádió. Adapteres. Bárki megtalál, bárhol vagyok. Te is megtalálhattál volna.
– Ha akarsz – tette hozzá.
Hát nem, annyira nem akarta. Vagyishogy nem annyira akarta. Lenézett a földre. A csomagokra. Két dögnehéz vacak. Kínosan rossz érzése volt. – Elkerültünk egymástól – mondta –, talán az asszony… ő bántott meg valamivel.
– Eredj már, ugyan! Még hogy a feleséged – bolondság! Most miért bújnál mögé? Külön útjaink voltak, elváltak az utak.
– El, hát el – motyogta –, egyszercsak el. Megy az idő, változik a világ és változik az ember, észre se veszi. Te persze nem, te csak a régi maradtál, nem adtál fel semmit, te mindig árral szemben, te végig meredeken, hegynek fel…
– Ne szavalj!
Persze, szaval, és közben megy az idő. – Igazad van. Na gyere, menjünk. Állj már fel!
– Nem lehet – mondta a bátyja. – Mert ez mágneses tér. Süpped és szív. Itt a pad körül. Azért mondtam, hogy odább, a fa alá húzódj. Ez a helyzet, öcskös. – És széttárta a kezét.
– Hülyéskedsz, mi?
– Dehogy. Idekeveredtem és… nincs tovább. Nem akartam mindjárt evvel kezdeni. Nézd csak meg jobban ezt a földet!
– Marhaság! – de azért nézte. Előbb semmi, aztán mintha mégis… mint valami láp, vagy mocsár, olyan színe volt, és alig észrevehetően mozgott. Kis zöld meg lila buborékok keltek rajta. Káprázatosán gyönyörű, méregszín buborékok. Felfúvódtak, visszasüllyedtek.
– Az embernek beleragad a lába. Ha kihúzza az egyiket, a másik annál inkább. Hát, most már tudod. Próbáltam többször is. Hiába.
Feljött benne a düh, egyszerre elöntötte, belevörösödött: – Mert nem jól csinálod. Nem MÓDSZERESEN. Elkapkodod.
– Nem megy ez sehogy. Egyedül nem.
Így kimondta. Éppencsak azt nem: öcskös, segíts! De hát ebben benne volt, és ez borzasztó volt, első perctől érezte, ezt érezte: dehát hogyan? Itt áll a csomagokkal és várják. Máris késésben van. A telefon megint csöngött. A bátyja felvette: téves!
– A fene essen bele, Sanyó, minek ez, ha úgyse keresnek soha?
– Hátha egyszer mégis. Különben mindegy. Ha hívnának se mondanám, hogy mi van. A zűrt senki se szereti.
Persze. Bárcsak ő is kimaradt volna belőle!
– Nézd – mondta – ez olyan tengerszintű föld. Tengerszintű, vagyis hogy: dagály-apály. Ha kivárod, egyszercsak saját magától kidob. És miért ne bírnád kivárni? Az idő jó, szép ez a tisztás, süt a nap. Nem is értem, hogy mi bajod.
A bátyja nem felelt, behunyta a szemét, látszott, vakítja a szűrt fény. Csontos arca sötétlett. Benne meg egyre emelkedett az ingerültség.
– Borostás vagy: Miért nem borotválkozol, miért hagyod el magadat, hogy nézel ki?!
– Azt mondtad, jól. Mikor jöttél, azt mondtad – és nevetett, hogy kivillant a foga.
Kis sápadt nevetés volt, nem az igazi, mégis ettől egy kicsit megkönnyebbült, így mindjárt más. Ez a régi, hetyke bratyó, aki könnyedén vágja ki magát minden zűrből. Vele olyan volt – csak ránézett, és már ő is tele öntudattal: nincs vesztett helyzet, kihagyható magasság, ez a Sándor olyan volt, akármit mondott, az ember hitte, látta. Ötéves, ha lehetett, kint ácsorogtak az udvaron, a zápor elvonult már, szivárványos tócsákat hagyott, az égen csillagok, egyért felnyúl a Sanyó, leemeli, máris az ujjai közt szikrázik: látod? – Látom! Ahol a Sándor, semmi sem lehetetlen. És aztán így volt ez tovább, sokáig, ahol valami szorongató, nehéz uram-segíts helyett: SANYÓ!, ha csak rágondol erősen, kilábal a bajból, megkapaszkodik. Micsoda régi dolgok! Micsoda bolondság ez is! Miket kitalál, nem komoly, ugyan dehogy! Valami másról kéne beszélni, könnyedén, hogy elverje a rossz hangulatot. Az időjárásról akár, a gyerekekről, vagy az asszonyról, hogy olyan karcsú volt, ugye, mint a nád, most meg akár egy zsák, olyan. Az ördögbe is, gondolta, mit hallgatsz, mit vagy úgy oda? Koszos kis fortyogó láp, most másszam bele, nincs elég bajom? Az épülő ház, az a vacak lerobbant kocsi, a család… Ha kéne valami pénz, az más, akkor tessék, itt az egész, mind ami nála van, ő a Sanyóért mindent, de hát akárhogy is – á Sándor úgyis kivágja magát! Ő mindig. Kimászik a lekvárból. Most meddig álljon itt, meddig nézze, hogy elszunnyadt a Sanyó?
Alighogy elindult osonva, felrezzent a bátyja, és utánaszólt: – Lali!
És most csakugyan nevetett, egészen úgy, mint rég.
– Micsoda megszeppent képet vágtál!
Végighullámzott az erdőn a nevetés, és mire elült, könnyedén, ruganyosán, akár egy parkettáncos, úgy tűnt el a Sanyo a fák lombjai között.
Állt megszégyenülten, mint egy kölyök. Az ördög vinné a tréfáidat, Sanyó! Hogy nem birsz békén hagyni, hogy te még odaátról se, jaj, Sándor, Sanyi…
Reszkető lábbal indult tovább. Dús párákban gőzölgőn a tisztás: se pad, se semmi, sehol egy lélek, madár se szólt. Merő izzadság rajta az ing, görnyedten baktatott a csomagokkal a nyárfáson át az országút felé, ahol majd felveszi egy kocsi. Ha felveszi. Talán.
Meleg volt, párás, fülledt meleg. Sárgás-fakón sütött a nap.
