VISSZA

MEGMENTETT OLDALAK


Karinthy Frigyest fogházra ítélték egy novellája miatt

Herczeg Ferenc szakértői nyilatkozata

A húszas évek irodalmi viszonyainak jellemző dokumentuma Karinthy Frigyes bírósági ügye, amelyet Rudas Iván könyvtári kutatásai alapján idézünk fel a Népszava két, 1925-i számából

A múlt év őszén az „Est”-ben „Fekete mise” címen novella jelent meg, ame­lyet Karinthy Frigyes írt. Ebben a novel­lában egy fekete mise lefolyását rajzolta meg az író, amint a Sátán templomá­ban meztelen emberek a bűnnek áldoz­nak, az oltárról azonban hirtelen lelép egy csecsemő, amire az őrjöngő gyüle­kezet megszelídül és az anyaságot ün­nepli. A novella miatt Karinthy ellen a budapesti ügyészség vallásgyalázás és szemérem elleni vétség címén vádat emelt azzal az indokkal, hogy a fekete mise leírása a katolikus vallás egyházi szertar­tásának kigúnyolása és a misére össze­gyülekezett emberek megrajzolása azonkívül sérti a szemérmet is.

Az ügyet szerdán tárgyalta a buda­pesti törvényszék Töreky-tanácsa.

A tárgyalás megnyitása után az ügyész zárt tárgyalást indítványozott, amit azonban a bíróság elutasított. A vádirat ismertetése után fölolvasták az inkriminált novellát, majd Karinthy Fri­gyest hallgatták ki. Az író előadta, hogy nem érzi magát bűnösnek. Hiba talán az, hogy nem írta meg olyan világosan a novellát, hogy azt mindenki, még az ügyész is megértse. Ezzel az írásművei, mint mindig, ezúttal is az volt a célja, hogy a szatanikus és démonikusnak ne­vezett irodalmi stílust nevetségessé tegye. Ennek a műfajnak a művelői ugyanis úgy állítják be a szerelmet, mint valami szörnyűséget, amely lealjasítja az em­bert. Hogy ennek az iránynak a lehe­tetlenségét és tarthatatlanságát bebizo­nyítsa, azért írta meg a novellát. Ő ren­desen az írások kifigurázásánál a kari­katúrát szokta választani, ezúttal azon­ban tovább akart menni és ki akarta mutatni, hogy milyen hamis az a mű­vészet, amely nem látja be az anyaság nagy erkölcsi értékét. Ő tehát novellá­ját nem a pornográfia dicsőítésére, ha­nem ellenkezően, annak ostorozására és a szerelem igazi lényegének, az anyaságnak dicsőítésére írta. A vallásgyalázásra vonat­kozóan kijelentette, hogy a novellában előforduló templom csak jelképes templom, az nem az isten, hanem a sátán temploma, amit olyan módon ál­lított be, mint ahogy azt az egyházi írók is teszik. Az elnök erre megjegyezte, hogy az ügyész másképp látja ezt, sze­rinte a cikk javarésze orgia leírása. Ka­rinthy erre azt válaszolta, hogy aki ezt a novellát olvasta, arról fölteszik, hogy mást is olvasott tőle, és így tudja, hogy ez a leírás tulajdonképpen csak idézet. Ha ezek a kitételek elegendők a vád alapjául, akkor a cikk olvasója és idé­zője is elkövette a szemérem elleni vét­séget.

Elnök: Ön megbecstelenítette a ró­mai katolikus egyházat. Egész pontosan egy katolikus templomot ír le. Mi az ön vallása?

Karinthy: Én evangélikus vagyok.

Elnök: Na látja, ez az oka annak, hogy katolikus templomot ír le, mert szégyelte a saját templomát meggyalázni.

Karinthy: Amint mondottam, a sátán templomáról van szó. Nyilvánvaló, hogy a protestáns templomokból hi­ányzik az a sok szín, kép, ami ehhez a tárgyhoz szükséges.

Ézután Herczeg Ferencet hallgatták ki irodalmi szakértőként. Herczeg az el­nök kérdéseire kijelentette, hogy Ka­rinthy novellájának irodalmi értéke van, mint minden szónak, amit Karinthy le­ír, mert Karinthy olyan tehetséges, hogy egyetlen a magyar irodalomban, akinek te­hetsége kétségen és vitán fölül áll. A no­vella kerete neki nem szimpatikus, de mély erkölcsi gondolat van benne, az anyaság győzelme. Karinthyban van va­lami burleszkelem, és megérti az ő ál­láspontját, amikor ezzel az írásával a szatanikus irodalmat akarta kifigurázni. A szatanizmus egyébként nem vallásgyalázás, mert ez az irodalomnak állan­dó témája és például Jókai a „Fekete Gyé­mántok” című regényében szintén leír egy fekete misét, amelynek minden sora istenká­romlás. De most, amikor olyan érzéke­nyek az emberek vallási kérdések iránt, nem tartja szerencsésnek ennek a té­mának a feszegetését. Az azonban egé­szen bizonyos, hogy Karinthy valóban csak parodizált, mint ahogy annak ide­jén Adyt is kifigurázta.

Elnök: Pornográfiának tartja nagysá­god ezt a novellát?

Herczeg: Egyáltalában nem tartom an­nak, az eszméje a leghatározottabban erköl­csös.

A védő kérdésére ugyancsak kijelen­tette Herczeg, hogy semmiesetre sem tartja az írást erotikusnak. Végül Ka­rinthy mégegyszer hangsúlyozta, hogy egyáltalában nem akarta sem a vallást, sem a szemérmet meggyalázni.

A bíróság hosszas tanácskozás után hirdette ki az ítéletet, amely szerint Ka­rinthy Frigyest valláselleni kihágás címén nyolc napi fogházra ítélte, a szemérem elleni vétség és a vallásgyalázás vádja alól fölmentette. Az ítélet ellen úgy a vádlott, mint az ügyész föllebbezést je­lentettek be.

1925. április 2.


A „Fekete mise”. A kúria szerdán hir­dette ki Karinthy Frigyes „Fekete mise” című inkriminált novellája ügyében az ítéletet. Az elsőbíróság szerint Karinthy vallás elleni vétséget követett el a no­vellában és ezért nyolcnapi fogházbün­tetéssel sújtotta az írót. Ezt az ítéletet a tábla is jóváhagyta. A kúria az ítéletet megváltoztatta, a szabadságvesztést megsemmisítette és 10 ½ millió koro­na pénzbüntetést szabott ki.

1925. május 20.



VISSZA

VALLOMÁS


S. Emma asszony 1993 januárjában 83 éves korában bukkant rá gyerek- és fiatalkori naplójára, amely tavaly bekövetkezett elhunyta után fiára, Szepesi Imrére maradt. Az ő szívességéből tesszük közzé ezt a különös, nagy dokumentumértékű, elgondolkodtató följegyzés-gyűjteményt. A szöveghez nem nyúltunk, nem „szerkesztettük meg”, még helyesírását és nyilvánvaló tollhibáit sem igazítottuk ki.

S. Emma asszony naplója

(1918-1924)

Előszó helyett

Voltaképpen egyszerű volt az egész. Az em­ber kotorászni szeret régi holmiai között, egy-egy régi fénykép vagy levél elegendő, hogy felindultan, csaknem betegesen kutas­son. Ez történt velem, csodával határos! Megtaláltam elveszettnek vélt jegyzeteim egy részét és gyermekkori naplómat. Csak a Ma­ma lehetett, tudtam olvassa jegyzeteimet, jólesően egyetért a benne rejlő gondolatokkal. Jegyzeteimet gondosan régi újságpapírba és rongyokba rejtette.

Drága Mama! Az első kis naplómat tőled kaptam. Borítóján egy kislány arca angya­lokkal körülvéve, alul gyöngy betűkkel írva: Napló.

Most amikor ilyen hosszú idő után ismét megpillantottam elsárgult jegyzeteimet szo­rongó érzés fogott körül.

Az élet egyik nehéz és nagy problémája – már mint öreg korban – mit hagyok hátra, van e valami mondani valóm. Az sem kö­zömbös számomra mi lesz jegyzeteimmel. Az igazság az, egyben szorongást kiváltó, hogy az idők folyamán – mostanában egyre gyak­rabban – az ember elveszti barátait.

Zavarban vagyok, keresem a legjobb meg­oldást. Valamikor húszéves fejjel felmerült bennem hátha én is tudnék könyvet imi. Vajon milyen lett volna? A későbbiekben ehez fűződő reményeim szerte foszlottak csak úgy mint az a gondolat, hogy orvos legyek. Nem, igaztalanul mégsem vádolhatom szü­léimét. A világot megismerve sok örömöm nem volt. Gyermeki érzéseimet a körülöttem zajló események eléggé meggyötörték.

Az élet viharában mindig megálltam helyem.

A könyv szeretetére nagybátyám Ármin bácsi tanított. Tudom, szereted a könyveket, de ne felejtsd a jó író érzékenyen reagál korának visszáságaira.

Feljegyzéseim első mondatát ezerkilencszáz-husszonkettőben írtam le. Ez inkább napló, olyan amely 13-14 éves lányok életé­ben nagyjelentőségű. Az eseményeket megkö­zelítő sorrendben foglaltam össze. Úgy gon­dolom maga az élet hitelesíti az elmondotta­kat. Mindezek ismeretében könnyen találnék választ miért is kellett – félévszázadnál többet vámom jegyzeteim feldolgozására.

Bártfa 1918

Bártfa a keleti kárpátok valóságos gyöngy szeme, királyi város koronázó templomával évszázados házaival.

Erről a városról oly sokat és szépet írtak. Ezt kellene nekem kerek monda­tokba önteni. Rá kellett jönnöm, hogy Bártfa királyi köntösében nem tudom a múltat idézni. Egy város szépsége ugyan úgy a dolgok természetességéhez tartozik mint lakóinak élete.

Hirtelen oly kicsinek éreztem ma­gam, a Mamához fordultam elmond­tam mi a szándékom, felolvastam jegyzeteim első sorait. Figyelmesen meg­hallgatott, itt-ott rábólintott. Kislányom Hanna nénédhez kell fordulnod, ő ná­lam tanultabb.

Hanna néném különösebb meglepe­tés nélkül fogadta jegyzeteimet, valósá­gos mesébe kezdett. Előttem szint megelevenedet Bártfa varázslatos múltja, lakóinak élete.

Néném gyöngéd játékossággal rakta le részemre az alapokat.

Naplómból idézek: Hanna nénémet nagyon szeretem, ha hozzánk jön, mint édes lányát átölel. Nénémnek nem le­hetett gyereke. Sok hasonlóság van Ma­ma és testvére Hanna néném között. Néném felvilágosult asszony, nem híve az ortodox zsidó vallási nézeteknek. Mama egyetért Hanna nénémmel, igaz többször is mondta a vallás kell, mert ez tartja fenn a zsidó népet. Néném szerint nem a csoda Rabbik mögé kell bújnunk, ha Isten szabad akaratot adott az embernek, a vallás ne kösse meg kezem.

Tőle hallottam amikor faluról Nagyapáékkal Bártfára jöttek, a város főte­rén járva azt hitték, hogy egy óriási színpad közepén állnak, melyet mint színházi kellékeket körbefogják a színes házacskák és apró üzletek. Az emberek meghatározatlan módon az egyik ház­ból vagy üzletből a másikba mentek. Mint falusi lány kapkodtam a fejem. Számomra a szlovák és magyar embe­rek öltözéke, dolmányuk és csizmájuk keltett figyelmet. Az üzletek felirata né­met, szlovák és magyar nyelvű volt, mindenki eligazodhatott rajta.

Színessé tette a városképet a Len­gyelből jött zsidó férfiak földig érő fe­kete kaftánja és kerek nagykarimájú kalapjuk. Ez a kép szombati napon, a szombat ünnepi jellegében annyiban változott, hogy egyszerű kalapjuk he­lyett nemes állati szőrméből készült u. n. strámlit: szőrme kalapot viseltek. Ez tekintélyt adott viselőjének, a kalap szélén kibúvó hajfürttel a közismert pajesszal. Ortodoxoknál ez kötelező volt.

Hanna néném elbeszélésében még az 1900-as évek elején vagyunk. Bártfa csendes város, legfeljebb a szlovák sze­kerek zörgése, a kocsisok kiáltozásai hallatszanak. Csak esztendők múlva je­lent meg egy-egy ló nélkül működő ko­csi a város bámulatára, árasztva magá­ból a büdösséget. íme ez a szülőváro­som! Itt születtem elsőszülöttként, az elsőszülött szót kiemelve.

Bártfa 1911

Kis paraszti házban laktunk Nagyapámékkal, a város északi oldalán más zsidó családokkal. Egy része a családok­nak Lengyelből menekült az 1800-as évek pogromjai idején. Erről fájdalmas történetek keringtek a családokon be­lül. Bártfán nemzetiségek keveredtek. Szlovákok, magyarok, lengyel zsidók zárt csoportokban. Nos hát ilyen kör­nyezetben hordott ki Anyám, nem sejt­ve születésem okozta bonyodalmakat.

Messze honban ismert volt a bodrogkeresztúri csoda Rabbi, akihez még Amerikából is jöttek tanácsért. Minden bizonnyal mindennél többet jelentett Apa számára a Rabbi ígérete, vállalva a keresztapaságot a fiúgyermek szüle­tésénél. A Rabbi ígérete nem valósult meg, én a – lány jöttem világra első­szülöttként!

Elsőszülött mivoltom felborította a család nyugalmát. Micsoda szégyen! Apa zsidó vértanúságról beszélt, ki va­gyunk szolgáltatva a Gonosznak.

Mamát is hibáztatja. Isten büntetését látta benne, O is oda vész mint az ár­tatlanok. Természetesen Mama nem hitt ebben, Hanna néném pedig kine­vette. Te csak hallgass! Te eretnek vagy, indulatosan szólt Apa. Mind ezt nénémtől tudom, aki Apa vallási jámbor­ságát végletesnek tartotta.

Apám hosszú ideig rám sem nézett. Majd két évre született Annus húgom. Apa ebben is zsidó sorsának végzetes­ségét látta. István és Sándor öcsém vi­lágra jöttében már bűnössége feloldását vélte. Magda húgom születését nyu­godt lélekkel viselte.

(Töredék feljegyzés)

Apa Sándor öcsémet Benjáminnak ne­vezte, akinek kotnyelességét szívesen viselte. Gyere ülj ölembe, simogasd meg szakállamat. A jó zsidó embernek szakálla van, ha nagy leszel neked is lesz. Nagyon irigyeltem Sándor öcsé­met. Bennünket, lányait sohasem ültet­te az ölébe, pedig mint nagyobbacska lány igazán megérdemeltem volna. Vi­gyáztam testvéreimre, segítettem a Ma­mának, mostam, takarítottam. Apát gyakran megkeresték ortodox barátai, ellesett szavaikból kivettem, rólam és az O vértanúságáról esik szó. A Rabbiktól vett példázatokkal igyekeztek ezt bizo­nyítani.

Bártfa 1918

Gyermekkorom legszebb emlékei az ünnepnapok. Az ünnepeket megelőzte a nagytakarítás ebben sokat segítettem a Mamának.

A péntek esti vacsora a szombat-ün­nepe eljövetelét hirdette. A Mama ilyenkor a konyhában szorgoskodik, a húsleves illatát messziről érezzük, a hétköznapok káposzta levesét váltja fel. Körülfogjuk Mama szoknyáját egy kis kóstolóért. Ki innen! Hangzott Mama erőtlen hangja. Egy kis asztalnál helyet kaptunk, az asztalon három-három szem dióval és egy kis mazsolával. Bol­dogok vagyunk, a dióval sokáig játsza­dozunk.

A péntekesti vacsorát a gyertyagyúj­tás teszi ünnepélyessé. A gyertyákat mindig Mama gyújtja meg, fénye bera­gyogja szobánkat, arcát két kezével le­takarva halkan imádkozik.

Apa után hangosan áldást kell mon­danunk az Úrnak, köszönve a vacsora lehetőségét.

Régi zsidó szokás szerint – a nagyobb ünnepeken – Apa meghív egy-két ná­lunk is szegényebb zsidó embert. A va­csora után ők ősi zsidó dalokat énekel­nek, gyakran ütemesen tapsolva. Na­gyon szép dalok, elfelejteni nem tudom. A férfiak egymás közt jiddisül beszél­nek, velünk gyerekekkel magyarul. Nem szeretem a jiddis nyelvet, szerin­tem eltorzított német, bár sokan szent nyelvnek tartják. Jiddisül már sokat ér­tek. Szokás szerint vallási vitákat folytat­tak. Mamát hosszú fekete ünnepi ruhá­jából kivilágló fehér arca fölénk emelte. Apa nem vette le róla szemét. Mama nem törődve vallási korlátokkal nem hagyta szó nélkül a férfiak vitáját. Bo­csánatos bűnnek fogadhatták kérdéseit.

Mitől irgalmas az isten? Hogy tűrheti a sok kegyetlenséget? Miért tesz meg­különböztetést emberek között, mely­ben legtöbbször zsidók az áldozatok? A csendet Apa törte meg, érdekes módon Hanna nénémet marasztalta el a Ma­mának adott eretnek könyveiért.

Emlékszem egy éjjel rémálmom volt, féltem a sötétben Mamához mentem, de nem volt ágyában, megrémített, ösz­tönösen Apa ágyához mentem, Mama ott aludt. Miért alszik Apánál.

Nem tudtam megnyugodni, nem vettek észre, sosem került szoba, meg­kérdezni nem mertem. A bibliát ma­gyarázva Apa szerint vannak férfi és női szentek, akik ha szeretik egymást Isten dicsőségére egybekelnek. Vajon Mamát szerette? Sohasem láttam, hogy megcsókolja, sohasem fogott vele kezet.

Én a legidősebb, amolyan közvetítő­ként hoztam-vittem az egymásnak szánt dolgokat. A zsidó vallás magyarázatá­ban a nőnek másodrendű szerep ada­tott, lett-lévén leány gyermek vagy fe­leség. Isten akarja így? Erre Mamától sem kaptam választ.

Feljegyzéseimnek ezt a részét elve­szettnek hittem. Most, hogy olvasom megmozdult a múlt, fenyő illat, zöld rétek, csodálatos hegyi levegő fogja kö­rül Bártfát. Fürdő vize – amiben soha­sem fürödtem – minden bajra, nyava­lyára jó, sokan jönnek ide gyógyulni.

Negyven év kellett, hogy felnőtt fejjel szülővárosomat meglátogassam.

Egyetlen ismerőst találtam, mint mondta, Bártfa sok száz zsidó lakossá­gát elpusztították. Ő erdész-szakember, itt dolgozik. A házinéni-nagymama nyolcvannyolc éves aranyos zsidó asszony, elmondta a megmenekülésük izgalmas történetét. Minden tiltakozá­som ellenére ragaszkodtak, hogy itt aludjak és vacsorázzak. A nagyszobát kaptam szerényen berendezve. Deszka pallója kissé kopott, a falakon korábbi és frissebb minták keveredtek. Virág­csokrot tesz az asztalra a kicsit csúnyácska unoka.

Rövid imával kezdődik a vacsora, sírhatnékom van! Ilyen szépen és tisztán nem tudtam volna felidézni a múltat. Szégyellem magam, mit tudnék adni. Elhatároztam, hogy feljegyzek mindent erről a szép és csodálatos találkozásról. Az ötlet vonzó, de lesz e elég időm.

Bártfa 1921 április 29

Tegnap volt születésnapom. Mama sem köszöntött, biztosan elfelejtette. Dél­után Hanna néném átjött, átölelt meleg szívvel pótolva Mamát.

Mama láthatóan zavarban van, jaj kislányom ne haragudj, elfelejtettem. Nagy lány vagy, beléptél a tizedik évbe!

Csókolgat.

Hanna néném megnyugtat, tudom mi jár a fejedben, nem vagy te babus­gatott gyerek, mi is szeretnénk, ha Apád itt lenne. Szinte hangosan mond­ja, lehet, hogy szélmalomharcot vívok, de szeretném, hogy a józan ész kere­kedne felül és ne a vallási misztikusság találjon helyt magának.

Mama valóban nagy lánynak tart, gondjait velem megosztja. Mindenna­pos gondjai a család ellátása. Apa az ortodox hitközség kóser áruinak ellen­őre, kevés keresetét kiegészíti papír­zsák ragasztással kereskedőknek. A zsá­kok ragasztása sokszor éjszakába nyú­lik. Mama! Hadd segítsek Apának, erről szó sem lehet. Got Hilft! Isten megsegít!

Apa a jobb élet lehetőségét a Messiás eljövetelével kapcsolja össze. Elmond­tam nénémnek. Ugyan, senki sem látta a Messiást, ez csak mese, mint ahogy a holtak sem támadnak fel sírjukból.

Az életet most kezdtem megismerni, de tele volt ijesztő történetekkel. Az ut­cánkban volt a zsinagóga, ünnepkor jó­részt szent dolgokról beszéltek, de gyakran a sátánt és a Messiást is emle­gették. A közelben lakott egy idős em­ber azt mondták Sátán néz ki a szemé­ből, féltünk kidülledt szemeitől. Akkor még nem tudtam, hogy bazedow kór­ban szenved.

Elnézem a Mamát és Hanna nénémet nagyon belemerültek a beszélge­tésbe. Mamához húzódóm, gyere-gyere! Nagy dolgokról van szó, neked is tudnod kell. Szemét törölgeti – sír.

Mamuska – ne sírj!

Már másodszor fordul elő, hogy a pénteki vacsorát nagyapa titokban adott pénzével tudom elkészíteni. A fű­szeresnek is tartozom. Ez így nem me­het, gyerekeim nem éhezhetnek! Még eladnivalóm sincs, nehezen mondja ki e szavakat, Könnyei szoknyája szélén találnak helyet. Nagyapa azt tanácsolja menjünk föl Pestre, ott nagyobb a munkalehetőség. Apával majd Ő be­szél. Levélben mindent megírt Ármin bácsinak. Mit tegyek Hannám!

El kell fogadni nagyapa javaslatát, öt gyereked van Róza!

Micsoda meglepetés, Ármin bácsi Bártfára jött! Ármin bácsival először ta­lálkoztam. O nagyapa unoka testvére. Nagyapáék és szüleim nem győznek hálálkodni amiért Pestről idejött. Érde­kes, nincs szakálla és mégis jó zsidó ember. Egész nap folyt a beszélgetés. Megtudtam Ármin bácsi órásmester, abban a házban van a kis műhelye, ahol lakásunk lesz. Hanna néném azt mondja, Ármin bácsi szocialista^ fogal­mam sincs, hogy ez mit jelent. Ok ket­ten jól megértik egymást.

Apát megnyugtatja, hogy közel a la­káshoz van a zsinagóga, Bethlen téren ott barátokra fog lelni.

Én jól megvagyok az Istennel, nem tagadom meg, becsületes életet élek, családomat szeretetre nevelem, ennél többet nem kérhet tőlem – mondta Apa felé szólva Ármin bácsi.

Mama nehezen tud megbékélni, hogy a kicsik Bártfán maradjanak. Ez­úttal Apa okoz meglepetést, nem kell aggódnod Róza, Hanna vigyáz rájuk, csak két hónapról van szó. Érdekes.

Apa milyen gyorsan elfogadta a köl­tözést és az eretnek nénémet.

Ármin bácsi visszautazása után a csa­lád központi problémája a Pestre köl­tözés. Rokonok jöttek sok szerencsét kí­vánva. Akadt olyan is, aki kifejezte ha­sonló szándékát.

Bártfa 1922 augusztus

Nem emlékszem 1922 augusztus hánya­dikára tűzték ki az utazás napját, de a beiskolázásunk miatt sürgetett az idő.

Nagy fonott kosarat kaptunk, Mama szerint is ebben minden fontosabb do­log belefér. Holmijainkat Mama pontos leltárba szedte.

Még csak derengett, amikor a szekér nagyapával kivitt a bártfai vasútállo­másra. Hanna néném Pista és Sándor öcsémmel és Magda húgocskámmal otthon maradt. Apa most egyszerű ka­lapot viselt, ruházata nem volt zsidós. A harmadik osztályú fapados vagon be­járatához közel helyezkedtünk el. A nagy kosarat nagyapa tegnap feladta, többször figyelmeztet, ha Pestre érke­zünk azonnal váltsuk ki. Ármin bácsi vár minket mindenben segít.

Annus húgommal a vonat ablakától elmozdulni sem akartunk, először ül­tünk vonaton. Néztük a rohanó fákat, a visszafelé menő jószágokat. A vasuta­sok színes ruházata nagyon tetszett, de nem értettük kinek és miért integetnek a kis zászlóval. Miért nem nagy zászlót használnak.

Mamáéknak sok-sok kérdést tettünk fel, de válasz nélkül is minden nagyon érdekes volt. Itt volt először alkalmam tapasztalni a zsidó megbélyegzettséget, azt amit a Mama kérdésként tett fel. Miért tesz az Isten különbséget ember és ember között. Miért a zsidók az ál­dozatok.

Közeledvén Pesthez az egyik állomá­son felszállt a vagonba két részeg em­ber. Körülnézve figyelmük Apa felé irá­nyult. Mit szólsz zsidóval utazunk, nem kellene innen elzavarni, majd átkozni kezdték. Krisztus gyilkosnak mondták.

Az egyik Apához lépve szakállát hú­zogatta. Apa két kezével védekezett. Mama szólalt meg miért bánja ezt em­bert, nem ártott magának. Mama ré­mületében is szorosan magához szorít­va bennünket volt ereje Apát védelem­be venni.

A vagonban ülök közül csak egy asszony lépett fel, részeg disznók, nem szégyellik magukat. Az átkozódás most az asszony felé irányult. Szerencsére a részegek végig feküdve a padon hama­rosan horkolásba kezdtek.

A rémület Mamánál és Apánál is las­san felengedett. Sötétedett, amikor Pestre, a Keleti vasútállomásra érkez­tünk. Ármin bácsi már várt bennünket, a kosarat már kiváltotta. Egy fiáker ko­csira ültetett bennünket.

Pest 1922 szeptember

Pestre érkezésünk előzményei megvi­selték szüléimét. Mamát nyugtalanító érzés szállta meg. Megértelek Róza, szólt Ármin bácsi, bennem is van ag­godalom, de félni nem kell. A mai világ zsidóknak nem kedvez. Pest más mint Bártfa, itt az úrivilág egyetemistáiból verbuválódnak ezek a szélsőséges ala­kok, legszívesebben eltaposnám őket. Ilyen szavakat Apa csak Hanna nénémtől hallott. Kislány voltam, de azért fel­fogtam, Ármin bácsinak igaza van.

Második emeleten volt a lakásunk, szokatlan volt a lépcsőn járás. A két szobát konyha Mama szerint a család békés otthona lesz. Szemmel láthatóan Ármin bácsinak is a legfontosabb volt a szobák berendezése a legszüksége­sebb dolgokkal. A gyerekeknek majd külön szobájuk lesz.

Apa, Keller Ignátz zsák készítő és len feldolgozó üzemében kapott állást. Fi­zetéséből több jutott a családnak, most önelégülten ült a székében, mégis csak jó – szólt – , hogy Pestre jöttünk. Mamát a napi munkája, a szokott háziasszonyi foglalatoskodás már visszahelyezte régi kerékvágásba. Szerinte a konyha kelle­mesebb mint a nagyszoba. Á tűzhely melege, a leves alatt lobogó láng fénye töltötte be a konyhát. Sült krumpli egy kis vajjal a legjobb vacsorához tartozott. Ármin! Ne is tiltakozz, ma itt vacsorá­zol. Villanyt gyújtottunk, bűvölten néz­tem fényét. Bártfán csak a jómódúak­nál volt villany.

Ármin bácsiban Hanna nénémet vél­tem látni, Mama is hasonlóan volt vele. Szívesen hallgattuk, Keller családot hosszasan dicsérte, apját ugyan nem is­mertem – mondta – korán meghalt. Ignátz anyja gonosz asszony, vén szipirtyó volt, valahonnan sokat örökölt. Ignátz így tudta elkezdeni üzemét.

Nekem semmi érzékem nincs a ke­reskedelem iránt, én az órák ketyegé­sében emberi lelket vélek, ezért szere­tem a szakmámat. Voltatok a kis mű­helyemben, a falon most is öt-hat óra van, ha megszólalnak hangjuk más és más, mintha emberek lennének. Ez az én igazi örömöm. Isten szolgálatának ez a legjobb módja – szólt Apa.

Későre járt, le kellett feküdnöm, pedig szívesen hallgatnám Ármin bá­csit.

Szerényen bontakozott ki a reggel, mire felébredtem Apa már rég elment. Mama délelőtt visz minket, Annus hú­gomat és engem beíratni az iskolába. Mire hazajöttünk levél várt az ajtóban, rövid egysoros mondat: holnap délután ötkor érkezünk a Keletibe a gyerekek­kel, Hanna.

Ősz felé járunk, reggelenként Annus húgommal együtt megyünk az iskolá­ba. Hűvösödik az idő, Mama kesztyű hiányában egy-egy forró sült krumplit dug kabátunk zsebeibe, kezünk az is­koláig meleg maradt.

Most már együtt van a család, mind­nyájan örülünk. A közeli tél érezteti fogait. Apa minden hétfőn egy zsák fát vásárol a közeli fáspincéből, egy kis kézi kocsin hozzák házhoz. A konyhából fűt­jük a mi szobánkat is, így mi gyerekek nem fázunk. Ha nagy a hideg és hó Mama nem enged iskolába. Ilyenkor Ő mesél nekünk. Ha megkérdezzük ma mit mesélsz nekünk mint mindig jó emberekről mesélek, akik szeretik egy­mást, Hogy kell szeretni a másikat?

Kérdezi Sándor öcsém. Úgy kell, hogyha majd iskolába jársz nem húzod a másik haját, mint gyakran Magdának, így bizony – szólt Apa szemöldökét összehúzva.

Mama megtanított hogyan kell a kályhát fűteni, a fát rárakni, hogy ne essen ki a parázs. Előfordult, hogy a Mamának is el kellett menni-e. Engem bízott meg a gyerekek felügyeletével nagyon büszke voltam. Meséltem test­véreimnek, szépen olvastam, minden szóra figyeltek.

A Hernád utcai házba költözve eddig ismeretlen új körülmények közé kerül­tek szüleim. Bártfán a zsidó közösség­ben éltünk. Keresztény emberekkel csak elvétve találkoztam.

Élénken emlékezetemben van Bártfa falusias része, ahol születtem. Emlék­szem a fehér szakállú Rabbira, Sándor öcsém körülmetélési ünnepségére, ahol sokan jelentek meg a közösségből. Ár­min bácsi szerint itt nekünk kell beil­leszkedni a házban lakó emberek közé. Én ismerem a ház lakóit, rendes mun­kásemberek. Váratlanul megszólaltam, Ármin bácsi itt milyen vallásúak lak­nak? Hogy is mondjam, kis szünetet tartva. Itt munkáscsaládok laknak, nagy gyárakban dolgoznak, olyan nagyban melyet ti sohasem láttatok. Nekik nem a vallás a fontos hanem a megélhetés. A kérdésedre válaszolva, van katolikus, többen reformátusok, van görögkeleti sőt baptista, és itt vagy­tok ti és a Bányász család zsidó vallásúak. Újból beleszóltam, Ármin bácsi miért kell ennyi vallás? Érdekes a kér­désed, de erre most nem tudok felelni. Ejnye kislányom miért kell folyton be­leszólnod – szólt Apa, némi haraggal, Mama mosolygott.

Ezek az emberek megértőek, de van­nak itt többen szocialisták, mint én is. Mi az emberek nyomorultságán szeret­nénk változtatni. A hatóságok azt mondják mi rosszabbak vagyunk a zsi­dóknál, így mind nagyobb akadályt gördítenek elénk. A házmester Pista bá­csi is szocialista majd meglátjátok mi­lyen aranyos ember, ő is segít minden­ben.

Ármin bácsi jelenléte valahogy megtör­te a vallási tradíciókat. Ehhez persze a nagyvárosi légkör is hozzájárult. Apa bártfai szokás szerint pajeszát lefelé so­dorta, most felfelé, így kalap alól alig volt látható. Nem viselte a hagyomá­nyos ortodox kaftánt. A Bethlen téri templom ortodoxairól mondta „ezek is ortodoxok, de mégis mások mint a Bánfaiak”.

Most, hogy rövidülnek a napok és korán sötétedik Mama mindig izgalom­mal várja Apa munkából jöttét. Meg­könnyebbül a kopogásra. Róza megjöt­tem.

Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy Apa megdicsér engem. Ma­ma ideadta feljegyzéseidet – mondta, beleolvastam, szépek a gondolataid, jó a megfigyelő képességed. Azt hiszem igazad van, Illés bácsit és feleségét Er­zsiké nénit meg kellene hívnunk. Tizenkétéves múltam, első meleg szavak Apától. Örömöm óriási.

Nem emlékszem melyik zsidó ünnep alkalmából Illés bácsiék velünk vacso­ráztak. Apa imát mondott a békességről, olyasmiről beszélt, hogy a zsidók a történelem során mindig a békéért küzdöttek, így aztán nem is volt szavuk olyasmire, hogy fegyver. Illés bácsiék nagyon jó szomszédok.

Jól látta Ármin bácsi, a munkásembereknél a vallás nem elsődleges, az élet terheinek nagyobbik részét ők vi­selik. A zsidók és keresztények jól meg­értik egymást, ha csak nem raknak kö­zéjük mesterséges akadályokat. Nekem, a tizenkétévesnek már tudnom kellett, hogy Isten milyen rettenetes világot ha­gyott az emberiségre. Tapasztaltam, hogy rövid életünk, születésünktől ha­lálunkig mennyi veszélynek van kitéve.

1923 december

Végére hagytam feljegyzéseim legfá­jóbb, legtragikusabb sorait.

Mama szerint Apa Rabbinak készült. Sok imakönyve volt. Egyik imakönyvét különös becsben tartotta, ha jól emlék­szem 1830-as években íródott. A szentkönyvek apáról fiúra szálltak. Apa jár­tas volt a Talmud-szentírás magyaráza­tában. Talmud foglalja magába a vallási oktatás, a hagyományok magyarázatát is. A Bethlen téri ortodox zsidó közösség Apát bízta meg a gyerekek tanítá­sával.

A vallási iskolában – Héderben – öt-hat ortodox szülő gyerekeivel foglalko­zott egy héten kétszer délután. A gye­rekekkel foglalkozás sokszor belenyúlt az esti órákba.

1923 decemberét írjuk. Apa befejez­te tanítását, a Héderből a gyerekek ha­za mentek, a Bethlen téri templom kántora, egyben gondnoka, így emlékszik: Hermann bejött hozzám, beszél­gettünk a közelgő Chanukka ünnep előkészítéséről, megbeszéltük az ima­rendet, a gyertyák gyújtásának sor­rendjét. Imakönyvét szokása szerint ka­bátja belső zsebébe tette. Elbúcsúztunk. Amikor kilépett a templom ajtaján, az Állatorvosi Főiskola felől, amely a tér másik oldalán van – az esti csendet vad ordítozás törte meg. A fajvédő körök­ben oly divatos antiszemita dal töltötte be a teret „Erger-berger-sosberger, minden zsidó gazember”

Hermann után kiabáltam, gyere vissza! Ő még intett, elindult a Hernád utca felé. A templom nehéz kapuját bezártam. Az ordítozást már az ajtó kö­rül hallottam, botokkal ütögették majd lassan csöndesedett.

Ezek után már csak valószínűsíteni le­het a történteket. Hipotézis vagy in­kább valóság. A fajvédők csoportja bo­tokkal felfegyverezve utolérte Apát. Szi­dalmazták, mindennek elmondták.

Védekezett a túlerővel szemben, eredménytelenül. Apa másodszor ke­rült szembe az antiszemitizmus valósá­gos rendeltetésével, a középkori lom­tárból elővett eszközökkel, a dzsentri világ politikai céljaival. Védekezése csak növelte az erőszakot, valaki közü­lük fokosával hátulról fejbesúlytotta. A koponya szétnyílt, vér borította Apát, az utca kövezetét.

Az óra mutatója már meghaladta a ki­lencet. Csendben ültünk a Mamával, testvéreim, aludtak, elnéztem őket ar­cukon nyugodtság, talán valami szépről álmodtak. Sándor öcsém álmában úgy mozgatja száját, mint csecsemő korá­ban. Ők még semmit sem tudnak, mi­ért ülünk itt felöltözve Mamával. Kis­lányom, szólt, nem bírom tovább, meg­keressük Apát, a meleg sapkád vedd fejedre, mert hideg van.

Az óra mutatója fél tízre ugrott. Erős kopogás a konyhaajtón. Mama felug­rott, az ajtóhoz rohant. Egy jólöltözött férfi állt az ajtónk előtt. Koos Hermanné? Igen! Kérem jöjjön velem, útköz­ben mindent elmondok. Lefelé halad­tunk a lépcsőn, Mama, szóltam, mond­juk el a házmester bácsinak mi történt. Pista bácsi már kapuzáráshoz készülő­dött, magukkal megyek, mondta.

Innen nem messze fekszik a férje, egy üzlet bejárati ajtajánál. Címüket egy kis imakönyvből tudom, amit az elesett szo­rongatott. A közeli vendéglőből felhív­tam a mentőket, félórát kellett várnom. Az orvos vagy felcser nézte meg, de nem nyúlt hozzá. Maga hívott minket – Igen! Nem tudom elvinni, mert zsidókat nem fogadnak be sehol. De doktor úr! Ha itt hagyják meghal. Válasz nélkül hagyott – elmentek. Ott fekszik, mutatott újból az üzlet bejáratára. A gázlámpák kékes fénye ijesztő volt. Mind ez alig másfél sarokra a lakásunktól.

Pista bácsi Apához hajolt, felültette, Mama arcára rémület ült. Apa fejét si­mogatja, keze véres lett, levette kendő­jét, betakarja Apa fejét. Pista bácsi nyug­tatja, vigyük haza! Apa hóna alá nyúl, Mama segít neki. így jutunk el a házig. Pista bácsi erős ember, ölbe viszi fel Apát a lakásba, lefekteti. Ne sírjon Koosné asszony! Telefonálok a zsidókórházba, elmondok mindent, biztos segítenek. Mama az ágy mellé ült. Apa arcát én mostam le langyos vízzel. A kiugrott szemei látványa hosszú évekig kísért en­gem. Fejére borogatást teszünk. Most látom Mama milyen erős asszony, sírhatnékát leküzdve Apát simogatja. Alig hallható Apa hangja – Róza, nem aka­rok meghalni. Mamát elönti a forróság, tépelődik miért is engedtem, hogy ilyen későn járjon haza. Mindjárt a reggeli kapunyitás után megjöttek a zsidókór­ház mentői. Apát bekísértük a kórház­ba. Pista bácsi felesége, Mária néni és Erzsiké néni a gyerekekkel maradtak.

Apa arca különös szürkeséget muta­tott, lélegzete gyengült. A főorvos rög­tön a műtőbe vitette. Borzasztó ez a várakozás, nem tudunk megszólalni. Apát hozzák, a kórterem ágyába fekte­tik. A főorvos különös tekintetet vet a Mamára – kérem készüljön fel, nem fogja kibírni. Mama leült ágya mellé, arcát simogatja, haját igazítja. Mama szeméből lassan leperdül egy-egy könnycsepp, gyengéden Apa arcához hajol, teste hidegebbnek tűnt. Dél felé egy orvos jött, az ápolónő Mamához lépett – asszonyom a férje meghalt, kérem fogadja őszinte részvétünket. Apa nem volt többé, úgy éreztem, hogy ez lehetetlen, miért kell elveszítenem Apát. Ez maradt meg emlékezetemben.

1923 december 12

Egy hét telt el Apa halála óta. Ármin bácsi ideje egy részét velünk tölti. Han­na néném tegnap érkezett. Selymes hangja, mosolya velünk gyerekekkel mit sem változott. Beszélgetésükből kihallatszik Mama sóhaja, Istenem, hogy tehetik ezt vele! Átkozott maradiság! Ármin el kell mennünk az Ortodox hit­községre ezt nem engedhetjük meg, szólt Hanna néném határozott kemény hangon. Rózám megígérem, eredménnyel jövünk haza.

Ebből a néhány szóból megértettem: az Ortodox hitközség nem engedi elte­metni Apát az Ortodox temetőben, mert szerintük nem természetes halál­lal hunyt el. Mama most nyugodtabbnak látszik. Hanna elintézi, hogy Apát tisztességgel temessük el. A szomszédok néha-néha belesnek, bekopognak mert aggodnak a család miatt.

1923 december 16

A hitkösség végül mégis engedett, az­zal, hogy Apát csak a temető szélére temethetjük. Hanna néném és Ármin bácsi ezt eredménynek tartják, de fel­háborodásukat nem titkolták a hitkös­ség vezetői előtt.

Hanna kemény asszony, alig tudtam visszatartani, hogy ne sértegesse a hit­kösség idős vezetőit, mondta csendesen Ármin bácsi.

Kevés feljegyzésem maradt mind­ezekről ezért apró részletekbe nem bo­csátkozom, csak a legfontosabbakat idé­zem vissza.

Villamossal mentünk a Rákoskeresz­túri Ortodox temetőbe. Már ez is nagy esemény a gyerekeknek. Kis testvéreim még nem tudják felfogni mit jelent a temetés. A villamos első kocsija megtelt a ház lakóival, sokan vagyunk. Az asszonyok, férfiak csendben beszélget­nek, érezhető az együttérzés.

A temető szélén megásott sírhely kö­zel van a bejárathoz, mindenki körülállja. A Bethlen-téri templom kántora – Apa barátja – imát mond, hangja, éneke magára vonja a jelenlévők figyel­mét. A hitkösség megbízásából egy idős Rabbi készülődik imát mondani. Imája rövid és nehezen érthető.

Amit most megpróbálok visszaadni, az számomra mélységesen emberi és örökké emlékezetes. Pista bácsi lépett a sírhoz. „Nem mehetünk el szó nélkül Koos Hermann halála mellett. Krisztus a szegények védelmében hallatta hang­ját, őt tanítóként fogadtuk. Szocialisták vagyunk az igazságosságot képviseljük. Felháborít bennünket Koos Hermann kegyetlen halála. Nyugodjék békében.

A csendet Hanna néném szakította meg, könnyes szemekkel Pista bácsit át­ölelte majd köszönetét mondott a meg­jelenteknek és Pista bácsi szavaiért.

Az idős Rabbi megdöbbenésében nem tudom mire gondolt, de elfelejtett Mamától elköszönni.

1924 március

Apa tragédiája nyomán Mama egyedül maradt öt gyerekkel, igaz ekkor már nem számítottam gyereknek. Éltük a szegények életét, nem éheztünk de so­ha sem laktunk jól. Sokan segítenek. Szegénységünknek ez az adakozó csendje hosszúra nyúlt. Mama a hitkös­ség ajánlására a zsidó fürdőbejár kádat mosni fillérekért, de a fillérekre is szük­ség van.

A nyomasztó tél után talán kedve­zőbb napok jönnek az elárvult családra. Tavasz van a hernád utcai házak abla­kai tárva fogadják a jó ligeti levegőt.

Rózsi néni az osztályfőnök nagyon megértő ismerve helyzetünket. Árra kér maradjak bent az óra után. A gye­rekek elmentek. Ő mellettem ül. Ha­marosan befejezed iskolai tanulmányaidat, a legjobb tanulok egyike vagy. Tovább kell tanulnod kereskedelmi kö­zépiskolán. Én segítségedre leszek. Ma­mának boldogan mondtam el Rózsi né­ni szavait.

Az élet erre sem adott kedvező lehe­tőséget. Varrónő lettem és családfentartó. Ha emlékezetem nem csal, kavar­góit bennem a továbbtanulás és az is­kola hiánya. Gondolataim hol felerő­södnek, hol kioltják egymást.

Utóirat

A tizenhároméves kislány naplójában a sze­retet vagy annak hiánya elsődleges, termé­szetesen „a mi vár még ránk” fel sem merül. Naplója akaratlanul is olyan leíró részlete­ket mutatott, amely egy korszak bemutatásá­val értékazonos.

Ismeretes a húszas-harmincas majd a negyvenes évek elején vad indulatok alakul­tak ki Magyarország egyes urainak támo­gatásával, fajvédőktől a nyilasokig. Gene­rációk nőttek fel azóta, mit sem tudva elő­deik sorsáról.

Ma is magam előtt látom az „ismeretlen”, jól öltözött férfit aki elsőként sietett Apa segítségére. Az Est-lapok valamelyikében fel­háborodva írta meg Apával történteket, elítélve a mentőket, a faji előítéletet a kormány felelősségét is felvetve. A lap délutáni szá­mát elkobozták.

Emlékeznem kell Ármin bácsira, aki az órák hangjában is emberi lelket vélt, aki mindenki Ármin bácsija volt. Nem titkolva politikai elveit 1938-ban internálták, 1942-ben mint munkaszolgálatost a megszállt szovjet területen elpusztították.

Emlékeznem kell Pista bácsira, akinek embersége közismert volt. 1932-ben mint kommunistát munkahelyéről – Ganzgyár – a politikai rendőrség elvitte. Kegyetlenül megkínozták, a szegedi Csillag börtönbe ke­rült. Két év után betegen szabadult.

Hanna nénémet nagyon szerettem. Egész élete az ember iránti tisztelet volt, a tudo­mány a haladás követőjeként ismertem meg. Bártfáról családjával Mauthausenbe depor­tálták, ott pusztították el.

A naplóm feldolgozásával szeretném elérni, hogy a történteket a maguk valóságában mutassam meg.



VISSZA

DIALECTICA HUMANA


MAKÓ ISTVÁN

A szépek szépe

avagy: A szubjektivitás szerencsés túlsúlya az esztétikumban

a szépség hatalom – bár szelíd
lebírja az idők »vihedereit«
azzal, hogy
van; nem riszál, nem »negéd«,
létezésében hordja erejét; nem kacsingat, nem dörög, nem vakít,
de falakat dönt, hat, vonz, alakít.


Tóth Bálint

Gyanítjuk, hogy önmagában semmi sem szép. Nekünk szép, ha szép. Szá­munkra gyönyörűség, akár mi alkottuk, akár készen kaptuk másoktól, vagy épp a természettől.

Kipirult arcú, alvó kisgyerek – szája végén „tiszta nyál csordul ki”. Mi múl­hatná felül szépségben? Talán ő maga, ha gyönyörű mesét hallgatva szemében az elragadtatás fényei gyúlnak ki. Alvás közben csupa ígéret, lehetőség, a vára­kozó elevenség. Ragyogó szemmel – a fölülmúlhatatlan, megtestesült eleven­ség. A tágranyílt gyermekszem! És a szerelmes nő, mikor a beteljesülés igé­zete tündököl, sugárzik kedves arcán? Van, lehet nála szebb? Talán ő maga, ha végtelen szomorúság árad belőle, s megindítóan törékeny alakja minden tekintetet magára vonz, szépsége „szin­te gyilkol”. Tündökölve – minden ele­venség foglalata, értelme. Szomorúan – az elevenség kínzó hiányának mozduló szobra, feloldásért sikoltva. Csupa szub­jektivitás az egész, csak mi látjuk ilyen­nek? Valószínű. De szubjektivitásunk ugyanúgy jelen van egy szép fa, egy bájos virág, a lobogó sörényű vágtató paripa látásakor, vagy a lassú mozdulású szépfejű öregember, a kidolgozott kezű nagymama jóságos arcának meg-, pillantásakor is, bármennyire igaz, hogy e szubjektív, sőt elfogult élmény alapját mégis az észlelt, érzékelt „ténye­zők” szolgáltatják.

Rosszabbul állunk az élet egyéb dol­gaival. Szépnek találunk egy házat anélkül, hogy emberi léptékét, életszer­vező „képességeit” vizsgálnék, holott egyszerűen „csicsás”, méregdrága rongyrázás esete. Elragadóan szépnek tartunk egy ruhát – (főleg nők), holott egyetlen esztétikainak nem mondható „erénye” a barátnőpukkasztás páratlan lehetősége. Gyönyörűnek találunk egy városképet, mint például Budapestét, ha fekvésére, Buda és Pest természetes összhangjára s a közöttük húzódó, szi­getekkel ékeskedő Dunára koncentrá­lunk, de nem nézzük iszonyúan csú­nya, elcsüggesztően koszos házait kö­zelről, vagy pláne „lentről” nem né­zünk fel a hegyek sörényére, ahol kör­ben betonkockasorok csipkézik az eget szigorúan igazodva a hegyek alakjához, évszázadokra elfuserálva minden ott adódható lehetséges valódi szépséget. Szóval gyönyörködésünk Budapest lát­képében – jól szervezett önbecsapás. Folytathatnók a sort a köznapi élet szépségfoltjainak és lehetséges szépsé­gének, hiányának sorolásával, a lényeg: alig figyelünk ezekre, alig vesszük ész­re, alig szenvedünk miattuk.

Mi van a művészetekkel? A szépség koncentrált terepével? Mióta ránk sza­badult az amerikanizált kommerciális antikultúra, mely kultúrának hazudja magát bizonyos felületes hasonlóságra építve a csalást – holott a tömény üres­ség, vagy épp abszolút torzultság igazi esztétikai tartalom gyanánt véletlenül se jöhet szóba, azaz szépséghez, ember­séghez nincs köze – , s „ragyogó”, döb­benetes, meglepő technikai trükköket, csempészve ügyesen a művészi teljesít­mény helyébe, legyen szó bár filmről, irodalomról, látványról, kábítja a né­pet, módunkban áll a humanizmus és a nemzeti szellem megőrzéséért újabb reménytelennek tetsző harcba bonyo­lódni, már akik bonyolódunk. Majd­nem olyan reménytelen a helyzetünk, mint az amerikai, a német, a svéd, a francia, vagy a japán értelmiségé – hogy csak a nyíltan lázadozok némelyik szerveződő csapatát említsük – , azzal a csekélyke reménnyel, hogy hátha elég­gé megutálja most már a világ ezt az arculcsapást, s az emberi nem legjobb erői végre elsöpörhetik, felszabadítván a világot a giccs nyomasztó, arcátlan terrorja alól. Harcunk akkor lehet si­kerekkel kecsegtető, ha a szépség kon­centrált terepeit, így a művészetet, je­lentőségéhez mérten becsüljük és tö­rekszünk birtokolni, s az élet dolgaiban is az esztétikum eleven erőként hatva tevékenységünkben maximális igényes­séget érvényesítünk, írtjuk a „kicsivel beérjük” mentalitást és gyakorlatot, ahol csak tudjuk, s a költő maximája szerint – „a mindenséggel mérd ma­gad!” – az optimum alatt nem adjuk semmiben!

A szépségről lehet meditálni, vitat­kozni, cikkezni és lehet az ügyet cikizni („már mi nem jut eszükbe megint!”), esetleg kutatni és esztétáinktól elvárni, hogy meg is találják az elméleti meg­oldást, amit aztán velünk testvériesen megosztanak, egyet biztosan tudunk: azt, hogy a szépség mire való, mi min­denre való. Az emberiség évszázezredeken át nem tudta, hogy mi a víz (ti. szerkezete, összetétele, szubsztrátuma stb.), de mert tudta, hogy mire való, nem halt szomjan. Tudjuk biztosan, hogy szépség nélkül, a szépség tartós hiányával – már bármi lett légyen is a szépség amúgy, az ő természete szerint – nem lehet élni. Embermód legalábbis semmiképp. Tudjuk biztosan, hogy vé­le – bármilyen formában jelentkezzék, bármilyen kicsi legyen a jelentősége adott esetben – az élet vidámabb, sava-borsa van, életerőink pezsegve buzog­nak és sokszorozódnak, a szépség élve­zete közben önbizalmunk és életigenlé­sünk felduzzad, fogékonyságunk egyéb dolgokra megnövekszik általa, kereső­kedvünk (jobban szétnézni a világban!) erősödik, találékonyságunk gyümöl­csözőbb és – kevésbé fáradunk el jóté­kony hatása folytán. Egyéb „előnyeiről” nem beszélve.

A nevetés, a sírás, a jóság, a szépség – emberi dolgok, emberi képességek „történelmileg kiképződve” csakúgy, mint a szeretet, a tudás, az ún. társa­dalmi és szellemi érzékek valamennyien. A szubjektum közvetlen képességei ezek, noha létrejöttükben az objektu­mok őáltala önállósított és öntörvényei által önállósodott rendjeinek döntő sze­repe volt, nem tagadva a szubjektív ér­zékenység különös osztályrészét e folya­matban. Ne feledjük: az ember, a vi­lágbíró, univerzális képességű „nembeli lény” (azaz nem egyszerű biológiai faj), az EMBER szubjektum és objektum differenciált egysége (képletben: S-O) „külső középpontú lény”. Mint szubjek­tum sohasem kapcsolódik a külső vi­lághoz közvetlenül, önmaga és a min­denkori külső, „egészen más” közé az „ő saját mását”, objektumait, azok egész rendszerét iktatja, s általuk hatékony. Szubjektív érzékenysége – a termé­szettől „örökölt” és a társadalmilag „ki­képzett” egyaránt – általuk tesz szert igazi jelentőségre s fokozódik fel telje­sítménye. Ez a „távolodottság” állandó­sult perspektíva. Általa válik lehetségessé a távolodás a közvetlen érzékiségtől, egyben a nem-érzéki, azaz absztrakt gondolkodás és a „gondolkodva érzé­kelés” egyaránt. Vagyis amitől „nem va­dak! Elmék vagyunk…” Nélküle nincs perspektíva, csak vegetatív belemosódás a világba. A „disznók elé gyöngyöt” szituáció. Szegény sertésnek nincs pers­pektívája; ő és „élvezete” közvetlenül eggyek, nincs módjában tartósan „szemlélni” eltávolodottként élvezete tárgyát, ezért e tárgy nem tárulkozhat fel előtte teljes gazdagságában. Még a kulináris esztétikum sem lehet osztály­része szegénynek, pedig hogy szeret enni! Ám az ember, az idődeterminált lény, bármely élvezetét előidézni és tar­tóssá tenni képes, a bergsoni „késlelte­tésre” képesítődvén az önállósodott objektivációk révén, mi több, a „fogyasz­tást” megelőző várakozás és szemlélő­dés révén képes ezeket az élvezeteket feldúsítani. Az esztétikum – legalábbis a „műélvezet” oldaláról tekintve – jó­részt ezzel a „feldúsított” élvezettel azo­nos, amely a világ elsajátításának szer­ves része; önállónak tételeződve: a világ esztétikai elsajátítása.

Mindennapos dolog, de csak az ér­zékeny, a kiképzett érzékenységű szub­jektum veszi észre és törekszik rá tu­datosan. Ezért a művészetismeret – sőt, ha lehetséges: a művészet-gyakorlás – nélkülözhetetlen feltétele. Ahogyan Don Juan mondja, Bemard Shaw darab­jában (Ember és felsőbbrendű ember): „Majd jött a romantikus művész, sze­relmi dalaival, festményeivel, költemé­nyeivel; s belőle hosszú éveken át sok-sok örömöm volt és egy kis hasznom is, mert kiműveltem az érzékszerveimet a kedvéért; s a dalai megtanítottak job­ban hallani, a képei megtanítottak job­ban látni, a versei pedig megtanítottak mélyebben érezni.” Vagyis általuk „lett szeme a látásra és lett füle a hallásra”. Mint valamennyiünknek.

Ám ez a dologtalan úriember kényel­mes, csakis műélvezetre korlátozódó esete lévén mindössze, minket – külö­nösen ma már – nem elégíthet ki. A műalkotás, az alkotás, a teremtő eszté­tikum birtoklása minden lehetséges módon legyen programunk, az ún. amatőr tevékenységtől (ahol nem az „eredmény”, hanem „a küzdés maga!” a fontos) a művészet iránti igényesség hangzatos bejelentéséig és érvényesíté­séig, a verstanulástól a művészi pro­dukció miliőjének aktív alakításáig „kö­zönség” gyanánt, s a mindennapi élet esztétikumának igenlése és megkövete­lése önmagunktól és másoktól a kuli­náris örömöktől az otthon (azaz valódi, emberléptékű és szubjektív telítettségű „lakás”) emberséges lakhatásáig és így tovább. Csak ne dekoráljunk folyton!

Az esztéták egyik tévedése alighanem ez a dekorációs kényszerképzet. Néme­lyikük szerint a művészet ott kezdődött, ahol az ember a puszta hasznon túl valami többre tört, s nem éppen laká­lyos barlangja falát „festményekkel”, szerszámainak a nyelét faragásokkal dí­szítette stb. De mitől támadt ilyen öt­lete? Mivelhogy lelke van nekije, a lel­kéből lelkedzett?

Az ilyen antedatációs extrapolációk (vagyis a mai tapasztalatok felelőtlen visszavetítései) épp a lényeget, a világ esztétikai elsajátításának genezisét nem magyarázzák meg. Az ok homályban marad. Pedig tudhatjuk ma már, hogy az ún. vadásztáncok a vadászat és a benne megvalósítandó munkamegosztás kollektív begyakorlásának egyszerű esetei voltak eleinte, amelyek aztán épp a bekövetkező nagyobb siker nyomán értékelődtek, túlértékelődtek s önállósodtak. Tényleges gyakorlat he­lyett jórészt egyszerű közösségszervező tényezővé transzformálódva a közössé­giség élményét nyújták ma is a részt­vevőnek, a „termelési praxis” csaknem teljes mellőzésével. Ugyanez vonatkozik a munka ritmusát biztosító „munkada­lokra” ma már, noha eredeti formájuk­ban is egzisztálnak az „Eej, uhnyem…” csodálatos dallamától és ritmusától kezdve a matrózdalokig és a márványbányászok ritmikus szövegéig. A bar­langrajzoknak bizonyíthatóan voltak munkatervezési, munkaszervezési és pedagógiai funkciói. Ami egyszer van, az – épp a perspektíva tényének kö­szönhetően – főleg ha érdekek is fű­ződnek hozzája, feltétlenül önállósodik, éspedig törvényszerűen, nem ötletszerűen (az ötletek esetleges konkrét szerepét ezzel nem tagadjuk a konkrét esztétikai folyamatban). így az önállósodható esz­tétikai tevékenység valóban átalakulhat díszítési kényszerképzetté is, akár öröm forrását is szolgáltatva, de nagyobb sze­repe volt történelmileg, amikor az el­idegenült világban az emberek többsé­gének „gyönyörű képességei” egyszerű­en megélhetése puszta eszközévé deg­radálódtak, vagy épp nem értékelt kényszermunkává. Ekkor a már kimű­velt emberi képességek, a munkamegosztás lehetőségeit is kiaknázva, a művészeti tevékenység révén őrződtek meg az emberi nem számára.

De ki érzékeny ma mindezekre? Is­mét csak mi, az új nép, másfajta raj. „A földre sütöttük szemünk. Kinyílt a földbe zárt titok”. A polgár (nem té­vesztendő össze a polgári talajon ter­mett valóban érzékeny polgári értelmiséggel) történelmileg elvesztette érzé­kenységét; érzékeit, így az esztétikait is. Az ő életérzését leginkább kifejező ér­telmiségiek igen csak pesszimisták ez ügyben. „… a hangversenyeken mindig egy sereg ásítozó, elcsigázott embert ta­lálhatsz, akik nem azért ülnek ott, mert csakugyan szeretik a klasszikus zenét, hanem azért, mert úgy vélik, hogy sze­retniük kellene.” S Cocteau-val együtt kérdik csodálkozva: „A művészet nél­külözhetetlen. De mire való?” Meg nem mondhatják. Már nem az övék. Már megtagadta őket, miután a polgár megtagadta s kommerciális szórakozta­tóiparrá silányította. A művészet hiva­tott bíróként az értékpusztító s értékvesztett polgárság halálos végét rég ki­mondta tematikájával, kultivált műfaja­ival, legremekebb teljesítményeivel. A polgár „a la recherche du temps perdu” hiába nyitogatja fülét, az idők szavát nem hallhatja többé. Ne feledjük, se Krisztus, se Petőfi, se József Attila nem volt tagja az úri kaszinónak. Egyikük sem tűrte a templomban a kufárokat. Teljesítményük – a dolgos emberé. Az elnyomotté, megalázotté.

Az emberi arcnak színe is van. A szí­nek színe! Ki hinné, de az etalon sze­repét tölti be például a tévé színbeállí­tásánál. Akkor jó minden szín, ha az emberi arcszín természetes szépsége je­lenik meg a sugárzott képen. Világcso­da? A „világrész” vagy a „teremtő” cse­le? Mert gondoljuk csak meg: hányféle lehet az emberi arc színe valóságosan? Végtelenül sokféle. És mégis mind em­beri, ha egyébként egészséges ember arc­színe, s konkrét sokfélesége ellenére absztrakt, de konkrétan alkalmazható mérce, sőt etalon lehet? Hogy mindez nem vonatkozik a színesbőrüekre? Elő­ször is: rájuk is vonatkozik, méghozzá maradéktalanul, gyakorlatilag igazolha­tóan. Másodszor: a világ általánosan el­fogadott esztétikai nézeteit és normáit csakugyan a fehér ember dolgozta ki itt, Európában, ezzel rányomva bélye­gét az egészre, még az arcszín értéke­lésében is, de ez legfeljebb a felfedező elsődlegessége, nem a birtokos kizáró­lagossága, az előzőekből következően. És lássunk csodát! A tévé majdani le­hetősége ugyan fel sem merülhet He­gelnél, de esztétikájában a színek szí­nének, a színek etalonjának az ember arcszínét tekinti.

Nem önhittség hát, ha az ember – az emberek általában, vagyis az ember – úgy véli: a szépek szépe ő maga. A műalkotás és műélvezet folyamatában az eleven erőként működő esztétikum az univerzális emberi képességek kon­centrált megnyilatkozása, s az ennek érzékeléseképpen fellépő „szuperél­mény”, a katarzis: rádöbbenés arra a vil­lámvakító fényében, hogy mennyire emberek vagyunk valóban. Esztétikai­lag „viszonyulva” a világhoz az ember önmagához viszonyul. Az esztétikailag is elsajátított világ – az ember által érin­tett, értékessé tett, ezzel értéktarto­mánnyá változtatott világ, nem a világ önmagában „an sich”. Az ember világa. Ennélfogva csak emberséges lehet, „hogy megfeleljen az ő fogalmának”.

Ez a világ most – és nemcsak szá­munkra, akik látjuk is, átéljük is – ki­fordult önmagából, jóllehet a forrada­lom fogalmához híven, sarkaiból kellett volna kifordulnia. Minden másképp van. De élünk. Élünk s cselekszünk, nem-cselekedni ember nem képes. Az erköl­csivel karöltve, esztétikai eszményünk morális, esztétikai képességeink teljes­sége is munkáljon tetteinkben!

A normát már megfogalmazták, a mostanival csaknem azonos viszonyok közepette:

„Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.”



VISSZA

ÉLETÜNK


HEROLD ÁGNES

Százados házak

A panellakótelepre vezető betonból épült kocsifelhajtó után füves-gazos te­rület kezdődik. Itt véget ér az új lakó­negyed. A füvön mindenfelé csíkos macskák, lyukas lábasok, törmelék, sze­mét. Helyenként elkerített, pár négy­zetméteres kertek, viruló rózsákkal, muskátlikkal. És egyemeletes házak, hosszan, mint az ólak, végtelenbe nyúló gang – egy ajtó, egy ablak. A tetőcse­repeken át bekandikál az ég. Százados út. Szükséglakótelep.

– 1911-ben * épült – mondja a néni, aki rögtön előjött, ahogy felbukkantunk az ajtaja előtt. – Menekültek számára. Az apósomék laktak itt. Akkor még na­gyon jó volt ez a telep. Lakott itt mér­nök, orvos, minden. Velem szemben a tizedik kerületi polgármester, merthogy ez akkor még kőbányához tartozott. Rend volt, tisztaság. Aki itt lakik mellet­tem, itt élte le majdnem az egész életét. Százötven tő muskátlija volt abban a kertben – mutat egy pár négyzetméte­res területre, ami nem sokkal kisebb, mint a lakás, amelyhez tartozik. – Tavaly mind ellopták. Sok a gazember. Meg a kutya, meg a macska. A fiatalember is, aki itt fölöttem lakik, ide hozza sétálni a kutyáját az ablakom alá. Tovább nem viszi. Mikor szóltam emiatt, mindjárt megkaptam, hogy csukd be, vén kurva, az ablakodat. Pedig egyébként olyan jó itt a levegő. Most is nyitva tartom az ajtót, ablakot, pedig ma már fűteni kel­lett, mert hideg van ezen a földszinten, nagyon vizes a lakás. Tessék nézni az ujjaimat is, mind ízületes.

Aznap délben huszonöt fok volt.

– De most már megyek, mert odaég a zsírszalonnám. Kérdezősködjenek nyugodtan tovább. Itt a legtöbb ember idős, legalább fél évszázada itt lakik, biztos tudnak mondani egyet s mást.

Odébb megyünk egy-két házzal, nem nagyon különbözik ez sem az előzőtől. Ugyanolyan törött ablakok, nyikorgó fa­lépcsők, minden ajtó előtt derékmagas­ságig érő, nyitható falemezek, melyeket mindenki saját maga szerelt föl, ne fúj­jon be annyira a szél, és ne menjen be annyi por. Az ajtók előtt kis asztalok mellett idős emberek üldögélnek.

Kérdésünkre, hogy mikor bontják le a telepet, és mit szólnak a lakók a sza­náláshoz, sokunokás nagymama vála­szol:

– Nem szívesen megyünk el, mert itt a jó levegő megvolt, téeszcsé megvolt – mutat körbe a vadul burjánzó nö­vényzeten – , meg hát olcsó volt. A lak­bér most se drága. És ki-ki ahogy tu­dott, csináltatott fürdőszobát, vécét is. Jöjjenek be, megmutatom.

Kicsi előtér után még kisebb, sötét konyha következik. A szobában szemmagasságig salétromos a fal. A mennyezeten óriási, barna foltok.

– Beáztam a kávéházból! Azért mon­dom így, mert fölöttem vécé van. Akár minden évben festethetnénk, ugyan­ilyen vizes lenne a fal.

– Minden lakás ekkora a telepen?

– Az emeletiek kisebbek, mert ott nincs előtér, a gang van a helyén.

– És hányan laknak itt?

– Most csak a fiam, az egyik unokám, meg én. Régen hatan laktunk.

– Nehéz elképzelni.

– Nekünk megvolt a szeparé, amit leválasztottunk a konyhából, a gyere­kek közül meg három a szobában, egy a konyhában aludt.

Látszik is, hogy laktak és laknak itt gyerekek, a falak tele vannak ragasztva képpel, a csilláron plüssállatok lógnak. A konyhában is matricák, melyek a csempékkel együtt kéredzkednek le a falról.

– Most már nem érdemes felújítani a lakást, mert úgyis szanálják. Én még nem kaptam értesítést, az Ilonka már igen – mutat a szomszédjára. – Szoba­konyhát ajánlottak neki, és fizetnie kell harmincezer forintot.

– Nem tudom, hogy fogom ezt én kifizetni a tizenegyezer forintos nyug­díjamból.

A telepen a két szélső ház van bontásra ítélve. Itt nincs nyugalom, felborzolódott kedélyek, felháborodott emberek fogadnak. A fiú, aki édesanyjával él együtt 29 négyzetméteren, elpanaszol­ja, hogyan folyik az eljárás.

– Azt mondta a polgármester, hogy mindenki egy fokkal jobbat kap ehe­lyett, mert sokan nem akartak innen elköltözni. De arról nem beszélt, hogy most tízévi lakbért kell óvadék gyanánt kifizetni, nyolc napon belül, részletfize­tésre nincs lehetőség. És olyan lakáso­kat ajánlanak, hogy azt maguk el sem tudják képzelni. Félkomfortot adnak, vagy komfort nélkülit, holott az itteni­ek többnyire komfortosak. Rosszabbá nem megy bele az ember úgy, hogy még ő fizessen, nem? Mondtam is az ügyintézőnek, hogy küldje ki a polgármestert, úgy állón vágom, hogy kiesik az ablakon. Megnéztünk már négy vagy öt lakást, se ajtajuk, se ablakuk nem volt. Azonkívül sötétek voltak, mint egy börtön.

– Nem beszélve arról – folytatja az édesanya – , hogy fölvettünk erre a la­kásra kétszázezer forint felújítási köl­csönt az OTP-től, mert elváltam a fér­jemtől, aki teljesen szétrombolta a la­kást, és csak azzal a feltétellel kaptam vissza, hogy a saját költségemen felújí­tom. Ez volt 1980-ban, azóta lakunk itt, ennek a lakásnak nem volt se ajtaja, se vécé nem volt benne, fürdőszobát csi­náltattunk, új csöveket tettünk bele, ez százezer forintba volt, mire mondta a HKI, hogy a vécékagylót kifizetik nyolcszáz forint értékben. Mondtam, rohadjanak meg a vécékagylójukkal együtt. Most ezt a lakást el kell hagyni, hogy nagyjából fel van újítva, akkor még kifizetni a másik lakásért harmincötezret és az OTP-kölcsön fennmaradó részét. Ilyet még nem hallott senki, hogy akit szanálnak, annak fizetnie kelljen.

– Mikor került szóba a szanálás?

– 72 óta, vagy még régebben. Pedig volt itt olyan ötlet is, hogy összefognak a lakók, és ha kapnak kölcsönt, saját erőből felújítják. így is volt, aki meg­tette. Jó, ahol nincs komfort, ott jogos, hogy a bérlő komfort nélküli lakást kapjon, de azért a huszonegyedik szá­zad küszöbén illene, hogy a vécé min­den lakásban benne legyen, hát nem?

Lassan sötétedik, ahogy elhagyjuk a te­lepet. Sötétben még komorabbak a bedeszkázott ablakok, kidőlt falú sufnik, szétrohadt ajtók, amelyek fölött büsz­kén hirdeti a felirat, hogy annak idején az egész ház számára egy vécé épült. Igaz, akkor még a huszadik század ele­jén járt az idő. Elindulunk az új lakó­telep felé, kopog a cipőnk a betonon. Itt is van 29 négyzetméteres lakás. De többe kerül egymilliónál, ami egy Szá­zados úti telepi nyugdíjasnak elképzel­hetetlenül nagy összeg, és az is fog ma­radni. A XXL század küszöbén.




* A Százados úti „városi telep” valójában 1909 és 1912 között épült. A szomszédos ún. Juranics-telepet létesítették erdélyi menekültek számára 1920-ban. (A szerk.) [vissza]

VISSZA





VISSZA

VOX HUMANA


ВARANYI FERENC

Mese

Otthon, a falumban, én voltam a Ma­gyar Televízió. Egyszemélyi felelős­séggel. Ugyanis minden kifogásukat, javaslatukat és igényüket az én szegény fejemre zúdították a falumbeliek, amíg ott dolgoztam. Ha olykor-olykor haza­vetett a sors, nem győztem kapkodni a fejemet. Hiába motyogtam védekezve mindig, hogy én csak a zenei főosztály­nak vagyok szerény munkatársa, meg se hallották. Unalmas tévéjátékokért, ócska filmekért, pontatlan híradásért és bemondói bakikért is én „szorultam” rendszeresen.

Hiába mentem nyugdíjba, még most sem hagynak békén. A közelmúltban az egyik földim, aki egyébként gyerekkori cimborám is, nem volt rest tollat ragad­ni, hogy megpirongasson, amiért esti mese címén gyakran nagyon bugyuta külhoni animációs filmek sugároztatnak a magyar gyerekekre, amikor pe­dig a hazai ihletésű mesék kincsesháza szinte kimeríthetetlen.

Szeretném – ezúton is – megértetni a cimborámmal, hogy a televízió gyer­mekműsoraihoz körülbelül annyi kö­zöm van, mint neki. Azt is szeretném megértetni vele, hogy más népek me­séit leperelni a képernyőről olyanfajta botorság lenne, mintha a könyvek ba­rátait eltiltanánk a világirodalomtól. Mégsem véletlen, hogy tollat ragadott, mert magam is úgy hiszem, hogy baj van az arányokkal. Most már nemcsak a televízióról beszélek. Sajnos, nem sá­fárkodunk jól azzal a szellemi kinccsel, amit a nagy képzeletű névtelen parasz­tok vagy a toll jeles magyar mesterei mesék formájában hagytak ránk.

A leghátborzongatóbb horrorfilm sem vonultat fel sokszor annyi szörnyű­séget, mint egyik-másik gyermekmese a világirodalomban. A nép meséiből vi­szont valamiféle földönjáró egészség árad, és egy olyan szellemiség, amely – ha „megmételyezi” a gyermeket – a ké­sőbbi felnőtt ember irodalmi ízlését is kedvezően orientálhatja. Egyik ország sem engedheti meg magának azt a lu­xust, hogy elsősorban ne a saját népe meséit „záporozza” cseperedő állam­polgáraira. Nem valamiféle sovén elfo­gultságból, hanem éppen a világ dolgai iránt érzett felelősség miatt. Mert ha talajtalan, érzelmileg sem országhoz, sem néphez nem kötődő utódokat ne­velünk – a világ nem sok hasznunkat veszi. Nem tudjuk gazdagítani a színeit. És ez az érzelmi kötődés a gyermeki lelkekbe a mesék varázslatával is beke­rülhet. Ezért üdvözlök különös szere­tettel mindenkit, aki a magyar mese­kincset gazdagítja.

Kedves és igen becsült költőtársam, Baktai Faragó József, amikor megaján­dékozott legutóbbi verseskötetével, a Szaggatott szivárvány-nyal, a rá jellemző önzetlenséggel nem a maga művét, ha­nem egy fiatal költő, bizonyos Rédai Gábor verseit ajánlotta elsősorban a fi­gyelmembe. A rokonszenves fiatal­embert – aki civilben a Pannóniának fordít – futólag ismertem már, de ver­seivel még nem találkoztam. Egyik kö­tete, a Szélcsikó, gyerekverseket kínál az olvasónak. Köztük nem egy verses me­sét. Pontosabban: meseverset. Mert az Isaszegi szegvers, a Gombóda vers és a Mi­ért tüskés a sün háta? című darabokat mi másnak nevezhetném? Lírai költemé­nyek, amelyek „sztorizás” nélkül mon­danak mesét. Látszólag lehetetlen, de megvalósítható. Mint minden a költé­szetben. „Leginkább a vershez áll közel a mese, ha jó” – nyilatkozta egyszer Lázár Ervin.

Nos, Rédai Gábor nem közel hozta, hanem összehozta a kettőt.



VISSZA

MORFONDÍROZÁS


SZERDAHELYI ISTVÁN

A Posztmodern Irófőiskola Kft. tervezete

Forradalmi változások korát éljük, s eb­ből immáron az oktatási intézmények sem maradhatnak ki; elkészült végre a Nemzeti Alaptanterv, és megérjük azt is, hogy az egyetemeken, főiskolákon visszaállítják a tandíjakat. Csupán egyetlen ponton nem látni semmiféle jelét a rendszerváltásnak; írófőiskola felállítására még a – kulturális területen egyébként a legmeghökkentőbb terve­zetekről híres – Fidesz sem terjesztett elő javaslatot, s arról sem tudok, hogy a különféle felekezeti egyetemek közül legalább a Buddhista Egyetemen létez­nék egy íróképző kar.

Pedig ősi felismerés, hogy a művé­szet egyfajta szakma, s e tevékenység­hez az istenadta tehetség mellett az ezt kibontakoztató képzésre és a szakisme­retek elsajátítására is szükség van. Már a primitív kultúrákban kialakult az a szokás, hogy az epikus énekmondók, zenészek, táncosok, mutatványosok, kézműiparosok valamely mester irányí­tásával készültek fel – fiatal koruktól, mint a mester családtagjai vagy tanít­ványai – hivatásuk gyakorlására. Nem­zeti hagyományainktól sem lenne ide­gen, hogy visszanyúljunk e szokások­hoz, hiszen – miként a görög aoidoszok, köztük Homérosz a mi igriceink, hegedőseink is hasonló képzésben ré­szesültek. S van nálunk is az Iparmű­vészeti Főiskolától a Zeneakadémiáig mindenfelé művészeti szakoktatás – egyedül az írókat nem képzik sehol.

E hiányosság annál is feltűnőbb to­vábbá, mert hajdani és mai nagy pél­daképeinknél bezzeg megtalálhatók az effajta intézmények. A Szovjetunióban a Gorkij Irodalmi Intézet 1942-től az ifjú írónemzedékeket felkészítő főisko­laként is működött, 5 esztendős tanul­mányi idővel, s az Amerikai Egyesült Államokban – magam is láttam effajta prospektusokat – még olyan iskolák is vannak, amelyek bizonyos összegek be­fizetése esetén garantálják, hogy leve­lező úton is megtanítanak bárkit az írói mesterség minden csínjára-bínjára.

Úgy látom, ebben igazi nagy üzlet rejlenék, méghozzá kockázatmentesen. Amióta ugyanis világossá vált, hogy az irodalmi fejlődés menete a posztmo­dernnel a csúcsára ért, végképp meg­dőlt az a – horribile dictu a marxista-leninista esztétika által is dogmává emelt – babona, hogy az írói mesterséghez valamiféle különösebb tehetség szüksé­geltetik. Ha megalakítanánk tehát az írásom címében szereplő Posztmodern Irófőiskola Kft.-t, a legszabályosabb szerződésekkel kötelezhetnénk magun­kat arra, hogy – a különleges gyorsa­ságot persze megfelelően ellentételező, de tisztességes haszonnal járó tandíj fe­jében – bármely, a saját hivatását unó számtantanárt egy-két hónap alatt írófejedelemmé képzünk át.

Nem ördöngösség ez, csak a megfe­lelő módszert kell felismerni. Ennek három fő szabálya van. Az egyik az, hogy lehetséges stílushibáinkból stíluse­rényt kell csinálni. Ha valaki például képtelen eligazodni a magyar nyelvtan rejtelmeiben, s félő, hogy egyeztetési hibákat követ el, fel kell hívni a figyel­mét arra, hogy a posztmodern modor (posztmodor) megengedi, hogy ne döntsön, miféle rag kell az adott eset­ben. Nyugodtan felsorolhatja a lehet­séges változatokat pl. így: „XY műso­rához, nak, ba, tól, ig” stb. A megfelelő hangoltságú szerkesztők és kritikusok ezt nem az analfabétizmus, hanem a kifinomult humor csalhatatlan jeleként fogják üdvözölni, aminthogy azt is, ha a kompozíció gondjait a szöveg össze­függéstelensége oldja meg. Csak a pre-modern retorikák-stilisztikák dogmája volt, hogy egy gondolat megfogalmazá­sakor a rokonértelmű szavak közül a pontosan odaillőt kell kiválasztani. A posztmodern megoldás az effajta ne­hézségeken is átsegít. Elő kell venni egy szinonimaszótárt, s egyetlen szózuhatagban oda kell tálalni az olvasó elé az összes ilyen szót, pl. „érint, nyúl, bab­rál, fog, illet, súrol, pedz” és így tovább. Ez a technika nemcsak a fogalmazási készség hiányosságait leplezi, hanem egyrészt a szerző demokratikus lelkületének is bizonyítéka – válassza ki ma­gának mindenki a neki tetsző szinoni­mát – , másrészt pedig annak is, hogy felismeri a piacgazdálkodás vitathatat­lan történelmi előnyeit: az ilyen szinonimazuhatagok csekély szellemi erőfe­szítéssel nagy mértékben növelik a szö­veg terjedelmét, következésképpen az írói munka hatékonyságát és a szerzői honoráriumot. Ugyanezt elérhetik a Posztmodern Irófőiskola Kft. tanítvá­nyai úgy is, hogy műveikbe más szer­zők munkáiból idézőjel nélkül kimásolt „vendégszövegeket” illesztenek.

A második főszabály az, hogy ellen­zékinek kell lenni – a fennálló hatalom mellett állók attitűdjei, legyen ez a ha­talom bármiféle, mindig csökkentik a vonzerőt – , de csak centire pontosan olyan mértékben, amennyire ezt a min­denkori hatalom megengedi. Lehető­leg döglött oroszlánokba kell hát bele­rúgni, vagy olyanokba, akik védtele­nek; a Kádár-korszakban a Rákosi-korszakot kell leleplezni, az Antall-korszakban a Kádár-korszakot, s minden kor­szakban azokat, akik valamilyen ok mi­att nem tudják magukat hatékonyan megvédeni.

A fenti két szabály elsajátítása vi­szonylag könnyű, s ezért a Posztmo­dern Irófőiskola Kft. tananyagának súlypontját a harmadik, s egyben főfő­szabály bemagoltatására kell helyezni: akiben nincsen elegendő írói tehetség, annak ahhoz mindenképpen értenie kell, hogy a tehetségtelen kritikusokból és szerkesztőkből kellően népes és har­cias tábort szervezzen maga köré. A fentiekben körvonalazott szövegeket ugyanis csak megfelelő ízlésterrorral le­het elfogadtatni az irodalmár közvéle­ménnyel. Hogy e táborszervezéshez mi­féle trükkök szükségesek, itt nem is árulom el: a vállalkozások lelke mindig üzleti titok.

Az egész tervezet sarkpontja persze a tandíj nagysága. Ez két okból is igen lényeges. Az egyik ok az, hogy e díjnak eléggé tetemesnek kell lennie ahhoz, hogy ne jelentkezzék túlságosan sok hallgató a tanfolyamokra; egy ilyen kis országban, amilyen a miénk, az írófe­jedelmek száma szükségképpen korlá­tozott, s ha egyszer szerződésben köte­lezzük magunkat arra, hogy bárkiből ilyen fejedelmet csinálunk, ügyelnünk kell arra, nehogy a kulturális piac telí­tettsége okán szerződésszegésbe keve­redjünk.

A másik ok az, hogy a kft. haszná­nak ahhoz is elegendőnek kell lennie, hogy nemzeti kultúránk felvirágoztatá­sa érdekében irodalmi lapokat és könyvkiadókat alapítsunk. Olyanokat, amelyek saját tanítványainktól soha egyetlen betűt sem bocsátanak a nyil­vánosság elé.

VISSZA

OLVASÓLÁMPA


ROZSNYAI ERVIN

„Küzdtünk híven a forradalomért…”

Egy magyar antifasiszta könyvéről *

Tihanyi József, a felszabadulás előtti Szociáldemokrata Párt központi titkár­ságának utolsó élő tagja lebilincselő könyvet írt saját életéről – illetve a ma­gyar történelem 75 esztendejéről, aho­gyan ő ezt az időszakot a maga szemé­lyes sorsaként megélte. Németül író­dott a könyv, Saarbrückenben adták ki a szerző német barátai Egy magyar an­tifasiszta élettörténete és nézetei alcímmel – ilyen témára magyar kiadót bajos lett volna találni manapság.

A könyv címe Der Rosche, jiddis szó, jelentése: „pimasz, arrogáns, szemte­len” – önmagát jellemzi vele a szerző, talán túlzott önkritikával, mert művé­ből inkább egy önérzetes proletáralkat bontakozik ki az olvasó előtt, és az ér­des, keserű büszkeség, amelyet bizo­nyára önvédelmül fejlesztett ki magá­ban, csak az ellenséges társadalmi vi­szonyokkal ütközve nyilvánul meg itt-ott agresszív formában. A jiddisre való emlékezés alkalmasint a gyermekkori környezetre és a zsidó édesanyára utal, a gyermekét egyedül nevelő szegény varrónőre; az anyanyelvi fokon hasz­nált német nyelv pedig az édesapa em­lékét idézi, a sváb származású asztalos­szakmunkásét, akit Horthyék a Tanácsköztársaság bukása után – és néhány hónappal fia születése előtt – mint for­radalmárt letartóztattak, öt évre bör­tönbe csuktak, majd szabadulásakor megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy a fővárosban munkát vállalhasson. Az apa 1929-ben, a gazdasági válság első évében meghalt; a fiú nagy anyagi ne­hézségek közepette járta ki a reálgim­náziumot, s megtanult közben gyors- és gépírni (hála Galamb Ödönnek, aki ingyen tanította), méghozzá olyan szin­ten, hogy kategóriabajnokként kerül­hetett tanára támogatásával Az Est-la­pok szerkesztőségébe. Egy náciellenes akciójára felfigyelt a katonai elhárítás; mégsem emiatt kellett a szerkesztőség­ből alig két év múlva távoznia, hanem azért, mert mint félzsidót nem vették fel a Sajtókamarába (jóllehet szüle­tésekor megkeresztelték, mivel a tör­vények értelmében a vegyes házasság­ból született fiúgyerek apja vallását kö­vette). A vegyi gyárban, ahol segéd­munkásként elhelyezkedett, 70-140 ki­lós kénsavballonokat cipelt másodma­gával; erre a munkára fizikailag nem lévén alkalmas, sikerült baráti protek­cióval bejutnia – szintén segédmunkás­ként – a Pester Lloyd nyomdájába, ahol már könnyebben ment sora, mert az ólomszedéssel teli ládák, amelyeket ese­tenként egyik szintről a másikra kellett szállítani, csupán 40-60 kilósak voltak. A nyomdában kapcsolódott be a mun­kásmozgalomba; megismerkedett a szo­cializmus eszméivel, tanult és szerve­zett, részt vett 1942-ben a március 15-i nagy háborúellenes tüntetésen, amelyet lovasrendőrök vertek szét; őt is meg­kergették. 1943 márciusától Mónus Il­lés titkáraként tevékenykedett.

A megszállás alatt az illegalitásba kényszerült Tihanyi rövid ideig egy uradalomban dolgozott Macskáspusz­tán. A birtok irodáján a gépírónő – zsidó vőlegényéért aggódó, jóérzésű asszony – figyelmeztette, hogy minden újonnan érkezőt felkeresnek a csendő­rök, készüljön a velük való beszélge­tésre. Jött is a kéttagú járőr; Tihanyi, aki időben átgondolta, hogyan fog vi­selkedni, fesztelenül eltársalgott velük, iszogattak, a csendőrök egészen felen­gedtek. Nemrég tértek haza a frontról, sok érdekes dologban volt ott részük. „Gratuláltam nekik, amikor frontélmé­nyeikről szólva, megmutatták a zseb­késüket, amellyel felhasították az orosz hadifoglyok húsát, hogy ürülékes szalmát tömjenek a vérző sebbe. Szó­val, a legjobb barátok lettünk. Arra már nem emlékszem, hogy a pertut is megittuk-e.”

Üldözők és üldözöttek, megdöbben­tő és megrendítő portrék. A legmegkapóbb azoké, akik önzetlenül az üldö­zöttek mellé álltak. Ilyen volt a macs­káspusztai disznópásztor. A disznók ré­szére az új alkalmazott hordta lovasko­csin a takarmányt a tanyasi tenyésztelepre. „Okos ember kevés szóból is ért – mondta neki egy napon a kondás – , a jószágigazgató úr sógora elhárító­tiszt.” Azzal átadott egy csomagot, ben­ne egy fél cipó, nagy darab szalonna, két fej hagyma. Kitartott Budapestig – mert a birtokról sürgősen el kellett tűn­ni. Aztán a fővárosban: a mélyen val­lásos gyorsíró-barát és édesanyja, akik az életveszélyt vállalva, befogadják az ateista illegális pártmunkást; a dzsentri származású, nemesi névvégződésű tar­talékos főhadnagy, aki segíti őt az ellen­állás szervezésében; a névtelen férfiak és nők, munkások, kisemberek, póz nélküli hősök, akik nincsenek is tuda­tában hősiességüknek, egyszerűen azt teszik, amit emberségük diktál. Élete­ket mentenek, de többet is: megmentik a megcsalt, megtaposott hitet, az em­beri melegséget egy dermesztő ordas­világban.

Tihanyit letartóztatták, gumibottal verték, koncentrációs táborokba hur­colták. Utat épített, vágta és hordta fo­golytársaival a fát vászonruhában a téli fagyban, csillézett a sóbányában; me­netoszlopokban vonszolódott, látta, ho­gyan lövik agyon a lemaradókat, látta a temetetlen hullákat az utak mentén, a lángszóróval kiirtottak megszenesedett maradványait, a hitleri birodalom zászlajaként lobogó füstöt a krematóri­umok kéményén. És látta, tapasztalta ilyen körülmények között is a szolida­ritást – az orosz foglyok kemény szer­vezettségét, a spanyolok derűs bátorsá­gát, a német antifasiszták mintegy ter­mészeti tulajdonsággá vált internacio­nalizmusát, a segítőkészséget néha olyanok részéről is, akiktől a legkevésbé várta volna. Ennek és saját szívósságá­nak köszönheti, hogy megérte a felsza­badulást; harmincöt kiló volt akkor, nagybeteg, a lába már üszkösödni kez­dett; egy fogságba esett német egész­ségügyi katona gyógyította ki.

A felszabadult Magyarországon Ti­hanyi folytatta tevékenységét a Szociál­demokrata Pártban. A két munkáspárt egyesülése után súlyos sérelmek érték. Valószínűleg ő is hibázott egyben-másban, de ez nem menti az aránytalan visszavágás igazságtalanságát. Másrészt, ha emberileg érthető is a keserűség a méltatlan csapások miatt, történelmileg mégsem, még ennek ellenére sem in­dokolt a felszabadulás utáni négy évti­zedet sommásan, pusztán az indulatok alapján megítélni, ahogyan Tihanyi né­melykor teszi. Nem indokolt már csak azért sem, mert Tihanyi József – mint e sorok írója magánbeszélgetésekben nemegyszer meggyőződött róla és fel­hatalmazást kapott, hogy ezt írásban is rögzítse – tökéletesen tisztában van ve­le, hogy a szóban forgó időszak, megalázó torzulásai ellenére, nemzeti tör­ténelmünk legnagyobb haladó korsza­kai közé tartozik.

Bár a helyenként jelentkező szubjek­tivizmus nem válik a könyv javára, Ti­hanyi műve így is jelentős alkotás. Azzá teszi a személyes élettörténet és a tör­ténelem szoros összeszövődéséből adó­dó gondolati mélység, az események­nek a maguk bonyolult sokszínűségé­ben való ábrázolása, a számos kitűnő jellemrajz, a feszült, drámai előadás­mód. Kegyetlen idők dokumentuma ez a könyv, de a szolidaritás és a meggyő­ződés erejéé is, amely diadalmasan áll ellent a gonosznak.

Fejezzük be ezt a rövid tájékoztatást a szerző saját szavaival:

„Életem sok-sok nehéz időszakában újra meg újra visszagondoltam azokra az elvtársakra, akik bíztak bennem, akik segítséget vártak tőlem, ha mégoly szerényét is; akik megtanítottak a szo­cializmus ábécéjére. Ez adott erőt, hogy azt tegyem, amit tettem; másképp nem tehettem.”




1 Josef Tihanyi: Der Rosche. Lebensgeschichte und Ansichten eines ungarischen Antifaschisten. Martin Schröer, Manfred Weiss (Hssg), Saarbrücken, 1994. [vissza]

VISSZA

FRIDECZKY FRIGYES

A maga nemében remekmű

Officina Egyetemes Lexikon

Íme, ismét egy lexikon, amely egy kö­tetben kívánja elénk tárni mindazt a tudásanyagot, amit egy magára adó művelt átlagolvasónak ismernie illik, avagy amelyen egy érdeklődő magyar polgár ellenőrizni és továbbfejleszteni tudja felkészültségét. Milyen egy tökéletes lexikon? Egyál­talán, létezhet tökéletes lexikon? Alig­ha. Tökéletességre törekedni lehet, sőt kötelesség, még akkor is, ha tudjuk, hogy sohasem érjük el. Mégis, mi le­gyen a mérce? Legyen minden lénye­gest átfogó, tömör és tárgyilagos. Min­den örökérvényű tételt, fogalmat, me­lyet a századok kiérleltek, foglaljon ma­gába, s ugyanakkor tartson lépést ko­runkkal, tájékoztasson a tudomány és a technika valamennyi újonnan feltárt eredményéről. Vegye át a szaklexiko­nokból mindazt, de csak azt, ami szá­mot tarthat mindenki érdeklődésére; ám azt is csupán csontjáig lecsupaszít­va. Az örökkévalóságra vesse tekintetét akkor is, ha tudja, hogy öt vagy tíz év múlva meg kell ismételnie munkáját, mivel a tudomány és a technika túlha­ladja valamennyi mai eredményünket. Ne legyen elkötelezettje egyetlen poli­tikai áramlatnak sem. Kormányok jön­nek, kormányok mennek, eszmék föl­csillannak és homályba vesznek, s az örök értékek hegyormai között a napi aktualitások, divatos gondolatvirágok hamarosan hervadt gyomnövények lesznek. A jó lexikonszerkesztő széles horizontú tájékozottsága hűvös tárgyi­lagossággal párosul, nem billentheti ki egzakt tudományosságát az éppen ügyeletes politikai kurzus mandarinjá­nak „tévedhetetlen” ítélete, fennkölt dölyfössége. Nem befolyásolja az éppen lábra kapott filozófiai-esztétikai eszmék-áramlatok mégoly újszerűnek tű­nő csillogása.

Első rátekintésre ezek az elvek vezet­ték az Officina Egyetemes Lexikon szer­kesztőit. A magyar kiadás főszerkesztő­jének, Markó Lászlónak munkáját dicsé­ri, hogy a német törzsanyag számunkra lényegtelenebb szócikkeit elhagyva, olyan jelentős mértékben dúsította-gazdagította magyar specifikumokkal e könyvet, amely e vonatkozásban messze túlszárnyalja a címében-nevében hival­kodóan magyarnak mutatkozó Magyar Larousse, magyar olvasókra specializált kibővítését. Csupán a magyar írók, mű­vészek, tudósok, közéleti emberek sorát tekintve is többszázra tehető azok szá­ma, akiket itt megtalálunk, s akiket a háromkötetes Magyar Larousse „kifelej­tett”.

Negyvenötezer (avagy ennél is több) címszó, kétezerötszáz képpel gazdagít­va, egy kötetben, igen merész vállalko­zás. Ebből eredően senki sem kívánhat­ja, hogy tömörségéből engedve, bőveb­ben foglalkozzon egy-egy fogalommal. Ám ez a tömörség túlzásnak tűnhet, ha például Maurice André trombitamű­vész, Claudio Abbado és Eduard van Beinum karmester, Peter Anders opera­énekes és a hebraisztika egy-egy sorral, Anda Géza zongoraművész és Vincenzo Bellini zeneszerző két-két, Clara Haskil zongoraművész és Teller Ede fizikus kettő és fél, Belső-Azsia és Hanák Péter történész három-három, Balzac és He­gedűs Géza író három és fél, Arisztophanész és Garas Dezső négy-négy sorral szerepel; a heroizmus kettő, a heroina egy szóval!

Ennyire rövid, szótárszerű meghatá­rozás többszáz is előfordul, de számos szócikk tömörségében is kifejezi tárgya lényegét. Például: Alvar Aalto, finn épí­tész, Aba-Novák festő, Marcel Achard francia, Jorge Amado brazil író; Abda, a cappella, accelerando, Adam zeneszer­ző, adekvát, ad hoc, adieu, ad finitum, Adomo, aggregátor, Ágh István költő, agilis, agitato, agónia, agresszió, Albee, Albeniz és Albinoni zeneszerző esetében, hogy csak az ábécé elejéről hozzam a példákat. Szót érdemel, hogy éppen e tömörségre törő lexikonból szerezhe­tünk tudomást arról, hogy Hermaphroditosz, Hermész és Aphrodité fia; aki „a források nimfájának, Szalmakisznak a kívánságára, vele kettős nemű lénnyé, hermaphroditává egyesült”.

Természetes, hogy számos hosszabb szócikk képekkel és térképekkel, mint például a tizenkét hasábos Afrika, a ti­zenhat hasábos Amerika, a tizenhét ha­sábos Ázsia, a tizenhárom hasábos Ausztrália, vagy a huszonegy hasábos Németország lényegesen gazdagabb tar­talmú. Aránytalanul többet tudunk meg Ausztriáról, mint Ausztráliáról (előb­bi szövegrésze csaknem négyszeres); többen kimaradtak, sok szócikk hiányos (Abélard megcsonkításáról, műveiről, szemléletéről nem ír; az abortusznál nem említi a művi terhesség-megszakí­tást; Absalomnál nem szól Jeruzsálem­be történt bevonulásáról és apja felesé­geinek magáévá tételéről; az Anjou-dinasztiát kihagyja; a Zwinger képtáráról nem szól); s igen sok helyen a szöveg és a kép „elcsúszott” egymástól, a nyomda ördöge pedig sok-sok apró hi­bával tréfálta meg gyenge szemű kor­rektorait.

Ám az egész mű, koncepciójával, szerkesztésével, fogalmazásával, gyö­nyörű képanyagával, mesteri tipográfi­ájával gyakorlatiasságával és használha­tóságával a maga nemében remekmű – csak gratulálhatunk a szerkesztőknek és a kiadónak.

(Officina Nova)

VISSZA

KÖNYVAJÁNLAT


Ki ne ismerné a fátyolba burkolózó, gyöngyökkel, drágakövekkel kirakott aranyfejdíszes hattyúhercegnőt Vrubel festményéről, ahogy a rejtelmes táj előtt visszafordulva, égő, sötét pillantást vet valami feledhetetlenre. Hatalmas fehér szárnyak között szívbemarkolóan védtelen, törékeny, ám fenséges kis lény, a megtestesült titok, az orosz me­sék csodálatos nőalakja. Nemhiába vá­lasztották Marie-Lousie von Franz Női me­sealakok című könyvének borítójára a világhíres festmény részletét az Európa Kiadó Mérleg sorozatában. Az osztrák származású, Svájcban élő tudós asszony már az 1930-as évek óta foglalkozott az alkímia mélylélektani háttere, a legen­dák interpretálása, a mítoszkutatás mellett a mesék lélektani elemzésével, az „őslélek”, a kollektív tudattalan meg­nyilvánulási formáival, sérüléseivel és gyógyításával. A Jung követőjeként is­mert nemzetközi hírű szerzőnő e kötet­ben a zürichi C. G. Jung Intézetben hangszalagra vett előadásai szövegét adta közre. (Szíves figyelmükbe aján­lom, hogy ugyancsak e sorozatban, né­hány kötettel előbb jelent meg C. G. Jung A lélektani típusok általános leírása című alapvető munkája is.) A szerző a női mesealakok lényegének magyaráza­ta után elsőként Csipkerózsika női mi­voltát elemzi, majd Hófehérke és Piros­ka után Grimm mesehősnő, a kezetlen lányka lesz vizsgálódásainak alanya. Knud Rasmussen egy olyan mesét jegy­zett fel, mely egy pókká vált nőről szól, aki a föld összes pókjának ősasszonya lesz. Ennek jelentését, majd „A hat hattyú” és „A hét holló” című Grimm mesékben a nő szellemi oldalának fej­lődési problémáit vizsgálja. Világszép Vaszilissza szimbolikus alakja után a Leszbosz szigetéről származó mese ki­rálylánya az utolsó mélylélektani mód­szerrel vizsgált mesealak. A művet iga­zán izgalmassá az teszi, hogy Marie-Louise von Franz saját praxisából vett pszichológiai esetekkel von párhuza­mot „mesebeli” vizsgálódásai során, mi­közben a mesehősnőkhöz kapcsolódó mesék tömör változatát is elolvashatjuk a csinos kis könyvben.

„Ül egyenes testtartásban, kicsit távol tartva magát a többiektől, holott azok belőle sarjadztak, ül csípőre tett kézzel az édes, nehéz terhet egyensúlyozva térdén, szemhéja leereszkedik, szinte összezárul, mintha aludna, holott őket figyeli kitartóan, akik között megtör­ténnek az események… Mintha előre tudná a később megtörténteket. Mint­ha keserű, boldog, fájdalmas mosolyá­ban benne lenne a megakadályozhatatlan.” Az ilyen titkok megfejtésével fog­lalkozik S. Nagy Katalin művészettörténész is Föld-hajó című tanul­mánykötetében. Leonardo da Vinci „Szent Anna harmadmagával” című festményén kívül többek között Oskar Kokoschka „Veronika kendője”, Giotto és Chagall képeit magyarázza, majd „Jeromos, a modern európai értelmi­ségi” című, hosszabb lélegzetű tanul­mányában Jeromos, azaz Sophronius Hieronymusnak az európai festészet­ben feltalálható ábrázolásait sorakoztat­ja fel. Az áttekintő jellegű „Önarcké­pek” című írás után megrendítő kis esszéregényét olvashatjuk a kötetben: „R. úr önarcképei”. A következő, „Rembrandt rajzai” című írásában ol­vashatjuk: Rembrandttal minden meg­változik. A képzőművészet történetét így is tagolhatnánk: Rembrandt előtt és Rembrandt után. Minden nagy művé­szet idea-tan, Rembrandtot kivéve. A kötet két utolsó tanulmányában Ország Lili művészetét elemzi, majd egy Jeru­zsálemről szóló írás következik. Kár, hogy a rendkívül sodró lendületű, él­vezetes olvasmányt illusztráló képek nyomdai kivitele nem éri el a szöveg színvonalát. A tanulmánygyűjtemény a Liget-könyvek sorozatban látott napvi­lágot.

Akárcsak Dalos Margit Szénszünet Kapernaumban című elbeszéléskötete. Be­vallom, zavartan forgattam a könyvet, amint a kiadás évére, a szerző szemé­lyére vonatkozó adatot, utalást keres­tem, elő- vagy utószót, hogy megtudjak róla valamit. Hosszas keresgélés után a legújabb irodalmi lexikonban három­sornyi szövegre leltem: született ekkor és ekkor, óvónőnek tanult, néhány írá­sát a Jelenkor közölte, s hogy van egy megjelent könyve 1993-ból: Szénszünet Kapernaumban. Ismeretlen, nem is egészen új könyv hát, félre akartam tenni, de győzött a kíváncsiságom. Be­leolvastam – s lenyűgözött. Az elbeszé­lések egy életregény mozaikjai, egy nagyszerű, szuverén egyéniség vallo­másai a világról. Gyermekkorának tör­ténéseitől kezdve örökíti meg múltját, melyet a mai ötvenes-hatvanas korosz­tály oly ismerősnek fog találni, s oly szívszorítónak. Mert emlékezni fog rá, hogy volt idő, amikor színei voltak a világnak, amikor egy illatnak jelentése volt, szikrázó jégcsapok lógtak az eresz­ről, aztán szénpor, cirádás ágytámlák, bombázás, árnylények a falon, apa könnyes szeme, tánciskola, télen bun­dabugyi és körömcipő, húsvétvasárnapi mise, felzengő énekek s „olyan is volt, hogy hajnal, pirkadat, dél, alkony és este”. Később az Intézmény, Hermes elvtársnő, aztán a csemegebolt és a bisztrósarok között a lehetséges jövő­kép is: „majd ha te is megállsz az ut­cán… majd ha valakinek az arcába ha­jolva azt mondod, hogy nézze meg, lát-e rajtad ráncot… és ha a szemüveged mögül majd úgy nézel ki, mint a teli­hold az éjszakai kútból, öt emeletnyi mélység sűrű éjszakával bepárázva… majd ha te is állsz a bisztró sarkán – ez a megöregedett árusok helye – fo­god kezedben a csokorba kötött petre­zselymet, vagy a bokrétába rendezett margarétát…” A rendkívül választékos stílusú, nagy nyelvi fantáziával megál­dott írónő könyvét mindenki felfedez­heti magának, aki hajlandó egy sétára Kapernaumban.

Az ókori palesztin város már nem létezik, régi helyét is eltűntette az idő és a természet, Kapernaum már csak a legendákban él tovább. Az a település viszont, melyet Dobozi Eszter mutat be a Széphalom Könyvműhelynél megjelent Tíz körömmel című riportkötetében, na­gyon is létező Duna-Tisza közi mai falu. Izsák, 1993-ban. A szerző szinte költői sorokkal mutatja be az itt lakókat, a hagyományőrző, földimádó, a színes, változatos nyelvet beszélő embereket, akik így szólítják egymást a gazdakör­ben: Paraszttársaim! Körükben paraszt­nak lenni méltóság. „Van-e még hely az alföldi pusztákon, ahol annyiféle örök­lött történet szálaival kapcsolódnak az arra lakók a mindennapok színhelyei­hez, mint Izsákon? – teszi fel a kérdést a szerző. – Errefelé majd minden homok­buckáról, halomról tudnak valami titok­zatosat. Töröktől itt felejtett aranyat, sose látott kincseket rejt – úgy hiszik – a föld mélye. De régi kutakról, dűlőkről is legendák legkülönfélébb variációit őrzi a közös emlékezet. Meséikből, mondáik­ból betyárok, törökkel kiálló vitézek, fortélyos pásztorok, mogorva kocsmárosok elevenednek meg.” E könyvben pe­dig a falunak azok az idősebb lakói, a megújuló gazdakör tagjai, akik mindig veszítenek, akik Dobozi Eszterrel a föld­kérdésről, a kárpótlási törvényről be­szélgetnek – zaklatottan, felindultan, mert elégedetlenek és türelmetlenek. A szerző a falu asszonyai közül is többeket felkeresett, akik keserves és nehéz sor­suk megváltását remélik a földtől. Az írónő meghallgatta a „másik oldalt” is, a tsz elnökét, a polgármestert, a szövetke­zet és az állami gazdaság agronómusát, a felszámoló biztost. Végül az egyszer elnapolt, de később mégis megtartott földárverés a színhely, mely ugyanolyan zűrzavaros, s végkifejletében igazságta­lan volt, mint a többi szerte az ország­ban.

Igazán meghökkentő köntösbe öltöz­tette másik újdonságát a Széphalom Könyvműhely. Megszámoltam: negy­venegy átható tekintetű, figyelő szem látszik Kállai Katalin Veronai címlapsztori című kötetének borítóján, eggyel több, mint ahány színházi kritika található a könyvben. Az írások az 1991. és 1994. közötti időszak termései, először folyó­iratokban (Kritikai Lapok, Kritika, Színház, Vigilia) láttak napvilágot, nyil­ván ezért a rövidre zárt, summázó szö­veg, mely kellően tárgyszerű, érzékletes és felhívó – sokszor kihívó – jellegű, szókimondó és természetesen kritikus. Az írások sora a drámaírás fejedelmé­nek műveivel, illetve azok színházi elő­adásainak bírálataival kezdődik. Sha­kespeare tizenegy drámájának külön­böző színházakbeli előadásáról olvasha­tunk, köztük négyféle Hamlet-interpretációról. A további írások tanúsága sze­rint Moliére, Goethe, Rostand, Molnár Ferenc, Gorkij, Brecht, García Lorca, Werfel, Miller, Albee, Mrozek, Thomas Bernhard, Paul Portner, John Fowles, Ionesco, s a kortárs magyar drámák közül Örkény, Bereményi, Spiró, Sultz Sándor, Halász Péter, Nagy András és Horváth Péter műveinek bemutatóit kí­sérte figyelő szemmel a színikritikus.

(emmi)

VISSZA