A húszas évek irodalmi viszonyainak jellemző dokumentuma Karinthy Frigyes bírósági ügye, amelyet Rudas Iván könyvtári kutatásai alapján idézünk fel a Népszava két, 1925-i számából
A múlt év őszén az „Est”-ben „Fekete mise” címen novella jelent meg, amelyet Karinthy Frigyes írt. Ebben a novellában egy fekete mise lefolyását rajzolta meg az író, amint a Sátán templomában meztelen emberek a bűnnek áldoznak, az oltárról azonban hirtelen lelép egy csecsemő, amire az őrjöngő gyülekezet megszelídül és az anyaságot ünnepli. A novella miatt Karinthy ellen a budapesti ügyészség vallásgyalázás és szemérem elleni vétség címén vádat emelt azzal az indokkal, hogy a fekete mise leírása a katolikus vallás egyházi szertartásának kigúnyolása és a misére összegyülekezett emberek megrajzolása azonkívül sérti a szemérmet is.
Az ügyet szerdán tárgyalta a budapesti törvényszék Töreky-tanácsa.
A tárgyalás megnyitása után az ügyész zárt tárgyalást indítványozott, amit azonban a bíróság elutasított. A vádirat ismertetése után fölolvasták az inkriminált novellát, majd Karinthy Frigyest hallgatták ki. Az író előadta, hogy nem érzi magát bűnösnek. Hiba talán az, hogy nem írta meg olyan világosan a novellát, hogy azt mindenki, még az ügyész is megértse. Ezzel az írásművei, mint mindig, ezúttal is az volt a célja, hogy a szatanikus és démonikusnak nevezett irodalmi stílust nevetségessé tegye. Ennek a műfajnak a művelői ugyanis úgy állítják be a szerelmet, mint valami szörnyűséget, amely lealjasítja az embert. Hogy ennek az iránynak a lehetetlenségét és tarthatatlanságát bebizonyítsa, azért írta meg a novellát. Ő rendesen az írások kifigurázásánál a karikatúrát szokta választani, ezúttal azonban tovább akart menni és ki akarta mutatni, hogy milyen hamis az a művészet, amely nem látja be az anyaság nagy erkölcsi értékét. Ő tehát novelláját nem a pornográfia dicsőítésére, hanem ellenkezően, annak ostorozására és a szerelem igazi lényegének, az anyaságnak dicsőítésére írta. A vallásgyalázásra vonatkozóan kijelentette, hogy a novellában előforduló templom csak jelképes templom, az nem az isten, hanem a sátán temploma, amit olyan módon állított be, mint ahogy azt az egyházi írók is teszik. Az elnök erre megjegyezte, hogy az ügyész másképp látja ezt, szerinte a cikk javarésze orgia leírása. Karinthy erre azt válaszolta, hogy aki ezt a novellát olvasta, arról fölteszik, hogy mást is olvasott tőle, és így tudja, hogy ez a leírás tulajdonképpen csak idézet. Ha ezek a kitételek elegendők a vád alapjául, akkor a cikk olvasója és idézője is elkövette a szemérem elleni vétséget.
Elnök: Ön megbecstelenítette a római katolikus egyházat. Egész pontosan egy katolikus templomot ír le. Mi az ön vallása?
Karinthy: Én evangélikus vagyok.
Elnök: Na látja, ez az oka annak, hogy katolikus templomot ír le, mert szégyelte a saját templomát meggyalázni.
Karinthy: Amint mondottam, a sátán templomáról van szó. Nyilvánvaló, hogy a protestáns templomokból hiányzik az a sok szín, kép, ami ehhez a tárgyhoz szükséges.
Ézután Herczeg Ferencet hallgatták ki irodalmi szakértőként. Herczeg az elnök kérdéseire kijelentette, hogy Karinthy novellájának irodalmi értéke van, mint minden szónak, amit Karinthy leír, mert Karinthy olyan tehetséges, hogy egyetlen a magyar irodalomban, akinek tehetsége kétségen és vitán fölül áll. A novella kerete neki nem szimpatikus, de mély erkölcsi gondolat van benne, az anyaság győzelme. Karinthyban van valami burleszkelem, és megérti az ő álláspontját, amikor ezzel az írásával a szatanikus irodalmat akarta kifigurázni. A szatanizmus egyébként nem vallásgyalázás, mert ez az irodalomnak állandó témája és például Jókai a „Fekete Gyémántok” című regényében szintén leír egy fekete misét, amelynek minden sora istenkáromlás. De most, amikor olyan érzékenyek az emberek vallási kérdések iránt, nem tartja szerencsésnek ennek a témának a feszegetését. Az azonban egészen bizonyos, hogy Karinthy valóban csak parodizált, mint ahogy annak idején Adyt is kifigurázta.
Elnök: Pornográfiának tartja nagyságod ezt a novellát?
Herczeg: Egyáltalában nem tartom annak, az eszméje a leghatározottabban erkölcsös.
A védő kérdésére ugyancsak kijelentette Herczeg, hogy semmiesetre sem tartja az írást erotikusnak. Végül Karinthy mégegyszer hangsúlyozta, hogy egyáltalában nem akarta sem a vallást, sem a szemérmet meggyalázni.
A bíróság hosszas tanácskozás után hirdette ki az ítéletet, amely szerint Karinthy Frigyest valláselleni kihágás címén nyolc napi fogházra ítélte, a szemérem elleni vétség és a vallásgyalázás vádja alól fölmentette. Az ítélet ellen úgy a vádlott, mint az ügyész föllebbezést jelentettek be.
1925. április 2.
A „Fekete mise”. A kúria szerdán hirdette ki Karinthy Frigyes „Fekete mise” című inkriminált novellája ügyében az ítéletet. Az elsőbíróság szerint Karinthy vallás elleni vétséget követett el a novellában és ezért nyolcnapi fogházbüntetéssel sújtotta az írót. Ezt az ítéletet a tábla is jóváhagyta. A kúria az ítéletet megváltoztatta, a szabadságvesztést megsemmisítette és 10 ½ millió korona pénzbüntetést szabott ki.
1925. május 20.
S. Emma asszony 1993 januárjában 83 éves korában bukkant rá gyerek- és fiatalkori naplójára, amely tavaly bekövetkezett elhunyta után fiára, Szepesi Imrére maradt. Az ő szívességéből tesszük közzé ezt a különös, nagy dokumentumértékű, elgondolkodtató följegyzés-gyűjteményt. A szöveghez nem nyúltunk, nem „szerkesztettük meg”, még helyesírását és nyilvánvaló tollhibáit sem igazítottuk ki.
Előszó helyett
Voltaképpen egyszerű volt az egész. Az ember kotorászni szeret régi holmiai között, egy-egy régi fénykép vagy levél elegendő, hogy felindultan, csaknem betegesen kutasson. Ez történt velem, csodával határos! Megtaláltam elveszettnek vélt jegyzeteim egy részét és gyermekkori naplómat. Csak a Mama lehetett, tudtam olvassa jegyzeteimet, jólesően egyetért a benne rejlő gondolatokkal. Jegyzeteimet gondosan régi újságpapírba és rongyokba rejtette.
Drága Mama! Az első kis naplómat tőled kaptam. Borítóján egy kislány arca angyalokkal körülvéve, alul gyöngy betűkkel írva: Napló.
Most amikor ilyen hosszú idő után ismét megpillantottam elsárgult jegyzeteimet szorongó érzés fogott körül.
Az élet egyik nehéz és nagy problémája – már mint öreg korban – mit hagyok hátra, van e valami mondani valóm. Az sem közömbös számomra mi lesz jegyzeteimmel. Az igazság az, egyben szorongást kiváltó, hogy az idők folyamán – mostanában egyre gyakrabban – az ember elveszti barátait.
Zavarban vagyok, keresem a legjobb megoldást. Valamikor húszéves fejjel felmerült bennem hátha én is tudnék könyvet imi. Vajon milyen lett volna? A későbbiekben ehez fűződő reményeim szerte foszlottak csak úgy mint az a gondolat, hogy orvos legyek. Nem, igaztalanul mégsem vádolhatom szüléimét. A világot megismerve sok örömöm nem volt. Gyermeki érzéseimet a körülöttem zajló események eléggé meggyötörték.
Az élet viharában mindig megálltam helyem.
A könyv szeretetére nagybátyám Ármin bácsi tanított. Tudom, szereted a könyveket, de ne felejtsd a jó író érzékenyen reagál korának visszáságaira.
Feljegyzéseim első mondatát ezerkilencszáz-husszonkettőben írtam le. Ez inkább napló, olyan amely 13-14 éves lányok életében nagyjelentőségű. Az eseményeket megközelítő sorrendben foglaltam össze. Úgy gondolom maga az élet hitelesíti az elmondottakat. Mindezek ismeretében könnyen találnék választ miért is kellett – félévszázadnál többet vámom jegyzeteim feldolgozására.
Bártfa 1918
Bártfa a keleti kárpátok valóságos gyöngy szeme, királyi város koronázó templomával évszázados házaival.
Erről a városról oly sokat és szépet írtak. Ezt kellene nekem kerek mondatokba önteni. Rá kellett jönnöm, hogy Bártfa királyi köntösében nem tudom a múltat idézni. Egy város szépsége ugyan úgy a dolgok természetességéhez tartozik mint lakóinak élete.
Hirtelen oly kicsinek éreztem magam, a Mamához fordultam elmondtam mi a szándékom, felolvastam jegyzeteim első sorait. Figyelmesen meghallgatott, itt-ott rábólintott. Kislányom Hanna nénédhez kell fordulnod, ő nálam tanultabb.
Hanna néném különösebb meglepetés nélkül fogadta jegyzeteimet, valóságos mesébe kezdett. Előttem szint megelevenedet Bártfa varázslatos múltja, lakóinak élete.
Néném gyöngéd játékossággal rakta le részemre az alapokat.
Naplómból idézek: Hanna nénémet nagyon szeretem, ha hozzánk jön, mint édes lányát átölel. Nénémnek nem lehetett gyereke. Sok hasonlóság van Mama és testvére Hanna néném között. Néném felvilágosult asszony, nem híve az ortodox zsidó vallási nézeteknek. Mama egyetért Hanna nénémmel, igaz többször is mondta a vallás kell, mert ez tartja fenn a zsidó népet. Néném szerint nem a csoda Rabbik mögé kell bújnunk, ha Isten szabad akaratot adott az embernek, a vallás ne kösse meg kezem.
Tőle hallottam amikor faluról Nagyapáékkal Bártfára jöttek, a város főterén járva azt hitték, hogy egy óriási színpad közepén állnak, melyet mint színházi kellékeket körbefogják a színes házacskák és apró üzletek. Az emberek meghatározatlan módon az egyik házból vagy üzletből a másikba mentek. Mint falusi lány kapkodtam a fejem. Számomra a szlovák és magyar emberek öltözéke, dolmányuk és csizmájuk keltett figyelmet. Az üzletek felirata német, szlovák és magyar nyelvű volt, mindenki eligazodhatott rajta.
Színessé tette a városképet a Lengyelből jött zsidó férfiak földig érő fekete kaftánja és kerek nagykarimájú kalapjuk. Ez a kép szombati napon, a szombat ünnepi jellegében annyiban változott, hogy egyszerű kalapjuk helyett nemes állati szőrméből készült u. n. strámlit: szőrme kalapot viseltek. Ez tekintélyt adott viselőjének, a kalap szélén kibúvó hajfürttel a közismert pajesszal. Ortodoxoknál ez kötelező volt.
Hanna néném elbeszélésében még az 1900-as évek elején vagyunk. Bártfa csendes város, legfeljebb a szlovák szekerek zörgése, a kocsisok kiáltozásai hallatszanak. Csak esztendők múlva jelent meg egy-egy ló nélkül működő kocsi a város bámulatára, árasztva magából a büdösséget. íme ez a szülővárosom! Itt születtem elsőszülöttként, az elsőszülött szót kiemelve.
Bártfa 1911
Kis paraszti házban laktunk Nagyapámékkal, a város északi oldalán más zsidó családokkal. Egy része a családoknak Lengyelből menekült az 1800-as évek pogromjai idején. Erről fájdalmas történetek keringtek a családokon belül. Bártfán nemzetiségek keveredtek. Szlovákok, magyarok, lengyel zsidók zárt csoportokban. Nos hát ilyen környezetben hordott ki Anyám, nem sejtve születésem okozta bonyodalmakat.
Messze honban ismert volt a bodrogkeresztúri csoda Rabbi, akihez még Amerikából is jöttek tanácsért. Minden bizonnyal mindennél többet jelentett Apa számára a Rabbi ígérete, vállalva a keresztapaságot a fiúgyermek születésénél. A Rabbi ígérete nem valósult meg, én a – lány jöttem világra elsőszülöttként!
Elsőszülött mivoltom felborította a család nyugalmát. Micsoda szégyen! Apa zsidó vértanúságról beszélt, ki vagyunk szolgáltatva a Gonosznak.
Mamát is hibáztatja. Isten büntetését látta benne, O is oda vész mint az ártatlanok. Természetesen Mama nem hitt ebben, Hanna néném pedig kinevette. Te csak hallgass! Te eretnek vagy, indulatosan szólt Apa. Mind ezt nénémtől tudom, aki Apa vallási jámborságát végletesnek tartotta.
Apám hosszú ideig rám sem nézett. Majd két évre született Annus húgom. Apa ebben is zsidó sorsának végzetességét látta. István és Sándor öcsém világra jöttében már bűnössége feloldását vélte. Magda húgom születését nyugodt lélekkel viselte.
(Töredék feljegyzés)
Apa Sándor öcsémet Benjáminnak nevezte, akinek kotnyelességét szívesen viselte. Gyere ülj ölembe, simogasd meg szakállamat. A jó zsidó embernek szakálla van, ha nagy leszel neked is lesz. Nagyon irigyeltem Sándor öcsémet. Bennünket, lányait sohasem ültette az ölébe, pedig mint nagyobbacska lány igazán megérdemeltem volna. Vigyáztam testvéreimre, segítettem a Mamának, mostam, takarítottam. Apát gyakran megkeresték ortodox barátai, ellesett szavaikból kivettem, rólam és az O vértanúságáról esik szó. A Rabbiktól vett példázatokkal igyekeztek ezt bizonyítani.
Bártfa 1918
Gyermekkorom legszebb emlékei az ünnepnapok. Az ünnepeket megelőzte a nagytakarítás ebben sokat segítettem a Mamának.
A péntek esti vacsora a szombat-ünnepe eljövetelét hirdette. A Mama ilyenkor a konyhában szorgoskodik, a húsleves illatát messziről érezzük, a hétköznapok káposzta levesét váltja fel. Körülfogjuk Mama szoknyáját egy kis kóstolóért. Ki innen! Hangzott Mama erőtlen hangja. Egy kis asztalnál helyet kaptunk, az asztalon három-három szem dióval és egy kis mazsolával. Boldogok vagyunk, a dióval sokáig játszadozunk.
A péntekesti vacsorát a gyertyagyújtás teszi ünnepélyessé. A gyertyákat mindig Mama gyújtja meg, fénye beragyogja szobánkat, arcát két kezével letakarva halkan imádkozik.
Apa után hangosan áldást kell mondanunk az Úrnak, köszönve a vacsora lehetőségét.
Régi zsidó szokás szerint – a nagyobb ünnepeken – Apa meghív egy-két nálunk is szegényebb zsidó embert. A vacsora után ők ősi zsidó dalokat énekelnek, gyakran ütemesen tapsolva. Nagyon szép dalok, elfelejteni nem tudom. A férfiak egymás közt jiddisül beszélnek, velünk gyerekekkel magyarul. Nem szeretem a jiddis nyelvet, szerintem eltorzított német, bár sokan szent nyelvnek tartják. Jiddisül már sokat értek. Szokás szerint vallási vitákat folytattak. Mamát hosszú fekete ünnepi ruhájából kivilágló fehér arca fölénk emelte. Apa nem vette le róla szemét. Mama nem törődve vallási korlátokkal nem hagyta szó nélkül a férfiak vitáját. Bocsánatos bűnnek fogadhatták kérdéseit.
Mitől irgalmas az isten? Hogy tűrheti a sok kegyetlenséget? Miért tesz megkülönböztetést emberek között, melyben legtöbbször zsidók az áldozatok? A csendet Apa törte meg, érdekes módon Hanna nénémet marasztalta el a Mamának adott eretnek könyveiért.
Emlékszem egy éjjel rémálmom volt, féltem a sötétben Mamához mentem, de nem volt ágyában, megrémített, ösztönösen Apa ágyához mentem, Mama ott aludt. Miért alszik Apánál.
Nem tudtam megnyugodni, nem vettek észre, sosem került szoba, megkérdezni nem mertem. A bibliát magyarázva Apa szerint vannak férfi és női szentek, akik ha szeretik egymást Isten dicsőségére egybekelnek. Vajon Mamát szerette? Sohasem láttam, hogy megcsókolja, sohasem fogott vele kezet.
Én a legidősebb, amolyan közvetítőként hoztam-vittem az egymásnak szánt dolgokat. A zsidó vallás magyarázatában a nőnek másodrendű szerep adatott, lett-lévén leány gyermek vagy feleség. Isten akarja így? Erre Mamától sem kaptam választ.
Feljegyzéseimnek ezt a részét elveszettnek hittem. Most, hogy olvasom megmozdult a múlt, fenyő illat, zöld rétek, csodálatos hegyi levegő fogja körül Bártfát. Fürdő vize – amiben sohasem fürödtem – minden bajra, nyavalyára jó, sokan jönnek ide gyógyulni.
Negyven év kellett, hogy felnőtt fejjel szülővárosomat meglátogassam.
Egyetlen ismerőst találtam, mint mondta, Bártfa sok száz zsidó lakosságát elpusztították. Ő erdész-szakember, itt dolgozik. A házinéni-nagymama nyolcvannyolc éves aranyos zsidó asszony, elmondta a megmenekülésük izgalmas történetét. Minden tiltakozásom ellenére ragaszkodtak, hogy itt aludjak és vacsorázzak. A nagyszobát kaptam szerényen berendezve. Deszka pallója kissé kopott, a falakon korábbi és frissebb minták keveredtek. Virágcsokrot tesz az asztalra a kicsit csúnyácska unoka.
Rövid imával kezdődik a vacsora, sírhatnékom van! Ilyen szépen és tisztán nem tudtam volna felidézni a múltat. Szégyellem magam, mit tudnék adni. Elhatároztam, hogy feljegyzek mindent erről a szép és csodálatos találkozásról. Az ötlet vonzó, de lesz e elég időm.
Bártfa 1921 április 29
Tegnap volt születésnapom. Mama sem köszöntött, biztosan elfelejtette. Délután Hanna néném átjött, átölelt meleg szívvel pótolva Mamát.
Mama láthatóan zavarban van, jaj kislányom ne haragudj, elfelejtettem. Nagy lány vagy, beléptél a tizedik évbe!
Csókolgat.
Hanna néném megnyugtat, tudom mi jár a fejedben, nem vagy te babusgatott gyerek, mi is szeretnénk, ha Apád itt lenne. Szinte hangosan mondja, lehet, hogy szélmalomharcot vívok, de szeretném, hogy a józan ész kerekedne felül és ne a vallási misztikusság találjon helyt magának.
Mama valóban nagy lánynak tart, gondjait velem megosztja. Mindennapos gondjai a család ellátása. Apa az ortodox hitközség kóser áruinak ellenőre, kevés keresetét kiegészíti papírzsák ragasztással kereskedőknek. A zsákok ragasztása sokszor éjszakába nyúlik. Mama! Hadd segítsek Apának, erről szó sem lehet. Got Hilft! Isten megsegít!
Apa a jobb élet lehetőségét a Messiás eljövetelével kapcsolja össze. Elmondtam nénémnek. Ugyan, senki sem látta a Messiást, ez csak mese, mint ahogy a holtak sem támadnak fel sírjukból.
Az életet most kezdtem megismerni, de tele volt ijesztő történetekkel. Az utcánkban volt a zsinagóga, ünnepkor jórészt szent dolgokról beszéltek, de gyakran a sátánt és a Messiást is emlegették. A közelben lakott egy idős ember azt mondták Sátán néz ki a szeméből, féltünk kidülledt szemeitől. Akkor még nem tudtam, hogy bazedow kórban szenved.
Elnézem a Mamát és Hanna nénémet nagyon belemerültek a beszélgetésbe. Mamához húzódóm, gyere-gyere! Nagy dolgokról van szó, neked is tudnod kell. Szemét törölgeti – sír.
Mamuska – ne sírj!
Már másodszor fordul elő, hogy a pénteki vacsorát nagyapa titokban adott pénzével tudom elkészíteni. A fűszeresnek is tartozom. Ez így nem mehet, gyerekeim nem éhezhetnek! Még eladnivalóm sincs, nehezen mondja ki e szavakat, Könnyei szoknyája szélén találnak helyet. Nagyapa azt tanácsolja menjünk föl Pestre, ott nagyobb a munkalehetőség. Apával majd Ő beszél. Levélben mindent megírt Ármin bácsinak. Mit tegyek Hannám!
El kell fogadni nagyapa javaslatát, öt gyereked van Róza!
Micsoda meglepetés, Ármin bácsi Bártfára jött! Ármin bácsival először találkoztam. O nagyapa unoka testvére. Nagyapáék és szüleim nem győznek hálálkodni amiért Pestről idejött. Érdekes, nincs szakálla és mégis jó zsidó ember. Egész nap folyt a beszélgetés. Megtudtam Ármin bácsi órásmester, abban a házban van a kis műhelye, ahol lakásunk lesz. Hanna néném azt mondja, Ármin bácsi szocialista^ fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Ok ketten jól megértik egymást.
Apát megnyugtatja, hogy közel a lakáshoz van a zsinagóga, Bethlen téren ott barátokra fog lelni.
Én jól megvagyok az Istennel, nem tagadom meg, becsületes életet élek, családomat szeretetre nevelem, ennél többet nem kérhet tőlem – mondta Apa felé szólva Ármin bácsi.
Mama nehezen tud megbékélni, hogy a kicsik Bártfán maradjanak. Ezúttal Apa okoz meglepetést, nem kell aggódnod Róza, Hanna vigyáz rájuk, csak két hónapról van szó. Érdekes.
Apa milyen gyorsan elfogadta a költözést és az eretnek nénémet.
Ármin bácsi visszautazása után a család központi problémája a Pestre költözés. Rokonok jöttek sok szerencsét kívánva. Akadt olyan is, aki kifejezte hasonló szándékát.
Bártfa 1922 augusztus
Nem emlékszem 1922 augusztus hányadikára tűzték ki az utazás napját, de a beiskolázásunk miatt sürgetett az idő.
Nagy fonott kosarat kaptunk, Mama szerint is ebben minden fontosabb dolog belefér. Holmijainkat Mama pontos leltárba szedte.
Még csak derengett, amikor a szekér nagyapával kivitt a bártfai vasútállomásra. Hanna néném Pista és Sándor öcsémmel és Magda húgocskámmal otthon maradt. Apa most egyszerű kalapot viselt, ruházata nem volt zsidós. A harmadik osztályú fapados vagon bejáratához közel helyezkedtünk el. A nagy kosarat nagyapa tegnap feladta, többször figyelmeztet, ha Pestre érkezünk azonnal váltsuk ki. Ármin bácsi vár minket mindenben segít.
Annus húgommal a vonat ablakától elmozdulni sem akartunk, először ültünk vonaton. Néztük a rohanó fákat, a visszafelé menő jószágokat. A vasutasok színes ruházata nagyon tetszett, de nem értettük kinek és miért integetnek a kis zászlóval. Miért nem nagy zászlót használnak.
Mamáéknak sok-sok kérdést tettünk fel, de válasz nélkül is minden nagyon érdekes volt. Itt volt először alkalmam tapasztalni a zsidó megbélyegzettséget, azt amit a Mama kérdésként tett fel. Miért tesz az Isten különbséget ember és ember között. Miért a zsidók az áldozatok.
Közeledvén Pesthez az egyik állomáson felszállt a vagonba két részeg ember. Körülnézve figyelmük Apa felé irányult. Mit szólsz zsidóval utazunk, nem kellene innen elzavarni, majd átkozni kezdték. Krisztus gyilkosnak mondták.
Az egyik Apához lépve szakállát húzogatta. Apa két kezével védekezett. Mama szólalt meg miért bánja ezt embert, nem ártott magának. Mama rémületében is szorosan magához szorítva bennünket volt ereje Apát védelembe venni.
A vagonban ülök közül csak egy asszony lépett fel, részeg disznók, nem szégyellik magukat. Az átkozódás most az asszony felé irányult. Szerencsére a részegek végig feküdve a padon hamarosan horkolásba kezdtek.
A rémület Mamánál és Apánál is lassan felengedett. Sötétedett, amikor Pestre, a Keleti vasútállomásra érkeztünk. Ármin bácsi már várt bennünket, a kosarat már kiváltotta. Egy fiáker kocsira ültetett bennünket.
Pest 1922 szeptember
Pestre érkezésünk előzményei megviselték szüléimét. Mamát nyugtalanító érzés szállta meg. Megértelek Róza, szólt Ármin bácsi, bennem is van aggodalom, de félni nem kell. A mai világ zsidóknak nem kedvez. Pest más mint Bártfa, itt az úrivilág egyetemistáiból verbuválódnak ezek a szélsőséges alakok, legszívesebben eltaposnám őket. Ilyen szavakat Apa csak Hanna nénémtől hallott. Kislány voltam, de azért felfogtam, Ármin bácsinak igaza van.
Második emeleten volt a lakásunk, szokatlan volt a lépcsőn járás. A két szobát konyha Mama szerint a család békés otthona lesz. Szemmel láthatóan Ármin bácsinak is a legfontosabb volt a szobák berendezése a legszükségesebb dolgokkal. A gyerekeknek majd külön szobájuk lesz.
Apa, Keller Ignátz zsák készítő és len feldolgozó üzemében kapott állást. Fizetéséből több jutott a családnak, most önelégülten ült a székében, mégis csak jó – szólt – , hogy Pestre jöttünk. Mamát a napi munkája, a szokott háziasszonyi foglalatoskodás már visszahelyezte régi kerékvágásba. Szerinte a konyha kellemesebb mint a nagyszoba. Á tűzhely melege, a leves alatt lobogó láng fénye töltötte be a konyhát. Sült krumpli egy kis vajjal a legjobb vacsorához tartozott. Ármin! Ne is tiltakozz, ma itt vacsorázol. Villanyt gyújtottunk, bűvölten néztem fényét. Bártfán csak a jómódúaknál volt villany.
Ármin bácsiban Hanna nénémet véltem látni, Mama is hasonlóan volt vele. Szívesen hallgattuk, Keller családot hosszasan dicsérte, apját ugyan nem ismertem – mondta – korán meghalt. Ignátz anyja gonosz asszony, vén szipirtyó volt, valahonnan sokat örökölt. Ignátz így tudta elkezdeni üzemét.
Nekem semmi érzékem nincs a kereskedelem iránt, én az órák ketyegésében emberi lelket vélek, ezért szeretem a szakmámat. Voltatok a kis műhelyemben, a falon most is öt-hat óra van, ha megszólalnak hangjuk más és más, mintha emberek lennének. Ez az én igazi örömöm. Isten szolgálatának ez a legjobb módja – szólt Apa.
Későre járt, le kellett feküdnöm, pedig szívesen hallgatnám Ármin bácsit.
Szerényen bontakozott ki a reggel, mire felébredtem Apa már rég elment. Mama délelőtt visz minket, Annus húgomat és engem beíratni az iskolába. Mire hazajöttünk levél várt az ajtóban, rövid egysoros mondat: holnap délután ötkor érkezünk a Keletibe a gyerekekkel, Hanna.
Ősz felé járunk, reggelenként Annus húgommal együtt megyünk az iskolába. Hűvösödik az idő, Mama kesztyű hiányában egy-egy forró sült krumplit dug kabátunk zsebeibe, kezünk az iskoláig meleg maradt.
Most már együtt van a család, mindnyájan örülünk. A közeli tél érezteti fogait. Apa minden hétfőn egy zsák fát vásárol a közeli fáspincéből, egy kis kézi kocsin hozzák házhoz. A konyhából fűtjük a mi szobánkat is, így mi gyerekek nem fázunk. Ha nagy a hideg és hó Mama nem enged iskolába. Ilyenkor Ő mesél nekünk. Ha megkérdezzük ma mit mesélsz nekünk mint mindig jó emberekről mesélek, akik szeretik egymást, Hogy kell szeretni a másikat?
Kérdezi Sándor öcsém. Úgy kell, hogyha majd iskolába jársz nem húzod a másik haját, mint gyakran Magdának, így bizony – szólt Apa szemöldökét összehúzva.
Mama megtanított hogyan kell a kályhát fűteni, a fát rárakni, hogy ne essen ki a parázs. Előfordult, hogy a Mamának is el kellett menni-e. Engem bízott meg a gyerekek felügyeletével nagyon büszke voltam. Meséltem testvéreimnek, szépen olvastam, minden szóra figyeltek.
A Hernád utcai házba költözve eddig ismeretlen új körülmények közé kerültek szüleim. Bártfán a zsidó közösségben éltünk. Keresztény emberekkel csak elvétve találkoztam.
Élénken emlékezetemben van Bártfa falusias része, ahol születtem. Emlékszem a fehér szakállú Rabbira, Sándor öcsém körülmetélési ünnepségére, ahol sokan jelentek meg a közösségből. Ármin bácsi szerint itt nekünk kell beilleszkedni a házban lakó emberek közé. Én ismerem a ház lakóit, rendes munkásemberek. Váratlanul megszólaltam, Ármin bácsi itt milyen vallásúak laknak? Hogy is mondjam, kis szünetet tartva. Itt munkáscsaládok laknak, nagy gyárakban dolgoznak, olyan nagyban melyet ti sohasem láttatok. Nekik nem a vallás a fontos hanem a megélhetés. A kérdésedre válaszolva, van katolikus, többen reformátusok, van görögkeleti sőt baptista, és itt vagytok ti és a Bányász család zsidó vallásúak. Újból beleszóltam, Ármin bácsi miért kell ennyi vallás? Érdekes a kérdésed, de erre most nem tudok felelni. Ejnye kislányom miért kell folyton beleszólnod – szólt Apa, némi haraggal, Mama mosolygott.
Ezek az emberek megértőek, de vannak itt többen szocialisták, mint én is. Mi az emberek nyomorultságán szeretnénk változtatni. A hatóságok azt mondják mi rosszabbak vagyunk a zsidóknál, így mind nagyobb akadályt gördítenek elénk. A házmester Pista bácsi is szocialista majd meglátjátok milyen aranyos ember, ő is segít mindenben.
Ármin bácsi jelenléte valahogy megtörte a vallási tradíciókat. Ehhez persze a nagyvárosi légkör is hozzájárult. Apa bártfai szokás szerint pajeszát lefelé sodorta, most felfelé, így kalap alól alig volt látható. Nem viselte a hagyományos ortodox kaftánt. A Bethlen téri templom ortodoxairól mondta „ezek is ortodoxok, de mégis mások mint a Bánfaiak”.
Most, hogy rövidülnek a napok és korán sötétedik Mama mindig izgalommal várja Apa munkából jöttét. Megkönnyebbül a kopogásra. Róza megjöttem.
Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy Apa megdicsér engem. Mama ideadta feljegyzéseidet – mondta, beleolvastam, szépek a gondolataid, jó a megfigyelő képességed. Azt hiszem igazad van, Illés bácsit és feleségét Erzsiké nénit meg kellene hívnunk. Tizenkétéves múltam, első meleg szavak Apától. Örömöm óriási.
Nem emlékszem melyik zsidó ünnep alkalmából Illés bácsiék velünk vacsoráztak. Apa imát mondott a békességről, olyasmiről beszélt, hogy a zsidók a történelem során mindig a békéért küzdöttek, így aztán nem is volt szavuk olyasmire, hogy fegyver. Illés bácsiék nagyon jó szomszédok.
Jól látta Ármin bácsi, a munkásembereknél a vallás nem elsődleges, az élet terheinek nagyobbik részét ők viselik. A zsidók és keresztények jól megértik egymást, ha csak nem raknak közéjük mesterséges akadályokat. Nekem, a tizenkétévesnek már tudnom kellett, hogy Isten milyen rettenetes világot hagyott az emberiségre. Tapasztaltam, hogy rövid életünk, születésünktől halálunkig mennyi veszélynek van kitéve.
1923 december
Végére hagytam feljegyzéseim legfájóbb, legtragikusabb sorait.
Mama szerint Apa Rabbinak készült. Sok imakönyve volt. Egyik imakönyvét különös becsben tartotta, ha jól emlékszem 1830-as években íródott. A szentkönyvek apáról fiúra szálltak. Apa jártas volt a Talmud-szentírás magyarázatában. Talmud foglalja magába a vallási oktatás, a hagyományok magyarázatát is. A Bethlen téri ortodox zsidó közösség Apát bízta meg a gyerekek tanításával.
A vallási iskolában – Héderben – öt-hat ortodox szülő gyerekeivel foglalkozott egy héten kétszer délután. A gyerekekkel foglalkozás sokszor belenyúlt az esti órákba.
1923 decemberét írjuk. Apa befejezte tanítását, a Héderből a gyerekek haza mentek, a Bethlen téri templom kántora, egyben gondnoka, így emlékszik: Hermann bejött hozzám, beszélgettünk a közelgő Chanukka ünnep előkészítéséről, megbeszéltük az imarendet, a gyertyák gyújtásának sorrendjét. Imakönyvét szokása szerint kabátja belső zsebébe tette. Elbúcsúztunk. Amikor kilépett a templom ajtaján, az Állatorvosi Főiskola felől, amely a tér másik oldalán van – az esti csendet vad ordítozás törte meg. A fajvédő körökben oly divatos antiszemita dal töltötte be a teret „Erger-berger-sosberger, minden zsidó gazember”
Hermann után kiabáltam, gyere vissza! Ő még intett, elindult a Hernád utca felé. A templom nehéz kapuját bezártam. Az ordítozást már az ajtó körül hallottam, botokkal ütögették majd lassan csöndesedett.
Ezek után már csak valószínűsíteni lehet a történteket. Hipotézis vagy inkább valóság. A fajvédők csoportja botokkal felfegyverezve utolérte Apát. Szidalmazták, mindennek elmondták.
Védekezett a túlerővel szemben, eredménytelenül. Apa másodszor került szembe az antiszemitizmus valóságos rendeltetésével, a középkori lomtárból elővett eszközökkel, a dzsentri világ politikai céljaival. Védekezése csak növelte az erőszakot, valaki közülük fokosával hátulról fejbesúlytotta. A koponya szétnyílt, vér borította Apát, az utca kövezetét.
Az óra mutatója már meghaladta a kilencet. Csendben ültünk a Mamával, testvéreim, aludtak, elnéztem őket arcukon nyugodtság, talán valami szépről álmodtak. Sándor öcsém álmában úgy mozgatja száját, mint csecsemő korában. Ők még semmit sem tudnak, miért ülünk itt felöltözve Mamával. Kislányom, szólt, nem bírom tovább, megkeressük Apát, a meleg sapkád vedd fejedre, mert hideg van.
Az óra mutatója fél tízre ugrott. Erős kopogás a konyhaajtón. Mama felugrott, az ajtóhoz rohant. Egy jólöltözött férfi állt az ajtónk előtt. Koos Hermanné? Igen! Kérem jöjjön velem, útközben mindent elmondok. Lefelé haladtunk a lépcsőn, Mama, szóltam, mondjuk el a házmester bácsinak mi történt. Pista bácsi már kapuzáráshoz készülődött, magukkal megyek, mondta.
Innen nem messze fekszik a férje, egy üzlet bejárati ajtajánál. Címüket egy kis imakönyvből tudom, amit az elesett szorongatott. A közeli vendéglőből felhívtam a mentőket, félórát kellett várnom. Az orvos vagy felcser nézte meg, de nem nyúlt hozzá. Maga hívott minket – Igen! Nem tudom elvinni, mert zsidókat nem fogadnak be sehol. De doktor úr! Ha itt hagyják meghal. Válasz nélkül hagyott – elmentek. Ott fekszik, mutatott újból az üzlet bejáratára. A gázlámpák kékes fénye ijesztő volt. Mind ez alig másfél sarokra a lakásunktól.
Pista bácsi Apához hajolt, felültette, Mama arcára rémület ült. Apa fejét simogatja, keze véres lett, levette kendőjét, betakarja Apa fejét. Pista bácsi nyugtatja, vigyük haza! Apa hóna alá nyúl, Mama segít neki. így jutunk el a házig. Pista bácsi erős ember, ölbe viszi fel Apát a lakásba, lefekteti. Ne sírjon Koosné asszony! Telefonálok a zsidókórházba, elmondok mindent, biztos segítenek. Mama az ágy mellé ült. Apa arcát én mostam le langyos vízzel. A kiugrott szemei látványa hosszú évekig kísért engem. Fejére borogatást teszünk. Most látom Mama milyen erős asszony, sírhatnékát leküzdve Apát simogatja. Alig hallható Apa hangja – Róza, nem akarok meghalni. Mamát elönti a forróság, tépelődik miért is engedtem, hogy ilyen későn járjon haza. Mindjárt a reggeli kapunyitás után megjöttek a zsidókórház mentői. Apát bekísértük a kórházba. Pista bácsi felesége, Mária néni és Erzsiké néni a gyerekekkel maradtak.
Apa arca különös szürkeséget mutatott, lélegzete gyengült. A főorvos rögtön a műtőbe vitette. Borzasztó ez a várakozás, nem tudunk megszólalni. Apát hozzák, a kórterem ágyába fektetik. A főorvos különös tekintetet vet a Mamára – kérem készüljön fel, nem fogja kibírni. Mama leült ágya mellé, arcát simogatja, haját igazítja. Mama szeméből lassan leperdül egy-egy könnycsepp, gyengéden Apa arcához hajol, teste hidegebbnek tűnt. Dél felé egy orvos jött, az ápolónő Mamához lépett – asszonyom a férje meghalt, kérem fogadja őszinte részvétünket. Apa nem volt többé, úgy éreztem, hogy ez lehetetlen, miért kell elveszítenem Apát. Ez maradt meg emlékezetemben.
1923 december 12
Egy hét telt el Apa halála óta. Ármin bácsi ideje egy részét velünk tölti. Hanna néném tegnap érkezett. Selymes hangja, mosolya velünk gyerekekkel mit sem változott. Beszélgetésükből kihallatszik Mama sóhaja, Istenem, hogy tehetik ezt vele! Átkozott maradiság! Ármin el kell mennünk az Ortodox hitközségre ezt nem engedhetjük meg, szólt Hanna néném határozott kemény hangon. Rózám megígérem, eredménnyel jövünk haza.
Ebből a néhány szóból megértettem: az Ortodox hitközség nem engedi eltemetni Apát az Ortodox temetőben, mert szerintük nem természetes halállal hunyt el. Mama most nyugodtabbnak látszik. Hanna elintézi, hogy Apát tisztességgel temessük el. A szomszédok néha-néha belesnek, bekopognak mert aggodnak a család miatt.
1923 december 16
A hitkösség végül mégis engedett, azzal, hogy Apát csak a temető szélére temethetjük. Hanna néném és Ármin bácsi ezt eredménynek tartják, de felháborodásukat nem titkolták a hitkösség vezetői előtt.
Hanna kemény asszony, alig tudtam visszatartani, hogy ne sértegesse a hitkösség idős vezetőit, mondta csendesen Ármin bácsi.
Kevés feljegyzésem maradt mindezekről ezért apró részletekbe nem bocsátkozom, csak a legfontosabbakat idézem vissza.
Villamossal mentünk a Rákoskeresztúri Ortodox temetőbe. Már ez is nagy esemény a gyerekeknek. Kis testvéreim még nem tudják felfogni mit jelent a temetés. A villamos első kocsija megtelt a ház lakóival, sokan vagyunk. Az asszonyok, férfiak csendben beszélgetnek, érezhető az együttérzés.
A temető szélén megásott sírhely közel van a bejárathoz, mindenki körülállja. A Bethlen-téri templom kántora – Apa barátja – imát mond, hangja, éneke magára vonja a jelenlévők figyelmét. A hitkösség megbízásából egy idős Rabbi készülődik imát mondani. Imája rövid és nehezen érthető.
Amit most megpróbálok visszaadni, az számomra mélységesen emberi és örökké emlékezetes. Pista bácsi lépett a sírhoz. „Nem mehetünk el szó nélkül Koos Hermann halála mellett. Krisztus a szegények védelmében hallatta hangját, őt tanítóként fogadtuk. Szocialisták vagyunk az igazságosságot képviseljük. Felháborít bennünket Koos Hermann kegyetlen halála. Nyugodjék békében.
A csendet Hanna néném szakította meg, könnyes szemekkel Pista bácsit átölelte majd köszönetét mondott a megjelenteknek és Pista bácsi szavaiért.
Az idős Rabbi megdöbbenésében nem tudom mire gondolt, de elfelejtett Mamától elköszönni.
1924 március
Apa tragédiája nyomán Mama egyedül maradt öt gyerekkel, igaz ekkor már nem számítottam gyereknek. Éltük a szegények életét, nem éheztünk de soha sem laktunk jól. Sokan segítenek. Szegénységünknek ez az adakozó csendje hosszúra nyúlt. Mama a hitkösség ajánlására a zsidó fürdőbejár kádat mosni fillérekért, de a fillérekre is szükség van.
A nyomasztó tél után talán kedvezőbb napok jönnek az elárvult családra. Tavasz van a hernád utcai házak ablakai tárva fogadják a jó ligeti levegőt.
Rózsi néni az osztályfőnök nagyon megértő ismerve helyzetünket. Árra kér maradjak bent az óra után. A gyerekek elmentek. Ő mellettem ül. Hamarosan befejezed iskolai tanulmányaidat, a legjobb tanulok egyike vagy. Tovább kell tanulnod kereskedelmi középiskolán. Én segítségedre leszek. Mamának boldogan mondtam el Rózsi néni szavait.
Az élet erre sem adott kedvező lehetőséget. Varrónő lettem és családfentartó. Ha emlékezetem nem csal, kavargóit bennem a továbbtanulás és az iskola hiánya. Gondolataim hol felerősödnek, hol kioltják egymást.
Utóirat
A tizenhároméves kislány naplójában a szeretet vagy annak hiánya elsődleges, természetesen „a mi vár még ránk” fel sem merül. Naplója akaratlanul is olyan leíró részleteket mutatott, amely egy korszak bemutatásával értékazonos.
Ismeretes a húszas-harmincas majd a negyvenes évek elején vad indulatok alakultak ki Magyarország egyes urainak támogatásával, fajvédőktől a nyilasokig. Generációk nőttek fel azóta, mit sem tudva elődeik sorsáról.
Ma is magam előtt látom az „ismeretlen”, jól öltözött férfit aki elsőként sietett Apa segítségére. Az Est-lapok valamelyikében felháborodva írta meg Apával történteket, elítélve a mentőket, a faji előítéletet a kormány felelősségét is felvetve. A lap délutáni számát elkobozták.
Emlékeznem kell Ármin bácsira, aki az órák hangjában is emberi lelket vélt, aki mindenki Ármin bácsija volt. Nem titkolva politikai elveit 1938-ban internálták, 1942-ben mint munkaszolgálatost a megszállt szovjet területen elpusztították.
Emlékeznem kell Pista bácsira, akinek embersége közismert volt. 1932-ben mint kommunistát munkahelyéről – Ganzgyár – a politikai rendőrség elvitte. Kegyetlenül megkínozták, a szegedi Csillag börtönbe került. Két év után betegen szabadult.
Hanna nénémet nagyon szerettem. Egész élete az ember iránti tisztelet volt, a tudomány a haladás követőjeként ismertem meg. Bártfáról családjával Mauthausenbe deportálták, ott pusztították el.
A naplóm feldolgozásával szeretném elérni, hogy a történteket a maguk valóságában mutassam meg.
a szépség hatalom – bár szelíd
lebírja az idők »vihedereit«
azzal, hogy van; nem riszál, nem »negéd«,
létezésében hordja erejét; nem kacsingat, nem dörög, nem vakít,
de falakat dönt, hat, vonz, alakít.”
Tóth Bálint
Gyanítjuk, hogy önmagában semmi sem szép. Nekünk szép, ha szép. Számunkra gyönyörűség, akár mi alkottuk, akár készen kaptuk másoktól, vagy épp a természettől.
Kipirult arcú, alvó kisgyerek – szája végén „tiszta nyál csordul ki”. Mi múlhatná felül szépségben? Talán ő maga, ha gyönyörű mesét hallgatva szemében az elragadtatás fényei gyúlnak ki. Alvás közben csupa ígéret, lehetőség, a várakozó elevenség. Ragyogó szemmel – a fölülmúlhatatlan, megtestesült elevenség. A tágranyílt gyermekszem! És a szerelmes nő, mikor a beteljesülés igézete tündököl, sugárzik kedves arcán? Van, lehet nála szebb? Talán ő maga, ha végtelen szomorúság árad belőle, s megindítóan törékeny alakja minden tekintetet magára vonz, szépsége „szinte gyilkol”. Tündökölve – minden elevenség foglalata, értelme. Szomorúan – az elevenség kínzó hiányának mozduló szobra, feloldásért sikoltva. Csupa szubjektivitás az egész, csak mi látjuk ilyennek? Valószínű. De szubjektivitásunk ugyanúgy jelen van egy szép fa, egy bájos virág, a lobogó sörényű vágtató paripa látásakor, vagy a lassú mozdulású szépfejű öregember, a kidolgozott kezű nagymama jóságos arcának meg-, pillantásakor is, bármennyire igaz, hogy e szubjektív, sőt elfogult élmény alapját mégis az észlelt, érzékelt „tényezők” szolgáltatják.
Rosszabbul állunk az élet egyéb dolgaival. Szépnek találunk egy házat anélkül, hogy emberi léptékét, életszervező „képességeit” vizsgálnék, holott egyszerűen „csicsás”, méregdrága rongyrázás esete. Elragadóan szépnek tartunk egy ruhát – (főleg nők), holott egyetlen esztétikainak nem mondható „erénye” a barátnőpukkasztás páratlan lehetősége. Gyönyörűnek találunk egy városképet, mint például Budapestét, ha fekvésére, Buda és Pest természetes összhangjára s a közöttük húzódó, szigetekkel ékeskedő Dunára koncentrálunk, de nem nézzük iszonyúan csúnya, elcsüggesztően koszos házait közelről, vagy pláne „lentről” nem nézünk fel a hegyek sörényére, ahol körben betonkockasorok csipkézik az eget szigorúan igazodva a hegyek alakjához, évszázadokra elfuserálva minden ott adódható lehetséges valódi szépséget. Szóval gyönyörködésünk Budapest látképében – jól szervezett önbecsapás. Folytathatnók a sort a köznapi élet szépségfoltjainak és lehetséges szépségének, hiányának sorolásával, a lényeg: alig figyelünk ezekre, alig vesszük észre, alig szenvedünk miattuk.
Mi van a művészetekkel? A szépség koncentrált terepével? Mióta ránk szabadult az amerikanizált kommerciális antikultúra, mely kultúrának hazudja magát bizonyos felületes hasonlóságra építve a csalást – holott a tömény üresség, vagy épp abszolút torzultság igazi esztétikai tartalom gyanánt véletlenül se jöhet szóba, azaz szépséghez, emberséghez nincs köze – , s „ragyogó”, döbbenetes, meglepő technikai trükköket, csempészve ügyesen a művészi teljesítmény helyébe, legyen szó bár filmről, irodalomról, látványról, kábítja a népet, módunkban áll a humanizmus és a nemzeti szellem megőrzéséért újabb reménytelennek tetsző harcba bonyolódni, már akik bonyolódunk. Majdnem olyan reménytelen a helyzetünk, mint az amerikai, a német, a svéd, a francia, vagy a japán értelmiségé – hogy csak a nyíltan lázadozok némelyik szerveződő csapatát említsük – , azzal a csekélyke reménnyel, hogy hátha eléggé megutálja most már a világ ezt az arculcsapást, s az emberi nem legjobb erői végre elsöpörhetik, felszabadítván a világot a giccs nyomasztó, arcátlan terrorja alól. Harcunk akkor lehet sikerekkel kecsegtető, ha a szépség koncentrált terepeit, így a művészetet, jelentőségéhez mérten becsüljük és törekszünk birtokolni, s az élet dolgaiban is az esztétikum eleven erőként hatva tevékenységünkben maximális igényességet érvényesítünk, írtjuk a „kicsivel beérjük” mentalitást és gyakorlatot, ahol csak tudjuk, s a költő maximája szerint – „a mindenséggel mérd magad!” – az optimum alatt nem adjuk semmiben!
A szépségről lehet meditálni, vitatkozni, cikkezni és lehet az ügyet cikizni („már mi nem jut eszükbe megint!”), esetleg kutatni és esztétáinktól elvárni, hogy meg is találják az elméleti megoldást, amit aztán velünk testvériesen megosztanak, egyet biztosan tudunk: azt, hogy a szépség mire való, mi mindenre való. Az emberiség évszázezredeken át nem tudta, hogy mi a víz (ti. szerkezete, összetétele, szubsztrátuma stb.), de mert tudta, hogy mire való, nem halt szomjan. Tudjuk biztosan, hogy szépség nélkül, a szépség tartós hiányával – már bármi lett légyen is a szépség amúgy, az ő természete szerint – nem lehet élni. Embermód legalábbis semmiképp. Tudjuk biztosan, hogy véle – bármilyen formában jelentkezzék, bármilyen kicsi legyen a jelentősége adott esetben – az élet vidámabb, sava-borsa van, életerőink pezsegve buzognak és sokszorozódnak, a szépség élvezete közben önbizalmunk és életigenlésünk felduzzad, fogékonyságunk egyéb dolgokra megnövekszik általa, keresőkedvünk (jobban szétnézni a világban!) erősödik, találékonyságunk gyümölcsözőbb és – kevésbé fáradunk el jótékony hatása folytán. Egyéb „előnyeiről” nem beszélve.
A nevetés, a sírás, a jóság, a szépség – emberi dolgok, emberi képességek „történelmileg kiképződve” csakúgy, mint a szeretet, a tudás, az ún. társadalmi és szellemi érzékek valamennyien. A szubjektum közvetlen képességei ezek, noha létrejöttükben az objektumok őáltala önállósított és öntörvényei által önállósodott rendjeinek döntő szerepe volt, nem tagadva a szubjektív érzékenység különös osztályrészét e folyamatban. Ne feledjük: az ember, a világbíró, univerzális képességű „nembeli lény” (azaz nem egyszerű biológiai faj), az EMBER szubjektum és objektum differenciált egysége (képletben: S-O) „külső középpontú lény”. Mint szubjektum sohasem kapcsolódik a külső világhoz közvetlenül, önmaga és a mindenkori külső, „egészen más” közé az „ő saját mását”, objektumait, azok egész rendszerét iktatja, s általuk hatékony. Szubjektív érzékenysége – a természettől „örökölt” és a társadalmilag „kiképzett” egyaránt – általuk tesz szert igazi jelentőségre s fokozódik fel teljesítménye. Ez a „távolodottság” állandósult perspektíva. Általa válik lehetségessé a távolodás a közvetlen érzékiségtől, egyben a nem-érzéki, azaz absztrakt gondolkodás és a „gondolkodva érzékelés” egyaránt. Vagyis amitől „nem vadak! Elmék vagyunk…” Nélküle nincs perspektíva, csak vegetatív belemosódás a világba. A „disznók elé gyöngyöt” szituáció. Szegény sertésnek nincs perspektívája; ő és „élvezete” közvetlenül eggyek, nincs módjában tartósan „szemlélni” eltávolodottként élvezete tárgyát, ezért e tárgy nem tárulkozhat fel előtte teljes gazdagságában. Még a kulináris esztétikum sem lehet osztályrésze szegénynek, pedig hogy szeret enni! Ám az ember, az idődeterminált lény, bármely élvezetét előidézni és tartóssá tenni képes, a bergsoni „késleltetésre” képesítődvén az önállósodott objektivációk révén, mi több, a „fogyasztást” megelőző várakozás és szemlélődés révén képes ezeket az élvezeteket feldúsítani. Az esztétikum – legalábbis a „műélvezet” oldaláról tekintve – jórészt ezzel a „feldúsított” élvezettel azonos, amely a világ elsajátításának szerves része; önállónak tételeződve: a világ esztétikai elsajátítása.
Mindennapos dolog, de csak az érzékeny, a kiképzett érzékenységű szubjektum veszi észre és törekszik rá tudatosan. Ezért a művészetismeret – sőt, ha lehetséges: a művészet-gyakorlás – nélkülözhetetlen feltétele. Ahogyan Don Juan mondja, Bemard Shaw darabjában (Ember és felsőbbrendű ember): „Majd jött a romantikus művész, szerelmi dalaival, festményeivel, költeményeivel; s belőle hosszú éveken át sok-sok örömöm volt és egy kis hasznom is, mert kiműveltem az érzékszerveimet a kedvéért; s a dalai megtanítottak jobban hallani, a képei megtanítottak jobban látni, a versei pedig megtanítottak mélyebben érezni.” Vagyis általuk „lett szeme a látásra és lett füle a hallásra”. Mint valamennyiünknek.
Ám ez a dologtalan úriember kényelmes, csakis műélvezetre korlátozódó esete lévén mindössze, minket – különösen ma már – nem elégíthet ki. A műalkotás, az alkotás, a teremtő esztétikum birtoklása minden lehetséges módon legyen programunk, az ún. amatőr tevékenységtől (ahol nem az „eredmény”, hanem „a küzdés maga!” a fontos) a művészet iránti igényesség hangzatos bejelentéséig és érvényesítéséig, a verstanulástól a művészi produkció miliőjének aktív alakításáig „közönség” gyanánt, s a mindennapi élet esztétikumának igenlése és megkövetelése önmagunktól és másoktól a kulináris örömöktől az otthon (azaz valódi, emberléptékű és szubjektív telítettségű „lakás”) emberséges lakhatásáig és így tovább. Csak ne dekoráljunk folyton!
Az esztéták egyik tévedése alighanem ez a dekorációs kényszerképzet. Némelyikük szerint a művészet ott kezdődött, ahol az ember a puszta hasznon túl valami többre tört, s nem éppen lakályos barlangja falát „festményekkel”, szerszámainak a nyelét faragásokkal díszítette stb. De mitől támadt ilyen ötlete? Mivelhogy lelke van nekije, a lelkéből lelkedzett?
Az ilyen antedatációs extrapolációk (vagyis a mai tapasztalatok felelőtlen visszavetítései) épp a lényeget, a világ esztétikai elsajátításának genezisét nem magyarázzák meg. Az ok homályban marad. Pedig tudhatjuk ma már, hogy az ún. vadásztáncok a vadászat és a benne megvalósítandó munkamegosztás kollektív begyakorlásának egyszerű esetei voltak eleinte, amelyek aztán épp a bekövetkező nagyobb siker nyomán értékelődtek, túlértékelődtek s önállósodtak. Tényleges gyakorlat helyett jórészt egyszerű közösségszervező tényezővé transzformálódva a közösségiség élményét nyújták ma is a résztvevőnek, a „termelési praxis” csaknem teljes mellőzésével. Ugyanez vonatkozik a munka ritmusát biztosító „munkadalokra” ma már, noha eredeti formájukban is egzisztálnak az „Eej, uhnyem…” csodálatos dallamától és ritmusától kezdve a matrózdalokig és a márványbányászok ritmikus szövegéig. A barlangrajzoknak bizonyíthatóan voltak munkatervezési, munkaszervezési és pedagógiai funkciói. Ami egyszer van, az – épp a perspektíva tényének köszönhetően – főleg ha érdekek is fűződnek hozzája, feltétlenül önállósodik, éspedig törvényszerűen, nem ötletszerűen (az ötletek esetleges konkrét szerepét ezzel nem tagadjuk a konkrét esztétikai folyamatban). így az önállósodható esztétikai tevékenység valóban átalakulhat díszítési kényszerképzetté is, akár öröm forrását is szolgáltatva, de nagyobb szerepe volt történelmileg, amikor az elidegenült világban az emberek többségének „gyönyörű képességei” egyszerűen megélhetése puszta eszközévé degradálódtak, vagy épp nem értékelt kényszermunkává. Ekkor a már kiművelt emberi képességek, a munkamegosztás lehetőségeit is kiaknázva, a művészeti tevékenység révén őrződtek meg az emberi nem számára.
De ki érzékeny ma mindezekre? Ismét csak mi, az új nép, másfajta raj. „A földre sütöttük szemünk. Kinyílt a földbe zárt titok”. A polgár (nem tévesztendő össze a polgári talajon termett valóban érzékeny polgári értelmiséggel) történelmileg elvesztette érzékenységét; érzékeit, így az esztétikait is. Az ő életérzését leginkább kifejező értelmiségiek igen csak pesszimisták ez ügyben. „… a hangversenyeken mindig egy sereg ásítozó, elcsigázott embert találhatsz, akik nem azért ülnek ott, mert csakugyan szeretik a klasszikus zenét, hanem azért, mert úgy vélik, hogy szeretniük kellene.” S Cocteau-val együtt kérdik csodálkozva: „A művészet nélkülözhetetlen. De mire való?” Meg nem mondhatják. Már nem az övék. Már megtagadta őket, miután a polgár megtagadta s kommerciális szórakoztatóiparrá silányította. A művészet hivatott bíróként az értékpusztító s értékvesztett polgárság halálos végét rég kimondta tematikájával, kultivált műfajaival, legremekebb teljesítményeivel. A polgár „a la recherche du temps perdu” hiába nyitogatja fülét, az idők szavát nem hallhatja többé. Ne feledjük, se Krisztus, se Petőfi, se József Attila nem volt tagja az úri kaszinónak. Egyikük sem tűrte a templomban a kufárokat. Teljesítményük – a dolgos emberé. Az elnyomotté, megalázotté.
Az emberi arcnak színe is van. A színek színe! Ki hinné, de az etalon szerepét tölti be például a tévé színbeállításánál. Akkor jó minden szín, ha az emberi arcszín természetes szépsége jelenik meg a sugárzott képen. Világcsoda? A „világrész” vagy a „teremtő” csele? Mert gondoljuk csak meg: hányféle lehet az emberi arc színe valóságosan? Végtelenül sokféle. És mégis mind emberi, ha egyébként egészséges ember arcszíne, s konkrét sokfélesége ellenére absztrakt, de konkrétan alkalmazható mérce, sőt etalon lehet? Hogy mindez nem vonatkozik a színesbőrüekre? Először is: rájuk is vonatkozik, méghozzá maradéktalanul, gyakorlatilag igazolhatóan. Másodszor: a világ általánosan elfogadott esztétikai nézeteit és normáit csakugyan a fehér ember dolgozta ki itt, Európában, ezzel rányomva bélyegét az egészre, még az arcszín értékelésében is, de ez legfeljebb a felfedező elsődlegessége, nem a birtokos kizárólagossága, az előzőekből következően. És lássunk csodát! A tévé majdani lehetősége ugyan fel sem merülhet Hegelnél, de esztétikájában a színek színének, a színek etalonjának az ember arcszínét tekinti.
Nem önhittség hát, ha az ember – az emberek általában, vagyis az ember – úgy véli: a szépek szépe ő maga. A műalkotás és műélvezet folyamatában az eleven erőként működő esztétikum az univerzális emberi képességek koncentrált megnyilatkozása, s az ennek érzékeléseképpen fellépő „szuperélmény”, a katarzis: rádöbbenés arra a villámvakító fényében, hogy mennyire emberek vagyunk valóban. Esztétikailag „viszonyulva” a világhoz az ember önmagához viszonyul. Az esztétikailag is elsajátított világ – az ember által érintett, értékessé tett, ezzel értéktartománnyá változtatott világ, nem a világ önmagában „an sich”. Az ember világa. Ennélfogva csak emberséges lehet, „hogy megfeleljen az ő fogalmának”.
Ez a világ most – és nemcsak számunkra, akik látjuk is, átéljük is – kifordult önmagából, jóllehet a forradalom fogalmához híven, sarkaiból kellett volna kifordulnia. Minden másképp van. De élünk. Élünk s cselekszünk, nem-cselekedni ember nem képes. Az erkölcsivel karöltve, esztétikai eszményünk morális, esztétikai képességeink teljessége is munkáljon tetteinkben!
A normát már megfogalmazták, a mostanival csaknem azonos viszonyok közepette:
„Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.”
A panellakótelepre vezető betonból épült kocsifelhajtó után füves-gazos terület kezdődik. Itt véget ér az új lakónegyed. A füvön mindenfelé csíkos macskák, lyukas lábasok, törmelék, szemét. Helyenként elkerített, pár négyzetméteres kertek, viruló rózsákkal, muskátlikkal. És egyemeletes házak, hosszan, mint az ólak, végtelenbe nyúló gang – egy ajtó, egy ablak. A tetőcserepeken át bekandikál az ég. Százados út. Szükséglakótelep.
– 1911-ben * épült – mondja a néni, aki rögtön előjött, ahogy felbukkantunk az ajtaja előtt. – Menekültek számára. Az apósomék laktak itt. Akkor még nagyon jó volt ez a telep. Lakott itt mérnök, orvos, minden. Velem szemben a tizedik kerületi polgármester, merthogy ez akkor még kőbányához tartozott. Rend volt, tisztaság. Aki itt lakik mellettem, itt élte le majdnem az egész életét. Százötven tő muskátlija volt abban a kertben – mutat egy pár négyzetméteres területre, ami nem sokkal kisebb, mint a lakás, amelyhez tartozik. – Tavaly mind ellopták. Sok a gazember. Meg a kutya, meg a macska. A fiatalember is, aki itt fölöttem lakik, ide hozza sétálni a kutyáját az ablakom alá. Tovább nem viszi. Mikor szóltam emiatt, mindjárt megkaptam, hogy csukd be, vén kurva, az ablakodat. Pedig egyébként olyan jó itt a levegő. Most is nyitva tartom az ajtót, ablakot, pedig ma már fűteni kellett, mert hideg van ezen a földszinten, nagyon vizes a lakás. Tessék nézni az ujjaimat is, mind ízületes.
Aznap délben huszonöt fok volt.
– De most már megyek, mert odaég a zsírszalonnám. Kérdezősködjenek nyugodtan tovább. Itt a legtöbb ember idős, legalább fél évszázada itt lakik, biztos tudnak mondani egyet s mást.
Odébb megyünk egy-két házzal, nem nagyon különbözik ez sem az előzőtől. Ugyanolyan törött ablakok, nyikorgó falépcsők, minden ajtó előtt derékmagasságig érő, nyitható falemezek, melyeket mindenki saját maga szerelt föl, ne fújjon be annyira a szél, és ne menjen be annyi por. Az ajtók előtt kis asztalok mellett idős emberek üldögélnek.
Kérdésünkre, hogy mikor bontják le a telepet, és mit szólnak a lakók a szanáláshoz, sokunokás nagymama válaszol:
– Nem szívesen megyünk el, mert itt a jó levegő megvolt, téeszcsé megvolt – mutat körbe a vadul burjánzó növényzeten – , meg hát olcsó volt. A lakbér most se drága. És ki-ki ahogy tudott, csináltatott fürdőszobát, vécét is. Jöjjenek be, megmutatom.
Kicsi előtér után még kisebb, sötét konyha következik. A szobában szemmagasságig salétromos a fal. A mennyezeten óriási, barna foltok.
– Beáztam a kávéházból! Azért mondom így, mert fölöttem vécé van. Akár minden évben festethetnénk, ugyanilyen vizes lenne a fal.
– Minden lakás ekkora a telepen?
– Az emeletiek kisebbek, mert ott nincs előtér, a gang van a helyén.
– És hányan laknak itt?
– Most csak a fiam, az egyik unokám, meg én. Régen hatan laktunk.
– Nehéz elképzelni.
– Nekünk megvolt a szeparé, amit leválasztottunk a konyhából, a gyerekek közül meg három a szobában, egy a konyhában aludt.
Látszik is, hogy laktak és laknak itt gyerekek, a falak tele vannak ragasztva képpel, a csilláron plüssállatok lógnak. A konyhában is matricák, melyek a csempékkel együtt kéredzkednek le a falról.
– Most már nem érdemes felújítani a lakást, mert úgyis szanálják. Én még nem kaptam értesítést, az Ilonka már igen – mutat a szomszédjára. – Szobakonyhát ajánlottak neki, és fizetnie kell harmincezer forintot.
– Nem tudom, hogy fogom ezt én kifizetni a tizenegyezer forintos nyugdíjamból.
A telepen a két szélső ház van bontásra ítélve. Itt nincs nyugalom, felborzolódott kedélyek, felháborodott emberek fogadnak. A fiú, aki édesanyjával él együtt 29 négyzetméteren, elpanaszolja, hogyan folyik az eljárás.
– Azt mondta a polgármester, hogy mindenki egy fokkal jobbat kap ehelyett, mert sokan nem akartak innen elköltözni. De arról nem beszélt, hogy most tízévi lakbért kell óvadék gyanánt kifizetni, nyolc napon belül, részletfizetésre nincs lehetőség. És olyan lakásokat ajánlanak, hogy azt maguk el sem tudják képzelni. Félkomfortot adnak, vagy komfort nélkülit, holott az itteniek többnyire komfortosak. Rosszabbá nem megy bele az ember úgy, hogy még ő fizessen, nem? Mondtam is az ügyintézőnek, hogy küldje ki a polgármestert, úgy állón vágom, hogy kiesik az ablakon. Megnéztünk már négy vagy öt lakást, se ajtajuk, se ablakuk nem volt. Azonkívül sötétek voltak, mint egy börtön.
– Nem beszélve arról – folytatja az édesanya – , hogy fölvettünk erre a lakásra kétszázezer forint felújítási kölcsönt az OTP-től, mert elváltam a férjemtől, aki teljesen szétrombolta a lakást, és csak azzal a feltétellel kaptam vissza, hogy a saját költségemen felújítom. Ez volt 1980-ban, azóta lakunk itt, ennek a lakásnak nem volt se ajtaja, se vécé nem volt benne, fürdőszobát csináltattunk, új csöveket tettünk bele, ez százezer forintba volt, mire mondta a HKI, hogy a vécékagylót kifizetik nyolcszáz forint értékben. Mondtam, rohadjanak meg a vécékagylójukkal együtt. Most ezt a lakást el kell hagyni, hogy nagyjából fel van újítva, akkor még kifizetni a másik lakásért harmincötezret és az OTP-kölcsön fennmaradó részét. Ilyet még nem hallott senki, hogy akit szanálnak, annak fizetnie kelljen.
– Mikor került szóba a szanálás?
– 72 óta, vagy még régebben. Pedig volt itt olyan ötlet is, hogy összefognak a lakók, és ha kapnak kölcsönt, saját erőből felújítják. így is volt, aki megtette. Jó, ahol nincs komfort, ott jogos, hogy a bérlő komfort nélküli lakást kapjon, de azért a huszonegyedik század küszöbén illene, hogy a vécé minden lakásban benne legyen, hát nem?
Lassan sötétedik, ahogy elhagyjuk a telepet. Sötétben még komorabbak a bedeszkázott ablakok, kidőlt falú sufnik, szétrohadt ajtók, amelyek fölött büszkén hirdeti a felirat, hogy annak idején az egész ház számára egy vécé épült. Igaz, akkor még a huszadik század elején járt az idő. Elindulunk az új lakótelep felé, kopog a cipőnk a betonon. Itt is van 29 négyzetméteres lakás. De többe kerül egymilliónál, ami egy Százados úti telepi nyugdíjasnak elképzelhetetlenül nagy összeg, és az is fog maradni. A XXL század küszöbén.
* A Százados úti „városi telep” valójában 1909 és 1912 között épült. A szomszédos ún. Juranics-telepet létesítették erdélyi menekültek számára 1920-ban. (A szerk.) [vissza]
Otthon, a falumban, én voltam a Magyar Televízió. Egyszemélyi felelősséggel. Ugyanis minden kifogásukat, javaslatukat és igényüket az én szegény fejemre zúdították a falumbeliek, amíg ott dolgoztam. Ha olykor-olykor hazavetett a sors, nem győztem kapkodni a fejemet. Hiába motyogtam védekezve mindig, hogy én csak a zenei főosztálynak vagyok szerény munkatársa, meg se hallották. Unalmas tévéjátékokért, ócska filmekért, pontatlan híradásért és bemondói bakikért is én „szorultam” rendszeresen.
Hiába mentem nyugdíjba, még most sem hagynak békén. A közelmúltban az egyik földim, aki egyébként gyerekkori cimborám is, nem volt rest tollat ragadni, hogy megpirongasson, amiért esti mese címén gyakran nagyon bugyuta külhoni animációs filmek sugároztatnak a magyar gyerekekre, amikor pedig a hazai ihletésű mesék kincsesháza szinte kimeríthetetlen.
Szeretném – ezúton is – megértetni a cimborámmal, hogy a televízió gyermekműsoraihoz körülbelül annyi közöm van, mint neki. Azt is szeretném megértetni vele, hogy más népek meséit leperelni a képernyőről olyanfajta botorság lenne, mintha a könyvek barátait eltiltanánk a világirodalomtól. Mégsem véletlen, hogy tollat ragadott, mert magam is úgy hiszem, hogy baj van az arányokkal. Most már nemcsak a televízióról beszélek. Sajnos, nem sáfárkodunk jól azzal a szellemi kinccsel, amit a nagy képzeletű névtelen parasztok vagy a toll jeles magyar mesterei mesék formájában hagytak ránk.
A leghátborzongatóbb horrorfilm sem vonultat fel sokszor annyi szörnyűséget, mint egyik-másik gyermekmese a világirodalomban. A nép meséiből viszont valamiféle földönjáró egészség árad, és egy olyan szellemiség, amely – ha „megmételyezi” a gyermeket – a későbbi felnőtt ember irodalmi ízlését is kedvezően orientálhatja. Egyik ország sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy elsősorban ne a saját népe meséit „záporozza” cseperedő állampolgáraira. Nem valamiféle sovén elfogultságból, hanem éppen a világ dolgai iránt érzett felelősség miatt. Mert ha talajtalan, érzelmileg sem országhoz, sem néphez nem kötődő utódokat nevelünk – a világ nem sok hasznunkat veszi. Nem tudjuk gazdagítani a színeit. És ez az érzelmi kötődés a gyermeki lelkekbe a mesék varázslatával is bekerülhet. Ezért üdvözlök különös szeretettel mindenkit, aki a magyar mesekincset gazdagítja.
Kedves és igen becsült költőtársam, Baktai Faragó József, amikor megajándékozott legutóbbi verseskötetével, a Szaggatott szivárvány-nyal, a rá jellemző önzetlenséggel nem a maga művét, hanem egy fiatal költő, bizonyos Rédai Gábor verseit ajánlotta elsősorban a figyelmembe. A rokonszenves fiatalembert – aki civilben a Pannóniának fordít – futólag ismertem már, de verseivel még nem találkoztam. Egyik kötete, a Szélcsikó, gyerekverseket kínál az olvasónak. Köztük nem egy verses mesét. Pontosabban: meseverset. Mert az Isaszegi szegvers, a Gombóda vers és a Miért tüskés a sün háta? című darabokat mi másnak nevezhetném? Lírai költemények, amelyek „sztorizás” nélkül mondanak mesét. Látszólag lehetetlen, de megvalósítható. Mint minden a költészetben. „Leginkább a vershez áll közel a mese, ha jó” – nyilatkozta egyszer Lázár Ervin.
Nos, Rédai Gábor nem közel hozta, hanem összehozta a kettőt.
Forradalmi változások korát éljük, s ebből immáron az oktatási intézmények sem maradhatnak ki; elkészült végre a Nemzeti Alaptanterv, és megérjük azt is, hogy az egyetemeken, főiskolákon visszaállítják a tandíjakat. Csupán egyetlen ponton nem látni semmiféle jelét a rendszerváltásnak; írófőiskola felállítására még a – kulturális területen egyébként a legmeghökkentőbb tervezetekről híres – Fidesz sem terjesztett elő javaslatot, s arról sem tudok, hogy a különféle felekezeti egyetemek közül legalább a Buddhista Egyetemen léteznék egy íróképző kar.
Pedig ősi felismerés, hogy a művészet egyfajta szakma, s e tevékenységhez az istenadta tehetség mellett az ezt kibontakoztató képzésre és a szakismeretek elsajátítására is szükség van. Már a primitív kultúrákban kialakult az a szokás, hogy az epikus énekmondók, zenészek, táncosok, mutatványosok, kézműiparosok valamely mester irányításával készültek fel – fiatal koruktól, mint a mester családtagjai vagy tanítványai – hivatásuk gyakorlására. Nemzeti hagyományainktól sem lenne idegen, hogy visszanyúljunk e szokásokhoz, hiszen – miként a görög aoidoszok, köztük Homérosz a mi igriceink, hegedőseink is hasonló képzésben részesültek. S van nálunk is az Iparművészeti Főiskolától a Zeneakadémiáig mindenfelé művészeti szakoktatás – egyedül az írókat nem képzik sehol.
E hiányosság annál is feltűnőbb továbbá, mert hajdani és mai nagy példaképeinknél bezzeg megtalálhatók az effajta intézmények. A Szovjetunióban a Gorkij Irodalmi Intézet 1942-től az ifjú írónemzedékeket felkészítő főiskolaként is működött, 5 esztendős tanulmányi idővel, s az Amerikai Egyesült Államokban – magam is láttam effajta prospektusokat – még olyan iskolák is vannak, amelyek bizonyos összegek befizetése esetén garantálják, hogy levelező úton is megtanítanak bárkit az írói mesterség minden csínjára-bínjára.
Úgy látom, ebben igazi nagy üzlet rejlenék, méghozzá kockázatmentesen. Amióta ugyanis világossá vált, hogy az irodalmi fejlődés menete a posztmodernnel a csúcsára ért, végképp megdőlt az a – horribile dictu a marxista-leninista esztétika által is dogmává emelt – babona, hogy az írói mesterséghez valamiféle különösebb tehetség szükségeltetik. Ha megalakítanánk tehát az írásom címében szereplő Posztmodern Irófőiskola Kft.-t, a legszabályosabb szerződésekkel kötelezhetnénk magunkat arra, hogy – a különleges gyorsaságot persze megfelelően ellentételező, de tisztességes haszonnal járó tandíj fejében – bármely, a saját hivatását unó számtantanárt egy-két hónap alatt írófejedelemmé képzünk át.
Nem ördöngösség ez, csak a megfelelő módszert kell felismerni. Ennek három fő szabálya van. Az egyik az, hogy lehetséges stílushibáinkból stíluserényt kell csinálni. Ha valaki például képtelen eligazodni a magyar nyelvtan rejtelmeiben, s félő, hogy egyeztetési hibákat követ el, fel kell hívni a figyelmét arra, hogy a posztmodern modor (posztmodor) megengedi, hogy ne döntsön, miféle rag kell az adott esetben. Nyugodtan felsorolhatja a lehetséges változatokat pl. így: „XY műsorához, nak, ba, tól, ig” stb. A megfelelő hangoltságú szerkesztők és kritikusok ezt nem az analfabétizmus, hanem a kifinomult humor csalhatatlan jeleként fogják üdvözölni, aminthogy azt is, ha a kompozíció gondjait a szöveg összefüggéstelensége oldja meg. Csak a pre-modern retorikák-stilisztikák dogmája volt, hogy egy gondolat megfogalmazásakor a rokonértelmű szavak közül a pontosan odaillőt kell kiválasztani. A posztmodern megoldás az effajta nehézségeken is átsegít. Elő kell venni egy szinonimaszótárt, s egyetlen szózuhatagban oda kell tálalni az olvasó elé az összes ilyen szót, pl. „érint, nyúl, babrál, fog, illet, súrol, pedz” és így tovább. Ez a technika nemcsak a fogalmazási készség hiányosságait leplezi, hanem egyrészt a szerző demokratikus lelkületének is bizonyítéka – válassza ki magának mindenki a neki tetsző szinonimát – , másrészt pedig annak is, hogy felismeri a piacgazdálkodás vitathatatlan történelmi előnyeit: az ilyen szinonimazuhatagok csekély szellemi erőfeszítéssel nagy mértékben növelik a szöveg terjedelmét, következésképpen az írói munka hatékonyságát és a szerzői honoráriumot. Ugyanezt elérhetik a Posztmodern Irófőiskola Kft. tanítványai úgy is, hogy műveikbe más szerzők munkáiból idézőjel nélkül kimásolt „vendégszövegeket” illesztenek.
A második főszabály az, hogy ellenzékinek kell lenni – a fennálló hatalom mellett állók attitűdjei, legyen ez a hatalom bármiféle, mindig csökkentik a vonzerőt – , de csak centire pontosan olyan mértékben, amennyire ezt a mindenkori hatalom megengedi. Lehetőleg döglött oroszlánokba kell hát belerúgni, vagy olyanokba, akik védtelenek; a Kádár-korszakban a Rákosi-korszakot kell leleplezni, az Antall-korszakban a Kádár-korszakot, s minden korszakban azokat, akik valamilyen ok miatt nem tudják magukat hatékonyan megvédeni.
A fenti két szabály elsajátítása viszonylag könnyű, s ezért a Posztmodern Irófőiskola Kft. tananyagának súlypontját a harmadik, s egyben főfőszabály bemagoltatására kell helyezni: akiben nincsen elegendő írói tehetség, annak ahhoz mindenképpen értenie kell, hogy a tehetségtelen kritikusokból és szerkesztőkből kellően népes és harcias tábort szervezzen maga köré. A fentiekben körvonalazott szövegeket ugyanis csak megfelelő ízlésterrorral lehet elfogadtatni az irodalmár közvéleménnyel. Hogy e táborszervezéshez miféle trükkök szükségesek, itt nem is árulom el: a vállalkozások lelke mindig üzleti titok.
Az egész tervezet sarkpontja persze a tandíj nagysága. Ez két okból is igen lényeges. Az egyik ok az, hogy e díjnak eléggé tetemesnek kell lennie ahhoz, hogy ne jelentkezzék túlságosan sok hallgató a tanfolyamokra; egy ilyen kis országban, amilyen a miénk, az írófejedelmek száma szükségképpen korlátozott, s ha egyszer szerződésben kötelezzük magunkat arra, hogy bárkiből ilyen fejedelmet csinálunk, ügyelnünk kell arra, nehogy a kulturális piac telítettsége okán szerződésszegésbe keveredjünk.
A másik ok az, hogy a kft. hasznának ahhoz is elegendőnek kell lennie, hogy nemzeti kultúránk felvirágoztatása érdekében irodalmi lapokat és könyvkiadókat alapítsunk. Olyanokat, amelyek saját tanítványainktól soha egyetlen betűt sem bocsátanak a nyilvánosság elé.
Tihanyi József, a felszabadulás előtti Szociáldemokrata Párt központi titkárságának utolsó élő tagja lebilincselő könyvet írt saját életéről – illetve a magyar történelem 75 esztendejéről, ahogyan ő ezt az időszakot a maga személyes sorsaként megélte. Németül íródott a könyv, Saarbrückenben adták ki a szerző német barátai Egy magyar antifasiszta élettörténete és nézetei alcímmel – ilyen témára magyar kiadót bajos lett volna találni manapság.
A könyv címe Der Rosche, jiddis szó, jelentése: „pimasz, arrogáns, szemtelen” – önmagát jellemzi vele a szerző, talán túlzott önkritikával, mert művéből inkább egy önérzetes proletáralkat bontakozik ki az olvasó előtt, és az érdes, keserű büszkeség, amelyet bizonyára önvédelmül fejlesztett ki magában, csak az ellenséges társadalmi viszonyokkal ütközve nyilvánul meg itt-ott agresszív formában. A jiddisre való emlékezés alkalmasint a gyermekkori környezetre és a zsidó édesanyára utal, a gyermekét egyedül nevelő szegény varrónőre; az anyanyelvi fokon használt német nyelv pedig az édesapa emlékét idézi, a sváb származású asztalosszakmunkásét, akit Horthyék a Tanácsköztársaság bukása után – és néhány hónappal fia születése előtt – mint forradalmárt letartóztattak, öt évre börtönbe csuktak, majd szabadulásakor megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy a fővárosban munkát vállalhasson. Az apa 1929-ben, a gazdasági válság első évében meghalt; a fiú nagy anyagi nehézségek közepette járta ki a reálgimnáziumot, s megtanult közben gyors- és gépírni (hála Galamb Ödönnek, aki ingyen tanította), méghozzá olyan szinten, hogy kategóriabajnokként kerülhetett tanára támogatásával Az Est-lapok szerkesztőségébe. Egy náciellenes akciójára felfigyelt a katonai elhárítás; mégsem emiatt kellett a szerkesztőségből alig két év múlva távoznia, hanem azért, mert mint félzsidót nem vették fel a Sajtókamarába (jóllehet születésekor megkeresztelték, mivel a törvények értelmében a vegyes házasságból született fiúgyerek apja vallását követte). A vegyi gyárban, ahol segédmunkásként elhelyezkedett, 70-140 kilós kénsavballonokat cipelt másodmagával; erre a munkára fizikailag nem lévén alkalmas, sikerült baráti protekcióval bejutnia – szintén segédmunkásként – a Pester Lloyd nyomdájába, ahol már könnyebben ment sora, mert az ólomszedéssel teli ládák, amelyeket esetenként egyik szintről a másikra kellett szállítani, csupán 40-60 kilósak voltak. A nyomdában kapcsolódott be a munkásmozgalomba; megismerkedett a szocializmus eszméivel, tanult és szervezett, részt vett 1942-ben a március 15-i nagy háborúellenes tüntetésen, amelyet lovasrendőrök vertek szét; őt is megkergették. 1943 márciusától Mónus Illés titkáraként tevékenykedett.
A megszállás alatt az illegalitásba kényszerült Tihanyi rövid ideig egy uradalomban dolgozott Macskáspusztán. A birtok irodáján a gépírónő – zsidó vőlegényéért aggódó, jóérzésű asszony – figyelmeztette, hogy minden újonnan érkezőt felkeresnek a csendőrök, készüljön a velük való beszélgetésre. Jött is a kéttagú járőr; Tihanyi, aki időben átgondolta, hogyan fog viselkedni, fesztelenül eltársalgott velük, iszogattak, a csendőrök egészen felengedtek. Nemrég tértek haza a frontról, sok érdekes dologban volt ott részük. „Gratuláltam nekik, amikor frontélményeikről szólva, megmutatták a zsebkésüket, amellyel felhasították az orosz hadifoglyok húsát, hogy ürülékes szalmát tömjenek a vérző sebbe. Szóval, a legjobb barátok lettünk. Arra már nem emlékszem, hogy a pertut is megittuk-e.”
Üldözők és üldözöttek, megdöbbentő és megrendítő portrék. A legmegkapóbb azoké, akik önzetlenül az üldözöttek mellé álltak. Ilyen volt a macskáspusztai disznópásztor. A disznók részére az új alkalmazott hordta lovaskocsin a takarmányt a tanyasi tenyésztelepre. „Okos ember kevés szóból is ért – mondta neki egy napon a kondás – , a jószágigazgató úr sógora elhárítótiszt.” Azzal átadott egy csomagot, benne egy fél cipó, nagy darab szalonna, két fej hagyma. Kitartott Budapestig – mert a birtokról sürgősen el kellett tűnni. Aztán a fővárosban: a mélyen vallásos gyorsíró-barát és édesanyja, akik az életveszélyt vállalva, befogadják az ateista illegális pártmunkást; a dzsentri származású, nemesi névvégződésű tartalékos főhadnagy, aki segíti őt az ellenállás szervezésében; a névtelen férfiak és nők, munkások, kisemberek, póz nélküli hősök, akik nincsenek is tudatában hősiességüknek, egyszerűen azt teszik, amit emberségük diktál. Életeket mentenek, de többet is: megmentik a megcsalt, megtaposott hitet, az emberi melegséget egy dermesztő ordasvilágban.
Tihanyit letartóztatták, gumibottal verték, koncentrációs táborokba hurcolták. Utat épített, vágta és hordta fogolytársaival a fát vászonruhában a téli fagyban, csillézett a sóbányában; menetoszlopokban vonszolódott, látta, hogyan lövik agyon a lemaradókat, látta a temetetlen hullákat az utak mentén, a lángszóróval kiirtottak megszenesedett maradványait, a hitleri birodalom zászlajaként lobogó füstöt a krematóriumok kéményén. És látta, tapasztalta ilyen körülmények között is a szolidaritást – az orosz foglyok kemény szervezettségét, a spanyolok derűs bátorságát, a német antifasiszták mintegy természeti tulajdonsággá vált internacionalizmusát, a segítőkészséget néha olyanok részéről is, akiktől a legkevésbé várta volna. Ennek és saját szívósságának köszönheti, hogy megérte a felszabadulást; harmincöt kiló volt akkor, nagybeteg, a lába már üszkösödni kezdett; egy fogságba esett német egészségügyi katona gyógyította ki.
A felszabadult Magyarországon Tihanyi folytatta tevékenységét a Szociáldemokrata Pártban. A két munkáspárt egyesülése után súlyos sérelmek érték. Valószínűleg ő is hibázott egyben-másban, de ez nem menti az aránytalan visszavágás igazságtalanságát. Másrészt, ha emberileg érthető is a keserűség a méltatlan csapások miatt, történelmileg mégsem, még ennek ellenére sem indokolt a felszabadulás utáni négy évtizedet sommásan, pusztán az indulatok alapján megítélni, ahogyan Tihanyi némelykor teszi. Nem indokolt már csak azért sem, mert Tihanyi József – mint e sorok írója magánbeszélgetésekben nemegyszer meggyőződött róla és felhatalmazást kapott, hogy ezt írásban is rögzítse – tökéletesen tisztában van vele, hogy a szóban forgó időszak, megalázó torzulásai ellenére, nemzeti történelmünk legnagyobb haladó korszakai közé tartozik.
Bár a helyenként jelentkező szubjektivizmus nem válik a könyv javára, Tihanyi műve így is jelentős alkotás. Azzá teszi a személyes élettörténet és a történelem szoros összeszövődéséből adódó gondolati mélység, az eseményeknek a maguk bonyolult sokszínűségében való ábrázolása, a számos kitűnő jellemrajz, a feszült, drámai előadásmód. Kegyetlen idők dokumentuma ez a könyv, de a szolidaritás és a meggyőződés erejéé is, amely diadalmasan áll ellent a gonosznak.
Fejezzük be ezt a rövid tájékoztatást a szerző saját szavaival:
„Életem sok-sok nehéz időszakában újra meg újra visszagondoltam azokra az elvtársakra, akik bíztak bennem, akik segítséget vártak tőlem, ha mégoly szerényét is; akik megtanítottak a szocializmus ábécéjére. Ez adott erőt, hogy azt tegyem, amit tettem; másképp nem tehettem.”
1 Josef Tihanyi: Der Rosche. Lebensgeschichte und Ansichten eines ungarischen Antifaschisten. Martin Schröer, Manfred Weiss (Hssg), Saarbrücken, 1994. [vissza]
Íme, ismét egy lexikon, amely egy kötetben kívánja elénk tárni mindazt a tudásanyagot, amit egy magára adó művelt átlagolvasónak ismernie illik, avagy amelyen egy érdeklődő magyar polgár ellenőrizni és továbbfejleszteni tudja felkészültségét. Milyen egy tökéletes lexikon? Egyáltalán, létezhet tökéletes lexikon? Aligha. Tökéletességre törekedni lehet, sőt kötelesség, még akkor is, ha tudjuk, hogy sohasem érjük el. Mégis, mi legyen a mérce? Legyen minden lényegest átfogó, tömör és tárgyilagos. Minden örökérvényű tételt, fogalmat, melyet a századok kiérleltek, foglaljon magába, s ugyanakkor tartson lépést korunkkal, tájékoztasson a tudomány és a technika valamennyi újonnan feltárt eredményéről. Vegye át a szaklexikonokból mindazt, de csak azt, ami számot tarthat mindenki érdeklődésére; ám azt is csupán csontjáig lecsupaszítva. Az örökkévalóságra vesse tekintetét akkor is, ha tudja, hogy öt vagy tíz év múlva meg kell ismételnie munkáját, mivel a tudomány és a technika túlhaladja valamennyi mai eredményünket. Ne legyen elkötelezettje egyetlen politikai áramlatnak sem. Kormányok jönnek, kormányok mennek, eszmék fölcsillannak és homályba vesznek, s az örök értékek hegyormai között a napi aktualitások, divatos gondolatvirágok hamarosan hervadt gyomnövények lesznek. A jó lexikonszerkesztő széles horizontú tájékozottsága hűvös tárgyilagossággal párosul, nem billentheti ki egzakt tudományosságát az éppen ügyeletes politikai kurzus mandarinjának „tévedhetetlen” ítélete, fennkölt dölyfössége. Nem befolyásolja az éppen lábra kapott filozófiai-esztétikai eszmék-áramlatok mégoly újszerűnek tűnő csillogása.
Első rátekintésre ezek az elvek vezették az Officina Egyetemes Lexikon szerkesztőit. A magyar kiadás főszerkesztőjének, Markó Lászlónak munkáját dicséri, hogy a német törzsanyag számunkra lényegtelenebb szócikkeit elhagyva, olyan jelentős mértékben dúsította-gazdagította magyar specifikumokkal e könyvet, amely e vonatkozásban messze túlszárnyalja a címében-nevében hivalkodóan magyarnak mutatkozó Magyar Larousse, magyar olvasókra specializált kibővítését. Csupán a magyar írók, művészek, tudósok, közéleti emberek sorát tekintve is többszázra tehető azok száma, akiket itt megtalálunk, s akiket a háromkötetes Magyar Larousse „kifelejtett”.
Negyvenötezer (avagy ennél is több) címszó, kétezerötszáz képpel gazdagítva, egy kötetben, igen merész vállalkozás. Ebből eredően senki sem kívánhatja, hogy tömörségéből engedve, bővebben foglalkozzon egy-egy fogalommal. Ám ez a tömörség túlzásnak tűnhet, ha például Maurice André trombitaművész, Claudio Abbado és Eduard van Beinum karmester, Peter Anders operaénekes és a hebraisztika egy-egy sorral, Anda Géza zongoraművész és Vincenzo Bellini zeneszerző két-két, Clara Haskil zongoraművész és Teller Ede fizikus kettő és fél, Belső-Azsia és Hanák Péter történész három-három, Balzac és Hegedűs Géza író három és fél, Arisztophanész és Garas Dezső négy-négy sorral szerepel; a heroizmus kettő, a heroina egy szóval!
Ennyire rövid, szótárszerű meghatározás többszáz is előfordul, de számos szócikk tömörségében is kifejezi tárgya lényegét. Például: Alvar Aalto, finn építész, Aba-Novák festő, Marcel Achard francia, Jorge Amado brazil író; Abda, a cappella, accelerando, Adam zeneszerző, adekvát, ad hoc, adieu, ad finitum, Adomo, aggregátor, Ágh István költő, agilis, agitato, agónia, agresszió, Albee, Albeniz és Albinoni zeneszerző esetében, hogy csak az ábécé elejéről hozzam a példákat. Szót érdemel, hogy éppen e tömörségre törő lexikonból szerezhetünk tudomást arról, hogy Hermaphroditosz, Hermész és Aphrodité fia; aki „a források nimfájának, Szalmakisznak a kívánságára, vele kettős nemű lénnyé, hermaphroditává egyesült”.
Természetes, hogy számos hosszabb szócikk képekkel és térképekkel, mint például a tizenkét hasábos Afrika, a tizenhat hasábos Amerika, a tizenhét hasábos Ázsia, a tizenhárom hasábos Ausztrália, vagy a huszonegy hasábos Németország lényegesen gazdagabb tartalmú. Aránytalanul többet tudunk meg Ausztriáról, mint Ausztráliáról (előbbi szövegrésze csaknem négyszeres); többen kimaradtak, sok szócikk hiányos (Abélard megcsonkításáról, műveiről, szemléletéről nem ír; az abortusznál nem említi a művi terhesség-megszakítást; Absalomnál nem szól Jeruzsálembe történt bevonulásáról és apja feleségeinek magáévá tételéről; az Anjou-dinasztiát kihagyja; a Zwinger képtáráról nem szól); s igen sok helyen a szöveg és a kép „elcsúszott” egymástól, a nyomda ördöge pedig sok-sok apró hibával tréfálta meg gyenge szemű korrektorait.
Ám az egész mű, koncepciójával, szerkesztésével, fogalmazásával, gyönyörű képanyagával, mesteri tipográfiájával gyakorlatiasságával és használhatóságával a maga nemében remekmű – csak gratulálhatunk a szerkesztőknek és a kiadónak.
(Officina Nova)
Ki ne ismerné a fátyolba burkolózó, gyöngyökkel, drágakövekkel kirakott aranyfejdíszes hattyúhercegnőt Vrubel festményéről, ahogy a rejtelmes táj előtt visszafordulva, égő, sötét pillantást vet valami feledhetetlenre. Hatalmas fehér szárnyak között szívbemarkolóan védtelen, törékeny, ám fenséges kis lény, a megtestesült titok, az orosz mesék csodálatos nőalakja. Nemhiába választották Marie-Lousie von Franz Női mesealakok című könyvének borítójára a világhíres festmény részletét az Európa Kiadó Mérleg sorozatában. Az osztrák származású, Svájcban élő tudós asszony már az 1930-as évek óta foglalkozott az alkímia mélylélektani háttere, a legendák interpretálása, a mítoszkutatás mellett a mesék lélektani elemzésével, az „őslélek”, a kollektív tudattalan megnyilvánulási formáival, sérüléseivel és gyógyításával. A Jung követőjeként ismert nemzetközi hírű szerzőnő e kötetben a zürichi C. G. Jung Intézetben hangszalagra vett előadásai szövegét adta közre. (Szíves figyelmükbe ajánlom, hogy ugyancsak e sorozatban, néhány kötettel előbb jelent meg C. G. Jung A lélektani típusok általános leírása című alapvető munkája is.) A szerző a női mesealakok lényegének magyarázata után elsőként Csipkerózsika női mivoltát elemzi, majd Hófehérke és Piroska után Grimm mesehősnő, a kezetlen lányka lesz vizsgálódásainak alanya. Knud Rasmussen egy olyan mesét jegyzett fel, mely egy pókká vált nőről szól, aki a föld összes pókjának ősasszonya lesz. Ennek jelentését, majd „A hat hattyú” és „A hét holló” című Grimm mesékben a nő szellemi oldalának fejlődési problémáit vizsgálja. Világszép Vaszilissza szimbolikus alakja után a Leszbosz szigetéről származó mese királylánya az utolsó mélylélektani módszerrel vizsgált mesealak. A művet igazán izgalmassá az teszi, hogy Marie-Louise von Franz saját praxisából vett pszichológiai esetekkel von párhuzamot „mesebeli” vizsgálódásai során, miközben a mesehősnőkhöz kapcsolódó mesék tömör változatát is elolvashatjuk a csinos kis könyvben.
„Ül egyenes testtartásban, kicsit távol tartva magát a többiektől, holott azok belőle sarjadztak, ül csípőre tett kézzel az édes, nehéz terhet egyensúlyozva térdén, szemhéja leereszkedik, szinte összezárul, mintha aludna, holott őket figyeli kitartóan, akik között megtörténnek az események… Mintha előre tudná a később megtörténteket. Mintha keserű, boldog, fájdalmas mosolyában benne lenne a megakadályozhatatlan.” Az ilyen titkok megfejtésével foglalkozik S. Nagy Katalin művészettörténész is Föld-hajó című tanulmánykötetében. Leonardo da Vinci „Szent Anna harmadmagával” című festményén kívül többek között Oskar Kokoschka „Veronika kendője”, Giotto és Chagall képeit magyarázza, majd „Jeromos, a modern európai értelmiségi” című, hosszabb lélegzetű tanulmányában Jeromos, azaz Sophronius Hieronymusnak az európai festészetben feltalálható ábrázolásait sorakoztatja fel. Az áttekintő jellegű „Önarcképek” című írás után megrendítő kis esszéregényét olvashatjuk a kötetben: „R. úr önarcképei”. A következő, „Rembrandt rajzai” című írásában olvashatjuk: Rembrandttal minden megváltozik. A képzőművészet történetét így is tagolhatnánk: Rembrandt előtt és Rembrandt után. Minden nagy művészet idea-tan, Rembrandtot kivéve. A kötet két utolsó tanulmányában Ország Lili művészetét elemzi, majd egy Jeruzsálemről szóló írás következik. Kár, hogy a rendkívül sodró lendületű, élvezetes olvasmányt illusztráló képek nyomdai kivitele nem éri el a szöveg színvonalát. A tanulmánygyűjtemény a Liget-könyvek sorozatban látott napvilágot.
Akárcsak Dalos Margit Szénszünet Kapernaumban című elbeszéléskötete. Bevallom, zavartan forgattam a könyvet, amint a kiadás évére, a szerző személyére vonatkozó adatot, utalást kerestem, elő- vagy utószót, hogy megtudjak róla valamit. Hosszas keresgélés után a legújabb irodalmi lexikonban háromsornyi szövegre leltem: született ekkor és ekkor, óvónőnek tanult, néhány írását a Jelenkor közölte, s hogy van egy megjelent könyve 1993-ból: Szénszünet Kapernaumban. Ismeretlen, nem is egészen új könyv hát, félre akartam tenni, de győzött a kíváncsiságom. Beleolvastam – s lenyűgözött. Az elbeszélések egy életregény mozaikjai, egy nagyszerű, szuverén egyéniség vallomásai a világról. Gyermekkorának történéseitől kezdve örökíti meg múltját, melyet a mai ötvenes-hatvanas korosztály oly ismerősnek fog találni, s oly szívszorítónak. Mert emlékezni fog rá, hogy volt idő, amikor színei voltak a világnak, amikor egy illatnak jelentése volt, szikrázó jégcsapok lógtak az ereszről, aztán szénpor, cirádás ágytámlák, bombázás, árnylények a falon, apa könnyes szeme, tánciskola, télen bundabugyi és körömcipő, húsvétvasárnapi mise, felzengő énekek s „olyan is volt, hogy hajnal, pirkadat, dél, alkony és este”. Később az Intézmény, Hermes elvtársnő, aztán a csemegebolt és a bisztrósarok között a lehetséges jövőkép is: „majd ha te is megállsz az utcán… majd ha valakinek az arcába hajolva azt mondod, hogy nézze meg, lát-e rajtad ráncot… és ha a szemüveged mögül majd úgy nézel ki, mint a telihold az éjszakai kútból, öt emeletnyi mélység sűrű éjszakával bepárázva… majd ha te is állsz a bisztró sarkán – ez a megöregedett árusok helye – fogod kezedben a csokorba kötött petrezselymet, vagy a bokrétába rendezett margarétát…” A rendkívül választékos stílusú, nagy nyelvi fantáziával megáldott írónő könyvét mindenki felfedezheti magának, aki hajlandó egy sétára Kapernaumban.
Az ókori palesztin város már nem létezik, régi helyét is eltűntette az idő és a természet, Kapernaum már csak a legendákban él tovább. Az a település viszont, melyet Dobozi Eszter mutat be a Széphalom Könyvműhelynél megjelent Tíz körömmel című riportkötetében, nagyon is létező Duna-Tisza közi mai falu. Izsák, 1993-ban. A szerző szinte költői sorokkal mutatja be az itt lakókat, a hagyományőrző, földimádó, a színes, változatos nyelvet beszélő embereket, akik így szólítják egymást a gazdakörben: Paraszttársaim! Körükben parasztnak lenni méltóság. „Van-e még hely az alföldi pusztákon, ahol annyiféle öröklött történet szálaival kapcsolódnak az arra lakók a mindennapok színhelyeihez, mint Izsákon? – teszi fel a kérdést a szerző. – Errefelé majd minden homokbuckáról, halomról tudnak valami titokzatosat. Töröktől itt felejtett aranyat, sose látott kincseket rejt – úgy hiszik – a föld mélye. De régi kutakról, dűlőkről is legendák legkülönfélébb variációit őrzi a közös emlékezet. Meséikből, mondáikból betyárok, törökkel kiálló vitézek, fortélyos pásztorok, mogorva kocsmárosok elevenednek meg.” E könyvben pedig a falunak azok az idősebb lakói, a megújuló gazdakör tagjai, akik mindig veszítenek, akik Dobozi Eszterrel a földkérdésről, a kárpótlási törvényről beszélgetnek – zaklatottan, felindultan, mert elégedetlenek és türelmetlenek. A szerző a falu asszonyai közül is többeket felkeresett, akik keserves és nehéz sorsuk megváltását remélik a földtől. Az írónő meghallgatta a „másik oldalt” is, a tsz elnökét, a polgármestert, a szövetkezet és az állami gazdaság agronómusát, a felszámoló biztost. Végül az egyszer elnapolt, de később mégis megtartott földárverés a színhely, mely ugyanolyan zűrzavaros, s végkifejletében igazságtalan volt, mint a többi szerte az országban.
Igazán meghökkentő köntösbe öltöztette másik újdonságát a Széphalom Könyvműhely. Megszámoltam: negyvenegy átható tekintetű, figyelő szem látszik Kállai Katalin Veronai címlapsztori című kötetének borítóján, eggyel több, mint ahány színházi kritika található a könyvben. Az írások az 1991. és 1994. közötti időszak termései, először folyóiratokban (Kritikai Lapok, Kritika, Színház, Vigilia) láttak napvilágot, nyilván ezért a rövidre zárt, summázó szöveg, mely kellően tárgyszerű, érzékletes és felhívó – sokszor kihívó – jellegű, szókimondó és természetesen kritikus. Az írások sora a drámaírás fejedelmének műveivel, illetve azok színházi előadásainak bírálataival kezdődik. Shakespeare tizenegy drámájának különböző színházakbeli előadásáról olvashatunk, köztük négyféle Hamlet-interpretációról. A további írások tanúsága szerint Moliére, Goethe, Rostand, Molnár Ferenc, Gorkij, Brecht, García Lorca, Werfel, Miller, Albee, Mrozek, Thomas Bernhard, Paul Portner, John Fowles, Ionesco, s a kortárs magyar drámák közül Örkény, Bereményi, Spiró, Sultz Sándor, Halász Péter, Nagy András és Horváth Péter műveinek bemutatóit kísérte figyelő szemmel a színikritikus.
(emmi)
