TANDORI DEZSŐ

Bécsi kávéházak I.

Kávéház – és én? És itt s ma?

Kis visszakanyarodás: „A rendes kávéházból jöttem ki késő éjjel…” Ugye. Szép Ernő. Az európai költészet egyik nagy verse a század korai évtizedéből. Lassú lüktetése mögött hatalmas izzás, elengedettség és görcsösség, szomorúság és már-már „keleties” fatalizmus. Megannyi újdonat szólalás és szólítás a részle­tekben, ködbe vesző magányosság, lemondó társasság-vágy a kompozíció egészé­ben. Szép Ernő, egy kávéházi ember.

„New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem…” Kosztolányi szív-megállító szavú kávéház-költeménye. Beleborzongunk megannyiszor. Csak félig tréfa, hogy szerintem itt lelhető a magyar líra „Legszebb Verssora”; tudjuk, a franciáknál ez egy számunkra egészen fel nem fogható kiemelés egy klasszikus drámájukból; no, a mienk akkor: „E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak…” S még én mondom, hogy nem megyek vacsorázni sehova, itthon is alig eszem, Lon­donban a jó, ahol 0,23 fontért kenyér, két ilyen adag egyen-adagom naponta, szó szerint, cigaretta, fogkrém, víz és kávé…? Igen, igen, ez a vacsorázó sor a kirekedtséget, mások gyengéd átélését együtt oly szépen adja. Jó, de hogy akkor a kávéház és én? Nem voltam könnyelmű, mikor két éve már… de rég… ezt a Bécsi Kávéházak históriát vállaltam az Ezredvégnek, lehetőségemül kértem? Hogy effélét írok?

Nem, nem, most azért már látom, hogy mégse. Gyerünk akkor, ahogy Eliot mondja a Prufrock-költeményben; melynek a mi Szép Ernőnk Magányos éjszakai csavargása – kongeniális társ-remeke. „Gyerünk akkor, angyalom…”

*

Az én láthatatlan, lépteket-vezérlő „angyalom” valahogy késlekedve vitt el engem Bécsbe. Ötvenéves múltam – !! – akkor. Nem kis teljesítmény. Bécsbe valaki az ötödik X után jut el. Ám közben volt egy s más, például Szpéróék, vagyis madaraink, akik miatt egyáltalán nem utaztam, Gödöllőre se. Volt mit pótolni. És „angyalom”, Szpéro – mintha egyenest küldött volna. Ekképp kaptam rá Londonra, szoktam le Németországról… maradt meg hűségesen Bécs. De ott nem a kávéházak voltak rám jellemzők.

Egy alkalommal az Irodalmi Társaság, melynek „székhelye” a Herrengasse, négyhetes ösztöndíjat adott, vagyis fedezték szállásomat, meg némi zsebpénzhez juttattak. Jó rég volt. Alapítványuk kedvességét talán azzal „háláltam”, hogy valóban megszerettem Bécset. Schiele kiállítása… a hidak… a Josefstadt… a Strudlhof-lépcső. De nem és nem a kávéházak! Holott Doderer regényének csudásan polgári, valóban éterien derekas, földönjáróan álomszerű alakja, Melzer – magamat újabban „Melzer távoli unokaöccsének” nevezem, másutt Melzer hadnagyot-és-doktor-urat apámhoz is hasonlítottam már – , igen, Melzer, akinek keresztneve egyszer sem fordul elő a regényben, ó, általam rajongva szeretett diszkréció, fél-titokzatosság, Melzer sokat ücsörög bejzlikben, félig-ébren élt rea­lizmusa, naivitása, mélyről moccanó társaság-áhítozása, visszafogottsága sodorja, ám inkább a Strudlhof-lépcső talányos tejlámpa-ködein felfelé ballagó alakját látom, ott megy, hogy feje sose bukkanjon elő a múltak vizeiből, ott kérdezi a Hely Szellemét, ki is azonban mint driád, alszik a fa odvában… alszik, akár a túlvilágon az én Szpéróm, gondoltam… bizony, Heimito von Doderernek igaza volt: „és a szép – mintha csak futna innen”. Kőbe is vésték költeményét, ott olvasható a lépcső tövén, koldus és japán turista nézi, üdvhadsereg-menedékház lakója és az elegáns szálloda amerikai, meg a magamfajtájú fél-irodalmi, fél-ve­rebes, fél-lovazós, fél-csavargós illetők, akik, gondolom, már az én hírverésem nyomán is el-ellátogathattak a pompás építményhez. Kávéház egyelőre, ugye, sehol.

Lassan lódult meg ez. Hogyan is? Persze, a Landtmann, a nagy körút mentén, ahol Irodalmi Társaságom képviselője megkávéztatott. Elmesélte, ez a Café az ő őseié volt hajdan. Jó, ettől én nem kerülök közelebb semmihez, egy-egy ilyen közlés nyomán. Mit jártam volna kávéházba, ha az ügető, a galopp patinás tribünjeire is kiülhetek, ha sült krumplimat a kies vízpartokon, vonzóan verébszürke-drapp josefstadti utcákon is fogyaszthatom, vagy télen az araboknál vett gesztenyét, s jó forró vízzel neszkávét főzhetek szobámban, penzum-fordításhoz? Valahogy egy nyári koraestén esett, hogy a Metternich által egykor a Balkán határának nevezett Ungargasse mellékutcájában kiültem egy teraszra. Café Arenberg. Rendeltem egy pirított májat. Történelmi esemény volt a magam életében. Elpimaszodtam: másnap abban az utcában gombafejeztem, ahol Musil lakott, szegény. Az emigrációja előtt. Az én születésem ideje táján még épp. Balsorsot hoztam a pincérnőre: gombámat hozta, valakinek a sniclijét, elhasalt a két tállal a jámbor! Másnap, vigaszára – törődött is velem! – megint odaballagtam. Azért ezt a sorozatot pénztárcával nem bírtam volna. Tavaly nyáron volt. Enni azóta sem ettem bécsi caféban. Persze, újságot olvasni etc. – nem ültem be még soha, de egyetemista korom óta itt Pesten se, kávéházba. Felfedeztem viszont, nagy júliusi hőségek idején, ódon-belvárosi, kopott-városközponti, tehát – ismétlem – josefstadti trattoriákat.

Például a Corsarót.

Egy olasz testvérpár tulajdona a hely. Hamar rokonszenvesek lettünk egy­másnak. A komor arcú, de nagy fehéreket vigyorgó, Gandhi-sovány toszkánai férfi, a kicsit himlőhelyes arcú, kalóz-hölgy-forma nővére… Gyertyát gyújtottak tonikomhoz, elmeséltem Szpérómat, akinek halála évfordulóján Londonban éget­tem mécsest hajnalig, mellette Omar Khajjamot fordítottam, kicsit sírtam, s másnap a Nessun Dorma nevű lóval pár fontot nyertem. Másnap piros gyertya várt a Corsaro'ban. Mindenütt úgy meséltem a történetet: leterrorizáltam őket madaraim históriáival. Vajon…? Mert egyszer délidőben botlottam be, elém tették az étlapot. Hű, lapos volt a bukszám, de nem lett volna képem megint csak két tonikot kérni. Rendeltem egy pizzát. Jó ég, malomkeréknyi volt… s nekem, a professzionista éhezőművésznek ennyi koszt! Napokig nem ettem utána. Ok terrorizáltak le engem a kedvességükkel? Még egyszer jártam azóta náluk… de inkább nem megyek. Fura kapcsolatok, igaz?

Doderer Porzellangasséjában is elvetődtem egy-két bejzlibe. Azaz főleg kert­helyiségeiket kultiváltam. Lassú „állat” vagyok, fokról fokra szoktatom magam dolgokhoz, csak aztán érzek evidensnek egy-egy lehetőséget… vagy még akkor is kényszert? A lóversenyirodák Bécsben: kávéházak. Nem profi, fő-célhivatású helyiségek-intézmények, mint Londonban. Párizsban nem ismerem ezt a műfajt. Bécsben tehát ez is: kávéház. Café Ascot, Café Rundfunk. Az Ascotban még egy pohár hideg vizet se ittam – iszonyú skótul játszom is, minimális téttel, de jószerén halálbiztosan – , ám a Rundfunk Kávéházban legutóbb leültem egy pultszerű asztalhoz, saját kis rekeszem lett így, szemközt hatalmas képernyő, raszterpontos és délvidéki, franciaországi galoppot néztem, Cagnes-ból, sic(!), nem Cannes. Na, és közben Anglia is ment, Ponti, talán – Pontefract – , jó az ilyen otthonosság. Tizenegy futamból kilencet meggyártottam, hetet jól. Három tábla csokoládéra és a másnap reggeli két kiflire futotta a nyereményből. Semmi örömérzet nincs az egész után, ahogy a kávéháznak sincs számomra romantikája. Egész életemben megszoktam, hogy kötelességet teljesítek. Még amikor felírom, mit írok majd, akkor is azt gondolom: „a fenébe ezeket a r… jegyzeteket, hahaha”, s bízom benne, mint W. C. Williams címerállattá lapított verebe a kövezeten, olyan vagyok: „Ez voltam én, veréb, megtettem, amire futotta, ég veletek”. De a Corsaro kedves testvérpárjának tartozom egy rajzzal. Egy medi­terrán-félével. Olyan szép amatőr képek vannak kávéházuk falán. A piros gyer­tyát is meg fogják gyújtani tiszteletemre, Szpéró emlékére. Otthonos érzés lesz, nem ilyen komisz, mint ez a mai érzületem, estére. Jót kéne aludnom erre a napra. Elfáradtam a „pesti” rohanat-pergőtűz, örök-kellemetlenség-valódi éle­temtől? Jó bécsi mászkálás kellene, mikor lesz? Soká, uram, sokára? Kérdem Shaw Johannájával.

Legközelebb egy Lokale Legenden című könyvet ismertetek majd, Helyi Le­gendák, bécsi kávéháztörténetek. A Herrengasse kedves társaságának ajándéka volt még, hogy osztrák könyveket válogathatok össze. Ekképp kerestem ki ezt a csuda szöveggyűjteményt.

Most a nevezetes Altenbergtől, az egyik Abszolút Bécsi Kávéházi írótól idézek egy vers-félét, ezzel búcsúzom „mára”.

PETER ALTENBERG

Kávéház

Gondjaid vannak, ha így, ha úgy – fel a kávéházba!
A nő valami, bármi elfogadható, okból nem ér rá –
ok a kávéházra!
Lukas a cipőd – suszter, a kávéház vár!
400 korona a fizetésed és 500-at adsz ki – kááávéházba!
Hivatalnokoskodsz, mikor orvos lettél volna – kávéééházba!
Nincs, aki hozzád illene – kávé háza!
Bensőd egyre öngyilkos – kávéház, hah!
Gyűlölöd, megveted, mégis igényeled az embereket – kávéhááázba!
Senki nem hitelez már neked – kááávéééhááázba!
A kvázi hazába, teszem hozzá, viccem el nem engedhetvén.

PETŐCZ ANDRÁS

A szobában, ahol élek

A szobában, ahol élek,
puha és selymes
a sötétség,
ahol élek.

Nem látok hajnalokat.

Szitkok, picinyke
állatok tápodnak
felém, körbesimítják
arcomat, lágyan és
puhán: puhán és
lágyan.

Nem sikoltok, nem kiabálok,
nem viselkedem agresszíven.

Csak levegő után kapkodok,
ebben a nagy-nagy fekete
puhaságban: keresem,
még mindig keresem
a levegő-égboltozatot.

SZARKA ISTVÁN

Croma-sirató

Zavarbaejtő erőfölösleg!
szabadságízű gyorsulás!
úszó sörényű ménes!
nem bírtam véled –
elbocsátlak.

Tenyeremben lenge volánod,
puha váltód jó emlékei.
Másságos, ringató
öbleidbe
visszajár majd az álom.

BARÁTH LAJOS

Szélhámosok

Nehéz lenne eldönteni, kinek az ötlete volt. Az tény, hogy az asszony olvasta elsőnek, s amikor a férje kezébe nyomta az újságot, pontosabban a lap receptúra részét, a férfi felnevetett.

– Elhányom magam! Magának a kirántott csirkelába… Meg ez a pikáns étel! – tagoltan olvasta. – Sárgabarackkal töltött sertéssült. Nyugodjon jóanyám, ezzel zavargált az asztal körül…

– Maga modortalan – sóhajtott az asszony. – Szakérettségis… A tehén farától tolták egészen az egyetemig.

– Bocsánat! A tehén seggétől. Hogy ott az egyetemen éppen magába bo­toljak.

…Közben készülődtek. Varjú Imre és a felesége. A feleség – született Széphirmay Gyöngyvér – századeleji retikült szedett elő a szekrény aljából, meg hoz­závaló ruhafélét. A férjére a legjobb göncöt erőltette rá, és egy valóban elegáns sétapálcát; ennyit örökölt az apjától, aki kitagadta, mikor megtudta: egy csor­dásfiút választott férjéül szépreményű lánya.

– És viselkedjék normálisan. Úriemberként. Ha én magához franciául, netán németül vagy angolul beszélek, maga csak bólogasson és köhécseljen.

– Jesz-jesz, szi-szi, oké-oké, madam.

– Maga vén csordahajcsár – és finom ujjaival megcibálta férje ősz tincseit. – Megöregedett, Imre!

– Tudom! Mondja elégszer.

Szerette egymást ez a két ember. Még az egyetemen ismerkedtek, házasodtak össze, két gyermeket kiröpítettek a nagyvilágba, s a kevéske nyugdíjukból tengőd­nek. Tanárnak nem sok pénzt adnak, hát még, ha nyugdíjas lesz. Jobb időben, rossz időben megmaradt bennük a diákköri szerelem; amikor Gyöngyvér tanítgatta Imrét a jómodorra meg az idegen nyelvekre. Persze, mindkettőt hiába. Szinte észrevétlenül jutottak odáig, hogy a szombati ebéd (Gyöngyvér miatt szombaton tartották az ünnepet) rántott csirkeláb volt. „Higgye meg, Imre, nem futja többre.” S ilyenkor az asszony befelé sírt. Elnézegette a böszme, szélesvállú férjét, aki egymaga egy töltöttcsirkét is megevett, s aki morgolódva ugyan, de beérte a csirkelábbal is. „Maga, madam, kész művész. Mert ugye, az íz…! Az íz a fontos.”

Házasságuk negyvenedik évfordulóján aztán elindultak. Ha nincs az a bo­londos receptúra, az a sárgabarackkal töltött sertéssült… A, akkor dehogy in­dulnak el! Am Gyöngyvér az atyai háznál unta már az ilyen pikáns ételeket. Emlegette: „Ida asszony, a szakácsnőnk kitűnően főzött. Kitűnően!” Imre ilyen­kor ógott-mógott. „Persze, szakácsnő. Hogy oda ne rohanjak!”

Mégis az asszony ötlete lehetett. O beszélte rá a behemót férjét: egyenek egy vacsorát. Méghozzá elsőosztályú étteremben. „Megőrült maga, madam?” De az egykor Széphirmay Gyöngyvér, a kisnyugdíjas tanárnő olyan varázslatosan mesélt a sárgabarackkal töltött sertéssült ízeiről, hogy az egykori csordáslegény, a szakérettségin egyetemre tuszkolt Varjú Imre nem tudott ellenállni.

Amikor leültek a fényes étterem egyik asztalához, az asszony előbb franciául, majd angolul kérte az étlapot. Aztán egy rezzenésnyi mosoly kíséretében elnézést kért a pincértől.

– Végigjártuk Európát, míg idáig eljutottunk… Hát persze, én magyar vagyok – s valamilyen nyelven a férjének suttogott valamit.

Varjú Imre bólogatott.

Megrendelték a sárgabarackkal töltött sertéssültet; aperitifnek Cinzanót.

Varjú Imréné nem affektált, csupán határozott volt.

– A szakács úrnak pedig mondja meg, hogy a zsályát ki ne feledje. És a tejföl friss legyen. Legszívesebben beszélnék vele.

– Ahogy parancsolja, nagyságos asszonyom.

Két perc se kellett, ott állt az asztaluknál. Főszakács létére elég vékonyka ember volt; Varjú Imre arra gondolt, látott ő már szakadt kabátban szabót, lyukas cipőben susztert.

– Asszonyom, az aszalt sárgabarack bő két órája narancslében úszkál. Bors?

– Keveset. A férjem gyomra nem bírja.

– Előkészületben már pároltuk a zöldségféléket. De ha önök úgy kívánják…

– Nem, nem! A negyven perc, az negyven perc! És köretnek ebből is, abból is. Rizsből kevesebbet, a burgonyából arányosan – újra a férjéhez fordult és angolul megkérdezte: „Maga sok krumplit kér?”

Varjú Imre újra bólintott. Közben laposan a cingár főszakácsot figyelte. A séf vigyázzban állt az asztaluk előtt, még a szeme se rebben.

– Óhajtanak még valamit.

– Szalonnából tehet bővebben, fiam! Füstölt? Talán császárszalonna jobb lenne. Tudja, a férjem gyomra. Arra nem kérhetem, hogy az én…

– Dehogynem, hölgyem. Az öné füstöltszalonnával lesz, a nagyságos úré császárszalonnával. Mindent a tisztelt vendégért.

– Maga, kedvesem, egy igazi séf. Ezt otthon a szakácsnőnek elmesélem. Meg van győződve arról, hogy ezt a pikáns ételt ő csinálja a legjobban a világon… No persze, ahol erre mód van. Hát igyekezzen, fiam. Két hétig maradunk Magyarországon, és ha ízlik a konyhája, ide járunk majd ebédelni.

– Megtisztel bennünket.

Varjú Imréné, született Széphirmay Gyöngyvér intett a pincérnek és csak annyit mondott.

– Tudja, hogy milyen bor illik a sárgabarackkal töltött sertéssülthöz? – s nagyon szigorúan nézett a férjére, aki krákogott, köhögött. Franciául szólt rá, hogy fegyelmezze magát. – Nem bírja a zárt levegőt. Utazni is ezért nehéz vele. Legszívesebben a repülőgép szárnyára köttetné magát. Kész blamázs vele…

– Ha nyár lenne, teríthettünk volna a kert…

– Kerthelyiségben sárgabarackkal töltött sertéshúst enni? Ejnye, fiam!

– Igen, igen! Hát azt nem szabad.

– Nem illik, fiam! Szabadni szabad, de nem illik. Az ételnek meg kell adni a tiszteletet.

…Gyönyörűséges volt nézni is az ételt. A hús hirtelen pirossága, a szalon­naszeleteken guggoló sárgabarack-szeletek, a leforrázott, ám még mindig zöldellő zsályalevelek, oldalt a burgonya heverészett, a rizs kis dombocskát alkotott.

– Köszönjük, fiam. Bort, azt töltsön.

Mikor magukra maradtak, a férj megszólalt. Halkan, persze. – Nagy botrány lesz ebből, madam, én érzem. Szinte nyilallik az orromban!

– A bors teszi, maga, maga csordahajcsár. Egyen. Aztán mind nem. Csak a kétharmadát.

– Miért? – nézett a feleségére Varjú Imre.

– Mert akkor maga köhögni kezd. Egyre erősebben. Én meg majd kivezetem az étterem elé, a szabadba.

– Nagy botrány lesz ebből, madam. Ha csak nem nyert azzal az egy vacak lottójával.

– Nem nyertem. Maga meg ne nyelje úgy azt a húst, mint aki soha nem evett még.

– Hát, elég régen ettem. Két éve jószerével csak csirkelábat… No, no! Finom. Maga csinálja, madam. Akkor az csak finom lehet… – és a feleségére pillantott.

Az asszony érezte, ez a falusi legény ugyan azzal a szerelemmel és ámulattal néz rá, mint negyven valahány évvel ezelőtt. „Teremtő isten, hogy múlik az idő…”

– Mártást is vegyen.

– Mit tudom én, mit kutyulnak bele.

– Vegyen! Még feltűnő lenne.

– A maga kedvéért, madam… No, nem is olyan rossz! A burzsujoknak mindig jó ízlésük volt.

A pincér újra töltött a száraz italból. – Elégedettek, asszonyom?

– Nagyon! Talán borsból kevesebb is lehetett volna. A férjem miatt.

– Majd megemlítem a séfnek.

– Holnap személyesen akarok neki gratulálni, és persze a borsot is meg­említem. Jó konyha! Jó! – s mikor magukra maradtak, rászólt a férjére. – Imre, abbahagyni! Köhögni!

– Csak még vagy két falatkát.

– Ha botrányt akar, akkor egye meg mind.

– Nem! Botrányt nem akarok – és köhögött. Előbb csak mintha gurgulázna, aztán egyre görcsösebben. Még bele is pirosodott.

A pincér az asztal mellett termett.

– Hagyja csak, fiam, hagyja. Friss levegő, az kell neki. Vigyázna a retikülömre, fiam? Nem, ne segítsen!…

Kimentek az étterem elé.

– Usgyi! – mondta a férj.

– Nyugalom, Imre, nyugalom. Nem a teheneket legeltetjük. Figyelnek ezek. De persze nem sokáig. És maga csak köhögjön.

– De hát ki akar jönni belőlem ez az izé.

– Ideges egy kicsit. Bevallom, én is.

Egy, talán két perc múlva Varjú Imréné, született Széphirmay Gyöngyvér („Mennyi pénzt fizetett ezért az apám, azt csak az öreg tudta, nyugtassa az isten!”) érezte, hogy már nincs tekintet a tarkóján. A nők megérzik, ha hátulról nézik őket.

Elindultak, egy kis keskeny utcán.

– Maga egy… egy…

– Szélhámos! Tudom. Én tehetek róla? De ugye, vén salabakter tehénpásztor, finom volt a sertéssült sárgabarackkal. Nem, ne válaszoljon. Láttam, ahogyan ette. Meg hát éhes is volt már egy kis finomságra… A retikülöm? Istenem, megérte. Hadd őrizzék pincér uraimék szorgalmasan. Majd megunják.

Villamosra se ültek. Spóroltak csirkelábra.

MAGYAR ZOLTÁN

Megszédülés

Egyszer lezárul utazásaink kora,
elszürkülünk, s dúdolva szállóigék végét
tükörcseppekből alkotunk nyárutót,
s mellé egy kevés tavaszt, remélünk,
majd legendákba temetkezünk, s az ifjúkort
úgy érezzük, mint egy lehetséges veszteséget,
s miként az érzést, mely legendákba temetkezik,
gyönyörű vagy.

D. NAGY LAJOS

Tudni, hogy szeretsz

Tudni, hogy szeretsz, és utánamégy,
vársz rá, vársz, míg besötétedik,
s mint összenyom a tompasúlyu ég
– magad mellett érzed reggelig.

De elszökell. Karod lyukas égbolt
– összezárul, de csak zajt ölel,
lefordulsz az ágyról, s ahogy rég volt,
ráeszmélsz – te voltál túl közel,

nem ő – magához. És felkelsz, mosdasz,
minduntalan a tükörbe pislogsz,
és magad mögé, a mutatókat

déli tizenkettőre tekered,
és dél van, de nem tudod a titkot,
csak jó tudni azt, hogy szereted.

BISTEY ANDRÁS

Túlélésem tele

1942 telén a Kijevben állomásozó magyar katonák között elterjedt a hír, hogy egy német főhadnagy hirtelen megőrült, miközben a megfelelő papírok birto­kában, anyagot vételezett az egyik magyar katonai raktárból. A szellőztetés miatt éppen nyitva levő egyik földszinti ablakhoz rohant, kiugrott, és át akart futni az úttesten, de szerencsétlenségére a keskeny, lejtős utcán éppen sebesen jött lefelé a villamos, fékezésre sem volt idő…

Az is furcsa volt, hogy az emberei nem maradtak a helyszínen a parancs­nokuk holtteste mellett, hanem eltűntek a katonákból és civilekből gyorsan összeverődő tömegben, és eltűnt a teherautó is, amely az udvaron várt rakodásra. A magyar tábori csendőrség meg a németek sokáig szerencsétlenkedtek a hely­színeléssel, miközben a főhadnagy ott hevert a sínen, egy nagy darab barna csomagolópapírral letakarva, a forgalom meg állt az utcában.

Még aznap délután elhárítótisztek mentek a raktárba, sorra kikérdeztek mindenkit, főleg azt tudakolták, járt-e ott máskor is a főhadnagy, ismerte-e valaki, és hogy mi történt közvetlenül a szerencsétlen esemény előtt. De nem sokat tudtak meg, jószerével semmit. Illetve lehet, hogy tudtak valamit, de azt nem a raktárban dolgozó katonákból szedték ki.

Én sem beszéltem, pedig egyet s mást mondhattam volna. De úgy voltam vele, jobb, ha megfogadom apám tanácsát. Ő ugyanis, amikor bevonultam, azt mondta: „Csak ne hősködj, sőt vigyázz, hogy szem előtt se legyél! Az a legjobb, ha eltűnsz a tömegben, ha azt se nagyon tudják, hogy vagy. A sornak sose állj az elejére, a szélére vagy a végére, ha csak oda nem parancsolnak. Ha nem kérdeznek, ne beszélj, de ha kérdeznek is, csak annyit mondj, amennyi föltétlenül szükséges!”

Bölcs ember volt az apám, Isten nyugosztalja, tudta, mit beszél, élve és egészségesen megúszta az első világháborút meg az orosz hadifogságot.

Nem is mondtam semmit az elhárítóknak, holott lett volna mesélnivalóm. Eszembe jutott apám intelme, meg az, hogy ki tudja, hogyan forgatják ki a szavaimat! Ha kell nekik egy sikeres kémelhárítási akció, majd rám kenik, hogy összejátszottam az ellenséggel, addig vernek, amíg be nem vallom, azután meg főbelőnek. Még nem volt három hete akkor, hogy megúsztam egy agyonlövetést, nem akartam, hogy most meg a mieink végezzenek ki…

Gondolom, sikerült teljesen összezavarnom a dolgokat, végképp nem ért­hető, hogy miről beszélek, hadd kezdjem hát az elején.

Biztosan nem néznék ki belőlem, hogy nem is egyszer szerepeltem a kijevi rádióban. No, nem önálló műsorom volt ott, hanem a zenekarunk adott kon­certeket a stúdióban. Konzervatóriumot végeztem, azt mondták a tanáraim, hogy tehetségesen hegedülök, ha egy kicsivel több szorgalom van bennem, akár nagy művész is lehetnék. Ez nem is lett volna ellenemre, mármint, hogy nagy művész legyek, de úgy látszik, a szorgalom hiányzott belőlem, meg az igazi ambíció is, visszamentem tanítani abba a kisvárosi gimnáziumba, ahol magam is érettségiz­tem, és csak a saját örömömre hegedültem. Éppen egy kamarazenekart akartunk alakítani néhány kollégámmal, meg a patikussal és a kántorral, amikor megkap­tam a behívót. így azután a helyi kamarazenekar helyett hamarosan egy kijevi nagy szimfonikus zenekarban találtam magam, amelyet katonákból és civilekből szerveztek a hadsereg védnöksége alatt, azzal szerepeltem a rádióban.

Ez a dolog nekem nagyon kapóra jött, hiszen megúsztam a harctéri szol­gálatot, Kijevben maradhattam, ahol jóval biztonságosabb volt az élet, mint a fronton. Sőt a karmester elintézte, hogy olyan helyre tegyenek, ahol a kezem nem megy tönkre, így kerültem írnoknak a raktárba, ott még fűtött iroda is volt, egy szavam se lehetett a sorsom ellen. Azokhoz a szörnyűségekhez képest, amiket a frontról beszéltek egymás között az emberek, az én helyzetem igencsak irigylésre méltónak látszott.

Mondom, látszott, mert ha a halál nagyon keresi az embert, nem kell a harctérre menni, hogy megtalálja. Majdnem megtalált engem is, hiába ültem naphosszat Kijev belvárosában egy raktár jól fűtött irodájában.

Egy környékbeli egységnél, a várostól vagy tizenöt-húsz kilométerre, a tisz­tek valami murit tartottak, egy ezredes a névnapját, a születésnapját vagy a kitüntetését ünnepelte, nem tudom pontosan, az a lényeg, hogy zenészeket kértek, és a karmester hármunkat jelölt ki, hogy menjünk oda játszani. Nem nagyon örültem a megbízásnak, bár szabadnapot ígértek érte, és lehetett rá számítani, hogy nem küldenek el üres kézzel, főleg pedig üres hassal. Én ugyan az italt akkor sem szerettem, ennivaló meg volt a raktárban, az ember mindig elvehetett kockázat nélkül annyit, amennyi neki kellett. Szóval az étel-ital nem nagyon vonzott, a részeg tisztek társasága meg még úgy sem, bár azért velem nem úgy bántak, mint mondjuk, a zenész cigányokkal, mégiscsak zászlós voltam, meg konzervatóriumot végeztem, „úriembernek” számítottam bizonyos értelem­ben, és ez visszatartotta őket attól, hogy részegen olyan durva tréfákat eszeljenek ki a rovásomra, amilyeneket legénységi állományú zenésszel, pláne cigánnyal szemben megtettek.

Az ezredes megígérte, hogy autót küld érünk, küldött is, csak éppen nem személykocsit, hanem egy ponyvás kis teherautót, más biztosan nem volt éppen kéznél. Ezeken a teherautókon két személynek van hely a vezetőfülkében, de a két zenészkollégám bepréselődött a sofőr mellé, én meg mehettem a platóra a ponyva alá. Káromkodtam, hogy jól kicsesztek velem, ők meg nevettek, hogy legalább majd vigyázok a hangszerekre, mert azok végképp nem fértek el a vezetőfülkében. Nem vitatkoztam, végül is nem a világ végére mentünk, úgy számítottam, húsz-huszonöt percnél akkor sem tart tovább az út, ha a sofőr nagyon óvatosan vezet a havas úton. Mert nagy hó volt mindenfelé, de már letaposták a járművek, meg talán hóeke is járt a főbb utakon a város környékén, lehetett közlekedni. Már besötétedett, amikor elindultunk. Piszok hideg volt, behúzódtam a sarokba, igyekeztem minél kisebbre összekucorodni.

A ponyva sokat felfogott ugyan a dermesztő szélből, de azért jutott belőle így is. A kezemet zsebre dugtam, hogy ne gémberedjen meg nagyon, és csak az vigasztalt, hogy nem tart sokáig az utazás. El is szundítottam egy kicsit, ha az ember fázik, valahogy lelassul a vérkeringése, és rájön az álmosság, nem tudom, más így van-e ezzel, én mindig laposakat kezdek pislogni, ha fázom.

Lövésekre riadtam föl, azután az autó megpördült, recsegve-ropogva farral az árokba csúszott, én meg a hangszerekkel együtt lerepültem a platójáról a mély hóba.

„Megtámadtak a partizánok!” Ez volt az első gondolat, ami átcikázott az agyamon, de közben, ezzel szinte egyszerre, azt is nyugtáztam magamban, hogy nem sebesültem meg, csak éppen derékig süppedtem a hóba, amit a szél ko­rábban összehordott az árokban. Azután még arra is gondoltam, hogy talán nem is lövések dörrentek, hanem egyetlen durrdefekt hangját hallottam, és a kocsi amiatt csúszott az árokba. Nekünk azt mondták indulás előtt, hogy az út teljesen biztonságos, a város legalább ötven kilométeres körzetében nincsenek partizánok. Fegyvert sem hoztunk magunkkal, csak a sofőrnél volt egy pisztoly.

Ez így elmondva elég sokáig tart, de akkor elég volt néhány másodperc, hogy végiggondoljak mindent. Tovább meg már nem is gondolkozhattam ilyes­min, mert közeledő hangokat hallottam, és felismertem az orosz beszédet.

„Mégis csak a partizánok!” gondoltam, és hiába süllyedtem derékig a hóba, egyszerre kivert az izzadság.

Nem jöttek rögtön hátra, előbb kinyitották a vezetőfülke ajtaját, tanakodtak egy keveset, nyögtek, mintha emelnének valamit. Én meg nem tudtam, mi volna a jobb: menekülni-e, vagy meglapulni, és kivárni, hogy mi lesz. Telihold volt, de az ég egy kicsit felhős, néha olyan világos lett, hogy tán újságot lehetett volna olvasni, a hó is visszaverte a holdfényt, ha meg a szél felhőt hajtott a hold felé, hirtelen olyan sötét lett, hogy csak egy kis derengés maradt a korábbi nagy világosságból. Fia elindulok, és közben előbújik a hold, észrevesznek a havon, és biztosan agyonlőnek mint menekülőt, nem beszélve arról, hogy csak vánszo­rogni tudtam volna a mély hóban. Ha mozdulatlan maradok, talán nem lőnek le azonnal, azután pedig majd meglátjuk.

De közben már hátra is jöttek, és azonnal észrevették, hiába próbáltam meglapulni. Az arcukat nem láttam, mintha csak arctalan nagy árnyékok lettek volna. Ketten voltak, az egyik rögtön rámemelte a fegyverét, „No” gondoltam, „hát most vége…” és igyekeztem kicsit összehúzni magam, és belebújni a hóba, mintha az számíthatna valamit. Mondom, az egyik rám emelte a fegyverét, de a másik szólt neki valamit, azután el is tolta a géppisztoly csövét. Intettek, hogy másszak ki a hóból, majd amikor reszkető inakkal fölkecmeregtem az út szélére, mutatták, hogy emeljem föl a kezem. Megint rám fogták a fegyvert, de most már valahogy megéreztem, hogy nem akarnak megölni, hiszen megtehették volna akkor is, amikor ott voltam a hóba süllyedve. Végigmustráltak, gondolom, az öltözékemet vizsgálták, de sem a köpenyem, sem a bakancsom nem tetszett meg nekik. Azután az egyik gyors, szakszerű mozdulatokkal végigtapogatta a köpenyemet, és ahogy beszéltek egymással, abból úgy gondolom, csodálkoztak, hogy nem találnak fegyvert.

Mire ez lezajlott, még ketten felbukkantak a kocsi körül. Egy elől maradt, egy mellettem állt, ketten pedig bemásztak az autó platójára, gyufák fényénél megnézték, hogy van-e ott még valami. Nagyon dühösen bújtak elő, gondolom, azt hitték, valami értékes rakományt visz az autó, és nagyot csalódtak, amikor csak a szétszóródott hangszerek kerültek elő. Az egyik félre is hajította dühében a hegedűmet, az üres tokba meg belerúgott, de a másik feddő hangon mondott valamit, magához vette a hegedűt, és nevetve pengetni kezdte.

Azután elindultunk, ketten előttem mentek, ketten meg követtek, közöttük lépkedtem, a tarkómra tett kézzel. Amikor elhaladtunk az autó mellett, láttam, hogy a három útitársam, a két zenész meg a sofőr, ott hever a havon kiterítve, egymás mellé fektették le őket, mintha csak aludnának, de a holdfényben lát­szottak a letaposott havon terjedő nagy sötét foltok.

Azt hiszem, egyetlen rövid sorozattal végeztek velük. Oldalról, egy vastagabb útmenti fa mögül lőhettek rájuk, ez volt a szerencsém, mert a golyók így nem értek el a plató sarkába, mellettem csapódtak be. Ha mondjuk kiugranak az útra, és szemből tüzelnek, alighanem én is ott maradtam volna.

Vagy húsz percig mehettünk, de ezt csak gondolom, mert nem mertem levenni a kezemet a tarkómról, hogy megnézzem az órámat. Egy kis tisztás nyílt a fák között, beszakadt tetejű faház állt rajta. Nem a házhoz mentünk, hanem a közelében a domboldalba vájt pincéhez. Vasalt ajtaja egy kis résnyire nyitva volt, füst és gyér világosság szűrődött ki rajta.

Többen is álltak az ajtó előtt, cigarettáztak, elég hangosan beszélgettek, látszott, hogy teljes biztonságban érzik magukat, pedig hát vagy tíz-tizenkét kilométerre voltunk Kijev külvárosától. A kísérőim mutatták, hogy álljak meg az ajtó előtt, ők meg bementek, csak egyikük maradt velem. A többiek, akiket ott találtunk, kérdezgették, gondolom, azt akarták tudni, mi történt, ő pedig nemcsak elmondta, valósággal eljátszotta nekik, hogyan támadták meg az autót.

Nem tudom, miért, talán a zene fejlesztette ki bennem, van egy olyan tulajdonságom, hogy szinte megértem az idegen beszédet, akkor is, ha egy szót sem tudok azon a nyelven. A hangszín, az indulat, a gesztusok igazítanak el. Olyan ez, mintha idegen nyelvű dalt hall az ember, a szavakat nem éri, de a dallamból és a ritmusból mégis szinte kitalálja, miről szól.

Jó sokáig álltam az ajtó előtt. A partizánok először kíváncsian nézegettek, azután hátat fordítottak, végül bementek a pincébe, csak egy fegyveres maradt velem.

Rögtön azon kezdtem gondolkozni, hogyan szökhetnék meg. Mert igaz, hogy nem lőttek le azonnal, de a sorsom azért nem volt valami biztató. Három lehetőséggel számolhattam. Az első, hogy elengednek, de ez nem volt valószínű, mert rájuk hozhatom a partizánvadászokat; a második, hogy magukkal visznek, de erre sem volt valami nagy esélyem, ugyanis állandóan szemmel kellett volna tartaniuk, egy embert mindig lekötött volna az őrzésem, és még úgy is folyton fennállt volna a veszély, hogy megszököm valami csetepatéban, vagy éjszaka, amikor a többség alszik, és ugyanúgy rájuk hozom a katonákat, mintha elen­gedtek volna. A harmadik lehetőség pedig, nos, az volt a legkézenfekvőbb, kikérdeznek, azután agyonlőnek, és nincs több gond velem.

Eszembe jutott, amíg ott álldogáltunk az ajtó előtt, hogy ha mondjuk leütném az őrt, és elindulnék az út felé, talán megmenekülhetnék, de rögtön el is vetettem a gondolatot. Igaz, hogy az őr, egy vastag pufajkába öltözött fiatal gyerek, teljesen gyanútlanul cigarettázott mellettem, a géppisztolyát nemhogy nem fogta rám, de nem is a hasán, hanem csövével lefelé a hátán hordta. Ha megpróbálom leütni, de a fiú akár csak egyet is tud kiáltani, kijönnek a többiek a pincéből, és azonnal lelőnek. És az is lehet, sőt nagyon valószínű, hogy az országúthoz vezető ösvény mellett őrök rejtőznek, nehogy meglephessék a pin­cében levőket, és ők még akkor is lelőnének, ha látnák hogy menekülök, ha az őrzőmet sikerülne hangtalanul leütnöm.

Azután egyszer csak szélesebbre nyílt a rés az ajtón, és egy ember intett, hogy menjünk be. Nagyon rossz levegő volt odabent, a pince hátuljában tűz égett, annak a füstje összekeveredett a viharlámpák petróleumbűzével, meg a nyilván éjjel-nappal folyton viselt ruhák áporodott szagával.

Az egyik viharlámpa egy kis, durván ácsolt asztalra állítva világított, egy kucsmás férfi ült mögötte valami padfélén. Odavezettek elébe, a férfi egy pár másodpercig szótlanul méregetett. A lámpa pár arasznyira állt az arcától, kissé oldalt, az asztal sarkán, jól megvilágította a vonásait. Sima, keskeny arca volt, egy kicsit csontos, sovány, a szája egyetlen vékony csík, mint egy hegedő vágott seb. A szeme beesett, bizonyára a fáradtságtól, a színét nem lehetett látni, ahhoz nem volt elég erős a fény.

Németül szólalt meg, gyors, kapkodó volt a beszéde, és olyan hibátlan – legalábbis ahogy én a magam csekély német tudásával megállapíthattam – mintha a német az anyanyelve lett volna. Nem is nagyon értettem, mit mond, csak gondoltam, hogy arra kíváncsi, ki vagyok, mi vagyok, hogyan kerültem a meg­támadott autóra, hová mentünk. Nyögve, akadozva elmondtam hát németül, hogy zenész vagyok, hegedülök a kijevi szimfonikus zenekarban, csak formálisan vagyok katona, soha nem harcoltam, nem öltem meg senkit az övéik közül, most is zenélni mentünk egy ünnepségre…

Elvette az irataimat, de éppen csak egy pillantást vetett rájuk, és félretolta őket az asztalon, nem volt senki az emberei között, aki magyarul tudott volna, inkább még kérdezett ezt-azt, de egyre kevesebb érdeklődéssel, mintha rájött volna, hogy tőlem aligha tudhat meg fontos dolgokat. Válaszoltam mindenre, de így visszagondolva, érdekes, hogy nem beszéltem a raktárról, az valahogy nem került szóba. Egyre csak a zenekart hangsúlyoztam, olyan benyomást akar­tam kelteni, hogy egy ártatlan és ártalmatlan, szegény zenész vagyok, ami kü­lönben igaz volt, és a hangszerek is bizonyították, meg az is, hogy fegyvert nem hordtam magamnál.

A parancsnok – mert nyilvánvaló volt, hogy ő vezeti az egységet – némán bólogatott, az arcán nem látszott se harag, se jóindulat, de azért bennem éledezni kezdett a remény, hogy csak megúszom valahogy ezt a kalandot, talán mégis elengednek, esetleg akkor, amikor már elhaladtak egy kicsit a várostól, és akkor is egérutat nyerhetnek, ha én történetesen elmondom, hogy merre voltak, és idevezetem a katonákat.

Amikor befejezte a kihallgatásomat, a mellette álló két férfihez fordult, és oroszra vagy ukránra fordítva a szót, velük kezdett beszélni. Hallgattam őket, és egyre nyugtalanabb lettem. Hiába nem értettem a szavakat, valahogy olyan érzésem támad, hogy arról beszélnek, agyonlőjenek-e, vagy ne. Nem tudom megmondani, hogy pontosan miből gondoltam ezt, de biztos voltam benne, sőt abban is, hogy a parancsnok és az egyik embere az agyonlövetésem mellett volt, a harmadik pedig inkább ellenezte. Mert hárman döntöttek a sorsomról, a többiek közben szétszéledtek erre-arra a dombba hosszan benyúló pincében, csak a fegyveres maradt mellettem, aki már az ajtó előtt is szemmel tartott.

A parancsnokról már beszéltem, a másik kettő közül az egyik alacsony volt, inkább testes, már nem is nagyon fiatal, nem viselt sapkát, a haja zsírosán tapadt a fejbőrére. A másik magasabb volt, vagy csak a nagy füles prémsapka magasí­totta. Apró szemeivel állandóan hunyorgott, talán valami szembetegsége volt, de az is lehet, hogy a fáradtság, a kialvatlanság meg a füst szúrta a szemét. Úgy éreztem, ez az ember a pártomat fogja, néha vetett rám egy-egy jóindulatú pillantást, és egészen biztos, hogy ellenezte az agyonlövésemet. Talán olyasmit mondott, hogy vigyenek inkább magukkal, majd néha játszom nekik a hegedű­mön, legalább felvidítom őket egy kicsi. Persze, lehet, hogy csak képzeltem ez, mert nagyon szerettem volna, hogy így legyen, hogy szót emeljen értem valaki, és meg is győzze a többieket az igazáról.

A dolgok azonban nem ilyen irányba fordultak, sőt éppen ellenkezőleg, a legrosszabbtól kezdtem tartani. Azok ketten győzték meg emezt, ő pedig, gon­dolom, a parancsnokával nem akart, vagy nem mert a végsőkig szembeszállni miattam, aki – zenész vagy nem zenész – mégiscsak ellenség voltam.

Odahívtak egy félig civilbe, félig katonaruhába öltözött fiatalembert, aki nem látszott többnek tizenhét-tizennyolc évesnél, vékony volt és alacsony, az állát gyenge, selymes szálú szőke borosta takarta. Igor volt a neve, ezt jól megjegyeztem, ez hangzott el, amikor odaszólították. Mondtak neki valamit, és rám mu­tattak, azután kifelé, ahol a végtelennek látszó, behavazott erdő vette körül a pincét. Semmi kétségem nem volt, hogy akkor mondták meg neki, vigyen el egy kissé távolabbra, és lőjön agyon. Figyeltem az arcát, elárul-e valami érzelmet, megdöbbenést, sajnálatot vagy ilyesmit, de csak bólintott, azután a vállára csapta a géppisztolyát, a zsebéből vastag bundakesztyűt halászott elő, felhúzta, és szó nélkül intett, hogy induljak előtte kifelé.

Lassan elmaradt mögöttünk a pince. Úgy láttam, a domboldal az út felé lejt, mi azonban nem arra mentünk, és nem is föl, a domb teteje felé, arra egyébként is nagyon nehéz lett volna fölkapaszkodni, hanem az úttal párhuza­mosan haladtunk valami ösvényfélén, amely se nem lejtett, se nem emelkedett, egy szintben vezetett a domboldalon.

Azt nem tudtam persze, hogy egészen pontosan mit parancsoltak Igornak, mondjuk, hogy milyen messzire kísérjen el, de úgy gondoltam, három-négyszáz méteren belül biztosan nem lő agyon, hiszen annyi erővel akár a pince mellett is megtehette volna.

Azt mondják, van aki ilyen helyzetben teljesen megbénul, belekábul a fé­lelembe, már azt sem tudja, mi történik vele, sőt szinte várja, hogy legyen már vége, essék túl rajta minél hamarabb. Én nem így voltam, sőt az érzékeim valahogy kifinomodtak, egyszerre tudtam felfogni az erdő csendjét, a hó ropo­gását a talpunk alatt, a holdfényben felderengő árnyékokat, Igor ruhájának füstszagát. És közben még azt is végig tudtam gondolni, hogyha nem teszek semmit, biztosan meghalok, lehet, hogy akkor is, ha menekülni próbálok, de esetleg sikerülhet… Emlékeztem, hogy Igor vastag bundakesztyűt vett föl, abban pedig nem tudja meghúzni a ravaszt. Úgy tettem, mintha megbotolnék, és közben hátrasandítottam. Igor a válláról a hasára vette a géppisztolyt, de a kesztyű még a kezén volt, sőt a kesztyűs kezét bedugta köpenyének bő ujjába, gondolom, inkább csak megszokásból, mert jól fel volt öltözve, aligha fázhatott.

Éreztem, hogy elérkezett az alkalmas pillanat. Már elég távol voltunk a pincétől, számíthattam arra, hogy ha továbbmegyünk, Igor alkalmasnak találja a helyet, és belémereszt egy golyót. Vettem egy nagy lélegzetet, és minden erőmet beleadva, egy gyors félfordulattal állonvágtam. Hang nélkül elterült a hóban, én meg lehajoltam, hogy újabb ütést mérjek rá, de láttam, hogy elájult, nem ütöttem meg másodszor. A géppisztolyt lecibáltam a nyakából és rászegeztem, készen arra, hogy lelövöm, ha megmozdul, de úgy feküdt, mint egy halott.

Valami nagy megkönnyebbülés áradt szét bennem, de olyan hevesen, hogy szinte megszédültem. Azután lassan visszatért a nyugalmam, és eszembe jutott, hogy dehogyis szabadultam még meg, nagyon könnyen elkaphatnak, ha nem leszek elég óvatos.

Vagy tíz perce jöttünk el a pincéből, tehát van tíz perc előnyöm. Igor visszatérését sem várhatják tíz percnél hamarabb, az tehát már húsz perc. De nyilván várnak is rá még valamennyit, mielőtt a keresésére indulnának, legke­vesebb tíz percet, de lehet, hogy többet is, és egyáltalán nem biztos, sőt nem is valószínű, hogy valaki nagyon figyelné az órát. Mindent összevetve van legalább egy félóra előnyöm – gondoltam – , és ez elég lehet, hogy megmeneküljek.

A géppisztollyal a kezemben elindultam a domboldalon lefelé, amerre az országutat sejtettem. Rohantam, ahogy bírtam, kerülgettem a fatörzseket, átgá­zoltam a bokrokon, a hóbuckákon, már azzal sem törődtem, hogy fölverem az erdő csendjét, s messziről észre lehet venni a csörtetésemet, csak egy gondolatom volt: gyorsan, gyorsan, minél hamarabb minél messzebb kerülni innen.

Hanem egy kis idő múlva ismét megnyugodtam annyira, hogy elgondol­kozzam: még mindig elég közel vagyok a pincéhez, hogy meghallják a lövést, már úgy értem, az Igor lövését, amellyel engem megöl, s nyilván várják is. Ha tehát nem dördül el hamarosan, rosszat sejtve idő előtt a keresésére indulhatnak. Lihegve megálltam hát, és lőttem egyet a levegőbe, majd még egyet, nem is tudom, miért, de úgy gondoltam, Igor is kettőt lőtt volna, hogy biztos legyen a dolgában.

Azután folytattam a futást, ami igazából nem is egyszerűen futás volt, ugrottam, kúsztam, másztam, gurultam, ágak csaptak az arcomba, de nem érez­tem a fájdalmat, csak később, már a parancsnokságon vettem észre a ráalvadt vért. Úgy éreztem, végtelenül hosszú idő telt el, amíg kiértem az országútra, azután azon rohantam tovább. Néhány perc múlva megláttam egy autó reflek­torát, megálltam az út közepén, és a két karommal integettem, hadonásztam, mint egy őrült. A kocsi csikorogva fékezett, meg is farolt alaposan, és hárman kiugrottak belőle, lehúzódtak az autó fedezékébe, fegyver volt mind a hármuk­nál. Mondták is később, kis híja volt, hogy le nem lőttek, már hallották a kocsink elleni támadás hírét, és mindenki nagyon ideges volt. Szerencse, hogy a gép­pisztolyt elejtettem valahol, és észre sem vettem, nemhogy a keresésével veszte­gettem volna az időt. Ha a kezemben látják, amikor kiálltam eléjük az út közepére, biztosan lelőnek.

Bevittek a parancsnokságra, ahol többször is a legapróbb részletekig el kellett mondanom mindent. Egy őrnagy vezette a kihallgatásomat, nagyon ba­rátságos volt, megdicsért a bátorságomért és a lélekjelenlétemért, sőt úgy érin­tőlegesen még kitüntetést is emlegetett, de az azután valahogy elfelejtődött.

Visszahelyeztek a raktárba, meg a zenekarban is hegedültem, mint azelőtt, kaptam másik hangszert, már-már úgy látszott, hogy az életem visszazökken a korábbi kerékvágásba, amikor megjelent a raktárban az a német főhadnagy.

Ebben még nem volt semmi különös, máskor is előfordult, hogy németek anyagot vételeztek nálunk. Éppen hátul voltam a polcok között, amikor megje­lentek, nem is mentem rögtön oda, talán valamit átraktam az egyik oldalról a másikra, már nem emlékszem pontosan. Gondolom, a papírok rendben voltak, mert a társam már bekísérte őket az irodából a raktárba, hogy szedjék össze, és pakolják be az udvaron várakozó teherautóba, ami kell nekik, amikor előléptem az egyik polc mögül, és váratlanul szembetalálkoztam a főhadnaggyal.

Rám meredt, a szeme kitágult, az ádámcsutkája őrült ugrándozásba kezdett sovány nyakán. Ha elmegy mellettem szótlanul, nem ismertem volna meg a német egyenruhában. Ő azonban megismert engem, hiszen ugyanolyan ruhát viseltem, mint azon az estén, amikor elhatározták az agyonlövésemet a pincében, és elvesztette a fejét.

A többit már elmondtam. Nyitva volt az ablak, egy kiáltással kiugrott rajta, egyenesen a sínekre, a villamos elé.

LABANCZ GYULA

Csöves-cucc

Kilöki magából a kő
a csöndet,
hűlt helyemen,
azt hiszi, megvagyok.

Nincs is addig baj, itt a nyár,
régtől tudom:
irigyelni nincs miért,

szabadságot mímelek,
bévül rab,
kristályrács közt
téblábaló uzsorás,
arcán ráncba tört száraz sugár.

Olyasféle. Fogom
magam, én nem vagyok.
Hűlt helyemen: kő.
Jelzőibe öltöztetett
irodalmi idomár, holmi
folyóirat: csöves-cucc, mit
fenekünknek jobb híján, –
de akkor inkább megfagyok.

SZEGŐ LÁSZLÓ

Jönnek a patkányok

Jönnek a patkányok. Vigyázz.
Libasorban és tömegestül.
Nem ismernek istent, sem embert.
Eldöntik sorsod. Ne vitázz.

Inkább állj meg előttük bölcsen,
talán akkor majd nem falnak föl.
Értelmes állat. Valid be nékik,
mit adtál, s mit vettél kölcsön.

Ha Isten nem is, hát a patkány
ítél fölötted érvvel-ésszel –
de ő is emlős, hát vigyáz,
hogy értelmetlen ne enyéssz el.

FEHÉR KLÁRA

Mikor apám elment a háborúba

Ballada prózában

Huszonhetedszer törtek be, százados úr. Csak néztem a lábnyomokat a hóban. Egyenesen a pinceablakhoz vezettek. A rácsokat is szétfeszítették.

És mit vittek el?

Semmit.

Jól körülnézett?

Körülnéztem. Semmit. A pincében vannak a szerszámaim. Nem hiányzik semmi. A szobában is benn voltak. Feltúrva az ágy. A polcon a kis rádióm. Egy jó ébresztőóra. Az asztalfiókban hatszáz forint. A fogason a kabátom. Nem vitték el. Csak dúltak, piszkoltak, ugyanúgy, mint legutóbb. Meg mint azelőtt, meg azelőtt.

Mit kereshettek? Devizát? Fegyvert? Iratokat? Kábítószert?

Nálam ugyan kereshettek volna.

Van magának ellensége?

Nem tudom, ki lehetne? Magamnak való vagyok. Hétfőn reggel leballagok a városba, péntek délig végzek a kis nyugdíjas munkámmal. Hét végére felka­paszkodók ide a dombra, köszönök annak a kevés szomszédnak, aki még meg­maradt és kiülök a diófám alá. Tetszik tudni, ezt a diófát akkor ültette az apám, mikor elment a háborúba.

Tudom, Ferenczi úr, már elmondta.

Hatéves voltam akkor. Apám elültette a fát a kis viskónk elé és azt mondta: vigyázz a fácskára, kisfiam. Ápold és öntözd. Egyszer majd megjövök, talán csak sok év múlva. És ennek az árnyékában fogok üldögélni, és játszom veled.

Mi a csudát csináljak magával, Ferenczi úr? Ha akarja, megint felveszek egy jegyzőkönyvet. Birtokháborítás. Ismeretlen tettes. Nem vittek el semmit. Kiküldhetek egy nyomozót, hogy alaposabban nézzen körül. Ez meg mi?

Jaj, majdnem elfelejtettem. Ezt a cédulát akasztották a kilincsre. Minden betörés után itt van egy ilyen cédula.

Mutassa csak. „Megnyílt a Sweet Home ingatlanügynökség. Telket a legma­gasabb áron vásárolunk. Telefon számunk…” Csatoljuk csak a jegyzőkönyvhöz.

Jónapot, szomszéd.

Jónapot, aggyonisten.

Nem zavarja Ferenczi urat, hogy itt dolgozni kezdünk?

Már miért zavarna?

Mert, hogy egy kis sódert, meszet, ezt-azt itt fogunk lerakni a kerítése tövében.

Családi házat építenek?

Azt, de nem az én családomnak. Nincs nekem annyi millióm. Három szintes lesz, uszodával, márványpadlóval. Ferenczi úr is megfogta az Isten lábát. Úgy felmentek itt a telekárak, hogy egy zsák aranyat kap ezért a viskóért.

Ezért ugyan semmit. Nem eladó.

Talán még nem is tárgyalt velük?

Nem én.

Már pedig bele van rajzolva az építési tervükbe.

Akárhová van rajzolva, nem eladó. Ezt a koszos kis vityillót nagyapám örökölte a dédapámtól. Apám a nagyapámtól. És mikor elment a háborúba, ideültette ezt a diófát.

Jó régen lehetett.

Jó régen. Több mint hetvenöt éve. Rám bízta. Öntözd, óvd, kisfiam. Ha nem szárad ki, hazajövök. Itt várjatok anyáddal a domboldalon. Látod, arról fogok visszatérni. Anyám asztalosműhelyben dolgozott, politúrozott, majd bele­szakadt a dereka. Esténként elvánszorgott ide a dombra, leült a diófa alá és nézett a távolba. A völgyet bámulta, szegény. Harminc évig. Én nem adom el ezt a diófát.

Ne nekem mondja ezt, jóember, hanem az Édes Otthon ügynökségnek. Olyan finom emberek vannak ott, biztosan sírvafakadnak és ezer dollárral többet adnak érte.

Igenis, tisztelettel.

Miért nem jelent meg két idézésre?

Nem kaptam én, kérem, semmilyen idézést. Csak a mait.

Itt az aláírása.

Hol, kérem?

Hol is? Itt tényleg nincs. Persze, maga az, aki megtagadta, hogy átvegye az idézést a postástól.

Színét se láttam a postásnak.

Figyelmeztetem, hogy a postás hatósági személy. De ettől most eltekintek. A Hideghegyen a maga kutyája megharapott egy négyéves kisfiút.

Tisztelettel, nincs kutyám.

Minden háznál van kutya.

Tartani se tudnám, nincs is rá szükségem.

Nincs? Hiszen maga diktálta jegyzőkönyvbe, hogy eddig huszonhétszer törtek be magánál.

Azt is bemondtam, hogy nem vittek el semmit. Nincs mit, szegény vagyok.

Ha olyan nagyon szegény, miért nem akarja eladni azt a viskót?

Honnan tudja, kérem, hogy nem adom el?

Az Édes Otthon ügynökségen mondták. Ők jelentették fel a kutya miatt is.

Ezt a telket én nem adhatom el. Van ott egy diófa…

Már megbocsásson, de ezt az egész Hideghegy kívülről tudja. Mikor az apja elment a háborúba…

Nagyon sok dió termett rajta. Szeptemberben levertük a diót. Kenyér és új dió. Ez volt a vacsora. Anyám ujja között morzsolgatta a diólevelet. Csodálatos, keserű illata volt. Karácsonyig tartott a dióból. Ezüstpapírba csomagoltuk, úgy díszítettük fel a fát. Azután anyám meghalt, a feleségemmel meg a fiammal üldögéltünk esténként a diófa alatt. A lócát is magam faragtam.

Ferenczi úr, nekem semmi közöm hozzá, de az Édes Otthonnak annyi a pénze, mint a pelyva. Olyanok fognak építkezni a Hideghegyen, akik meg tudják adni az árát. Talál más kertet, akár huszonöt diófával.

Én az a viskót soha…

A maga dolga. Ötezer forintra megbüntetem. Tizenöt napon belül felleb­bezhet, de jobban jár, ha belenyugszik.

Jónapot kívánok. Ezt a számlát tévedésből dobták a postaládámba.

Már mennyiben volna tévedés?

Húszezer forint vízdíj. Tíz év alatt se használok el annyit.

Ha egyszer annyit mutat a vízóra, akkor annyi. Tessék befizetni a késedelmi zamatokkal együtt, különben elzárjuk a vizet.

De hát tessék engem megérteni. Hét éve egyedül vagyok a viskómban. Hét égén. Péntektől hétfőig. A feleségem, szegény, meghalt, a fiam valahol Auszt­ráliában csavarog. Öntözni se kell a kertet. Mert mi van benne? Két ribizlibokor meg egy diófa. Mikor apám elment a háborúba, akkor ültette ezt a fát. Kicsi, gyenge fácska volt, de megerősödött, nem kell azt már öntözni. Mennyi víz kell nekem? Vasárnap megmosakszom, és két nap alatt megiszom vagy egy korsóval. De húszezer!…

Adok egy jó tanácsot, Ferenczi úr. Lehet, hogy a víz elfolyik a vízóra és a ház között. Csőrepedés van valahol. Talán a fagytól tört el télen. Hívjon szere­lőt.

Ide figyeljen, Ferenczi úr. Itt akkora lyuk van, mint a tordai hasadék. Jobban elfolyik rajta a Duna, mint Bős-Nagymarosnál. Mondhatnám, hogy a téli fagy törte össze. De szó se róla. Drága apám, ebbe csákánnyal belevágtak. Vagy exkavátorral marták ki. Látszik, hogy leemelték fölötte a földet és visszalökték. Van ellensége magának?

Nincs ellenségem.

Nagyon sajnálom, Ferenczi úr, de fel kell mondanunk a biztosítását. Egy év alatt huszonhét levert lakat. Új zárat kell szereltetnie. Többe kerül a leves, mint a hús.

Hát, akkor legfeljebb nem lesz biztosítva.

Esetleg földrengés és tűzkár ellen megköthetnénk.

Minek?

Nem gondolt még arra, hogy valaki felgyújthatja?

Arra még nem.

Jó napot, emberek. Mit ásnak itt?

Mit érdekli?

Nem tudok átmenni a túloldalra.

Maradjon itt.

Ne szórakozzanak velem, nagyon sietek. Ott a viskóm, hogy jutok fel oda?

Például megkerüli a hegyet. Vagy helikopterrel. Vagy sárkányrepülővel.

Mikorra temetik vissza ezt az árkot?

Ezt már sohanapján. Itt patakmeder lesz, sáncárok, mint valaha a lovagvárak körül. És három méter magas terméskőkerítés.

Ferenczi János. Nincs itt?

Itt vagyok.

Ön birtokháborításért feljelentette John Mills urat, állandó lakhelye: Ha­milton, Ontario. Feljelentette Keményffy András urat, állandó lakóhelye: Deb­recen. Feljelentette Paul Holden urat: állandó lakhelye Nürnberg. Továbbá fel­jelentett még nyolc… várjunk csak, a feljelentésekre tízezer forinttal kevesebb illetékbélyeget ragasztott. Vegye végre tudomásul, hogy az igazságszolgáltatás manapság nem ingyenszórakozás.

Nincs annyi pénzem.

Akkor miért nem marad nyugton?

Már megint?

Már megint.

A sufni felől jöttek be?

A sufni felől.

És mit vittek el?

Semmit.

Ferenczi úr, gondolja meg végre. Nem volna jobb?…

Köszönöm a szívességét, százados úr, de nem. Hatéves voltam, mikor apám elment a háborúba. És úgy vártam haza, hogy egy kis polcot is faragtam. Azon van most is a bicskája, a pipája, a pohara meg a fényképe. Az esküvői képe anyámmal. Meg az én esküvői képem. Meg a fiam fényképe. Ha talán egyszer megjön Ausztráliából…

Mikor írt a fia?

Eddig még nem írt.

Már megint mi a baj, Ferenczi úr?

A kerítésemet az éjjel kiszakították és a kukásautók ott ürítik ki a tartályt. Tessék kijönni, nagy nejlonzsákokban is odahordják a piszkot. Zsákok, törött üvegek, döglött macska. És valaki felállított egy táblát, hogy szemétlerakásra kijelölt hely.

De hát Ferenczi úr, mint állampolgárnak önnek is be kell látnia, hogy valahol csak le kell rakni a szemetet.

Akkor megegyeztünk, Ferenczi úr. Az Édes Otthon ügynökség mint vevő, Fe­renczi János úr, mint eladó. Semmi gond. A telekkönyvi kivonatot mi beszerez­zük, minden illeték a vevőt terheli. Délután idehozzuk a pénzt.

Tudja, mikor apám elment a háborúba, picike fa volt ez. Most meg ekkorára nőt. Annyi diót adott, olyan jó árnyat adott. Mikor apám elment a háborúba rettentő vihar volt. Koromfekete volt az ég, villámok hasították. Amikor fellob­bant egy-egy villám, láttuk apámat, sapka volt a fején, bornyú a hátán. Akkora volt apám, hogy fölért a felhőkig.

Alighanem most is vihar készül, Ferenczi úr. Jókora zivatar. Ne vigyem le inkább a városba?

Köszönöm a szívességét, én inkább még itt maradnék.

Hát, akkor viszontlátásra délután.

Akkor délután.

Ferenczi úr… hé, Ferenczi úr… jónapot, megjöttünk. Hoztuk a pénzt. Ferenczi úr… hol van, Ferenczi úr? Atyaisten, mi történt itt? Hiszen ma reggel… ahol most ez a gödör… volt egy viskó, volt egy ember és egy diófa…

ÁGAI ÁGNES

Egy békás, nyári este

Akkor egész éjszaka kuruttyoltak a békák,
békanyávogással, békacsiripeléssel, békafejhangon,
békabasszuson békaskáláztak, és zöldesen villogtak
a maszatos moszatok között, ugráltak és bugráltak,
vihorásztak, hogy bé-ka! bé-ka! Bé-ka-tegória!
Nincs teke-tória!
és csuda nagy vigalom volt, ropták a táncot
kőről kőre, és meséket mondtak
a hol volt, hol nem voltról,
a csókká vált csúf királyfiról, cupp, cupp,
és beugráltak az éjszaka kellős közepibe,
és fröccs, fröccs és hippp, hipp fölugráltak az égig,
a csillagokat zöld egyenruhájukba tűzték,
és masíroztak békaügetésben, és illegtek és billegtek,
és páváskodtak békamódra cicomásán és csilingelve
caplattak és cuplattak a kavicsok szegélyein,
bele a sima képű pocsolyába spricc, spricc,
sipirc innen nyápic rovarhad
kuruttyolták az ákák meg a békák,
és belepisiltek az éjszakába csűr, csűr,
és mindenféle disznóságot vartyogtak az álmos
teknősök fülébe, azt hitték, övék a világ,
és bé-kaphatnak minden legyet, szöcskét,
tücsköt, bogarat, miközben a bámész kis ebihalakat
be sem engedték a Béka rock-koncertre,
hiába hirdették egész Békásmegyeren,
hogy itt vannak a világhírű Frog sztárok,
és nem a béka feneke alatt,
ne csepüljetek, hanem csápoljatok,
de hát zengett is a környék,
a lakók kihívták a vízirendőrséget,
még szerencse, hogy a társaság
kutykurutty, brekeke,
addig, addig brekegett,
míg egészen berekedt.

KÁNTOR ZSUZSA

Ki érti ezt?

Cs. Rozi utazik. A villamoson. Nézelődik az ablakon át. Nem valami új látvány. A Nagykörút. Látta kismilliószor. Mégis. Mindig kicsit más. Folyton változik. Minden. Folyton-folyvást más. Érdemes nézni.

Nézi hát. O itt a villamoson a császár. Ingyen utazik. Lehet, hogy más is, de az más. Azok lógosok. O meg nem. Hetvenen túl övé a villamos. Az autóbusz is. Nyáron a hajó a Dunán. A vonat az egész országban. Hát azt már nem nagyon használja ki. De ha akarná – lehet. Ez azért szép. Ez az „átkos” vívmá­nya. Ezt már nem meri elvenni senki se. Ez az igazi „kártérítés”. Azért, hogy annyi átkost átélt. Ezért övé a villamos. Nincs is ilyen a világon sehol, hogy az övé. Persze lehet azért, hogy van, csak ő nem tud róla. De erről itten tud, és ez se semmi. Nem sok, az igaz. Mégiscsak valami, ha észre se veszik. A jót nem szokták általában. Ez, úgy látszik, szabály. Vagy csak szokás. Ki tudja? Ki érti ezt?

Elmerül a gondolataiban. Nézi az utasokat. Vele szemben testes férfi ül, tokás-hasas. Nagydarab, erős ember, ötvenes. De a szeme táskás. Az nem jó. Ilyen táska a szem alatt mutat valamit, valami nem jó kuncog odabentről, májtájról, vesetájról: itt bent kuksolok, vagyok. De ő nem tudja, nem tud róla semmit, aktatáskát szorongat az ölében, neki ez a táska fontos, meg ami benne van. Fontos, fontos. Hány fontos lehet, tűnődik Cs. Rozália, és nézi a fiatalembert, aki a szemközt ülő fiatal nőt nézi: szó, ami szó, csinos. Mint a tévéreklámon, akinek korpás volt a haja, de már nem, mert van rá kenőcs, csak bekenik vele, és dobálhatja ide-oda a gyönyörű sörényét. Tőle kicsit odább kismama göndörice babával, nagyon helyes, a mama is, hosszúkás arcú, kreol, mandula szemű, ennek valahonnan Távol-Keletről ered a gyökere, Kína, Japán, de lehet Korea, Vietnam is, ki tudhatja, talán egy nyugat-indiai sziget – nem mindegy – akár egy ikon, jó rájuk nézni.

Cs. Rozi nézi is, aztán elszégyelli magát, elkapja róluk a tekintetét, nem való megbámulni senkit, még neki se, hiába, hogy itt a villamoson ő a császár. Csak úgy magában memorizálja a rég tanultakat, mi is tartozik a nyugat-indiai szigetvilághoz: Trinidad, Tobago, Grenada, Barbados… és dicséri magát, hogy lám, nem felejtette el, pedig annyi minden kiesik a fejéből mostanában, és olyan felejtős és szórakozott, hogy az igazán restellnivaló. És néha úgy elmerül a gondolataiban, hogy se nem lát, se nem hall.

Most is, felrezzen, ki kiabál itt? Ja persze, az az asszony ott az ajtónál, és milyen dühös; HOGY MENNÉTEK A FRANCBA, minek élősködtök mirajtunk, tán olyan sok van minekünk? KI HÍVOTT titeket, ki hívott ide, kicsoda?!? – A kismamára néz és a babára, azok meg vissza rá, nem moccannak, a szemük se rebben, csak megmerevedik. Az az asszony meg ontja-szórja rájuk a szitkokat, egyre vadabb, és csend van, senki egy szót se szól, hagyják, ráhagyják; fáj neki valami, lehet, hogy beteg, azok meg ottan úgyse értik, hogy mit beszél. – Dehogynem értik, gondolja Cs. Rozália, nagyon is, még a kisgyerek is, pedig az még beszélni se tud, de ANNÁL INKÁBB érti, lobog az asszony szeméből a gyűlölet, kiabál veszettül bele a néma csendbe, mert kukkot se szól senki se, nem ütik más dolgába az orrukat, tán olyan egyszerű? Nagyon is bonyolult, és van más dolguk is, csak elhallgatják: A FRANCBA, ODA VELETEK!

És akkor végre váratlanul felcsattan egy hang, akár egy pofon, és akkor végre-valahára abbamarad a szitkozódás, nyílik az ajtó a megállóban, és lesod­ródik a lépcsőn a megvadult asszony, mintha csak azért állt volna oda, hogy tűnjön is, ha büdös lesz körülötte a levegő.

Cs. Rozi sehova se bír nézni, nagyon restelli magát. Hamarosan ő is leszáll, és ahogy kocog a dolga után, érzi, hogy reszket a lába. Ideges lett, úgy látszik, holott amúgy nyugodt természetű, és gorombáskodni a világért se szokott. Aztán mégis, hogy odavágta, meg se gondolta, csak oda: NA, MOST MÁR FOGJA BE A POFÁJÁT! ELÉG VOLT!

Éppen ő, egyedül ő. Hogy történt? Mégis, hogyan? Ki érti ezt?

SZEPES ERIKA

Bemutatjuk Botár Attilát

Egy sötétszürke, januári napon, melynek súlyát még undok ónos eső is nehezítette, kezembe nyomtak egy verseskötetet, amelyet a Széphalom Könyvműhely 1994-ben adott ki, hogy írjak róla recenziót. A költő nevét nem ismertem, s a közelben levő irodalmár barátaim sem tudtak felvilágosítást adni kilétéről. A kötet címe azonban megfogott – Sötétfehér, ezen a sötétszürke délutánon. Otthon kikerestem az Új Magyar Irodalmi Lexikonból a Botár Attila címszót, és ebből végre megtudtam, néhány szerény életrajzi adatot. Székelyudvarhelyen született 1944-ben, 1969-ben a szombathelyi tanítóképző népművelés­könyvtár szakán végzett. Volt művelődési házban igazgató, volt főelőadó, moziüzemvezető, archívumkezelő, korrektor, majd 1984-től kollégiumi nevelőtanár. Ezek a szűk életrajzi adatok. Az már beszédesebb, hogy eddig két verseskötete jelent meg 1981-ben, illetve 1985-ben – erről tudnom kellett volna –, igaz ugyan, hogy Veszprémben. Némi lelkiismeretfurdalással és a hangulat irányította érdeklődéssel vettem a kezembe ezt az immáron harmadik verseskötetet, majd írni kezdtem róla. Hogy mennyire a hatása alá kerültem, milyen mélyen érintett meg a könyvecske „sötétfehér” hangulata, arra magam is csak akkor döbbentem rá, amikor láttam, hogy a recenziónak indult írásból nagylélegzetű, elemző tanulmány kerekedett.

A versek kiinduló és egyben középpontja egy titokzatos kert, amely visszatérő motívumként vonul végig a köteten. Kezdetben ez a kert az élet forrása, világunk első színhelye, az elveszített Éden, amelynek nevét általában ki sem ejti a költő, csak utal rá meglehetősen jól burkolt célzásokkal: „A gyümölcs… az ép tudást harapatlan kínálja”, majd másutt már az Éden elvesztését is sejteti egy többszö­rösen összetett képben: „tág udvarában bimbónyi zavart almát von fénybe mely pollen egével vegyülve messzi vétek felé siet”. Ez a kert olykor mintha kis hazánk metaforájává is válnék, tán a Szép Szegelet mondái emlékezetét felújítva a szép „tapodtat kert” tájnyelvi mértékegység jóvoltából, és ebben a „tapodtat kertben” zajlik a leghosszabb vers, Az ősz ünnepei belső történése, mely a költő teljes világképét magába foglalja és keretes formába zárja. „Tapodtat kert színek hűlő hevével” kezdi búcsúját a kihunyóban levő meleg és fény, hogy elérkezzék a véghez, amikor „tapodtat kert szürkén színekre gondol”, ahol már végképp elveszett minden, ami az élethez szükséges. A „tapodtat kert” kis drámája mellett a nagyobb kertek, az Édenkert nagyságúvá növelt mitikus terek is a megsem­misülés felé tartanak: a Folyamágak előtt kertjéből négy irányba kell elszakadni, és „távolodik a hely hol dísztelen kör üres közepéről selypegi a múltat”. A rövidke szakasz tömörsége példás: szerepelnek benne a költő mitikus világának kulcsszavai, a kert, a kör, a múlt. A Penultimában a kert már tűnőben van, köddé válik, és elveszítésével az eredendő bűnből származó további szörnyűségek törnek az emberre: „tálcáról szűzre iszonyul a leszelt fej” – bújik ki ismét egy bibliai utalás a versből. A mitikus-biblikus világ kertje egy mágikus mozzanattal színeződik a Különablakban: „véges betűből rakva zugai az elveszett kertnek” – mondja a sokértelmű két sor. Az ősi mágiában úgy tartották, hogy a betűknek rendkívüli hatalmuk van: a véges számú betűsorból elővarázsolható a világ végtelen teljes­sége. Ám itt csak a kert zugait fogalmazhatja meg a betűk mágikus erejével rendelkező költő, a teljes kertet már nem – ez elveszett, együtt veszett vele „az éden csobogó négy íze”, a négy égtáj felé törekvő folyók, a négy elem, és mindaz, ami a világ teljességét jelenti. S az elveszett Éden helyett egy másik kertet lelünk ebben a mitikus világban: egy fallal körülzárt kertet, amelyben nincs mozgás, nincsenek évszakok, vagy amiként egy tömör-szép képben összefoglalja: „elcsöndesül a növés kínja”. Ez a kert A falon innen van, ebben a mozdulatlanságban a holtak élhetnek, s az olyan emberek, akikre így mutat rá a költő: ti is, „ha álmaitok a falon túl maradnak”, tehát mindazok, akik leszámoltak már az életben a mozgással, a változással, a reménnyel, akik leszámoltak – az élettel. Ez az ellen-kert képzet egy temető, ahol élőhalottak és valódi holtak verhetnek tanyát, itt a világnak az a része, ahonnan vissza kell fordulnia annak, aki teljes életet akar élni, aki megáll „négy irány keresztpontján”, „kit körtáncra szólít a szomja s ha mégis másra áhítozna” – emlékszünk? – ahonnan elindult, kirajzott a kertből, s most oda visszatér. A visszakozás aktusát egy megszemélyesítéssel a költő áthárítja a tóra: „mécseit a tó visszavonja”.

Már e néhány idézetből kitetszik, mily egységes világa van a kötetnek. A kert-képzethez, az onnan eltávolodáshoz, majd oda visszatéréshez szorosan kap­csolódik az önmagába visszatérés elvont alakzata, a kör (fentebb már idéztük egy példáját: „távolodik a hely ahol dísztelen kör üres közepéről…”). Gyakoriak a körre utaló címek: Gyűrűzések, Körözés, Kígyókör – ez utóbbi egyesíti magában az élet-halál örök körforgását jelképező kígyó képét, aminek itt alvilági-khathonikus jellege a hangsúlyosabb, hiszen az ő testén keresztül jut az élő ember oda, ahol „megismeri létezése tökélyét”, „szoros markát a földnek”, tehát azt, hogy halandó, porból vétetett és porrá lesz. A mitikus gondolatot mágikus-mitikus eszközzel szólaltatja meg: ősi gondolatritmusok zakatolnak a versben. A szerkezetekben megnyilvánuló kör-alakzatok közül a leggyakrabban a keretes formával él Botár, így az Etűdben, ahol nádszáltól nádszálig hajlik a cselekmény, a keretes szerke­zetet a mesés-archaikus láncolatos szerkezettel is gazdagítva. Az ősz ünnepeinek keretes szerkezetéről már szóltam, melyben a keret egy időbeli cselekményt (évszakváltás) fog közre; a Gyűrűzésekben a keretes szerkezetet egy központi tengelyes tükrözés emeli ki: a tizenhárom soros vers első és utolsó sora azonos egymással valamint a középütt álló hetedikkel. A sorismétlés mint önmagába visszatérő alakzat nemcsak keretként jelentkezik, hanem a versen belül többször is ismétlődhet egy-egy sor. Ez a kör-alakzat megjelenítésén túl az ismétlés mo­notóniájának megvalósításával a mágia egyik kedvelt eszközét bűvöli rá a versre (Az ősz ünnepeiben ilyen az „első szemhunyás” anaforás ismételgetése.)

A mágiának a régmúltban gyökerező, szövegben megnyilvánuló eszköze még az alliteráció mint a hangzók-betűk szintjén megvalósuló ismétlés. Botár jó érzékkel él is az alliteráció lehetőségével minden olyan szöveghelyen, ahol vala­miféle mágikus-misztikus hangulatot akar felkelteni. Így Az ősz ünnepeiben, ahol az ünnep ünnepélyességét (hogy figura etymologicával éljek én is, amelyet Botár szintén felvesz költői eszközei közé), rituális lényegét festik alá a hangegységek: „hülő hevével”, „sáros… sál”; „magány morzsolódik”; „fehéren forogva”; „kéz­tartás készség kopik”; „vadludak… Vénusz” – hogy csak a vers első lapjáról idézzek. De Botárnál a rítuson túl is jelentőséggel bír az alliteráció: a tél felé közelítő világ elszürkülését, kiürülését, tárgyainak elhalását-elfogyását jelzi, amint Botár mondja: „üszkösödnek egyetlen betűre vásva a hangzók” – tehát tudatosan, funkcionálisan használja ezt a tartalom nélkül egyébként fölösleges csengés-bongást előidéző hangazonosságot. (Az ősz ünnepeiben oly sok az alliteráció, hogy domináns versformáló tényezővé emelkedik.)

Mágikus jellegről, mitikus világképről futólag már esett szó. Ám Botárnál ez a hangulat és világlátás nem szórványjelenség, hanem a versek alaphangneme, a Botár által teremtett világ minősége. Ez a mitikus világkép több összetevőből szövődik össze: a mélyén ott szunnyad – természetesen – az európai kultúra két legjelentősebb mitikus világa: a görög-római és a zsidó-keresztény. A mítoszokat sosem történésükben emeli a versbe, nem narratívan, lineárisan haladva ad új feldolgozást egy mítosznak, hanem beépíti világába nagyon tömör, rejtett képek, utalások formájában. Az egyik legkövetkezetesebben végigvitt – ám jól rejtett – mitikus gondolat a vízözön-legenda elemeiből építkezik: ennek fonalára fűzi fel három egymást követő versét. Az első az Epimétheusz, amely egyike a legjobban sikerült mitikus verseknek, amennyiben mitikus anyaga a múltba, tanulságai a jelenbe-jövőbe mutatnak, s a vers kulcsa „Az éhkopp néma első nemzedéke” sor, valamint az ezt magyarázó „anyacsontokból új nép szíve lüktet” (kiemelések – Sz. E.): a vízözönt túlélő Deukalión kapta azt a jóslatot, hogy anyjának csontjait dobálja a háta mögé, és ebből keletkezik majd az elpusztult, bűnös emberiség helyébe az új nemzedék. Deukalión megértvén a jóslatot, mindnyájunk közös anyjának, a Földnek a csontjait, a köveket hajította hátra, és ebből támadt az első új nép, „az éhkopp nemzedéke”. (Botár 1944-ben született, nem nehéz a mindent elpusztító vízözön képében ráismerni a világháborúra, az „éhkopp nemzedékében” a háború alatt vagy közvetlen utána született új nemzedékre, amely a körülmények nyomorát és szüleik megviselt idegrendszerét egyaránt megsínylette.) Epimétheusz, az „utólag gondolkodó” testvére a görög mitológi­ában az „előregondolkodó” Prométheusz. Róla is szól a második vers, az Övezet, amelyben kimondja a költő az imént még kifejteden epitheton mellett az azo­nosító szót: „Vízözön a század utánunk”, tehát egyszerre vagyunk egy elmúlt özönvíz utáni első nemzedék, valamint egy új vízözönt megérdemlő generáció, mely éppen öröksége miatt nem lehet tiszta, s amelynek eltűnése-pusztulása után jobb nép, jobb fajta támad majd a földön. A kis ciklus harmadik darabja a Hegy és hangya nem a mitikus történés miatt illeszkedik a sorba, hanem gondolatilag: egy enyészet uralta világban, ahol „A meggyűrűzött üstökös nem nekünk bontja haját”, az ember sorsa ez: „hegy és hangya a kihevert én”, tehát hajdani lényünk rémségeinek felszámolása után, ha kihevertük magunkat, heggyé és hangyává változhatunk – a világmindenség legkisebb élő és legnagyobb élettelen lénye válhatik belőlünk, betölthetjük a kozmoszt, benne vagyunk a legparányibb do­logban éppúgy, mint a leghatalmasabban. S újra kezdhetjük „a kezdet szemfény­vesztő pálcáján”. A Hegy és hangya megváltást, újrakezdést kínál a korábbi két versben tisztaságot hozó, majd bűnössé váló, kettős szerepű nemzedéknek; ha megérti küldetését és eleget tud tenni annak.

A zsidó-keresztény mítoszok közül az európai művészet a leggyakrabban talán a krisztusi szenvedést és megváltást dolgozta fel. Botár a kevésbé gyakori bibliai képeket szövi bele verseibe, s azokat is a maga elrejtő módján. A Szamár­nyereg című versről csak akkor értjük meg igazán, miért alkotta Botár mágikus-misztikus hangulatúvá többszörös alliterációkkal („dadog dermed a dobszó”; „szólongatja szög-sebe… szamárnyeregbe”), ha a legapróbb célzásokra is figye­lünk: a „szombatév” a zsidó kultúrkört idézi meg, a „szög-sebe tárt” kép a Keresztre feszített Krisztust, mely a hüszteron próteron gondolatalakzat (a későbbi jön előbb?) segítségével megfordítja a cselekmény sorrendjét, és az időt, és megelőlegezi-előrevetíti azt a keresztrefeszítést, amely még igen nagy időbeli távol­ságban van a „szamárnyeregbe csusszanó” asszonytól, a csecsemőjét Egyiptomba menekítő Máriától, aki úgy siet, hogy „hátra se pillant,,”. A tű fokában vers már címében is bibliai mondást idéz, és olyan Krisztus-verset rejt, amelynek lényege, hogy a világ nem veszi észre és nem veszi tudomásul a megváltást. A legszebb, már-már rilkei tisztaságú és emelkedettségű Krisztus-vers a Latrok látták, amely­ben Jézus jelentőségét a számunkra legdöntőbb, máig élő hagyománnyal, az időszámítás kezdetével támasztja alá egy sűrűre tömörített képben: „Születésével megjelölte idejét e gyújtovány földön” (a régies, tájnyelvi ’’gyújtovány” jelző telitalálat annak jelzésére, hogy a Föld egyaránt gyúlékony – mint passzív áldo­zata pusztító erőknek, illetve gyújtogató – mint ártalmas cselekvéseket végző lények hordozója). Minthogy e versekben csak Krisztus születéséről esik szó és nem vallásalapító korszakáról, a hangulat felkeltésének eszközeit a zsidó mítosz­ból, vallásból meríti. Krisztus születésekor a „Mondhatatlan” áll fölötte – a zsidók kimondhatatlan nevű, nagy, bosszúálló istene.

Az említett hét kultúrkör mítoszain nevelkedve Botár kiépített magának egy saját mitikus világot, amelynek legfőbb jellemzője, hogy egy fönti világra és egy lenti világra oszlik. A fönti világban egy láthatatlan, teremtő kéz működik, az „égi műves”, ez „anyagunk dermedt képletéből” és „szellem-vázunkból” képes véghezvinni a „mégis-csodát”, a fölmagasztosító emberteremtést. (Pünkösdi sár.) Ez a fönti kéz közeli rokona a Pantokratór-képzetnek, ám elvontabb formában: nem a teljes alakot ábrázolja, hanem annak a teremtés szempontjából legfonto­sabb részét, a formáló-teremtő kezet. Ugyancsak a fönti világban játszódó, szak­rális vers az Áldozat, mely archaikus-véres hangulatba visz vissza, ahol a feláldo­zandó lény alighanem egy kecske (a vers nem nevezi meg nyíltan). Ám ez a kecskekép a fönti helyhatározótól átlényegül, a tevékeny fönti pusztaságba he­lyezve („hab-szakállba mekeg a kecskefej”) hatalmassá magasodik – ettől a fönti jelzőtől és a szép hab-szakáll képtől egy monumentálisra nagyított, égi, transz­cendens állatot látok, akinek szakálla a fehér felhő. A Pünkösdi sár Pantokratórja, az Áldozat meghatározatlan, transzcendens szférája mellé társul a Vonulás sajátos világegész-képzete: „a lélekváró pihés madárka-nép s szemében a ködösülő Egész bugyolálja magát…”

Minden mitológia lényege, hogy egységes képet formál a világról, amelyben mindennek meghatározott helye van, minden belefér, és ezáltal az összefoglaló mitológiák mindig a világ teljességének megragadására törekszenek. Ez a teljes­ségre való igény megmutatkozik Botárnál már a teljesség mitikus alakzatának, a körnek kiemelt szerepében is (valamint annak stilisztikai megnyilvánulásaiban, a keretes szerkesztésben, ismétlésekben, rondó-formákban), megmutatkozott már az „éhkopp nemzedékének” kozmikus alakításában (Hegy és hangya), s végül teljességében tárul fel a görög filozófiának a teljes világegészt megragadó elkép­zeléseire készített parafrázisokban. Az Évmúlatóban „tűz víz levegő föld szól egy torokból” – így adja tudtunkra a világ teljességének működését; a Kaleidoszkópban nyíltan Empedoklész rendszerére utal (a görög név sajnálatosan kétszeres sajtó­hibával jelent meg): ez egy mágikusan lüktető, görgető, örvénylő mozgást idéző vers, amelyben a négy elem, a tűz, a tenger, a levegő és a föld cselekvő igéi váltakozva csatlakoznak hol ehhez, hol ahhoz az elempárhoz, az anyagi világ egységét a mozgások egységességével megjelenítve. A gyermekjátékra utaló cím találó, ha a folyton váltakozó, azonos formákból létrejövő képekre emlékezünk, de az azonos elemek kozmikus fajsúlya a játék fölé emeli a verset. Mintha az anyagelvűség sajátos értelmezését kapnánk a különféle elemek azonos létezési módjának, mozgásának elképzelésével. A hérakleitoszi pantha rhei variációjaként fogható fel az Oszlopdísz súlyos képe: „áradó jelen ha medret váltogat” – ahol a jelen is változó (erre utal áradó jelzője), de a fő változó maga a meder, amelyben folyó-hasonlatú jelenünk vize áramlik. Az ősz ünnepeiben lezajló folyamat (hal­doklásból – az őszből – a halálba – a télbe) a szavak cseréjével érzékelteti a változást: „színek hűlő hevével” fénylik még az ősz, de „hűlő színek hamuja” lepi be a halott telet. S hogy a folyamat egy körforgás része, azt a keretes megoldás húzza alá: a „tapodtat kertből” a vers végén ismét megérkezünk a „tapodtat kertbe”, elveszített Edenünk e csöppnyi maradványába. Minthogy a folyamat a kertben játszódik, a világ anyagi egysége itt is megteremtetett. Az ősz ünnepei egyébként is a világegész-gondolat legfőbb hordozója: együtt szerepel benne a Duna és a Jordán, s a magyar és a biblikus táj létrehozta világegészen készülődik egy új teremtés a pusztulás után, a folyók üledékéből. A gondolat párhuzamos a Deukalión-mítoszt megelevenítő Epimétheusz-verssel és analóg az Empedoklész-vers elméletével, a tűzből való új élet lehetőségének gondolatával. A világ anyagi egységességének és teljességének megvallásához természetesen társul az emberi kultúra egészének egységessége és teljessége. Amiként a Jordán és a Duna megfért egymás mellett egy sorban, úgy rejti magában Az ősz ünnepei több kultúrkör gondolatvilágát: „felszáll a hetedik ajtó leánya” – mondja Botár, s magunk előtt látjuk a Kékszakállú herceg várának hetedik ajtaja mögé zárt Juditot (a legenda nemzetközi és egyben speciálisan magyar jellegére nem szük­séges a figyelmet felhívni); „aranyfüstös szűz sarló magasodik az Iszlám kupolá­ján”; „a föntnek csak álma ami itt lent” rejtélyesnek tűnő sor tulajdonképpen a platóni ideatan tömör és szép megfogalmazása; a természetből pedig Poszeidón emelkedik ki. Az emberiség kultúrájának ugyanezt a teljességét ötvözik egybe a Színes egyház ciklus darabjai is, amelyekben a különböző kultúrkörökre utaló egyes versek gondolati különbsége szépen párosul a különbözés összebékítésére hivatott, azonos szonettformával. Az emberiség kultúrájának teljessége, az anyagi világ elemeinek egymásba játszása, egymástól való kölcsönös függése, együttes mozgása mind a világ egyetemességét, a világegészet kívánja megeleveníteni. Meg is jelenik ez a mitikus jelentőségűvé formált világegész kimondva, elvont létét nagybetűvel érzékeltetve egy szép megszemélyesítésben (ha tetszik, mivel elvont fogalomról van szó: allegóriában), mely egyben arra is példa, hogy a világegészben a kis és a nagy dolgok összefüggenek, hasonlítanak egymásra, és egymásra vonatkoztathatók: „vegyül ide tarka zsivajával a lélekváró pihés ma­dárka-nép s szemében a ködösült Egész bugyolálja magát nászi ösztöneibe” – a képben az elvont Egész egy metonimiás megoldással még fel is veszi a madár­ka-kép tulajdonságait és vágyait (Vonulás).

Az ősi-komor mítoszvilágot és az archaikus tudományosságot idéző világkép mellé szelídítőleg, a mítosz és a rítus véres komolyságát lefokozni kívánva meg­születik – mint az archaikus kultúrában is – a mítoszt felváltó mese, a Fabula című vers, amelynek pásztorhőse egyszerre lép elő a népmese világából és a bukolikus költészetből, és az animizmus maradványaként értelmezhető megsze­mélyesítés után („Tarisznya rág hamu-ízű pogácsát”) máris próbatételek elé áll – természetesen a mese időszámításának megfelelően egy esztendő helyett három nap alatt: „a hórukk vállat nyúz tenyeret horzsol” – első feladatként valami nehezet kell felemelni; „különül a varjúköröm és a konkoly” – második feladat­kén a színgabona szétválasztása az ocsutól; „száz ösvényről érkeznek a málhák… Elszegődik az áthevült malomhoz az őrlendő nyugodt garatra ömlik meg se billen az őrletők kisujja” – a harmadik feladat a mesés őrletések, önmaguktól járó malmok variációja. S milyen távolba ringató a vers utolsó sora, mely mintegy a pásztor apoteózisát adja: „mesék porában otthonos saruja”.

Ebben a mitikus-mesés-természeti világban nemcsak a pásztor saruja ottho­nos, hanem a költő lelke és tolla is. De felrémlik az otthontalan világ a Város képében: már a zárt kert, a temető is egy város jellegzetességeit viselte magán, és még erőteljesebben halott a város mint élettelen bábuk otthona, paravánná züllött csarnok Az ősz ünnepeiben, ahol szembe van állítva a vers természetrajongó első felével egy határozott záróvonal mentén: „ez már egy másik város… bábu a szent a király tömlöc lakói bábuk”. Innen elmenekülnek az emberek, ide nem tér vissza „kofa bőrműves gombaárus”, és minden egy kozmikus halálvágyban ég: „tűzre és urnára kész az alázat leszakadni a lét kerekéről”. Még konkrétabb városképet ad A Sóvár utca dalaiból, ahol hazárdjátékot játszanak, s az ideérkezőhöz így szól a költő: „Kréták fáradt színét cipelted eddig” (a kréta fáradt színe már előremutat a kötet egyik záró, összefoglaló és egyben címadó versére, a Sötétfehérre), s amely versnek a refrénszerűen ismétlődő kulcsmondata: „A háttér élni kezd.” A költői mítoszvilág, amely eddig elevenen lüktetett a versekben, az eszményi világ, amelynek rokonát – a költő vezetésével – többek közt Platón ideatanában leltük fel, most megmutatja azt a hátteret, amit eddig eltakart, de ami őt világra hozta: a valóságot. A valóság mint háttér kezd éledni a Sóvár utcától kezdve a kötet végéig, s ennek a valóságnak a jellemzői a nyerseség, keménység, alkutlan parancs, ítélkezés. Ebben a világban a mítosz is fordítottan érvényesül: Ábeltől kell óvni Káint. A Sötétfehér a város legjellemzőbb elemeinek panorámája: az emberi kéz teremtette dolgok szemben állnak a természet jelenségeivel: „nem tud a híd mészvállú völgyről” (a meghökkentően szép kép ismét a Sötétfehér cím magyaráza­tához segít, ugyanúgy, mint a fáradt krétaszín); „a város csontjai fehérre rágva a házak utcák templomok” (a várost ért „szakadatlan sugárzás” hatására az emberek emelte épületek élettelen, halott emberi testekké válnak, csontfehérek – ismét a sötétfehér egy variációja); itt „az isten elfordul szavainktól vattás zömök szóköze­inktől” (hazudunk? üres szólamokat hangoztatunk? fölösleges vattaszavakkal he­lyettesítjük a valódi szavakat?); s a város halott képének leírása után sorjáznak a fehér jelzők – fehér tárgyak előtt („fehér fehér a szikesedés méregfehérre fehér fehér szinte már kátrány fehér suttogás nyomán fehér por sötétfehér gomolyog tuda­tunkban” – a halotti fehér élő, de károsult tudatunkban válik végül is kimondva sötétfehérré, mintha a valóság mása, tudatunk ismét egy platóni torzítást hozott volna létre). Ezek a fehérek mind riasztó fehérek, halott, élettelen dolgok, színük-életük vesztett lények szín nélküli állapotai, de nem is tiszta fehérek, mert abban még a tisztaság valamiféle pozitív tulajdonság volna – nem, ezek a dolgok piszkosfehérek, olyan élettelen világ elemei, amely színét veszítette, és fény sem éri. Az élettelen piszkosfehér a tudatunkban válik sötétfehérré, mintha gondola­tainkba az élet gyászolásával a fehérre rátelepülne valami a gyász sötét színéből.

Ebből a halotti fehérségből a megszólított második személyű általános alany, te – mi – mindnyájan – tudunk csak megszabadulni, ha életre keltjük a fűszálat, „új rendelést ruházunk át egy lényre”. S a megváltó sor: „igyen lehet áttetsző kő a város”: átlátható, alakítható, már nem élettelen, ahol ismét élhetnek „sze­relmek mosolyok esték”, s a visszanyert szabadság vezet vissza ahhoz, „kinek rejtőző arcmásaként por vagy képére teremtődtél fölismer és visszavesz az agyag édenébe”.

Visszatértünk hát a kötet és a benne foglalt történés kiindulópontjához, az elveszített Édenkerthez; a versekben végig követhettük, mivé lettünk elvesztése után, s a veszteségek felismerése adott lehetőséget az újrakezdésre – „kihevertük magunkat” kezdődhet minden élőiről. Keretes szerkesztés, önmagába visszatérő, ciklikus világkép.

Az önmagába visszatérő kör – (ciklikus gondolkodás) mellett a másik jel­lemzője ennek a mitikus világot teremtő költőnek az ellentétek kedvelése. Szám­talan ellentétpárt találhatunk a kötetben, s hogy ez nem pusztán tetszetős költői eszköz, azt az ellentételezésen alapuló világkép igazolja. „Múló kezek – múlha­tatlan formák” (Penultima) –, „Számos őszre számtalan esőcsepp” (Fekhely) – ezek önmagukban még nem mutatnak önmagukon túl. Am az ilyesféle fogalmazások: „Élhettek itt így a halottak” (A falon innen) már olyan világról szólnak, amely élet és halál határán lebeg, amiként a Pilinszky hangnemét remekül eltaláló Pilinszky-parafrázisban is ott szerepel a fenti „Vigalom Völgye” és a lenti „sira­lom-néma fennsík”, vagyis az élet és halál közt elterülő, ide is – oda is tartozó föld, s ahol a megszabadulás nem élet (mint a Sötétfehér katartikus visszatérése az Édenbe), hanem halál. Idézzük a kivételesen szép, alliterációkkal dúsított két versszakot: „Fehér zászlóval küld a tenger (a téli tömlöc ablakáig) szabad hullá­mokat (Aztán a párolgó kés emléke kő és ég között) felmutatásban”. (Dies Natalis-Pilinszky Jánosé)

Sokat sejtető, múltat és jövőt magába foglaló ellentételezés a „jövőt-múlt szájak” (A falon innen)–, az elvont idő megszemélyesítőjének, az idő végtelenjében élő Krisztusnak egyedülvaló tulajdonsága: „ős utód” (Tékozló Atya)–, élet és halál közt lebegő közös állapotunkra utal a Háttérzene ismétlődő „még itt vagyunk” anaforája, melynek kétarcúságát tevékeny kezünk cselekedetei és a tükrökből kihulló arcunk (szép visszaemlékezéssel a vallástörténeti-néprajzi olvasmányaink­ból ismert szokásra, mely szerint a tükröket halottas házban le kell takarni – korábbi korszakokban el kellett törni, nehogy „megfogja” a halott arcát, és visszajárjon kísérteni) képei jól mutatják.

Lássuk hát egyben Botár vízióját a maga teremtette és a valós világról! A maga teremtette világ mitikus jellegű, az európai kultúra mítoszaiból ötvözött világot egy sajátos, filozofikus, a lét végső kérdéseiből összeálló absztrahált vi­lággal szövi egységes egésszé. Az így létrejött mitikus rend jellemzői a ciklikus világnézet – és annak formai megfelelői: a köralakzatok, keretes szerkesztések, önmagukba visszatérő formák, valamint egyfajta, ellentétekbe épülő látásmód, amelyben élő és halott, múlt és jövő, természet és város, régi, éltető kultúrák és modern, „sötétfehér” városok a fő ellentétpárjai. De az ellentétpárok közti ellentét nem kibékíthetetlen, köztük az út nem átjárhatatlan. Igaz ugyan, hogy a holt városból a költő sokszoros felkiáltásban megszólaló sóhaja a természethez szól: „a rózsa lelkét ó porhanyó zöld az éji horgonyt ó szegetlen vadvíz fénynemű tisztást ó hát a nyereg hegével a kert szögletében titkos teafű mező harmata gyűszűben elfér” (Az ősz ünnepei), (s e szép sorok szinte Rónai György gyönyörű Bartók-versének felkiáltásait idézik: „Ó, vadon erdők! kusza bozót! ó, vad viha­rokban síró nádasok! ó, patakok, hegyek és remegő, dús síkok! az ég mély ívén át ájulva hanyatló csillagok! emberi szív! ó, szarvasok!”), de a természetből egy újfajta, tiszta város után vágyakozik, mely az emberiség kultúráját hordozza, s amelyben a megtisztult, új nemzedék teremt jövőt. Igaz, hogy visszamenekül a múlt mítoszaiba, de csak azért, hogy annak átélése után megteremthessen egy modern, az emberiség minden szellemi energiáját és jövőféltését hordozó, újfajta mitikus világot; igaz, hogy azért fordul a múlt felé, hogy megérthesse a jelent és megszületni segítse a jövőt.

Ez a kétarcú költő vékony kötetében századvégünk minden felelősségét magára vállalja, s ezzel a magatartásformával beilleszkedik abba az egyre bővülő sorba, amelyben fiatal költőink a neoavantgard (vagy posztmodern) dühöngése után visszatalálnak a múlt hagyományaihoz, az emberi szellem eddig alkotta kincseihez, s azokból okulva akarnak új költészetet teremteni. A teljesség igénye nélkül hadd említsem meg Petőcz András, Zalán Tibor, Imre Flóra, Ferencz Győző, Fábri Péter, Schein Gábor, Simon Balázs és sok más tehetséges költőtársuk hasonló irányú törekvéseit. A költészeti múltba fordulás a szabadvers és képvers, netán dadaista jellegű nonsense vers meghaladásával, a régi formák felélesztését eredményezi. Botár kötetében is találunk alkaioszi strófákat, szabályos szonettet, illetve modernizált-magyarosított, azaz csak ütemhangsúlyos, esetleg rövidebb szótagszámú sorokból álló szonetteket, jambikus formákat, gondolatritmusra épí­tő szótagszámláló verseket, a keretes szerkezetek sok fajtáját: a rondószerűen ismétlődő sorokat hordozó strófákat (az egyik legérdekesebb közülük az Öltögető, melyben kétféle sortípus van kétféle rímmel és mindkettő refrénsorrá válik), szimultán jambikus verset, amelyben még gondolatritmus is van (Etűd), valamint a manapság igen kedvelt haikukat, melyekből egy egész ciklust állít össze úgy, hogy két haiku közé két magyaros sor ékelődik (Évmúlató). A Janus-arcúság a versformákban is megmutatkozik: a hagyományos régi formákat átveszi ugyan Botár, de úgy hasonlítja a maga képére őket, hogy különféle eszközökkel mo­dernizálja (interpunkció hiánya, a szonett reformálása, az érthetőséget megne­hezítő enjambement-ok halmozása). Az interpunkciók hiánya sem csupán bűvészmutatvány-jellegű, vagy megbotránkoztató formai eszköz; célja az olvasó meggondolkodtatása, próbatétele: képes-e úgy értelmezni a tagolatlan szóhalmazokat, hogy azokból a költő által megálmodott képek keljenek életre?

E Janus-arcú költő kötete önmagában is jelentős teljesítmény. De jelentősége csak növekszik, ha felfedezzük rokonságát a legújabb és legnemesebb törekvé­sekkel, ha felmérjük, hogy a mai magyar költészet egyik legtermékenyebb irá­nyára talált rá, s emellett létre tudta hozni saját hangját is. Ezért gazdagodik ez az irányzat Botár költészetével. S csak röstelkedhetünk amiatt, hogy az immár tizennégy éve a költészetben jelenlevő költőről nagyon kevesen és nagyon keveset hallottunk. Botár példája is bizonyítja: jobban oda kell figyelnünk az ország egészének kultúrájára, szellemi termékeit egyenrangúként kell beépíteni az egy­séges magyar kultúrába.

Amikor elkészültem az írással, kinyomoztam Botár Attila telefonszámát, és egy interurbán beszélgetés során elmondtam neki, milyen merényletet követtem el ellene. Botár Attila nem mutatott különösebb rémületet, sőt kérésemre megígérte, hogy küld az Ezredvégnek egy csokorra való új verset, amelyek már mind a kötet megjelenése óta születtek. A küldemény megérkezett, így hát következzék egy válogatás legújabb verseiből.

BOTÁR ATTILA

A sóvár utca dalaiból

                                   Arany Jánoshoz

Méze látható a Holdban
messzi kelyhét száj nem éri
kint a part fákkal tagoltan
fönt az utca régi-régi

Messzi kelyhét száj nem éri
íze így sem ismeretlen
fönt az utca régi-régi
folyton változó keretben

Íze így sem ismeretlen
forrás-kezdetét bevégzi
folyton változó keretben
tölgyparázs dal: őszikéi

Forrás-kezdetét bevégzi
felhőrajzástól se torpan
messzi kelyhét száj nem éri
méze látható a Holdban

Perzselt anzix

Kő kőre, toronyra mecset rogy s kergül a lélek.
Földnek e szeglete már-már a pokollal egyenlő:
élői elűzve s csupaszon békéinek a holtak
gyors fosztogatókkal: hinta tövén, ligetekben.
Békéinek? Sebeik pipacsától retten az ég is.
Tenger enyészet láttán ismer-e pírt Európa?
Szégyen lobban-e arcán, hallva a sort: Vukovár,
Mosztár, Szentlászló, Dubrovnik, Eszék, Szarajevó…
Vagy méhével hazudott, s kéjbe-közönybe hülyült el
szellem- s földi anyánk?
                                          Városok anyja: lotyó!

Füst

Két kályhából egy
másik élet odabent
ágazik, ha fönt
teljes arcot csókra nyújt,
s érzed elpirul a Hold.

Kósza Füst-Fiú
újakért el ne felejtsd
jó barátaid,
csábítóbb vidékekért
szálldosol, majd visszatérsz.

Gyűjtőd oszlopok
árnyait födél alá,
s törmelék lepi
hangya-áram, cickafark
tűzhelyed vasrácsait.

Láthatatlanul
van jelen szüléd s apád,
szerteszórt szenes
csontok, ágak és üszök
éjjelét tücsök szegi.

Két kályhából Egy,
halld tehát a cirregést:
hívnak is, nem is
ősök élő lelkei,
mígnem újra füst leszel.

Hiányos zsoltár

száz nép kívánja jöttét a szárnyas hírhozónak
bővölködik virágban éjszaka a folyóvíz
holló ne lássa tollát másnak csak hófehérnek
a szegeletnyi éghez jussunk tenger citálja

emelj föl nyomaidhoz gazdag kelyhét csak nézzük
honnan minden út csordul gyöngéd bölcseletednek
végtelen síkjaidnak hova minden út vágyik
alig kiégett bábut emelj föl nyomaidhoz

üszökfény dominóktól nyugodt körmenet indul
céljához ér a nagy nép sivatagba temetve
a bolygó bárkaroncsát száz év rózsája őrzi
érdes szirmából forrás arany szála szivárog

nyomot itt hagy a lelked vakító lepkeszárnyon
nem testi éh kínoz meg nem a levegő szomja
egy porszem súlya nem nyom s e szikla töri össze
belül a nőt a férfit lényük ezért hiányos

A hattyús párna

Sok volt a holdból. Rengeteg esteken
párnába varrták könnytelen asszonyok
      a hattyút, úgy emelték vissza
várakozásuk arany szeméhez.

És rejtőzőbb lett, szaggatott vonalú:
füst-néma rajz matracán a vaságynak,
      fehér falakra nem neheztel,
s csöndje csak ámulatot sugároz.

Úszkál az éjben, elkerüli a kéz.
Férc-szárnyait kékeken túli kékbe
      meríti, délre nyíló ablak
tükrözi: mint köröz egyre följebb.

Füstös szobányi: hányódik a világ,
ő veszve védi folytatódni merész
      csiráit élénk csillagoknak,
s torka tömött dobogó szívével.

Foszló cihából ütközik tavaszunk,
míg fogy a röpkép, zsugorodik, tűnik:
      elődje hold s nyakának ívét
nők viselik vezekelt mosollyal.