ZÁGONI FERENC

Bottyán-kút

Történetek a Szép utcából

Ötven éve szabadult fel Magyarország

Lomtalanítok. A kacatok közül előkerül egy rozsdás edényféle. Rohamsisak. Jónéhány éve találtam a Pilisben, a Bottyán-kút közelében. Otthon egy ideig virágtartó edényként szolgált, de a kövirózsa, amelyet azon a környéken gyűj­töttem (tilos! védett!), hamar tönkrement benne. Mondták, azért múlt ki belőle ez a szárazságkedvelő növény, mert a rohamsisak aljában megállt a víz. Csak az elején és a végén van egy-egy lyuk: a homlokrésznél, ahol befelé szakította a lövedék, kisebb, a tarkórésznél, ahol kifele tépett utat a már kissé megfáradt acél, valamivel nagyobb.

A Füstös és a Bőseggű egy padban – az utolsóban – vészelte át a Szép utcai elemi iskola negyedik osztályát. Nem a megbonthatatlan barátság kötötte össze Kéményes Jancsit, az osztályban használatos nevén Füstöst, Bős-Nagy Antival, vagyis Bőseggűvel, hanem Bogár tanító úr – a Vipera – egy nehéz esztendő nevelői kudarca utáni buta ötlete. „Ti ketten, két magyar átok, ezentúl egymás mellett fogtok ülni. Megengedem, hogy verekedjetek. De csak egymással. Re­mélem, megunjátok.” Hát meg nem unták, de ezentúl valóban kevesebbet tör- ték-zúzták egymást és a berendezést. Az évzárón aztán még búcsúzásul alaposan összeverték egymást, nyitva hagyva a nagy kérdést: az alacsonyabb, de izmosabb, keményebb Füstösé, vagy a testesebb, súlyosabb, csípőben, derékban vastagabb Bőseggűé-e az elsőség. Folytathatták volna persze a grundon vagy az utcán a vetélkedőt, megszokott eseménye volt az efféle lovagi torna a Szép utcának, csakhogy a Bőseggű már nemsokáig lakott az utcában, postamester apját vala­hová távolabbra helyezték és a család elköltözött.

Kéményesék valamikor Túrkevéről érkeztek Pomázra, onnan pedig, amikor a Kéményes asztalost elvitte a tüdőbaj, az özvegy eladta a műhelyt és a két gyerekkel, Jancsival és a már nagyobbacska Annával betelepedett a főváros peremére, a Szép utcába. Kéményesné szakácsnőnek, házvezetőnőnek ajánlkozott erre-arra, a Szép utcában azonban kevesen engedhették meg maguknak, hogy házicselédet tartsanak. Azért persze akadt ilyen is. Például a kétszeresen elvált tanárféle, aki egymagában lakta azt a szép, kertes, családi házat, és akit utcaszerte csak kutyásnak neveztek, merthogy szerzett egyszer valahonnan egy nyamvadt ebet, és azzal az utca és a környék szeme láttára, vagy inkább figyelme közepette annyit hadakozott, hogy az már nem maradhatott csak az ő magánügye. Ez az ember nagyon szerette a gyomrát, unta már a kifőzdéket és kapóra jött neki, hogy Kéményesné, illetve a csonka Kéményes család odaköltözött a Szép utcába, egy félig-meddig pincelakásba. Ez a frigy sem tartott sokáig, a kutyás nehéz természetű ember, a szakácsnőt is hamarosan elutálta maga mellől. De azért (ezt elismeréssel emlegette róla az utca) volt benne annyi becsület, hogy elismerve az asszony kitűnő főzőkészségét, beajánlotta a Rókus kórház konyhájára.

Kéményesék ekkor megfogták az isten lábát. A Jancsi gyerek – már polgá­riba járt – a suli után bevillamosozott (tuján, vagyis a villamos hátulján, az ütközőn) a Rákóczi útra, s a kápolna melletti kis parkban sündörögve leste, mikor tűnik elő a kórházkapuban az anyja, akkor odasietett, átvette a csomagot, és bár az anyja határozottan tiltotta, néhány lépéssel arrébb rögtön beletúrt, és bezabált belőle.

Bős-Nagy Anti képességeit a gimnáziumban elsősorban is a testnevelő tanára is­merte fel. Kissé trampli vagy fiam, mondta, de nem reménytelenül. Atlétizálni fogsz. És Anti a gimnázium ötödik osztályának végén már iskolabajnok volt disz­koszvetésben és második a súlylökésben, ami óriási teljesítménynek számított, hi­szen nála két-három évvel idősebbeket is maga mögé utasított. A következő évben már indult a KISOK-bajnokságon, bár mérsékeltebb sikerekkel, mint azt az iskola- vezetés elvárta tőle (rejtett ok: reménytelen szerelem egyik évfolyamtársnőjébe), a hetedikben azonban már KISOK-bajnok diszkoszvetésben. A súlylökést ekkor már a tapasztaltabb edzők tanácsára abbahagyta. A reménytelen szerelem és a rend­szeres edzés következtében leapadt róla a háj, és ha nem formázódtak is ki olyan plasztikusan az izmai, mint például Füstösnek annak idején sportolás nélkül is, már semmiképpen sem illett volna rá a hajdani gúnynév. A csípője ugyan még most is túlméretesnek találtatott, de ez nem akadályozta a sportbeli teljesítményé­ben. Talán már a Füstös se mondhatta volna rá, hogy Bőseggű, bár hajdani osztály­társa, riválisa, feltehetően alig-alig jutott eszébe.

Gondolatait ebben az időben két nagy érzés töltötte ki: a sportbeli dicsőség és a szerelem.

Az első halálos szerelmet hamar követte a második, aztán ahogy egyre híresebbé vált az iskola falain túl is, mind könnyebben és gyorsabban élte meg, fogadta el rajongóinak közeledését – és bukdácsolt a szerelem gyors árapálya hullámain. Boldog volt. A tanulásban ugyan a közepesek közé is csak némi jóindulattal lehetett sorolni, sportbeli teljesítményei révén gyakran szerepelt a gimnázium ékességei között. Elvárták tőle, hogy ilyen-olyan rendezvényeken, eseményeken, ünnepi alkalmakkor a megjelenésével, magatartásával (megtervez­ték neki előre) példamutatóan kitűnjék a többiek közül. Büszkeség domborította ilyenkor amúgyis széles mellkasát. A gimnáziumban kötelezően a „Szebb jövőt” köszöntés járta. Anti úgy érezte, ő valóban szebb jövőt érdemel. Biztos volt benne, hogy el is jön a számára.

A hit és a lelkesedés ebben a korban valóban csodákra – vakságra és vak reményre is – képes.

Amikor a Jancsi gyerek befejezte a polgárit, Kéményesné szerette volna bevinni a kórházba, biztosan akad ott valami munka a számára. Hamarosan kiderült azonban, hogy a fiú már a vér látványától is rosszul lesz. Kéményesné emlékezett, hogy a férjének él egy rokona a fővárosban, valami nagy ember, a baj csak az, hogy ez az úr soha nem tartott kapcsolatot rokonságának ezzel a távoli, legsze­gényebb ágával. Az asszony tudta, férje írt egyszer ennek az embernek. Válasz is érkezett, de ezt a férje soha nem mutatta meg neki, és ettől kezdve több szó nem esett a rokonról. Az asszony most elővette a cipődobozt és megkereste a levelet. A rokon azt írta, örömmel hall hírt az asztalosról és családjáról, sok szerencsét, jó egészséget kíván nekik, találkozni azonban nem tud velük, rengeteg a dolga. Ha lesz egy kis ideje, majd jelentkezik. Legyenek megértéssel. A cím megvolt. Kéményesné rövid levelére – segítse be a gyereket valami jó helyre inasnak – meglepő hamar érkezett válasz. Biztatóbb, mint merni remélték. Egy körúti cukrászdát jelölt meg a nagybácsi a találkozás helyéül. A levélben kikötötte: a fiú egymaga legyen ott.

Jancsi ősszel a Budai Szerelvénygyár tanműhelyében kezdte meg a motor- szerelés – ahogy a mestere mondta – művészetének elsajátítását.

A nagybácsi kifejezetten megtiltotta, hogy Jancsi vagy bárki más a lakásán keresse. A hivatalában pedig akkor se kereshették volna, ha akarják, mert fo­galmuk sem volt róla, hol dolgozik. A nagybácsi úgy havonta egyszer telefonált a gyárba és találkozóra hívta a fiút. Mindig ugyanabba a cukrászdába. A nagy­bácsi, miközben a fiú a krémeseket és tortákat tömte magába, nevelési szónok­latokat tartott. Sportoljon. A születésével kapott nagyszerű adottságait bűn volna kiműveletlenül hagyni. Tanuljon. Olvasson. A haza elvárja tőle, hogy testben, lélekben erős, büszke magyar fiatal váljék belőle. Az egyik ilyen találkozáskor átadott Jancsinak egy lezárt borítékot. Vigye el a rajta levő címre, ott hozzá illő, hasonlóan gondolkodó, nemeslelkű barátokra lel.

Jancsi eleinte nem szerette, később tisztelte a nagybácsiját, végül már büszke volt rá és rajongott érte. Elveszített apját szerette benne, annál is inkább, mivel a nagybácsi gyakran úgy szólította: „kisfiam”, néha a fejét is megsimogatta és azt mondta: „drága kisfiam”.

Ekkor már Jancsi büszkén viselte a hajtókáján annak a szervezetnek két keresztbe tett nyilat ábrázoló jelvényét, amelyben őt a nagybácsi ajánlására olyan nagy lelkesedéssel fogadtak.

A gyári tanműhelyben többen is viseltek jelvényt, legtöbbjük ilyen-olyan sportjelvényt, de akadtak ketten-hárman olyanok is, akik ezt a nyilaskeresztet tűzték a mellükre. De csak az utcai ruhájukra. Jancsi egyszer, nagy buzgalmában, munkaruhájának hajtókájára is áttűzte reggel a jelvényét. A művezetője azonban rögtön leparancsolta róla. Ebben az időben egy Éles Imre nevű, fürgemozgású, fürgenyelvű fickó dolgozott a mellette levő munkapadon. Amikor elment a művezető és Jancsi utánamorgott – „legszívesebben seggberúgnálak” –, akkor ez az Éles átszólt neki, hogy ne csak morogjon, hanem tegye is meg, ha annyira fáj neki, hogy „azt a szart” nem viselheti. Jancsi dühe most is inastársa ellen fordult, őt fenyegette meg azzal, amivel előbb a művezetőt. Éles nagy heccmester volt, a tanműhely legjobb ping-pongozója, s emellett valamilyen szakszervezeti tornaegyletben is tevékenykedett. A társalgásban, vagy inkább a heccelődésben úgy játszott-táncolt a szavakkal és a másik fél idegeivel, mint a ping-pong labdával. Jancsi pedig a másik vég: éppoly súlyos, szögletes az érvelése, mint a mozgása. így hát akár előre is ki lehetett volna számítani a bekövetkeztét: Jancsi egyszer csak levágta a szerszámait a munkapadra és lekent egy óriási pofont Élesnek. Merthogy azt merészelte mondani, amikor Jancsi a hungarista mozga­lom melletti végső, tekintélyes érvként a nagybácsiját hozta fel, hogy hát az meg kicsoda-micsoda? Aki folyton cukrászdába viszi az unokaöccsét? Az csak valami­féle cukrosbácsi lehet.

1940 tavaszán a középiskolákhoz, sportegyesületekhez, cserkész- és leventecsa­patokhoz és más ifjúsági egyesületekhez körlevél érkezett illetékes katonai pa­rancsnokságtól, hogy hazafias érzelmű, erős, egészséges sportoló fiatalokat, akik szellemiekben is megfelelnek a magasabb követelményeknek, ajánljanak a hon­védség különböző fegyvernemei számára tiszti, tiszthelyettesi előképzésre.

– Na nézd, a Bőseggű! – kiáltott fel Jancsi.

– Te hülye, még mindig nem jött meg az eszed? – kapta rá a választ.

Július első szombatján toborozták össze a jelölteket a vitorlázó repülő iskola budaörsi röpterén. Kéményes János harmadéves motorszerelő tanulót a leven­teoktatója és az üzemük (hadiüzem) katonai parancsnoka, Bős-Nagy Antal he­tedikes tanulót a gimnázium igazgatósága ajánlotta. Az első hét a válogatással- selejtezéssel telt el – háromszor annyian gyűltek össze, mint ahányan maradhat­tak. Ők mindketten túlélték a rostálást, bár Antinál kissé ingadoztak a döntnökök, vaskosnak, nehéznek találták a könnyű gépekhez, de mégiscsak rábólintottak.

Az oktatási terv szerint gyorsított ütemben, másfél év alatt sajátíthatják el a jelöltek a vitorlázó repülés tudományának három fokozatát, már persze aki képes lesz az A, B és C vizsga nehéz feltételeinek megfelelni. A negyedik félévben jön aztán mindennek a krémje, a fiatalok álma, a motoros repülés, illetve a pilótaképzés.

„Fel a magasba, magyar ifjak! Fel az égbe! Előre!” – fejezte be lelkes beszédét a megnyitón a repülőiskola parancsnoka.

Az oktatás a hét három hétköznapjának délutánján és vasárnap egész nap folyt.

A kiképzés negyedik-ötödik hónapja után Anti rájött, hogy a vitorlázórepülés és a diszkoszvetés nehezen egyeztethető össze, karja, válla időnként úgy kikészült, hogy a botkormányt nem tudta eléggé érzékenyen kezelni. Atlétaedzője azt tanácsolta, hagyjon fel a vitorlázással, nagyszerű jövő vár rá a sport terén; repülőoktatója pedig egyenest eltiltotta az atlétikai pálya látogatásától. Anti az utóbbira hallgatott. Az úszást azonban, amelyet az atlétikai edzések holtidényében kiegészítő edzésként folytatott, nem hagyta abba. Amint lehetett, lejárt a Szigetre, a „Fedett”-be. Repülőoktatója helyeselte ezt, igen jó kiegészítő edzésnek tartotta a vitorlázáshoz is. A repülősök közül többen is csatlakoztak hozzá. Jancsi ritkáb­ban tartott velük. Nem akart olyan terepen vetélkedni Bőseggűvel, ahol annak már előnye van. De azért egyszer-egyszer ő is beállt a csapatba.

Egy napon – negyvenegy tavaszán – öt vitorlázó repülő (már éppen mö­göttük a sikeres B-vizsga) hancúrozott az uszodában: fejesugrás, búvárúszás, verseny víz alatt és víz fölött, és persze folyton egymás víz alá nyomogatása. Jancsi azonban a nagy pancsolásból hamar kivonta magát, nehezen viselte el, hogy a Bőseggű (már csak magában nevezte így, ő se örült volna, ha Anti feleleveníti az ő gúnynevét) nagyon „élt”, Jancsi pedig sehogyan se akarta a másodhegedűs szerepét vállalni. így hát, mire a többiek bevonultak a zuhanyo­zóba, ő már az előcsarnokban szárogatta a haját. Itt érték utol és röhögve mesélték: nagy hecc lesz! Antival kikezdett egy buzi. Ott sündörgött körülötte és előbb óvatosan, aztán mindinkább nekibátorodva dicsérgette a testét, az izmait. Amikor azt mondta Antinak, hogy a Tarzanra hasonlít, Anti elnevette magát. Ezt a buzi bíztatásnak vélte és odaszólt Antinak, várja meg az előcsarnokban. A többiek nógatták: várja meg, jó balhé lesz, elmegy vele a sötétbe, aztán ott együtt elkapják. Jancsinak is tetszett a hecc.

Jött le a buzi az öltözőből a lépcsőn. Jancsinak elakadt a lélegzete. Elfordult, félrehúzódott. Anti vigyorogva csatlakozott a pasashoz. Amikor eltűntek a for­góajtóban, a többiek megrohamozták a kijáratot. Mire Jancsi is kimerészkedett utánuk a sötétbe, már zuhogtak az ütések. Jancsi lerogyott egy padra és keser­vesen zokogott.

Néha rejtély, kit, miről, mivel lehet meggyőzni – másnap, amikor ebédidőt jelzett a gyári csengő, nem húzta ki szerszámosládájának fiókját, hogy az anyja csomagolta ebédjét (húscafatok a kórházi maradékból) a szétteregetett szalvétáján elfogyassza, hanem gorombán odaszólt Éles Imrének: „Gyere ki a mosdóba!” Az csodálkozva nézett rá. „Mi bajod? Agyadra ment valami?” „Gyere ki!” – mordult rá Jancsi most már olyan hangon, mintha rögtön neki akarna rontani. Lehet, hogy Éles megijedt, lehet, hogy csak a kíváncsiság vitte rá, de követte őt. A mosdóban Jancsi elővette a zsebéből a hungarista jelvényt, ledobta a húgyos kőre és vastagtalpú bakancsával rátaposott. Akkor odaállt szorosan Éles elé és rákiáltott: „Vágj pofán!” Az csak ámult-bámult. „Hogyne, hogy aztán cipóra verjél.” „Gyáva szar” – fújt tüzet a képébe Jancsi és otthagyta.

Antit a buzikaland után heccelni kezdték a többiek: mi lett volna, ha nem segítenek neki a döntő pillanatban? A buzik szeretik az ilyen jóhúsú fiúkat. Hallgatta, tűrte egy ideig, aztán kifakadt. Hülyék vagytok mindahányan. Ábrán­doztok a nőkről és kurvákhoz jártok. De nekem igazi nőm van. Asszony. Férjjel, gyerekkel. Szekálták: nem igaz, csak a gyanút akarja lerázni. Bizonyítsd be – piszkálták. Jó, adta meg magát Anti. De amelyiknek eljár a szája, azt megölöm.

Valóban, ekkor már jóideje járt egy asszonyhoz. Minden hét keddjén. A kedd a tanteremé volt a tanfolyamon. Elméletben már a vadászgépekkel, típu­saikkal, tulajdonságaikkal ismerkedtek. Ezeken az estéken Anti úgy mesterke­dett, hogy elszakadhasson a többiektől. És a sötétség leple alatt beosont a repülőtéri lakások egyikének ajtaján. Akik a buziverésben is jeleskedtek, ketten tanúi lehettek az eseménynek. Szóval igaz, hogy az egyik oktatójuk feleségéhez jár. Ez az oktatójuk a keddi napokon maga is továbbképzésen vett részt, déltájt vonatra ült és leutazott Veszprémbe, onnan pedig csak a reggeli vonattal jött vissza.

A motoros vizsgát 1942 májusára tervezték, de bizonyos események miatt a felsőbb parancsnokság elrendelte a tanfolyam gyorsított befejezését. Az elméleti vizsgák március második felében lezajlottak s a hó utolsó napjaira a műrepülő gyakorlatokkal tarkított záróvizsgákat is kitűzték.

Kéményes János pilótajelölt koradélután – napsütötte hűvös idő – emelte fel gépét a kifutóról. Mögötte a vizsgáztatója, egy frontot megjárt vadászrepülő. Most látták egymást először. Ezeken a kétüléses kis gépeken a két botkormány szoros szinkronba kötve működik, a gép irányításába bármelyik pilóta be tud avatkozni. A vizsgán az elől ülő vezeti a gépet, a vizsgáztató legfeljebb csak vészhelyzetben avatkozhat be. A megadott feladatot tíz percen belül kellett tel­jesíteni. A manővereket a jelölt magabiztosan, határozott gépvezetéssel rendre végrehajtotta. Már csak (bár nem is annyira „csak”, hiszen ez a nehéz fokozatú feladatok egyike) a leszállás volt hátra. A pilótajelölt ráfordította a gépet a repülőtérre és kellő távolságból, megfelelő szögben kezdett ereszkedni. Lenn a jelöltek, akik már túljutottak a vizsgán és akik még a sorukra vártak, a hangár nyitott ajtaja előtt ácsorogtak és a társukat figyelték. Jancsi mélyen leeresztette a gépet s amikor a kifutópálya elejéhez érve finom-érzékenyen rá kellett volna csúsztatnia-görgetnie a kerekeket a fűre, hirtelen gázt adott és felkapta a gép orrát. Hátul a vizsgáztató reflexmozdulattal előre tolta a botkormányt. De az nem mozdult, ajelölt keményen tartotta. A gép tízegynéhány méter magasságban felpörgetett motorral rohant a hangárépület felé. Éenn a jelöltek riadtan szét­spricceltek. Mit akar ez az őrült? A kiképzés során az oktatók meséltek régiekről. Nagyokról és legnagyobbakról. A legbátrabbakról. Az utolérhetetlen bravúrokról. Jancsi hónapok óta készült erre. Majd ő megmutatja. A gép teljes sebességgel rohant egyenest neki a hangárnak. Illetve, egy hajszálnyival föléje. Úgy, hogy a

kerekek éppen csak érintették a hangár lapos betontetejét. És viharsebesen, finoman végiggurultak rajta.

Amikor egy újabb kör után szabályosan leszállt a kifutón és leállította a motort – ezzel ért véget a vizsgafeladat –, éktelen ordítozás, káromkodás zengte körül a gépet és töltötte be a repülőteret. A vizsgáztató pilótából fújt le az ideges félelem. „Éz őrült! Miért nem szóltatok, hogy ez őrült?”

Kéményes János motorospilóta, mától vadászpilóta-jelölt, kiváló minősítéssel és szigorú megrovással fejezte be az iskolát. A diplomaosztásnál közölték vele és tizenhét társával, hogy ősztől, korengedményesként, őrmesteri rangban bevonul­hat a vadászrepülőkhöz.

Jancsi csak azt sajnálta, hogy a Bőseggű nem volt közöttük és nem láthatta a mutatványát. Valahogyan ugyanis kitudódott a kalandja az oktató feleségével. Ót kidobták a tanfolyamról, az oktatót (családostul) áthelyezték egy távoli rep­térre.

A pilótavizsga után alig három héttel, április 21-én azonnali katonai behívóval ko­pogtatott Kéményeséknél a postás. A parancs szerint két nap múlva, április 23-án kellett jelentkeznie a kispesti laktanyában. Jancsi anyja kétségbeesett. Kérlelte a fiát, forduljon a nagybácsihoz. Jancsi csak legyintett. Eddig sem, most sem mon­dott róla otthon semmit. Az anyja sopánkodott. „De miért? Kisfiam, miért?”

Hogy a gyár – ahol akkor már segédként dolgozott – katonai parancsnoka jelentette-e, vagy a vizsga utáni rutinellenőrzés tárta fel, nem lehet tudni, de kiderültek a korábbi minősítésében bekövetkezett bizonyos változások. Például, hogy közel egy esztendeje szakszervezeti tag, hogy az egyik munkásotthon test­edző körébe jár edzésekre, hogy bizonyos munkásgyűlések alkalmával egy tor­nászcsapattal élőképeket mutatnak be, és így tovább.

Valóban, Jancsi az ötemeletes gúlában az egyik untermann volt, vagyis ők ott lent a vállukra vették néhány társukat, azoknak a vállán ismét mások álltak, s legfölül a könnyű, ördögien ügyes Éles Imre, aki ott a magasban, mintha melege volna, levetette a vörös trikóját és legyezte magát vele, akárcsak ha zászlót lengetne.

A gyülekezőhelyen már semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy miért vonultatták be és hogy hová: szakszervezetiek, szocdemek és más, hasonlóan gyanús figurák gyülekezete volt ez. Néhány nap alatt felállították a büntetőszá­zadokat, és mindjárt el is indították a keleti frontra. Kinn, Ukrajnában a bün­tetőszázad parancsnoka elolvasta Kéményes János minősítését. Motorszerelő? Kiképzett repülőgépvezető? „Vakmerő, veszélyes személyiség”? Kíváncsi lett rá. Behívatta. „Fiam, testreszabott feladatot kapsz. Lőszert szállítasz teherautón a legelső vonalakba.”

Bős-Nagy Antal még a repülősöktől való menesztése előtt – akárcsak a többiek – benyújtotta kérelmét a korengedményes katonai bevonulásra. Ezt azután sem vonta vissza, hogy kirepült a repülőktől. Reménykedett. Az iskolán tehetségesnek mondták. Hátha mégis bevonulhat a repülősökhöz. Olyan nagy bűnt követett el? Egy asszony megcsalta az urát. Vele vagy mással, hát nem mindegy? Családi ügy. De a korai bevonulásra más ok is késztette. Hol helyezkedhet el a szimpla érettségivel? Üljön be egy irodába fizetésnélküli gyakornoknak? Nem bírta volna ki. Minden gondolata (a nőkön kívül) a sporté és a repülésé, az atlétikai pályáé és a repülőtéré volt. Vagy az egyik, vagy a másik. Harmadik megoldást nem tudott elképzelni.

Negyvenkettő októberében – két hónapja múlott tizenkilenc éves – megér­kezett a behívója. Vasútépítőkhöz. Negyvenhárom márciusában bevagonírozott a vasútépítő ezred és a szerelvény elindult a Keleti Kárpátok felé. Az egyik felszerelésekkel zsúfolt vagon parancsnoka Bős-Nagy Antal hadapród őrmester, robbantó szakember volt.

Kéményes János neve mellől egy idő múltán – bizonyos véletlenek, egy kevés parancsnoki jóindulat és nagy-nagy személyes szerencse (másfelől: hadi balsze­rencse) következtében – elmaradt, elfelejtődött, lekopott a rangját, beosztását meghatározó „büntetőszázad” megjelölés, és helyébe a mindennapos legközönsé­gesebb, legkevesebb felettesi érdeklődést kiváltó megjelölés került: honvéd. Ekkor már vagy a hetedik (szétvert, majd csellengőkből összetoborzott) alakulatnál vezette a gépkocsiját az utánpótlási vonalakból a tüzelőállásban lévő lövegekhez, meg a sárban, hóban hasaló, kúszó, rohamozó elsővonalbeli gyalogosokhoz. Már-már csodalénynek tekintették, aki köré az úristen, vagy tán maga az ördög von valamiféle védőburkot, amelyről lepattannak a golyók. Mert aki ebben a szolgálatban kitöltött (élve megúszott) két-három hónapot, az már elmondhatta, a halál torkából menekült. Jancsi huszadik hónapja döcögött, viharzott, porzott az úttalan utakon, jégen, sáron, göröngyön, gránátszaggatta terepen át előretö­réskor, visszavonuláskor, körülzáráskor, kitöréskor, szétverettetéskor – és egy karcolás sem esett rajta.

Aztán egyszer, úgy látszik, elszundított az úristen (vagy az ördög), megjelent az égen (hányszor, de hányszor megjelent már) egy Rata. Ezek a gépek – Jancsit mindig a motorosvizsga gépére emlékeztették – legtöbbször felderítést végeztek, s csak akkor bocsátkoztak közvetlen tűzharcba, ha rákényszerültek, vagy ha valami nagyon vonzó célpontot találtak. Ennek úgy látszik kívánatosnak tűnt a harckocsiktól kitaposott szántóföldi úton porzó teherkocsi. Jancsinak nem kellett sokat töprengenie, mire számíthat. Látta, hogy a gép leereszkedik és nagy, lapos ívvel szemből feléje fordul. Amikor közel ért, hirtelen előrebuktatta a pilóta a gép orrát. Jancsi felkiáltott hozzá, félkézzel még integetett is, mintha hessegetné: „Hülyém, pont engem akarsz kikészíteni? Pont engem?” A fedélzeti géppuska lövedék első egy-két becsapódását még észlelte is. A lőszerrel megrakott, szét­robbant teherautótól jó harminc méterre szedték össze, eszméletlen állapotban, a szanitécek.

A frontkórházban kiszedték a testéből az ottani felszereltséggel is kiszedhető szilánkokat, s amikor már szállítható állapotban levőnek ítélték, elindították egy lengyelországi központi hadikórházba. Beletellett három hét, mire bot-támasszal lábra tudták állítani. Néhány szilánk azonban mélyebben behatolt a testébe, amelyeknek eltávolítása kényesebb beavatkozást igényelt, ezért hazaindították Budapestre. A túlzsúfolt honvédkórházban az orvosok úgy ítélték meg, hogy nincs közvetlen életveszélyben, ezért a műtétet későbbre halasztották. Meghatá­rozatlan időre betegszabadságra küldték. A továbbiak végett hetenként kellett jelentkeznie a kórházban.

A Margit-híd beleomlott a Dunába. Hogy a németek robbantották-e fel, vagy véletlen műszaki baleset történt, ezt tárgyalta széltében-hosszában a megrettent Budapest; megrettent, mivel a többi hídon is ott éktelenkedtek a ráerősített robbanószerkezetek. A vízbe szakadt hídroncsok, villamosok, gépkocsik, egyebek valóságos roncs gátat alkottak a hídpillérek között. November volt. Közeledett a tél. Ha befagy a Duna, a jég feltorlódik a roncsokon és magas jéggátat alkot. Mint egy duzzasztómű mederzáró gátja. Kiönt a folyó. Elárasztja Pestet. A városparancsnokság utasítása megoldhatatlan feladatnak látszott: december ele­jéig el kell távolítani a roncsokat a folyómederből. A legjobb utász alakulatokból válogatták ki a szakembereket. Az elgondolás: víz felett és víz alatt, hegesztő­pisztollyal és robbantással szétdarabolják a roncsokat, uszályokra emelik és kite­szik a rakpartra.

Az egyik robbantó szakember Bős-Nagy Antal hadnagy volt.

Kéményes János sebesült katona, gépkocsivezető, rendre jelentkezett a Honvéd Kórházban. A valahányadik héten, a valahányadik vizsgálat után a kezébe adtak egy írást, amely szerint ugyan van a testében (pontos koordináták) két kisebb szilánk, de ezek már nyugalomba jutottak, élettanilag fontos szerveket nem veszélyeztetnek. Kisegítő szolgálatra alkalmasnak minősítik. Az írással jelentkezett a városparancsnokságon, hogy megtudakolja, tulajdonképpen hová is kell bevo­nulnia, mivel a fronthelyzet a hadijelentésekben szereplő rugalmas elszakadá­soktól, bekerítésektől, arcvonalkiigazításoktól innen hazulról teljességgel áttekint­hetetlennek bizonyult. A parancsnokság éppen a hídroncs eltakarításhoz gyűj­tötte az embereket. Gépkocsivezető? Az jó. Jelentkezzék a roncseltakarító utász­alakulat parancsnokánál.

December 11-én, amikor az utászalakulat parancsnoka jelentette a városparancs­noknak, hogy a feladatot teljesítette, az újságok közölték a Szálasi-kormány rendeletét, mely szerint e naptól minden 17 és 70 év közötti magyar állampolgár, férfi és nő egyaránt hadköteles. A hídnál dolgozó alakulatokat pihenő nélkül egyenest a főváros környéki frontvonalakra vezényelték. Bős-Nagy Antal had­nagy, kiváló robbantómestert a budai utászezred törzséhez irányították. Kémé­nyes János gépkocsivezető honvédőt (ki tudta volna már kideríteni, hogy egykor büntetőalakulatos) a hadtáphoz irányították teherkocsi sofőrnek.

Füstös és Bőseggű, illetve Kéményes honvéd és Bős-Nagy hadnagy közel két hétig dolgozott (szolgált) szinte egymás mellett, s egyszer sem találkoztak; illetve ha netán találkoztak is, úgy haladtak el egymás mellett, hogy fogalmuk sem volt a másikról.

A német csodafegyver késett, a főváros körül bezárult az ostromgyűrű. Karácsony este volt. Kéményes honvéd a szenteste közeledtekor, koradélután a parancsnoka rózsadombi szállására fuvarozott egy teherautórakomány olajjal átitatott fakockát, amelyek egykor a Margit-híd úttestét burkolták. A megmentett kockák hatalmas halomban tornyosultak a hídroncs budai oldalán a rakparton. Fegyveres őrség védte éjjel-nappal a lakossági rohamoktól. A sofőrt megkínálta a parancsnoka egy pohár borral, és megkérdezte, hová való. Aztán kellemes ünnepeket kívánt neki, és másnapra szabadságolta.

Jancsi arra gondolt, hogy most az anyja és a nővére ott ücsörög a pince­lakásban. És fázik. Ő maga is melegre vágyott. Valódi melegre és a család melegére. Csillagos volt az éjszaka. Kemény hideg. Nem vitte be a kocsit a körletbe (egy nagy bérház udvara), visszahajtott a fakocka-halmazhoz. Az őr megismerte. Kell még egy fuvar a parancsnoknak. Jó, vigyen. Megrakodott. A Szép utcába érve a torkában dobogott a szíve, elnyomva a közelről hallatszó ágyúzás hangját is. Megállt a ház előtt. A pinceablak sötét volt. Kötelező a teljes elsötétítés. Zörgetett az ajtón. Semmi. Dörömbölt. Semmi. Valahol óvatosan kinyílott egy ablak. Egy hang: „Hagyja. Elköltöztek.” „Hová?” „Maga kicsoda?” „A fia.” „Nem tudom hová.” „Az isten áldja meg, biztosan nem tudja?” „Nem tudom.” Az ablak becsukódott. Jancsi nézte a csillagos eget és hallgatta a ritkás, szórványos, távoli puskalövéseket. Beült a kocsiba és lebillentette az út közepére a fakocka-halmot.

Anti éppúgy nem hitt a német csodafegyverben, amely majd egycsapásra meg­fordítja a hadihelyzetet, mert kiűzik az ország területéről az oroszokat, s az angolok meg az amerikaiak kiegyeznek Hitlerrel és beköszönt majd a győzelmes béke, éppúgy nem hitt ebben, mint a parancsnoka, aki szilveszterkor, eléggé kapatosán, odakoccintva a poharát a hadnagyéhoz, boldog újesztendőt kívánt neki, az országnak, a magyar népnek és önmagának, majd körülnézett és az orra alatt mormogva folytatta: és az ördög vigye el a mázolót, a Szálasit és minden marhát, aki még folytatni akarja ezt az esztelen háborút.

Anti nem mert célzást tenni erre az epizódra az alezredesnek a következő napokban. Ki tudja? Félt. Mindenki félt. Félt beszélni. Félt nem beszélni. Félt cselekedni. Félt nem cselekedni. A háború pedig lassan őrölte tovább a várost, az embereket, a lelkeket.

Bős-Nagy Antal hadnagy a mindössze hat főből (egy tizedes és öt honvéd) álló robbantó-szakaszával Budán, a Krisztinavárosban készítette elő a fontosabb létesítmények aláaknázását. Nem telepítettek még, csak felkészültek. A hír, hogy a németek felrobbantották az összes dunai hidakat, a hadtestparancsnokságon érte. Eddig még, a messzi orosz területről hátrálva, soha nem gondolt arra, mit tesz, amikor felrobbant egy épületet, egy utat, egy hidat… harcászati feladatot hajtott végre a parancs szerint. A Margit-hídi munkálatok óta azonban különös érzéssel (és szakértő szemmel) nézte a robbanóanyag-csomagokat a hídelemeken. Most a hír hallatán nem tudott ellenállni a kísértésnek, nekiindult egymaga, ki a Duna-partra. Látni akarta. Látni kellett.

Látta…

Esztelenség? Ebben az időben oly esztelen volt a világ, hogy annál talán csak a józan mérlegelés számított nagyobb esztelenségnek. Kéményes János karácsony éjszakáján esztelen lépésre szánta el magát. Arra indult, amerről lőttek. A kör­nyéket jól ismerte. Itt nőtt fel a Szép utcában. A főutakat, embereket elkerülte, kertek alatt, házak mögött, fák bokrok közt haladt, kúszott-mászott óvatosan előre, ha felröppent egy világító rakéta, a karácsonyéj rémes csillagszórója, mozdulatlan tárggyá vált, ha megszólalt egy géppuska és nyomjelző lövedékeivel a föld színén végigpásztázta a terepet, akkor belelapult a sárba, már nem tudta hol jár, merre jár, csak ment, vakon, süketen, föld és ég között, élet és halál között…

Bős-Nagy Antal hadnagy február ötödikén azonnali parancsot kapott: robbantsa fel a Krisztina körúti postapalotát. Szakasza felszerelkezett a szükséges eszközök­kel és kivonult a helyszínre. Dél múlott néhány perccel, amikor leszálltak a Széli Kálmán téren a villamosról. Zugliget felől becsörömpölt még egy-egy szerelvény. A csomagokat lerakták a földre, hogy szusszantsanak egyet. A feladatot még aznap végre kellett hajtani. Hideg volt. A teret körülölelő magas partoldal kopár, a fák, bokrok a tilalmas éjszakák robbanászajos (mintha fájdalmas-dühödten horkolna a város) rémsötétjében mind áttelepültek a környék dohos pincéinek langymelegen füstölgő kályháiba. Bős-Nagy Anti fölnézett a végvárakat idéző hatalmas épületre, amely innen a mélyből, a sok romépület közül kiemelkedve képtelenül méltóságosnak tűnt, és eszébe jutott az édesapja a postás egyenru­hájában, postáscsákóval a fején, amint betér a Szép utca házaiba, bekopog a lakásokba és tömött táskájából… Robbanás, láng, por, füst, a nagy épület ösz- szedől, leomlik, beleroskad önmagába, hányszor látta már ezt… A hadnagy köhintett és így szólt a katonáihoz. Most pihenünk egyet. Lakik a közelben egy ismerősöm. Felkeresem. Itt megvárhattok, ha akartok. De aki teheti, elmehet haza. Vagy mit bánom én, hova. Fogta a hátizsákját, benne a robbanóanyaggal és rá se pillantva a bástyákkal ékes épületre, elindult fölfele a Várfok utcában.

Kéményes János hadifogolytól az orosz tiszt, miután alaposan kikérdezte, kifé- le-miféle, hogy nem felderítőként jött-e át hírt vinni az itteni készülődésről, szóval amikor már – hol a halántékához szorított pisztoly, hol a cigaretta és vodka nyomatékával feltett kérdésekre kapott válaszokból – az orosz tiszt elhitte neki, hogy az, aminek mondja magát, akkor (előtte már egy tányér meleg leves) meglepően mást kérdezett. Akar-e csatlakozni hozzájuk, hogy ott, az első vonal­ban segítse őket a helyi tájékozódásban. Jancsi félt kimondani a nemet, de mégjobban félt igent mondani. Csak a fejét ingatta. Január végéig a frontvonal közelében, egy jobbára hadifoglyokból álló csapattal, sérült, lerobbant teherau­tókat javított. Január utolsó napjaiban jött egy magyar tiszt és kérdezte, ki akar harcolni, magyar alakulatban, a fasiszták ellen, Budapest és az ország teljes felszabadításáért. Jancsi nem jelentkezett. Este, amikor készülődtek elvackolni a priccsen, jött a tolmács és felszólította a népet, hogy aki jelentkezett a magyar harci alakulatba, az maradjon, aki nem jelentkezett, az szedje a cókmókját és sorakozó.

Mit jelenthet ez? Megkérdezte a tolmácstól. „Mentek hátra, hadifogoly táborba.” Jancsi ült a priccsen és tépelődött. Másnap, a létszámellenőrzésnél hozzáírták a nevét a többi önkénteséhez.

Antinak valóban volt egy nőismerőse fenn a Várban. Új ismerős. Özvegy. A hídroncs-munkálatoknál ismerkedett meg vele, a rohamcsónakján áthozta szíves­ségből (csinos nő) Pestről Budára. Járt nála néhányszor, egyemeletes ház az Úri utcában. Belső zárt udvar, az udvarról lejárat a pincébe, a pincéből vékony fallal lezárt átjáró a biztonságos barlangrendszerbe. Az asszonyt és ötéves kislányát fenn találta a lakásban. Sikerült feltűnés nélkül, legalábbis így remélte, bejutnia hozzá. Este az oroszok elkezdték ágyúzni a Várat. Pokoli tüzet zúdítottak rá. Le kellett menni a pincébe. A többi lakó is lenn rendezgette már a kis vackát. Óvatosan méregették az egyenruhás tisztet. Reggel megdöngették a pince elre­teszelt vasajtaját. A háromtagú járőr árpádsávos korszalagot viselő parancsnoka lekiáltott: jöjjön elő a magyar tiszt! Fenn a karszalagos kérte a papírjait. Anti átadta. A karszalagos (fekete ruha, rangjelzés nélkül) zsebretette. Indulás! – parancsolta. „Hová? Miért?” A járőrparancsnok lecsúsztatta a válláról a géppisz­tolyát és a tusájával hátbavágta. Anti előrebukott. Hátulról kapott még egy jókora rúgást a fenekébe.

A szomszédos házak egyikében egy őrnagy elé vezették. Az őrnagy, amikor magukra maradtak, rákiáltott: „Hadnagy, jelentsen!” Anti eldadogta a gyorsan kigondolt meséjét: parancs a postaépület felrobbantására, katonái megtagadták az engedelmességet, többen voltak, nem tehetett ellenük semmit, otthagyták, gondolta a nála maradt valamennyi robbantóanyaggal még megkísérelheti a parancs végrehajtását, ehhez akart itt két-három embert szerezni. Az őrnagy hallgatta, hallgatta, aztán csendben megszólalt. „Nézze hadnagy, ezt a mesét én elhiszem. De másnak ne mondja el. Itt marad mellettem. Kevés az emberünk, szükség van magára.”

Kéményes János február 11-én este ismét elfoglalta kijelölt védelmi állását a Szilágyi Erzsébet fasorban, a János kórház fölött, egy öreg, lepusztult temető­kertben. A kitörést várták. Bármelyik órában bekövetkezhet. De leginkább este. A romos sírkert jól fedett védelmet és jó széles kilövőhelyet kínált az önkéntes század katonáinak. A kitörés fő folyama erre várható, észak és nyugat felé, hogy a Várban rekedt németek és a velük tartó, Szálasihoz hű magyarok, áttörve a védőgyűrűn, csatlakozhassanak a nyugati országrészben védekező német egysé­gekhez. Várták a kitörést. Már harmadik napja. A szovjet könnyű és nehéztü­zérség, de különösképpen a Sztálinorgonák, a rakéta sorozatvetők napok óta tűzesőt zúdítottak a Várra. Kéményes Jancsi egy kidőlt sírkőnek támaszkodva nézte az éjszaka szörnyű tűzijátékát, s azt kérdezte magától, nem lett volna-e mégis jobb, ha akkor este kapja a motyóját és megy a többiekkel? Most fekhetne valahol egy fogolytáborban, akármin, akárhogy, mégiscsak biztonságosabb fekhely lenne, mint ez a temető. Atalhatná az éjszakát és reggel felébredne. Mi lesz reggel? Lesz számára reggel? Megúszta a bütetőszázad mindennapos halálra ítéltetését a lőszereskocsival, megúszta a robbanást, kiszedték belőle a szilánkokat, nem lépett aknára, nem kaszálta le egy géppuska karácsony éjjel. Mit akar még? Mit keres ő itt? Nem volna jobb megvárni valahol? –, míg elviharzik ez az őrület?

Előbb csak halk dobogás hallatszott a Vár felől, majd egyre erősödő dübörgés-robogás, egyszerre szólalt meg minden ágyú, minden fegyver…

A temetőkertben elhelyezett három szakasznyi önkéntes alakulat parancs­noka elordította magát: „Tüzelőállást elfoglalni!”

Jancsi lehasalt két sírhalom közé, a kijelölt helyére, kibiztosította a géppisz­tolyát, maga mellé helyezte a két tartalék dobtárat és felkönyökölt egy mohos kőlapra.

Reznek őrnagy február 11-én délután fél hatkor hivatta Bős-Nagy Antal hadna­gyot. Közölte vele a bizalmas hírt: ma este. „Hadnagy úr. Cselekedjék lelkiisme­rete és belátása szerint. Nem parancsolom meg, hogy velünk tartson, ha lát más reményt. De ne feledje, ha az oroszok kezére kerül, nem számíthat könyörületre. Bár igaz, azon az úton is, amelyre én lépek, legfeljebb csak az úristen könyö- rületében lehet bizakodni. Megszerettem magát. Fél órát kap a gondolkodásra.”

Este hétkor az őrnagy és hat tisztje ott szorongott a Bécsi kapun kívül, az Ostrom utca felső végében. Előttük, mögöttük, tolongó, toporgó, egymásra pré- selődött embertömeg. A vaksötétben a körülöttük szorongó második-harmadik embert is alig látták. Az őrnagy időnként név szerint szólongatta az embereit. Nem rangot, keresztnevet mondott. Nem szerette volna elveszíteni őket. Fentről egyre újabb és újabb csoportok jöttek, a később érkezők rátorlódtak az előbbi­ekre. Szitok, káromkodás. „Anti, itt vagy? Gyere közelebb. Azt akarom, hogy mindig mellettem légy.” A fegyverek hallgattak, csak egy könnyű aknavető, amely délután pontosan belőtte a Bécsikapu teret, eresztett el ütemesen egy-egy löve­déket. A sötét embertömeg a rettenet pillanatának közelségében egyre idegeseb­ben, egyre félelmetesebben zsongott, a morajlás mind súlyosabbá vált a szűk utcákba bepréselődött tömeg fölött – míg egyszerre lentről, az elől állóktól vészterhes kiáltozás csapott fel – és kibuggyant, kizúdult a tér felé az első emberhullám. Rögtön utána megnyíltak a fegyverek tűzcsatornái, hogy célzás, válogatás és irgalom nélkül tágas tereket, széles utakat égessenek, szakítsanak a rohanó, tolongó menekülők áradatában. A vagy félszázezer ember úgy ömlött ki a vároldalból, mint megvadult nyáj a karámból, hogy rémült menekvésében felkínálja magát a gyilkolásra, csak a szinte képtelenben, lehetetlenben remény­kedve, hogy ő, hogy pont ő lesz, ő az az egy a százból vagy ezerből, aki túléli ezt a poklot Anti?” – „Őrnagy úr!”… s csak rohant, törtetett, tiport a hullák, sebesültek szerte heverő, süppedő-ragacsos emberszőnyegén – a szélesen höm­pölygő emberfolyam mind keskenyebb, mint ritkásabb, szétszórtabb csoportokra sorvadt, szakadt, amelyekre a Fasorban és még azon túl is újabb és újabb tűzeső csapott…

A két menekülő a fiatal tölgyes-gyertyánosban várta a szürkületet, hogy kimerészkedhessen a sűrűből. Az erdő keskeny, hosszú tisztásra nyílott, amelyet túloldalról ritkás bozótos váltott fel. Nem messze a bozótosban négy magányos fától közrefogva egy kútféle állott. Láthatóan ápolt és rendezett lehetett korábban a környezete, erről a völgy felőli oldalon egy léckerítés maradvány is tanúskodott, amelyet most beborított a rákúszó iszalag. Az épület, amelyhez a kút egykor tartozhatott, a szemközti domboldalon állt, ahová egy felfelé kanyargó, a már erősen ereszkedő alkonyat homályába vesző szekérnyom vezetett.

A két menekülő óvatosan kilépett az erdőből. Gyűrött, tépett, foltos (a sötétség elfedte hogy sár-, olaj- vagy vérfoltos) magyar katonaköpenyt viselt. Egyikük, az alacsonyabb, kövérkés, félkézzel a magas, testes társára támaszkodott és sántikálva, bicegve igyekezett lépést tartani vele. Három napja nem ettek, nem ittak, nem tisztálkodtak. És meg kellett nézni, mi történt az őrnagy bokájával. Virradattól alkonyaiig meghúzódtak a sűrűben s csak éjszaka merészkedtek tovább. Reznek őrnagy levette fejéről a rohamsisakot, lecsúsztatta válláról a géppisztolyát és óvatosan leereszkedett, mert más ülőhely nem kínálkozott, a kútkávára. Bős-Nagy hadnagy letérdelt elébe, és gémberedett kézzel igyekezett kibogozni társa bilgeri- csizmájának fűzőjét. Ekkor mintha megzörrent volna valami a cserjésben. Felállt. Az őrnagy némán mutatta, merről jött a hang. Füleltek. Semmi. Valami állat lehetett. A hadnagy újra lehajolt, hogy lesegítse a másiknak a csizmáját. Ekkor ismét roppant valami a sűrűben. Persze, az állatok. Jönnek az itatóhoz. Őz vagy szarvas. „Folytasd” – bíztatta az^ őrnagy. Ismét zörgés. Lépések. De most mintha távolodnának. Lám, elriadtak. Ők is szomjasak. Nem baj, hamarosan visszatérhet­nek inni. Ekkor fentről halk fütty csippent bele a csötétbe. Kis idő múlva lentről jött rá a válasz. Az őrnagy kapkodva próbálta felhúzni, befűzni a csizmáját, de idegességében sehogyan sem sikerült. A hadnagy feltette a rohamsisakját, becsa­tolta az övjét és féltérdre ereszkedve, a kútkáva oldalához dőlve, lövésre tartotta a géppisztolyát. Újabb fütty hallatszott, de most csak lentről. És rögtön utána egy magános lövés. A hadnagy a hang irányába kapta a fegyverét. Ekkor egészen közel, fentről zörrent meg a bokor. A hadnagy mintha egy felemelkedő emberalakot látott volna a homályban. Célzott és odapörkölt egy sorozatot…

Az önkéntes századot a kitörési kísérlet utáni harmadik napon a Bottyán-kút fölötti erdészházba szállásolták be. Feladatuk a környék átfésülése volt. A mene­külőknek csak kislétszámú csoportjai juthattak át a rettenetes tűzfüggönyön, de ezek komolyan veszélyeztették a lakosságot, mert semmilyen eszköztől sem ret­tentek vissza, hogy civilruhához, élelemhez s akár csak egy éjszakára is pihenő­helyhez jussanak. Az önkéntesek nyolc-tíz fős rajokban, csatárláncba húzódva fésülték át az erdőt, reggeltől alkonyatig. Éjszakára visszavonták őket a szállás­helyükre.

A harmadik napon a raj, amelyhez Kéményes János önkéntes tartozott, a Kétágú-hegy alsó szegélye mentén indult el, hogy Klastrompusztáig, onnan észak felé a Pilisnyeregig, s ott nyugatnak fordulva egészen a Bottyán-kútig átfésülje az erdőt. A feladatot nem tudták a parancs szerint teljesíteni, a haladás lassúnak, a megjelölt terület túl nagynak bizonyult, ezért déltájt Klastrompuszta felől visszakanyarodva, újra ezt az oldalsó-alsóbb vonulatot cserkészték végig. így is meglehetős későre járt, amikor közeledtek a szálláshelyük felé. Alkonyodon. A rend már felbomlott, a fáradtabbak lemaradtak, mások előre siettek. Kéményes önkéntes és Bárányos nevű társa az erdészházhoz vezető szekérúton botladozott a többiek nyomában. Bárányos vaskos, rövidlábú férfi volt, közel a negyvenhez. Nehezen kerülgette a latyakot, kátyút. És egyre káromkodott. Menjünk innen a fenébe, mordult fel, amikor megint beletaposott egy mély tócsába. A többiek már messze elől jártak. Letértek egy ösvényre, amely kivezetett a völgyben futó keskeny, hosszú tisztásra. Ez elvisz a kútig, onnan pedig a jobb úton föl a szálláshelyhez.

Már jócskán leereszkedett az este, de még nem borította be a sötétség a tájat, amikor közeledve a kúthoz, mintha árnyak mozgását vették volna észre. Kik lehetnek ezek? Az övéik nem, az biztos. Közelebb lopakodtak. Kivehették, hogy azok is ketten vannak. Németek? Lehet, hogy SS-esek. El kell fogni őket. Ha elmennek segítségért, mire visszaérnek, ezek eltűnnek. Óvatosan közelebb kúsztak. Akkor hát megrohanni őket? Semmi értelme. Biztosan van fegyverük. Élve elfogni. De hogyan? Bárányos odasúgta Kéményesnek. „Tegyünk úgy, mint­ha többen volnánk és éppen be akarnánk keríteni őket. Akkor aztán felszólítjuk őket a megadásra. Te elindulsz felfele, én lefele. Leadunk majd egy-egy lövést. De vigyázz, nehogy elkerüljük egymást. Ha bizonytalan vagy, füttyents egy aprót. Ez is jól fog hatni az idegeikre.”

Kéményes a sötétben, a bokrosban elbizonytalanodott. Jó felé kanyarodik? Még majd belebotlik ezekbe. Óvatosan füttyentett. Félrebillentette a rohamsisak­ját, hogy jobban fülre foghassa a választ. Meg is érkezett. Jó, akkor lassan lehet közeledni a kúthoz. Ekkor lentről ismét felhangzott a Bárányos füttyjele. Ideje se jutott válaszolni rá, eldördült egy lövés. Bárányos? Miért lőtt rögtön a fütty után? Vagy nem ő lőtt? Őrá lőttek? Égy alacsony bokornál lassan felegyenesedett, hogy körülnézzen. Meglepetésére ott homálylott közvetlenül előtte a kút. Lépett egyet előre, hogy jobban lásson. Reccsent a lába alatt a száraz gally. Az alak a kútnál hirtelen feléje kapta a géppisztolyát. Nem volt ideje gondolkodni. Vil­lámgyorsan, csípőből lőtt.

Két géppisztoly hangja csattant fel egyszerre. A másik a kút felől…

1945 májusában egy negyven év körüli, elnyűtt külsejű férfi kérdezősködött a Szép utcában a Kéményesék felől. Mutatták neki a pincehelyiséget, amelyben a család a bombázásokig lakott. Azóta se látta őket senki. A férfi elmondta, a fiúkról, Jancsiról hoz hírt. Rossz hírt. Ha valaki találkozik az anyjával, mondják meg neki, ne várja haza. Elesett. És mondják meg azt is, hogy ő, Bárányos Ede tisztességgel eltemette.

Csaknem pontosan ötven évvel később, kilencvenöt márciusának elején egy alacsony, kövérkés, idős úr lépegetett le nagy óvatosan a Szép utca egyik pin­cehelyiségének meredek lépcsőin, hogy a cégéren olvasható felírás szerint Ba­rabás Tivadar cipészmestert keresse.

Elmondta, hogy Ausztráliából látogatott haza, most először. Volt egy társa a háborúban. Bős-Nagy Antalnak hívták, hadnagyi rangot viselt. Annak idején megfogadták, hogy amelyikük életben marad, értesíti a másiknak a hozzátarto­zóit. írt levelet négyet-ötöt a Bős-Nagy által megadott címre, de soha semmilyen választ nem kapott. Most érdeklődött a polgármesteri hivatalban. Valakinek ott ismerősen csengett a név. Kiderítették, hogy postás volt ezen a környéken. Sok embert megkérdezett már, de nem nagyon emlékeztek. Ám többen is mondták, hogy a Barabás cipész az egyik legöregebb lakója a Szép utcának, ebben a suszterájban él a háború vége óta, ha valaki, akkor ő biztosan emlékezni fog rá.

A suszter emlékezett. És elküldte hozzám.

Merthogy én is ott ültem valaha annak az elemi iskolai negyedik osztálynak egyik padjában. Abban az osztályban, ahol ott leghátul Jancsi és Anti, a Vipera szavaival a két magyar átok, szüntelenül gyötörte, törte egymást és a padot.

Ezen a tavaszon újra ültetek virágot a rohamsisakba. A rég kimúlt kövirózsa helyett petúniát. Fehér petúniát. Két tövet. És kiaggatom a bejárati ajtóm elé. Ott majd szépen virul. Hófehér virágtölcsérei leborulnak körbe a rohamsisak szélén és élvezik az éltető napot. A petúnia is szereti a melengető tavaszi napot.

PASS LAJOS

Naptárbejegyzés

Hazamenni?
Kabát-levenni, csak ennyi?
Igen, kabát-levenni. És nem levedleni.
Akad hó még, alaposan. A hógolyókból elég volt.
Megtorlatlan maradt, hogy fülbedobtak.
A márciusok? A cirmoscica hónap? Első
Csókolózásom hava. És
Nem rímecskét kalapálni. Csak rajzolni
Tulipánt, ejnefelejcset…
Hazamenni?
Kabát-levenni! És nem levedleni.
Rossz szelek fújnak, ha az ember csak dobol ujjával a
Terített asztalon. Fáj a fogam, Anyácskám, és ez a
Hócsikorgás! Pókháló a térkép, legyecske iskolatársaim…
A vekkerek
Nem tiktakkolnak: földübörögnek s a környék
Bukfences kutyái már indulnának
Otthont pisilni maguknak a hóba.
Szófecsérlés. Amíg az ember csillagok nyomán járt,
Nem jutott eszébe efféle badarság;
Azóta olyan, mint a látás
Valóságos térképzete: fejen áll, aztán
A fotográfia talpára teszi. Gáláns hasonlat.
Nem a szerelem karmolásaitól csíkos az ember arca,
A párnák nyomata csak. Az alvás utániaké.
Messze már a márciusok. Csak a rántás kap oda,
S ez semmilyen nyelvre nem lefordítható;
Ahogy a kabát-levenni sem,
És a badarság, és a bukfences kutyák – –

NEMES LÁSZLÓ

Milyenek az angolok?

Hetvenötödik születésnapján szeretettel köszöntjük az írót

Amikor hét éves emigráció után, amelyből öt háborús évet az angol hadsereg önkéntes katonájaként szolgáltam végig a közel-keleti, észak-afrikai és olaszor­szági hadszíntéren, végre hazatérhettem, többen megkérdezték tőlem, hogy mi­lyenek az angolok.

Emlékszem, ezt kérdezte Gallay Berci is, akivel akkoriban kerültem valahogy szegről-végre rokonságba. Különben is ilyen butaságokat mondott és kérdezett mindig, sose tudtam, hogy tényleg kíváncsi-e rá, vagy csak ugratni, ahogyan ma szoktuk mondani: cikizni akar-e. Mert nem sokra tartott, talán meg is vetett valamennyire. Ti írók, újságírók, mondogatta mindig, és gúnyosan megnyomta a szót, ti csak fecsegtek, szenzációkra vadásztok, nektek semmi se szent, se haza, se nép, sem Isten. Talán még azt is kimondta, hogy: ti csak hazudtok – de erre már nem emlékszem pontosan. Csak erre a buta kérdésére, meglehet, az egyetlen komolyan gondolt kérdésére: mondd, milyenek voltak az angolok? Én ilyenkor mindig zavarba jöttem, csak motyogtam valamit: hát… ilyenek is meg olyanok is… mint mindenki más… tudod, a nép, az egyszerű emberek… Mert akkoriban én ilyeneket mondtam, meg azt, hogy nem vehetjük egy kalap alá az imperialista politika irányítóit, a brit világbirodalom konok védelmezőit, vagyis az uralkodó osztály tagjait meg az egyszerű dolgozókat, a tömegeket. Tudom, hogy Bercivel rövid ismeretségünk, sőt rokonságunk idején sokat vitatkoztunk ilyesmiről; ő azt mondta, igen, de azért a neveltetés, az általános műveltség, a sok évszázad óta kialakult életforma, a hagyományok, nevezzük akár demokráciának… Ő kezdte mindig ezeket a vitákat, én igyekeztem kitérni előlük, különben is úgy éreztem, egy világ választ el bennünket. Én is olyan biztos voltam akkor még a magam világnézetének fölényében – azt hiszem, kölcsönösen lenéztük egymást; ugyan, mire akar ez az elfajzott dzsentri fióka rávenni engem, gondoltam, hogy dicsér­jem az imperialistákat, elismerjem a kultúrfölényüket?

Ilyenek is voltak meg olyanok is – válaszoltam tehát, és tulajdonképpen ma se mondhatnék mást. Thompson őrnagy, a századparancsnokunk, elképesztő magasságban, a tiszti sátrak, tiszti étkező és tiszti kantin olümposzi világának csúcsán trónolt fölöttünk. Sose tudtam eldönteni, hogy az arcán, amikor a felsorakozott palesztinai zsidó önkéntes század tisztelgését fogadja, majd a szem­lén ellépked előttünk, a hivatásos tiszt katonás keménysége vagy valami mélységes megvetés tükröződik-e. Egy késő őszi délutánon, szolgálat után, Kairóba igye­keztem. Éppen kiléptem a tábor főkapuján, amikor egy terepszínű személyautó fékezett le mellettem. A századparancsnokunk kocsija. Rosen őrvezető, az őrnagy tisztiszolgája és egyben gépkocsivezetője ült a volánnál, mellette Thompson őrnagy, aki a nyitott ablakon kiszólt nekem: A városba? Szállj be! Az udvarias invitálás a hangsúly szerint inkább parancsnak hallatszott. Mögéjük ültem, valami köszönetfélét mormoltam: Thank you, Sir! Az őrnagy nem is válaszolt, a fejét se biccentette. Én se szólalhattam meg, csak néztem az első ülés fölött a két ember szinte moccanatlan tarkóját, a sapkájuk alatt szabályosan rövidre nyírt hajat, meg a vállukat, az egyikük vállpántján az őrnagyi rangjelzéssel, a vászonra hímzett koronával. Már a külvárosokon is túljutottunk, sűrűsödött a forgalom, néhány autó, de főleg lovaskocsik, szekerek és gyalogosok tömege lepte el az úttestet. Az egyik kereszteződésnél hirtelen éles csikorgás, a kocsink szinte meg- pördült a tengelye körül, én magam is előrebuktam, csaknem az őrnagy nyakába. Egy arab kisfiú szaladt váratlanul a kocsi elé, Rosen őrvezető az utolsó pillanatban rántotta el a kormányt és állt meg alig néhány centiméterre egy utcai kávéárus előtt.

– Hülye, állat! – csattant Thompson őrnagy hangja. Azt hiszem, bele is öklözött Rosen vállába. – Hogy vezetsz, te barom! Mint egy őrült egyiptomi taxisofőr, annál is rosszabbul! Kotródj innen! Add át a volánt! Ülj át ide!

Amint a gépkocsivezető kilépett az autóból és átment a kocsi másik oldalára, megláttam az arcát. Vérvörös volt, a szája széle remegett. Legszívesebben ki­szálltam volna, de persze nem tehettem. Csak hallgattam, meg se mozdultam az ülésen. Az őrnagy gázt adott, kissé megugrott a kocsi, aztán simán, nem is túl gyorsan mentünk tovább a belváros felé. Nem kérdezte, hová megyek, majd csak letesz valahol, s reméltem, hogy minél hamarább. Némán ültünk mind a hárman az autóban. Előttem Rosen tarkója is bíborszínű volt. Négy vagy öt perc múlva Thompson őrnagy kissé a tisztiszolga-sofőrje felé fordult, és halkan, de úgy, hogy én is jól hallhassam, hiszen a mondanivalója nekem is szólt, azt mondta: – Kérem, Rosen, bocsásson meg nekem. (Az angol beszélt nyelvben ugyan nincs külön magázás vagy tegezés, de én ezt a szöveget a tartalmánál és főleg a hangsúlyánál fogva mégis csak magázva tudom visszaadni.) Kérem, Rosen, bocsásson meg nekem – így mondta hát –, tudja, én nagyon rossz nevelést kaptam. Gyerekkoromban Nigériában éltem, ott volt gyarmati főtisztviselő az apám. Tucatnyi bennszülött szolga ugrándozott körülöttünk, lesték az én paran­csaimat is. És megtanultam, hogy velük szemben mindig és minden körülmények közt csak nekem lehet igazam. Nem könnyű leszokni róla. Sokat kell még tanulnom. Kérem, bocsásson meg nekem.

Még jóval ezt megelőzően, a Kairó közelében levő turai barlangok előtti táborban, ahol lőszer- és repülőgépmotor-raktárak is voltak, ott történt, hogy a szabadtéri színpadon, amelyen nem sokkal előtte Josephine Baker is fellépett, egy angol balettegyüttes szerepelt. Amikor megszólalt a zene, és megjelentek a színpa­don a balettruhás táncosnők, a mi századunk egyik katonája, a negyedik vagy ötödik sorban ülő, Singer nevű bukaresti fiú, egyébként szenvedélyes amatőr fényképész, előkapta régi Leica gépét és fotografálni kezdett. Abban a pillanatban, a padokon átcsörtetve, két piros sapkás katonai rendőr termett mellette, az egyik a fényképezőgépet ragadta ki a kezéből, a másik felrántotta az ülésről. – Ez zárt katonai terület! Itt fényképezni tilos! – reccsent rá. – De kérem, én csak… – kezdte ijedten az alacsony, vézna Singer közlegény. – Az egész tábor… szigorúan titkos… – ilyesmit kiabált a piros sapkás őrmester; szólt a zene, többen pisszegtek, s az őrmester folytatta: – Majd a napos tiszt… majd az ügyeletes! – És vitték magukkal a parancsnokság barakkjába a kis Singert, meg a Leicáját is.

Este aztán, már a mi körletünkben, Singer mondta el a további kalandját. A biztonsági szolgálat ügyeletes tisztje, egy angol főhadnagy elé lökték. A fény­képezőgépe már ott hevert a tiszt íróasztalán. – Itt, a táborban, a tiltott körletben fényképezett ez az ember – mutatott rá az őrmester. – Kérem, uram, én csak a színpadot… csak a táncosnőket… – védekezett ő. A főhadnagy kezébe vette a Leicát. – Tudhatta volna, hogy itt, a tábor egész területén tilos a fényképezés! A filmet meg fogjuk semmisíteni. – Igen, uram – mondta Singer. A tiszt még mindig csak forgatta a kezében a fényképezőgépet. – Hány felvétel fér rá erre a tekercsre? – kérdezte váratlanul. – Harminchat – felelte Singer. – És hány felvételt készített? – Kettőt vagy hármat – felelte. A főhadnagy még mindig a kezében tartott gépet nézte. – Tulajdonképpen kár lenne tönkretenni az egész tekercset – mondta elgondolkozva. – Tudja, mit? Fényképezze le az egész filmet, hivassa elő, aztán hozza be ide, hozzám, és ha az első kockákon rajta vannak a táncosnők, és valóban csak a táncosnők, akkor minden oké. Na, lelépni! – és azzal Singer kezébe nyomta a Leicát.

És eszembe jutott az az alezredes, aki soha nem látott engem, de amikor kijelentettem, hogy két hét szabadság jár nekem, becsületszóra, az én közlegényi szavamra aláírta a szabadságoslevelemet. De hát az sokkal később, 1945 őszén, Bécsben történt, az már az életem novellafüzérének egy másik története.

Ilyenek voltak tehát az angol tisztek? Ilyenek is meg mások is, mint az a főhadnagy, aki a kairói utcán tíz percig üvöltött és egzecíroztatott, mert nem szalutáltam neki elég szabályosan; meg az angol hadnagy, akit még 1941-ben, a szíriai Rakkán láttam, amikor az Eufráteszen, egy rozoga kompon teljesítettem szolgálatot. Az indiai egység tisztje volt, a már zsúfolt kompon állva hangos szóval irányította – talán nem is egészen pontosan – a meredek, iszapos partról felhajtó teherautót. A kocsi kissé megcsúszott, az egyik kerekével a vízbe futott. – Hülye, marha, gazember! – ordította magából kikelten, s a légycsapóban végződő bőrpálcájával püfölni kezdte a fedetlen vezetőülésen ülő gépkocsivezetőt. A turbános, szakállas, középkorúnak látszó indiai katona rezzenetlen arccal tűrte a vállán, a hátán és a fején záporozó ütéseket, az a mitugrász kis hadnagy (talán még nálam is fiatalabb volt) csak csépelte és meg-megbicsakló hangon kiabálta: Féleszű barom! Ez a semmirekellő, ütődött népség!

És a kantinban, a brit fegyveres erők e mindenütt egyforma, sörszagú, füstös, lármás intézményében: a NAAFI-ban, félig vagy már egész részegen éneklő, ölelkező, dulakodó, versenyivászatokon diadalmaskodó vagy éppen ki­dőlt, vágyaikat az illemhelyek falára felírt trágár szavakkal, ocsmány versikékkel kiélő katonák, és a Kairói Katonaklubban a Beethoven- és Mozart-hangversenyek meg politikai vitaestek közönsége…

És Egyiptomban, nem sokkal a behajózásunk előtt került a századunkhoz Kemény Mihály őrmester, harminc év körüli hatalmas, izmos férfi, mint meg­tudtuk, valamikor, még csepeli vasmunkás korában sokat atletizált, hosszútávfutó volt és gerelyt hajított; mi kezdetben nagyon utáltuk, mert olyan nagyon katona, olyan nagyon őrmester volt; harsány hangon vezényelt, legorombította azt, aki­nek nem volt elég fényes a bakancsa, akinél néhány porszemet fedezett fel a puskája valamelyik rejtett zugában, „bullshit” őrmesternek neveztük magunk közt, tudtuk, hogy a hadseregben a legeslegelső palesztinai önkéntesek egyike volt. Ő mondta el egyszer – amikor már megkedveltük és rájöttünk, hogy alapjában véve kedves, jólelkű fiú –, hogy a francia összeomláskor, 1940 június legelején, ott volt ő is Dunkerque-nél, szóval, a Kemény Misi, mert akkor már csak úgy szólítottuk, elmondta, hogy napokig tartott a kiürítés, több százezer katona átmentése Angliába; százával, ezrével jöttek át értük a La Manche csa­tornán a hajók, halászbárkák, vitorlás csónakok, ócska motoros ladikok, elegáns jachtok, versenymotorok, evezős bárkák, minden elképzelhető úszó alkalmatos­ság; katonák, tengerészek, sportemberek, halászok, senkitől fel nem kért, fel nem szólított civilek hozták, kezelték a hajókat, repülőgépekről bombázták, gép­puskázták őket a németek – ott álltunk napokig a parton, mesélte Kemény Misi, tűzben, golyózáporban, aztán már begázoltunk a vízbe, térdig, derékig, volt akinek a válláig értek a tenger akkor szerencsére nem túl erős hullámai, úgy vártuk, hogy felszedjenek minket, csapkodtak a gránátok, a repeszek, a géppus­kagolyók, itt is, ott is pirosra festette a vizet a sebesültek vére, mögöttünk égett, lángolt a kikötő, a város; álltak a vízben az angol fiúk, én is köztük a sorban, belekapaszkodtak a csónakok peremébe, húzták őket felfelé a hajósok, és amikor valamelyikük felállt és elkiáltotta magát, akárcsak egy londoni autóbuszkalauz, hogy: megtelt, nem volt vita, nem volt tülekedés, hogy engem még… álltak tovább a vízben, várták a következő hajót. Engem egy ramsgate-i öreg halász vett fel a motoros ladikjába.

És az az este a kairói utcán… Hármasban jöttünk a Music for All nevű Katonaklubból, ahol lemezről egy Vivaldi-concertót és Palestrina-kórusokat hall­gattunk, az angyali szelídségű bécsi forradalmár, Fritz Kaiser, egy Pozsonyban született, Anna nevű katonalány meg én. A Kasr el Nil híd felé mentünk, a női alakulat Nílus-parti szállására akartuk hazakísérni Annát, aki egyformán beszélt magyarul, németül és szlovákul is. Még a hangverseny bűvöletében ballagtunk lassan a part felé; a civilben művészettörténésznek készülő szép, szőke Anna a zene és a képzőművészet kapcsolatát kezdte fejtegetni, majd rátért kedvenc témájára, az olasz reneszánsz utolérhetetlen csodájára. A vézna, törékeny Fritz Kaiser ábrándosán még régebbi korokba kalandozott, a Minnesángerekről be­szélt, szavalt is néhány sort Walter von dér Vogelweidétől és másoktól is, halkan, kissé szégyenlősen, talán valami félszeg szerelmi vallomásnak szánta ezeket a német trubadúr dalokat – ki tudja, sose árulta el se Annának, se nekem. A híd közelében két angol katona jött szembe velünk, láthatóan kissé kapatosán már. .Az egyikük a sapkáját is elhagyta valahol. A másik meg, ahogy elhaladtak mellettünk, rácsapott Anna fenekére. Fritz elsápadt, azt hiszem, még soha, senkivel sem kötekedett, csak az igazságról, a proletariátus forradalmáról álmo­dott, és csendesen, mintha mondaná is meg nem is, megjegyezte angolul: – kérem, ne molesztálja a kisasszonyt! – Mit pofázol, te büdös zsidó? – reccsent rá a sapka nélküli katona. A másik meg: – Minket taníttok, rohadt zsidók? Na, gyertek, verekedjünk meg! – és már ütött is. Ököllel, keményen. És egy pillanat múlva Fritz Kaiser is, én is a földön hevertünk. Anna a zsebkendőjével törölte le a vért Fritz felszakadt szemhéjáról, a két angol meg már messze járt, hallottuk a hangos dalolásukat: Show me the way to go home… Merre az út hazafelé…

Ősz óta, 1944 ősze óta állt a. front Bologna előtt. A szövetségesek lendülete régen megtorpant, a németek keményen védekeztek. Onnan, az első vonalakból jött Rómába egy heti szabadságra – akárcsak én magam Firenze közeléből – az a Tim Morris nevű angol fiú, akivel együtt ebédeltem az egyik nagy áruházból átalakított katonaklub, az Alexander klub egyik kis asztalánál. Majd megfagytunk ott fenn, a hegyek közt, magyarázta nekem, kurva nehéz terep, hó és sár és latyak, és azok a szar, rohadt nácik ott is egész falvakat felrobbantottak, hogy a magasból jobban lőhessenek minket. Ő maga is tüzér volt, ügyes fiú, még le is rajzolta nekem a papírszalvétára, hol volt az ő ütegük, honnan ágyúzták őket a hegycsúcsokról a németek; egyébként lakatos volt odahaza Manchesterben. – Piszokul kimerültem – mondta –, itt most egy kicsit kipihenem magam. Tegnap este fogtam egy kurvát ott, azon a téren, ahol az az oszlop van… – A Piazza Colonnán – mondtam, ő meg legyintett, nem mindegy, hogy a francba hívják? – És aztán megalkudtam vele – folytatta – dupla taksáért meg egy csomag cigarettáért tutta la notte, így mondta a nő, ezt már értettem, egész éjszakára, egész jó kis dög volt, és tudod-e, mi volt a legjobb? – nézett rám nevetve az a Tim Morris –, az, hogy éjfél után lerúgtam az ágyról, és egyedül elnyújtóztam a jó matracon, a takaró alatt!

Közben ettük az ebédet; Tim úgy fogta az evőeszközöket, olyan elegánsan, mintha Oxfordban tanulta volna az illemet és legalábbis a windsori kastélyban vendégeskedett volna rendszeresen; az ételt, még a zöldborsószemeket is a lefelé fordított villa domború tetejére pakolta ügyesen, a kés segítségével, az italt udvariasan egészségemre kívánta, s amikor előbb fejezte be az evést, mint én, megkérdezte, nem veszem-e rossz néven, ha már most rágyújt egy cigarettára.

– Hogy milyenek voltak az angolok? – feleltem Gallay Bercinek. – Mit tudom én? Értelmetlen kérdés. Mondd, milyenek a magyarok? Milyenek a németek? Milyenek a hottentották?

Berci nevetett. De úgy láttam, inkább bosszúsan, mint jókedvűen.

– Veled sohasem lehet komolyan beszélni – mondta. – Ti sose adtok egyenes választ az embernek.

Így mondta: ti. Többes számban.

TOKAI ANDRÁS

The Stand-by ^*

(Vers, amelynek titkos címét még én sem tudom)

Mutasd meg ma az arcodat valóban.
Nöljenek még késő rózsaszálak.
Tükröd köré a lonc is fölfutott.
.Anyám virága volna, jobb, ha ezt is tudod.

Vesd meg nekem az illatos ágyat.
Hadd legyek ma véred és húsod.

Minden határ el legyen törölve.
Tenyeredet tedd rá a tükörre.
párás nyomát
hadd lássam szikkadóban.

Mutasd meg a…
mutasd meg igazán
amit már láttam tízezerszer
az arcodat most, szerelmem, most ez egyszer
mutasd nyilvánvalóan.

^* Lásd az Országh-szótár 868. oldalán, fölül [vissza]

Ódorodó

                                (Ez Gáspár György verse)

Elódorodva,
        mert épp ez jelenti azt,
Primátor mellett, Luculluséknál
hogyan teszem papírra mindazt,
ami ódorodásomhoz vezetett?

Rímet többé nem téve sor végére,
egy bevonuló azerbajdzsáni turista-trupp
lekabátolásának ünnepélye közben
sajnálom magamat, és azt, aki engem sajnál.

A régi életemnek tegnap vége lett.
Vagy tegnapelőtt lett vége.
        Ki mondhatná meg?
Valahogy kiszakadtam magamból, belülről.
De a világ, amibe így beléje-szakadtam,
ezen nem vidul, ettől nem ódorodik.

CHOLI DARÓCZI JÓZSEF

Az áruló

A bíró, a jegyző meg a kisbíró jöttek a feketeruhásokkal. A kisbíró összeterelte a telep apraját-nagyját. Mind ott tolongtunk Lulu néni háza előtt.

Amíg mi összecsődültünk, a feketeruhások körbe vették a telepet. Az árok partján egy sor, a kertek alatt egy sor, kétoldalt, a két kiserdő szélén megint egy-egy sor. Voltak vagy huszonötén. Fekete simléderes sapkájuk volt. Fekete kabát, fekete nadrág és fekete csizma volt rajtuk. A nyakukba akasztott géppisztoly is fekete volt.

A jegyző meg két kövér feketeruhás ott álltak a kör közepén. Az egyik kövér feketeruhás szólalt meg elsőnek: – Mindenki húzódjon oda a kunyhó elé!

– Miért? – kérdezte Lulu néni.

– Rúhé! – ordított rá a másik feketeruhás. – Nem hallottad? Mindenki a fal mellé!

Megindultunk a kunyhó felé. Értetlenül bámultak az öregek hol egymásra, hol a jegyzőre meg a feketeruhásokra.

– Gyorsabban, rühes disznók! – kiáltott ránk az előbbi feketeruhás.

Ott tömörültünk egybe, mint nyáron a birkák, amikor az egyik oldalkocsis motorbicikli mellől odajött a bíró.

– Emberek! – kezdte el, torkát köszörülve. – Mi, a falu elöljárósága meg a nemzetvédő urak azért jöttünk el hozzátok, hogy elmondjuk, és megszervezzük a falu védelmét a muszka-veszedelemmel szemben. Kérlek benneteket, fogadjatok szót a uraknak, mert ami itt történik, az mind a ti érdeketekben történik. Panaszt ne halljak, ne hozzatok szégyent a falura. Legyetek továbbra is ugyanolyan szófogadóak, mint eddig voltatok. Mert ti a mi cigányaink vagytok. Az elöljáróság ugyanúgy gondotokat viseli, mint a község minden polgárának. – Felemelte kecske kezét, megigazította rajta a bőrkesztyűt és hirtelen megfordult, odament a motorbiciklihez, beült az oldalkocsijába, és elhajtatott, vissza a faluba. Ott maradtunk a jegyzővel, a kisbíróval meg a sok feketeruhással.

– Amit a bíró úr mondott, az mind igaz – szólalt meg a kövér feketeruhás. – És most futólépésbe mindenki a saját disznóóljához. Minden disznóól elé felsorakoztok nagyság szerint. De ha egyetlen egy fia-purdé is hiányozni fog a sorból, rátok gyújtaiom az ólaitokat! És most futás mindenki a helyére!

Úgy szétrebbent a csoport, mint a csirkék, ha héja csap le közéjük. Kuny­hónk elé érve apám sorbarendezett bennünket, végig a kunyhó eresze alá. Anyám, Drégus, Nyica, Petrus, én, Csirinkló. Mikor elrendezett, beállt ő is a sor elejére, anyám mellé.

– Ki a legöregebb? – hallottuk a jegyző hangját Lulu néném kunyhója elől.

– Én – mondta Pajác.

– Akkor állj ide – hallottuk.

– Ki a következő?

– Én – mondta Lulu néni.

– Következő?

– Én – ez Gyű szí volt.

– Állj be oda – mondta a jegyző.

– Ne oda, te érteden marha! – ordított az egyik feketeruhás.

– Következő?

– Én.

– Következő?

– Én.

– Következő?

– Nincs több – hallottuk az egyik idegen hangot.

Így járták végig a kunyhókat. A kisbíró mindegyik kunyhónál felírta az ott sorakozókat egy feketekeretes cédulára és kiszegelte a kunyhó ajtajára. A végén megint összetereltek bennünket. Most sorba állítottak az árok partjára.

A kövér feketeruhás oda állt elénk, hátra tette két kezét és fel-alá járkálva elordította, hogy „mihez tartsuk magunkat!”

– Kormosak! – Kis szünetet tartott. – Azért lett kiírva minden disznóól ajtajára a nevetek, hogy oda be, a felsoroltakon kívül, senki nem teheti be a lábát este hét óra után. De ki sem! Hallottátok? Ha valaki ki meri dugni az orrát, azt lelőjjük, mint a kutyát! Reggel hét óráig a disznóól-ajtók meg sem reccsenhetnek! Úgy intézzétek a dolgotokat, mert ha nem, minden disznóólát felgyújtunk. Punk-tum!

És ezzel befejeződött számbavételünk. A kövér egyenruhás, a jegyző meg a kisbíró beültek az oldalkocsis motorokba, otthagytak bennünket.

Még fenn volt a nap, mikor az egyik feketeruhás őr elordította magát: – Befelé rühes banda!

Szó nélkül futott mindenki a saját kunyhójába.

Másnap már magasan fenn állt a nap az égen, amikor ki mertünk jönni. Elsőnek apám lépett ki. Nem szólt neki senki. Utána libasorba jöttünk ki mi is. A feketeruhások úgy álltak ott tegnapi helyükön, mintha odaszegelték volna őket. Egész nap jöttünk-mentünk, a telepen belül azt csináltunk, amit akartunk, de a telepet senki nem hagyhatta el. A boltba is csak úgy lehetett bemenni, hogy valaki összeírta, kinek mire van szüksége, összeszedte rá a pénzt, és má­sodmagával az egyik feketeruhástól kapott papírossal bemehettek a faluba.

Már-már kezdtük megszokni a telepen körbenálló feketeruhásokat, mikor az egyik megint elkiáltotta magát, hogy: – Be-fe-lé-é-é! Rühes banda!

Mint a bányapatkányok a lyukba, úgy menekültünk vissza a kunyhókba.

Második nap reggel, mielőtt még kijöttünk volna, valaki erősen megrug­dosta a kunyhó ajtaját: – Héj, disznók! Bújjatok ki! Mindjárt nyolc óra lesz.

Egy fiatal, „gyerekarcú” feketeruhás állt az ajtóban. Abban a pillanatban, mikor apám kilépett az ajtón, a gyerekarcú elkapta a mellén a ruhát, alig tudta megmozdítani, de rángatni kezdte.

– Te rühes! Ott akartok megfulladni a kunyhóban, bosszúból? He? – ordí­totta apám arcába. Levegővétel közben pedig szinte fuldokló hangon gyorsan hadarta apámnak: – MaesteaKerekifelőlikiserdőnélénleszek. – Megint ordított: – Nem értettétek meg a parancsot, rühesek? – S megint hadart: – Egyfiatalszökjönkiafolyóbanvégigmehetarétig – és rángatta apám mellén a ruhát.

– Az volt a parancs, hogy reggel hét órakor minden disznóólból ki kell bújni! Vagy nem?

– OnnanmárszaladhatbátranBorsig. Borsonkeressemegapapotmondjaelneki- hogyBedőbenvörösenizzikanap – hadarta újra. Hangosan meg üvöltötte: – Futás, te rühes! – de mielőtt békén hagyta volna apámat, még egyszer odasúgta halkan: Elnefelejtse:Bedőbenvörösenizzikanap.

Fekete géppisztolyát nekitámasztotta apám vállához, s nagyot lökött rajta: – Nem érted, hogy futás!

Apám – inkább a meglepetéstől, mint a lökés erejétől – elesett. Anyám odarohant hozzá, de apám szelíden eltolta magától és nyugodtan felállt. „Mi az, megbolondultam?” – gondolta magában, szemét le nem véve a gyerekarcúról.

– Futás! – ordította az.

Apám szaladni kezdett, de még mindig hátra, hátra nézve bámulta a feke­teruhást. Egyenesen Pajácékhoz szaladt be.

– Mi történt? – kérdezte Pajác.

– Mit tudom én – válaszolt apám őszintén. – Úgy látszik, megbolondultam.

– Nem is csodálkozom, hallod – mondta Pajác.

Apám sógorára nézett, „mondjak neki valami szépet?” – gondolta magában, de aztán elengedte a füle mellett, nem szólt.

– Na, mondjad már, miért kergetett meg? – sürgette Lulu néném.

– Miért, miért? Hát nem hallottátok, hogy kiabált velem?

– És mit mondott? – faggatta tovább Lulu néni.

– Azt, hogy ma este egy férfi szökjön ki, és menjen el Borsra. Ott keresse meg a papot, és mondja meg neki, hogy Bedőben vörösen izzik a nap.

– Ezért akart lelőni? – kérdezte Pajác, gyanakodva nézve apámra.

– Ki tudja… – mondta apám elgondolkodva.

– Várjatok, ne gyűljünk mind össze, mert még közénk lőnek – mondta Lulu néni, mikor Tuja bácsi is megérkezett. – Én majd körbe járok mindenkit, beszélek velük.

Egész nap ment a susmus. Olyan volt a telep, akár a felásott hangyaboly. Belül izzottak a kunyhók, villámok cikáztak az egyiktől a másikig. De ha valaki kilépett az ajtón, úgy sétafikált, mintha a sétán kívül semmi más dolog nem izgatná. A kunyhókban rosszabb volt a hangulat, mint azon a napon, amikor megérkeztek a feketeruhások. Hirtelen mindenki okos lett, mindenkinek volt véleménye, mindenki akart valamit. Egymás idegeit tépték az öregek. Olyan is volt, aki biztosan tudta, hogy mi a feketeruhások terve.

– Tudjátok, miért csinálta? – kérdezte Tuja bátyám titokzatos arccal. – Azért, hogy legyen okuk lemészárolni bennünket.

– Jaj, Mozog, szólj az öcsédre, mert haljak meg, ha nem lemarom az ábrázatát! – fordult apámhoz segítségért Baska néném. – Mintha szükségük lenne okra! Akkor mészárolnak le bennünket, amikor kedvük tartják. Te okos! – mondta Tujának.

Tuja bátyám már majdnem elengedte héthatárra szóló hangját, hogy rátá­madjon a húgára, de apám még idejében szája elé tette a kezét. Azért Tuja bátyám mégis csak elmondta amit akart, ha nem is olyan hanggal, ahogy akarta.

– Hát akkor miért nem vállalod magadra? Menj ki te! Úgyis olyan bátor, okos asszony vagy! Na hadd lássuk, hogy vállalod magadra?

– Ó, hát innen fúj a szél, te beszari? De ne félj, nem is fogsz kimenni. Ha valakinek mégis az jutna az eszébe, hogy téged küldjön, akkor én magamra vállalom, kimegyek. Neked meg itt hagyom a két gyereket, neveld fel, bújj el velük az asszony szoknyája alá. Az apjuk már úgyis odavan, hát megyek én is. – Baska néni elpityeredett, az urára gondolt, aki valahol az orosz fronton „védte a hazát”.

– Elég legyen már, mert közétek vágok! – szólt két testvérére apám. – Előbb úgyis azt kell megtudni, hogy igazat mondott-e a gyerek.

– Milyen gyerek, hé? – kérdezte Pajác.

– Ez a feketeruhás – mondta apám, fejével intve, hogy kire gondol.

– Na, baszom a csillagos eget! – mondta felháborodva Pajác. – Neked már a feketeruhás is gyerek, te ember?

Lulu néni oldotta meg a helyzetet. Sietve nyitott be az ajtón.

– Na, a fene egye meg az írmagjukat – mondta lihegve.

– Mi történt? – kérdezték egyszerre.

– Nincs semmi baj, meg van.

– Mi van meg? – kérdezte Baska néni.

– Hogy kit küldjünk ki – válaszolta Lulu néni.

– Na, mondd már! – türelmetlenkedett Tuja bátyám. – Minden szót hara­pófogóval kell belőled kiszedni?

– Mit mondjak, nem érted, hogy meg van?

– És ki az? – kérdezte apám.

Lulu néni belenyúlt a köténye zsebébe és egy papírt vett elő, lassan remegő kézzel nyújtotta át apámnak.

Mind a négyen kíváncsian hajoltak a papír fölé.

– Sas behívó – mondták ki egyszerre.

– A kié? – kérdezte Pajác.

Mind a három férfi Lulu nénitől várta a választ. Baska néni lassan szótagolva próbálta kibogozni a behívóra írt nevet.

– Mondjátok, hogy olvassa – intett Lulu néni a húgára.

– Mi van rajta? – fordult Baska felé Tuja.

– Nem látod, hogy nézem? – kérdezte Baska néni, anélkül hogy szemét egy pillanatra is le vette volna a papírról.

– Na, olvasd! – biztatták.

– A Gyuszimé – mondta fátyolos hangon Lulu néni.

Pajác, mintha puskatussal verték volna mellbe, hátratántorodott.

– A gyereké? – kérdezte a feleségétől.

Lulu néni nem válaszolt, csak meghajtotta a fejét.

– Ő fog kimenni – mondta rövid szünet után.

– Te is megbolondultál? – háborodott fel megint Tuja bátyám. – Azt akar­játok, hogy itt lőjenek halomra bennünket? Ha nem indul el a fiad rögtön, estére már itt lesznek érte.- Csak holnap reggel indul velük a szekér Keresztesre – mondta Lulu néni.

– Kikkel? – kérdezte apám.

– A faluból is mennek többen.

– És mit fogsz mondani, ha reggel nem lesz sehol a fiad? – erősködött Tuja bátyám.

– Ma éjjel Gyuszim Borsra megy – mondta Lulu néni határozottan, minden szót külön megnyomva, mintha ítéletet hirdetett volna.

Este, amikor behajtottak bennünket, és felolvasták a kunyhóba tartozó ne­veket, Drégus helyett Gyuszi mondta, hogy jelen. A feketeruhás, mint aki jól végezte dolgát, ránk vágta az ajtót, és eldöngött csizmás lábával az ablak előtt.

Alig csendesedtek el odakinn, apám meg Gyuszi csendben elhúzták a ke­mence melletti dikót, és ásni kezdték a földet. Nem tudom, meddig ástak, de mikorra átértek a fal alatt, már koromsötét volt odakinn.

Gyuszi odajött sorba mindannyiunkhoz, megcsókolt bennünket.

– Ahogy kimászol – súgta apám –, úgy vigyázz, hogy egy fűszál se nyikkanjon meg alattad. És ne felejtsd, hogy az erdőig nem állsz fel. Hallod?

– Hallom, hallom – mondta halkan Gyuszi.

– Hasoncsúszva menj az erdőig. Akármilyen kis neszt fogsz hallani, azonnal lapulj bele a földbe. Ha az erdőt elérted, vágj keresztül és a túlsó oldalán lassan ereszkedj bele a folyóba. De vigyázz, meg ne csobbanjon a víz!

– Vigyázok, vigyázok! – mondta Gyuszi két búcsúcsók között.

– A bakancsot csak a rétnél vedd fel, ahol kimászol a vízből. Ott gyorsan felhúzod, mert mezítláb nem fogod bírni. És ne az úton menj. Jobb a földeken keresztül. Biztosabb is, meg rövidebb is az út. Érted?

– Értem, Mozog bátyám – és Gyuszi átölelte apám vállát.

– Segítsen meg az Úristen, fiam – mondta apám.

– Vigyázzatok magatokra, és csókold meg helyettem anyámat – mondta Gyuszi, és belecsúszott a kiásott gödörbe.

Apám sokáig hallgatózott a gödör mellett.

– Már biztosan elérte az erdőt – törte meg végül a csendet.

Visszatömködte a kiásott földet, és helyére húzta a dikót. Mellénk feküdt,

de nem tudott elaludni. Azt hiszem az egész telep ébren volt reggelig. Ott loholtunk mi is Gyuszival a szántáson, bokrokon, erdőn-mezőn keresztül. Ru­hánkat letépte a bozót, arcunkat csapkodták az ágak, a nagy, keménybőrü bakancsban feltört a lábunk, óriási vízhólyagok puffadtak talpunkon, bokánkon…

Hajnalodott, amikor megszólalt apám: – Ha nem sikerül, reggelre mind itt égünk meg a kunyhókban.

Mi, kisebb gyerekek sírni kezdtünk.

– Pszt, még meghallják! – csitított bennünket apám.

Pattanásig feszültek az idegek. Minden kis surranásra, minden kis mocca­násra összerezzent a család. Mindegyikünk szíve a fülében dobogott. Figyeltünk, vártunk. Húztuk-vontuk. volna a reggelt, de ugyanakkor toltuk volna is, vissza a rejtelmes és sötét éjszakába.

– A reggel majd hoz valamit – sóhajtott fel anyám, de csak azért, hogy addig se kelljen gondolkodni.

– Hoz – mondta apám. – Csak azt nem tudom, mit.

– Vagy életet, vagy halált – mondta anyám.

– Én azt hiszem, tűzhalált – mondta apám.

Megint sírni kezdtünk.

– Gyertek ide, csirkécskéim – húzott közelebb magához bennünket apám –, ha meg kell halni, akkor így haljunk meg egymás karjában.

Még jobban sírtunk, de mind odabújtunk apám ölébe. Már nem csitított bennünket. Neki is hulltak a könnyei…

Világos reggel volt, amikor felébredtem. Már mindenki talpon volt, hallga­tóztak.

– Ez már az – hallottam apám hangját.

Én is fülelni kezdtem. Halk zúgást hallottam, mintha egy dongó közeledett volna, egyre erősebb, egyre hallhatóbb volt a búgás.

– Igen, ez már biztosan az – mondta még egyszer apám. De még be sem fejezte a mondatot, megszólalt a géppuska.

– Feküdjetek le, le a földre! – kiáltott ránk apám, és maga is levágódott az ajtó elé a földre.

Ebben a pillanatban kegyetlenül kezdték rugdosni az ajtót. Apám felugrott, jobb kezében ott volt a kisfejsze. Feltépte az ajtót, de nem érkezett ütni. A gyerekarcú feketeruhás állt vele szemben, a géppisztolyt apám hasának nyomva. Apám elengedte a felemelt fejszét. A feketeruhás nem lőtt. Rámosolyodott apám­ra, és durva, tőlük megszokott hangon ráordított:

– Kifelé, disznók! – és mint előző nap, gyorsan, halkan hadarni kezdett: – AhátsófalmellettagödrötjobbanelkelltüntetniÜgyesfia. – És kacsintott egyet. A géppisztolyt megfordította, a tusát nekitámasztotta apám vállának és meglökte. Megint ordított: – Megöllek, te nyomorult féreg!

Apám elesett, végigdőlt a kunyhó fala mellé.

A gyerekképű odaszaladt a házunk elé állított oldalkocsis motorbiciklihez és felugrott rá, megbőgette. A többi feketeruhás futva jött a gyerekarcúhoz.

– Fel a motorokra! – kiáltott az rájuk. – Gyorsabban, amíg vissza nem fordul a büdös muszkája. Gyerünk, mert itt maradtok! – sürgette azt, amelyik Depó bácsi kunyhója körül téblábolt.

– Beléjük kéne ereszteni egy sorozatot – mondta az.

– Kapsz te mindjárt akkorát a muszkától…! Nézzétek már meg is fordult! – mutatott Bojt irányában az égre. – Indulás! – adta ki a parancsot és felbőgette még egyszer a motort.

MIKES TAMÁS

Leltár télen

1.

Öt percig kéne a mindentudás,
míg felismerjük: semmit sem tudunk.
Csak a halottak tágra nyílt szeme,
csodálkozó mosolya utal arra:
ők megtanulták.


2.

A makacs tények
mindig kibújnak a statisztikából,
sőt benne sincsenek. A józan ész
azt sugallja: soha meg ne tudjuk,
amit tudunk. A valóság
persze belőlük épül. Ha holnap
utolsókat rúgunk egy mély gödörben,
amit jótékony kezek eltakartak,
köszönjük meg? Mindegy, mit teszünk,
öt perccel később nem lesz véleményünk.


3.

Szelet s vihart? Ne túlozzunk! A baj,
mi holnap ellep, nem villámmal sújt le,
semmi titáni nincsen a bukásban:
rothadás,
lassú leépülés, a bávaság
indulattalan büntetése ér el,
fölzabálnak közönyös vírusok.
Vélt győzelme alapján a homo
úgy pukkan el, mint tévedései.


4.

Ne mondd, hogy rettentő.
Titánit sem. Halk legyen szavad:
a diagnózis sosem vad üvöltés.
Vége, mert gőgünk, tévedéseink,
a türelem s a bölcsesség hiánya
elkoptatta a nékünk szánt időt.
Ne könyörögj, mert egyszer minden elfogy,
a közhely is, ha nincs, ki hallja többé.


5. (In memóriám B. Gy.)

Éltél te is. Akár jajonghatok,
Akkor is voltál. Urna, gyász,
szavak, miket fölötted eldadognak,
jelzik: még élünk. Mindezt gyűlölöm.
Csillaghalált haltál? Nem vigasz.
Már csak por vagy, mint e raktár
többi hiánya. Most hazamegyünk,
és napi bajban törődünk tovább:
megpróbáljuk emlékedet kibírni.


6.

Lehetne rosszabb is.
Lehetne? Akkor végre megvadulnál?
Lesz még, ne aggójd! Megvadulsz-e akkor?
Aprófa még akad, a hátad széles,
ki vágja, olyan is lesz. Mit teszel?
Mit nem? Hited növényi hit lehet,
azok ilyen nyugodtak mindhalálig.

Lehetne rosszabb? Fuj! Azt írta egyszer
alaki: sors bona, nihil aliud.
Bele kidőlt egy erdőben. Kellett vagy nem,
belehalt, ahogy illik. Még hogy bona!
Ne jobb legyen: hagyják, hogy megcsináljam!
Ész, engedj ki nyugalmam ketrecéből!

Kezemben fegyver voltam önmagam.
Ahány szó, annyi kétség. Járatos
vagy abban, jól figyelj! Miféle fegyver
voltál? Talán egy láda dinamit,
gyutacs nélkül – már szappannak se jó –
a láda kincse. Nincsen tiszta cél,
mi szétszakadjon. Nem vagy te fegyver,
csak önmagad, és ez itt az utókor,
nagyon utált és megvetett idő.
Vagy, ami vagy. Szó, míg hallszik. Aztán
majd jókora csönd. De kit érdekel?

GALABÁRDI ZOLTÁN

Táblás ház

–… szóval ügyes legyél és vigyázz magadra!

Na, köszönöm! Vigyázzak magamra. Én. Rövid és talán már csak percekig tartó életemben marhább intelemmel még nem láttak el.

– Ügyesen, és vigyázz – mondta ismét Barkóczy.

Kezembe nyomott egy vadonatúj kombináltfogót, csupa zsír volt, ki is csúszott az ujjaim közül, csattant a kövön, mint valami fiagránát. Inkább villás­kulcs kellene. Az nincs…

Álltam a félig behúzott kapuszárny takarásában, lestem kifelé. Hajnal volt, vakszürke januári hajnal, sehol egy bírható pont, gyanítható forma, szín. A szemközti, rommá bombázott ház csorba körvonalai is belevesztek a semmibe.

A sarkon egy országos jármű, vagyis szekér, már két napja ott eszi a pusztulás, kerekei az égre merednek, kész példázata a feje tetejére állt világnak. Odább a tér – megtarlott fák, bokrok, a felszaggatott gyep gödreiben koszos hócsomók, köztük egy teljesen lecsupaszított lócsontváz. És sehol egy hang, egyetlen hang…

Este, és még kora éjszaka is földrengető ágyúzás zajlott, aknák repegették a tűzcsomóktól ragyás levegőt, géppuskák rikácsoltak, a bolygó szél lőporfüstből meg égő házak szagából habart kotyvalékot árasztott a pokolbeli lárma fölé…

Most ez a se ezt, se azt nem mondó csend. Pedig most kéne tudni, milyen az odakint. Melyik legyen a pillanat, amikor kióvakodhatok a kapuszárny taka­rásából…

Legyek ügyes… vigyázzak magamra… Hogy ügyes? Hát, igyekezhetek ép­pen, ámbár hogyan legyen ügyes az ember, ha lábának, kezének nem ura, ahogy a belső részeinek se, azok is úgy remegnek, dobálóznak, mintha világgá akar­nának futni, azaz nem is annyira világgá, inkább le, az alagsor oltalmába, ahová Barkóczy is lesietett, miután ellátott engem a bölcs intelemmel és a fogóval. Na és, hogyan vigyázzak magamra? Én?! Ha valaki, valami vigyázhatna rám, az csak a véletlen lehetne, s ugyan ki beszélhetné rá azt a véletlent, hogy egyáltalán figyeljen rám? Van annak most elég dolga… Nyilván azzal se mennék többre, ha ilyen vagy olyan magasságlakó hatalomban bizakodnék.

Kellett nekem éppen ebbe a házba, éppen ebbe az intézménybe bevacko- lódnom! A család vidékre menekedett, magam maradtam a szoba-konyhás la­kásban, aztán odalett az is, egy kósza ágyúlövedék rommá halmozta, örülhettem, hogy nem tartózkodtam benne. S ha már éltem, meg kellett lapulni valahol a várost rontó veszedelem elől – az iránt nemigen volt kétség, hogy azzal a közelítő sorssal összevetve Szodoma és Gomora sorsa említésre is alig méltó, könnyed megrázkódtatás volt csupán…

Majdhogynem véletlenül akadtam az intézményre. ígéretesnek láttam. Négy, jól megmért emelet, öles falak – ez kell most a magyarnak! Ajánlottam szolgá­lataimat, befogadtak, Barkóczy, a teljhatalmú gondnok sorolta elém a feltételeket: meghúzódhatok náluk, valami élelemfélében is részesülök, ellenszolgáltatásként az éppen adódó megbízatásoknak kell eleget tennem. A takarítóeszközök táro­lására szolgáló sufniban fekhettem, partvisok, toliporolók, rongyok meg egy hasas porszívó társaságában; az alagsorba csak akkor juthattam, ha szólítottak.

Abban az alagsorban az intézmény vezérkara, alvezérkara dekkolt, becses rokonokkal, ismerősökkel, ügyfelekkel együtt. Némelyikük a cselédet is odatele­pítette. Összehalmoztak élelmet, tüzelőt, petróleumot, dohányt, italokat, ínség nem fenyegette őket. A hölgyek csevegéssel, römizéssel ütötték agyon az időt, az urak társalogtak, híreket cseréltek, emlékeiket idézgették, egy gnóm méretű, de genere Kond névpótlékot viselő aggastyán folyton aludt, testvére a bélyeggyűj­teményét rendezgette. Hitlerrel elégedetlenek voltak. Igazán nem szép a Führertől, sziszeregtek, hogy nem veti be a csodafegyvereket. Megígérte! És hol vannak a felmentő csapatok?

Morogtak, de valahányszor fölerősödött az ágyúszó, mindig megfényesedett az ábrázatuk, csócsálgatták a reményeiket, hogy aztán visszasüllyedjenek fancsa­liba. Máskor azt találgatták, tudják-e az oroszok, hogy Budapestre egy elit hadosztályt kell küldeni, nem valami martalócbandát, igenis, elit hadosztályt…

Nekem mindig akadt dolgom. Vizet hordtam, üzeneteket küldözgettek ve­lem, egy éltes matróna száz pengőt ígért, ha elhozom a lakásáról a lornyonját, a teázóasztalon felejtette a nagy sietségben, ideadta a kulcsokat, de máshoz ne nyúljak… Nem nyúltam máshoz. A lornyonhoz se. Mire osonva, kúszva, hasalva odaértem, egy lángcsóva volt az a ház, agyő lornyon, gyerünk vissza, az se baj, ha azt a száz pengőt nem kapom meg.

Az is az én tisztem volt, hogyha a közelben hősi halált halt egy hadiló, rohanvást fussak késsel, vájdlinggal, és trancsírozzak a tetemből minél többet és minél finomabbat. Ették. Jóízűen. Egyedül de genere Kond nem kívánt lakmározni, merthogy valóságos kannibalizmus felfalni leghűbb társunkat.

Egyszer próbáltam kérlelni őket, spóroljanak kicsit a vízzel, minden perc, minden lépés valóságos életveszély odakint – a feléig se jutottam, Barkóczy máris megvilágította a helyzetemet: – Fiam, ha derogál valami, fel is út, le is út…

Köszönöm! Út se le, se föl, csak nyomok, teli kráterrel, halottal, ronccsal – a hadakozók szorgalmasan tették a maguk dolgát.

A jól megmért emeleteken, a vastag falakon túl volt még egy áldásnál is hasznosabb értéke annak az épületnek.

A tábla! A jó négyzetméteres tábla. Ott ékeskedik a kapu mellett a falon, fehér alapon fekete betűk. Az intézmény urai még időben kiprotekciózták ma­guknak, hogy egy semleges ország a magáénak nyilvánítsa az épületet, a kapu mellé így odakerült a tábla, rajta az illető semleges ország nyelvén, aztán ma­gyarul és németül, a tiszteletet parancsoló szöveg: Az ilyen meg ilyen ország Követségének Dokumentációs Osztálya. Nem kiskutya! Valóságos diplomáciai védett­ség, képletes területenkívüliség. És azt a legbutább nyilas, a legsilányabb német is tudta, hogy nem éppen fényes helyzetű kormányának nem ajánlatos össze­akasztania a bajuszát azzal a semleges hatalommal.

A tábla képviselte szerencsének két fogyatékossága volt. Egyfelől a terüle­tenkívüliség nagyon is képletesnek bizonyult – a ház a maga valóságában nagyon is a területen leledzett. Szilárdan…

Szilárdan? Na hiszen! Mi lehetett akkor szilárd? Az ágyúk, az aknavetők analfabéták, a repülőgépek túl magasan száguldoznak – ki várhatta volna el tőlük, hogy megszívleljék a táblán virító intelmet? Január legelején ágyúgolyó gyújtott föl egy irodaszobát a harmadik emeleten, a tüzet könnyen eloltottuk, s tudhattam, nem csak belőlem fakadt föl a fohász: ennél nagyobb baj ne legyen… Csakhogy két napra rá egy alacsonyan forgolászó repülőgép gyújtóbombát ejtett a tetőre, égett, mint a zsír. Különös szerencsénkre odavágtatott két hivatásos tűzoltó is; csak kettejüket tudta odavezényelni a parancsnokság, máshol vannak bajok – ezt nélkülük is észrevehettük, elég volt kicsit körülnézni. Haszonlátó hozzáértéssel ügyködött a két hivatásos, még arra is volt gondjuk, hogy alkal­manként harsány vezényszóval elhasaltassanak bennünket, ami nem volt épp fölösleges, mivel a repülők szüntelen hullámokban szálldostak: ide egy-egy bom­bái, oda meg rövid vagy éppen hosszú géppuskasorozat. Végeztünk is már, csak néhány lappangó parázsfészket kellett még széttaposnunk, akkor egy sivító grá­nátszilánk, se szó, se beszéd, lemetszette a rangidős tűzoltó bal fülét. A boldog­talan előbb nem értette, mi is történt, aztán mindenáron meg akarta keresni a ki tudja hová röppent fülkagylót, végül zsebkendőt szorított a sebére és kinyi­latkoztatta, hogy ő már meghozta a haza oltárán a hozható legnagyobb áldozatot, részéről befejezettnek veszi a háborút, egyenesen hazamegy, kúszva, mászva, akárhogy, s különben is égjen a pokol tűzén, aki ezt az egészet kitalálta – de aztán rohant velünk együtt a mélyebbi régiókba, mert sturcolt ránk egy repü­lőgép, trillázott a géppuskájával, mint egy önfeledt rigó – neki is, mint nekünk, eszébe juthatott, hogy azért egy fülnél több is felmagasztalódhat azon az oltáron.

Most viszont – s ez a második számú fogyatékosság –, itt ez a tábla. Pontosabban szólva: két tábla. Egyik kint a kapu mellett, a falon, a másik a lábamnál. Nagyságra egyformák, a szöveg tekintetében is – majdnem. Emezen is rajt a tudósítás az épület mineműségéről, az illető semleges ország nyelvén, magyarul – és oroszul! A számomra rejtélyes írásról nem tudhattam, mit mond, hogyan mondja, legfeljebb egyik-másik betűjéről sejthettem, mi is lehet… A tárgyilagos előrelátás okán csináltatta Barkóczy für alle Fälle. Valami nyugatnak menekülő fehérorosz rajzolta meg a betűket, s egy rátermett címfestő alkotta remekké a für alle Fälle táblát, még hetvenkedett is, na ugye, rajta nem fog ki semmiféle szakmába vágó feladat.

Rajta nem fogott ki… Hát rajtam? Mert az én feladatom meg az lett, hogy a kellő pillanatban kicseréljem a két táblát. A kintit le és be – a belsőt ki és föl! Békeidőben semmi az egész, oly egyszerű. De most! Melyik a kellő pillanat? Azzal a kintivel nem kell sokat bajlódnom, a csavarokat már meglazítottam, letépem, behajítom a kapu alá, és jöhet a másik. Jól van. De mi lesz, ha németek bóklásznak még arrafelé, utóvéd, hátvéd, mit tudom én, aha, gondolják, köpö­nyegét fordítja a nyomorult, kész árulás – és odaeresztenek egy sorozatot? Mi lesz, ha épp ügyködés közben ütnek rajtam az oroszok, aha, gondolják, itt valami német vircsaftot próbálnak elmismásolni – és odaeresztenek egy sorozatot?…

…legyek ügyes és vigyázzak magamra. Én!

Hígult a hajnal sötétsége, csak mozdulni nem akart semmi. A homályló ég alján rezzenéstelen ködcsomók csüngtek, s nem mozdultak a földi világ cikornyás formái se. Mintha létezne olyan, hogy megáll idő, megáll mozgás, megáll minden – kezdetét veszi az örökkévalóság.

Nem is lett volna ellenemre.

Egyszerre nekivadult ágyúzás kezdődött, úgy számítottam, Budát veretik. Megbolydult a levegő is, tíz vagy tizenkét repülőgép recsegett arrafelé. Szegény Buda! – gondoltam. A sóhaj végére hatalmas robbanás tett pontot, még abban az időben is szokatlanul nagy robbanás. Alattam is megremegett a föld, bomlottak a körvonalak, a szemközti ház pucérrá árvult kéménye ingott egy darabig, aztán sóhajtott egy nagyot ő is, és eldőlt. Porból, koromból szövődött lepel bomlott fölébe.

Ez az a pillanat? Kiugrottam, puszta kézzel lepörgettem a meglazított csavaro­kat, tábla le, kapu alá be. Jó nagyot lódítottam rajta, csússzon mennél beljebb, nem kell azt látni senkinek – és föl azzal a másikkal! A furatok passzolnak, szépen felfekszik, már csak az anyákat kell feltekerni, szorosra, akadásig, nehogy valami hirtelen támadó szél vagy légnyomás letépje. Meghúzni akadásig, szorulásig. Az anyák jól beleillenek a fogó pofájába, tekerni, húzni, akadásig, szorulásig… – olyan elmélyülten nógattam magam, hogy észre se vettem: itt vannak az oroszok.

Szürke ancug, prémfüles sapka, a köpenyük majdnem a bokájukig ér, a kezükben fegyver, hát persze hogy fegyver, egyikében öles puska, a másikéban géppisztoly. Nem siettek, mondhatni ráérősen ballagtak, csak a fejüket kapkodták ide-oda, a fegyverük a fejükkel egy tempóban, egy irányba billegett. Jött két aknakereső is, tologatták a verkcájgjukat, mint valami porszívót, itt-ott sablont borítottak a falra, meghúzták ecsettel, az ecset nyomán fehér felirat kelt orosz betűkkel, amilyenek az én táblámon is virítottak. Nyugtathattam volna őket, kár az igyekezet, aknát a legjobb tudomásom szerint nem telepítettek arrafelé, csak­hogy aligha méltányolták volna az én legjobb tudomásomat, és hát hogyan is tudtam volna megmondani? Nem is akartam. Semmit se akartam. Álltam moc­canatlanul, s fohászkodtam, nehogy még összetévesszék a kezemben lógó fogót valamiféle fegyverrel…

Fél óra múlt el vagy fél perc – ezt már sose tudom meg. Akkor, honnan, honnan nem, előbukkant egy civil. Egy pompázatos öregúr. Gyűretlen kabát, szegett karimájú kalap, szemüveg, hidegcsípte piros arc. Hát, ennek mi dolga ilyenkor az utcán? Mi hajtotta ki, hová igyekezne, miért? Neki is ilyesmi villan­hatott az eszébe, mert ahogy meglátta az oroszokat, lecövekelt, talán vissza is fordult volna, ha mer. Végül elállta egy öles termetű katona útját.

– Aranyos vitéz úr, lenne szíves megmondani, merre találom a Falk Miksa utcát?

Az orosz maga elé igazította a puskáját.

– A lányom, tetszik tudni – magyarázott az öregúr, és mosolyogni is próbált. – Feltétlenül oda kell jutnom hozzá, feltétlenül. A Falk Miksa utcába…

A katona fél kézzel odébb sodorta, igyekezett a többi után, az öregúr meg csak állt, mintha tényleg azt várná, hogy valaki megmondja végre, hol is találná meg azt a Falk Miksa utcát…

Egy darabig – fél percig, fél óráig? – megint néptelen lett a környék, csend is lett volna, ha Buda felől nem borzolódik föl a harci lárma. Aztán érkezett a második hullám. Jöttek mindenfelől, szinte ráérősen, mintha csak sétálni támadt volna kedvük, éppen akkor, éppen ott. Nézelődtek, beszélgettek, a fegyver a nyakukban vagy a hátukon lógott. Rólam egyáltalán nem vettek tudomást. Ha rám is nézett valamelyik, vitte tovább a tekintetét, mintha semmit nem látott volna. Eddig jó – gondoltam, csak tovább is jó legyen.

Kilencen, tízen letanyáztak a tér sarkán és szabályos tábortüzet gyújtottak. Körülülték, cigarettát sodortak újságpapírba, s oly buzgón fújták a füstöt, mint­ha a világon semmi más dolguk nem lenne. A romház mögül tricikli kanyaro­dott elő, fiatal, nálam alig idősebb katona tekerte a pedált, nagyokat nyögött hozzá, a platón három másik, egy harmonikázott, ketten meg énekeltek. Még el se tűnt a kórus, nagy csattogással kényes léptű ló ügetett oda, a hátán büszkén feszítő kozák szürke kucsmában, hosszú, lobogó köpenyben. Odarikol­tott valamit a tűznél melegedőknek, azok feleltek is, rázták az öklüket, de túlságosan nem vehették szívükre a hallottakat, különben nem az öklüket mu­togatták volna.

Idétlen gondolat kúszott a fejembe. Mi lenne, ha odamennék, és ilyesmit mondanék nekik: aranyos vitéz urak, ha ti itt melegedtek, szívjátok a cigarettá­tokat és harmonikáztok, akkor sose ér ám véget ez a háború… Tovább gombolyítva a képtelen társalgás fonalát, elképzeltem, hogy végigmérnek és rámkiál­tanak: hát, neked mi közöd hozzá? Eredj a dolgodra!

Tényleg, a dolgom! Befogtam az anyát a fogó pofájába, még egyet, na még egyet, még egy utolsót… – csak nehogy aztán megint cserélni kelljen!

Nem is vettem észre, mikor állt mögém az a katona. Csak amikor szólt valamit, akkor pördültem hátra sebesen, hogy majdnem feldöntöttem. Haptákba vágtam magam, bal tenyerem a nadrág varrásán, a másikban a fogó.

– Igenis… – hebegtem. – Alázatosan jelentem, hogy igenis…

Úgy szemre velem egy termetű, fiatal volt az a katona, az arca teli borostával, a homlokán ujjnyi széles, sapkája alá futó sebhely. A hátán cipelő alkalmatosság, megrakva piros, fekete, szürke dróttal, eszerint hát híradós, telefonista, mit tudom én. A puskája a mellén feküdt, a sapkáján vörös csillag, a csillagban sarló, kalapács, ilyen közelről még nem láttam, jól van, most már látom, a kérdés csak az, mi lesz a következő percben vagy pillanatban…

Beszélt, mutogatott. A hangsúlyból kivehettem, hogy kérdez valamit, de hogy mit, azt kettőnk közül csak ő tudhatta. Álltam kőmereven, és hajtogattam, hogy igenis, alázatosan jelentem, hogy igenis, ebből csak nem lesz baj, az a hapták jelzi a teljes ártalmatlanságomat, nem tudom, alázatosan jelentem, nem tudom…

– Nem tudom, nem tudom – ismételte magyarul ugyan, de miféle magyarul!

– Nem tudom… – dalolta és begörbített mutatóujjával a homlokomra kop­pintott. Ezt még el lehet viselni, gondoltam, akkor lenne nagy a baj, ha puska­tussal tenné, vagy pláne azzal az ólommal, amit a puska belvilágából lehet előparancsolni…

A többiek közben jöttek-mentek, a melegedők ágakkal, padroncsokkal táplálgatták a tüzüket, Buda fölött viharzott az ég – velünk nem törődött senki. Szerettem volna mutogatni, a mutogatás sokat tudhat segíteni a nyelvi tehetet­lenség állapotában, de nem mertem mozdulni. Csak magamban átkoztam min­dent: az alagsoriakat, Barkóczyt, az égbelieket – miért kell nekem ebben a kutyanehéz helyzetben vacognom?!

Most a táblát vette szemügyre a katona, arra is rákoppintott és szólt is valamit. A fejét félredöntötte, összehúzta a szemét, engem pedig olyan félelem fogott el, hogy alig bírtam állva maradni. Az a szöveg a táblán! Áz az orosz szöveg! Elolvasta azt valaki? Meggyőződött róla, hogy tényleg azt mondja, amit szabályosan mondania kell? Mert mi van, ha a menekülő fehérorosz valami éktelen disznóságot írt, és azt kente a táblára az a rátarti címfestő? Dicsérheti az a szöveg a cár őfelségét, lehet kommunistaellenes szitok-átok, és ha így van, én mit csinálok? Azaz nem is én, hanem ez a katona! Se szó, se beszéd, fogja a puskáját és megbosszulja rajtam – rajtam! – a sérelmet. Vagy elmarkolja a grabancomat, és meg se áll velem Szibériáig…

Nem kis örömömre visszaegyenesítette a fejét.

– Gyiplomácija – mondta, vagy talán kérdezte.

Nem hangzik rosszul. Majdnem magyarul van. Diplomácia, biztosan ezt akarta mondani. Lehet, hogy pösze. Pösze, hát pösze, ennél rosszabb sose érjen engem, de azért most már elmehetne, húzza a drótjait, üljön a melegedők közé, én meg hadd csússzak vissza a kapu alá…

Nem ment. Beszélt. És nem akármit akarhatott tudtomra adni, mert lassan, megformálva ejtette a szavakat, egyet meg különösen sokszor: ponyemáj, ponyemáj; mi az isten lehet ez a ponyemáj? – Hajtogattam, hogy nem tudom, nem tudom…

– Nem tudom, nem tudom – ezt meg ő hajtogatta. Mérgesen.

Súlyos szemrehányást láttam az arcán, a szemében, mintha éppen én te­hetnék a társalgás csődjéről. Lett volna csak bátorságom, megmondtam volna neki, hogy lássa be, én csak felerészben vagyok a zavar oka, tulajdonképpen ketten vagyunk ketten, nem én egyedül. Ő telefonista, nagyon jól tudhatja, hogy nem elég az egyik oldalon beszélni, a másikra is kell valaki, aki érti a szót. Lennék csak a te helyedben! – fohászkodtam némán, lehetnék is, a ruhád passzolna rám, és akkor érteném, amit beszélsz… azaz dehogy érteném, éppen azért nem érteném… nyugalom, nehogy már megzavarodjak! Már csak az hi­ányzik, kényszerzubbonnyal kiegészítve…

Újabb rohamra indult. Teliszívta magát levegővel, beszélt, közben szakadat­lanul mutogatott. A jobbkezemre. Amelyikben a fogót szorongattam.

– Ploszko gubci… ploszko gubci – ezt hallottam vagy tizenötször, míg végre rájöttem, az a fogó kellene neki.

Kellene? Kelljen! Odaadom. Olyan szívesen, hogy igazán…

Belenyomtam a kezébe, az ujjait is ráhajtogattam.

– Tessék parancsolni! Használja egészséggel…

Azzal mentem is volna befelé, hanem ő nyakon ragadott és visszapenderített maga elé. Mit akarhat még? Valamit biztosan, mert beszélt, beszélt, ploszko gubci, ponyemáj, ploszko gubci – én is fújtam a magamét, nem tudom, nem tudom; hogy milyen rettenetes tud lenni egy háború… Hirtelen a hasára rántotta a háti alkalmatosságát, kotorászott, s a drótjai alól elővett egy fogót. És dugogatta az orrom elé. Volt rajta mit nézni! Életemben nem láttam olyan lestrapált szer­számot. A vágóéle öt-hat helyen kicsorbulva, a pofája szétvetemedve, a lapjai simára kopva… Nagysokára gyúlt a világosság: cserélni akar. Hárítottam a kezét, ugyan már, vigye nyugodtan, kicsire nem nézünk, Mohácsnál sokkal több veszett – de ő erősködött, bizony csere lesz, egy fogó ide, egy oda és kész. Ráhagytam, legyen meg az akarata.

Mielőtt a kezembe adta azt a lepusztult holmit, egymás mellé tette a kettőt. Volt különbség. Utóbb a végeiket illesztette össze, s jártatta fölöttük a tenyerét, mintha varázslatot űzne.

– Kurszk – mondta, és a mutatóujját, amelyikkel olyan jól tudott böködni, a maga fogójának a végére tette. – Harkov… – kicsivel arrébb vitte az ujját. – Kijev… Zsitomir… Velikije Luki – fellebbent a keze a homlokára, végigsimította a sebhelyét. – Velikije Luki… Uzsgorod… Debrecen…

Ehhez nem kellett tolmács. Városokat sorolt, akárki ismerhette őket a ha­dijelentésekből. Világos: azoknak az elfoglalásában vett részt az ő fogója. És Velikije Lukinál kapta azt a sebet a homlokára.

Odébb igazította az ujját.

– Budapest…

Budapest? Mondhattam volna, hogy hohó, egyelőre csak Pest, Buda még hátrább van, hallhatja ő is a pokolbeli dörgést odaátról – de ha egy a nyelvünk, akkor se lett volna kedvem viccelődni.

Most áthelyezte az ujját a másik fogóra.

– Véna – mondta, s elnézett, talán akaratlanul arrafelé, amerre azt a Vénát sejtette. Tudtam, Bécsről van szó, más nemzetségek se a becsületes nevét mond­ják, Vin, Ven, Viena, kinek hogy van kedve, ennek úgy látszik, Véna… – Arrébb csúszott az ujja. – Berlin… Pobjeda!

Pobjeda? Hát, az meg miféle város lehet. Hol van? Hiába tanultam volna földrajzot…

Végre… végre szabadulhattam. Kezembe nyomta a hadastyán fogót, s még ráadást is adott, egy karika drótot, szép piros szigetelésű volt, lehetett vagy tíz méter… Nekiindult, elkanyarodott a romház mellett, a melegedők meg, mintha rá vártak volna, széttaposták a tüzet és szép kényelmesen utánaeredtek.

Barkóczy a lépcső szegletébe préselődve lesett. A szeméből, az arcáról lát­hattam, hogy nem annyira örül, mint amennyire csodálkozik. Azon csodálkozik, hogy elevenen lát. – Rendben van minden? – kérdezte suttogva. – Minden?

Nyújtottam neki a fogót. Rámeredt.

– Hát ezzel mit csináltál? Hogy néz ez ki?

Lelkendezve kezdtem magyarázni, hogy ez nem az a fogó, ez egy másik fogó, Kurszk, Harkov, minden…

– De hát, az egy vadonatúj fogó volt – förmedt rám. – Leltári tárgy. És te hagytad elvinni!

Hagytam.

SZEGŐ LÁSZLÓ

Jön a nyár

Megcsípi a dér az erdőt,
a tavalyi újesztendőt –
de langyabbak a napok,
új hálót sző, ím a pók.

A hajnal is melegebb –
én is útnak eredek,
kimegyek a szőlőskertbe
(tegnapelőtt a jég verte).

Nézem az idő lábnyomait.
A múltból egy emlék hátha van itt.
Lilára rágom a körmöm.
Ködből van rajtam a ködmön.

Ősz

Nyársra vagyon feltűzve a nap,
keleten a fény is belehalt.
Igaz ember? Egyre kevesebb.
A szájról kék bánat csepereg.

Varjak

Akárcsak a varjak, úgy ül most az idő,
csöndben és feketén, mint erdőn a rönkök.
De hát ráérsz jócskán, míg a vetés kinő –
gondolkodj, mit tettél. Vagy csak rágd az öklöd.

Pihenő

Ülj le már egy percre – pihenjen a világ.
Ebbe a nagy fénybe még az ég is befér.
Várjál türelemmel. Lovadat befogják,
aztán majd csak elvisz téged is a szekér.

***

Ragyog a nap, béke ül a fákon,
a füvekre tavasz költözött.
Hadd menjen el a nap ólomlábon –
van még időd. Várd a vízözönt.

RÉDEY PÁL

És lőnek barátok egymással

Pilátus pedig Galileát hallván, megkérdé, vájjon galileai ember-e ő? És amikor megtudta, hogy ő a Heródes hatósága alá tartozik, Heródeshez küldé őt, mivelhogy az is Jeruzsálemben vala azokban a napokban. Heródes pedig Jézust látván, igen megörüle, mert sok idő óta kívánta őt látni, mivelhogy sokat hallott felőle, és reményié, hogy valami csodát lát, melyet ö tesz. Kérdezé pedig őt sok beszéddel, de ő semmit sem felele néki. Ott állnak pedig a főpapok és az írástudók teljes igyekezettel vádolván őt. Heródes pedig az ő katonáival egybe semminek állítván és kicsúfolván őt, minekutána felöltöztette fényes ruhába, visszaküldé Pilátushoz. És aznapon lőnek barátok egymással Pilátus és Heródes, mert azelőtt ellenségeskedésben valának egymással.

Lukács ev. 23. 6-12.

A tó szinte kacagott. Kéjesen és kihívóan, mint egy szép asszony. Túloldalán, amerre a Nap kél, veres hegyek lógatták szoknyáikat a habokba. Áztatták ron­gyaikat. Akinek jó a szeme, ringó halászbárkákat is látott. Ott a hegyek tövében, kikötve. Ilyenkor úgysincs fogás.

Eme parton fulladozva pihegett a város. Hőség tikkasztott embert és állatot. Aki csak tehette, déli álmát aludta. Kihalt volt a bazár, a hegyoldalba épített villák, de maga a palota is, Heródes Antipas negyedes fejedelem palotája. Bó­biskoltak a dór oszlopok, rajtuk a tympanon, a márványfalak, de az őrök is. A palotára rázúdult a koradélutáni verőfény. Kókadoztak a pálmák, a mirtuszok, a kaktuszok, a pineák, a szökőkutak sem tudtak lelket verni beléjük. Csak a hippodrom felől hallatszott az élet némi zaja, a hajtők holnaputáni versenyre készültek. Tajtékoztak a paripák, a trigák dübörögtek, üvöltöttek a kocsisok, mintha máris életre-halálra állnának küzdelemben egymással.

Heródiás, a tetrarka hitvese kéjesen nyújtózott. Fürdővizének illatát hálójába hozta a léghuzat. Szolgáló lányok lesték a pillanatot, amikor az úrnő lelép heverőjéről és a medence felé tart. Legszívesebben lement volna a tóra, mint máskor nyár idején. Szokása volt, hogy mezítelenül mártotta testét a habokba. Azután kifeküdt a fövényre, hadd játszadozzék a Nap sugara szép testével. Persze a zsidók megbotránkozására, akik nemcsak az idumeait gyűlölték benne, de gyűlölték feslett életét is. Törődött is ő a zsidókkal? Lenézte, megvetette őket. Zsidó ember egyebekben sem tette lábát a városba, melynek sorsát megjöven­dölték: szodomai életnek Szodomái bűnhődése lesz.

Heródes ennek ellenére elkerítette a fejedelmi fürdőt. Senki ne légyen, aki csámcsogna asszonya testének láttán. Egy alkalommal mégis megesett, hogy halászladikot sodort a víz a fürdő közelébe. Heródiás kíváncsiságot mímelve fölemelkedett a fövényen, kihívóan, akár egy görög istennő. Anyaszült mezíte­lenül nézett farkasszemet a halászlegényekkel. A legények azóta is a tetrarka börtönében sínylődnek. Amikor a halászok ezt megtudták, széltében-hosszában csak ennyit mondtak: „a szuka” – és köptek egyet. Lassan egész Galileában nem emlegették másként: „a szuka így” meg „a szuka úgy”.

Kerülték a zsidók a várost. Pedig azidőtájt szebb város nem akadt egész Izráelben. Neve is előkelőén csengett, minden római kaiját lendítette, ha meg­hallotta: Tibériás! Ellenben a zsidók még nevét sem ejtették ki. Sem a tóét, amelyet a tetrarka szintén a császár nevére keresztelt át. A zsidók következetesen Genezáretnek ejtették, mégha keresztre feszítették volna is érte őket.

Ebben a városban minden új volt. A palota, amely Heródes választékos művészi ízlését hirdette, a tusculanumok a domb oldalán, amelyek a jómódot sugározták, a parkok, a sétányok, a templomok az istenszobrokkal, az utak szegélyén álló császárszobrok, a szökőkutak, a hippondrom. De még a bazár is, amelyet az idegenforgalom érdekében épített fel Heródes. Zsinagógát is alkotott, de annak küszöbét senki emberfia át nem lépte.

Mondják, hogy a buja, feslett erkölcsű asszony volt a fejedelem rossz szel­leme. De hát Heródes sem volt különb. Amikor beleszeretett a kacér szépasz- szonyba, olyasmire vállalkozott, amelyet csak bűnös szenvedély hajthat végre. Heródiás ugyanis testvérbátyjának volt a felesége. Elszeretni a tejtestvér feleségét, – önmagában is megbocsáthatatlan. De mégis ez látszott a kisebb bűnnek. Sú­lyosabban esett latba az, hogy Heródiás az unokahúga volt, egy másik testvérének a lánya. így tehát, ahogyan megítélték a frigyet, kettős vérfertőzés vádját hor­dozhatta. Es hogy teljes legyen a kép házasságáról, még egy-két holttestet kell látnunk a nászágy körül. Többek között Heródes Antipas első feleségéét. Heró­diás első házasságából egy leánygyermeket hozott magával, most éppen kamaszodik, s szépségében felülmúlta anyját. A leánykát Saloménak hívták. így együtt­véve jutott sötét történelmi szerep ennek a családnak.

Egyszer azonban mégis betoppant egy zsidó ember az újsütetű palotába. Hogy ki fia borja, azt sem az őrök, sem a szolgák nem tudták. Az esszénusok elhanyagolt ruházatában, ápolatlanul, ellenszegülést nem tűrve lépett a lépcsők­re. Heródes merénylőtől tartva, földbe gyökerezett lábbal állt a torzonborz, szakállas, szikrázó szemű férfi előtt. Heródies kíváncsian mögötte.

– Te Isten átka – nyílt szólásra a jövevény –, úgy véled elkerülöd az Úr haragját? A fejsze a fa gyökerének vettetett! Kivágnak mind téged, mind pedig ezt a szukát, s megégetnek olthatatlan tűzzel!

Ennyit mondott a jövevény, de Heródes soha sem fogja elfelejteni gyilkos tekintetét. Úgy összerezzent, mint gyermekkorában, amikor apja, a nagy Heródes egyre-másra gyilkoltatta meg a család tagjait, még anyját is, neki pedig bujkálnia kellett. Egy röpke pillanatra az asszony is megszeppent. A vakmerő esszénus testőrök és a szolgák szemeláttára megölhette volna mindkettőjüket. Ehelyett sarkon fordult s elhagyta a palotát.

Csak percek múlva ocsúdtak, s nem sokkal később az esszénust is megkö­tözve vitték a tetrarka várába, Macherusba. Ott elmélkedhet azután, kivel beszélt és mit mondott. Ám a fejedelem egyik gyengéje babonás hite volt. S amikor megtudta, hogy a váratlan vendég nem más, mint Johana, a próféta, keserves napok elé nézett. Nem úgy az asszony. Ebbe az asszonyba egy fikarcnyi félelem se szorult. Babona sem.

– Ki ez a jött-ment, s hogy merészel a fejedelemmel így beszélni – dohogott hangosan. – Mi az, hogy próféta, isten küldötte? Zsidó vagy te, hogy hiszel ilyesmikben? Megölöd őt és punktum!

– Jó helyen van, többé senkinek sem árthat – hárította el Heródes. De lelkében megjelent az esszénus. Kérdőleg tekintett rá, számonkérte gonoszságait, feslett, buja életét. A „szukáét” is, mert e pillanattól maga is szukának tartotta Heródiást. E naptól a felhők fodraiból, a márvány erezetéből és mindenünnen az esszénus leselkedett reá, s hangját vélte hallani a palota zugaiból: „Te Isten átka!”

Az asszony azonban nem nyugodott. Nem tudta feledni Johanan pimasz bátorságát, s legfőképpen pipogya, eszelős férjének gyávaságát. Ereiben lüktetni kezdett a Heródesek vére. O igazán tisztában van a hatalom dolgaival, s többre méltó, minthogy itt rohadjon meg e pocsolya partján. A nagyapa szelleme követeli, hogy feljebb kapaszkodjon, rúgja félre mindazokat, akik útjába kerül­nek, Johanant először, de ha kell férjét is. Ám ez az ötlet mégsem jó, ennek az átkozott népnek király kell, ehhez pedig talán jó lesz ez az idióta.

S elkezdte szövögetni terveit. Johanan ebben a tervben csak egy féreg volt. Eltaposandó féreg. De ahhoz, hogy királyt csináljon Heródesből, már nagyobb köveket kellett megmozgatnia. Egyedül ő látta világosan, hogy az út Rómába, ahol a királyságokat osztogatják, Cesareán keresztül vezet. Azon a városon át, ahol a gőgös római, Pontius Pilátus rezidál. Ezt az előkelőt játszó pojácát Róma küldte a nyakukra. Az pedig adja a nagyot, szóba se áll velük. Egyik meghívást a másik után mondja le. Hűvösen és elegánsan, hogy „nem ér rá”, meg „mi­egyéb”. Csak éppen nem teszi be lábát hozzájuk.

De itt van ez a pipogya ember. Ez a tetrarkának mondott őrült, ez a rakás szerencsétlenség. Ahelyett, hogy hatalmát fitogtatná – és Rómának tulajdonkép­pen ez imponálna –, csak iszik, mint a gödény, látomásai vannak, és gyáva, akár a nyúl. S amikor végignézett élveteg, lelkileg roskatag férjén, ördögi ötlete támadt.

Már hónapok óta feltűnt neki, hogy Heródes szeme meg-megakad Salomén. Valahányszor a fruska átlibegett az ebédlőn, a tekintetével szinte levetkőztette. Szemlátomást szerelmi gerjedelmet érez iránta. Ehhez nem hülye. A fruska pedig mintha viszonozná pillantásait, sürög-forog mostohaapja körül, ébresztgeti a vágyat benne. Nem győzi szobájába parancsolni, ám az istenek a megmondhatói, nincs-e máris valami közöttük. Salome is nő, ebben a korban ő is tudott titkot tartani.

Az elmúlt év elején azután tervének első szakaszát megvalósította. Úgy rendezte, hogy Macherus várába utazzanak pihenésre. A Holt-tenger mellé, ahol Johanan sínylődött a börtönben. Nagy dérrel-durral ment végbe az utazás, Pilátus is meghívást kapott, talán végre találkozhatnak. Számításában Salome is szerepelt, meg azután Johanan, akit gyűlölni nem felejtett el. A vigalom napokig tartott, csak a procurator felejtett eljönni. Viszont a negyedes és barátai vedelték az édes, fűszeres borokat napestig. S akkor, amikor a hangulat tetőfokára hágott, táncba szólította Salomét.

Salome táncolt. Önfeledten. Apja előtt riszálta magát, hajladozott és vonaglott a csörgők, dobok és fuvolák kíséretétől megittasulva. Bambán függtek rajta a férfiszemek, csak Heródes rágta az ajkát veszettül. Ám Salome táncának jutalma Johanan feje lett. Igen, a próféta feje ezüst tálcán, ki még vérébe fagyva is mintha azt mondta volna: „Te Isten átka!”

Ha Pilátus nem is vett részt a tivornyán, Johanant sikerült eltennie láb alól. Visszatérve Tibériásba, elégedetten dörzsölte markát:

–- Így jár az, aki ujjat húz velem! Ez az őrült is élhetett volna, ha a jámbor zsidókat ösztökéli a jóra, s nem bennünket, akiről tudni kell, hogy mi vagyunk a hatalom, törvény és igazság.

A második lépése abból állt, hogy levelet írt Pilátusnak. A levélben részle­tesen taglalta, hogy különös vándorok járják az országot, mint például ez a Johananán, akit ő elnémított. De járják mások is. Prófétáknak adják ki magukat, a nép hallgat rájuk. Lázadások, ellenállások gócai. Nem árt, ha Róma – és te különösen, óh procurator! – odafigyelnétek. Izgága nép ez, egész történelme lázadásokból, elégedetlenkedésekből áll. Különösen felhívom figyelmedet egy galileusra, bizonyos Jézus nevezetűre, aki máris úgy lép fel, mintha király lenne. Járja a tartományokat, ámítja a népet, az pedig bolondul utána. Jelentésemet kezeld bizalmasan, Rómát nem kívántam értesíteni tudtod nélkül. Etc. Etc.

– Írd alá – tette Heródes elé a levelet.

– Minek? S mi ez?

– Azért, te barom, hogy kapcsolatba kerülj Pilátussal.

Heródes Antipas körülményesen aláírta Heródiás levelét.

Ellenben a férje és Salome szerelmének nem tudott parancsolni. Jött az, mint a vihar, dörgött is tőle a palota. Jóllehet Heródes már régtől fogva rá se nézett, női hiúságát mégiscsak sértette, hogy egy taknyos kiüti őt a hitvesi nyeregből. Mégha az tulajdon lánya is. Amióta visszajöttek Tibériásba, a tetrarka már a látszatra sem adott, a szolganép előtt ölelgette, simogatta lányát és úgy járt be hálószobájába, mint egykor az övébe. Ilyenkor szűntek látomásai és hadakozásai az esszenussal, férfi lett.

– Undorító, mi megy végbe a palotánkban!

– Ezt te mondod, te szuka?

Heródiást mintha vipera csípte volna. Ez már több volt a soknál. Salomét sürgősen férjhez adta. A család elég nagy, Filep negyedes, akinek székhelye a Hermon alatti Cesarea Filippiben volt, éppen nősülni szándékozott. Vigye minél hamarabb az ördögfattyát. Vitte is, mit sem sejtve, hogy az a testvérbátyja ágyasa volt. Heródes Antipas búskomorságba esett, de ki törődött vele. Majd kiheveri, mint ahogyan minden eddigi szerelmét kiheverte.

Azóta több mint egy év pergett el. Mint pók áldozatát, hálója sarkából, figyelete az eseményeket Heródiás. Arról meg volt győződve, hogy az idő neki dolgozik. Elment örökre a szép kacagó nyár, az őszt is, a telet is átvészelték, a vádik megteltek esővízzel, a bazárnak nagyobb lett a forgalma. A Hermon felől pedig jött a tavasz. Illatosán, megbizseregtetve a szíveket. Heródiás is várta a tavaszt, hátha hoz valami újat számára. Számukra.

*

Ezen a tavaszon Pilátusnak Heródes jelentése jutott eszébe. Nehézkes készülő­déssel szánta el magát, hogy felmenjen Jeruzsálembe, a zsidók fővárosába. Egy centuriót is mozgósított az útra. Egyebekben unta ezt a népet, nem ismerte szokásaikat, vallásukat, és gyűlölte száműzetésnek vélt hivatalát is. Vágyott vissza Rómába, ahonnan ideküldték. Egy dolog vigasztalta, felesége is vele tart.

Kíséretével együtt berendezkedtek az Antóniába, a templom északi részén épült fellegvárba. Ezt az erődítményt még Heródes király építtette, Antipas atyja. Kaszárnyának ugyan, de erre a néhány napra meg fog felelni. A zsidók legnagyobb ünnepe lesz, és ilyenkor nem árt, ha Róma szemmel tartja az eseményeket.

Heródiás számított rá, hogy Pilátus is itt lesz, és hátha most sikerül nyélbe ütni a nagy találkozást. Ők maguk a városi palotájukban szállásolták el magukat. Két szárnya és három tornya volt az épületnek. A legnagyob torony Phasael, a kisebbik Mariamne és Hippikus a családtagok neveit viselte. Szépségében vete­kedett tibériási palotájukkal, még Pilátus is megirigyelhette volna. De hát ez családi örökség, atyja építtette a többi középülettel egyben. Akkor még ő kép­viselte Rómát, tökéletes volt a bizalom, s nem kellett nyakukra ültetni helytartót.

Heródiás nem mutatkozott a városban a nép ellenszenve miatt. De arról gondoskodott, hogy Pilátuséknak fülébe jusson jelenlétük. Ennek módját rafi­nériájára kellett bízni. A páska ünnepére megszámlálhatatlan nép sereglett össze. Ezt az alkalmat használták fel a rómaiak, hogy amnesztiát hirdessenek néme­lyeknek.

Már az ötödik kecskebak áldozatára készült a hívő nép (a hét minden napján egyet áldoztak) amikor szinte a hajnali órákban tarka sokaság kért bebocsátást Heródes udvarába. Mint sivatag oroszlánja, érezte meg a zsákmány szagát. Ütött az órája, itt van a nagy alkalom! És valóban, a besereglett emberek között megpillantott valakit, akit eddig sem maga elé idézni, sem elfogatni nem tudott. Itt hozták a názáreti Jézust, akit félt és gyűlölt egyszerre. Nos, hát ez ő! Hu­nyorogva nézte, a felkelő Nap is vakította. Állig fegyverben. Két állig fölfegy­verzett római katona között állt. Elmondhatatlan szenvedés az arcán, két keze összekötözve, a tenyerek között egy-egy kötélvég csüngött alá. Fehér köntöse foltos, fekete, alvadt vér, verejték és porfoltok szennye rajta. Nagy, szomorú szeme a távolt fürkészte.

Heródesre rátört a remegés. Arca heves rángásba kezdett.

– Mit akartok? – kérdezte a nép nyelvén.

Egy római tisztviselő állt elő, rövid írást nyújtott át. Pilátus küldte, értesítve arról, hogy eme galileait a főpapok adták kezére valami főbenjáró bűn miatt. Hozná meg ő az ítéletet, minthogy ő, Pilátus ártatlannak tartja. A pillanat töredéke alatt villant át agyán, ha a procurator ártatlannak tartja, ő sem hozhat más ítéletet.

És hevenyészve, ott az udvaron megkezdte kihallgatását. – Király vagy te csakugyan? Úgy hírlik, annak tartod magad. Nem tudod, hogy csak egy király van: a császár? Ej, mennyi bajt kevertek magatok körül! Nem gondoltál arra, hogy az életeddel játszol?

A Názáreti hallgatott. Olykor másodpercekre lehunyta szemét.

– Figyelj ide! – Heródes szinte tagolta a szavakat. – Ismertél egy Johanán nevű esszénust? Tudod, mi történt vele? – Teátrálisan kihúzta magát, mint aki rettenthetetlen hatalomról tanúskodik, és nem egy csitri iránt érzett szerelme miatt ölette meg. – Felelj!

A szembenálló mélységes szomorúsággal nézett rá.

– Rólad azt mondják, halottakat támasztottál fel – rikoltotta Heródes. – Tudod-e, hogy ez tiltott cselekedet? Én tiltottam meg. Én! Kinek adtad vissza az életét?

Néma csend.

Heródes már verejtékezett. – Hová való vagy? Názáretbe? Miért csavarogsz akkor az országban? Mi értelme, hogy ámítod és lázítod a népet? Ha csodákat tudsz tenni, nos, itt az alkalom. Én szeretem a csodákat! – S megparancsolta, oldják le kötelékeit.

Ránézett a holtsápadt arcra, s mintha hirtelen buggyant volna fel a kérdés, nekiszegezte: – Mondd, lesz-e király belőlem? Ha erre választ adsz, mehetsz Isten hírével.

Óriási zsivaj támadt erre. A zsidók öklüket rázták. Heródes kénytelen volt az őrséget előszólítani. Marcona katonák tűntek elő.

– Korbácsoljátok meg! – adta ki a parancsot.

A katonák bizalmatlanul méregették a Názáretit, az egyik dárdája nyelével sújtott a vállára, a másik egy vesszővel csapott a karjára, a harmadik arcul vágta. Mindez jóízű hahota közepette történt. A negyedik lerántotta róla köntösét. Ám amit ekkor láttak, ajkukra fagyasztotta a nevetést. A Názáreti hátán, mintha csak kígyók tekeregtek volna. Véres csíkok, sebes daganatok keresztül-kasul.

A katonák megborzadtak. Ilyent anyaszült ember még nem látott. A tépett, zúzott, mély sebek ordítottak a néma fájdalomtól. Elállt a lélegzet, fönnakadt a levegőben a lesújtani kész ököl. Egyikük sem nyúlt hozzá többé egy ujjal sem.

A tetrarka fényes öltözetet hozatott ki ruhatárából. Jézusra adatta és gúnyos fintor kíséretében tudatta a rómaiakkal, hogy ő sem talál halálra méltót benne.

– Kötözzétek meg és vigyétek – parancsolta.

A Názáretit visszakísérték az Antóniába.

Pilátus megörült, hogy a galileai fejedelem sem talált főben járó bűnt ebben az ártatlan tekintetű, hobókos, bús álmodozóban. Neki is könnyebb lesz kimon­dani ártatlanságáról az ítéletet.

És ezen a napon kíséretével végre megjelent a Heródes palotában. A Názáretinek köszönhetően e napon lett baráttá Pilátus és Heródes Antipas.

GYÖRE IMRE

Fehérben

(J. A. a Siestában)

Fehér falak: ez Siesta,
mivel érdemlem ki ezt a
nyugalmat itt?

Friss ágynemű van felhúzva,
frissen vetett ágy, nem deszka,
és fény vakít.

Kávé ötven szem cukorral,
jókedvre bizton felforral,
remélgetik.

Báró Hatvány fizeti,
az egész mit számít neki,
sőt jólesik.

Hálátlan proli, ki ezt a
tényt nem becsüli, Siesta,
sőt könnyezik.

S hozzá reggeltől estelig,
majd meg estétől reggelig,
és elveszik.

*

Mint lopott ételét majom,
verseim lassan majszolom,
mivel lenyelni nem tudom,
pofazacskómba eldugom,
hogy kik elől, csak én tudom.

*

Minden összejött hirtelen,
nem emelhetem fel fejem,
Flóra Tihanyba ment, pihen,
és hatszáz pengőm sincs sehol,
mögöttem spicli szél lohol,
minek, hisz nem vagyok sehol,
az erdő elvtárs zúg, komor,
a jövőt öldösi Spanyol-
honban Franco, emitt a náci
banda, csak kézzel hadonászni
tud az, ki nem tartozhat hadba,
a papírt és a ceruzát
is más veszi, egy jóbarát,
nemzeti nyomorunk belát
számon, s látja, hogy nincs tovább,
tehetetlenül remegek,
mert jövőnk meg nem született
kínunkból, munka, szabadság, szabad
mozdulat, kenyér, jó szavak,
üvöltenék fehér falak
közt, s mégse. Sírok hallgatag,
csak a halottak hallanak.

*

Báró Hatvány Bertalan
kedvel, s mellé sok pénze van,
fizet, hogy itt benn tartsanak,
mert ott kinn felkötném magam
szabadon, mivel hijja van
szabadságomnak és magam
ura így lennék, Bertalan.

*

Soraim
egyre
lejjebb
mennek,
a föld
alatti
végte-
lennek,
útjukban
tágas
aknát
vágnak
a szénbe,
már egy
új
világnak,
hol a
csillék
majd föl-
lejárnak,
pirosán
duruzsol
a holnap
kályhánkban,
törd el
már a
tollad

*

Számolgatom az ujjamat,
egy elmegy, kilenc ittmarad,
markolhatom a kanalat,
nem kézzel eszem ám halat,
kilenc ujj sok is, egy falat
kenyérre jó, ha négy marad.

*

Hatszáz pengőt álmodtam ébren
Cserépfalvitól, előlegképpen,
megköszöntem, eltettem szépen,
Tihanyba utazom a révén
Flórámhoz, hol nyaral szegénykém –
s fölébresztettek: nincs sehol sem,
Flórámmal így nyaram ne töltsem,
megbolonduljak inkább, bölcsen.

Doktor úr, kérem,
mit jelenthet
zsebemnek, ha beletekintek,
és mit tegyen a lelkiségem,
hogy hatszáz pengőm
elszállt szépen,
elszállt kezemből,
mint a lengő
falevél szálldogál
a szélben.
És mért csurog
a víz, s csöpög le
képemen, mivel nincs hurok
nyakamon és csomóra kötve?

*

Ha ujjaimat lemetélném,
mint tésztát metélt Lidi néném,
több verset nem is írhatnék én.

Vagy ha írnék, csak immel-ámmal,
ceruzával fogam közt, számmal,
pénzes költő lennék e számmal.

Csak kanalam van, kést nem adnak,
és ráccsal zárva minden ablak,
(szép kilátás van rajt a vaknak)
nem kereshetek pénzt magamnak.

*

Mért nincsenek jobb szívvel hozzám? –
kérdem magamtól botorul.
Járkálok itt a világ hosszán,
s fölém egyazon ég borul.

Szívemben alszik két oroszlán,
hát félnek: rászorítanak
szívükre, mint stricijét rosszlány,
s mindkettő felriad s harap.

*

Háromszor három
persze hogy
kilenc ágon
kilenc a bog,
libegnek kilenc
szallagok,
nincs vörös köztük,
nem lobog,
ellopták ügyes
tolvajok,
mert látták:
őrük nem vagyok,
hisz megkaptam
az obsitot,
s lyukas húszast,
egy vashatost.
Az meg hova lett?
Rossz kölyök
voltam, elvették,
hüppögök.

*

Szedd össze magad,
emberkém,
úsznak a tavak
az ég kékjén,
hullnak a halak
békákkal,
gyújts össze télre
két zsákkal.
Szedd össze magad,
emberkém.
Mert különben jön a Bak doktor,
s megkérdi: mire gondolok ilyenkor,
fölveszi lélekbúvár ruháját,
mondja, hogy tátsam ki a számat,
és beleugrik a szemembe, mert azt hiszi,
hogy ott van a lelkem mögötte.
Holott az itt van az éjjeli-
szekrényben, Flóra levelei közt,
hogy éjjel együtt háljanak, amígnem

*

        (Flóra)

Szerettem volna, hogy szeressen,
hát elhitettem, hogy szeret:
vele s magammal. Szívemet
kezébe adtam, hogy belessen
ablakán, s benne lakni tessen
néki. Nem kellett. Bár szivessen
lakna benne, szólt. Hogy hihessem,
ha látom: félve megremeg,
hogy véle fekszem és kelek,
a gondolatra. Hát minek –
mikor nem kellek senkinek –
lenni? Lázadni vágy az ész,
ha nem tehet, bár tenni kész,
s vitézkedik, bár nem vitéz.

*

Ne hidd, hogy normális dolog:
egy napon megbolondulok,
pénzt és szerelmet koldulok,
s kerítenek vas-sodronyok,
nyitott szem: könnybe lábadok,
és szólok, megbocsássatok,
szemembe szállt egy kis szúnyog,
s hogy ne zavarjak: elhunyok.

*

Illyés is itt volt,
átölelt,
a könnyem folyt,
a víz kivert.
Kis évelő,
hogy áttelelt,
hozzám jött és
Flórámra lelt.

*

A pisla, hunyorgó ravaszság
becsapott, proletárjaim.
Reszketve vágytam látni Moszkvát,
én itt vagyok, ő odakinn.
Mi köze hozzánk? Mindegy, mit lát,
szeme övé és nem mienk,
mi szénben lángot látunk, szikrát,
s kínnal hordjuk a végtelent.

*

Mert szolga vagy, az érdeked,
hogy élj, és túl ne éljelek,
mert félsz, hogy kimondom neved,
s hogy szolga-voltod mímeled,
és ál-szolgaként önként
szolgálod ki az önkényt,
szerelmemet kerülgeted,
kerülgeted, majd elveszed,
„egyke karikás ostora,
nem is vagy olyan ostoba”,
s hogy gyilkolsz engem, nem csoda…

*

„Mióta egyéb nagy irók
bús másolatát vállalom”,
világot hordok vállamon,
s nem mondhatom, hogy nem birok
ily terhet, mégis hordanom
kell, közben verseket írok,
rím bugyborékol ajkamon,
a padlón szalma, friss alom,
már fáj a gyűrkőzés, birok,
fejem le kéne hajtanom,
majd elhajítom két karom,
két lábam, s arcra bukhatom.

*

Flóra virág,
csokorba kötve,
szekfű, ibolya,
rajta tüske,
virágocskám,
szívembe tűzd be
magad, hadd legyek
véled büszke,
s bízva léphessek
vízbe, tűzbe.

*

        (Babits is…)

Bántottam őt, kit gégerákja
rágja, mígnem halálra rágja,
mit értem ezzel én, bolond?

Megkövettem, de mindhiába,
kinek nincs inge és kabátja,
minek annak maréknyi gomb?

Nyitom szemem ökölnyi tágra,
csodálkozom a tág világra,
szememre leng az őszi lomb.

Könnyebb lenne, ha ez se fájna,
csak érezném: szívemen vájja
át vájatát egy vén vakond.

*

Vak, vak, vak,
ugatok itt az ágy alatt,
hol rejtegetem magamat,
mert sírok,
meg ne lássanak.
A könny nem könny,
csak gondolat,
és folydogál,
mert fojtogat,
hogy élek,
s nem vagyok szabad,
ó vak, vak, vak,
a fény szalad,
a fény szalad,
az éj marad,
nem látja ezt,
és azt, ki vak,
de hallja:
láncon tartanak,
mint jó házőrzőt,
vak, vak, vak,
vak, vak, sőt
legyek még vakabb…

*

Fegyelmezetten fojtsd magadba,
mit elfojtanod nem szabad.
A szabad gondolat szaladna,
de rácsapják a rácsokat.

Szólnál, belevágnak szavadba,
hallgatsz, hogy noszogassanak,
rügyet növesztesz ágaidra,
s nem ül senki a lomb alatt.

Nagy kár bizony, szívedbe nézned,
s látnod, hány körmös ujj matat
mélyén, s tudod, kár elenyészned,
hisz még csak jövőd volt szabad.

*

Én, undok, ronda és hülye,
kinek holnapra hűlt helye
se lesz, mit kezdjek most vele,
ki más világgal van tele,
szép ág, pöndörül levele,
az élet képen csap vele,
és tőle hullok lefele.

*

„A tenger sírás vizein”
egy árva könnycsepp maszatolgat,
csodálkozva nézi a holdat,
érzi: hideg van idekinn.
Reméli, holnap visszafolyhat
szemembe, s tán szívembe bújhat,
és kibuggyanhat majd megint.

*

Flóra
Tegnap azt mondta:
hatra itt lesz.
Már fél hat:
sehol nincs nyoma.
Bolond költő
vélt asszonya,
megöllek,
hogyha nem segítesz
hozzá – hogy éljek –
annyi hithez.

*

Kis vers-csírák, ti ügyesek,
legyetek vers-fák, rügyesek,
nőjjetek ágat, kötelet,
lógjunk, ha élni nem lehet.

*

Légy ostoba
vagy ostobább,
figyelnek gonosz
mostohák,
mindegyik rejti
ostorát,
de rád csap,
hogyha nősz tovább,
mert felgyújtanád
otthonát.
Légy ostoba,
sőt ostobább,
ne sejtsék:
nem adod alább
magadnál,
amíg rúg a láb,
s meg nem leled
hazád: anyád.

Csak Flóra tudná
legalább,
hogy én már
nem bírom tovább
így játszani
az ostobát,
és pénz kéne,
és nagykabát…

*

Erdő elvtárs, hova megy?
Arra, merre megy a hegy,
honnan látszik már a kék,
magas éghez közelébb.

*

Én oly rég s oly fegyelmezetten
élek, hogy elmém visszaretten
kit s mikor értem tetten.

Lefeküdtem és fellebegtem,
ringtam kis pelyhes fellegekben,
s elfeledtem, hogy ma sem ettem.

*

„Szegény ember hova menjen?
Megfogott egy marék bolhát”
Nem foghatja bankár torkát,
nehogy akasztófán lengjen.

Akasztófavirág lenne,
imbolyogna, lengedezne,
kötél fojtogatná torkát,
ezért fogott inkább bolhát,
hogy a bankban széteressze.

*

Vak, vak, belülről vakogok
magamnak, s visszavakogok
kintről, vak, vak, vak, holott
kutyája, csősze nem vagyok
magamnak, csak hát vakogok,
hogy féljenek a tolvajok,
hallják: nem alszom, fenn vagyok,
s ki hatszáz pengőm ellopott,
csak higgye: jó nyomon vagyok,
féljen, hogy belé harapok,
s mért ne tartanék haragot,
Flórám, azzal ki ellopott,
bár, hogy becsapjon, itt hagyott,
hisz tudja: félhalott halott
lesz holnap, vakogok,
vak, vak, vak, hallják a vakok,
félős helyettük ugatok,
mert nem látják a Holdat ott,
hol nincs is Hold, s ha nincs, homok
tömi be számat, mert konok
vakogással csak vakogok,
vén pásztor, sercintek nagyot.

*

„Óh, hittem volna inkább, hogy van isten”
és ha felbosszant, jól képen legyintem,
„minthogy van énnálam különb”
dombocska, domb, sőt sziklatömb.

*

Te undok, ronda és hülye,
kinek bár volna hűlt helye,
kiből amúgyis elege
van, ki vele van, s nincs vele
annak – mert gonddal van tele –
kibogozatlan kötele,
s naponta felbukik vele,
ha ugrál, undok és hülye,
és ronda is, legyen tele-
vény, növesszen zabot,
okos lovaknak abrakot.

*

Háziúr van házamban,
rám üzent, hogy halkabban,
akkor is, ha hallgattam.

Hogy került a házamba?
Belebútt a téglámba,
építettem falamba.

Házam lett a börtönöm,
házam messze kerülöm,
lenn a réten zöld füvön
alszom egy bazaltkövön.

*

A te porodból nem fakad
lágy hús és ifjú karalábé,
nem voltál apádé, anyádé,
s hiányoztál, hol osztanak.

A proletártól tiltanak,
így nem lehetsz a proletáré,
hát kedvvel lennél karalábé,
kiből egy éhes jót harap.

*

Túl lassan épülsz, új világ,
gyulladt szemem már meg se lát,
lehet.

Fejszék apróznak, mint a fát,
képembe vad szél belevág:
telet.

S a hűvös ész mást nem tehet:
levett kalappal kéregét
eszméletet.

*

Tudom, hogy nem szabad nekem,
most éppen semmit nem szabad,
az égbolt fejemre szakad,
és számba szorul énekem.

Most számig ér a förtelem,
kínomban ujjam tördelem,
fuldoklóm: senki sincs velem,
s nem mondja: túl a Vashegyen
mező terül, hol fű terem,
hol testem elhevertetem,
s a margaréták levelén
édes méz csordogál, a fény.

*

Már nem találok szavakat magamra,
üres vagyok, mint téli kamra,
melyben nem lóg szalonna, sonka,
egérke reszket fogvacogva,
fázik, s figyel kinti fagyokra.

*

Jó szívvel vannak hozzám – mondják –
levették rólam létem gondját
pár hétre. Sírnom is szabad,
nevetnem is. Szép gondolat.

Így járatja velem bolondját
mindaz, mi létemből maradt,
mert kötelékem föl nem oldják.
Jog, föld, szabadság, nem szavak,
de életem. Itt marasztanak
hazámban, amely egy velem,
így gondjait megérthetem,
mert velem együtt alszanak,
és éheznek, ha éhezem,
s rabok, mert nem vagyok szabad.
O, higgyem: nem mindig arat,
ki nem vetett! Adj álmokat
ringani kéklő fellegen.

*

E fölösleges ujjakat,
mikből pénz és vers nem fakad,
mért hordom én?

Foghatnék velük halakat
valami messzi és lakat-
lan szirten, tenger közepén.

Letörhetném mindegyiket,
hisz nem számlálja senki meg,
hány ujjal mászok sírba én.

*

        Sírfelirat

Ó, Hatvány, ó, Hatvány,
hálás Attilád csontjai
itt nem nyugosznak, mert honi
férgeink buzgón csiklandoznak,
el kéne tán hamvasztani,
s szétszórni messzi csillagoknak.

*
       
(Alkalmibb vers Ignotusnak
a szocializmus állásáról)

Nézz rám, fürkésző szemüveg,
mögötte szem és szemüreg,
nézz rám, barátom, jó öreg,
bár éveimre kevesebb,
mégis én vagyok öregebb,
mert összegyúrtam sok telet
hógolyóvá és szorongattam,
míg lassan átmelegedett
s elolvadt. Túl sokszor csalódtam,
hogy jöjjön még, ki hiteget.

*

Itt altatgatnak, hogy nyugodtan
fogadjam: mi van Spanyolhonban,
s bár tudom: semmit álmodom,
még riadtabban ébredek,
s érzem a nedves hideget
markomban.
Csak a csend lehet,
mi a torkomban felhorkan:
jogot, munkát és kenyeret!

*

Elvtársak,
énbennem a lélek
már oly nehéz,
hogy szállni kész,
valami jövendő egész
felé, hol szív
és hűvös ész
együtt andalog,
kézbe kéz,
s a józan értelem
kinéz
a tükörből,
s ki belenéz,
tiszta szemével
visszanéz.

*

Nincs menekvésem
most körömből,
bár sebes öklöm
kidörömböl:
ki hallja meg?
Egy korty szabadság
kéne tán csak
ahhoz, hogy emberként
felálljak,
s csodálkozzam,
hogy égig érek,
és számon csordogál
az ének.
Most csöndes elmúlást
remélek.

*

„Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog,
és mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szívük dobog.”

Legyek tárnátok
érce én,
s hozzatok fel,
ha lesz remény,
holnap,
jövendő boldogok.