ABLAK

A 92 éves Rafael Alberti – Federico García Lorca és Miguel Hernández kortársa, a spanyol líra élő klasszikusa – levéllel köszöntötte lapunkat.

RAFAEL ALBERTI

Üdvözlet az Ezredvégnek

Az „Ezredvég” című magyar folyóiratnak

Kedves Barátaim!

Örömmel és reménykedéssel ismertem meg folyóiratotokat, amellyel emberi és kulturális értelemben egyaránt szo­lidárisnak érzem magam.

A kultúra örök pirkadatát hatal­mas ellenségek fenyegetik, akik az Éj­szakát viszik vállukon, és sötétjüket árasztják minden születő fényre.

Ézért értékes és szükséges erőfe­szítésetek, hogy visszaszerezzétek nem­zeti kulturális örökségeteket, és az egyetemest is, hogy azután megismer­tessétek népetekkel.

Meg vagyok győződve arról, hogy az „Ezredvég” összegyűjti majd a szét­szórt szavakat, és rátalál a kezekre, amelyek Magyarországon és a világon a szabadság énekeit írják.

Láttam verseim fordításait folyói­ratotokban, és testvéreiméit, Miguelét és Marcos Anáét, s büszkévé tesz a tudat, hogy ezek szeretett és népszerű hangok számotokra.

Minket is érdekelnek a ti szavaitok, és egyazon kultúra, az Ember és sza­badsága kultúrája testvéreinek tartjuk magunkat, ez az a nemes ügy, amelynek életemet és költészetemet szenteltem.

Testvérek, igen nagy szeretettel üdvözöllek benneteket, és sok sikert kívánok feladatotok elvégzéséhez.

Baráti öleléssel Rafael Alberti

RAFAEL ALBERTI

Ezen a hosszú-hosszú délutánon…

Ezen a hosszú-hosszú délutánon, mely engem
annyi őszi hideggel rángat a csontjaimban,
sírni szeretnék, sírni, amikor senki sem lát,
amikor senki sem kérdezi immár:

Tudod, hová mégy, szólhatsz nekünk arról,
hogy van-e célod, vagy célod a semmi?
Tudod-e, hogy megállván netán örökre állsz meg,
szemed vagy beszéded örökre elvész?

Tudom, valami szörnyű vár ott a messziségben,
hová mint vakot löknek kegyetlenül taszítva.
Mikor megérkezem majd, sokan kérdezik tőlem:
Netán te vagy valóban, akit annyian vártunk?

Jöjj, szerelmem, mellém a szürkületben…

Jöjj, szerelmem, mellém a szürkületben,
nézzük szellőjét az Ámenének.
Bár nem vagy, csak egy gondolat, egy ének,
mellyel a szellő jön és tovalebben.

Te nem mégy el, mert visszatart szerelmem.
Nem megyek én sem, hiszen élve élek
véredtől, sóhajodtól, és a lélek
fénylőbbé válik a te közeledben.

Nem mégy, szerelmem, noha mennyi vágyol.
Nem mégy, szerelmem, hívjon bár a távol,
mégha elmégy, szerelmem, sose mégy el.

Tiéd dalom, örökké ott leszek.
A széllel szólok, jön és ellebeg.
Örökké szólok a szél énekével.

                           *

Éppen a fehér mellvéden merengett,
mint Üdvözlet, mely szállá Máriának.
Pedig nem is suhogtak angyalszárnyak,
mikor szellője érinté a kegynek.

Nem vala fényből angyala a mennynek,
csillaga sem volt földi jászolának.
Árnyak sötétlő madarai szálltak,
mialatt a mellvéden állt a gyermek.

Nézem a mellvédet, üres ma már az,
éveimet messze vitte a szárnyas
idő, és tengeremen csak apály van.

Emlékezz rám. Már tudod, hol vagyok.
Jöjj hozzám. Én is hozzád indulok.
Térj vissza, lányka, háztetők nyarában.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

Jegyzet: Az eredetiben szereplő „háztetők lánykája” kifejezés Milagritos Sanchóra, a költő gyermekkorának plátói szerelmére vonatkozik, akivel El Puerto háztetőin játszadozott, és aki tizennyolc évesen halt meg, amikor Alberti már Madridba költözött. (Antológia comentada – Gyűjtemény magyarázatokkal. Mad­rid, 1990) Az Aniene a Tevere mellékfolyója.

ZENEMŰVÉSZET

UDVARHELYI ANDRÁS

Petőfi az első

Beszélgetés Blum Józseffel rockoperájáról, Az apostolról

Bevallom, igencsak meglepett a hír, hogy a könnyűzenészként ismert Blum József, a Magyar Rádió zenei szerkesz­tője, Petőfi Az apostol című elbeszélő költeményéből írt rockoperát, mert ed­digi tevékenységétől meglehetősen elüt ez a vállalkozás. Blum József az érett­ségi után elvégezte a Bartók Zenemű­vészeti Szakiskolát, aztán hivatásos könnyűzenész lett: 1964 és 1974 között itthon és külföldön „vendéglátózott”. Mint mondja, ismeri az éjszakai életet is. Játszott többek között a Moulin Rouge-ban, a Budapest Szállóban, a Maximban, a Békében és a Revü Bár­ban. Zongorakísérője volt csaknem minden ismertebb slágerénekesnek: Korda Györggyel például harminc éve lép fel rendszeresen. 1969-ben vele nyerte a Made in Hungary fesztivál kö­zönségdíját a Visszatérek én… című számmal. Ugyancsak közönségdíjat ka­pott a Ne sírjál, amely a 69-es év egyik legnagyobb slágere lett. 1974-ben bele­fáradt a vendéglátózásba: túl nagy volt a kötöttség. Tíz évig kísérte a Záray-Vámosi házaspárt, közben mindig rá­diózott. 1965-ben vették fel az első da­lát, azóta kitiltani sem lehet a Rádióból. Ő nem találta megalázónak, hogy kísé­rőzenekart hozzon létre, amit a neve­sebb együttesek rangon alulinak tartot­tak. Hattagú zenekarával bejárta az or­szágot a leghíresebb énekesek társasá­gában. A nyolcvanas évek végéig jól ment a szekér, de mert elfogytak a kon­certlátogatók, kénytelen volt abbahagy­ni. Három éve hagyta abba a szabadú­szást, főállású zenei szerkesztő lett.

– Mi visz rá egy könnyűzenészt, hogy egy komoly elbeszélő költeményből rockoperát csi­náljon ?

– Nem újdonság ez a zeneirodalom­ban. Bennem már az István, a király világrajötte előtt megfogalmazódott a szándék, hogy Az apostolból rockoperát írok. Azt nem tudnám megmondani, hogyan jutott eszembe, arra viszont emlékszem, hogy már a középiskolában is nagyon érdekelt Az apostol. Pedig ne­künk még azt tanították, hogy Petőfi­nek ez a leggyengébb műve, dekadens, mert a forradalmár bukása hátrafelé mutat. Sok rosszat tanultunk róla. ^* Nekem mindig kedvencem volt. Az osz­tálytársaim nem nagyon szerették, mert kötelező olvasmány volt. Tulajdonkép­pen már a hetvenes évek végén mo­toszkált bennem. Egyszer elővettem egy régi Petőfi-kötetet. A fűzött pél­dány már darabokban volt. így kiemel­tem belőle Az apostolt, azt a negyven­ötven oldalt, beraktam egy dossziéba, és időnként elővettem, olvasgattam. Később ez lett a munkapéldányom. Ki­tettem a zongorára a széthullott köte­tet, rá egy magnót, ugyanis eleinte nem kottáztam, hanem énekelve írtam. Baranyi Ferivel akartam megírni a rock­operát. Óriási segítséget nyújtott azzal, hogy azt mondta, ne nyúljunk hozzá Petőfihez, próbáljam megírni Petőfi eredeti szövegére. Az is nagy segítség volt, hogy összehozott Simor András költővel. Az ő rajongása, lelkesedése sokszor tartotta bennem a lelket. Nem lehet vele úgy beszélgetni, hogy szóba ne hozná Petőfit. Nemrégiben talált egy ismeretlen Petőfi-verset. Neki ez olyasmi, mintha felfedezte volna az Északi-sarkot. Még nem is tudta, hogy én Az apostolon dolgozom, amikor ki­adott egy ciklust Szilveszter írásaiból címmel. Ebből is felhasználtunk része­ket a rockoperához.

– Mennyit kellett változtatni az eredeti szövegen ?

– Ő csak annyit írt bele, amennyit feltétlenül szükséges volt: egy-egy szót, egy-egy szövegrészt Petőfi stílusában. Megpróbáltuk felhasználni a teljes Petőfi-szöveget, alig húztunk. Néha el­akadtunk, például amikor a tolvaj szín­re lép. Az eredeti szöveg így szól: „Kü­szöb nőtt tegnap óta…” De hát így nem lehet bejönni. Simor Andrással hosszú napokat gondolkodtunk azon, mit mondjon. Végül azt találta ki, hogy a Bolond Istókból vegyünk át egy részt: olyan ez, mintha oda teremtették vol­na. A nép nevébent pedig betettük a for­radalmi részbe. Betettük a darabba a világirodalom egyik legszebb szerelmes versét, a Minek nevezzelek? című költe­ményt. Úgy érzem, jó zenét sikerült írnom rá. A dramatizáláshoz tartozott, hogy ki kellett találnunk egy mesélőt, mert a műben igen sok a leíró rész, amit nem akartunk átültetni párbe­szédbe. Ez kitűnő szerep lesz Mikó Pis­tának: ő lesz a mesélő.

– Úgy tudom, Mikó István is akart csi­nálni egy zenés darabot Az apostoltól.

– Ő is a Rock Színházhoz nyújtotta be a szinopszisát. Tőlem teljesen füg­getlenül kezdte megzenésíteni Az apos­tolt. így aztán ketten versenyeztünk. Azt mondták, győzzön a jobbik. Pista egy idő múlva föladta: nem tudta összehozni Petőfi nyelvezetét a mai ze­nével. Talán ha nem lett volna a szín­háza körül az a sok botrány, akkor megbirkózott volna a feladattal. Viga­szul őt választottam a mesélő szerepére.

– Mennyire időszerű Szilveszter tragédiája?

– Elképesztően mai. Félek is, hogy esetleg némely hivatalos körökben bán­tani fogják a dolgot. Olyan aktualitások vannak benne, hogy elképesztő. Van például egy zsoltár, amelyet pluszként tettünk bele abba a részbe, amikor megtalálják, és a szomszédasszonya megkereszteli Szilvesztert. A zsoltár, Si­mor András verse, így kezdődik:

Alánéz az égből az Úr,
Vérre, nyomorra, kínra lát:
Érdemtelenek fejére
Képzelik lent a glóriát…

Megrendítő a kisgyerek panasza, amikor az apjának énekel: „Erőködöm, hogy elaludjam, erőködöm, de el nem alhatom… Apám, az éhség fáj, adj ke­nyeret, bármily szárazát. Apám, nem bírom már, csak mutasd meg, csak mu­tasd meg, az is jólesik. Ha meghalunk, s a sírba tesznek, éhezünk-e ott is? Nem, gyermekem, ha meghalunk, töb­bé nem éhezünk…” A gyerek azt mondja: „Apám, óhajtom a halált! A holtak olyan boldogok, mert nem éhez­nek ők…” (Az idézet a rockopera szö­vegkönyvéből való.) Hát nem aktuális ez? Figyelembe véve a hajléktalanokat, a létminimum alatt élő fél országot, na­gyon is az.

– Ezzel együtt Az apostol mégiscsak egy romantikus alkotás.

– Persze, vannak benne romantikus vonások. De az az érzésem, ez a magyar Twist Oliver, ami nekem nem romanti­kus. Persze gyönyörű romantikus jele­net, amikor Szilveszter és a lány egy­másra talál.

– Neked nem tűnt fel, hogy Szilveszteren kívül senkinek nincs neve? Csak „szomszéd- asszony”, „tolvaj”, „koldusasszony”, „úr”, „úrfi”,r „uraság” van.

– Úgy gondolom, ez Petőfi rejtett üzenete, hiszen önmagáról írta Az apos­tolt. Talán ezért támadt Simor András­nak az az ötlete, hogy felhasználja Pe­tőfi választás utáni nyilatkozatának szö­vegét. Szilvesztert ugyanúgy űzik el, ahogyan Petőfibe belefojtották a szót. A tömeg a rockoperában azt kiabálja: „Ez hazaáruló, el akar adni bennün­ket!”

– Milyen stílusú zenét írtál Petőfi szöve­gére?

– Melodikus rockzenét. Nincsen ben­ne töröksíp, nádduda meg hasonló. Nem magyarosch. A szöveg is internacionális, meg a zene is. Éppen ezért nem titkolt szándékom, hogy ha Ma­gyarországon színpadra kerül, szeret­nék vele kilépni a nemzetközi színtérre. Hiszen, mint már említettem, olyan ez, mint a Twist Oliver: az is nemzetközi történet. Az apostol arról szól, hogyan lesz egy árva gyerekből sok-sok meg­aláztatás és szörnyűség után forradal­már. Bebörtönzik, a családja meghal, és kiszabadulva azt látja, hiába volt minden erőfeszítése, nem változott semmi. Ez is aktuális, igaz? A történet hatalmas ívű a küszöbre letett gyer­mektől egészen a merényletet elkövető forradalmárig. A merénylet nem sike­rül, a főhőst felakasztják. Ezt a hatal­mas ívet kellett áthidalnom a zenével. Nem volt különösebb koncepcióm, csak azt írtam meg, ami eszembe jutott a szövegről. Igyekeztem a költemény mondanivalóját teljes mértékben ki­szolgálni. Amikor az énekesek megkap­ták a kottát, és azt kérdezték, hogyan fogjuk ezt elénekelni, azt válaszoltam: úgy, ahogy én, mert már kipróbáltam, meg lehet csinálni. Szomorú volt hal­lani, hogy a színészek közül legalább öten-hatan nem olvasták Az apostolt. El­mondták, hogy nemigen szerettették meg velük az iskolában. Azóta nem egyszer, de többször is elolvasták, és az a legnagyobb öröm, hogy ráhangolód­tak a darabra, elragadta őket a lelke­sedés. Még a hangmérnök, Buczkó Gá­bor és a technikus, Mészáros Zsuzsa is lelkesedett. Nekik nagyon sokat kö­szönhetek.

– Mennyire éli át a zeneszerző a művet? Mi az elsőrendű, a szöveg vagy a zene?

– Ez komplex dolog. Petőfi az el­sőbb rendű, ez nem lehet kétséges. Amikor felmerült egy plakát terve, és azt tanácsolták, írjuk rá, hogy „Blum- Petőfi: Az apostol”, azt mondtam: ebbe az őrültségbe nem megyek bele. Az apostol Petőfi Sándoré. Tehát Petőfi az első. Ezért tudod, mit próbáltam meg? Hogy zenével erősítem a szöveget. így tettem például az első felvonás végére a szőlőszemről szóló monológot. Ez olyan erős lett, hogy itt kellett befejez­ni az első felvonást.

– Hogyan győzted meg a színészeket és a barátaidat? Gondolom, őket is meglepte Az apostol rockosítása.

– Egyszerűen: meghallgattattam ve­lük a felvételt. Az operettprimadonna Morvay Pálma például azt mondja, hogy színésztársai már nemcsak Az apostolt, de Petőfi többi versét is gyak­ran előveszik. Pálma különösen nehéz szerepet kapott. Ó énekli a keresztelő betétjét. Ez a dal nagy hangterjedelmet igényel.

– Ha már a szereplőknél tartunk…

– A mesélő Mikó István. Szilveszter szerepe kezdettől fogva Sasvári Sándor­ra volt kitalálva, megálmodva. Amikor a zenét írtam, csak abban tudtam gondolkodni, hogy ő lesz Szilveszter. A lány Bíró Eszter. Ő a Miss Saigonban tűnt fel, egy tüneményes, tizenhét éves gim­nazista. Az előadás után berohantam az öltözőjébe, és felkértem a szerepre, amelyet nagy örömmel vállalt. A tolvaj nagyon fontos szerepét Gombos László, az egri táncdalfesztivál egyik helyezett­je játssza: ő találja meg a gyereket, és mindig jó hozzá. A szomszédasszony szerepét kapta Morvay Pálma. A kol­dusasszony Kishonti Ildikó, a gazdag úr Túri Lajos, akit Louis néven ismer­nek a popvilágban. A kisebb szerepekre Pálmával közös növendékeinket kértem föl. A legnagyobb gondom a gyermek Szilveszter szerepével volt, mert egy ki­csit túllőttem a célon, és nagyon nehéz zenéket írtam, amit egy kisgyerek nem tud elénekelni. Végül rátaláltam a húszéves Algács Melindára, akinek na­gyon szép lírai szopránja van: olyan vékony a hangja, hogy tűbe lehet fűzni. A pap Ambrus Zoltán, az úrfi Orosz Antal: őt már a Rádió Sztárkeresőjében hallhatták. Az uraság Kolostyák Gyula, ő is közös tanítványunk, operetténekes.

– A Rádió vezetése jóváhagyta az elkép­zeléseidet?

– Igen, már az előző vezetés is elfo­gadta a műsortervemet, a mostaniak pedig azt mondták: csináld!

– Ezek szerint nincsenek akadályok.

– Csak anyagi akadályok vannak, hi­szen egy rockopera megcsinálásához rengeteg pénz kell, még ha „csak” rá­diós produkció is.

– Mikor lesz a rádiós bemutató?

– Még ebben az esztendőben.

– És a színpadi bemutató?

– Azt nem tudom. Mikó Pista ugyan műsorra tűzte, de az igazgatóváltás zá­tonyra futtatta a dolgot. Most tárgyalok Koltay Gáborral, nagyon tetszik neki az ötlet. Hallotta már a felvételt is. Már csak az a kérdés, hol játsszák el, és találunk-e szponzort. Egyébként bor­zasztóan kell sietnünk a színpadra vi­tellel. Csak 1995-ben érdemes, mert 96-ban akkora honfoglalás lesz itt, meg dicsőséges piros-fehér-zöld, hogy a ma­gamfajta apostolok már senkit sem fog­nak érdekelni…

^* Újabb kori irodalomtörténet-írásunk Petőfi-ellenes támadásai jobbára a hetvenes évek elejére vezethetők vissza. Szegedy-Maszák Mihály Világkép és stílus Petőfi költészetében (1972) című írásából idézzük: „A hős nem ismeri s egyre kevésbé érti azt az Istent, akitől megbízatását kapta. Amikor válaszútra ér, mindig két rossz lehetőség között kell döntenie. Prófétának mondja magát, ám szeme mind homályosabban lát. Áldozata egyre értelmetlenebbnek tűnik. Teljes magánya önmeghasonlásba kergeti: megtagadja az Istent, és ha tehetné, kiirtaná az emberiséget.” Ez az ijesztő Szilveszter-kép szinte szó szerint jelenik meg az 1980-as középiskolai irodalomkönyvben. A Matúra Klasszikusok sorozatban megjelent elemzés (A helység kalapácsa, Az apostol, teljes, gondozott szöveg, 1993., Veres András szerkesztésében, jegyzeteivel) engedékenyebb: „Mindenek­előtt külön kellene választani azt a kérdést, hogy mit gondolt, miben hitt Petőfi és azt, hogy mit gondolunk erről, miben hiszünk mi - anno 1993.” Nos, mi a magunk részéről Petőfi igazában hiszünk - anno 1995. A szerk. [vissza]

GÖRBE TÜKÖR

Az ember tragédiájának eredeti szövegére készítette Halász Géza azt a karikatúragyűjteményt, amelyből harminc darabot válogatott ki olvasóink számára.

MADÁCH IMRE – HALÁSZ GÉZA

Tragicomics

MUNKÁSMŰVELŐDÉS

TÁNCSICS MIHÁLY

Józanész

Három részbül áll: Státus, vallás és nevelés

Az alábbi részlet Táncsics egyik legmostohább sorsú könyvéből való. 1843-44-ben írta a Józanészt, de csak 1848-ban tudta megjelen­tetni, éppen akkor, amikor Windischgrätz hadai bevonultak a főváros­ba. A kinyomott könyvet még a nyomdában lefoglalták és megsemmi­sítették. Tudomásunk szerint egyetlen példány maradt fenn belőle. Első része a budapesti Táncsics Mihály Gimnázium kiadásában megjelenő Táncsics-sorozat legújabb köteteként a közeljövőben jelenik meg újra.

Sokan azt állítják, hogy ők míveltebbek, mint a nép, s magukat ettől elkülönítik; én pedig azt mondom, mindazok, kik a népről mint külön felekezetről beszél­nek, mindannyi zsarnokocskák, de csak azért nem űzik nagyban zsarnokoskodásukat, mivel fizikai tehetségük hiányzik.

Mutassátok meg, hol a vonal, melyen innen nép, túl pedig nem nép van?

Azon néhány száz babarus szó, me­lyeket majomként elutánoztatok, azon tarkabarka gúnya, mit a párizsi divat- fércelői rátok aggatnak, a józan és egy­szerű természettől elfajult ferde míveltségtek és hiú, cifra beszédtek nem je­lelik ki eléggé a vonalt. Másban pedig nem igen különböztök a néptől, ha csak abban nem, hogy a finomság leple alatt rejlő erkölcsötök veszélyesebb a népénél.

Én részemről a néptől különválni nem tudnék, de nem is akarok: szoká­som, nyelvem, életmódom, érdekem stb. az övével egy; beszédem az ő szel­lemében hangzik, szívem az ő jobb lé­téért ver.

Testben és lélekben egy lévén a nép­pel, beszédem azéval összeolvadt. Vizs­gáljuk egy kissé, mi vagyunk ki, s mi van kívülünk? Józanész szerint nemzet­nek kellene lennünk, (mert ti, töredék, kik tőlünk elkülönözve kívülünk vagy­tok, nemzetet nem képezhettek): de e hazában nincs nemzet.

Kik a marhát legeltetik, tenyésztik, azok mi vagyunk; kik a földet mívelik, hogy kenyér legyen, azok mi vagyunk, kik tüzelőt adnak, azok mi vagyunk; kik az utakat csinálják, hogy közlekedés lehessen, szinte mi vagyunk; kik a ru­házatot adják, azok is mi vagyunk; kik a termékeket és készítményeket pénzzé teszik, kereskednek, azok is mi va­gyunk; kik a helységeket és városokat építik, azok hozzánk tartoznak; kik a föld kebeléből az érceket és sót ássák, kik minden szükséges eszközöket és szerszámokat készítenek, azok hozzánk tartoznak; kik az ellenséggel szembeszállva a hazát védelmezik, a mi fiaink; kik a vallást tanítják és őrzik, tudniillik az alsó papság, hozzánk tartozik, min­den egyéb tanítók, a könyvírók magok (keveset kivéve) hozzánk tartoznak; kik a száz meg ezerféle tisztviselőket fizetik, azok is mi vagyunk; szóval mi a társa­ságnak életet ad,, az mi vagyunk; de jobban mondva, a társaság mi vagyunk.

Kívülünk vagytok ti, kik magatokat elkülönöztétek: hivatalbeliek, készpénzből élők, urak, hivalkodók, kato­natisztek, aztán némely korhelyek, já­tékosok, végre a főbb nemesség. De ha mi nem vagyunk, ti maroknyi nép, fő­képp munka nélkül, miként most éltek, nemzetet nem tehettek; csak a munká­sok összessége képez nemzetet; ti, kik kívülünk vagytok, nélkülünk vagy el­vesznétek, vagy ha elveszni nem akar­nátok, éppen oly munkásokká kellene lennetek, milyenek mi vagyunk, mert munkásság nélkül nincs élet.

Ti, kik tőlünk különválva, mint nép­ről beszéltek, igen gyakran emlegeti­tek: a népet nevelni kell, csak az a baj, hogy érdeketek ellenkezőt kíván, tud­niillik azt, hogy az emberek minél gyá­vábbak, minél ostobábbak maradjanak; mert úgy könnyebben bánhatni velük baromként.

(A hatalom még most kezetekben van, mibe kerülne nektek az egész or­szágba jó nevelést hozni, ha szándéko­tok is az volna, mint amit szóval emle­gettek? Hiszen nektek csak akarnotok kellene, ha zsebetekbe nem nyúlnátok is, mert a közterheket úgyis mi visel­jük.)

Ti igen jóknak akartok látszani irá­nyunkban, nem óhajtjátok, hogy azon költség is ránk nehezedjék, mibe a jó nevelés kerülne, és így csupán legjobb atyai szeretetből halasztjátok az ügyet. Bizony, bizony, ha ti azt gondoljátok, hogy mi ezt nektek elhisszük, úgy igen nagyon csalódtok. De hát oly sokba ke­rül-e a jó nevelés? Ha azt hiszitek, hogy a nevelés temérdek pénzbe kerül, úgy nektek nagyobb szükségetek van a ne­velésre, mint nekünk.

Vagy őszinték vagytok irányunkban, vagy nem; ha őszinték, úgy tennetek is kell értünk valamit, nem csak beszélne­tek; a ti jó nevelésiek (mint hiszitek) némi erkölcsi gyümölcsöt hozott, tehát annak sugallására valamicskét magatok erszényéből is téhetnétek; de ha ennyi gyümölcsöt nem termett jó neveléstek, legalább abból, mit mi esztendőnként az országos kincstárba juttatunk (job­ban mondva, kicsikartok tőlünk), egy részt a jó nevelésre fordíthatnátok: ha pedig őszinték nem vagytok, ne bújja­tok báránybőrbe, hanem valljátok meg férfiasán, egyenesen; mi uraitok va­gyunk, s amíg lehet, azok maradni is akarunk; érdekünk úgy hozza magával, hogy fejlődésteket akadályozzuk, s ne­velésiekre nem hogy semmit nem for­dítunk, hanem annak itt-ott mutatkozó jobb csíráját is eltiporjuk, stb.; mert ha így nem szóltok, jó neveléstek iránt gyanúba jövünk, sőt megutáljuk azt, mert gyümölcse fanyar.

Ti, kik tőlünk elkülönözve éltek, azt állítjátok, hogy mi nem értünk meg, s bennünket gyermekhöz hasonlítotok. Nem tagadjuk; mert minél tovább él az ember, annál több ismeretet, tapasz­talást, tudományt gyűjt, mert a köz­mondás is igazolja: a jó pap is holtig tanul; – de ha ez igaz, úgy ti sem ér­tetek meg, mert az Isten rátok nézve kivételt nem tett.

De más részről, ha nem értünk meg, nem ti vagytok-e oka? és ha csupán rátok volna bízva, nem mondanátok-e világ végeztéig, hogy nem vagyunk megértve? S ha már jót akartok velünk tenni, addig tegyétek, míg meg nem értünk, mert mihelyt megértünk, jótéteménytekkel elkéstetek; tudjátok, hogy eső után nem kell köpönyeg.

Kinek prédikáljátok ezt? a szeleknek, hogy a pusztába vigye? Atyánkfiai, mi nektek nem hiszünk. Hogy sokan, igen sokan vannak köztünk, kiknek egyről- másról nincs tiszta, világos fogalmuk, igaz; de hát köztetek nincsenek-e ilye­nek, pedig nektek hitetek szerint igen jó neveléstek van.

Igaz, a tudományokrul, művészetről, divatról stb. mi mitsem tudunk, de a józan értelem nálunk éppen úgy itthonos, mint nálatok; ugyanis ha ez így nem volna, az Isten eltévesztette volna a teremtést. A tudományok és művé­szetek hosszas fejlődés szüleményei, de a józanészt magával hozza ember; mert ha ezt nem adta volna Isten mindjárt kezdetben, nem emberek, hanem értel­metlen állatok, talán majmok volnánk.

Minden későbbi míveltségnek, tudo­mányoknak alapja a józanész; e nélkül fokozatos emelkedés nem lehetne. Higgyétek el, hogy a polgári társaság alapítására szükséges főbb dolgokat ép­pen úgy tudjuk, értjük, mint ti.

Atyánkfiai, nem annyira az hiányzik nekünk, mint ti mondotok; tudniillik: értelem, belátás, ész, nevelés, hanem ezek: egyetértés, közakarat, bátorság, erő, s amit legeiül kellett volna mondanunk: egy köznyelv; mert e nélkül egymást nem értjük. És ki ennek oka: ti vagytok. Magatok idegen zagyvalék nyelvet be­széltek, és szerettétek, hogy köztünk tízféle nyelv is van. Ti most szabadságot és jogokat emlegettek, s nekünk is ab­ból egy-egy keveset juttatni legkegyel­mesebben méltóztatni akartok: de kér­dezünk benneteket, hol vettétek a fö­lösleges szabadságot és jogokat?

Kicsoda az, Isten ege alatt, ki azt merje állítani, s bírja bebizonyítani, hogy Isten neki több szabadságot és jogokat adott, mint közülünk akárme­lyiknek?

Csak erősebbek, hatalmasabbak vagytok még most, mint mi, de hogy szabadságbul és jogokbul más mérték­kel mért volna nektek Isten, mint ne­künk, azt tagadjuk.

Az erő, akár testi, akár lelki erő le­gyen az, szép tulajdonság emberben, de csak akkor, midőn csupa maga te­hetségeit fejlesztve, nem pedig mások rovására tesz ember rá szert (ellenben az oly erő, mely mások zsírján tenyész; oly erő, melyet valaki másoknak jósá­gával, őszinteségével, bizodalmával visszaélve szerez): az igaztalanság. Ti, kik fölöttünk álltok, s erősebbek vagy­tok, mint mi, hatalmatokat nem jogo­san neveltétek nagyra.

Hogy pedig nektek nincs több sza­badságtok, nincs több jogotok, mint ne­künk, azaz hogy a mi jog- és szabad­ságrészünk nincs a ti kezetekbe letéve, igen egyszerűen így bizonyítjuk be: mi­helyt mi egyetérteni tudván, nekibáto­rodunk, s ezt mondjuk ki: „mi szabadok és nemzet vagyunk,” szabadságunk és jo­gaink azonnal életbe lépnek, anélkül, hogy ti csak egy morzsányit is hullat­tatok volna asztalaitokról számunkra.

Ha pedig bennünk meg nem volna a szabadság és jog, bár egyetértenénk is, éspedig annyira egyetértenénk, hogy csak egy gondolatban sem külön­böznénk egymástól, mégsem tehetnénk semmit, míg ti ki nem nyitnátok a szek­rényt, s míg abból nekünk merítve azt nem mondanátok: ehen nektek is adunk egy kis szabadságot és jogokat.

De ha tudnátok bizonyosan, hogy bennünk nincs szabadság, hanem csak a ti szekrénytekben, bátran várhatnánk ítélet napig, míg a kegyelem szót ki­mondanátok.

Még egy bizonyítás arra, hogy a sza­badság és jogok bennünk megvannak. Tegyük, hogy mértékletlen vágyatok beteljesedik, a fényűzésnek legmago­sabb fokára juttok, tegyünk, hogy a ké­nyelem ölében (hová eljuthatni egyet­len törekvéstek) egészen elkorcsosul- tok, elpuhultok: mi ellenben kissé összetartóbbak, egyetértőbbek leszünk: szabadságunk és jogaink fölélednek, működni kezdenek, anélkül, hogy akartátok, vagy ezt mondtátok volna: nektek parasztok, nektek is egy kis sza­badság.

Igen, de ha a jogok és szabadság csak a ti tulajdonotok volnának, s ezek­ről végrendeletet nem téve az örvény­ben hirtelen vesznétek el, melybe a fé­nyűzésből buktok, nekünk örökig ez állapotban kellene maradnunk; márpe­dig ez csak nem fog mindig így tartani.

De hogy azt is bebizonyítsuk, hogy mi nem vagyunk oly igen együgyűek, oly bárgyúk, mint ti gondoljátok, elmond­juk kevés szóval nézeteink a társaságra nézve, mit nekünk a józanész sugall.

Péter éppen oly Isten teremtése, mint Pál; egyik sem került az Istennek több fáradtságába, mint a másik. Az írásból tudjuk, hogy Isten agyagot vett, embert formált belőle és lelket fújt be­le. Akik ezen agyagbul formált embertől származik, természeti főtulajdonságaira nézve mind egyforma: mindegyik két lábú, két szemű, két fülű; mindegyik megéhezik, szomjazik; mindegyiknek fáj, ha magát megsérti stb. Hogy itt az Isten valami kivételt tett volna, nincs tudomásunkra.

Arról pedig sem az írásban nem ol­vastuk, sem nem hallottunk még sem­mit, hogy Isten később valami más agyagot vett volna, s abból valami kü­lönös tulajdonságú embert csinált vol­na.

Tehát az ember mind társaságban; mindpedig kívül egy természetű. így senki elsőbbséggel köztünk nem bírhat, csak az, ki vagy esze vagy tudománya vagy magaviseleté vagy tündöklő eré­nyei által magát kitüntette, s elöljá­rónkká választjuk.

Ha midőn valaki társaságba lép, nem azért teszi, hogy szabadságát veszejtse, nem azért teszi, hogy ő szolga, a másik pedig úr legyen fölötte; mert akkor megbolondult volna. A nagy társaság nem lehet józanul más természetű, mint a kicsiny; márpedig nem képzel­hetni, hogy valamely kis társaság akár helységben, akár városban bizonyos célból összeállván, így egyezkedett vol­na: „Mi hatan egy cukorgyár fölállítá­sára társaságba lépünk, a következő fel­tételek alatt: János, István, Ferenc és József mindenikünk húszezer pengő forintnyi részvénnyel járul hozzá, Fridrik és Leopold pedig egy krajcárt sem tartozik adni, a gyárból jövő hasznot így osztjuk meg, például ha nyolcezer forintjövedelem lesz, mi, János, István, Ferenc és József együtt négyen kapunk belőle ezer forintot: Fridrik és Leopold pedig ketten együtt a többit, azaz hé­tezer pengőt kapják; azonfelül minden körülte szükséges fáradozás minket né­gyünket illet; mi a másik kettőnek fel­tétlenül engedelmeskedünk, azaz szol­gák leszünk: ők nekünk tetszés szerint parancsolnak.”

Mi azt hisszük, hogy a fölebb említett négy ember valóságos bolond volna, ha ily föltételek alatt lépnének társaságba. Nézzük csak, nem majd éppen ilyen-e polgári nagy társaságunk? Csak azzal a különbséggel, hogy mi, kik szolgai helyzetben vagyunk, nem önkényt lép­tünk bele, hanem atyáinknak ezen fennmaradt igájába beleszülettünk, be­leszoktattak bennünket, midőn még gyermekek valánk. A hatalom és min­den eszköz kezükben lévén, ezt könnyű móddal teheték.

A jogtalanság elpalástolására ürügyül azt szoktátok mondani, hogy mi abban gondoljuk a szabadságot lenni, ha a gazdagabbaknak vagyonát elrabolhat­juk, hogy azok, kik földmívelésből él­nek, az uraság telkét, melyet robot és tized fejében használatul bírnak, tulaj­donuk gyanánt tekintvén, elfoglalnák. De tudnátok-e erre példát felhozni, hogy ezt valahol akarták? Ó ti ezt ma­gatok sem hiszitek, hanem, mint mon­dók, csak ürügy.

Mi úgy vagyunk meggyőződve, hogy a társaságban mindig lesz szegényebb és vagyonosabb, mert ha ma osztanák el az egész országot, minden lakosnak egyenlő mértékben, egy hét múlva már ez egyenlőség megbomlanék, mert a té­kozló és rost – ha csak néha kivételül a szerencse különösen nem kedvezne neki – sohasem bír annyival, mint a takarékos és iparkodó. És tudnátok-e példát mutatni, hogy azok, kik vagyo­nukat köztünk eltékozlották, s röstségük miatt mindenbül kifogytak, sza­badság színe alatt azoktul, kik azt be­csületes módon, tulajdon pénzökön szerezték meg, erővel igyekeztek volna elvenni? A mi egyszerű természetünk annyira nem romlott meg. Ha van erre példa, köztetek van talán inkább.

Hogy nekünk, kiket ti csak úgy megvetőleg népnek neveztek, van-e józan belátásunk társasági főbb dolgokba, kí­sértsétek meg.

Kötelességtek kitudni, jó-e társasági szerkezetünk vagy rossz, nehogy időtö­ket némi változtatásokban vesztegessé­tek, ha talán a társaság éppen így jó, miként van.

Véleményünk szerint úgy tudhatná­tok meg legbiztosabban józan vagy józantalan ítéletünket, ha e szavakat kér­désképpen intéznétek hozzánk:

„Minthogy magyar közmondás sze­rént több szem többet lát, azt kérdez­zük tőletek: így jobb-e magyar társasá­gunk szerkezete, mi szerént a terheket azok viselik, kik a haza javaiban vagy éppen nem, vagy csak kis mértékben részülnek, vagy pedig úgy jobb, hogy mindenki kivétel nélkül egyenlő sza­badsággal és jogokkal bír a haza java­ival élni, s a terhekben is aszerint ré­szesül kivétel nélkül, amint többet vagy kevesebbet bír.”

Hirdessétek ezt ki egy napon min­den városban és helységben, a felelet csak e két szóbul álljon: „így” „Nem- így.” Ki mostani állapotunkkal meg van elégedve, adja szavazatát arra, hogy maradjon „így”, kik pedig fölebbi indítványtok mellett nyilatkoznak, feleljék, hogy „Nemígy” akarnak ma­radni.

MÚLTUNK

TIHANYI JÓZSEF

Értelmetlen túlélés helyett értelmes halál

Mónus Illésről és meggyilkolásáról

Utolsó élő tagja vagyok a Szociáldemok­rata Párt központi titkárságának, amely 1944. március 19-ig, a náci megszállás napjáig a Conti utca 4-es számú házban – a „Contiban” – működött. Ezt rövid írásomnak mint hiteles forrásnak igazo­lására említem meg. Ugyanezért – (és bizonyos összefüggések magyarázatául) – a következő néhány sorban személyes vonatkozásokat is tartalmazó megjegy­zéseket teszek.

Apám a Tanácsköztársaságért folyta­tott propagandamunkájáért évekig ült börtönben, 1929-ben – a nagy gazda­sági világválság évében – meghalt. Én a legnagyobb nélkülözések közepette, varrónő édesanyám kenyerén és nép­konyhákon élve jártam ki a reálgimná­ziumot, s 1938-ban gyorsírástanárom­nak, dr. Galamb Ödönnek – az akkori baloldalon nagy siket aratott, József At­tila élete nyomában című könyv szerzőjé­nek – igen nyomatékos támogatásával bejutottam Az Est-lapok szerkesztőségé­be. Itt, mint minden kezdő újságírót – például Bálint Györgyöt – a lapkon­szern szerkesztőségi gyorsírójaként fog­lalkoztattak. Ennek az volt a célja, hogy a kezdő újságíró a legkülönbözőbb te­rületekről telefonon beérkező tudósítá­sok lejegyzésével általános áttekintésre tegyen szert, és megismerje a sajtónyel­vet. Az Est-lapoknál dolgozó idősebb új­ságírók igyekeztek a bekerülő fiatalok közül egyet megnyerni maguknak mint „slapajt”, aki közvetlenebbül segíti munkájukat. Én Vásárhelyi Miklóshoz, a lapok belpolitikai tudósítójához csa­pódtam, így lettem a Pesti Napló parla­menti tudósítója.

1939-től nem dolgozhattam tovább a szerkesztőségben, mert a sajtókamara nem vett fel (anyám zsidó volt). Segéd­munkás lettem egy vegyi üzemben, az­után a Pester Lloyd nyomdájában; részt vettem a nyomdász-szakszervezet ifjú­sági mozgalmában, majd 1943-ban a Szociáldemokrata Párt központi titkár­ságára kerültem. Mónus Illés, aki évti­zedeken át titkára volt a párt parla­menti frakciójának, szemlátomást örömmel vette tudomásul, hogy szemé­lyi titkáraként melléje osztottak be. (Eb­ben a beosztásban természetesen köz­rejátszott, hogy gyors- és gépíróbajnok voltam.) Megelégedésére szolgált nyomdászmúltam (a nyomdában, sza­badabb mozgási lehetőségemet kihasz­nálva, én szerveztem a Vörös Segélyt), és persze az is, hogy titkára voltam a nyomdász-ificsoportnak, amíg a cso­portot fel nem oszlatták. Mónus helyes­lőén bólogatott, amikor életrajzom vá­zolásában odáig jutottam, hogy a há­ború harmadik napján egy „baráti ha­talom” – értsd: náci-Németország – el­leni kémkedés gyanúja miatt a kémel- hárítók letartóztattak, és bevittek a Hadik-laktanyába (ezt az utat ő maga is megjárta); annak is megörült, hogy rendszeresen jártam a Vasas Szakszer­vezet szemináriumaira, valamint az Országos Ifjúsági Bizottság utolsó, félbe­szakadt szemináriumára, amelyet ille­galitásba vonulásáig Ságvári Endre ve­zetett. (A hallgatók közül ma már egye­dül én vagyok életben.)

A pártközpontban Takács József, a földmunkásmozgalom vezetője és teo­retikusa osztotta meg velem szobáját. Ez a helyiség Mónus szobája mellett volt, Mónushoz csak ezen keresztül le­hetett bemenni.

Mónussal igen hamar szoros elvtársi, baráti kapcsolatba kerültem. Ennek na­gyon is látható jele volt, hogy amikor 1943-ban szabadságra ment a Balaton mellé, tíz darab bianco aláírt pártlevél­papírt adott át nekem, hogy az ő nevé­ben válaszolhassak a sürgős levelekre, illetve belátásom szerint használjam fel ezeket a papírokat. (Egy példány meg­maradt, ma is őrzöm.) Utólag visszagon­dolva, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy Mónus, alig néhány hónapi isme­retség után, tíz bianco levélpapírt adott át nekem. Hiszen nemcsak attól tartha­tott volna, hogy a fasiszta rendőrség beépített ügynöke vagyok, hanem még inkább attól, hogy túlbuzgalmamban nehezen helyrehozható vagy helyrehoz­hatatlan ostobaságot követek el.

Közben végeztem a párttitkárság tag­jainak megszokott munkáját. Hetente pártnapi előadásokat tartottam a kerü­leti szervezetekben, írtam a Népszavába, újjáélesztettem és a lap megszűntéig szerkesztettem a „Fiatalok és a holnap Magyarországa” című rovatot, amelyet illegalitásba vonulásáig egyébként Ság­vári szerkesztett. Mónus messzemenően támogatott ebben a munkában.

Mikor 1943 nyarán Mihályffy Ernő, Az Est-lapok egyikének, a Magyarországnak a volt szerkesztője, meghívott új lapjához, a Független Magyarországhoz olvasószerkesztőnek, Mónus nyomaté­kos kívánságára elvállaltam ezt a meg­bízást. Mint mondta, az innen szárma­zó információk igen fontosak lehetnek. Tragikus módon lett igaza…

*

Anyám 1944 márciusában meghalt. Egyedül maradtam. Mónus igyekezett rávenni, hogy költözzem hozzájuk. Én szabadkoztam, ilyen fokú baráti-elvtársi segítséget nem mertem elfogadni. Vé­gül felesége, Koronya Jolán beszélt rá, aki a párt gazdasági ügyeinek vezető­jeként szintén a pártközpontban dolgo­zott. Azt mondta, hogy Mónus első fe­leségétől való fiának, Ervinnek a szo­báját kapnám meg. Ervin munkaszol­gálatos volt (később őt is meggyilkol­ták), Mónus a bálványozásig szerette. „Hírmannka (ez volt az akkori becene­vem, mert még Hirmannak hívtak, apám sváb származású volt), ha az Atya (Mónust mindig így emlegettük) motoszkálást hall a fia szobájából, úgy érzi majd, hogy a fia van ott. Nem mi te­szünk szívességet magának, hanem ma­ga nekünk.” Mónusné meggyőzött, 1944. március első felében odaköltöz­tem hozzájuk a Thököly út 46. szám alatti lakásba.

*

1944. március 19-én, vasárnap reggel innen indultam „fekete” munkahelyem­re, a Független Magyarország Vilmos csá­szár úti szerkesztőségébe, elsősorban azért, hogy a Szociáldemokrata Párt szá­mára információkat szerezzek. Sikerült.

Belépve a szerkesztőség szobájába, a munkatársakat félkörben állva, lehorgasztott fejjel, néma csendben találtam. „Mi van veletek?” – kérdeztem. Semmi válasz. „Az istenért, hát mi történt?” Egyikük megszólalt: „Te nem hallottál semmit?” „Mi a fészkes fenét kellett vol­na hallanom?” „A németek megszállták Magyarországot.”

Szó nélkül sarkon fordultam, ki az utcára. A villamosok nem közlekedtek, taxi sehol. Végigrohantam a Vilmos császár úton (ma Bajcsy-Zsilinszky út), a Károly körúton, a Rákóczi úton, a Thököly úton, mindenképpen értesíte­ni akartam Mónust. Neki otthon nem volt telefonja, a szomszéd telefonját szokta használni, de én nem mertem a szerkesztőségből felhívni, mert letartóztatásomat 1939-ben is egy telefonlehall­gatásnak köszönhettem (Varsóba tele­fonáltam meg egy akkor sorsdöntőnek hitt katonai információt). Végre haza­értem, gyalog fel a harmadikra (lift nem volt). Becsengettem, Mónusné nyitott ajtót, házvezetőnőjük hátrább állt. „A németek megszállták az orszá­got. Az értékeket azonnal magukhoz venni, őszi ruhát a karjukra, és eltűnni. Hol az Atya?” „Kiállításra ment.”

Lázas, kapkodó csomagolás kezdő­dött. Csöngetnek. Mónusnéval kiroha­nunk a hosszú, homályos előszobába a bejárati ajtóhoz. Az ablakon keresztül láttam, hogy odakint géppisztolyosok állnak. Habozás nélkül továbbsurran­tam az előszobán át a konyhába. Mó­nusné kinyitotta a bejárati ajtót, én a nyitott konyhaajtó résén keresztül fi­gyeltem az eseményeket. Két géppisztolyos SS és egy polgári ruhás gestapós rontott be. A gestapós üvöltött: „Wo ist Monusch? Wo ist Monusch?” Mónusné, megőrizve lélekjelenlétét, higgadtan válaszolt: „Bei einer Ausstellung.” A ges­tapós és az egyik SS bement a szobába, Mónusnét magukkal vitték. A másik SS lecövekelte magát az előszobában a be­járati ajtónál.

Nyolc-tíz perc múlva egy nyöszörgő hang szólalt meg az ajtó előtt a folyo­són: „Mónus elvtárs, Mónus elvtárs, meneküljön, bejöttek a németek!” Az ajtó belső oldalán posztoló SS jelentette a szobában a gestapósnak a dolgot. Az kijött, magával hozta Mónusnét. „Zoli­ka, Zolika, menjen el, menjen el” – szólt ki a csukott ajtón át Mónusné. Keszthelyi Zoltán, a költő – mert ő volt az – még két-háromszor elsírta figyel­meztetését, Mónusné végül rávette, hogy elmenjen. (Máig sem értem, miért nem húzták be az előszobába Keszthe­lyit, és vitték el őt is.) Mónusnét visszalökdösték a szobába.

Néhány perc múlva megérkezett Mónus. Kinyitotta az előszoba ajtaját, s kifulladva, lihegve, kigombolt kabátban belépett. Bevitték a szobába.

Én a konyhában elkezdtem törni a fejemet. Bizonyosra vettem, hogy ház­kutatást tartanak, s ha megtalálnak a konyhában elrejtőzve, régen rossz ne­kem.

A legnagyobb csendben tehát lehúz­tam a cipőmet, odamentem a szemét­ládához, beleraktam a pártjelvényemet, a zsebeimben levő pártiratokat, majd visszamentem az ajtóréshez, felhúztam a cipőmet, és kavargatni kezdtem a gáz­tűzhelyen fővő ételt.

Az előszobában álldogáló SS benézett a konyhába a zajra, azt hihette, hogy macska jár ott. Mikor meglátott, elüvöltötte magát. A gestapós kirohant a szo­bából: „Wer sind sie?” („Kicsoda maga?”) „Ich bin der Schulkamerad von Sohn Monuschs, der jetzt beim Militär ist, man hat mich eingeladen zum Mittagessen, und ich wollte mich nützlich machen” – válaszol­tam. („Iskolatársa vagyok Mónus fiá­nak, aki jelenleg a katonaságnál van, meghívtak ebédre, és hasznosítani akartam magam.”)

Legnagyobb meglepetésemre velem sem törődtek tovább, csak megparan­csolták, hogy a konyhát ne hagyjam el.

Rövidesen elvitték Mónust.

*

Mónus lakásában természetesen nem maradhattam, de persze haza se men­tem. (Ezt igen jól tettem, mert mint a házmestertől később megtudtam, en­gem is kerestek.) Illegalitásba vonul­tam, és részt vettem az ellenállásban.

Életemnek ez a szakasza azzal kezdő­dött, hogy Poroszlay Pistával, a Mónus­né által vezetett gazdasági osztály mun­katársával együtt bementünk a párt­házba elégetni a pártnak és a Népszava szerkesztőségének személyi adatokat tartalmazó iratait. A pártház bejáratát fegyveres SS-katona őrizte, ugyanazon a kapun keresztül lehetett azonban be­jutni a párt nyomdájába, a Világosság­nyomdába is, amely tovább működött. „Druckerei” („nyomda”) – mondtam harsányan az SS-nek, s erre beengedett bennünket. Csakhogy mi nem jobbra fordultunk, a nyomda felé, hanem fel­rohantunk a lépcsőn az első emeletre, a Népszava szerkesztőségébe. Amikor pedig ott végeztünk, a következő eme­leten folytattuk a munkát, és nap­hosszat zsákszám cipeltük le az iratokat a pincébe, ahol Matlag elvtárs, a ka­zánfűtő elégette valamennyit. Ez egy darabig ment, de amikor már térdig jártunk a kazánból kiszedett, elszenese­dett papírok között, más megoldást kel­lett találni. Az iratokat a nyomdában kész nyomdai termékként becsomagol­tuk, és kiskocsin elhúztuk Bottyánszky Pálnéhoz; ő ugyanabban a házban la­kott, a Thököly út 46-ban, ahol Mónus és egy-két hétig én is. A továbbiakban ő égetett – egészen addig, amíg a kör­nyékbeliek meg nem kérdezték tőle, hogy mi a fenét csinál, a ház kéményé­ből elszenesedett papírok tömkelegé szállt a levegőbe. Attól kezdve Bottyánszkyné a lakásán tárolta és aprán­ként égette el az iratokat.

A nyomda igazgatója, Szepesi Albert elvtárs – a pártközpont „Szepi”-je – tu­dott az akciónkról, és arról is, hogy szükség esetére a nyomdát szemeltük ki „óvóhelyül”. Ezt a tervünket megbe­széltük a nyomdász-ificsoport egyik tagjával, Janovecz Margittal: úgy álla­podtunk meg vele, hogy vészhelyzet­ben „nyomdai alkalmazottakként” fo­gunk neki „segíteni” a Viktória-gépnél, amelyen berakónőként dolgozott. Mar­git áldozatkész forradalmár volt, akár­csak apja, a szlovák származású Jano­vecz Péter, aki vöröskatonaként, a ma­gyar haza védelmében, tüdőlövést ka­pott a fronton, majd a Tanácsköztársa­ság leverése után hosszú-hosszú időt töltött a román királyi hadsereg segít­ségével hatalomra jutott Horthy inter­nálótáboraiban.

1944. október 23-án éjfélkor egy il­legális találkozón az állambiztonság há­rom detektívje a nyílt utcán letartózta­tott. A Rökk Szilárd utcai – akkor már kisajátított – rabbiképzőben tartottak fogva, ott találkoztam Margittal, aki nyár óta a menyasszonyom volt. Őt is letartóztatták. Sokadmagunkkal a ko­máromi várbörtönbe szállítottak ben­nünket, és átadtak a Gestapónak. En­gem Dachauba deportáltak, Margitot Bergen-Belsenbe – ott pusztult el. „Szepit” Dachauban láttam utoljára…

*

Buchenwaldban szabadultam fel. Haza­érkezésem után tudtam meg, hogy Mó­nust 1944 végén a Dunába lőtték; kö­vette elvtársait, Somogyit és Bacsót, osztozott a horthysta fehérterror sok-sok áldozatának sorsában.

Mónus Illést 1943 késő nyarán a ma­gyar kormány különbéke-tapogatózásokra ki akarta küldeni Törökországba. Mónusnak bizalmas kapcsolata volt né­hány ott állomásozó brit diplomatával, amiről a horthysta hatóságok termé­szetesen tudomást szereztek. Azt remél­ték, hogy ezeknek az összeköttetések­nek a révén előkészíthetik az „átállást”.

Mónus elmondta nekem: nem vállal­ta. Nem akarta a Horthy-rendszer át­mentését szolgálni. Nem volt békülékeny, „konstruktív ellenzéke” a Horthy- fasizmusnak. Pedig Törökországban megmenthette volna az életét. De in­kább választotta az értelmetlen túlélés helyett az értelmes halált.

Így maradt – ha neve, miként termé­szetes, feledésbe merül is lassan – lánc­szem az osztályharcot valló és vállaló forradalmárok jövőbe húzódó végtelen láncolatában. így maradt kapocs a for­radalmi marxizmushoz, amely elméleti alapjaiban változatlan, de taktikailag persze mindenkor „korszerűsítendő”. (És itt nem is helyes az idézőjel.)

MÉRLEG

HEGEDŰS SÁNDOR

Pusztaszer, 1945. március 29.

A népi demokratikus földreformról

Ötven esztendővel ezelőtt, 1945. már­cius 17-én döntött a Dálnoki Miklós Béla vezette demokratikus kabinet a magyar nagybirtokrendszer felszámolá­sának nagy jelentőségű kérdésében.

A témával foglalkozó anyagok átta­nulmányozása egyértelműen fényt de­rít arra, hogy a felszabadulással meg­alakult pártok, politikusok, miként ke­zelték a parasztság jogos és életbe vágó követelését, kik szorgalmazták annak végrehajtását, kik késleltették keresz­tülvitelét, milyen osztály- és pártérde­kek ütköztek, amíg végre megszületett a kormányrendelet.

Népi demokratikus forradalmunk egyik alapvető feladata volt felszámolni a társadalom fejlődését fékező feudális eredetű latifundiumokat, az ellenforra­dalmi korszak pillérét képező nagybir­tokosságot és teljesíteni a falusi kisem­mizettek évszázados igényét. Ennek el­mulasztása válságba sodorhatta volna az új rendszert s kétségessé tehette fennmaradását.

A földreform elodázhatatlanságát hangsúlyozták a Magyar Nemzeti Füg­getlenségi Front pártjai, amikor kilátás­ba helyezték realizálását, rögzítette a nemzetgyűlés szózata és a kormány programadó nyilatkozata is. Ez törté­nelmi parancs volt!

A háború megzavarta a parasztság ősi szokásokban gyökerező életritmusát, olyannyira, hogy még a legfontosabb őszi munkákat sem végezték el. Elma­radt a betakarítás, mert az átvonuló front akadályozta az aratást, de hiá­nyoztak ehhez a megfelelő eszközök is. Lassan azonban felocsúdtak a kábulat­ból és felcsillant előttük a földhözjutás reménye.

Az agrárreform időpontjáról az első hetekben egyetlen pártnak sem volt konkrét elképzelése. Sokan úgy gon­dolták, 1945 végén megérnek ennek feltételei. A nemzetgyűlés is szünetel­tette munkáját, nélküle pedig aligha le­hetett lépni e sorsdöntő kérdésben. A pártok 1945 tavaszára várták a legfőbb törvényhozás összehívását. Am a politi­kai és gazdasági helyzet egyre nyilván­valóbbá tette, hogy a földosztást sokáig nem lehet halogatni.

A messzibbre látó, saját szűk osztály­szempontjaikat túllépni tudó polgári politikusok is felismerték ezt a szükség- szerűséget. Hallgassuk meg Szekfű Gyula véleményét: „A forradalom tár­sadalmi változást akart, gyökereset, mellyel a nagy- és középbirtok hatalma végleg kiküszöbölődik és a földosztás minél több nincstelennek, vagy törpe- birtokosnak ad önálló egzisztenciát. Az évtizedeken át elkerült földreformból így lett valóságos földosztás, az egész magyar termőföldnek, termelési szem­pontból egy időre bizonyára irracioná­lis földosztás, az addigi tulajdonosok nagyon távoli, szinte légies kártalanítá­sával, de a társadalompolitikai cél meg­valósult.”

A falu népe egyre türelmetlenebb lett, magatartása pedig alapvető a for­radalom kimenetelét tekintve. A reak­ció is kezdett ébredni, s míg fennállt a nagybirtok, adva volt ellenállásának gazdasági alapja. Az ország válságos élelmezési helyzete ugyancsak követel­te a parcellázást, hiszen a paraszt már nem akart mások földjén görnyedni. A birtok elosztása és megművelése im­már elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolódott. Hiába hangzott el azon­ban a kormány felhívása, a falu alig mozdult. Nagy Imre földművelésügyi miniszter drámai szavakkal fordult az agrártársadalomhoz: éhínség fenyegeti az országot, ha elhanyagolják a szán­tást, vetést, aratást. Aki nem dolgozik, nem számíthat juttatásra a kiosztás al­kalmával.

A tavaszi dologidőben súlyos munka­erőhiány lépett fel, s ezt csak tetézte a fegyelem meglazulása. Ennek javítása érdekében adta ki a Földművelésügyi Minisztérium az el nem szegődött cse­lédek kötelező munkavállalásra vonat­kozó rendeletét.

A Magyar Kommunista Párt (MKP) felismerte, a közönyösséggel komoly kár érheti a biztatóan fejlődő forra­dalmat. Ki kell elégíteni a parasztság várakozásait, mert ha ismét csalódna, mint 1919-ben, bizalmát igen nehéz lenne visszaszerezni. Nem titok, a szov­jet kormány is élénk érdeklődéssel fi­gyelte Dálnokiék ezirányú tevékenysé­gét s az illetékeseknél többször puha­tolózott a reform iránt. Arra számított, hogy a „cövekek leverése” siettetné a nyugaton harcoló magyar katonák de­zertálását.

A földreform alapelveit a MKP még Moszkvában dolgozta ki. Ezt 1945. ja­nuár közepén egyeztették a Nemzeti Parasztpárt (NPP) vezetőivel, és mint a NPP javaslata került a nyilvánosság elé. Ennek előtörténetéhez tartozik Erdei Ferenc tervezete, melyet Szegeden vá­zolt fel Révai Józsefnek. Erdei elképze­léseit a szegedi parasztokkal is megvi­tatta. A kormány tagjai, illetve a pártok között nagy nézetkülönbségek voltak e kérdésben. Egyes szociáldemokraták el­lenezték a radikális megoldást, mert ez az országot tönkretenné. Őrült javas­latnak tartották, melyben a kommunis­ták kezét látták. Még dühödtebben tá­madt Erdeire Nagy Ferenc. Ugyanak­kor Veres Péter és Darvas József túl liberálisnak tartották, mint mondották: kivételezés történik a kuláksággal. He­tek múltak, amíg megegyeztek. Vásáry István kisgazdapárti politikus kifogásai miatt húzódott a megállapodás. A NPP 1945. január 14-én lépett színre terve­zetével, de csak március 17-én sikerült közös nevezőre jutni. Nemcsak a föld­osztás módja, a határidő kérdése is szenvedélyes vitákat váltott ki. Nagy Ferenc úgy vélte, öt év kell a program végrehajtásához, ám ne a paraszt ossza ki, hanem a hatóság. A jobboldal ugyanakkor szeretett volna legalább 500 holdas határt legitimizálni.

A reakció – a földreform lejáratása érdekében – még a demagógiától sem riadt vissza: a Független Kisgazdapárt (FKGP) néhány vezetője a kollektív gazdálkodást ajánlotta, olyan lélektani és politikai helyzetben, amikor a ma­gyar parasztságban félelmek éltek a kolhozokkal szemben. Egy másik írá­sukban egyenesen az orosz példa köve­tését javasolták. (Néplap, 1945. II. 23., 24.) Ez a felfogás azonban nem a FKGP hivatalos álláspontját tükrözte. Tildy Zoltán ellene volt a nagybirtoknak, de kiállt a középbirtok védelme mellett. Ő is húzta az időt, mert remélte az nem a „radikálisoknak” dolgozik s később lehetőség nyílhat egy mérsékelt megol­dással lezárni a kérdést.

A Szociáldemokrata Párt (SZDP) „ál­talában” egyetértett a NPP és a MKP elképzeléseivel, valójában az 1930-ban kidolgozott agrárprogramjukat szeret­ték volna elfogadtatni. Később követel­ték a 100 holdon felüli föld igénybevé­telét, kártérítés mellett, de Szeder Fe­renc a párt parasztszakértője kiállt a 40-60 holdas limit érvényesítéséért.

Az egyház kerülte a nyílt állásfogla­lást, mert ez károsan befolyásolta volna a hívők magatartását. Egyes főpapok azonban ezzel mit sem törődve szem­beszegültek a földosztással.

A szegényparasztság nem respektálta a felsők érdekeit, a hagyományokat, hanem gyökeres változást sürgetett. Követelésüknek sorozatos gyűléseken adtak hangot, helyenként már a tettek mezejére is léptek: „önkényesen” hoz­záfogtak a történelmi igazságtevéshez. Január 19-én Szegeden, Orosházán, Csongrádon, Makón falugyűléseken juttatták kifejezésre elszántságukat a föld birtokba vételére. Január végén a paraszti küldöttségek egész sora érke­zett Debrecenbe, hogy közvetlenül is nyomást gyakoroljon a tétovázó kor­mányra. 1945. január 20-án Szolnok megye nyitotta meg a menetet: Kende­res, Karcag, Kungyalu, Kunmadaras, Kisújszállás, 30-án Balmazújváros pa­rasztsága sürgette a határozott cselek­vést. Január végén, február folyamán a deputációk mindennapi vendégei let­tek a debreceni pénzügyi palotának. Hajdúsámson, helyi terv szerint már megtette az előkészületeket a föld kisa­játítására. Balmazújvároson március elejéig 3400 holdat osztottak ki. Ott bizonyult legaktívabbnak a parasztság, ahol legforradalmibbak voltak az agrár­proletár hagyományok. Baranya me­gyében például elmaradtak a korai föl­dosztások.

Az orosháziak levélben fordultak a kormányfőhöz: „Évszázadok óta vé­rünkkel áztattuk a magyar földet, áz­tatni fogjuk most is, ezért követeljük, hogy végre a magyar föld a magyar dolgozó népé legyen.” Balmazújváros küldöttsége Nagy Imrénél is járt. A ja­nuár 28-i népgyűlésen megválasztották azt a 11 tagú delegációt, melynek fel­adata a kormánynál kikényszeríteni a beleegyezést. Szarvas Imre, a csoport vezetője így nyilatkozott a miniszter­nek: „Az egyik oldalon áll a művelés nélkül hagyott nagybirtok, a másik ol­dalt a létbizonytalanságban élő sze­gényparasztság… Kérjük a földművelé­sügyi minisztert, hogy addig is, amíg a földbirtok reform megtörténik, kísér­letbe szétoszthassuk az elhagyott földe­ket.”

A szentesi földmunkásgyűlés határo­zata így szólt: a közösség úgy döntött, hogy megalakítja minden helységben a földigénylők bizottságát, amelyek segí­tik majd a kormányzatot a parcellázás gyors lebonyolításában. Elfogadják a NPP, illetve az MKP földreformjavasla­tát és kérik a minisztert, április 1-jén fogjon hozzá a kivitelezéshez. Hajdúszovát lakossága igavonókat, traktoro­kat, üzemanyagot kért, s a tervek zök­kenőmentes végrehajtását. Nagy Imre kifejtette: a parasztság követelése össz­hangban van a kormány programjával. Orosházáról egy szekérnyi földmunkás érkezett Debrecenbe, s vitába szállt a miniszterrel a birtokhatár kérdésében. Gyoma parasztküldöttségének tagja volt Győri Imre is. Visszaemlékezései­ben leírja a Dálnokival történt találko­zást. A miniszterelnök hűvösen fogadta őket, miután sokáig várakozniuk kel­lett. Az igénylők beadványára kitérően reflektált. A gyomaiak megnyugtatták a kormányfőt, hogy csak az a kabinet maradhat a helyén, mely ezt a fontos társadalmi problémát megoldja.

A nádudvariak borsosabb számlát nyújtottak be a hivatalos földreform­tervezetnél. Sokan azonnal szövetkeze­teket akartak létrehozni, de erről a MKP – politikai megfontolásokból – le­beszélte őket.

Ezek a küldöttségek, levelek, gyűlé­sek arról tanúskodtak, hogy a demok­ratikus forradalom részesei, az egykor alázatosan süvegelő, kétrét görbedő pa­rasztok felegyenesedtek, s erejük, iga­zuk, emberi méltóságuk tudatában Dó­zsa György szellemét idézték.

A parasztság egyre erősödő nyomása bizonyította, a földreformot nem lehe­tett sokáig elhúzni, mert elementáris módon törhet felszínre a falu nehezen ellenőrizhető mozgalma. A MKP ezt látva, a folyamat gyorsítását ösztönözte, javasolta, kezdjék meg a földigénylő bizottságok mielőbbi felállítását. A kor­mány is rájött arra, hogy veszélyes le­het a nemzetgyűlés összehívásáig várni.

Előbb egy pártközi tanácskozáson (1945. március 15.), majd a kabinet ülésén, március 17-én döntöttek a föld­reform kérdésében.

A tervezet kidolgozása február köze­pén kezdődött. A Nagy Imre által ki­jelölt bizottság készítette el a vázlatot, s a Donáth Ferenc által beszerzett ada­tok szolgáltak alapul a munkához. Há­rom éjszakán át vitatkoztak a 600-as rendeleten. Az indítványt ezután párt­közi értekezletre vitték, melynek összehívásával mindaddig vártak, amíg Tildy Zoltán Debrecenbe érkezett. Ezen a megbeszélésen részt vett Tildy, Nagy Ferenc, Szakasits Árpád, Marosán György, Nagy Imre, Gerő Ernő, Vörös János, Veres Péter, Erdei Ferenc és Ries István.

Az előterjesztést szakaszról szakaszra tárgyalták, itt csak kisebb módosítások­ra került sor. Annál hevesebb vita ala­kult ki a birtokhatárok és a végrehajtás időpontja körül. Nagy Ferenc továbbra is több földet javasolt meghagyni a földbirtokosok kezén, tetemesebb kár­talanítással. Az erdők – elképzelése sze­rint – megmaradtak volna a régi tulaj­donosoknak, s a kiosztandó földek zö­mét „életképes” kulákok számára akar­ta biztosítani. Tildy úgy vélte Budapest közelében 50 hold legyen a felső határ. Ezt az indítványt elfogadták. Azt a gon­dolatot is magukévá tették, mely a sze­gény egyházközségek földigénylő jogát szavatolta. Itt döntöttek abban, hogy a Szálasi oldaláról elszökő katonáknak 15 holdat, a fegyveresen átállóknak 25 holdat biztosítanak.

Az említett március 17-ei kabinetülé­sen Dálnoki Miklós Béla kifejtette: a földreform évszázadokra megszabja a magyarság fejlődésének irányát. E ja­vaslattal a progresszió le akarja építeni az osztályuralmat, és szét akarja rombol­ni a reakció fellegvárát, mely a nemzet demokratikus fejlődésének útjában áll.

Nagy Imre felolvasta a rendeletter­vezetet, majd kommentárjában hozzá­fűzte: a földreform célja a parasztság évszázados álmának valóraváltása, a fe­udalizmus eltörlése, a demokratikus fejlődés biztosítása.

Faragho Gábor örömmel üdvözölte a programot, mert az a nemzet boldo­gulásának alapjait teremti meg. Molnár Erik kifejtette, a MKP e rendeletben saját elképzeléseinek realizálását fedezi fel.

Gyöngyösi János igyekezett a FKGP számára kisajátítani az érdemeket. Va- lentiny Ágoston (SZDP) nagy lelkese­déssel jelentette ki: e javaslatban látja azt az utat, melyben a földmunkás a haza öntudatos szolgájává válhat. Erdei Ferenc méltatta a NPP szerepét a ja­vaslat kidolgozásában.

Vörös János, a honvédelmi miniszter, a katona szemszögéből közelítette meg a reform jelentőségét: a hon védelmé­nek legszilárdabb alapját fogja a föld­osztás megteremteni. Vásáry (FKGP) örömének adott hangot, hogy a föld azok kezébe kerül, akiket megillet. Gá­bor József (MKP) kifejezte abbeli remé­nyét, miszerint a paraszt az új demok­ratikus rendszer szilárd alapköve lesz.

A minisztertanács tehát elfogadta a földreform-tervezetet, de jókora túlzás Dálnoki Miklós Béla véleménye, mely hangsúlyozta a kabinet egyöntetűségét. Teleki Géza, aki „rendkívüli” elfoglalt­ságára hivatkozva nem vett részt az ülé­sen, utólag a jegyzőkönyv záradékaként az alábbi sorokat írta: szükséges a föld­reform, de nem alkotmányellenes for­mában, ahogyan ezt keresztülvitték. Törvényjavaslatnak készült a nemzet- gyűlés elé, ide kellett volna hozni. A kormánynyilatkozat nem jogforrás. A rendelet tehát törvényellenes.

Íme a reform tartalma:

Az állam földalapot létesít az elkob­zott, kártalanítással kisajátított és az ál­lamkincstár tulajdonát képező földből.

Teljes egészében elkobzás alá esnek a hazaáruló nyilasok, fasiszta vezetők, Volksbund-tagok, háborús- és népelle­nes bűnösök földjei.

Megváltás ellenében le kell foglalni az 1000 holdon felüli, illetve Budapest határától 30 kilométeren belül eső, 50 holdat meghaladó részeket. 100-1000 hold esetében 100 hold mentesül a ki­sajátítás alól, a paraszti tulajdon maxi­muma 200 hold. (Ez utóbbi passzus arra szolgált, hogy a kulákokat ne ál­lítsák szembe a demokratikus átalaku­lással.) Az a földbirtokos, aki részt vett az ellenállási mozgalomban 300 holdat megtarthatott magának.

Elveszítheti juttatott földjét az, aki két éven át parlagon hagyja. A kiosztott parcella csak annyi lehet, amennyit a család meg tud művelni. Földet csak szegényparaszt kaphat. A kisajátításért megváltást kell fizetni, melyet a törpe- birtokos tíz, az agrárproletár húsz év alatt tartozik kiegyenlíteni.

A március 28-án megjelent végrehaj­tási utasítást követően megindult a Földigénylő Bizottságok szervezése. A MKP és a NPP ügyelt arra, hogy ezek a szervek koalíciós alapon jöjjenek lét­re, mert csak így fejeződhetett ki a mozgalom össznemzeti jellege. A kárta­lanítás kimondása kompromisszum eredménye volt, s abban merült ki, hogy' néhány munkaképtelen egykori földbirtokos rövid ideig állami segély­ben részesült.

A földosztás első lépései többnyire igen tétováknak bizonyultak, hiszen az egész akcióban – a politikai-katonai helyzet miatt – számos ismeretlen té­nyező rejlett. De a folyamat csakhamar felgyorsult. A kisbíró közzétette a falu­gyűlés helyét, idejét és ott megválasz­tották a földigénylő bizottság tagjait, akiket legtöbb helyen a nemzeti bizott­ságok jelöltek. Mivel zömükben igény- jogosult szegényparasztok voltak, érde­keltté váltak a határ korrekt felosztásá­ban. A bizottságok gyorsan dolgoztak: a Tiszántúlon április végére lényegé­ben végrehajtották a rendeletet, Győr-Sopron megyében még hallani lehetett az ágyúszót, amikor hozzáfogtak a munkához és májusra már megoldot­ták a feladatot. 1945 nyarára országos méretekben befejeződött a nagybirtok-rendszer felszámolása. Néhol feszültsé­get okozott az a körülmény, hogy ke­vesebb volt a kiosztandó föld, mint az igénylők száma. Ezt helyenként a kulákság rovására pótolták.

Nem lehetett egyetérteni azokkal, akik a nagyüzem fölényére hivatkozva kifogásolták a földosztást. Túl a politi­kai szempontokon (melyek döntőek voltak), a mezőgazdaságot ért háborús károk és az akkori technika fejlettségi szintje a kisárutermelés mellett szóltak, mert – gépesítés híján – a kisparcellán még lehetett boldogulni.

A parasztság vágya teljesült. Megnőtt termelési kedve és ez előmozdította a mezőgazdaság fejlődését. Am a helyzet változatlanul igen nehéz volt: hiányzott a vetőmag, nélkülözték az igaerőt. A parasztok egymásra voltak utalva a föld megművelésében. Kalákák alakultak, hogy azt a keveset, amivel rendelkeztek közösen hasznosítsák. Igyekezett segí­teni az állam, pótolhatatlan segítséget nyújtott a Vörös Hadsereg. A magyar üzemek munkásai javították a tönkre­ment eszközöket, újakat is gyártottak. A mezőgazdaságot istápolta a csepeli Weiss Manfréd-gyár, a debreceni MÁV szerszámjavító üzeme. A föld kismagán-tulajdonba került, a kenyér ugyanak­kor nemzeti ügy lett.

A földosztás csak formájában volt re­form, mert tartalmát tekintve felért egy agrárforradalommal. Maguk a parasz­tok hajtották végre rövid idő alatt, az évszázados földéhség diktálta radikaliz­mussal. Jellegét tekintve antifeudális és antikapitalista népi demokratikus moz­galomról beszélhetünk. Antifeudális, mert a középkorban gyökerező nagy­birtokrendszer felszámolását eredmé­nyezte, tőkésellenes, mert ebben az idő­ben a nagybirtok java már tőkés üzem­ként működött, sokhelyütt közvetlenül sújtotta a bankokat és kapitalista érdekeket. Kényszerűségből – mint említet­tük – a kulákföldekhez is hozzányúltak.

Úgy kell tekintenünk e nagy jelen­tőségű agrárátalakulásra mint a felsza­badulás nyomán kibontakozó népi de­mokratikus forradalom szerves részére. A 650 000 földigénylő között kiosztot­tak 3,2 millió hold földet. így is csak­nem 100 000 paraszt maradt ki az ak­cióból, és ezt a feszültséget csak később, a mezőgazdasági szocialista átszervezé­se oldotta fel.

Ennek a reformnak egyik jogi sajátos­sága volt, hogy azt megelőzte a kisajátí­tott uradalmak állami tulajdonba vétele. A birtok ugyanis (a rendelet értelmé­ben) a földalapba került s onnan jutott az igénylők kezére. A megváltást is az államnak kellett fizetni, nem az egykori gazdának. A parcellát kapott parasztok tehát nem a grófok-bárók, hanem az állam jogutódai voltak. A föld azonban nem maradt állami tulajdonban (mint Szovjet-Oroszországban 1917-től), ha­nem telekkönyvezett magántulajdon lett. A kormány intézkedett, hogy meg­védje az új birtokosokat az elszegénye­déssel szemben, mert elrendelte: a ka­pott földet 10 éven belül kizárólag a hatóságok engedélyével lehet elidegení­teni. Az örökösödési rendet is szabályoz­ták: csak a feleségre és a köteles rész jogosultjaira származhat át.

A földosztás meggyengítette a ma­gyarországi reakció gazdasági alapjait. Ezt felismerték az angolszászok is, akik ezért nem értettek egyet az agrárforra­dalommal. Amíg K. J. Vorosilov, a Szö­vetséges Ellenőrző Bizottság feje a kér­dést a háború gyors befejezése aspek­tusából vizsgálta, az USA politikai kép­viselője több ízben is, szóban és írásban egyaránt az amerikai állampolgárok földbirtokainak védelmére kelt, az an­golok pedig törvénytelennek minősítet­ték a kisajátítást, mert azt nem parla­menti jóváhagyással hajtották végre. (Az ideiglenes Nemzetgyűlés budapesti ülésszaka 1945. szeptemberében emelte törvényerőre a kormányrendeletet.)

A földosztás hivatalos nyitányának tekinthető az az aktus, amikor Puszta­szeren 1945. március 29-én átadták a parasztoknak Pallavicini őrgróf 40 000 holdas birtokát. Országos volt az öröm, bár az örömbe disszonáns hangok is vegyültek. A parasztság megfélemlíté­sére a legképtelenebb hírek keltek szárnyra, melyeknek igen sokan hitelt adtak.

Nyírbátorban a németek visszajöve- telét jósolták, Rétközberencs és Ajak re­akciós elemei elterjesztették, hogy a pá­lyázók összeírása az Oroszországba deportálandók listájának elkészítésére szolgál. Ez utóbbi hír hatására az asszonyok megrohanták a községházát és visszakövetelték földigénylő nyilatko­zatukat, melyeket hamar megsemmisí­tettek. Piricsin csak akkor indult meg a kimérés, amikor a helyi földbirtokost – háborús bűnösként – népbíróság elé állították. Vencsellőn úgy vélekedtek a parasztok, inkább felesben, harmadá­ban szántanak, vetnek és aratnak, mint hogy bitófa alá kerüljenek. Petneházán a nincstelenek kijelentették, ők semmit sem fogadnak el a kommunistáktól. A pápai parasztság elutasította a földosztó bizottság által felkínált egyházi birtok­részeket. Akik korábban beleegyeztek – látva a többiek tartózkodását – vissza­léptek. Ebben a magatartásban termé­szetesen szerepet játszott a helyi papság ellenagitációja. Tiszacsegén az emberek nem vettek részt a falugyűlésen, mert a zsírosparasztok megijesztették őket. Itt a háziagitáció végül sikerrel járt. A Dunántúlon akadt olyan község, ahol alig lehetett megszervezni a földigénylő bizottságot. Előbb csak kevés jelentkező között osztottak, majd megjött a többi­ek bátorsága is. Ilyenkor gyakran élő­ről kellett kezdeni a parcellázást.

A fenti epizódok – a mozgalom egé­sze mellett – elszórt jelenségek voltak. A magyar parasztság zöme lelkesen állt az agrárforradalom oldalára, ezzel ak­tív és integráns része lett a demokrati­kus átalakulásnak.

FÓRUM

VIDA JÁNOS

Kínai tervek – magyar valóság

Beszélgetés egy kínai üzletemberrel

Bármerre járunk-kelünk kis hazánk­ban, mindenfelé találkozhatunk kínai­akkal. Azt hiszem, nyugodtan elmond­ható: hozzászoktunk a jelenlétükhöz. A felületes szemlélő is észreveszi, hogy so­kan vannak jelen az ország minden tá­ján, sokat dolgoznak, sok olyasmit hoz­nak magukkal, amire szükségünk van, ami kedvünkre való, amit örömest meg­veszünk, ami hasznunkra válik. Egész­ségügyi szolgáltatások, könnyűipari cik­kekkel telezsúfolt boltok, ínyencségeket kínáló éttermek és büfék. A kínai bol­tokban, a kínai vásárokon sokan és szí­vesen szerzik be maguknak mindazokat a használati és szükségleti cikkeket, amelyekhez ezeken a helyeken hozzá le­het jutni: szépek, jó minőségűek és sok­kal olcsóbbak, mint a nyugatról ránk tukmált bóvli.

S mivel mindez igen rövid idő alatt alakult ki, az ember azt hinné, hogy a kínaiak csak úgy jöttek, láttak és győz­tek. A dolog azonban egyáltalán nem ilyen egyszerű. Győztek is annyiban, hogy meggyőztek bennünket: érdemes figyelni rájuk, érdemes elfogadni, amit kínálnak nekünk. Azt azonban csak na­gyon kevesen tudják, hogy a voltakép­pen katasztrofális helyzetben sínylődő magyar gazdaság kellős közepén látszó­lag varázsütésre elszaporodó sikeres kí­nai vállalkozások mögött micsoda óriási erőfeszítés és valójában mennyire bi­zonytalan helyzet rejlik. Mivel sokakkal együtt nekem magamnak sincs erről kellő áttekintésem, de roppant kíváncsi voltam arra, hogy képesek a kínaiak ennyien és ilyen gyorsan megkapasz­kodni hazájuktól tízezer kilométerre, számukra teljesen ismeretlen viszonyok közepette – felkerestem egyiküket, aki sok tekintetben tipikus képviselőjüknek mondható.

A Magyarországra jövő kínaiak kö­zött igen sokan vannak olyanok, akik az üzleti világtól igen távol eső eredeti szakmájukat cserélik fel a kereskedelmi tevékenységre, s közülük jónéhányan itt többféle szaktudást igénylő munkál­kodásra is vállalkoznak. Akivel én talál­koztam, szintén közéjük tartozik.

Zhang Jian (Csang Csian) 1958-ban született a Csöcsiang tartománybeli Wenzhou (Vencsou) városában. Eredeti foglalkozása jogász. Itt azonban ő is üzletember lett, jelenleg a Bada Ma­gyarországi Export-Import Kft. igazga­tója, egyúttal pedig a Magyarországi Kínaiak Általános Szövetségének alelnöke, sőt – legalábbis e beszélgetés ide­jén – az Európa Hangja című, Magyar- országon megjelenő kínai nyelvű újság főszerkesztője. Most elsősorban szemé­lyes tapasztalatairól váltunk szót.

– Mióta tartózkodik Magyarországon, és hogy érzi itt magát?

– Négy évvel ezelőtt jöttem ide. Meg­kedveltem az országot, szép és változa­tos tájait, rokonszenves, barátságos népét. Fontosnak és jónak tartom, hogy Magyarország hidat képez kelet és nyu­gat, illetve észak és dél között. Szívesen választottam vállalkozásom színteréül ezt az országot, mert úgy gondoltam, helyt tudok állni a nyílt és szabad ver­senyben. Az utóbbi évek során ezrével jöttek ide kínaiak, sokan közülük ha­mar haza is tértek, aztán újak, mások jöttek helyettük. Ami engem illet, elő­ször a sydney-i magyar alkonzultól hal­lottam a magyarországi lehetőségekről, ő adta a kezembe a külföldi befekte­tőkre vonatkozó magyar törvények an­gol fordítását. 1991 elején aztán neki­vágtam a nagy útnak, és idejöttem. Ké­sőbb a családom is ideköltözött.

– És megfelelt a várakozásainak, amit tapasztalt?

– Úgy gondoltam, ha alaposan átta­nulmányozom a vonatkozó törvényeket és rendelkezéseket, akkor nem érhet meglepetés. Mivel minden jel arra mu­tatott, hogy semmi okom a habozásra, bejegyeztettem Magyarországon a cé­gemet, megvásároltam a hivatalhoz és a raktározáshoz szükséges ingatlant. Ezután igen nagy mennyiségű kínai terméket hoztam be Magyarországra, azt hiszem, meglehetősen jó minőségűeket, és kínai kereskedelmi partnerem­mel azt terveztük, hogy további nagy­szabású befektetéssel olyan ingat­lanokat is vásárolunk, amelyekben ci­pő- és ruhagyárat hozhatunk létre. Amikor partnerem tájékozódott a ma­gyarországi piaci feltételekről, már az első fázisban egymillió dollár beruhá­zására mutatkozott hajlandónak. Csak­hogy legnagyobb megdöbbenésemre úgyszólván pillanatokon belül le kellett mondanunk terveinkről. Amikor ugyanis elmentem a rendőrségre, hogy elintézzem tartózkodási engedélyem meghosszabbítását, megtagadták tőlem az új vízum kiadását. Temérdek doku­mentumot kellett bemutatnom arról, hogy milyen befektetéseket eszközöl­tem eddig, milyen hatalmas mennyisé­gű terméket hoztam már be az ország­ba, milyen banki igazolásokat kaptam megbízhatóságomról. Hétről hétre is­mételten el kellett zarándokolnom a hatósághoz, míg végül megkaptam ugyan a tartózkodási engedélyt, de a lehetőségekbe vetett bizalmam igencsak megrendült.

– Az itt-tartózkodás ügye legalább meg­nyugtatóan rendeződött?

– Sajnos, voltaképp még az sem. Most is csak olyan tartózkodási enge­délyem van, amelyet évente kell hosszabbítani, tehát bármelyik érvénye­sített év leteltével visszavonható. Leg­nagyobb sajnálatomra kínai partnere­met is arról kellett tájékoztatnom, hogyha magyarországi befektetésekbe fogna, bizonytalan helyzetbe kerül, hi­szen nem csupán személyes tapasz­talataimból, hanem még bizonyos saj­tóközleményekből is arról értesültem, hogy a befektetéseket ugyan szívesen fogadják Magyarországon, a kínaiak tartózkodási engedélyének ügyében azonban nem várható kedvező változás, így aztán sok más kínaihoz hasonlóan, jóllehet nekem még jogi képzettségem is van, nehezen ismerem ki magamat a magyarországi törvények és a tényle­ges joggyakorlat közötti ellentmondá­sok között.

– Mások inkább vagy kevésbé vállalják a bizonytalanság kockázatát?

– Tény, hogy sokezer kínai tartózko­dik Magyarországon, de úgy tudom, nagy a fluktuáció, az újonnan jöttek aránya elég jelentős, és a legsikeresebb üzletemberek már más országokba he­lyezték át tőkéjüket. Vannak persze, akik még haboznak. Elvégre jelentős összeget fektettek be itt. Csakhogy, mi­vel az itt-tartózkodás meghosszabbítha­tóságának bizonytalanságai miatt ők sem mernek üzemeket alapítani, költ­ségeik nem utolsósorban a vámszabá­lyok miatt egyre növekszenek, másfelől, miután a magyarországi piac befogadó- képessége mindinkább csökkenőben van, súlyos nehézséget jelent számukra, hogy termékeiket nem vihetik szabadon tovább más országokba, hiszen ezek nem Magyarországon készültek. Holott ha itt készültek volna, és ilymódon ezeket nem terhelnék meg vám­mal, a magyar vásárlók is még olcsób­ban jutnának hozzájuk, tehát mindannyian jobban járnánk.

– Ha nem léteznének a jelenlegi korláto­zások, milyen közös előnnyel járna a kínai vállalkozók magyarországi jelenléte?

– Jómagam is szívesen maradnék itt. Ha azonban mégis arra kényszerülnék, hogy elhagyjam ezt az országot, min­denképpen megüzenném búcsúzóul mindazoknak, akiket illet, a saját ta­pasztalataimon és ismereteimen alapu­ló véleményemet a kérdésről. Szerin­tem a magyar kormány jól tenné, ha minden erejével igyekezne elősegíteni a kínai üzletemberek számára a kedve­ző befektetési körülményeket. Meggyő­ződésem ugyanis, hogy a kínai üzlet­emberek képesek volnának, a lehető legrövidebb időn belül számos gyárat, üzemet létesíteni, felszerelni és műkö­désbe állítani. Eddigi tapasztalataink meggyőztek bennünket, kínai vállalko­zókat arról, hogy Magyarországon sok könnyűipari üzemre van szükség. Mi létre tudnánk hozni ilyeneket, ezzel – hiszen kereskedelmi tapasztalataink is ezt mutatják – tömegigényeket elégít­hetnénk ki, ráadásul ezrek és ezrek jut­hatnának munkához. Talán fölösleges bizonygatnom, hogy milyen súlyos ma­gyarországi társadalmi problémák eny­hítéséhez tudnánk ezáltal hozzájárulni, méghozzá úgy, hogy magunk vállal­nánk mindeme befektetések kockáza­tát, megkímélve ettől a magyar kor­mányt. Mi több, az így létrehozandó vállalatok termékei immár magyar ter­mékek lennének. Ezeket tehát már egy­re nagyobb mennyiségben lehetne nyu­gatra is exportálni. Ha itt-tartózkodásunkat és befektetési lehetőségeinket nem korlátozzák, akkor mi is merjük vállalni, hogy ezekbe az üzemekbe a legkorszerűbb technikát telepítsük, ily- módon a kínai vállalatoknál készülő termékek nemzetközileg versenyképes magyarországi termékek lehetnének. Ez igazán közös előny lenne, és kár volna mindezt tartózkodási engedé­lyekbe beütendő pecsétektől függővé tenni. Mint mondottam, négy éve tar­tózkodom Magyarországon, az eddigi procedúrák igen kimerítőek voltak, mégis mindvégig keményen dolgoz­tam, és azoknak a gondolatoknak a megvalósításában, amelyekről az imént beszéltem, szívesen részt vennék.

Zhang Jian pedig nem csupán üzleti, hanem szerzői és ismeretterjesztő tevé­kenységet is végez. A bevezetőben már említettem, hogy ő a Magyarországi Kí­naiak Általános Szövetségének alelnöke. Ez a szövetség nem emigráns szer­vezet, és nem is egy idegen állam kép­viselője, hanem amint a neve is mutat­ja, a hazánkban tartózkodó kínai em­berek társulása. Gondoskodik a nálunk élő kínaiak mindennapi problémáinak megoldásáról, ápolja a jó kapcsolatokat a Kínai Népköztársaság és Magyaror­szág kormányával. Igyekszik elősegíteni azt is, hogy a két nép jobban megis­merje egymást, elsődleges feladata ter­mészetesen az, hogy az idejövő kínaiak minél többet, minél pontosabban tud­janak Magyarországról, helyzetünkről, szokásainkról, de nem utolsósorban az itteni törvényekről is.

Zhang Jian nagy érdemeket szerzett ebben a sokoldalú munkában. Bízom benne, hogy nem fáradozott hiába.

MŰHELY

Description.

SZIGETI PÉTER

Térdeljetek le, mert kicsik vagytok…

Uralmi struktúrák a jelenkori konzervatív világban

Les grands ne nous paraissent grands
Que parce que nous semmes á genoux
Levons nous!
(Loustalot, 1789) ¹

Századunk az antikapitalista baloldalt háromnegyed évszázadon át azzal a fel­adattal szembesítette, hogy egyesítse az elméletet a tömegmozgalmakkal. Ma – némiképp szimplifikálva a helyzetet – azt kell konstatálnunk, hogy se elmélet, se tömegmozgalmak. Ebből következik az írástudók felelőssége: a feladat az adekvát elmélet megteremtése, hogy mire újra lesznek tömegmozgalmak, cselekvésük célt, értelmet, tartalmat kapjon. Azért, hogy ne rekedhessenek meg az ösztönös lázadás szintjén, s hogy társadalmi energiáik ne a jobbol­dali és a szélsőjobboldali mozgalmaknál csapódjanak ki.

Elméleten a való világ gondolati fel­dolgozását, s nem művi, mesterséges képződményt értünk: a marxi kritikai társadalomelmélet megköveteli a tudo­mányos helyzetleírást, értelmezést és elemzést, a fennálló tényuniverzumból való kitörési pontok, reális lehetőségek keresése érdekében. Ezzel szemben művi volt – két véglet felmutatása ér­telmében – az „apparátus marxizmus” és művi az álforradalmiság. Előbbit el­mélyült kutatómunka helyett az elmélet valóságtartalmának és autonómiájának alávetése jellemezte a napi politikai, taktikai harcoknak (Lukács György). Utóbbit a társadalmi és politikai erővi­szonyok objektív mérlegelése nélküli hevület hatja át. Sajnos, a szocialista mozgalomban a kelet-közép-európai fordulat megítélésében (1989-91) is fel­bukkant ez a magatartás: az „embourgeoisement” ideológia és a konzervatív forradalmak térnyerése közepette, az absztraktan felfogott társadalmi válto­zások igenlése következtében a mozgási irány szem elől tévesztése. A nyers, kiérleletlen, A gothai program kritikája ér­telmében a nem a marxi alsó fokon álló korai politikai szocializmusok bukásá­val nem közelebb, hanem távolabb ke­rültünk az emberi. emancipációtól, no­ha a megtett úttal – hegeli értelemben – gazdagodtunk. Távolabb, amennyi­ben a burzsoázia politikai hatalma – e régióban is – társadalmi uralommá vál­tozik. Egyrészt osztálya értékeit, nor­máit, attitűdjeit és világszemléletét a megszerzett anyagi erőforrások alapza­tán (privatizáció), az állami erőszakmo­nopólium birtokában, össztársadalmi rangra emeli. Másrészt az alávetett osz­tályok megfékezésére és a létező ellen­kultúrák eljelentéktelenítésére, periferizálására adaptálja a Nyugat kikristá­lyosodott és eredményes uralmi tech­nikáit. Mikre gondolunk?

Nem teljeskörűen, csak exemplifikatív igénnyel szólva: 1. Elit- és tömegkultúra. 2. Elit- és tömegoktatás szisztematikus dualizmusának kiépítése. 3. Mozaik tudat megteremtése az infor­máció és a dezinformáció feldolgozha­tatlan médiabeli áradásával, amelyet szükség esetén domináns motívumok spontánnak ható felerősítésével mani­pulálnak. 4. A formális szabadságnak (az áruvilágtól a politikai üzemen át az életmódokig terjedő választhatóság), a negatív szabadságnak és a véletlenek szabadságának előtérbe helyezése (a szerencsejáték iparszerű megsokszoro­zódása) a pozitív szabadságfogalommal szemben a tudatipar minden szintjén. 5. A nagy emberek, a sikeresség kultu­szának megteremtése az új individua­lizmus és a társadalmi egyenlőtlenségek természetes voltának elfogadtatása ér­dekében. „Térdeljetek le, mert kicsik vagytok – hozzánk képest.” Ezt üzeni nekünk beszédmódjuk, képi megjelení­tésük a filmvásznon és a tv-ben, közép­osztályos Drugstorejaik és luxus szak­boltjaik tárgyi környezete. Az utóbbiról részletesebben.

Az áruházhoz képest a Drugstore-ban a modern fogyasztás olyan specifikus módjáról van szó, amely nem árukate­góriákat rendel egymás mellé, hanem egy fogyasztói egész részeként ad róluk zavaros, de vonzó jeleket. Itt a kulturális központ a kereskedelmi központ integ­ráns részévé válik. Nemcsak a kultúra prostituálódik azzal, hogy a fogyasztói javak általános gyűjteményében egy ele­met jelent a többi között, hanem az áruk is kulturalizálódnak: a luxus elemeként az öröm szubsztanciájává válnak. A Drugstore-ban a békafelszereléstől az élelemig, a teniszpályától a templomig, zenéig és a moziig minden együtt van: egy egész városrész, ahol a művészet és a szabadidő keveredik a hétköznapi élettel. Új életstílust kínál a középosztá­lyok számára a klimatizált, védett tér­ben, ahol minden cselekvéslehetőség egybe van foglalva a totális lét egyide­jűségében. A fogyasztás átfogja, birto­kolja így az egész életet.

„A fogyasztás fenomenológiájában a tár­sadalmi kapcsolatok, a javak, a szolgáltatá­sok, a tárgyak, az élet általános klimatizáció- ja jelenik meg, a befejezettség stádiumában, egy olyan evolúció eredményeként, amely a tiszta és egyszerű bőségtől az artikulált tár­gyak hálóján keresztül az idő és a cselekvések totális kondicionálásáig, az emberi ambícióe­rezet módszeres meghatározásáig terjed a jö­vő drugstore városnegyedeiben.” (Jean Baudrillard, 1970. 23-24. old.) ²

Mindennek a társadalmi jelentősége csak akkor válhat világossá, ha a sza­badidő kapitalizálódásaként nemcsak a polgári „középosztály”, hanem az alá­vetett osztályoknak a tőkés újraterme­lésbe való bevonásaként is értékeljük e fejleményt. Akkor is, ha a jelenség szé­lessége és mélysége a munkásosztály vonatkozásában kiterjedtebb volt a fordizmus klasszikus időszakában (M. Aglietta), mint napjainkban; s akkor is, ha a növekedéskorszak elmúltával „zé­ró összegű játszmához” válik hasonlóvá az elosztás körüli társadalompolitikai harc; s akkor is, ha a centrumban extenzívebb formákat ölt a szabadidő kapitalizálódása, mint Kelet-Európa fél­periférikus országaiban. A taylori mun­kaszervezeti formákat az újabb ipari forradalom háttérbe szorította, de ettől még ne feledjük, hogy a tömegfogyasz­tás kora elé nem lehet visszamenni. Ép­pen az a jelenkor társadalompolitikai harcainak fő kérdése, hogy el lehet-e fogadtatni a kétharmados társadalmat, azaz immár a népesség szükségesnek tekintett egyharmada kirekesztését, marginalizálását, szegénységi küszöb alá szorítását abból a célból, hogy fenn­tartsák a kispolgárság, a szakmunkáse­litek és az alkalmazotti, középkáder csoportok számára a fogyasztói társada­lom tömegfogyasztását, a közép- és a nagyburzsoázia változatlan vagy bővülő luxusfogyasztása mellett. Milyen hatást gyakorolt a munkásmozgalomra a munkásosztály tömegfogyasztóvá válása a relatív értéktöblettermelés kiteljese­déseként?

A társadalmi viszonyok áruviszonyok­ká válásának ökonómiailag új szakasza a szabadidő szférájának bevonása a tőkés újratermelés folyamatába. Ennek az osztállyá szerveződésre gyakorolt nega­tív hatásait Ernst Mandel optimális vilá­gossággal fejtette ki a későkapitalista, tehát a Nagy Válság utáni időszakra vonatkoztatva: „A proletariátusnak a mo­dem munkásmozgalom megjelenése és harcai révén valóban elért kulturális vívmányai (könyv, újságok, kulturális önképzés, sport- szervezetek stb.) elvesztik a klasszikus impe­rializmusra jellemző önkéntességüket, a kapi­talista árutermeléstől és forgalomtól való önállóságukat és autonómiájukat, s egyre inkább ez utóbbi részévé válnak. Kereskedel­mi, kiadói tevékenység útján megjelenő köny­vek, tömegsajtó és televízió szocialista sajtó helyett, kereskedelmi, utazási irodák a mun­kásifjúsági, sport és kulturális szervezetek irányította szabadidő felhasználás helyett stb. A proletariátus kulturális szükségleteit ismét elnyeli a kapitalista árutermelés és forgalom, végbemegy a munkaerő szabadidő szférájá­nak messzeható reprivatizálása. Megszakad a közösségi-szolidaritási szférának a szabad- versenyes kapitalizmusra és az imperia­lizmusra jellemző bővülése.” – írta A későka­pitalizmus című művében (1972). Az au­tonóm munkásmozgalom rendszert transzcendáló kritikai potenciáljának hiánya pedig az összetartó erő nélküli halmaz állapotába hozza az új társa­dalmi mozgalmakat.

Mindettől önmagában a jelenkori vi­lág még nem lenne újkonzervatívnak minősíthető. Sokan nem is értik e mi­nősítést, mondván, hogy a liberális de­mokráciák győztek az idézőjelbe tett „kommunizmus” felett, hogy pluralista, többpárti hatalomgyakorlást megvalósí­tó politikai rendszerek jöttek létre a kelet-európai régióban. Mások számára pedig éppen a litván, lengyel és ma­gyar választások után vált problemati­kussá e minősítés fenntartása, mond­ván, hogy középbal, szociáldemokrata többségű kormányok győztek 1993-ban és 1994-ben a nemzeti, konzervatív erők felett. Változtak a politikai rezsi- mek, kicserélődtek az elitek. Aktuálpolitikai szinten hiba is lenne lebecsülni a kormányzati hatalom jellegének vál­tozását.

Szemben azonban az elitelméletek­kel, melyek a történelem menete szem­pontjából a tömegeket járuléknak te­kintik – mint ezt Leonard Schapiro de­finíciója világossá teszi: „elit az, amelyik kiválasztja a saját útját” ³ – a marxi kri­tikai társadalomelmélet az osztály­uralmat nem az aktív, tudatos kisebb­ség – tehetetlen, passzív többség komp­lementer viszonyra alapozza (és bírál­ja), hanem a többlettermék termelésé­nek és elsajátítási módjának társada­lomszerkezeti konzekvenciájára. Akkor, amikor nincsenek sorsfordító tömeg- mozgalmak, mint a jelenkorban, akkor az elitelmélet állítása meggyőzőnek lát­szik, mert a cselekvő csúcsok döntenek. S meggyőzőnek, mert nem azt látjuk, hogy a mihaszna, semmittevő urak ké­pességeik elvesztésével egyre ráutaltabbak lennének szolgáikra, s hogy a szol­gák fokozatosan képességekre szert té­ve kidolgoznák magukat szolgasoruk­ból, miáltal az urak lennének kiszolgál­tatva utóbbiaknak és végbemenne az uralom és szolgaság szerepcseréje. ⁴ Ha­nem azt – ha magyar példa bizonysá­gával szólhatunk –, hogy az érlelődő társadalmi változások szükségessége közepette nem az következett be, ami a magyar társadalom többségének elvá­rása volt a rendszerváltás folyamatá­ban. Hanem az, ami a világrendszerbeli erőviszonyokból, s az azt kifejező kor­szellemből következett.

Mi volt a magyar társadalom elvárá­sa és miben csalódott leginkább?

„Az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportja által 1994 elején végzett közvélemény kutatás egyértelműen jelzi, hogy éppen azokban a reményeikben csalódtak az emberek leginkább, amelyeket a legtöbben vártak a rendszerváltástól. És persze senki sem szavazott a korábban is magasra érté­kelt szociális biztonság elvesztésére… A ’92-es vizsgálat is egyértelműen jelezte, hogy a piacgazdaság értékei meglehetősen nagy el­lenállásba ütköznek a társadalom széles ré­tegeiben, hogy a gondoskodó állam képe ki- gyomlálhatatlannak tűnő gyökereket eresztett a közgondolkodásban, és nem veszített nép­szerűségéből az egyenlősdi elve sem, amely a gazdasági differenciálódás elutasítását je­lenti, vagyis hogy inkább legyen mindenki­nek közepesen jó avagy rossz, semmint hogy egyesek meggazdagodjanak, mások pedig el­szegényedjenek. ” ⁵

A világgazdaság utolsó két évtizede értékelte le a hagyományos ipari struk­túrákat, s a negyedik ipari forradalom (atomenergia, mikroelektronika, kom­munikációs technikák) követelményei­hez alkalmazkodni nem képes szovjet rendszert. A szovjet típusú szocializmus gazdaság- és társadalomszervezése szenvedett történelmi vereséget. Ebben azok az árugazdálkodást makrogazda­sági koordinációval kombináló orszá­gok is osztoztak, melyek kibújva a sztá­lini köpönyegből, ettől típusismérvei­ben eltérő gyakorlatot követtek (Euró­pában pl. Magyarország, Jugoszlávia) negyed századon át. ⁶ Átmenetből visszamenet lett. A külső erőviszonyok megfelelő háttér és saját alap hiányá­ban belsővé váltak, függetlenül a lénye­gi differenciáktól. Ezután már csak az történt, ami történhetett. Igaz, az át­menet ritka, demokratikus pillanatai­ban még felvetődhetett, hogy a tulaj­doni formák egyenértékűsége, egy szektorsemleges gazdaságpolitika je­gyében versenyezhessen egymással az állami, a szövetkezeti, az önkormányza­ti és a magántulajdon. De az már csak a Baloldali Alternatíva részéről, hogy az állami tulajdont kellene szocializálni, és a tervezést demokratizálni.

A politikai fejlődés ezeket ad acta tet­te, hogy a gazdaság feletti magánhata­lom nyílt célkitűzése uralja el a terepet. Nem ismeretlen előttünk, csak a bekö­vetkezettekkel újra igazolódik, hogy: „Minden kor uralkodó ideológiája az uralkodó osztály idelógiája”. Az uralom a termelési folyamat társadalmi szerve­zetében a többlettermék feletti rendel­kezésen alapul, ami a kapitalizmusban értéktöbblettermeléssé, modern polgári osztályviszonnyá válik, amit a tőkés vi­lággazdaság működésébe reintegrálódó társadalmak most saját bőrükön tapasz­talnak. Nevezetesen azt, hogy a társa­dalmi polarizáció folyamatában a pol­gárosodás komplementere a proletarizálódás, azt, hogy a csökkenő nemzeti termék ⁷ az új viszonyok között egyenlőtlenebbül oszlik meg a népesség kö­zött mint korábban; azt, hogy a kelet-európai társadalmakban a marginalizáció szintje megfelel a kétharmados tár­sadalom dahrendorfi próféciájának. Anélkül, hogy a termelő erők, a mun­kamegosztás fejlettségét tekintve poszt- indusztriális társadalom lennénk. Fél­periférikus, közepesen fejlett országok­ból, de nem kétharmados társadal­makból elindultunk az olcsó munkaerő gazdaságába, az Európába vezető (?) úton. Az elitek útválasztása nem a többségi társadalmi elváráshoz, hanem a vi­lágrendszer fő mozgási irányához iga­zodott. Ezért nem volt szükség egyetlen újszerű eszmére sem a változások so­rán.

Mitől neokonzervatív ez a világ? – kérdezhetjük, hisz ez még valóban nem következik sem a kapitalista fogyasztói társadalom presztízshierarchiájából, az életmódokra gyakorolt szimbolikus erő­szakából, sem a félperiférikus elmara­dottságból, sem az osztályuralom álta­lános anyagi alapzatából, amit fogalmi­lag elválasztottunk a kormányhatalom­tól és az aktuális politikai rezsim jelle­gétől. Attól az, hogy a politikai mező­ben a nemzeti-konzervatív és a liberális pólus közötti küzdelmek zajlanak, melybe rendszerkritikai potenciált hor­dozó szocialista, kommunista erők nem tudnak beavatkozni. Attól, hogy a kor­mányhatalom és a politikai kurzus vál­tozásai ellenére sem kérdőjeleződnek meg a társadalmi cselekvéseket megha­tározó értékorientációk: a privatizáció, a dereguláció, a dezetatizáció és a monetarizmus egymással összefüggő eta­lonjai.

Ezek már jellegzetesen újkonzervatív iránytűk. Nemcsak egy korszak lenyo­matai, hanem szervező és legitimációs elvei. Lenyomatok, mert egy rendszer határát biztosan kijelölik annak „tabui”, érdemben meg nem kérdőjelezhető adottságai. Tabu az, amiről nem dön­tenek. Ebbe a szent és sérthetetlen stá­tuszba kell a magántulajdont helyezni. És szervező elv, melyekhez a tömeges-tipikus társadalmi cselekvések, tetszik vagy sem, igazodni, alkalmazkodni kénytelenek. De ahhoz, hogy a körül­mények hatalma mellett más felhajtóe­rők is társuljanak, ehhez igazoló elvek és eljárások együttesére, tudatosan elő­állítandó legitimációra van szükség. Er­re szolgál a világlátás polgári konzer­vatív, azaz neokonzervatív módozata: az (európai értelemben vett) gazdasági li­beralizmus kombinálása a konzervatív erkölccsel és társadalom-felfogással. A gazdaság szférájában a magántulajdo­nosok (tőkék, pénzeszközök, munkae­rők magántulajdonosai) közötti szabad­piaci kapcsolatok, melyet nem terhel­nek a társadalmi szabályozás nem piaci formái. Laissez faire – laissez passer antiintervencionista spontaneitás, legfel­jebb piackonform, a magántulajdon térnyerését, a társadalmi viszonyok elpiacosítását (commodisation; marchandisation) ⁸ nem zavaró szabályozás a kí­vánatos (pl.: tender kiírás; béralkura redukált szakszervezeti tevékenység). Szemben a közösségi szabályozás olyan formáival, mint a gazdasági demokrá­cia vagy a participáció, melyek csak za­varnák az eredeti tőkekisajátítás művi folyamatát. A jóléti állam (Welfare State) paternalizmusnak minősítése, a szociá­lis jogállam (német nyelvterületen: „so­zialer Rechtsstaat”) liberális jogállammal való felváltása fejezi ki e tendenciális változásokat. A nyugati szervezett kapi­talizmus keynesiánus jóléti államának viszonylagos sikeressége után (átlago­san az 1945-73 közötti periódusról van szó) az inga visszaleng a szabadversenyes ideológia és a konzervatív morál által uralt terepre. Nem a bürokratikus újraelosztás (redisztribució) önigazgatói kritikája, a közvetlen demokratizmus, a hatalmi viszonyok demokratizálása és a tulajdon szocializálása, hanem a priva­tizáció, az új individualizmus adja a kor mértékeit, mozgási irányait.

Egykor Karl Mannheim az Ideologie und Utopie III. fejezetében méltán jel­lemezte akként a konzervatív eszmét, hogy: „A konzervatív tudás eredetileg ural­kodni tudás, ösztönös és gyakran teoretikus orientáltság és létimmanens tényezőkre. […] nem lehet a mindenkori történelmi alakot csinálni, hanem ez a törvényhez hasonlóan egy belső centrumból nő ki. […] A konzer­vatív számára minden fennálló csak azért van tele gyümölcsöző pozitivitással, mert lassan és fokozatosan keletkezett. ” ⁹

Ilyen létimmanens, organikus adott­ságnak lehetett tekinteni a XIX. száza­di magántulajdont az állami és szövet­kezeti tulajdonra épülő „államszocializ­musok” előtt, de nem azok után. Ez a történelmi kihívás reflexióra kény­szeríti a konzervatív tudatot: ami nem adott semminemű szerves fejlődéssel – viszont a vezetés organikus funkciójá­nak gyakorlása értelmében uralkodni kell – azt be kell vezetni. A „real existie­render Sozialismus”, különösen szovjet tí­pusának mély válsága pedig lehetővé tette a radikális fordulatot: a szocialista kísérletek bármely múlt (és bármilyen jövőbeli) formájának egységes lejáratá­sát. Az uralom mértékeit, a társadalmi egyenlőtlenségek természetes és hasz­nos mivoltáról szóló érveléseket, a val­láserkölcs és a család jelentőségének bemutatását rá lehetett bízni a hagyo­mányos konzervatív eszköztárra, annak aktualizálására.

Ami a gazdaságot illeti, itt nehezebb a feladat, mert semmi sem történt or­ganikusan. A polgárság uralmának, az „embourgeoisement”-nak a létrehozására széles körű állami intervencióra volt és van szükség. A tulajdon hol osztogató, hol fosztogató önleosztása az establish- menten belül teljesen ellentétes a ver­senytársadalom hirdetett ideológiájá­val. Azzal, hogy a láthatatlan kéz az egyenlő feltételek között versengő fe­leket hatékonyságuk szerint minősíti, s ezért igazságos. Itt semmi sem volt drága: termelési rendszerek és vertiku­mok teljes szétbomlasztásával járt a ré­gi és új elemekből verbuválódó ma­gántulajdonos osztály megteremtése. A hirdetett piaci alapú privatizációból semmi sem lett és nem is lehetett. Nem lehetett, mert az elmúlt 40 évben nem halmozódtak fel olyan likvid tőkevagyonok azon népességnek a kezén, amelyik jövedelmének jelentős részét ingyenes vagy államilag dotált közfo­gyasztásként kapta, s ezért nem is le­het az állami vagyon privatizáció kere­tében történő felvásárlója. Miként a kárpótlás vagy a kisbefektetői progra­mok sem lehettek alkalmasak erre, no­ha az agrárszféra termelőkapacitásá­nak lepusztításában és a spekulációs tőkekoncentrációban jelentős szerep­hez jutottak Magyarországon. Mit eredményezett ez az uralmi szempon­toknak, a polgári ideológiának aláve­tett privatizáció? Ez alapvető kérdés a baloldal számára akkor is, ha a rend­szerváltás eddigi hat éve még nem je­lenthet történelmi léptéket a kapitalis­ta rend hosszú távú teljesítőképességé­nek megítélését illetően.

A világ gazdaságtörténetében példa nélkül álló privatizációs túlkínálat ro­hamosan leértékelte a rendelkezésre ál­ló állami vagyontömeget. A nyugati be­fektetők tehetős része, többnyire mul- tik, gyakran nem is termelőkapacitást jöttek vásárolni, hanem piacokat. És ahogy Egyiptom sem lett gazdagabb, fejlett ország attól, hogy az arabok Co­ca Colát isznak a sivatagban (idézzük Heikalt), azonképpen a kelet-európaiak sem, hogy Casio, Sony, Schell, Arai, Jú­lius Meinl stb. termékeket fogyaszthat­nak. Úgy, hogy miközben elkoptak a közfogyasztások, a nyugati árszínvonal keleti bérekkel párosult. Viszont meg­tanulhatták a kereskedelmi imperia­lizmus leckéjét. Ilyen körülmények kö­zött a leértékelődő és leértékelt állami vagyon zöme a menedzser-technokrá­cia, a politikai-hatalmi pozícióit, befo­lyását vagyonná konvertáló politikai bürokrácia, a bankokrácia és a már ko­rábban létező kisvállalkozói rétegek si­keresen lobbyzó csoportja kezébe ke­rült.

A térség úgynevezett piaci alapú pri­vatizációja brutálisan zajlott le. Csak az eredeti felhalmozás hősi harcai helyett (az indiánok utolsó csepp vérükig véd­ték földjeiket) aktuálpolitikai erőviszo­nyok, lobbyzások és panamák döntöt­tek. Eredeti felhalmozás helyett talá­lóbb eredeti kisajátításról beszélni. Abban az értelemben, hogy az elsődleges el­osztás, a termelési eszközök elosztásá­nak legális, közhatalom útján biztosított szerzésmódját a rendszeren belül a to­vábbiakban nem lehet megkérdőjelez­ni. Az elsődleges elosztás után érvénybe lép a kommutatív igazságosság követel­ménye: a magántulajdonosok egymást kölcsönösen mint magántulajdonost is­merik el és oltalmazzák a kívüllévőkkel szemben.

Ahogy ezt a liberál-konzervatív poli­tikai gondolkodó, a jelentős alkotmányjogász Ernst Forsthoff (1968) elméletileg felfogta: „A jogállami alkotmány alapvető­en garantáló-biztosító jellegű alkotmány. S mivel csak egy már meglévő rendet lehet biztosítani, nem pedig egy tervet vagy va­lamilyen programot, ezért a jogállami alkot­mány nagy mértékben kötődik a társadalmi status quohoz.

A jogállami alkotmányok biztosítékainak saját logikájuk van, amit a törvényfogalom szab meg. E biztosítékok elsősorban határ­megvonásokat jelentenek. A klasszikus alap­jogok, a személyes szabadság, az egyenlőség, a vallásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, az egyesülési és a gyülekezési szabadság, a tulajdon és az öröklési jog garanciája – nos, mindez nem más, mint azoknak a területeknek a kijelölése, amelyek előtt az államhatalom megáll.”

Kelet-Európában a jogállam nem állt meg a köztulajdonnál, radikálisan privatizálja azt. Eszerint a praxisban csak a magántulajdont illeti meg az emberi jogokat védő határmegvonás, nem a tulajdont általában. A rendszer kiépítése idején más érvényes, mint berendezkedett állapotaiban. A további beavatkozás, disztribúció tilos és diszfunkcionális a privát tulajdon és forga­lombiztonság szempontja miatt – ha a kérdést a magántulajdon álláspontjáról nézik.

A valóságos privatizációs eljárások, történések egy része, ismertté válva a közvélemény bizonyos szegmenseiben, felháborodást váltott ki. Az emberi ter­mészet Kelet-Európában olyan – bár emberi jogként ezt nem sietnek garan­tálni – hogy hajlamos csak a saját mun­kán alapuló szerzést legitimnek tekin­teni. Akkor is, ha ez a saját egyéni és akkor is, ha közösségi munka eredmé­nye. Helyi szinten, ahol az információ­kat nehéz volt teljesen eltitkolni, nem egyszer 1793-as hangulat alakult ki – informálisan, kocsmai asztalok mellett. Elkerülendő a privatizáció illegitimmé válásának tovaterjedését, Magyarorszá­gon preventív intézkedéseket tettek. Néhány kormányon lévő csoporton be­lüli kezdeményezés (pl. KDNP) után az akkori ellenzék (MSZP, SZDSZ) kritika­ilag lépett fel, a hatékonyabb és igaz­ságosabb privatizáció jelszavával, hogy oldják, levezessék a társadalmi elége­detlenséget.

Az 1994 nyarán hatalomra került Szocialista Párt két hónapra visszame­nőleges vizsgálatot rendelt el, melynek sovány, a mai szociáldemokráciára jel­lemző liberális eredménye az volt, hogy zömében jogszerűnek, csak éppen im­morálisnak találtattak az eljárások. To­vábbá az új szociálliberális kormánnyal új privatizációs program és vagyonke­zelő szervezet hivatott feledtetni, hogy a társadalom jelentős része előtt a pri­vatizáció illegitim. Mindez azonban ez ideig nem elsősorban azért nem tudott politikai erővé formálódni, mert az em­beri hiszékenység még a privatizáció­ban nem (érdek)érintett csoportoknál is igen magasfokú, hanem mert az em­berek érzik, hogy a globális erőviszo­nyok közegében „a növényéhez hason­ló belső centrumból”, a tőkés világ- rendszer centrumából a privatizáció vi­lágszelleme mindenen áttör. Főleg, ha olyan eredményes protagonistái van­nak az adósságválság következtében függő helyzetbe került országokban, mint a Valutaalap (IMF) és a Világ­bank.

Ennek ellenére az új rendszer telje­sítőképességének egyelőre a régit alul­múló, a hiszékeny tömegek szemében váratlanul alacsony szintje Kelet-Euró­pában sok helyütt legitimációs deficitet eredményez. A teljesítmény váratlan gyengeségének hatására a politikai köz­pontok az átmenet első időszakát uraló optimista stratégiákat hamar felváltot­ták a pesszimista optimizmus stratégi­ájával. A „jó rendszerváltás – rossz tár­sadalom, rossz közérzet” ellentmondá­sát feloldandó áttértek: 1. a rövid át­menetről az egyre hosszabb szükséges­ségének hangoztatására; 2. a múlt zsá­kutcás örökségének könnyű meghalad- hatóságáról az egyre nehezebb hangoz­tatására, a „vesztesek, áldozatok mindig vannak” amerikai stílusú magyarázatá­ra és végül, a fő érvre: 3. a szükség- szerű rendszerváltás megmutatja a tár­sadalomnak, hogy igényeinek lefokozá­sára van szükség. ¹⁰

Átveszik a Trilaterális Bizottság győz­tes konzervatívjainak érvét: nem a zsemle kicsi, hanem a tömegek szája túl nagy. A túl sok demokrácia, a túl sok pluralizmus kormányozhatatlanságot jelent. Nem engedhető meg, hogy a birtokos osztályok megérdemelt jöve­delmei ki legyenek szolgáltatva az álta­lános választójog alapján létrejött kor­mányok és a mögöttük álló közvéle­mény nyomásának. Ezt elkerülendő, redukálni kell az állami funkciókat, a keynesi értelemben vett jóléti állami osztálykompromisszumot, a materiális kompenzációkat le kell építeni. Dezetatizáció, dereguláció és a forgalomban lévő pénz mennyiségének meghatáro­zására korlátozódó, antiinflációs gazda­ságpolitika vezet el az új egyensúlyhoz. A társadalmi szerepvállalásait leépítő minimális állam teret nyit a deregulá­cióval a vállalkozásoknak, a kínálati gazdaságtan piaci módszereinek, az új individualizmusnak. A jogállam ellen­téte itt a szociális állam, amely jog- egyenlőségi alapon kollektív jogokat és igényeket teljesítő disztribúciót feltéte­lez, a javakból való materiális részese­dést. Azaz mivel nem hagyja meg az egyént saját spontánul adott társadalmi helyzetében, csak a magántulajdonosok szabadságának jogállami határmegvo­nását sértve egzisztálhat – ha és amennyiben a tulajdon közösségi for­máit nem tekintik legitimnek. Éppen ez a neokonzervativizmus lényege.

Mindezek a társadalmi folyamatok osztály- és rétegspecifikusan hatnak. Bizonyára nem ugyanazt a népességet érintik az ex-Szovjetunióban évtizede­ken át ismeretlen (vagy csak szórványo­san ismert) olyan népbetegségek (pes­tis, kolera, tbc), melyek tömegesen kap­tak lábra az idén, s melyek tipikusan a nyomor termékei, mint azt, amelyik a Mercedes gyár termékeiből – a gyár jelentése szerint – 1993-ban több kocsit vásárolt, mint az összes többi európai ország együtt. Igaz, a rendszerváltás új, nem tapasztalt dolgokat is hozott a tér­ség társadalmai számára. így a nem egy összefüggésben nagyon is problemati­kus nemzeti és a viszonyok elviselésé­hez nagyon is szükségessé vált vallási reneszánszot. Továbbá, a formális poli­tikai demokrácia valós, pozitív élmé­nyét: azt, hogy a kormány leváltható. A pluralisztikus tendenciák illúziókat is teremtenek. Ennek ellenére kérdéses, hogy a népesség tűrőképessége elvise­li-e a számára ez ideig szokatlan alapú és mértékű szociális egyenlőtlenségek hosszú távon garantált valóságát. A refeudalizáció jelenségeinek hatására im­portált hatalmi technikák itt is műkö­désbe léptek. A biztonsági ipar és a nagyon gazdagok védelmére szolgáló biztonsági magánszemélyzet (Amerikát ebben hamar megközelítettük) itt is kü­lön foglalkozási ággá vált. ¹¹ De megje­lentek Kelet-Európában a „VIP” (Very Important Personality) korábban csak az atlanti világban ismert, sportversenye­ken, üzleti és művészeti fórumokon el­különült kasztot alkotó közösségei.

Az antikapitalista baloldalnak tehát van mit elemeznie, és van mit kritizál­nia. A keynes-i jóléti állam visszavéte­lével, vagy más interpretációban „az el­fajzott keynesianizmus” (Joan Robinson) színrelépésével és a pluralizmus bizo­nyos maradványai (általános választó­jogra épülő politikai rendszer, ellenzéki tevékenység legalitása) ellenére olyan új helyzet kezd kialakulni, amelyben részlegesen visszatérnek a hagyomá­nyos uralmi formákhoz. A munkás és szocialista mozgalmak tartós apálya el­lenére vannak haladó, emancipatórikus társadalmi mozgalmak, csak ezek rész­leges problémák, partikuláris szükség­letek mentén szerveződnek. Ilyenek a bérmozgalmak, a környezetvédők (a zöld zöldek, a fekete zöldek), a femi­nisták, a békemozgalmak, az antirasszista és alternatív törekvések. Ezek ma a polgári társadalom strukturális és funkcionális differenciálódása mentén, egymástól elszigetelten szerveződnek. Ezért az egydimenziós kapitalista universummal (Marcuse) szembeni kritiká­juk erőtlen, gyakran csak az állampol­gári kezdeményezések („Bürgerinitiati­ven”) valójában rendszerkonform ma­gatartásformáit veszik fel. A sokféle elé­gedetlenségnek nézőpontjaikban nincs közös alapja. A sok tekintetben libera­lizálódó szociáldemokrácia már nem is akarja, a dezintegrált állapotában lévő kommunista mozgalom nem tudja összefogni rendszerellenes mozgalommá („mouvement anti-systémique” – Wal­lenstein) a meglevő feszültségeket.

Meglehet, a tőke nemzetköziesedési foka (transznacionalizáció) és a munka­társadalom nemzeti keretek közötti egzisztálása eleve lehetetleníti, hogy a rendszer alapvető ellentmondásának (tőke-munka) a világrendszer szintjére áttevődése után a feszültségek egységes cselekvéssé integrálódhassanak. Az ellentársadalom nemzeti keretek közötti megszerveződésének lehetetlenségét (pl.: szovjet-kínai szakítás) Kelet-Euró­pa drágán tanulta. Hipotézisem sze­rint: a tőkés világgazdaság („économie-monde”) egységének és a nemzet és re­gionális fejlettség szempontjából hier­archikus világrendszernek („systeme mondial”) csak az együttes meghaladása lehetséges. A gazdaságilag és politikai­lag egyenlőtlen fejlődés a világrendszer ellentmondásai következtében a félpe­rifériákon ismét előállíthatja a nyers, politikai szocializmusok újabb kiadásait és kísérleteit, de ha azok nem tanulnak elődeik hibáiból, továbbá elszigeteltek maradnának a fejlett világ antikapitalista mozgalmaitól – ha úgy tetszik, az egyenlő fejlődéstől –, akkor valószínű­leg újfent képtelenek lennének civilizá­ciós értelemben áttörést hozni.

A későkapitalizmus megszüntetve-megőrzésébez, tehát meghaladásá­hoz az egyenlő és az egyenlőtlen fej­lődés vektorának egy irányba kell hatnia.

Jegyzetek

¹ A nagyok csak azért látszanak nagynak, mert mi térden állunk. Keljünk fel! [vissza]

² A „Drugstore” fogalmán a Jean Baudril- lard-féle értelmezést – nem egyszerűen a vegyeskereskedő üzleti centrum először Amerikában kialakult büfés változatát – ért­jük. Denoel, 1970. 21-24. o. [vissza]

³ Leonard Schapiro: Totalitarianism in the Doghouse Western. Printing Service Ltd., 1972. [vissza]

⁴ G. W. F. Hegel: A szellem fenomenológiája (Az öntudat önállósága és önállótlansága; uralom és szolgaság 101-107. o.) Akadé­mia, 1961. (ford.: Szemere Samu) [vissza]

⁵ Szociológiai felmérés konklúzióit idéztem (Vásárhelyi Mária: Kritika 1994/6. sz. 3. o.), amely azt is leszögezi, hogy „napjainkban a felnőtt lakosság fele eredményesebbnek és igazságosabbnak látta a Kádár-rendszert a mostaninál… Egyre szélesedik a társada­lomnak az a része, amely úgy véli, hogy éppen a kapitalista viszonyok kialakulása, a piacgazdaságra való áttérés és a privati­záció okolható életviszonyainak romlásáért” [vissza]

⁶ Annak az alapvető kérdésnek a megvála­szolására, hogy milyen szocializmus(ok) és miért szenvedtek történelmi vereséget, kí­sérletet tettem a 3-8. számú téziseimben (vö.: Baloldali Alternatíva Egyesülés 1994. május l-jei kiadványa). [vissza]

⁷ A bécsi székhelyű Nemzetközi Gazdasági és Együttműködési Intézet adatai szerint, melyek nem a legrosszabb mutatókat jelen­tik más adatokhoz viszonyítva, ha 1989-et bázisévnek (100%) tekintjük, akkor a térség országainak nemzeti jövedelme 1993-ban ekként alakult: Lengyelország 86% .Szlovénia 82% Csehország 80% Magyarország 80% Szlovákia 76% Románia 72% Bulgária 71% Oroszország 61% Ukrajna 59% Horvátország 46% Átlag = 71,3% Forrás: Magyar Hírlap, 1994. 9. 7. (7. o.) [vissza]

⁸ A fogalmat Wallerstein-i értelemben vesz- szük. Nem piacról és kereskedelemről, te­hát a forgalmi folyamatról van szó az elpiacosítással, hanem a termelési folyamatról és a munkaviszonyok bérmunka viszonnyá válásáról. Lásd: a „Le capitalisme histori- que” Découverte, 1987. fogalomhasznála­tát. [vissza]

⁹ Verlag Friedrich Cohen. Bonn, 1929. [vissza]

¹⁰ Közép-Európa: honná, hová? című előadásá­ban Glatz Ferenc történész, a Németh kor­mány volt kultuszminisztere így fogalma­zott az ország legnagyobb példányszámú napilapjában közölt Európa Intézeti konfe­rencián: „A gazasági stabilizációról a tér­ségben téveszmék élnek. A közvélemény nem utolsósorban a fasizmus és a kommu­nizmus boldogság-ideológiáinak hatására hajlik a stabilizációt úgy felfogni, mint az egyenlőséget, a szegénységtől mentes gaz­dasági életet. Olyan társadalmat, ahol a bő­ség kosarából mindenki egyaránt vehet.” (Népszabadság, 1994. IX. 10. Hétvége-mel­léklet) [vissza]

¹¹ Az USA-ban a „biztonsági magánszemély­zet” foglakoztatási kategória az aktív népes­ség 2,6%-át tette ki 1990-ben. Többen vol­tak, mint a hivatásos rendőrök. (Lásd: Le Monde diplomatique 1991/11. Jacques Decornoy cikkében). Kiben nem idézi ez fel a magánbandériumok feudális világát? [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Pocsék idők

Amikor e sorokat írom december 11-én, egy pocsék, szürke vasárnapon, po­csékul szemerkél az eső. Köteles­ségtudó budapesti polgárként már megjártam a körzeti szavazóhelyiséget, s a pocsék időjárásnak és az időpocsékolásnak kijáró rezignált hangulatban leadtam voksomat a különféle önkor­mányzati tisztségviselőkre. Tisztára úgy viselkedtem, mint egy templomba járó ateista: leróttam a nem kötelező, de valamiképpen mégis vállalt részvétel ál­dozatát egy önkormányzati demokráci­ának nevezett, abszolút üres kultusz hi­ábavaló szertartásában.

Mondják, falun ez másként van. Ott mindenki tudja, hogy a polgármester a János bácsi, aki esztendők óta jól vagy rosszul intézi a közösség ügyeit, meg­szervezte a járdák építését vagy elher­dálta a vízvezetékre szánt költségvetési összeget, s ennek megfelelően megér­demli, hogy újraválasszák, vagy útila­put kötnek a talpára.

Nekem viszont sejtelmem sincs, kik azok az emberek, akikre szavaztam, és azt sem tudom, mit akarnak – vagy akarnak-e bármit – azon túl, hogy fő­polgármesterként, polgármesterként, önkormányzati izékként (nem tudom, s nem is érdekel, hogyan hívják ma­napság a tanácstagokat) némi hatalom­ra és anyagi javadalmazásra vágynak. Teletömték ugyan a postaládámat a ki­áltványaikkal, s a televízióban, rádió­ban a főpolgármester-jelöltek még vi­taformában is kifejtették elképzelései­ket, de ezek a szövegek semmiben nem különböztek a kávémárkák, intimbeté- tek és autógyárak reklámjaitól. Aki itt a lakáshelyzet megoldásáról, a munka­nélküliség enyhítéséről vagy a közbiz­tonság megszilárdításáról s más effélék­ről értekezik – ahogyan e jelölt urak egytől-egyig tették –, nem szavahihe­tőbb, mint ha valaki azt ígérné, hogy a főváros minden lakosának garantálja a telitalálatot az ötös lottón.

Megjegyzem, ilyen gondjaink megol­dása nem is rájuk tartoznék, hanem a kormányzatra. S az, hogy az ország- gyűlési választások idején elpufogtatott frázisokat most újból elénk tálalják, akár komikusnak is mondható: olyan, mint amikor a vesztes világháború vé­gén a szakaszparancsnok megígéri ka­tonáinak, hogy a reá bízott lövészárok­ban kivívja a végső diadalt.

Reájuk az tartoznék, hogy amikor bemegyünk az önkormányzati hivatal­ba, ott ne úgy bánjanak velünk, aho­gyan a hatalom birtokosai bánnak az adófizetésre kötelezett hatalmon kívü­liekkel, hanem úgy, ahogyan a hatalom tényleges birtokosaival bánnak azok, akiknek a hatalmunkat ideiglenesen odakölcsönöztük, s akik a mi adónkból élnek. Akik egy önmagát kormányzó közösség alkalmazottjai, irodai bér­munkásai – elvégre kapitalizmus van, nevezzük csak néven a gyereket –, s mint ilyenek, köteles tisztelettel tartoz­nak nekünk, kenyéradó gazdáiknak, a közösség minden egyes tagjának.

Ne azt találják ki e fő- és nem fő polgármesterek meg önkormányzati izék, hogy miként fogjuk a jóléti kapi­talizmus vívmányai terén lekörözni Nyugat-Európát, hanem találják fel végre a telefonon előre megbeszélt fo­gadási időpontokat, a sorszámosztás zseniális leleményét, hogy az általuk irányított hivatalokban ne merjen ben­nünket senki órákig sorbaállatni, vára­koztatni, sőt, a megbeszélt időpont előtt öt perccel már a hivatalnokok vá­rakozzanak ránk, aktáinkat lapozgatva és jól megfontolva, hogyan tudnának legjobban szolgálatunkra állni.

A törvényben előírt ügyintézési ha­táridők betartását találják fel, s azt, hogy az önkormányzati irodavezetők és miegymások olyan válaszokat adjanak a beadványainkra, mintha nem lenné­nek teljesen hülyék és minket sem néz­nének teljesen hülyének. Mióta felnőtt életemet élem, még nem találkoztam olyan tanácsi vagy önkormányzati ügy­intézővel, aki tájékozódott volna azok­ról a törvényekről és rendeletekről, amelyek az általa intézett ügyekben mérvadóak, de még olyannal se, aki odafigyelt volna a szavaimra, leveleim­re, amelyekkel felvilágosítottam az ef­fajta rendelkezések létéről.

Azt ígérje meg már valaki a kortes­beszédében, hogyha az én szavazatom révén polgármester lesz, akkor az általa irányított intézményben megszűnik a balkáni típusú, szinte nyílt korrupció, a közrendőri modor és a kafkai légkör; nem akarják a szomszédom ebadóját rajtam behajtani, nem sorolják át az ingatlanomat a tudtom nélkül olyan más építési övezetbe, ahol nemhogy egy feljárót nem építtethetek a padlá­somhoz, de inkább még le kéne bon­tanom egy kicsit a száz éve álló házam­ból, s ahol az irodavezetők egyike sem mer majd aláírni konkrétan megjelölt törvények bekezdéseit és szakaszait ab­szolút nyíltan és konkrétan semmibe­vevő leveleket. S akkor majd nem fo­gom úgy érezni, hogy voltaképpen na­gyon káros és önmagam számára is megmagyarázhatatlanul ésszerűtlen dolgot cselekedtem, amikor az urnához járulva hozzájárultam e csak nevében egyre változó, de elöljáróságként, ta­nácsként, önkormányzatként egyfor­mán pocsék intézményrendszer pocsék látszatainak fenntartásához.

S méghozzá ilyen pocsék, esős idő­ben.

PETŐ GÁBOR PÁL

Az undorító televízió

A cím ne tévesszen meg senkit: kivéte­lesen nem a mai – egyelőre majdnem kizárólagosan állami, „közszolgálati” – magyar televízióról lesz szó: ott, mióta a nahlik már csak egy rossz ikes ige, a horizont lassan kivilágosodik. Az, amit „undorító televízió”-nak nevezek: a ke­reskedelmi televízió, amit mindenáron be akarnak vezetni Magyarországon is: vagy az állami (azaz: a mi pénzünkön létrehozott!) televízió privatizációjával (elkótyavetyélésével), vagy új földi, esetleg műholdas televíziós hálózat ki­építésével – ezek már érdektelen tech­nikai részletkérdések; a lényeg egy po­litikai előítélet: a monopóliummal, kü­lönösen az államival, „a” hatalommal való elutasító szembenállás (mintha va­laha a MÁV, a Posta és pár más állami monopólium nem működött volna jól).

Bizonyos fokig megértem, hogy a legelterjedtebben fogható és így a köz­véleményt (a mai újságárak és minősé­gük miatt) a legszélesebb körben befo­lyásoló tömegtájékoztató eszközt, a te­levíziót ki akarják vonni az állam, a kormány hatásköréből. Vannak, akik­nek a mai kormány tetszik, és nem bán­nák, ha ez befolyásolná a televíziót – hogy most csak ennél maradjunk –, viszont tisztában vannak vele, hogy egyszer majd jöhet egy olyan kormány, amely nem tetszik nekik (mint az előző konzervatív-klerikális kormányzat). De mivel azt nem lehet törvénybe iktatni, hogy „az a kormány, ami nekem tetszik, befolyásolhatja a tv-t – akár csak mond­juk az elnök kinevezésével –, de az a kormány, amelyik nekem nem tetszik, az nem befolyásolhatja”, nincs más megoldás, mint valahogy törvényesen biztosítani, hogy egyetlen kormány se befolyásolhassa a „médiát” (amint ma „előkelő” mondani, mert az idegen szó mindig „előkelőbb” ugyebár mint a ma­gyar). Idáig minden rendben is volna.

Hanem a kereskedelmi televízió!…

Külföldi utaimon szállodai szobám­ban nem egyszer volt módom „élvezni” a kereskedelmi tévék műsorát. Igaz, hála a műholdas és kábeles televízió­zásnak, ma már itthon is láthatják, akik tudnak idegen nyelveket, milyen a ke­reskedelmi televíziózás. Egy szóval jel­lemezhető: undorító.

Nem lehet senkit hibáztatni azért, hogy a kereskedelmi tévék olyanok, amilyenek: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem” – mondhatnák. Mert a kereskedelmi tévé, mint neve is mutat­ja, kereskedelmi célokat szolgál: műsort szolgáltat azért, hogy tulajdonosa pro­fitra tegyen szert. (Ritka kivétel, amikor mellékcélként – még undorítóbb – po­litikai céljai is vannak vele: lásd Ber­lusconi esetét Olaszországban.) A mű­sorszolgáltatás célja elsőrendűen az, hogy a nézőt a képernyő elé ültesse és megnézesse vele a műsorok közé ikta­tott – sokszor műsorokat, akár filmeket is félbeszakítva sugárzott – reklámokat. A kereskedelmi tévé ugyanis ezekből él, mert természetéből adódóan nem szed­het előfizetési – vagy ahogy nálunk most képmutatóan szeretik kifejezni: „készülékhasználati” – díjat.

Hogy a hirdetések milyenek, arról néhány éve már magunk is szerezhet­tünk tapasztalatokat a magyar tévéből (jóllehet emellett még előfizetési díjat is szed!). Ritka kivételektől eltekintve, hülyék, ízléstelenek. Állandó ismételge­tésük idegesítő, mivel pedig több, ugyanolyan rendeltetésű árut reklá­moznak, ezek hatása kiolthatja egymást (de ez már a hirdettetők baja). Az íz­léstelenséggel kapcsolatban hadd emlé­keztetek a kakis-pisis babapelenka-reklámokra, az „intimbetétek”-re, az izzad­ság elleni szerekre, vagyis azokra, ame­lyeket sokszor vacsoraidőben is a ké­pünkbe öntenek.

De milyen műsor kell ahhoz, hogy az emberek elviseljék a reklámokat? Olyan, amelyet minél többen megnéz­nek, mert a nézettség szerint alakul a reklámokért beszedhető tarifa. (A né­zettséget közvéleménykutatók mérik, de már műszeresen is ellenőrizhető.) És milyen műsort néznek meg a leg­többen vajon? Például sportmérkőzése­ket – és ez még hagyján (ha nem pankráció vagy más visszataszítóan durva sportról van szó). Ám a műsorok túl­nyomó része szórakoztatás: filmek, ve­télkedők, játékok. De milyen színvona­lon szórakoztatnak ezek a műsorok? Mivel az a cél, hogy minél többen néz­zék, alacsony színvonalúak. Nem „sért­jük meg a népet” (amint demagógok szokták mondani), ha leszögezzük azt az egzaktul bizonyítható tényt, hogy az emberek ízlésszintjük szerint úgy osz­lanak meg, hogy a legműveltebbek, a legválasztékosabb ízlésűek vannak a legkevesebben, míg a mind alacso­nyabb ízlés- és műveltségi szintű embe­rek mind többen és többen vannak. Mondjuk, Thomas Mann A Varázshegy című regényéből készült filmet sokkal kevesebben néznek meg, mint egy os­toba krimit (mert többségük ostoba: ezt szemtanúként mint szenvedélyes krimi­néző tanúsíthatom!), valami durva piff- puff-filmet, netán pornót.

Mármost mit tehet a kereskedelmi tévéállomás műsorigazgatója, ha nem akarja, hogy a tulajdonos kirúgja őt a nézőszám csökkenése miatt, ami ugyan­is magával hozza a hirdetők számának és a hirdetési tarifának, vagyis végső soron a profitnak a csökkenését? A műsorigazgató, ha jóízlésű ember, undor­ral, ha cinikus üzletember, akkor vállvonogatva adja mind nagyobb mennyiségben és mind alacsonyabb színvo­nalon a műsort. így minden kereske­delmi tévé lényegéből fakadóan mind több időben egyre alantasabb műsort fog sugározni. Ezért merészeltem cik­kem címében undorítónak nevezni a ke­reskedelmi tévét.

De tudom: hiába írom mindezt, s hiába mutatták ki nyugati társada­lomtudósok ugyanezt vastag könyvek­ben, statisztikákkal, meggyőzően – a nyakunkba fogják hozni a kereskedelmi tévét, minden tiltakozás ellenére. Mert a profit világában ez a kifizetődő. Már­pedig mi a profit társadalmát építjük, a kapitalizmust. Most éppen szocialista vezetéssel.

Szép új világ!

OLVASÓLÁMPA

SZEGŐ LÁSZLÓ

Petőfi Kínában

Összes verseinek pekingi megjelenésére

A nyugati kultúrával, irodalommal vol­taképp csak a századfordulón és az azt követő években ismerkedni kezdő Kína számára valóságos revelációként hatott Petőfi költészetének fölfedezése.

A költő műveit akkoriban még csak közvetítő nyelvek (német, japán) útján befogadni képes literátorok, akiknek számottevő része csatlakozott a forradalmi-patriotisztikus mozgalmakhoz, Petőfiben a lánglelkű forradalmárt, a kérlelhetetlen hazafit látták, s a költő mesterségbeli nagysága – amelyet per­sze a nyelv abszolút idegensége miatt föl sem ismerhettek – nagyon-nagyon hosszú időre elsikkadt előttük. A költő­óriás első kínai népszerűsítőinek sorá­ban olyan neveket találunk, mint a ha­zánkban is jól ismert Lu Xun (Lu Hszin, Lu Hszün) vagy a jeles költő, Bai Mang (Paj Mang, másik nevén Yin Fu).

A Szabadság, szerelem című négysorost például betéve tudja napjainkban úgy­szólván minden – az általános iskolát elvégzett kínai – Petőfi Sándor szerelmi lírája azonban fehér folt még a művelt értelmiség tudásanyagában is. A század első felében a kínai irodalom művelői­nek érdeklődése a „kicsiny és elnyo­mott” nemzetek költészete, így a ma­gyar literatúra felé irányult. Ezzel és a kínai művelődéspolitika azóta is járt útjával magyarázható az az egyoldalú Petőfi-kép, amely a hatalmas távol-keleti országban kialakult.

A helyzetben minőségi változást idé­zett elő Xing Wansheng (Hszin Vanseng) műfordító megjelenése az utóbbi időben. Xing Wansheng, aki munkás­sága elismeréséül a Pro Cultura Hungarica kitüntetést kapta hazánktól, Buda­pesten végezte tanulmányait az ötvenes években, és sikerült annyira elsajátíta­nia nyelvünket, hogy immár közvetítő nyelv igénybe vétele nélkül kezdhetett hozzá Petőfi összes verseinek kínaira fordításához.

A mű 1994-ben megjelent, s most már csak Petőfi prózai munkái várják a kínai nyelven való megszólaltatást.

SZERDAHELYI ISTVÁN

Egy lexikon ürügyén – két lexikon margójára

Új Magyar Irodalmi Lexikon I-III.

Megjelent hát az évtizedek óta – egyre mérgesebben – igényelt, s ha a tervezés és az előmunkálatok idejét is beszámít­juk, kereken tíz esztendeje készülő, há­rom kötetes Új Magyar Irodalmi Lexikon. 316 szerző tollából több mint tizenegyezer címszót tartalmaz; impozáns és – hadd bocsássam előre végkövetkezteté­semet – minden tiszteletet-elismerést megérdemlő, színvonalas kézikönyv. Mint minden ilyen nagy vállalkozás születésekor, a szenzációkat hajhászó újságírók és a hangsokodással feltűnni vágyó irodalmárok ennél is igyekeznek persze botrányos hibákról szóló híresz­teléseket világgá kürtölni, nálunk már ez a szokás. A mű azonban ott áll majd az ő polcaikon is, és belőle fogják ki­puskázni az adatokat, alapvető értéke­léseket, ahogyan ez náluk szintén szo­kás.

A lexikon főszerkesztője Péter László, korszakszerkesztői Vizkelety András (a XV. sz. végéig), Kovács Sándor Iván és S. Sárdi Margit (XVI-XVII. sz.), Németh S. Katalin (XVIII. sz.), Orosz László (XIX. sz. első fele), Csűrös Miklós és Gyapay László (XIX. sz. második fele), Vörös László (XX. sz. első fele), Pomogáts Béla és R. Takáts Olga (XX. sz. második fele). Az Akadémiai Kiadó szaklexikon-szerkesztőségében Kulcsár Zsuzsa veze­tésével a kiadvány felelős szerkesztői F. Almási Éva és Bartók István voltak.

A szerkesztők névsora önmagában is igen sokat mond. Egyetlen akadémikus nincsen közöttük, sőt többségükben csak kandidátusok. A rendszerváltás egyik – a lexikonkészítés titkait tudók számára igencsak szembetűnő – jele ez: a korábbi, bizantinikus szertartásrend kötelezően előírta, hogy (párját ritkító kivételekkel) a főszerkesztőknek és a szerkesztőbizottsági tagoknak nem is akármilyen, hanem a kultúrpolitikában is excelláló akadémikusoknak kellett lenniük, még akkor is, ha a nevükön kívül semmivel nem járultak hozzá a műhöz. Az elgondolás most nyilván az volt, hogy a mű létrehozóiként azok tüntettessenek fel, akik létrehozták azt, s ez így tisztességes.

Péter László előszava elárulja, hogy a munkálatok kezdetén, 1988 tavaszán még ennek a lexikonnak is volt szer­kesztőbizottsága, melynek tagjai – Klaniczay Tibor elnökletével – Király István, Németh G. Béla és Szabolcsi Miklós aka­démikusok voltak, a tudományok dok­torai csak ketten akadtak köztük, Tamai Andor és e sorok szerzője. Ezt a szer­kesztőbizottságot azonban – s ez viszont a rendszerváltás módszereiről mond sokat – egyetlen ülése után minden kü­lön értesítés nélkül (s még azt se tudni, ki vagy kik döntése alapján és milyen megfontolásokkal) egyszerűen nem lé­tezőnek tekintették.

Az új lexikon készítésének fő indoka az volt, hogy a korábbi, 1963-1965 kö­zött megjelentetett Magyar Irodalmi Le­xikonra – Péter László szavaival – „a Kádár-korszak irodalompolitikája” nyomta rá „bélyegét”. Ő ugyan hozzá­teszi ehhez, hogy a közben eltelt három évtized mindenképpen indokolttá tette volna az új vállalkozást, ez azonban ke­gyes kollegiális gesztus csupán: ha a korábbi lexikon jobb lett volna, mint amilyenre sikeredett, nem kellett volna merőben újat állítani a helyére, átdolgozott-bővített új kiadással ma is meg­jelentethető lett volna.

Mint ama régebbi kiadvány első kö­tetének egyik szerkesztője és sajtó alá rendezője, s a második és harmadik kötet munkálatainak – felelős szerkesz­tő néven – tényleges irányítója, bizony tanúsíthatom, hogy arra a kézikönyvre igencsak rányomta bélyegét a kor, melynek szülötte volt. S e kor bizony nem a kifejlett „Kádár-korszak” volt, amelyet a „paternalizmus” egyre libe­rálisabb irányítási metódusai jellemez­tek, hanem a 60-as évek első fele. Ne­künk még a lexikon minden egyes cik­két jóvá kellett hagyatnunk a pártköz­pont kulturális osztályával és a minisz­térium irodalmi osztályával. S e cenzori ellenőrzés védelmet sem biztosított szá­munkra. Amikor az első kötet megje­lent, csörgött a telefon az asztalomon: – Itt Aczél György.

Már vettem a lélegzetet, hogy meg­felelő helyre küldjem a telefonvicceket kedvelő kollégáim valamelyikét, amikor szerencsémre, a folytatásból felismer­tem a nagyhatalmú miniszterhelyettes hangját: – Jöjjön le hozzám.

A lexikonszerkesztőség ugyanis ak­koriban a minisztérium hatodik emele­tén működött. Mikor beléptem hozzá, minden bevezetés nélkül rámförmedt: – Kit kell ezért a lexikonért seggberúg­nom?

Minthogy megbízatásom után a ki­adó igazgatójának világosan – és több tanú előtt – megmondtam, hogy a szö­veg szerintem kiadhatatlan, s ha ra­gaszkodik megjelentetéséhez, nem en­gedem, hogy engem tüntessenek fel a kötet felelős szerkesztőjeként, nem fél­tettem az ülepemet. Azt válaszoltam ne­ki, hogy az ország legtekintélyesebb irodalmárai közül a párt által kiválasz­tott szerkesztőbizottság a kötet minden egyes betűjét jóváhagyta. (Az egyetlen Király István kivételével úgy, hogy a korrektúracsomagokat bontatlanul küldték vissza hozzánk.)

– Éppen ők jelentették fel magát – nevetett Aczél. (Mint később megtud­tam, Király ebben is kivétel volt, ő szenvedélyesen kiállt a lexikon mellett.)

A botrány ahhoz mindenesetre hoz­zásegített, hogy az L-Z betűhatárok kö­zötti, eredetileg egy kötetnyire terve­zett címszavakat tisztességesen ki lehe­tett egészíteni és át lehetett dolgozni; így nőtt a szöveg – kirívóan felborítva a kiadvány arányait – két kötetre. Ám a kor erre a munkára is „rányomta bélyegét”, s nemcsak politikai tekintet­ben, hanem filológiai szempontból is.

Az eredeti szerzőgárdát a Benedek Marcell rokoni és ismeretségi köréből összeállított szakszerkesztők bízták meg, s az így készült és általuk jóváha­gyott szövegek nagyon furcsán festet­tek. A kor szakmai moráljára – s nem politikai viszonyaira – jellemzően volt pl. olyan szerző is, aki Benedek Marcell 1927-es Irodalmi Lexikonából szó szerint kigépeltetett cikkeket adott le nálunk, nemcsak azzal nem törődve, hogy az illető író 1927 után még publikált, majd rég elhalálozott, hanem még azt a szövegrészt sem törölve, hogy az illető „e lexikon – tudniillik az 1927-es – munkatársa”.

Sólymos Ida költőnőt vettem magam mellé detektívnek, hogy kiderítsük – a rendőrségtől a temetői nyilvántartáso­kon át a pápai nunciatúráig (ez nem vicc, valóban kértünk tőlük is adatokat) terjedő telefonálgatással – levelezgetéssel –, mi lett az 1945 után az irodalmi életből nyomtalanul eltűnt magyar írókkal. Melocco János felesége pl. zo­kogva mondta el, hogy férje 1950-ben egy napon egyszerűen nem jött haza, s jóllehet hallomásból tudja, hogy az AVH-n megölték, ezt a hivatalos szer­vek nemhogy nem hajlandóak elismer­ni, de egyre zaklatják, hogy váljon el a halottól, mintha élne: rendeznie kell a családi állapotát. Fiatalos őrültségem­ben hivatalos levélben szólítottam fel a Belügyminisztériumot és a Legfelsőbb Ügyészséget, nyilatkozzanak, mit csi­náltak Melocco Jánossal, mert ő lexi­koncímszó. Az ügyészség az Akadémia főtitkárán keresztül üzente meg kiadói főnökeimnek, hogy térítsenek észre, a Belügyminisztériumtól viszont kaptam egy pecsétes papírt a pontos adatokkal, s azt odaadtam Melocco Jánosnénak, hogy másfél évtized után végre beleirathassa a személyi igazolványába, hogy özvegy.

A pártközponttal egyébként komo­lyabb konfliktusba csak a Lukács Györgyről szóló cikk kapcsán kevered­tünk. A mostani lexikon előszavában Péter László is utal e legendás esetre: „Anekdotába illik, hogy Lukács Györgynek B. M. betűjegyek fölött megjelent címszavát nem Benedek Marcell, hanem kegyes csalással a fia, Benedek István írta.” Nos, nem kegyes csalásról volt szó, hanem kegyetlen po­litikai huzakodásról, s a cikket nem Be­nedek István írta; tőle ez a szöveg alig­ha tellett volna ki. A cikk első változata még Tamás Attila idején készült el, s ha jól emlékszem, Lukács személyes adatközlései alapján Heller Ágnes tollából származott. Minthogy azonban közben megjelent Az esztétikum sajátossága, en­nek magyar fordítójával, Eörsi Istvánnal a szöveget tetemesen kiegészíttettem. A csalás oka az volt, hogy jól tudtuk: a pártközpont durván „leleplező”, Luká­csot áruló kommunistának és antimarxistának bélyegző szöveget akar majd. Benedek Marcell viszont, aki egyrészt se kommunista, se marxista nem volt soha, nem írhat ilyet fiatalkori barátjá­ról, másrészt pedig egy főszerkesztőnek nem lehet megtiltani, hogy a saját le­xikonjába cikket írjon arról, akiről akar. A trükk nem vált be: Tóth Dezső jelezte, hogy a szöveg elfogadhatatlan, üljünk össze, hogy az átdolgozás inst­rukcióit megbeszéljük. A teljes szer­kesztőbizottságot odahívtam a tanács­kozásra, de egyedül Király István mert megjelenni. Hosszan vitatkoztam Tóth Dezsővel, pontról pontra, Lukács szö­vegeit fel-felolvasva cáfoltam az általa előadottakat, Király hallgatott. Végül Tóth Dezső kiterítette a kártyáit:

– Te is tudod – mutatott rám –, hogy én is tudom, hogy neked van igazad. Arról van szó, hogy Szirmai elvtárs ra­gaszkodik ezekhez a változtatásokhoz.

Ekkor Királynak vörös lett a feje, s öklével odavágott az asztalra:

– Dezső – ordította –, ezt a lexikont akkor is használni fogják, amikor már senki nem emlékszik arra, hogy ki volt Szirmai elvtárs!

– Tiétek a felelősség – mondta Tóth Dezső, és a szövegen nem változtat­tunk, és nem lett semmi bajunk belőle. A második és harmadik kötet is bot­rányt kavart ugyan, a zsurnálkritikusok kritikátlan álobjektivizmussal vádoltak meg minden egyébbel, de a pártköz­pont nem lépett fel ellenünk. A hajcihő viszont visszarettentette a kiadót attól, hogy az A-K betűhatárokat a későbbi­ekhez hasonló igényeknek megfelelően kiegészítő pótkötetet megjelentesse (anyaga pedig jórészt készen állt már; kidobtuk).

Ilyesféle hatások lenyomatát őrzi hát az a régi lexikon – aminthogy minden lexikon többé-kevésbé tükre a maga korának. Ha a mienk a „Kádár-kor­szak” bélyegét viseli magán, erről az újról is elmondható hogy az „Antall- korszak”-ra vall. Nekünk konkrét ál­lampárti cenzúrával kellett szembenéz­nünk, de azt senki nem igényelte tő­lünk (magunktól pedig eszünkben meg nem fordult volna), hogy egy irodalmi lexikon címszavává avassuk Kádár Já­nost vagy Aczél Györgyöt. Az Új Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőit csak belső sugallataik vezérelték abban, hogy mennyire teljesítsék a parlamenti de­mokrácia politikai elvárásait, mégis cik­ket írtak-írattak Antall Józsefről és Andrásfalvy Bertalanról. Katona Tamás felvé­telét még egy hétmérföldes műjegyzék is alátámasztja, kiadói lektor korában ugyanis mindenféle antológiák szer­kesztésére nyílt lehetősége; ha az effajta tevékenységet másoknál is regisztrálta volna a lexikon, nem három, hanem harminc kötetes lenne.

Az ilyen direkt politikai attitűdökön túl tükrei persze a lexikonok koruk hi­vatalos értékrendjeinek is. Minthogy a mi időnkben a vulgarizált marxizmus- leninizmus és a szocialista realizmus hegemóniáját kellett tiszteletben tarta­ni, aligha merhettünk volna Illés Béláról kisebb cikket közölni, mint amek­korát közöltünk, meg mertük említeni viszont, hogy „némely alakja kevéssé válik plasztikussá”, és „elemzései in­kább az eseményekre, a mindenkori adott helyzetre szorítkoznak”. Ma, a posztmodernizmus és posztstruktura­lizmus hegemóniája jegyében viszont a rendszerváltás Illés Bélája, Esterházy Pé­ter kapott ugyanilyen terjedelmet az új lexikontól, s a cikk bizony nem meri megemlíteni, hogy vannak olyan véle­mények is, melyek szerint – Hernádi Miklóst idézve – életművét a „nekem mindent lehet, mert mégiscsak író vol­nék” „betegesen túlduzzadt önértékelé­se” jellemzi.

Félreértés ne essék: ez az új lexikon ezzel együtt sokkal jobb a réginél. Az effajta torzulás;k minden lexikonban óhatatlanul felbukkannak, s nem érin­tik a kézikönyvek alapvető értékeit. E lexikon cikke, példásan adatgazdagok, világosan áttekinthetők, egységes szer­kezetűek; ilyen vonatkozásban vitán fe­lül állóan a legjobb lexikográfiai hagyo­mányokat tükrözik. Megfogalmazásaik pedig egyenesen egvedülállóan tömö­rek, feszesre stilizáltak, hála a főszer­kesztőnek, aki óriási műgonddal és ir­galmatlan agresszivitással húzta meg a szószátyáran semmitmondó – s most, megjelenés után a berzenkedők táborát is növelő – szerzők szövegeit. (Kár, hogy a posztstrukturalista szlengben ki­fejezett közönséges szamárságokat né­hol – nyilván maga sem érn e, mit akar mondani szerzője – információnak vél­ve nem merte kihúzni.

E megfogalmazások egyben a lexiká­lis illemtan legfinnyásabb kötelmeinek is eleget tevő visszafogottságukkal, a té­nyek közlésére szorítkozó modorukkal is kitűnnek. Szerzőik-szerkesztőik – mintha csak nem is ebben az elavult világban élnének – meglepő értéktisz­telettel és jóindulattal találták meg az írók azon vonásait, amelyek miatt az olvasók szerették őket, s felül­emelkedtek minden ordas indulaton, klikkszemponton. A mi lexikonunkba bizony be-becsúsztak harsányabb, ma már szemet szúróan rikító jelzők is. Itt viszont – alighanem szintén Péter Lász­lónak köszönhetően – nincsenek se ízetlen dicséretek, se szitok-átok minő­sítések. Az Aczél Györgyről szóló cikk ugyanolyan hűvösen objektív (a puszta adatközlésen túl csak arról értesíti az olvasót, hogy „A Kádár-korszak műve­lődéspolitikájának irányítója” volt), mint az Antall Józsefről szóló („1990-től miniszterelnök volt”).

Mindezzel az Új Magyar Irodalmi Le­xikon a szakmai középlexikon-típus leg­jobb modelljét valósította meg. Színes, esszéisztikus kis remekek vagy akár csak különösebben egyéni tudományos teljesítményt tükröző szövegek nincse­nek benne, de aki ilyesmire vágyik, s nem gyors, egyszerű információkra, az forduljon más forrásokhoz (például a nagylexikonokhoz; bár ilyen típusú ké­zikönyvünk a magyar irodalom köré­ben nincsen, s rövid időn belül aligha is lesz).

A bevezetőben jelzett híresztelések azt a látszatot keltik, hogy ebben a le­xikonban hemzsegnek a fatális adathi­bák és hiányok. Véres zászlóként eme­lik magasba Zsolt Béla kihagyásának té­nyét, s aki keres, bizony találhat a cik­kekben kuncogtató tévinformációkat is. A rólam szóló cikkben kettő is akad, s e folyóirat olvasói sem találhatják meg ötödik éve létező lapjuk címszavát a lexikonban. (A Simor Andrásról írott cikk viszont tudja, hogy ő az Ezredvég főszerkesztője.)

Nos, Zsolt Béla cikke volt ennek a lexikonnak is, de – mint megtudtam – a nyomdai munkálatok során a szöveg- szerkesztő masina egyes más cikkekkel egyetemben „eltüntette”. (A 3. kötet 1998. oldalán, az első hasáb tetején még egy olyan cikk is akad – mint kiderítettem, a Szilvási Jánosról szólna –, amelynek hiányoznak a bevezető so­rai, s így nem tudni, kinek az életrajzát és tevékenységét ismerteti.) Bizony, ilyesmi előfordul, ha a kiadó arra kény­szerül, hogy az utólagos betoldások mi­att át- és áttördeltesse az oldalakat. A XX. század második felébe tartozó cik­keket eredetileg vállaló szerkesztő pe­dig – így hallottam – nem látta el a feladatát, kapkodva kellett pótolni a mulasztásait, toldozni-foldozni a már kiszedett szöveget. Az ilyen finisbeli hajszák feltűnő szépséghibákkal szeplősíthetik tíz esztendő minuciózus mű­gondjának eredményeit, s örömteli hi­bafelfedezésekkel lephetik meg a kákán is csomót kereső kritikusokat.

Egy ilyen lexikonban hozzávetőlege­sen tizenöt-húsz millió adat és adatjel­legű információ van, s elég egy melléütés az írógépen, hogy az életrajzi évszám több évszázados eltéréssel vidítsa a kaján böngészőt. Egy rossz kód leüté­se a szövegszerkesztő klaviatúráján Zsolt Béla cikkének eltüntetésével a faji elfogultság hírébe is hozhatja a vállal­kozást (vagy abba a látszatba, hogy ka­lapból kihúzogatva választották ki a címszavakat: Zsolt Béla felesége ugyan­is bezzeg szerepel a lexikonban.) Hi­bátlan lexikonok pedig nincsenek. A világ legtökéletesebb kézikönyvében, a Nagy Brockhausban is fedeztem már fel – nem kis gyönyörrel – tévedéseket. Ám aki az effajta melléfogásokra mu­togatva próbálja lerontani az Új Magyar Irodalmi Lexikon – vagy bármelyik ha­sonló vállalkozás hitelét – az tisztesség­telen.

(Akadémiai Kiadó)

CSALA KÁROLY

Szórakoztató bölcselet

Bertrand Russel: A nyugati filozófia története

Nem állítható, hogy a híres-neves, No- bel-díjas angol úr, aki a matematikatör­ténetbe és a békeharc történetébe egya­ránt beírta a nevét, vagyis Sir Bertrand Russell merőben csak a szórakoztatás szándékával írta volna meg ezt az 1940- es évek közepe óta lankadatlan nem­zetközi sikerű, ám Magyarországra (Kovács Mihály fordításában) csak most eljutott könyvét, de hát nem a szándék a döntő, hanem az eredmény: ez a könyv az egyik legszórakoztatóbb mű, amit valaha is papírra nyomtattak filo­zófiai tárgykörben. Néha olyan, mintha Karinthy Frigyes asztaltársaságában mesélnének rögtönzöttnek ható, ám gondosan kimunkált anekdotákat.

A mű teljes címe: A nyugati filozófia története a politikai és társadalmi körülmé­nyekkel összefüggésben, a legkorábbi időktől napjainkig. „A filozófia kezdettől fogva sem csupán iskolák vagy egy maroknyi tudós férfiú ügye volt, hanem valamely közösség integráns részét alkotta, s én mint ilyent szándékozom vizsgálni” – mondja előszavában Russell. Valamint: „…megpróbáltam – az igazság sérelme nélkül – minden filozófust úgy megje­leníteni, mint szűkebb környezete termé­két, azaz mint olyan személyiséget, aki­ben kikristályosodtak és koncentrálód­tak azok a gondolatok és érzések, ame­lyek homályos és szétszórt formában je­len voltak közössége tagjainak gondol­kodásában”. Bő harminc évnyi kutató­munka fekszik e vaskos könyvben, de voltaképpen nem is könyvnek készült: előadássorozat szövege volt eredetileg, amelyet Amerikában tartott az angol filozófus.

Mi sem természetesebb, mint az, hogy magára is vonatkoztatni kény­szerül a szerző azokat az elveket, ame­lyek alapján másokat megítél. Könyvé­nek utóján foglalkozik John Dewey isme­retelméletével, s ezzel kapcsolatosan idézi azt a kis perpatvart, amelyik közte és Dewey közt támadt az ő egyik meg­állapítása miatt, amely szerint az ame­rikai pragmatista filozófus „szemlélete a maga egyéni vonásaiban tökéletesen összhangban van az indusztrializmus és kollektív vállalkozás korának szellemé­vel”. Deweyt fölbosszantotta ez a pár­huzam, s így vágott vissza: „Russell úr megrögzött szokása, hogy a pragmatis­ta ismeretelméletet összefüggésbe hoz­za az amerikai indusztrializmus ellen­szenves vonásaival… ugyanolyan, mint­ha én az ő filozófiáját az angol földbirtokos arisztokrácia érdekeivel kapcsol­nám össze.” Mire Rusell: „A magam részéről hozzászoktam már ahhoz, hogy nézeteimet egyesek (különösen a kommunisták) a brit arisztokráciával való kapcsolataimból eredeztetik, és készséggel hajlandó vagyok elismerni, hogy mint más emberek gondolkodá­sát, úgy az én szemléletemet is befolyá­solta társadalmi környezetem.” Ez a fullánkos szelídség nyilván a gutaütés hatására vitte az amerikai vitapartnert, hiszen itt már egyenesen a kommunis­tákkal helyezte ót egy platformra az iróniában verhetetlen angol.

Ha nem egy anyagi függetlensége okán szellemi függetlenséghez szokott brit úriember venné sorra az európai filozófiatörténet nagyságait, nyilvánva­lóan sohasem kerülhetne sor olyan el­képesztő, a bölcseletnek sem isteneit, sem ördögeit el nem ismerő megálla­pításokra, mint amilyeneket Russell könyvének szinte minden fejezetében olvashatunk. Nem törődik a felhördü­léssel, amit olyan tekintélyek érdemei­nek megkérdőjelezésével válthat ki, amilyen Arisztotelész. Nem érdekli őt, mit szól a pápa és a hívó, ha például Aquinói Szent Tamás nézeteinek bírálatá­ra tér rá. De nézzük is mindjárt e két esetet, példaképpen Russell gondolko­dásmódjára.

Nincs Arisztotelész művének olyan oldala, amelyiket ne átallaná a legegy­szerűbb és legközönségesebb észjárással bírálni. Az elitérzésű tudóskörökben mindenkor nagy-nagy bűn az ilyesmi, Russell rá se füttyent.

„Arisztotelész metafizikáját nagyjából jellemezhetjük úgy, mint a józan ésszel felhígított platonizmust: nehezen ért­hető, mert Platón és a józan ész nemi­gen fér össze. Ha az ember megpró­bálja megérteni őt, hol az az érzése támad, hogy egy filozófiában kevéssé járatos ember mindennapos vélekedé­seit olvassa, hol pedig az, hogy a pla­tonizmust adja elő, csak más szavakkal. Semmi értelme túlságosan hangsúlyoz­ni egyik vagy másik részletét, mert va­lószínű, hogy egy későbbi passzusban korrigálja vagy módosítja a korábban leírtakat.”

Lesújtó véleményt alakít ki a Nikomakhoszi etika szerzőjéről: „Arisztote­lésznek az erkölcs kérdésében vallott nézetei kivétel nélkül megegyeznek ko­ra konvencionális nézeteivel.” – „A könyv igazából a tekintélyes megállapo­dott középkorú generációhoz szól, s ők – főként a 17. sz.-tól – valóban arra is használták, hogy a fiatalok hevességét és túlzott lelkesedését kordában tartsák vele. Az azonban, aki hajlamos a mé­lyebb érzésekre, valószínűleg nemigen fog lelkesedni érte.” – „Arisztotelészből szinte teljesen hiányzik az, amit jóaka­ratnak vagy emberbaráti szeretetnek nevezhetnénk. Az emberiség szenvedé­sei – már amennyire tudatában van ezeknek – nem keltenek benne érzel­meket; intellektuálisan rossznak tartja őket, de nincs nyoma annak, hogy ez boldogtalanná tenné, legfeljebb csak ha a barátairól van szó.” – „Még általáno­sabban fogalmazva, az Etikát érzelmi sivárság jellemzi…”

Természetesen a politikai ismereteit rendszerező Arisztotelész is megkapja tőle a magáét; legfőképpen azonban a logikai rendszerezőn csattog az ostor, egészen a végkövetkeztetésig: „Végső következtetésem tehát az, hogy a jelen fejezetben tárgyalt arisztotelészi tanok teljességgel hamisak, kivéve a szillogiz­mus formális elméletét, amely viszont lényegtelen.”

Aquinói Tamás köztudomásúan Arisztotelész tekintélyét állította helyre a maga korában Platónéval szemben. „Szt. Tamás eredetisége abban áll – szö­gezi le Russell –, ahogyan Arisztotelész tanait a keresztény dogmához igazítja, minimális módosításokkal. Saját korá­ban vakmerő újítónak tekintették: ta­nításából még halála után is sok min­dent elítélt a párizsi és oxfordi egye­tem. Jelentősége inkább rendszerező készségében, mint eredetiségében áll.” Ám nem tekinthetünk el attól, hogy egyrészt mind a mai napig – miként Russell hangsúlyozza – „a legnagyobb skolasztikus filozófusnak szokás tarta­ni”, másrészt meg „rendszerét az összes katolikus tanintézményben, ahol taníta­nak filozófiát, mint az egyetlen helyes filozófiai rendszert tanítják”. Russell azonban kíméletlen mindennemű te­kintéllyel szemben. Elemzésének konk­lúziójaként arra jut: „Szt. Tamásban ke­vés igazi filozofikus szellem rejlik. A platóni Szókratészhez hasonlóan nem vállalkozik arra, hogy végigvigye az ér­velést, bárhová vezet is az. Nem bocsát­kozik olyan vizsgálódásba, amelynek eredményét nem lehet előre tudni. Már mielőtt filozofálni kezd, tudja az igazságot: az megvan már a katolikus hit kinyilatkoztatásában. Ha a hit vala­mely tételére látszólag racionális érve­ket is talál, annál jobb; ha nem, akkor egyszerűen csak visszavonul a kinyilat­koztatáshoz. Hogy az eleve adott konk­lúzióhoz érveket keressünk, az nem fi­lozófia, hanem egyfajta védekezés. A fentiek miatt nem hiszem, hogy Szt. Tamást egy szintre kellene helyeznünk akár a görögség, akár az újkor legjobb filozófusaival.”

Bertrand Russell a racionalitás és természetesen a szekularizált tudomány föltétien híve. Kétségkívül több helyütt is hangot ad a vallásokkal szemben ta­núsított toleranciájának, s nem csupán úgy, hogy nem óhajt teológiai kérdések eldöntésébe bonyolódni, hanem úgy is, hogy világos határt szab a tudomány és a vallásos gondolkodás érintkezésé­nek. Az újkori természettudományos fölfedezések szemléletformáló hatása kapcsán írja: „Ma is hiheti bárki, hogy az egek azért léteznek, hogy Isten di­csőségét hirdessék, de senki se tűrné, hogy ezt figyelembe vegyék a csillagá­szati számításokban. A világnak lehet célja, de a célok már nem kapnak he­lyet a tudományos magyarázatokban.” Tévedhetetlenséget nem vindikál magának ez az angol úriember, de füg­getlenségére, amint már hangsúlyoz­tuk, sokat ad, még akkor is, ha tudja, hogy őrá magára is meghatározólag hatnak azok a társadalmi körülmények, amelyek közt filozofál. Nem érdektelen követni őt egy kitérőjében, amelyet a liberális filozófiai rendszerek kapcsán az elmélet és a gyakorlat viszonyáról tesz.

„A liberális filozófiáról az első átfogó értékelést Locke-nál találjuk, aki a kor­szak legbefolyásosabb, de nem legala­posabb filozófusa. Angliában nézetei teljesen összhangban voltak kora mű­velt embereinek véleményével, így ne­héz volna hatásukat kimutatni, kivéve talán az elméleti filozófiában; Francia- országban azonban a gyakorlat terén a fennálló rezsim, az elmélet terén a kar- tezianizmus ellen váltottak ki szemben­állást, és láthatóan nagy befolyással vol­tak az eseményekre. Tanulságos példá­ja ez egy általános elvnek: míg egy fi­lozófia saját, politikailag és gazdasági­lag fejlett szülőhazájában csupán az uralkodó eszmék azonosítását és rend­szerezését tudja elvégezni, addig má­sutt forradalmi hevület, végső fokon valóságos forradalom előidézője lehet. Éppen ebben rejlik az elméletírók fon­tossága, hiszen a fejlett országok poli­tikáját irányító vezérelvek az ő tevé­kenységük révén jutnak el a kevésbé fejlett országokba. A fejlett országok­ban a gyakorlat inspirálja az elméletet, a fejlettebbekben az elmélet a gyakor­latot.” Itt álljunk meg egy szuszra, s csak azután idézzük tovább Russell eb­ből levont – vitatható – következtetését: „Ez a különbség egyike azon okoknak, melyek miatt az idegenbe átplántált eszmék ritkán válnak olyan sikeressé, mint szülőföldjükön.”

Tekintélytörő iróniája az új korban sem kíméli tárgyát. Hegelről szólván, azt írja: „…úgy vélekedett, hogy egy általa »Szellemnek« nevezett misztikus entitás irányítja az emberi történelem fejlődé­sét a dialektika fokozatai szerint, úgy, ahogyan azt Logikájában kifejtette. Hogy a Szellemnek miért kell végig­mennie mindezeken a fokozatokon, nem igazán világos. Az embernek az az érzése, hogy a Szellem egyszerűen csak meg akarja érteni Hegelt, és minden fokozatban sietve tágyiasítja azt, amit olvasott.”

Az idealizmus racionalista képviselő­ivel még csak-csak türelmes, ám az ir­racionalizmushoz húzó művelőit bizony gonoszul csúffá teszi. Bergson nála egy jó szót sem kaphat. Rosszat viszont an­nál inkább (s pláne: még francia is, nem csupán zagyva!) „Az életre vonat­kozó hasonlatok száma írásaiban felül­múlja valamennyi általam ismert költő életművét… A csúcspontot az jelenti, amikor az életet lovassági rohamhoz hasonlítja… A hűvös kritikus, aki pusz­tán szemlélője, sőt talán cseppet sem rokonszenvező szemlélője a roham­nak… ha azt mondják neki, a gondol­kodás csak a cselekvés puszta eszköze, a puszta szándék, hogy az akadályokat elkerülje a harcmezőn, kezdi azt érezni, hogy az ilyen nézet inkább illik egy lovastiszthez, mint egy filozófushoz, akinek a dolga végül is a gondolko­dás…” – Summázva pedig: „Akik a cél­talan cselekvésben elégséges jót látnak, azok örömüket fogják lelni a bergsoni világképben. De akik szerint a cselek­vést, amennyiben érték, egy olyan világ látomásának, képzeletbeli előrevetítésé­nek kell inspirálnia, amely kevésbé fáj­dalmas, kevésbé igazságtalan és küzdel­mes, mint a mostani…”

Ne is idézzük tovább. Erről van szó Russelnél. Talán nálunk is.

(Göncöl Ki­adó)

BERNÁTH LÁSZLÓ

Eichmann a markában, avagy a munkavégző állatok lélektana

Peter Z. Maikin – Harry Stein: Eichmann a markomban

Bevallom mindig is dühített, amikor a nácizmust, a fasiszta gondolkodást ne­urózisnak, esetleg Hitlert magát őrült­nek tartották egyesek. Mint filmkritiká­val foglalkozó újságíró ezért nagyon nem szerettem – az általam is igen nagyra becsült – Bergman Kígyótojás cí­mű munkáját, amely a 20-as évek át­tetsző kígyótojás-héján át azt vélte fel­fedezni, hogy már akkor őrült orvosok kísérleteztek az emberrel és ez lett vol­na maga a prefasizmus.

Nem tudom, voltak-e ilyen kísérle­tek, de ha lettek volna, azokat sem tar­tanám bizonyító erejűeknek. Mint Auschwitz, majd később egy Mühldorf nevű kisváros mellé telepített láger 14-15 éves lakója, minden elfogultság nél­kül tanúsíthatom: a velünk bármilyen módon foglalkozó SS-ek közül egyet­lenegy sem mutatta az őrület, vagy akár egy gyenge neurózis semmilyen jelét. Aki pedig elolvasta a magyarul is közzétett Hitler-jegyzőkönyveket, ame­lyeket a diplomáciai tárgyalásairól ké­szítettek, annak el kell ismernie, hogy sok évtizedes karrierdiplomata múlttal rendelkező külügyérek se tudták volna ügyesebben vezetni a tárgyalásokat, mint ez a képeslapfestő káplár. Ponto­san érzékelte, kinek mit kell ígérni, mit nem szabad szóba hozni, hogyan kell – a diplomácia elfogadott nyelvén – zsa­rolni. A háború utolsó egy-két hónap­jának kivételével, amikor eszével való­színűleg már tudta, érzékeivel azonban még nem volt képes a biztos vereséget elfogadni, ezek a jegyzőkönyvek nem egy bomlott agy kényszeres működésé­nek lenyomatai, sokkal inkább egy ra­vasz politikus hatalmát építgető straté­giájának bizonyítékai.

Az Ember – így, nagy E-vel – tehát a hétköznapi, világosfejű ember viszont reflexszerben tiltakozik a gondolat el­len, hogy ilyen tömegméretű szörnyű­ség létrehozható normális elmeműkö­dés útján. Szeretnénk valahol a hibát, az értelem valamilyen defektusát felfe­dezni, hogy megnyugtathassuk magun­kat: ez ép idegrendszerrel és szabályos gondolkodás mellett nem jöhetett vol­na létre. Pedig hát létrejöhet, létrejött és naponta látjuk létrejöttét Szarajevó­tól az írországi városokig, Csecsenföldtől baszk településekig, és hogy a „de­fektus” még érthetetlenebb legyen, a boszniai szerb főnökről, Karadzsicsról meg kell tudnunk, hogy pszichológiai végzettségű, és mielőtt a bosnyákok el­len harcba szállt volna életre-halálra, előzőleg a gyermekirodalommal foglal­kozott.

Nincs szó hát semmiféle őrületről és a művészek, a művek meg is fogalmaz­ták már a lehetséges válaszok egyikét a XX. század talán legnagyobb lélektani kérdésére. S a válasz éppen az, hogy az okokat nem a XX. században kell keresni, hanem azokban az ősi, törzsi hagyományokban, amelyek – a harchoz szükséges lélektani okok miatt is – az idegen törzshöz tartozókat nem tekin­tik teljes értékű embereknek. Aki pedig bármily okból nem olyan, mint mi, az nem is tulajdoníthat magának olyan jo­gokat, mint amilyenekkel mi rendelke­zünk. Velük tehát másképpen lehet bánni, mint a mi fajtánkkal. S mivel mindenki, aki nem mi vagyunk, oly gyakran fenyegette a létünket (a XX. században ezt már úgy mondjuk: fe­nyegeti az egzisztenciánkat) ezért sze­mélyes és közösségi érdekeink is min­dig motiválják a végeredményt: azt a másik csoportot ne tekintsük magunk­kal egyenrangúnak. így aztán eléggé logikus, hogy mi fogalmazzuk meg a rájuk vonatkozó törvényeket is.

Ez szép, majdnem tökéletes magya­rázat, csak éppen egy gyengéje van: hogyan fogadják ezt el pszichológusok és költők, házmesterek és vasmunká­sok, hétköznapi polgárok és nagyiparo­sok? Mondjuk olyanok is, akik Európa egyik leggazdagabb kultúráján, a né­meten nevelkedtek? Hogyan váloga­tódnak ki olyan vezetők, mint a szürke Eichmann, akinél átlagabb polgár alig létezhetett a Harmadik birodalomban? Eichmann pedig egyáltalában nem volt se őrült, se neurotikus alkat, minden utólagos hiedelem ellenére, még meg­szállott sem. Legalább is ami ideológiai meggyőződését illeti. Még Berlinben héberül tanult egy rabbitól és szemé­lyesen – kíváncsiságtól hajtva – elment a korabeli Palesztinába, körülnézett Haifában, s mint elmondta: sokkal in­kább ült egy zsidó, mint egy arab taxi­jába.

Mindezt most a leghitetlenebb tanú­tól olvashatjuk. Peter Z. Malkintól, a most már Amerikában élő egykori iz­raeli titkosügynöktől, aki egy Harry Stein nevű szerző közreműködésével, Eichmann a markomban címmel köny­vet írt az elfogás hiteles históriájáról. Maikin volt ugyanis az, aki 1960. május 11-én este, Buenos Aires San Fernando nevű külső kerületében, nem messze a lakása előtt, odaállt a munkából haza­térő nácitiszt elé és ezzel a sokat gya­korolt három szóval megállította: „Un momentito, senor!” – majd a szó szoros értelmében a markába kapta a nyakát és a zsebben tartott kezét, mert azt hitte ott pisztolyt szorongat. Akkorra már melléjük ért az autó a titkosügynök baj­társaival és betuszkolták a kocsiba Eichmannt.

Izgalmasabb, mint a legizgalmasabb krimi, és Maikin azzal is sikerrel pró­bálkozik, hogy kettős portrét rajzoljon: a magáét, aki 3 évesen érkezik a szü­leivel Palesztinába és végigharcolja az első, a függetlenségi háborút, s a nála valamivel idősebb Eichmannét. Ez utóbbi portré tárgyilagos, majdnem személytelen, alapvetően csak az élet­rajzi tényeket ismerteti. Egészen az „Un momentito…”-ig, amikor a két életút összetalálkozik.

S mert Maikin Lengyelországban maradt, és ott meggyilkolt húga emléke miatt sem tudja megtartani főnöke uta­sításait: szóba áll a rejtekhelyen fogva- tartott Eichmannal, mert őt is izgatja a XX. század legnagyobb lélektani titka. S ez az utolsó 60-80 oldal a könyv legérdekesebb része. A fogoly ugyanis példaszerűen viselkedik, olyannyira, hogy még a zárt mellékhelyiségből is hangosan kiszól engedélyért, hogy szükségét elvégezhesse. Miközben egy­szerűen nem érti a vádat. Nem érti, hogy miért lenne ő a felelős százezrek, milliók meggyilkolásáért. Közöttük olyan kisgyerekek százezreinek pusztu­lásáért, mint a most érte, az eltűnt apá­ért aggódó szőke kisfia, alig néhány kilométerre tőle. Maikin nem vallatja, csak beszélget vele, és ezek a semmit­mondónak látszó szövegek, mintha se­gítenének megérteni mindenfajta – ha­sonló – rémtettek elkövetésének egy – az előzőektől eltérő – lélektani titkát. Ez az új, talán nem is annyira meglepő titok, hogy ezek az emberek, rend­szerint már gyermekkorukban, le­mondtak az önálló személyiség „jogá­ról”. Nem tudatosan, nem előre elha­tározott szándékkal, sokkal inkább is­koláik, neveltetésük okán. (Ó, porosz iskolarendszer!… Sokkal inkább itt ke­resendők a nácizmus gyökereit, mint őrült orvosok kísérleteiben!) S ami ta­lán még meglepőbb: elvesztik személyi­ségük nyomait is… a munka okán. Igen: a munka okán! Ezek az emberek, Eichmann különösen, a munka meg­szállottjai. (Nem véletlenül olyan nép­szerű a németek körében az a szólás­mondás, hogy „Wier sind Arbeitstiere” Azaz: Mi munkavégző állatok vagyunk.) Ez a mindent, agyat is elborító munka nem önmegvalósítás, nem kre­atív élmény, sokkal inkább menekülés az önállóság felelőssége elől. Az aber­rált kamasz lelke ez, aki a szó fizikai és szellemi értelmében már felnőtt lehet­ne, ő azonban önként eladja a függet­lenségét apjának vagy anyjának asze­rint, hogy a családban ki az erősebb egyéniség.

Eichmann soha nem is kapaszkodott azért, hogy önállóan gondolkodó és ér­ző személyiség legyen; mindig elfogad­ta azt, amit diktáltak neki. Észvesztő energiákkal és precizitással dolgozott, hogy eleget tegyen annak, amit véle­ménye szerint elvártak tőle. Ezért nem pusztán önigazoló hazugság, hogy ő csak végrehajtott valamit. Ezért még sajnálkozni is képtelen azon, hogy az ő „végrehajtása” nyomán milliók haltak meg ártatlanul. A tárgyalása és a halála bizonyítja, hogy nem értette: mit jelent az, hogy személyes felelősség.

Nem a könyv, még kevésbé e kis írás feladata a konzekvenciák levonása. Maikin sorai csak arra figyelmeztetnek, hogy a nácizmus és mindenfajta népir­tás társadalomlélektani okait kutatva az őrületet, az abnormitást nyugodtan ki­zárhatjuk.

Ezzel ugyan egy logikusnak látszó magyarázattal kevesebb maradt a ke­zünkben, de közelebb kerültünk száza­dunk történelmének megértéséhez.

(Dunakönyv Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

Gróf Széchenyi Istvánnak, az I. ulánus- ezred főhadnagyának portréját láthat­juk tiszti uniformisban Ács Tibor Széche­nyi katonaévei című könyvének borító­ján. A „legnagyobb magyar”-nak, a re­formkor kiemelkedő alakjának, az első felelős magyar kormány közmunka- és közlekedésügyi miniszterének a törté­nelem teremtett alkalmat arra, hogy bátyjával, Pállal együtt közölhesse ap­jával azt a szándékát, miszerint élethi­vatásul óhajtja választani a katonai pá­lyát, és tisztként akarja szolgálni a ha­zát. E történelmi esemény a nemesi fel­kelést 1808-ban megszavazó ország- gyűlést követően a franciák itáliai had­seregével való győri ütközet volt, mely­ben az alig tizennyolc esztendős ifjú főhadnagyként már életveszélyes kül­detésben vett részt. Tizenhét évig tartó katonáskodásának történetét ő maga így foglalta össze a Magyar Tudós Tár­saság Névkönyve számára írt élet­rajzában: „Katonáskodásom 17 évig tartott, Lipcsénél másodkapitányból el­sővé lettem, mely fokozatra több hábo­rúban s csatában volt részem, több lo­vagi keresztet nyertem, de magasabbra kapitányságnál nem emeltetém, – míg végkép 1825-ben, mert az akkori or­szággyűlésben úgy szóltam mint érez­tem s hallgatni nem akartam, oly ke­mény – s mondhatom, oly méltatlan bánásmóddal érintetém némi elöljáró­imul… abba hagyám azon rendet, melyben vénülni s halni csak abbul az okbul is szándékozék, mivel megkezd­tem s mindig természetem ellenére volt: valamit abba hagyni.” Történelmi szerepvállalásához hatalmas erőtartalé­kot adott mindaz a tapasztalat, ismeret, melyet katonai pályafutása közben szer­zett, annak ellenére, hogy katonai kar­rierje lényegében kudarccal végződött. Lelki alkatára, személyiségére megha­tározó módon hatottak azok az esemé­nyek, azok a megrázó háborús élmé­nyek, melyekről a hadtörténész szerző eddig nagyrészt ismeretlen dokumen­tumok, s az életmű kutatói által figyel­men kívül hagyott személyes vallomá­sok felhasználásával a Zrínyi Kiadónál megjelent, tudományos igényű, ugyan­akkor igen olvasmányos művében leírt.

Kossuth és Széchenyi sajtópárbajáról „A demagóg és a nagyúr”, Széchenyi öngyilkosságáról pedig „Menekülés a halálba” címmel olvashatunk a Száz rej­tély a magyar történelemből című, igényes kivitelű gyűjteményben, mely a Gesta Könyvkiadónál Halmos Ferenc főszer­kesztésében látott napvilágot. A kötet az igényes történelmi ismeretterjesztő művek közé sorolható, mivel az írások neves szerzők tollából, ismert történé­szek műveiből származnak, mint pl. Hermann Róbert, Kende János, Kristó Gyula, Engel Pál, Hóvári János, Hanák Péter, Diószegi István, Ormos Mária, Huszár Tibor és mások. Az első írás szerzője Czeizel Endre, a magyar-szláv- német genetikai rokonságunk kérdéseit taglalja „Egyedül vagyunk?” című írá­sában, majd a figyelemfelkeltő címek alatt („A kétszer halt király”, „Az őr­jöngő Felicián”, „A Mátyás-komman­dó”, „A csejtei rém”, „Fedőneve: lóso­rozás”, „A szétmarcangolt ország”, ’’Rá­kosi bosszúhadjárata” stb.) a magyarság eredetétől kezdve az 1980-as évekig tal­lózhatunk történelmünk különös és a mai napig titokzatos eseményei között. A kötet színes illusztrációi is hozzájá­rulnak a szerkesztők által megfogalma­zott cél eléréséhez, a történelmi érdek­lődés felkeltéséhez.

Széchenyi István édesanyja, Festetics Júlia grófnő azon történelmi arisztok­rata családok egyikének sarja volt, ame­lyek a Kastélyok és mágnások című, HG és Társa Kiadónál megjelent képes al­bum lapjaira felkerültek. A történelmi érdeklődésű olvasók számára összeállí­tott, bevezető tanulmánnyal induló fényképgyűjteményben tematikus feje­zetekbe rendezett korabeli felvételeken elevenednek meg a magyar arisztokra­ták kastélyai, szalonjai, a társasági élet különböző megnyilvánulási formái, va­dászatok, autók, hintók, paloták, birto­kok, a tárgyi környezet, melyben éltek, ahonnan műveltségüket merítették, a politikai szereplések, a családi és ma­gánélet megannyi intimitása, egyszóval az az életmód, amely a 19-20. századi, ezer hold fölötti nagybirtokos arisztok­ráciának, az ország lakossága százezred részének a kiegyezés utáni történelmi időszakban megadatott. Baji Etelka és Csorba László könyve érdekes dokumen­tumgyűjtemény, s egyszersmind adalék a magyar századforduló egyik kevéssé feltérképezett kutatási területéhez. Mondhatnánk, stílszerűen drága könyv készült a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárának anyagából, me­lyet, ha másképp nem jutunk hozzá, könyvtárak olvasótermében is érdemes átlapozgatni.

Másfajta épületeket, másfajta életmó­dot örökített meg Nagy Gergely, s fény- képfelvételeivel Szelényi Károly a Kertvá­rosunk, a Wekerle című könyvben. Buda­pest e különös hangulatú, megragadó építészeti megoldásokat hordozó város­része munkás- és tisztviselőtelep gya­nánt épült 1919 és az 1920-as évek vége között, s bár a teljes városépítészeti terv egészében soha nem valósult meg, még­is példaértékű építészeti alkotás maradt mind a mai napig. A tanulmánykötet részletesen elemzi a századelő fővárosi lakáshelyzetét, a népesség változásának okait, felidézi a munkástelep-építés gondolatát, a helyszín kiválasztását, majd a telep városszerkezeti rendjének kialakulását követhetjük nyomon. Meg­ismerhetjük a tervpályázatok eredmé­nyét, a típusépületek szerkezetét, a köz­intézmény-hálózat tervét, a Fő tér kiala­kításának munkálatait, a közlekedés szervezését, majd a kivitelezés törté­netét. A telep életéről és fenntartásáról szóló részben a tanulmány írója azt a rendkívül körültekintő, gazdaszemléle­tű, ugyanakkor nagyfokú szociális érzé­kenységet tanúsító igazgatási rendszert elemzi, melyet egy külön e célra felállí­tott gondnokság látott el. A gondos la­kókiválasztás is hozzájárult ahhoz, hogy egy lakóhelyét szerető, egymást segítő közösség szerveződjön az ország külön­böző részeiből idetelepült emberekből. A városépítő politikusok és építészek (Wekerle Sándor miniszterelnök-pénz­ügyminiszter, Bárczy István főpolgár­mester, a mérnök Fleischl Róbert, a kertvárost tervező Győri Ottomár, aki­nek rendezési tervét Kós Károly mun­kája tette teljessé) a városrész teljeskörű fejlesztésével megteremtették az akkor európai mércével is korszerűnek, min­taértékűnek számító munkáséletforma lehetőségét. A nagyon szép kiállítású, fotóalbummal ötvözött építészeti tanul­mánykötet egyik színes fotóján madár­távlatból látható a gyönyörű városszer­kezet, mint egy élő térkép; a háttérben egy új lakótelep tízemeletes panelházai tornyosulnak.

Azokon a térképeken, melyeket Holló Szilvia Andrea várostörténész, múzeológus a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumának anyagából válo­gatott kötetbe, a Wekerle helyén még beépítetlen külvárosi telek van bejelöl­ve. Az Officina Nova látványosan szép, Budapest régi térképeken 1686-1896 című albumában a jelzett időszak legjellem­zőbb, legpontosabb és egyedi árázolású várostérképeiben gyönyörködhetünk, amelyek a főváros településtörténetét Buda visszafoglalásától a milleniumi városrendezési rekonstrukció befejezé­séig tekintik át. A húsz színes, köztük több kihajtható méretű térkép sorában az első Buda ostromának helyszínrajza, az utolsó pedig a milleniumi fővárost madártávlatból ábrázolja. A szerző rész­letesen kommentálja a térképek látni­valóit, felvázolja az adott korszak város­történeti hátterét, s irodalomjegyzékkel is szolgál a téma iránt részletesebben érdeklődő olvasók számára.

Elérhetetlen föld címmel megjelent a Kilencek harmadik antológiája az Anonymus Kiadó gondozásában, An­gyal János szerkesztésében. Jóleső hír­adás ez, hiszen negyedszázada, hogy a Ráday kollégium földszinti sötét cellái­ban egymásra talált kilenc iroda­lomimádó és –művelő egyetemista, s megszületett az Elérhetetlen föld esz­méje. Az első kis antológia bevezetőjét Nagy László írta, ekképpen jellemezve törekvéseiket 1969-ben: „Leszámolnak az ál-szocialista önteltséggel, nemzeti gőggel, kergeséggel, de átgondolva a szerencsétlen múltat, szentenciákat mondanak a jelenre is. A torkonvágott forradalmak pirosát s gyászát viselik belül.” A Kilencek irodalomtörténeti helyét a költészet mellett más irodalmi műfajokban is tevékenykedő Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh Já­nos, Péntek Imre, Rózsa Endre és Utassy József életpályáját Vasy Géza és Oláh János elemzi a kettős utószóban, s életrajzi jegyzetek egészítik ki az ál­taluk elmondottakat.

Március 15-e emlékét pedig hadd idézze a kötetből Győri László Lenkey János című versének néhány részlete:

Nevem mint fenn.
1807-ben születtem Magyarországon. Cs. k. hadapród,
alhadnagy, főhadnagy, másodkapitány, kapitány voltam,
aztán tábornok – magyar.
Lengyelországban állomásoztam, amely ország nem lé-
tezik. Magyar huszárjaimmal Stanislauba küldtek. – Sta-
nislauba! –, hogy megfélemlítsem a lengyel rendbontókat.
A cs. k. katonaság szétverte őket…
a lengyelek jól felfújták a dolgot, nagy temetést tu-
multizáltak, amire minket, tiszteket is meghívtak.
Nyilván rosszul értelmezett tiszteletből. Én is megje-
lentem, hogy előmozdítsam a megbékélést. Látom: hívat-
lan cs. k. huszárjaim gyertyával kísérik, sőt vállukra
vön a koporsót, viszik is a rendbontó tetemet.
......................
Századom cs. k. Festetics magyar kapitány vette át,.
huszárjaimat botoztatta. Századom erre eltávozott délre,
mind tova délre, csak úgy. Engem utána küldtek, hogy
szép szóval térítsem vissza őket. Elfogtanak…
......................
Cselekedtem, megmaradtam, belekeveredtem, ellene szegültem.
......................
Stanislau üdvezli a törzshadbíró urat. Huszárjaim csókoltatják.

                                                            Arad, 1849. augusztus 27.

(emmi)