ALMÁSI KATALIN

Az áramlat

A tenger kék volt és a sziget fehér.

Vakítóan és kegyetlenül fehérek voltak a parti sziklák, a sziklák tövében fehéren villogott a parti kavics és az öböl finom homokja is fehér volt. Ebből következik, hogy a sziget házai is mind fehérek voltak, hiszen a sziklák adták a követ az építkezéshez és a parti homok kötötte meg a falakat. A tenger kék hullámai dagálykor tisztára mosták a fehér kavicsot és új, tiszta homokot sodortak ki a partra. Amikor a hullámok fehér taraja visszasodródott a tengerbe, a fehér taraj ismét kékké, ragyogó kékké változott, és ha a sziget lakói lehajoltak a tenger tükre fölé, kék kavicsokat pillantottak meg a mélyben.

– Ki ennek a szigetnek az Ura? – kérdezték olykor a halászok, amikor üres hálóval, zsákmány nélkül tértek haza és ezt kérdezték az asszonyok is, akik üres szatyrokat gyűrögetve álltak a parton és imára kulcsolt kezüket széttárva, csalódot­tan indultak el hazafelé. A halászok és asszonyaik úgy vélték, ha ismernék a sziget Urát, talán fohászkodhatnának hozzá, hogy segítse meg őket nagy nyomorúsá­gukban.

Fernando atya, az öreg plébános istenkáromlásnak tartotta a kérdést és haragosan rendreutasította az asszonyokat, akik ezt tőle is megkérdezték.

– Ugyan ki más lehetne a sziget Ura mint az, aki mindnyájunk Ura és Atyja! – kiáltotta az atya. – Mindennek és mindenkinek O az Ura, ti ostoba asszonyok, és ha oltalomért és segítségért fohászkodtok hozzá, O majd megsegít!

Az asszonyok nem mertek visszabeszélni a nagy tekintélyű, öreg plébános­nak, de gondoltak magukban egyet-mást. Inkább elmentek a nagyon öreg és nagyon ráncos Mária anyóhoz, aki a kialudt vulkán oldalában lakott egy parányi kunyhóban. Megkérték, imádkozzon értük ahhoz a titokzatos istenséghez, akit csak ő ismert egyedül. Mária anyó ezt illő ajándékért meg is tette, de mégsem történt semmi.

Ez a sziget kiesett a világból. Ide nem jöttek kirándulók, a postahajó is csak hetente egyszer állt meg a kis öbölben. Meghozta a postát, újságot, hozott a boltba megrendelt árut. Utast soha. Nem is lett volna értelme, hogy a hajó gyakrabban jöjjön, hiszen, ha nem volt nagyon viharos a tenger, néhány óra alatt el lehetett érni a szomszéd szigetet, ahol lényegesen jobb módúak voltak az emberek. Volt ott két-három panzió, egy szálloda, volt orvos, gyógyszertár, étterem, sőt újabban egy diszkó is elkezdte zajos működését. Ez nagyon zavarta a sziget lakóinak békés pihenését és végül néhány felháborodott és feltehetően részeg halász összetörte a diszkó teljes berendezését. A tulajdonos is felháborodott és tönkremenve utazott vissza a szárazföldre.

Ismét csend lett és áldott béke, ugyanúgy, mint a másik, a szegényebb szigeten. De a szegény sziget halászai egyre szegényebbek lettek és egyre inkább kétségbeestek.

– Mi halálra ítéltettünk! – mondták elkeseredetten a szigetlakok. – Hiába fohászkodunk a templomban a plébános úrral, hiába könyörög Mária anyó az ő titokzatos istenéhez! Rólunk nem tud senki! Rajtunk nem segít senki!

Azért az egyháznak mégis csak volt némi tudomása arról, hogy a világon vannak, mert a lelki üdvükről nem feledkezett meg. Elküldte hozzájuk páter Raffaellót. Akkor küldték, amikor az öreg plébános megbetegedett. Hogyan értesült a püspök, hogy a kicsiny nyáj pásztor nélkül maradt, nem tudni. De amikor az öreg plébános ágynak esett és nem tudott misézni, gyóntatni, keresz­telni, a heti postahajó egyszer utast is hozott páter Raffaello személyében.

A pap úgy mutatkozott be, hogy ő a helyettes plébános, betegsége alatt ő helyettesíti páter Fernandót. Ha felépül majd, amiért valamennyien szívből és őszintén könyörögni fognak, ismét visszatér a szárazföldre.

A lakosság kezdetben megrökönyödéssel szemlélte az új papot, aki farmer- nadrágot, szandált és rövidujjú fehér inget viselt, de rögtön szívébe fogadta, amikor vasárnap gyönyörű, szívhez szóló és cikornyás prédikációval örvendez­tette meg őket. Nem szidalmazta őket bűneikért, mint az öreg Fernando atya, nem fenyegette őket az ég bosszújával, inkább azt a gyönyörű jövendőt festette le nekik, amely bizonyosan el fog következni. Talán nincs is olyan messzi az a nap? Addig viszont buzgón kell imádkozni!

Páter Raffaello, amikor a sekrestyében mise után átöltözött, sokszor gon­dolta, miért is bolondítja ezeket a szerencsétleneket, akiket valószínűleg örökösen a nyomor fog fojtogatni. De a reménységet meg kell adni nekik, reménység nélkül nem lehet élni – gondolta –, ha már mást nem adhatok!

Ilyenkor egy korty borral megnedvesítette a torkát, amely a gyönyörű prédikáció alatt kissé kiszáradt.

Az emberek igen nagyon megszerették páter Raffaellót, és amikor az öreg plébános meggyógyult, arra kérték, maradjon ő is a szigeten.

Páter Raffaello tehát itt maradt.

Egy idő után róla is elfeledkeztek, úgy, mint a szegény szerencsétlen kis szigetről. Nem hívták vissza, levelet sem hozott neki a postahajó. Az öreg plé­bános is megbarátkozott a fiatal páterral. Egyik nap egyik misézett, másik nap a másik. A vasárnapi prédikációt azonban mindig a fiatalabb atya tartotta. A plébánost már fárasztotta a beszéd. így a nép sokkal optimistább lett, mint azelőtt és optimistán könnyebb élni, mint búbánatban és rettegésben.

– Majd, majd! – mondották a halászok és asszonyaik, amikor zsákmány nélkül tértek esténként haza. – Hiszen megmondta páter Raffaello! Eljön még a mi szerencsénk is!

Páter Raffaello, aki tulajdonképpen csak színlelte az optimizmust, sokszor gondolkozott azon, nem kellene inkább a mennyország örömeivel kecsegtetni a híveket? De nem vitte rá a lélek és legközelebb ismét az eljövendő evilági szerencsével biztatta a szigetlakokat.

Páter Raffaello imái azonban mégis csak a sziget felé irányíthatták az Úr figyelmét, mert mintha a szerencse egy kicsit, egy nagyon kicsit rájuk kacsintott volna. Ezt a csöppnyi szerencsét a másik, a gazdagabb sziget hozta nekik. .Azt a szigetet meg akarta vásárolni egy milliárdos. A milliárdos saját jachtján érkezett a gazdagabb szigetre, családjával, inasokkal, szobalányokkal, szakácsokkal és kuk­tákkal. Volt vele azon kívül néhány kertész, mérnök és sok szakember, akikkel együtt körbejárták a gazdagabb szigetet. Mindenki örült, mesés összegekről suttogtak a sziget lakói, de a vételből nem lett semmi.

A milliárdos a szegény szigetre is áthajózott, azt is bejárta, még meg is fürdött az öböl tiszta, kék vizében és a látogatás végén kezet fogott a két pappal. Itt sem jött létre az üzlet, nem vette meg ezt a szigetet se.

De a milliárdos szeszélye szerencsét hozott, habár ez a szerencse ugyanolyan nyomorúságos és szegényes volt, mint maga a sziget, de mégis csak szerencse volt! Páter Raffaello, aki nagyon meg volt lepve, hogy prédikációinak jóslatai valóra váltak, alig győzte elhessegetni a hálálkodó asszonyokat. Felhívta figyel­müket, hogy ne neki, hanem az Urnák hálálkodjanak, ő csupán egy pap, az Úr alázatos szolgája! Az asszonyok virágot hoztak az oltárra és meg akarták csókolni a pap reverendájának szegélyét.

A szerény kis szerencse abban nyilvánult meg, hogy a postahajó ezentúl minden második nap kikötött a kék öbölben. így már néhány kiránduló is érkezett a szigetre. Néhány fehér házra kiírták, hogy „szoba kiadó”, az asszonyok ebédet, vacsorát főztek, és a gyerekek is kerestek némi pénzt, amiért a koffereket cipelték. A szigetlakok már-már reménykedni kezdtek sorsuk jobbrafordulásában.

Az öreg Fernando atya intette híveit, ne bízzák el magukat. Bűnbánat és bűnbánat! Hagyjanak fel a hiú földi reményekkel! Majd a túlvilágon…! – resz­ketett az öreg hang, de hívei nem a túlvilágra gondoltak. Inkább arra gondoltak, hogy itt… ezen a földön… ezen a szigeten!

Páter Raffaello nem szólt semmit, csak még buzgóbban imádkozott híveiért. A földi szerencsét csak prédikálta, hinni ő sem hitt benne. Ami pedig a túlvilágot illeti… Mindenesetre még forróbban fohászkodott a népért. A csodákban igenis hitt!

Egy napon idős, lobogó hajú férfi érkezett a szigetre. A postahajóról néhány bőröndöt és több hatalmas ládát emeltek le, és az öregúr megkérdezte, hol kiadó olyan szállás, ahol sokáig lehetne lakni, mert ő nem néhány napig, hanem hosszabb ideig óhajt maradni. Az asszonyok versengtek és az öreg, miután több fehér házat is megtekintett, kiválasztott egyet, ahonnan a legszebb kilátás nyílott a tengerre. Megkérdezte a bért – mert az egész házra igényt tartott –, megkér­dezte, hogy a háziak ellátnák-e őt és inasát? Mennyibe kerül a takarítás, főzés, mosás és minden egyéb? A pénzt előre kifizette és a boldogságtól szédült család hajlongva kísérte be a házba. Ok arra az időre, amíg az öreg itt lakik, a kert végében levő kunyhóban fogják meghúzni magukat.

Már másnap kiderült, hogy az öregember festő. Reggel leült az öböl partjára és festeni kezdte a tengert. Állványait, vásznait, festékeit az inas vitte utána. A festő, amikor nem a tengert akarta festeni, modelleket keresett a lakosság kö­réből, és bármily hihetetlenül hangzik is, fizetett azért, ha valaki órák hosszat üldögélt előtte a parton. Még a gyerekeket is megfizette. Pénzt adott nekik és csokoládét.

A festő sokáig maradt a szigeten. Amikor elutazott, a sziget lakói kikísérték a postahajóhoz. A két pap megáldotta, a többiek barátságosan integettek. Meg­ígérte, hamarosan visszatér.

Nem jött többé vissza, lehet, hogy megfeledkezett az ígéretéről, lehet, hogy meghalt, hiszen már idős volt. De ittléte nagyon megnövelte a sziget eddigi kis szerencséjét. Talán a képei ismertették meg a világgal a szegény szigetet, mert egyszerre csak megindult a látogatók áradata.

A kiadó házak száma már nem volt elegendő és nem felelt meg az a szerény kényelem, amit nyújtani tudtak. Három szálloda épült fel a parton. A szállodák szintén fehérek voltak, de volt már bennük vízvezeték, fürdőszoba, minden kényelem. A szigetlakok a szállodákban dolgoztak, kezdtek meggazdagodni. A kialudt vulkán oldalában is létesült két luxusszálloda, a vendégeket és poggyá­szukat ide autó szállította fel. Az öböl partján kiépült a strand, a postahajó kikötőjét virágágyás szegélyezte. A régi fasorban padokat helyeztek el és estén­ként mandolinzenekar szórakoztatta a sétáló vendégeket. A kis templomot újra festették – fehérre –, a haranglábat kijavították.

A vendégek közt elterjedt a hír, hogy Mária anyó tud tenyérből jósolni. Esténként gyakran keresték fel kunyhójában, szépen gyűlt a pénz, és az anyó már azon gondolkozott, hogy a sziget temetőjében kriptát építtet magának.

Mindenkinek kezdett jól menni, de páter Fernando egyre reszketőbbé váló hangján még mindig azt bizonygatta, hogy a túlvilágra kell gondolni, nem pedig a hiú földi örömökre.

Páter Raffaello azonban továbbra sem prédikált a bűnökről, a szenvedésről. Úgy vélte, ezeknek a szegény embereknek már bőven kijutott a bűnbánatból, nyomorból, szenvedésből. A jólét növekedéséről sem beszélt a prédikációkban. Helyette inkább az Úr végtelen irgalmát és jóságát hirdette. A vasárnapi miséken különben is újra Fernando atya hirdette az igét. A luxushotelek vendégei ugyanis – akik sokszor elmentek a vasárnapi misére – szerették, ha az Úr haragjával fenyegette őket, a hölgyek kéjesen borzongtak meg a vállukat borító csipkefátylak alatt. A tetszés jeleként bőkezűen hullottak az adományok a perselybe, az egyik vendég szép oltárterítőt rendelt a templomnak.

Páter Raffaello egyre több időt töltött a kis, pálmafákkal övezett pihenőhe­lyen. Innen jól lehetett látni a tengert. Szerette nézni, amint a dagály közeledett, ahogy a víz elszíneződött vihar előtt, jó volt a csend, amelyet csak a szomszédos temetőből zavart meg kopácsolás. Mária anyó kriptája épült csigalassúsággal. Mária anyó, aki buzgón ellenőrizte az építkezést, a temetőből rendszerint átment páter Raffaello pihenőjéhez. Leült mögötte és az olvasóját morzsolgatta. Csendes volt, hallgatag, nem zavarta a papot, egy szót sem szólt, de ha a páter nagy ritkán megszólította, tisztelettudóan válaszolt.

Az első baj egy szép napsütéses nyár végi napon történt. A kínos eseményt csupán bajnak lehetett nevezni, hiszen szerencsétlenség nem történt, és minden jó, ha jó a vége!

A strand tarka napernyői és színes nyugágyai közül eltűnt egy asszony. Bemenni látták a langyos, csendes tengervízbe, de azután nem került elő. Egy idő után keresni kezdték. Csáklyákkal döfködték a vizet, a csónakok kifutottak. Sehol senki. Szerencsére, éppen a szigeten tartózkodott az a helikopter, amely a szállodák egyik vendégét hozta. A helikopter kirepült a nyílt tenger fölé és megtalálta szegény asszonyt, aki utolsó erejével egy úszó fatörzsbe kapaszkodott. Kimentették, és az asszony zokogva feküdt az egyik nyugágyban. Az orvos megvizsgálta és néhány napi pihenést javasolt, de az asszony kijelentette, hogy másnap elutazik. Egy percet sem marad itt tovább.

– Elsodort az a szörnyű áramlat! – zokogta. – Ki a nyílt tengerre! Ha nem úszik ott az a fatörzs…

Hangja elcsuklott a rémülettől.

– Milyen áramlat? – kérdezte döbbenten páter Fernando, mivel a két pap a baleset hírére azonnal a partra sietett. – Hiszen itt emberemlékezet óta nem volt áramlat! Talán az apály sodorta ki?

Itt elhallgatott, mert eszébe tűnt, hogy az öbölben az apály meg a dagály alig volt észlelhető. Talán a nyílt tengeren? De hát a vendég hölgy azt állítja, hogy nem hagyta el az öblöt.

A vendég azonban sírva bizonygatta, hogy igenis áramlat volt, olyan erős áramlat, hogy ledöntötte a lábáról még a sekély vízben és mire észbekapott, már a nyílt tengeren sodródott.

– Áramlat volt! – zokogta. – El akarok utazni!

Páter Fernando igyekezett megnyugtatni. Páter Raffaello nem szólt semmit, csak a tengert nézte. Á hölgy másnap milliomos férjével együtt elutazott. A férj is kétkedve fogadta az áramlatról szóló történetet, de az asszony semmiképpen nem akart maradni.

A szezon már végéhez közeledett, de az idő olyan szép volt és a tenger olyan nyugodt és langyos, hogy a legtöbb vendég meghosszabbította nyaralását. A strand telve volt, a titokzatos áramlat nem jelentkezett, pedig most már divattá vált, hogy a fürdőzők messzire kiúsztak, úgy keresték.

Nem volt sehol. A vendégek azonban élvezték a veszély csiklandozását és a tiltó táblák ellenére még messzebbre úsztak ki. Volt olyan, aki nyíltan arról beszélt, hogy szeretne egy cápával is találkozni, de ezen a tengeren soha nem láttak cápát.

Se áramlat, se cápa!

Az idő változatlanul szép maradt, a szezon egyre hosszabbodott. A gazdag vendégeket nem várta otthon kötelező munkakezdés, maradhattak, amíg akartak. A szigetlakok örvendezve számolgatták a pénzüket. Terveket szőttek a jövő évre.

Ekkor tűnt fel újra az áramlat, és egyszerre négy úszót sodort magával. Férfit, nőt, sőt egy kamaszfiút is. A parton napozók sikoltozva ugráltak talpra, most már világosan látták az áramlatot, amint haragos tajtékkal söpri el a négy fürdőzőt. Az áramlat vize valósággal forrott, színe piszkoszöld volt, élesen elütött a tenger ragyogó kékségétől.

Páter Raffaello, aki ekkor ismét fent üldögélt a hegyoldalban, már messziről észrevette az áramlat közeledését. Felugrott, kezét szájára szorította és nézte, hogyan támad a zöld víz, hogyan ragadja el az úszókat.

– Atyám, maga is látja, amit én? – szólalt meg mellette egy hang, Mária anyóé, akit eddig észre sem vett.

Az atya nem felelt, elhárító mozdulattal fordult el a vénséges vén asszonytól és szaladni kezdett lefelé.

Mire leért a partra, kiderült, hogy ez az eset is szerencsésen végződött. Most ugyan nem volt itt helikopter, de a kikötőben horgonyzó jachtról mentő­csónakokat bocsátottak le, és azok a sodródó, fulladozó emberek után eredtek. Kihúzták valamennyit, de a tengerészek arról számoltak be, hogy igen erősen meg kellett küzdeniük azért, hogy a fuldoklókat kimentsék. Az áramlat görcsösen húzta őket befelé.

A piszkoszöld áramlat másnap ugyan nem jelentkezett, de a fürdőzők nem merészkedtek többé a vízbe. A szigetlakok azonban minden délután, amikor már sötétedett, kivonultak a partra és aggódva fürkészték a tengert.

A vendégek szedelőzködtek, csomagoltak. A fürdőidénynek nemsokára úgyis vége. Senki sem mert maradni. Féltek az alattomos tengertől. Kérdezték, elő­fordult-e máskor is ilyesmi? A szigetlakok égre-földre esküdöztek, hogy soha és ez igaz is volt.

A vendégek fejüket rázták, nem hittek nekik és egy haragos sajtócézár azzal fenyegette meg a nyomorultakat, hogy lapjainak lesz majd egy-két szava a történtekről. A szigetlakok reszkettek. Ha megjelenik a hír, ide nem jön többé vendég, és ők visszasüllyednek a nyomorúságba, az éhségbe, a boldogtalanságba. Ki jönne oda nyaralni, ahol az áramlat elragadja a gyanútlan fürdőzőket?

Az áramlat azonban nem jelentkezett többé. Néhány fürdővendég még lézengett a parton, bár számuk napról-napra csökkent.

Ekkor történt, hogy az áramlat váratlanul újra megjelent.

Páter Raffaello vette észre először. Ott ült szokott helyén a sziklák között és elgondolkozva fürkészte a tengert. A víztükör látványa megnyugtatta, gondját-baját enyhítette a végtelen kékség. Ő vette észre, hogy kint, messze a parttól,

úgy tűnik, mintha a víz elkezdene forrni. Zöldes habok buzogtak a nagy kék­ségben, a zavaros víztömeg átmérője egyre szélesebb lett, majd kiszökött belőle a zöld áramlat és rohant a part felé.

Páter Raffaello is rohant. Lefelé futott a keskeny ösvényen, karjait lengetve kiabált a parton lévőknek. Az áramlat azonban gyorsabb volt, mint ő, mire a partra lefutott, az már ott volt. Ezúttal nem maradt kint az öbölben, hanem kicsapott a partra. Az emberek futottak befelé a partról, az áramlat utánuk száguldott. Most nem ragadott magával senkit, csak ledöntötte lábukról a rémült fürdőzőket, majd egy nagy viharos hullámmal visszabukott a tengerbe. Suhant a nyílt víz felé és rövid idő alatt teljesen eltűnt.

Az emberek feltápászkodtak, volt, aki sírt, volt, aki némán nyeldeste könnyeit. Páter Raffaellonak sikerült talpon maradnia, idejében elkapta egy vékony pálmafa törzsét, abban kapaszkodott görcsösen.

– Atya, ó, atyám! – szólalt meg mellette váratlanul Mária anyó vékonyka hangja. – Látta ezt? Maga mire gondolt? Arra, amire én?

Páter Raffaello nem felelt.

Másnapra minden vendég elutazott. A szigetlakók mély meghajlással bú­csúztak tőlük, kérték, jövőre is tiszteljék meg látogatásukkal a szigetet. A távozó vendégek bólogattak, de mindenki tudta, hogy ebből semmi sem lesz. Ilyen szigeten nem nyaral senki!

A postahajó néhány nap múlva kidobta az újságcsomagot a kikötőben. A sajtócézár beváltotta fenyegetését. Az újságok első oldalon közölték, mi történt a szigeten. Leírták a szörnyű és gonosz áramlatot. A cikkekből az tűnt ki, hogy a szigetlakok az okai mindennek, az áramlattal a jámbor fürdővendégeket akarták ijesztgetni. Ez persze ostobaság volt, de az olvasók annál szívesebben hisznek el valamit, minél nagyobb az ostobaság.

A két pap néhány nap múlva együtt ment ki a partra. Tulajdonképpen egyedül akartak imádkozni a sziget boldogulásáért, az áramlat eltűnéséért, de valóságos processzió követte őket.

A papok letérdeltek a homokba, a processzió tiszteletteljes távolságban bocsátkozott térdre. A két atya nem figyelt senkire, a latin szavak halkan peregtek ajkukról, keresztet vetettek. A tömeg buzgón utánozta őket.

Sűrű keresztvetés és hajlongás után a papok felemelkedtek. Ekkor lépett oda hozzájuk Mária anyó.

– Tengeristen haragszik! Tengeristen áldozatot kíván! – szólt és a hangja most nem remegett. – Higgyék el! Tengeristenhez kell fordulni!

Páter Raffaello figyelemre sem méltatta. Szelíd mozdulattal tolta félre az öregasszonyt és elindult. Páter Fernando azonban felháborodott.

– No de, leányom! – kiáltotta.

Mária anyó legalább húsz évvel volt idősebb nála, de Fernando atya ezt végig sem gondolva, ismét felkiáltott:

– Leányom! Hogyan mersz így beszélni! Egy Isten létezik, a mi irgalmas Urunk! És még te építtetsz kriptát a megszentelt földbe! Távozz a szemem elől!

Mária anyó mély meghajlással távozott és elindult páter Raffaello nyomában. A sziklák pihenőjén, a pálmafák között találta meg. Hátát egy pálmafának támasztva ült és a tengert fürkészte. Breviáriuma mellette hevert.

Az öregasszony udvariasan köszönt és a páter udvariasan fogadta köszönését, de a szemét egy pillanatra sem vette le a tengerről.

– Én… – kezdte bizonytalanul Mária anyó. – Én…

Valami biztatást várt, de amikor páter Raffaello nem szólt semmit, össze­szedte bátorságát és folytatta: – Áldozatot kíván a Tengeristen! Ha egy bárányt… vagy inkább egy juhot áldoznánk…

Tovább nem mondhatta, mert páter Raffaello felemelkedett, felvette a bre­viáriumot a földről és lefelé indult a hegyről. Ő nem szidta meg Mária anyót, leányomnak sem szólította, csak megcsóválta a fejét és szomorúan legyintett.

Este azonban felkereste idősebb társát.

– Valamit tennünk kell – mondta határozottan.

– Nem tehetünk semmit – jött a válasz és mindketten tudták, hogy az öreg plébánosnak van igaza. – Imádkozzunk!

Átmentek együtt a templomba és letérdeltek az oltár elé.

Az áramlat nem jelentkezett, de másnap páter Raffaello ismét felkereste páter Fernandót.

– Valamit tennünk kell! – ismételte.

– Nem tehetünk semmit! – szólt újra a plébános.

– Elmegyek a püspök úrhoz!

– A püspök úr Őméltóságához? – lepődött meg páter Fernando.

– Tudatnunk kell vele, mi történt a szigeten!

Az öreg pap bólogatott és a másnapi postahajóval páter Raffaello elutazott. Farmernadrágban és vászonkabátban utazott, de a püspököt reverendában ke­reste fel.

A püspök már értesült az újságokból a történtekről, de ő nem ijedt meg. Isten csapásának tekintette az egészet (amikor Mária anyó elképzeléseiről hallott, mosolyogva legyintett), és elmagyarázta, hogy az ilyesmit el kell viselni és bízni kell, hogy majd elmúlik.

– A tenger rejtélyes és felfoghatatlan – magyarázta –, a tenger maga a természet. Nem magyarázhatjuk és nem kényszeríthetjük. Különben, egyik ba­rátom oceanográfus. Keresse fel, ő többet tud mondani erről, és tudományos megfontolásai lehetnek. Érintkezésbe lépek vele és rövidesen értesítem.

Páter Raffaello megcsókolta a gyűrűt a püspök kezén és távozott. Otthon, a szállásán várt, hiszen mi egyebet tehetett volna. Szomorúsága azonban nőttön nőtt.

Már másnap értesítették, hogy az oceanográfus este várja. Páter Raffaello ismét felöltötte farmernadrágját és rövidujjú ingét. Az oceanográfus hasonló öltözékben fogadta, kedves volt, illatos borral kínálta.

Az áramlatról azonban nem sokat tudott mondani. Páter Raffaello elmon­dotta, hogy a püspök Isten csapásának nevezte az áramlatot, ekkor az oceanog­ráfus finoman elmosolyodott és nem szólt semmit. Elmagyarázta, hogy az ilyen kisebb áramlatok keletkezésének több oka is lehet – ezeket nem részletezte –, arról azonban nem nyilatkozott, hogy mitől tűnhetnek el és mikor.

– Lehet, hogy ez az áramlat soha nem tűnik el! – Szomorúan beszélt, mert sajnálta a papot. – Lehet, hogy most már mindig itt marad. De az is lehet, hogy egyszerre már nem lesz itt. – Bár segíthetnék! – kiáltott fel, de az atya tudta, hogy nem segíthet.

Páter Raffaello egy kis hotelben szállt meg. Amikor hazaért, a tulajdonosnő, aki kezét kötényébe törölgetve jött eléje a konyhából, közölte vele, hogy egy úr kereste.

A pap meglepődött, hiszen senki sem tudta, hogy itt van. Talán a püspök –jutott eszébe –, talán ő üzent… Meg is kérdezte, de az asszony elgondolkozva rázta a fejét:

– Nem hiszem! Hiszen akkor üzenetet hagyott volna, hogy ön, atyám, odamenjen!

– Igaz – helyeselt a pap. – És az illető nem mondta meg a nevét?

– Nem. Csak azt mondta, majd visszajön.

– És mégis… Milyen volt?

– Hát… komoly, szinte haragos volt az arca… Jólöltözött úriember… Kö­zéptermetű.

– És nem üzent semmit?

– Csak azt, hogy majd visszajön.

Páter Raffaello rosszul aludt az éjjel. Csalódást hozott a látogatás az oceanográfusnál. Hiszen tudta ő, hogy nem lehet semmit sem tenni, de akkor is. Tudós és nem talál megoldást! És ki lehet az a férfi, aki kereste? Legalább a nevét mondta volna meg! De hát majd visszajön… ha ugyan visszajön? Mielőtt újra elaludt volna, azzal vigasztalta magát, hogy ha az Űr akarja, az áramlat nem jön vissza többet. És az is kiderül, ki az a rejtélyes látogató? De földi ember nem tudja, mit akar az Úr! Nem tudhatja, mit akar és hogyan akarja!

A látogató másnap délelőtt visszatért. Aznap reggel a páter egy közeli kis templomban imádkozott, hosszan és jólesően. Majd betért egy üzletbe, nagysze­mű szőlőt és foszlós kalácsot vásárolt.

– Itt van! – fogadta a tulajdonosné és a fogadószoba felé intett.

– Régen vár?

– Éppen most jött. Ott ül a padlóváza mellett a bársonyszékben.

Az atya átadta a szőlőt meg a kalácsot a tulajdonosnőnek és bement a fogadószobába. Nem sietett, lassú, méltóságteljes léptekkel közeledett ahhoz az úriemberhez, aki a bársonyszékben ült.

– Hallom, hogy már tegnap is keresett. – Páter Raffaello mosolyogva nyúj­totta a kezét.

Az idegen nem mosolygott, de a kinyújtott kezet megszorította.

– Menjünk fel a szobájába – mondta.

A hangja halk volt, a szava jól érthető. Komoly, de nem barátságtalan. Az atya arra gondolt, hogy ezt a csendes, magabiztos beszédet már hallotta valahol.

Felmentek a pap szobájába. Rend volt, az ágy bevetve, az asztalon virág a vázában.

Az idegen az egyetlen karosszékbe ült le, Raffaello atya az ágy szélére telepedett. Feszengett. Meg kellene kérdeznie, kihez van szerencséje, ha már látogatójának nem jut eszébe, hogy bemutatkozzon. Ki ez az ember?

– Nem ismer meg? – kérdezte az idegen.

– Igazán sajnálom, de hát… – páter Raffaello zavarban volt.

– Nézzen meg jobban!

– Sajnálom… – ismételte az atya. – Sajnos… az én arcmemóriám!

A látogató egy újságot vett elő. Lapozott benne, majd áthajtotta az egyik oldalt és odanyújtotta a papnak.

– Most sem? – kérdezte.

– Ó! – szólt páter Raffaello. – Ó! Hát maga az?

Úgy vélte, hogy az idegen legalább egy kis barátságos mosollyal viszonoz­hatná, az ő „Ó” felkiáltásait, de a látogató csupán csak annyit tett, hogy a karosszéket feléje fordította és egész arcát mutatta.

– Hát maga? Hát ön! – A páter tiszteletteljes akart lenni, de aztán meg­gondolta magát, mert végtére is semmi oka nem volt arra, hogy tiszteletteljes legyen.

Vele szemben a karosszékben a nagy Prédikátor ült. így, polgári öltözékben egészen más volt, mint amikor prédikált. Olyankor arannyal hímzett talárt viselt és kezében mindig ott volt a fehér liliom. Egyetlen szál fehér liliom. Páter Raffaello személyesen még nem találkozott vele, de a Prédikátor beszédeit a televízió rendszerint közvetítette.

Egyszerű néptanítóként indult, de igen hamar ismert lett a neve. A vasár­napi iskolában kezdett el prédikálni. Nemsokára tömegek tódultak abba a kis templomba a hegytetőn, ahol a tanító úr szónokolt. Varázslatos hatása volt a szavainak. Akadt egy idős ember, aki azt állította, hogy őt Hitlerre emlékezteti; az tudta ilyen mágikus erővel foglyul ejteni hallgatóságát. Az idős okvetetlenkedőt azonban elsöpörte a közmegvetés, hiába mentegetőzött, hogy ő nem náci, sőt!… Ez a „sőt” zavartan elhalt, érthette ki így, ki úgy. Az öreg eltűnt a vasárnapi gyülekezetből, az új hívek azonban csak jöttek, egyre jöttek. Idővel körútra indult a néptanító, akit ekkor már mindenki Prédikátornak nevezett, a hallga­tóság, amely minden városban növekedett, most már zsoltárokat énekelt a gyűlés kezdetén. Ezt követően a Prédikátor egyik tanítványa lépett színre és bűnbánatra intette a hallgatóságot. Az emberek sírva borultak térdre, egyesek korbácsolni kezdték magukat, de ezt később szigorúan megtiltották. Amikor a hangulat kellőképpen emelkedetté vált, lépett színre a Prédikátor.

Kedvenc témája a bűn, a bűnbánat, a túlvilági büntetések és a pokolbeli megtorlások ecsetelése volt. Ezeket a szörnyűségeket nem lehet egyszerű bűnbá­nattal elkerülni! – kiáltotta a Prédikátor. Csakis és kizárólag egyfajta módon! Ez az egyfajta mód az volt, hogy a Prédikátort kell követni! Őt és csakis őt és egyedül csak Őt!

A prédikáció végén a csapzott, izzadó tömeg közé tányért tartó hívők mentek le. Mindig hangsúlyozták, hogy nem kötelező adakozni, de amit kaptak – mert végül mindenki adott – udvariasan és alázatosan köszönték meg. Az adományok­ból fedezték a körút és az összejövetelek költségeit. Egyre nagyobb és díszesebb termeket béreltek, szerződtettek néhány vokált és egy zenekart. A vokálok éne­keltek, a zenekar fújta. Az igazi pénzeket azonban a gazdagok juttatták. Rajong­tak a prédikátorért. Ingyen bocsátották rendelkezésére a termeket, jachtokra hívták prédikálni. Minden szavától el voltak ragadtatva.

Az egésznek az lehetne a csattanója, hogy ezeket a pénzeket a nagy Prédi­kátor és hívei elsikkasztották. Hát erről szó sem volt. Egy rongyos krajcár sem tűnt el, a pénzt kizárólag az Új Hit – most már így nevezték el a mozgalmat – céljaira fordították. A Prédikátor makulátlan ember volt. Szónoklatai egyre tü­zesebbé, varázslatosabbakká váltak. így eddig még senki nem ostorozta a bűnt, senki sem festette le félelmetesebben a pokol tüzeit.

Páter Raffaello némi őszinte és bocsánatos irigységet érzett. Ugyan mit is értek az ő prédikációi a nagy Prédikátor szózataihoz képest? És szegény öreg páter Fernando mennydörgései a bűn útjairól? Igaz, hogy páter Raffaello nem is szeretett büntetéssel fenyegetőzni. Ami pedig a kénköves poklot illeti… Úgy vélte, a pokol, vagy legalábbis a purgatórium itt van ezen a földön. Ezt a nézetét azonban gondosan el kellett titkolnia, mert az egyház nem értett volna vele egyet. A páter inkább vigasztalni akarta a sok szerencsétlen embert. Volt valami halvány elkép­zelése arról, hogy a boldog ember kevésbé gonosz, kevésbé hajlik a bűnre, mint a boldogtalan! Ámbár ki tudja? Mindig halasztgatta elméletének kidolgozását és igazolását.

– Tisztelt vendégem! – kezdte a pap.

– Én Isten küldötte vagyok! – szólt nyugodtan a Prédikátor.

– No, de hát… – Az atya zavarba jött. – Én katolikus pap vagyok. Én ilyesmit nem vehetek tudomásul.

– Nem is kívánom, hogy tudomásul vegye! Éppen a maga segítségével kívánom ezt bizonyítani. Maga pedig segíteni fog nekem, hiszen ugyanazt akarja, amit én.

– Nem! Nem! Ez valami tévedés!

– Tévedés? Ugyan már! Hiszen az áramlat miatt jött, ugye?

Páter Raffaello hátrahőkölt:

– Valóban az áramlat miatt jöttem. És az én szegény híveim miatt. De a püspök úr nem tud segíteni, és az oceanográfus sem. Honnan tud maga erről?

– Tudom! És ezért utaztam ide. Az Úr megvilágította elmémet! Tudja, mikor történt ez?

Az atya a fejét rázta.

– Hallotta az esetemet a kisiklott vonattal?

– Nem hallottam!

– Nemrég gyorsvonaton utaztam. Száguldottunk az éjszakában. Egyszerre zökkenés, harsogás, sikoltások. A vonat utolsó kocsija, ahol én is tartózkodtam, lezuhant a hídról a folyóba. Mindenki meghalt. Senki sem maradt életben, csak én, egyedül csak én. Egy karcolás sem volt a testemen! És akkor gyúlt világosság elmémben. Akkor bizonyosodtam meg róla, hogy én vagyok az Úr kiválasztottja. De egy alkalom kevés a bizonyossághoz! Még egy esetre van szükségem, és akkor emelt fővel és fénylő arccal léphetek a világ elé. És ebben fog maga nekem segíteni!

– Én? Ugyan hogyan segíthetnék én?

– Hát nem érti… az áramlat! Amit emberi elme és emberi kéz nem tudott megtenni, azt megteszem én. Én leszek az Úr keze! Az Úr kinyújtott karja!

– Mit is képzel? – csattant fel a pap hangja. – Nem vehetek részt ilyesmiben! Hiszen ez istenkáromlás! Miért éppen maga?

– Mert én elhivatott vagyok. Érzem elhivatottságomat!

– Ezt nem szabad… ezt nem lehet!

– Megvalósítom, amire küldettem! Magával vagy maga nélkül! Elmegyek a szigetre és elküldöm onnan az áramlatot. Nem jön vissza soha többé! Az Űr szól az én szavammal, az Úr sújt le az én karommal!

– Nem, ez lehetetlen! – nyögte páter Raffaello.

A Prédikátor felemelkedett, szinte barátságosan nézte a nyöszörgő papot.

A páter ijedten nézett utána. Rövid elmélkedés után elhatározta, hogy hazautazik, de senkinek sem említi otthon ezt a találkozást. Még páter Fernandonak sem szól. Hiszen az is lehet, hogy nem volt itt senki? Talán csak álmodta az egészet?

Becsomagolta kevés holmiját, kifizette a hotelszámlát. Még maradt egy kevés pénze, azon csokoládét vásárolt a sziget gyermekeinek.

Este elutazott. A csokoládét szétosztotta a gyerekek között, akik a kikötőben ácsorogva várták a postahajót. Később felkereste Fernando atyát. Elbeszélte, miként járt hiába a püspök úrnál, és miként kért hiába tanácsot az oceanográfustól. Másról nem tett említést.

– Majd az Úr megsegít bennünket – sóhajtott szomorúan és tanácstalanul az öreg pap. – Nem tehetünk mást, mint hogy fohászkodjunk Őhozzá!

Kiderült, hogy Raffaello atya távolléte alatt az áramlat ismét megjelent a szigeten. Kicsapott a partra, végigszáguldott a homokon, elsodort néhány padot a kikötőből és felborított néhány csónakot is. Ez a kár csekélyebb volt, mint amitől rettegtek, de az áramlat mégis csak itt volt, létezett, és ez volt a rossz!

Raffaello atya egy pillanatig kísértésbe jött, hogy beszámoljon a Prédikátor látogatásáról, de aztán elvetette a gondolatot. Fernando atya ugyanis szigorúbb volt, mint ő – talán koránál fogva is –, azonkívül ellenszenvet táplált más vallások papjaival szemben. Igaz, hogy a Prédikátor nem volt felszentelt pap. De hát, akkor is…

Nem szólt tehát semmit. És jól tette, mert két hét múlva a Prédikátor levelet írt páter Fernandonak. Szerencsére, nem említette az ifjabb páterrel való talál­kozást, viszont arra hivatkozott, hogy a püspök úr pártolja nemes szándékát, hogy ellátogasson a szigetre. A püspök úr levele a rákövetkező napon érkezett meg és megerősítette ezt. Hogy mi a Prédikátor látogatásának célja, egyikük sem foglalta írásba.

– Nem lehetséges, hogy ez a tébolyult az áramlatot akarja elprédikálni innen? – kérdezte halkan és bizonytalanul páter Fernando, de a fiatal pap csak a vállát vonta meg.

Néhány napra rá a Prédikátor és kísérete megérkezett. Saját hajóikon jöttek, hozták a dobogót, a díszleteket, az aranyozott falakat, az aranyozott szőnyegeket. Megjött a vokál, a fúvószenekar és természetesen nem hiányzott a televízió. Újabban a prédikációkat óriás képernyőkön is közvetítették, mert legtöbb esetben a hallgatóság nem fért el a teremben.

Az egyik szállodában sajtóértekezlet zajlott. A Prédikátor most már nyíltan feltárta célját, az áramlat elűzését.

– Isten engem szemelt ki, hogy ezt a kis földdarabot megmentsem a sze­génységtől, nyomorúságtól! Én leszek az, aki kimenti a szigetet az ördög kar­maiból! Én vagyok az elhivatott, az Úr küldöttje!

Az újságírók és a tévések tapsoltak, és a Prédikátor közölte, hogy másnap fog szembeszállani az áramlattal. Másnap azonban rossz idő volt, szakadt az eső, fújt a szél, így az ünnepélyes kivonulást a partra el kellett halasztani.

Másnap ragyogott a napfény és a szél is elállt. A vokál skálázott, a zenekar gyakorolt.

A Prédikátor felöltötte aranyszállal hímzett palástját, kezében ott fehérlett a liliom. Egyik kísérője akkor már fél órája korholta a népet bűneiért. A nép sírt. Ekkor jelent meg a parton maga a Prédikátor. Felemelte a fehér liliomot és az összes képernyőkön megjelent a látvány.

Csodálatos beszédet tartott. A mikrofonok kellően felerősítették az átkokat és fenyegetéseket, amelyekkel a bűnösöket ostorozta.

Teljes bűnbánat! Vezeklés! Poklok tüze!

A hallgatóság térdre hullott. Sokan a kövekbe verték a fejüket.

A Prédikátor még magasabbra emelte a liliomot: – Térjetek meg! Bánjátok meg bűneiteket! Akkor el fogom űzni a partról az áramlatot! Én vagyok az elhivatott! Az Úr küldötte! Alleluja! Alleluja!

A vokál rázendített, a kürtösök megfújták hangszereiket. A Prédikátor ma­gasra emelte a liliomot és megindult a víz felé. A hallgatóság követte. Valahonnan dobok kerültek elő, vad ritmusuk megborzongatta a levegőt, cintányérok is csattogtak.

– Alleluja! Kövessetek! – zengett a Prédikátor szava.

– Alleluja! Alleluja!

– Én vagyok az Úr karja! Elűzöm az áramlatot!

– Alleluja! Alleluja!

– Jöjj áramlat! Én vívok meg veled! Én, az Úr kinyújtott karja!

– Alleluja! Alleluja!

– Engem küldött el az Úr! Én vezetlek be a Kánaánba!

Páter Raffaello nem jelent meg a szertartáson. Páter Fernando először úgy döntött, hogy elmegy (a híveit féltette), az utolsó percben azonban mégis otthon maradt. A templom sötétjében az oltár elé borulva imádkozott, de hogy miért fohászkodott, azt maga sem tudta.

Fiatal paptársa most nem imádkozott. Először kétségbeesetten, majd később megnyugodva, ajkán kis cinikus mosollyal szemlélte a dolgokat. O nem maradt a templomban, de nem is ment fel a hegyoldalba megszokott búvóhelyére, hanem a templom kis kertjében ült egy széken. Innen jól látott mindent, őt pedig nem láthatta senki.

A Prédikátor és kísérete elérte a partot. A Prédikátor előrelépett. Aranyos talárja megcsillant a fényben. A liliomot feje felett lengette. Ismét szónokolni kezdett. Újra kitért az elkövetett bűnökre. Újra hangsúlyozta a bűnbánat fon­tosságát. És újra elmondotta, milyen szép is lesz a Kánaán, amelynek kapuját ő fogja a szigetlakok előtt kitárni.

– Testvéreim! Híveim! ímé, lássátok! Nem jött el a gonosz áramlat! Nem jött el, mert nem engedtem idejönni! Eljő az új aranykor! Eljő…

És az öböl végében feltűnt az áramlat. Piszkoszöld vize habzott, örvényeket forgatva zúgott a part felé. Az emberek sikoltozni kezdtek, egymást taposva rohantak a szárazföld felé. A vokál éneke reccsenve véget ért, a kürtök is elhallgattak. A dobolás megszűnt, a cintányérok sem csattogtak.

A Prédikátor nem mozdult.

Az ár rohant feléje, de ő nem hátrált meg, hanem még néhány lépést tett előre. Karját felemelte és a fehér liliomot messzire dobta a tengerbe.

– Én Isten kinyújtott karja vagyok! – harsogta. – Én visszaűzlek téged, ó, áramlat, a tenger fenekére! Távozz! Áramlat, én parancsolok neked Isten szent nevében!

Az emberek még hangosabban sikoltoztak, és még inkább taposták egymást.

Páter Raffaello felugrott. Futni akart, de a lába nem mozdult. Kiáltani, de a szája mintha megbénult volna. Nem tud segíteni! Az áramlat mindjárt kicsap a partra és elsodorja őket! Mi lesz velük? Jaj, mi lesz velük?

Az áramlat azonban nem csapott ki a partra. Megtorpant néhány méterrel a Prédikátor magasra emelt karja előtt és megfordult. Azaz, nem is fordult meg, nem suhant vissza a nyílt tenger felé, csupán irányt változtatott. A part mentén, azzal párhuzamosan zúgott tovább és lassan eltűnt az öböl túlsó szélén. Nyomá­ban békésen ringott a tenger ragyogó, tiszta kék vize.

Amint egyre jobban elhalkult a zúgás, az emberek megálltak, hátrafelé fordultak. Nem akartak hinni a szemüknek. Az áramlat nem volt sehol, de a Prédikátor ott állt a víz szélén. Karjait már leeresztette. A víz nem sodorta el a fehér liliomot, ott ringatózott a part menti habokban.

– Alleluja! – kiáltott a Prédikátor. – Láttátok-e, híveim, milyen csodát tett az Úr az én kezem által? Hol az áramlat? Elűzte az Úr az én kezem által!

– Alleluja! Alleluja!

– Itt az idő! Elindulhatunk a Kánaán felé! Alleluja!

– Alleluja!

A tömeg sikoltozott, sokan letérdeltek és mellüket verték. A vokál újra rázendített, az emberek velük énekeltek. Valaki meghúzta a harangot. Harang­zúgás, énekszó és hangos zokogás kísérte a menetet. Mindenki azt várta, hogy a Prédikátor meg fogja áldani őket, ám erre nem került sor. A Prédikátor arca jóindulatot és elégedettséget tükrözött, de most sem mosolygott. Valaki beszaladt a hullámokba és kihalászta a vízből a fehér liliomot. Átnyújtották neki és az ázott, csapzott virág ismét ott lengedezett a fejek fölött.

Páter Fernando ekkor már kint állott a templom kapujában és döbbenten nézte a menetet. Páter Raffaello odasietett hozzá.

– A harangot… – kezdte –, a harangot talán mégsem…

– Hagyd el – legyintett az öreg. – Hiszen nem árt senkinek!

Amikor a Prédikátor odaért hozzájuk, nem szólt semmit, de az ázott virágot a papok felé hajította. Ekkor egy kissé el is mosolyodott.

Este sajtóértekezletet tartott a luxusszállóban. Valaki megint meghúzta a harangot, de Fernando atya most már tiltakozott, és a harang elhallgatott. A Prédikátor gyönyörűen beszélt.

– Íme, a bizonyosság – hangoztatta –, hogy én vagyok az, akit az Úr kiszemelt, hogy a sziget népét a Kánaánba elvezesse!

Finoman célzott arra is, hogy az eljövendő időben ezt az egész emberiséggel meg kívánja cselekedni. Mert most már két esetben is bebizonyosodott, hogy ő az Úr kiszemeltje. Először a vasúti katasztrófánál, és most még fényesebb bizo­nyítékként, az áramlat meghőkölésekor.

– Az én kezem által! – kiáltotta. – Az én két kezem által!

Kezeit az ég felé emelte.

A televíziósok buzgón forgattak, az újságírók jegyzeteltek, a nép ujjongott. Éjszaka fáklyásmenet vonult el a luxushotel előtt és a Prédikátor a késői időpont ellenére megjelent az erkélyen.

Másnap a televíziósok és a sajtó képviselői már a reggeli hajóval elmentek, a Prédikátor a déli hajóval szándékozott elutazni. Vele utazik majd hívei nagy része. A hívők fel is szálltak, a Prédikátor még lent állott a parton, mert még az utolsó percben is számosán kezet akartak rázni vele. Utcai ruhában állott ott, így nem adott alkalmat arra, hogy egyesek kísértésbe essenek és a palástja szélét csókol­gassák.

Végül elbúcsúzott az utolsó szigetlakó is, és a Prédikátor megindult felfelé a hajóhídon. Ekkor valaki – köszönő szavakat kiáltva – még egy virágcsokrot hajított feléje. Ő megfordult és köszönetét intve el akarta kapni a virágokat. A virágok azonban elsuhantak mellette, és ahogyan utána kapott a csokornak, megbotlott és a híd korlátján keresztül a tengerbe zuhant.

A tenger itt a parton nagyon sekély volt, a víz nem lehetett mélyebb ötven-hatvan centiméternél. Sokan rohantak be a partról, hogy segítsenek, a hajóról is ugráltak be a tengerészek, hogy felsegítsék. Együtt emelték ki a Prédikátort, de a Prédikátor addigra már halott volt. Talán az ijedtség okozta a halálát, talán a véletlen? Arccal fúródott bele az iszapba, lehet, hogy megfulladt? A kíséretében két orvos is akadt, rögtön kezelésbe vették, de minden igyekezetük hiábavaló volt.

A tömeg zokogott, a hajó utasai is sírtak. Páter Fernando azonnal odasietett, de egyházi vigaszon kívül nem nyújthatott semmit. Páter Raffaello azonban nem ment oda, hanem szokásához híven felment a sziklák közé, a pálmafák alá. Nézte a tengert.

A Prédikátor holttestét másnap elszállították. A sajtó szertekürtölte a hírt, és sokan misztikus magyarázatokat fűztek a halálához, de ezeket lehurrogták, hiszen nyilvánvaló volt, hogy csupán szerencsétlen véletlen okozta a tragikus balesetet. Mindenki őszintén sajnálta a Prédikátort. Még Páter Fernando is, aki kezdetben bizalmatlanul szemlélte tevékenységét, misét mondott lelki üdvéért és nagy embernek nevezte.

Páter Raffaello az öreg plébános kérésére közreműködött a misén, de bár­mennyire kérlelték is, nem volt hajlandó prédikációt mondani. A prédikációt így hát páter Fernando tartotta. A szentbeszéd nagyon szép volt, de kissé hosszúra sikeredett, mert az atya nem tudott lemondani arról, hogy itt is a bűnbánat fontosságát hangsúlyozza.

Mise után páter Raffaello ismét felment a sziklák közé. Ezúttal is némán nézte a tengert. Majd halkan imádkozni kezdett. Talán a Prédikátorért? Talán másért? Ki tudja?

– Atyám! – szólalt meg mellette a vénségesen vén Mária anyó hangja. – Atyám! Talán mégis… nem kellene egy juhot? Vagy legalább egy bárányt?

Páter Raffaello neheztelve csóválta a fejét.

– De hát, atyám! – suttogta Mária anyó. – Nem látja azt, amit én?

Kinyújtotta a kezét és a távolba mutatott.

Páter Raffaello odanézett.

Az öböl végében piszkoszölden tajtékzott a tenger.

DOBOS ÉVA

Ladányi Mihálynak a túlvilágra

Mindenütt jelenvaló
A metróban alszik egy ülésen
kilépsz a metróból s már ott ül
egy padon
Haja s szakálla az egykor bodros fehér
most loncsos ősz
orrnyerge törött
foga hiányos
mellette sárga reklámszatyor
(Csemege Meinl)
Néha kutyája is vele van
hogy felismerjük az Öreg Pásztort
együtt ülnek egy szakadt
pokrócba burkolódzva
Ma nekem holnap neked
Ne ítélj hogy ne ítéltessél
Hajléka az erdő
hajléka minden kapualj
és aluljáró
Jelenlétével üzen:
némán kikerülhetetlenül
botorkál elénk
az Úristen a hajléktalan

LABANCZ GYULA

Munkásgyűlés Óbudán

Kifosztott, gazverte táj. –
Hajógyár fölött
beborult az ég.
Esőié gőzöl, úttest,
gödör mutatja magát,
jókedvre, pillanatra,
asszonyt derít.
Fityma-herés béka-dölyf.
Fájdalom, szív felőli
árulás, nincs viselkedés.
Balta-arc fészkelődik
fásult, tehetetlen vállba.
Kinek, börtönben rab,
a beszélgetés félig hallgatás.
Ki hitte: övé az ország,
kinek a sztálini korszak se
volt más, mint felszabadulás,
kinek – te csak
ne legyingess! – ha
eszméről van szó,
sose hallgat a mély.
Ezt jegyezd föl, pajtás.
Volt egy ember –
hajógyár fölött
beborult az ég,
ismerte már a munka örömét,
nem csak nevelte,
értette ez a táj,
hisz vasmacska-szakáll
rozsdásította arcát
átlátszóvá – bőr alatti
napsütés – naív, de
konok reménye tette;
amire – pusztíthat
bármi horda – hittel
mondhatta: ez a hazám.

BARANYI FERENC

Hazaffyak májusa

Most meg van sértve mindegyik:
a kicsi nép nagyobbik része
– az aggastyán s a kisded is –
elküldte őket a fenébe.

A legtöbb jámbor honfitárs
nem úgy magyar, nem úgy keresztény,
ahogy hitte ez a bagázs
egy kiskunsági gőzös estén.

Nem kíván vissza sem lovas
tengerészt, sem gyalogpilótát,
sem mások zsákjait csupasz
vállaira – a régi nótát.

Már-már beállt az új urak
pecsenyéjét sütni, miközben
ő maga éhkoppon maradt
a tönkretett össznépi trösztben.

A kis nép kimondta a nagy
nemet a gezarol-szagú múlt
moly-fellegére, mely szakadt
ingünkre és gatyánkra zúdult.

S hogy hol van, amire igent
mondott? Minek firtatni ezt még?
A nép a győzelmén mereng,
de érzi már, hogy elfeledték.

Visszaút hozzájuk

                  „A harmadik napon a legnehezebb,
                  a harmadikon”

                                             (Juhász Ferenc)

A negyedik napon még nehezebb,
amikor a csodák szavatossága lejár
s az addig csodált csodatévő
a sorba visszaáll,
hol tapsifülesek sokasága
ordítja fülébe: szamár!

Mert nincs nagyobb kéj, mint a különbről
elhinni, hogy csaló,
hogy aki három szép napon által
napba röpített minket: a ló
is csak közülünk, lomha és csökönyös
szamarak közül való.

A negyedik napon a legnehezebb,
a negyediken,
amikor rájössz, hogy fölébük nőve
nem segíthetsz a tieiden,
s a visszaút hozzájuk immár
a semmibe viszen.

Köztük maradva tedd a csodát hát,
fölöttük soha,
s észrevétlenül, csökönyös-lomhán
naponta épül bennük a csoda,
egyetlen csillagot sem hoz le az égről,
de a miénket, meglehet, végül
felszegzi oda.

THIERY ÁRPÁD

1658 ^*

Jean Thierry komoran üldögélt a lakótorony alacsony ablakdeszkáján. Arcán az önérzetükben megbántott férfiak szikár visszafogottsága, egyszersmind a várako­zás gyötrelme. A zárt, kövezett udvarra bámult le, amely tavasztól őszig a bresciai Berdini-fogadó belső teraszául szolgált. Carlo Berdini előző héten hordatta fel a pincéből a fonott nyári asztalokat és a székeket. Az éjszaka berontott erős szél összekuszálta a terasz példás rendjét, a legtöbb széket felborította, a huzatos udvar mintha egy kiadós tömegverekedés nyomait viselte volna. A felhők rései közül időnként előragyogott a napsütés, megvilágítva a sziklafehér házfalakat és az udvart. Árnyék suhant a konyha felől. Beatrice, a fogadós kisebbik leánya futott át az udvaron. A feje kék színű kendőbe kötve, a kezében sajtár. A szemnek csak egyetlen pillanat jutott, amíg egy madár elröppen, nem tudni, a valóságban vagy a képzeletben, de elég volt ahhoz, hogy Jean Thierry hangulatát ismét fölkavarja.

Fölrémlett az előző délután. A fogadó és Carlo Berdini csöndes szunyókálásba szenderült. Jean is fölkapaszkodott a lakótoronybéli szobájába, mely ko­rábban a Berdini-rokonság vendéghelye volt, míg be nem következett a tragédia: az egyik sógor elalvás előtt ott vágta föl az ereit. Azóta vendég sem aludt a lakótoronyban, üresen állt. Jean Thierry fázott a váratlanul betódult tavaszi hidegben, de nem volt kedve a begyújtáshoz. Hajdani malaclopó köpenyét a nyakába kanyarította, mely erősen megkopott már, varrogatásra szorult, de őrizte és gondozta. Nem volt más. Kis idő múlva a fogadós kisebbik leánya kopogott az ajtón. Nem először. A hátát és a vállát vastag, kötött kendő melegítette, amelyet anyjától csent el. Hamvas arcán titokzatos gyerekes mosoly: megint sikerült kijátszania az apját, az anyját s a nővérét. Az egész fogadót. Á szeme tengerkék színben ragyogott, koromfekete haja leengedve hosszan, mint mindig, ha nem volt dolga a konyhában vagy a raktárban. Az ártatlan kis női fortély kecsesen megnyújtotta az alakját.

Otthonosan az ágyra telepedett. – Most aztán mesélhet…

Jean Thierry nem igazán kedvelte a Berdini családot. Túl sokat fecsegtek, szakadatlan csúfolták egymást, bár az üzleti dolgokban nem ismertek tréfát. Kíméletet sem. Feltűnt, hogy Beatrice más. Nyugodt volt és megbízható, pontos érzékkel választotta ki, hogy mi az, aminek örülni lehet, s mit kell lelkifurdalás nélkül elfelejteni. A kapcsolatuk egy tágra nyílt, csodálkozó pillantással kezdődött s egy félénk mosollyal, ami mögül barátságosan elővillant a szabálytalanul nőtt fogsor, majd egy lágy, bizonytalan mozdulat következett. Az első jel: rejtélyesen szép álmokat kívánt. Beatrice a születésnapi vacsoráján tőle szokatlan nyíltsággal és bátorsággal a francia fiatalember mögé lépett.

– Azt mondják, hogy maga kalandos ember.

Jean Thierry elvörösödött.

– Hogy én? – szabadkozott. – Nem egészen kalandok, amiket átéltem. Jobb, ha úgy mondom, hogy viszontagságok.

– Mesélje el!

– Most nem alkalmas.

– Majd egyszer? – mosolygott Beatrice.

– Majd…

– Amikor én akarom?

A champagne-i ifjú roppant kényelmetlenül érezte magát. A szemével Be­atrice apját kereste, aki az asztal végén hangoskodott.

– Az is lehetséges – válaszolta beleegyezően, csakhogy mielőbb megszaba­dulhasson a leánytól.

Beatrice makacs faggatónak bizonyult. Lelkes és átszellemült hallgatónak is. Némely kalandot többször is elmeséltetett. Különösen a marseille-i zsiványok között töltött izgalmas hetek története ragadta meg, de érdeklődve hallgatta a lyoni templomszolgaság hónapjai alatt megesett dolgokat is. Kíváncsian forgatta az apáttól ajándékba kapott bibliát, felolvastatott Marco Polo latin nyelven ki­nyomtatott utazásaiból, amelyet Jean Thierry egy Loire-menti kastélyból emelt el, ahol néhány hétre íródeáknak alkalmazták, és egy perlekedő család iratait és vagyonlistáját másolta. Jean Thierry történeteit nemcsak fordulatos és veszé­lyes kalandok fűtötték, hanem szenvedély, merészség és valami feledhetetlenül szilaj elvágyódás. Bárhonnan. Mindenhonnan. Bárhová. Beatrice maga is távoli világokba röpült, egy fiatalember oldalán, aki egyre bátrabban és szívesebben beszélt a múltjáról. Megkönnyebbülést hozott. Leszámolás. Felejtés. Az ismeretlen kihívása. Beatrice személyében pedig nemcsak rajongó meghallgatóra talált, hanem a lotyók, házicselédek, parasztlányok és egy-két úrinő-féle után tiszta érzelmi melegségre is. Az érzelmekben egymásra találtak. A maguk ártatlan, szemérmes módján testben is, míg előző délután Berdini rájuk nem nyitotta az ajtót. Kővé meredve bámult a leányára, majd az ifjú pincérre, akit a tél folyamán már-már a szívébe fogadott. Egymást átkarolva ültek az ágy szélén. Jean a köpenye szárnyával védőn takarta be a leány vállait.

Berdini nem volt képes felfogni, hogy mi történt vele. Szélütés? Elnémulás? Ördögi szorítás az agyában, az egész testében. Összeroppant és megsemmisült. A látvány vérlázító és gyalázatos: egy idegen férfi tartotta karjaiban a leányát. Beatrice elveszett. Váratlanul és durván, föl se készülhetett. A fogadós ereiben valamennyi szicíliai vér is folyt. Még soha nem gyűlölt embert oly könyörtelenül és minden más érzést elsöpörve, mint ezt a champagne-i vándordiákot. Mozdulni akart, reájuk rontani, megsemmisíteni őket, szétszórni a világba, hogy soha többé egymásra ne találhassanak, de moccanni se tudott. Veríték borította el a testét. A keserűség vize.

A keze végre ökölbe rándult. Lassan, fújtatva tért magához.

– Tudod, hány éves ez a lány? – üvöltötte.

Jean Thierry nem félt. Bűntudatot sem érzett. Fia Berdini gyanúsan moz­dul, nem lett volna kíméletes. Négy esztendő minden tapasztalata, durvasága és keserűsége készenlétben állt. Beatrice nyugodtan ült Jean karjának az oltalmá­ban. Eszébe se jutott, hogy az apjához rohanjon, noha Carlo Berdini a lelke mélyén épp, hogy ezt várta volna el.

A fogadós zavarba jött. S mintha könny csillant volna a szemében.

– Nem látod, hogy még gyermek? – csapott az öklével kétségbeesetten Jean Thierry felé. – Te is tudod, hogy februárban volt tizenöt éves!

Beatricét végül is kiparancsolta a szobából. Az ágyhoz lépett. Máskor ba­rátságos, kedélyes piros arca lilára sötétült. Fenyegetően szuszogott. – Nem zárom rád az ajtót, de nem ajánlom, hogy kimozdulj innen, amíg érted nem jövök!

Nem múlt el azóta még egy egész nap. A fogadós nem nyitotta rá az ajtót. Hideg volt, a szél lehűtötte a lakótorony szobáját, de Jean Thierry fejében meg se fordult, hogy lemenjen a pincébe egy kosár fáért, vagy a konyhából harapnivalót hozzon magának. Büszkébb volt annál, semhogy gyengének lássék. A köpenyébe burkolózva várt. Nem áltatta magát, hogy jóra fordulhatnak a dolgok, a jövőből csak az látszott bizonyosnak, hogy szedheti a sátorfáját.

A múlt év őszén, a fagy beállta után a favágókkal együtt jött le a hegyekből Bresciába.

Májusban Bergamo felől érkezett, az Oglio folyása mentén. Úgy képzelte, hogy az Alpok déli lejtője és a lombard síkság találkozásának a vonalán haladva megy tovább, átkel a Balkánra, onnan már könnyen elérhető lesz akár Kons­tantinápoly is. Az Iseo partján ragadt. Valósággal elkábította a táj szépsége és harmóniája. Átadta magát a fogvatartó hangulatnak, a természet gyermekének érezte magát. Talált egy elhagyott faházat. Elfoglalta. A favágók megnézték maguknak, aztán rábólintottak. Nem firtatták, hogy kiféle. Erősek voltak és összetartoztak. Az idegen ifjú felőlük szökött fegyenc is lehetett volna. Az első reggel Jean Thierry kábultan ébredt az elfoglalt faházban. Álomból a mesébe. Első dolga volt, hogy átnézett a bergamói Alpok fölött. Lélekben az égbolton repült Franciaország felé. Kapcsolat volt ez és ígéret, hogy egyszer még visszatér oda. Bergamo felől érkezett és a Balkánra tartott, lélekben azonban még mindig az Argentere égigérő csúcsa alatt üldögélt, két szakasztott egyforma, kövekből összerakott, nyomorult francia falu között, egy fiatal tölgyfa alatt. Ott hagyta el a hazáját. Ember nem volt a közelben. Állat nem mozdult. Növény levele nem rebbent. Mintha az egész világ őt figyelte volna: mit fog csinálni? Visszafordul? Tovább megy? Órákon át üldögélt a keskeny, köves út szélén, a tölgyfa alatt. Éveken át a hazájában csavargott. Eszébe se jutott, hogy Franciaországban kó­borol, de lehetne máshol is. Nem vágyódott haza Champagne-ba, jól tűrte a magaválasztotta sorsot. Az anyja és a testvérei arca kezdett homályosulni, ugyan­akkor – még mindig – minden ajtó mögött, minden zugban apja kopasz fejét látta. A nagyapja is köddé változott, pedig gyakran megszámolta az aranyait, amelyek reá emlékeztették, hiszen tőle kapta titokban, egy jól rejthető bőrzacs­kóban, amikor beköltözött a párizsi líceumba. Az Argentere hideg árnyékában nem gondolt arra, hogy visszafordul, de az egész napot Franciaország és a világ határán töltötte. Ott is aludt, dideregve, összefagyva. Úgy gondolta, hogy ezzel tartozik Champagne-nak, Párizsnak és minden helynek, ahol megfordult. Más­nap reggel, messzi nagy ívben megkerülve a határőrség ellenőrző pontját, rossz­kedvűen, de elszántan nyomult be Itáliába.

Az Iseo partján gyorsan és tüneményesen múltak a napok. Eltelt egy hét. Kettő is. Korábban mindenütt úgy érezte, hogy sokáig nem lesz maradása. A tó partján úgy tűnt, megérkezett. Kereste a favágók és a pásztorok barátságát, akik megelégedtek azzal, hogy nemcsak erős, de mindenben rátermett és tanulékony, bár afféle tejfeles szájú, különc legény, akinek megvan a magához való esze. Befogadták, velük dolgozott, közöttük élt. Időnként felkapaszkodott a teraszos legelőkre, barátságot kötött a birkapásztorokkal is. Ivott a sajtprés alól csöpögő, erjedésnek indult savóból. Bódító hatását kellemesnek találta. Este, míg be nem sötétedett, az Adamello havas csúcsát, a gleccserektől lecsiszolt hatalmas szikla­falakat, az Iseo fjordos kiszögelléseit bámulva merengett, valahogy úgy, mintha egy teljesen idegen ifjú jövője állt volna előtte. így röpült el a nyár. Szinte álomszerűén. A favágók biztatóan hunyorítottak rá májusban, amikor megval­lotta, hogy a Balkán felé igyekszik és Konstantinápoly a cél, de egy fejcsóválást se kapott, amikor a rossz idő beálltával azzal lépett elő, hogy ő is lemenne Bresciába. A favágók a Lombardia fogadót ajánlották, egyikük oda is kísérte.

Carlo Berdini vagyonos és befolyásos polgár volt a városban, több érdekelt­séggel a borkereskedelemben és a fegyverműhelyekben. Sokat adott tizenhat szobás fogadójának a jóhírére, a szobák tisztaságára, lakályosságára, az ételek ízére, a bor minőségére. A vendégei többségben régi ismerősök, Bergamo, esetleg tovább, Milánó felé, vagy onnan Veronába, Velencébe igyekvő jómódú kereske­dők. Berdini barátságos, piros arcú férfi volt, harsány és jókedvű. A súlya mázsa körül. Ha szolgálatban volt a saját fogadójában, afféle házi egyenruhát viselt: aranypaszomántos kék mellényt és fekete harisnyanadrágot. A kék-sárga vászon- föveggel együtt: Lombardia díszítő színei.

Az ajtóban állt, valósággal eltorlaszolta a bejáratot. Alaposan szemügyre vette az idegen fiatalembert, akin nyomot hagyott az erdei élet, a ruházata, a poggyásza se vallott úriházra. Szűkszavúan válaszolgatott, nem sokat árult el magáról, az viszont kiderült, hogy francia vándordiák, jómodorú és jól beszéli az olasz nyelvet. Végül is, Berdini nem talált kivetni valót, feneketlen lombardiai szívébe fogadta, és az üres oldalkamrát nevetségesen olcsó bérért kiadta a cham­pagne-i ifjúnak, aki azonnal előre kifizetett kéthónapi szállást. A kamrát elfoglalva melegfürdőt kért, borbélyt rendelt, aki késpengével nyirbált vöröses szakállát levágta, majd simára borotválta az arcát.

Másnap útrakelt a városban, amely kétszáz éve hivatalosan Velencéhez tar­tozott. A köztársaság nyugati kapuja volt a lombard síkság és az Alpok találko­zásában. Vásárok idején egymást érték a kender- és borkereskedők társzekerei, a fegyver- és késműhelyek nagy tételekben szállítottak Milánóba és a köztársaság székhelyére. Velence a város ízlésébe is benyomult. Tettenérhető volt az építé­szetben is: Brescia régi dómját puritán módon, terméskövekből úgyszólván összetákolták, a mindösszesen ötvenéves új székesegyház viszont monumentális volt és harsány, hivalkodóan sugallta a velenceiek pompa iránt érzett hódolatát. Jean Thierry mindent megfigyelt: az embereket, a forgalmat, benézett a műhe­lyekbe, az üzletekbe. Gondosan bejárta a várost.

Berdini az egész délelőttöt az emeleti ablakok közelében töltötte, gyakorta fürkészve a Lombardia előtti széles teret: mikor tűnik föl a hórihorgas francia. Méltányolta a modorát és az érdeklődését, hogy már az első nap szétnéz a városban. Nem volt gyanakvó természetű, inkább nyílt szív és egy kis könnyel­műség jellemezte, a különös francia azonban fejtörést okozott: mit keresett egész nyáron fönt az Iseo partján, honnan van annyi pénze, hogy kérés nélkül előre kifizette a kamra két havi bérét, de egy szóval sem említette, hogy meddig marad és mihez akar Bresciában kezdeni. A bátyjától hallotta, aki ugyancsak fogadós volt, hogy Velencében valósággal nyüzsögnek a besúgók. Elképesztő esetekről számolt be. A bresciai polgárok szerint állítólag a városban is feltűnt néhány furcsa alak. Berdininek teljes lett volna a nyugalma, ha mindent tud a cham­pagne-i vándordiák felől. Az első este ravaszul kérdezősködött a vacsoránál, Jean Thierry azonban még ravaszabb volt. Úgy gondolta, nem tartozik a fogadósra, se másra, hogy mi történt a párizsi líceumban, honnan származik a Biblia és Marco Polo könyve, hogyan szökött meg Marseille-ben az agyafúrt és mindenre képes zsiványok közül. Csupán annyit árult el magáról, hogy a szűkebb hazája Champagne, és újból ködös célzást tett, mintha vándordiák volna.

Berdini, amint megpillantotta, hogy a fogadó felé közeledik, lerohant a vendéglőbe, kitöltött két pohár chiantit, a pultra tette. – Milyen a város?

Jean Thierry visszamosolygott. – Tetszik a nyüzsgése.

– Télen-nyáron ilyen. Velence föllendítette az életünket.

A francia bólintott.

– Az egyiket magának töltöttem – nyúlt Berdini a poharáért.

– Mivel érdemeltem ki?

– Két hónapig nálam fog lakni.

– Ha nem volnának egyéb terveim, egy évig is ellaknék a fogadójában.

Carlo Berdini elégedetten csettintett, és odakoccintotta a poharát. Az ebéd utáni órában már alig volt vendég, néhány kései étkező. A velencei üveg finom csengése betöltötte a helyiség csöndjét. – Vegyem úgy, hogy szívesen maradna nálunk?

Jean Thierry úgy nézett a fogadósra, mint aki nehéz, sőt roppantul kényes és komoly mérlegelést igénylő helyzetbe hozta.

– Talán a téli hónapokra – válaszolta némi töprengés után.

A fogadós elmosolyodott.

– Hát persze, kedves vándordiák… – kacsintott cinkosan.

Eltelt néhány nap. Berdini feltűnés nélkül figyelte a francia fiatalembert, aki délelőttönként a városban járt-kelt, ebéd után meg a könyveit bújta. Felváltva olvasta a Bibliát és Marco Polo emlékiratát, amit Rustichellónak mondott tollba. Úgy viselkedett, mint akit lefoglalnak a gondolatai. Berdini közeledéseit ügyesen hárította, a kérdéseire udvariasan, de csupán tőmondatokban válaszolt. A fogadós nem veszítette el a türelmét. Merészebb lépésre is elszánta magát: egy-két favágót is megfaggatott. A champagne-i vándordiák nem vált a rögeszméjévé, de az a bizonyos bogár, amit a bátyja tett a fülébe, nem hagyta nyugodni. Nem a félsz idegesítette, hanem a bizonyosság hiánya, hogy végül is, egy sugallat nyissa föl a szemét: ne engedje el a fogadóból, biztonságosabb, ha a közelében van és szemmel tarthatja. Egyik pillanatról a másikra született az ötlet, miközben a vacsora felszolgálásában segédkezett. Egy nagyétkű cremonai hangszerkészítő mester étvágyát csillapította épp, aki minden ősszel heteket töltött Bresciában, és a Lombardiában szállt meg. Berdini mosolyogva tette a dupla adag gombás-paradicsomos mártásban párolgó marhasültet az átszellemülten szimatolgató ven­dég elé, majd a konyha helyett a vendéglő hátsó traktusa felé kanyarodott el, ahol egy faráccsal elkülönített kis asztalnál Jean Thierry fogyasztotta szerény vacsoráját. A fogadós közben leoldotta hófehér kötényét, a kék-sárga vászonföveget olyan mozdulattal kapta le a fejéről, mintha jókedvében a sarokba akarta volna csapni.

– Szívesen alkalmaznám – telepedett az asztalhoz.

Jean Thierry kezében megállt a villa, amire igyekezett felgöngyölíteni a paradicsomos makarónit.

– Mire volnék alkalmas? – tért ki óvatosan.

– A múlt hónapban itthagyott az egyik pincérem. Sajnálom, mert értett a vendégekhez. Szegről-végről a rokonom is volt. Most maradt egy árva pincérem, és amint látja, mi magunk is felszolgálunk. A leányaim és én is.

Jean Thierry a fogadós arcát fürkészte, közben az ajánlatot mérlegelte. Berdini valóban segédkezett a felszolgálásban, italt mért, gyakran megfordult a konyhában, a raktárban, arra is szakított időt, hogy az inas, a fűtő és más alkalmazottak körmére nézzen. Épp csak nem takarított. Szoros tartozéka volt a fogadónak.

– Pincér még nem voltam…

– Ha jó a kézírása és kedvet érez hozzá, másról is lehet szó – lapogatta Berdini a tenyerével erősen ritkuló fekete hajszálait.

– Miről?

– Mondjuk, hogy titkári munka. Vagy valami hasonló.

Váratlanul hullott Jean Thierry ölébe az ajánlat. Ha Bresciában akarta eltölteni a telet, ami még nem volt egészen bizonyos, mihamarabb munka és olcsóbb szállás után kellett néznie. „Kosztot meg kvártélyt kell, hogy adjon” – gondolta.

– Váratlanul ért ez.

– Egyenesebb választ várok.

Jean Thierry elnézést kérő fintort vágott. – Hamarkodnám el a dolgot? Nem vagyok könnyen befolyásolható.

Berdini kisebbik leánya sietett az asztalhoz. Az apja fülébe súgott, miközben tengerkék pillantását ártatlanul az idegen fiatalemberre emelte, akit kellemesen érintett a szelíd, simogató tekintet. A leányra mosolygott, vigyázva, hogy a fogadós észre ne vegye, és arra gondolt, mennyivel könnyebb lenne az élete, ha ez a leány soha nem venné le róla a szemét.

– Reggelig azért ráér a válasz – emelkedett föl Berdini az asztaltól. A hangja azonban valahogy megváltozott. Mintha máris az alkalmazottjának tekintette volna.

Jean Thierry sokára aludt el. Takaróba burkolózva kuporgott az ágyon. A kamra kopár szegényessége és a szűkös tér az élete jelképe is lehetett volna. Negyedik éve csavargóit. Vándor is volt, meg nem is. Határozott célt nem tűzött maga elé, ahová mindenképp el akar jutni. Konstantinápoly már csak afféle jelkép volt, amivel elejét vette a kérdezősködésnek. Egy megfoghatatlan intel­lektuális cél lebegett előtte, és a természetes gyerekkori elvágyódás, és a világ dolgaitól felgyújtott képzelet sarkallta. Állandóan új és új formát öltött. A cham­pagne-i évekből és a párizsi líceumból csak zűrzavarra emlékezett. Minden fontosnak látszott, utólag nézve azonban semmi sem a helyén működött. Berdini ajánlata kijózanító volt. A bőrzacskóban kilenc arany hiányzott a negyvenből. Vándornak vagyon, a boldoguláshoz csekélység. Az utóbbi időben nem gyara­pította, csak vigyázta. Nyilvánvaló volt, hogy a fogadóban könnyen áttelelhetne.

Reggel igent mondott Berdininek, aki nyomban megint elővett két poharat, megtöltötte toscanai chiantival, és váratlanul tegezést ajánlott a botcsinálta pin­cérnek, mintha egyben a barátjává is fogadta volna. Visszaszámolta a tenyerébe a kamra előre kifizetett bérét, és felköltöztette az üresen álló lakótoronyba. Berdinit a legcsekélyebb siker is felvillanyozta és meggondolatlanságokra ragad­tatta. Jean Thierry nem tudta mire vélni az igyekezetét, de elfogadta, sőt tetszett neki, és elégedetten fürdőzött a családias hangulatban.

Ez a kellemesnek, sőt barátságosnak mondható viszony változott meg egy- csapásra, amikor Carlo Berdini a leányára és a franciára nyitotta a lakótorony ajtaját.

Eltelt, egy teljes nap. Jean Thierry nem mozdult ki a lakótoronyból, Ber­dininek pedig nem volt elég önuralma, hogy belépjen abba a helyiségbe, ahol a családját másodszor sújtotta sorscsapás.

Az inast küldte föl.

– Hívja az úr – dugta be szeplős arcát az ajtónyíláson, de rögtön óvatosan vissza is húzta, mintha támadástól kellett volna tartania. Az este fültanúja volt Carlo Berdini szörnyű ordítozásának és Beatrice fájdalmas jajgatásának.

Berdini abban a szobában várta, ahol az ügyeit szokta intézni: kereskedőkkel tárgyalt, barátaival és jelesebb vendégeivel italozott vagy kártyázott. Ott tartotta a könyveit, az üzleti iratait, a fegyvereket és az értékládáját, ahol Jean Thierry is gyakran megfordult, amikor segített az irodai munkában. A széles, kárpitozott lócán, a vasráccsal védett ablak alatt Berdini bátyja, Marco ült keresztbe vetett lábakkal. Dúsgazdag velencei polgár, három elegáns, ottani fogadó tulajdonosa, érdekelt az üvegiparban és a fegyvergyártásban. Egy hete érkezett. Idejének a javarészét a városban töltötte az iparosoknál és a kereskedőknél, vagy a szobájába húzódott, de Jean Thierry többször is látta-hallotta, ahogy vashegyű botjával végigkopog a hosszú folyosókon vagy az udvaron. Merő ellentéte volt az öccsének. Külsőre szikár, csaknem hórihorgas, mint Jean Thierry, de jóval gyöngébb fizikai erővel. Beteges volt, gerincbántalmai miatt gyakran vett gyógyfürdőt, s bottal járt. A természetük is különbözött. Marco Berdiniben nyoma se volt a lelkesedésnek és a jókedvnek. Megvetette a harsányságot. Komor viselkedése mindenkire nyomasztóan hatott. Ravasz volt. Körültekintően, ha úgy hozta a helyzet, különösebb gátlás nélkül kerítette-hálózta be az üzletfeleit. Velencében élt néhány vállalkozó és mester, aki nem imába, hanem átokba foglalta a nevét. Az egyetlen, gondosan titkolt, soha be nem vallott szenvedélyes érzés, ami a zárkózott, sőt taszító külsőségek mögött élt és lobogott benne: a testvére iránti forró és áldozatkész szeretet.

Carlo Berdini komoran nézte a francia fiatalembert, láthatóan fegyelmezte magát.

– Az adott szavamat megtartom – állt föl az asztal mellől. – De azok után, ami történt, itt nem maradhatsz. A bátyám majd ad munkát neked Velencében.

– Nem kértem, hogy segítsenek – válaszolta Jean Thierry. Marco Berdini felé fordult, mintegy jelezve, hogy a szavak hozzá is szólnak.

Az idősebb Berdini pillantásra se méltatta. Meg se moccant. Arcát uralta a boltozatos homlok. A tekintete nyugtalanítóan merev volt.

– A bátyámnak is van fogadója – jegyezte meg Carlo Berdini, majd kisvár­tatva hozzátette: – Három is…

Marco Berdini a dúsgazdag emberek fölényével súlyos, neheztelő pillantást zúdított az öccsére. Nem szerette, ha kérkedik vele. Reggel megjegyzés nélkül hallgatta végig a panaszait, de már az első mondat után eldöntötte Jean Thierry sorsát: valameddig majd ad neki munkát, alighanem a Grimani-palota mögötti Isabelle fogadóban, ahol mostanában ismét megszállt a híres román hajókeres­kedő: Tipaldi Atanáz. Pincérek, inasok, takarítók réme. A zsémbes, kötekedő vendég előbb-utóbb be fogja panaszolni az új pincért, ő pedig haladéktalanul túlad haszontalan alkalmazottján. így még csak esélye se lesz annak, hogy Beatrice és Jean Thierry valaha is találkozhassanak Velencében.

– Nincs szükségem a könyöradományukra – feszítette Jean Thierry a húrt. Remegett az idegességtől.

Marco Berdini szemügyre vette. – Mire föl vagy ilyen büszke?

– Soha, senkitől, semmit se kérek.

– De azért elfogadod, ha adják?

Jean Thierry farkasszemet nézett a velenceivel. – Attól függ, hogy kitől.

Az idősebb Berdinit meglepte a kemény, sértő válasz, de ez a körülmény se rontott a champagne-i ifjú esélyein.

– Nehéz helyzetbe hoztál egy apát meg a lányát – mondta. – Az öcsémet meg a húgomat. Örülhetsz, hogy az öcsém haragjában nem intézett el. Meg is vakíthatott volna. Nem ritka mifelénk…

Elfojtott, fájdalmas nyögéssel föltápászkodott a padról. A maga részéről befejezte. Vashegyű botjával kikopogott a szobából, pillantásra se méltatva a jelenlevőket.

Jean Thierry megkönnyebbült. Feszélyezte Marco Berdini fölényes, meg­alázó modora. Maga a jelenség is. Tartott attól, hogy valamely szót vagy mondatot nem lesz képes elviselni, elfogy az önuralom, és visszavonhatatlan ostobaságot követ el. Bizonyos volt, hogy lesz még gondjuk egymással.

Carlo Berdini se vette zokon, hogy a bátyja eltávozott. Magukra maradva szabadjára engedhette az indulatait.

– Kurafi! Mit csináltatok ott fönt? – csapott öklével az asztalra. A bátyjától ajándékozott színes velencei üveggömb-nehezék gurulni kezdett. Gyorsan utána­kapott. A kétségbeesett, ügyetlenségében komikus mozdulat, ha nem is fordult nevetségbe, valamiképp élét vette a fogadós felháborodásának.

Jean Thierry elfordította a fejét. Tegnap délután óta, ahogy múlt az idő, mindegyre nőtt benne az ellenszenv és a dac. – Nem történt semmi! – kiálthatta volna a fogadós képébe, de inkább hallgatott: szenvedjen ő is. Tegnap délután, amikor rájuk nyitott, az a dermedt pillanat megállt valahol. Talán a fejében, esetleg a szíve táján. Azóta nem mozdult.

Carlo Berdini az asztalt verte, hisztérikusan ordítozott. Választ nem várt. Az otromba sértegetésekkel nemcsak a leányával disznólkodó franciát ostorozta és szidalmazta, hanem saját magát is, aki ostoba mameluk módjára már-már a szíve körül melengetett egy ármányos vadidegent, s a legbizalmasabb ügyektől eltekintve, rábízta az üzleti levelezését is.

Jean Thierry nem figyelt a szavakra. A gondolatai közé merült. Beatricét szerette volna látni. Fájt a hiánya. Reggel épp csak megpillanthatta az ablakból. Szerette volna átkarolni a vállát, türelmesen hallgatni közbevetett gyerekes kér­déseit. Tegnap ébredtek rá mind a ketten, hogy régóta egymásra találtak, de nem fogták fel. Kamasz módjára viselkedtek, összebújtak, egymásra nevettek, elég volt egy bizalmas tekintet és megszűnt a külvilág, mégis csak az a bizonyos tegnapi pillanat nyitotta föl Jean szemét: az ő kalandjai voltaképp ürügyek az együttléthez, és nemcsak Beatrice keresi mohón a társaságát, teljes szívével ő is ragaszkodik hozzá. Tegnap fedezte föl csodálkozó szemének nőies ragyogását, a száj szélén a félkör alakú finom kis mosolyredőket, orrcimpáinak izgatott tágu­lását, tenyere nyirkosságát, a nyak karcsú vonalát, ahogy beolvadt a váll gömbölyűségébe, a szavak erejétől a ruha alatt átforrósodott testet. Boldoggá tették egymást.

– Eltűnsz innen, Bresciából! – harsogott Carlo Berdini. – Mielőbb és minél messzebb! Örökre! Vedd tudomásul, hogy soha többé nem zabálsz a lányomból! Soha! Hiába kóstolgattad, te champagne-i disznó!…

Jean Thierry megelégelte a szitkozódást. Úgy gondolta, nagyobb baj már nem érheti, mint ami bekövetkezett. Magára hagyta a dühöngő Berdinit. Az ajtón kilépve Beatricét pillantotta meg. A raktár felé vezető földszinti folyosó torkolatában álldogált. Riadt arcán ütlegek véraláfutásos nyoma. A szája sírásra görbült. A fiatalember döbbenten nézte: az esti jajgatás nem hallatszott föl a lakótoronyba. A leány bemenekült a folyosó sötét torkába.

^* Részlet az író Kelet-európai rekviem című regényéből [vissza]

SZAUER ÁGOSTON

Elfelejtett költők

Ez a válogatás a Z-füzetekben hamarosan megjelenő kötetből való, amely kitalált költők kitalált verseinek „fordításait” nyújtja át az irodalmi ínyencségekre, kuriózumokra fogékony olvasónak

ISMERETLEN ANGOL SZERZŐ A XIV. SZÁZADBÓL

Egyike azon, korukban népszerű verseknek, melyek kóbor lantosok ajkán szó­laltak meg városról városra, s melyeknek szerzője talán azonos a XVII. századtól nyomtatásban is föllelhető Harton kakasai, Takácsok, takácsok és Rozsdás nagy kardom című énekelt költeményekével.

Ronald vitéz igaz története

Mint termek végi ős faszén,
Füstben megbúvó fáklyafény
Száz évek függönyén kinéz
A nagyhírű Ronald vitéz

Pajzsán disznó volt és menyét,
Bátran forgatta köpenyét,
Ő volt, kit dal ma így idéz:
A nagyhírű Ronald vitéz.

Kardjánál is nagyobb szava
Mindennél előbb ért haza.
Száz font páncél, egyfontnyi ész –
A nagyhírű Ronald vitéz.

A nap szikrát szórt vértvasán,
Leginkább délidőn, hasán.
Mi férfi volt – mi láb, mi kéz,
A nagyhírű Ronald vitéz!

Ki mindig jó királyhoz állt,
Nem lelték tesíamentomát,
Nyugszik, hol két hüvelyk a mész,
A nagyhírű Ronald vitéz.

E földön semmi nem titok:
Egy lantos csapszéket nyitott.
Bizony, a hír csak ennyi: pénz.
S nagyhírű lett Ronald vitéz!

TRENCSÉNI PÉTER (1537-1582)

Vívó- és táncmester, költő, Balassi méltatlanul elfeledett kortársa.

Apród Füredi Dávidnál, Kecskehegy vára kapitányánál. Kiváló kardforgató, Füredi őrá bízza a környék ifjainak kiképzését, harcba nem engedi, amit egész életében fájlal. Egy ízben megszökik urától, vasra verve viszik vissza Kecskehegy­re, ahol rögtön bocsánatot nyer, s az aznapi mulatságnak már ismét ő a cere­móniamestere.

Korában közkézen forog Fegyvereknek forgatásárul és Lovak szerszámzatjának jó használata című munkája, barátainak említett bibliafordítás-részlete elvész, néhány verse, így a Dicsérjen az földön kezdetű istenes vers is másolatokban él, mígnem a múlt században Somlyói Szabó József közli őket rövid életű Babérfa című lapjában.

Dicsérjen az földön minden teremtményed

Dicsérjen az földön minden teremtményed,
Mire tekinteted kezdetektől fénylett,
Erdő, hegy, víz, állat csak tetőled éled.

Lábunk alá pázsit kegyelmedből sarjad,
Télvízkor az sok mag hó alatt megalhat,
Lelkünknek az testet, azt is te akartad.

Szépség él szívünkben, vérünk azért szalad,
Bármit ha épülünk, csakis teáltalad.
Amit hátrahagyunk, Urunk, tiéd marad.

Erőt tőled nyertek gyönge két kezeim,
Legtitkosabb szavam, tudom, az sem enyim,
Néked hadd ajánljam minden szép verseim.

FRIEDRICH TAHLER (1748-1811)

Linkenauban született egyszerű, dolgos iparoscsaládban. Szép hangú kakukkos óráiról híres, a házimuzsikát kedvelő apja mestersége folytatását remélte tőle, akárcsak testvéreitől, ám látva Friedrich tehetségét, s megfogadva a tienenbergi Uwe professzor tanácsát, legkisebb fiát kitűnő iskolákba járatta.

Tahler jogi tanulmányainak befejeztével megkérte kedves tanára lányának, Ulrike Uwének kezét, ám első versei címzettjétől kosarat kapott. Csalódottságá­ban visszatért szülővárosába, s négy évre beállt apja műhelyébe. Ez idő alatt írta meg csaknem összes verseit.

Magányának hátat fordítva Tienenbergbe költözött, s órásüzletet nyitott. Barátságot kötött, majd élete végéig egy házban lakott az időközben meghalt Ulrike özvegyével, Theodor Kerler karmesterrel, aki több versét megzenésítette. Az életében csupán dalszövegként ismert és kedvelt költemények önállóan csak halálának századik évfordulóján láttak napvilágot egy linkenaui lokálpatrióta jóvoltából.

Ha kék folyónkra hattyú száll

Ha kék folyónkra hattyú száll,
s a rét virága nyílik,
feltűnik majd egy roncs uszály,
és feljön, ím a hídig.

A vándor fáradt, jó öreg,
megint a dombra baktat,
a ház helyén csak pár cövek,
emléke tűznek, fagynak.

Hátrébb egy régi hársfa áll,
letérdel ott a vándor.
Majd újra, újra visszajár.
Miért, ki tudja, s hányszor!

ALFRED WILLIAM TENNINGTON (1802-1840)

Érzékeny, körülrajongott dandy, saját kastélyának ritka vendége, aki éveket tölt tengeren, egyszer világkörüli utat is tesz unokahúgáról, Caroline-ról elnevezett ha­jóján. Rövid otthonléteit hódításokkal, estélyekkel tölti, saját szórakoztatására ír.

1835-ben viharba kerül, spanyol halászok segítik partra, hajónaplójának eltűnését sosem heveri ki. Hazájában halálhírét költik, Caroline vízbe veti magát, kapcsolatuk természetéről csak találgatásokat olvashatni.

Utolsó éveiben kéziratait rendezgeti, de nem ad ki semmit. Később a Young Poets nevű költői társaság fedezi fel és tartja példaképének.

Nagy óceán

Nagy óceán, ereszd fel ködöd,
A sziklát hagyd ma állni,
A földeket össze te kötöd,
Ma is történhet bármi,
Nagy óceán, ereszd fel ködöd.

Vigyázz a messzi horizontra,
Napok születnek arra,
Ne küldj hullámot zúgva, rontva,
A szél ha azt akarja.
Vigyázz a messzi horizontra.

Hozhatsz gályát is törve,
Vagy a sors, a rossz, a jó,
A világot te fogd körbe.
Érkezhet hátadon szép hajó,
Hozhatsz gályát is törve.

KELECSÉNYI LÁSZLÓ

Vászonszerelem

A lányok szeptemberben érkeztek. Az ő megjelenésüknél is nagyobb nyugtalan­ságot váltott ki belőlünk Bekeő büntetőexpedíciójának kezdete.

Az évnyitó napján döbbenten bámultuk a kapura kirajzszögezett közle­ményt: a harmadik bé osztályfőnöke nem Gallai, hanem Bekeő. Ezt megkaptuk! Sejtettük, miért történt a váltás, mégis óriási kitolásnak (hogy ne mondjam, kibaszásnak) éreztük gimnáziumunk vezetőinek döntését. Mélypontra süllyedt a tanulmányi átlag, mindenkié; ugrásszerűen emelkedett a magunk gyártotta cet­likkel, Gallai által mégis elfogadott, átlátszó hamisítványokkal igazolt hiányzások száma. (Nekem például 187 „igazoltan mulasztott” óra, ez több mint harminc tanítási nap, díszelgett év végén a bizonyítványomban, de még ezzel sem lehet­tem listavezető, Mák Tibi kétszáz fölé vitte a rekordot – harmadikban ki is maradt közülünk.) Ennek ellenére oltári szemétségnek éreztük, hogy elvették tőlünk a jóságos kis Gallait. A nyugdíjazásáig nem is kapott többé saját osztályt, így elesett az osztályfőnöki pótléktól, na és tetejébe megszégyenült a kollégái előtt.

Bekeő igazolta borzalmas hírét; a valóság legszörnyűbb elképzeléseinkre is rácáfolt.

Az évnyitón mégis ott álltak a lányok. Domborodó fehér blúzukat, térd fölött végződő kék szoknyájukat bámultuk az udvaron. Addig se gondoltunk Bekeőre. Egy osztálynyi leány a négy évfolyam tizenkilenc fiúcsordája által körülvéve. Kevés, rettentően kevés! Mégse indítottak vegyes osztályt, a világért sem keverték őket közénk. Ennek ellenére úgy éreztük, ők a mieink, csakis a harmadikosokéi. A negyedikesek már kifelé tekingettek, némelyikük huszonéves, elvált asszonyokkal tartott kapcsolatot, legalábbis így regélték nekünk. A taknyos elsősök-másodikosok pedig várjanak a sorukra, majd ha ők is harmadikosok lesznek, joguk lesz nézelődni. Ezek a tizennégy-tizenötéves báránykák kizárólag a kedvünkért kerültek ide. Szilárdan hittünk ebben.

Kaptunk egy ráadás szabad délutánt. Elseje vasárnapra esett, hétfőn délelőtt zajlott az évnyitó. Aznap még fütyülhettünk Bekeőre, rémuralma másnap reggel nyolckor vette kezdetét.

A füzetek bekötése helyett a Szikrában töltöttem a délutánt a Tücsök fél négyes vetítésén. Zénó nem tartott velem, pedig igencsak ráfért volna. A változás híre jobban megviselte, belesápadt, rögtön fájni kezdett a gyomra, s a filmet se látta még, mert augusztus végéig nyaralt a szüleivel. Én viszont már másodszor ültem végig ugyanott, semmibe véve az elkövetkezendőket, az elmúlt nyár kel­lemes emlékeiben fürdőzve. Érdektelennek látszott a film, mégis újra megnéztem, a vakációmat hosszabbítottam meg így.

Szeptemberben aztán alig jutottam el moziba. Új osztályfőnökünk tényke­dése nem a tanulmányi eredményem javulásán, mozibajárásom hirtelen csökke­nésén lett mérhető. Az egész hónapban mindössze hétszer mentem moziba, meg egyszer a Híradóba, de az csak felesnek számított az egyórás műsorával. Semmi érdekeset nem láttam, csupán a Mandrin kapitány váltott ki érzelmeket belőlünk; nagyot vitatkoztunk róla Zénóval, ő védte, szerette, én meg – kiábrándultan – támadtam már a kosztümös kalandfilmeket.

(Később mégis kialakultak az egérútjaink. Péntek lett a mozinapunk, aznap jártunk politechnikára, ahonnét néha előbb elengedtek, néha meg egyszerűen ellógtunk. Másnapra nem kellett készüljünk, ilyenkor két filmet is megnéztünk, gyorsan átvillamosozva egyik helyszínről a másikra.)

Különben rettenetes dolgok történtek. A trapéznadrág be lett tiltva, a farmerről szólni se mertünk. A gombafrizura, a Beatles-fej tornatanári frászokat eredményezett, Czirják, a „testnevelő”, ollóval belenyírt az általa túl hosszúnak nyilvánított hajzatokba, s másnap rövidre vágott frizurával kellett jelentkezni nála. Egyáltalán: mindent tiltottak, ami nem lett külön megengedve.

„Hányszor írjátok?”, kérdezte Bekeő csípőre tett kézzel az osztály fölé tor­nyosulva. S nekünk másnapra eleinte tizenötször, huszonötször, később ötvenszer, majd százszor le kellet írnunk a büntetésmondatot:

Szünetben nem szaladgálok és lármázok a folyosón.

Óra alatt közbeszólással nem zavarom a tanítás menetét.

Nemcsak a vétkesnek, mindenkinek írnia kellett. Eltorzítva valósult meg A három testőr óta imádott „Mindenki egyért, egy mindenkiért!” elve. Később azt se engedte meg, hogy hazavigyük, a nagyszünet húsz percében körmöltette le egyre hosszabb tiltó mondatait, mialatt odakinn kettesével-hármasával kék egyen- köpenykéjükben sétálgattak a lányok. Továbbra is kilátszott a térdük, néha jóval több is. A rendtartás bizonyára az iskolaköpeny hosszára is kiterjedt, de a lányok közt is szép számmal akadtak szabályszegők, főként azok, akiknek volt mit mutogatniuk.

Mit csinálhatott Bekeő a büntetéspapírokkal? Hazavitte és otthon nézegette? Mindegyiken megszámolta a sorokat? Vagy egyenesen beledobta a szemétkosár­ba? Kárpótlásul, minket nyugtatgatva cinikusan közölte álbölcsességét.

„Egy ötvenéves férfi, az férfi, de egy ötvenéves nő, az néni.” Értettük a célzását, persze, hogy értettük. Olyan gyerek nem akadt köztünk, aki ne tudta volna mire utal osztályfőnökünk kocsmai szellemeskedése. A stréberek meg a rémuralomhoz gyorsan alkalmazkodó brancs tagjai jót röhögtek az alpári mon­dáson. Lehetett, ezért nem került senki büntetésbe. Csak néhányunkból váltott ki ellenérzést, nem is az olcsó viccelődés, inkább az atyáskodó, gonosz vigyor, ahogyan Bekeő közénk fröcskölte élete nagy tapasztalatát.

Mi semmiféle tapasztalattal nem rendelkeztünk e téren. A szájhősök a szegényes valóságot színezték ki ábrándjaikkal. Hogy egy nővel, lánnyal vagy asszonnyal mit lehet kezdeni, elméletben tudtuk, gyakorlatunk azonban egyenlő volt a nullával. Ezért hatott szenzációként, hogy a nagyotmondó Ligeti megfogta az elsős Czoma Ildi mellét. A női vécében zajlott le az osztály életét felizgató esemény, miközben hesszolók vigyáztak rájuk. Ligeti később bevallotta nekünk, öt forintot adott a lánynak. „Ráadásul semmit se éreztem – mondta kicsinylően, holott tudtuk, mert láttuk, Ildinek szép, kerek almák feszülnek a köpenye alatt –, nem engedte, hogy a blúza alá nyúljak.” Ligetinek ezúttal nemcsak a szája járt, tanúi voltak, közvetítők nélkül nem jött volna létre az ügylet.

Mi lett volna, ha kiderül a csíny? Mit csináltak volna velük? Kicsapják őket? Vagy megússzák igazgatói intővel és erkölcsprédikációval? Erre nem került sor. A titok köztünk maradt, a mi diadalunknak számított; akkora szolgalelkűség senkiben sem lakozott, hogy beköpje a tanároknak. Ki-ki magában színezte tovább a hihetetlenül hangzó eseményt.

A többség nem törődött a csajokkal. A folyosón sétálva megbámultuk őket. A kacérabbak visszafordultak, némelyikük megállt, s az ablak tükrében igazgatta divatosan feltupírozott frizuráját, esetleg futó pillantást vetett megfigyelője felé. Egy rövid copfú különösen megtetszett, Mák Tibivel kiderítettük a címét, de semmit se kezdtünk vele. Túl messze lakott, a Gorkij fasorban, nem mentünk utána, nem követtük illő távolságból, másképp se vétettük észre magunkat.

Mamlaszok voltunk – ez az igazság. Zénó különösen kellemetlen tapasz­talatokat szerzett. Politechnikára együtt jártunk a zrínyista lányokkal egy külső-józsefvárosi iskola alagsorában működő tanműhelybe. Szeptemberben az első foglalkozások valamelyikének szünetében kapuügyeletesként a tilalom ellenére kiengedett két lányt az utcára. „Bunkó ügyeletes! – ordította Loskó, a műhely­főnök vöröslő fejjel. – Azért lett odaállítva, hogy az anyját se eressze ki!” Gim­náziumi tanárainkkal ellentétben magáztak minket, viszont annyi becsületünk se volt a szemükben, mint Czirják előtt.

A lányok pár percen belül visszajöttek, kifliért mentek a közértbe, mert megéheztek. „Mikor felém közeledtek, úgy éreztem, félre kell állnom az útjuk­ból”, magyarázta Zénó, miután Loskó kidühöngte magát. Félreállni a nők útjából – ez később is jellemezte. A korán szerzett tapasztalat életszokássá párlódott, sorsmeghatározó gyakorlatává lett, hogy sose mondjon ellent az asszonyoknak. És miért is ne? Hiszen nem rendőrökként jöttünk ide, a politechnikára, hanem diákokként, még ha erre az egy napra iskolánk bérbe adott is minket. Elvettek tőlünk egy napot, bár mi igyekeztünk visszalopni magunknak, annak ellenére, hogy minden megtörténhetett velünk, az is, hogy egy vizesnyolcas alak sérte­gessen, megalázzon.

Színésznő-szerelmeinket imádtuk, ők vigasztaltak a kiállott viszontagságo­kért. A nagy sztárok sohasem izgattak, inkább kevésbé ismert ifjú nőkért rajong­tam. Brigitte Bardot teljesen hidegen hagyott, ellentétben a kis Turcsányival, aki a Babette háborúba megy bemutatásakor tombolva követelte tőlem a moziújság címlapképét, amelyen igézőén domborodtak a fiatal színésznő keblecskéi. Marilyn Monroe minden rezdülése természetellenesnek hatott számomra, Sophia Lorent pedig egyenesen közönségesnek találtam.

Az én szerelmeim sokkal finomabbnak, bájosabbnak látszottak a vásznon. Egy együgyű kis operettfilmet, a Pedró kapitány vidám hadjáratát nyolcszor vagy talán tízszer is megnéztem a szinte ismeretlen Corny Collins kedvéért. Bánatomra később nem vetítették egyetlen filmjét sem – talán nem is készült több. Évekig jártam kis utánjátszókba, a Napba, a Balatonba, bámulni az egyedülit, amelyikben látni lehetett.

Angelica Domröse már jóval ismertebbként domborította a fiatal lányokat a kelet-német filmekben. Ezek másképp voltak ostobák, mint a pár száz kilomé­terrel nyugatabbra készült Pedró és a társai. Szájbarágós tartalmuk nem foglal­koztatott, annál jobban a színésznő érzéki szája. A test semmit se számított – arcokba tudtunk beleszeretni.

Az igazi, nagy kedvenc Anna Prucnal lett. Hatvanhárom márciusában fe­deztem föl a Napfény és árnyékban. Lengyel lány egy bolgár filmben. Hatalmas szemeivel csodálkozva nézett a világra, és mosolygott, állandóan mosolygott. Noha fürdőruhában játszotta végig az egész szerepét, mégsem kis bikinije izga­tott leginkább, hanem a tengerparton töltött nyári napon játszódó hamvas sze­relmi történet és a védtelen, friss kapcsolatot veszélyeztető erők rémképe. Szí­vembe zártam a színésznőt; a filmet is. Érettük szembeszálltam a moziból bot­rányos ajtócsapkodással távozó fafejűekkel – gondolatban legalábbis, nem tettek­ben.

Ezek a vászonszerelmek pótolták a valóságosak hiányát, később pedig elég­tételt adtak a csalódásokért. A kétdimenziós, legtöbbször fekete-fehér lányok kárpótoltak: a titokzatos Frangoise Arnoul, aki azután egészen eltűnt a mozi­vásznakról, Daliah Lavie, akit viszont elfelejtettek, Julié Christie, akit nem, meg az idősebbik Dorleac-lány, szintén Frangoise, aki helyett hideg-szép húga (Catherine Deneuve) lett világhírű, mert ő ’67-ben benneégett a kocsijában. A képekből szőtt ábrándok nem egyszer valóságosan is a lepedőn végződtek, ma­radandó nyomokat hagyva az ágyneműn.

Sokáig ártatlanok maradtunk, leszámítva ezeket az éjszakai vagy hajnali magányos kalandokat. Ha netán valóságos alkalom kínálkozott, elhibáztuk, vagy bele se kezdtünk. Nem udvaroltunk senkinek, sőt, jókat röhögtünk ezen a felnőttek számára szalonképes, számunkra nevetséges kifejezésen.

Lányok vetettek véget barátságomnak Mayer Pistával. Legjobb általánosbeli haverom, kivel jó néhány diákcsíny közös élménye kötött össze, már javában szakközépbe járt, de azért nem szakadtunk el egymástól, találkozgattunk, ha lehetett, együtt moziztunk, meg fújtuk a füstöt az otthonról elcsent vagy mel­lékutcai trafikokban dobogó szívvel vásárolt új, füstszűrös Fecske cigarettából.

Másodikos korunkban Pista azzal állt elő, hogy vasárnap lányokhoz me­gyünk. Az ő családjában ez természetesnek számított, nem úgy mint nálunk. Hazudnom kellett valamit Mamókának, mert egyébként nem engedett volna el. így is balhé lett belőle, mert legalább négy órát üldögéltünk a Dembinszky utcai háromszobás lakás nappalijában, s lekéstem a vasárnapi ebédet. Eleinte gördü­lékenyen haladt az ismerkedés, sós süteménnyel a terítéken, ám szülői felügyelet nélkül. Később elakadtunk, a kínos csendet a lányok vihogása törte meg. Pedig nekem jutott a csinosabbik. Pannival azonban mit sem tudtunk egymással kez­deni. Azaz: talán ő tudott volna velem, bezzeg én nem ővele.

Otthon a kisebbik rosszat választva azt füllentettem, hogy moziban voltam Mayer Pistivel, s nem tudtuk előre, hogy kétrészes a film. A következő héten már szülői kísérettel a Hármashatár-hegyre kirándultunk a lányokkal. Mamóká­nak megint hazudni kellett: kötelező osztálykirándulás során megkoszorúztuk a Vörös-kő munkásmozgalmi emlékét a Pilisben. Hihetőt linkeltem, minden tavasszal rendeztek ilyen túrát.

Megmásztuk a hegyet, időztünk a fennsíkon, aztán az erdőn átvágva kikö­töttünk a Hűvösvölgyben. Gyaloglás közben egy nagybácsi féle rokon valamilyen komoly filozófiai könyvből olvasott föl, s nagy hévvel magyarázta is a szöveget. „Ilyenek lesztek ti is”, jegyezte meg Panni epésen. Nem értékeltem a humorát, miként az okoskodó rokon kiselőadását sem.

A harmadik randevú elmaradt. Azt füllentettem a társaságnak, hogy jól úszom, de következő alkalommal mégse mentem el velük a Sportba, mert csak olyan medencében szerettem evickélni, ahol leér a talpam. „Sejtettük, hogy így lesz”, közölte Mayer Pista lenézően. Több találkozó nem volt, kijelölt kis barát­nőmnek még a kezét se fogtam meg. Június után már Pistával se találkozgattam, a hatvanhármas nyarat Zénóval moziztam végig.

Egyre többet jártam hozzájuk, szinte naponta megfordultam a lakásukban. Nagymamájával osztozott a szobáján, de a kedves ősz anyóka azonnal magunkra hagyott, valahányszor megjelentem. Zénó az antikváriumokban összevásárolt könyvei között üldögélt, minden zsebpénzét erre költötte, meg kottákra. Zon­goraművésznek készült. Alomvilágban élt ő is, akárcsak én. Beszélgetés közben néha odaült a zongorához és belevágott egy rögtönzésbe. Csodáltam hogyan tud egyszerre kétfelé figyelni, mert élvezetes, a barokk és a dzsessz határvidékén ugráló futamok hangzottak föl. „Nincs ebben semmi különös, sokat kell gyako­rolni”, mondta, mikor eleinte még ámulattal hallgattam őt.

Ezen a tavaszon érlelődött bennem a tapasztalás, hogy valamiképp mások a lányok, mint tavaly ilyenkor. Változott a divat, szőkébbek lettek a szoknyák, no meg rövidebbek is, feszültek a csípőkön, élesen kirajzolva a fehérnemű határát. A lépcsőkön és másutt alájuk kukkantva olykor elővillant a csupasz hús. Valamilyen ismeretlen belső erőtől hajtva, talán az egyelőre elérhetetlen utáni vágytól vezérelve néha hosszú perceken át kísértem tekintetem bilincsére fűzve egy-egy járás közben még rövidebbnek ható szoknyát.

Egy alkalommal gyönyörű lányra figyeltem föl a körúton. Annyira tetszett, hogy követni kezdtem. A fekete hajú, piros ballonkabátos szépség meglepeté­semre – és örömömre – befordult Zénóék házába. Az elsőre érve becsöngetett az egyik utcai lakásba. A második emeleti gangról bámultam eltűnő alakját, mielőtt izgatottan beestem Zénóék ajtaján. Nem lettem boldogabb a barátom közlésétől; a lány valóban a házban lakott, de ők még köszönő viszonyban sem álltak. Zénó is csak bámulta Margitkát, nem tudott bemutatni neki. Ott álltam, ahol a part szakad.

Ahányszor láttam, egyre jobban tetszett. Elég sokszor találkoztam vele. Min­dig az apjával sétált. Az állandó szülői kíséret ugyan elriasztott bármilyen ismer­kedési kísérlettől, viszont azzal kecsegtetett, hogy nincsen még fiúja. Csak ne lett volna mindig abban a piros ballonban! Kabátja kárminszínű árnyalata még jobban kihangsúlyozta hosszú, fekete haja keretezte, csillogó, kék szeme uralta halovány arcának édességét. Szerelem lett belőle, ráadásul a legrosszabb fajtából való, reménytelen, egyoldalú szerelem. Anna Prucnalt, akire hasonlított, a távol­ból, a filmvászonról lehetett kedvelni, imádni, Rózsa Margitkát viszont közelről láttam, követtem az utcán, nem a fényképét nézegettem.

Semmit se tudott az érzéseimről. Megszólítani mégsem mertem, hiába jött szembe olykor már egyedül az utcán. Több mint egy éven át kísért el és kísértett ez a felemás szerelem. Álmodoztam, hogy vele sétálok, belekarolok, közelről pillantok ragyogó kék szemébe, megsimogatom fekete hajsátrát…

Végső elkeseredésemben randevút kértem tőle – levélben. Több mint egy órán át ácsorogtam izgatottan a Baross utca sarkán, a villanyóra tövében. Nem jött el – miért is jött volna egy ismeretlen hívására. Alig száz méterre megalázó toporgásom színterétől Zénó a szobájában üldögélve várta az eredményt. A hasztalan szobrozást feladva lógó orral ballagtam föl hozzá. Aztán másodszor is ugyanúgy, mert – őrült ötlet! – biztosító találkát is adtam a lánynak, úgy mint a kémfilmekben, hátha nem ér rá az első időpontban. Nem tudom, mi történt volna, ha épp akkor jön lefelé a lépcsőházban. Megszólítom végre? Elmegyek mellette? Csak bámulom, mint addig? Zénó végighallgatott, segíteni nem tudott, még ehhez fogható ügyei se akadtak, nemhogy komolyabbak. Tanácstalanul bámultuk egymást.

Hosszú hónapok múltán, már hatvanöt nyarán, túl az érettségin, sikeres és sikertelen felvételiken (Zénónak legalább ez bejött), végre megszólítottam Mar­gitkát. A körúton zajlott az esemény, mint egyoldalú szerelmünk többi jelenete. Emlékezett ugyan, hogy kapott tőlem levelet, ám józan ésszel felfoghatatlannak tetszett a kérdésem. Csakhogy nem voltam józan – szerelmes voltam. Nem fogtam fel, miért nem jött el a randira, ő pedig nem értette, miért kéri számon tőle egy idegen a találka elmaradását. Kölcsönös értetlenséggel váltunk el egymástól. Később is láttam még olykor, már az apja nélkül, egy-egy fiúval karöltve. Végül egészen eltűnt, nem is hiányzott, akkor már mások emléke fájt.

Szereplői voltunk az ilyen ügyeknek, nem alakítói. Felőlünk apácanöven­dékek is járhattak volna a gimnáziumunkba, olyan áthatolhatatlan falat emelt közénk és a lányok közé, nem az iskolai rendtartás, a mélyen belénk sulykolt tiltások és ennek nyomán kialakult gátlások sora. „Kisfiam, ráérsz még erre”, hangzott a nevelési jelszó. „Neked a tanulás legyen a legfontosabb, majd ha felnőtt leszel…” Azt azonban elfelejtették hozzátenni, mi lesz majd, ha felnőttek leszünk.

Gondos pedagógusaink azért törődtek a társasági életünkkel. Bekeő osz­tálybulit szervezett. Lányokat is hívtak, naná, nélkülük mégse lehetett megren­dezni a klubdélutánt, de nem ám a mi iskolánk elsőseit, akikért a szívünk fájt, dobogott, hanem a Zrínyiből egy harmadikos, párhuzamos osztályt. Emiatt utál­tuk az egészet, mindenki, még Bekeő kialakult udvartartása is rühellte a ren­dezvényt.

November utolsó szombatján azért ott feszengtünk az előírt öltöny-fehér ing-nyakkendő felszerelésben gimnáziumunk sebtében feldíszített nagytermében. Büfé is működött, lehetett finom sonkás és szalámis szendvicset enni, és senki se részegedett le a bőven csordogáló málnaszörptől. A szülői munkaközösségnek köszönhettük ezt a bőséget; a ráérő anyukák felügyelték fiaik és (elsősorban) lányaik jó erkölcsét.

Bekeő a háttérből irányított. „Ki nem táncolt még?!”, kérdezte vészjóslóan fojtott hangon. Azt vártuk, azonnal leíratja velünk százszor (már itt tartottunk): Az iskola által szervezett rendezvényen mindenkinek táncolni kell! Mégse táncoltunk, legtöbben daccal elegyes félelemmel ültünk a falak mellett sorakozó székeken. Néhányan most is vécében bagóztak, a jelenlevő többség pedig megbámulhatta, hogy a stréber Antalffy fölkéri a harmincas kémiatanárnőt. „Ennek is izzad a tenyere”, újságolta aztán nagyképűen, meg hogy tettét mentegesse. Még inkább nem kértünk föl senkit sem. Kisvártatva meglógtam, egyedül, Zénó még maradt.

A Puskinban a Nappali sötétség ment. Már két hete játszották, és én még mindig nem láttam. A buli ürügyet szolgáltatott otthon, hogy az esti előadáson nézhessem meg. Az előzetesben ígéretesen csillogtak Szegedi Erika szemei. Töb­bet vártam tőle, mint a hülyén vihogó zrínyista csajoktól.

Eltévedtem a nemrég felavatott aluljáróban az Astoriánál. Később sokszor ácsorogtunk odalenn Zénóval elválás előtt beszélgetve, vagy a lépcsőn felmenő miniszoknyás lányok lábait bámulva. November utolsó szombatján elsőre rossz helyen, a szálloda oldalán jöttem föl a felszínre, a Puskin neonja a túloldalon fénylett.

Többé nem követtem el ezt a hibát.

KASSAI FRANCISKA

Lennék lélek

Lennék lélek, testetlen árnyék,
magányos, riadt szívekre szállnék.
Nem nyomasztana a magam gondja,
fájdalom többé nem kínozna.
A szellem, a szárnyaló, a fenséges
nem lenne többé ebben a testben,
kiszabadulva börtönéből
keringene a fellegekben.

Az ember milyen tökéletlen,
hisz félig állat, félig isten!
Zsarnoki testbe belezárva
szüntelen jajgat a lelkem,
és kiút nincsen.

Évek óta beteg vagyok már,
fájdalom-forrás lett a testem.
Rég elfáradtam a gyötrelemben,
mert minden erőmet mohón szívja,
akár egy vámpír, vérem issza,
de nem elég neki a testem,
rettenetes fogával egyszer
szét fogja tépni a lelkem.

Nem tudok még idejében
elmenekülni, elpusztul bennem
mindaz mi szépség, mindaz mi jóság,
mindaz mi szellem.

Lennék lélek, áttetsző fátyol,
s alatta nincs test, amely megalázzon.
Nem öltözködnék többé ruhába,
elhajítanám hiúságom.

Nem vennék többé magamhoz étket,
hiszen igével él a lélek.
Nem játszanának velem többé
kegyetlen, ősi szenvedélyek.

Lennék lélek, nem lenne testem,
nem lenne akkor többé szerelmem.
Nem tépne többé csókok éhe,
nem epesztene gyönyör szomja,
forró ösztönöm elnyugodna,
s álmát szőné a csupasz lélek

egy test nélküli szerelemről,
s másik csillagról, másik lélek
jönne értem, s a fellegekben
élnénk gyermeki szerelemben.

Lennék lélek, mely megnyugodva
messzi csillagról mosolyogna.
Szólnék, de már nem emberszájjal,
néznék, de már nem emberszemmel,
mert egy lélek nem sír már könnyet,
mert egy lélek nem szól több jajszót.

Lennék lélek, de sajnos mégsem.
Nem hiszek halálon túli létben.
S mikor a fájdalom alábbhagy,
tudom, hogy újra élni vágyom.
Hordozom tovább esendő testem,
s ha elfáradok a gyötrelemben,
mikor majd megint nem remélek,
újra felsírok: lennék lélek.

CZIGÁNY ILDIKÓ

Vol de Nuit

Sejtitek-e mi az, mikor hamu hull az égre, földi porból fonva
és nyár-szakállú szél hoz lomb-fekete álmot?
Mikor Nap verítéke izzik a vas-zöld szárnyon és a pirosló horizont
levetkőzik az éj tiszta derekává világosodva;
és hamvas nyugalma menyasszonyi gyűrű az éj ujján, mely
titkos áttűnéssel lebegteti ki a nappalt.
Hozzá csillag utazik, hajnal-hűs szem tér meg.

Vol à vue

Sejtitek-e mi lenne, ha ő nem lenne?
Sosem érintené talpam az eget, nem tudná legyőzni
súlyunkat a felhajtóerő és nem támadna mosoly,
amint körbefut a fény a horizonton.

Felhőruhába öltözöm.

Alattunk hosszú a csend,
de készül a találkozás, ahol a gép
árnyékával lassan összeér.

HAYPÁL TIBOR

Halálhárem

Rajta kívül, már mindegyikük elmondta a kálváriáját.

Emőke, a hűséges asszony; aki más férfivel sohasem feküdt le, a politikát szidta. Mértéktartó, szolid férje – évtizedek nyomasztó reménytelensége után –, ősz fejjel, későn ízlelt bele a politikai karrier mámorába. Körülzsongták a nők, csábították a masszázsszalonok, s valahol fölszedte a vírust…

Amália önmagát okolta. Fényűző palotájának lakomáin csömörlésig unta a ravasz hímeket, akik pénzére pályáztak. Tisztaságra, ártatlanságra vágyott. Rá­bukkant Tomikára, a tizennégyéves göndörhajú szűzecskére, aki először látott szép, mezítelen női testet: reszketett, az arca lángolt, szeme megtelt őszinte rajongással. Csak jóval később derült ki, hogy egy őrült buzi hátulról beakasztott az angyali gyermeknek, s megfertőzte…

Rózsi a Rákóczi téren szedte fel a namíbiai atlétát. Heves volt, féktelen, véresre rágta a mellét, s óriási hímvesszőjén szétszakadt a gumi. Rózsi a legjobb minőségű, legdrágább óvszereket adta partnereinek, mégis megtörtént a baj…

Most rajta a sor. Nézi őket, s elszorul a torka. Emőke foltokban hulló haját fésülgeti, s időnként kérdőn ránéz. Amália halálfej-arcából kíváncsi szemek sür­getik.

Rózsi nem kertel:

– Mi lesz már? Megkukultál?

– Hol is kezdjem? A Tulaj kritizálta a munkámat. Megijedtem, hogy visszalök a munkanélküliségbe, a nyomorba. Aztán váratlanul esti munkára rendelt. Sétált föl-alá a puha szőnyegen. Gépbe diktált. Amikor végeztünk Napóleon konyakot vett elő. Sűrűn kínálgatott. Könnyű lebegést és megkönnyebbülést éreztem. Biztonságot, örömet. A Tulaj elégedetten méregetett. Hozzám lépett. Kezébe vette a nagyanyámtól örökölt zománcozott keresztet, mely vékony aranyláncon csüngött a nyakamban. Mohó arcán szétterült az áhítat. Térdelj le, mondta. Engedelmeskedtem. Lehúzta a cipzárt a sliccén. Becsuktam a szememet, sírtam. Lehet, hogy valami ősi ösztön vagy a csecsemőkor emléke támadt fel bódult agyamban. Engedelmeskedtem. Ettől az estétől kezdve, a Tulaj háremének üd­vöskéje lettem. A Tulaj csak válogatottan szép, fiatal lányokat szerződtetett az emberpiacról. Éjfekete, szende szőke, lángoló vörös sörényű, filigrán termetű vagy enyhén molett, nagytőgyű, egyaránt előfordult háremében. Szerette a vál­tozatosságot. Biztonságban voltunk, kiváltságokat élveztünk az óriás gépezetben, de azért a precíz munkát is megkövetelte, nem henyéltünk mint az egykori basák háremhölgyei. Nem tudni, mikor és ki lett először HIV-fertőzött. Az AIDS halálháreme lettünk. Hiába volt a Tulajnak tengernyi pénze, ő halt meg első­ként…

Nyílt a kórterem ajtaja. Álarcos ápolónő tolta a tányérokkal zsúfolt kocsit, a helyiség megtelt a párolgó étel illatával.

ROZSNYAI ERVIN

Kunz von der Rosen

Ha kérded, olvasó, hogy vajh ki ő,
az illető, ki hallgatott e névre,
amely nevet, habár nem volt dicső,
az emlékezet táblájáról mégse
törölte le nyom nélkül az idő,

nos, halld: a férfiú, kit nem csekély
okból kímélt a történelmi spongya,
se pápa nem volt, sem győztes vezér,
csupán a császár udvari bolondja,
kellék, selyemgatyán rojtos segély.

Urak rongya? Igen, látszatra az,
ám igazából ő az úr a háznál,
külszínre bárány, lélekben csikasz,
s ujja körül forog Miksa császár
(no persze, ha a szóbeszéd igaz).

Szegény Miksa! Görnyeszti zsáknyi gond,
fejét kókasztja a korona terhe,
elkél nála egy rátermett bolond,
kinek tréfáin elcsámcsog az elme,
kinek mókája színhús, semmi csont.

Sok drága kelme, ékszer és egyéb
kincs gyűlt fel kamráiban a bolondnak,
mert erénye az eredetiség,
a mai mókát nem ismétli holnap,
és Miksa méltányolja szellemét.

Három dukát dukál, mosolyt ha csal
szaftos tréfája a felséges arcra,
de hahota és harsogó kacaj
esetén háromszoros a jutalma,
s az éle két ikret: pénzt és hírt fial.

Bár nagy a hajsza, sok a feladat,
ő győzi szusszal, és helytáll a próbán,
ötletei sűrűbben rajzanak,
mint dohos öblű pincékben a csótány:
horogra csalják az aranyhalat.

Kivált az egyik! Szinte műremek,
amely babérfák lombjait kopasztja,
általa szerzett hősünk nagy nevet,
s jutott jutalmul rangban is magasra:
a császár legfőbb tanácsosa lett.

Ez úgy esett, hogy épp ülésezett
a birodalmi gyűlés, és gomolygott
tengernyi népség, grófok, hercegek,
lovagok, szolgák – midőn a bolondot
a múzsa ujja érintette meg.

S hogy mit mondott az égi hölgy? „Ahány
vak koldust rejt itt sikátor és csapszék,
gyújtsd egybe mind a város piacán,
ahol középre vascölöp veressék,
hozzá kocát kötöztess; azután

kapjon husángot a vakok hada,
tüzeld őket vitézi küzdelemre,
hirdesd ki fennen: azé a koca,
akit segít ügyesség és szerencse,
hogy sikerüljön agyoncsapnia.”

S lám, a pór már a piacon tolong,
poroszlók pajzsától megnyomva, hátrál,
az ablakokban úrinép szorong,
erkélyen, karosszékben Miksa császár –
s jelt adva, sípjába fúj a bolond.

Indul a viadal: husáng suhog
a kocáért, mely visítoz riadtan,
hangja felé nyomulnak a vakok,
egymást taposva, zajgó zűrzavarban,
acsargón, mint az éhes farkasok,

ütés csattan vaktában, csont reped,
hibbant indulat fogakat csikorgat,
velőt fröcskölnek szétloccsant fejek,
dühöngő lábak testeken tipornak,
a nép vidul és nagyokat nevet.

„Üsd, vágd!” – harsan a harsány bíztatás,
míg ki nem dőlnek egy szálig a sorból,
s döng a halál, mint jóllakott darázs,
nyöszörgés rebben ki a lucskos porból –
csak a disznó sértetlen, senki más.

A disznó, mely a bolond asztalán
kötött ki sültként mindjárt aznap este,
a hét országra szóló lakomán,
hol úri vendégben nem volt hiány,
midőn legfőbb tanácsosává tette
bolondját Habsburg Maximilián.

Elszoktam a beszédtől

Elszoktam a beszédtől, gyámoltalanul botorkálnak nyelvemen a szavak.
Az írás, az persze más: van idő pepecselni,
matatni, próbálgatni, cserélgetni, mint egy kirakós játékban,
míg az összedobált töredékek
egymásra nem találnak.
A beszéd viszont rögtönzésre kényszerít.
Muszáj fölszedni az első útbaeső szót,
még ha tudvalevő is, hogy pocsolyaízű lesz tőle a száj,
a gondolat megavasodik,
és egy sosem látott idegenre mutatva
kell majd megkérdezni riadtan:
„Ez én vagyok?”

Hát igen, fonnyadt írásutánzat a beszéd.

Csak az a baj, hogy az írás se több, mint
messzi tengerek emléke egy palackban,
szélvészt álmodó asztali ventillátor,
gyufalobbanás, nem géppuskatűz.

TÓTH BÉLA

Sekélyesedés

Olyan anyag- és formatervező mérnököcske voltam, amilyenből éppen tizenkettő tesz ki egy tucatot. A magam böcsmérlése nélkül mondom. Némely formáimat patentírozta a Szabadalmi Hivatal, más figuráimra oda sem pillantott. Volt ta­lálmányom, amit ahogy lábra állt, azon nyomban eltizedelték a szakmai sakálok.

Egyéb pénzt érő ötleteimet apródonként lopogatták. Nagy trallát nem csi­náltam belőle. Jut is, marad is. Még az Isten is onnét marékol, ahol van miből. Ha nincs: teremt.

Nem is volt énnekem ennél különben az égvilágon semmi bajom, ha bajom nem kerekedik.

Amikor a berlini falat ledöntötték, annak zuhantában idevágódott egy da­rabja, éngem éppen eltalált.

Amint a ledöntés pora kezdett leülepedni, zörögtek az üzemi telexek, hogy nem kell se a formánk, se a béltartalmunk. Az innenső Berlinnek dolgoztunk. Tudom, hogy ettől a földrengésszerű robajtól más, nagyobb cégek is befuccsoltak, ami bennünket úgy nem vigasztalt, mint vakot se, hogy látó volt az apja.

Engem az elsők között küszöbölt ki a gyár.

Az ilyen fordulatok sohasem jönnek jókor. Én meg tán kicsit elkésve éppen nősülés előtt toporogtam, de bíztam azért, hogy féllábon is megállók, a Macus fizetéséből élünk, míg magamnak alkalmas kenyérkeresetet nem találok. De Macust is kiküszöbölték. Az ő gyártmányuknak is lőttek. És két munkanélküli összefekhet ugyan, csak az a kérdés, hogyan kelnek föl.

A végkielégítés még nem volt kitalálva. Musegre támaszkodtam. Viszegettem haza anyámnak. Mert, ahogy Tápén máig él a szokás, mi egy bokorban laktunk három-négy összelombosodott család. Fiútestvéreim asszonyaival, gyerekeikkel, leánytestvéreim urastól, gyerekestől. Mindenki külön házban, de egy udvarra szolgáló gondoskodással, aggodalommal, szeretettel.

Amikor kifújt a munkanélküli segély, kicsi, eldugdosott pénzeimből tákoltam a konyhát. Hanem pár hónap alatt annak is vége, mint a tavalyi kolbásznak. Negyedáron elprédáltam a Simson motoromat, később a gyalogbiciklimet. Mun­kába járásra nincs kilátásom. A munkaközvetítőbe gyalog is besétálhatok.

Mentem minden nap. Kellemes, jó meleg hely. Az én szakmámat intéző hölgy is kedves. Benne vagyok a figyelmében, ahogy a számítógépben.

Ennek ellenére, akárhányszor kérdezte gépe gyűjtőjétől, hogy formaterve­zőre futott-é be igény, akárhonnan, a világ végéről, a pokolból. Nem. Nem futott. Kerestek cukrászt, hentest, malterkeverőt, százegy szakmabélit. Formatervezőt a kutya sem keresett. Ahogy a hetek, a hónapok futásban kergették egymást, egyre keserűbb lett a szám íze.

Anyám, testvéreim, sógoraim, sógorasszonyaim siettek a kedvemben járni. Annál keservesebb.

Látták szemem zugából kikönyökölni a szomorúságomat.

Sütötték kedvenc csömögéimet. Krémesbélű lepényt. Keserűnek éreztem, mint a lapulevelet. Sütötték a diósdebedurdát. Mint a rágott bürök, olyan ízű.

A munkaközvetítőben mindennap megfordultam. Bíztam benne, mint hithű az imádság erejében. A velem hasonkorú, hasonszőrűek már ismertek. Egyszer álarcnak alakított harisnyaszárat nyomtak a kezembe. Annyi utalással, ha nem akarnék éppenséggel éhendögleni családostul, hát az Anna-kútnál tömegeljek este hatkor. Nem tömegeltem.

Harmadnap olvasom az újságban, hogy az álarcosok a pénzespostástól el­szedték háromszázöt nyugdíjas várandóságát. Pár nap múlva olvasom, hogy a rendőrség forró nyomon elfogta a gyanúsítottakat. Biztos vagyok benne, hogy ők voltak. Történetesen, ha közéjük keveredek, akkor most nincs állásgondom. Nincs buktira álló nősülési gondom.

Egyre erősebben fölcsöpörödött bennem a félelem, hogy közel harmincéves, magabíró, teremteni tudó létemre apámék, sógoraim kegyelemkenyerén élek. Hogy eleszem unokahúgaim, öcséim szájából a falatot. Mert már a kissógor is kiesett a munkájából, egyik sógorasszonyom is várandós volt ilyen tekintetben. Én meg egy lyukas mogyoróval sem tudom a család asztalát támogatni.

Nősülésre készültömben a padlásteret lakásosítottam. Éjszakai álmatlan órá­imban fölhallatszik apám sírással határos mizserálása. Szavait nem értettem, csak a beszéd muzsikája adta értésemre, hogy nem vicceket mesélhet anyámnak.

Ekkortól nappali kódorgásim után hazamenni is nehezemre esett. Egyszer aztán a lábam nem is vitt haza. Nekiindultam, nem haladtam.

Mikor az Új Klinika épült, annak a fényliftje körül hetekig buzgólkodtam, minden zugát megjártam. Láttam, hogy estefelé, rongyosocska emberecskék osonkodnak az alagsori mellékfolyosókon. A gépész jóvoltából megzuhanyozgatnak, megszárítkozgatnak. A szakácsnő jóindulatából vacsoramaradékot kanalazgatnak, az éjjeli portások emberségéből elszunyokálgatnak. Reggel elölről kezdik.

Nem volt hová lennem, közéjük csöppentem. Néhány napig pünkösdi ki­rályság. Kis lelkiismereti háborgásaim támadoztak, hogy otthon nem tudják sorsomat. Azt hiszik, Macánál időzöm. Maca, hogy otthon gunyasztok.

Egyszer csak a főnővér, amikor éppen alvásra készültünk, mint a mesebeli sárkány, nekünkrontott.

– Eddig elnéztem a piszkos söpredék élősködését rajtunk, de hogy mostanra oda pimaszkodtok, hogy a betegek alól a lepedőt kilopjátok, törülközőjét, szap­panját… Takarodjatok, azonnal hívom a rendőrséget!

Éppen ólmos eső zuhogott odakint. A mosoda meg a klinika között távfű­tővezeték működik. Az egykori Libalegelő közepén egylábon támaszkodik. A láb tolózáras aknában csücsül. Annak a kávájára ültem, elázott cipőm gőzölt a forróságtól, hajamból csimbókokban lógtak a jégcsapok. Még csilingeltek is.

Amikor ennek oltalmát már nem győztem cérnával, eszembe ötlött, hogy a szemben lévő kollégium elé, délután tették a frissen mosott szemetes konténert. Futásban oda. Két banános doboz benne. Az illata után ítélve. Mert amúgy is sötét az egykori préri. A volt Vakegér félportájáról sárga fény pislogott erre, a Jatata helye sötét folt, a Zokogó majom telkén kóbor kutyák nyüszítették a túzok­fogásra szentelt decemberi éjszakát.

A papundekli dobozokból derékaljat gyűrtem, és nagyon elégedettnek érez­tem magam. Az eső kopoghat a négyajtós szemétláda tetején, engem nem ér. Se a szél. Fütyülhet kedvére. Hanem épp, na, elnyugtázom nagy szerencsémet, nyílik a fölöttem lévő bádogajtó, női csacsogások kíséretében zúdul be kosaran­ként a kollégiumi szobákból hozott papírhulladék, de a porszívók átkozottul finom lisztje, a konyhai hulladék, étkezdéi kotorék, fürdőszobai utálat, undor és megromlott mártások. Szemem, szám teli. Hypós flakonokból csurog az aljadék. A levegőt betölti. Annyira kikecmergek a szeméthalom alól, hogy résnyit kinyissam az egyik ajtót. Megfulladok különben. Akkor aztán a konténer patkányai. Vidám hancúrozások, egymás ihingetése közepette, beugráltak a szemét­halomba. A hasamon szaladoztak. Régtől tudom, hogy a szegénységhez nagy türelem kell. De hát ennyi?

Menekülve mászok kifelé. Hajt az undorodás. De a jégpályaszerűen meg­fagyott konténertetőről fejjel lefelé a betonjárdára estem. Mintha az eszemet befüggönyözték volna. Csak félig derengett bennem, hogy az állomásról siető emberek egyik-másika keresztül bukik rajtam. Kicsi kicsit botlik, a nagy nagyot. Szitkozódnak. Félfüllel hallom. Mozdulni sem tudok. Egyszer valaki nagyon kemény lábbal nekem zuhan akkorát, hogy fektéből négykézláb mászik felém.

– Fene pofádba, részeg diznyooó!

Azon rongykupacfektemben megszaglászott, aztán karonkapva vonszolt a kollégiumba, a portásnő hisztériás tiltakozása ellenére.

– Mit kiáltoz, nem pálinka, nem bor, nem részeg! Ember a bajban! Fogjad laba!

Nem fogta. Megmentőm – bodorfejű, barnásbőrű, szép sudaras fiatalember – húzott be a szobájába. Halottkémi mozdulatokkal nyitotta föl szemhéjamat, pulzust tapintott, mindent megtett, amit tehetett, mire a portásnő összekurjan­totta a fölötteseket. Igazgató, gondnok, főgondnok, miközben a húsz órai híreket mondta a rádió. Hogy de takarodjak!

A bodorfejű pártomra állt. – Én füzetek, én poroncsolok saját szobámba. Én őtűle mogyoro tanulok! Most kicsi sáros. Én is voltam, te is lehetsz.

Ahogy megvirradt, megmentőm Zefir bin Jasak elsőéves perzsa medikus öltönyében ültem, s hangosan olvastam kórbonctani jegyzetét. Amikor megunta, olvastam a tájanatómiát, aztán beszélgettünk. Majd órára ment. Kimostam sár­gönceimet, kipucoltam a cipőjét.

Hetek óta oltalmában vagyok. Hetente elmegyek bevásárolni.

Legutóbb a munkaközvetítőbe is bementem. A kisasszony a régi. Kedves. Kérdezi a gépet. Beüti a kódszámomat. Jönnek elő a nullák. Hosszú tüzes sorokban.

– Lejárt a kihordási idő. Ilyenkor a gép automatikusan törli a munkanél­küliek sorából.

– Nem vagyok munkanélküli?

– Ténylegesen igen, de statisztikailag nullázva.

Bámultam. Ám a gép reszelt, krákogott, pittyegett, cirpelt, míg ernyőjére nem rajzolt egy nagyfejű torz figurát, aki rámöltötte a nyelvét.

SIMOR ANDRÁS

Rubáí

Lélek, ha riasztják, riad ím, és tovaszáll,
jöttére az éjnek szomorú, vén lova vár.
Elek, halok, én nem tudom azt – virrasztók.
Fák közt denevér, lélek az ott, tétova árny.

Emlék-szonett

Hogyan idézzem? Éppen harminc éve
szúrta magát szíven. Meghalt azonnal.
Nem emlékszem már szemének színére,
alig törődtem akkor a halottal.

Verseim jegyzetelte sorról sorra,
örült a szónak, mikor a szó fénylett.
Makacs öléhez eljutottam volna?
Ki tudja már! A tőre villant. Éj lett.

Most csak az van, miért magát megölte,
s emléke megint vérzik, mint az égbolt,
honnan nap és hold lebukott örökre.

Nem várta ki a ránk uszuló tébolyt,
de íme, szívemig talált a tőre.
Mintha itt volna, közeli a régvolt.

Variáció egy Nicolás Guillén-versre

Egy napon majd a halál
a küszöbömön megáll,
mosolyogva rámtalál.

„Hogy van?” – kérdi. „Hogy van Ön,
ki itt áll a küszöbön?”
„Én jól.” „Én is, köszönöm.”

Olyan, mint egy jó barát,
nem rejti szívét, szavát,
nem szokás az odaát.

Kérdezi, mit hagyok itt?
Egy zöld sziget partjait,
hol a jövendő lakik.

Előbb oda vigyen el,
ha már végképp menni kell,
messzi van, mégis közel.

Ily kérést meg nem tagad,
ott viszi árnyékomat
a királypálmák alatt.

Janus Pannonius magyarul írott verse

Másik nyelvbe rejtezem,
írnék inkább görögül!
Hébe-hóba kilesek
latin szavaim mögül,
nagy kínomról hallgatok,
végezetül majd megöl.
A dal törtszárnyú madár,
faágon félve megül.

Tiszteletadás Weöres Sándornak

Csillag ha kél, az éjszaka ragyog,
gyászfátyolos, mikor csillagtalan,
bánat toroz, alig csillog szavam,
szív sem remél, olyan magam vagyok.

Hajnal ha kél, a reggel felragyog,
múlik a rossz, az éjnek vége van,
új nap motoz, megint élet fogan,
költő beszél és csecsszopó gagyog.

Gyászfátyolos, alig csillog szavam.
Csillag ha kél és csecsszopó gagyog,
múlik a rossz, megint élet fogan.

Költő beszél, a reggel felragyog,
új nap motoz, az éjnek vége van,
szív is remél, pedig magam vagyok.

Látlelet

Versek helyett szöveget
sok költőpók szövöget.

Légykritikus fönnakad,
bámulja a fonalat.

Egy hibázik, kiadó,
van viszont már versadó.

Az is bolond (lásd Vitézt),
aki még dallani kész,

kinek ríme, ritmusa
akad, s nem Made in USA,

de belföldi, itthoni,
bele is fog dögleni.