MEGMENTETT OLDALAK

Oláh Gábornak, Debrecen meglehetősen méltatlanul megítélt költőjének – tudtunkkal – ismeretlen, 1936-ban írt verses drámájának részleteit a költő állal saját kezűleg javított, gépelt kéziratból tesszük közzé – Kristó Nagy István szívességéből.

OLÁH GÁBOR

Kőmíves Kelemenné

Részletek

PAJKOS PEGAZUS

A hajdani éhenkórász, csavargó deákpoézis kései és megszelídült utóda a 19. század eleji debreceni kollégista versfaragás. A kollégisták kéziratos, titkolva titkolt könyvekbe gyűjtötték rigmusaikat, többnyire névtelenül, de azért előfordulnak közöttük a korszak neves költőinek, mindenekelőtt Csokonainak pajkos versezetei is. E kópéköltészet da­rabjai közül hármat mutatunk be.

ISMERETLEN DEBRECENI DIÁKKÖLTŐK

Ha valaki vígan él

Ha valaki vígan él, vígan él,
A juhász éppen úgy él.
Zöld erdőben, zöld mezőben
Sétál, dudál, furuglyál,
Billeg-ballag, meg-megáll.

Ha valaki vígan él, vígan él,
A diák éppen úgy él.
Szép felházban, palotában
Sétál, pipál, repetál,
Egyet pökik, meg-megáll.

Diák-kórus

Plató, Cicero, Summus Aristoteles,
Mind meghaltak, mind meghaltak,
Jaj mi lesz, jaj mi lesz.

Néhai nagyváradi költő, Kondé Miklós úr emlékezetére epitaphium

Nézd ama koporsót, egy fösvény bolondé,
      Ott fekszik a szegény zsírján hízott Kondé,
Ott fekszik a papság kevély felkent dögé,
      A jó szegénységet kínzó Jób ördöge.
Ott fekszik egy undok ágynak szüleménye,
      A vallást piszkáló papok bűzhödt férge.
Ott fekszik egy izmos szent kanonok fekve,
      Egy Bihar vármegyét szívó fene medve.
Ég küldj segítséget az eltikkadt népnek,
      Mellyet sok illy fenevadak tépnek,
Mert a báránybőrbe sok farkas jár ma,
      Szenvedhetetlen lett a szent papi rend járma,
Mely a jámborságot szent szín alatt húzza,
      Együgyű juhait elevenen nyúzza.
Ó vallás, ha illy pap sok hirdet tégedet,
      Isten, mire tartod bosszús mennykövedet?

VALLOMÁS

SZÉCHY ANDRÁS – SZÉCHY ÉVA

A Nyírség fia, Váci Mihály

Feledhetetlen műveinek már címeiből is kitetszik a Nyírség jellegzetes aurája: Akác a forgószélben, Eső a homokra, Ta­nyán, úton, gyárban, Én szőke városom, Szegény ember költészete… S jellemének, egyéniségének lényege, életének értel­me: Százhúszat verő szív, A sokaság fia, Mindenütt otthon, Mire volt jó…

E sorok írói testvérként egyek voltak Váci Miskával. A „fényes szellők” nem­zedékének neveltjeiként, Széchy Éva a kollégiumok irányításában nem kevés ideig közvetlen kollégájaként, s tüdő­szanatóriumban hasonsorsúan együtt vele a „kések között”. Keresztkománk lett barátságunkban középső gyerme­künk „ateista” keresztapja. Együtt iz­gultunk költői indulásáért, házasságá­ért. Drukkerei „tűz-táncos” korszaká­nak, egyengetői az Új írás megindítá­sának, hű társai, amikor verekednie kellett a közéletben, az irodalom, a kul­túra világában igazáért.

Gyakran emlegette tirpák (szabolcsi szlovák) származását, öreg Vitái nagy­apjának keserű halálát. Kilenc gyerekes amerikás szerencsét próbáló építőmun­kás volt, de nem lett szerencséje: lezu­hant egy magas építkezés állványáról. Nagyanyja húszéves korától negyven esztendőn keresztül nem kelt fel az ágyból: csonttuberkulózist kapott, így szülte meg valamennyi gyermekét. „Tő­le kaptuk – mondogatta –, unokái szin­te valamennyien egyetlen örökségként a morbus hungaricust”.

Váci Mihály Szabolcs „fővárosa”, Nyíregyháza déli határában tanyán szü­letett s egész életét végigkísérte a „ta­nyasi kötődés”. Apja vasúti pályamun­kás, majd rokkantan fékező, anyja al­kalmi munkás, mint József Attiláé: mo­sónő, szobafestő. Itt, az ő szeretett „sző­ke városában”, Nyíregyházán végezte el a tanítóképzőt, s a közeli Mandra-bokorban tanyasi szegénygyerekek ne­velésével kezdte el a mesterségét. „Nyolc osztályban kilencven gyereket tanítottam egymagam – írja egyik em­lékezésében –, kikerülhetetlenül to­vábbfolytatódott életemnek az a meg­határozottsága, amelyben szegény em­berekkel életközösségben éltem.”

Korosztályunkból kevés olyan em­bert ismertünk, akinek személyiségé­ben annyira eggyé forrt a lokálpatrio­tizmus, a tágabb haza múltjának, jelen jobbratörekvéseinek szeretete és olthatatlan szolgálata, a szélesebb horizon­tokra vágyás, az egyetemes kultúra megismerésének szomja, az emberiség egésze gondjának vállalása.

Ez a táj tanított
szeretni Hazát!
Ez a por mutatott
arányaidra – világ!
Itt lett rokonom
a Három-Milliárd!

A Sors ide visszasodor
s fölötted a vágy ki-kitér,
ahogyan aranyosan a por
tetőidre szitál,
s fészek felett ölelően
kinyílik a szárny!

Bejárta szinte az egész világot, országos hírű, kitüntetett költővé vált, de soha nem szűnt meg Szabolcs követe lenni. Mindennapos közügyeinek gondozója, miként nagy elődje és példaképe a szatmári Kölcsey, ő a nyírségi föld ország- gyűlési képviselőjévé választatott, s ek­ként is halt meg.

A szabolcsi sorson keresztül tanulta meg, ahogy azt egyik írásában felje­gyezte: „A világ országai, tájegységei mindig egyenlőtlenül fejlődtek föld­rajzi, kereskedelmi és társadalmi okok következtében. Ma is az egyenlőtlen fej­lődés fájdalmas jeleit látjuk mindenütt. Egyes kontinensek, országok és ország­részek – az előbbi okok következtében – szinte behozhatatlan elmaradást, sze­génységet, gazdasági és kulturális kü­lönbséget szenvednek…

Nem mondok újat, hazánkban ilyen, a többi országrészhez viszonyítva hát­rányos helyzetben van még ma is Szabolcs-Szatmár megye. A szabolcs-szatmári népet, munkásait, parasztjait mint rokonaimat úgy ismerem. Tudom, mennyit kellett és kell dolgozniuk, hogy emberséges életet élhessenek. Ne­hezebben adják itt az emberi rangot, az emberhez és a mai korhoz méltó megélhetést, többet kell itt verekedni az élet szépségeiért.”

Szabolcs ma is az ország egyik legel­hanyagoltabb térsége. Itt a legnagyobb a munkanélküliség, a szegénység. Mennyire időszerűek még ma is Vácinak ezek a megfogalmazásai: „Szabolcs-Szatmárba a helyi adottságokon alapu­ló vagy a megye forgalmi fekvéséből adódó ipari üzemek létesítését kíván­juk, a mezőgazdaság belterjesebb mű­velése következtében megnövő munka- igényes, kulturált termékeinek feldol­gozását. Szívből mondhatom – szorgal­mas, munkáját megszállottan szerető nép lakik itt, mely megérdemli, hogy keze munkát kapjon. Itt még a falvak­ban, tanyákon és városokban esemény a népes család, a sok gyerek. Megér­demelnék, hogy az apa otthon keresse meg az elegendő kenyeret a család­nak.”

Több évtizedes közös barátságon át voltunk tanúi keserves küzdelmeinek és perlekedéseinek. Katartikusan élte át és következetesen végiggondolta a munkásmozgalom félresiklásainak, nagy tévedéseinek és torzulásainak buktatóit. A különösen élete végső sza­kaszán szorongásosán és kritikusan lát­ta a közeledő veszélyeket. Végtelenül gyűlölte az úrhatnámságot, az álságot, a „személyi kultusz” rombolásait összes velejáróival és kinövéseivel. Felesége értő segítségével elsőnek fordította le kitűnően Tvardovszkij Egyre messzebb cí­mű önvizsgáló poémáját.

Gyűlölte a népet, embert nyomorító elbürokratizálódást. Nagy szatírája: Utazás bürokráziába évekig hevert a mi­niszter, az agitprop bizottság elnöke, a Központi Bizottság nagyhatalmú ille­tékes titkára, sőt az első titkár páncélszekrényében. A munkáspárti mozga­lom közeli posztjain dolgozván újra és újra rohamra indulva képtelenek vol­tunk a kiadás engedélyezését kicsikar­ni. E nagyszerű intelem végül is csak halála után nyolc évvel láthatott nyom­tatásban napvilágot.

Hajlíthatatlanul vigyázott szellemi és emberi szuverenitására. Ő az elkötele­zett, az általunk ismert legpártosabb pártonkívüli újra és újra harcba szállt min­den igazságtalansággal és képmutatás­sal, kétlelkűséggel. Küzdött a mozga­lom tisztaságáért, az eszme és a tettek egységéért, a megújulásért. Tudta:

– csak addig lesz vörös a rózsa,
csak addig vetsz tiszta világot,
amíg szívünk színét virágzód.

Kinyíltál, de csak a szegények
vajúdtak e világra téged,
– hát adj nekik most elégtételt!

Létednek harcuk volt az ára,
– hasonlítsd apáink arcára!

Az ízig-vérig lokálpatrióta sohasem volt provincialista. Valóban mindenütt otthon találta magát: „a költő nem lehet par­tikuláris részeknek és területeknek a költője – írta egyik vallomásában. – Nem lehet senki sem szabolcsi, sem dunántúli, sem tiszántúli költő. Arra kell törekedni – bárhonnan származtunk hogy végül is az emberiséghez jussunk, a mai kor egyetemes problémáihoz. Ezek az egyetemes problémák pedig a leginkább izgató kérdéseket vetik fel, az emberiség kettéosztottságának kér­dését. Azt, hogy az emberiség egyharmada most már a civilizáció áldásai kö­zepette, gazdagon, jólétben és kultúrá­ban él, a kétharmada pedig megalázottan, szerencsétlenül, gazdasági hátrá­nyokkal küszködve. Ez óriási kulturális, érzelmi konfliktusokat jelent. Ezekről írni, gondolkodni, ezekért legalább lel­kiismeretünkben tenni valamit, min­den ma élő művésznek, alkotónak kö­telessége.”

A szüntelenül nyughatatlan, a Még nem elég! költője soha nem volt egysíkú. Nemcsak a közéletiség izgatta, de a ter­mészet, a táj szeretete, a szerelem, a fájdalom és a boldogság keresése, a ma­gány leküzdése, a betegséggel viaskodás, félelem az elmúlástól, a tágabb összefüggések meglelése. Hetven évvel ezelőtt született karácsony napján, s vi­szonylag fiatalon, 46 éves korában szűnt meg dobogni Hanoiban, a vér- és tűzzivatartól annyit szenvedett Viet­nam földjén túlgyötört „százhúszat ve­rő szíve”.

Hazai földben nyugszik. Egyszerű ember volt, aki mint saját Sírversében írta:

Váci Mihály, a nyíregyházi,
Nem volt kicsi, sem óriási.
Sem átlag nem volt, sem típus,
különb volt, mint a tipikus.

Leszólta hát a kritikus.

Eltemette mélyen a lektor.
Vigasztalt: „Feltámadunk egykor!”
Örök béke poraira!
Deleatur soraira.

KOSZORÚ

SZEPES ERIKA

Búcsú Bay Gyulától ^*

Ragyogó koratavaszi napfényben autó­zunk Apostag felé. Gyuszi vezet, és egész úton az apostagi műsor részleteit, megoldásait beszélik meg Juhász Jácint­tal. A rendkívül hangulatos műsor és az azt követő fogadás után már a tiszta, csillagfényes estében igyekszünk hazafe­lé jókedvűen, a jól végzett munka utáni felszabadultsággal. Az utat ismét a két színész beszélgetése teszi élményszerűvé és feledhetetlenné: régi színházi sztorik, ugratások, nagy-nagy veszekedések em­lékét idézik, egymástól kapkodják a szót. Közben nem figyelünk az útra, ala­posan eltévedünk. Körbejárjuk a Csepel-szigetet és a környező vidéket több­ször is. De nem bosszankodunk, hiszen útközben rengeteg művelődési házat, gyárat, kultúrtermet látunk, és minden ilyen ráismerés újabb emlékeket indít meg Gyusziban és Jácintban.

– Emlékszel, amikor itt léptünk fel… –

– Tudod, amikor itt hakniztunk… –

– És arra emlékszel, mekkorát bakiz­tam azon az ünnepélyen? – és így vé­gig, az egész út alatt. Éreztük, hogy ezt a két embert közös múlt és közös jelen fűzi egymáshoz, elszakíthatatlanul. Összetartoznak.

Az apostagi út emléke újabb emléke­ket idéz, ezek már az én emlékeim. Közös fellépések az Ezredvég és a Nagy Lajos Társaság rendezvényein a Vasas Székházban, kerületi párthelyiségek­ben, a Rátkai Klubban, a Fészekben, az idei csodálatos május elsején, ahol a szakadó eső ellenére többszáz ember ülte végig az Ezredvég műsorát – eser­nyők alatt, végigélvezve és végigtapsol­va, a mi legnagyobb meglepetésünkre is – az egész műsort, az esőben fedetlen fővel szavaló Bay Gyulát. És látom a híres-hírhedt Illés utcát, ahová először együtt baktattunk el, metsző hideg téli estén, böngészve az utcatáblákat, majd kissé megdöbbenve, hogy a megadott számon talált, kocsmakinézetű, intéz­ménynek alig nevezhető, fűtetlen terem a kerületi párthelyiség. Fázósan és dide­regve kezdtük az estét, amelyet a Gyuszi által szavalt versek melegítettek fel. A rendezvény után összenéztünk: – „Vala­mi nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek” – idézte Gyuszi. – Te raktál – mondtam neki, – jól befűtöttél nekik a Baranyi-, Tabák- és Simor-versekkel.

És a többi emlék, a hétköznapokból, a kedves, kedd délutáni Nagy Lajos társa­sági együttlétekről, a Deák étterem jel­legzetes, birkapörkölt, ananászbefőtt, tejszínhab, rétes, sör, bor és cigaretta- füst keveredéséből létrejött párájában, ahová nem is a meglevő vagy nem levő kulturális programokért járunk, hanem elsősorban azért, hogy együtt legyünk. Nagyon különböző emberek vagyunk itt együtt, a közös nevező csak gondol­kodásmódunk, és az abból adódó társa­dalmi helyzet, a kivetettség, a számon- tartottak és a figyelemre méltók körén kívül rekesztődés. Kit így, kit úgy vetett ki magából az elmúlt évek megbocsátást hirdető, valójában nagyon is bosszúálló világa, de az ok közös: nem illeszked­tünk bele az újonnan létrejött rend­szerbe. Van, aki ezt a be nem illeszke­dést már korábban kezdte. Gyuszi sem volt soha beilleszkedő alkat. Az igazság keresése, sőt kimondása mindig ellene dolgozik a beilleszkedésnek. Meg is ta­lálták a módját, hogy közöljék vele: nemkívánatos személy. Először csak párttitkárságától fosztották meg, majd huszonöt éves munkaviszony után korai nyugdíjazásával a hivatásától is. Nem gyűrték le. Nem hagyták játszani, hát írt. Nemcsak sok tanulságot hordozó életét írta meg szép önéletrajzi regényé­ben, a Nőj nagyra fiamban, hanem a világról alkotott véleményét is drámái­ban, az Istvánban és a Péterben. Színház­ról szóló írásai – éppen leleplező voltuk miatt – nem találtak kiadóra.

Mint mi mindannyian, a figyelemre nem méltók, ő is rátalált a Nagy Lajos Társaságra, ahol életének minden funk­ciójában működhetett. Bemutatkozott íróként a Rátkai Klubban, és szerepelt színészként minden rendezvényünkön.

Most érzem csak igazán, mennyire hamis az a mondás, hogy nincsenek pótolhatatlan emberek. Minél aktívabb egy ember, annál pótolhatatlanabb. És Gyuszi nagyon aktív volt. Megesett, hogy heti két-három fellépése is adó­dott, a választásokat megelőző kampány­időszakban olykor több is. Hihetetlen energiával bírta, szervezett és szerepelt egyszerre, sosem az önmutogató szerep­lés, hanem a célnak szolgálás érdeké­ben. Sosem színészkedett. Versmondása inkább magyarázó, megvilágító jellegű volt, hangját nem a csilingelő rímeknél emelte fel, hanem a versek lényegi mon­danivalóját hordozó szavaknál, monda­toknál. Végtelenül szerény volt. Termé­szetes egyszerűséggel vette tudomásul, ha néha „beugró” színészként talonban tar­tottam, ha netán valaki az utolsó pillanat­ban lemond egy szereplést, ő átvehesse. Nem érezte megalázónak a Jolly Joker-szerepet, boldog volt, ha segíthetett.

Beugró volt élete utolsó szerepében, a Nagy Lajos-esten is. Nem mert szerepet vállalni, egyre fokozódó derékfájása miatt, félt, hogy nem tudja végigállni a szövege­ket. Két nappal az előadás előtt tudta meg, hogy mégis ő lesz az egyik előadó. Reme­kül látta el ezt a feladatot is, és amikor a műsor végén örömünkben összeölelkez­tünk, a fülembe súgta: „Egyáltalán nem fajt a derekam. Köszönöm neked ezt az estét, kicsi csillagom.” Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle.

Mindig így nevezett, ez lett nála az én állandó jelzőm. Mikor először mondta – már nem emlékszem, milyen alkalom­mal – meglepődtem. Nem is annyira azért, mert engem – ki tudja, miért – nem szoktak becézni, hanem a becéző szavak minősége miatt. Ilyen szavakat csak az az ember tud őszintén mondani, aki tele van szeretettel, és át akarja és át is tudja azt adni. Valami nem mai vilá­gunkba való is volt ebben a megszólítás­ban. Valami olyan tisztaság, amit Kar­dos Laci bácsitól hallottam utoljára, aki mindig így búcsúzott tőlem: „Isten áld­ja, kedvesem!” Az ilyen emberekre szok­ták mondani: nem evilágra valók. Pedig éppen ennek a világnak van nagyon nagy szüksége az ilyen emberekre. Az ilyen becéző szavakra. Egy biztos: en­gem többet soha senki nem szólíthat így, hiszen ezt Gyuszi hosszú idő alatt kisajá­tította magának.

Hosszú idő? Megnézem a naptárai­mat. Mindössze másfél éve ismertem meg. És mégis mennyit éltünk meg együtt, mennyi közöset csináltunk együtt! Hozzá tartozott az életemhez, a mindennapjaimhoz. Jobban, mint jóné- hány rokonom. Mert közös dolgaink voltak.

Számomra pótolhatatlan lesz kedves­sége, és pótolhatatlan mindnyájunk szá­mára szolgálatkészsége, önfeláldozó tett- rekészsége. Mi lesz a rendezvényeinkkel Bay Gyula nélkül? És mi lesz a Deák étteremmel Bay Gyula nélkül? „Show must go on” – énekelte halála előtt az utolsó nagy rock-sztár, Freddie Mercury.

A játéknak folytatódnia kell és az életnek is folytatódnia kell. De biztos, hogy másképpen fog folytatódni. Min­den percben hiányérzetünk lesz. Hiá­nyozni fognak a becéző szavak, az utánozhatatlanul kedves mosoly, az értő versmondás, a megingathatatlan meg­győződés, a hit tisztasága. Hiányozni fog Bay Gyula.

^* Elhangzott 1994. november 10-én, Bay Gyula temetésén [vissza]

BAY GYULA

„Örömet akartunk adni…” ^*

Szubjektív emlékek a miskolci színházról

Visszaadni mindazt – barátom rábeszé­lésére ami több mint negyven évvel ezelőtt történt, szinte lehetetlen. De ha már egyszer igent mondtam, le kell merülnöm a múltnak kútjába.

Arról a korról, az ötvenes évek leg­elejéről ítészek, színháztörténészek már jócskán elmondták a maguk eléggé summás ítéletét. Hogy egyetértek-e ve­lük, ezt most ne tárgyaljuk. Ami nekem szép volt – mert az volt! – mondhatják, hogy ja, az idő megszépíti a dolgokat, arról nem is beszélve, hogy akkor va­lóban fiatal voltam, s ifjúságom szép volt álmaival, illúzióival még akkor is, ha mostani meditációm óráiban kese­rűen mondom ki – olykor hangosan is hogy nem szívesen kezdeném már újra.

Ez a múltra való emlékezés tehát ne legyen „tudományos dolgozat”, ne vizs­gálja a kor ellentmondásait. Legyen in­kább szórakoztató terefere, anekdotázás, megmosolyogni való történetek ap­ró gyöngyfűzére, melyet a „nagyér­demű”, de maguk a „szaktekintélyek” sem ismerhetnek. Egyedi, csak egyszer megtörtént bohókás turpisságok. Ám azt hiszem, hogy ezekből az apróságok­ból is összerakódik egy mozaikkép, melynek alapján az olvasóban is kiala­kul – talán sejtelemnél nem több – mégis valamiféle igazság az akkori kor­ról, az akkori miskolci színházról. Úgy gondolom, bevezetőnek ennyi elég is.

Hogyan is kerültem Miskolcra?

Mint a budapesti Nemzeti Színház tagja, vendégként felléptem a Belvárosi Színházban Földes Mihály Mélyszántás című drámájában. Görbe János, Sulyok Mária, Szakáts Miklós, Turay Ida ját­szották a főszerepeket. Görbe a bemu­tató után néhány héttel Kossuth-díjat kapott Bak Jóska megformálásáért.

És a nagy kitüntetés átvétele után alig két héttel este azzal fogadott a por­tás, hogy az előadás elmarad, és én azonnal menjek fel az igazgatóságra, mert Simon Zsuzsa vár. Beszélgetésünk nagyon rövid volt. Az igazgatónő meg­kérdezte, hogy másnapra elkészülök-e Bak Jóskával, mert Görbe súlyosan megbetegedett. Természetesen igennel válaszoltam. Megkaptam a szerepet, még aznap éjjel betűről-betűre bevág­tam. Délelőtt egy futópróba a jelenete­imből és este előadás. Bizonyára nagy­képűségnek tűnik, ha frenetikus siker­ről beszélek a magam alakításával kap­csolatban, de ezt mondta akkor Sulyok Mária, Szakáts Miklós, tanúsíthatja az akkor még főiskolás Sinkovits Imre és az előadás még élő résztvevői.

Majdnem egy teljes hónapig játszot­tam Bak Jóskát, s mikor Görbe meg­gyógyult, visszavette szerepét. De ak­korra már az egész szakma tudomást szerzett a nem mindennapos sikerről. Addig sem volt rossz hírem a szakmá­ban, de ez az alakítás azokat is meg­győzte képességemről, akik netalán irigységből, rosszindulatból vitatták te­hetségemet és gyors előmenetelemet…

Ez a siker mást is eldöntött. Elhatá­roztam, hogy nem maradok a Nemzeti Színház tagja. Majorral már a második hónapban összeugrottunk, bár ennek ellenére szép szerepeket játszottam ott is. Szabó Pali bácsi első drámájában, vagy Shakespeare Ahogy tetszikjében Silviust, a pásztort, aki reménytelenül sze­relmes Phoebébe, a pásztorlányba, akit Olty Magda alakított… Szóval, nem maradok a Nemzetiben, hiszen ez után a sikeres beugrás után Simon Zsuzsa biztosan leszerződtet a Belvárosiba.

Közeledett a színházi szezon vége. Én teljes lelki nyugalommal vacsoráz­tam a FÉSZEK-ben, mikor az asztalom­hoz ült Bozóky István, az újonnan ki­nevezett miskolci színház igazgatója és döbbenetes dolgokat mondott. Simon Zsuzsa nem marad a Belvárosi Színház igazgatója, mert kinevezték a Főiskola főigazgatójának. A Belvárosi új igazga­tója Szendrő Ferenc lesz, akit nem is ismertem. Bozóky tehát azt javasolta, hogy szerződjek Miskolcra. Ott lesz Mádi Szabó Gábor, Agárdy Gabi, Hor­váth Pali és még sokan, akiket ismer­tem. A színház a Mélyszántással nyit, s természetesen én játszom Bak Jóskát. Pesten – és ezt is el kell mondanom – belebonyolódtam egy olyan szerelem­be, amelynek nem lehetett happy end a vége. Hogy Bozókynak igent mondtam, abba ez a szerelem is belejátszott. Me­nekülni akartam. De Bozóky anyagi ajánlata is nyomós ok volt. 1100 forin­tot ígért. (Hogy a mai olvasónak legyen valami kapaszkodója az akkori anyagi viszonyokról, elmondom, hogy az Avas alján, egy tetszetős villában, gyönyörű­en berendezett szobáért, napi reggeli­ért és mosásért összesen fizettem havi 400 forintot, így a havi gázsimból 700 tisztán megmaradt.)

A nyitó előadás hatalmas sikert ho­zott, ez ellenőrizhető ma is a Színházi Életben és az Észak-Magyarország kriti­káiban. Egy hét után már nem tudtam úgy végigmenni a Széchenyi utcán a színháztól a Korona Szállóig, hogy négyen-öten ne gratuláltak volna, olykor a kezemet, sőt idősebb hölgyek az ar­comat meg ne simogatták volna. „A mi kedves színészünk!” – mondták moso­lyogva.

A következő darabban, a Liliomfiban Gyuri pincért alakítottam. Szerettem, élveztem a szerepet, számomra mégis a csodaalakítás: Agárdy Szellemfije volt. Láttam előtte és utána is a Liliomfit hatszor-hétszer, de olyan Szelleműt, mint Agárdy, nem láttam. Pedig sorolhat­nám a kiváló színészek sorát Pécsi Sa­nyitól Szendrő Jóskáig, de ha mások voltak is, meg sem közelítették Agárdyt. Aztán jött a Figaró házassága. Az Almavivát játszó Tánczos Tibor megbetege­dett, s nekem egy éjszaka alatt kellett bevágnom a szerepet. Csak a szerep 52 gépelt oldal! Az előadáson az első két­harmadban nem volt semmi baj, de hogy az utolsó felvonásban mit mond­tam, azt csak az isten tudta. A megeről­tető koncentrálástól úgy kiszáradt az agyam, hogy olyan lett, akár a tapló. Még szerencsém volt, hogy a kollégák észnél voltak, s így nagyobb baj nélkül lement az előadás.

A negyedik bemutató a János vitéz.

Még Makón – a kezdet kezdetén – azt mondta a rendezőm: „Aki a Tragé­diát, a Bánk bánt, és a János vitézt nem tudja szó szerint, az nem is magyar színész!”

Én a kezdetektől fogva többször ta­lálkoztam különböző társulatoknál, de még a színiiskola egyik vizsgaelőadásán is a darabbal, és eljátszottam a darab valamennyi férfiszerepét: Jancsit, Ba­gót, a Strázsamestert, az első és máso­dik gazdát, az öreg csőszt, de még a francia királyt is. Iluskát és a francia királykisasszonyt persze nem, de ott volt még a gonosz mostoha! Pintér Zsu­zsa játszotta Miskolcon. Amolyan igazi vagány színésznő volt, s mikor arra kér­tem, hogy egy vasárnap délutáni elő­adáson hadd játsszam el a szerepét, a gonosz mostohát (persze beavatva Pa­gonyi Jancsit is a tervbe), mindketten hahotázva fogadták az ötletet, és már a hecc miatt is beleegyeztek. Azt azon­ban kikötötték, hogy az esetleges bün­tetést én vállalom. És azon a vasárnap délutánon én sipítoztam, mint egy vas­orrú bába pokoli maszkban, főkötősen. Néhány mondat után a közönség mégis felismert és tomboló kacagással jutal­mazta a váratlan produkciót. A kollé­gák pedig, akik nem voltak beavatva, az első döbbenet után végig bakizták- kuncogták saját szerepüket, nemegy­szer a közönségnek hátatfordítva. Sze­rencsére Bozóky Pesten volt, a stikliről nem tudott, a társulat pedig szolidari­tásból hallgatott, mint a sír!

Akkor már nagyon népszerű voltam, mindenki ismert Miskolcon-Diósgyőrben. És mivel képtelen voltam válasz­tani, eldönteni, hogy a primadonnába vagy a naivába vagyok-e jobban szerel­mes, az éjszakáimat a Korona Szálló bárjában töltöttem előadások után. S mert barátom lett a bár zongorista, a közönség, ha egy dalt rendelt a zongo­ristától, már nem egy, de két féldeci rumot küldetett a pincérrel, s a rumos poharak ott sorakoztál a pianínó tete­jén. Rumot ivott akkor az egész ország. És mert kedvence voltam a városnak, és a féldecik is hatottak, megkértem a dizőzt, hogy én énekelhessek. Az Egy cigány karaván…, A rózsa azt jelenti… meg a többi korabeli sláger még tet­szett is a közönségnek. Aztán beütött a krach! A színházban Bozóky értékelte a színház első negyedéves munkáját, kiosztotta a prémiumokat – én is vas­kos borítékot kaptam –, majd Bozóky a társulat előtt megkérdezte befejezés­képpen, hogy: „Ugyan döntött-e már Bay Gyuszi abban a kardinális kérdés­ben, hogy dizőz akar-e lenni, vagy szí­nész? Mert a kettő nehezen össze­egyeztethető.” Kuncogás mindenfelől, én irulva-pirulva hebegtem valamit, de ezzel dizőzi „karrieremnek” vége is szakadt…

De a főszerepek jöttek sorban. Gor­kij Ellenségekjében Grékov, Davidoglu Bányászokéban Jankó… Kovács Terus a színház legidősebb és méltán becsült és szeretett tagja meg is kérdezte Bozókyt. „Te Pista, miért kell egy ilyen rossz darabot műsorra tűzni?” Mire Bozóky válasza: „Az igaz, hogy a darab elég gyöngécske, de van benne egy sze­rep – Jankó –, ami sokszínűségében, indulataiban szinte páratlan. Jankó egyik pillanatban Rómeó, másik pilla­natban Jágó, odaadná az ingét is ön­zetlenül a rászorulónak, ugyanakkor gátlástalan gazember és iszákos. Jellemtelen és becsületes, hideg és forró egyik pillanatról a másikra. És ha van egy olyan színészünk, mint Gyuszi, meg kell adni neki a lehetőséget, hogy iga­ziból fürödhessen, kitombolhassa ma­gát ebben a szerepben. Aztán követke­zett Háy Gyula Az élet hídjából Varga Jani, aki a Kossuth-híd építése idején a jeges Dunában vesztette életét. Aztán egy kedves szovjet zenés vígjátékban Muravjov, két kolhoz párttitkára, aki egyszerre volt szerelmes a két kolhoz egy-egy brigádjának vezetőjébe. És mi­lyen a véletlen! Az egyik brigádvezető a primadonna volt, a másik brigádve­zető a naiva! Ez volt aztán számomra az igazi „testre szabott” szerep. Követ­kezett Gyárfás Miklós Hatszáz új lakásából a sztahanovista kőműves. (Isten bi­zony egy hat méter hosszú és három méter magas falat húztam az első fel­vonásban valódi téglából, malterrel a színpadon, közönség előtt!)

A sok főszerep mellett eljátszottam három lírai epizód szerepet is. Kettőt megemlítek: a Szibériai rapszódiában, Az Aranycsillag című nagyoperettben. És a színházi előadások mellett a tájszínház. Olyan helyekre vittük el az előadáso­kat, ahol színházat még nem látott a közönség. Csillagharangoda! Még a ne­ve is muzsikál az emlékezetemben. Egy uradalmi tanyaközpont, ahol volt summások, béresek töltötték meg a termet, s Bak Jóskában magukra ismertek. Vé­gigsírták és tapsolták az előadást… Vagy Mály, az új téglagyár. Kicsit ko­rábban érkeztünk, s mivel már akkor állt a gyár hetvenöt méter magas gyár­kéménye, én szórakozásból felmásztam a vaslépcsősoron a tetejére és a perem­re ülve Miskolctól Mezőkövesdig belát­tam az óriási határt. Mikor lemásztam, már a kémény alatt állt a társulat mellett az egész gyár vezetősége, mérnö­kök sora. „Művész úr – mondták kipi­rult arccal –, miért nem mondta, hogy ilyesmire is képes. Mi május elsején 1000 forintot ajánlottunk fel annak a munkásnak, aki felvisz egy májusfát a kémény tetejére, de nem akadt vállal­kozó!”

…1964-ben forgattuk A kőszívű ember fiait Várkonyi Zoltán rendezésében. Akkor már újra pesti színész, a Madách tagja voltam. A külső felvételek egy ré­szét Ónod mellett, a Sajó-hídnál forgat­tuk, s forgatás után a produkciós kocsi minket színészeket bevitt Miskolcra, mert az alatt a pár nap alatt a Pannónia Szállóban aludtunk. Én egyik délelőtt szabad voltam és bementem az akkorra már teljesen átépített színházba, hogy körülnézzek. A régi kollégák a nyakam­ba borultak, meghatottan köszöntöttük egymást. Majd felvittek az igazgatói iro­da melletti hosszú folyosóra. Ott sora­koztak a tablók. Minden szezonról egy tabló évszámmal megjelölve és a tabló­kon 10-12 nagyméretű fénykép a sze­zon előadásairól. A legelső tablón, az 1950-51-esen hét képen néztem ma­gammal annyi év után farkasszemet. Az említett képek középpontjában én áll­tam, mint az adott darab főszereplője. Ennyi hát maradt belőlem, itteni tény­kedésemről.

De térjünk vissza a múltba.

1951 májusában az egész színház át­költözött „nyári állomáshelyére”, Eger­be. Ott már keveset próbáltunk, hiszen a Miskolcon bemutatott és játszott da­rabokat játszottuk újra. Időnk tehát volt bőven. Ide már a családos színé­szek is lehozták gyermekeiket – akiket a főszezonban a nagymamák neveltek –, mert Eger már amolyan nyaralásnak számított. Én hát az apróságokat összeszedtem délelőttönként, a legkiseb­bet a nyakamba ültettem, egyet az ölembe kaptam, a hét-nyolc évesek pe­dig másik kezembe, ingembe, nadrá­gomba kapaszkodtak és irány a cuk­rászda, fagyizni! Ez a fagyizás – aka­ratom ellenére – szinte külön „produk­cióvá” vált, amin a fél város mosolygott, s szerepeim és e „pesztonkázás” miatt még jobban megszeretett.

Délutánjaimat az egri versenyuszo­dában töltöttem, jó barátja lettem a hí­res egri úszóknak. Kádas Géza, Válent Gyuszi, Utassy Sanyi akkor évekre ki­bérelték a magyar bajnokságok dobo­gójának legtetejét, s a kedves Gyergyák Magdi (ha nem is volt akkora világ- klasszis, mint Székely Éva, a Novák lá­nyok) kedves mosolya azóta is él ben­nem. Ők, ezek a bajnokok tanítottak meg úszni igazán, s szerettették meg velem a vizet, és ez a szerelem most vén koromban is tart.

…Hogy milyen volt az akkori Mis­kolci Nemzeti Színház?

Már e visszaemlékezés elején említet­tem, hogy ezt nem az én feladatom megítélni. De két dologról beszélnem kell. A miskolci közönség imádta a szín­házat, pedig „új” közönség volt bizo­nyos értelemben. Amolyan „műveletlen munkások”, akiknek viszont volt szíve és vágya a szépségre. És mert mi, szí­nészek hittünk abban, amit csináltunk, a közönség is hitt nekünk. Akkor még öröm volt színésznek lenni, hiszen a közönség elhalmozott bennünket szeretetével, s ezt ki is mutatta. Esténként zsúfolt házak előtt játszani, dörgő taps­nak örülni – közönség és színész ilyen meleg kapcsolatáról a mai színész leg­feljebb csak álmodik. Sajnos!

A másik, ami örök emlékként meg­maradt bennem, maga a társulat. Tud­tunk örülni egymás sikerének, segítet­tük egymást, hogy az előadás minél jobb, szebb legyen. Hittünk abban, hogy hatással vagyunk nemcsak az ál­talánosságban „közönségnek” mondott nézőkre, de az egyes emberekre is. Ta­lán érzelemgazdagabbá, emberségeseb­bé, a szépségre fogékonyabbá tesszük azt, aki bejött a színházba. Ma némely „tudósok” annak a kornak a színházát „politizálónak, agitatívnak, sematikus­nak” nevezik megfellebbezhetetlenül.

Mi, az együttes tagjai nem dobálóztunk ilyen „tudományos kategóriákkal”. Egyszerűen örömöt akartunk adni, s hogy ez mennyire sikerült, azt nap nap után éreztük a közönség megbecsülésé­ből, szeretetéből. Ezért ez a miskolci szezon életem egyik legszebb éve volt, s nemcsak, mert fiatal voltam, rajongó szerelmes, és szerelmese a színháznak.

Most vén fejjel – ha van álmom… és van! – arról álmodozom, főleg a mai színházi viszonyokat figyelve, hogy szín­ház és közönség egymásra találására még van némi esély, és a színház élni fog tovább. A titkot nagyon egyszerűen fo­galmazta meg a napokban Moór Mari­anna az idei Nemzeti Színház-beli siral­mas évadnyitó után. „Jó darabokat kell játszani, jó színészekkel!”

Íme: a titkok titka!

^* Bay Gyula utolsó írása [vissza]

ABLAK

Rolando Certa (1931-1987), szicíliai olasz költő 1986 nyarán járt Magyarországon, s Baranyi Ferenc társaságában beutazta Kelet-Magyarországot is. Ennek emléke A bodzák földjén című írása, s néhány verse – közülük egyet közlünk.

ROLANDO CERTA

A bodzák földjén

Részlet

Néhány napos budapesti tartózkodás után Ferenccel – aki nemcsak költő és újságíró, de kiváló italianista és frankomán is – egy szovjet gyártmányú mikrobusszal elutaztunk Nyíregyházára, Kassai Franciska dalköltő és előadómű­vész társaságában, akinek repertoárja nemcsak a magyar muzsikából merít, de a szovjetből és a szicíliaiból is. Ekkor kezdődött az a kimerítő Odüsszeia, amelyet mi, „a költészet sztahanovistái”, hősiesen végigcsináltunk. Mert­hogy az elkövetkezendő másfél hétben, pálinkás áldomásokkal tarkítva, négy-öt író-olvasó találkozót tartottunk napon­ként, amelyeken Ferenc a költészet sze­repéről és fontosságáról beszélt, majd bemutatott engem, megkért, hogy ol­vassak fel néhányat a verseim közül, amelyeknek magyar változatával ő szol­gált aztán. A találkozókat megkoronáz­ta Kassai Franciska ihletett éneklése, különösen nagy sikert aratott Örömma­dár című dala, amelyet Ferenc volt szí­ves lefordítani nekem. (Az Impegno kö­vetkező számában olvasható lesz.) Ami­kor pedig szerelmes népdalokat adott elő, nemcsak engem varázsolt el, ha­nem minden jelenlevőt.

Tíz napig tartottuk ezt az öldöklő iramot, bejártuk Kelet-Magyarország legszebb tájait: Nyíregyháza után a hí­res tokaji bor szülőföldjét, voltunk Dombrádon, a Tisza partján, ahol ke- csegét ettünk, amely talán a legízlete- sebb édesvízi hal. Tiszalökön a városhá­za tanácstermében szerepeltünk, majd Salgótarjánba, a jelentős bányászváros­ba vitt az utunk. Ott készül a Palócföld című folyóirat, amely nemrég különszámot áldozott a dél-itáliai költészetnek.

…Ami leginkább megkapott Magyar- országon, az a figyelem volt, amely a költészetet, a kultúrát mindenütt kitün­tette. Megérdemelt ez a figyelem, hi­szen az igaz magyar költő sohasem sza­kad el a tömegek gondjaitól, együtt lé­legzik a kisemberekkel, fájdalmaik, re­ményeik, örömeik közösek. Magyaror­szágon minden ajtó kinyílik a líra előtt: művelődési központokban, pártszerve­zetekben, szakszervezeti székházakban, üzemekben és iskolákban mindenütt virággal, nagy-nagy szeretettel – és szé­lesre tárt lélekkel fogadtak bennünket.

Azzal a meggyőződéssel hagytam el Magyarországot, hogy a költők testvé­rek – és a népek is testvérekké válhat­nak, hiszen a humánum egyetemes vá­gya egyaránt fűti valamennyit. Nem hi­szem, hogy a romantikának, az érzelmességnek örökre bealkonyult: ebben a nehéz és kegyetlen korban, amelyben élünk, a költészet megleli a helyét az emberi szívekben.

Mert ha nem, a kor sohasem szűnik meg nehéznek és kegyetlennek lenni.

(La Sicilia, 1986. október 5.)

A Tisza partján

A ballagó folyónak
s a hömpölygő időnek
nyugodt mozgását nem vigyázza senki.
A levegőt sem lehet észrevenni.
Maroknyi jóbarát a
bort, pálinkát kínálja.
A szemem körberebben:
a tágas menedékház
megbúvik jól a csöpp akácligetben,
a muzsikus munkálkodik, figyelmem
most már csak rajta méláz.
Dala fájdalmasan szól.
Vigaszt remél a daltól?
Vagy azt akarja hinni, hogy elérhet
kedveséhez az ének?
De messze van a kedves,
oly messze, hogy a dalnak
fájdalma addig épp, hogy elnyilallhat.

Dombrád, 1986

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

MÚLTUNK

FEKETE SÁNDOR

Béla bácsi

avagy: egy szabálytalan ellenálló

Ma már általánosan elismert, hogy 1944-ben a „vidéken kibontakozó ellen­állás legerősebb góca Miskolc-Diósgyőr volt” (L. a Fegyverrel a hazáért című kö­tetben Gazsi József tanulmányát. 1974. 102. 1.). Az idézett írás szerint Tóth Béla irányítása alatt bontakozott ki a MÓ­KAN nevezetű illegális mozgalom, a könyv bevezetőjét jegyző Fehér Lajos viszont Fekete Mihály és harcostársai ve­zetéséről beszél. Fia lévén az utóbbi­nak, eszem ágában sincs vezérkedési vi­tát nyitni. Ha most, nem először, újra a miskolci földalatti mozgalomról írok, annak egyedüli oka az, hogy sikerült megőriznem egy félszázados dokumen­tumot – Tóth Béla sajátkezűleg írt Ön­életrajzát. A MOKAN nevű szervezkedé­si terv kidolgozója 1945 elején, Debre­cenben vetette papírra biográfiáját, majd visszatérve Miskolcra, engem kért meg annak – mint „titkos” dokumen­tumnak – legépelésére. A szövegből ki­derül, hogy miért nem akarta gépíró­nőkre bízni életének történetét. A gép­papíron teljes tíz oldalt kitevő írást ter­jedelmi okok miatt rövidítve másolom ide, meghagyva az eredeti ortográfiát, s nem mellőzve semmit, ami történel­mileg érdekes lehet.

Tóth Béla: Önéletrajz

„A múlt emlékei fájós marcangolással tépik fel azokat a fájós sebeket,
amiket fiatal éveim meggondolatlanságai okoztak ifjú életemnek.
Érzem hibáimat, de szolgáljon mentő körülménynek, hogy apátlan-anyátlan
árva gyermek lévén, oly társadalmi helyzetben nőttem fel, amely soha nem
törődött azzal, hogy milyen embereket nevel magának. Én nem akarom
szépíteni a múltat, de érzem, hogy százszor megbűnhődtem érte. Nem csak
jogilag tettem eleget botlásaimért, de éreztem éveken keresztül azt a szorongó
érzést: mi lesz velem, ha megtudják múltamat!
1936 bán meg is írtam Moszkvába a szomorú emlékű múltamat, őszintén,
nyíltan, mert tudni akartam: számolhatok-e valaha megbocsátásra,
megértésre, feledésre, fátyolboritásra azért a végzetes múltért – amiért nem
csak egyedül én, hanem a gyűlölt burzsoá társadalom is bűnös. Az elavult
társadalmi rend békjóként nehezedik azokra, akik az életben elestek – és
hányan estek el! Ezerszer feltettem magamban: Hol a helyem, van-e egy
olyan társadalmi osztály, amely feledve az ezerszer megbűnhődött múltat:
úgy ahogy vagyok – hatványozva jóvátéve – befogad magába […]
Boldogan ismertem meg a kommunizmus tanait és örömmel kiálltottam fel:
Itt megfognak érteni. Itten annyi elesett emberért dolgoznak: engemet is
felfognak emelni – ha hatványozott munkámmal kifogom érdemelni – a
megbocsátást.
De nem akarok elébe vágni az eseményeknek, vegyük sorba életemet, amely
sok sok göröngyös utón vezetett odáig, ahol végre elismerték: »Igen, Ön is
tett valamit a közért.« Ha Jusztitia mérlegére vetjük a jót és rosszat – ha a
mérleg igazságos teljes megnyugvással nézek a mérlegelés elébe: a mérleg
javamra fog billenni.[…] Nagyon messziről, nagyon mélyről jöttem, nagyon
vert az élet göröngyös utamon, de mindent megért nekem, – annyi
balszerencse és oly sok viszály után: köztetek lehetek és egy gyógyírként hat
reám.[…]”

Tóth Béla 1888. április 17-én született, hetedik gyerekként. Édesapja a miskol­ci gőzmalomban dolgozott. Gyógyítha­tatlan tenyérnyi sebhelyet viselt a lá­bán, emiatt nehezen tudta megkeresni kenyerét. A mama kávét árult a piacon. A kis Béla is a piacon nőtt fel, nyolc­évesen rikkancsként szerzett fillérjeivel támogatta a családi költségvetést. „Az utca neveltje lévén – írja Önéletrajzában –, bizony sajnos utcai erkölcsöket szívtam magamba.” Kilencéves, amikor elveszti édesanyját, nővére gondoskodik a kő­műveseknél inaskodó fiúról. 13 eszten­dős korában egy cukorka-készítő üzem­be kerül, de nyolc hónap után elküldik – „egy átkozott betegség”, orrpolip miatt, mely „borzasztó kellemetlen szagot” árasz­tott. Ettől kezdve műhelyből műhelybe vergődik, közben atyja is meghal, teljes árvaságra jut. Végre is a hentesiparnál köt ki, itt mestere idő előtt „felszaba­dítja”, nem annyira előmenetele, mint a környezet számára oly kellemetlen betegsége miatt. Szakmájában nem is tud elhelyezkedni.

„Sok, sok viszontagság és munkanélküliség közben összejöttem a kávéházban olyanok­kal, akik nem nagyon adtak a becsületre. Sajnos, akkor én se igen tudtam még disztingválni – becsület és becstelenség között. […] A kávéházban megvettem olyan dolgo­kat, amiknek eredete kétes úton jutott tulaj­donosaihoz. Lehet, hogy sejtettem azok szár­mazását, de valóban csak később jöttem rá: betörésből származtak. Ezért 1908-ban 8 hónap fiatal korú fogházat kaptam Kassán. Ott is töltöttem ki.”

Tóth Bélát 1909-ben sorozták be ka­tonának. Már előléptetés várt rá, ami­kor rossz hírek jöttek menyasszonyáról. Mivel szabadságot nem kapott, megszö­kött. A boszniai Rogaticán fogták el, s a szarajevói helyőrségi fogdába vitték. Itt hónapokon át őrültséget színlelt, 1911-ben ki is dobták a hadseregből, „mint elmebeteget”. Fogságának egyetlen haszna az lett, hogy kigyógyították orr­polipjából, végre ismét beilleszkedhe­tett az emberek közé. Menyasszonyát viszont már nem kereshette fel, a fiatal nő bánatában öngyilkos lett. Hősünk lókereskedéssel kezdett foglalkozni. Utazgatásai közben ismerkedett meg a baracskai jegyző leányával, akit el is vett feleségül. A házasság „eleinte nagyon rendes volt”, de a menyecske a férj gya­kori távolléte alatt „nem bírt a vérével”. Tóthot erről kereskedő cimborái vilá­gosították fel. Rágalomnak hívén a gú­nyolódok állításait, revolvert rántott „az egyik rágalmazóra”. A bíróság szándékos emberölési kísérlet vádjával 2 és fél esz­tendei börtönre ítélte. 1913 nyarán ke­rült Vácra, onnan szabadult 1916 ja­nuárjában. Miskolcra akarták toloncol- ni, hogy ott besorozzák katonának, de megszökött. Két és fél évi rabságát mégis hasznosnak ítéli önéletrajzában: Vácott kezdte magát „autodidaktikus úton emberré képezni”.

Pestre szökött, Bán József néven kereskedéssel foglalkozott, majd Nógrádverőcére költözött – itt érte az 1918- as forradalom híre. Azonnal szolgálatra jelentkezett Heltai városparancsnoknál, aki rábízta a Keleti pályaudvar s Gödöllő közti vasútvonal biztosítását, majd a balassagyarmati csendőrség lefegy­verzését. Visszament Pestre, jelentke­zett a Kommunisták Magyarországi Pártjánál, résztvett a Vörös Újság terjesz­tésében, röpiratokat szállított vidékre.

A proletárdiktatúra kikiáltása után Landler Jenő és Vágó Béla Jászberény­be küldte az „ottani ellenforradalom leve­résére”, a direktórium újjászervezésére. Emlékezése szerint ezt a feladatot el is végezte. Egyéb tettei közt kiemelten szól Szentes visszafoglalásáról. „A dikta­túra bukása után – írja – az ellenforrada­lom 5-ös tanácsa 15 évre ítélt: a jászberényi 3,5 évvel összesen 18,5 évre…” Az összbüntetést 15 esztendőre mérsékelték, ezt ki is töltötte… 1919-es tetteinek kö­vetkezményéről így ír: „A 15 évi börtönt nem sajnálom, öntudatos, harcos, hivatásos forradalmárrá – kommunistává nevelt. A költővel szólva: Börtönökben elnyomásban született gondolatok, hozzák meg a rabné­peknek az igazi szabadságot!!! Igen, nekem is megadta az impulzust: érdemes volt már élnem. Megismertem a dialektikus élet másik oldalát: a szebb, jobb gyönyörűbb, boldo­gabb, szabadabb világot!…”

Az Önéletrajzban Tóth büszkén hivat­kozik arra, hogy tárgyalása során, ám­bár élete forgott kockán, kijelentette: „Amit tettem, nem bántam meg, megtenném ez után is, de erősebb kézzel.” Fogságában is igyekezett „becsületes kommunistához il­lő magatartást tanúsítani. A börtönviselt volt elvtársaim közül egyetlen egyet sem lehet lesz találni, aki a börtöni maga vise­ltemről, a legkisebb ingadozást vagy bármi bármi más becstelen dolgot tudna felmutat­ni. Margit körút, Szeged, Gyüjtőfogház, Sopron, Vác börtöneiben megfordult elvtár­sak tanúim lehetnek állításaim valódiságá­nak.”

Kiszabadulása után Tóth – amint ezt Önéletrajza végén rögzíti – „illegális te­vékenységet” fejtett ki Budapesten a szabósztrájk szervezésében és a Vörös Segélynél, majd a háború idején „a Bé­kepártban és a Mókán komité megszer­vezésében”. Erről külön beszámolót ígért befejezésül. Aláírása mellett e kel­tezés olvasható: „Debrecen, 1944. jan. 14.” Az évszám nyilvánvalóan téves. 1944 nyarán Tóth még Pesten tartóz­kodott. 1945 elején rendelték őt Deb­recenbe, ekkor írta ismertetett Önélet­rajzát. Hamarosan vissza is tért, kéré­sére ekkor tisztáztam le írógéppel az ő szövegét, melyet gépelés közben itt-ott stilizáltam is. Az eredetit pedig – szíves engedelmével – eltehettem magamnak mint Béla bácsi ajándékát.

Maga az a tény, hogy Tóthot a párt vezetői a kormány ideiglenes székhe­lyén memoárkészítéssel nyaggatták, ön­magában is jelzi: „problematikusnak” érezhették Tóth személyét. Évtizedek­kel később egy martonvásári értelmisé­gi klub estjén találkoztam Vas Zoltán­nal, s faggattam őt Béla bácsiról. Vas nyíltan, a megjelentek előtt, a tőle meg­szokott humoros modorban csipkedte a MOKAN kitalálóját, egyebek közt ilyen mondatokkal: „Ő már 1919-ben bevezette a kommunizmust Jászberény­ben, felosztva a közvagyont egy liba, egy ló alapon. Neki jutott a paripa, a népnek az egy liba.” A viccesnek szánt bemondást nem illik komoly történelmi ítéletnek tekinteni, de a korábbiak ta­lán felhatalmaznak annak feltételezésé­re, hogy az életében oly sokat nélkülö­ző, gyakran éhező Tóth Bélát az anyagi javak tekintetében később kevés gátlás zavarhatta. (Ebben megelőzte a mi ko­runk sok neves politikusát, csak ez utóbbiak tudtommal sohasem éltek börtönkoszton…)

Súlyosabban eshetett latba az 1945-ös MKP köreiben, hogy Vas szerint – ezt már négyszemközt árulta el – Tóth Rákosival is összekülönbözött közös szegedi (vagy váci?) raboskodásuk ide­jén, s a párt nem volt feledékeny… Tóth Béla 1944—45-ös dicsősége is fel­kelthette az MKP kíváncsiságát. Nyil­ván ezért kellett Tóthnak hosszú gyó­násokat írnia Debrecenben.

Lehet persze, hogy e feltevések a na­gyon is anekdotázó Vas idézett történetei alapján merülnek fel agytekervényeimben. Vitathatatlan tény viszont, hogy a miskolci illegális mozgalom egy feddhetetlen harcosa, Alpár Mihály, aki Horthy börtöneiben sok esztendőt nyo­mott le, 1945 elején az MKP miskolci titkára, vagyis apám számára írt „ada­taiban” szintén fenntartással szólt Tóth- ról. Két sűrűn gépelt oldalnyit diktált le a pártbizottságon, azt kérve, hogy Béla bácsi neve mindenütt maradjon ki a szövegből – a szaggatott vonallal jelölt üres helyekre valaki később kéz­zel írta be Tóth nevét. íme, néhány részlet:

„Miskolc, 1945. január 17.

A váci fegyházból történt szabadulás után ......................... elvtárs Pesten egy VS-t (Vörös Segély – F. S.) vezető Szerén nevű elvtársnőhöz szállt meg, aki őt még a börtönben szabadulása előtt néhány hónappal Weinberger Zol­tán elvtárs (= Vas Zoltán. – F. S.) ké­résére már támogatta ….................. és Szerén összebarátkoztak és együtt is laktak. […] Néhány hónapi együttélés után Kis Károly, Háy Mihály és Majer Tibor elvtársak tudo­mása szerint zsebmetszésen elbukott és 6 hónapot töltött a pestvidéki fogház­ban. Szabadulása után a Szerénnel való barátság ennek következtében felbom­lott…”

Tóth ezután megnősült, szabóműhelyt nyitott és Alpár szerint „szorgalmasan dolgozott”, s csak „nagyon vékony kap­csolata” volt a Békepárttal. 1944 tava­szán a Gestapo mégis beidézte, mire Tóth illegalitásba vonult. Alpár ekkor 500 pengőt küldött neki a mozgalmi pénzből, majd Tóth újabb „300 pengőt vett fel azon a címen, hogy módja van lakást kivenni a részünkre is, a lakásból nem lett semmi, a pénz nála maradt”. Alpár ennek ellenére nem szakított Bé­la bácsival: „…később Ságvári elvtárs megbízott, hogy szerezzek Miskolc és környékéről címeket, mert a párt nyomtatványokat fog leküldeni, ezért megbíztam .......................... elvtársat, hogy keresse fel Fekete Mihályt, és az én kérésemre hozzon címeket.” Alpár te­hát, noha többszörös oka lett volna ar­ra, hogy Tóth viselkedését kifogásolja, mégiscsak adott neki pénzt is, megbí­zatást is.

Tóth Béla meg is kereste apámat, aki némi bizalmatlansággal fogadta az is­meretlent, de Alpár nevének hallatára mégis küldött néhány „címet”, majd Pesten meglátogatta régi barátját, akit még a miskolci illegális mozgalomból ismert. Itt újra találkozott Tóthtal, s megnyugodott a tekintetben, hogy ő valóban az illegális mozgalom harcosa. Közben azonban – az idézett nyilatko­zat szerint – a Békepárt s Tóth között újabb, immár nyíltan politikai viszályra került sor. Béla bácsi közölte Alpárral, hogy „most alakul országszerte a MÓ­KAN”, s felszólította elvtársát, lépjen be oda. Társa természetesen azt felelte, hogy ő „a párt vonalában” marad. Minderről be is számolt felsőbb kapcso­latának, Háy Mihálynak, aki utasította, hogy ne találkozzék Tóthtal, ne kap­csolja be a pártmunkába – magyarán: Béla bácsi pártkapcsolatait felszámol­ták. Az idézett irat szerint Háy így ma­gyarázta a döntést: „…mindenki, aki látja, hogy az idők mit hoznak, igyek­szik vagy meggyőződésből, vagy pedig igazolásul a jövőre való tekintettel ten­ni valamit. A párt azonban konspirációs és egyéb okoknál fogva nem szedhet fel és állíthat be mindenkit. Ezek az emberek hadd dolgozzanak tőlünk füg­getlenül és majd cselekedetükkel fogják igazolni, a jövőre vonatkozólag, hogy alkalmasak-e és érdemesek-e a pártba való fölvételre.”

Béla bácsit azonban nem lehetett ily könnyen kizárni sem a pártból, sem a történelemből – magából csinált pártot, a már említett MOKAN néven. S mivel Pesten csak egy-két régi elvbarátját tudta megagitálni, áttette székhelyét Miskolcra, ahol Fekete Mihálynál mint a Békepárt „felsőbb kapcsolata” jelent­kezett, az új párt nevével s tervével. Mivel apám már Pesten is találkozott Tóthtal, méghozzá Alpár megbízható békepárti körében, ezúttal nem gyana­kodott, tudomásul vette, hogy a párt új néven szerveződik tovább… Ha a KMP átalakulhatott Békepárttá, a Bé­kepártból miért ne lehetne MOKAN?

Az új név persze nem tetszett apám­nak, s legközelebbi barátjának, eszme­társának, Barbai Ferencnek sem. A MOKAN, vagyis a Magyarországi Kom­munisták Antináci Komitéja kimódoltnak tűnt, s persze az is volt, de a teljes nevet általában nem használtuk. A röpcédulákon sem szerepelt, „harcos, ha­zafias üdvözlettel” a MOKAN KOMITÉ szólt az olvasókhoz.

Annál nagyobb sikere lett Tóth Béla meghökkentő újításának: igazolványt nyomatott a mozgalom résztvevőinek! Az illegalitás minden korábbi szabályát felrúgta ezzel, apám s Barbai is elké­pedt az ötlettől. Hamar kiderült azon­ban, hogy Béla bácsi jobban ismerte az emberi természetet. Egy olyan történel­mi pillanatban, amikor az eszelős nyilasságot leszámítva minden épeszű em­ber tudta, hogy feltartóztathatatlanul közeledik a szovjet hadsereg, egy, az ellenállást bizonyító igazolvány rendkí­vül becsesnek tűnt a baloldali munká­sok, sőt számos tőkés szemében is. Ez utóbbiak ugyanis természetben vagy pénzzel támogathatták a földalatti moz­galmat, s ennek fejében kapták a MO­KAN VÉDELME ALATT ALL feliratú 4. számú igazolványt… Méghozzá két nyelvű volt a dokument: a magyar és orosz. (Igaz, a szimpatizánsok kategó­riája, a harmadik csoport magyarul s oroszul egyaránt szimpatáns feliratú pa­pírt kapott, mert Béla bácsi e szót eb­ben a sajátos alakban használta.)

Az első kategóriájú igazolás termé­szetesen a kommunistáké lett, a „MOKAN-komité aktiv k. tagja” felirattal. Az nyerhette el e rangot, aki négy-öt tagú csoportot tudott szervezni maga köré – az utóbbiaké lett az A/2-es bizonyítvány. Hihetetlen, de tény: az öntudatos és kevésbé tudatos munkások, értelmiségi­ek, tisztek és közkatonák, s tőkések is szép számban versengtek a dokumentu­mokért. Tóth Bélát igazolták a fejlemé­nyek: ő értette meg elsőnek, hogy a háború vége felé, a rendszer nyilvánva­ló összeomlásának közeledtekor nem csupán a meggyőződésnek lehet szere­pe, hanem az önmentési szándéknak is.

Amikor azután megérkeztek a balol­daliak által oly hőn várt szovjet csapa­tok, azonnal kiderült, hogy katonáik első szava a szinte szállóigévé lett „do­kument jeszty?”. Magam a Bükkből jöt­tem le 1944. december 3-án, szemközt a II. ukrán hadsereggel, s noha lépten-nyomon igazoltattak, mindig elfo­gadták a MOKAN-igazolványt. Akár azért, mert ekkor már valóban tudtak rólunk, akár egyszerűen a cirill-betűs papír varázserejének hatására… Utólag elárulhatom, hogy ama napokban né­hány gimnazista barátomnak is adtam „dokumentet”, noha nem is volt közük az ellenálláshoz.

Magáról a MOKAN-tevékenységről itt nem írhatok, eléggé kiterjedt törté­neti irodalom szólt már róla. Talán elég annyit rögzíteni, hogy a legilletékeseb­bek, a náci tábornokok az ellenállásra hivatkozva siettek elvonulni Miskolcnak még a környékéről is. Ottó Klatt altábornagy később megírta, hogy ka­tonáit az ipari környéken „ismételten felkelők” támadták. Friessner vezérez­redes fantáziájában éppenséggel „20 000 munkás felkelésének” rémképe maradt meg, gyors visszavonulásának okát ab­ban jelölve meg, hogy a „civil lakosság felfegyverzett hordái az ellenséget tá­mogatták”. Az önigazolási céllal felna­gyított beszámolók, sajnos, nem hitele­sek, nem mi vertük meg a harmadik birodalom seregeit, de abban, hogy Miskolc hamar és kevés sérüléssel úszta meg a háború utolsó szakaszát, sosem feledhető érdeme van mozgalmunk­nak.

Nem csoda, hogy Béla bácsiból – év­tizedek megaláztatásai és szenvedései okán is – kitörtek a vezérkedési hajla­mok. Önmagát a MOKAN teljhatalmú parancsnokának nevezte, mely rang persze a valóságban nem létezett. A la­kossághoz intézett felhívásaiban halálbüntetéssel fenyegette azokat, akik paran­csait nem hajtják végre. Beszédeiben olykor komikus képzavarokba bonyoló­dott, egy alkalommal például azzal ri­ogatta a tőkéseket, hogy „a dialektika szekere át fog robogni rajtuk s eltapos­sa őket”. Hivatalában az íróasztalra ki­tett hatalmas pisztoly társaságában tár­gyalt látogatóival, olykor a fiókból elő-elővett zsebórákkal s más fémtárgyak­kal jutalmazva őket. Magának is kiutal­tatott 20 azaz Húsz hold szőlőt – s ez lett a veszte. Amikor már túl sok bo­nyodalmat okozott a pártnak Miskol­con, felülről elmozdították, s érdemei elismeréseképpen a sopronkőhidai bör­tön parancsnokává nevezték ki, ezrede­si rangban. A kiutalt szőlőt is itt vette igénybe, ám a munkára kivezényelt ra­bok egy csoportja az alkalmat kihasz­nálva megszökött, s átlépett a határon. Hamarosan leváltották. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján egyre kilátástalanabbá vált sorsa. Apám, aki 1949-ben a Pest megyei tanács VB elnöke lett, később is tartotta vele a kapcsola­tot, s lakást is ő szerzett neki egy, a fővároshoz közeli településen.

1956-ban egy pillanatra ismét feltűnt hősünk, mint „Rákosi-ellenes forradal­már”. A budapesti rendőr-főkapitánysá­gon találkoztam vele, Kopácsi Sándor, szintén egykori MOKAN-harcos hivatali előszobájában, a „nemzetőrséget” szer­vezte. November negyediké után „az ellenforradalom leverésében játszott ki­magasló szerepére” hivatkozva ezredesi egyenruhában kezdte irányítani a rend­őrségi pártszervezetet, de amikor Kádár értesült Tóth Béla újabb szerepléséről, csendben eltávolíttatta a közcselekvés pódiumáról. Apám egészen más okból s önként, kivonult a közéletből, vissza­ment marósnak. Én meg hamarosan belülről ismerkedhettem azzal a váci börtönnel, melyben Béla bácsi férfiko­rának legszebb éveit töltötte. Kopácsi is itt üdült életfogytosként. A rabkórház­ban raktároskodott, s időnként valami­lyen csellel áthozatott a hospitályba, ilyenkor titkos beszélgetéseink során fel-felidéztük Béla bácsi alakját is. Kis ország lévén, ismerős volt a kórház őr­nagyi rangú parancsnoka is – együtt jártunk a miskolci katolikus gimnázi­umba. Az ellenállási mozgalomban nem találkoztunk, akkor ő még ájtatos-lelkes keresztényként Horthy kormányzó buz­gó leventéjeként tűnt ki.

FÓRUM

SZEKERES JÓZSEF

Északkeleti átjáró

Hatmillió ember holnapjáról

Korszakváltás zajlik a világgazdaság­ban. Talán nem olyan látványos, mint azok a politikai változások, amelyeket rendszerváltásként szokás emlegetni, de azoknál sokkal mélyrehatóbb és visszavonhatatlanabb.

Véget ért és többé nem térhet vissza a tőkés piacgazdaságnak az a formája, amelyben viszonylag békésen megfér­tek a nagyvállalatok mellett a közepes nagyságú cégek és a kis kócerájok, mindegyiknek megvolt a funkciója és a létjogosultsága. Abban az új világgaz­daságban, amely mind élesebb voná­sokkal rajzolódik ki, már egyre inkább nem a piac határozza meg a vállalato­kat, hanem a vállalatok egy viszonylag szűk csoportja, az úgynevezett transz­nacionális (leginkább nemzetekfelettmek érdemes fordítani) vállalatok együttese határozza meg a piac feltételeit, dönti el, hogy egyáltalán ki lehet résztvevője annak a vérremenő társasjátéknak, amelyet világgazdaságnak hívnak.

Egyszerűen arról van szó, hogy a TNC-k (ez a közgazdaságtudományban elfogadott rövidítése a Transnational Corporationnek) a szabadverseny teljes kizárásával már azt is eldöntik, hogy ki szerezheti meg a termeléshez szükséges nyersanyagokat, tehát hogy egyáltalán ki termelhet, azt pedig végleg ellenőr­zésük alá vonták, hogy a megtermelt árut ki és milyen feltételekkel értéke­sítheti.

Ebben az új felállásban az első vesz­tesek a középvállalatok, amelyek nem bírják a konkurrenciaharcot az óriások­kal, s létüket azzal sem tudják igazolni, hogy különleges, kissorozatú terméke­ket állítanak elő, mert a TNC-k mono­polizált világpiacán még a technikai normákat és a szabványokat is a nemzetekfeletti cégek írják elő, azaz a fo­gyasztóra is rákényszerítik akaratukat. Véres valóság lett a csacska viccből: eszi, nem eszi, nem kap mást!

Maradnak tehát az óriáscégek és az őket kiszolgáló, nekik beszállító, az ő megrendeléseiket teljesítő kisvállalatok. Ma már az is jellemzi a fogyasztói pia­cot, hogy a kisvállalatok nem a lakosság ellátásáról gondoskodnak – legfeljebb a foltozóvarga szintjén.

Lényegi változáson ment át a keres­kedelem fogalma is. A TNC-k elsősor­ban önmagukkal és egymással keres­kednek. A sok országban leányvállala­tot tartó TNC-k belső áru-, szolgáltatás- és tőkemozgása ma már az UNCTAD számításai szerint a világkereskedelem egyharmadára rúg, egy újabb harmad a TNC-k egymás közti forgalma, s csu­pán a fennmaradó egyharmad jut a valaha harmadik világnak nevezett olyan országokra, amelyeknek nincse­nek világcégeik, esetleg még a TNC-k leányvállalatai sem telepedtek meg ná­luk. A világkereskedelemnek ezen az egyharmadán osztozkodik a világ ötha­toda – s még ebből is kikanyarítják a maguk részét a világkereskedelmet mo­nopolizáló nagy kereskedő TNC-k.

Megváltozott a gazdaságpolitika sze­repe is, ha egyáltalán beszélni lehet ma gazdaságpolitikáról olyan államok ese­tében, amelyek némelyikét a mellény­zsebéből kifizeti egy-egy tehetősebb TNC. Az egykori banánköztársaságok gazdasági szuverenitásának szintjére süllyedtek a gyapotköztársaságok, a ka­kaóköztársaságok, a hagymaköztársasá­gok.

Gyakorlatilag a nagy olajtermelők is csak a gyalogok szerepét töltik be ezen a gigantikus sakktáblán. Ahol az olajár- robbanás után nem presztízsberuházá­sokra (s lényegében a fegyverkezés sem volt egyéb) költötték a sebtiben besze­dett dollármilliárdokat, ott az olajkutak tulajdonosai ügyesen bevásárolták ma­gukat valamelyik világcégbe, s maguk is tagjai lettek a zártkörű klubnak, de a nagy olajországok valójában engedel­mes végrehajtói csupán a nagy olajkon­szernek akaratának.

Ez vitathatatlanul így áll a Szovjet­unió összeomlása után létrejött függet­len köztársaságok, köztük a négy olaj­termelő: Oroszország, Kazahsztán, Azerbajdzsán és Türkménia esetében is. Az előző években folytatott rablógaz­dálkodás folytán a működő olajkutak termelése rohamosan csökken, gyakor­latilag évi 10 százalékkal, s ha ez a tendencia tovább folytatódik, már két év múlva nem lesz exportálható olaj Oroszországban, s további öt múlva Ka­zahsztánban sem; az azerbajdzsáni olaj- termelés pedig már legalább egy évti­zede stagnál, és csak a belső (FÁK) szükséglet fedezésére fordítják.

Ilyen körülmények között érthető, hogy az illetékes kormányok akkor sem gördítenének akadályokat az olajipar külföldi segítséggel megvalósítandó re­konstrukciója elé, ha egyébként barát­ságtalanul viszonyulnának a közvetlen külföldi tőkeberuházásokhoz. Mint tudjuk azonban, nem ez a helyzet, a FÁK országai mindent elkövetnek, hogy minél több külföldi tőkét csalo­gassanak be, lehetőleg működő tőke formájában. A világcégek viszont nem szociális intézmények, nagyon is meg­nézik, hogy milyen célra milyen eszkö­zöket ruházzanak be, s ezeknek a be­ruházásoknak milyen a megtérülésük.

Nos, Oroszország és Kazahsztán a je­lek szerint ígéretes beruházási terepnek látszik, legalább is erre mutat, hogy a szahalini olajtermelés felfuttatására máris 5 TNC-ből (Marathon Oil, McDermott International, Micui, Shell Development Sakhalin, Mitsubishi) álló konzorcium készített tanulmánytervet. A Timan-Pecsora mező megnyitására a Texaco tett 2,4 milliárd dolláros ajánla­tot, Kazahsztán a Chevronnal kötött szerződést a tengizi mező közös haszno­sítására. Itt napi 10 000 tonnáról napi 105 000 tonnára fogják felfuttatni a termelést. Nagy a tülekedés az oroszor­szági földgázvagyon hasznosításáért is. Az angol British Gas, az olasz Agip és a norvég Statoil közös beruházása 20 mil­liárd dolláros programot irányoz elő.

Mindezeknek és a volt szovjet hadi­üzemek modern gyártmányainak kül­földi koncesszióba adásában Oroszor­szág manapság nem az alany, csupán a tárgy szerepét tölti be. Ez a hátrányos helyzet annak a következménye, hogy mióta a volt Szovjetunió tagköztársasá­gai betagozódtak a világkapitalizmus rendszerébe, területükön egyetlen önálló TNC sem jött létre, azaz – kép­letesen szólva – ez a hatalmas és virtu­álisan kimeríthetetlenül gazdag térség a világgazdasági vadászatban nem ra­gadozó, hanem zsákmányállat.

Ne tévesszen meg senkit a sajtóban időről időre feltűnő tudósítás az új orosz milliomosokról. Ok még csak egyszerű komprádorok, a világcégek asztaláról lehulló morzsákat söprik össze. Ekkora falatnak, persze, a mor­zsája is elég nagy ahhoz, hogy akinek megfelelő összeköttetései vannak, lelki­ismerete elég tág, ő maga pedig elég vakmerő, az viszonylag rövid idő alatt megszedje magát. Ezeket az embereket a világcégek felhasználják, de velük egyenrangú üzleteket érthetően nem kötnek. A világcégek üzleti partnerei változatlanul a kormányok, illetve a he­lyi hatóságok és az állami felügyelet alatt álló vállalatok.

Mint látjuk, a nagy kelet-európai tér­ség jelenleg talán a világ egyetlen olyan területe, amelyet még nem sikerült fel­osztaniuk egymás között a nagy kon­szerneknek, kemény verseny folyik kö­zöttük. Itt arra kell felfigyelnünk, hogy az amerikai, a japán és a német TNC- ken kívül más európai illetőségű világ­vállalatok is érdekeltséget szereztek, il­letve szereznek a velünk közvetlenül szomszédos térségben.

Az állami tervgazdálkodás megszűn­tével ma már ebben a térségben nem az államok, hanem a vállalatok között folyik a termékek és a szolgáltatások cseréje. A nagy integrációk kialakulása egyre átjárhatóbbá teszi a határokat az áruk, a szolgáltatások, a tőke és termé­szetesen a munkaerő számára. Ez a kö­rülmény érthetően óvatosakká teszi a már meglevő integrációk résztvevőit, mert semmitől sem tartanak annyira, mint a Kelet felé megnyíló határokon átözönlő sokmillió gazdasági emigráns­tól, a munkaerő soha nem látott dömpingjétől. Ezért nem látszik megvalósít­hatónak a közeljövőben a kelet-európai térség betagozódása az Európai Unió­ba, s ezért tesz szert különleges jelen­tőségre a Kelet és Nyugat közötti, évez­redes hagyományú kereskedelem két nagy országútja: a Németországból Lengyelországon és Belaruszon keresz­tül Észak- és Közép-Oroszországba, il­letve a hazánkon és Ukrajnán keresztül Közép- és Dél-Oroszországba, de to­vább, Türkméniába és Kazahsztánba vezető magisztrális útvonal.

A Záhony és Csap közötti kis Tisza-híd egyszerre a Kelet kapuja Portu­gália, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Svájc és Ausztria, tehát mindazon európai országok számára, amelyek el szeretnék kerülni, hogy a Szarmata síkság országaival folytatott kereskedelmüket a németek fölözzék le, s a Nyugat kapuja annak a hatalmas térségnek a számára, amely fel szeretne zárkózni Európa többi részéhez. Ez a kapu a mi országunk, közelebbről a kelet-magyarországi elhanyagolt térség területén áll.

A Kelet-Magyarország három me­gyéjének, Szabolcs-Szatmár-Beregnek, Hajdú-Biharnak és Borsod-Abaúj- Zemplénnek a fejlesztési lehetőségeiről rendezett debreceni konferencián mondta el az egyik résztvevő, hogy ha Budapest központtal 1000 kilométeres sugarú kört rajzolunk a térképen, az így lefedett területen 250 millió, ha 2000 kilométereset, akkor 550 millió reménybeli fogyasztó él. Ez már önma­gában is felkeltheti Európa nagy cége­inek érdeklődését.

De folytassuk tovább a térképrajzo­lási játékot. Ha ezt a térséget alapul véve, 200 kilométeres oldalú egyenlő-szárú háromszöget rajzolunk, megkap­juk azt a térséget, amelyet a szakiro­dalom Kárpát-Európai Régió néven emleget. Ebben a térségben olyan vá­rosok feküsznek, mint Debrecen, Mis­kolc, Nyíregyháza magyar területen, Kassa, Kelet-Szlovákiában, Szatmárné­meti, Nagykároly és Nagyvárad Észak-nyugat-Romániában, Ungvár, Munkács és Lvov Ukrajnában. Bár az országha­tárok (és részben a Kárpátok) négy részre szabdalják ezt a térséget, a gaz­dasági adottságokat és lehetőségeket te­kintve, az itt fekvő városoknak és egyéb településeknek több közük van egymás­hoz, mint a saját hátországuk egyéb részeihez.

A szerves gazdasági fejlődés nem vesz tudomást az országhatárokról. így volt ez a három részre osztott Sziléziában, így a végül Európai Gazdasági Kö­zösséggé összenőtt német-francia-belga-luxemburgi-holland Rajna-vidéken vagy kicsinyben a francia-svájci hatá­ron. A politikai és vámhatárok ideig- óráig késleltethetik az összenövést, de a gazdaság végül is kiköveteli a maga jussát. Vagy – marad a tartós pangás, a lemaradás, a szegénység.

Földrajzi helyzete eleve a közvetítő szerepre jelöli ki a Kárpát-Európai Ré­giót. Ezen belül Debrecen vásárváros és konferenciaközpont, Miskolc keres­kedelmi és pénzügyi gócpont szeretne lenni. A határokon kívüli nagyvárosok közül Kassa és Lvov nyilván az ipará­val, Nagyvárad pedig kulturális („Pece-parti Párizs”) és kereskedelmi hagyo­mányaival járulhat hozzá a régió közös fejlődéséhez. Minket azonban jelenleg a régió magyar bázisa, Kelet-Magyar- ország érdekel, hiszen ennek fejleszté­séről rendezték október derekán a már említett debreceni üzletember-találko­zót és nemzetközi konferenciát.

A Kelet és Nyugat közötti közvetítés funkcióját ez a magyar tájegység (pon­tosabban több tájegység) kiválóan telje­sítheti. Mindenekelőtt itt fekszik az a gócpont, a kis Záhony, amelynek pálya­udvarán találkozik az európai normál nyomtávú és a kelet-európai széles nyomtávú vasúti pálya. A vasút kiépí­tettsége tehát teljes, műszaki állapota azonban hagy maga után kívánnivalót. Ezt a kérdést a kormánynak kiemelten kell kezelnie, ha valóban komolyan ve­szi saját ígéreteit és a térség fejleszté­sére irányuló terveit.

A közúti közlekedés és szállítás szem­pontjából e térség elsősorban az M3-as út révén jól ellátottnak minősíthető, de nem lehet kihagyni a számításokból a tervezett Déli Autópályát sem, amely Ausztriából jövet ugyancsak ezen a tá­jon éri majd el az országhatárt (már­mint ha megépül).

Ha nem is nemzetközi szinten és mé­retekben, de már létezik folyami szál­lításra alkalmas kikötő a Tiszán Vásárosnamény térségében. A légiközlekedésnek országos méretekben Budapest után következő jelentőségű bázisa lehet az egykori szovjet katonai reptér he­lyén kialakított debreceni polgári repü­lőtér. (Itt csak zárójelben említem meg, hogy amikor eredeti rendeltetése sze­rint használták, a helyi lakosság állandó panaszainak éppen az önkormányzat volt a leglelkesebb szószólója, amióta azonban arról van szó, hogy polgári célokra lehet majd használni, egy csa­pásra mintha csökkent volna a zajszint – legalább is az illetékesek számára.)

Záhonyban és közvetlen környékén működik Európa legnagyobb, többmil­lió tonna kapacitású raktárbázisa. Ez még az egykori szovjet-magyar keres­kedelem szükségleteinek kielégítésére jött létre, de most kitűnően szolgálhatja a sokkal nagyobb méretű kelet-nyugati áruforgalmat is.

Nem véletlen, hogy Záhonyról, erről az alig 5500 lakosú kisvárosról annyi­szor és annyi szó esik ezeken a hasá­bokon. Záhony ugyanis nemcsak közle­kedési-szállítási csomópont, ahol a tér­ség mind a négy országának vasútjai és útjai találkoznak, hanem egyben annak a bizonyos háromszögnek szinte pon­tosan a mértani középpontjában fek­szik, tehát minden irányból nagyjából azonos idő alatt megközelíthető, emel­lett sok körülötte a szabad térség, amely felé tovább terjeszkedhet, ha egyszer a Kárpát-Európai Régió való­ságos központjává növi ki magát.

A kedvező földrajzi adottságok mel­lett ezt tenné kézenfoghatóvá az a kö­rülmény is, hogy a régióban fekvő nagyvárosok: a 700 000 lakosú Lvov és az egyformán több mint 200 000 lakosú Debrecen, Miskolc, Kassa és Nagyvárad közötti egészségtelen vetélkedés kikü­szöbölésére, a fölösleges feszültség le­vezetésére éppen egy ilyen fejlődőké­pes kisvárost lenne érdemes kijelölni a régió központjának.

Ez természetesen nagy feladatokat róna a kisváros ambiciózus fiatal veze­tőire, hiszen ki kellene építeniük (nyil­ván nem saját erőből) az egész régió kiszolgálására alkalmas infrastruktúrát, a szükséges adminisztráció befogadásá­ra szolgáló épületektől kezdve a meg­felelő közigazgatási és pénzügyi létesít­ményekig. Valami már történt is ebben az ügyben: a záhonyiak elkészítették egy nagyszabású kereskedelmi-iroda­épület és a hozzá tartozó szálló tervét, sőt az épületek helyét is kijelölték és építkezésre készítették elő.

A kelet-magyarországi térség és a Kárpát-Európai Régió minden gondját azonban nem oldhatja meg csupán az átmenő forgalom, a közvetítő kereske­delem. A régiónak, azon belül Kelet- Magyarországnak önálló gazdasági te­vékenységekre is szüksége van.

A történelem során néhány kis or­szág igencsak megtollasodott az átmenő forgalmon. Elegendő talán a régmúlt­ból Svájc, a közelmúltból Hongkong és Szingapúr példáját említeni. A száraz­földi és a tengeri utak kereszteződésé­nél ütötték fel tanyájukat az élelmes kalmárok, és abból gazdagodtak meg, hogy mindig tudták, minek hol van keletje. A modern kor úgynevezett kis tigriseit azonban már nem elégítette ki a közvetítő kereskedelem, ők már in­kább arra törekedtek, hogy a beérkező nyersanyagokat és félkész termékeket készáru formájában adják tovább. Ez, persze, csak jámbor szándék maradt volna, ha az élelmesség, a szorgalom és a kedvező földrajzi fekvés mellé nem társult volna a profitéhes külföldi tőke. Svájcot Európa közepén az tette gaz­daggá, hogy az európai háborúk idején az itteni banktitok oltalmába sietett a menekülő francia, német és olasz tőke, a kelet-ázsiai kis tigrisek (s az előbb említett két kikötőváros mellé ide kell érteni Dél-Koreát, Malajziát és Tajvant is) pedig akkor váltak az újjáéledő ja­pán tőke parkolópályájává, amikor az amerikai tőke éppen népszerűtlenségé­nek tetőpontján állt ebben a térségben. Tajvan és Korea esetében egyébként a japán tőkének még a gyarmati időkből maradt meg a bázisa. A tőkéhez még nagy létszámú, ügyes és igénytelen, ol­csó munkaerő járult, s máris készen álltak a feltételek a soha nem látott gyorsaságú és intenzitású fejlődéshez.

Életképes gazdasági övezet ott jön létre, ahol van mit feldolgozni, van ki­vel és van mivel feldolgozni, van meg­felelő kockázati tőke és van hova elhe­lyezni az elkészült terméket, van inf­rastruktúra és van mivel élelmezni a sűrű és rendszerint egyre növekvő lét­számú népességet. A gazdasági övezet­be befelé áramlik a nyersanyag, az élel­miszer és a tőke, befelé tart a munka­erő, kifelé pedig csak a kész termék.

Esetünkben ezek a feltételek jórészt adva vannak, ami pedig nincs, az meg­szerezhető. Bár a Kárpát-Európai Ré­gió ipari nyersanyagokban nem kifeje­zetten gazdag, a modern szállítás felté­telei között minden szükséges nyers­anyagot oda lehet szállítani, az energia- hordozók egy része (olaj és földgáz) vezetéken, más része (szén) vasúton ér­kezik. Megjegyzendő egyébként, hogy manapság csak munkaigényes és cse­kély nyersanyag- és energiaráfordításos árut érdemes előállítani, a meghatáro­zó tehát nem a nyersanyagszállítások és az energia volumene, hanem a szüksé­ges gépek és felszerelések (technika), a működtetésükhöz elengedhetetlen szak­ismeret és hozzáértés (technológia), va­lamint a gépeken a technológiát alkal­mazó személyzet (munkaerő) megléte vagy hiánya. A technika a működőtőke része, ezt adott esetben importálni kell az ipari szempontból nem eléggé fejlett régióba, ugyancsak kívülről kell bevin­ni az addig ismeretlen technológiát, nagy számban rendelkezésre áll viszont a készséges és tanulni vágyó munkaerő. Élelmiszerből a régió több mint önel­látó, hiszen nemcsak az európai vi­szonylatban is fejlett Hajdú-Bihar me­gyei mezőgazdaságnak, hanem a kelet-szatmári román és a Kárpátalja alföldi peremén fekvő területnek is jócskán van termékfölöslege.

Az egyetlen „hiánycikk” tehát a tőke. Ezen a tőkehiányon akkor lehet segíte­ni, ha egyrészt az izmosodó orosz komprádorréteg fantáziát lát az itt lé­tesítendő vegyesvállalatokban, másrészt a messzebb tekintő japán és olasz TNC-k felfedezik a maguk számára a régiót.

Tudjuk, hogy még a legvirulóbb kon­junktúra időszakában is ez a térség volt a magyar gazdaság munkaerő-szükségle­tének szinte kimeríthetetlen forrása. Nagyjából ugyanez érvényes szlovák, román és ukrán viszonylatban is. (Kelet- Szlovákia és Kárpátalja volt a két világ­háború közötti Csehszlovákia „szegény­háza”.) Még az is szinte bizonyosnak látszik, hogy a gazdasági fellendülés so­rán létrehozott üzemek sem tudják tel­jes mértékben felszívni a munkaerő-fö­lösleget, hiszen ide csak korszerű terme­lést érdemes telepíteni, az pedig köztu­domásúlag takarékoskodik a munka­erővel. Szerencse a szerencsétlenség­ben, hogy a térség infrastruktúrája csak kelet-európai viszonylatban mondható viszonylag fejlettnek, a modern gazda­ság meggyökereztetéséhez azonban nem elegendő. Az infrastruktúra meg­teremtéséhez viszont nagyon sok élő munka kell, későbbi működtetéséhez pedig ugyancsak munkaerőre van szük­ség. Aligha tételezhető fel, hogy ha Eu­rópa közepén új kis tigris születik (mert pontosan erről van szó), akkor egy csa­pásra megoldódik a munkaerő-fölösleg problémája. Ez még jó ideig olyan gaz­dasági régió marad, ahova nem áramlik a munkaerő (ha csak a különleges kép­zettségű szakembereket nem számít­juk), hanem kifelé tart.

Kelet-Magyarországnak a fentiekben vázolt lehetséges fejlődési modellje sok hasonlóságot mutat azzal az úttal, ame­lyet Ausztria járt be az államszerződés óta eltelt közel négy évtizedben. Ha­sonló mindenekelőtt a geopolitikai helyzet. Ausztria akkor a két rendszer határán a kapitalizmus legkeletibb elő­retolt támaszpontja volt, Kelet-Magyar- ország a már intézményesült piacgaz­daság képviselője a még csak sarjadó ukrán (és a távolabbi orosz) átalakulás közvetlen közelében. Ausztria a kedve­ző fekvéséből adódó kereskedelmi elő­nyöket maximálisan kihasználta, s az átmenő kereskedelemből szerzett hasz­nának jelentős részét iparának és az ipar termékszerkezetének korszerűsíté­sére fordította.

Ausztria ugyanis már kiinduló hely­zetből startolhatott, hiszen már erede­tileg is ipari államnak számított, míg ugyanez nem mondható el az inkább fejlett mezőgazdaságáról nevezetes ke­let-magyarországi térségről. Ez nem feltétlenül hátrány, mert nem kell olyan tömeges elbocsátásokkal járó, fájdalmas operációkat végrehajtani, mint annak idején például az osztrák acéliparban, bár a borsodi kohászat fokozatos felszá­molása is igen nagy ár a térség remélt (de még el sem indult) korszerűsödé­séért.

Azzal, hogy Ausztria az Európai Gaz­dasági Közösség tagja lett, lényegében elvesztette négy évtizeden át élvezett kitüntetett helyzetét a kelet-nyugati ke­reskedelemben. Nem csoda, hogy a fia­tal és sikerre éhes osztrák tőke új kitö­rési pontot keres – ezúttal Magyaror­szág beiktatásával. A már néhányszor említett debreceni üzletember-találko­zó szinte kizárólagos nyugati résztvevői ezért a bécsi Club Pannónia szervezé­sében mozgósított osztrák vállalkozók voltak, s a világsajtó nagy számban de­legált képviselőinek többsége vagy ele­ve osztrák vagy a nagy sajtóirodák Bécsbe akkreditált tudósítója volt.

Amennyire érthető tehát az osztrák üzleti körök érdeklődése a kelet-ma­gyarországi fejlesztési tervek, s azon be­lül a magyar kormány által már jóvá­hagyott (csak még megfelelő anyagiak­kal nem biztosított) záhonyi projekt iránt, annyira fontos lenne, hogy ma­gyar részről megfelelő fogadókészség nyilvánuljon meg az osztrák ajánlatok­kal szemben.

Nem vitás, persze, hogy az osztrák üzletemberek nem jótékonysági akció­nak tekintik esetleges bekapcsolódásu­kat a kelet-magyarországi fejlesztésbe. Ez azt jelenti, hogy profitot remélnek, s ténykedésüket profitszempontok irá­nyítják. Arra lehet tehát számítani, hogy több milliárd dollárnyi beruhá­zást igénylő beruházásokba ők akarják majd bevonni az ő lehetőségeiket meg­haladó összegű nyugati tőkét, s ezért le akarják szedni a haszonból a maguk részét. Ezt a sarcot azonban meg kell és érdemes is megfizetni, mert a négy évtizedes közvetítői tevékenység során megszerezték azt a hozzáértést és hely­ismeretet a nyugati pénzpiacon, amely nélkül reménytelen vállalkozás re­ménybeli beruházók után kajtatni. Emellett az osztrákok részvétele bizo­nyos mértékű garanciát is jelenthet a nyugati beruházók számára. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az osztrákoknak kizárólagos jogot kellene biztosítani a nyugati tőke felhajtására és bekapcsolására, de mindenképpen szükséges igénybe venni a nem olcsó, de értékes segítséget.

Ezeknek a problémáknak a feltárá­sára és megválaszolására vállalkozott az a nemzetközi konferencia és üzletem­ber-találkozó, amelyet a magyar Joint Venture Szövetség, a Club Pannónia és az Inmas Mechatronika magyar-orosz vegyesvállalat szervezésében bonyolítot­tak le október derekán Debrecenben. A kétnapos konferencia során számos értékes felszólalás hangzott el, ezeket tömörített és szerkesztett formában a továbbiakban találja meg az olvasó.

A protokolláris üdvözleteket és a konzultációs kérdéseket vagy elhagy­tuk, vagy beillesztettük a megkérdezett előadó szövegébe. A konferencia szó szerinti jegyzőkönyve egyébként egy vaskos kötetet töltene meg, a teljes szö­veget tartalmazó magnótekercsek a Jo­int Venture Szövetség birtokában van­nak.

Nyilvánvaló, hogy egyetlen – még oly sikeres – konferencia sem tud min­den kérdésre érdemi választ adni, ezért valószínűnek látszik, hogy az egyes szakkérdéseket kisebb méretű és némi­leg zárt körű megbeszéléseken fogják tisztázni az illetékesek. Valami azonban megkezdődött, s a kezdeményezést nem szabad hagyni elaludni vagy elsekélyesedni. Végtére is Magyarországon közel két millió, a kapcsolódó szomszé­dos területeken további legalább négy millió ember holnapjáról van szó.

A DEBRECENI KONFERENCIA

Növekvő forgalom

(Dr. Berényi Lajos, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium államtitkára)

Bár a rendszerváltás alapjaiban változ­tatta meg hazánk külgazdasági kapcso­latainak irányát, jelenlegi külkereske­delmi forgalmunk 25 százaléka még mindig a volt szocialista országokkal bonyolódik le. Köztük is elsőbbséget él­vez Oroszország és Ukrajna – már csak a két ország nagysága folytán is, de arról sem lehet megfeledkezni, hogy ezek az országok immár hagyományos szállítóink energiahordozókból, fából, fémekből, egyes műtrágyaféleségekből.

Az teljesen érthető, hogy a nem ver­senyképes árualapok kiestek a forga­lomból, de a volt szocialista országok részesedésének ekkora csökkenése nem volt gazdaságilag indokolt. A rend­szerváltásnak ez a következménye oda vezetett, hogy a keleti piaccal kapcso­latban állt vállalatok nagy részét fel kel­lett számolnunk.

Oroszország azonban ma is import­ban második, exportban harmadik partnerünk. Onnan származó impor­tunk tavaly 2 milliárd dollárra rúgott, exportunk mindössze 0,9 milliárd dol­lárnyi volt. Túlnyomórészt nyersanya­gokat, azokon belül is főként energia- hordozókat vásárolunk, az egyéb orosz szállítások is javarészt nyersanyagok. A mi szállításainkban most látszik valószí­nűnek a járműexport (szinte kizárólag autóbuszok) érdemleges növekedése, az egyéb export felfuttatása további erőfeszítéseket igényel.

Az államközi megállapodások mellett 25 regionális megállapodást is kötöt­tünk, továbbá szerződést írtunk alá még áprilisban a kettős adózás kiküszö­böléséről, s tárgyalunk kölcsönös beru­házásvédelmi szerződésről is.

Kapcsolataink élénkülését mutatja a gyógyszer- és a vegyipari szállítások nö­vekedése, s úgy gondoljuk, hogy a még fennálló 800 millió dolláros orosz ál­lamadósság terhére magyar vállalatok bekapcsolódhatnak az oroszországi pri­vatizációs folyamatba.

A mi esélyeink azonban talán a köz­vetítő kereskedelemben a legreálisab­bak. A magyar vállalatok ugyanis jól ismerik az orosz piacot, ugyanez vi­szont nem mondható el azokról a nagy nyugati cégekről, amelyek még csak most cserkészik be ezt a piacot. Véle­ményünk szerint a magyar kereskedő­házak és egyéb cégek a most következő 2-3 évben még előnyösen értékesíthe­tik ezt a szakismeretüket.

Közvetlen szomszédunk, Ukrajna külkereskedelmi partnereink sorában jelenleg a 11. helyen áll, a kölcsönös forgalom értéke 400 millió dollár. Lé­nyegében Ukrajnától is alapanyagokat vásárolunk; gyógyszert, növényvédő szereket, autóbuszt szállítunk. Az állam­közi kapcsolatok köztudomásúlag igen jók, számos egyezményt hoztunk már tető alá. Ezek közül talán legfontosabb a tranzitmegállapodás, amely szabá­lyozza Oroszországgal és Kazahsztánnal kiépített gazdasági kapcsolataink reali­zálását. Ez az egyezmény azonban nem­csak ezért fontos.

Nem titok, hogy Magyarország sajá­tos híd szerepét tölti be Kelet és Nyu­gat között. Ezt a szerepet nemcsak azért tölthetjük be, mert jól kiépített közlekedési rendszer köt össze bennün­ket Ukrajnával, hanem azért is, mert az egész térségben nálunk a legfejlet­tebbek a piaci mechanizmusok.

Visszatérve a volt szocialista orszá­gokkal fennálló gazdasági kapcsolatok­ra, kijelenthetem, hogy a magyar kor­mány kiemelt jelentőséget tulajdonít ezeknek a kapcsolatoknak. 1993 márciusa óta működik az úgynevezett CEFTA megállapodás, amely a kereskedel­met akadályozó szabályok és egyéb gá­tak lebontásáról intézkedik Magyaror­szág, Szlovákia, Csehország és Lengyel- ország között. A visegrádi négyek és más térségbeli országok kapcsolatfelvé­telét a nemzetközi szervezetekkel őszin­tén és hátsó gondolatok nélkül támo­gatjuk, így például támogattuk Ukraj­na felvételét a GATT-ba.

Létezik már a magyar Eximbank is, ennek felfejlődése 1995 folyamán vár­ható. Feladata inkább az export támo­gatása lesz.

Alapvető célunk, hogy a magyar gaz­daság egyaránt versenyképes legyen Nyugaton és Keleten, emellett közvetí­tő szerepet játszhasson a tudományos és a műszaki transzferben.

Hajdú-bihari remények

(Dr. Matolcsi Lajos, a Hajdú-Bihar megyei közgyűlés alelnöke)

Az a megye, amely otthont ad ennek a találkozónak, egyike az ország legna­gyobb és legnépesebb megyéinek. 570 ezer lakosából 220 ezer él Debrecen­ben, s ha hozzászámítjuk a megye többi városát, kiderül, hogy Hajdú-Bihar ur­banizációs szempontból nem marad el az országos átlagtól.

Ezzel együtt is alapvetően mezőgaz­dasági jellegű megye, de jelentős az értelmiségi réteg is, hiszen 3 egyetem, 4 főiskola, 3 akadémiai kutatóintézet működik Hajdú-Bihar területén.

Már földrajzi helyzete is szinte arra jelölte ki, hogy összekötő kapocs legyen a szomszédos országok felé. Valóban, a megyének jelentős ukrán, román és szlovák kapcsolatai vannak. Hajdú-Bi­har megye egyébként tagja az Európai Régiók Szövetségének is.

A fejlesztési tervekben prioritást élvez a mezőgazdaság, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy a megyei átla­gok erősen felülmúlják az országost, te­hát már megvan az az alap, amelyről kiindulva, nemzetközi viszonylatban is érdemleges eredményeket lehet elérni.

Talán nem fölösleges megemlíteni, hogy ennek a jórészt mezőgazdasági megyének némi ipara is van. Itt első­sorban a gyógyszergyárat, a csapágy­gyárat, a konzervgyárat és a cukorgyá­rat lehet megemlíteni, de készülnek a megyében háztartási gépek is.

Hajdú-Bihar egyetlen természeti kincse a termálvíz. Ez nemcsak meleg­házi növénytermesztésre ad módot, ha­nem jelentős gyógy-idegenforgalom alapja is. Hajdúszoboszló neve fogalom a balneológusok körében.

A megye és Debrecen város illeté­kesei úgy vélik, hogy az ország második legnagyobb városa a nem is távoli jö­vőben konferencia- és vásárvárossá nő­heti ki magát. Ehhez hozzájárulhat a volt szovjet katonai repülőtér polgári célú hasznosítása, hiszen az ország má­sodik legnagyobb repülőteréről van szó. Szállodai férőhelyek szempontjából Debrecen ellátottsága igen jónak mondható, ez is fontos érv amellett, hogy a város nemzetközi konferenciák­nak adjon helyet. Erről tanúskodik a jelen találkozó is.

Kitörési pont: Záhony

(Bajor Tibor országgyűlési képviselő)

Engem Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik választókerülete küldött az or­szággyűlésbe, előzőleg Záhony polgár- mestere voltam. Ezt a területet isme­rem, erről szeretnék beszélni.

A megye eredetileg 5 régi megyéből alakult, ezért jellege és lakossága is ve­gyes. Gyakorlatilag az ország területileg második legnagyobb megyéjéről van szó, lakossága szerint is a második he­lyen áll 600 000 fővel, jóllehet az el­vándorlás talán ebből a megyéből volt az országban a legnagyobb.

Az ukrán határon, a szlovák határ közelében és a román határtól nem messze fekvő Záhony ma még kis város, alig 5500 lakossal. Ennek az 5500 em­bernek több mint egyharmada 18 éven aluli, és több mint 500 lakosa diplomás. Feltűnően nagy a vállalkozók száma, s itt senki ne gondoljon az utóbbi idők­ben elhíresült maffiózókra. Egyszerűen arról van szó, hogy eleve vállalkozóked­vű emberek települtek ide.

A körzet fejlesztésére számos terv született. Egyben valamennyi megegye­zett: fejleszteni kell a feldolgozóipart. Ehhez tulajdonképpen szinte minden adva van: a határ közelsége folytán biz­tosítani lehet a nyersanyagellátást, itt van helyben az energia, a Kisvárdától északra elterülő térségben nagy szám­ban van fölös munkaerő – csupán egy hiányzik, a tőke. Ezt mindenképpen külső forrásból kell biztosítani.

Bár azt szokás mondani, hogy a ke­let-nyugati vasúti kapcsolatok csomó­pontja Záhony, ez a helyzet azonban most veszélybe kerülhet a magyar vas­utak leromlott állapota miatt. Már most is vannak arra utaló jelek, hogy a szál­lítások mind nagyobb része terelődött át Breszt felé. Ha tehát komolyan gon­doljuk a régió fejlesztését, akkor sür­gősen javítani kell a vasút állapotán.

Mint tudjuk, a gazdasági régióknak három alaptípusuk van. Az első a kínai, ahol a gazdasági régiót fallal választják el az ország több részétől, s így hatása legföljebb a közvetlen környékéről szár­mazó fölös munkaerő elszívásában je­lentkezik. A második az amerikai, ame­lyet tulajdonképpen a bevándorlás el­leni szűrőként alkalmaznak oly módon, hogy kedvezményeket adnak a beván­dorlókat foglalkoztató helyi vállalko­zóknak. A harmadik az európai: az el­maradott vidékek fejlesztése. Nyilván­való, hogy a mi útunk csak ez a har­madik típusú gazdasági régió lehet. Re­méljük, hogy a kormány készülő fej­lesztési koncepciója ezt a megoldást ké­szíti elő a záhonyi régiónak.

Új koncepció Borsodban

(Dr. Bihall Tamás, a Magyar Gazdasági Kamara Észak-Magyarországi Tagozatának igazgatója)

Bármilyen fontosak is az állami, az önkormányzati intézkedések, a kelet-nyu­gati gazdasági kapcsolatokat a vállalko­zók létesítik, és ők is tartják fenn. Ezért nagyon fontos, hogy ne beszéljünk mel­lé, hanem közösen értelmezzük a fogal­makat, határozzuk meg közgazdasági értelmüket és tartalmukat.

Úgy gondolom, ha előre akarunk jutni, részletes koncepciót kell kialakí­tanunk: mit, hogyan, miért és miből akarunk megvalósítani.

A mi borsodi koncepciónk abból in­dul ki, hogy Miskolc eredetileg keres­kedőváros volt. Most újra az a felada­tunk, hogy kereskedelmi és pénzügyi központtá alakítsuk – akár az ipar ro­vására is, miután a jelenlegi körülmé­nyek között az iparnak ebben a régió­ban nincs jövője.

Nincs külön közép-európai kereskedelem

(Dr. Bánki Frigyes, a Magyar Beruházási és Kereskedelemfejlesztő Részvénytársaság – ITD – vezérigazgatója)

Csak üdvözölni lehet, hogy a bécsi székhelyű Club Pannónia kezdeménye­ző szerepet vállalt a jelen kelet-nyugati üzletember-találkozó és vállalkozói konferencia előkészítésében és lebonyo­lításában. Ez a szervezet generátor sze­repet játszik az osztrák-magyar kapcso­latokban, tevékenysége igen hasznos mindkét ország számára.

Nem tartanám helyesnek, ha az eu­rópai kereskedelemtől elvonatkoztatott, külön közép-európai kereskedelem ka­tegóriáiban gondolkodnánk. Vegyük fi­gyelembe, hogy egy Budapesttől rajzolt 1000 kilométeres sugarú körben 250 millió, egy 2000 kilométeres sugarúban 550 millió fogyasztó él. Rájuk kell gon­dolnunk, amikor nemzetközi kereske­delemről beszélünk.

A nemzetközi gazdaság alapfeltétele az egységes pénzügyi és bankrendszer. Ha tehát fejleszteni akarjuk térségünk­ben a kereskedelmet, elengedhetetlen, hogy kifejlesszük a pénzügyi háttérin­tézményeket.

A pénzügyi feltételek biztosításához tartozik, hogy kockázati hitelalapot kell létrehozni a régió számára.

Osztrák elképzelések a kelet-nyugati együttműködésről

(Dr. Anton Würzl, a Club Pannónia elnöke)

A Club Pannónia, ez az osztrák-magyar kapcsolatok ápolására létrehozott társa­ság alapvetően különbözik más effajta egyesülésektől: nem azért hoztuk létre, hogy az időjárásról csevegjünk és köl­csönös bókokat cseréljünk, hanem min­denekelőtt arra szolgáló társaság va­gyunk, hogy mindkét nép és ország szolgálatában konkrét feladatokat és problémákat oldjunk meg. Nem riasz­tanak bennünket az egyes kérdésekben esetleges felmerülő nézetkülönbségek, mert úgy érezzük, építhetünk az „Ausztria-Magyarország család” szilárd alapjaira.

A Club Pannónia céljai és feladatai közé tartozik többek között:

1. Az osztrák-magyar kapcsolatok ápolása és előmozdítása a gazdaság és a turizmus területén.

2. Az osztrák-magyar regionális együttműködés támogatása és előmoz­dítása a regionális szinteken való köz­reműködéssel is.

3. Ajánlások helyi, regionális és álla­mi szerveknek.

4. Kapcsolatteremtés partnert kereső vállalatok és személyek között.

1994. június 12-én a népszavazáson 81,3 százalékos részvétel mellett az osztrák szavazók 66,4 százaléka az Eu­rópai Unióba való belépésre szavazott. Ebben az EU-ban Ausztriának súlya lesz. Ezzel kapcsolatban idézném az Osztrák Gazdasági Kamara elnökének, Leopold Maderthaner okleveles mér­nöknek a szavait: „…a kibővített Euró­pának szóló igen volt ez, azaz jelzés Brüsszelnek az Európai Unió kiterjesz­tése tárgyában”.

Aznap, amikor Ausztria hivatalosan is tagja lesz az Uniónak, egyben csat­lakozik az EU és Bulgária, Lengyelor­szág, Románia, Szlovákia, Csehország és Magyarország társulási szerződésé­hez. Ez a szerződés megállapodásokat tartalmaz a munkavállalók szabad moz­gásáról, a szabad letelepedésről, a szol­gáltatások forgalmáról, a közületi meg­rendelések piacának megnyitásáról, a tőkeforgalomról, a gazdasági, kulturális és pénzügyi együttműködésről.

A különböző fejlődési színvonalra való tekintettel a nyugat-európai álla­mok egyoldalúan engedményeket biz­tosítottak partnereiknek. A reform- országok a megállapodás életbelépé­sétől számítva azonnal vámmentessé­get élveznek (néhány kivételtől elte­kintve) az EU és az EFTA-országokba irányuló exportjukban, ők azonban ezt a vámmentességet csak 10 évvel később léptethetik életbe importjuk esetében. Egyben – csekély kivételt le­számítva – a mennyiségi megkötéseket is azonnal felszámolják velük szemben, míg ők maguk csak 1995-ben kezdik meg, és 2000-ben fejezik be ezt a fo­lyamatot.

Ahogy az EU Bizottságának a kultú­ráért, az információért, a kommuniká­cióért és az audiovizuális médiumokért felelős biztosa, Colette Flesch mondot­ta: „Ausztria, amely öt évvel ezelőtt még Nyugat-Európa határán feküdt, amely mögött a kommunizmus kezdő­dött, a jelenlegi perspektíva szerint Eu­rópa szívében fekszik”.

Magyarország számára Ausztria belé­pésének különös jelentősége van, mert ezzel Magyarország közvetlenül az EU külső határára került.

Ausztriának már csak domborzati vi­szonyai miatt is Európa-szerte elismert tapasztalata van a közlekedés, azon be­lül is az áruszállítás területén, legyen szó akár vasútról, a közutakról vagy a folyami hajózásról, a közlekedés-politikától és a környezetvédelemtől kezdve egészen a tervezésig és a meg­valósításig.

Az itt szóban forgó három magyar megye gondjai és problémái különleges figyelmet érdemelnek. A bruttó hazai terméket tekintve ez a három megye a 19 magyar megye és Budapest összeha­sonlításában a 11., a 16. és a 19. helyen áll. Ebben a három megyében él Ma­gyarország lakosságának 18,0 százaléka, de az 1993 decemberében nyilvántar­tott munkanélküliek 26,4 százaléka. Ez­zel szemben 1993 végéig a korábbi álla­mi vállalatok megvásárlására fordított külföldi tőke 40 százaléka ide áramlott.

1994. október 10-én a Club Pannó­nia Elnöksége a következő határozatot fogadta el:

1. Borsod-Abaúj-Zemplén, Kajdú-Bi- har és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék­nek felajánlja a felvételt a Club Pannó­niába és ugyanolyan együttműködési szerződést ajánl nekik, mint amilyet nemrég kötött Veszprém megyével.

2. A vonatkozó szerződések megkö­tése után külön megbízottat jelöl ki a regionális együttműködés megvalósítá­sára.

3. Az együttműködés első látható je­leként a Club Pannónia információs kampányt kezd „Kelet-Magyarország együttműködésre szólítja fel az osztrák vállalkozókat” jelszóval. A kampánynak az a célja, hogy konkrét és hozzáértő információval, jó szervezéssel segítsen leküzdeni a földrajzi távolságból eredő hátrányt.

Emellett azt is elhatározta a Club Pannónia Elnöksége, hogy támogatja a Club tagjaiból alakuló Pannónia Con­sulting Group megalakítását és további tevékenységét.

Az orosz-magyar gazdasági kapcsolatok időszerű kérdései

(V N. Szjomin, Oroszország budapesti ke­reskedelmi képviseletének vezetője)

Jelenlegi kereskedelmi-gazdasági együtt­működésünk bonyolultabb, mint a há­ború utáni időszakban talán bármikor. Mindenesetre alapjaiban megteremtet­tük az orosz-magyar együttműködés szerződéses, jogi feltételeit, áttértünk az együttműködés piaci formáira.

A legnehezebbje talán már mögöt­tünk van. Az élénkülés bekövetkezett a kölcsönös áruszállítások területén. Bár megmaradt, egyes esetekben erősödött is az export és az import nyersanyag jellege, az áruforgalom lebonyolításába mind több cég kapcsolódik bele (jelen­legi számítások szerint több mint 3000, köztük harmadik országokból is). Szé­lesedett a szállítások földrajzi szóródá­sa, nő a cserére felajánlott áruk száma és választéka. Megjelentek a kereskede­lem és a kölcsönös elszámolások új for­mái. Kezdenek helyreállni a kooperá­ciós kapcsolatok, fejlődnek a régiók kapcsolatai.

Az orosz fél számára igen fontos té­nyezőnek bizonyult, hogy a magyar fél magas szinten fejezte ki azt a szándé­kát, hogy kiegyensúlyozza külkereske­delmi politikáját és felveszi a kereske­delmi kapcsolatokat a volt szovjet köz­társaságokkal. Mi a magunk részéről értékeljük a jelenlegi magyar kormány­nak azt a szándékát, hogy vissza akar térni a keleti piacokra, s megígérhet­jük, hogy ehhez minden lehetséges se­gítséget megadunk.

Mindezek ellenére hosszabb ideig számolnunk kell azokkal a tényezőkkel, amelyek gátolják a kétoldalú kapcsolatok fejlődését. Ide kell számítani min­denekelőtt az országainkban változatla­nul uralkodó gazdasági instabilitást. Az orosz fél számára változatlanul időszerű feladat, hogy tökéletesítse a vám-, az adó- és a pénzügyi szabályozás jogi alapjait. E kérdések megoldatlansága folytán gyakran változnak az orosz pi­acon a munkafeltételek, ez pedig nem felel meg az orosz vállalkozók érdeke­inek és károsan hat a külföldi partne­rekkel fenntartott kapcsolatokra is.

Országaink esetében közös probléma még, hogy nincsenek meg az eszközök a vállalatok állami támogatásához, az export dotálásához, az importkönnyíté­sekhez. Kívánnivalót hagy maga után a felek informáltsága is egymásról.

Tavaly a kétoldalú áruforgalom 20,7 százalékkal nőtt és elérte a 3,4 milliárd dollárt (ezen belül Oroszország kivitele 2,5 milliárd, behozatala 0,9 milliárd dollár volt). Összehasonlításul csak annyit, hogy Oroszország árucsere-for­galma a világ többi országával alig né­hány százalékkal nőtt. Az idei év első 8 hónapjáról szóló adatok arra mutat­nak, hogy feltehetőleg megmarad a Magyarországra irányuló szállítások el­őző volumene nyersanyagokból, vegyi­árukból, fémekből, fűrészáruból, autó- alkatrészekből. Az import növekedése várható gépipari termékekből, élelmi­szerből, fogyasztási cikkekből. Számítá­saink szerint országunkra esik Magyarország árucsere-forgalmának 16-17 szá­zaléka. 1992-ben ez még csak 10 szá­zalék körül járt. Oroszország megtar­totta második helyét Magyarország kül­gazdasági kapcsolataiban, egyes cikkek esetében pedig változatlanul vezető he­lyen áll. Oroszország látja el teljes egé­szében Magyarországot kőolajjal, föld­gázzal, nagyrészt tőlünk kerülnek Ma­gyarországra a kőszén, az olajszárma­zékok, a fémek, a vegyiáruk.

Magyarország a 7-9. helyet foglalja el Oroszország külkereskedelmi part­nerei sorában, s az elsőt a kelet-európai országok közül.

Még mindig feltűnő azonban a köl­csönös szállítások nyersanyag jellege. A gépipari termékek aránya a teljes áru­cserén belül 18-20 százalék, ebből az orosz exportban 10-12 százalék.

A pénzeszközök szűkössége és a kül­gazdasági kapcsolatok szabályozásának kidolgozatlansága olykor arra kény­szeríti az orosz és a magyar felet, hogy harmadik országokbeli közvetítőket ve­gyenek igénybe, főként német, osztrák, svájci, dán és amerikai cégeket. Jelen­leg a kétoldalú árucsere 30-35 százalé­kát ezek a közvetítők bonyolítják le, így többek között a kőolaj, az olajszárma­zékok, a fémek, a fa és a vegyiáruk forgalmát. Az Oroszországba irányuló magyar exporton belül jelentős hánya­dot képviselnek a közvetítők a gabona, a bauxit, a konzervek, a hús és más élelmiszerek forgalmában.

Miközben nő a szállítások volumene és javulnak a kölcsönös fizetési feltéte­lek, csökken a kereskedelem hatékony­sága az exportárak leszorítása és az im­portra fordított kiadások növekedése miatt. Bizonyos esetekben a külkeres­kedelemben résztvevők számának nö­vekedése nemkívánatos konkurenciá­hoz vezet és kifejezetten kárt okoz a kereskedelmi szervezeteknek. A fa- és fűrészárut, a nitrogénműtrágyát, a fé­meket gyakran indokolatlanul nyomott áron szállítjuk Magyarországnak. Ezzel szemben a magyar gyümölcs- és zöld­ségáruk, a konzervek, a hús, a vágott baromfi szállításánál azt tapasztaljuk, hogy erősen megemelik a szerződött árakat.

Teljességgel megszűntek kapcsolata­ink a műszaki együttműködés terüle­tén. Most azonban talán lehetőség kí­nálkozik arra, hogy orosz vállalatok (esetleg a Magyarországgal szemben fennálló orosz adósság fejében) részt vegyenek nagyobb beruházásokban Magyarország területén. Itt a budapesti metró új vonalának építése, Duna-hidak, stratégiai olaj- és olajszármazék-tartalékok tározóinak, atomfűtőanyagok hulladékai tározójának építése jö­het szóba, esetleg a szovjet technikával épült magyarországi létesítmények (például üveggyárak) felszereléseinek felújítása.

A közvetlen kapcsolatokról el kell mondani, hogy az Oroszország egyes régióival kiépülő együttműködés eleve nem nulláról indul. Kormányközi szin­ten Magyarország szerződéseket írt alá a kereskedelmi-gazdasági együttműkö­désről a Komi Köztársasággal, Baskirsztánnal, s a legjelentősebbet Tatársztánnal. Ezeknek a megállapodá­soknak az alapján a köztársaságok ha­gyományos exportcikkeket (energia- hordozókat, faárut) szállítanak fémek és vegyiáruk mellett hagyományos ma­gyar exportcikkek, tehát autóbuszok és alkatrészeik, élelmiszerek és gyógysze­rek ellenében.

A régiókkal egyelőre csak gyér kap­csolatok épültek ki, részesedésük a tel­jes külkereskedelemben nem haladja meg a 10 százalékot, s ez csak akkor emelkedhet, ha sikerül kiépíteni a köz­vetlen termelési és beruházási együtt­működést.

A magasszintű látogatások és megbe­szélések során kialakult megegyezések­ből azokat emelném ki, amelyeknek el­vi jelentőségük van számunkra. 1. A gépgyártásban közös integrációs prog­ramot dolgozunk ki az egymást kiegé­szítő tevékenységek alapján. 2. A vegy­ipar terén az olefinok előállítására ve­gyesvállalatot hozunk létre. 3. Megálla­podás jött létre a Gazprom és a meg­felelő magyar kereskedőház között, en­nek alapján az orosz fél bekapcsolódhat a magyar gázelosztó hálózatba, a ma­gyar fél pedig a gázszállítások egy ré­szét magyar árukkal egyenlítheti ki. Elő­rehaladt tárgyalásokat folytatunk az Ikarus moszkvai összeszerelő üzeme tárgyában, s arról is, hogy magyar cé­gek különböző fogyasztási cikkekkel lát­hatják el az orosz fővárost.

A kooperációs szállítások aránya a teljes árucserén belül 17-18 százalékra tehető, a gépgyártásban ennél sokkal nagyobb (33% az exportban és 62% az importban). A legkedvezőbb együttmű­ködési kilátások a közlekedési eszközök gyártásában, a vegyiparban és mező- gazdaságban kínálkoznak.

A legutóbbi két és fél évben Magyar- országon több mint 200 vegyesvállalat alakult orosz tőkerészesedéssel.

Ezek közül a legjelentősebbek a DKG-ISZT, amely olaj- és gázipari fel­szereléseket állít elő, a színes televíziók gyártására alakult Juganszk-Orion és a teherautók összeszerelésével foglalkozó Hungarokamaz. Továbbra is eredmé­nyesen működik a magyar piacon a Hungarolada. Ezzel szemben néhány korábban alapított vegyesvállalat gya­korlatilag nem működik és felszámolás előtt áll. Ide sorolandó a Mikromed, az Azimut, az Intermosz és a Promet.

A két ország közötti együttműködés egyik legfontosabb tartaléka a privati­záció révén megvalósuló kölcsönös be­ruházás, köztük a közvetlen beruházás is. Orosz vállalatok számára különösen fontosnak látszanak a magyar energe­tikai szektor átalakításának tervei ide­gen tőke bevonásával. így például a Gazprom érdekeltségét jelentette be a magyar erőművek átalakításában, új gázfűtésű villanyerőmű építésében Ma­gyarország területén, a Magyarorszá­gon átvezető új gázvezeték létesítésé­ben.

Ezen kívül fennáll orosz tőke beru­házásának lehetősége a magyar élelmi­szeriparba (húsüzemek, tejüzemek, ma­lomipar, baromfiipar, konzervipar), to­vábbá a gépiparba és a könnyűiparba.

A magyar vállalatok érdekeltsége a nyersanyagok kitermelésében és feldol­gozásában, továbbá biztosított piacú be­rendezések és műszerek gyártásában jelentkezik. Ezzel kapcsolatban merül fel az orosz államadósság tőkésítésének kérdése is. Ez nagyrészt azon múlik, hogy sikerül-e mindkét fél számára el­fogadható mechanizmust kidolgozni a tulajdonátadásra.

Kapcsolataink kulcskérdése a gazda­sági infrastruktúra. Teljes erővel támo­gatjuk a Csap-Záhony közlekedési cso­mópont és környéke kiépítését, s re­méljük, hogy orosz szervezetek is be­kapcsolódhatnak ebbe a projektbe.

Remélhetőleg javulnak az országaink közti pénzügyi kapcsolatok, főleg ha fi­gyelembe vesszük azt a közös szándé­kot, hogy a kölcsönös elszámolásoknál a nemzeti valutát vegyük igénybe. Van egy olyan javaslat is, hogy hozzunk lét­re közös orosz-magyar bankot.

Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy Oroszország és Magyarország a piaci reformok sajátos kísérleti lőterei. Számunkra roppant fontos Magyaror­szág tapasztalata a világgazdasági sza­bályokhoz és normákhoz való felzárkó­zásban. Gondolom, a magyar félnek is lehet mit hasznosítania az orosz tapasz­talatból.

Kapcsolataink Ukrajnával

(Böhm János, az Inmas Mechatronika Kft. ügyvezető igazgatója)

Ha a magyar-ukrán gazdasági kapcso­latok alapvető kérdéseit akarjuk tisztáz­ni, azonnal három kérdésre kell tud­nunk megfelelni: Mi teszi érdekeltté Ukrajnát a velünk folytatandó kereske­delemben? Mik a feltételei ennek Uk­rajnában? Mit kívánunk mi az ukrán féltől?

Tudjuk, hogy Ukrajna 300 évig a legszorosabb közjogi, politikai, közigazgatási és gazdasági kapcsolatban állt Oroszországgal. Egy csapással ezt nem lehet úgy szétvágni, mint Jugo­szlávia és Csehszlovákia esetében. Hadd tegyem hozzá, hogy még ezek­nél is okozott megrázkódtatásokat a szétválás.

A jelenlegi ukrán vezetés megkísérel a maga lábára állni, így kapcsolatokat létesít olyan, szomszédosnak éppenség­gel nem tekinthető országokkal is, mint Portugália, Spanyolország, Olaszor­szág. Az viszont nyilvánvaló, hogy a ter­vezett Nyugatra nyitásban szomszédai­ra, elsősorban ránk van utalva. Ez in­dokolja érdeklődését a magyar gazda­ság, szorosabban véve a Kárpát-Európa Régió magyarországi része iránt, arról nem is beszélve, hogy délnyugati ré­szén, Kárpátalján jelentős létszámú ma­gyar kisebbség él, amely kedvező kö­rülmények között összekötő kapocs le­het a két gazdaság között is – mint ezt kicsinyben tapasztaljuk is a záhonyi pi­acon.

Ukrajna egyébként 7 országgal hatá­ros, de nyugati kapcsolatai szempont­jából csak Magyarország és Lengyelor­szág érdekes számára (az orosz kapcso­lat természetesen más jellegű).

A magyar reláció a már említett dél-európai kapcsolatfelvételi tervek tükré­ben fontos nemcsak a tranzitszállítások, hanem a közvetítő kereskedelem és a határrégióban létesíthető gazdasági övezet szempontjából.

Tudnunk kell, hogy az egykori Szov­jetunión belül az ukrán ipar az átlagos­nál fejlettebb volt. Ezt érdemes figye­lembe vennünk az ukrán vállalatokkal tervezett esetleges együttműködés ter­vezése során.

Az ország egyébként mind területét, mind lakosságát tekintve Franciaor­szághoz hasonlítható. (Fejlettségét te­kintve természetesen nem.) A belső po­litikai helyzet zavarosabb az oroszor­száginál, ezért meglehetősen sok a bi­zonytalansági tényező. Minden attól függ, hogy sikerül-e a jelenlegi kor­mánynak keresztülvinnie a piaci refor­mokat.

A mi törekvésünk a szerződéses kap­csolatok területén a beruházásvédelmi egyezményre irányul, emellett szeret­nénk kiküszöbölni a kettős adózást. Meg kell mondani, hogy az ukrán jog­rendszer pillanatnyilag elég hiányos.

Érdekünk fűződik a víziutak fejlesz­téséhez. Ne felejtsük, hogy Ukrajna többek között dunai állam is.

Hogyan lehet vegyesvállalatot alapítani Magyarországon?

(Dr. Toldy-Ősz Iván, a Magyar Joint Ven­ture Szövetség ügyvezető elnöke)

A Joint Venture Szövetség 8 éve alakult azzal a céllal, hogy megkönnyítse ve­gyesvállalatok alapítását Magyarorszá­gon. Tevékenységének fő formája ide­gen nyelvű konferenciák rendezése a reménybeli külföldi beruházók számá­ra. Vegyesvállalatot alapítani ma Ma­gyarországon csak annyival jár, hogy be kell jelenteni és regisztráltatni a céget a cégbíróságnál. A teljesen idegen tu­lajdonban levő vállalatok 5 százalékos nyereségadót fizetnek a vámszabad te­rületi tevékenységük után.

Problémát okoz, hogy a jelenlegi számviteli törvény nem tartalmaz elő­írásokat arra vonatkozóan, hogy a te­rületen kívüli (off shore) vállalatoknak hogyan kell vezetniük könyveiket.

Adókedvezményt jelenleg csak olyan vállalat kaphat, amelynek alaptőkéje meghaladja az 500 millió forintot. Ez nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy minél több tőkeerős vállalat települjön le az országban.

Az 1995-ös költségvetési évben meg­szűnik a minimáladó. Ezt köztudomá­súlag azok a vállalatok fizették, ame­lyeknek az adott évben nem volt kimu­tatható nyereségük.

Vámmentesség csak az alapításkor jár az alaptőkébe beszámító (apportált) gépi berendezések után.

Magyar vállalkozók tervei a keleti piacok visszaszerzésére

(Hujber Ottó, az MSZP vállalkozói tagozat elnöke, a Társaság a Keleti Piacokért elnöke)

A vitatkozó közgazdász szakértők vizs­gálódásaik során nem foglalkoznak az­zal a kérdéssel, hogy a magyar gazda­ság ma milyen közgazdasági környezet­ben létezik. Az elméleti okfejtések nem eléggé veszik tekintetbe, hogy a ma­gyar gazdaság és főleg a kelet-európai országok gazdasága nem megállapo­dott, stabil helyzetben lévő gazdaság, már rendezett társadalmi és tulajdon- viszonyokkal, hanem teljesen átmeneti és erősen átalakulóban lévő, a múlt vi­szonyai miatt egymástól erősen függő rendszer.

Fel kell hogy ismerjük: a szétesett nagy gazdasági rendszerek (KGST, Szovjetunió) helyébe lépő új szervező­désekben nekünk szükségszerűen he­lyünk és szerepünk van. Ez egyben olyan meg nem ismétlődő lehetőség is, amelynek nincs alternatívája.

Alapvető célul tűztük ki, hogy az előt­tünk álló gazdasági tennivalókat a kör­nyezetünkben végbemenő változások legmesszebbmenő figyelembevételével határozzuk meg. Ehhez a következőket kell figyelembe venni:

1. Piac nélkül nincs gazdaság.

2. Körülöttünk, a volt szocialista or­szágok piacán kívül nincs más, még fel nem osztott piac.

3. Magyarország szempontjából leg­nagyobb piacnak Oroszország, Ka­zahsztán és Ukrajna tekintendő.

4. A FÁK országainak gazdasági rendszere alig működik, csődhelyzet­ben van és részben fizetésképtelen. Ha­bár ez az adott gazdaság szempontjából nagyon rossz, számunkra mégis éppen ez kínálja az egyedüli lehetőséget. Sok munkával, némi kockázattal, bonyolult üzleti konstrukciók alkalmazásával je­lentős üzleteket lehet kötni. Amennyi­ben megváltozik a helyzet, az adott tér­ségben működőképes gazdaságok ala­kulnak ki a nyugati pénzügyi rend­szerhez csatlakoztatott saját belső pénz­ügyi rendszerrel. Ha a tőkeszegény Magyarország majd csak ebben a felté­telezhető szakaszban kezd piacra indul­ni, eleve esélytelenné válik arra, hogy ezekben az országokban pozíciót szerezzen. Piacszerzésre esélyünk igazából már csak néhány évig lehet.

5. Tévhit, hogy a keleti piacokra való szállítás konzerválja Magyarországon a termelési viszonyokat, visszafogja a mű­szaki színvonal fejlődését. Tudomásul kell vennünk, hogy míg Európában ál­talában csak európai termékek, Ameri­kában amerikai termékek, Japánban pedig alapvetően japán fogyasztási cik­kek találhatók az üzletekben, addig Moszkvában a világ szinte minden or­szágából származó áruk találhatók nagy mennyiségben. Hogy a termékek elad­hatók az orosz piacon, annak oka nem az igénytelenségben keresendő, hanem abban, hogy a piac nagy és egyik nap­ról a másikra nem lehet telíteni. Ha a rendelkezésünkre álló maximálisan 3-4 év alatt tulajdonszerzés segítségével pi­acot szerzünk, akkor a piac telítődése után is jó pozícióban maradunk, felté­ve, hogy emellett azt is tudatosítjuk magunkban, hogy a keleti piacok már ma is, de főleg a jövőben erős konkurrenciaharccal jellemezhető piacok lesz­nek.

6. A piacgazdaság legfontosabb ele­me, a piac leginkább tulajdonszerzés útján bővíthető és befolyásolható. Piac­szerzés és a piacok hosszú távú biztosí­tása elképzelhetetlen piacszerzés nélkül.

7. Piacszerzésre jelenleg csak nagyon korlátozott mennyiségű pénz van. En­nek ellenére mégiscsak meg kell oldani a piacszerzés finanszírozásának lehető­ségét.

8. Oroszországnak Magyarországgal szemben mintegy 900 millió dolláros államadóssága van, ennek pénzzé téte­lére aligha van reális esély.

A régebben létezett gazdasági kap­csolatok és az együttműködés mecha­nizmusai alapvetően nem működnek a szovjet utódállamok egymás közti kap­csolataiban sem.

A magyar gazdaság jövője, életképes­sége nagy mértékben attól függ, hogy sikerül-e megtalálnia helyét régebbi természetes piacain.

Magyar vállalatok javaslatai alapján reális lehetőség látszik mintegy évi 5 milliárd dolláros piacbővülésre, s ez a mi nemzetgazdaságunkban már straté­giai nagyságrend.

A piacszerzés komplex feladat, van­nak magyarországi és vannak külföldi összetevői. Az állam feladata, hogy meghatározza a kereskedelem- és ipar- politikai célokat, összefogja és koordi­nálja a vállalatok piacszerző tevékeny­ségét. Ilyesfajta céllal hozták létre 1954-ben Japánban a kormány mellett működő gazdaságtervező ügynökséget, amely meghatározó szerepet játszott a stratégiai irányok (szerszámgépipar, elektronika, gépkocsigyártás) kijelölésé­ben és az amerikai piac meghódításá­ban. Az ügynökség az összes gazdasági jellegű minisztérium közös koordináló szerve volt.

Ma Magyarország számára kézenfek­vő a feladat hasonlósága, ezért szüksé­gesnek tartjuk, hogy hozzanak létre a gazdasági kabinet mellett működő, an­nak alárendelt gazdaság- és piacfejlesz­tési kormánybizottságot az érintett mi­nisztériumok (PM, IKM, FM, KHVM) bevonásával. Ennek elnöke legyen orosz-magyar kapcsolatokkal, gazdasá­gi gyakorlattal rendelkező személy, kor­mánybiztosi hatáskörre. Feladata Ma­gyarországon a projektek begyűjtésé­nek és a vállalatok kiválasztásának meg­szervezése, a feltételrendszer kidolgo­zása, a jogi és a pénzügyi feltételekről rendelkező kormánydöntés alapján fel­állítandó zsűri létrehozása lenne.

Hogyan válasszuk ki a vagyonszer­zéssel kapcsolatos projekteket és az azo­kat megvalósító vállalatokat?

Semmiképpen sem úgy, hogy meghí­vunk minél több vállalatot, megalapo­zatlan, felelőtlen licitálásba kény­szerítjük őket, s ezzel látszólag és időle­gesen azt a képzetet keltjük, mintha a kormány az orosz államadósság ügyét nagyon jó feltételekkel (kis veszteséggel) rendezte volna. Magyarország Oroszor­szággal szemben fennálló követelése magyar vállalatoknak csak normatív ala­pon és reális értéken adható el, nyilvá­nos pályázat útján A szakminisztériu­mok, az MNB, az AV Rt, a Corvinbank és különféle érdekképviseleti szervek (például GYOSZ, TKP, MGK) képvise­lőiből, valamint a kormánybizottság tag­jaiból álló, nagyjából 15 fős szakmai zsűrinek kell elbírálnia a beérkezett pá­lyázatokat és a pályázókat.

Mi a biztosítéka az állam követelés megfizetésének?

Mindenekelőtt az, ha a projektet megfelelő szempontok szerint és kellő alaposságú vizsgálat nyomán választják ki.

A második biztosíték a projekteket megvalósító vállalatok megfelelő kivá­lasztása. Csak olyan vállalat jöhet szóba, amely az orosz piacon régóta és sike­resen dolgozik, ott nyereséges vállalko­zása van, s maga is stabilan gazdálkodó, eredményes vállalat. A projektek eseté­ben célszerű a visszafizetési futamidő­nél jóval rövidebb, például 4 éves meg­térülési időt követelni.

További biztosíték lehet, ha a pályá­zótól az állammal szemben vállalt köte­lezettség mintegy 10 százalékának meg­felelő bankgaranciát kérünk, továbbá a követelés fejében szerzett vagyont is „betáblázzuk”. Ez a harmadik biztosíték úgy fejti ki hatását, hogy egyfelől, kife­jezi a pályázó szándékának komolysá­gát, másfelől pedig behatárolja a meg­szerzendő vagyon nagyságát, egyenes arányba állítva azt az eddig kialakult vagyon, illetve a tőkeerő nagyságával.

Az államkövetelésnek vagyonná, épí­tési teljesítménnyé, szolgáltatássá és áruvá való konvertálását állami megbí­zásnak kell tekinteni.

A cél a piac, a gazdasági kapcsolatok fejlesztése és újjáépítése vagyonszerzés útján, s ehhez az államkövetelés csak az egyik, de mindenképpen a legfon­tosabb eszköz. A finanszírozás további forrása a nyugati tőke. így az államkö­vetelést tőkesokszorozó katalizátornak is tekinthetjük.

A nyugati tőkét leginkább úgy tud­juk a magyar gazdasági élénkítés és pi­acépítés szolgálatába állítani (nem saját kockázatra és nem növelve tovább a már meglévő államadósságot!), hogy a magyar pályázótól megköveteljük: csak külföldi szakmai befektetővel együtt nyújtsa be pályázatát. Olyan külföldi partnereket kell keresni, akik hajlan­dók legalább annyi friss pénzt hozni az adott üzletekhez, mint a hozzá „köl­csönvett” államkövetelés. A biztosítékok közül talán ez a legfontosabb.

Mit minősíthetünk az államkövetelés reális (piaci) értékének?

Előzetes számításaink szerint nagyjá­ból 50% körüli diszkont értéket, 2 év türelmi idő után mintegy 6 éves visszafizetési tartammal és 3,5%-os dol­lárkamattal.

Ez egyfelől sokkal jobb, mint az orosz államadósság forgalmi értéke, és sokkal több, mint amibe az államnak került. Számoljunk csak utána: a 27 Ft/Rubel és 0,92 USD/Rubel átváltási számokból, valamint a legutóbbi 3 évre fizetendő, a LIBORt 1-1,5%-kal meg­haladó kamatlábból, továbbá az ameri­kai dollár jelenlegi forintárfolyamából a 30%-ot alig meghaladó érték jönne ki. Ez a majdnem 70%-os diszkont azt jelentené, hogy a magyar állam ilyen eladási érték esetén nem vesztene az ügyön.

Az Oroszországban végzendő teen­dőkhöz folyamatos magyar közreműkö­dés szükséges. Világosan kell látni, hogy a mai Oroszországban a belső gazdasági folyamatok semmiben sem azonosak a volt szovjet központi irányí­tási modell által meghatározott folya­matokkal. Belső megállapodás és kon­szenzus nélkül (beleértve a teljes verti­kumot: dolgozók, szakszervezet, válla­lati vezetés, helyi önkormányzati veze­tés, helyi ÁVÜ, a vasút területi és köz­ponti vezetése, az államigazgatás két szintje, parlament) nem születhet sta­bil, hosszú távon működőképes külső államközi megállapodás sem.

Projektenként külön-külön, nagy részletességgel kell egyeztetni minden szinten a működés stabil szabályozási kereteit, majd külön államközi szerző­dés keretében lehetőleg 10, de leg­alább 8 évre garantáltatni őket. Nem­csak a kiviteli engedélyek, a kvóták, a vám- és az export-importilletékek nagyságának meghatározására és ga­rantálására kell gondolnunk, hanem olyan problémákat is rendezni kell, mint a vasúti szállítási tarifa kaotikus változása és megengedhetetlen mérté­kű mozgása (elrettentő példa a nyere­séggel kibányászott szén árának tízsze­reséért felkínált szállítás az orosz-uk­rán határig).

A részvényvásárláson kívül azt is meg kell oldani, hogy a magyar vállalatok az orosz költségvetésből tőkeemelés cél­jára (ugyancsak az államadósság terhé­re) folyószámla rubelt, tehát likvid pénzt kapjanak, hogy a létrejövő ve­gyesvállalatok árut tudjanak szállítani, építési és egyéb szolgáltatási tevékeny­séget tudjanak végezni a magyar fél számára. Ez azért is fontos, mert egyéb­ként csak kevés átszervezési hatáskört biztosító, kisebbségi tulajdonrész kelet­kezik az illető magyar vállalat számára egy jelenleg vélhetően működésképte­len orosz cégben. (Az orosz AVÜ ugyanis átlagosan már csak mintegy 20% üzletrészt birtokol, a többi már magántulajdonban van.)

Segíteni kell kidolgozni azokat a me­chanizmusokat, amelyek biztosítják a vonatkozó kormányhatározat megvaló­sulását is. Ösztönző, ráható, számonkérő, segítő, nagyon aktív magyar közre­működés nélkül irreális az egész ügy megvalósulása. Ha viszont sikerül, a know-how értékesíthető Nyugaton a pi­acra törekvő, de járatlan multinacioná­lis cégek körében is.

A piac, amelyen szeretnénk biztosí­tani helyünket, több nagyságrenddel nagyobb a számunkra szükségesnél. Következésképpen hazánkat a „lehulló morzsák” is gazdaggá tehetik.

Még egyszer a vegyesvállalatokról

(Böhm János, az Inmas Mechatronika Kft. ügyvezető igazgatója)

Itt már annyit beszéltünk a vegyesvál­lalatokról, érdemes közelebbről meg­nézni, hogy miért érdemes Magyaror­szágon vegyesvállalatot alapítani. Nyil­vánvaló, hogy az elsődleges szempont a profit biztonsága, ez pedig megvan Magyarországon.

De megvannak a megfelelő kereske­delmi utak is. Ezen most mindenfajta közlekedési-szállítási útvonalat kell ér­teni, ezek kiépítettsége az egész közép- kelet-európai térségben itt a legtelje­sebb.

Ha valaki tanácsot kérne tőlem, hogy mivel kezdje az alapítást, azt monda­nám, hogy válasszon jó „révkalauzt”, azaz olyan magyar céget, amelynek már tapasztalata van nemcsak a magyar piacon, hanem vállalatalapításban is. Aztán szerződtessen magyar jogászt és magyar főkönyvelőt, s máris biztos le­het benne, hogy nem fog eltévedni a magyar jogrendszerben és a magyar könyvvitelben.

Végezetül azokat is szeretném meg­nyugtatni, akik attól tartanak, hogy a magyar gazdaságban nehézségeik tá­madhatnak a pénzmosás gyanúja miatt. Szerencsére nálunk egyre ritkábbak az ilyen esetek, ennek megfelelő a ható­ságok magatartása is a külföldi beruhá­zókkal szemben.

A magyar külkereskedelem pénzügyi háttérintézete, a Magyar Külkereskedelmi Bank

(Dr. Rosta György, a Magyar Külkereske­delmi Bank igazgatója)

Az MKB-t 1950-ben alapították, de tel­jes külkereskedelmi jogosítványa csak 1987 óta van. 1991 után erősen csök­kent a magyar külkereskedelmi forga­lom a volt KGST-országokkal, ezt a bank is megérezte. Ennek ellenére is a legnagyobb forgalmú magyar kereske­delmi bank, forgalmát csak az OTP-é haladja meg.

A volt szocialista országok között lét­rejött barterüzletekbe a bank 1991-92-ben kapcsolódott be. Meg kell monda­ni, hogy a külkereskedelmi ügyletek­nek az a fajtája azóta sem sokkal fejlő­dött, mert egyes kormányok kifejezet­ten ellenzik, inkább a hagyományos üz­leteket részesítik előnyben.

Az MKB nem titkolja, hogy az egész térség vezető külkereskedelmi bankja kíván lenni. Ennek jegyében képviseleti irodát állított már fel Stockholmban, Ljubljanában, Moszkvában, Alma-Atában, Kijevben. Most van folyamatban a pozsonyi képviseleti iroda felállítása.

A bank üzletpolitikáját az jellemzi, hogy nem finánchiteleket nyújt, hanem kockázati garanciát vállal. Ez termé­szetesen a magyar vállalatokra vonat­kozik, mert külföldi vállalati kockázatot csak akkor vállal, ha az illető ország valamelyik bankja „felülvállalja” a ga­ranciát, azaz megosztja a kockázatot a magyar bankkal. A Magyar Külkeres­kedelmi Bank közvetlen számlakapcso­latokra törekszik a környező országok bankjaival, mert ilyen módon lényege­sen fel lehet gyorsítani a fizetési forgal­mat.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Kelet-Magyarország és a tévé társadalomtudósai

Hallom a rádióban, hogy kohászatunk és szénbányászatunk hajdan olyan hí­res központjában, Ózdon nagy baj van, óriási a munkanélküliség. Nem csoda, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs- Szatmár, az egész Kelet-Magyarország hasonló gondokkal küszködik. A mű­sorvezető azonban megnyugtat, Székesfehérváron viszont újabban munkaerő- hiány mutatkozik; aki valóban dolgozni akar, ott könnyen talál magának fogla­latosságot. Hiába, a piacgazdálkodás már csak ilyen, a munkaerőpiacon is igazodnunk kell a kereslet és kínálat szabályozó erőihez.

Tudom, másutt is ez a dolgok rendje. Van egy unokahúgom Amerikában, a férje nyomdász. Los Angelesben laktak, míg az ottani üzemet valamilyen ok mi­att fel nem számolták. S minthogy a férj helyben nem talált magának új munkahelyet, átköltöztek a világ másik végébe, a mormonok fővárosába, Salt Laké Citybe, ahol tárt karokkal várták őket, s boldogan élhetnek, amíg meg nem halnak.

Vélhetnénk hát, hogy csak követ­nünk kellene ebben is – miként a coca-cola- és a hamburgerfogyasztás, va­lamint az intimbetétek használata te­kintetében már megtettük – példaké­pünket, a nagy Amerikai Egyesült Ál­lamokat, s akkor mi is hamarosan el­érkezhetünk a kapitalista fejlődés ama fokára, ahol ők tartanak. Fel az autók­ra, kelet-magyarországi honfitársaink, s irány Székesfehérvár.

A probléma csak az, hogy az unoka- húgoméknak nem kellett egyebet ten­niük Salt Laké Cityben, mint néhány­szor végigkocsikázni a lakónegyedek utcáin, s kiválasztani a sok, „Kiadó” táblával megjelölt ház közül azt, ame­lyik a munkahelyhez való közelség és egyéb szempontok figyelembevételével a legalkalmasabbnak mutatkozott. Egy havi lakbérnek megfelelő biztosíték el­lenében – amit kiköltözéskor visszakap­nak, ha nem tettek kárt a bérlemény­ben – már kezükbe is adták a kulcsokat.

Alighanem jogosan gyanakszom ar­ra, hogy az ózdi munkás számára nem­igen nyílnának ilyen lakásszerzési lehe­tőségek Székesfehérváron. Márpedig ezek hiányában a modell nem műkö­dik: ha emitt van lakásom, de nincs munkám, amott pedig lenne munkám, de nem lenne hol laknom, csak két rossz közül választhatok, s egyszerűbb, ha ülök, ahol vagyok, s megvárom, hogy a kormány vagy az újjáalakult egyházi iskolák reggeli osztályimáinak Jóistene segítsen rajtam.

Megvallom, eléggé érthetetlen szá­momra, hogy a nyugati országrész ilyen-olyan, de mégis valamelyes gaz­dasági működőképességével szemben miért kell a keleti határaink mentén fekvő területeknek ilyetén módon Isten irgalmában bizakodniuk. Ha valóban a piac törvényei irányítják a kapitalista világgazdaság működését, akkor a nyu­gati tőke már régóta ugrásra készen áll, hogy a volt Szovjetunió utódállamaiban kihasználja azokat a piac- és nyers­anyagszerzési lehetőségeket, amelyek­hez hasonlóak ebben az évszázadban sehol nem akadtak. S akkor érthetetlen, miért nem épülnek már jóideje Kelet-Magyarországon azok a vasútvo­nalak, autópályák, repülőterek, kom­munikációs központok, bankfiókok és a hozzájuk tartozó szolgáltatási intéz­ményrendszerek – a szállodaláncoktól a szerelőműhelyekig –, amelyek ezt a hatalmas, Délnyugat- és Dél-Európa felé áradó tranzitkereskedelmet majd lebonyolítják. Ha épülnének, Ózdon sem lenne munkanélküliség, s nem kel­lene átköltözni Székesfehérvárra, ahová nem lehet átköltözni.

Valamiért azonban nem épülnek. Ebből pedig óhatatlanul arra kell kö­vetkeztetnünk, hogy a kapitalista világazdaságot nem csak a szabadpiac szű­ziesen ártatlan törvényei igazgatják, ha­nem valamiféle más szempontok is. Rá kellene jönnünk, hogy ezek mifélék, hátha e rejtély megfejtése Kelet-Ma­gyarország problémáinak megoldásá­hoz is elvezetne.

Ehhez azonban az lenne szükséges, hogy a társadalomtudományok fogózókat nyújtsanak számunkra a világ effaj­ta rejtélyeinek megfejtésében. A tegnap esti tévéműsorban viszont vagy tíz, eny­hén zseniálisként reklámozott magyar értelmiségi huszonkét óra harmincöt perctől huszonhárom óra öt percig – tízpercenként egy-egy Gadamer-idézetre hivatkozva – egyfolytában azt suly­kolta a honi köztudatba, hogy a társa­dalomtudományok által nyújtott isme­retek szükségképpen labilisak, ne vár­junk tőlük bizonyosságokat.

Igaz, köztük nem akadt egyetlen munkanélküli sem. Ózdon viszont sok a munkanélküli. S ha a mostanság rek­lámozott társadalomtudósok a jelek szerint remekül is érzik magukat tudo­mányaik bizonytalanságát hirdetve, a munkanélküliségből fakadó létbizony­talanság nagyon kellemetlen, ebben bi­zonyosak lehetünk.

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Végsőkig megélt létköltészet

Rákos Sándor: Csörte

Az Ezredvég-ben igyekszünk naprakész (vagy legalábbis hónapra kész) tájékoz­tatást adni a frissen megjelent könyvek­nek egy, arra méltó részéről. De így is vannak elmaradásaink s nemcsak ne­künk: az egész kritikai életnek, ezért „jobb későn, mint soha”-alapon vissza­térünk egypár olyan műre, amelyről féloldalas kulturális világunk megfeled­kezik. így mostani „tájjellegű” számunk ad alkalmat arra, hogy a Nyíregyháza-vidéki Rákos Sándor legutóbbi köteté­ről, ha késve is, megemlékezzünk. Tesszük ezt mégsem a tájra tekintve (amely táji kapcsolatnak e könyvben már különben sem sok nyoma van), ha­nem önnön értékeinél fogva.

Rákos ugyanis legkülönb költőink egyike, aki azonban máig sincs benn eléggé az irodalmi köztudatban. Mert nem népi és nem urbánus, egy klikkhez sem tartozik, „csak” költő; nem konzer­vatív, de nem is avantgarde vagy éppen posztmodern, hanem a saját útját járja. Az pedig, hogy a korszerűség mennyire áthatja egész költészetét, nem formai trükkökben, keresett vagy keresetlen újításokban, gesztusokban nyilvánul meg, hanem új meg új fogások termé­szetes alkalmazásában, amellyel összefér a messzi múltba való visszatekintés épp­úgy, mint korábbi kartársak maszkjába való belebúvás, a sosem öncélú, de tár­sadalmilag nagyon is indokolt irónia vagy szinte gyermeki játékosság – mindez azonban sosem látványos, ha­nem magától értetődő formaművészettel.

Ebben a megállapításban a „magá­tól értetődő” több jelentésű s arra is utal, hogy ezt a vitathatatlanul modern költészetet igenis érteni lehet, a mondan­dót nem kell „kihámozni”. Nyilván az sem lenne baj, itt azonban csakugyan az idős korban végsőkig megélt létköltészet­ről van szó, amely szükségképpen egy­szerű s komoly. „Egyszerű” alatt mind­azonáltal egy olyan sokféleséget értve, amely messze túl van azon, amit nem egy szintén kiváló kortárs csinál. Ez nyilván nem értékelés, csak elhelyezés: Rákos most (mikor is a jelenre utaló szó, épp korábbi köteteivel összevetve hang­súlyos) „klasszicizál”, no persze, moder­nül játékos-ironikus lényét meg nem tagadva, mindig kissé idézőjelben. Amely játékos-ironikus hozzáállás és megfogalmazás menedék is: különben tán – kétségbeesne… Erre korunkban oly sok oka lehet, főként annak, aki itt, ötven év előttől annyi mindent átélt. Hiszen a békés polgárnak (illetve költő­nek) minden jámborsága ellenére foly­vást halálos csörtében kell részt vennie (innen a kötet címe is). Megpróbál haj­dani hitet keresve Isten felé fordulni, de – modern ember lévén – egy pilla­natig sem képes valóban hívővé válni, legföljebb annyira, hogy a vélt Terem­tőnek – szemrehányást tegyen.

Mi marad hát? A természet, a kert s a kultúra, amely múltba tekintve is új meg új aktualitást nyer, akár Babits- ra, akár Füstre, akár Szabó Lőrincre, Berdára, Jékelyre kell emlékeznie, akár fölidézni az akkád, az egyiptomi, a bibliai, a római ókor szellemét, vagy az újra meg újra cserbenhagyott kö­zépkori Magyarhont. A történetiség mégis egyfajta megnyugvást hoz – a népek és eszmék megmaradnak, s vár­hat-e többet az egyes ember, ha költő…

(Szépirodalmi Könyvkiadó)

BERNÁTH LÁSZLÓ

A fények fogyatkozása

Bényei József: A kalapos király búcsúja

„Ennyi. Fekete. Nincsenek fények a földön. Szememben sem ég már egyetlen egy sem. Visszavont életem fölött nagy ágakat lenget a kegyelmes idő…”

A kötetnek – ötödik verseskötetének – címet adó, A kalapos király búcsúja című költeményében írja ezeket a so­rokat a debreceni Bényei József. S hogy debreceniségéről szó esik mindjárt e méltatás elején, az nem azért fordul elő, mert itt végezte egyetemeit, itt in­dult költőként, itt futott be pályája olyan ívet, amelynek érintő pontjain ott a könyvtár, a megyei lap kulturális ro­vatának vezetése, a Csokonai Színház, majd a lap főszerkesztői széke. Éppen ellenkezőleg: a városhoz ezer szállal kapcsolódó élete egy percig sem tette „vidéki költővé”, ahogy ezt zsebkendő­méretű hazánkban a nagyképűség oly nevetségesen megbélyegezte. Miközben alig volt poéta ebben az országban, aki ne vidékről indult volna el, és ne lenne kisszerűségében, provincializmusában vidékies oly sok Pesten született tollfor­gató. Bényeinek mindig mindenben országos gondja volt, ha újságot csinált, ha színházat vezetett, ha verset írt. Ter­mészetesen magáról írt verset, hogyan másként szólhatna világ dolgairól lírai költő.

De miért olyan elborult kedéllyel, alig túl a hatvanon? Miért a búcsúzás vissza-visszatérő motívuma a kötet lap­jain? A választ élete ismerője könnyen kitalálja, hiszen tudja, hogy a szavak, a sorok („Nincsenek fények a földön… Szememben sem ég már egyetlen egy sem…”) nem csupán költői metaforák. Egy balvégzetű, ám elkerülhetetlen szemműtét után a fények fogyatkozása, a szürkék, feketék lassan mindent el­borító rémuralma nagyon is valóságos élmény.

Mindjárt a kötet első ciklusának első verse, a Szem című négysorosa erről a hajnalt nem kínáló alkonyról ad hírt tömörségében megrendítően:

„Hasztalan nézem a világot
tárgyaim nem tükrözi vissza
A valóságtól védett szemem
s végérvényesen tiszta”

S más-más megközelítésben e meg­rendítő gondolat újabb és újabb variá­ciói kerülnek elő:

„Leltározom ismerős tárgyaim
hogy boldogulunk egymással mi ketten
ha nem szolgál már többé a szemem
ez irgalmas lesz amaz ott kegyetlen…”

Írja a Tárgyaim első versszakában:

„Szememből elfogy lassan a sugár
Jajszót sem ejtek végromjainál
A hang is elfogy – kihez szólhatok
Terítsenek rám békét csillagok…”

Így szól a Béke néhány sora. S a Lapidáriumhan a könyves ember külön tragédiájára emlékeztet:

„Elárultak a könyveim
Arcukat elfordították
betűik fedték fekete fátyollal
sötétségbe rejteztek előlem…”

A személyes dráma, a világot koráb­ban színeiben látó ember ijedelme az örök sötétségtől, önmagában is olyan erő, amely a költőt magasba is emelhe­ti, de a lapos magánsirámok posványába is ejtheti. Bényai József egész koráb­bi élete, s benne költészete nem csupán arról szól, hogy mi történik vele, sokkal inkább arról: mi történik körülötte. S anélkül, hogy kilépne lírai önmagából, az elsötétülő horizont élménye a világ­nak is, a világról is szól. Legtömöreb­ben, legegyértelműbben megint csak a címadó versben A kalapos király búcsú­jában. Az egyetlenben, amelyben interpunkciókat találni, hiszen a többi kilencvenben se pont, se vessző. Az érte­lem ritmusát magunknak kell megtalál­ni, s a kényszer, hogy értsük a monda­tok végét, a közbeiktatott mellékmon­datokat, jobban feltárja versei termé­szetét, mintha szemünk kényelmesen átszaladna az írásjeleken.

„Minek itt már idea, eszme,
minek a hit? Száradt karókon ég a bogáncs el. Nem
lila immár. Fekete, fekete, akár a tisztamosolyú
emberek szemealja, harcok vesztén, ha üldözve
űzötten hazaindulnak…”

Így szól a búcsúzó kalapos király, akit a vészesen pusztuló természet üzenete is a maga drámájára emlékeztet. S for­dítva persze ugyanúgy. Száraz rögökre hulló fenyőmagok, magánnyal bevérzett fák, a Panaszként kerengő kis- bárány, a már csak érintésre felismer­hető bokrok, a látás számára immár bezáródó világ, ez a képi háttér, amely verseiben megjelenik, s csak nagyon ritkán kerülnek elő ismerős metaforák. Talán ez a képi világ az egyetlen, ami igazán jelzi a gyermekkor, a vidék üze­netét. Mert amit lát még, s amit nem szeretne látni, annak falvakon, városo­kon át országnyi a határa. S ahol nem jó tudni, ha búcsúzik valaki közülünk.

Abban bízhatunk csupán, hogy ép­pen a búcsú szó nem valódi, költői túl­zás talán, mert lám a már nem halló Beethoven zenéjére is mily nagy szük­sége volt a világnak. A költő is, aki csupán belül lát már, igen sokat és fon­tosat láthat még, s ha verssorok meg­győző formáiba tudja tördelni látomá­sait. Valamennyiünk számára feslik ki az országnyi kép.

(A szerző kiadása)

KÖNYVAJÁNLAT

Reprezentatív kiállítású Megyekönyvet adott közre Borsod-Abaúj-Zemplén me­gye Önkormányzata Miskolcon, Viga Gyula és Porkoláb Tibor szerkesztésében, gondozásában. Az ország egyik leg­szebb, változatos felszínű, gazdag nép­rajzi és kulturális hagyományú, ipará­ról és mezőgazdaságáról egyaránt híres vidéke megyeként sajátságos államigaz­gatási alakulat, hiszen Trianon óta a gazdaságilag és történelmileg önálló or­szágrészeket többször szétszabdalták, összevonták, s az erőszakos gazdaság- politika következtében a természetet, a tájat is sok helyen tönkretették. Gyulai István „Az élő környezet” című kötet­nyitó tanulmányában olvashatunk er­ről, a megye lezüllesztett gazdaságáról pedig Barta Imre írásából tájékozódha­tunk („A megye gazdasága”). Történel­mi tanulmányok örökítik meg a táj ős­történetét (Révész László: Kultúrák és népek a magyar honfoglalásig”). A vi­dék újkori történetéig ívelő áttekintést ad Csorba Csaba („Az Árpád-kori vár­megyéktől Borsod-Abaúj-Zemplénig”), míg Kárpáti László „Egyházak és mű­vészetek”, Kováts Dániel pedig „A mű­velődés évszázadai” című írásaikban térképezik fel a megye gazdag kulturá­lis hagyományait. A kötetet tervező Fe­jér Ernő fotói illusztrálják az értékes és szép kiadványt.

Á nagy tájmonográfiák mellett a szű­kebb pátria történetének megörökítésé­re is mindig vállalkoznak lelkes lokálpatrióták, mint dr. Juhász Lajos Sajókeresztúr krónikája című munkájában. Az Árpád-kori falu településtörténetén, építészeti emlékein, történelmi hagyo­mányain, néprajzán kívül a helytörté­net minden felkutatható területéről ol­vashatunk a kis kötetben, az igazság­szolgáltatás módjaitól és eszközeitől kezdve egészen a nagyváros, Miskolc okozta civilizációs ártalmakig. Demog­ráfiai és szociológiai helyzetelemzést nyújtanak a reprezentatív felmérések eredményeit bemutató táblázatok az 1947-49-es évekből. A szerző külön fe­jezetben veszi sorra a művelődési és kulturális lehetőségeket, az irodalmi vonatkozásokat, mely utóbbiak közül legnevezetesebb egy irodalmi hős, Gva- dányi József Rontó Pálja, aki egy itteni, ugyancsak Rontó Pál nevű birtokos vi­lágot járt, kalandor fia, Benyovszky Mór kíséretében szolgáló délceg hu­szártiszt volt. A Sajókeresztúri Polgár- mesteri Hivatal által kiadott, s minden helyi családnak ajándékba adott kötetet a szerző felvételei illusztrálják.

A „Bodrog-parti Athén”-nek is neve­zett Sárospatak évszázadok óta a ma­gyar művelődés és kultúra fellegvárai közé tartozik, falai között számos orszá­gos, sőt világhírű tudós és művész élt, tanult és dolgozott. Közöttük volt a ma­gyar regényírás fejedelme, Móricz Zsigmond is, aki hatvanesztendős korában ezt írta a városról: „Sárospatak mind­eddig életemnek megoldatlan, vagy in­kább megmagyarázhatatlan szakasza.” A Móricz család 1892-től lakott Sáros­patakon, miután prügyi házuk leégett, de Móricz Zsigmond csak később, 1894-től tanult a pataki kollégiumban, mert addig Debrecenben diákoskodott. Az elkövetkező három évet az író ifjú­korának pataki kudarca néven emlegeti az irodalomtörténet, s maga Móricz is csak kísérleteket tudott tenni számos művében arra, hogy megfejtse talá­nyos, de semmiképpen nem harmoni­kus kapcsolatát a várossal. Kováts Dániel Móricz Zsigmond és Sárospatak című munkájában az író kötetben megjelent művei, sajtóközlemények, könyvtári és levéltári dokumentumok alapján be­mutatja Sárospatakot, a család ottani megtelepedését, Móricz két és fél isko­lai évét. Áttekinti az író későbbi sáros­pataki kapcsolatait, s hogy pataki élmé­nyei hogyan tükröződnek műveiben. „Á zempléni fogadtatás” című fejezet­ben arról olvashatunk, miként fogadták Móriczot mint írót Sárospatakon, mi­lyen támadások érték a húszas évek vé­gén tett, az anyaországtól elszakadt szlovákiai magyar városok látogatása miatt. A rengeteg írásos és képi doku­mentumot felsorakoztató kötetet a fe­jezetek végén bőséges jegyzetanyag egészíti ki, kiadását a miskolci Felsőmagyarország Kiadó jegyzi.

Az életrajzok, irodalom- és kultúrtör­téneti munkák általában a jeles férfiak életét és tetteit örökítik meg, Fehér Er­zsébet viszont az egykor Sárospatakon élt és itt tevékenykedő híres-neves asszonyok arcképcsarnokát írta meg. I. Endre királyunk adta először Patak várát feleségének, Anasztáziának, Jaro- szláv orosz herceg leányának, s attól kezdve Sárospatak számtalanszor volt királynék vára, a várbirtok jövedelme udvartartásuk költségeit fedezte. A Pa­taki nagyasszonyok című könyvben elő­ször Árpád-házi Szent Erzsébet, a Bánk bánból jól ismert II. Endre és a merániai Gertrudis szomorú sorsú leányá­nak életét olvashatjuk, aki a szegények gyámolításának szentelte rövid életét, s akit a pápa 1235-ben szentté avatott. A nagy jótevő, Lorántffy Zsuzsanna, a ké­sőbbi erdélyi fejedelem, Rákóczi György felesége volt, lelkes támogatója a sárospataki református kollégiumnak. Ezután a szerencsétlen sorsú Báthory Zsófia élettörténetét ismerhetjük meg, majd a szépséges Dobó Krisztina kalan­dos esküvőjét, azt a furfangos és erő­szakos várfoglalást, amelyet Balassi Bá­lint ifjú férjként hajtott végre, hogy Krisztinát jogos birtokához, a sárospa­taki várhoz juttassa. A szegények és betegek gyámolítója volt Országh Ilona, Perényi Gábor Abaúj vármegye örökös főispánjának a felesége, akinek arany­gyűrűjét éppen harminc évvel ezelőtt találták meg a vártemplom kriptáinak feltárásakor. Lorántffy Zsuzsanna ki­sebbik fia, Rákóczi Zsigmond számára V. Frigyes Henrietta nevű lányát hozta pompás küldöttség élén Rhédey Ferenc Pfalzból Sárospatakra. Esketési szertar­tásukat latin és német nyelven Comenius celebrálta 1651. június 26-án. Alighanem a fejedelem anyja, Zrínyi Ilona a legismertebb e híres asszonyok között, aki férjével, I. Rákóczi Ferenc­cel a sárospataki várban rendezte be új otthonát az esküvő után, 1666 tava­szán. A múlt század végén, 1869-től egy Kolozsvárról származó, különc életű „remete professzorinak nevezett tudós tanított a református kollégiumban, akinek hűséges felesége, Rajka Teréz nemcsak költeményeket írt, hanem a női egyenjogúságért szóló tanul­mányokat, valamint „Képes Játék­könyv” címmel gyermekeknek szóló, ma már pedagógiatörténeti jelentőségű művet is közreadott. Századunkból már csak egy rövid társbérlet históriáját örökíthette meg a szerző, a közelmúlt­ban elhunyt Mezei Mária néhány hetes sárospataki tartózkodását 1945-ben, Széchenyi Mária Windischgrätz herceg­nő kastélyában, itteni fellépéseit, s fel­említi a művésznő ábrándozásait arról, miként lehetne Sárospatakot a magyar Salzburggá tenni. A képekkel illusztrált könyv a Nemzeti Tankönyvkiadónál lá­tott napvilágot.

Sárospatakon a pletykadomb körül máig mutogatják azt a helyet, ahol a nagytekintélyű Kövy professzor a felzendült jurátus hallgatók vezérét szelí­den így korholta meg: „Domine Kos­suth, magából nagy országháborító lesz valamikor!” A zempléni elszegényedett nemesi családból származó Kossuth sá­toraljaújhelyi, eperjesi és sárospataki tanulmányai után Pesten tette le az ügyvédi vizsgát, majd néhány évig Zemplén megyében folytatott ügyvédi gyakorlatot, s a megyegyűlések egyik legbátrabb ellenzéki szónoka lett. Csak­nem hét évtizedes közügyi pályája so­rán írt cikkeit, leveleit és beszédeit adta közre az Ikva Könyvkiadó szemelvényes formában, Szabad György válogatá­sában Kossuth Lajos üzenetei címmel. A hazájáért haláláig felelősséget érző, a hosszú emigrációban is a Duna menti népek megbékélését, konföderációját szorgalmazó államférfi írásai eredeti helyesírással, eligazító bevezetésekkel, magyarázó jegyzetekkel jelentek meg, bibliofil igényességű kivitelben is.

Bibliofil értékű – igaz, nem kiállításá­nál, hanem irodalomtörténeti jelentősé­génél fogva – Bessenyei György A természet világa vagy a józan okosság című, hatal­mas terjedelmű filozófiai tanköltemé­nye, mely a Táncsics-sorozat 7. füzete­ként Marton Jenőné, Kovács Andrásné és Simor András szerkesztésében kerülhet újra a régi magyar irodalom iránt ér­deklődők asztalára. Érdekes a mű ki­adástörténete, hiszen keletkezése (1797-1801) óta, amikor is a cenzúra megtiltotta kinyomtatását, százévenként egyszer látott napvilágot, 1898-ban, a Régi Magyar Könyvtár sorozatban Bo­kor János gondozásában, s 1991-ben Simor András bevezető tanulmányával. Különösen értékessé teszi az új kiadást az a tény, hogy az eredeti kézirat alapján készült, és ez az első teljes kiadása a 10 412 verssorból álló költemények. A tes­tőrköltő anyagi helyzete romlása miatt kénytelen volt Bécset odahagyni, s Bi­har megyei birtokára költözött, ahol „bi­hari remete”-ként haláláig írt és gazdál­kodott. Itt írta ezt a személyes vallomá­sokkal teli, monumentális költeményt is, mely az emberi élet különböző szakasza­ihoz kapcsolódva a legváltozatosabb egyéni és társadalmi, filozófiai problé­mákat tárgyalja egészen addig, míg „El­indul a lélek önnön halhatatlansága után és a látásnak határábul eltűnik”.

Hogy az emlékezetből el ne tűnjön, hogy a feledés homályába ne merüljön Nyíregyháza neves szülöttjének, Váci Mihálynak, költészetéből mindaz, ami érték, a Felsőmagyarország Kiadó Finta Éva válogatásában jelentette meg a kö­tetet Valami nincs sehol címmel. A hu­szonöt évvel ezelőtt elhunyt költő het­ven éves lenne most, a verseskötet ki­adásával is ezt az évfordulót ünnepel­hetik költészetének tisztelői. Váci Mi­hály azon kevesek közé tartozott, aki­nek verseit az egész ország ismerte, egy sajátos nemzedéki életérzést tudott mű­vészi módon kifejezni.

Akik fellapozzák Nagy Zsuzsa Fél év­század krónikása című könyvében példá­ul a hatvanas évekre vonatkozó részt, felidézhetik a korszak hétköznapjainak hangulatát, a rég elfeledett eseménye­ket. A szerző a Hajdú-Bihari Napló öt­venéves munkáját ismerteti az 1944. november 15-i első szám megjelenésé­től napjainkig. „A szerző magamentsé­ge” című bevezetőben Nagy Zsuzsa le­szögezi, hogy „…a kép, amelyet a lap nyújt Hajdú-Bihar megye fél évszáza­dos történetéről, torz”. E sommás ítélet a lap egy olyan munkatársától szárma­zik, aki harmincöt éven át volt az újság munkatársa, s a hatalmas anyaggal megbirkózva írta meg az ötvenéves Hajdú-Bihari Napló és elődjei törté­netét. A nagy sikerre számítható köny­vet a debreceni Napló Lapkiadó Kft. adta közre. Olvasóink szíves figyelmébe ajánlom a Napló volt főszerkesztőjének, Bényei Józsefnek A kalapos király búcsúja című új verseskötetét is, egy kiragadott szép idézettel:

Nevem az első oldalon
jelentéktelen buta bélyeg
mégis rejtélyes üzenet
a lehetséges öröklétnek…
Igazolása ennyi lesz
az elfecsérelt félszázadnak
megemleget egy álmodó
s megőriz pár szakadt lap.

(emmi)