VERES PÉTER

Én nem mehetek el innen

Én nem mehetek el innen soha-sehova,
nekem nincs útlevelem, nincs gazdag rokonom,
nincs pénzes barátom,
millió sárbaragadt paraszt a szomszédom,
ezeknek a sorsa az enyém, s az is marad örökre.

Nekem csak térkép a nagyvilág,
talán sohase látom Párizst, Rómát,
sohase látom Amerikát, sem a déltengeri szigeteket;
barnás folt marad számomra a sziklás spanyol föld,
és zöld folt marad a szibériai szteppe.

Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs:
„adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot.”
Én megtaláltam ezt a pontot, legalábbis önmagam számára.
Ez a föld az, amelyen élünk:
a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok
és a zöldellő dombok földje – Magyarország,
s a tízmillió magyar, aki benne él.
Hogy szép-e a mi hazánk, szebb-e mint másoké,
nem tudom, nem is keresem:
hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával szereztük,
beköltöztünk-e, vagy a földből nőttünk:
mindegy ma már – egyek vagyunk vele.
Napunk közös a többiekkel, de a mi csíráinkat is felébreszti,
a felhők elszállnak felettünk, de esőjüktől a mi füveink is nőnek:
a mások szép és gazdag földjét én hát nem irigyelem.

Lábommal bokáig járok a magyar sárba,
arcomat kicserzi az éles pusztai szél,
szemeimet kicsire húzza a kemény sivatagi napfény;
gondjaim lehúznak a földre, vágyaim fölemelnek a felhők fölé,
nincsen más számomra, mint emésztő töprengés,
forró vágyak és kemény akarat:
ide kell hoznunk a nagyvilágot,
ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó,
ami nemes és amit érdemes.

                                                            1939

FAZEKAS MIHÁLY

A debreceni első kalendáriomba, melyből az időjövendölés kimaradt

Szép idő lessz-é vagy homályos holnap?
Nem nagy országban, de csak egy megyében:
Ily kevésről is nyomosán felelni
      Senkise tudna.

Hát áz esztendő lefolyása millyen
Változásokkal fog előhaladni?
Mely’k hazug lélek meri azt előre
      Sorba leírni?

A boszorkány, a levegői sárkány,
Tátos és tündér, kik az ostobáknak,
A setétbenn ült babonás világban,
      Bábjai vóltak,

Szent hevétől a szabad értelemnek
Mind elolvadtak, valamint az ablak
Zúzmarázból egy hideg éjszakán nőtt,
      Cifra virági.

Óh, dicső nemzet! Te! ki hajdanában,
A vitéz korbann, egekig ragyogtál,
A világosság kiderült korában
      Éjbe maradnál?

Nem! dehát tőlünk ne reménylj, ne kívánj
Sem csudát, sem hogy kikoholt időkkel
Mégse szűnjünk meg csalogatni a még
      Gyenge hitűket.

A nap és hold s a nagy üregbe forgó
Csillagok közzűl bizonyos, hogy egy is
A teremtőtől kiszabott határát
      Át nem ugordja.

Hogy tehát a tél, tavasz, a meleg nyár
És az ősz mely’k nap jön elő, s mikor lesz
Hóid világának bizonyos negyedként
      Fogyta, telése,

Mint fogyatkoznak meg a hóid vagy a nap
És mikor pontban – ki lehet tanúlni
Rendes útjokból. De mivel nem értünk
      Így az időhöz:

Végyük el hasznát mai jó napunknak,
Holnapunk gondját az egekre bízván,
Várjuk el vígan; de azért kezünket
      Öszve ne dugjuk!

Társaságunknak ne legyünk heréi,
És ne kívánjuk, hogy élénkbe szórja
Nem velünk együtt keresett vagyonját
      A takarékos.

Munka, gondosság! ezek, amik által
Várhatunk vidám napokat napunkra;
S nem szorúlunk a panaszos kenyérért
      Más küszöbéhez.

                                    1819

KÖLCSEY FERENC

Töredék

Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöké fámnak,
Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé;
Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem
Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség.
Nyúgoszik az zöld lombjai közt a nemzeti béknek,
Ez ragyog újra midőn tele fénye dalomnak elönti,
S színe varázs súgáraiban szállítja fel ismét
Őseim árnyaikat, kik az őszkor napjait élték,
Kölcsey nemzetség, Ete hű maradéka, kit egykor
Don hullámi körűi, a Hét magyar eggyike, hős Ond,
Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vön.
Vígan laktanak ők rohanó Tisza partjai mellett,
S hol vadon árnyak alatt barnán viszi habjait a Túr,
Mígnem az elkomorúlt sorsnak nyila dúlva lecsattant
S könnypatak áradozott a bánatölelte teremben,
S áldozatát vérben fogadá vala boltja sötétén,
Elsiratott hamvak közt, a cégényi monostor…

                                                1831

PETŐFI SÁNDOR

Hortobágyi kocsmárosné…

Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van,
Debrecentől Hortobágyig szomjaztam.

Szilaj nótát fütyörésznek a szelek,
Lelkem, testem majd megveszi a hideg;
Tekintsen rám, kocsmárosné violám!
Fölmelegszem kökényszeme sugarán.

Kocsmárosné, hej hol termett a bora?
Savanyú, mint az éretlen vadalma.
Csókolja meg az ajkamat szaporán,
Édes a csók, megédesül tőle szám.

Szép menyecske… savanyú bor… édes csók…
Az én lábam idestova tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
Ne várja, míg itt hosszában elesem.

Ej galambom, milyen puha a keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;
Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka,
Messze lakom, nem érek még ma haza.

Hortobágy, 1842. október

ARANY JÁNOS

Április 14-én ^*

Egy a pálya, egy a végcél:
Elet vagy dicső halál;
Fel, fel a nagy küzdelemre!
A sorompó nyitva áll.
Zászlónkon a szent jelige:
Csak az boldog, aki küzd;
Ki még most is tántorogna,
Annak többé nincsen üdv.

Függetlenség! Ez a jelszó,
És szabadság a nagy cél:
Teljes független szabadság; –
Nem kell semmi, ami fél.
Zárt üvegházban tengődve
A szabadság nem tenyész:
Élet vagy halál jöjjön ránk,
Csakhogy légyen egy egész.

Bánjuk-e, hogy szolgaságért
Alkudoznunk nem lehet?
Hogy nincs módunk meggyalázni
A kivívott hős nevet?
Hogy miért a honfi vére
Folyt s folyand piros mezőn,
Megnyirbálni zöld asztalnál
A borostyánt tiltva lön?

Bánjuk-e, hogy a dicsőség
Egészen szárnyára vett?
Hogy egészen és örökbe
Bírjuk a becsületet?
Hogy karunknak győzedelmét
Látja, nézi a világ,
S temetőnkhöz, mint diadal-
ívünkhöz, kész a cser-ág?

Sőt örüljünk, sőt előre!
Habozásban nincsen üdv.
Zászlónkon a függetlenség:
Az fog élni, aki küzd.
Fel, fel a szent küzdelemre!
A sorompó nyitva áll;
Egy a pálya, egy a végcél:
Dicső élet vagy halál.

Debrecen, 1849

^* Ezen a napon mondta ki a debreceni Nagytemplomban a nemezetgyűlés népgyűléssé bővült ülése Magyarország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. [vissza]

CZÓBEL MINKA

A por

Repül a por az őszi táj felett,
Hamvas, kavargó, könnyű fellegek,
Felkél a hazatérő nyáj nyomán
Az utak széles, hosszú vonalán,
Nagy csordák fehér sokasága benne,
Mintha egy hadsereg dobogva menne,
Most gyors, rövid mozgással általvágja
A falu göndörszőrü disznónyája.
Sötétebb színben, simább mozdulattal
A vidám, fürge ménes haza nyargal,
Aztán libák, fehér szárnnyal repesve,
Gágogva – Csak mindinkább száll az estve.
Árnyképekként már elvonultak mind,
Csak por az úton s néma csend megint. –
A láthatáron nyárfák koronája,
Levélzetük égő világos sárga,
Kék ég lapjáról élesen leválnak
Finom metszésű, izzó-sárga ágak.
Aranykévéket dob a por felébe
Estsugarak hosszúra nyújtott vége.
Csak száll a por arannyal áttört leple,
Az őszi tájat hullámával fedve.
Hideg fénnyel keresztül-csillan rajta
Egy nádastó víztükre, színes partja.
Szétszórt vályogkunyhók a nádas mellett
S nyár folytán gazdagra vadult kis kertek:
Nagy napraforgó lehajtott fejével,
Zöld csodafa, mesés levélzetével,
Távol kelet varázslatos virága,
Élesre rajzolva gyümölcse, ága,
A szerb tövis, piros álkörmös-szárak
Dúsan fejlődve egymás mellett állnak.
Virágok ingadozva hajlanak,
Bűvös színek a por-fátyol alatt,
Világos álom elmosódott képe,
Arany csillám a rózsaszínű égbe.
Minden felszálló elrepült parányba
Az anyaföldnek egy-egy édes álma:
Rég elvirult növényzetnek pora,
Elhamvadt nemzedékek tábora,
Szétomlott sziklák foszlott törmeléke –
Csak száll a por a finom esti légbe
S örökre egyesüle benne réved
Az elmúló-kifogyhatatlan élet.

                        1890

KRÚDY GYULA

Nyíri csend

Délelőtt deres és mogorva sivatagon utaztunk.

Messze, a szemhatáron lápok és nádak síksági vizet jelentettek; néhol csenevész nyírfa, mely ábrándos ezüstleveleit már elhullajtotta, fütyült a szélben. A tájon fekete madarak kiáltva röpültek keresztül, s az urasági hintó négy zömök lovával egyhangú tempóban gurult a kanyargós, sáros országúton. Valami mély, névtelen bánat lakik ez őszi tájon, amit megtalálni sehol sem lehet máshol, csak itt, a néptelen ősvidéken, ahol egymástól nagy távolságokban alusznak a falvak. Késő október van, az ég szürke szemfedője komor bánattal utazó esőfelhőivel fekete, nyirkos földre borul. Ez időben a halmos, kopasz földből kijönnek a nedvek. Am a kora ősszel hangos vadvizek most magányosan és lomhán rezdül- nek meg barna hullámaikkal a nyargaló szélben. Késő ősz van, erdők-mezők madarai a falvakba költöztek, rőtbarna mezőn hallgatag varjak gondolkozva sétálgatnak. Nyár gólyái szívringató kelepelésükkel, föld leányai színes szoknyá­ikkal és nótáikkal – hova lettek? Az ősz lakik itt – itt lakik, itt lakik; a nyúlászó vadász csaholó kopóival sietve megy a tájon keresztül.

Az országút mellett jegenyekirályok jelentek meg. Négyen voltak, és szabá­lyos négyszögben állták körül a sárga falú kúriát, amely düledező kapubálvá­nyaival, tágas, nagy udvarával az országútra nézett. Konyhakertjében szomorú tehénke rágta a dudvát, a zsindelytetőre vén diófa száraz ága borult az udvar felől. Zsalugáteres ablakai lehunyt szemek, eresze alatt fázékony tyúkok tollász­kodnak. Ha behunyod a szemed, elképzelheted, hogy egyszer a zsindelyes tető zömök kéményei füstölögtek, és a kőbálványok között vidám vendégek jöttek messze járó hintókon vendégségre. Ma Birta Mária lakik itt, utolsó hajtása egy régi, nagy családnak. Menjünk be hozzá.

Egy lompos, vén komondor rekedten ugatott a kapu mögött. Az ugatásra ráncos képű szolgáló jött elő valahonnan. Ferde volt rajta minden; válla, arca féloldalra meredt, még kék szoknyája is hosszabb volt az egyik oldalon, mint a másikon.

Útitársaim, a mérnök, jártas volt a háznál. Rákiáltott a csudálkozó némberre:

– Lidi, itthon van a kisasszony?

Lidi nehezen tért magához csudálkozásából. (Hogy vendégek jöttek a ház­hoz!) Aztán rákiáltott a vén komondorra:

– Hallgass, szamár, nem ismered a tekintetes urakat?

Az eb beesett szemeivel figyelmesen nézett Lidire, aztán sántikálva elkullo­gott a szín felé, de menés közben néhányszor visszanézett: igazán nem ismerte meg a tekintetes urakat!

Lidi ekkor a tornácra ment, és folyton reánk függesztve apró, szurokszínű szemét, kiáltozott:

– Kisasszony! Kisasszony! Tessék csak kijönni!

A házból kistermetű, fehér hajú nő gyors lépésekkel kijött.

– Mi az? – kérdezte élénken.

– Mi vagyunk itt, kedves húgom, Mariska – szólt a mérnök.

A mérnök, Müller János, lehetett jó negyvenes, pirospozsgás arcú férfi, vidám és egészséges, mint az erdei borz; Mariska húgomnak fehérpiros arca volt ugyan, de haja ősz volt, mint a most leesett hó. Csak fekete szemei ragyogtak az élénkségtől, mert kissé süket volt Mariska.

– Isten hozott – szólt Mariska kisasszony. – Jertek be. Erre jártatok, ugye? És azt gondoltátok: ej, nézzük meg a szegény Mariskát, mit csinál! Hát nagyon jó időben jöttetek, mert most éppen nincs semmi különösebb dolgom. A befő­zéseken már túl vagyok… Tudjátok, hogy három évről is van paradicsomom!

Bementünk a házba.

Ah, különös ház ez asszonyi ház! Ezekben a szobákban már egy emberöltő óta nem hált meg férfi teste. Leány lakott itt mindig, asszonyi illatok, asszonyi sajátságokkal volt teli minden. Keresnél ódon és kényelmes borszékeket, amelyek régi kúriákban a cserépkályha mellett vagy az ablakmélyedésben állnak, keresnél pipatóriumot, amely átható, dohos szagával karakterizálja az egész házat, keres­nél barna szilvóriumosüveget a pohárszékben vagy pohos cserépkancsót az új borral – de nem találsz. Hórihorgas lábú varróasztalka áll az ablakközben, diófából faragták tán száz év előtt, sok asszonyi szemek, temetőben immár elporladt szép fejek hajoltak egykor gondolkozva az asztalka lapja fölé; szerelmes ábrándokat nem érzel-e, ha apró fiókjaira tekintesz? Ki ne húzd valahogy a bezárt fiókot. Nagyatyád pecsétes levélkéjét ha olvasnád, amit egykor e ház szép leányához küldött, nem sírnál-e a múlt idővel elveszett forró érzelmeken? Az almáriumon ragyognak a zöld gyümölcsöstálak, és az óezüstből való cukortartó, aminek nádmézes gyomrát egykor kulccsal zárták el pákosztos cseléd elől, tompa fénnyel néz le az almárium tetejéről. A széles hátú szekrényekből valami gyengén lágy illat szivárgott ki: levendula ez vagy chypre? Olyan illat, ami régi asszonyi lakásokban található.

Mariska húgom bevezetett a szobába. Nagyon szíves volt, és sokat beszélt:

– Be jó tettétek! Már majd meghalok a magányosságtól, pedig tudjátok, azelőtt, míg fiatalabb voltam, úgy bolondult utánam a férfinépség, mint a legyek a mézre. Farsang napjait egyhuzamban kertesztültáncoltam. Szép világ volt, szép világ volt… Ha megöregedtél, ülj a sutba, és hallgass. De ebédre itt maradtok?

Mariska húgom sebesen járt fel-alá a szobában. Egy lomha, nagy cica ébredt fel a divány sarkában, és felnyitotta a szemét:

– Barátném, ne alkalmatlankodj! – kiáltotta Mariska, és elhessegette a dörgölődző cicát.

– Lássátok, ez a barátném! Mást nem ismerek a lányok közül. Akik voltak, azok férjhez mentek, a mostaniaknak pedig férfiakon jár folyton az eszük. Ugyan ki törődnék az ilyen elsavanyodott kisasszonnyal?

Mariska, miután dél felé járt az idő, komplimentet csinált, és eltűnt a szobából.

– Az ebéd végett megyek. Mulassatok addig.

Míg Mariska odakünn járt, megkérdeztem a mérnököt, hogy miért maradt leány Mariska.

Müller János nyújtózkodott, és felpödörte barna bajuszát:

– Az ördög tudja! Bolond volt egész életében; fantaszta, barátom, fantaszta! Azt mondják, szép leány volt, de nem tetszett neki senki. Abban az időben, mikor ő hajadon sorba jutott, Svarcenberg dragonyosok feküdtek ezen a vidéken. Igen vidám, mulatós katonák voltak, csupa főrangú ember volt a tisztikarban. Egy kapitány, valami gróf tette a szépet Mariskának. Mondják, hogy volt köztük valami, mert mikor a dragonyosok továbbmentek, Mariska bánatba merült. Apja, anyja meghalt, egyedül maradt a gazdaságban, ami azóta aszonykézben züllik, fogy, mint a holdvilág… Mariska nem törődik semmivel, senkivel, él, mert nem tehet egyebet. Távoli rokonai annyi ezüstkészséget örökölnek utána, amennyit még álmukban sem láttak.

A mérnök a keskeny hátú széken kényelmetlenül érezte magát. Nyújtózott jobb-balra, aztán egyszerre elaludt.

Mariska bejött a szobába.

– Elaludtál, fiam? – rebegte megilletődve Mariska, a mérnökre tekintve, aztán óvatosan rázogatni kezdte a vállát. János felébredt és körülnézett.

– Kész az ebéd, gyertek! – mondá Mariska.

Vékonyra szeletelt vadpecsenye után cukros süteményt hozott a vén szol­gáló. Sovány ebéd volt, szinte szomorú. A befőttesüvegek tucatszámra vonultak fel. Müller János szomorkásán nézett a nénire.

– Borod nincs, húgom?

– Nincs, fiam, nálam nem dorbézolnak. Lábán eladok mindent. Minek nekem? Tudod, kétszáz forint kiadásom sincs egy esztendőben. Ha ruha nem kellene, olcsóbban is megélnék.

Ebéd után a klavírhoz ült Mariska. Elmerengve lapozgatott a kották között, közben halk hangon beszélt:

– Régen nem zongoráztam, de a ti kedvetekért mindent megteszek. Húsz esztendőben egyszer alig jön vendég a portámra.

Megnyomta a sárga billentyűket, és hosszú melódiába kezdett. A ferde Lidi feketekávét hordott fel, Müller búsan lehorgasztotta a fejét.

– Húgom, a Svarcenbergek indulóját tudod még? – kérdé.

Mariska nevetni kezdett.

– Hogyne? Akarod?

A billentyűkbe csapott, és amint játszott, egyszerre könnyek szivárogtak végig az arcán. A billentyűket verte, és mindig jobban sírt.

Az ajtón halk kopogtatás hallatszott. Egy molyette, vén, zöld dolmány és egy hófehér férfifő nyomult be az ajtón.

– Isten hozta, Pál úr. Be jól tette, hogy eljött. Éppen magán gondolkoztam.

A hófehér Pál úr – szomszéd komposszesszor, aki nemrég özvegyi sorba jutott, és unalmában délutánonként meglátogatta Mariskát – szertartásosan meg­hajtotta magát. Sapkáját hóna alá tartotta, és hódolattal járult közelebb a kla­vírhoz.

– Az indulót tetszik? – kérdé szomorúan.

– Igen, Pál úr – felelt élénken Mariska. – Üljön közelebb; mit csinált azóta, hogy nem láttam?

Pál úr köhintett.

– Szomorkodom, kisasszony. Mit csinálhatnék? Szomorkodom.

Müller János titokban intett. A hófehér Pál urat néztem, kopott, zöld dolmányában és sárga szakállával, amint odaadással hajol előre a klavír fölé, és amint halkan mondá: „Nagyon szép, nagyon szép. Hát hogy van, Mariska?” És a fehér hajú leányt is néztem, amint fehér orcáját Pál úr felé fordítá, és felelt: „Szeretném, ha maga is játszana valami zenét, legalább együtt játszanánk!”

*

Alkonyodott, és továbbutaztunk. Köd járt a tájon, és a lápban, amit megközelí­tettünk, lidércfények táncoltak. Csend volt, nyírségi csend. A faluk alusznak körül, az úriházakban a Svarcenberg-indulót játsszák klavíron.

1901

KISS JÓZSEF

A naphoz

Ó, tűzz le forrón az én szép hazámra,
Legizzóbb lángod, te nap! ide vesd,
Hogy kétszer érjen a rónák kalásza,
S kétszer piruljon a szőlőgerezd.
Delelő fényed, nyugvásod harmatja
A mi ezüstünk, a mi aranyunk –
S ha a föld egyszer tejét le nem adja,
Mi oly ínséges szegények vagyunk.

Tápláló anyja más népnek a tenger,
Sós habja drága, apadatlan kincs,
Mi kulcslyukon át nézzük sóvár szemmel,
De a karunknak hozzá köze nincs.
Hatalmas rajban járnak a hajók kinn:
Visszatérőben ide egy se tart –
Az Óceánok nagy végtelenségin
Ki is ösmerné a szegény magyart?

Hol évmilliók ős vetése hűlt le:
Gyémántmezőkön ásónk nem kutat.
Másé a Dél – rejtelmesen terülve,
S művészetével a gőgös Nyugat.
Lomhán gomolyg a gyárkéményünk füstje.
Versenyre brittel, frankkal nem kelünk –
A hármas hegy – a négy folyam ezüstje –
Oly szűk világ, de nekünk mindenünk!

És mienk vagy te örök nap az égen! –
Oly éltetőn nem sütsz te sehova,
És lángod lüktet a férfi szívében
S fényedtől édes a nő mosolya.
Nem vág oly rendet, mint minálunk, senki,
Rendet a réten, rendet a csatán,
És könnyű vérrel úgy gondot temetni,
Sírva vigadni sem tud senki ám!

Kelet pusztáin már téged imádtunk
És pogány sorban neked áldozánk,
A termő róna napsütötte álmunk:
E föld élt bennünk sejtelem gyanánt.
Sokszor lehunytál véres alkonyatban,
Sokszor kerestünk: nem voltál sehol.
Mint a szerelmes, ki búvik, felbukkan,
S párjával végül mégis egybeforr.

Ó, tűzz le forrón az én szép hazámra,
Legizzóbb lángod, te nap! ide vesd,
Hogy kétszer érjen a rónák kalásza,
S kétszer piruljon a szőlőgerezd.
Forrald merész nagy tettekre a vérünk,
Ha lankad a hit s csügged a remény –
És aranyozd be a mi szegénységünk,
Te arany nap, az égbolt tetején!

                                    1902

SZÉP ERNŐ

Tisza-part

Ül egy szegény halász ember
Kettesben a néma csenddel,
Ott űl füst nélkül pipázva,
A tolvaj hálót vigyázza.

Kezdi a hálót emelni,
Halat nem tud benne lelni,
Póklábak megint leszállnak,
Kút, kazal, fa alva állnak.

Áll a nap fenn, áll a felhő,
N'em jön fecske, nincs egy szellő,
A víz nem látszik, hogy folyna,
Isten mintha bóbiskolna.

Talán el is felejtette,
Hogy a Földet teremtette,
A Tiszát is beletette,
A halászt is leültette.

            1905 körül

NÉPKÖLTÉS

Két út van előttem

Bartók Béla gyűjtése

Két út van előttem,
Melyik re induljak?
Három szeretőm van,
Melyiktől búcsúzzak?

Ha egytől búcsúztam,
Kettő megharagszik;
Így hát az én szívem
Soha meg nem nyugszik.

Köröstárkány (Bihar), 1912

ADY ENDRE

Gőzösről az Alföld

Magas, fátlan síkokról
Nyargaltak le az Alföld
Mély, szomorú völgyébe
(Fut a gőzös az éjbe).

Világok és jövendők
Néznek ki a vonatból
S alacsony tanya-házak
Óvakodva vigyáznak.

Tatárba begyógyultak,
Törökkel megbékültek,
De a múltjukat állják
S a fákat is utálják.

Se virágjuk, se fájuk,
Se némettel békéjük,
Se kedvük újjá lenni:
Álmuk a zsíros Semmi.

Hajh, Alföldre lenyargalt,
Szűk, vén fejű, magyar nép,
Be elmúltak a múltak
S lovaid kisántultak.

Csalva, csalódva, csalván
Kopár, régi síkodnak
Valál emlékezője
S lovad rossz nyergelője.

Nincs is e nagy világon
Szánandóbb nép náladnál,
Köd fölötted és köd lent,
Ősi nép vagy és jöttment.

Kisírunk a gőzösből
Sok nehéz, könnyes jóslást
Sorsodról, Alföld népe
(Fut a gőzös az éjbe).

            1910

MÓRICZ ZSIGMOND

Ököritó

Háromszázhuszonöt halott, kilencvenkilenc sebesült. Mind halottam, valamennyit gyászolom.

Földieim, véreim, s ami művésznek talán legfontosabb: a modelljeim! Ott tanultam megismerni nemcsak a magyar parasztot, hanem az embert is.

És ha ismerek valakit, s valamit, őket és az ő életüket ismerem, s csakugyan, mikor a nagy szerencsétlenség hírét hallottam s a részletes tudósításokat olvastam, olyan tisztán láttam az egész eseményt, hogy ma már szinte alig hiszem, hogy nem voltam ott köztük.

Könnyeden fájdalommal, fájó szeretettel, szerető haraggal gondolok rájuk, s nem is éppen ez a rettenetes szerencsétlenség borít el aggodalommal, hanem azok az állapotok, amelyek előidézték, s amelyek, mint az azóta eltelt tíz nap eseményei mutatják, egy hajszálnyi örvendetes alakuláson sem mentek át.

Számtalan mély és nagy oka van, hogy ez a borzasztó baleset megtörténhetett.

Aki ma vasúton utazik oda, nem ismerheti meg ezt a népet, amely az utolsó tíz esztendő alatt rendkívül sok szellemi fertőzést szedett fel Ököritón ugyan sohasem voltam, de ennek a falunak ugyanaz a kálvinista népe van, ami egész felső Szatmárnak, s különösen az ecsedi láp többi falvának. Mikor először arra jártam, gyalog mentem végig az egymáshoz csak egy-egy jó hajításnyira fekvő falvak során; Ér-Endréd, Dengeleg, Iriny, Pórtelek, Mezőterem, Gencs magyar és sváb népe között, be Nagykárolyba, onnan Kaplonyba, Kálmándra, Börvélybe. És sohasem felejtem el azt a sajátságos benyomást, ami elfogott, mikor az Ervidék tiszta levegőjéből bekerültem az ecsedi láp világába, Pedig akkor már nem volt meg a nagy láp. Éppen kiszárították, s azokban az években termett először a nád és sás meg a végtelen területű ingoványok helyén rengetegre nőtt kukorica. Ámde ott ült még akkor is a nép lelkén a láp világa, amely egy ezredéven át megőrizte az ősi magyar életmódnak és életfelfogásnak némi színét és illatát. S a parasztok éppen akkor komoran szidták, s véres düh ingerlékenységével feszeget­ték, hogy játszották ki őket az urak. Elvették tőlük a csíkászó, halászó, nádtermő szabad vizet, amely kenyeret adott és híven gondoskodott a maga népéről. Még ott rohadt a háló az eresz alatt, a halkas a színben, a kutya ott kapart egy-egy földdel befolyt csíkverem gödrében, de már nem volt víz, az új Krasznán mezítlábas gyere­kek szaladgáltak át, sehol sem ért kötésnél mélyebb vizet a pulya. De csak legalább, ha már föld maradt a helyén, öles kukoricát termő föld, nekik maradt volna. De jöttek az urak, a nagyurak, idejében, még mikor víz alatt volt a világ, s összevásá­rolták a nép lápilletményét három forintjával, öttel, adtak nekik jó, kiélt szántóföl­det érte, ott, a falu közelében, s örült a paraszt, hogy húsz hold vízért egy holdat, vagy kettőt, vagy csak háromvékást is kapott; mert ugyan ki hitte volna, hogy le­gyen idő, mikor vederrel kell a lápra hordani a vizet! Ha pedig megvan a láp, úgyis csak a szegényember aratja azt le, nem mennek a Domahidyak, a Tiszák, a Károlyi­ak nádat vágni! Hanem aztán megtörtént a képtelen csoda, hamar eljött a tavasz, mikor milliószámra feküdt a hal a száradó pocsolyában, kapával gereblyélték; s mikor hiába jöttek a madarak ezerszámra, nem találtak helyet, ahová fészket rak­hassanak. A gém, a szárcsa, a sok vízimadár rémülten kóválygott ősi hóna körül, mint a paraszt s egyforma irigyen s keserűen látták, hogy kijátszották őket az urak az otthonukból…

Börvély, Domahida a láp déli részén vannak, Ököritó az északi sarkában. Vonat még akkor nem ment, akkor építették a csengeri vonalat s akkor tervezték az ecsedit.

Gyalog indultam el Börvélyből Nagyecsedre; nagy dologidő volt, aratás, semmi fizetésért sem lehetett szekeret kapni. A nyílegyenesre vágott Kraszna-parton halad­tam előre. Balról zöld táblák, sűrű falvak, Csanálos, Vállaj, Mérk sváb tornyai látszottak, jobbról mély földfenék, amelyről hamar elfogytak a nagyterjedelmű kukoricatáblák, aztán egyhangú, egyszínű, tompa, fekete sötét volt a föld a szemha­tárig. Mikor alkonyodott és nyugaton leszállt a nap a derűs és élő emberlakta világ fölött: a keletre terülő lápföldre kísérteties villóhomály telepedett. Szinte félve néztem el rajta s láttam megelevenülni a múltat, a hajdani lápot… Erősen alkonyodott s még mindig messze volt Nagyecsed. Szaporáztam az utat s utolértem egy ökrös szekeret, amely lent a töltés alatt az országúton ment. Fölkérezkedtem rá. Ecsedi szekér volt. Emlékszem, a szekér az úton úgy haladt a száraz földön, mintha vízparton menne, mindig attól tartottam, beledűl a fekete mélységbe, bár az egy szinten volt az úttal, s mikor egyszer valami kanyarodót átvágni akarva, belehajtotta az ökreit a gazda a lápba, úgy süppedt a szekér a puha, laza földbe, mint a tavi sárba s rajtam különös borzongás vett erőt, féltem, fáztam és éreztem a tó szagát.

Egy évezreden át szinte megközelítheteden hely volt ez a vidék s különösen a láptól északra, a Szamostól a Tiszáig sohasem volt, jóformán az egész ezredév alatt igazi nagy népáramlás. Török, tatár erre csak vendégnek járt, hadak útjába ez a hely sosem esett, csak természetes úton fogyott és szaporodott, s míg a Duna-Tisza közén a török korban háromszáz községből harminc is alig maradt meg, itt minden falu felviszi az adatait az Árpád-korig. Ököritót 1315-ben már Ukuritow-nak írják, 1345-ben Vkurytow-nak, 1458-ban Okerytho-nak, ha Szirmaynak hinni lehet, s bizonyára úgy is ejtették ki, mint ma. 1344-ben Lajos király új adományt ad rá a Kölcseyeknek, akik nyolc év múlva eladják a Domahidyaknak, s azóta mindig a nagy szatmármegyei családok birtoka. Ha változott is örökség, hagyaték, vásár útján a földesúr, az élet ugyanaz maradt s annyi változás az életmódban s életfelfogásban nem történt Nagy Lajostól a forradalomig, mint azóta a láp lecsapolásáig, a vasút megnyitásáig s az első amerikai kivándorlóig és ez alatt nem annyi, mint ettől fogva máig.

Akik a magyar parasztot megírták, Szentjóbi Szabó Lászlótól Gárdonyi Gézáig, azok mind ugyanabból a szögből nézték a szegényembert. A jólelkű úr szemével, akinek tetszik ez a nála primitívebb emberállat, akit meg lehet figyelni, lehet kedvelni s bármikor ott lehet hagyni a faképnél; de nem lehet szeretni és gyűlölni, nem lehet vele érezni, mert hisz annyira alattuk áll rang, mód és műveltség dolgában, hogy nem is juthat eszébe senki írónak, hogy egyenrangú­nak érezze magát velük. Ezért látják csak a külsejét a parasztnak. Csokonait és Jókait közelebb viszi hozzájuk valami rokonanyag, ami az ő lelkükben közös volt a magyar paraszttal: mindeniknél a humor képessége volt ez, s Csokonainál élesebben, keményebben, durvábban, életteljesebben csendül ez a humor, Jókai­nál lágyabban, melegebben, színesebben, de az eredeti tőből fakadtan. Csupán­csak egy írónk van, aki teljesen keresztül-kasul ismeri, érti, méltányolja s egészen magához valónak veszi a parasztot: Arany János.

A magyar paraszt igen gazdag anyag, aminek főoka minden bizonnyal az ősisége. Úr a magyar paraszt, a nemes magyarságnak szellemi örököse; nagy­részben, különösen a tisztább s jobban elzárt, tehát népanyag-konzerváló vidé­keken testi örököse is. Ököritó vidéke éppen ilyen tájék, és sehol sem szebb a magyar paraszt faja, s különösen sehol sem gazdagabb, romlatlanabb, értékesebb a nyelve, a szelleme, a humora, a lelki tartalma, mint éppen errefelé, a Szamos-háton, s a Tiszaháton. Ha idegen ember kerül közéjük s csak látja őket, csak beszél velük, de semmi anyagi érdek nem hozza igazi viszonyba velük, akkor egészen a sablonos magyar parasztirodalom szemével látja őket; csupa daliásság, okosság, kedves magabízottság, remek humor, hatalmas tréfaképesség, erős mun­kabírás, úri mulatnitudás és csupa tetsző, szeretni, dicsérni való tulajdonság ékesíti őket. De ha úgy esik, hogy érdek, anyagi érdek, pénzkérdés hozza össze az idegent evvel a paraszttal, kellemetlenül és dühösen veszi észre, hogy ravasz, komisz, telhetetlen a paraszt, se istent, se embert nem ismer, s ezen a nyomon elindulva látja, hogy durva, szabadszájú, oktalanul makacs, megátalkodott, okos szóra nem hallgat, amellett, lomha, rendes munkára nem való, s fajtalan, lel­ketlen… És örül, ha végül ép bőrrel szabadul közülük.

Hol már az igazság! Bizonnyal valahol középen. Mindezek az erények és bűnök megvannak a magyar népben, s részben a történelmi osztály, a nemesség hagyatéka nála, részben a világ minden pórnépével közösek és a nagy szegény­ségből s az élet nyomorúságából fejlettek. A magyar nép értékes anyag, nem is lehet becsesebbet kívánni már parasztnépnek, mert az már nem lenne többé paraszt, hanem valami lendülésre kész fok, amely belső kvalitásai miatt kénytelen a baromi munkát otthagyni s a magasba, a szellemi munkára törni. A magyar nép olyan, hogy azzal lehetne valamit kezdeni, de az a baj, hogy a fölötte álló rétegek nem olyanok, amelyekből jó áradhasson lefelé…

…És ez mind oka annak, hogy Ököritón leégett egy csűr, s benne negyed- félszáz ember.

Hogyne volna oka, mikor éppen ez az eset mutatta meg oly rémesen, hogy a félvak magyarnak is meg kell látnia, hogy a mi népünknek mit hoz a kultúra: ecsediláp lecsapolást, vagyis a piszkos, szegény életnek végét – ó, nem azzal, hogy a félfilléreket hozó földnek az értékét s a jövedelmét százszorosra emelte, hanem azzal, hogy a félfilléreket is elvette a szájából s ráeszméltette a népet, hogy itt nem lehet megélni, a fölös nép menjen Amerikába. A falu szélén futó vasúton! Amelynek alig is van egyéb haszna – mert az ugyan nem haszon Pál Estánnak, hogy ma vasúton megy Ököritóról Győrtelekre; nem haszon, hanem tíz krajcár pénzkidobás.

És a kultúra hozta, a kultúra a táncrendet. Ez a nyomtatott papírlap jelzi legtisztábban, mi történt hát a néppel? Az, hogy bizonyos kultúrigényekre tett szert, de semmi kultúrmunka képességre. A föld jövedelmét sem tudták növelni, de a személyi kiadások horribilis módon felszöktek. Nem faekével szántanak ugyan, de nem is haladnak egy lépést sem Hollandia földművelése felé. A maguk szőtte vászonruhából ellenben kivetkeznek, anyagi képességeiket messze megha­ladó módon ruházkodnak. Jön a divat, itt is van a nyakukon, megtanítja őket a fényűzésre, közel hozza a várost, ahol a legújabb divatú blúzokat lehet varratni; ellenben nem hoz semmiféle piacot; kénytelenek ma is búzát termelni, meg tengerit s egy kevés árpát, s álmodni sem tudnak róla, hogy lehetne a kiszipo­lyozott öreg földnek kiszedni a zsírját.

Mit hozott hát a kultúra? Azt, hogy a régi halász, pásztor, tehetetlen földtúró parasztnép világába nem hozott reális hasznot, de hozott morális kárt. Ma nagyobb divat ezekben a falvakban a durvaság, a szívtelenség, a komiszság, mint bármikor is volt; ma, aki valamit ad magára, hetyke és kemény, és az istennel sem törődik! Mert ő az első a világon!… Mi is történt Ököritón? A szomszéd falvakban van már rezesbanda, na hát lesz nekik is! De olyan, hogy olyan nincs több a megyében! És neki a falunak, neki a környéknek, fel kell hajtani a népet, itt legyen mindenki húsvét-vasárnapján! Mert olyan valcert kell csinálni, amilyen még nem volt! Azért is kell vasárnapra tenni, ünnep első napjára, ami eddig rettenetes szentségtörés lett volna! Táncolni! Ünnep első napján! De mit! Ott egye a fene a papokat, ahun egy kicsírázott – szakadjon rájuk az ég, meg egy darab isten!…

Ez a tónus az, ami az egész életükben uralkodik, s ami megteremtette a rettenetes bajt.

Beszögezték a kaput? Hát persze, hogy beszögezték! Hogyne szegezték volna, mert még a császár sem jön be ott fizetés nélkül! Próbálja meg! Míg a koronát le nem teszi! De még be se néz oda korona nélkül senki! (Valaki, éspedig úriember, a fiát akarta bent megkeresni, nem engedték be, míg nem fizet. Nem volt nála pénz, ami falun rendes dolog, – így menekült meg; mert épp abban a percben tört ki a tűz. S emiatt menekült meg a kisfia is, mert azt sem engedték be nézőnek, korona nélkül.)

Ha jött volna egy bölcs ember, aki megmagyarázza nekik, milyen veszély fenyegeti őket, ugyan ki hallgatott volna rá a bortól, kedvtől és mesterségesen eldurvított, maga erejétől elvadult nép közül? Senki.

– De barátom, mindenki odaég, ha beszegezik a kaput!

– Égjen, de pénz nélkül nem jön be senki!

– De nem ég oda, aki nem fizet, hanem maguk, akik fizetnek.

– Ég az isten! Sohse égett még oda senki!

Azzal otthagyja a bölcs embert ez az egy is; mert mind csak a maga feje után okos, csak arra hallgat, amit a falu mond! A faluban pedig a „magyaros keménység” a divat, még a lányok is olyanok akarnak lenni. Más ma ezekre nem hat, csak a falu, se szépszóval, se rosszal; a jó tanácsra siket, a paranccsal szemben dacol. Megjárná a szolgabíró, ha önérzetüket nem akarva bántani, a szívükre próbálna hatni! Szív nincs! Parancs? Annak pedig visszaüt! Hiszen csak ne engedték volna meg, hogy bált tartsanak abban a csűrben, lett volna olyan kis forradalom, hogy a csendőrség se bírt volna velük vérfürdő nélkül.

Rossz petróleumlámpát és lampiont hozott a kultúra, melyben bizakodva ötszázan mertek máglyára állni. Mert míg fáklyával világítottak, addig bizony nem táncolt a csűrben senki éjszaka! Ennek a „magyaros keménységnek” adták bizonyságát a környékbeli falvak, mikor vasárnap megtartották a táncmulatságot. A lapok felháborodva írtak Komlótótfaluról, hogy vasárnap táncolt. Látszik, hogy aki írta, nem ismeri a népet. Persze, hogy táncolt; hát Budapesten nem tartottak meg valami bált amiatt, mert elsüllyedt egy hajó valahol háromezer utassal, vagy mert Messina romokban hever? Komlótótfalutól Ököritó csaknem olyan messze van, mint Budapesttől Messina! Azok nem szomszéd falvak, közbe esik Szamos- becs, Sima, Tatárfalva, Sályi, Szamosújlak, Porcsalma, s ez a hat falu úgy elvá­lasztja őket egymástól, hogy bár két-három óra járás az egész szekéren, mégis elegen vannak Tótfaluban, akik sohasem voltak életükben Ököritón, s annyit tudnak róla, hogy az ököritóiak náluk mennek keresztül Szatmárra.

S ennek a magyaros keménységnek az ököritói szerencsétlenek akkor adták legfőbb bizonyságát, mikor meglátta az eszeveszetten, durván, nagy erővel tán­coló tömeg azt a felfutó tűzcsíkot, amely a fellobbant lámpából szikrázott a száraz lombokon a tetőig.

Ebben a pillanatban teljesen elvesztette az az ötszáz emberi lény mindazt a kultúrát, amely a sok ezeréves szellemi művelődésből rájuk jutott. Fenevadakká változtak, nemcsak a rémület hatása alatt, de azért, mert arra voltak mintegy ránevelve, hogy ebben a percben nyers állatokká legyenek. A táncos legény ököllel ütötte el a lányt, ordítva vágott előre, egy másodperc alatt földre voltak tiporva az elöl állók, akik az út sodrában álltak, nem a kapu felé rohanókéban. És senki sem ért a kapuhoz, hanem bent, két lépésre attól, eleven máglya nőtt az önmagukat tönkretevő boldogtalanokból. A jelenlevő emberi erőnek semmi része sem használódott el a kapu kitörésére s a hirtelen lecsapó füstben és tűzben a legparányibb emberi ész és akarat nélkül mintegy szétrobbanva sült ki az emberi testekbe töltött energia. Alig-alig néhányan mentek ki a nyitvalevő kis ajtón, jellemző, hogy volt legény, aki kívülről, tehát a szabad ég alól, tiszta ésszel tört be, s így az emberhalom alól ki tudta vonszolni húgát és épségben vitte ki a pokolból. Ellenben a többiek, a boldogtalan állatok, ott vesztek, mintha csak nem is az isten képére teremtett lények lettek volna, hanem kosok és bárányok a tűzben. És fölfelé meredt a karjuk és a szemük, s mikor annyira nőtt az emberhegy, hogy elérte róla valami három méter magasban lévő nyílást a csűr falán, azon ugráltak ki az emberek, így megmenekültek mintegy százan. És a letapodtak visszarángatták akit tudtak, s volt, akit egészen kettészakítottak.

És mi történt a tűz óta?

A nép, mint minden félcivilizált és erősen vallástalan nép, rettenetes apátiába süllyedt. Az égett emberek elbújtak és elmenekültek, mert jól ismerik az orvo­saikat, akik barbár módra henteskednek s követelik az őket nagyon jogosan megillető, valójában igen kicsiny díjakat. De a parasztnak minden krajcár igen nagy pénz, még akkor is, ha vásárol, hát még mikor csak az egészségét kell vele megfizetni. Nem is lehet összeírni, hányan sebesültek meg, míg végre egy hét múlva híre ment és bizonyossá is lett előttük, hogy most ingyen gyógyítanak és ingyen adják az orvosságot. Az államnak valóban ingyen kellene adnia a népnek: tanítót, orvost és ügyvédet.

Azonban nemcsak a nép viselte magát paraszti állapothoz illően, az urak is nagyon úri módon fogták fel a dolgukat. Csak az alispán és főispán szerepét látni tisztán. Nagyon keményen lehetne megtámadni a magyar közigazgatást ennek a két úrnak magaviseletét általánosítva. Az alispán lesürgönyzi a budapesti mentőegyesületet, amely felajánlotta a segítséget: „Szíves készségükért köszönetét mondva, értesítem, hogy Ököritón egyéb munkálat nincsen, mint háromszázon felüli hulla eltemetése.” Ebben a pár sorban benne van a magyar úri gavalléria hetvenkedése, oktalansága, s a hivatalra, a nép atyjának szerepére nem termett ember minden lelkiismeretlensége. Míg az alispán ezt a táviratot írta, minden bizonnyal ünnep utáni katcenjammerétől többet szenvedve, mint a szíve fájdalmától, ezalatt száznál több ember ordított és nyöszörgőit, halálverítékkel kivert, égett testtel… S az alispán csak egy hét múlva józanodott ki annyira, hogy a mentőegyesület újabb ajánlkozására elfogadta a segítségüket.

A magyar közigazgatást sokan szidják, pedig szabad és független emberekké teszi az egyes tisztviselőket. Ennél nagyobb áldást nem is lehet elképzelni, ha a tisztviselő rátermett a hivatalára. Az a legjobb hivatal, ahol az okos, becsületes és derék ember hadvezér lehet! Cselekedhet! S rögtön csatát nyerhet; nem kell paragrafusok békóival küzdenie, s nem kell még a lélekzetvételre is felettes hatóságtól kérni három aláírással ellátott engedélyt. Ma már a katonaságnál is megszűnt ez a szabadkéz. Talán utolsó tér, ahol megvan: a magyar közigazgatás. Szomorú volna, ha itt mint rendszer bizonyulna oktalannak és károsnak az emberi szabad akarat és szabad lélek számára biztosított cselekvési tér. Éppen ezért a vármegyei tisztviselők hivatali vétkeit csak egy szempontból kellene vizs­gálat alá bocsátani: rászületett vezérhez méltó volt-e a működése, vagy nem? Ha nem, akkor menthetetlenül azonnal el kell bocsátani az embereket. Ézt a rend­szert nem lehet más módon egészségesen fenntartani.

Pedig a magyar népnek ilyen hatóságra volna szüksége, ez felelne meg a nép természetének, s ezzel lehetne csak a magyar népet arra a színvonalra emelni, amelyre belső erejénél fogva joga van.

Ha felelős a magyar paraszt azért a durva és elmaradott és nyers lélekért, amelyet a legegyszerűbb megfigyeléssel meg lehet állapítani, nála, százszorta jobban felelősek az összes felettes hatóságai, amiért nem képesek rájuk hatni s a lelkűkben lévő rendkívül nagyértékű anyagot igaz kultúrával kiművelni.

Az ököritói szerencsétlenségért felelős minden tanító, minden pap, minden szolgabíró, minden jegyző, s minden vármegyei hivatalnok, akinek 1848 óta köze volt ehhez a faluhoz. Fel egészen a mai belügyminiszterig, ha ez nem vette tudomásul az alispán hírhedt táviratát. Csak a főispánok nem felelősek semmiért. A főispánt nem azért küldte le a kormány a megyékbe, mert felteszi róluk, hogy lelkük van s a megyének hasznára lesznek, hanem azért, mert szép a nevük, mint egy lobogó és legalább is olyan daliák, mint a vármegyei hajdúk: tehát nem dolgozni kell nekik, hanem reprezentálni! Ilyen formán Szatmár megyének most ideális főispánja van. S ez az úr két nevezetes dolgot jelentett ki: „addig nem megy le Ököritóra, amíg el nem temetik a halottakat, mert ezt a látványt nem bírják az idegei”, s hogy „Ököritón nincsen szükség segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra”.

Bizony, bizony, akárhová nézünk, az ököritói tűz világa mellett csak szomorú látnivalók tűnnek szemünk elé.

1910. április

TÓTH ÁRPÁD

Fénylő búzaföldek között

Ha olykor lassú esti sétán
Az országút merengve páros
Sor jegenyéjét messze járom
S mögöttem elmarad a város, –

Megállít a nagy búzaföldek
Ragyogása az esti napban,
Nyújtózkodnak a sárga táblák
Fénylőn, komoran, mozdulatlan;

Valahonnan az erdőszélről
Viszkető kis szelek sziszegnek,
De keleti, ős lustasággal
A nagy táblák alig zizegnek;

Alszik a sűrű, jó magyar föld,
S oly különös, ahogy mogorván
Sütteti sok busa kalászát,
Mint sörényét egy vén oroszlán,

Mely idetévedt Európa
Hegyei s tengerei közzé,
S vadásznak rája ezer éve
S ezer tőr és háló kötözné, –

És már nem bánja. Elcsigázott
Remek teste elnyúlt a napban,
Már néki mindegy, várja sorsát
Fénylőn, komoran, mozdulatlan;

Vagy tán egy bősz ugrásra vár még?
S kalászvillantó esti tűzben
Nagy ős dühét forralja lassan,
Félelmesen és egyszerűen?

S majd talpa nagyságos ütése
Végigrendül Európa hosszán,
Mielőtt elalunna végkép
Az Ázsiából jött oroszlán?

Ki tudja? Óh, te furcsa, drága,
Vad búval és bő vérrel ázott
Komor magyar föld, csöndes este
Megsimítom fénylő kalászod;

Lásd, engem, kócos, bús jobbágyok
Sarját, rég megtett gyermekének
A finom, csábító Nyugat, de
Láttodra egy-egy régi ének,

Valami kancatej-szagú dal
Lelkem ős pusztáiból följön
És jajgat a nap húnyó fényén
S meghal az esti búzaföldön.

                        1922

SZABÓ LŐRINC

Repülőgép az Alföldön

A vén magyar Alföld az istenek barátja,
sár, délibáb, tenyészet, ősi hit;
a vén magyar Alföld a meséket imádja
s nem szereti az ész fürkésző álmait;
a vén magyar Alföldnek semmi se kell,
így is nagy, gazdag, ő a legnagyobb,
és nyugalmában testet ölt az ige,
az első, az állandó, a Vagyok.

A vén magyar Alföld lomha hatalom –
elheverész a napon, nézdegélve,
a dombhajlás mögül a fellegek
fehér csordája hogy ballag az égre;
pusztulhat rajta nép: ő gondtalan
öltözködik télbe-nyárba,
s embertelen-egykedvűen
bámul bele az időtlen határba.

A vén magyar Alföld volt sírja nemzeteknek
s vér, inség, bőség nem számít neki,
maga kedvéért, nem az emberért van,
a föld nem gróf és nem bolseviki.
A föld: harc és idill. Mit bánja, hogy
hátán ki kinek szánt, vet és arat!
Akit befogad, az, mint ő, olyan lesz,
annak törvényt az ő vén lelke szab.

S az ő vén lelke megrendíthetetlen.
Ázsia él benne, itt, nyugaton.
A gyorsvonat meg se karcolja bőrét:
futrinka nyoma, benövi a gyom!
Hallotta, van sok új csoda, kohó, gyár
s hogy sok testvére már megváltozott:
nem hiszi! – Nála nincs hatalmasabb,
csak az ősök őse: a nap! s a csillagok!

De a vén magyar Alföld, az istenek barátja,
néha felfigyel: Valami – fenyegető –!
Konokabb, mint a meteor s a villám,
jön, száll! föl a fénybe! egyre nő:
aeroplán! – Győzelmes motorok!
Üveg, érc, tűz! Mennydörgő terek!
Fürkész agyak, új kovácsolt világok!
Föld alól égbeszállt emberek!

Új zene! döng! technika! Szétfutó
sinei a végtelennek, országokon át! –
A vén magyar Alföld meghökken, szivébe
sejtelmek ezer idegen nyila vág:
most megtaposták:… Gondolkozni próbál:
„Új rendje támad majd az isteneknek…”
– A vén magyar Alföld néz a gép után,
s érezni kezdi, hogy ő még csak gyermek.

                                    1925

KÉPES GÉZA

Nosztalgia

Nemsoká hazatérek,
lelkem álmot bontogat,
látlak, Porcsalma, téged,
látom a lombokat.

Látom a hegy gerincét,
a rét sziromdíszét,
a holdat, amint kincsét
a vízbe önti szét.

                        1934

HORVÁTH IMRE

Alföldi tél

Tenyérnyi fagy. Ez itt a sarkvidék;
Rátűz a nap s olvad a percnyi hó.
Lakából egy zömök veréb kilép –
s tipeg-topog. Ő itt az eszkimó.

                        1936

SZABÓ PÁL

Csempészek

A férfiú nagyon szegény ember volt, és Bácsi Mihálynak hívták. Lehetett úgy a negyven körül. Az asszony alig volt meg túl a harmincon, de az egész történetben az a meglepő, hogy eddig soha nem látták még egymást. Pedig lehet, hogy sokszor elmentek már egymás mellett, egyik jövet, másik menet, éjszakákon, mikor a holdat eltakarja egy-egy felleg vagy a radványi erdő. Mert csempészek voltak ők. Egyik, az asszony, román paraszt, a másik a férfi, magyar paraszt, de úgy lépkedtek által a jeltelen határon, mint a gyermek a gyepen gördülő ke­réknyomon. Egyik a hegyek sóját s más egyéb kincsét hozta, csak úgy szatyorban vagy a hóna alatt, a másik a síkföldi gyárak izzadságát vitte, leginkább villany- körtéket. Ezt, igen. Hadd izzanak odaát a fények.

Ül az asszony a váradi út mellett az árokparton, lehúzott cipőjével babrál, a fényben, szélben szinte ég a bőre. Ahogy hajlik a térde, lebbenő szoknyájában benne van a hegyek kékje. Benne van térde vonalában a dombok hajlása, a sík várakozása, és fölötte a nyárfa mintha villanó meztelenségének mesélne. Olyan hamvas ez a térdhajlás, mint Várad alatt a völgy. És bársonyos, mint a mezők mosolygása a hegyoldalakon.

Bácsi Mihály már messziről meglátta az asszonyt – vajon ki lehet, gondolta –, és mikor odaért, nem tehetett róla, de nagyobbakat lépett. Csempészembernek nem jó útszélén üldögélő asszonyokat nézni. Egyre és egyre nagyobbakat lépett hát, zsebében gyorsabb ütemben csörrentek össze a pengők, lájok és más koro­nák, olyan pénzt vészén ki belőle, amilyenre éppen szüksége van. Helye és '.ennivalója válogatja. Ment hát Bácsi Mihály az úton, mögötte Várad, előtte a végtelen bihari síkság, szemlátomást fogyott az út. Azaz csak fogyott volna, ha meg nem állította volna egy kiáltás:

– Várjon meg, hajja! Én is arra megyek.

Bácsi Mihály megrökönyödve fordult hátra. Ni csak. Honnan ismeri őt ez az asszony? Vagy tán nem is ismeri, csak valakivel összetéveszti… Az asszony lobogó szoknyájával szaladt felé a szélben, kicsit lihegett, ahogy megállt az ember mellett.

– Bűne zuá… jó napot. Csak azért kiáltottam, hogy legalább nem megyek magam… – kicsit nevetett, de nem úgy, mint az asszonyok, hanem csak úgy, mint az emberek nevetnek.

– Jó napot. Hát honnan ismer maga éngem? – kérdezte fanyalogva, de szeme az asszony térdére tévedt, ahol a hegye kékje bújócskázott az imént.

– Hát csak úgy… ismerem. Maga a villanykörtés ember, ugye-e? Láttam egyszer, egy éjszaka. Mikor lelőtte azt a granicsárt. Ott feküdtem a búza szélében. Alig voltam magától néhány lépésnyire.

– Érdekes…

– Persze. Na, menjünk. Hatra el kell érni a határt. Mindkét felől tengeritábla van a határon. Ott aztán arra térünk, amerre akarunk. – Kezében felcserélte a batyuját, ami nehéz volt. Mintha nem is só lenne benne, hanem ólom.

Mentek egymás mellett, lehajtott fejjel, szótlanul. Az első emberpár mehetett így a paradicsomba vagy a paradicsomból. Az asszony háta mögé gondolt, a messze falujára. Váradon túlra, amit úgy hívtak azelőtt, hogy: Rontó. Most egy kicsit másképpen hívják, de nem sokkal, mert azt mondják: hogy: Rountau. Kevés különbség ez nagyon. És mégis, millió világ szakadt belé ebbe a különb­ségbe. Rontóra való tehát ez az asszony, ahol is az ura várja haza, aki nyomorék. Nem a háború nyomorékja, hanem a békéé. Ráesett a derekára egy faderék. Az ura azóta a két derék találkozásának a levét issza, és a két gyermek is. Az asszony keresi a kenyeret úgy, ahogy tudja.

– Maga már ismer éngem, de én még most sem ismerem magát – mondotta az ember váratlanul, mintha széjjelkergetné maga mellől a gondolatokat. Mert gondolat, az aztán volt Bácsi Mihályban elég. Az asszony, a gyermekek, a hazátlanság, a szegénység… Mert hazátlan volt Bácsi Mihály, mint a kutya, amelynek meghalt a gazdája. A Bácsi Mihály élete végképpen elromlott akkor, mikor ezt a határt ide húzták elébe, ni. Mert ő is idevaló volt, Váradra. Csak hát még azelőtt megszerette ideát azt a lányt… Rozikát… ki tudhatja előre, hova húzza a szegény embert a szerelme és sorsa?

– Az uramat Tógyernak hívják, Gitye Tótyernak, éngemet meg csak úgy, hogy Nyicza.

– Nyicza? Szép neve van, hajja. – Kicsit ránézett, sandán, oldalvást, és arra gondolt még, hogy beh szép asszony ez az asszony. Szép volt bizony. Egyáltalán nem látszott meg rajta a szegénység és nyomorék ura. A szél széppé formálja az ölét, majd a csípejét, mert hátrafordul:

– Nézze, zivatar lesz. Siessünk.

Valóban, eltűnt a hegyek kékje. Csak az út lángolt vakítón, fehéren a kaptatón. És a tornyok a hegyoldalakon. A tornyok igen. Meg a faluk. A házak. A Kálvária a váradi hegyen. Fekete, szennyes fellegek kavarogtak, száguldoztak – az ég is zengett. Villámlott is. A nyárfák keletről nyugatra fordultak, térdre hajoltak, sírtak és imádkoztak.

Ember és asszony, csempészek, mentek, hátba taszította őket a szél. Előttük egy falu, román falu, azon túl másik falu, magyar falu, de a kettő között úgy húzódik el a határ, mint lassan ballagó szekér nyoma a gyepen. Nő a fű, és minden tavaszon bétakarja. Bárhogy is van, nekik, kettőjüknek, hat órára el kell érni a határt. Akkor megyen el ott a járőr granicsár. Szekér vágtatott mellettük a szélben és a porban, felhúzott gyeplővel, mint valami régi római pénzen. A paraszt megrántotta a lovak száját, és azt mondta:

– Hó, Bűne zuá. Ingye merre?

– Dédomnyező szine tátye – köszönt vissza az asszony –, merre kolo ni. Álá pikét.

– Ájicse ni. Üljenek fel. Mindgyárt itt van a zivatar – mondta a paraszt, aki román volt, és most a gyeplőt olyan szívesen húzta.

A csempészek összenéztek. A falu még jó két kilométer, a falutól a határ újra két kilométer, az összesen négy. Megjárna még, de szakadni kezd az eső. Felkapaszkodtak a szekérre. A gyeplő megtágult, a szekér versenyt vágtatott a széllel. Néhány perc múlva bent voltak a faluban, és a szekér befordult egy nagy kapun. A paraszt a lovakkal bajlódott, ők ketten csiklandós nevetéssel szaladtak fel a tornácra.

A konyhaajtón vászonlepedő csüngött, középen lefittyent a korca. Most megleb- bent, egy asszony lépett keresztül a lebbenésen, csudálkozva bámult az idegenekre.

– Bune száre – azt mondta.

– Száre bune – mondották egyszerre, egyformán, mert így köszöngettek ők ideáltal, ilyen szavakkal, ilyen idő és Isten-fogalmakkal, de pontosan azt takarták ezek a fogalmak, mint a határon túl. Ugyanazok a formák és üdvözlések, itt is azt mondták, ha valaki tüsszentett, hogy: Adja Isten egészségedre! Most mégis, néztek egymásra, annyira otthon volt ezen a tornácon, mint a zsidó Ábrahám kebelében, Bácsi Mihály, a tekergő, hontalan paraszt és Nyicza, aki szintén nem mondhatott egy ilyen tornácot a magáénak. Még másmilyent se.

– Járe Plaj – firtatta tovább az asszony a beszélgetést, ami végeredményben nem jelentett mást, mint barátkozást és közeledést. Hiszen, hogy az eső esik, azt látták, sőt érezték mindannyian. De nyilvánvaló, hogy a paraszti barátkozások nem üres érzelgősségen, hanem valóságokon alapulnak. A paraszt vezette a két lovat keresztül az udvaron, az ég zengett, a lovak bőre fénylett, gőzölt, az eső esett, mintha dézsából öntötték volna. Szakadó eső, gőzölgő állatok és harsogó ég: a két csempész arra gondolt, hogy beh más volna most ezeket nézni saját házuk tornácáról. Beh jó volna tudni, hogy van törvény, és ami van, az szent, jó volna hinni vallásban, egyházban és granicsárokban és vámőrökben és minden emberekben. Jó volna ilyen nyári esőben összebújni a családjaikkal egy tornácon, mint valami nyitott fészekben. Hadd látná ország-világ, határokon innen és túl, hogy él a paraszt. De még az volna a legjobb, hogy egyáltalán nem lenne határ, legalább itt nem. Mert ugyan ki is látott régen, boldog időben, országhatárt? Ki látott, melyik paraszt? – Neked só kell? Nesze. Itt van a só. – Mondaná Nyicza, és megoldaná áldott kötője bokrát. A só csak úgy ömlene a síkra… – Neked villanykörte kell? Nesze, itt van a villanykörte. – Mondaná Bácsi Mihály, és árva tenyerével végigbabrálna a hegyeken, mint valami kapcsolón, és menten fény- özönbe borulnának a hegyek, faluk, városok és völgyek. A móc táncoló fény- özönben fújná a havasokban a dudát, és a falkák, ha nappal megunnák, legel­nének éjszaka… De így sohase tudja az ember, mikor üti egy granicsár- vagy vámőrgolyó keresztül az oldalát. Mint ahogy Krisztus se tudta a lándzsaszúrást, csak a keresztfán…

Hát ilyesmit gondoltak ők ketten, mert immár ketten voltak, a ruha az imént lebbent, eltűnt mögötte a gazdaasszony. Hogy gyalogszékkel jöjjön vissza. Hosszú, afféle asztalszék. Azt mondta: – Üljenek le. Megférnek ezen. Házasok, ha szeretik egymást, kicsi helyen megférnek nagyon…

Egyszerre, egyformán ütötte meg őket ez a szó: hogy házasok. Persze, ez az asszony házastársaknak hiszi őket. Furcsa bizsergéssel ültek le a székre, nem egymás mellé szorosan, inkább háttal össze, mint vadidegenek ahogy ülnek egymás mellett a vonaton vagy hajón, autóbuszon. Mindazonáltal titkon néze­gették egymást, az asszonnyal beszélgettek, annak válaszolgattak, egyre melegeb­ben mondogatták, hogy igen, ők házastársak, férj és feleség, most rokonlátoga­tásra mennek odaátra. Határátlépéssel mennek… Bácsi Mihály ült a szék legvé­gén, mint valami hegy sziklatetején; nem mozdulni. Parányit se húzódni arrább. Mert menten belezuhan egy ismeretlen fergeteges szakadékba… Hogy mármint ő és ez a szép román asszony házastársak…

Az tenne még be, nem a túri vásár – gondolkozott szinte hangosan, és fészkelődön. Hogyne. Hiszen mikor is élt ő, ha nem is evvel az asszonnyal, de egy másik asszonnyal, Rozikával házaséletet? Az első hetekben, talán… de mikor volt az, teremtő Isten? Az ő házastársa ez a váradi út. Házastársa a rettegő nappal és a feketén borongó éjszaka. Ismert legalább húsz embert és asszonyt, akik csempészetből élnek a faluban, de ezeknek egynek sincs házasélete. Mára teljesen kiszikkadt belőle ez az érzés, egyszerűen csak ember volt, aki ömagában próbál egésznek lenni. Szinte visszaesett százezer évvel előbbre. Mikor még az őslény nem hasadt ketté külön nemű egyedeire? Csók? A tengeritáblák félelmes zörgése. Minden idegét, minden erejét lekötötte a kenyérszerzés. Magának, a gyermekeinek és az asszonynak. Hogy ők házasok! Na, az hiányzik még.

Az asszony is riadozva nézegette újdonsült emberét, de aztán megnyugodott. Kicsit nevetett is. Addig tart csak ez a házassági viszony, míg a máié kisül. Vagy legalábbis megáll az eső. Mint egy csinos kis jószág, úgy lapult karkötő órája csuklóján: öt óra. Szent Isten, mi lesz, ha nem áll meg az idő? Az igaz, hogy ment ő már szakadó esőben is, tán még legbiztonságosabb olyankor. Az eső úgy veszi körül a csempészt, mint a kőfal, és az Isten vigyáz rá a fal tetejéről. O nekivág, ha nem csendesedik. Ez az ember, ez az idegen ember azt csinálja, ami neki tetszik…

Hát mindegyik így rendezte magában a maga dolgát, mert az úgy van, hogy az eszük jár elöl ezeknek a csempészeknek. Na de hát most: bejött a gazda a tornácra, felkapta fél gatyaszárát, kicsavarta belőle a vizet, aztán felkapta a másikat, abból is kicsavarta. Akkor azt mondta:

– Ne menjenek mán addig sehova, amíg ki nem ontja mérgét az idő.

– Muszáj menni. Hat órára legalább ott kell lenni a pikéten – mondotta Nyicza, és az udvarra bámult révetegen. Az udvar csengett az esőben, mintha acélból volna, és olyan édes álmot húzott Nyicza szemére ez a csengés. Csak egyszer, egyetlenegyszer tudna már keresztülaludni egy ilyen nyári esőt… Már úgy volt, hogy készülődik és megyen. De egyszerre megrémült: mit mond ez a paraszt, ha nem egyszerre mennek, vagy hogy egyáltalán kimennek az esőbe? Gyanakodik, és biztosan rájuk küldi a granicsárokat! Harc, bujkálás, futás, lö­völdözés… Megrázkódott. Azt mondta: rendben van, megvárják, míg megáll az eső. Arra gondolt, hogy majd keresztülmennek az éjszaka. De ebben az esetben még inkább gyanakodhatik a paraszt, hiszen hat óra után nem lehet átalmenni útlevéllel. Ha megtudja a paraszt, hogy nekik egyáltalán nincsen útlevelük… Újra behunyta a szemét, hogy lesz hát akkor, ha ő nem szól bele a sorsába?

Nagyon furcsán alakult mára a sorsa, az bizonyos.

Estéli takarodókor még ott ültek az asztalnál, az asztalon tányérok s étel­maradékok: az asztal körül a család, és a család közt ők, a csempészek. Egymás mellett, mint ahogy illik. A legkisebb gyermek, alig tízesztendős, a földön ül, és egy fél görögdinnyében vájkál, kézzel pedig. Amint az anyja mondja: csak olyan jó az azért. A távozó villámlások néha megvilágítják még az ablakot, nem gon­dolták volna még délelőtt, hogy ma estére itt vacsoráznak Rojton, egy román parasztnál. Méghozzá szívességből.

– Hát akkor… le is feküdhetünk, ami azt illeti – állott fel a gazda, és nyújtózott. – Majd átmennek reggel. Most már sár is van, sötét is van, a pikét se eresztené át.

– Aludjanak ezen a másik ágyon, la. Vendég szokott ebbe aludni úgyis – állott fel az asszony is, és az ágyról kezdte lerakni a párnákat. Előbb egyikről, azután a másikról.

Nyicza és Bácsi Mihály nézték a hajladozó asszonyt, mint a tébolyult. Nézték, hogy fogynak az ágyból a párnák, egy, még egy, végül szinte röhögött rájuk a lepedő, szemérmetlenül. Bácsi Mihálynak görcsös nevetés kaparta a mellét, ku- néros dolog, tagadhatatlan. Nyicza pedig? Nyicza nem tudott kinyögni egy égi betűt, állt a szoba közepén, két keze lógott, egy vers bujdokolt benne megverve, riadva, régi, nagyon régi ábécéből. Hangosan dobogott a szíve, két lábán ke­resztül ledobbant a szoba földjébe, fejéből feldobbant a padlásra, tán azon is túl, a tűnő fellegekbe, de jött, bugyborékolt az ábécévers:

„Kántá kántá frumusel
Abri fábri sorsiéi…”

A gyermekek, a legény s kisfiú eltűntek valahova, ők kint szoktak aludni az istállóban, minden parasztok szokása szerint. A gazda már ott ült az ágy szélén, szaporán rúgta le a csizmát, egyet kavarodott, és már fent is feküdt az ágyon. A gazdaasszony az órát húzta fel a tükör mellett, pendelyben, mezítláb. Ránevetett a másik asszonyra, tán kacsintott is, aztán elköpte a lámpát. így illik ez. Mert szemérmesek ezek a parasztok, ha más házánál készülődnek a fekvésre. A sötétben a másik ember is, Bácsi Mihály, lerúgta magáról a gúnyát, nyögött egyet, és az ágyra térdelt. Egyedül maradt a szoba közepén. Nem tudta, hogy vetkőzött le, csak azt tudta, hogy fekszik az ágy szélén, szinte a deszka szélén. Csak úgy, mint a két ország közt, közöttük is alig arasznyi a tér, az Isten földje, a határ, erkölcsök, szokások, törvények, hitek, nyelvek választóvonala. Nincsen hegygerinc, csak ez az arasznyi hely van a lepedőn, nincsen tenger, nincsen zuhatagos folyóvíz, és nincsen semmilyen áradás. Csak ez a parányi kis hely. Amin keresztülhallik a szívdobogás. Bácsi Mihály ímmel-ámmal felelgetett még a gazda kérdéseire, de már úgy érezték, mintha a váradi úton ringott volna velük az ágy, ring, ring az ágy, és egyszer, ahogy fordult, a Nyicza hátába botlott a Bácsi Mihály térde.

Reggel riadtan ugrott le Nyicza az ágyról, szál ingben, aztán megfordult, és visszanézett Bácsi Mihályra. Az még aludt, mint a tej, tenyerébe fektetett arccal, és tenyere szélén olyan furcsán omlott széjjel egyik bajusza. Vajon miért más a nappal, mint az éjszaka? Az éjszaka összecsattant csók, olyan hosszú ölelés, mint az inda, és a nappal újra nem lett más, mint só, határ és granicsár… Beh kedves egy ember ez, én Istenem… De hiába minden, darabokra omlik szét a világ. Az ember Magyarország és ő pedig Románország… vagy egyáltalán nem tartoznak ők többé sehová?

– Hallod… hallja, keljen fel, most már mehetünk – költögette az embert, •ácsit kötekedve. Az éjszaka jogán.

– Csakugyan? Na lám – mozdult meg az ember, és felült. Megvakarta lába szárát. Meredten bámult az asszonyra. Majd a szemközti ágyra, a szétdobált párnákra, érdekes, hogy it is, mint odaát, milyen kövérek a párnák. De ott fehér csipkével vannak cicomázva, itt meg sárgával… Sárga a párnák vége, a dunyháké, még a soványka Krisztus is a tükör alatt. És Nyiczának is sárga az inge. Mint a tarló, ha végigseper rajta a nyár. Felkelt, és háttal egymásnak szaporán öltözködni kezdtek.

– Egésségekre az éjszakai nyugodalmat, ha vót egy kicsi – toppant be a gazda, és háta mögött az asszonya is békéméit a pitvarból.

– Köszönjük, hasonlóképpen kívánjuk – mondotta Nyicza, de ugyanezt mondta Bácsi Mihály is, egyszerre mondták, mint a leckét, ahogy mondják a gvermekek az iskolában.

Még reggeliztek, aztán mentek, a gazda és gazdáné kikísérte őket az utca- íjtóig. Szívesek voltak, kedvesek, mint ahogy ez általában szokás faluhelyen, végül ketten maradtak a néptelen utcán, ahonnan egyelőre kiparancsolt min­denkit az éjszakai eső és reggeli sár.

– Nekem otthon két nagy gyermekem van – mondotta az asszony váratlanul, idnt a váradi úton, tán azért mondta, hogy evvel a mondással igazolja magát és a bolond éjszakát. – Egyik tízesztendős, a másik pedig nyolc.

– Engem is vártak már a cselédek az este, mert azt mondtam Rozikának, mán hogy a feleségemnek, hogy okvetlenül hazamegyek…

– Az én nagyanyám magyar asszony volt, egy tanítónak volt a lánya…

– Magyar volt? Érdekes. Nekem pedig román volt az öregapám. Mán hogy nagyapámnak az apja… – Nyiczára nézett. Aj, haj, minek is van ilyen szép román asszony a világon… De ha már van is, akkor minek van hozzá ilyen szíves és vendéglátó paraszt? De nem volt őszinte benne ez a gondolat, mert szegény ember volt ugyan, de ezt az éjszakát, ennek az idegen szép asszonynak a csókját nem adta volna egy vak lóért. Kései nász volt ez, de elég lesz immár neki az egész életére.

– Milyen furcsa, hogy mink most elválunk… – állott meg az asszony a tengeritábla előtt; ahol ennek a tengerinek vége van, ott van a határ.

– Hát… furcsa bizony – állott szembe Bácsi Mihály az asszonnyal, és mintha olthatatlan szomjúság volna benne, érezte, hogy csak egyszer, egyetlenegyszer csókolhatná meg ezt az asszonyt. Egyszer a száját. A száját csak. Akkor aztán mehetne ki-ki a maga útján. Hiszen ez úgyis mindegy mán, ezek után… De Nyicza olyan józanul állott előtte, mint a fiatal nap a tengeritábla fölött. Kicsit nevetve, kicsit huncutkodva. – Maga hova megyen, Nyicza?

– Én? Én Nyéstára megyek.

– Csak sóval?

– Avval is. De a tűzkő jobb.

– Jobb hát. Ki a gazda?

– Azt nem mondhatom meg, jó? Nem haragszik? – s a férfi vállára tette a kezét.

– Nem, dehogy, igaz, hogy én nem Nyéstára megyek, mert nem ott lakom, de azért együtt mehetünk, míg átérünk, na menjünk.

És mentek. Csak a nyomuk maradt, mert elnyelte őket a tengeri. A levelek előttük széjjelnyílottak, utánuk összeborultak. Itt is tengeri, odaát is tengeri. Ezt is parasztok vetették, ápolták, azt is. Milyen zagyva is ez a világ. Jó hely lenne szerelmeseknek. De már nem nő és férfi voltak, egyszerűen csempészek voltak, akik zajra, zörejre figyeltek, vérük, idegük minden rezdülésével.

Már ritkultak a tengerisorok, mikor errül, jobb felől mintha valami villant volna. Vagy csak madár röppent? Vagy a nap játszik a tengerilevélen? Az ember, de az asszony is előkapta revolverét: úgy léptek még egyet, szinte csatasorba.

– Sztoj, máj! – s két szurony kereste mellüket. Közvetlen közelről.

Nincs is itt ember, se granicsár, se semmi, csak ez a két szurony van. A szurony mögött puskacső. A cső mögött golyók vannak. Százan, ezren, millión. A cső mögött millió golyó, és ez most mind, mind az ő mellüknek indul, hogy van az, hogy most elkéstek a lövéssel, egy pillanattal? Néni is egy pillanattal, csupán egy gondolattal? Elkéstek, mindörökre, elkéstek…

– Ingye merre? Kumtyityám? – beszélt az egyik puskacső, és közelebb hajolt egy bakarasszal.

– Ne okoskodjatok te – próbált beszélni Bácsi Mihály vidoran –, idevalók vagyunk mink, Roojtra. Férj és feleség vagyunk mink – tagadta meg Bácsi Mihály Rozikát, az otthonvalókat, pedig tudta, hogy ez mind hiába. De annyi időt legalább nyer, míg elröppen a szó. – Itt vannak az irataink, nézzétek. – Egyik kézben revolver, másik kézzel iratokat szedett elő. írások voltak, magyarul, románul, mindenhogy. De a granicsár rá se bagózott ezekre, hanem azt mondta, de most már gorombán:

– Dutye dráku, gyere csak ide, asszonyság. Most én megmotozlak… – Ostoba volt, csak az asszonyt látta, de a revolverét nem. Megfogta a kezét, puskacsöve karjára lendült. Cipelni akarta maga után. Az megvetette lábát a tengeritöltésben, aprót sikoltott, és nem ment. Akkor átölelte a granicsár a hasánál. És húzta odább. Szoknyája felakadt egy szál tengeriben, hogy megvillant a térde, mint tegnap a hegyek kékje. Bácsi Mihály bután bámult az asszonyra, granicsárra, a mellének feszülő puskacsőre, és ekkor, ebben a pillanatban eldördült egy lövés. A Nyicza revolveréből. A többi aztán olyan veszekedett gyorsasággal történt.

Egy markolás, egy rántás, a szurony az ő kezében volt, s úgy összeomlott előtte a granicsár, mint a zsák. Keresztülugrott a tengerisorokon, az asszony állt, nézett az előtte kuporgó másik granicsárra, kezében a revolver, mellette a szét­dobált batyu, só, miegymás, de szoknyája is le van szakítva csípejéről. Darabon látszik az inge. Mintha megelevenedett volna a tengeritábla itt is, odaát is, zaj, lárma hallik mindenfelől.

– Gyere, jöjjön – s megfogta a Nyicza kezét, szaladni kezdtek a tengeri szélében, oldalvást. Utánuk lövés csattant, egy, még egy, errül is, odaátról is, most hova, merre? O mehetne odaátra, de az asszony nem. Az asszony most már itt sem maradhatna, sehol se maradhatna… de ma még futni, szaladni, mert addig tart az élet, amíg a futás. Annyi az élet, mint amennyi a futás, de millió a golyó és millió a halál… Futottak a két tengeritábla közt, lefelé, amerre a hegyek s a radványi erdő kéklik, mögöttük szólt a puska, mintha minden tengeriszem kipattant volna. A tengerin túl, errül, bal kéz felől egy falu, román falu, errül is falu van a tengerin túl, jobb kéz felől magyar falu, ők lövések záporában futottak a két falu közt. Mert csak annyi a csempész élete, ameddig szusszal bírja.

1936

Sarlózó (gobelinterv)

GULYÁS PÁL

Debrecen, ó-kikötő

Körülötte népek viharja, nézett át bérces Biharba,
      nem védte falait bástya, torony, csak a hit.
Áros jármai jádzva görögtek egész le Bizáncba,
      hajcsárnépe Budán túljuta Bécs kapuján.
Hajtottak lovat, ökröt, mégis az égi körök közt
      Méliusz lelke alél, ujjain egy falevél.
Marhákkal, tele vérrel, tölgyekkel, televénnyel,
      gömbölyödött a tatár háta mögött a határ,
így nőttek a mezői, bővültek temetői,
      mint a vakondok, alant bújt meg, s a lelke harang.
Sátrat tett a homokra, pántot tett a borokra,
      sírra nehéz köveket, Bacchusa így született.
Egy pint nárduszi vinkó, flóta, planéta, tilinkó,
      hajnala hádeszi ház, alkonya trópusi láz, –
nőtt mint földben a gomba, széthullt teste atomra,
      lelke elektromosan rezgeti folytonosan:
így bírt egy birodalmat, vidított lakodalmat,
      mint a cigány hegedűit, mint a búvár lemerűlt.
Itt fekszik a Tiszán túl, benne pihen a Dunántúl,
      ércpiramídja lakat: őrzi a szép utakat…

Mint a klavíron a skálát, futod át az Alföld határát:
      napkeleten futamod sárga halápi homok,
napnyugaton színeket vált s lejt a Tiszának a löszhát
      s lent a gulyát terelik szik tavas ártereid…

Eltűntek alattad a sátrak, csordád kolompja kifáradt,
      új paloták köde kél… Mondd, hova lett a gyökér?
Hozd vissza a hajdani düllőt, menekülj befelé kívülről,
      járd fel a Föld köreit, tárd fel a rétegeit!
Már tornyodon trónol az este, kösd a holt csontokat egybe,
      lelket a csontba fuvallj, térd fel a régi ugart!
Meddig esedez még árván egeden a Főnix meg a Bárány?
      Új népek kürtje riad, – viszik ezredes álmaikat!
Fogadd ismét be hajódat, eltemetett lobogódat,
      Debrecen, ó-kikötő, tájakat összekötő!

                                                            1937

MATA JÁNOS

Furulyások bíztatása

Magát elsírt magyar búra,
Kevés arra kilenc múzsa,
Török síp meg tárogató,
Földúsztató hegedűszó.

Juharfáról messél ágat
Égig jajdult furulyának.
Azon fújjad, hogy ez a nép
Hogyan pusztul el és miért!

Befüvellett magyar utak
Martján veszett nyomorultak
Sorsát fújd, hogy sose értek
Magyarságból emberséget!
Jegenyefás úri porták
Hadd hallják a szegény sorsát!
Rezdítsd rájuk az ablakot: –
Éhes is volt, aki lopott!”

Fújd nekik, hogy éjféltájon
Lássák, ahogy a faágon
Bokáznak a felakasztott
Mezítlábas nagy parasztok!

Gyenge dámák ablakánál,
Ott is arról furulyáljál
Hogy nem segít gyónás, mise,
Hogy nem lehet csókolni se!

Zendüljenek az ablakok
Nászéjszakán erőszakot!
Sirassa tört liliomág
A leköpött Szűzmáriát!

Pohos papnak meg ispánnak
Kertje lábján furulyáljad:
„Krisztus nélkül holt bús népek
Tartsanak majd úriszéket!”

Ha görcs fogja is az ujjad,
Ha beleszakadsz is, fújjad!
Temető ez, a föld alól
Zúgják veled, nótád ha szól.

A nyomodat holtak hágják,
Csontjaikon furulyálják,
Le a földbe, föl az égre
Suhogjon a fű növése:

„Ha szétszéled most a sereg,
Bújdosóknak nem lesz berek!
Mit takarjon élve-halva,
Nem lesz olyan bokoralja!

Ha most nem csináljuk végig,
Most se jutunk, csak Majtényig,
Ha Károlyit le nem vágja
Esze Tamás katonája!”

                        1944

SARKADI IMRE

Vadlibák

Kicsi, görbe vállú, fekete ember állt a rettentő nagy pusztában, s nézte az eget. Fehér-szürke felhőt látott mindenfelé, akármerre nézett, s a kezére esett egy korai hópihe. Havazást ígért az idő.

Zsebre dugott kézzel nézett maga elé konokul, egy csöppnyi szemrebbenéssel vette tudomásul a Hortobágy felől húzó vadlibarajt, ahogy odarikoltoztak neki. Fázott is már, de sehogy se akarózott neki bemenni a tanyába. Éppen azért jött ki az elébb, mert odabenn nem lehetett már kibírni.

Egyszer már bottal megyek be – gondolta.

Odabenn volt a felesége, az anyósa, az apósa, az anyja és a három gyereke – odabenn meleg és zsivaj volt, idekinn meg nagy, hideg csend –, s éppen valami meleg zsivajra vágyott volna. Csak hát nem arra, ami odabenn van.

Összeszorított öklével belesújtott a levegőbe. A fene ette volna meg az összes káráló vénasszonyokat – mondta magában. S rugdosni kezdte kényszeredetten a fagyos göröngyöket. A fene ette volna meg. Hogy őneki évek óta nyugta nincs, nem lehet. Sehogy. Hogy őneki semmi, sehogy se sikerül jól.

Nézte jobbra a csöppnyi tanyát, amiben laktak, s lángolt a szeme. A fene ette volna meg, amikor idetette a lábát. Azt kellene, nekimenni ennek a rossz vályogviskónak, belerúgni az oldalába, de nagyot, erőset, hogy összedőljön, meg­repedjen a fala, ráomoljon a tető, aztán gyufát alá, meggyújtani, felégetni, nem hagyni belőle semmit, s a cókmókot összeszedni, elindulni, be Debrecenbe vagy akárhová, még annál is tovább: Miskolcra vagy Pestre… kapni valami munkát, zsebre tenni elsején a pénzt, akkor szóljon az asszony. Akkor nyissa ki a száját. Mikor nincs a segítségére se anyja, se anyósa, se szomszédok, se senki.

Bement. Meglökte jól a konyhaajtót, s bevágta: mintha máris el akarná kezdeni a ház összedöntését. Odabenn fogadta a meleg és a zsivaj. A nagyobb zverek a leckéjét írta az asztal mellett, a két kicsi ordítozott az asztal alatt. A nagy meg rugdosott feléjük: – Elhallgatsz te… Úgy váglak kupán…

Ott ült az asszony is a lámpa mellett, az asztalnál, szemben az iskolással, foltozott. Az após pipázott a kemencénél, a két öregasszony meg, az anyja meg íz anyósa – odahúzódtak közel a kemencéhez, s fekete nagykendőiket összehúzva magukon, mintha fáznának, csak némán néztek, bámultak maguk elé, mint a fekete varjúk.

– Hó lesz – mondta az ember.

– Hó?

– Az.

– Nem lesz az még. Csak ígéri.

– Már el is kezdte.

Hallgattak. Az ember állt a kemence mellett, lapogatta az oldalát, melengette a kihűlt tenyerét rajta. Állt, várt, hogy majd kezdik azok. Úgyis kezdik. Mindegy, – akár szól, akár nem szól, úgyis kezdik.

– A szekeret mikor intézi már el – kezdte az asszony.

Nem felelt rá. Ma már vagy tizedszer hozta fel valamilyen formában a szekeret. Hogy így meg úgy a szekérrel. Avval kell valamit csinálni.

Annyi volt a szekérrel a helyzet, hogy két éve, mikor belépett a szövetkezetbe, s bevitte a szekerét, hát elég rozoga állapotban volt a szekér, odabenn megvasalták, új kereket is kapott, lőcsöt is cseréltek rajta, meg minden. Most meg, hogy kilépett, hát nem adták ki neki ugyanazt a szekeret. Rossz szekeret hozott be, nem adtak helyette jót. Adtak egy másikat, rosszabbat. Evvel foglalkozik az asszony azóta is. Hogy ez a szekér rosszabb szekér, mint amit ők bevittek annak idején. Három küllője is repedt, nem is olyan erős szekér, a vas is vásott rajta, meg mindenféle.

– Mert az olyant, aki nem jár a maga dolgának utána, azt könnyű becsapni.

Hallgatott.

– Bolondok is lennének, ha nem igyekeznének becsapni.

Kis idő múlva meg:

– De majd ha én bemegyek, oszt kitátom odabenn a számat…!

Az anyós felsóhajtott ültéből. – Ez az, jányom… sose hitte volna az ember… Hogy idejut. Mondtam én akkor is. Mondtam.

Az iskolás fiú felemelte a fejét az irkából, hallgatott, nézte az apját, anyját, nagyanyját. Annyit értett belőle, hogy ezek az apját rágják most. S hogy a szövetkezetét szidják. Rágta a tollát, szipogott, és nézett maga elé.

Nézte az apját.

– Te csak tanujj – mondta az ember. – Tanujj csak. Semmi dógod idefigyelni.

Fél öt volt. Az ember belegondolt, hogy hétig, nyolcig, amíg lefekszenek, meg még azután is – három óra, négy óra… hogy még mennyit kell itt állni, nem szólni, mert ha megszólal, hát mindjárt egy széket is felkap, széttöri ezt az egész szobát, mindent, verekedni fog. Hát inkább nem szól. Még van négy óra. S holnap elölről újra. Egész télen. Tavaszig.

Megrándult a válla.

– Adjál pénzt – mondta az asszonynak.

– Pénzt? Milyen pénzt?

– Tíz forintot!

– Honnan vegyem? Mire kell? Tán kocsmázni megy?

– Na – csak ennyit mondott az ember, de szűkült a szeme, lépett előre egyet. – Dolgom van.

– Hun? A kocsmában?

– Ott. Vagy ott, ahol… Az én dolgom. Nem csinálja meg senki helyettem – tette hozzá egy kis szünet után.

Kinyitotta a szekrényt, beleturkált, kivett egy csomó aprópénzt. Megszámol­ta: hét forint meg vagy negyven fillér volt.

Az asszony meg se mozdult, fel se nézett, csak megfeszült, mint a húr, az asztalnál. Szikrázott a szeme.

– Megy komázni. Pénzér.

– Ne beszélj. Csak te ne beszélj.

– Én ne? Olyan sok van? Hogy köthesse?

– Csak te ne szólj. Tavaly még nem került pénzbe.

Hogy tudniillik tavaly még beült a szövetkezeti irodába délután, ott csak elpipáztak, elbeszélgettek egész estig. De hát kibírja azt eleven ember, hogy az egész hosszú télen otthon üljön, nézzen maga elé, embert se lásson mást, mint az asszonyt, anyóst, apóst – s hallgassa, hogy nagy néha megszólalnak, csupa olyat, hogy egy-egy tüske mind. Az ő bőre alá.

Beljebb nyomta a kucsmát a fejébe, elindult a vasúthoz. Ott volt vagy két és fél kilométerre. S az állomás mellett a tanyasi földművesszövetkezet. Az meg ilyenkor van nyitva, vonatindulás, érkezés tájékán.

– Egy fröccsöt – mondta.

Megkóstolta, egy cseppet sem esett jól. Hideg volt, s őbenne meg még mozgott, gémberedett a hideg. Nem is itta meg félig se. Akkor odaszóltak neki a sarokból, a homályból.

– Bálint!… Hát te?

Hunyorgott, ott ült két ismerőse. Szekeres a szövetkezetből meg Kádas István a dűlőből. Csomag, tarisznya mindegyiknél – ezek a vonatra várnak.

Csak úgy odament, kényelmesen, hogy lássák ezek, neki nem sürgős, nem fontos. Még le sem ült mindjárt, csak úgy letette a poharát az asztalra, megállt, kezelt.

– Na, ülj már le.

Akkor leült. S összedörzsölte a két tenyerét.

– Hideg van – mondta, s hozzátette –, havazni fog.

Azok ketten már elébb idejöhettek, már üvegből itták a bort, volt előttük egy literes üveg, annak volt még az alján, azt is most kitöltötte Szekeres, merthogy még egy kicsi mindig maradt, hát az ő poharához is közelített vele. Elhúzta.

– Hadd csak…

– Na!…

– Én csak vízzel – mondta, hogy ne kelljen elfogadni.

De vagy egy negyedóra múlva, hogy kiürült mind a három pohár, Szekeres csak odaintette a kocsmárost, hogy: – Még egy fél litert.

Kádas csak hümmögött. – De telik… – mondta kesernyésen is, gunyorosan is. – De futja a borra…

– Egyébre is – mondta Szekeres dülledt mellel. – Telik az idén sok mindenre.

– Látom. – S Kádas odanézett Nagy Bálintra. – Látom. Nagy Bálint is azért hagyott ott benneteket. Mert olyan jól telt. Olyan sok.

Szekeres ránézett az egyikre is, a másikra is. Megvonta a vállát.

– Kinek, hogy.

– Nana – mondta Nagy Bálint. – Énnekem négyszázhúsz munkaegységem volt az idén. Nem tudom, hogy neked hogy volt, nem tudhatom, de hát azért ne mondd, nem mondhatod, hogy kinek hogy.

– Mégis kilépett – nevetgélt döcögve Kádas.

– Ki.

– Megmondtam én – így Kádas –, hogy korai még. Várni kell még, hagyni kell még. Jobb még az egyéni egyelőre.

– Hogy jobb-e? Kiszámíthatnánk.

– Én nem számítok. A környéken az én fődem megnézheti mindenki. Azt meg. Nekem beszélhetnek, a szövetkezet kukoricáját ellepte a gaz. Feleannyija nem volt, mint nekem. Holdanként.

– Feleannyi? Huszonnyolc mázsa, az feleannyi? Tán neked negyvennyóc

volt?

– Huszonnyolc? Azt szeretném én látni. A gazba? Hát tíz? Annyi se.

– Mert te csak azt az egy tábla gazost nézted – mondta Szekeres nekitüze- sedve. – Csak azt. De nemcsak az volt. Hanem más is.

Elkezdtek ezen vitatkozni, Nagy Bálint meg csak hallgatta. Éppen beleszól­hatott volna, mert tudta, hogy csakugyan Szekeresnek van inkább igaza, volt ott jó kukoricatábla is, de hát csak nem áll oda megvédeni a szövetkezetét; ha már egyszer kilépett belőle.

– No – mondta aztán békülékenyen Kádas –, én elhiszem. Csak hát éppen ez az, ha én otthon első vagyok, a legjobb, hát minek menjek be a szövetkezetbe,

a sok bajra, ahol a sok naplopó, csak az én káromra megy az még. Otthon meg magamér vagyok felelős.

– Majd egyszer… – nevette el aztán magát, s hátba ütötte Nagy Bálintot. – Te is úgy láttad, hogy kinn jobb egyelőre, nem igaz?

Nagy Bálint nem szólt egy szót se, se bút, se bát nem mondott. Más járt az ő fejében, nem érdekelte őt az, amit mondtak. Csak inkább az, hogy itt van ni, Szekeres is megy, utazik valahova, ha meg nem menne, nem utazna, hát benn lenne az irodán, ott melegedne, füstölne, beszélgetne, emberek közt lenne, mert nem lehet emberrel találkozni itt a kocsmában sem: ha ezek nem várnának a vonatra, hát ezek se lennének itt. Nem lenne itt akkor senki, az a két részeges fuvaros legfeljebb – ott a szomszéd asztalnál.

A két részeg zagyva hangon éppen arról beszélt, hogy az anyja istenit az ilyen szocializmusnak. Mert ők szocialisták, de hát hol itt a szocializmus? Mi van itt? Semmi.

– Hát te miért léptél ki? – kérdezte egyszer csak Szekeres.

Habozott. Mit mondjon? Minek kérdi?

Legyintett.

A családi békesség miatt – akarta mondani, de aztán inkább azt mondta: – Nem szeretem én, ha nekem parancsolgatnak.

S nézett maga elé. Családi békesség? Hiszen azóta sincs békéje. Sehogy. Hiszen ezért ül itt. De hát elmondja ezeknek?

Kádas azt mondta: – Na hiszen…

– Mit na hiszen?

– Csak mondom. Hogy neked ne parancsolgassanak. Hiszen csak kell va­lakinek vezetni. Irányítani. Hogy képzeled el anélkül?

Nagy Bálintnak felszikrázott a szeme. Ez mondja neki? Aki még ki se próbálta?

– Én munkacsapat-vezető voltam, hát tudhatom. Jobban, mint te – mondta aztán.

Szekeres nevetett.

– Voltál.

– Na és? Voltam. Ő még az se volt.

– De még lehetek – mondta Kádas a bölcs, zavartalan emberek nyugalmával. S úgy érezte, mulatva, fél liter bor dolgozik már benne, hogy lám milyen szamár az, aki elhamarkodta annak idején a belépést, most meg kilépett – hát ő még közelebb van most Szekeresékhez, mint ez a Nagy Bálint.

– Hisz te is parancsoltál, nem igaz? – firtatta tovább.

– Én nem.

– Hát… Ha munkacsapat-vezető voltál.

– Ja, a más. Különben… éppen ezér… Nem szerettem én se parancsolni, se hogy énnekem parancsoljanak.

Forrt a méreg benne. Hiszen ez se jobb, mint otthon. Ez mer neki beszélni? Kádas? Hiszen tavaly ilyenkor vagy a tavasszal még előre köszönt volna neki, ha itt találkoznak. Nemhogy bosszantani merje. Hisz nincs ennek csak a földje, a tehene, lova, mit ért ez ahhoz. Nem vett ez még brigádgyűléseken sose részt. Mit tudja ez, mi az.

– Hiszen ha így gondolod – mondta Kádas –, akkor te tulajdonképpen ellensége vagy a szövetkezetnek. Mer látod, én nem így nézem. Hanem úgy, ahogy mondtam.

– Olyasformán – mondta Szekeres.

– Én?

– Meg a szocializmusnak is.

– Bolond beszéd. Én?

– így van – erősítgette Szekeres. S odafülelt a két részegre. Az egyik éppen azt mondta: – Merthogy én világéletemben szocialista vótam, csak hát… éppen azért, mert szocialista vótam… éngem tanítsanak? Éngem? Ők?

– Látod? – mondta Szekeres. – Ilyen vagy tulajdonképpen te is.

Nagy Bálint hallgatott. Hallgatott, aztán egyszer csak rácsapott az asztalra, odakiáltott a részegek felé.

– Ejnye, fogják már be a szájukat, az ember becsülettel beszélni se tud. Aztán még ha mondanának valami okosat, de hát csak a szájuk jár.

– Mi? – nézett feléje az egyik.

– Azt, az… hogy a száját fogná már be. Gyalázkodik, beszél itt. Másutt a helye az ilyen embernek.

Nekitüzesedett a képe, s a maradék borát felhajtotta. A fene egye meg, csinálni kéne valamit, változtatni kéne valamit, sehogy se jó így, semmi se jó így… nem vadlúd az ember, hogy csatangoljon, kószáljon, meghúzódjon egész télen keresztül, csáráljon, gágogjon, isten haragját, nem ez az élet, meleg vacok a kemence mellett meg a büdös petróleum meg veszekedés – hát erre született vóna a paraszt? Kész lehetetlenség.

Szétütök otthon köztük – gondolta. – Mer mi lesz így? Negyvenéves az ember, oszt arra várjon, hogy legyen hatvan meg hetven, öregedjen meg, mint az apja, oszt a kemence mellett pipáljon?

Nézett maga elé, s a kilöttyent borral ábrákat húzogatott az asztalra.

1953

CSANÁDI IMRE

Lillafüred

Talmi középkor, pártás kőfalak;
üvöltő zúgás: tajtékká cáfolja
szilaj vizét a Szinva zuhogója –
„Csak kiszagolták, hun jó, az urak!”

Értük, nekik, e regényes vadon
ölén épült föl a modern lovagvár –
Mi haszna? Itt ma Pest népsége flangál,
s – mi tagadás? – szemetel szabadon.

Mogorván a kerek bástyatoronyból
kilép, talán a hősi múltra gondol
egy matróna, – a porkolábné volna?

A vécés-asszony. Rútság néma rabja.
Mit neki fönség, szirtrázó tivornya?!
Vödröt vet a szikrázó-tiszta habba.

                        1959

LADÁNYI MIHÁLY

Kohószag úszik

Kohószag úszik izzadtan az estben,
bódul tőle a nyomorék ecetfa.
Bankreklám ragyog ránk valahonnan,
most megy a gond éjszakai műszakra.

Albérlőként tengődünk itt, szorongva,
öröklakásra vágyva s kényelemre…
Horpadt lavórként úszik fönn a Hold és
gyárfüst pereg a sóvárgó szívekre.

                        Miskolc, 1964

SOÓS ZOLTÁN

Honvágy

Újra a vágy. A honvágy.
Mennék megint haza.
Nyakamra ült a város,
a házak halmaza.
Fejemre dőlt az otthon.
Csak szitkot tud a szám.
Otthonról hazamennék,
de hol van a hazám?
Nápolyban, Habárovszkban,
vagy Buhara kövén,
csak Óbuda vonzását,
csak azt éreztem én.
Most újra itt a honvágy,
most újra a suta
téblábolás – mi vonz hát:
Nánás? Ózd? Óbuda?

Nánás hívása ért el,
kész nyugtot adni tán?
Porladó ősöm kísért,
a hajdú-kapitány?
Múltam tüköré villan,
hogy jövőm fölfedi?
Apám emléke éled,
erőm feltölteni?
Csikó-korom pusztáin
bóklászó babonák
s betyárok koppja koppan
az idő-falon át?
Elföldelt, rossz kisujjam
vágyik a csonk után?
Mi vonz, mit nem találok
Ózdon vagy Óbudán?

Ózd: fogadalmak völgye,
edzett acél-alap,
melyen kormos-keménnyé
érlelt szülém, a Nap.
Hol hitem ötvöződött,
mely nem póz s átmenet,
se szél-nyalt szélkakas, se
szaltó, se rák-menet.
Ózd, ahol óriási
zászlós kémény-rudak
búcsúztattak a rajtnál,
s mutattak jó utat.
Eszmém kemence-fénye,
Ózd: harsány gyár-duda
hangod harmonizálta
szívemben, Óbuda.

Adta kürtöd kisöccsét,
kohók helyett hajót,
hamisra fordult mámort
űzni, adott valót;
otthont és feleséget,
s bár visszavette már:
enyém a fém-valóság,
s vigasztalóm a gyár.
Enyém a régi, apró
házak emléke, mind,
élek hajókovácsok
törvényei szerint.
Értem beton-világod,
míg öblökből fut a
hajók nyája a messzi
vizekre – Óbuda.

És mégis itt a honvágy,
s az álmok éjszaka,
hangok kovács-ütemre:
haza, haza, haza!
Nincs istenem és mégis
merengő ünnepem
a harang-bongás: emlék-
kötél lendül velem.
A gyár füstjében érzem
a csorda-por szagát,
két tenyérrel takarnám
a tépett klott-gatyát,
egy régen elfelejtett
rigmus, egy messze tűnt
Szabad Föld Téli Este
mohó, nagy csendje fűt;
tanyasi tizenhármak
tanulóotthona,
tizenhárom palánta,
tizenhárom csoda.
Nem eszme, pompa, ünnep,
mely egyre felkavar:
Csőrege-íz! Diófa!
Vén dűlő! Régi dal!

– Megtérni kész a vándor,
s ha balgán azt hiszi:
évek távcső-fonákján
a bölcsője pici;
hazát találva, ámul:
csikó-korom szerény
hajléka óriás lett –
és apró lettem én.

            1975

PAPP LAJOS

Intim ünnep

Szent bibliánk aranylapja
s a tévé hírül nem adja
se zászlólengés szerteszét –
Nem harsognak rezes zenék

Nem készül rá öles plakát
Nem virágozza ablakát
háztömbbizalmi egy se ma –
Nincs orgona himnusz ima

ünneplős-új bunda kalap
A kokárda is elmarad
Nem hajszolnak galambokat
s didergő óvodásokat

Nem méri meg és jegyzi fel
senki hogy miből mi fogy el
kolbász virsli mustár avagy
hány hektó sörö mennyi hab

Nincs égi jel lángos csoda
Pedig egy csoda micsoda
segítség lenne Istenem
ha itt történne hirtelen

de hát nem esik semmi sem
S nem ujjong tapsol senki sem
Leköt mindenkit a maga
kertje-szociálizmusa

Lót-fut cserélget autót
összkomfortos utánfutót
s hétvég-villa hétvégeken
épül központban végeken

Fenn római cseréptető
Körben a föld megvehető
s mert vehető – eladható
ami elkelt elhordható

Peng cimbalom zeng-zúg az érc
Valami csoda kell azért
valami kell! – kell valami
meghirdetni meghallani

A család csöndben ünnepel
Mozgalmi dalt nem énekel
sem szép régi zsoltárokat
A család csöndben várogat

Szállongó cigarettafüst
Az ünnep nem pirosbetűs
Ebéd-vacsora elfogyott
A demizson alig kotyog

S a vak idő fehér botja
kalapál – gyötrő robotja
céltalan út – koldulni jár
hanyatló nap kolduskirály

Nem lesz csoda! Sötétedik
Keserűség feketedik
a világon mint kiömölt
megalvadt vér fekete rög

Benn álmok szuszogó sora
Hull rájuk a csillag pora
A hazugok elhallgatnak
Az igazak nem alhatnak

OLÁH ANDRÁS

Álarc a csönd

Eső szitál. Anyák fáradt
       szemében haldokló fájdalom.
Borús álmok. Porhanyós
       emlékek. Meszes gerincek
néma beletörődése: deresre
       vont hallgatás – –

De álarc a csönd, a sebek
       hiánya, a varosodó félelem.
Álarc a konok némaság
       hálójában vergődő szürke
szem. Álarc itt minden.
       S vádol a szótlan gyávaság.

Istentől elhagyott táj

Szabó Vladimír azonos című festményére

Félúton visszaretten
az otromba képzelet: egymásba
szűkült, házakká nyomorított kövek
és csupasz fák között holt terek.
Merev tekintetek hálójában
mosdatla Vénusz torz kísértete.
Csontokra rakódott
fogatlan borjú-mosolyok odvában
elmetszett, vízfejű életek nyüszítenek.

Kifehérednek az álmok

Markában morzsol a múló idő
– áthangolja emlékeinket
Fényes ablakok redőnyei mögé szelídülünk
s bár még bennünk sikoltanak a fuldokló szavak
a szemünkben remegő hajnalban
felszívódnak kifehéredő álmaink – –

BARANYI FERENC

Nem skanzen ez…

Osváth Miklós Szatmári táj című vízfestményére

Nem skanzen ez, nem múzeum,
ez is, ez is magyar valóság,
még mindig látható falun
szalmatetős, roskadozó ház,

az ország keleti felén
nemcsak barátom akvarellje
tárja készségesen elém
mindazt, mi máshol már ereklye,

hanem a táj, a táj maga,
egy teljes országrésznyi rajzlap
mutatja tisztán, mit csak a
hiú remény ítélt kihaltnak.

A szegénység emlékei
köröttem új életre kelnek
riport-fotót rajzolva ki
rámái közt a képzeletnek,

és lesz a múltba-révedés
napjaink élő krónikája,
mit álomból kevert a kéz:
a szem durván valóra váltja.

Szomorúan gyönyörködöm
az ismerős szatmári tájban,
látom csak addig volt öröm,
amíg falamon függve láttam.

Szalkai izzás

Mátészalka mindig gyászba?
Én ünneplőben is láttam,

amikor a gacsalpesták
szívében izzott a tettvágy,

izzott az a vas is tőlük,
mely rabbá alázta ősük,

addig-addig kalapálták,
míg lett aranynál is drágább.

Mátészalka, Mátészalka,
ma hol van, ki odacsapna?

Egy lány is villant az üllőn,
hogy izzásba meneküljön,

tűzbe tartották – akárcsak
engem is – szilaj kovácsok,

ragyogtunk egyforma rőten –
s nem munkált meg egy pöröly sem,

nem hajlottunk. Kettétörni
tudtunk csak, Bujárszky Györgyi!

Hol a város? Új a gyásza?
Vagy viseltest ölt magára?

Mátészalka, Mátészalka,
hol marad, ki visszacsalja

azt a hajnalbíbor-izzást?
Alkonyodom magam is, lásd.

CSÁK GYULA

Vadregényes pusztaság

1

Az általam is igen tisztelt nagy magyar költő, Berzsenyi Dániel azt írja egy he­lyen: „A tiszántúli föld eleitől fogva csak a pásztorok hazája volt, hol a ter­mészet üressége nem szülhet egyebet lelki ürességnél.”

Kemény szavak, és bármennyire föl­nézek Berzsenyire, úgy gondolom, igazságtalanul ítélkezett. Azt példázza, hogy nagy emberek is nagyot hibázhat­nak olykor.

Ahhoz természetese mindenkinek jo­ga van, hogy a síkságot szeresse, vagy ne szeresse, de pontatlanság és tájéko­zatlanság üresnek mondani az alföldi, esetünkben a tiszántúli pusztaságot. Vadregényes tájhoz szokott szemnek persze nehezebb meglátni a pusztaság­ban zsongó életet, de aki közel hajlik hozzá, vagy éppen benne él, az semmi­képpen sem állíthatja, hogy üresség ve­szi körül. Ami pedig azt illeti, hogy a tiszántúli ember lelke is üres lenne, méginkább igaztalan vád.

Az persze igaz, hogy a földrajzi kör­nyezet milyensége befolyásolja az em­bert, amiképpen azután az ember is folyamatosan változtatja, alakítja kör­nyezetét. Ámde súlyos tévedésekhez ve­zet, ha egy-egy tájék emberi társadal­mára általánosító címkéket ragasztunk, vagy éppen az ott alakuló egységes jel­lemre következtetünk. Ez olyan, mint­ha füstöt akarnánk faragni. Az embe­riség mindenütt személyekből, egyéni­ségekből áll. Közös nevezőre hozhat persze embercsoportokat a közös törté­nelmi, társadalmi, gazdasági, földrajzi égöv, tehát hasonlatossá lehet a sorsuk, de nem uniformizálható a jellemük, így például szűkebb tiszántúli hazám­nak, a Hajdúságnak, Hortobágynak nem tagadhatóan vannak azonosító, is­mertető jegyei. Ilyen például egy jel­legzetes tájnyelv, egy hagyományozott tájkultúra, ott szunnyadnak az emberi idegekben a közösen megélt sors em­lékei s mindez összekötő kapocs, az összetartozás önérzetét adja, de ezzel szű­kebb hazám népe nem szembenállóan elkülönül más tájegységek népeitől, ha­nem csupán tisztes lokálpatrióták mód­ján becsüli szűkebb hónát, igyekszik minél jobban megismerni és megismer­tetni. S amiképpen minden hallgatag embert szóra lehet bírni, ha megfelelő kulcsot lelünk az egyéniségéhez, ugyanúgy beszédessé válhat egy szófu­kar tájék is, ha értjük a nyelvét, és ha ezen a nyelven faggatjuk.

Én úgyszólván az anyatejjel szívtam magamba a Hajdúság, a Hortobágy nyelvét, mert ebben az országrészben nyitottam szememet először a világra. Az itteni tárgyi és emberi környezet volt gyerekkori otthonom, és mindenki gyerekkorában a legfogékonyabb, az akkor szerzett élmények bélyege kíséri a sírig.

2

Ismételten hangsúlyozom: nem kiseb­bíti számomra Berzsenyi költői érde­meit, hogy egy-két mondat erejéig té­vedett az alföldi táj megítélésében, csu­pán személyes, ezért el is hanyagolható sértettségemnek adtam hangot. S vi­gaszként rögtön fordulhatok más mű­vészek vélekedéseihez.

Általánosságban is szólva, közismert, hogy az irodalomban – s leginkább ta­lán ott – nagyon régen jelen van a természeti táj, mint ihlető elem. És ko­rok szerint más-más volt az indító gon­dolat és az összegezés. Az ókoriak számára például elsősorban a hasznos táj volt a szép: az olajfaligeteket, a gabo­natermő tájakat és a „borszínű” tengert énekelték meg. Még a Bibliában is úgy jelenik meg Kánaán, mint amely „tej- jel-mézzel” folyó ország. A vad, sziklás hegyvidéket inkább a korai romantikus irodalomban kezdték kedvelni s ábrá­zolni. Azután mindenfajta természeti szépség felfedezője és népszerűsítője lett mindenekelőtt Rousseau, aki a Genfi-tó környékének leírásával általá­ban mindenfajta természeti táj varázs­latos szépségét méltatta, mind a szelíd lankákat, mind a vad helyeket, mind a napot és a holdat visszatükröző tó vizét.

Noha lehetetlen és meddő vállalko­zás lenne nagyon szoros korszakhatá­rokat megjelölni, tény, hogy a tizen­nyolcadik és tizenkilencedik század iro­dalmában valósággal elhatalmasodik a tájélmény. Chateaubriand, Goethe, Byron egyaránt kedvelték a témát, és vonzásuk-hatásuk átterjedt a magyar irodalomra is. Bizonyára nem függet­lenül Rousseau hatásától előbb a Balaton-vidék ragadta meg a költőket (leg­maradandóbb művekre talán Kisfaludy Sándort ihletve), aztán a romantikus Erdély és a Felvidék, végül pedig az Alföld is irodalmi témává lett.

Nincsen persze külön tiszántúli, haj­dúsági vagy hortobágyi költészet és iro­dalom, de a Hortobágyot elsőnek meg- éneklő Fazekas Mihályon kívül figyel­met érdemlőnek vélték az Alföldet olyan költőóriások, mint Arany János, Petőfi, Ady, s a prózairodalomban ran­gos helyet kapott Jósika Miklós, Jókai, Móricz és Veres Péter művei révén – hogy a legjelentősebbeket említsem.

Mindezeket boldogan olvastam, büszkén említem, de sokkal fontosabb lenyomatokat hagyott bennem a tájról a személyesen gyűjtött élmény.

Amint már említettem, itt zajlott gye­rekkorom s bár igen szerényen, vagy pontosabb azt mondanom, szegényen élt a családunk, mégsem állíthatom, hogy boldogtalan lett volna ez a gye­rekkor. Püspökladányban éltünk, amely község a Hajdúság, a Sárrét, a Kunság és a Hortobágy találkozás­pontján van. A Püspökladány alá nyúló hortobágyi részt Agota-pusztának neve­zik s ide hajtottuk minden évben úgy­nevezett lábasjószágainkat „az idő nyí­lásakor”, vagyis tavasszal, és innen haj­tottuk haza a tél közeledtével. Mind a kifelé, mind a hazafelé hajtás egy teljes napi gyaloglást jelentett a pusztában s ekkor lelhettem alkalmat, hogy testkö­zelből csodálkozzak a tömérdek látni­valón. Idegen számára persze ez a táj látszódhat egy óriási Semminek – és még meg is értem, ha a távolról szem­lélő így találja! –, de aki közelhajlik, az ezerszínűnek találja a látványt.

3

Tudományos vélekedések szerint az egész Nagy-Alföld úgy keletkezett, hogy valamikor a földtörténet őskorá­ban a felszínt formáló tektonikus erők megroppantották és lesüllyesztették ezt a részt, s azután az ideömlő vizek hor­dalékanyagából meglehetősen egyenle­tessé telítődött a horpadás feneke. Mi­után pedig a Kárpátokkal övezett haj­dani tenger „kifolyt” innen a Vaskapu­nál keletkezett „lyukon”, a továbbiak­ban a folyók áradása, a szél, majd végül az ember tájalakító munkája formálta ki az Alföldet.

Legtökéletesebb síksággá a Horto­bágy lett, mégpedig azért, mert egé­szen a múlt század végéig majdnem minden évben elárasztotta egy részét a Tisza. A szüntelenül jövő-menő víz „nullásra borotválta”, elnyaldosta a fel­színt, a kiemelkedéseket és betömte üledékével a mélyedéseket. Egészen je­lentéktelen szintkülönbségek marad­tak, amelyeket az itteni emberek „lapo­soknak”, illetve „hátaknak” mondanak. Erre járó idegen olykor alig észlelheti ezeket, míg az itt lakók jól kiválasztot­ták a „hátakat” és ide építkeztek, mert ide nem jött fel a víz. Akad néhány domb vagy halom, amely bárki számára jól érzékelhetően emelkedik a felszín fölé, de ezek rendszerint kis méretűek, legalábbis embercsoportok lakóházai nem férnének el rajtuk. Ezek részint a vizek sodrása által teremtődött építmé­nyek, részint emberkéz által összehor­dott, ősi temetkezési helyek.

A teljesen síknak tetsző Hortobá­gyon is léteznek ugyan kiemelkedések és horpadások, de elszórt gazdasági épületek, pásztortanyák ritka látvá­nyán kívül nem lelünk emberi telepü­lésre. Ez persze nem a Föld teremtésé­nek a kezdete óta van így. írásos nyo­mok bizonyítják, hogy még pár száz évvel ezelőtt, például a törökdúlás előtt, legalább ötven falu volt itt, és ezeknek az eltűnéséért nem a török a felelős.

A honfoglalás idején még nem kü­lönbözött a Hortobágy a környező al­földi részektől. Laza összefüggésű, ke­vert állományú liget-erdőségek válta­koztak vizenyős rétek foltjaival. A rétek füve dús volt, s az erdőkben többnyire szilfa meg tölgy élt. Ma is úgy nevezik az ilyen tájékot, hogy erdős sztyeppe.

Ámde már a magyarok bejövetele előtt itt kavargó és hasonlóképpen pásztorkodó népek óriási járatokat vág­tak az erdőségekben, hogy egyik alkal­mas legelőhelyről a másikra hajthassák állataikat. A letelepülők, a mezőgazdál­kodást is folytatók pedig – akik a már említett „hátakon” építkeztek – szintén irtották az erdőt. így azután a török idők végére az ötvenezer hektárnyi Hortobágyon már alig volt pár száz hektár erdőség. Szárazultak az évek, csökkent a csapadék, s hiába öntözgette időnként a Tisza, áradástalan eszten­dőkben itt-ott kezdett előtünedezni a teljesen terméketlen szik. Az erdővel együtt kipusztult az erdei aljnövényzet, és eltűnt az erdőkben fészkelő, mert élelmet lelő, madárvilág.

A teljes átalakulás végső szakasza ak­kor következett be, amikor a múlt szá­zad eleje és közepe táján hozzákezdtek a Tisza és a Berettyó szabályozásához, az ármentesítéshez, a mocsarak lecsapolásához, a belvizek elvezetéséhez. Mindez azzal a haszonnal járt, hogy megnövekedett a mezőgazdasági műve­lés alá fogható terület, ugyanakkor szinte kiégett a Hortobágy – ahogyan Móricz Zsigmond fogalmazott. így jött létre Európa legnagyobb összefüggő pusztasága, amely a történetből jól kö­vethetően alig száz esztendővel ezelőtt alakult ki véglegesen – tehát hibás az a szóhasználat, amely „ősi”-nek mondja a Hortobágyon

4

1967-ben huszonkét neves külföldi tu­dós beadvánnyal fordult a magyar kor­mányhoz. Kifejtették, hogy vélemé­nyük szerint a Hortobágynak nevezett pusztaság a világ egyik legérdekesebb és bizonyos szempontból a legértéke­sebb területe, ezért állami védelem alá kellene helyezni.

Hál’istennek mind a kormány, mind a hazai tudós társaságok nagy megér­téssel fogadták a javaslatot, hiszen ak­kor már itthon is egyre több szó esett a Hortobágy megmentéséről. A szüksé­ges előkészületek után 1972-ben meg­született a Hortobágyi Nemzeti Park.

Rögtön felmerülhet a laikus kérdés: miért kell védetté nyilvánítani egy pusztaságot, amelyre éppen az a jellem­ző, hogy ott nincsen semmi? Mi adja a Hortobágy nemzeti, sőt nemzetközi ér­tékét?

Mielőtt erre megpróbálnék valame­lyest kielégítő választ adni, meg kell jegyeznem, hogy a Hortobágyi Nemzeti Parkot nem úgy kell elképzelni, mint aminek van egy vonalzóval húzott mes­terséges határa, s a vonalon belül van a sok érték, odakünn meg az értékte­lenség. Nem létezik ilyen tussal jelölt határ, azaz: létezik, de csak a térképen meg a közigazgatási és tájvédelmi hiva­talokban, mert valamiként mégis jelölni kellett a pusztának azt a részét, melyet az intenzív gazdasági termelőtevékeny­ség alól abban a mértékben kell kivon­ni, hogy a természet eredeti jellege mi­nél kevésbé sérüljön.

Máskülönben az eredeti, a természeti azonosság szempontjából egységes Hortobágyot nem könnyű meghatároz­ni. A védetté nyilvánítást elrendelők nem háríthatták el persze a feladatot, hogy megjelöljék a Nemzeti Park hatá­rát a térképen, de amúgy, az ott élők tudatában, többféle jelölés létezik.

Egyik „tág” értelmezés szerint Hortobágynak kell tekinteni mindazokat a pusztákat, amelyek az „arccal felé for­duló” Debrecenhez, Hajdúnánáshoz, Hajdúdoroghoz, Hajdúböszörmény­hez, Nádudvarhoz, Karcaghoz, Kun­madarashoz, Tiszafüredhez, Tiszapolgárhoz, Tiszacsegéhez, Balmazújváros­hoz, Hajdúszoboszlóhoz és az én falum­hoz, Püspökladányhoz tartoznak. Ezek a települések ugyanis mind érintkeznek a Hortobágy-szélekkel.

A szűkítőbb, egyszersmind szűksza­vúbb meghatározás úgy szól, hogy az ötvenezer négyzetkilométernyi területű Nagy-Alföldből két és félezer négyzet- kilométer a Hortobágy.

Harmadik változat szerint az a terü­let nevezendő Hortobágynak, amelyet délen a Nagy-Sárrét, délnyugaton a Nagy-Kunság, északnyugaton a Tisza, keleten a Keleti Főcsatorna, illetve a Nyírség és Debrecen határol.

Manapság leginkább ez az utóbbi meghatározás látszik érvényesnek és eh­hez igazodik a Nemzeti Park határa is.

Most pedig akkor villantsunk fel va­lamit abból, hogy mitől híres és értékes a Hortobágy?

5

Noha nem lett múzeummá, bebalzsa­mozott múlttá a Hortobágy, az itteni élet – akár emberi, akár állati vagy nö­vényi – mégis többet őriz régi korok emlékeiből, mint az ország bármely más vidéke. Legelsősorban pedig a pásztorélet emlékei azok, melyek leg­hűbben megőrződtek.

Igen érdekes jelenség, hogy bár a pásztorok éppen foglalkozásuk okán meglehetősen elzártan élnek és éltek, mégis rengeteg szó esett az életmód­jukról, viselt dolgaikról. Valóságos is­meretek híján megindult a képzelet, s ez azután rengeteg hamisat közölt a pásztorélet tényeiről – ugyanakkor el kell ismerni, hogy noha a tények olykor csupán a képzelet által teremtődtek, néha nagyszerű művészi alakba öltöz­ködtek.

Már az ókorban megkezdődött a pásztorromantika kialakulása és ennek csúcsán láthatjuk a világirodalom egyik legpompásabb alkotását, Daphnisz és Chloé idillikusán szép szerelmi törté­netét. S amint közismert, a Biblia is tele van lebilincselő történetekkel, amelyek­nek pásztorok a szereplői. Mindez ter­mészetes, ha belegondolunk, hogy az ókori népek – akár görögök, akár egyip­tomiak, akár zsidók – a legfontosabb foglalkozások egyikeként űzték a pász­torkodást. A pásztorromantika a későb­biekben is megmaradt, sőt, volt időszak, amikor divatirányzatként létezett a mű­vészetben. S talán a legkülönösebb, hogy olykor túlfinomult arisztokraták írták és játszották egymás gyönyörűsé­gére az úgynevezett pásztorjátékokat, de hódított a pásztorromantika a zené­ben és a képzőművészetben is.

Mindennek egyik valószínű oka, hogy aki nem ismerte a valót, az álta­lában idillinek, szépnek vélte a pásztor­életet. Ez meg feltehetőleg abból követ­kezett, hogy a pásztoréletet szabadnak, éppen ezért boldognak vélték messziről. Van is benne logika, hogy aki szabad, az boldog is egyben.

Magam hamar megtanulhattam, hogy hiba van a pásztorkodást széppé hamisító elképzelésekben. A falunkbeli csürhés, vagyis disznópásztor, meg a te­hénpásztor csupa rongyos, ágrólszakadt, ügyefogyott, legalsó szinten élő ember volt, s a gyerekük is legalacsonyabb rangban volt közöttünk. És ezek a pásztorok nem tilinkóztak, nem furu­lyáztak, nem szépségekbe burkoltan él­tek, hanem hajnalok hajnalán ökör­szarvakból készült, rekedt hangú tülke­iket fújták, jelezvén, hogy engedhetik a gazdák a jószágaikat az utcákra, mert ott a pásztor, aki majd egész nap vi­gyázza a disznókat meg a teheneket.

Amint említettem, a Hortobágyhoz tartozó Ágota-pusztára hajtottuk azokat a jószágokat, amelyek azután tavasztól őszig ott legeltek, és találkoztam folya­matosan ott élő „rideg” pásztorokkal, de őket se találtam könnyedeknek, de­rűseknek, bú nélkül valóknak, inkább olyan ijesztőknek, akikkel féltem volna együtt maradni éjszakára.

A pusztának ezek a főszereplői, a pásztorok nagyon mostoha körülmé­nyek között éltek, hiszen forróságot kellett elszenvedniük, ahol – Arany Já­nost idézve: még a szöcskenyájak is tikkadtak voltak –, továbbá olyan süvítő hideg szeleket, amikor százával fagytak meg az állatok. És a hideg meg a meleg elől a pásztor csak alkalmi építmények védelmébe húzódhatott, s ott kellett megküzdenie az időjárás mellett a far­kasokkal meg a pusztán garázdálkodó, szervezett jószágtolvajokkal.

Ruházatáról, élelméről is maga gon­doskodott a pásztor, és általában ritkán volt családja; legalábbis nem élhetett velük, mert neki a pusztában kellett lennie, s asszony és gyerek nemigen bírhatta az ottani körülményeket.

Mindez persze ma már nincs így. Amennyire nincs jelen a valóságban az idilli pásztorromantika, annyira átala­kult a hajdani pásztorkodás „vad” mi­volta. Nem is törekszenek a Nemzeti Parkban, hogy akár egyiket, akár má­sikat konzerválják. Csupán annyira őr­ződik minden, ami a régi pusztai vilá­got idézi, amennyi lehetővé teszi, hogy „élő” anyag segítségével tanulmányoz­hassa a múltat a tudomány, és őrizze belőle azt, ami a maga módján szép és ami éppen azért növekvően értékes, mert pusztulóban van s védelemre szorul.

Így például célja a Nemzeti Parknak, hogy megőrizzen s újratenyésszen ré­gen honos állatfajokat, védje a helyben lakó vagy csak átvonuló madárvilágot, növényi tarkaságot, és hogy ápolja a hajdani pásztorélet néhány ritka jelleg­zetességét, amelyek sorában okkal nagy rangja van a pásztorok művészetének.

S mindez együtt, egyetlen, őszintén ér­deklődő pillantással egybevéve, meg­erősítheti a látogatót és szemlélődőt, hogy vadregényes tájakkal is tud vete­kedni a puszta szépsége.