ABLAK


Kurt Vonnegut (1922) alighanem a kortárs észak-amerikai irodalom leg­nagyobbja. Legkiválóbb regényei, az Ötös számú vágóhíd, a Börleszk, a Kékszakáll stb. az angolszász próza halhatatlanjai közé emelik. Ezúttal – magyar nyelven először – egyik versprózáját mutatjuk be, költői szép­ségű betlehemi legendáját.

KURT VONNEGUT

Nap Hold Csillag

                Ímé,
                a szűz fogan méhében
                és szül fiat,
                és annak nevét Immánuelnek nevezik,
                a mi azt jelenti:
                Velünk az Isten.


Hogy elkezdjem:

Mielőtt a Világegyetem Teremtője
eljött a Földre,
mielőtt úgy döntött, hogy megszületik
egy emberi csecsemő képében,
egy forgalmas fogadó jászolában,
azelőtt nem volt szüksége szemre.
Azelőtt birtokában volt minden tudásnak,
és ő volt minden.
A Teremtőnek csak léteznie kellett.
Ennyi elegendő volt.
De most, emberi csecsemő képében,
amellyel látni fog,
s oly tökéletlenül fog látni:
két emberi szem volt,
egy-egy gumiszerű kamera.

Éjszaka volt, amikor a Teremtő
megszületett.
Ugyanúgy sírt, mint bárki más.
Amikor először nyitotta tágra szemét,
könnyes volt
és homályos.
Nem látott semmit sem
tisztán.
Nem tudta megállapítani, mi van közel
és mi van távol.
Ekképpen tévesztette meg egy lámpa
lángja,
amely közel volt hozzá.
Égő rongydarab, olajjal teli tálban,
amiről azt hitte, szupernóva,
amiről azt hitte, a kilobbanó
Karácsonyi csillag.

Félhold emelkedett a magasba.
A Karácsonyi csillag szikrái
semmivé foszlottak.
Aggódó kiáltások hallatszódtak.
Puffanások hallatszódtak.
Még csak egy perces volt,
és egy bába ringatta,
amikor a Teremtő tanújává vált első
emberi tévedésének.
A Hold József homloka volt,
aki úgy tett, mintha a Teremtő apja volna
szívvel lélekkel.
József lámpást tartott.
József annyira rajongott a csecsemőért,
hogy hagyta a lámpást megbillenni.
A csillag zuhanó szikrái
az égő olajcseppek voltak.
A puffanásokat József lábai okozták,
amint a kis tüzekre taposott
a jászol padlóján.
József Isten bocsánatáért könyörgött.
Meghallgattatott.

A Teremtő
először
hunyta be szemét.
Azt várta, hogy visszatér
a mindent-tudás sötétségébe.
Megértette, hogy a tökéletes sötétség
már nem lesz Övé többé,
ameddig az életet választja.
Megértette, hogy az emberi szemek
elképzelik, hogy látnak dolgokat,
még akkor is, amikor csukva vannak.
A Teremtőnek ezeket
a képzeletbeli napokat
mutatták.

A Teremtő újra tágra nyitotta a szemét.
Most másodszor.
Az ég kápráztató kuszaság volt.
Telis-tele kilobbanó
Karácsonyi csillagokkal.
Közben egy római matróna, egy átutazó,
aki a fogadó vendége volt,
átjött a jászolba, csak hogy
láthasson egy gyermeket,
bármilyen gyermeket,
aki megszületett.
Hirtelen valami csodálatosat
akart mutatni a kisbabának,
így levette kristályüveg láncát
a nyakából
és most ezeket
a prizmatikus kvarc-szilánkokat lóbálta az ellenfényben

a Teremtő szeme előtt.

A láncot nem ajándéknak szánta.
A ragyogásnak csak
az emléke maradt a Teremtőnek.
A római matrónát
a férje
visszahívta a fogadóba.
Az összes Karácsonyi csillag eliramodott,
amint a láncot sietősen
visszavette.
És egy látszólagos Nap
kezdett felkelni.

A bába
most odaadta a Teremtőt
az anyja kezébe,
Máriáéba.
Mária
ragyogott,
most, hogy elmúltak a fájdalmak.
Ő volt a látszólagos felkelő
Nap.

Mária
maga is
alig volt több,
mint egy gyermek.

De a Világegyetem Teremtője
hitetlenkedve és elragadtatva,
érezte, ahogy könnyedén
és szeretettel
körülfonja
egy egyedüli
felkelő Nap.

A Teremtő
másodszor hunyta be szemét,
és meleg tejet
szopott
az anyja emlőjéből.

A Teremtő aludt.

Megálmodta
első álmát.

Megálmodta
második álmát.

Megálmodta
harmadik álmát.

A negyedik álma csupa zöld volt.
Azelőtt sohasem
látott
zöldet.

Még éjszaka volt,
amikor felébredt.
Egy látszólagos Holdat látott,
amely a bába volt,
aki vigyázott reá.

A sápadt ragyogás a bába arcán
lámpafény volt.
Most József
elmozdította a lámpát,
hogy megnézze Máriát,
így a látszólagos Hold
fogyatkozni kezdett.

Most hatalmas riadalom és bánat
hangjai töltötték meg a csecsemő fülét.
Ez annak a juhnak a bégetése volt,
amelyet a pásztorok hoztak le a hegyről,
akik követték azt,
amit a Teremtő nem láthatott
az istállójából.
Az igazi Karácsonyi csillagot.
Mária felébredt.
Most bejött és a bábával együtt
a Teremtőt nézte.
Ez látszólagos részleges napfogyatkozás volt
a Teremtő számára,
aki nem tudta mozgatni sem a kezét, sem a lábát,
mert tehetetlen volt,
egy parányi csomag
pólyában.

Igen,
és Mária fölemelte a babát.
Lehet, hogy el kell menekülniük,
olyan gyengén, amilyen volt.
A király elrendelte, hogy az összes újszülött fiúgyermekeket
ki kell
végezni.
Mária kezében tartotta a parányi csomagot,
amely a Világegyetem Teremtője volt.
Magához szorította,
és a Teremtő az ajtó felé nézett.
Látott egy Napot,
amely az anyja válla volt,
és aztán egy Holdat, a bábát,
és aztán egy csillagot,
amely József volt az ajtóban
a lámpással.

Egy pásztor azt mondta Józsefnek,
azért jöttek, hogy a gyermeket bálványozzák,
aki a világegyetem Teremtője.
A pásztorok nem akartak befurakodni a jászolba.
Úgy gondolták, letérdelnek az udvaron
és csak azt szerették volna, ha valaki kihozná egy pillanatra
a gyermeket az ajtóhoz.
József kihozta a gyermeket az ajtóhoz.
Az igazi Karácsonyi csillag addigra már lenyugodott.
Az igazi Hold már lenyugodott.
Közel volt a hajnal.
A Teremtő nem látta élesen
sem az apró pontok miriádjait,
amelyek az összes többi égitest voltak,
sem a juhot.
A Teremtő csak a
fáklyákat látta odakint.

De aztán,
amikor József visszavitte a pólyást
az istállóba,
az egyik fáklyavivő utána ment,
és két másik ember követte őket.
Ők voltak a három bölcsek,
akiket a jeruzsálemi Heródes király küldött,
hogy megtalálják ezt a gyermeket.
Heródes azt mondta, hogy imádni akarja.
De igazából meg akarta ölni,
mert úgy tartották, hogy ez a gyermek lesz
a zsidók új királya.
A fáklyát közel tartották a gyermekhez
Mária és a bába között,
így a három bölcsek
láthatták miféle gyermek is
volt.

A Teremtő
most látott egy Napot
egy Holdat
és egy csillagot
összegyűlve
egy kifürkészhetetlenül végtelen szövevényben.
Mi lehet erre a magyarázat?
A gyermek szeme keresztbe állt.

Így hát behunyta szemét
és narancssárgát látott –
a fáklya közelsége miatt.
Hallotta a bölcseket, amint
bizonyították, hogy igazán bölcsek.
Azt mondták Máriának és Józsefnek,
hogy akit látnak,
a Világegyetem Teremtője,
és nem fogják
elmondani sem a királynak, sem másnak,
hogy megszületett.
Odaajándékozták
apró kincseiket,
amelyek épp velük voltak.
Azután eltávoztak.

Amikor a Teremtő újra kinyitotta szemét,
még mindig kancsított.

De a szeme rendesen állt, amikor aludt.

És amíg Anyjáról álmodott –
hogy sohase álljon keresztbe többé.

Kakas kukorékolt,
de a Világegyetem Teremtője
csak aludt és aludt.
József fölemelte,
de még mindig csak aludt és aludt.
József kivitte az ajtókon át.
Bíborszínűt álmodott.
Hőség sütötte az arcát.

Kinyitotta szemét.
Látta, amiről azt gondolta, hogy Nap.
Először a rövid élete során
igaza volt.
Tényleg
Nap volt, amit látott –
egy kicsi.

És egy ökröt vezettek ki a jászolból,
hogy szántson,
és egy szamarat vezettek ki a jászolból,
hogy tűzifát hordjon.
Újra kakas kukorékolt,
bár a Nap már órákkal azelőtt felkelt.
És az élet ment tovább.

Ámen

STERN GÁBOR FORDÍTÁSA



VISSZA

MUNKÁSMŰVELŐDÉS


Új rovatunk a munkásmozgalom és az irodalom kapcsolódási pontjait tárja fel. Először két elfeledett múlt századi költő – Darmay Viktor és Szabó Endre – s a korai munkásmozgalom egyik résztvevőjének, Csorba Gézának egy-egy versét adjuk közre.

DARMAY VIKTOR
(1850-1878)

A cirkumspektus poétákhoz

                                                Ha a költő is odahagyja,
                                                Ki küzd akkor a jó ügyért?


                                                                                    Petőfi



Legyetek egyszer már poéták,
poéták mindenekfelett,
S hagyjátok a professzorosdit,
Unalmas, ráncos képeket.
Zendüljön újra eszme, érzés,
Hadd lelkesüljön a világ,
Vagy dobjátok a lantot sutra
És legyetek – diplomaták.

Legyetek egyszer már poéták,
S ne keressetek módokat;
A módok új arcot cserélnek,
De van, ami örök marad.
Az ég törvénye ez s a lanté,
Hol a számok nem döntenek,
Hol az igazság fölfelé tör,
Mint sas, csak oda nézzetek!

Legyetek egyszer már poéták,
Sokat ne okoskodjatok;
sak nézzetek a szög fejére,
S egyenest oda vágjatok.
Maradjon másnak az egérút,
Nektek habozni nem lehet;
Jó vagy gonosz? csak ez a kérdés,
Mondjátok az ítéletet.

Legyetek egyszer már poéták,
S ne tartsátok a kereket;
Az igaz ügy sáron, göröngyön
Úgyis elégszer megreked.
Sarkantyút hát a Pegazusnak,
Ne másszék, mint fejős tehén;
Szökjék magasba, rúgja a port,
De ne hátul – az elején.

Legyetek egyszer már poéták,
S felemelt fővel járjatok;
Ne adjátok fel a hitet s a
Sorssal ne alkudozzatok…
„Föl, föl!” e jelszót őrizzétek…
Másképp az idő kikacag,
S a dalnál verebek maradtok
És a rókák közt – szamarak.

VISSZA

SZABÓ ENDRE
(1849-1924)

Munkások dala

Álarcotok hajítsátok le már,
Hagyjátok el a rossz komédiát;
Hogy erőszakkal tépjük szerteszét
Álarcotok: ne várjatok miránk.
Végére jár a kéjes éjszaka,
Virradni kell már, látni vágy szemünk;
Ha mi húzzuk meg a harangokat,
Nem kézmosás: – igazság kell nekünk.

Ki adta nektek a jog vesszejét
Gőgtől kövérre nőtt hatalmasok,
Hogy a mi munkánknak gyümölcsiben
Minélkülünk ti osztozhassatok?
Már ing az ócsa vár felettetek:
Míg le nem dűl, fogadjátok kezünk.
Ha mi segítünk azt ledönteni,
Nem megtérés, – igazság kell nekünk.

A bacchanáliák lármáitól
A jajkiáltást meg nem értitek,
Vakok vagytok a nagy mámor miatt,
Süketségetek az „enyém-tied”.
Józanodjatok, és mi véletek
Ma még öröm között ölelkezünk;
Ha megfújjuk holnap a harsonát:
Nem bűnbánat – igazság kell nekünk.

Legyen, legyen már egyszer béke, mely
Közöttünk csak vezetve ténfereg –
De békét a szív forró mélyiben
Nem csinálhatnak gyilkos fegyverek;
Feledtessétek vélünk a nyomort,
S mi bűnötökre majd fátyolt vetünk,
De ha mi tűzzük ki a lobogót:
Nem békejobb, – igazság kell nekünk.

S kámzsás barátok, sötét szent atyák,
A másvilágról ne papoljatok.
Itt segítsetek rajtunk, itt – ha már
A jó szándék erőt vett rajtatok.
Hitelét veszti még az isten is,
Ha nevében bolondoztok velünk;
S ha majd pokolba hányunk titeket:
Nem isten, nem, igazság kell nekünk.

VISSZA

CSORBA GÉZA
(1849-1908)

A szocializmus kijelentése

Hatalmaknak nagy réme, közelgj ide!
Mondjad, hogy mi vagy, és mik a fegyverid?
Hadd lássuk, mitől fél a hős is,
Gyáva pedig kucorogva reszket?!

Mondd, ki szült téged, isten-e, ördög-e?
Jöjj és láttasd már azt a Medúza-főt,
Mitől nyúllá lesz minden állat,
S nagyhatalom valamennyi borzong!

Oly rém vagy tán, mint a kolera, avagy
Éhínség, tűzvész, árvizek s többi vész?!
Csak nem akarod ezt a romlott
Emberiséget elirtni ismét?!

Majd halk suttogás hallszik erre legott;
És dicsfény árja ömledezik körül,
S egy angyalarcú szellem-alak
Megjelen isteni méltósággal:

„Idéztél, ember… a szocializmus
Nemtője vagyok! Isten atyám nekem,
Aki általam szigorúan
Sújtja a bűnt meg a zsarnokokat!

Láthatd, nem vagyok rettenetes alak…
Az én fegyverim: emberiség, a jog,
És igazsággal méltányosság,
S mindenik ember egyenlősége!

Célom közjóiét és a javítgatás
Társadalmilag; – cél ha kívánja emezt.
Csak a zsarnok fél tőlem s joggal;
Jók, veletek leszek én a győztes!”

Szólt s eltűnt ez a „rettenetes” alak.
Nyúlszívű világ, fojtsd ijedelmedet;
Ti se féljetek, nagyhatalmak;
Ámde remegjen a zsarnok önkény!

VISSZA

ZENEMŰVÉSZET


ITTZÉS MIHÁLY

Karácsonyi énekek

Ha karácsonyi énekről van szó nálunk, a legtöbb embernek – nemre, korra, világnézetre való különbség nélkül – valószínűleg (biztosan) két dal jut eszébe. Elsőként ez-e vagy amaz, majdnem mindegy. Az egyik magyar betlehemes ének: Mennyből az angyal; a másik osztrák műdal, Franz Xaver Gruber nemzetközivé vált szerzeménye 1818-ból: Stille Nacht, heilige Nacht (Csendes éj, szentséges éj). Itt aztán meg is áll a tudományunk. Pedig ennél sokkal gazdagabb, sokszínűbb mind a hazai, mind a nemzetközi zenei hagyomány, áthatva naiv hittel, személyes érzelemmel, olykor esetlen vagy vaskos népi, pásztori ízekkel, (humorral), közhelyes vagy régmúlt időket idéző nemes egyedi dallamosság, vagy éppen a többszólamúság szárnyaira bízva. Teljességre nem törekedve kukkantsunk be az évezredes hagyomány e gazdag területére, tudva, hogy hangzó zene – éneklés és zenehallgatás – nélkül csakis tökéletlen lehet a dolog. De tán e sorok olvastán kedve támad egyeseknek a száraz szavakon túl is megismerkedni valamivel a kínálatból, vagy éppen maga s mások örömére hangzó életre kelteni egyet s mást.

A karácsonyi énekek nemcsak az egyes személyek vagy közösségek vallásos-zenei megnyil­vánulásai, hanem sok esetben funkcionális szerepük van: összetett népszokások részeiként hangzanak fel. A Magyar Népzene Tára II., Jeles napok című kötete (Akadémiai Kiadó, 1953) tanúsága szerint a karácsonyi ünnepkör a leggazdagabb népszokásokban. Ide tartozik a Szent- család-járás, éppúgy, mint a betlehemes játékok csoportja, az önálló karácsonyi énekek és kántálók sora stb. Szerencsére ma már eredeti népzenei dokumentumfelvételeken is hozzáférhető néhány e körbe tartozó dal és szöveg (pl. a Magyar Népzene című Hungaroton-kiadványok már a hetvenes években hoztak efféle dalokat, sőt teljes betlehemes játékot is).

Dallamok és szövegek sokszor egészen a középkorig mutatnak vissza, s kapcsolódhatnak nemzetközileg elterjedt hagyományokhoz is. Nem kevés az olyan, amelyben a kis Jézus a szegénység megtestesítőjeként és egyben megváltójaként jelenik meg. Egyik legszebb – s legismertebb – ilyen énekünk a Kirje-kirje, kisdedecske szövegrészletű dallam és változatai. A Jeles napok kötet nyomán (551. szám) idézzük egyiket, kottástul:



                                             Tápé (Bartók János gyűjtése, 1943)

1. Karácsonynak éjszakáján,
Jézus születése napján
örüljetek, örvendjetek,
a kis Jézus megszületett!

2. A kis Jézus aranyalma,
Boldogságos Szűz az anyja,
lábaival ringázgatja,
két kezével ápolgatja.

3. – Aludj, aludj, én kisdedem
aludj, aludj, én kisdedem,
nem királyné a te dajkád,
szolgálóból lettem anyád!

4. Nincs a Jézus ágyán paplan,
jaj, de fázik az ártatlan!
Takargatja édesanyja,
dirib-darab posztócskába.

5. Nincs a Jézusnak bundája,
posztóba van bepólyázva.
Elveszett a báránykája,
miből lett volna bundája?

6. Kirje-kirje, kisdedecske,
betlehemi hercögöcske,
azért nekünk jót szörözté,
a pokoltól megmentettél.


Ez a tápéi dal (Nyinkó Mihályné 48 éves asszony éneke után jegyezte le 1943-ban Bartók János) tiszta naivságában és bensőségében – sok rokonával együtt – József Attila versében lelheti meg műköltészeti párját.

A néphagyomány és a hivatalos egyházi liturgikus gyakorlat is megőrizte a bibliai történetet röviden variáló, Csordapásztorok kezdetű, évszázadok óta népszerű karácsonyi éneket. Nyomtatásban először 1651-ben jelent meg. 18. századi források is említik, mint egyik olyan népéneket, amely helyet kapott az egyébként latin szövegű és jobbára gregorián éneken alapuló katolikus szertartásban. Sárosi Bálint hívta fel rá a figyelmet (Zenei anyanyelvünk, Gondolat, 1973. 183. I.), hogy Gvadányi peleskei nótáriusának szorongattatásában is ez az ének jutott először eszébe, amikor a német vasasok éneklésre kényszerítették. Többféle változata közül az említett könyv egyik példáját mutatjuk itt be:



1. Csorda pásztorok
Midőn Betlehenben
Csordát őriznek
Éjjel a mezöben

2. Isten angyali
jövének melléjök,
nagy félelemmel
telék meg ő szívok.

3. Örömet mondok
nektek, ne féljetek,
mert ma született
a ti üdvösségtek.

4. Menjetek el csak
gyorsan a városba,
ott találjátok
Jézust a jászolyba!


A már említett hanglemezsorozat második albumának székely betlehemes játékával kapcsolatban állapítja meg a szerkesztő, Rajeczky Benjámin ismertetője, hogy a „betlehemi szolgálat” a középkori liturgikus játékok mellett másféle rokonsággal is bír: „… a pásztorok öltözéke és fellépése arra utal, hogy a játéknak a téli napforduló balkáni rítusaival is van kapcsolata.” Elég talán a román kolindákra hivatkozni. Ezek többnyire nem egyházi-vallásos jellegűek, hanem a faluban házról házra járó csoportok kéregető éneke. Egyik-másik eredete valóban az ősi, pogány múltba vész, mint az a Bartók gyűjtötte s fordította szöveg, amelyet a kilenc csodaszarvas szimbolikus értelmű legendájaként a Cantata profanában használt fel. De nemcsak a románoknál, hanem a déli és északi szláv népek népzenei hagyományában is találunk efféle karácsonyi és újévi dalokat. Például a lengyel kolgda pásztordalokat, bet- lehemes és karácsonyi játékok dalait egyaránt jelenti, többségükben egyszerű dúr hangnemű dallammal, akárcsak a mi Mennyből az angyalunk.

A nyugat-európai hagyományos zenei anyagban is megtaláljuk e dallamok és szövegek megfelelőjét. így a francia noëlek és az angol carolok sorában. Ez utóbbiak túl az angolszász nyelvterületen is ismertek, népszerűek lettek részben eredeti formájukban, részben feldolgo­zások révén s épp századunkban. A műfaj maga a 14. századig vezethető vissza, s a 16. század közepe táján már bármilyen eredetű népszerű dalt jelentett a carol műfaj-meghatározás. A zenetörténeti kutatások szerint a reformáció hatására egyre erőteljesebbé vált a dalok karácsonyi, Krisztus születésének ünnepével összefüggő jellege. Így lettek máig igazán is­mertek a Christmas carolok. Ezekből fűzött csokrot századunk kiváló brit zeneszerzője, Benjamin Britten gyermek- (vagy női) hangokra, hárfakísérettel. Kodály néhány gyermekkari műve természetesen magyar népénekeken, szokásdallamokon alapul (Karácsonyi pásztortánc, Angyalok és pásztorok).

Magas rendű formába foglalta egyik utolsó művében, a Karácsonyi kantátában több nép ezen ünnepkörhöz kapcsolódó dalait – a gregorián énektől a német korálon és a népszerű Csendes éj dalon keresztül a francia noëlig – Arthur Honegger. A sötétségből a fénybe vezet a zene, mint a karácsonyi történet. Más módon, de a népek testvérré válásának, a békességnek a zenéje, mint Bartók nem egy műve, mint Beethoven IX. szimfóniája az Öröm-ódával. S mi más lehetne ma is az üzenete, mondanivalója a réges-régi hagyományban gyökerező kará­csonyi népi daloknak, pásztorénekeknek és nagy mesterek e gondolatkört tovább szövő műveinek.

Csak lenne már egyszer fülünk a hallásra, s tudnánk gyermekhittel, bátran énekelgetni csúf fekete karácsonyokon is, mint hajdan a gyermek Ady Endre!



VISSZA

MEGMENTETT OLDALAK


Örsi Ferenc az Ezredvég szerzője volt, utolsó megjelent művét pedig a Z-fűzetek sorozatban adta ki. Évek óta ígérte, hogy megírja nekünk az itt közölt szerződés történetét, amelyre mindig felszabadult jókedvvel emlékezett. A történet immár megíratlan marad – mi pedig közreadva a különös szerződés dokumentumát emlékezünk őrá, megrendültén.

ÖRSI FERENC

Borszerződés

Örsi Ferenc író (Budapest, XIII. Alig u. 6/b) és a Baranya megyei Tanács V.B. képviseletében Palkó Sándor vb. elnök az alábbi szerződést kötötték:

1. Örsi Ferenc a siklósi Várfesztivál programjának elmélyítése, a haladó nemzeti hagyományok tudatosítása céljából egész estét betöltő várdrámát ír. A dráma kéziratát 1967. március 1-ig előadásra készen átadja a Baranya megyei Tanács V.B. Művelődésügyi Osztályának.

2. A várdráma, Baranya megyei és pécsi, valamint a Pécsi Nemzeti Színház által tartott megyén kívüli előadására a Baranya megyei Tanács V.B. szerez jogot; ez a jog egy harmadik személy által fizetendő szerzői jogdíjra is kiterjed.
Minden más jog – regényesítés, filmesítés és kiadási jog – a szerzőt illeti!

3. Örsi Ferenc, tekintve a Baranya megyéhez fűződő kapcsolatait, valamint a haladó hagyo­mányokat ápoló célkitűzést, nem tart igényt a színpadi szerzőt megillető tiszteletdíjra. E helyett a szerző olyan jellegű tiszteletdíjat kér, mely az ünnepségek belső kapcsolatainak kifejezésére érzelmileg is alkalmas.

4. Palkó Sándor vb. elnök biztosítja, hogy Örsi Ferenc részére a szerződés aláírásakor, s ezen túl minden olyan évben – 1967-ben is –, amikor a siklósi Várfesztiválon előadásra kerül a várdráma, a várfesztivál napján 100 (Egyszáz) üveg 10 (tíz) fajta, a villány-siklósi borvidéken termett I. osztályú bort, üvegenként 7 (Hét) dl űrtartalommal adnak át tiszteletdíjként.

5. Örsi Ferenc kötelezi magát, hogy a szerződés 4. pontjában meghatározott szolgáltatást a szerződés 1. és 2. pontjában vállalt kötelezettségének teljesítéséért minden további jogigényt kizáró tiszteletdíjként elfogadja.

6. A szerződő felek kijelentik, hogy a fenti szerződésből származó jogok és kötelezettségek harmadik személyre nem származhatnak és nem származtathatók át.

Pécs, 1966. december 20.





(Örsi Ferenc)
író
                                           
(Palkó Sándor)
vb. Elnök
VISSZA

FÓRUM


SIMOR ANDRÁS

„Nem zsoldosa voltam ennek a világnézetnek…”

Beszélgetés Szerdahelyi Istvánnal, hatvanadik születésnapja előtt

Negyedikes gimnazistaként, majd elsőéves bölcsészhallgatóként egy írói kör tagja voltam, amely András László, García Lorca szenve­délyes híve és fordítója, s Timár György költő köré csoportosult. Itt sok szó esett két fiatal költőről, Orbán Ottóról és Szerdahelyi István­ról, rólad. A te pályád aztán másként alakult, másféle életművet hoztál létre. Mégis azzal kezdem ezt a beszélgetést: mit őrzői magad­ban ma abból a huszonéves költőből? – Életem legnagyobb kudarcának intő em­lékét. Tizenkét-tizenhárom éves koromtól ké­szültem a költői pályára. Apám tehetséget lá­tott bennem, s egy hízott libával (ami nagy kincs volt az 50-es évek elején) viszonozva a szívességet, Szabó Lőrincet kérte meg, hogy vezessen be a poétái mesterség fortélyaiba. Az egyetem után már hírnevet is szereztem azzal, hogy Orbán Ottóval közösen rendezett költői estünkért, ahol az én verseim a „Pető- fi-köri zászlóbontás” vádjával találták magukat szemben, 1958 nyarán kirúgtak az Egyetemi Könyvtár gyakornoki állásából. Lukács György és tanítványai – Lázár György, Hermann István, Heller Ágnes, Tőkei Ferenc – nagyra tartották, amit csináltam, Ró­nay György a Vigiliában, Antal Gábor a Magyar Nemzetben közölte a verseimet, s Tőkei jó­voltából sok műfordításom is napvilágot látott. Imre Katalin révén kerültem az Élet és Iroda­lom hasábjaira és a tűz-táncosok perifériájára. Ő már meg is szerkesztette első kötetemet, előszót is írt hozzá, amikor kitiltották az iro­dalmi életből, s kéziratom ezért – mindmáig – az asztalfiókban maradt. Én azért hébe-hóba megjelenhettem, s 1966-ban megírtam életem legjobb – vagy legalább politikai mondanivalójában legnyíl­tabb, legkeményebb – versciklusát. Itthoni megjelentetésére semmiféle esély nem volt, de a kézirat „szamizdat”-ként eljutott az Új Symposion szerkesztőjéhez, aki szerette vol­na publikálni. Beleegyeztem, s aztán csakha­mar vissza is rettentem a várható következ­ményektől; írtam neki egy levelet, hogy mégse közölje. S egyúttal levontam azt a következ­tetést is, hogy nincsen értelme olyasmit csi­nálni, ami ha igazán sikerül, akkor nem vál­lalható: azonnal abbahagytam a versírást. Ter­vezem azonban, hogy – ha egyszer tudok rá időt szakítani – összeállítok egy kisebb kötetet poétakorom emlékeiből. – A költő többek között a verstan tudósa is lett. Verstani munkáid mindig a költői ered­ményekből indulnak ki, és sosem kívánják a költészetet annak fejlődésétől idegen szabá­lyok kereteibe gyömöszölni. Mit tartasz saját legfontosabb felfedezésednek verstani kutatá­saidból? – Azt, hogy minden ritmustényezőnek a versszöveg egészében legalább 70%-os arányban kimutathatónak kell lennie ahhoz, hogy a vers metrumához tartozónak tekinthes­sük. Magyarul: ha pl. egy vers sorainak több, mint 30%-ában a negyedik szótag után nincs szóvég, akkor e versben ezen a helyen nincs sormetszet, hanem az itt felbukkanó szóvégek metrikai szempontból figyelmen kívül hagyha­tók, véletlenszerűek. Ennek az alapszabálynak a felismerése tette lehetővé számomra azt, hogy a magyar ütemhangsúlyos verselés elmé­letét – amely vizsgálódásaim középpontjában állt – új, minden spekulatív vonástól megsza­badított alapokra fektethessem. – A benned élő „filosz” századunk egyik legnagyobb hazai lexikonvállalkozásának, a Világirodalmi Lexikonnak szervezője és létre­hozója lett… – Nemcsak a hazai legnagyobb ilyen telje­sítmények egyike; egyúttal a világ eddigi leg­nagyobb irodalmi lexikona is. Se az angol, se az orosz, spanyol, német vagy francia nyelvte­rületnek nincsen ilyen terjedelmű világirodalmi lexikona, pedig hát ezek a világnyelvek több országra, kontinensre kiterjedő olvasótáborral rendelkeznek. S ami a terjedelemnél – bár összefügg azzal – sokkal fontosabb: olyan le­xikon, amelyik akár megközelítően hasonló át­fogó jelleggel tükrözné a világirodalmat, vég­képp nincsen. Nálunk több tucat olyan nemzeti vagy nemzetiségi irodalom értékei megtalálha­tók, amelyek sehol másutt nem szerepelnek. Ugyanilyan egyedülállóan gazdag egyébként a fogalmi címszókészletünk is. – Milyen becsvágy vezetett, amikor ebbe a munkába belefogtál, s most, az utolsó kötet szerkesztésekor, közvetlenül a befejezés előtt mennyire vagy elégedett vagy elégedetlen az eredménnyel? – Becsvágy? Soha semmiféle hivatalos el­ismerésben nem részesítettek ezért a mun­káért, de még a kritikai visszhang se hajto­gatott egyebet, mint azt, hogy túl lassan dol­gozunk. Egyszerűen csak tisztességes mun­kát akartam végezni, összegezni, napfényre hozni azokat az értékeket, amelyek a magyar szakembergárda képességeiben rejlenek. Re­mek szakembereink voltak és vannak, s nekik, valamint az Akadémiai Kiadó fanatikusan ügy­szerető és páratlanul hozzáértő belső mun­katársainak köszönhető, hogy ez a lexikon olyan, amilyen. Jobb, sokkal jobb lett, mint amilyennek a munka kezdetén elképzeltük. – Számos esztétikai monográfiát, tanul­mányt írtál, titkára voltál a Magyar Esztéták Nemzeti Bizottságának, évekig tanítottál az ELTE Esztétika Tanszékén, s a filozófiai tu­dományok kandidátusa, az irodalomtudomány doktora vagy. Meghatározó volt számodra a találkozás Lukács György életművével, akiről 1988-ban kismonográfiát jelentettél meg… – Hadd vágjak itt közbe. Jóllehet igen meg­tisztelő és minden tekintetben harmonikus kapcsolatban álltam Lukács Györggyel, nem voltam soha a tanítványa vagy követője. Éle­tem fontos élményei közé tartozik, hogy az 50-es és 60-as évek fordulóján, amikor igen kevés emberrel volt hajlandó érintkezni, en­gem mindig készségesen fogadott, de inkább a verseimmel mentem hozzá és feleségéhez – akinek egyébként a költészethez nála több érzéke volt –, mint teoretikus problémáimmal. S nem érzem úgy, hogy életművének tanul­mányozása inkább meghatározó lett volna szemléletem alakulásában, mint más szakte­kintélyeké. A művészet egyik szektorában – amelyet én „visszatükröző művészetnek” nevezek – elgondolásait korszakalkotóknak és alapvetők­nek tekintem, de ezeket is csak némi korrek­ciókkal tudom elfogadni. Általános esztétikai és művészetelméleti rendszerezésével pedig mindig is szemben álltam. Mindezt pedig nem­csak Lukács-monográfiámban írtam meg, ha­nem a hazai Lukács-kultusz tetőpontján, 1976-os esztétikatörténetemben is egyértelműen ki­fejezésre juttattam. Mindezt nem azért mon­dom, mintha a mai divathoz csapódva… – Éppen arra a kérdésre akartam kilyukadni az imént: mi a véleményed az esztétika tu­dományának mai helyzetéről és jövőbeli lehe­tőségeiről? – Mint tudomány, a magyar esztétika az 1980-as évek második felében megszűnt. Ek­kor látott neki a párt művelődéspolitikai veze­tése a kulturális élet „piacosításának”, s ennek egyik fontos feltétele volt természetesen, hogy „a kultúra is (csak) áru” jelszavával szembe­szegezhető ideológiai és tudományos érveket eltakarítsák az útból. Az ideológiai frontáttörést maga Aczél György hajtotta végre, amikor 1985-ben kinyi­latkoztatta, hogy Lukács György fiatalkori, misztikus-ekletikus művei egyenértékűek az életművét betetőző nagy rendszerezésekkel. Ez megnyitotta a karrierlehetőségeket a rend­szeres-módszeres gondolkodásra nem igazán képes kulturális káderek előtt, s a Központi Bizottság Kulturális Osztálya gondoskodott ar­ról, hogy e lehetőségek valóra is váljanak. így épült ki a 80-as évtized végére a relativista pluralizmus hegemóniája: ettől kezdve meg­nézheti magát, aki – mint jómagam – nem hiszi el, hogy az esztétikában és a művé­szettudományokban nincsenek megbízható is­meretek, s így logikusan felépített, összefüggő magyarázatok sem lehetségesek. Vagyis: ezek a foglalatoskodások a szó szoros értel­mében vett tudományos munkára nem, csak az esszéisztikus szószaporításra valók. Hogy a jövőben mi lesz, erre aligha tudnék válaszolni. Tapasztalataim szerint az, amit én megjósolok, az szinte biztos, hogy nem kö­vetkezik be. – Két folyóirat, a Kritika és az Új Fórum főszerkesztője voltál. Szerkesztői munkádban mi volt az a legfőbb elv, amitől semmilyen körülmények hatására nem voltál hajlandó el­térni? – Az, hogy az alkotmányos kereteken belül minden színvonalasan kifejtett vitaálláspontot közölni kell, akár tetszik nekem vagy munka­társaimnak, akár nem. S hogy – másfelől – kötelességünk vitatkozni vagy megszervezni a vitát minden olyan állásponttal szemben, amelyben lényeges vitatandó-cáfolandó gon­dolatokat találunk. Ezek az alkotmányos keretek – hogy a „körülményekről” is ejtsek néhány szót – az én időmben már kellően tágak voltak, bár 1989 tavaszáig egy-két (nem sok) olyan kö­telmet is tartalmaztak, amellyel magam sem értettem egyet. Mindenesetre ahhoz elvben alapot nyújtottak, hogy tisztességes szerkesz­tői munkát lehessen végezni – feltéve persze, hogy az ember eléggé képzett volt ahhoz, hogy az elvek gyakorlatra váltásakor ütőképes érvekkel meg tudja védeni a döntéseit. Rólam a pártközponti-minisztériumi körök tudták, hogy meglehetősen kemény argumentumok­kal szoktam vitatkozni, s nem keresték az ütközési pontokat. Egyetlen pártközponti ér­tekezleten róttak meg, amiért közölni mertem Gombár Csaba egyik cikkét, s akkor is eluta­sítottam a nem kis hatalmú előadó, az illetékes KB-titkár álláspontját, aki – becsületére legyen mondva – helyben elismerte, hogy nekem van igazam. Lapszerkesztői elveim ma már igencsak anakronisztikusak. Én még természetesnek találtam, hogy a Kritikában saját munkatársaim is vitatkozhassanak általam írt cikkekkel. 1990 óta óriási a sajtószabadság, minden lap meg­írhat akármit, de közölni csak azt közli, ami a szerkesztőknek tetszik. A sajtó végtelen sok­színűségével szemben az egyes orgánumok rigorózus egyszínűsége áll. Fogalmazhatom ezt úgy is, hogy a szerkesztők addig vere­kedtek a pluralizmusért, a véleményszabad­ságért, amíg el nem érték, hogy saját körükön belül maguk lehessenek a pártállaminál is szűkkeblűbb, minden eltérő véleményt eleve elutasító belső cenzúra diktátorai. Érdekes ta­nulmányt lehetne írni arról, hogy a közönség­tájékoztatás szemszögéből nézve mennyivel jobb ez az állapot a korábbinál – hiszen van­nak kétségtelen előnyei is –, különös tekin­tettel arra, hogy e rengeteg orgánum megvá­sárlására az embereknek aligha van pénzük, sőt: idejük sincs arra, hogy tájékozódhassanak e kavalkádban. – Néhány évvel ezelőtt azt mondtad nekem, hogy regényciklus írására készülsz. Egy re­gényed Golyónyomok címmel azóta meg is jelent. Készül-e a folytatás, ciklussá kereke­dik-e ez a regény? S ha igen, mennyire jelensz majd meg benne te magad? – A tervet változatlanul dédelgetem magam­ban, csakhogy közel harmincöt éve teszem ezt. A ciklus nyersanyagait tartalmazó jegyze­teket – sok-sok füzetet, amelyet barátaimmal, ismerőseimmel, érdekes sorsú emberekkel folytatott beszélgetéseimmel írtam tele – az 1960-as évek eleje óta őrzöm. Akkoriban azért tettem félre, amiért a versírást is abbahagy­tam. Az 1990-es évek kezdetén, amikor tudo­mányos publikációs lehetőségeim hirtelen el­apadtak, néhány hónap alatt megírtam a Go­lyónyomokat, s úgy látszott, lesz bőven időm a folytatásra. Aztán fel kellett gyorsítani a Vi­lágirodalmi Lexikon szerkesztését, megrende­lést kaptam egy verstani monográfia elkészí­tésére (augusztusban jelent meg), s később egy irodalomelméleti kézikönyvre is, amit a minap fejeztem be. Fél évtizede kiadatlan nagy – 1500 kéziratoldalnyi – általános esz­tétikámat is szeretném felfrissíteni, új kutatá­saimhoz igazítva átdolgozni; ha másnak nem legalább az utókor számára. Így aztán egyre halasztódik, hogy a regény- ciklus második kötetének – egyébként jórészt már kidolgozott – vázlatai a polcról az íróasz­talomra kerüljenek. Ha módom lesz rá, oda­kerülnek, de hát te is azért ültél le beszélgetni velem, mert napokon belül hatvan éves le­szek… Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy akár a megjelent részben, akár folytatásában milyen mértékben szerepeltetem önmagamat a ciklus hőseinek sorában, erre nehéz válaszolni. Mint minden író, én is igen nagymértékben építek saját élettapasztalataimra. Ezeket azonban a legkülönbözőbb – olykor akár női – hőseim ábrázolásában kamatoztatom; szabályos kulcsregény-figuraként nem léptetem fel ön­magamat. – Nemrégiben egy újságcikk „szélsőséges baloldaliságáról elhíresült” szerzőnek neve­zett. Mi a véleményed erről az új titulusról, amelyet részben talán éppen az Ezredvég Morfondírozás rovatában megjelent írásaiddal érdemeltél ki? – Nem tudom, hogy a cikk szerzője honnan számítja a szélsőségességet, de az a gyanúm, hogy alighanem ilyen finom megfogalmazás­ban akart feljelenteni mint kommunistát. Nyu­godtan leírhatta volna ezt a jelzőt is: sosem tagadtam, hogy kommunista vagyok. Önmagamat tagadnám meg, ha ezt tenném. Én ugyanis nem beleszülettem ebbe a világ­nézetbe, nem családi örökségként szállt rám, amiről az önálló egyéniség jeleként le lehet mondani vagy amit – miként ez a kádergye­rekek esetében oly gyakori – könnyedén meg is lehet tagadni. S nem is zsoldosa voltam ennek a világnézetnek, hogy a mostani vere­ség után – miként ezt is oly sokan tették – a rubeles fizetési listáról egy vállrándítással átiratkozhatnék a keményvalutás listára. Ne­kem nem adott a párt zugligeti villát, hanem – az államosításkor – elvette azt az apámtól, s kegyben ez a mostani új, kapitalista rendszer részesített, amikor megengedte, hogy szülő­házam felét visszavásárolhassam tőle. Én ugyanis budai úrigyerekként, „dzsentri- família” ivadékaként jöttem a világra. Apám a Székely Hadosztály tüzér századosaként me­nekült Budapestre a románok elől, s a két világháború között – mint a Julián Iskola Egye­sület igazgatója – azon munkálkodott, hogy a határainkon túlra szakadt vagy a világban szétszóródott magyarság számára iskolákat, könyvtárakat állítson fel. Büszke volt arra, hogy a Nemzetvédelmi Kereszt birtokosa – ennek a kitüntetésnek a viselését még az Antall-kormány sem engedélyezte, de eskü­szöm, hogy apám nem tett érte semmi olyat, amit szégyellenie kellett volna –, s hogy csa­ládi címerünk a tatárjárás idejéből származik. Még anyám névjegyére is gondosan odanyo­matta, hogy „született dálnoki és kovásznai Kincses Éva”. Ennek megfelelően a szocializmus alapesz­méivel is családunk barátja, vitéz Kozmovszky József altáborszernagy, a Horthy-korszak had­seregének hajdani rangidős tisztje barátkoz­tatok meg, aki – míg ki nem telepítették – a német társalgást gyakoroltatta velem zugligeti sétáinkon. Hatalmas műveltségű, nagyon bölcs öregember volt; ő magyarázta el nekem, hogy a tervgazdálkodás nyilvánvalóan sokkal­ta hatékonyabb és fejlődőképesebb, mint a kapitalista termelés. S jóllehet mai formájában eléggé elborzasztó, versenyeznie kell a tőkés világrendszerrel, s ez majd arra kényszeríti, hogy mind több szabadságot és nagyobb jó­létet biztosítson a most még diktatórikus esz­közökkel kordában tartott népeknek. Ma persze könnyű azt mondani erre, hogy naiv illúziókat ültetett kamaszfejembe. De ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy Kozmovszky Józsi bácsi jobban látta a szocializmus esélye­it, mint Sztálin – ahogyan világháborús esélye­inket is jobban látta, mint Horthy, akinek világo­san megmondta, hogy a németek oldalán pusz­tulásba vezeti az országot. Vissza is utasította a neki felajánlott katonai vezetői posztot, s a hadüzenet után azonnal nyugdíjaztatta magát. Látom rajtad, hogy gyűlnek benned az el­lenvetések, de halasszuk el ezt a vitát; a lényeg az, hogy engem egy ilyen hűvös, in­tellektuális logika, s nem a NÉKOSZ-os, MADISZ-os diadalmámor érzelmi hevülete veze­tett a kommunista világnézethez. S ebből kö­vetkezően a kezdetektől mindvégig különbsé­get tettem a fennálló rendszer és annak hi­vatkozási alapjai között. Azaz: a szocializmust nem „van”-ként kezeltem, hanem – legalább önmagámban, de amennyire lehetett, nyíltan is – mindig „legyen”-ként szegeztem szembe a fennálló viszonyokkal. Nem tudnám hát az­zal se ámítani önmagamat, hogy csalódtam a szocializmusban, s e csalódottság dühe avat egy új világnézet apostolává, és a saját ko­rábbi világnézetem mellett kitartókat – persze, a polgári demokrácia szelíd eszközeivel – ül­döző inkvizítorrá. E világnézet megszilárdításában főként Hel- ler Ágnes játszott szerepet, aki az egyetemen tanárom volt, s akihez később, az 1960-as évek elejéig igen szoros baráti kötelékek fűz­tek. Minthogy a hatalom ellenségének számí­tott, tőle sem a lakájlojalitás vagy a káder- mentalitás gondolkodási sémáit sajátítottam el. Amikor pedig 1971-ben beléptem a pártba, erre egy másik bölcs, öreg barátom vett rá, Haraszti Sándor, aki – mint ismeretes – a hazai illegális kommunista mozgalom egyik vezetője volt, s aztán mind Rákosi idején, mind a Kádár-korszak elején a börtönből néz­hette eszméinek megvalósulását. Ő magya­rázta meg nekem, hogy politikai cselekvésre csak a párton belül van mód, s ha a jobbító szándékú értelmiségiek nem, csak a karrie­risták lépnek be a pártba, akkor a jobbításnak semmiféle esélye nincsen. Amikor tehát azt mondom, hogy kommu­nista vagyok, ebben semmiféle patetikus-hősies elszántság sincs; inkább olyasféle hűvös, érzelemmentes ténymegállapítás, amilyen az, ha azt állítom, hogy esztéta vagyok, vagy lexikont szerkesztek. – Ez így azért még a fenti előzmények után is eléggé meghökkentően hangzik, főleg tőled, akitől megszoktuk a kihegyezett megfogalma­zásokat. – Pedig így igaz. Esztétának vagy lexikon­szerkesztőnek lenni annyit jelent, hogy az em­ber tudatában van bizonyos célkitűzéseknek meg akar oldani bizonyos problémákat, létre akar hozni meghatározott típusú kézikönyve­ket stb. –, és tevékenységét ezekhez a cél­kitűzésekhez igazítja. Kommunistának lenni – legalábbis számomra – ehhez hasonlóan azt jelenti, hogy úgy vélem, a történelmi fejlődés normális útja egy olyan társadalmi formáció felé vezet, amely az alapvető létszükségletek kielégítését mindenki számára ingyenesen, ál­lampolgári jogon biztosítja, s hogy bizonyos tevékenységeimet – ahol erre ok és mód van – ehhez a célkitűzéshez igazítom. Megjegyzem, hogy számomra édes mind­egy – s ez is hozzátartozik világképem említett „hűvösségéhez” –, hogy e társadalmat kom­munizmusnak, szocializmusnak vagy jóléti tár­sadalomnak nevezik-e, s szimbóluma ötágú vörös csillag-e, vagy az ENSZ emblémája, avagy akármi más. Ahogyan azt is mellékes­nek tekintem, hogy egy könyvnek mi a címe és miféle borítója van; az igazán fontos a tartalma. – Azért e kétfajta célkitűzés között mutat­koznak lényeges különbségek is. – Természetesen, hiszen egy esztétikai szakkönyv vagy lexikon létrehozása elsősor­ban az emberen magán múlik, s belátható időn belül megvalósítható, míg az a jövőbeli társadalom csak az egész emberiség közös teljesítményeként jöhet létre, egy olyan távoli jövőben, amely azok számára, akik hozzám hasonlóan a hatodik évtizedükbe lépnek, vég­képp elérhetetlen. Ez azonban nem jelenti azt is, hogy e saját életünkben elérhetetlen célok ne szolgálhatnának iránytűként számunkra. Pontosan tudom én is, hogy mai körülmé­nyeink között ezek a távlatok igencsak utópi­kus színezetűek. Nagy szerencse kellene már ahhoz is, hogy az én életemben fel tudjon épülni itt egy közepesnél kicsit jobban műkö­dőképes, és az ilyen termelési színvonalhoz mérten korszerű szociális ellátottságot nyújtó kapitalizmus. Nem is tekintem tehát a szocia­lizmus legyőzendő politikai ellenfeleinek azo­kat, akik ilyesfajta jelszavak jegyében tüstén­kednek a közéletben, feltéve, hogy valóban azt csinálják, amit mondanak. Ahhoz, hogy egy torony a magasba ívelhessen, előbb az alapok lefektetése végett a mélybe kell ásni. S nincsen bennem semmiféle eszkhatologikus szenvedély vagy látnoki gőg az árokásókkal szemben; ha az én nyugdíjamat nem olvasztja semmivé az infláció, s ha a gyerekeimnek nem kell értelmiségi vendégmunkásokként külföldre menekülniük a hazai nyomorból, az főként ezeknek az árokásóknak lesz köszön­hető. S közös ellenfeleink azok, akik – látod, működik bennem a poéta, nem bírom kihagyni a hasonlat folytatását – az ország sírját és nem az alapjait ássák. Persze, ők is az al­kotmányos kereteken belül, s merő szubjektív jószándékkal telve. Meggyőződésem azonban, hogy egy ilyen viszonylag emberarcú és tisztességes polgár­eszményeket követő kapitalizmus létrehozá­sa is csak a szocializmus végcéljának tuda­tában valósulhat meg. Vagy – lehet, hogy ez a pontosabb megfogalmazás – könnyeb­ben, konfliktusmentesebben építhetünk fel egy ilyen kapitalizmust, ha túllátunk e köz­vetlen célkitűzésen, s ahol és amennyire le­hetséges, tekintetbe vesszük a szocializmus felé mutató tendenciákat is.

VISSZA



VISSZA

MŰHELY


BALLÓ ISTVÁN

Vádirat a katolikus egyház klérusfelfogása ellen

Eugen Drewermann könyvének * olvasásakor

Mélyen szántó, gondolatokban gazdag és a kemény kritikát sem nélkülöző könyv került a magyar olvasók elé. Az előzetes hírek isme­retében fokozott érdeklődéssel lapoztam fel a német E. Drewermann kétkötetes munkáját. Érdemes volt. A mű nemcsak lebilincselően olvasmányos, hanem tartalmilag is tekintélyt parancsolóan igényes. Őszintén remélem, hogy a könyvet sokan elolvassák, és elgon­dolkoznak tartalmán. Jómagam többször kéz­be vettem, mindig újabb és újabb összefüg­gésekre figyeltem fel, és egyre többet értettem meg a szerző tisztességes, korrekt szándé­kából. Papként és teológiai tanárként felelősen vállalta a klerikusok (világi papok, szerzete­sek, apácák) mai helyzetének és problémái­nak lélektani, pszichoanalitikus elemzését, és az átfogó feldolgozás nyilvánosságra hozását 1989-ben. A kritikus munka nagy visszhangot keltett Németországban és számos nyugat-európai országban. S mert a katolikus egyház nemigen viseli el a kritikát, főleg ha nyilvá­nosságra is kerül, a hierarchia helyi vezetői megkezdték Drewermann lelkész és teológiai tanár felelősségre vonását. A Klerikusok című munkára vonatkozó kifogásokat kiegészítették a szerzőnek más, fontos teológiai problémákra vonatkozó, általuk elfogadhatatlannak minősí­tett álláspontja támadásával, és azok vissza­vonását követelték. Drewermann nem hátrált meg. Ezért letiltották a katedráról, majd a papi szolgálat jogát is megvonták tőle. Amikor a fenti mű első kötete 1992-ben magyarul meg­jelent, már érvényben voltak a szerzővel szembeni súlyos büntető szankciók.

Hazánkban ma csak szűk körök ismerik valamelyest E. Drewermann munkásságát és sorsának alakulását. Szélesebb körök nem is ismerhetik, mert a magyar egyházi sajtó, né­hány odavetett becsmérlő megjegyzésen kí­vül, nem foglalkozott nézeteivel, s még az állásfoglalásairól Nyugaton folytatott vitákat sem ismertették. Csak a külföldön megjelenő Mérleg című folyóirat 1992. évi 1. száma ad tájékoztatást az ún. Drewermann-ügyről. A vi­lági sajtóban 1992 nyarán, a mű első köteté­nek megjelenésekor akadt néhány elfogadha­tó reagálás. Közülük kiemelhető a Népsza­badságban július 11-én közölt beszélgetés Drewermann-nal. Hiteles tájékoztatás, a szer­ző maga mondja el gondolatait a témáról és más időszerű egyházi vonatkozású kérdésről.

1

Drewermann egy lírai hangvételű előszóban, Francis Jammes Az ozeroni plébános című re­gényéből vett hosszú idézettel hozza közelebb az olvasóhoz a klerikuslét eszményét és viszo­nyát a valósághoz. A több, mint ötvenéves könyv egy papról szól és arról, hogy mit jelen­tett a pap alakja abban a régebbi világban, egy kis faluban, „mely az emberek minden gyenge­sége és bűne ellenére nem hullott ki soha Isten kezéből”. Olyan papról szól, akiben ilyen em­beri környezetben is a szeretet, a tisztaság és az ártatlanság egyesül. Rajta keresztül érvé­nyesül Isten láthatatlan kezének mindenre ki­ható jelenléte. A papon keresztül „minden léte­ző megleli régi egyensúlyát és mennyei békét lélegez, szavából a kétségbeesettek erőt merí­tenek, a bűnösök megismerik a megbocsátást és a haldoklók a reményt”. (I. kötet 9. old.) Dre­wermann szerint ez merőben költői leírás, sem­mi köze a valósághoz. A leírás az író sóvárgását fejezi ki egy olyan világ iránt, amelyben a papi hivatás ad erőt minden jó és rossz elviselésére. Azt azonban jól érzékelteti, hogy abban a világban a pap volt a közerkölcsök hivatalos őre, az adott közösség életének szellemi központja. Ez az idő már végképp a múlté. Ma már nem hall­gat senki egykönnyen a pap szavára, hivatása miatt. „A katolikus papság intézménye az érzel­mek mélyéig alapjában varázsát vesztette, végbement a klerikuslét demitologizálása, sze­kularizációja, az érzékelés szintjén éppúgy, mint a gyakorlati magatartásban.” (Uo. 10. old.) Ma inkább szellemileg meghatározott ellenke­zés létezik a társadalomban, a pusztán külső­ségeken nyugvó egyházi renddel, a belülről nem hitelesített tekintéllyel és hivatalosan pa­rancsolt vallási formával szemben. Mindez a papi pálya válságához vezet, nehezíti a papi hivatás választását és gyakorlását, ez pedig ki­hat az egyház egész tevékenységére. Így tehát a klerikuslét központi jelentőségű a katolikus egyház szempontjából, mert jelenleg ez az egy­ház gyenge pontja. A klerikusok hitelességének kérdőjelei magának az egyháznak a kérdője­leivé váltak. „Száz évvel Nietzsche és hetven évvel Freud után, évszázadunkban rég elértük és túlléptük azt a pontot, amelytől kezdve nem lehet Istenről beszélni az emberekhez, ha sza­vaink emberileg, pszichológiailag nem hitele­sek.” (Uo. 11. old.)

A hitelesség! Igen, ez ma a kulcsprobléma. Ma már túlhaladott az a jó szándékkal átszellemített papi ideálalak, aki a felhőkön jár, és arra ügyel, hogy a világ pora be ne mocskolja a lábát. Stefan Zweig, akit a szerző idéz, erre jól rátapintott, amikor azt írta, hogy mindig lesz­nek emberek, akik megkísérlik a szent vallási életet, hiszen a vallási érzület ezt újra és újra igényli. „Csakhogy nincs szükségünk arra, hogy ezeket a csodálatosakat és ritkákat Isten­től eredően tévedhetetleneknek és emberi mér­tékkel mérhetetleneknek tekintsük. A kísérlete­zőket harcaik esendősége miatt szeretjük, nem pedig a földöntúli világ istenküldötteiként.” (Uo. 12. old.) A keresztény tanúság a papoktól nem a világtól való elzárkózást igényli, hanem an­nak felismerését és elfogadását, hogy az evilágiság, az emberi nem azonos a bűnös élettel – állítja Drewermann. A klerikushivatásnak visszaadható a prófétai, költői létforma. Ehhez azonban egyesíteni kell a szent és a profán ed­dig szétvált kapcsolatát. Aki klerikus akar lenni, annak át kell verekednie magát olyan átjáró­kon, amelyek az embereket klerikusokká, a kle­rikusokat pedig emberekké teszik.

Ennek kimondása egy pap számára nem könnyű dolog. Drewermann leírja, hogy mon­danivalója végiggondolásához sok bátorítást kapott, de voltak, akik óvták is, az ismert egyházi meghurcolási példák alapján. Ő ennek ismeretében vállalta a kockázatot, úgy vélve, hogy félelemből nem szabad a felismerés igazságát elhallgatni, és ez a téma megér­demli, hogy nyílt vita kezdődjék róla. Az egy­ház érdekeit sem szolgálja a téma tabukénti kezelése, inkább az önábrázolás korlátainak felszámolása volna kívánatos. A vita sürgeté­séhez hozzáteszi azonban, hogy a téma pszi­choanalitikus vizsgálata nem szemrehányáso­kat, egyházellenes vádaskodásokat vagy kö­veteléseket tartalmaz, hanem összefüggése­ket, hátteret és struktúrákat akar bemutatni, a változtatás igényével. Biztosítja a klerikuso­kat is, hogy nem célja személyük kétes meg­világításba helyezése vagy papi tekintélyük rombolása, személyük demoralizálása. A ta­nulmány fő célja segíteni a klerikusokra ne­hezedő magány oldását és lehetővé tenni a „hivatali személytelenség gettójából” való ki- szabadulást, megmutatni és elfogadtatni, hogy a papnak és az apácának lehetnek olyan lelki problémái, amelyeket nem elhallgatni, hanem oldani kell. További célja védőbeszédet tartani olyan klerikusok mellett, akik életük terheivel birkóznak és miközben őrlődnek a terhek alatt, még önvád is marcangolja őket. A klerikusok is emberek, lehetnek hibáik, problémáik, de ezek általában nem személyes jellegűek, ha­nem az egyházi intézményrendszerrel állnak szoros összefüggésben.

Mindebből következik, hogy a katolikus egy­háznak saját érdekében tennie kellene valamit a klerikustisztség igazi tekintélyének kialakí­tásáért és megvédéséért, figyelembe véve azt is, hogy a klerikuslét problémája nem pusztán belső egyházi ügy. Az egyház sokféleképpen összefügg a társadalommal, nem közömbös, hogy milyen módon közvetítik vagy ferdítik el tisztségviselőik hitük tartalmát. Ugyanilyen fontos a társadalom véleménye is az egyház számára.

A klerikuslét problémáinak vizsgálatát igé­nyelve a szerző rámutat, hogy az elemzésnél hiba azokból az eszményekből kiindulni, ame­lyek a klerikuséletet intézményes köteles­ségként és eskü által biztosítva alakítják. A jó megközelítés abból indul ki, miként alakul és formálódik a klerikus úgy, hogy akarata bizo­nyos eszményekre (szegénység, engedelmes­ség és alázat, szüzesség és tisztaság), mint létezésének központi élettartalmaira irányul­hasson. Aki az eszményképpel kezdi a vizsgá­lódást, az a valósággal csak moralizáló vi­szonyba kerülhet. Emberibb és igazabb kiindu­lás azt vizsgálni, hogyan jut el valaki gyakorla­tilag egy meghatározott eszménykép elfogadá­sáig. A pszichoanalitikai vizsgálat erre törek­szik. Természetes, hogy ezzel az elemzéssel kialakított modell sem minden egyes klerikus életének hű tükre. De arra választ ad, hogy mennyire közelíti meg a klerikusok élete a stá­tusuk eszményi formáját, vagy mennyire tér el attól. A szegénység, az engedelmesség és alá­zat, a tisztaság eszménye „csak addig számít­hat emberileg hitelesnek és üdvösnek, amíg megvalósulási formájában is üdvös, elősegíti az emberként való létezést”. (II. köt. 272. old.)

Akinek tehát szívügye a katolikus egyház, az nem hallgathat, nem lehet engedékeny, hanem a legvilágosabban törekednie kell, kibúvó és mentsvár nélkül, annak tudatosítására, hogy az eszményképek torzulása árt az egyháznak. Nem igaz, hogy a katolikus egyház megtalálta az emberrel és Istennel foglalkozás és bánás­mód végső és tökéletes válaszait, és csak eze­ket kell híven és hittel megélni, másoknak aján­lani. Az emberekkel foglalkozva a katolicizmus­ban a problémákra évszázadok óta az intézmé­nyesség, a vélt objektivitás, a hivatalosság, a szertartásosság további merevítésével vála­szoltak. Nem vették kellően figyelembe, hogy ez az egyoldalúság mennyire pusztítóan hat lel­kileg a leginkább érintettekre, a klerikusokra. „Nem kerülhetjük el – olvashatjuk a 275. olda­lon – a rendszer egészének átépítését, s minél korábban látunk hozzá, annál jobb… Csak ha a mai klerikuslét kiúttalanságát bevalljuk, le­szünk képesek meglelni a hiteles papi és szer­zetesi életforma szellemi tartalmai felé vezető kiutat.” Az egyháznak tanulnia kell a hibákból és a károkból. „Ahelyett, hogy sajnálkoznánk a haldokló egyház felett, és gyászolnánk, végre mernünk kellene azt mondanunk, ami van, és kiállnunk amellett, amit magunk tapasztalunk.” (Uo. 276. old.)

2

Drewermann, a klerikuslét válságát bemutat­va, könyve második fejezetében részletes le­letet ad a bajokról. Bámulatos felkészültséggel és tudással, szenvedélyes érveléssel igyek­szik a klérus tagjait ráébreszteni gondjaik fel­ismerésére, és arra ösztönzi őket, hogy az ésszerű változtatások mellé kiálljanak. Szá­molnia kellett azzal is, hogy a pszichoanalitika módszerrel történő lélektani vizsgálódássá szemben az egyházban erős az idegenkedés sok az előítélet. Bizonyítania kellett tehát a módszer jogosultságát. Konkréten vitatkozik azzal a teológiai ellenvetéssel, amely meg­kérdőjelezi az ilyen vizsgálat indokoltságát.

Ennek az ellenvetésnek a lényege az, hogy a klerikuséletút az isteni elhivatottság útja, s benne különleges misztérium nyilvánul meg Vagyis, mivel szoros értelemben vett titok pszichoanalitikai vizsgálat tárgya nem lehet Eszerint a klerikuslét felette áll minden értel­mezési kísérletnek, mert egyedül a kegyelem pozitív isteni akaratának szabadságából ered Ezzel az ellenvetéssel szemben a szerző ki­fejti, hogy ő nem Isten létét és hatását kér­dőjelezi meg, hanem a klerikuslét olyan be­állítását vitatja, ami más lenne, mint a szok­ványos emberi, ami tehát emberileg megma­gyarázhatatlan. Isten nagyszerűségét nem csorbítja, ha a teremtett világ bizonyos jelen­ségeit, s azok természetes okait feltárjuk meg­ismerőképességünk eszközeivel.

A leletben először a klerikusok kiválasztott­ságának elemzésével találkozunk. Az alapkér­dés e téren az – mennyire szabadon választót a klerikusi pálya? A vizsgálódás kimutatja hogy szemben a hivatalos egyházi álláspont­tal, a klerikuslét lényegileg nem szabadon vá­lasztott, többféle tényező hatása nagymérték­ben meghatározza a választást. Sőt, a kivá­lasztottságtudat a papi pályán is sok lelki konf­liktus állandósítójává válik. A pszichoanalitika elemzés kimutatja azokat a pályaválasztás megelőző elfojtásokat, korlátozásokat, ame­lyek az egyéneket a klerikuslét felé terelik, és később a klerikuséletben is problémákhoz ve­zetnek, a személy bizonytalanságait erősítik A papi hivatástól sokan a személykénti létezésük megvalósulását remélik, de ez nem történik meg. „A klerikus kiválasztottsága pszi­choanalitikai és létezésanalitikai szempontból egy olyan ontológiai bizonytalanság sokrétű kompenzációja, amely a saját személyként va­ló létezést oly mélyrehatóan és hosszú törté­nelmi távon annyira kiüresíti és szétdarabolja hogy a saját identitás csak egy idegen sze­reppel való azonosulás által, egy már meglevő objektív megbízás tartalmával való összeolva­dásban tűnik biztosíthatónak.” (I. kötet 65. old.)

A klerikuslét tehát e felfogás szerint nem saját akarat eredménye. „A klerikus lényege, illetve egyszer s mindenkori meghatározottsá­ga az a körülmény, hogy benne Isten csele­kedete és működése ölt formát; ő maga semmi – ennek kell élete központi felismerésének lenni.” (Uo. 78. o.) így a klerikusoknak nincs joguk a saját életre, meghaltak a világ szá­mára, ők a kegyelem közvetítői. A hivataliságból adódik, hogy szellemi szerepük előre rög­zített igazságok terjesztése, puszta propagan­daeszközként. A klerikusgondolkodás ilyen normatív tevékenysége hozzájárul a vallás le­értékelődéséhez, életidegenné válásához. A merev sematizmus ébren tartja a rossz lelki­ismeretet. Azt, hogy az ember gyenge, gyarló és bűnös, bűnbocsánatra szorul. Ráadásul a merev dogmák tanításához az egyház kiala­kított egy olyan kikezdhetetlennek tetsző szak­nyelvet, amellyel bámulatba ejthetik a híveket. A klerikusok ebben igazán szakemberek, ezzel is őrzői és hordozói a keresztény hithagyo­mányoknak. Úgy lépnek fel, mintha egyedül ők volnának képesek a helyes válaszra. Er­kölcsi kérdésekben – még az élet legintimebb területein is – azt hitetik el, hogy ők a leg­hozzáértőbbek, és ezért jogosultak útmutatást adni. S bár a II. Vatikáni Zsinat óta van igény az egyházi világközpont gondolati cenzúrájá­nak leépítésére, az eredmény még kevés.

Drewermann korrektségét tanúsítja, hogy kritikája bármilyen kemény is, következetesen elhatárolja magát a rágalmazóktól. Ismételten szól a klerikusok jó szándékáról, együtt érez velük, amiért személyiségük nem érvényesül­het tevékenységükben, és sokukat éppen sze­mélyiségük hiánya vezeti tévútra. Felsorol né­hány olyan elemet is, amelyek a papok, de még inkább a szerzetesek és az apácák éle­tére és tevékenységére gyakoroltak negatív hatást. Ilyen a ruházat, a modorosság, a nyil­vános bűnbánat, a gyakori rituális gyónás, amely krónikus bűntudatot táplál. Ehhez járul­nak a kötelező elfojtások, mint a szexualitás – izgalmak, fantáziálás, cselekedetek – hatá­sa, a barátságok tiltása stb.

Mindezeket figyelembe véve jogos a kritika, hogy „a katolikus egyház olyan rendszernek tekinthető, amely Európa történetében a leg­következetesebben, legkitartóbban és legta­pasztaltabban, sőt ebből a szempontból az egész emberiség történetében egyedülállóan, valóban »exkluzívan« segítette elő és építette ki tagjainak pszichikai elidegenítését… Csak a katolikus egyház kiváltsága maradt, hogy krisztusibb akarjon maradni Krisztusnál, és egy olyan közösségi modellt hozzon létre, amelyben semmilyen személyiség, tehát a személyes szimpátia semmilyen viszonya sem lehetséges.” (Uo. 184-185. old.)

3

A lelet részletezése a tanulmány második kö­tetében folytatódik, az eszmények és a való­ság egybevetésével. Ebben a részben kerül sor az ún. „evangéliumi tanácsok”, mint a szegénység, az engedelmesség és alázat, a szűzi tisztaság és megvalósulásuk áttekinté­sére. A szerző először egy történeti vázlatban mutatja meg a Jézus példájára építkező korai próbálkozásokat a keresztény életforma ve­zérfonalának alakulásában. Ezeket a tágabb értelemben vett követelményeket nevezi „evangéliumi tanácsoknak”. Jézus nem akart klerikusrendet. A kialakuló egyházban hosszú ideig nem volt világos, hogy mennyire lehet általánosan érvényt szerezni ezeknek a taná­csoknak. Az egyházon belüli gondolkodásban a negyedik századtól kezdődött meg a szét­válás az „evangéliumi tanácsok” szigorúbb és enyhébb megítélésű követelésének tekinteté­ben, sok vitával. A kialakuló szerzetesrendek­nél a tanácsok szigorúbb hangsúlya érvénye­sült, bár eléggé önkényes értelmezésben. Kö­rülbelül a tizenkettedik századtól ment végbe a klérus számára az „evangéliumi tanácsok” hármasának egységesebb és szigorúbb sza­bályozása. Világossá vált, hogy a jobb sza­bályozás hatékonyabban segítheti a klérusnak a pápai hatalomhoz rendelését, ezért nap­jainkig ez a szabályozás érvényesül.

Drewermann ezért foglalkozik részletesen az „evangéliumi tanácsok” jelenlegi megtartá­sának sok problémájával és ellentmondásával.

1. A mai egyházban illúziók élnek a sze­génység eszménye elfogadásának lehetősé­geiről, méghozzá az ún. „jóléti társadalom” körülményei között. Nem akarják észrevenni, hogy ennek nincs realitása és a „szegénység”-felfogásuk, még az egyházon belüli kö­zösségekben is, a hierarchiát fenyegető ve­szélyes tényező. Teológiai szempontból a sze­génység szellemisége Krisztus legdrágább ha­gyatéka az egyház számára. A keresztény felfogás szerint a szegénységre akkor is tö­rekednie kell, ha az eszmény megvalósítására valaki sohasem lesz képes. A szerző szerint éppen ezt a lehetetlenséget kell „a megtöretés, a bűnbánatérzület és a folytonos bűntudat formájában jól érzékelhetően és tartósan rög­zíteni… Az egyház klerikusaival szemben tá­masztott szegénységkövetelménynek nem az a célja, hogy megfogalmazza az élet egyik lehetséges formájának tartalmát, hanem azt a célt tartja szem előtt, hogy megteremtse és tartósan rögzítse a saját személyiség függő­ségének és értéktelenségének értelmében vett »szegénység« neurotikus életérzését.” (II. kötet 77-78. old.)

Könnyen belátható, hogy a klerikusok ese­tében nem a tényleges szegénységről van szó, sokkal inkább az akarat alávetettségéről, a mindenben való engedelmességről, s ezzel együtt a kívülről irányított funkcionálásról. Ez egyértelműen kiderül a szerzetesi közösségek szabályzataiból, amelyet a szerző idézetekkel is bőségesen alátámaszt. Az ellentétek érzé­keltetésére keményen bírálja a vatikáni pénz­ügyi politikát. „Bátran állíthatjuk – összegezi véleményét –, hogy ideológiájában nemcsak megveti a pénzt, hanem számos képviselője az érzület szintjén így is tesz, azonban az egész alapviszonyulás ambivalenciájához tar­tozik, hogy a másik oldalon épp a pénz meg­vetése jár együtt a pénz majdhogynem má­gikus imádatával.” (Uo. 80-81. old.)

2. A szegénység eszményéhez kapcsolódik az engedelmesség és az alázatos magatartás megkövetelése a klerikuslétben. Különösen a szerzetesrendeknél – a férfi és női rendeknél egyaránt – szoros az összekapcsolódás, hi­szen náluk érvényesül a legszigorúbb függő­ség. Jól érzékeltetik ezt az engedelmességről kialakított szabályzatok, rendelkezések. Ezek­nek nagy szerepük van az egyén esendősége és a saját akaratról való lemondás kialakítá­sában, tartósításában, az „alázat magától ér­tetődő örömbe torkolló erényéig”. (Uo. 116. old.) Ez az útja egy olyan szubjektummentes közösség megszületésének, amelyben min­dent Istentől elrendeltként fogadnak. De ez egyben a hivataliság jelentőségét is mintázza, hiszen a rendi felettes csak hivatali személy­ként van isteni tudással felruházva, azért van igaza, mert ő az elöljáró. Különösen a Jezsuita Rend szabályzatából tűnik ki világosan a tö­kéletes engedelmesség lényege, az, hogy a rendi tag önmaga ne akarjon semmit, mindig legyen készenlétben a megbízatásokra. Sum­mázva: „a fenntartás és háborgás nélküli en­gedelmesség, az engedelmesség örömtelisége, az elöljáró akaratának az isteni gondvise­lés akaratával való azonosítása” a követel­mény. (Uo. 120. old.) Bátran elmondható, hogy a jezsuita engedelmesség-eszmény kemény­ségben és hajthatatlanságban párját ritkítja, még a katolikus egyházban is. S bár a tizen­nyolcadik század közepétől már túlhaladottá vált az engedelmesség elvének, mint az egyé­ni akarat külső szabályokkal való leigázásának formája, a katolikus egyház a mai napig vo­nakodik feladni a feltétel nélküli alávetettség eszményét és összhangba hozni engedelmes­ségfelfogását korunk szellemével. Nem igaz, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta e téren lényeges változás történt volna.

Érdekes, hogy bár a katolikus egyház jele­nünkben sokat veszít hatalmából, mégis (vagy talán pont ezért) egyre erőteljesebben formál igényt a klerikusok és a hívek feltétlen enge­delmességére. Ennek illusztrálására néhány kirívó példát olvashatunk a tanulmányban is. Ilyen a Jezsuita Rend meg rendszabályozása 1981-ben; egyes teológusok ellen a szigorú fe­gyelmezőintézkedések; közülük a szerző Hans Küng, Charles E. Curran és Terence Sweeney nevét említi konkréten és ismerteti ügyüket. Ezek a példák is jól mutatják, hogy a tekintély­elvűség alapján „a hatalom gyakorlásában és az egyházi engedelmesség kikényszerítésé­ben a római kúria hivatalnokai kétségtelenül több tapasztalattal rendelkeznek, mint a világ bármelyik állama.” (Uo. 126. old.)

3. A nemi tisztaság és a nőtlenség eszmé­nye az a harmadik elem, amelyről a valósággal való szembesítésben olvashatunk. Ismeretes, hogy hosszú idő óta a legtöbb vita egyházon belül és kívül a cölibátus kérdésében folyik. Drewermann kritikája is talán ebben a kér­déskörben a legkeményebb. A bírálat kiindu­lópontja, hogy az egyház az egyik legfonto­sabb emberi jellemzőt, a szeretetet (a nemit is) – enyhén szólva – nem kezeli pozitívan. Pedig szerinte a szeretetre és a munkára való képesség a lelki egészség tulajdonképpeni fokmérője. A katolikus egyház nézőpontja, ki­alakított eszményei ettől nagyon eltérnek, ugyanakkor története tele van kétszínűséggel. A nemi örömöt és keresését súlyos bűnnek nyilvánítják, már a kíváncsiságot és a fantáziálást is annak veszik. A katolikus felfogás súlyos hibája, hogy nem felszabadít a nemi szeretetben, hanem elfojtást okoz, szorongást táplál. Jellemző, hogy még a házasságon belül is nehézségek okozója a rosszul értelmezett szemérmesség, ami miatt a házasfelek még kimondani sem merik egymásnak kívánságai­kat a szeretet- és gyengédségigényeikről. Ez­zel a szemlélettel a szorongások tovább örökítődnek a családban, a mélyebben vallásosak még a terhességről is szégyellnek beszélni. A katolikus nemi erkölcs az önkielégítést és a homoszexualitást a legsúlyosabb bűnnek tartja, miközben maga teremti meg a „bűn” táptalaját.

Képtelenség, abszurditás, hogy az egyhá­ziak önhitten illetékesnek és mérvadónak mu­tatják magukat olyan kérdésekben, amelyekről eszményeik szerint tapasztalataik sem lehet­nek, ilyeneket soha nem éltek át. Ez is hoz­zájárul, hogy miközben nagy energiát fordíta­nak a házasság, a család problémáinak a megoldására és szinte egyetlen más témában nem mutatkoznak ennyire elkötelezettnek, az emberek egyetlen más témakörben nem tá­volodnak el olyan mértékben az egyházi ta­nácsoktól, intelmektől, mint ebben. Elgondol­kodtató ez és nem kielégítő rá az egyházi magyarázat, hogy ezzel az emberek szabad akaratukból a jótól a rossz felé fordulnak, az ösztöneik uralkodnak el rajtuk. II. János Pál pápa 1987-ben Augsburgban beszédet mon­dott apácák és fiatalok előtt, amelyben a női szüzességet és a cölibátust méltatta, megva­lósításukra ösztönzött. Úgy ítélte meg, hogy a szűzi állapot döntő válasz a modern ember ösztönrabságára. „Ne hagyjátok magatokat megtéveszteni azok által – mondta –, akik csupán ösztöneitekhez akarnak láncolni ben­neteket.” (Uo. 155. old.) Ehhez fölösleges bár­mi kommentár!

A katolikus egyház ilyen gondolkodásából egyértelműen kiderül, hogy számára a nemi öröm nem alkot önértéket. Jogos tehát Drewermann kritikája, hogy az egyházi felfogás „még manapság is, ahol csak tudja, a felnőtt generációt is megfertőzi a saját testüktől, saját vágyaiktól való szorongással. S ha az »elhá­rítás« ellenére mégis megtörténik a saját vágy kielégítése, akkor azt erkölcsi összeomlás kö­veti, bűntudat, bűnvád. Ördögi kör születik, amelyben a félelem, a bűntudat, a tehetetlen­ség és csőd örvénygyűrűinek szorítását egyre fojtóbbá teszi az aszketikus önfegyelemre, a kétségbeesett menekülésre és a »soha többé« jó szándékú elhatározásra irányuló törekvés.” (Uo. 216. old.)

Ez általában minden katolikusra vonatkozik, de kétségtelenül rábírja a klerikusokat is a házasságról lemondó életformára, a cölibátus alapszabályaival való egyetértésre. Ki kell mondani, hogy valójában nem a szűzi tiszta­ság, a szeplőtelenség az igazi cél, bár sokat beszélnek róla. Az egyház megtűri a „szerelem bűnébe” esést is a klerikusoknál, ha az nem okoz botrányt, ha nem csorbítja az egyház tekintélyét. Ami tehát az egyházat igazán ér­dekli a klerikusok esetében, „azok nem élő emberek, hanem sokkal inkább szentképek, tiszteletet követelő ikonok, amiknek fája bár­milyen szúrágta, ha finoman cizellált lapara­nyozása eltakarja a hibát a keresztény szem­lélő elől”. (Uo, 260. old.)

Vannak olyan papok és apácák, akiket ez nem tántorít el, a szerelmet annyira komolyan veszik, hogy a cölibátus miatt feladják klerikusi életüket. Ezzel nemcsak megalázó tortúrának teszik ki magukat, hanem a hűtlenség vádja is éri őket. Az egyház ugyanis hűtlenségnek tartja a laicizálási kérést, és megvető ciniz­mussal juttatja kifejezésre elítélő véleményét. A besúgást érdemnek tudja be, hiszen akik ezt teszik, az egyház „becsületét” védik. A folytatásban a laicizálási eljárást szándékosan hátráltatják, nehézségeket okoznak. Ebben felhasználják az egyházi törvénykönyv azon passzusait, amelyek kimondják, hogy a papi szentelés a kegyelem kiolthatatlan jegyeivel jelöli meg a kiválasztottakat, amitől őt senki nem foszthatja meg. Nehézségeket okozhat az egyház a klerikusok anyagi függősége kap­csán is. Végül ha valakinek mégis sikerül a világi életbe visszakerülnie, további gondot okoz, ha a szerelemből gyermek születik.

Drewermann nemcsak bírálja a katolikus egyház álláspontját a cölibátus kérdésében, hanem kiáll a klerikusok házasságának elfo­gadása mellett is. Azt pozitívan ítéli meg, el­fogadását az egyházban olyannak tartaná, ami legyőzhetné a hit és a tapasztalat kettésza­kadását e téren.

4

A lélektani elemzés alapján kialakított lelet kétségtelenül tanúsítja, hogy a klerikuslét va­lósága súlyosan eltér az eszményekben meg­fogalmazottaktól. A könyv befejező része lé­nyegbevágó javaslatokat tartalmaz a klerikus­lét válságának feloldására és általánosabban az egyház megújulására. A megújulás irányá­ba tett lépések a szerző szerint jól szolgál­hatnák az egyház hitelességének visszaszer­zését. A hiteles kereszténységnek van lehe­tősége vallási térnyerésre. Ehhez azonban olyan hiteles, új formák kialakítása szükséges, amelyekben nem kívülről diktálnak, hanem a lelki élet belülről való kibontakozását segítik. Ilyen megújulás lehetőséget teremthet a hit és a szabadság összekapcsolására is. Mind­ehhez azonban az egyháznak meg kell sza­badulnia az idejétmúlt, tradicionális keretektől és szemléletmódtól. Az 1992-es Népszabad­ság-interjúban a szerző megfogalmazta meg­újulási javaslatának lényegét. Summázva: az egyház a Jézustól származó tanításokat köz­vetítse a híveknek, korszerű formában. Nem tartható fenn tovább, hogy Jézus tanításait az egyház a maga képére formálta. A Bibliába foglalt tanításoknál indokolt jobban szétválasz­tani a valóságos történelmi eseményeket és a hitet erősítő üdvtörténeti leírásokat.

Egyetérthetünk a szerzővel abban is, aho­gyan a vallás helyét igyekszik megmutatni a társadalmi eszmerendszerek viszonyában. Nézete az, hogy a vallás nem önmagában gyógyító, sosem volt az. Más eszmerendsze­rek is foglalkoznak az ember problémáival, keresik a megoldásokat, közöttük széles körű kapcsolatok alakultak ki. A szociális gondokat elsősorban a gazdasági és a politikai eszkö­zökkel lehet oldani, bár vannak pszichikai és erkölcsi vonatkozásai is az idetartozó kérdé­seknek. A lényeg az, hogy evilági problémákat evilági eszközökkel és módszerekkel lehet és kell megoldani, még ha vannak is vallási vo­natkozásaik. „A vallás tulajdonképpen csak azon kételyekkel szemben kompetens és ille­tékes, amiket evilági eszközökkel és módsze­rekkel nem lehet legyőzni.” (Uo. 281. old.) Vannak emberi szorongások és gondok, ame­lyek pszichikai eszközökkel legyőzhetők. Az élet igazi problémáit ugyanakkor nem lehet megoldani erkölcsi utasításokkal. Csak gátló lehet, ha rögzített erkölcsi követelmények és parancsok sokasága zúdul a problémákkal küszködőkre. Az erkölcs szerepének ilyen megítélése nem abból származik, hogy a mo­rális célkitűzések önmagukban helytelenek lennének, hanem abból, hogy az embert be­lehajszolhatják valamibe, amit belülről nem fogad el. A társadalmi tudatformák kapcsolata mellett látható, hogy a tudatformák nem egy­szerűen egymás mellett léteznek, inkább egy­más fölé helyezkednek. Pl. a valláshoz köze­lebb áll a pszichológia, mint a szociológia vagy a politika.

Rendkívül érdekes és sok tekintetben új a szerző fejtegetése arról, hogy korunkban val­lástörténeti fordulóponthoz érkeztünk. Nap­jainkban két elementáris kihívással találko­zunk, amelyek elől a katolikus egyház sem térhet ki. Ezt a két kihívást „a természet el­veszett misztikájának” és „a hit alapvető szub­jektivitásának” nevezi. Erre a két kihívásra olyan újítási elgondolásokat tár elénk, amelyek súlyukat tekintve nemcsak vetekednek Teilhard de Chardin és Kari Rahner, a két neves teológus korábbi újítási elképzeléseivel, ha­nem meg is haladják azokat. Közös jellemzője mindhárom elképzelésnek, hogy kísérletet tesz világi elemek elfogadható beépítésére a keresztény vallási rendszerbe. Elképzeléseik nem egyes részkérdésekben kívánnak egy­szerűen módosításokat, hanem az egyház alapállásának megváltoztatására irányulnak. Chardin és Rahner elgondolásait az egyház félresöpörte, elutasította. Drewermann javas­lata még komoly vitára sem került. Nem ki­zárható az elhallgatással való félresöprés sem.

Megújítási elgondolásánál a szerző abból indul ki, hogy az emberiség napjainkig olyan fejlődés végére jutott, amelynek a jellemzője az embernek a természettől való elkülönülése volt. Ennek az elkülönülési tendenciának felelt meg a vallások eddigi típusa, olyan isteni ha­talmak létének gondolata, akik saját akaratuk és tervük szerint kormányozzák a világot és az embert felruházzák a természet feletti ura­lom jogával. Ma minden olyan vallási formát súlyos válság fenyeget, amelyik ezen az alap­álláson nem változtat. A mai emberek isme­reteik gyarapodása és természetformáló tevé­kenységük révén eljutottak oda, hogy az ilyen vallási felfogást egyre inkább az ősidők ani- misztikus maradványának érzik. „Egyetlen val­lási forma sem lehet manapság hiteles, amely az őt ért kritikákkal szemben nem képes meg­mutatni, hogy tudja és akarja az embert mai fejlettségi fokán, személyiségében visszave­zetni a természethez, amely őt körülveszi.

Szellemtörténetileg a vallás olyan formája felé közeledünk, amely többé nem az embernek a természettől való merev elkülönülését, ha­nem a vele való élő egységet szimbolizálja és fejezi ki.” (Uo. 325. old.)

A természethez való visszavezetés vallási vonatkozásban azt is jelenti, hogy a világot, az emberi testet, nem lehet többé „bűnre csábító­ként”, a „bűn hordozójaként”, a „lélek veszélyeztetőjeként” értelmezni. Korunkban minden olyan szintézis irányába törekszik, amely a val­lási mítosz szándékát a szellemi megfogalma­zás és közvetítés magasabb szintjén újítja meg. Ez teszi lehetővé, hogy a vallási felfogás az embert egy integráló világértelmezés kereté­ben újra besorolja a természetbe. Az ilyen val­lási forma nem az élet minden formájának ural­kodója, felülmúlhatatlan csúcspontja többé. Az olyan felfogásnak, amely csak az ösztönelfoj­tás aszketikus indítékát újítja meg, semmi esé­lye nincs a jövőre nézve. „Krisztus keresztjének nem szabad többé abba az irányba mutatnia, hogy a természetet bűnösnek mondja, az em­ber személyiségét elnyomja. Holnapra a vallá­sosságnak csak olyan formája fog létezni, amely a természet megélt misztikájaként van jelen.” (Uo. 331. old.)

Ehhez kapcsolódik a hit szubjektivitásának megértése és konzekvenciáinak érvényesíté­se. A vallási formák hitelessége érdekében ez is megkerülhetetlenné vált. Különösen a ka­tolikus egyház marasztalható el ebben az összefüggésben.

A természethez visszavezető új vallási for­ma kialakítása megköveteli az egyháztól az „evangéliumi tanácsok” szemléletében is a vál­tozást. Jézusnál a központi probléma nem a szegénység volt, hanem a gazdagság. Az igazi kérdés nála attól a szemlélettől való megsza­badulás, hogy csak a gazdagság boldogít. Ezt a jézusi felfogást kell megérteni és szolgálni. Érvényesüljön az a szemlélet, hogy a klerikusi engedelmesség ne alattvalói szellemiségű le­gyen. Csak ilyen alapon érhető el az aláza­tosság igazi keresztény érvényesítése. A ke­resztény alázatossághoz semmi köze mások megalázásának vagy lealacsonyításának. En­gedelmesség lehetséges az emberi méltóság talaján. Változtatás szükséges a klerikustisz­taság mai állapotán. Indokolt, hogy az egyház felülvizsgálja álláspontját a cölibátus ügyében. A szerző úgy véli, hogy a házasság vagy nőtlenség problémáját nyitva kellene hagyni, személyes döntésre kellene bízni. A tisztaság fogalmát pedig nem a szexuális érintetlenség­ben kell meghatározni, hanem meg kell tanulni a nemi tisztaság olyan formáját, amely a má­siktól semmit nem akar önzőén. Érvényesüljön a kölcsönös elfogadás és az önzetlen gyen­gédség.




* Eugen Drewmann: Klerikusok. Egy eszmény lélekrajza. (Ré Kiadó, I. kötet, 1992., II. kötet, 1994.) [vissza]



VISSZA

MÉRLEG


HEGEDŰS SÁNDOR

Az antifasiszta Károlyi Mihály

A klánjából és nemzetéből kitaszított Károlyi Mihály – 40 000 hold birtokában is – a leg- magyarabb arisztokraták egyike volt. Számki­vetésre kárhoztatták, mivel szembeszegült osztálya népellenes törekvéseivel, s a prog­resszió oldalára állt. Komolyan vette a „haza és haladás” kettős jeligéjét – erre tette fel egész mozgalmas, tevékeny életét. Termé­szetes tehát, hogy az elmúlt rezsim elitje – amely befogadta Horthyt, Bethlent, Telekit – nem tudott mit kezdeni a „vörös” gróffal.

Útban a forradalom felé

Károlyi Mihály pályája is „szabványosan” kez­dődött: főúri környezet, pazarló életmód, nagy utazások, konzervatív szemlélet. Az elődök között szép számmal voltak olyanok, akikre nem szívesen emlékezett, de akadtak, akiket példának tekintett. (Károlyi Sándor a nagybir­tok vezetése alatt egy független országról ál­modozott, jól prosperáló mezőgazdasági szö­vetkezetekkel.) A Hangya elnökeként járta a világot, ismerkedett a különböző agrártársulási modellekkel. Hitt abban, hogy a „szövetkezeti állam” képes az osztályellentétek kiegyenlíté­sére, hazája felvirágoztatására. Érdeklődéssel tanulmányozta a szocialista Sidney Webb és Émile Vandervelde nézeteit. 1906-ban az Egyesült Államok vendége. Megragadta az ország demokratikus légköre, amelynek mé­lyére akkor még nem tekintett.

Itthon előbb Tisza István oldalán lép a po­litikai arénába, de később, kiábrándulva a nagytőke-nagybirtok hatalmi önzéséből, Justh Gyula mellett próbálja érvényesíteni elgondo­lásait. Az 1912-es júliusi parlamenti botrány után kijelentette: „Tisza az egész világomat szétrombolta.” Új platformján immár az álta­lános választójog bevezetését, dualizmus he­lyett a Monarchia népeinek szövetségét szor­galmazta, vállalta a szociáldemokratákkal való együttműködést és a németellenes orientáció képviseletét. A demokráciában fedezte fel a tiszai diktatúra ellenszerét. Nagy történelmi felismerése volt a fejlődést gátló latifundiumok felosztásának szükségessége. 1914 májusá­ban Hódmezővásárhelyen, majd Cegléden (!) felvázolta földosztó programját. A maradi köz­életi férfiúból reformer lett.

Az első világháború alatt továbblépett: „…tevékenységem a szokványos pártpolitikai rutin szintje fölé emelkedett és általános em­beri tartalommal telítődött…” Ám a helyzet romlásával az „általános emberi” egyre konk­rétabb és pozitívabb formát öltött. Átalakulá­sában nemcsak az élet tanulságai játszottak szerepet, de a marxizmussal való megismer­kedése is. Mint vallotta, mindig vonzódott a zárt rendszerek deduktív logikája felé. Ifjúko­rában a katolicizmus, később a marxista dia­lektika kerítette hatalmába. Szellemi arculatá­nak alakulására nagy hatással volt Szabó Er­vin, Ady Endre, Woodrow Wilson. A háborús tobzódás közepette pártja a különbéke és füg­getlenség eszméjét hirdette meg.

Újabb fordulat Károlyi Mihály életében 1918 ősze. Ne siessünk őt már ekkor forradal­márnak tekinteni, hiszen éppen azért állt a Nemzeti Tanács élére, hogy az ország elke­rülje a „kataklizmát”, de céljaiban kétségtele­nül sok radikális elem lelhető fel. És amikor „kinyílott az őszirózsa”, nem habozott: a revolúció elkötelezettje lett tisztességével, illú­zióival, naivitásával, polgáriasuk korlátaival.

A szocializmus vonzásában

Károlyi Mihály az emigráció évei alatt lépett életének harmadik szakaszába. Ebben őt a húszas-harmincas évek sorsdöntő eseményei motiválták: a magyarországi fasisztoid dikta­túra kialakulása, a Szovjetunió fejlődése, a hitlerizmus hatalomra kerülése és a második világháború. Nagy csalódások és remények között vergődve, októbrista múltjával vívódva jutott el a kommunista mozgalom közelségébe és annak belátásához, hogy csak a tőkés rend meghaladása oldhatja meg az emberiség problémáit.

El kell utasítanunk azokat a feltevéseket (rágalmakat), miszerint Károlyi az ellene irá­nyuló per miatt került szembe a magyar el­lenforradalommal. A politikus már a demokra­tikus forradalom idején averzióval figyelte a horthyzmus előképét, a Gömbös Gyula vezet­te MOVE-t, amelyet 1919. február 19-én végül betiltatott. Károlyit következetes baloldalisága, felelősségtudata, emberi-politikai idealizmusa és megélései tették a haladás táborának egyik vezéralakjává. Elsők között ismerte fel a Horthy-diktatúra osztályjellegét, funkcióját. Nyugat-Európában, valamint Amerikában tar­tott előadásai bizonyítják, mennyire azonosult a magyar társadalom elemzésében a marxis­ták felfogásával: meglátta a rezsimben a nagy­tőke-nagybirtok kizárólagos hatalmát. Mint mondotta: „Magyarországon a fasizmus sajá­tos formában jelentkezik, amely nem hason­lítható egy fejlett, modern kapitalista ország fasizmusához. A magyar fasiszták a Magyar- országon még fennálló félfeudalizmust védik. A magyar fasiszták ebben az olasz fasizmusra támaszkodnak, amely támogatja a magyar fa­sisztákat. Az olasz fasizmus szándéka a ma­gyarokat rohamosztagnak, ágyútölteléknek használni a következő háborúban, mint ahogy tegnap a magyar tömegek a német imperia­lizmus rohamosztaga és ágyútöltelékei vol­tak…” (Károlyi idézett beszéde 1929-ben hangzott el, még a hitleristák hatalomra ke­rülése előtt.)

Amíg bízott az utódállamokban, rájuk tá­maszkodva harcolt Horthyék ellen (lásd kap­csolatait Masarykkal és Benessel!), amikor azonban rádöbbent arra, hogy a kisantantra nem számíthat, a Szovjetunióba helyezte min­den reményét. Meggyőző erővel, cáfolhatatlan érvekkel és tényekkel leplezte le a rezsim igazi karakterét, a fehérterror borzalmait. Fáj­dalom, a Nyugat nem volt érdekelt egy nép felé nyitó rendszer létrejöttében. Ott lebegett lelki szemei előtt 1918-1919 „réme”. Horovitz Náthán amerikai ezredes küldetése bizonyítja, mennyi energiát fektetett az antant a „szerecsenmosdatásba”. Károlyi igyekezett kihasz­nálni a hírhedt frankhamisítás okozta Horthy- ellenes pszichózist is, ám hamar be kellett látnia, hogy a nyugati hatalmak legalább olyan sürgősnek ítélték a „kínos ügy” eltussolását, mint Bethlenék. Számukra nagyon is megfelelt a szélsőséges diktatúra, amelyet jól beilleszt­hettek a szovjetellenes cordon sanitaire-be.

Károlyi tévedése abban rejlett, hogy elkép­zelhetőnek tartotta az ellenforradalom demok­ratizálását. Amikor Budapest – a gazdasági konszolidáció érdekében – népszövetségi köl­csönért folyamodott, írásban fogalmazta meg, hogy a Nyugat milyen feltételek mellett nyújt­son anyagi segítséget Bethlenéknek: „A ma­gyar kormány minden magyar állampolgárnak csorbítatlan állampolgári jogokat biztosít, be­leértve a sajtószabadságot, a gyülekezési sza­badságot, a szabad politikai véleménynyilvá­nítást és az általános titkos választójogot.” Horthy valóban tett erre vonatkozó ígéreteket, de talán egyedül Károlyi nem tudta, hogyha mindez megvalósulna, a keresztény-nemzeti kurzus megszűnne az lenni – ami. Ez irányú lépésekre Horthyék sohasem gondoltak ko­molyan, mivel nem kívánták „veszélybe so­dorni” a fasisztoid hatalmi struktúrát.

Károlyi Mihály – Kun Bélával ellentétben – nem hitt a terrorista uralom gyors bukásában, mert nem látott olyan belső (demokratikus és liberális) pártokat, amelyek képesek lennének megdönteni a fennálló rendszert. Ugyanakkor azt is látta, hogy a munkásosztály és a sze­gényparasztság gúzsbakötöttsége – legalábbis átmenetileg – megfosztotta tömegbázisától a kiutat kereső antifasiszta irányzatokat. Nem adta fel a hazai ellenzék megnyerését szolgáló erőfeszítéseket, különösen nem a kommunis­tákkal való együttműködést. De számára fontos volt a kedvező nemzetközi környezet is. Ezzel magyarázható nagy érdeklődése a Szovjetunió és a dunai népek konföderációja iránt.

Károlyi Mihály mindig úgy kezelte a „szege­dieket”, mint velejéig romlott, korrupt, a legke­gyetlenebb eszközök alkalmazásától sem visszariadó törtetőket. Olyan hatalombitorló ka­landoroknak tekintette a horthystákat, akik el­vakult nacionalizmusukkal és irredentizmusuk­kal Kelet-Európa békéjét fenyegetik. Ez termé­szetesen nem jelentette azt, hogy egyetértett a trianoni diktátum területi következményeivel, de ellenére voltak az agresszív megoldások.

Végső konklúzióként kiállította a jobboldali rendszer pontos diagnózisát: „Megmutatta a magyar uralkodó osztály immoralitását: ennek tagjai azt hitték, hogy nekik mindent szabad. Amikor a magántulajdon szentségén alapuló társadalom kezet emel saját istenségére, ami­kor az uralkodó osztályok tagjai megszegik saját törvényeiket, akkor már nagy bajok van­nak…”

Szovjetunió, kommunisták, októbristák, szociáldemokraták

Magyarország távlati sorsa, az európai fasisz­ta tendenciák felerősödése miatt Károlyi vi­gyázó szemeit egyre inkább Moszkvára és a kommunista mozgalomra vetette.

Először 1931-ben járt a Szovjetunióban, a Vue francia magazin megbízásából, hogy a szocialista országban lezajló agrárforradalom­ról írjon tudósításokat. Nem lehet őt elfogult­sággal vádolni, hiszen világosan látta a rend­szer gondjait, sőt fogyatékosságait is. Mind­azonáltal nagy lelkesedéssel nyilatkozott a gi­gászi ötéves tervről (a tőkés világban ekkor tombolt a pusztító gazdasági válság) és a kolhozmozgalomról. (Levél 1931 novemberé­ben.) Hevesen támadta a szociáldemokrácia rövidlátó szovjetellenességét, amelyet több, Jászi Oszkárnak címzett írás igazol. Rokonszenvét a szovjet emberek iránt sohasem rej­tette véka alá. „A Szovjetunió az én számomra a jelenben az egyetlen noyau (mag), melyben él az emberi jövő.” (Sinkó Ervin: Egy regény regénye.) Felismerte, hogy a szocializmus el­ső országa a nemzetközi munkásmozgalom bázisa, ezért kerülte a nyílt és kemény kritikát, noha nyugtalanították a moszkvai perek. 1943-ban írta Kéri Pálnak: „…az oroszok győzel­métől függ a progresszív Európa jövője…” Hitte, hogy a Szovjetunió – minden hibája ellenére – magában hordozza a szocializmus lehetőségét. Jóllehet következetes antisztálinista volt, nem tagadta, hogy az iparosítás kulcsa az ország ellenállóképességének, s – vélekedése szerint – ezt csakis vérrel, verej­tékkel lehet létrehozni. Úgy gondolta, a Nyugat elutasító magatartása, a Szovjetunió elszige­telésére irányuló törekvése eredményezte a diktatúrát, amely mindaddig fenn fog állani, míg a Nyugat álláspontja meg nem változik.

Károlyi Mihály párton kívüli kommunistának vallotta magát. (Erre célzott egy Sinkó Ervinnel folytatott beszélgetésben.) Igazán sohasem lett marxista, de a tudományos szocializmus több jelentősebb tételét beépítette világszem­léletébe.

Kun Béláékkal nem alakult ki szoros kap­csolat, ám Kun felmérte, hogy a politikus nagy szolgálatot tehetne, ha kívülről, „útitársként” haladna együtt a KMP-vel. Károlyi inkább a rugalmasabb, sok kérdésben reálisabban látó Landler-Lukács-vonallal szimpatizált. A Ta­nácsköztársaságot, az 1919-es proletár- diktatúrát elvetette, mint a szovjet módszer mechanikus kopírozását, s úgy gondolta, ne­künk más úton kell eljutnunk a szocializmus­hoz. Élesen bírálta a magyar munkáshatalom merev, elhibázott agrárpolitikáját.

A balra tartó, egykori köztársasági elnök sorra előzte meg volt harcostársait. Fokoza­tosan szakított az ortodox októbrizmussal, amiből természetszerűleg következett, hogy szembekerült az 1918-as eszmékhez ragasz­kodó tényezőkkel. (Jászi Oszkár, Hock János, Vámbéry Rusztém, Szende Pál stb.) Ennek nem mond ellent, hogy emigrációs évei alatt a polgári demokratáktól a kommunistákig ter­jedő egységfront megteremtésére törekedett a Horthy-rendszer ellen.

Ez a kapocs igen törékenynek bizonyult, miután Jásziék nem tudtak megbékélni veze­tőjük szovjetbarátságával és kommunista orientációjával. (Lásd Károlyinak a párizsi Li­gában kifejtett tevékenységét!) A „tizennyolca- sok” által meghirdetett „harmadikutas” koncep­ció egyre kevésbé volt elfogadható egy olyan ember számára, aki glóbuszunk jövőjét már a szocializmusban látta. Jászi arra igyekezett rábírni harcostársát, válasszon a demokrácia és diktatúra között, amikor az exelnök, tapasz­talatai alapján ismerte fel, hogy e kettő egy­mást kiegészíti. Amíg Jásziék egy, a liberáli­soktól a radikális kispolgárságig terjedő blok­kot akartak megszervezni, Károlyi már a mun­kások és parasztok összefogására építette stratégiáját. Amíg az októbristák megrekedtek az integer Magyarországnál (ezt Trianon táp­lálta bennük), addig a politikus a dunai kon­föderációban fedezte fel Kelet-Európa nemze­ti-nemzetiségi problémáinak megoldását. Be kell ismernünk, nem kis lelki tusájába került a „történelmi Magyarország” ábrándjának fel­adása, az „egyenlő az egyenlők” között elvé­nek elfogadása. Vallotta: a revízió követelése csak kiélezi a térség ellentéteit, de a népek közötti szoros szövetség, a határok spiritualizálása nagy szolgálatot tehetne a közeledés és béke ügyének, s évszázados vita végére tehetne pontot. (Konföderációs elgondolásai­ban nem voltak szovjetellenes felhangok.)

A szociáldemokratákkal sem járt nagyobb szerencsével. A munkásegység jegyében ve­lük is kereste a kontaktust, miután erre akarta alapozni a Liga működését. Eleve szemben állt a peyeristákkal, mert nem tudta elfogadni behódoló magatartásukat. Peyer Károly támo­gatta Bethlenéknek a népszövetségi kölcsön megszerzésére irányuló lépéseit. Ez felhábo­rította a politikust: „…ez volt az utolsó csöpp, amelytől kicsordult a pohár s azóta képtelen vagyok bevenni áruló tetteiket…” 1919-ben még úgy vélte, a szociáldemokrácia jelenti Európa számára az egyetlen menedéket. (Le­vél Jászinak 1919 szeptemberében.) Csalat­kozott azonban a magyar centristákban (Böhm Vilmos, Kunfi Zsigmond), mivel ők sem tar­tották elég szalonképesnek a kommunistaba­rát Károlyit. A nyugati polgári demokrácia kö­rülményei között ráébredt arra, hogy ez a for­máció nem ad választ az egyre súlyosbodó társadalmi gondokra, s nem képes hatékony ellenszere lenni a fenyegetően terebélyesedő fasizmusnak. Más kérdés, hogy a hitlerizmus hatalomra kerülése után (főleg a háború alatt) a különböző antifasiszta csoportok egymásra találtak a közös küzdelemben.

A szociáldemokráciából való kiábrándulásá­ban szerepet játszott a brit Labour Party maga­tartása és szemlélete: birodalmi gondolkodása, antimarxizmusa, szovjet- és kommunistaellenessége. Károlyi elutasította az általa korábban tisztelt Sidney Webb evolucionizmusát, hiszen a magyar politikus már régen vallotta: a szo­cializmus bábája csak a forradalom lehet.

Csalódnia kellett a német szociáldemokra­tákban is. Elvetette Kari Kautsky ökonómiai determinizmusát és (ebben nem tudott a mar­xizmus álláspontjára helyezkedni) az erkölcsi rugókat tekintette a haladás kulcsának. Kiáb­rándította Eduard Bernsteinnek egy 1929 no­vemberében tett nyilatkozata: „Ha választa­nom kell a Szovjetunió vagy Mussolini között, Mussolinit választom.” Elítélte a német refor­mistákat azért is, mert az egységfront helyett Hindenburgban látták (Hitlerrel szemben) a kisebbik rosszat. Volt idő, amikor egy új Internacionálé létrehozásának tervével foglalko­zott, amely egyesítette volna a munkásmoz­galom különböző irányzatait. Sorozatos fiaskói ellenére sohasem mondott le az antifasiszta egységfront létrehozásának szándékáról.

Hitler hatalomra jutása

Károlyiék éppen Genfben éltek, amikor híre jött annak, hogy Németországban a nácik ha­talomra kerültek. Ennek előszelét már koráb­ban megérezte (Quo vadis, Europa? – 1928). Azonnal Párizsba költöztek, mert az idesereglő menekültek miatt itt alakult ki az antihitlerizmus egyik központja. Elsők közé tartozott, aki felemelte intő szavát a nemzetiszocializ­mus ellen. A Horthy-rendszerrel kapcsolatos tapasztalatai alapján ugyanis hamar felismerte a Berlinből leselkedő veszélyeket. Szerte a világon bizottságok alakultak, amelyek a fa­sizmus áldozatai mellé álltak. Kapcsolata a hitlerizmussal szembeni harc egyik tekintélyes vezetőjével, Willi Münzenberggel igen termé­kenynek bizonyult. Károlyinét hamis papírok­kal Németországba küldték, hogy adatokat gyűjtsön a nemzetiszocialisták rémtetteiről. Ennek alapján készült a Barna Könyv, amely ország-világ előtt leleplezte a nácik emberel­lenes bűntetteit.

Károlyi Mihály, Henry Barbusse és Romain Rolland társaságában a fasizmus elleni harc elismert élharcosa lett. Ebben a körben a ha­ladó értelmiség – politikailag és ideológiailag igen vegyes – osztagai gyülekeztek. Károlyi világosan látta, hogy a hitlerizmus nem osz­tályok felett álló „őrangyal”, hanem a nagytőke hatalma fenntartásának legbrutálisabb eszkö­ze. (Levél Lucien Vogelnek, 1934.) Azt is meg­érezte, hogy a Führer a háborút jelenti, amely ellen nem pacifizmussal vagy tolsztojánus megadással kell védekezni. Tudta és hirdette: csak erős hadseregek, a fasizmus által fenye­getett népek koalíciója és az egységfront győz­heti le a nemzetiszocialisták által kezdemé­nyezett fegyveres konfliktusokat.

Károlyi nem maradt meg az elméleti töp­rengés és meddő moralizálás síkján. De Gaulle példájára magyar hadifoglyokból 60-70 ezer főből álló Szabad Magyar Légiót akart létrehozni, amely a Vörös Hadsereg oldalán küzdött volna Magyarország felszabadításáért.

Tevékenysége egyre inkább nemzetközi méreteket öltött, de sohasem tűnt el látókö­réből hazájának jövőbeli sorsa. Egy független, szabad, demokratikus Magyarország lebegett lelki szemei előtt. 1941 szeptemberében meg­fogalmazott tervezete – lényegét tekintve – megegyezett a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front 1944. december 2-án Szegeden elfoga­dott programjával. Régen vallotta, hogy a népi demokrácia egyik alapvető kérdése a földre­form. (Tiétek a föld, 1931.) A fasizmus leküz­dése mellett ezt állította követeléseinek kö­zéppontjába, ugyanakkor nem zárkózott el bi­zonyos tőkeellenes intézkedésektől sem. Ám Károlyi Mihály a demokratikus szakaszt átme­netinek tekintette egy közösségi társadalom felé vezető úton: erős meggyőződésem, hogy az új világot csakis a szocialista gazda­sági elvek alapján lehet felépíteni…” A jobb- és ultrabaloldali erők értetlensége, valamint az ellene irányuló intrikák miatt nem adatott meg neki, hogy tehetségét és gazdag isme­reteit az „új világ” megvalósításának szentelje. Szellemi örökségének tanulmányozása egyik fontos kötelességünk, hogy bölcsességét át­mentsük a jövő nemzedékei számára.

VISSZA



VISSZA



VISSZA

MÚLTUNK


NÉMETH M. LÁSZLÓ

Ki is győzte le Tiberiust?

A mai időkben persze titkolhatnám, de eszem ágában sincs titkolni, hogy tiszteltem Hámos Györgyöt, írásait pedig kifejezetten kedveltem; úgy érzem, ma is hiányzik kritikánkból az ő sajátosan humoros, de félelmetesen pontos irodalmi értékítélete. Nemegyszer előfordul ve­lem, hogy felütöm valamelyik könyvét és jó­ízűen olvasgatok belőle. Legutóbb az Írásból felmentve című kötet Figyelem: parabola cím­mel megjelent – a tévé Riporter kerestetik műsoráról szóló – kis írását élvezgettem. Fe­lettébb érdekes gondolatot feszeget az író: úgy véli, hogy a rádióban előzsűrizett tévéri­porter olyan bűvész-gyakornokra emlékezteti, akiknek képességeit előbb a rádióban teszik próbára. Az ügyben idézi a szerkesztőt: „Talán még az sem lehetetlen, egy jól látható riporter ezt is érzékletesen tudná közvetíteni.” A ka­póra jött idézetet Hámos így elemezgeti: Ez a megállapítás sokat elmond a rádióriporteri tehetség természetéről, de egyúttal minden­féle kommunikáció veszélyéről is. Mert gon­doljuk csak el: Néhány sikeres közvetítés után a riporter már pontosan tudja, mi mindenre képes egy bűvész. Nem jön-e kísértésbe ak­kor: a bűvészre tulajdonképpen nincs is szük­sége. Csak lelkes hangra s a mutatványok tökéletes sikerének bejelentésére. Ettől per­sze megrészegül; rájön, hogy olyan bámulatos produkciókat tud elképzelni, amelyeknek el­mondásában a bűvész jelenléte csak zavarná. A magányos és láthatatlan stúdióból immár mutatvány nélkül a „mutatványról” szabadon fantáziáid riporter – elvesztvén kapcsolatát a bűvésszel – messzire rugaszkodik minden le­hetséges varázslattól. Talán anélkül, hogy ő maga észrevenné. De annál inkább észreven­né a hallgató; alig észlelhető kis képtelensé­gekből és ellentmondásokból (ugyanis a varázslatnak is van logikája) a „nagy blöff” kör­vonalai kezdenek kirajzolódni előtte.

Bevallom, hogy nem véletlenül nyúltam Há­mos könyve után, olvastam valamit, ami eszembe juttatta az idézett kis írást. A valami pedig nem más, mint Kubinyi Ferenc három folytatásban megjelent „recenziója”, amely a torontói Katolikus Magyarok Vasárnapja 1991. februári és márciusi számaiban jelent meg. A tripla Kulcsár Lászlónak a Mai Nap 1990. de­cember 24-i számában megjelent cikkére rea­gál, és pontosan az játszódik le benne, amit Hámos a sikerektől megrészegült, szabadon fantáziáló rádióriporterek sorsáról megjövendöl. Ezért gondoltam, hogy néhány keresetlen szóval rámutatnék azokra a helyekre Kubinyi triplájában, amelyekben „messzire rugaszko­dik minden lehetséges varázslattól. Talán anél­kül, hogy ő maga észrevenné.”

Kulcsár cikke Almásy Tibor nyugállományú ezredesről szól, akit 1945-ben tanúsított ma­gatartásáért az izraeli Yad Vashemban Igazzá, a Népek Jámborává avattak. Almásy valamiért nem tetszik Kubinyinak. A Mai Napból idézem: „…a mostanában gyakori szokványos törté­netet dolgozza fel: egy hajdani m. kir. főhad­nagyról szól, aki a nyilas időkben 400 mun­kaszolgálatos életét mentette meg…” A „szok­ványos történet” minősítés már önmagában degradál. Hiszen gondoljuk csak végig: Mitől szokványos történet az, hogy valaki 1945-ben megmenti 400 zsidó életét? Csakhogy a rá­dióriporter nem dicsérni, hanem temetni indult.

Persze – melegszik bele a témába a szerző – Almásynak küldetéstudata volt. Már gyermekkorában is „csak és kizárólagosan zsidó fiúk voltak a barátai”. Ezt persze nem szem­rehányásképpen mondja, de hozzáteszi: „ké­sőbb kiderül, hogy miért…” Később valóban kiderül, és érdemes lesz elidőzni a „gondo­latnál”. De előbb egy apróságot idéznék Almásytól: „…Szüleim mesélték nekem… egy alkalommal a dadám magamra hagyott a gye­rekszobában, felmásztam a nyitott ablakra, majd felálltam a párkányra és onnan figyeltem az utcai forgalmat. Az emberek észrevették… és megdöbbenve várták, mi lesz, lezuhan a gyerek vagy nem. Velünk szemben egy orto­dox zsidó család, Gámsz Jánosék laktak… Amikor meglátták a csődületet, az egyik fiú, Imre felszaladt a lakásunkba és hátulról sikerült elkapnia engem. Ez volt az első találko­zásom egy »másvallásúval«.”

A Mai Nap cikke így idézi Almásy életútjá­nak következő állomását. „Két nappal a német megszállás előtt, 1944. március 17-én had­műveleti területre vezényeltek, holott esküvőm március 26-ára volt kitűzve. Távollétemben a németeknek át kellett adni a kassai mozgó­sítási anyagraktárát, amelynek egyik szögle­tében rábukkantak az általam fölhalmozott, leltáron kívüli katonai ruházatokra, fegyverek­re, alattuk pedig barátom szüleinek, az elhur­colt textilkereskedő Rudbányaiéknak előzete­sen odamenekített árukészletére.” Almásy idé­zőjelekbe tett visszaemlékezését a követke­zőkkel egészíti ki a Mai Nap cikkírója: „Almásy Tibor főhadnagyot azonnal visszarendelték a frontról, letartóztatták, a kassai büntetőinté­zetbe szállították. Hónapokig vizsgálták az ügyét, vallatták a »zsidóvagyont rejtegető« Almásyt.”

És most figyeljük Kubinyi mutatványát. Azt írja: „…az országot megszálló németeknek át kellett adni azt a kassai mozgósítási anyag­raktárát…” Lám, a hírhedt és lejárt „logikai manőver”: becsempésznek egy szövegbe va­lamit, aztán cáfolják és bebizonyítják tartha­tatlanságát. Olvassuk el újra Almásy szövegét, és keressük benne azt a részt, ahol azt mond­ja: „Az országot megszálló németeknek…” Ugye, nem találják. Kubinyi egyre szabadab­ban fantáziái és így folytatja: „…tudós hadtör­ténészek azt állítják… hogy a Wehrmacht már­cius-április hónapban az országot csak a Ti­sza vonaláig szállta meg.” Nyilván Kassára gondolva írja ezt. De olvassuk Almásy szöve­gét és keressük benne, hol írta, hogy Kassát megszállták a németek? Sehol. Más kérdés, hogy Almásy és az életüket-vagyonukat féltő zsidók vajon tudhattak-e a megszállás tervé­ről? Tudtak. Hitler 1943 szeptemberében dön­tött Magyarország megszállásáról, mégpedig úgy, hogy három zónára osztotta az országot. Észak-Magyarország (és benne Kassa) a har­madik zónába tartozott. A megszállás tudata mint Damoklész kardja függött a nemzet felett, 1944. március 19-éig.

De nincs vége a kassai bűvészmutatvány­nak. Van még egy kérdés – titokzatoskodik Kubinyi –, aminek a megválaszolása a hajdani katonatisztekre vár: a németeknek miért volt szükségük a mozgósítási anyagraktárban lévő magyar honvéd egyenruhákra?” A kérdés valóban érdekes, és ha lenne rá időnk, elme­ditálhatnánk rajta: miért kell honvéd egyenruha a németeknek? De honnan kerül elő ez a felettébb érdekes probléma? Ezt sajnos, nem tudom. Olvassuk el tüzetesebben Almásy szö­vegét, hátha találunk valamilyen gyenge tám­pontot. Nincs. Ilyesmiről Almásy nem ír. A hajdani katonatiszteket tehát nem árt figyel­meztetni: vigyázat, itt egy sajátos, történetileg sosem volt kérdésről van szó, amelyet egy magáról megfeledkezett recenzens rántott ki nyúl helyett a kalapból!

És még mindig nincs vége a kassai varázs­latnak. Kubinyi a következőkben egy igazi tör­ténészre valló felfedezést tesz, amit melléke­sen a Magyar Tudományos Akadémiával is hi­telesít. A felfedezés így hangzik: „…a zsidók gettóba gyűjtése és deportálása nem március­ban, hanem csupán május 15-én kezdődött el.”

Sokáig törtem a fejem, vajon miért közli az olvasókkal ezt a tényt Kubinyi? Talán hogy köz­hírré tegye: ezt ő is tudja, nemcsak az akadé­mikusok? Ebben az összefüggésben ez igen helyeselhető, és a szerző magas fokú önérze­tére vall. De az is lehetséges, hogy a Mai Nap cikkének arra a félmondatára utal, amely sze­rint rábukkantak „…az elhurcolt textilkereskedő Rudbányaiéknak előzetesen odamenekített árukészletére.” Kubinyi eszerint úgy gondolja, hogy „elhurcolni” zsidó textilkereskedőket csak 1944. május 15-e után volt lehetséges. Így per­sze érthetővé válik, hogy miért érzi lehetetlen­nek „odamenekíteni árukészletet”. Itt már azon­ban nem annyira kerek Kubinyi érvelése, mert joggal merül fel a kérdés, vajon az „elhurcolni” kifejezés csak május 15-e után érvényes-e a magyar zsidók sorsára? Nem vitás, fogós kér­désről van szó. De a magyar királyi honvédség történetét taglaló munka választ ad a szóban forgó dilemmára: „…Az 1942. március 15-i há­borúellenes tüntetést letartóztatási hullám kö­vette… Nagy részüket különleges munkás­századokban, illetve büntétőalakulatokban a mozgósított csapatokkal együtt küldték ki a ke­leti arcvonalra, azzal az utasítással, hogy on­nan nem térhetnek haza” – írja Dombrády Loránd és Tóth Sándor. Majd így folytatják: „Ha­sonló megfontolásokból osztottak be már szer­vezéskor a 2. hadsereg kötelékébe 45 zsidó munkásszázadot, amelyeket még számos ilyen alakulat követett 1942 folyamán.” Tények bizo­nyítják azt is, hogy például a lengyel Radomban – az első koncentrációs táborok egyikében – már 1942-ben voltak magyar zsidók. Így hát csak az marad kérdésként, hogy „hurcolták-e” ezekre a „helyekre” a zsidókat vagy önként mentek vagy küldték őket? Ezen ki-ki kedvére vitatkozhat, de azon, hogy a magyar zsidók már 1944. május 15-e előtt veszélyeztetett helyzet­ben voltak, nem lehet komolyan vitázni, és így érthető az is, hogy vagyonukat menekíteni pró­bálták. Erről Almásy azt írja: „1943-ban Rudbányai Jánostól értesültem, hogy a kereskede­lemmel kapcsolatban újabb megszigorításokat fognak bevezetni, és a zsidó tulajdonosoknak leltárt kell készíteni az üzletek, üzemek anya­gáról. Jánossal megbeszéltem a részleteket, majd amikor megkaptam az értesítést, hogy az értékes textilanyag ládákba van csomagolva, Kassáról egy katonai teherautóval Székesfe­hérvárra mentem, és éjjel a ládák egy részét egy megbízható családhoz, Somberénybe szállítottam, ahol a ládákat a szőlőpincében el­falazták, a többi ládát a kassai mozgósítási anyagraktárban helyeztettem el.” Lám, milyen egyszerű az egész!

A kassai mutatvány záróakkordjaként Kubinyi még egy történelmi jelentőségű felfedezé­séről kell szólnunk, amely egyben lehetőséget ad számára, hogy a marxista történetírás em­lőiből szitt marhaságokat örök időre kimossa az agyából. Konkrétan: „…azt tanultam – írja a rútul becsapott ember nagy szomorúságával –, hogy 1944. március 19-e után a németek eo ipso kirabolták az országot… És most mit ta­pasztalhatok Almásy Tibor m. kir. főhadnagy esetében? A raktárt átvevő német tisztek, fel­fedezvén a dugárú textíliát, nemhogy rögtön szó nélkül elcsaklizták volna a váratlan zsák­mányt, hanem éppen ellenkezőleg, német pre­cizitással jegyzőkönyveznek és feljelentik a de­rék és serény Almásy Tibort!!” Bizony, ide kell is a két felkiáltójel, bár a helyzet komolyságára tekintettel még három se lett volna túlzás. Mert, kérem, nem egyszerű dolog az ember életé­ben, hogy rájön a nagy titokra: becsapták, rá­szedték a marxisták, más a tankönyv és más a valóság. Érthető, ha ijedtében azt írja: „…za­varban vagyok.” Hát csoda-e? Azt tanulta a szerencsétlen, hogy a nácik lángba borították egész Európát, felrobbantották a pesti hidakat, leszereltek egész gyárakat, elhajtották az élő állatok jó részét stb., és tessék, Almásy esetén kiderül, hogy ez nem igaz, sőt éppen ellenke­zőleg (!), a náci hadigépezet megszálló katonái csupán német precizitással jegyzőkönyvezték a magyar tisztek által „mentendő” zsidó va­gyont, és kötelességtudóan feljelentették őket. Ez a pár sor egy spontán, de mélyen őszinte vallomással ér fel, mert félreérthetetlenül jelzi szerzőnk bűntudatát a hajdanán elvégzett esti egyetemért, és egyszersmind mutatja fejlődő­képességét is. Csupán egyetlen valamit nem értek: hol írta Almásy vagy bárki, hogy német tisztek jegyzőkönyvezték precízen a talált zsidó vagyont, ráadásul, védendő a német tisztek er­kölcsi feddhetetlenségét, feljelentették Almásyt?

Ez a pár sor és a nyomában fakadó erkölcsiség bizony kizárólag Kubinyi mutatványa, és ezen semmi csodálkoznivaló nincs, hiszen újabban úgy írja alá még magánleveleit is: Ku­binyi Ferenc író és történész, egy írótól pedig egyenesen elvárható, hogy egy interjú erősen száraz szövegét az olvasmányosság érdeké­ben stilisztikailag feldobja és tartalmilag gazda­gítsa. Eszem ágában sincs Kubinyi úr irodalmi leleményeit überelni, de a közérthetőség ked­véért idéznék még néhány sort Almásy Tibor leveléből, amely ugyan száraz mivolta okán esztétikailag nem ér fel az ő szépírói erejével, csupán annyi szól mellette, hogy megfelel a va­lóságnak. Idézem: „Kassa katonai parancsno­ka elrendelte, hogy az üresen álló laktanyákat, raktárakat, garázsokat az illetékes parancsno­kok azonnal jelentsék, mert a későbbiekben a német csapatok részére szállást kell biztosí­tani… A kiürítést és az áthurcolkodást magyar katonák végezték, akik egy lezárt helyiséget ta­láltak. Feltörték az ajtót, és megtalálták a tex­tilesládákat… Jelentették a pótosztályparancs­noknak, majd a katonai ügyészségtől egy had­bíró megszemlélte a ládákat, azokat lefoglalva az ügyészség bűnjelraktárába beszállították. A hadtestparancsnokság felkérte a hadsereg lég­védelmi parancsnokot, hogy Almásy Tibor fő­hadnagyot azonnal tartóztassa le… Vádolva volt zsidó vagyon rejtegetésével.” Ennyit a kas­sai varázslatról, amelyről ezek szerint kiderült, hogy blöff az egész.

Illetve, egy dolgot mégiscsak figyelembe kell venni. Kubinyi leírja, hogy benne tulajdon­képpen megvolt a szándék arra, hogy tényeket is közöljön a kassai afférral kapcsolatban, de hat hónapon keresztül hiába kérlelte a Hon­védségi Archívumot, az illetékes óarany vállapos urak…” nem engedték kutatni. Kár. Ilye­ténképpen nem tudhatjuk, miféle írás kere­kedhetett volna ki tolla alól, ha tények is ke­rülnek beléje. így talán még az is érthetővé válik számunkra, miért képzelte azt, hogy a náci hadsereg semmi egyebet nem tett kis hazánkban, mint precízen jegyzőkönyvezett.

Ennyit a cikk első fejezetéről.

A folytatás remekül kapcsolódik az első részhez, sőt, mintha megmozdult volna valami szerzőnkben, mert úgy kezdi a második részt, hogy az óarany vállaposok packázása miatt képtelen „…korrektül felvilágosítást adni Al­másy Tibor m. kir. honvéd főhadnagy (kassai) hadbírósági ügyéről”. De ami eddig nem si­került, az sikerülni fog a következőkben, ez­után nyilván mindent „korrektül” mutat be a gyanútlan torontói olvasóknak.

Az első „korrekt” megjegyzés arra vonat­kozik, hogy: vajon megtagadhatta-e Almásy az eskü letételét Szálasi Ferencre? Tehát már a kérdésben igen „korrekten” hazugságnak fogja fel Almásy állítását, miszerint „szóban és írásban is megtagadtam az eskü letételét Szálasira”. így tehát két lehetőség áll fenn Almásy állításával szemben – mérlegel igen gondosan és „korrekten” Kubinyi: ha mentette a zsidó vagyont, akkor fel sem kérték az es­küre; ha viszont „eltulajdonította”, akkor fel­kérhették az esküre. A varázslatnak ezzel vé­ge! Méltányos és „korrekt” a választási lehe­tőség Almásy számára: vagy hazudott vagy lopott, harmadik lehetőség, azaz, hogy Almásy igazat mondott, szóba se kerülhet.

A második „korrekt” felvilágosítás Almásy ezen nyilatkozatával kapcsolatos: „Egy légiria­dókor, amikor a laktanyai büntetőintézetben (a soproni 48-as laktanyában vagyunk) sorsuk be­teljesedésére váró jugoszláv partizánokon és magyar segítőikön kívül mindenkit leparancsol­tak az óvóhelyekre, visszamentem és kinyitot­tam a partizánzárka küblicserélő ablakát, hogy megszökhessen a bent lévő mintegy ötven fo­goly…” Kritikusunk nyilván igen figyelmesen el­olvasta ezt a részt is, és keményen törte a fejét, hogyan lehetne „korrekten” rajtakapni ezt a frá­nya Almásyt, aki íme, fogja magát, és megint csak megment valakiket. Valószínű, hogy el­szánt harcot vívott benne az írói és a történészi véna, melyik is vállalja a történet leleplezését. Győzött a történész. „Csak hát van itt valami…” – kiált fel és már bizonyít is: „Kétlem, hogy a nyilas hatalom összeomlásának pillanatában az ideiglenes katonai büntetőintézetet múlt századbeli vas cellaajtókkal látta volna el.” Eb­ben persze lehet valami. Az összeomlás pilla­natában tényleg alig hihető, hogy az építtető azt mondta volna: Ide pedig múlt századbeli vas cellaajtókat kérek! Ilyet szerintem sem mondtak, nem ilyen luxus szempontokon járt a nyilasok feje az összeomlás pillanatában. De nézzük csak tovább, milyen tanulságosan érvel a történész: „…ilyen küblicserélő ajtó csak a 19. század utolsó évtizedeiben épült börtönök­ben volt. A negyvenes években mindenütt meg­szüntették.” Kérem, nem inkább a soproni ideiglenes büntetőintézetről kellene szólni? Járt-e ott Kubinyi, tudja-e, hogy annak idején hogyan nézett ki egy ideiglenes zárka? De nem beszél róla, tehát nem tudja!

Végezetül szeretnék valamit aláhúzni. Al­másy azt mondja: „…kinyitottam a parti­zánzárka küblicserélő ablakát…” Tehát ablakot nyitott ki. És nézzük Kubinyi változatát: „Al­másy Tibor azt állítja, hogy a jugoszláv par­tizánokat a cellák »küblicserélő« ajtaján en­gedte ki.” Tehát ajtaján. Én sem vagyok küb­licserélő ajtó-ablak szakértő, ezért csupán annyit mondhatok: ha valaki nem hiszi el, hogy Almásy egy „ablak” kinyitásával lehetővé tette ötven partizán szökését, az nem mondja azt, hogy az „ajtó” kinyitásával az lehetetlen; de leginkább: az járjon utána Sopronban.

Menjünk tovább. A Mai Nap cikke szerint: „Miután az oroszok már Celldömölköt is be­vették, a hadbíróság elrendelte a fogva tartott tisztek szabadlábra helyezését… (Bizo­nyítsanak.) …Almásy főhadnagy előbb Sopron város körkörös védelme tartalékcsapatának parancsnoka lett… (majd amikor) Elöljáró pa­rancsnokai, Terneg vezérőrnagy, Sopronfalvy és Nagy ezredes elhagyták katonáikat és Nyu­gatra szöktek, reá maradt a városparancsnok­ság.” Na kérem, ezzel aztán nem sokat lehet kezdeni, ezek tények. Kubinyinak valóban nem lehetett könnyű dolga, de ugye, aki keres az talál, feltalálta magát. A régi és hírhedett megoldást választotta: látszatra úgy mondom, mintha igaz lenne, de úgy fogalmazom, hogy kiderüljön: nem volt igaz. A mutatvány ezúttal így hangzik: „Természetesen a Sopront védő magyar és német egységek parancsnokai a tartalékcsapatok kommendánsává nem nevez­hettek ki mást, mint Almásy Tibor hadbírósági eljárás alatt álló m. kir. honvéd főhadnagyot. Ugyebár, kedves volt katona olvasóim, csak ez lehetett a kézenfekvő megoldás?” Gyönyö­rű érvelés. Nem is tudom, ezt mint író vagy mint történész produkálta-e Kubinyi? Azt hiszem, most egyik felülmúlta a másikat. Lám, mi lett abból a meglehetősen száraz közlésből: „…reá maradt a városparancsnokság.” Csak tudnám követni Kubinyi szárnyalását, akkor megérteném, hogy került az asztalra az a mondat: „…a Sopront védő magyar és német egységek parancsnokai nem nevezhettek ki mást…” Kár, hogy nem kutathatott a Honvéd Archívumban, mert esetleg kiderült volna, hogy volt itt valami nagy értekezlet, ahol a magyar és a német parancsnok megegyeztek: Nevezzük ki Almásyt! Jó, jó, nem volt a Hon­véd Archívumban, de akkor honnan veszi ezt a történetet Almásy pajzsra emeléséről? Nem tudom, mit szóltak ehhez a „kedves volt katona olvasók”, de van egy olyan érzésem, hogy nem tetszett nekik ez a változat. Főként az nem, hogy a német és magyar egységek pa­rancsnokai közösen nevezték ki őt. A katonai kinevezés nem kollektív és nem többnemze­tiségű döntés, csak az illetékes parancsnok nevezhet ki valakit. Kár folytatni. Amiről most szó esett, az a legveszélyesebb pillanat az írástudó életében, olyat ír, ami a valóságban nem történt meg, nem történhetett meg, s ráadásul úgy tesz, mintha idézne valakit. Ezt nevezi Hámos György blöffnek.

Mi volt az újdonsült városparancsnok első cselekedete? Kubinyi ezt írja: „Rögtön kiszaba­dította a laktanyában raboskodó mintegy 400 katonaszökevényt, (aztán) rábírta őket, hogy ne evakuáljanak nyugatra, hanem várják be a felszabadító szovjet hadsereget.” Csak ámulunk és bámulunk ezen a sajátos recenzión, ke­ressük a Mai Nap cikkében az idézett monda­tokat, de nem találjuk. Na persze, a nagy alko­tók művei nem mindig szórakoztató és könnyű olvasmányok. De azért mégis, hogy volt ez va­lójában? Dr. Drégely Béla volt csendőr száza­dos – 1945. március közepétől együtt volt Almásyval a soproni büntetőintézetben, ahol kb. 400 főnyi legénységi állományú is ítéletre várt – nyilatkozatában azt írja: „Almásy a legény­ségből fegyveres ellenállást akart szervezni… az elgondolást az akadályozta meg, hogy Sán­dor hadbíró alezredes a legénység nagy részét váratlanul szabadlábra helyezte, és így azok a szélrózsa minden irányában széjjelmentek, csak kevesen maradtak vissza.” (Aláírás: Dr. Drégely Béla cső. szds. s.k. – az aláírás való­diságát igazolom! Sopron, 1946. évi november 12-én. Münnich szds. s.k., szd. pk.) Tehát Al­másy nem szabadította ki a „katonaszökevé­nyeket, Sándor ezredes parancsára mentei szélrózsa minden irányába…”

De akkor hogy történt ez a „…ne evakuáljanak Nyugatra?…” lelemény? íme egy idéz „1945. év március utolsó napjaiban… Sárai N. főhadnagy, a 3. hegyi zászlóalj vonatának akkori parancsnoka a soproni 48-as laktanyába vezetett bennünket, ahol a laktanya parancsnoka Almásy Tibor főhadnagy volt, aki a… vonat tisztikarát… magához rendelte. A megbeszélést a laktanya őrszobájában tartották, ahol én mint őrparancsnok voltam jelen… Sárai főhadnagy támogatást kért… és kijelentette, hogy tisztikarát, valamint a legénységet magával viszi… Németországba. Almásy Tibor főhadnagy kijelentette… semmi akadálya hogy a főhadnagy úr kimenjen… de a legénységet meg kell kérdezni, mert csak az fog a laktanyából kimenni, aki önként jelentkezik…” (Aláírás: Szőke Ernő s. k., t. szkv., magántisztviselő, a 48-as laktanya volt őrparancsnoka. Magyarteber község korbélyegzője. Szabó János s. k. községi bíró. Molnár Jenő s. k. esküdt, mint tanúk.) Valahogy így történt. Közben – mondja Almásy – „Szünet nélkül jöttek-mentek az alakulatok… Megmagyaráztam a katonáimnak: aki akar, elmehet, bár nekünk semmi keresnivalónk Nyugaton…” Kubinyi felcserélte a történéseket. Vajon miért?

Ezután következik a 400 zsidó munkaszolgálatos megmentésének története. Ez aztán végképp fogas kérdés, vajon hogyan lehet ezt valamilyen módon elferdíteni, megmásítani? Amikor Kubinyi megírta a cikkét, Almásy már ismert emberré lett, Igazzá, a Népek Jámborává avatták. Nem írhatnak akármit egy ilyen emberről. Így aztán Kubinyi a látszólag legszelídebb, de a leghatásosabb módszerrel dolgozik: „Almásy Tibor m. kir. honvéd főhadnagynak két dolog miatt is hallatlan szerencséje volt.” Ez aztán a választékos megoldás. Ami történt, azért történt, mert Almásynak hallatlan szerencséje volt. Nem az ember elképzelése és annak bátor megvalósítása a lényeg, hanem a szerencse. Persze, hogy kell a szerencse is, méghozzá ahogyan azt Zrínyi Miklós képzelte, és nem úgy, ahogy kritikusunk, aki a szerencsével degradálni szeretné Almásy tettét. De hogy állunk a szerencsével, ráadásul két dologban is? „Az egyik az – próbálkozik Kubinyi –, hogy a zsidó munkaszolgálatos századok parancsnokai és keretlegénysége nem tájékoztatta az átöltöztetésről és a legénység tartózkodási helyérő a nyilas kiürítési szerveket. A keretlegénység vél­hetően eltűnt valahol és valahová. Almásy Ti­bor m. kir. honvéd főhadnagy erről a fontos do­logról – ti. a keretlegénység elszigetelése – nem ad felvilágosítást.” Na, de kedves Almásy, miért nem ad felvilágosítást erről a „fontos do­logról”? Ha eddig nem tudta volna, ugyanis nem az a „fontos”, hogy megmentette 400 munka­szolgálatos életét, hanem az a „fontos dolog”, hogy hová tűnt a keretlegénység, amely eléggé el nem ítélhető módon nem tájékoztatta a nyilas kiürítési szerveket a munkaszolgálatosok átöltöztetéséről. Úgy rendjén való, ha választ adunk erre a „fontos dologra” is. Idézet Dr. Dré­gely Béla Nyilatkozatából: „…Nagycsütörtökön este felé kb. három század (360-400 fő) zsidó munkaszolgálatost hoztak be a laktanyába. A parancsnokuk nem volt velük. Egy szakaszve­zető – úgy hiszem Vass volt – adta át a műszó­kat azzal a meghagyással, hogy a németeknek vagy a nyilasoknak kell őket átadni. Ez után a szkv. lóra ült és eltávozott. Rövid idő múlva a keret legénysége is megszökött.” Tehát: 1. a parancsnok nem volt velük; 2. helyette egy sza­kaszvezető intézkedett, majd lóra ült; 3. s végül megszökött a legénység is. Akárhogy nézem az ügyet, a „hallatlan szerencsének” nem buk­kanok a nyomára. Csupán annak, hogy Almásy honvédruhába öltöztette és nem adta át sem a németeknek, sem a nyilasoknak a zsidó mun­kaszolgálatosokat.

Kubinyi azonban nem hagyja magát: „Abban is nagy szerencséje volt, hogy a 400 honvéd egyenruhát a raktár gazdasági tisztjei és szám­vevő tiszthelyettesei kérdés és gondolkodás nélkül kiszolgáltatták. Kézenfekvő, hogy az ak­ció sikere érdekében Almásy Tibor m. kir. hon­véd főhadnagy kezébe némasági és hűséges­küt tettek le.” Ebben az ügyben szerzőnk a megszokott módszerrel dolgozik, s próbálja semmissé tenni vagy legalább csökkenteni Al­másy érdemeit. Úgy okoskodik: a tisztek és a tiszthelyettesek „gondolkodás nélkül” csele­kedtek. Nézzük, hogyan is történt mindez? Dr. Drégely Nyilatkozata szerint: „Ekkor csak hár­man maradtunk hivatásos tisztek a Negy­vennyolcas laktanyában. Almásy Tibor fhdgy. parancsnok, Hahn Éberhardt dr. orvos őrnagy és én.” Ebből állt a hivatásos állomány, s hogy ők miként „gondolkodtak” a 400 egyenruháról, ahhoz nem szükséges lángelmének lenni. A pa­rancsnok Almásy volt. A rég volt katonák is em­lékeznek rá, hogy a szabályzat szerint a pa­rancsnok parancsait vonakodás nélkül és ha­ladéktalanul végre kell hajtani. Ahogyan Szőke Ernő szakaszvezető tette: „…elrendelte a fő­hadnagy úr, hogy szervezzek egy 24 tagú őr­séget és azt erősen fegyverezzem fel… Én az őrséget megszerveztem, az őrség tagjait a rak­tárakból erősen felfegyvereztem.” Szó sincs te­hát „némaságról”, „hűségeskü”-ceremóniákról, csupán arról, hogy a parancsnok parancsát végrehajtották. Készek voltak a fegyveres harcra is. A Magyar Nemzet 1990. február 27-i számában Markó György őrnagy, a Hadtörté­neti Levéltár igazgatója a 202.043/eln. kat. pol. 1947. számú ügyiratból idézi, hogy „1945. már­cius 31-én… a visszavonuló német erők egyik Tigris harckocsija a laktanya főbejárata előtt foglalt tüzelőállást… Almásy parancsára egy székely honvéd kézigránátköteget dobott a páncélosra, harcképtelenné téve azt.” Újra fel­merül a kérdés: mennyiben volt ez szerencse? Az is lehetett benne!

Ezzel vége az első felvonásnak, a második felvonás a háború után kezdődik. Mint látható volt az író-történész igyekezett Almásy minden cselekedetét kiforgatni, „szokványos” törté­netté degradálni, szerencsének minősíteni, s ennek érdekében nem válogatott az eszkö­zökben; a mutatványról szabadon fantá­ziáié riporter… messzire rugaszkodott” a té­nyek világától. Ám mindez csak afféle előjáték volt, az adu ászt a második részben kívánta kijátszani. A második folytatás végefelé be­számol arról, hogy Almásy két hónapig fogoly­táborban volt. „…majd rövid pihenés után a Honvédelmi Minisztérium igazolta és tüstént megkapta helyét az új, demokratikus hadse­regben.” Vajon miért lett ilyen szűkszavú ennél a résznél szerzőnk? Miért nem idézi a Mai Nap cikkét, hogy a főhadnagy harmincöt kilóra fogyva vergődött el családjához…” Vagy miért nem próbált adatokat gyűjteni arról, ho­gyan élt Almásy a szovjet fogolytáborban? Lehet, hogy a Honvéd Archívum az oka min­dennek? Én viszont tudok a táboréletről, ezért egy-két apróságot idéznék Almásytól: „1945. június 12-én szabadultam a székesfehérvári szovjet hadifogságból. Mindössze 30-32 ki­logramm voltam, ugyanis flekktífuszon és vér- hasfertőzésen estem át. Elhelyezésünk a Szent György Kórház háromemeletes épüle­tének egyik félig lebombázott padlástermében volt, ahol két bori munkaszolgálatos szénné égetett kenyérporral igyekezett gyógyítani. A kanál egy Schmollpasztás doboz teteje volt, azzal kanalazták belém a szenet. Szájat ki­nyitni! Nyelni! stb. Napokon keresztül csinál­ták. Annak idején megmentettem az életüket, most ők adtak életet nekem.” Szerzőnk azt írja a fogolytáborból való szabadulásról, hogy „…rövid pihenés után a Honvédelmi Minisz­térium igazolta, és tüstént megkapta helyét…”

Mi történt valójában? Almásy azt írja: „…Jú­nius 25-én jelentkeztem Budapesten a demok­ratikus honvédségnél. Itt több alkalommal eü. szabadságot kaptam flekktífusz utáni lábado­zás címén.” Azaz szó sincs arról, hogy „iga­zolják” és „tüstént megkapja helyét”. A tüstént 1946. januárig tart, ugyanis idáig húzódik Al­másy orvosi kezelése, és ekkor megy újra a Honvédelmi Minisztériumba. És most jön az adu ász: Kubinyi azt írja, hogy Almásy új beosztásáról a Mai Nap cikkének szerzője, Kulcsár László csupán egy odavetett mondat­ban ad hírt: „A miniszter alá tartozó katona-politikai osztály állományába került, az elhá­rítás főnöke lett Szombathelyen.” (A kiemelés Kulcsáré.) „A híradás megdöbbentő!” – írja felkiáltójellel szerzőnk. S hogy saját megdöb­benését az olvasók megdöbbenésévé alakít­sa, felsorolja, hogy szerinte miféle szervezet volt a Katpol és hozzáteszi: „…ebben a hó­hérgrémiumban töltött be bizalmi állást Almásy Tibor m. kir. főhadnagy.” Akárhányszor elol­vashatjuk Kubinyi teljes oldalt kitevő átkozódásait, egyetlen betűt sem találunk arról, hogy miféle vétségek terhelik konkrétan Almásyt. A bűne csupán annyi, hogy ebben a szervezet­ben kapott beosztást.

„Kérdezheti az olvasó – írja cikke harmadik, befejező részében Kubinyi –: hogyan került ilyen bizalmi beosztásba az egykori kassai pótkeret tiszt?” És most tessék nagyon figyel­ni, mert a bűvész-riporter-történész-író össze­szedve mindenféle adottságait, cikkbeli leg­nagyobb teljesítményét produkálja. Azt írja: „Ugye, emlékeznek, hogy az írás elején idéz­tem Almásy Tibor tortúráztató százados elvtárs személyes megjegyzését, amely szerint neki csak zsidó barátai voltak. Nos, egyik ifjúkori kenyeres pajtása, bizonyos Székely György, Auschwitzból hazatérve az Államvédelmi Ha­tóság magas rangú tisztje lett. Bizonyára fel­hívta volt munkaszolgálatos bajtársát, az egyik legvisszataszítóbb hóhért, Kardos (Kastreiner) György botcsinálta őrnagyot, és beajánlotta a »Népek Jámborát«.” Most már teljesen vilá­gos, hogy miért írta író-történész szerzőnk hogy alkalomadtán visszatér Almásy gyerekkori zsidó barátaira. Világos! Tehát Székely felhívta volt munkaszolgálatos bajtársát és beajánlotta nála Almásyt. Olyan magától értetődő az egész, Kubinyi olyan természetes egyszerűséggel adja elő ezt a protekciós ügyet, mintha fültanúja lett volna, amikor Székely „felhívta” a „botcsinálta őrnagyot”. Csak ez a „bizonyára” kifejezés ne szerepelne a szövegben. Csak azt tudnám felejteni! Ez a szó mintha megzavarná kissé a szöveg szavahihetőségét. Mintha úgy tűnne, hogy Kubinyi mégsem volt fültanúja ennek az egyébként jól hangzó beszélgetésnek. A „bizonyára” kifejezés a magyarban azt jelenti, hogy talán, esetleg, valószínűleg, remélhetőleg. Azt azonban semmiképpen nem jelenti, hogy „tények bizonyítják hogy Székely felhívta Kardost”. Sőt, ellenkezőleg: a tények azt bizonyítják, hogy Székely nem hívta fel Kardost, Almásy ugyanis nem protekció révén került vissza a hadseregbe. Kubinyi tehát írói fantáziájától vezérelve csupán kitalálta ezt a telefonbeszélgetést.

Mi történt a valóságban? Almásy erről a következőket írja: „1946. január első napjaiban felkerestem llly vk. ezredest, aki a Honvédelmi Minisztérium személyügyi osztályának volt a vezetője, llly még Fehérvárról ismert engem. Említettem, hogy eü. szabadságom rövidesen lejár és szeretnék beosztást kapni.

llly telefonált Pálffy György vk. Ezredesnek, aki azonnal látni akart. »Nádor u. 9. I. emelet« – ez volt a cím. Megvallom őszintén, hogy abban az időben fogalmam sem volt róla, hogy mi is az a Katpol osztály, és mivel fog­lalkoznak ott.

Amikor felvezettek az első emeletre, elő­ször a titkárságra mentem, ahol Dr. Parádi István csendőr százados fogadott, akit jól ismertem Székesfehérvárról. Parádi Pista bejelentett és már bent is voltam az irodá­ban.

Soha nem találkoztam Pálffyval, de mindig az első benyomás a legfontosabb, így elmond­hatom: egy rendkívül szimpatikus, barátságos embert ismertem meg. Az én öltözetem egy nagyra méretezett bakancs, ócska posztónad­rág és egy civil zakó volt, s kezemben pedig egy kamgarn főhadnagyi sapka. Ezzel a ru­házattal nem nagyon emeltem a tiszti pozíció tekintélyét, de az lényegtelen volt abban a pillanatban. Pálffy leültetett, és több mint egy órát hagyott beszélni, a legkisebb részlet is érdekelte őt.

Pálffy említette, hogy a szombathelyi had­test, illetve a kerület D osztályának a veze­tésével bíznak meg, ami lényegileg a VKF 2. osztályhoz hasonló szolgáltatásokat végez. Röviden – az elhárítás főnöke lettem. Pálffy telefonon beszélt a Honvédelmi Miniszter úr­ral. Jelentette, hogy pár héten belül új vezető veszi át Szilágyi századostól az osztály ve­zetését. A Honvédelmi Miniszter úr elrendelte, hogy azonnal indítsanak útba, és vegyem át az osztály vezetését.”

Nekem úgy tűnik, hogy ez egy szavahihe­tőbb variáns Almásy sorsának alakulását ille­tően. És még valami: a magas rangú Székely és Kardos őrnagyféle telefonbeszélgetés már csak azért sem zajlódhatott le, mert Kardos György a szóban forgó időszakban a Katpol székesfehérvári kirendeltségén szolgált mint kezdő civil nyomozó. Nagyon nehéz elképzel­ni, hogy a beilleszkedéssel elfoglalt újonc nyo­mozó járhatna közbe a tapasztalt főhadnagy érdekében, akit a honvédelmi miniszter egyből kirendeltségvezetőnek nevez ki. Kardos vi­szont csak 1946 közepén lesz katonatiszt és kerül Budapestre.

Az immár „korrekten” tájékoztató Kubinyi egyéb „konkrétumokat” is felró Almásynak: a szombathelyi „…beosztás még aljasabb volt, mint a budapesti” – írja és hozzáteszi, ha Almásy erre esetleg nem emlékezne, akkor ő, mármint Kubinyi, a Katonapolitikai Osz­tály véres történetének ismerője…” segít az emlékezésben. Hogy Kubinyi a Katpol törté­netének ismerője lenne, erősen vitatható, jó­részt az eddigi, illetve az ezután következő „történeti tények” és a tényleges időpontok sajátos divergenciája miatt. Hahn professzor jut róla az eszembe, aki az egyetemen azzal élcelődött a rosszul felkészült diák előtt, hogy „ha ez így lenne igaz, kérem, akkor nem Han­nibál, hanem mondjuk Nagy Sándor vezette volna i. e. 218. decemberben a trebbiai csatát, ahol megsemmisítő vereséget szenvedett Sempronius Longus Tiberius római konzul se­rege”. Kérem – fejtegette tovább –, a ki, mikor és hol egysége a történelem tanulmányo­zásában kötelező szempont még egy diák szá­mára is. Milyen igaza volt ebben is!

Nézzük hát, mire emlékezteti a Katpol törté­netének ismerője Almásyt: „Szombathelyen ke­resztül hurcolták Magyarországra… a Thom­son kapitány ügy… vádlottjait…”; „Dózsa Attilát is a Népek Jámbora kirendeltségén át hurcol­ták a bécsi Dél-Keleti pályaudvarról az akasz­tófa alá. Őt és négy társát a »tárgyalások« le­folytatása után 1950. április 1-jén akasztották fel…”; Kovách Attilát a Szombathelyről kiraj­zott elhárító tisztek a francia zónában lőtték agyon. Szügyi Zoltán vezérőrnagyot Ausztria angol megszállási övezetéből rabolták el és a katonapolitika elhárítói a szombathelyi »jám­bor« parancsnok támaszpontjáról indultak el.” Nagy gondban lehetett a Katpol jeles ismerője, hogy bármit is rábizonyítson Almásyra, de mint látható, csak arra futott erejéből, hogy ilyeneket írjon: „Szombathelyen keresztül hurcolták”, az­tán: „…Szombathelyről kirajzott elhárítok…”, aztán: „…a szombathelyi »jámbor« parancsnok támaszpontjáról indultak…” Ezek tehát azok a vádak, amiért Almásy egész életútjának tisz­tességét kétségbe vonta és ocsmányul befeke­títette. Tehát vagy elfelejtette vagy meg sem ta­nulta Hahn professzor úr intelmeit: hogy a ki, hol és mikor egysége fontos szempont a diák számára, mert esetleg összekeveri Hannibált Nagy Sándorral, és akkor nem lehet tudni ki is győzte le Tiberiust. Mert nézzük csak a dátu­mokat. A Dóczy-per 1950-ben volt (Kubinyi Thomson-ügynek nevezi); Dózsa Attilát 1948 (1949)-ben állították bíróság elé; Kovách Attilát 1948-ban lőtték le; Szügyi Zoltánt pedig 1949-ben az angolok adták át a magyar katonatisz­teknek. Ez rendben van! – mondaná Hahn pro­fesszor úr. – De hol volt ekkor Almásy Tibor? Igen, a professzor úr első kérdése az lenne, mert csak így lehet eldönteni, ki nyert vagy ki vesztett csatát.

Válaszoljuk meg a kérdést: Almásy írja: 1947 tavaszán a soproni fogházat látogat­tam meg…. Nyílik az egyik cella ajtaja… és hallom: »Százados úr, Dr. Drégely Béla csend­őr százados…« Abban a pillanatban beugrot­tam a cellába és megöleltem Bélát. »Mit ke­resel te itt?« Béla elmondta, hogy a soproni gettózással kapcsolatban került vizsgálati fog­ságba, és rövidesen sor kerül a népbírósági tárgyalásra. Megkérdeztem tőle, miben lehe­tek a segítségére. Arra kért, hogy jelenjek meg a tárgyalásán.

Amikor tanúként kihallgattak… elmondtam, hogy arról, hogy Drégely Béla mit csinált a gettózáskor, semmit sem tudok, mert nem vol­tam ott. De azt tudom, hogy neki lehet kö­szönni a 48-as laktanyában lévő 360 munkaszolgalatos, a zsidó polgári lakosok megmen­tését. Nélküle képtelen lettem volna az üldö­zötteket megmenteni. Ezzel a kihallgatásom véget ért és visszautaztam Szombathelyre.

…Pár nem múlva Budapestre utaztam. Min­den hónap első hetében volt értekezlet a Ka­tonai osztályon… ahogy beléptem az irodába, behívott a szobájába… az osztály vezetője. Szemrehányást tett: »Hogy tudtál ilyen meg­gondolatlanságot csinálni!« Közölte, hogy ügyemet… a helyettese fogja kivizsgálni, azonnal keressem fel. A helyettes rögtön nekemugrott, mondván, hogy tudtam elmenni a tárgyalásra és mentő vallomást tenni. Próbál­tam megmagyarázni az álláspontomat: »Idé­zést kaptam, tehát kötelességem volt elmenni. A feltett kérdésekre pedig csakis az igazat feleltem…« Az volt az álláspontja, hogy amit Drégely csinált a 48-as laktanyában, azért megdicsérjük, a soproni gettózásért azonban felakasztottuk volna. Ezzel a kihallgatás véget ért, visszamentem a főnök szobájába… Hiába érveltem… magyarázatomat nem fogadta el, elkérte mindenható igazolványomat és közölte velem, hogy azonnal leváltanak és örüljek, hogy nem kerültem a pincébe.

Rögtön jelentkeztem a Honvéd Kórházban, ahol egy hónapig kezelés alatt álltam. 1947 szeptemberétől Szlovákiában teljesítettem szolgálatot, mint közúti csoportvezető.”

Gondolom, az olvasó már összevetette a tör­téneti tényeket Hahn professzor úr intelmei je­gyében. Almásy tehát 1947. júliustól már nem tagja a Katpolnak, következésképpen a Kubinyi által fejére olvasott ügyek idején már nem volt Szombathelyen. Mintha úgy tűnne, Kubinyi mégsem olyan jeles ismerője a Katpol törté­netének, csupán megint bemutatott egy mutat­ványt, amelyről kiderült, hogy blöff az egész.

És most térjünk vissza azokhoz a „korrekt” konkrétumokhoz, amelyekkel a továbbiakban igyekszik Almásyt befeketíteni Kubinyi. Azt írja: „Almásy Tibor elhárító százados elvtárs hűség­gel látta el becstelen és nemzetellenes felada­tát. Ezt mutatja, hogy 1947-ben már őrnaggyá léptették elő.” Nos, említettem már, hogy Al­másyt 1947 júliusában elbocsátották a Katpol állományából, az őrnagyi előléptetés parancsá­nak dátuma viszont 1947. november 1. A soron kívüli előléptetés fő indoka az 1945-ös szerep­lés. Mi más is lehetne? Vagy Kubinyi úgy gon­dolta, hogy Almásyt előbb kirúgják, majd fél év­re rá őrnaggyá léptetik elő a Katpol illetékesei? Azt mondhatnám erre, hogy Kubinyi feltételezése nem több ártatlan naivitásnál, de az érvelés, hogy Almásy „becstelen és nemzetellenes” tevékenységéért járt az előléptetés, azt jelzi, hogy szó sincs naivitásról.

Ami ezután következik, azt alig lehet politikai indítékokkal magyarázni. Tudom, a politikában sok minden lehetséges, de ami itt történik, az mégis mintha valami más lenne, valami, ami a gyűlölet természetével kapcsolatos. Almásy letartóztatásának okát például így fogalmazza meg Kubinyi: „…feltehetőéi rosszul helyezkedett.” így írja: „…feltehetően…”, mintha nem tudná, hogy Almásyt azért rúgták ki a Katpol kötelékéből, mert kiállt régi bajtársa, egy csendőr százados mellett akivel együtt mentette meg 400 zsidó életét. Vajon mit tett volna ebben a helyzetben Kubinyi, mit tanácsolt volna Almásynak? Talán meg kellett volna tagadnia Dr. Drégely Lászlót? Vagy esetleg nem tudta Kubinyi, hogy mi történt Almásyval? Ez eléggé furcsa attól az embertől, aki a Katpol ismerőjének tekinti ma gát. De ha mégis, akkor miért így fogalmaz „rosszul helyezkedett”.

Hogyan történt a letartóztatás? Almásy írja: „1948. február 9-én két nyomozó jelent meg a lakásomon… és házkutatást tartottak. Az egyik ólomkristály vázában egy dió nagyságúra összegyúrt amerikai egydollárost találtak. Ez volt az egyetlen bűnjel. Március 16-án a Margit körúti katonai ügyészségnek átadtak. A vádiratot megszerkesztették. A honvéd törvényszék a gondatlanságból be nem jelentett egydollárosért 300 forint pénzbüntetésre ítélt, amely a Legfelsőbb Bíróság döntésével jogerőre emelkedett. 1948. július 1-jével nyugál­lományba helyeztek.” Almásyt el kellett távo­lítani a hadseregből, s miután „jobb megoldást” nem találtak, corpus delictinek egy dió nagy­ságúra összegyúrt dollár is megtette. Az ol­vasó azt gondolhatja, hogy ezzel megelége­dett a Katpol. Nem. 1948. november 22-ér „két furcsa kinézésű ember” egy fekete Tát­rával a Katpolra szállította Almásyt. Szembe­sítették egy kiskatonával, akinek a noteszében a következő feljegyzés szerepelt: „Almásy Ti­bor százados D osztályvezető, Szombathely.” Valóban ismerték egymást, a nevet maga Al­másy írta be a noteszba, ha szükséges, hi­vatkozzon rá a fiatalember. A magyarázatot nem fogadták el, mert a jelek szerint egy angol kémkedési ügyet terveitek ki ellene. Megverték, körbefuttatták vele a szobát, az őr többször a falba verte a fejét, mert egy teljes nap után nem igazán jól állt a fal mellett. Aztán Szombathelyre vitték, ahol a megyei bíróság bűncselekmény hiányában felmentet­te. A kapuban azonban újra elfogták, és immár ítélet nélkül internálták, 58 hónapig volt fogoly a kistarcsai lágerben. Lakását elvették, fe­leségét kidobták az állásából, elrendelték neki, hogy adja be a válópert. Almásy nem jelen­hetett meg a tárgyaláson – elválasztották őket.

Nagyjából ez a története Almásy „rossz he­lyezkedésének”. De Kubinyit láthatóan semmi nem hatja meg, még az 58 hónapos láger sem, mert valami fantasztikusan rossz ösztöntől ve­zérelve azt írja: „…Almásy nem került életve­szélyes helyzetbe. …Valaki időben közbenjárt. Barátait tekintve ezen nem is csodálkozom. Kistarcsára internálták. Ez a tábor Recskhez vagy Váchoz, továbbá a Gyűjtőhöz viszonyítva üdülőhely volt…” Ehhez nem fűzök semmiféle megjegyzést, mert az ilyen mondatokra szokás azt mondani: önmagáért beszél.

1956 novemberében Almásy Tibor Sopro­non keresztül elhagyta az országot, a mene­kültet Kanada fogadta be. Kubinyi erről a kö­vetkezőket írja: „…Mint állítja, félt attól, hogy a felkelés leverése után, mint régi tisztet és internáltat, a Kádár-rendszer újra elfogadja. A »Népek Jámbora« nemcsak elhárító őrnagy elvtárs, hanem képmutató is.” Kubinyi ezúttal talán a legszörnyűbbet teszi, a félelem jogát vitatja el az embertől, ráadásul olyan embertől, akinek élete szinte minden percében oka volt a félelemre. És félhet ma is. De erről valami­lyen oknál fogva Kubinyi nem ír egy betűt sem. Pedig tudja, hogy Almásynak van oka a félelemre. Tudja, mert az általa ízekre sze­dett Mai Nap-cikk egyik bekezdésében a kö­vetkező Végzés szerepel: A Montrealban, To­rontóban és New Yorkban működő Számon- kérő Szék Büntető Bírósága Almásy Tibort háborús időkben elkövetett és beismert állam­ellenes bűneiért lefokozásra és golyó helyett jogerősen kötél általi halálra ítélte. E jogerőre emelt halálos ítélet ellen sem fellebbezésnek, sem pedig kegyelmi kérvény benyújtásának nincs helye. A kötél általi halálra ítélt Almásy Tiboron, bárhol tartózkodjon is, életkorára te­kintet nélkül, a halálos ítélet végrehajtandó! Dénes József hadbíró százados.

Vajon miért tartotta ezt a Végzést elha­nyagolható szempontnak Kubinyi? Miért nem idézett belőle és miért nem fűzött hozzá legalább egyetlen megjegyzést? Azt hiszem nagyon is kilóg a lóláb… De ezzel véget is ért a történet.

(Epilógus)

1993 november 18-án levelet kaptam Almásy Tibortól. Többek között ezt írja:

„Kubinyi Ferenc minden kémelhárítással kapcsolatos ügyet az én nyakamba varrt, és arról három folytatólagos fejezetben tájékoz­tatta az amerikai magyarságot. Később egyes rám vonatkozó részleteket visszavont és – ahogy Pesten szokták mondani – mással vi­tette el a balhét. Azaz: letagadta a dolgokat.

Magamról nem sok jót mondhatok. Élek és még legalább két évet szeretnék élni, hogy mindent elrendezzek, mielőtt meghalok.

1. Székesfehérváron van egy 180 éves ke­reszt, azt restauráltattam. Ugyanis kidőlt ke­resztfának nem köszön már senki. A nagy­anyám nagyanyja emeltette az Isten dicsősé­gére 1820. május 1-jén.

2. Egy 10 000 dolláros alapítványt létesí­tettem a cisztercita gimnáziumban tanuló sze­gény sorsú diákok részére, akik a katolikus hitben és a hazaszeretetben kiválóak. Ugyan­ezt kaphatja egy zsidó és egy cigány nem­zetiségű tanuló, ha van ilyen.

3. A Szent Donát kápolna építésére 10 000 dollár értékű 750 000 forintot adományoztam, és kiegészítettem azzal, a városnak adomá­nyozott 700 000 forint értékű kárpótlási jeggyel, amit fogva tartásomért juttattak ne­kem.”

1994. február 7-én újabb levelet kaptam Almásytól, amelyben a többi között ez áll: Kubinyi, ha nem is úgy, ahogy kellett volna, „megkövetett, a harci bárdot elástuk és néha levelezünk egymással.”

Akárhogy forgatom a levelet, csak az jön ki belőle, amit alig akarok elhinni: Almásy Tibor megbocsátott Kubinyi Ferencnek? Megbocsá­tott neki! Hogy van ez? Első pillantásra oportunus beletörődést olvastam ki a levélből, az­tán mérgelődni kezdtem, de Thomas Mann Kiválasztottja megnyugtatott: „Ha ki a bűnöst túlságosan buzgón üldözi, több kárt, mint ál­dást szerez… Az tehát a nagy politika, hogy a kegyelem a törvény előtt járjon.”

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


SZERDAHELYI ISTVÁN

Évvégi gondolatok

Ismét eltelt hát egy esztendő. Számomra kü­lönösen nevezetes, hiszen utolsó napján lesz a hatvanadik születésnapom, s az köztudo­másúan az öregkor kezdete.

Fiatalkoromban sose hittem, hogy meg­érem. Talán azért, mert költőnek készültem, s azon a pályán szinte hagyományos előírás a korai halál. A leginkább sajnálatos az volt ebben, hogy nem élhetem át az ezredforduló pillanatát, amiről úgy képzeltem, hogy vala­miféle óriási ünnepség lesz, nagy tűzijátékok­kal a világ minden pontján. S egy merőben új világ kezdete, amire majd gondosan felké­szülnek a XX. század utolsó évtizedében: 1999 szilveszterén nyilván kihirdetik majd az általános világbékét, soha többé nem lesz há­ború a földtekén, s más effajta nagy elhatá­rozásokkal vágnak neki a XXI. századnak.

Most, hogy a derekára érkeztünk ennek az utolsó XX. századi évtizednek, annyi már vi­lágos, hogy senkinek eszébe sincs bármit is változtatni csupán azért, mert öt esztendő múl­va ugrik egy számjegyet a naptári jelzés. Talán még tűzijátékok se lesznek sehol – bár ezt sajnálom a legkevésbé.

Megjegyzem, nálam jóval hozzáértőbb fu­turológusoknak se sikerült reális képet álmod­ni erről az ezredvégről. Akit én legtöbbre tar­tottam, az amerikai Arthur C. Clarké (A jövő körvonalai című, 1962-ben írt, szellemesen okos könyve 1968-ban magyarul is megjelent) például biztosra vette, hogy 1980 és 1990 között a közlekedés új vívmányai révén le fogunk szállni a Naprendszer bolygóira, a hír­közlésben pedig általánossá válik a személyi rádió használata; 1990 és 2000 között létre­hozzuk a mesterséges intelligenciát és a biológia vívmányaként lesznek már mestersé­ges emberek, kiborgok is.

Ezzel szemben, ugye, a közlekedés terén oda jutottunk, hogy a villamosok és autóbu­szok rendszertelenebbül és ritkábban járnak, mint fél évszázaddal ezelőtt, de drágábbak, mint valaha, s nemhogy személyi rádióink nincsenek, de a telefonjaink is vagy mellé­kapcsolnak vagy eleve nem adnak vonalat sem. A mesterséges intelligencia helyett a tömegkommunikáció vívmánya a mestersége­sen terjesztett unintelligencia, s ahelyett, hogy kiborgjaink lennének, a közéletben kö­zepes posztnál magasabbra kapaszkodott embertársaink kezdenek úgy viselkedni, mint valamiféle kiborgok.

Öregszem, egyre többféle gyógyszert kell szednem reggelente meg estelente, s a nyug­díjam egyre nagyobb hányadát kell a patiká­ban hagynom. De egyelőre nagyobb vész nin­csen, ha sok nem is, van némi esélyem arra, hogy megérjem a 2001. esztendőt. Egyre két­ségesebb azonban, hogy érdemes-e erre olyan nagyon áhítoznom.

Most már szinte bizonyos, hogy a világ sorsának irányítói nem éreznek semmit, ami­kor az év végén letépik az utolsó lapot a falinaptárukról. Egyébként nem is ők tépik le, hanem a titkárságaik vezetői. S minthogy a leveleiket és más, dátumozandó írásaikat se maguk írják, lehetséges, hogy azt se fogják észrevenni, hogy most már nem 19-cel, hanem 20-szal kezdődik a keltezés. Ők másféle idő­számításban gondolkodnak, nem évszázadok­ban, évezredekben, hanem választási ciklu­sokban. Nincs idejük arra figyelni, hogy vége a XX. századnak, őket csak az érdekli, hogy mikor jár le a hatalmon levő kormány megbí­zatásának ideje. Meddig ülhetnek a bársony­székeikben, vagy mikor lesz esélyük arra, hogy beleülhessenek a most mások feneke alatt nyögő bársonyszékekbe. S minthogy ez így van, nekünk aligha lesz esélyünk a világ­békére az ezredfordulón.

VISSZA

PETŐ GÁBOR PÁL

Időszámításunk

Yucatán korai maja civilizációjának agóniája i. e. 150-től i. u. 250-ig tartott – írta egy máskülönben okos újságcikk (Magyar Hírlap, 1994 július 8.). Azért „máskülönben”, mert az idézett mondat egyik fele és a cikk egy másik félmondata („Időszámításunk után 1000 körül” stb.) egyszerűen nevetséges, és – nem aka­rom a szerzőt megbántani, mások is elkövetik ezt – butaság.

Ez a butaság az időpontok megjelölésében nyilvánul meg – és ez nem csak butaság, tudás vagy tudatlanság kérdése, hanem sze­rintem világnézeti háttere is van.

Tudjuk, hogy nálunk régebben a régi tör­ténelmi események időpontját így adtuk meg: Kr. e. vagy Kr. u. – azaz Krisztus előtt, illetve Krisztus után, ahol is a két szó közé kimon­datlanul mindig oda kell hallani a „születése” szót. Természetesen a régi írók, mint pl. Livius ezt nem ismer(het)ték és ők ab Urbe condita, a Város (vagyis Róma) alapításától számolták az éveket. Magyarországon azonban – és né­mileg másképp más országokban is (pl. az angol nyelvben B. C. a Kr. e., míg A. D., anno Domini felel meg a Kr. u.-nak) – a Kr. e., Kr. u. volt szokásos, ami a kereszténységnek az ország történetében és az oktatásban játszott szerepe alapján érthető.

Nem tudnám megmondani, hogy mikor, de valószínűleg a szocialista korszakkal egyide­jűleg vált általánossá mind az oktatásban, mind az irodalomban – beleértve a törté­nettudományt – az i. e. és az i. sz. jelölés, ami kimondva az „időszámításunk (ti.: kezde­te) előtt” és az „időszámításunk szerint” rövi­dítése. De a korábbi jelölésmódból valahogy beidegződött az a bizonyos u. ezért aztán az a nevetséges szokás terjedt el, hogy „időszá­mításunk után”-t mondtak, sőt írtak – mint az idézett cikkben is –, aminek pedig semmi ér­telme sincs, hiszen nyilvánvaló, hogy még nem vagyunk időszámításunk után, mivelhogy időszámításunk nem ért véget – legföljebb „időszámításunk kezdete után”-t mondhatunk, ami eléggé kacifántos (ne feledjük: az i. e.-t kimondva nem mondjuk a „kezdete” szót).

A zavar nem új. Bizonyítja, hogy a Nyelv­művelő Kézikönyv már 1980-ban szükséges­nek tartotta, hogy elmagyarázza ezt (I. köt. 965-966.), megjegyezve, hogy az Európában másfél évezrede használatos időszámítás kezd világszerte – vagyis: a keresztény vilá­gon kívül is (?) – elterjedni. Azt is aláhúzza a Ny. K., hogy ne írjunk-mondjunk időszámítás előttöt vagy utánt, csakis időszámításunk előtt-utánt, mert nem általában, csak a mi időszá­mításunk előtti (vagy utáni) századról van szó.

A História című népszerű és népszerűsítő történettudományi folyóirat 1989-ben (1-2. számában – ki tudja, miért éppen akkor) tu­datta egy rövid szerkesztői jegyzetben, hogy a magyar történettudomány visszatér az i. e., illetve i. sz. korjelölésről a Kr. e. és Kr. u. használatára, mivel a szocialista országokban az antiklerikális propaganda részeként törölték a történelemkönyvekből a „Krisztus előtt” év­százados megjelölést, és ezzel kiváltunk egy világszerte elfogadott jelölési rendszerből.

Ennek az elhatározásnak az indokolásában azonban volt egy eléggé különös érv is: fel­tehetően a nem keresztények és nem hívők megnyugtatására kifejtette a szerkesztő, hogy a Kr. névrövidítés visszaállításának „semmiféle világnézeti tartalmat nem tulajdonít”.

Megvallom, ha hívő keresztyén volnék, ez az „érv” mélyen sértene, hiszen a keresztyén ember számára Krisztus születése vallási, méghozzá a legfontosabb vallási esemény, ez a világtörténelem középpontja, tengelye: min­dennek a megtörténtét ehhez viszonyítja, hi­szen Krisztus: Isten fia, a Megváltó. (Melles­leg: az Evangéliumokban feljegyzett és azo­nosítható események – Heródes uralma, a népszámlálás, a „betlehemi csillag” – alapján, pl. Máté evangéliumából azt lehet kiszámítani, hogy Jézus születési éve Kr. e. 4 volt.)

A nem Krisztushívő vagy a nem hívő viszont nem egészen hiszi el ezt az érvelést és a vallási szemlélet túlsúlyra juttatására irányuló törekvést, a klerikalizmus offenzívájának egyik jelét véli fölfedezni a Krisztus előtt-Krisztus után kormegjelölésre való hangsúlyozott visszatérésben. Néhai Antall József miniszter- elnök utolsó szavai szerint keresztény Ma­gyarországot akart, mert – úgymond – csak annak van jövője. Talán nem kevesen vagyunk, akik szerint annak csak múltja van, és nem is mindenben dicsőséges múltja. A ma­gyarok többsége, a jelek szerint, demokratikus országot akar, amelyet nem lehet „felajánlani” – mint tette már két ízben is az esztergomi bíboros érsek-prímás! – Szűz Máriának: sen­kinek nem lehet odaadni.

Talán apróság az időszámítás jelölése, de nem árt idejében felfigyelni – ha még nem késő – bizonyos erők szervezkedésére, ame­lyek rá akarják kényszeríteni szemléletüket másokra. Ebből elég volt sok éven át.

És itt nem negyven évre célzok, hanem sok évszázadra.



VISSZA

OLVASÓLÁMPA


Önálló elődkeresés

Deák László: Az árvaság kora

Költészetünkről, ha az olvasó a verseskönyvek közt keresgél, mindig az derül ki, hogy érdekesebb, mint amilyennek kritikusaink láttatják. A költők nem hagyják magukat iskolákba sorozni, és az életművükhöz szükséges elődöket sem a sémák szerint választják ki maguknak.

Jó példa erre Deák László válogatott kötete, Az árvaság kora. „Nagyvárosban születtem, a városi emberek élményeit próbáltam megfogalmazni, sokszor a groteszk helyzetek megte­remtésével sikerül” – vallotta fiatalon. „Egyes dolgokat még határozott hangon megvédünk. / Más dolgokkal már nem tudunk mit kezdeni” – írta jó tíz év múlva, végül pedig a fájdalom erdejébe ért el, ahol omlik a lélek, „a műhelyek téglái kiégtek”, és a költő verse szikár és haragos:

Hajam elolvadt a napon. Ne nézzetek rám, csúf vagyok,
vérberzsenyes és tarjagos, csak az ujjaim ügyesek.
Nyolc év Lyonban, öt Brüsszelben, Hágában talán három;
apróbb vitákhoz már hozzászólhatok. Társban baktatunk,
mióta? Ő a rókáról mesél, én sokat iszom és hallgatok.
De teliholdra mindenből elég, fél napig okádok nem nézve hol,
fél szemmel se lesem közben, a dió merre csörög?
..........................................................................................................
Hol vagyon a mi országunk?


                                                                      (Céhlegények utazása)

Deák László egyre tömörebbé kalapált versei mögött elődként Füst Milán alakja sejlik fel, mintha legtöbbet az ő időmértékes ritmusokat bújtató, szűkszavú verseiből tanult volna. Az Utolsó önarckép, a Künn, a Céhlegények utazása című versek (mindhárom Deák László és egyúttal mai líránk legmaradandóbb alkotásai közül való) úgy idézik fel, mint előzményt a Füst Milán-i lírát, hogy ugyanakkor önálló hangon szólnak, részei egy jelentős költői életműnek. Ismereteim szerint ma nincs még egy költő, aki ennyire mélyen kapcsolódna ehhez a hagyományhoz. Szerencsére a mi költészetünk mindig a külön utakon járók költészete is volt, ezért sokszínű és érdekes – feltéve, hogy az olvasó veszi a fáradságot, s listák és ismert nevek helyett a verseskönyvek szerzői közt keresgél. (Magvető)

S. A.

VISSZA

CSŰRÖS MIKLÓS

Kortörténeti jelentősége csekély

Táncsics Eszter és Csorba Géza naplója

A kötetet Búza Péter gondozta, megjelenését a Magyar Hitelbank Táncsics Alapítványa tá­mogatta. Táncsics ellenzéki gondolkodó és politikus, „forradalmi demokrata” volt. Petőfi részben róla mintázhatta Az apostol hősét. 1869-ben az Általános Munkásegylet rendel­kezésére bocsátotta hetilapját, az Arany Trom­bitát, ismerte az utópista szocializmust.

Érdekes emlékeztetnünk Adynak Táncsics­ról szóló szavaira, bekezdéseire. 1907-ben ezt írta: „ki fogják függeszteni minden iskolában a legmázoltabb történelmi képeket? (…) Ott lesz-e Dózsa György, Esze Tamás, Martinovics és Táncsics? Végre ezek is csak hősei voltak a mi hősietlen, keserves ezer évünknek?”

Táncsics Eszter a leánya, Csorba Géza a veje volt Táncsics Mihálynak. 1873-tól 1876-ig vezették a feljegyzéseket, az utolsó évben főleg csak Eszter. Nem volt szerencsés há­zaspár. Első lányuk korán meghalt. Az apa és após Táncsics „meggondolatlan vállalkozás miatt addigi vagyonkáját is elveszíti”. Sok gye­rekük van, alig tudják iskoláztatni őket.

Csorba Géza szerkesztő, publicista, a korai munkásmozgalom résztvevője. 1879 októbe­rétől 1881 márciusáig szerkeszti a Népszavát, a demokrata és függetlenségi eszmék híve, szociális érzékenységgel rendelkező huma­nista.

A gyűjtemény az eredeti szövegnek mintegy a negyven százaléka, ezer kézirati oldalból négyszáz szerkesztett oldal. Kortörténeti je­lentősége, sajnos, csekély. Táncsics történel­mi és szellemi súlya aligha derül ki belőle. Jellemzésül és bizonyítékul idézek egy levelet, jobbat az átlagosaknál; nyelvezete kissé ar­chaikus, kortörténeti érdekessége is kiemeli a többiek közül. Százhúsz éve, 1874-ben író­dott.

December 12. Szombat: Géza reggelit ké­szített. Reggelizés után Géza olvasgatá a la­pokat, én ledőltem a dívánra, mert rosszul érzém magam. Takarítás, Géza átment az ár­veréshez, vett egy álló íróasztalt, de nemso­kára eladta. Átmentem én is – vett még mine [sic!] egy szép órát, könyvállványt, éjjeliszek­rényt, függönytartót, s egy sereg skatulyát, ez utóbbiakat elcserélte egy zsidóval, az adott egy képet s egy névjegytokot teknősbékából, s egy skatulyát, ráfizetni kellett 7 frtot. Már majdnem dél volt, hogy átjővén a kredencet bevittük a másik szobába, annak a helyére pedig a könyvállványt tettük, s föléje az órát, szépen ketyeg. Jött Gyula, ebédelénk, miköz­ben a Mariskától ma jött levelet olvastam el. Skandalózus egy levél! Szerettem volna el­tépni. Ebéd után Gy(ula) elsietett. Géza az órát igazgatta, én a könyveket raktam el nagy örömmel. Géza elment a hivatalba 2 órakor, mivel d.e. nem volt. Rakosgattam, rendezget­tem egyet-mást. Apának vettem pár szivart. Odakinn sok dolog volt, apa feküdt, a lába és jobb kezének egyik ujja fájt. Beszéltem az árverésről, olvastam az esti lapot. Géza jött, még egy darabig beszélgeténk, azután eljövénk. Csúnya, esős idő volt. Már itthon volt Gyula; a táblára volt írva, hogy Wittkovszky keresett; tűzrakás, vacsora-készítés, gyönyör­ködés az új tárgyakban s különösen az órá­ban. Vacsora után rágyújtás, Gyula olvasott »A Kőszívű ember fia«-ból [sic!], Géza hall­gatta, én kötöttem. 1/212 órakor hagyta abba Gyula az olvasást. Bevégzém Géza harisnyá­ját. Kikészítém a ruhákat, lefekvés, elalvás.”

Táncsics Mihály Életpályám című művét 1949-ben Czibor János rendezte sajtó alá a Szépirodalmi Kiadónál, 1978-ban megjelentet­te a Magvető is. Magvasabb olvasmány, mint lányának és lánya férjének most kiadott nap­lója. Vegyük elő újra. (Széphalom Könyvmű­hely)

VISSZA

Meglepő adalékok irodalmunk történetéhez

(Egy jegyzőkönyvről)

Olvasok egy könyvet, egy hajdani irodalmi tanácskozás jegyzőkönyvét. Az írók panasz­kodnak benne amiatt, hogy az állami hatósá­gok olyannyira allergiásak az ország szövet­ségi politikájának vélt érdekeire, hogy az már túlmegy a józan ész határain. Egyikük előadja például, hogy barátja, a kiváló katonai író meg­írta egy XVIII. századi magyar generális élet­rajzát, de – szerencsétlenségére – a kétszáz esztendeje halott magyar hadfi Magyarország mostani „nagy szövetségese” ellen is vezetett győztes seregeket. S a kultúrpolitika illetékesei könyörtelenül kicenzúráztak művéből minden olyan részt, amely arra vallott, hogy a magyar generális furfangosabb tudott lenni akkori el­lenségünknél, mondván, hogy e hajdani ellen­ség most már a szövetségesünk, s kétszáz esztendő ide vagy oda, nem engedhetjük meg magunknak, hogy rossz hírét keltsük.

S akkor felállt a magyar irodalom egyik legjelesebbike, s bejelentette/ hogy ő cenzú­rázta a szóban forgó művet, ő tiltotta le rá­dióbeli előadását, s vállalja tettét, mert külpo­litikai érdekeink ezt kívánták.

Nem, kedves Olvasó, ezúttal nem az „átkos” esztendők egyik újabb – s lassan már igen­csak unalmassá váló – leleplezését forgatom. A „nagy szövetséges” nem „népünk barátja”, a Szovjetunió, s a magyar generális bizony nem a „proletár internacionalizmus” miatt nem lehetett ügyesebb a kétszáz évvel ezelőtti el­lenségnél.

Ez a tanácskozás A lillafüredi írói értekezlet (1942. november) jegyzőkönyve, amely 1942 novemberében zajlott, a hajdani generális Ha­dik András volt, akinek bájos berlini hadicsínyjét cenzúrázta ki a rádióból – uram egek! – bizony nem más, mint Cs. Szabó László. Mondván, hogy e kis történetben „a németek hadászatilag olyan siralmasan szerepeltek, hogy a tervezett rádióelőadás meghallgatása után nem maradt volna ember, aki bízott volna a tengely győzelmében”.

A legendás hírű írótalálkozó mindmáig hoz­záférhetetlen – s amint ezt a fentiek érzékeltet­hetik, nemegyszer felettébb meglepő fordula­tokban is bővelkedő – jegyzőkönyve Kristó Nagy István szerkesztésében s az ő szakszerű előszavával jelent meg. Tanulságos olvas­mány. (Z)

– ii –

VISSZA

FRIDECZKY FRIGYES

Mennyire magyar a Magyar Larousse?

Május végén (múlt év karácsonya helyett) megjelent a Magyar Larousse Enciklopédikus Szótár harmadik kötete. A késés okát ne firtassuk, ilyesmi gyakorta előfordul a magyar könyvkiadásban. Igaz, mostanában inkább a meggondolatlan, sietős kiadás jellemző a gomba módra megszaporodott magánkiadók­ra. A külföldön megjelent bestsellereket igye­keznek gyorsan lefordíttatva, akár lektori, sőt szerkesztői ellenőrzést mellőzve piacra dobni – lehetőleg megelőzve a hasonló szenzá­ciókban utazó versenytársakat. Lexikonok, enciklopédiák is megjelentek a közelmúltban – idegen nyelvekből fordítva, avagy hazai gondolkodók tollából. Előbbire a Cambridge és az Egyetemes Guiness Enciklopédia a példa, utóbbira a Pannon Enciklopédia és a Móra Lexikon. Angol eredetiből fordítják a közeljövőben megjelenő tizenhat kötetes Britannica Hungaricát s hazai tudós team állítja elő az Akadémiai Kiadó Magyar Nagylexi­konát.

Ha egy lexikont-enciklopédiát kiadóik fran­cia, angol avagy egyéb eredetiből fordíttatva tesznek közzé, előfordulhat, akár törvénysze­rű, hogy az a könyv túlontúl elfogult saját nem­zetisége, tudománya, művészete, történelme, nyelve és irodalma mellett. Ilyenkor ildomos hangsúlyozni annak „nagyon angol, nagyon amerikai” mivoltát, mint ahogy ezt tették a Mae­cenas Kiadó által közzétett Cambridge-enciklopédia esetében. Viszont, ha egy lexikon Ma­gyarországon, eleve magyar olvasóközönség számára készül, magyar főszerkesztő közre­működésével, kihangsúlyozott Magyar jelzős előtaggal (mint esetünkben a Magyar Larous­se), akkor elvárható, hogy kidomborodjék ma­gyar jellege, és a nemzetközi szinten szokásos szócikkek mellett magyar specifikumok is meg­jelenjenek benne. Az olvasó identitását, ma­gyarságtudatát ápolja az a lexikon, amely bő­velkedik a magyar tudósok, feltalálók, világuta­zók, építő- és képzőművészek, zeneszerzők és karmesterek, énekesek és hegedűművészek stb. tömör, de lényegét tekintve teljességként elfogadható szócikkekben.

A Magyar Larousse magyar jellegét főszer­kesztője, Szávai János egyetemi tanár, az irodalomtudomány doktora garantálhatná. Ő mint az elvi főszerkesztő szabhatta meg, mi­lyen magyar különösségnek kell feltétlenül be­lekerülnie; mely magyar személyi és földrajzi nevek, speciális fogalmak, magyar sajátossá­gok megjelenítése nélkülözhetetlen. Számonkérhetnénk rajta, mennyire „szűrte” meg a francia anyagot, mellőzte-e a túlságosan gall specifikumokat, másrészt mennyire volt igényes a magyar szakfordítók és az új szakcikkek megfogalmazóival szemben. Vajon valóban a legkompetensebbeket kérte-e fel egy-egy szó­cikk lefordítására, illetve megírására? Elfogu­latlan történészek s más szakemberek válo­gatták, szelektálták-e saját szakterületük ered­ményeit, tudósait, művészeit? Nem fordulhat-e elő, hogy együttérzés-ellenérzés, ilyen vagy olyan politikai kurzus beállítottsága szabta meg a bekerültek (illetve be nem kerültek) jelenlétét, minősítését, mellőzését?

A magyar helységnevek gyakorisága meg­nyugtathatna, ha nem tekintenénk a környező országok hasonló kezdetű városaira, közsé­geire. Példaként: Alsó- kezdetű (I. kötet) itt huszonkét változatban található, ám Szlová­kiában száznegyven, Erdélyben százkettő, Burgenlandban is tíz. Magyar-hoz kapcsolódó helység (II. kötet) itt huszonnyolc, Szlovákiá­ban tizennyolc, Erdélyben nyolcvanegy (!). Szent- kezdetű helység (III. kötet) itt 28, Szlo­vákiában 26, Erdélyben 29. Székely- kezdetű itt három, Erdélyben negyvenhét. Mindezt azért tesszük ismertté, mert ha a Larousse a Franciaországon kívüli francia nyelvterület (Belgium, Svájc, Kanada, afrikai volt francia gyarmatok) városait is feltüntetheti, akkor a Magyar Larousse-ban is megjelenhetnének a határainkon kívüli területek magyar helység­nevei, például a szlovákiai Alsókubin, Árva­vára, Breznóbánya, Dunaszerdahely, Eperjes, Galánta, Ipolyság, Krasznahorka, Korpona, Liptószentmiklós, Lubló, Nyitra, Ótátrafüred, Párkány, Podolin, Poprád, Pöstyén, Tátralom- nic stb. (Az Akadémiai Kislexikon a fentiekből Eperjest 16, Dunaszerdahelyt 10, Alsókubint 8, Liptószentmiklóst 15, Poprádot 11 sorral „tisztelte” meg.) Erdélyből is szívesen látnánk Barótot, Bálványosfürdőt, Csernátot, Csoma- kőröst, Dálnokot, Gelencét, Kisbacont (Bene­dek Elek!), Köpecet, Nagyajtát, Tordát, Var- gyast, Zágont (Mikes Kelemen!), Zilahot.

A Babits Mihály szócikk írója nem tud arról, avagy szükségtelennek tartja megemlíteni, hogy Babits az eredetivel azonos értékű for­dítását adta Dante Divina Commediájának, hogy Szophoklész-, Shakespeare- és Goethe-drámát is fordított, s különböző gyűjtemé­nyekbe Poe, Tennyson, Wilde, Baudelaire, Verlaine s mások verseit. Erato s Amor sanctus gyűjteményét sem említi.

Kimaradt a teljes Benedek család! Benedek Elek, a jeles mese-, monda- és történelemíró; B. Marcell, a neves esztéta, irodalom- történész, lexikonszerkesztő, regény- és drá­maíró, több önálló kötet szerzője és számos francia, angol stb. regény fordítója; B. István orvos, elmegyógyász, pszichiáter, író; B. And­rás dramaturg, író, műfordító. Nem szól Devecseri Gábor költőről, a legjobb Homérosz-fordítóról. De nem találjuk Bálint Györgyöt, a mártírhalált halt publicistát, Gábor Andort és századunk egyik legnagyobb magyar próza­íróját, Nagy Lajost (!), se Benjámin Lászlót, Boldizsár Ivánt, Bölöni Györgyöt, Beöthy Lász­lót, Bőd Pétert (Bőd Péter Ákos van!), Cseres Tibort, Berda Józsefet, Bertha Bulcsút, Darvas Józsefet, Dobozi Imrét, Garai Gábort, Györe Imrét, Ladányi Mihályt, Tandori Dezsőt, Tatay Sándort, Váci Mihályt. Nincs benne Csanádi Imre, Csanády János, Csorba Győző, Csuka Zoltán (Csurka István, Csoóri Sándor igen), Bajomi Lázár Endre, Baróti Szabó Dávid, Baránszky-Jób László, Czine Mihály irodalom- és Cenner Mihály színháztörténész; Bihari Mi­hály politológus, Gyertyán Ervin esztéta, Scheiber Sándor filológus, a Rabbiképző igaz­gatója, Schreiber Hugó festő, Schreiber Má­tyás zeneszerző, Vámos László rendező és Vámos László fotóművész.

Nincs benne Goldmark Károly, Hidas Fri­gyes, Láng István, Mihály András, Petrovics Emil, Sugár Rezső, Szervánszky Endre és Szabó Ferenc zeneszerző. Nem szerepel Almási Miklós esztéta, Almási Éva színésznő, Almássy Miklós zongoraművész, Almár Iván csillagász.

Seregi László táncos, koreográfus szerepel, de Seregi László rendező nem; Csermák Jó­zsef kalapácsvető igen, Csermák Antal zene­szerző nem; mind a három sakkozó Polgár lány igen, de Polgár Tibor zeneszerző, kar­mester és Polgár László világhírű basszista nem. Kimaradt Tóth Aladár neves zenekritikus, operaigazgató, Ancsel Éva filozófus, Auer Lipót hegedűművész-tanár, szinte az egész eu­rópai, sőt amerikai hegedűiskola megalapo­zója, több neves hegedűművész professzora. Hiányzik Erdélyi Miklós, Fischer Ádám és Fischer Iván, Fricsay Ferenc, Fleischer Antal, Medveczky Ádám, Rubányi Vilmos, Sándor Frigyes, Somogyi László, Széli György, Szenkár Jenő és sok más karmester; s a száznál is több kiváló énekesünk közül: Anday Piroska, Báthy Anna, Budanovits Mária, Gregor József, Gyurkovics Mária, Maleczky Oszkár, Miller La­jos, Némethy Ella, Orosz Júlia, Osváth Júlia, Palló Imre, Pataky Kálmán, Réti József, Sán­dor Erzsi, Sárdy János, Sólyom Nagy Sándor, Takács Klára, Tiszay Magda, Tokody Ilona, Závodszky Zoltán.

Békés András, Márk Tivadar, Mikó András, Oláh Gusztáv, Rékai András, Szinetár Miklós rendező, illetve szcenikus hiányzik, de jelen van Oláh György „újságíró, politikus… a szél­sőjobboldali radikalizmus egyik vezéralakja… 1938-tól 1944-ig az Egyedül vagyunk c. szél­sőjobboldali folyóirat főszerkesztője”.

Hunyady Sándor író nem 1830-ban, hanem 1890-ben született; Justh Zsigmond Puszta- szenttornyán született és Cannes-ban halt meg; Kosztolányi Dezső sem 1895-ben, ha­nem 1885-ben született. Hibát találhatunk még több százat is, de az arányokra jellemző, hogy Szabó Dezső 40, Szabó Pál 15, Szabolcsi Bence, a világhírű zenetudós 13 sorral sze­repel, Bartha Dénes, Kroó György, Somfai László, Tallián Tibor zenetörténész-esztéta ki­maradt. Tudósaink, felfedezőink, feltalálóink közül is sok érdemes kimaradt, de ez már egy másik cikk tartalma lehetne.

Azt reméltük, hogy a Magyar Larousse egyetemes értéke mellett az olvasó identitá­sát, magyarságtudatát is ápolni, erősíteni fog­ja. Várakozásunkban, sajnos, csalódnunk kel­lett. (Librairie Larousse, Paris-Akadémiai Ki­adó, Budapest)



VISSZA

KÖNYVAJÁNLAT


„Azt mondod: madár;
    azt mondom: páva,
        azt mondod: páva,
            azt mondom: jelkép…”

E sorokkal induló szabadvers nyitja bevezető helyett Móser Zoltán Jelek és ünnepek című tanulmánykötetét, amely a Fekete Sas Kiadó­nál látott napvilágot. A művészettörténet terü­leteit is érintő folklorisztikai tanulmányokban a magyar szellemi és tárgyi örökség olyan emlé­keit vizsgálja a szerző, amelyeket a magyarság a középkori keresztény kultúrából átvéve, egy­séges egésszé épített az ősi magyar hagyomá­nyokkal. Az első írásban az erdélyi magyargyerőmonostori templom madárleányt ábrázoló gyönyörű középkori domborművét mutatja be, a kígyókat szoptató ősanyát; egy másik tanul­mányban népdalaink pávás változatait, a páva­jelképek középkori ábrázolásait, ezek általános és nemzeti vonatkozású jelentéstartalmait elemzi. A népszokás, a dallam, a szöveg és a motívumok által közvetített jelentések értelmét vizsgálja a farsangi regölés kapcsán, majd pe­dig a „hajnal dalokat”, amelyekben a középkori katolikus egyházi liturgia elemeit véli felfedez­ni. Átéli népszokások közül a lucázás, a regö­lés, a betlehemezés, a Mikulás-járás még nem is oly rég jelentéssel bíró, élő hagyomány volt, de manapság – írja – hiányzik már ebből min­den, ami hitelessé teszi a jókívánságot, ami igazzá az ünnepet, ami az éneket is bearanyoz­za. Hiányoznak a jelek, a jelzések, a mondott, a rajzolt és festett, az elképzelt és hagyomá­nyos – ezért évszázadokig tovább örökített és örökíthető – szimbólumok. Ezekről az eltűnt vagy eltűnni akaró jelekről, jelképekről és szo­kásokról olvashatunk a személyes hangvételű, rajzokkal, fényképekkel és kottákkal illusztrált tanulmánykötetben.

A paraszti társadalom tárgyi környezetében született meg és hagyományozódott nemzedé­keken keresztül a jelentősebb emlékeiben már múzeumokban őrzött, elgépiesedett korunkban egyre inkább kuriózumnak számító népművé­szet, amelyben modern nemzeti kultúránk is gyökerezik. A magyar népművészet felfedezé­sének, tárgyi emlékei gyűjtésének, leírásának kezdete a XIX. század elején volt, s mind a mai napig tart, versenyben az idővel. Minden kul­túrnemzet néprajzi irodalmában megszülettek azok a nagy monográfiák, amelyek a nemzeti népművészet értékeit veszik számba, az érték­mentésen túl a nemzettudat erősítésének szán­dékával is. A magyar néprajzi irodalom is büsz­kélkedhet ilyen nagyszabású, mára klasszikus­sá érett monográfiával, Hofer Tamás és a kö­zelmúltban elhunyt kiváló néprajztudós, Fél Edit Magyar népművészet című művével. Az el­ső, 1975-ös kiadás után most másodszor jelent meg a mű a Corvina Kiadónál, változatlan szö­veggel, de az akkori fekete-fehér helyett – a könyv négyötödét kitevő – színes képanyaggal. A kötet tanulmányrészének bevezetője a nép­művészet mibenlétét, a nemzeti kultúrában be­töltött szerepét, a modern művészethez való vi­szonyát taglalja, majd a paraszti tárgyi világ ál­talános jellemzői után a tárgyak jelentéseiről, készítéséről, beszerzéséről olvashatunk. A népművészet korszakai, a régi és új parasztstí­lus elemzése után az utolsó másfél évszázad népművészetéről, majd a magyar népművé­szet megkülönböztető sajátosságairól írnak a szerzők. A témakör irodalmának válogatott jegyzéke után a látnivalót kommentáló, a be­mutatott tárgy lelőhelyét, készítőjét is feltűntető szöveg kíséretében gyönyörködhetünk a tár­gyak szerint rendezett képanyagban.

Szőnyegszövő, hímző és bőrmintázó, házi­ipari jellegű iparművészeti telepet létesített 1904-ben Gödöllőn Kriesch Aladár festő- és ter­vezőművész az iparművészeti tervezésben jár­tas Nagy Sándor festőművésszel, és a festőből lett tervező majd építésszel, Toroczkai Wigand Edével együtt. Céljuk az volt, hogy a környék­beli lakosságot szövő háziiparra oktassák. Ez a háziiparfellendítésére, a kereseti források bő­vítésére szervezett telep volt a magja a gödöllői művésztelepnek, amely a századelőn az euró­pai szecesszió legjelentősebb hazai műhelye lett, a stilizáló, a népművészetből és a középkor művészetéből is táplálkozó formanyelvet kiala­kító, a népi ornamentikát felhasználó magyaros szecesszió bölcsője. A régivel való szakítást hirdető stílusirányzat mellett a művésztelep kö­zössége életfelfogásban is másféle értékrendet érvényesített: a tolsztojánizmus jegyében a korban szokatlan életvitelt valósítottak meg, „senkinek sem voltak előjogai… nemcsak a tár­sadalmi korlátok vesztették el erejüket, de még a munkakörök hierarchiája is megszűnt”. A munka, a művészet és az élet egységét igye­keztek megvalósítani, s a telep egész tevé­kenységét meghatározó eszmény volt a művé­szetek szintézisének megvalósítása, az „össz- művészeti mű” megteremtésének vágya, amely a „díványpárnától a várostervezésig” egységes stílust szeretett volna teremteni, többek között a műfajhatárok lerombolásával is. A művészi törekvések eredményeként így kerültek ki a te­lepről a képző- és iparművészet szinte vala­mennyi műfaját képviselő alkotások: festmé­nyek, szobrok, kerámiák, mozaikok, bőr-, textil­es üvegmunkák, könyvtervek és illusztrációk, ház- és kerttervek enteriőralakítással. Gellér Katalin és Keserű Katalin A gödöllői művészte­lep című, második kiadásban a Cégér Kiadónál megjelent monográfiájukban hét fejezetben vizsgálják a telep történetét, az alkotóközösség művészeti nézeteit és azok forrásait, a művé­szetek szintézisének megvalósítására tett erő­feszítéseket, a gödöllői szecesszió szimbolikus elemeit, a nemzeti művészettől a népművésze­tig vezető út állomásait, nyomon követik a kiál­lításokat, történeti kronológiával, jegyzetekkel, kép- és rövidítés-, valamint helynév- és forrás- jegyzékkel egészítve ki az értékes művet. Szá­mos fekete-fehér és színes illusztráción mutat­ják be az itt készült alkotásokat, köztük például a marosvásárhelyi Kultúrpalotát, amely az összművészeti törekvések, a magyaros sze­cesszió megtestesítője mind az épületet, mind belső dekorációját illetően. Tükörtermében – s a könyvben is – látható színes üvegablakai Nagy Sándor és Toroczkai Wigand Ede tervei alapján Róth Miksa műhelyében készültek. Együttműködésük eredménye volt a velencei világkiállítás csarnoka is, sőt a mexikói Nemzeti Színház üvegdíszeinek egy része is, amely Körösfői-Kriesch Aladár tervei szerint készült.

Róth Miksa a gödöllői művészek terveit, leg­jelentősebb üvegablak- és mozaikmunkáit a kor magas technikai színvonalán valósította meg. A mesterséget apja műhelyében sajátítot­ta el, külföldi tanulmányút során ismerkedett meg az európai üvegfestészet hagyományai­val. 1885-től fennálló műhelyében különleges színű és fajtájú üvegek előállításával nemzet­közileg elismert színvonalra emelte a magyar üvegfestészetet. A középkori üvegablakok pa­tináját utánozva, speciális vasoxidos ráfestést és égetést alkalmazott. A művészettörténet a historicizmus és a szecesszió nagy mestere­ként tartja számon, aki a múlt század végén és e század elején rohamosan épülő Budapest számos nagy középületének üvegművészeti munkáit kivitelezte. Dekoratív festészettel is foglalkozott, a budapesti Szent István Bazilika és az Országház üvegképeit is ő készítette. Re­mekmívű üvegablakait a Magyar Nemzeti Bankban, az Országos Levéltárban és több más középületben is megcsodálhatjuk, de gyö­nyörködhetünk a Helikon Kiadó illúziókeltő ajándékában is, a könyvhöz mellékelt, üvegre ragasztható, átvilágítható, színes üvegmozaik fóliaképében. Az ötven színes és tíz fekete-fe­hér fotót tartalmazó, reprezentatív kiállítású könyv, Varga Vera Róth Miksa művészete című munkája a Szép magyar könyv ’93 versenyen Budapest főpolgármesterének díját nyerte el.

„Szeretem a paraszt-osztováta recsegő- csattogó munkazaját, a vetélőről lepergő szá­lak szabad nyújtózását, a szövőtechnikák meg­számlálhatatlan gazdagságban ajánlkozó, de mindig világos, áttekinthető rendjét…” Gazdá­né Olosz Ella vallomása ez szerelmes mester­ségéről, a szőnyegszövésről, amelyet a róla szóló könyvben idéz az 1993-ban elhunyt mű­vésznő férje, Gazda József, a könyv írója, aki a sorok mögül kiérezhető fájdalom szorításá­ban egy nagyszerű művészpálya megörökíté­sére vállalkozott. A családi háttér, a gyermek- és diákévek felvázolása után a művészi pálya­kezdés éveit eleveníti fel, a főiskolás éveket, a néprajzi gyűjtőutakat Erdély gazdag tájain, a néprajzos Szentimrei Judittal való barátságot, az erdélyi művészek és művészkörök hatását. Olosz Ella a nagyenyedi Bethlen Gábor Közép­iskola tanáraként kezdte pályafutását férjével együtt, de az ott töltött évek és a körülmények nem kedveztek művészi fejlődésének. Kovásznára költöztek, s a kísérletezés évei következ­tek. A hetvenes-nyolcvanas évek a kiteljesedés korszaka volt, kiállítások, szakmai elismerések közepette. A nyolcvanas évek vége felé Ceaușescu Romániájában körülöttük is megfagyott a levegő, beszűkültek az alkotás lehetőségei. A művekben is kifejezésre juttatott felszabadultságérzés a temesvári események után jött csak el számára, de a törékeny alkatú művészt, aki négygyermekes családanyaként alkotott maradandó művészi értékű textíliákat, már csak pár évvel ajándékozta meg a sors. Gazda József valamennyi alkotás születését bemutat­ja a könyvben, minden művészettörténésznél avatottabb módon, az alkotó- és élettárs min­dentudó szeretetével. A gyengén sikerült feke­te-fehér, de annál kiválóbb színes illusztráció­kon nyomon követhetjük az életmű alakulását a könyv írója, valamint a Kriterion és a Püski Kiadó jóvoltából.

Az év során megjelent, ajándékozásra is al­kalmas művészeti kiadványokat ajánlottam tisztelt Olvasóinknak, egy karácsony esti népi köszöntővel búcsúztatva az óévet:

„Adjon Isten minden jót,
Ami tavaly szűkén vét,
Gazdának bort, búzát,
Gazdasszonynak tyúkot, ludat,
Lányoknak, legényeknek egy-egy szép mátkát,

Országunknak csendes békességet
És megmaradást.”

(emmi)



VISSZA