Kurt Vonnegut (1922) alighanem a kortárs észak-amerikai irodalom legnagyobbja. Legkiválóbb regényei, az Ötös számú vágóhíd, a Börleszk, a Kékszakáll stb. az angolszász próza halhatatlanjai közé emelik. Ezúttal – magyar nyelven először – egyik versprózáját mutatjuk be, költői szépségű betlehemi legendáját.
Ímé,
a szűz fogan méhében
és szül fiat,
és annak nevét Immánuelnek nevezik,
a mi azt jelenti:
Velünk az Isten.
Hogy elkezdjem:
Mielőtt a Világegyetem Teremtője
eljött a Földre,
mielőtt úgy döntött, hogy megszületik
egy emberi csecsemő képében,
egy forgalmas fogadó jászolában,
azelőtt nem volt szüksége szemre.
Azelőtt birtokában volt minden tudásnak,
és ő volt minden.
A Teremtőnek csak léteznie kellett.
Ennyi elegendő volt.
De most, emberi csecsemő képében,
amellyel látni fog,
s oly tökéletlenül fog látni:
két emberi szem volt,
egy-egy gumiszerű kamera.
Éjszaka volt, amikor a Teremtő
megszületett.
Ugyanúgy sírt, mint bárki más.
Amikor először nyitotta tágra szemét,
könnyes volt
és homályos.
Nem látott semmit sem
tisztán.
Nem tudta megállapítani, mi van közel
és mi van távol.
Ekképpen tévesztette meg egy lámpa
lángja,
amely közel volt hozzá.
Égő rongydarab, olajjal teli tálban,
amiről azt hitte, szupernóva,
amiről azt hitte, a kilobbanó
Karácsonyi csillag.
Félhold emelkedett a magasba.
A Karácsonyi csillag szikrái
semmivé foszlottak.
Aggódó kiáltások hallatszódtak.
Puffanások hallatszódtak.
Még csak egy perces volt,
és egy bába ringatta,
amikor a Teremtő tanújává vált első
emberi tévedésének.
A Hold József homloka volt,
aki úgy tett, mintha a Teremtő apja volna
szívvel lélekkel.
József lámpást tartott.
József annyira rajongott a csecsemőért,
hogy hagyta a lámpást megbillenni.
A csillag zuhanó szikrái
az égő olajcseppek voltak.
A puffanásokat József lábai okozták,
amint a kis tüzekre taposott
a jászol padlóján.
József Isten bocsánatáért könyörgött.
Meghallgattatott.
A Teremtő
először
hunyta be szemét.
Azt várta, hogy visszatér
a mindent-tudás sötétségébe.
Megértette, hogy a tökéletes sötétség
már nem lesz Övé többé,
ameddig az életet választja.
Megértette, hogy az emberi szemek
elképzelik, hogy látnak dolgokat,
még akkor is, amikor csukva vannak.
A Teremtőnek ezeket
a képzeletbeli napokat
mutatták.
A Teremtő újra tágra nyitotta a szemét.
Most másodszor.
Az ég kápráztató kuszaság volt.
Telis-tele kilobbanó
Karácsonyi csillagokkal.
Közben egy római matróna, egy átutazó,
aki a fogadó vendége volt,
átjött a jászolba, csak hogy
láthasson egy gyermeket,
bármilyen gyermeket,
aki megszületett.
Hirtelen valami csodálatosat
akart mutatni a kisbabának,
így levette kristályüveg láncát
a nyakából
és most ezeket
a prizmatikus kvarc-szilánkokat lóbálta az ellenfényben
a Teremtő szeme előtt.
A láncot nem ajándéknak szánta.
A ragyogásnak csak
az emléke maradt a Teremtőnek.
A római matrónát
a férje
visszahívta a fogadóba.
Az összes Karácsonyi csillag eliramodott,
amint a láncot sietősen
visszavette.
És egy látszólagos Nap
kezdett felkelni.
A bába
most odaadta a Teremtőt
az anyja kezébe,
Máriáéba.
Mária
ragyogott,
most, hogy elmúltak a fájdalmak.
Ő volt a látszólagos felkelő
Nap.
Mária
maga is
alig volt több,
mint egy gyermek.
De a Világegyetem Teremtője
hitetlenkedve és elragadtatva,
érezte, ahogy könnyedén
és szeretettel
körülfonja
egy egyedüli
felkelő Nap.
A Teremtő
másodszor hunyta be szemét,
és meleg tejet
szopott
az anyja emlőjéből.
A Teremtő aludt.
Megálmodta
első álmát.
Megálmodta
második álmát.
Megálmodta
harmadik álmát.
A negyedik álma csupa zöld volt.
Azelőtt sohasem
látott
zöldet.
Még éjszaka volt,
amikor felébredt.
Egy látszólagos Holdat látott,
amely a bába volt,
aki vigyázott reá.
A sápadt ragyogás a bába arcán
lámpafény volt.
Most József
elmozdította a lámpát,
hogy megnézze Máriát,
így a látszólagos Hold
fogyatkozni kezdett.
Most hatalmas riadalom és bánat
hangjai töltötték meg a csecsemő fülét.
Ez annak a juhnak a bégetése volt,
amelyet a pásztorok hoztak le a hegyről,
akik követték azt,
amit a Teremtő nem láthatott
az istállójából.
Az igazi Karácsonyi csillagot.
Mária felébredt.
Most bejött és a bábával együtt
a Teremtőt nézte.
Ez látszólagos részleges napfogyatkozás volt
a Teremtő számára,
aki nem tudta mozgatni sem a kezét, sem a lábát,
mert tehetetlen volt,
egy parányi csomag
pólyában.
Igen,
és Mária fölemelte a babát.
Lehet, hogy el kell menekülniük,
olyan gyengén, amilyen volt.
A király elrendelte, hogy az összes újszülött fiúgyermekeket
ki kell
végezni.
Mária kezében tartotta a parányi csomagot,
amely a Világegyetem Teremtője volt.
Magához szorította,
és a Teremtő az ajtó felé nézett.
Látott egy Napot,
amely az anyja válla volt,
és aztán egy Holdat, a bábát,
és aztán egy csillagot,
amely József volt az ajtóban
a lámpással.
Egy pásztor azt mondta Józsefnek,
azért jöttek, hogy a gyermeket bálványozzák,
aki a világegyetem Teremtője.
A pásztorok nem akartak befurakodni a jászolba.
Úgy gondolták, letérdelnek az udvaron
és csak azt szerették volna, ha valaki kihozná egy pillanatra
a gyermeket az ajtóhoz.
József kihozta a gyermeket az ajtóhoz.
Az igazi Karácsonyi csillag addigra már lenyugodott.
Az igazi Hold már lenyugodott.
Közel volt a hajnal.
A Teremtő nem látta élesen
sem az apró pontok miriádjait,
amelyek az összes többi égitest voltak,
sem a juhot.
A Teremtő csak a
fáklyákat látta odakint.
De aztán,
amikor József visszavitte a pólyást
az istállóba,
az egyik fáklyavivő utána ment,
és két másik ember követte őket.
Ők voltak a három bölcsek,
akiket a jeruzsálemi Heródes király küldött,
hogy megtalálják ezt a gyermeket.
Heródes azt mondta, hogy imádni akarja.
De igazából meg akarta ölni,
mert úgy tartották, hogy ez a gyermek lesz
a zsidók új királya.
A fáklyát közel tartották a gyermekhez
Mária és a bába között,
így a három bölcsek
láthatták miféle gyermek is
volt.
A Teremtő
most látott egy Napot
egy Holdat
és egy csillagot
összegyűlve
egy kifürkészhetetlenül végtelen szövevényben.
Mi lehet erre a magyarázat?
A gyermek szeme keresztbe állt.
Így hát behunyta szemét
és narancssárgát látott –
a fáklya közelsége miatt.
Hallotta a bölcseket, amint
bizonyították, hogy igazán bölcsek.
Azt mondták Máriának és Józsefnek,
hogy akit látnak,
a Világegyetem Teremtője,
és nem fogják
elmondani sem a királynak, sem másnak,
hogy megszületett.
Odaajándékozták
apró kincseiket,
amelyek épp velük voltak.
Azután eltávoztak.
Amikor a Teremtő újra kinyitotta szemét,
még mindig kancsított.
De a szeme rendesen állt, amikor aludt.
És amíg Anyjáról álmodott –
hogy sohase álljon keresztbe többé.
Kakas kukorékolt,
de a Világegyetem Teremtője
csak aludt és aludt.
József fölemelte,
de még mindig csak aludt és aludt.
József kivitte az ajtókon át.
Bíborszínűt álmodott.
Hőség sütötte az arcát.
Kinyitotta szemét.
Látta, amiről azt gondolta, hogy Nap.
Először a rövid élete során
igaza volt.
Tényleg
Nap volt, amit látott –
egy kicsi.
És egy ökröt vezettek ki a jászolból,
hogy szántson,
és egy szamarat vezettek ki a jászolból,
hogy tűzifát hordjon.
Újra kakas kukorékolt,
bár a Nap már órákkal azelőtt felkelt.
És az élet ment tovább.
Ámen
STERN GÁBOR FORDÍTÁSA
Új rovatunk a munkásmozgalom és az irodalom kapcsolódási pontjait tárja fel. Először két elfeledett múlt századi költő – Darmay Viktor és Szabó Endre – s a korai munkásmozgalom egyik résztvevőjének, Csorba Gézának egy-egy versét adjuk közre.
Ha a költő is odahagyja,
Ki küzd akkor a jó ügyért?
Petőfi
Legyetek egyszer már poéták,
poéták mindenekfelett,
S hagyjátok a professzorosdit,
Unalmas, ráncos képeket.
Zendüljön újra eszme, érzés,
Hadd lelkesüljön a világ,
Vagy dobjátok a lantot sutra
És legyetek – diplomaták.
Legyetek egyszer már poéták,
S ne keressetek módokat;
A módok új arcot cserélnek,
De van, ami örök marad.
Az ég törvénye ez s a lanté,
Hol a számok nem döntenek,
Hol az igazság fölfelé tör,
Mint sas, csak oda nézzetek!
Legyetek egyszer már poéták,
Sokat ne okoskodjatok;
sak nézzetek a szög fejére,
S egyenest oda vágjatok.
Maradjon másnak az egérút,
Nektek habozni nem lehet;
Jó vagy gonosz? csak ez a kérdés,
Mondjátok az ítéletet.
Legyetek egyszer már poéták,
S ne tartsátok a kereket;
Az igaz ügy sáron, göröngyön
Úgyis elégszer megreked.
Sarkantyút hát a Pegazusnak,
Ne másszék, mint fejős tehén;
Szökjék magasba, rúgja a port,
De ne hátul – az elején.
Legyetek egyszer már poéták,
S felemelt fővel járjatok;
Ne adjátok fel a hitet s a
Sorssal ne alkudozzatok…
„Föl, föl!” e jelszót őrizzétek…
Másképp az idő kikacag,
S a dalnál verebek maradtok
És a rókák közt – szamarak.
Álarcotok hajítsátok le már,
Hagyjátok el a rossz komédiát;
Hogy erőszakkal tépjük szerteszét
Álarcotok: ne várjatok miránk.
Végére jár a kéjes éjszaka,
Virradni kell már, látni vágy szemünk;
Ha mi húzzuk meg a harangokat,
Nem kézmosás: – igazság kell nekünk.
Ki adta nektek a jog vesszejét
Gőgtől kövérre nőtt hatalmasok,
Hogy a mi munkánknak gyümölcsiben
Minélkülünk ti osztozhassatok?
Már ing az ócsa vár felettetek:
Míg le nem dűl, fogadjátok kezünk.
Ha mi segítünk azt ledönteni,
Nem megtérés, – igazság kell nekünk.
A bacchanáliák lármáitól
A jajkiáltást meg nem értitek,
Vakok vagytok a nagy mámor miatt,
Süketségetek az „enyém-tied”.
Józanodjatok, és mi véletek
Ma még öröm között ölelkezünk;
Ha megfújjuk holnap a harsonát:
Nem bűnbánat – igazság kell nekünk.
Legyen, legyen már egyszer béke, mely
Közöttünk csak vezetve ténfereg –
De békét a szív forró mélyiben
Nem csinálhatnak gyilkos fegyverek;
Feledtessétek vélünk a nyomort,
S mi bűnötökre majd fátyolt vetünk,
De ha mi tűzzük ki a lobogót:
Nem békejobb, – igazság kell nekünk.
S kámzsás barátok, sötét szent atyák,
A másvilágról ne papoljatok.
Itt segítsetek rajtunk, itt – ha már
A jó szándék erőt vett rajtatok.
Hitelét veszti még az isten is,
Ha nevében bolondoztok velünk;
S ha majd pokolba hányunk titeket:
Nem isten, nem, igazság kell nekünk.
Hatalmaknak nagy réme, közelgj ide!
Mondjad, hogy mi vagy, és mik a fegyverid?
Hadd lássuk, mitől fél a hős is,
Gyáva pedig kucorogva reszket?!
Mondd, ki szült téged, isten-e, ördög-e?
Jöjj és láttasd már azt a Medúza-főt,
Mitől nyúllá lesz minden állat,
S nagyhatalom valamennyi borzong!
Oly rém vagy tán, mint a kolera, avagy
Éhínség, tűzvész, árvizek s többi vész?!
Csak nem akarod ezt a romlott
Emberiséget elirtni ismét?!
Majd halk suttogás hallszik erre legott;
És dicsfény árja ömledezik körül,
S egy angyalarcú szellem-alak
Megjelen isteni méltósággal:
„Idéztél, ember… a szocializmus
Nemtője vagyok! Isten atyám nekem,
Aki általam szigorúan
Sújtja a bűnt meg a zsarnokokat!
Láthatd, nem vagyok rettenetes alak…
Az én fegyverim: emberiség, a jog,
És igazsággal méltányosság,
S mindenik ember egyenlősége!
Célom közjóiét és a javítgatás
Társadalmilag; – cél ha kívánja emezt.
Csak a zsarnok fél tőlem s joggal;
Jók, veletek leszek én a győztes!”
Szólt s eltűnt ez a „rettenetes” alak.
Nyúlszívű világ, fojtsd ijedelmedet;
Ti se féljetek, nagyhatalmak;
Ámde remegjen a zsarnok önkény!
Ha karácsonyi énekről van szó nálunk, a legtöbb embernek – nemre, korra, világnézetre való különbség nélkül – valószínűleg (biztosan) két dal jut eszébe. Elsőként ez-e vagy amaz, majdnem mindegy. Az egyik magyar betlehemes ének: Mennyből az angyal; a másik osztrák műdal, Franz Xaver Gruber nemzetközivé vált szerzeménye 1818-ból: Stille Nacht, heilige Nacht (Csendes éj, szentséges éj). Itt aztán meg is áll a tudományunk. Pedig ennél sokkal gazdagabb, sokszínűbb mind a hazai, mind a nemzetközi zenei hagyomány, áthatva naiv hittel, személyes érzelemmel, olykor esetlen vagy vaskos népi, pásztori ízekkel, (humorral), közhelyes vagy régmúlt időket idéző nemes egyedi dallamosság, vagy éppen a többszólamúság szárnyaira bízva. Teljességre nem törekedve kukkantsunk be az évezredes hagyomány e gazdag területére, tudva, hogy hangzó zene – éneklés és zenehallgatás – nélkül csakis tökéletlen lehet a dolog. De tán e sorok olvastán kedve támad egyeseknek a száraz szavakon túl is megismerkedni valamivel a kínálatból, vagy éppen maga s mások örömére hangzó életre kelteni egyet s mást.
A karácsonyi énekek nemcsak az egyes személyek vagy közösségek vallásos-zenei megnyilvánulásai, hanem sok esetben funkcionális szerepük van: összetett népszokások részeiként hangzanak fel. A Magyar Népzene Tára II., Jeles napok című kötete (Akadémiai Kiadó, 1953) tanúsága szerint a karácsonyi ünnepkör a leggazdagabb népszokásokban. Ide tartozik a Szent- család-járás, éppúgy, mint a betlehemes játékok csoportja, az önálló karácsonyi énekek és kántálók sora stb. Szerencsére ma már eredeti népzenei dokumentumfelvételeken is hozzáférhető néhány e körbe tartozó dal és szöveg (pl. a Magyar Népzene című Hungaroton-kiadványok már a hetvenes években hoztak efféle dalokat, sőt teljes betlehemes játékot is).
Dallamok és szövegek sokszor egészen a középkorig mutatnak vissza, s kapcsolódhatnak nemzetközileg elterjedt hagyományokhoz is. Nem kevés az olyan, amelyben a kis Jézus a szegénység megtestesítőjeként és egyben megváltójaként jelenik meg. Egyik legszebb – s legismertebb – ilyen énekünk a Kirje-kirje, kisdedecske szövegrészletű dallam és változatai. A Jeles napok kötet nyomán (551. szám) idézzük egyiket, kottástul:
Tápé (Bartók János gyűjtése, 1943)
1. Karácsonynak éjszakáján,
Jézus születése napján
örüljetek, örvendjetek,
a kis Jézus megszületett!
2. A kis Jézus aranyalma,
Boldogságos Szűz az anyja,
lábaival ringázgatja,
két kezével ápolgatja.
3. – Aludj, aludj, én kisdedem
aludj, aludj, én kisdedem,
nem királyné a te dajkád,
szolgálóból lettem anyád!
4. Nincs a Jézus ágyán paplan,
jaj, de fázik az ártatlan!
Takargatja édesanyja,
dirib-darab posztócskába.
5. Nincs a Jézusnak bundája,
posztóba van bepólyázva.
Elveszett a báránykája,
miből lett volna bundája?
6. Kirje-kirje, kisdedecske,
betlehemi hercögöcske,
azért nekünk jót szörözté,
a pokoltól megmentettél.
Ez a tápéi dal (Nyinkó Mihályné 48 éves asszony éneke után jegyezte le 1943-ban Bartók János) tiszta naivságában és bensőségében – sok rokonával együtt – József Attila versében lelheti meg műköltészeti párját.
A néphagyomány és a hivatalos egyházi liturgikus gyakorlat is megőrizte a bibliai történetet röviden variáló, Csordapásztorok kezdetű, évszázadok óta népszerű karácsonyi éneket. Nyomtatásban először 1651-ben jelent meg. 18. századi források is említik, mint egyik olyan népéneket, amely helyet kapott az egyébként latin szövegű és jobbára gregorián éneken alapuló katolikus szertartásban. Sárosi Bálint hívta fel rá a figyelmet (Zenei anyanyelvünk, Gondolat, 1973. 183. I.), hogy Gvadányi peleskei nótáriusának szorongattatásában is ez az ének jutott először eszébe, amikor a német vasasok éneklésre kényszerítették. Többféle változata közül az említett könyv egyik példáját mutatjuk itt be:
1. Csorda pásztorok
Midőn Betlehenben
Csordát őriznek
Éjjel a mezöben
2. Isten angyali
jövének melléjök,
nagy félelemmel
telék meg ő szívok.
3. Örömet mondok
nektek, ne féljetek,
mert ma született
a ti üdvösségtek.
4. Menjetek el csak
gyorsan a városba,
ott találjátok
Jézust a jászolyba!
A már említett hanglemezsorozat második albumának székely betlehemes játékával kapcsolatban állapítja meg a szerkesztő, Rajeczky Benjámin ismertetője, hogy a „betlehemi szolgálat” a középkori liturgikus játékok mellett másféle rokonsággal is bír: „… a pásztorok öltözéke és fellépése arra utal, hogy a játéknak a téli napforduló balkáni rítusaival is van kapcsolata.” Elég talán a román kolindákra hivatkozni. Ezek többnyire nem egyházi-vallásos jellegűek, hanem a faluban házról házra járó csoportok kéregető éneke. Egyik-másik eredete valóban az ősi, pogány múltba vész, mint az a Bartók gyűjtötte s fordította szöveg, amelyet a kilenc csodaszarvas szimbolikus értelmű legendájaként a Cantata profanában használt fel. De nemcsak a románoknál, hanem a déli és északi szláv népek népzenei hagyományában is találunk efféle karácsonyi és újévi dalokat. Például a lengyel kolgda pásztordalokat, bet- lehemes és karácsonyi játékok dalait egyaránt jelenti, többségükben egyszerű dúr hangnemű dallammal, akárcsak a mi Mennyből az angyalunk.
A nyugat-európai hagyományos zenei anyagban is megtaláljuk e dallamok és szövegek megfelelőjét. így a francia noëlek és az angol carolok sorában. Ez utóbbiak túl az angolszász nyelvterületen is ismertek, népszerűek lettek részben eredeti formájukban, részben feldolgozások révén s épp századunkban. A műfaj maga a 14. századig vezethető vissza, s a 16. század közepe táján már bármilyen eredetű népszerű dalt jelentett a carol műfaj-meghatározás. A zenetörténeti kutatások szerint a reformáció hatására egyre erőteljesebbé vált a dalok karácsonyi, Krisztus születésének ünnepével összefüggő jellege. Így lettek máig igazán ismertek a Christmas carolok. Ezekből fűzött csokrot századunk kiváló brit zeneszerzője, Benjamin Britten gyermek- (vagy női) hangokra, hárfakísérettel. Kodály néhány gyermekkari műve természetesen magyar népénekeken, szokásdallamokon alapul (Karácsonyi pásztortánc, Angyalok és pásztorok).
Magas rendű formába foglalta egyik utolsó művében, a Karácsonyi kantátában több nép ezen ünnepkörhöz kapcsolódó dalait – a gregorián énektől a német korálon és a népszerű Csendes éj dalon keresztül a francia noëlig – Arthur Honegger. A sötétségből a fénybe vezet a zene, mint a karácsonyi történet. Más módon, de a népek testvérré válásának, a békességnek a zenéje, mint Bartók nem egy műve, mint Beethoven IX. szimfóniája az Öröm-ódával. S mi más lehetne ma is az üzenete, mondanivalója a réges-régi hagyományban gyökerező karácsonyi népi daloknak, pásztorénekeknek és nagy mesterek e gondolatkört tovább szövő műveinek.
Csak lenne már egyszer fülünk a hallásra, s tudnánk gyermekhittel, bátran énekelgetni csúf fekete karácsonyokon is, mint hajdan a gyermek Ady Endre!
Örsi Ferenc az Ezredvég szerzője volt, utolsó megjelent művét pedig a Z-fűzetek sorozatban adta ki. Évek óta ígérte, hogy megírja nekünk az itt közölt szerződés történetét, amelyre mindig felszabadult jókedvvel emlékezett. A történet immár megíratlan marad – mi pedig közreadva a különös szerződés dokumentumát emlékezünk őrá, megrendültén.
Örsi Ferenc író (Budapest, XIII. Alig u. 6/b) és a Baranya megyei Tanács V.B. képviseletében Palkó Sándor vb. elnök az alábbi szerződést kötötték:
1. Örsi Ferenc a siklósi Várfesztivál programjának elmélyítése, a haladó nemzeti hagyományok tudatosítása céljából egész estét betöltő várdrámát ír. A dráma kéziratát 1967. március 1-ig előadásra készen átadja a Baranya megyei Tanács V.B. Művelődésügyi Osztályának.
2. A várdráma, Baranya megyei és pécsi, valamint a Pécsi Nemzeti Színház által tartott megyén kívüli előadására a Baranya megyei Tanács V.B. szerez jogot; ez a jog egy harmadik személy által fizetendő szerzői jogdíjra is kiterjed.
Minden más jog – regényesítés, filmesítés és kiadási jog – a szerzőt illeti!
3. Örsi Ferenc, tekintve a Baranya megyéhez fűződő kapcsolatait, valamint a haladó hagyományokat ápoló célkitűzést, nem tart igényt a színpadi szerzőt megillető tiszteletdíjra. E helyett a szerző olyan jellegű tiszteletdíjat kér, mely az ünnepségek belső kapcsolatainak kifejezésére érzelmileg is alkalmas.
4. Palkó Sándor vb. elnök biztosítja, hogy Örsi Ferenc részére a szerződés aláírásakor, s ezen túl minden olyan évben – 1967-ben is –, amikor a siklósi Várfesztiválon előadásra kerül a várdráma, a várfesztivál napján 100 (Egyszáz) üveg 10 (tíz) fajta, a villány-siklósi borvidéken termett I. osztályú bort, üvegenként 7 (Hét) dl űrtartalommal adnak át tiszteletdíjként.
5. Örsi Ferenc kötelezi magát, hogy a szerződés 4. pontjában meghatározott szolgáltatást a szerződés 1. és 2. pontjában vállalt kötelezettségének teljesítéséért minden további jogigényt kizáró tiszteletdíjként elfogadja.
6. A szerződő felek kijelentik, hogy a fenti szerződésből származó jogok és kötelezettségek harmadik személyre nem származhatnak és nem származtathatók át.
Pécs, 1966. december 20.
(Örsi Ferenc) író |
(Palkó Sándor) vb. Elnök |
Negyedikes gimnazistaként, majd elsőéves bölcsészhallgatóként egy írói kör tagja voltam, amely András László, García Lorca szenvedélyes híve és fordítója, s Timár György költő köré csoportosult. Itt sok szó esett két fiatal költőről, Orbán Ottóról és Szerdahelyi Istvánról, rólad. A te pályád aztán másként alakult, másféle életművet hoztál létre. Mégis azzal kezdem ezt a beszélgetést: mit őrzői magadban ma abból a huszonéves költőből? – Életem legnagyobb kudarcának intő emlékét. Tizenkét-tizenhárom éves koromtól készültem a költői pályára. Apám tehetséget látott bennem, s egy hízott libával (ami nagy kincs volt az 50-es évek elején) viszonozva a szívességet, Szabó Lőrincet kérte meg, hogy vezessen be a poétái mesterség fortélyaiba. Az egyetem után már hírnevet is szereztem azzal, hogy Orbán Ottóval közösen rendezett költői estünkért, ahol az én verseim a „Pető- fi-köri zászlóbontás” vádjával találták magukat szemben, 1958 nyarán kirúgtak az Egyetemi Könyvtár gyakornoki állásából. Lukács György és tanítványai – Lázár György, Hermann István, Heller Ágnes, Tőkei Ferenc – nagyra tartották, amit csináltam, Rónay György a Vigiliában, Antal Gábor a Magyar Nemzetben közölte a verseimet, s Tőkei jóvoltából sok műfordításom is napvilágot látott. Imre Katalin révén kerültem az Élet és Irodalom hasábjaira és a tűz-táncosok perifériájára. Ő már meg is szerkesztette első kötetemet, előszót is írt hozzá, amikor kitiltották az irodalmi életből, s kéziratom ezért – mindmáig – az asztalfiókban maradt. Én azért hébe-hóba megjelenhettem, s 1966-ban megírtam életem legjobb – vagy legalább politikai mondanivalójában legnyíltabb, legkeményebb – versciklusát. Itthoni megjelentetésére semmiféle esély nem volt, de a kézirat „szamizdat”-ként eljutott az Új Symposion szerkesztőjéhez, aki szerette volna publikálni. Beleegyeztem, s aztán csakhamar vissza is rettentem a várható következményektől; írtam neki egy levelet, hogy mégse közölje. S egyúttal levontam azt a következtetést is, hogy nincsen értelme olyasmit csinálni, ami ha igazán sikerül, akkor nem vállalható: azonnal abbahagytam a versírást. Tervezem azonban, hogy – ha egyszer tudok rá időt szakítani – összeállítok egy kisebb kötetet poétakorom emlékeiből. – A költő többek között a verstan tudósa is lett. Verstani munkáid mindig a költői eredményekből indulnak ki, és sosem kívánják a költészetet annak fejlődésétől idegen szabályok kereteibe gyömöszölni. Mit tartasz saját legfontosabb felfedezésednek verstani kutatásaidból? – Azt, hogy minden ritmustényezőnek a versszöveg egészében legalább 70%-os arányban kimutathatónak kell lennie ahhoz, hogy a vers metrumához tartozónak tekinthessük. Magyarul: ha pl. egy vers sorainak több, mint 30%-ában a negyedik szótag után nincs szóvég, akkor e versben ezen a helyen nincs sormetszet, hanem az itt felbukkanó szóvégek metrikai szempontból figyelmen kívül hagyhatók, véletlenszerűek. Ennek az alapszabálynak a felismerése tette lehetővé számomra azt, hogy a magyar ütemhangsúlyos verselés elméletét – amely vizsgálódásaim középpontjában állt – új, minden spekulatív vonástól megszabadított alapokra fektethessem. – A benned élő „filosz” századunk egyik legnagyobb hazai lexikonvállalkozásának, a Világirodalmi Lexikonnak szervezője és létrehozója lett… – Nemcsak a hazai legnagyobb ilyen teljesítmények egyike; egyúttal a világ eddigi legnagyobb irodalmi lexikona is. Se az angol, se az orosz, spanyol, német vagy francia nyelvterületnek nincsen ilyen terjedelmű világirodalmi lexikona, pedig hát ezek a világnyelvek több országra, kontinensre kiterjedő olvasótáborral rendelkeznek. S ami a terjedelemnél – bár összefügg azzal – sokkal fontosabb: olyan lexikon, amelyik akár megközelítően hasonló átfogó jelleggel tükrözné a világirodalmat, végképp nincsen. Nálunk több tucat olyan nemzeti vagy nemzetiségi irodalom értékei megtalálhatók, amelyek sehol másutt nem szerepelnek. Ugyanilyan egyedülállóan gazdag egyébként a fogalmi címszókészletünk is. – Milyen becsvágy vezetett, amikor ebbe a munkába belefogtál, s most, az utolsó kötet szerkesztésekor, közvetlenül a befejezés előtt mennyire vagy elégedett vagy elégedetlen az eredménnyel? – Becsvágy? Soha semmiféle hivatalos elismerésben nem részesítettek ezért a munkáért, de még a kritikai visszhang se hajtogatott egyebet, mint azt, hogy túl lassan dolgozunk. Egyszerűen csak tisztességes munkát akartam végezni, összegezni, napfényre hozni azokat az értékeket, amelyek a magyar szakembergárda képességeiben rejlenek. Remek szakembereink voltak és vannak, s nekik, valamint az Akadémiai Kiadó fanatikusan ügyszerető és páratlanul hozzáértő belső munkatársainak köszönhető, hogy ez a lexikon olyan, amilyen. Jobb, sokkal jobb lett, mint amilyennek a munka kezdetén elképzeltük. – Számos esztétikai monográfiát, tanulmányt írtál, titkára voltál a Magyar Esztéták Nemzeti Bizottságának, évekig tanítottál az ELTE Esztétika Tanszékén, s a filozófiai tudományok kandidátusa, az irodalomtudomány doktora vagy. Meghatározó volt számodra a találkozás Lukács György életművével, akiről 1988-ban kismonográfiát jelentettél meg… – Hadd vágjak itt közbe. Jóllehet igen megtisztelő és minden tekintetben harmonikus kapcsolatban álltam Lukács Györggyel, nem voltam soha a tanítványa vagy követője. Életem fontos élményei közé tartozik, hogy az 50-es és 60-as évek fordulóján, amikor igen kevés emberrel volt hajlandó érintkezni, engem mindig készségesen fogadott, de inkább a verseimmel mentem hozzá és feleségéhez – akinek egyébként a költészethez nála több érzéke volt –, mint teoretikus problémáimmal. S nem érzem úgy, hogy életművének tanulmányozása inkább meghatározó lett volna szemléletem alakulásában, mint más szaktekintélyeké. A művészet egyik szektorában – amelyet én „visszatükröző művészetnek” nevezek – elgondolásait korszakalkotóknak és alapvetőknek tekintem, de ezeket is csak némi korrekciókkal tudom elfogadni. Általános esztétikai és művészetelméleti rendszerezésével pedig mindig is szemben álltam. Mindezt pedig nemcsak Lukács-monográfiámban írtam meg, hanem a hazai Lukács-kultusz tetőpontján, 1976-os esztétikatörténetemben is egyértelműen kifejezésre juttattam. Mindezt nem azért mondom, mintha a mai divathoz csapódva… – Éppen arra a kérdésre akartam kilyukadni az imént: mi a véleményed az esztétika tudományának mai helyzetéről és jövőbeli lehetőségeiről? – Mint tudomány, a magyar esztétika az 1980-as évek második felében megszűnt. Ekkor látott neki a párt művelődéspolitikai vezetése a kulturális élet „piacosításának”, s ennek egyik fontos feltétele volt természetesen, hogy „a kultúra is (csak) áru” jelszavával szembeszegezhető ideológiai és tudományos érveket eltakarítsák az útból. Az ideológiai frontáttörést maga Aczél György hajtotta végre, amikor 1985-ben kinyilatkoztatta, hogy Lukács György fiatalkori, misztikus-ekletikus művei egyenértékűek az életművét betetőző nagy rendszerezésekkel. Ez megnyitotta a karrierlehetőségeket a rendszeres-módszeres gondolkodásra nem igazán képes kulturális káderek előtt, s a Központi Bizottság Kulturális Osztálya gondoskodott arról, hogy e lehetőségek valóra is váljanak. így épült ki a 80-as évtized végére a relativista pluralizmus hegemóniája: ettől kezdve megnézheti magát, aki – mint jómagam – nem hiszi el, hogy az esztétikában és a művészettudományokban nincsenek megbízható ismeretek, s így logikusan felépített, összefüggő magyarázatok sem lehetségesek. Vagyis: ezek a foglalatoskodások a szó szoros értelmében vett tudományos munkára nem, csak az esszéisztikus szószaporításra valók. Hogy a jövőben mi lesz, erre aligha tudnék válaszolni. Tapasztalataim szerint az, amit én megjósolok, az szinte biztos, hogy nem következik be. – Két folyóirat, a Kritika és az Új Fórum főszerkesztője voltál. Szerkesztői munkádban mi volt az a legfőbb elv, amitől semmilyen körülmények hatására nem voltál hajlandó eltérni? – Az, hogy az alkotmányos kereteken belül minden színvonalasan kifejtett vitaálláspontot közölni kell, akár tetszik nekem vagy munkatársaimnak, akár nem. S hogy – másfelől – kötelességünk vitatkozni vagy megszervezni a vitát minden olyan állásponttal szemben, amelyben lényeges vitatandó-cáfolandó gondolatokat találunk. Ezek az alkotmányos keretek – hogy a „körülményekről” is ejtsek néhány szót – az én időmben már kellően tágak voltak, bár 1989 tavaszáig egy-két (nem sok) olyan kötelmet is tartalmaztak, amellyel magam sem értettem egyet. Mindenesetre ahhoz elvben alapot nyújtottak, hogy tisztességes szerkesztői munkát lehessen végezni – feltéve persze, hogy az ember eléggé képzett volt ahhoz, hogy az elvek gyakorlatra váltásakor ütőképes érvekkel meg tudja védeni a döntéseit. Rólam a pártközponti-minisztériumi körök tudták, hogy meglehetősen kemény argumentumokkal szoktam vitatkozni, s nem keresték az ütközési pontokat. Egyetlen pártközponti értekezleten róttak meg, amiért közölni mertem Gombár Csaba egyik cikkét, s akkor is elutasítottam a nem kis hatalmú előadó, az illetékes KB-titkár álláspontját, aki – becsületére legyen mondva – helyben elismerte, hogy nekem van igazam. Lapszerkesztői elveim ma már igencsak anakronisztikusak. Én még természetesnek találtam, hogy a Kritikában saját munkatársaim is vitatkozhassanak általam írt cikkekkel. 1990 óta óriási a sajtószabadság, minden lap megírhat akármit, de közölni csak azt közli, ami a szerkesztőknek tetszik. A sajtó végtelen sokszínűségével szemben az egyes orgánumok rigorózus egyszínűsége áll. Fogalmazhatom ezt úgy is, hogy a szerkesztők addig verekedtek a pluralizmusért, a véleményszabadságért, amíg el nem érték, hogy saját körükön belül maguk lehessenek a pártállaminál is szűkkeblűbb, minden eltérő véleményt eleve elutasító belső cenzúra diktátorai. Érdekes tanulmányt lehetne írni arról, hogy a közönségtájékoztatás szemszögéből nézve mennyivel jobb ez az állapot a korábbinál – hiszen vannak kétségtelen előnyei is –, különös tekintettel arra, hogy e rengeteg orgánum megvásárlására az embereknek aligha van pénzük, sőt: idejük sincs arra, hogy tájékozódhassanak e kavalkádban. – Néhány évvel ezelőtt azt mondtad nekem, hogy regényciklus írására készülsz. Egy regényed Golyónyomok címmel azóta meg is jelent. Készül-e a folytatás, ciklussá kerekedik-e ez a regény? S ha igen, mennyire jelensz majd meg benne te magad? – A tervet változatlanul dédelgetem magamban, csakhogy közel harmincöt éve teszem ezt. A ciklus nyersanyagait tartalmazó jegyzeteket – sok-sok füzetet, amelyet barátaimmal, ismerőseimmel, érdekes sorsú emberekkel folytatott beszélgetéseimmel írtam tele – az 1960-as évek eleje óta őrzöm. Akkoriban azért tettem félre, amiért a versírást is abbahagytam. Az 1990-es évek kezdetén, amikor tudományos publikációs lehetőségeim hirtelen elapadtak, néhány hónap alatt megírtam a Golyónyomokat, s úgy látszott, lesz bőven időm a folytatásra. Aztán fel kellett gyorsítani a Világirodalmi Lexikon szerkesztését, megrendelést kaptam egy verstani monográfia elkészítésére (augusztusban jelent meg), s később egy irodalomelméleti kézikönyvre is, amit a minap fejeztem be. Fél évtizede kiadatlan nagy – 1500 kéziratoldalnyi – általános esztétikámat is szeretném felfrissíteni, új kutatásaimhoz igazítva átdolgozni; ha másnak nem legalább az utókor számára. Így aztán egyre halasztódik, hogy a regény- ciklus második kötetének – egyébként jórészt már kidolgozott – vázlatai a polcról az íróasztalomra kerüljenek. Ha módom lesz rá, odakerülnek, de hát te is azért ültél le beszélgetni velem, mert napokon belül hatvan éves leszek… Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy akár a megjelent részben, akár folytatásában milyen mértékben szerepeltetem önmagamat a ciklus hőseinek sorában, erre nehéz válaszolni. Mint minden író, én is igen nagymértékben építek saját élettapasztalataimra. Ezeket azonban a legkülönbözőbb – olykor akár női – hőseim ábrázolásában kamatoztatom; szabályos kulcsregény-figuraként nem léptetem fel önmagamat. – Nemrégiben egy újságcikk „szélsőséges baloldaliságáról elhíresült” szerzőnek nevezett. Mi a véleményed erről az új titulusról, amelyet részben talán éppen az Ezredvég Morfondírozás rovatában megjelent írásaiddal érdemeltél ki? – Nem tudom, hogy a cikk szerzője honnan számítja a szélsőségességet, de az a gyanúm, hogy alighanem ilyen finom megfogalmazásban akart feljelenteni mint kommunistát. Nyugodtan leírhatta volna ezt a jelzőt is: sosem tagadtam, hogy kommunista vagyok. Önmagamat tagadnám meg, ha ezt tenném. Én ugyanis nem beleszülettem ebbe a világnézetbe, nem családi örökségként szállt rám, amiről az önálló egyéniség jeleként le lehet mondani vagy amit – miként ez a kádergyerekek esetében oly gyakori – könnyedén meg is lehet tagadni. S nem is zsoldosa voltam ennek a világnézetnek, hogy a mostani vereség után – miként ezt is oly sokan tették – a rubeles fizetési listáról egy vállrándítással átiratkozhatnék a keményvalutás listára. Nekem nem adott a párt zugligeti villát, hanem – az államosításkor – elvette azt az apámtól, s kegyben ez a mostani új, kapitalista rendszer részesített, amikor megengedte, hogy szülőházam felét visszavásárolhassam tőle. Én ugyanis budai úrigyerekként, „dzsentri- família” ivadékaként jöttem a világra. Apám a Székely Hadosztály tüzér századosaként menekült Budapestre a románok elől, s a két világháború között – mint a Julián Iskola Egyesület igazgatója – azon munkálkodott, hogy a határainkon túlra szakadt vagy a világban szétszóródott magyarság számára iskolákat, könyvtárakat állítson fel. Büszke volt arra, hogy a Nemzetvédelmi Kereszt birtokosa – ennek a kitüntetésnek a viselését még az Antall-kormány sem engedélyezte, de esküszöm, hogy apám nem tett érte semmi olyat, amit szégyellenie kellett volna –, s hogy családi címerünk a tatárjárás idejéből származik. Még anyám névjegyére is gondosan odanyomatta, hogy „született dálnoki és kovásznai Kincses Éva”. Ennek megfelelően a szocializmus alapeszméivel is családunk barátja, vitéz Kozmovszky József altáborszernagy, a Horthy-korszak hadseregének hajdani rangidős tisztje barátkoztatok meg, aki – míg ki nem telepítették – a német társalgást gyakoroltatta velem zugligeti sétáinkon. Hatalmas műveltségű, nagyon bölcs öregember volt; ő magyarázta el nekem, hogy a tervgazdálkodás nyilvánvalóan sokkalta hatékonyabb és fejlődőképesebb, mint a kapitalista termelés. S jóllehet mai formájában eléggé elborzasztó, versenyeznie kell a tőkés világrendszerrel, s ez majd arra kényszeríti, hogy mind több szabadságot és nagyobb jólétet biztosítson a most még diktatórikus eszközökkel kordában tartott népeknek. Ma persze könnyű azt mondani erre, hogy naiv illúziókat ültetett kamaszfejembe. De ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy Kozmovszky Józsi bácsi jobban látta a szocializmus esélyeit, mint Sztálin – ahogyan világháborús esélyeinket is jobban látta, mint Horthy, akinek világosan megmondta, hogy a németek oldalán pusztulásba vezeti az országot. Vissza is utasította a neki felajánlott katonai vezetői posztot, s a hadüzenet után azonnal nyugdíjaztatta magát. Látom rajtad, hogy gyűlnek benned az ellenvetések, de halasszuk el ezt a vitát; a lényeg az, hogy engem egy ilyen hűvös, intellektuális logika, s nem a NÉKOSZ-os, MADISZ-os diadalmámor érzelmi hevülete vezetett a kommunista világnézethez. S ebből következően a kezdetektől mindvégig különbséget tettem a fennálló rendszer és annak hivatkozási alapjai között. Azaz: a szocializmust nem „van”-ként kezeltem, hanem – legalább önmagámban, de amennyire lehetett, nyíltan is – mindig „legyen”-ként szegeztem szembe a fennálló viszonyokkal. Nem tudnám hát azzal se ámítani önmagamat, hogy csalódtam a szocializmusban, s e csalódottság dühe avat egy új világnézet apostolává, és a saját korábbi világnézetem mellett kitartókat – persze, a polgári demokrácia szelíd eszközeivel – üldöző inkvizítorrá. E világnézet megszilárdításában főként Hel- ler Ágnes játszott szerepet, aki az egyetemen tanárom volt, s akihez később, az 1960-as évek elejéig igen szoros baráti kötelékek fűztek. Minthogy a hatalom ellenségének számított, tőle sem a lakájlojalitás vagy a káder- mentalitás gondolkodási sémáit sajátítottam el. Amikor pedig 1971-ben beléptem a pártba, erre egy másik bölcs, öreg barátom vett rá, Haraszti Sándor, aki – mint ismeretes – a hazai illegális kommunista mozgalom egyik vezetője volt, s aztán mind Rákosi idején, mind a Kádár-korszak elején a börtönből nézhette eszméinek megvalósulását. Ő magyarázta meg nekem, hogy politikai cselekvésre csak a párton belül van mód, s ha a jobbító szándékú értelmiségiek nem, csak a karrieristák lépnek be a pártba, akkor a jobbításnak semmiféle esélye nincsen. Amikor tehát azt mondom, hogy kommunista vagyok, ebben semmiféle patetikus-hősies elszántság sincs; inkább olyasféle hűvös, érzelemmentes ténymegállapítás, amilyen az, ha azt állítom, hogy esztéta vagyok, vagy lexikont szerkesztek. – Ez így azért még a fenti előzmények után is eléggé meghökkentően hangzik, főleg tőled, akitől megszoktuk a kihegyezett megfogalmazásokat. – Pedig így igaz. Esztétának vagy lexikonszerkesztőnek lenni annyit jelent, hogy az ember tudatában van bizonyos célkitűzéseknek meg akar oldani bizonyos problémákat, létre akar hozni meghatározott típusú kézikönyveket stb. –, és tevékenységét ezekhez a célkitűzésekhez igazítja. Kommunistának lenni – legalábbis számomra – ehhez hasonlóan azt jelenti, hogy úgy vélem, a történelmi fejlődés normális útja egy olyan társadalmi formáció felé vezet, amely az alapvető létszükségletek kielégítését mindenki számára ingyenesen, állampolgári jogon biztosítja, s hogy bizonyos tevékenységeimet – ahol erre ok és mód van – ehhez a célkitűzéshez igazítom. Megjegyzem, hogy számomra édes mindegy – s ez is hozzátartozik világképem említett „hűvösségéhez” –, hogy e társadalmat kommunizmusnak, szocializmusnak vagy jóléti társadalomnak nevezik-e, s szimbóluma ötágú vörös csillag-e, vagy az ENSZ emblémája, avagy akármi más. Ahogyan azt is mellékesnek tekintem, hogy egy könyvnek mi a címe és miféle borítója van; az igazán fontos a tartalma. – Azért e kétfajta célkitűzés között mutatkoznak lényeges különbségek is. – Természetesen, hiszen egy esztétikai szakkönyv vagy lexikon létrehozása elsősorban az emberen magán múlik, s belátható időn belül megvalósítható, míg az a jövőbeli társadalom csak az egész emberiség közös teljesítményeként jöhet létre, egy olyan távoli jövőben, amely azok számára, akik hozzám hasonlóan a hatodik évtizedükbe lépnek, végképp elérhetetlen. Ez azonban nem jelenti azt is, hogy e saját életünkben elérhetetlen célok ne szolgálhatnának iránytűként számunkra. Pontosan tudom én is, hogy mai körülményeink között ezek a távlatok igencsak utópikus színezetűek. Nagy szerencse kellene már ahhoz is, hogy az én életemben fel tudjon épülni itt egy közepesnél kicsit jobban működőképes, és az ilyen termelési színvonalhoz mérten korszerű szociális ellátottságot nyújtó kapitalizmus. Nem is tekintem tehát a szocializmus legyőzendő politikai ellenfeleinek azokat, akik ilyesfajta jelszavak jegyében tüsténkednek a közéletben, feltéve, hogy valóban azt csinálják, amit mondanak. Ahhoz, hogy egy torony a magasba ívelhessen, előbb az alapok lefektetése végett a mélybe kell ásni. S nincsen bennem semmiféle eszkhatologikus szenvedély vagy látnoki gőg az árokásókkal szemben; ha az én nyugdíjamat nem olvasztja semmivé az infláció, s ha a gyerekeimnek nem kell értelmiségi vendégmunkásokként külföldre menekülniük a hazai nyomorból, az főként ezeknek az árokásóknak lesz köszönhető. S közös ellenfeleink azok, akik – látod, működik bennem a poéta, nem bírom kihagyni a hasonlat folytatását – az ország sírját és nem az alapjait ássák. Persze, ők is az alkotmányos kereteken belül, s merő szubjektív jószándékkal telve. Meggyőződésem azonban, hogy egy ilyen viszonylag emberarcú és tisztességes polgáreszményeket követő kapitalizmus létrehozása is csak a szocializmus végcéljának tudatában valósulhat meg. Vagy – lehet, hogy ez a pontosabb megfogalmazás – könnyebben, konfliktusmentesebben építhetünk fel egy ilyen kapitalizmust, ha túllátunk e közvetlen célkitűzésen, s ahol és amennyire lehetséges, tekintetbe vesszük a szocializmus felé mutató tendenciákat is.
Mélyen szántó, gondolatokban gazdag és a kemény kritikát sem nélkülöző könyv került a magyar olvasók elé. Az előzetes hírek ismeretében fokozott érdeklődéssel lapoztam fel a német E. Drewermann kétkötetes munkáját. Érdemes volt. A mű nemcsak lebilincselően olvasmányos, hanem tartalmilag is tekintélyt parancsolóan igényes. Őszintén remélem, hogy a könyvet sokan elolvassák, és elgondolkoznak tartalmán. Jómagam többször kézbe vettem, mindig újabb és újabb összefüggésekre figyeltem fel, és egyre többet értettem meg a szerző tisztességes, korrekt szándékából. Papként és teológiai tanárként felelősen vállalta a klerikusok (világi papok, szerzetesek, apácák) mai helyzetének és problémáinak lélektani, pszichoanalitikus elemzését, és az átfogó feldolgozás nyilvánosságra hozását 1989-ben. A kritikus munka nagy visszhangot keltett Németországban és számos nyugat-európai országban. S mert a katolikus egyház nemigen viseli el a kritikát, főleg ha nyilvánosságra is kerül, a hierarchia helyi vezetői megkezdték Drewermann lelkész és teológiai tanár felelősségre vonását. A Klerikusok című munkára vonatkozó kifogásokat kiegészítették a szerzőnek más, fontos teológiai problémákra vonatkozó, általuk elfogadhatatlannak minősített álláspontja támadásával, és azok visszavonását követelték. Drewermann nem hátrált meg. Ezért letiltották a katedráról, majd a papi szolgálat jogát is megvonták tőle. Amikor a fenti mű első kötete 1992-ben magyarul megjelent, már érvényben voltak a szerzővel szembeni súlyos büntető szankciók.
Hazánkban ma csak szűk körök ismerik valamelyest E. Drewermann munkásságát és sorsának alakulását. Szélesebb körök nem is ismerhetik, mert a magyar egyházi sajtó, néhány odavetett becsmérlő megjegyzésen kívül, nem foglalkozott nézeteivel, s még az állásfoglalásairól Nyugaton folytatott vitákat sem ismertették. Csak a külföldön megjelenő Mérleg című folyóirat 1992. évi 1. száma ad tájékoztatást az ún. Drewermann-ügyről. A világi sajtóban 1992 nyarán, a mű első kötetének megjelenésekor akadt néhány elfogadható reagálás. Közülük kiemelhető a Népszabadságban július 11-én közölt beszélgetés Drewermann-nal. Hiteles tájékoztatás, a szerző maga mondja el gondolatait a témáról és más időszerű egyházi vonatkozású kérdésről.
1
Drewermann egy lírai hangvételű előszóban, Francis Jammes Az ozeroni plébános című regényéből vett hosszú idézettel hozza közelebb az olvasóhoz a klerikuslét eszményét és viszonyát a valósághoz. A több, mint ötvenéves könyv egy papról szól és arról, hogy mit jelentett a pap alakja abban a régebbi világban, egy kis faluban, „mely az emberek minden gyengesége és bűne ellenére nem hullott ki soha Isten kezéből”. Olyan papról szól, akiben ilyen emberi környezetben is a szeretet, a tisztaság és az ártatlanság egyesül. Rajta keresztül érvényesül Isten láthatatlan kezének mindenre kiható jelenléte. A papon keresztül „minden létező megleli régi egyensúlyát és mennyei békét lélegez, szavából a kétségbeesettek erőt merítenek, a bűnösök megismerik a megbocsátást és a haldoklók a reményt”. (I. kötet 9. old.) Drewermann szerint ez merőben költői leírás, semmi köze a valósághoz. A leírás az író sóvárgását fejezi ki egy olyan világ iránt, amelyben a papi hivatás ad erőt minden jó és rossz elviselésére. Azt azonban jól érzékelteti, hogy abban a világban a pap volt a közerkölcsök hivatalos őre, az adott közösség életének szellemi központja. Ez az idő már végképp a múlté. Ma már nem hallgat senki egykönnyen a pap szavára, hivatása miatt. „A katolikus papság intézménye az érzelmek mélyéig alapjában varázsát vesztette, végbement a klerikuslét demitologizálása, szekularizációja, az érzékelés szintjén éppúgy, mint a gyakorlati magatartásban.” (Uo. 10. old.) Ma inkább szellemileg meghatározott ellenkezés létezik a társadalomban, a pusztán külsőségeken nyugvó egyházi renddel, a belülről nem hitelesített tekintéllyel és hivatalosan parancsolt vallási formával szemben. Mindez a papi pálya válságához vezet, nehezíti a papi hivatás választását és gyakorlását, ez pedig kihat az egyház egész tevékenységére. Így tehát a klerikuslét központi jelentőségű a katolikus egyház szempontjából, mert jelenleg ez az egyház gyenge pontja. A klerikusok hitelességének kérdőjelei magának az egyháznak a kérdőjeleivé váltak. „Száz évvel Nietzsche és hetven évvel Freud után, évszázadunkban rég elértük és túlléptük azt a pontot, amelytől kezdve nem lehet Istenről beszélni az emberekhez, ha szavaink emberileg, pszichológiailag nem hitelesek.” (Uo. 11. old.)
A hitelesség! Igen, ez ma a kulcsprobléma. Ma már túlhaladott az a jó szándékkal átszellemített papi ideálalak, aki a felhőkön jár, és arra ügyel, hogy a világ pora be ne mocskolja a lábát. Stefan Zweig, akit a szerző idéz, erre jól rátapintott, amikor azt írta, hogy mindig lesznek emberek, akik megkísérlik a szent vallási életet, hiszen a vallási érzület ezt újra és újra igényli. „Csakhogy nincs szükségünk arra, hogy ezeket a csodálatosakat és ritkákat Istentől eredően tévedhetetleneknek és emberi mértékkel mérhetetleneknek tekintsük. A kísérletezőket harcaik esendősége miatt szeretjük, nem pedig a földöntúli világ istenküldötteiként.” (Uo. 12. old.) A keresztény tanúság a papoktól nem a világtól való elzárkózást igényli, hanem annak felismerését és elfogadását, hogy az evilágiság, az emberi nem azonos a bűnös élettel – állítja Drewermann. A klerikushivatásnak visszaadható a prófétai, költői létforma. Ehhez azonban egyesíteni kell a szent és a profán eddig szétvált kapcsolatát. Aki klerikus akar lenni, annak át kell verekednie magát olyan átjárókon, amelyek az embereket klerikusokká, a klerikusokat pedig emberekké teszik.
Ennek kimondása egy pap számára nem könnyű dolog. Drewermann leírja, hogy mondanivalója végiggondolásához sok bátorítást kapott, de voltak, akik óvták is, az ismert egyházi meghurcolási példák alapján. Ő ennek ismeretében vállalta a kockázatot, úgy vélve, hogy félelemből nem szabad a felismerés igazságát elhallgatni, és ez a téma megérdemli, hogy nyílt vita kezdődjék róla. Az egyház érdekeit sem szolgálja a téma tabukénti kezelése, inkább az önábrázolás korlátainak felszámolása volna kívánatos. A vita sürgetéséhez hozzáteszi azonban, hogy a téma pszichoanalitikus vizsgálata nem szemrehányásokat, egyházellenes vádaskodásokat vagy követeléseket tartalmaz, hanem összefüggéseket, hátteret és struktúrákat akar bemutatni, a változtatás igényével. Biztosítja a klerikusokat is, hogy nem célja személyük kétes megvilágításba helyezése vagy papi tekintélyük rombolása, személyük demoralizálása. A tanulmány fő célja segíteni a klerikusokra nehezedő magány oldását és lehetővé tenni a „hivatali személytelenség gettójából” való ki- szabadulást, megmutatni és elfogadtatni, hogy a papnak és az apácának lehetnek olyan lelki problémái, amelyeket nem elhallgatni, hanem oldani kell. További célja védőbeszédet tartani olyan klerikusok mellett, akik életük terheivel birkóznak és miközben őrlődnek a terhek alatt, még önvád is marcangolja őket. A klerikusok is emberek, lehetnek hibáik, problémáik, de ezek általában nem személyes jellegűek, hanem az egyházi intézményrendszerrel állnak szoros összefüggésben.
Mindebből következik, hogy a katolikus egyháznak saját érdekében tennie kellene valamit a klerikustisztség igazi tekintélyének kialakításáért és megvédéséért, figyelembe véve azt is, hogy a klerikuslét problémája nem pusztán belső egyházi ügy. Az egyház sokféleképpen összefügg a társadalommal, nem közömbös, hogy milyen módon közvetítik vagy ferdítik el tisztségviselőik hitük tartalmát. Ugyanilyen fontos a társadalom véleménye is az egyház számára.
A klerikuslét problémáinak vizsgálatát igényelve a szerző rámutat, hogy az elemzésnél hiba azokból az eszményekből kiindulni, amelyek a klerikuséletet intézményes kötelességként és eskü által biztosítva alakítják. A jó megközelítés abból indul ki, miként alakul és formálódik a klerikus úgy, hogy akarata bizonyos eszményekre (szegénység, engedelmesség és alázat, szüzesség és tisztaság), mint létezésének központi élettartalmaira irányulhasson. Aki az eszményképpel kezdi a vizsgálódást, az a valósággal csak moralizáló viszonyba kerülhet. Emberibb és igazabb kiindulás azt vizsgálni, hogyan jut el valaki gyakorlatilag egy meghatározott eszménykép elfogadásáig. A pszichoanalitikai vizsgálat erre törekszik. Természetes, hogy ezzel az elemzéssel kialakított modell sem minden egyes klerikus életének hű tükre. De arra választ ad, hogy mennyire közelíti meg a klerikusok élete a státusuk eszményi formáját, vagy mennyire tér el attól. A szegénység, az engedelmesség és alázat, a tisztaság eszménye „csak addig számíthat emberileg hitelesnek és üdvösnek, amíg megvalósulási formájában is üdvös, elősegíti az emberként való létezést”. (II. köt. 272. old.)
Akinek tehát szívügye a katolikus egyház, az nem hallgathat, nem lehet engedékeny, hanem a legvilágosabban törekednie kell, kibúvó és mentsvár nélkül, annak tudatosítására, hogy az eszményképek torzulása árt az egyháznak. Nem igaz, hogy a katolikus egyház megtalálta az emberrel és Istennel foglalkozás és bánásmód végső és tökéletes válaszait, és csak ezeket kell híven és hittel megélni, másoknak ajánlani. Az emberekkel foglalkozva a katolicizmusban a problémákra évszázadok óta az intézményesség, a vélt objektivitás, a hivatalosság, a szertartásosság további merevítésével válaszoltak. Nem vették kellően figyelembe, hogy ez az egyoldalúság mennyire pusztítóan hat lelkileg a leginkább érintettekre, a klerikusokra. „Nem kerülhetjük el – olvashatjuk a 275. oldalon – a rendszer egészének átépítését, s minél korábban látunk hozzá, annál jobb… Csak ha a mai klerikuslét kiúttalanságát bevalljuk, leszünk képesek meglelni a hiteles papi és szerzetesi életforma szellemi tartalmai felé vezető kiutat.” Az egyháznak tanulnia kell a hibákból és a károkból. „Ahelyett, hogy sajnálkoznánk a haldokló egyház felett, és gyászolnánk, végre mernünk kellene azt mondanunk, ami van, és kiállnunk amellett, amit magunk tapasztalunk.” (Uo. 276. old.)
2
Drewermann, a klerikuslét válságát bemutatva, könyve második fejezetében részletes leletet ad a bajokról. Bámulatos felkészültséggel és tudással, szenvedélyes érveléssel igyekszik a klérus tagjait ráébreszteni gondjaik felismerésére, és arra ösztönzi őket, hogy az ésszerű változtatások mellé kiálljanak. Számolnia kellett azzal is, hogy a pszichoanalitika módszerrel történő lélektani vizsgálódássá szemben az egyházban erős az idegenkedés sok az előítélet. Bizonyítania kellett tehát a módszer jogosultságát. Konkréten vitatkozik azzal a teológiai ellenvetéssel, amely megkérdőjelezi az ilyen vizsgálat indokoltságát.
Ennek az ellenvetésnek a lényege az, hogy a klerikuséletút az isteni elhivatottság útja, s benne különleges misztérium nyilvánul meg Vagyis, mivel szoros értelemben vett titok pszichoanalitikai vizsgálat tárgya nem lehet Eszerint a klerikuslét felette áll minden értelmezési kísérletnek, mert egyedül a kegyelem pozitív isteni akaratának szabadságából ered Ezzel az ellenvetéssel szemben a szerző kifejti, hogy ő nem Isten létét és hatását kérdőjelezi meg, hanem a klerikuslét olyan beállítását vitatja, ami más lenne, mint a szokványos emberi, ami tehát emberileg megmagyarázhatatlan. Isten nagyszerűségét nem csorbítja, ha a teremtett világ bizonyos jelenségeit, s azok természetes okait feltárjuk megismerőképességünk eszközeivel.
A leletben először a klerikusok kiválasztottságának elemzésével találkozunk. Az alapkérdés e téren az – mennyire szabadon választót a klerikusi pálya? A vizsgálódás kimutatja hogy szemben a hivatalos egyházi állásponttal, a klerikuslét lényegileg nem szabadon választott, többféle tényező hatása nagymértékben meghatározza a választást. Sőt, a kiválasztottságtudat a papi pályán is sok lelki konfliktus állandósítójává válik. A pszichoanalitika elemzés kimutatja azokat a pályaválasztás megelőző elfojtásokat, korlátozásokat, amelyek az egyéneket a klerikuslét felé terelik, és később a klerikuséletben is problémákhoz vezetnek, a személy bizonytalanságait erősítik A papi hivatástól sokan a személykénti létezésük megvalósulását remélik, de ez nem történik meg. „A klerikus kiválasztottsága pszichoanalitikai és létezésanalitikai szempontból egy olyan ontológiai bizonytalanság sokrétű kompenzációja, amely a saját személyként való létezést oly mélyrehatóan és hosszú történelmi távon annyira kiüresíti és szétdarabolja hogy a saját identitás csak egy idegen szereppel való azonosulás által, egy már meglevő objektív megbízás tartalmával való összeolvadásban tűnik biztosíthatónak.” (I. kötet 65. old.)
A klerikuslét tehát e felfogás szerint nem saját akarat eredménye. „A klerikus lényege, illetve egyszer s mindenkori meghatározottsága az a körülmény, hogy benne Isten cselekedete és működése ölt formát; ő maga semmi – ennek kell élete központi felismerésének lenni.” (Uo. 78. o.) így a klerikusoknak nincs joguk a saját életre, meghaltak a világ számára, ők a kegyelem közvetítői. A hivataliságból adódik, hogy szellemi szerepük előre rögzített igazságok terjesztése, puszta propagandaeszközként. A klerikusgondolkodás ilyen normatív tevékenysége hozzájárul a vallás leértékelődéséhez, életidegenné válásához. A merev sematizmus ébren tartja a rossz lelkiismeretet. Azt, hogy az ember gyenge, gyarló és bűnös, bűnbocsánatra szorul. Ráadásul a merev dogmák tanításához az egyház kialakított egy olyan kikezdhetetlennek tetsző szaknyelvet, amellyel bámulatba ejthetik a híveket. A klerikusok ebben igazán szakemberek, ezzel is őrzői és hordozói a keresztény hithagyományoknak. Úgy lépnek fel, mintha egyedül ők volnának képesek a helyes válaszra. Erkölcsi kérdésekben – még az élet legintimebb területein is – azt hitetik el, hogy ők a leghozzáértőbbek, és ezért jogosultak útmutatást adni. S bár a II. Vatikáni Zsinat óta van igény az egyházi világközpont gondolati cenzúrájának leépítésére, az eredmény még kevés.
Drewermann korrektségét tanúsítja, hogy kritikája bármilyen kemény is, következetesen elhatárolja magát a rágalmazóktól. Ismételten szól a klerikusok jó szándékáról, együtt érez velük, amiért személyiségük nem érvényesülhet tevékenységükben, és sokukat éppen személyiségük hiánya vezeti tévútra. Felsorol néhány olyan elemet is, amelyek a papok, de még inkább a szerzetesek és az apácák életére és tevékenységére gyakoroltak negatív hatást. Ilyen a ruházat, a modorosság, a nyilvános bűnbánat, a gyakori rituális gyónás, amely krónikus bűntudatot táplál. Ehhez járulnak a kötelező elfojtások, mint a szexualitás – izgalmak, fantáziálás, cselekedetek – hatása, a barátságok tiltása stb.
Mindezeket figyelembe véve jogos a kritika, hogy „a katolikus egyház olyan rendszernek tekinthető, amely Európa történetében a legkövetkezetesebben, legkitartóbban és legtapasztaltabban, sőt ebből a szempontból az egész emberiség történetében egyedülállóan, valóban »exkluzívan« segítette elő és építette ki tagjainak pszichikai elidegenítését… Csak a katolikus egyház kiváltsága maradt, hogy krisztusibb akarjon maradni Krisztusnál, és egy olyan közösségi modellt hozzon létre, amelyben semmilyen személyiség, tehát a személyes szimpátia semmilyen viszonya sem lehetséges.” (Uo. 184-185. old.)
3
A lelet részletezése a tanulmány második kötetében folytatódik, az eszmények és a valóság egybevetésével. Ebben a részben kerül sor az ún. „evangéliumi tanácsok”, mint a szegénység, az engedelmesség és alázat, a szűzi tisztaság és megvalósulásuk áttekintésére. A szerző először egy történeti vázlatban mutatja meg a Jézus példájára építkező korai próbálkozásokat a keresztény életforma vezérfonalának alakulásában. Ezeket a tágabb értelemben vett követelményeket nevezi „evangéliumi tanácsoknak”. Jézus nem akart klerikusrendet. A kialakuló egyházban hosszú ideig nem volt világos, hogy mennyire lehet általánosan érvényt szerezni ezeknek a tanácsoknak. Az egyházon belüli gondolkodásban a negyedik századtól kezdődött meg a szétválás az „evangéliumi tanácsok” szigorúbb és enyhébb megítélésű követelésének tekintetében, sok vitával. A kialakuló szerzetesrendeknél a tanácsok szigorúbb hangsúlya érvényesült, bár eléggé önkényes értelmezésben. Körülbelül a tizenkettedik századtól ment végbe a klérus számára az „evangéliumi tanácsok” hármasának egységesebb és szigorúbb szabályozása. Világossá vált, hogy a jobb szabályozás hatékonyabban segítheti a klérusnak a pápai hatalomhoz rendelését, ezért napjainkig ez a szabályozás érvényesül.
Drewermann ezért foglalkozik részletesen az „evangéliumi tanácsok” jelenlegi megtartásának sok problémájával és ellentmondásával.
1. A mai egyházban illúziók élnek a szegénység eszménye elfogadásának lehetőségeiről, méghozzá az ún. „jóléti társadalom” körülményei között. Nem akarják észrevenni, hogy ennek nincs realitása és a „szegénység”-felfogásuk, még az egyházon belüli közösségekben is, a hierarchiát fenyegető veszélyes tényező. Teológiai szempontból a szegénység szellemisége Krisztus legdrágább hagyatéka az egyház számára. A keresztény felfogás szerint a szegénységre akkor is törekednie kell, ha az eszmény megvalósítására valaki sohasem lesz képes. A szerző szerint éppen ezt a lehetetlenséget kell „a megtöretés, a bűnbánatérzület és a folytonos bűntudat formájában jól érzékelhetően és tartósan rögzíteni… Az egyház klerikusaival szemben támasztott szegénységkövetelménynek nem az a célja, hogy megfogalmazza az élet egyik lehetséges formájának tartalmát, hanem azt a célt tartja szem előtt, hogy megteremtse és tartósan rögzítse a saját személyiség függőségének és értéktelenségének értelmében vett »szegénység« neurotikus életérzését.” (II. kötet 77-78. old.)
Könnyen belátható, hogy a klerikusok esetében nem a tényleges szegénységről van szó, sokkal inkább az akarat alávetettségéről, a mindenben való engedelmességről, s ezzel együtt a kívülről irányított funkcionálásról. Ez egyértelműen kiderül a szerzetesi közösségek szabályzataiból, amelyet a szerző idézetekkel is bőségesen alátámaszt. Az ellentétek érzékeltetésére keményen bírálja a vatikáni pénzügyi politikát. „Bátran állíthatjuk – összegezi véleményét –, hogy ideológiájában nemcsak megveti a pénzt, hanem számos képviselője az érzület szintjén így is tesz, azonban az egész alapviszonyulás ambivalenciájához tartozik, hogy a másik oldalon épp a pénz megvetése jár együtt a pénz majdhogynem mágikus imádatával.” (Uo. 80-81. old.)
2. A szegénység eszményéhez kapcsolódik az engedelmesség és az alázatos magatartás megkövetelése a klerikuslétben. Különösen a szerzetesrendeknél – a férfi és női rendeknél egyaránt – szoros az összekapcsolódás, hiszen náluk érvényesül a legszigorúbb függőség. Jól érzékeltetik ezt az engedelmességről kialakított szabályzatok, rendelkezések. Ezeknek nagy szerepük van az egyén esendősége és a saját akaratról való lemondás kialakításában, tartósításában, az „alázat magától értetődő örömbe torkolló erényéig”. (Uo. 116. old.) Ez az útja egy olyan szubjektummentes közösség megszületésének, amelyben mindent Istentől elrendeltként fogadnak. De ez egyben a hivataliság jelentőségét is mintázza, hiszen a rendi felettes csak hivatali személyként van isteni tudással felruházva, azért van igaza, mert ő az elöljáró. Különösen a Jezsuita Rend szabályzatából tűnik ki világosan a tökéletes engedelmesség lényege, az, hogy a rendi tag önmaga ne akarjon semmit, mindig legyen készenlétben a megbízatásokra. Summázva: „a fenntartás és háborgás nélküli engedelmesség, az engedelmesség örömtelisége, az elöljáró akaratának az isteni gondviselés akaratával való azonosítása” a követelmény. (Uo. 120. old.) Bátran elmondható, hogy a jezsuita engedelmesség-eszmény keménységben és hajthatatlanságban párját ritkítja, még a katolikus egyházban is. S bár a tizennyolcadik század közepétől már túlhaladottá vált az engedelmesség elvének, mint az egyéni akarat külső szabályokkal való leigázásának formája, a katolikus egyház a mai napig vonakodik feladni a feltétel nélküli alávetettség eszményét és összhangba hozni engedelmességfelfogását korunk szellemével. Nem igaz, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta e téren lényeges változás történt volna.
Érdekes, hogy bár a katolikus egyház jelenünkben sokat veszít hatalmából, mégis (vagy talán pont ezért) egyre erőteljesebben formál igényt a klerikusok és a hívek feltétlen engedelmességére. Ennek illusztrálására néhány kirívó példát olvashatunk a tanulmányban is. Ilyen a Jezsuita Rend meg rendszabályozása 1981-ben; egyes teológusok ellen a szigorú fegyelmezőintézkedések; közülük a szerző Hans Küng, Charles E. Curran és Terence Sweeney nevét említi konkréten és ismerteti ügyüket. Ezek a példák is jól mutatják, hogy a tekintélyelvűség alapján „a hatalom gyakorlásában és az egyházi engedelmesség kikényszerítésében a római kúria hivatalnokai kétségtelenül több tapasztalattal rendelkeznek, mint a világ bármelyik állama.” (Uo. 126. old.)
3. A nemi tisztaság és a nőtlenség eszménye az a harmadik elem, amelyről a valósággal való szembesítésben olvashatunk. Ismeretes, hogy hosszú idő óta a legtöbb vita egyházon belül és kívül a cölibátus kérdésében folyik. Drewermann kritikája is talán ebben a kérdéskörben a legkeményebb. A bírálat kiindulópontja, hogy az egyház az egyik legfontosabb emberi jellemzőt, a szeretetet (a nemit is) – enyhén szólva – nem kezeli pozitívan. Pedig szerinte a szeretetre és a munkára való képesség a lelki egészség tulajdonképpeni fokmérője. A katolikus egyház nézőpontja, kialakított eszményei ettől nagyon eltérnek, ugyanakkor története tele van kétszínűséggel. A nemi örömöt és keresését súlyos bűnnek nyilvánítják, már a kíváncsiságot és a fantáziálást is annak veszik. A katolikus felfogás súlyos hibája, hogy nem felszabadít a nemi szeretetben, hanem elfojtást okoz, szorongást táplál. Jellemző, hogy még a házasságon belül is nehézségek okozója a rosszul értelmezett szemérmesség, ami miatt a házasfelek még kimondani sem merik egymásnak kívánságaikat a szeretet- és gyengédségigényeikről. Ezzel a szemlélettel a szorongások tovább örökítődnek a családban, a mélyebben vallásosak még a terhességről is szégyellnek beszélni. A katolikus nemi erkölcs az önkielégítést és a homoszexualitást a legsúlyosabb bűnnek tartja, miközben maga teremti meg a „bűn” táptalaját.
Képtelenség, abszurditás, hogy az egyháziak önhitten illetékesnek és mérvadónak mutatják magukat olyan kérdésekben, amelyekről eszményeik szerint tapasztalataik sem lehetnek, ilyeneket soha nem éltek át. Ez is hozzájárul, hogy miközben nagy energiát fordítanak a házasság, a család problémáinak a megoldására és szinte egyetlen más témában nem mutatkoznak ennyire elkötelezettnek, az emberek egyetlen más témakörben nem távolodnak el olyan mértékben az egyházi tanácsoktól, intelmektől, mint ebben. Elgondolkodtató ez és nem kielégítő rá az egyházi magyarázat, hogy ezzel az emberek szabad akaratukból a jótól a rossz felé fordulnak, az ösztöneik uralkodnak el rajtuk. II. János Pál pápa 1987-ben Augsburgban beszédet mondott apácák és fiatalok előtt, amelyben a női szüzességet és a cölibátust méltatta, megvalósításukra ösztönzött. Úgy ítélte meg, hogy a szűzi állapot döntő válasz a modern ember ösztönrabságára. „Ne hagyjátok magatokat megtéveszteni azok által – mondta –, akik csupán ösztöneitekhez akarnak láncolni benneteket.” (Uo. 155. old.) Ehhez fölösleges bármi kommentár!
A katolikus egyház ilyen gondolkodásából egyértelműen kiderül, hogy számára a nemi öröm nem alkot önértéket. Jogos tehát Drewermann kritikája, hogy az egyházi felfogás „még manapság is, ahol csak tudja, a felnőtt generációt is megfertőzi a saját testüktől, saját vágyaiktól való szorongással. S ha az »elhárítás« ellenére mégis megtörténik a saját vágy kielégítése, akkor azt erkölcsi összeomlás követi, bűntudat, bűnvád. Ördögi kör születik, amelyben a félelem, a bűntudat, a tehetetlenség és csőd örvénygyűrűinek szorítását egyre fojtóbbá teszi az aszketikus önfegyelemre, a kétségbeesett menekülésre és a »soha többé« jó szándékú elhatározásra irányuló törekvés.” (Uo. 216. old.)
Ez általában minden katolikusra vonatkozik, de kétségtelenül rábírja a klerikusokat is a házasságról lemondó életformára, a cölibátus alapszabályaival való egyetértésre. Ki kell mondani, hogy valójában nem a szűzi tisztaság, a szeplőtelenség az igazi cél, bár sokat beszélnek róla. Az egyház megtűri a „szerelem bűnébe” esést is a klerikusoknál, ha az nem okoz botrányt, ha nem csorbítja az egyház tekintélyét. Ami tehát az egyházat igazán érdekli a klerikusok esetében, „azok nem élő emberek, hanem sokkal inkább szentképek, tiszteletet követelő ikonok, amiknek fája bármilyen szúrágta, ha finoman cizellált laparanyozása eltakarja a hibát a keresztény szemlélő elől”. (Uo, 260. old.)
Vannak olyan papok és apácák, akiket ez nem tántorít el, a szerelmet annyira komolyan veszik, hogy a cölibátus miatt feladják klerikusi életüket. Ezzel nemcsak megalázó tortúrának teszik ki magukat, hanem a hűtlenség vádja is éri őket. Az egyház ugyanis hűtlenségnek tartja a laicizálási kérést, és megvető cinizmussal juttatja kifejezésre elítélő véleményét. A besúgást érdemnek tudja be, hiszen akik ezt teszik, az egyház „becsületét” védik. A folytatásban a laicizálási eljárást szándékosan hátráltatják, nehézségeket okoznak. Ebben felhasználják az egyházi törvénykönyv azon passzusait, amelyek kimondják, hogy a papi szentelés a kegyelem kiolthatatlan jegyeivel jelöli meg a kiválasztottakat, amitől őt senki nem foszthatja meg. Nehézségeket okozhat az egyház a klerikusok anyagi függősége kapcsán is. Végül ha valakinek mégis sikerül a világi életbe visszakerülnie, további gondot okoz, ha a szerelemből gyermek születik.
Drewermann nemcsak bírálja a katolikus egyház álláspontját a cölibátus kérdésében, hanem kiáll a klerikusok házasságának elfogadása mellett is. Azt pozitívan ítéli meg, elfogadását az egyházban olyannak tartaná, ami legyőzhetné a hit és a tapasztalat kettészakadását e téren.
4
A lélektani elemzés alapján kialakított lelet kétségtelenül tanúsítja, hogy a klerikuslét valósága súlyosan eltér az eszményekben megfogalmazottaktól. A könyv befejező része lényegbevágó javaslatokat tartalmaz a klerikuslét válságának feloldására és általánosabban az egyház megújulására. A megújulás irányába tett lépések a szerző szerint jól szolgálhatnák az egyház hitelességének visszaszerzését. A hiteles kereszténységnek van lehetősége vallási térnyerésre. Ehhez azonban olyan hiteles, új formák kialakítása szükséges, amelyekben nem kívülről diktálnak, hanem a lelki élet belülről való kibontakozását segítik. Ilyen megújulás lehetőséget teremthet a hit és a szabadság összekapcsolására is. Mindehhez azonban az egyháznak meg kell szabadulnia az idejétmúlt, tradicionális keretektől és szemléletmódtól. Az 1992-es Népszabadság-interjúban a szerző megfogalmazta megújulási javaslatának lényegét. Summázva: az egyház a Jézustól származó tanításokat közvetítse a híveknek, korszerű formában. Nem tartható fenn tovább, hogy Jézus tanításait az egyház a maga képére formálta. A Bibliába foglalt tanításoknál indokolt jobban szétválasztani a valóságos történelmi eseményeket és a hitet erősítő üdvtörténeti leírásokat.
Egyetérthetünk a szerzővel abban is, ahogyan a vallás helyét igyekszik megmutatni a társadalmi eszmerendszerek viszonyában. Nézete az, hogy a vallás nem önmagában gyógyító, sosem volt az. Más eszmerendszerek is foglalkoznak az ember problémáival, keresik a megoldásokat, közöttük széles körű kapcsolatok alakultak ki. A szociális gondokat elsősorban a gazdasági és a politikai eszközökkel lehet oldani, bár vannak pszichikai és erkölcsi vonatkozásai is az idetartozó kérdéseknek. A lényeg az, hogy evilági problémákat evilági eszközökkel és módszerekkel lehet és kell megoldani, még ha vannak is vallási vonatkozásaik. „A vallás tulajdonképpen csak azon kételyekkel szemben kompetens és illetékes, amiket evilági eszközökkel és módszerekkel nem lehet legyőzni.” (Uo. 281. old.) Vannak emberi szorongások és gondok, amelyek pszichikai eszközökkel legyőzhetők. Az élet igazi problémáit ugyanakkor nem lehet megoldani erkölcsi utasításokkal. Csak gátló lehet, ha rögzített erkölcsi követelmények és parancsok sokasága zúdul a problémákkal küszködőkre. Az erkölcs szerepének ilyen megítélése nem abból származik, hogy a morális célkitűzések önmagukban helytelenek lennének, hanem abból, hogy az embert belehajszolhatják valamibe, amit belülről nem fogad el. A társadalmi tudatformák kapcsolata mellett látható, hogy a tudatformák nem egyszerűen egymás mellett léteznek, inkább egymás fölé helyezkednek. Pl. a valláshoz közelebb áll a pszichológia, mint a szociológia vagy a politika.
Rendkívül érdekes és sok tekintetben új a szerző fejtegetése arról, hogy korunkban vallástörténeti fordulóponthoz érkeztünk. Napjainkban két elementáris kihívással találkozunk, amelyek elől a katolikus egyház sem térhet ki. Ezt a két kihívást „a természet elveszett misztikájának” és „a hit alapvető szubjektivitásának” nevezi. Erre a két kihívásra olyan újítási elgondolásokat tár elénk, amelyek súlyukat tekintve nemcsak vetekednek Teilhard de Chardin és Kari Rahner, a két neves teológus korábbi újítási elképzeléseivel, hanem meg is haladják azokat. Közös jellemzője mindhárom elképzelésnek, hogy kísérletet tesz világi elemek elfogadható beépítésére a keresztény vallási rendszerbe. Elképzeléseik nem egyes részkérdésekben kívánnak egyszerűen módosításokat, hanem az egyház alapállásának megváltoztatására irányulnak. Chardin és Rahner elgondolásait az egyház félresöpörte, elutasította. Drewermann javaslata még komoly vitára sem került. Nem kizárható az elhallgatással való félresöprés sem.
Megújítási elgondolásánál a szerző abból indul ki, hogy az emberiség napjainkig olyan fejlődés végére jutott, amelynek a jellemzője az embernek a természettől való elkülönülése volt. Ennek az elkülönülési tendenciának felelt meg a vallások eddigi típusa, olyan isteni hatalmak létének gondolata, akik saját akaratuk és tervük szerint kormányozzák a világot és az embert felruházzák a természet feletti uralom jogával. Ma minden olyan vallási formát súlyos válság fenyeget, amelyik ezen az alapálláson nem változtat. A mai emberek ismereteik gyarapodása és természetformáló tevékenységük révén eljutottak oda, hogy az ilyen vallási felfogást egyre inkább az ősidők ani- misztikus maradványának érzik. „Egyetlen vallási forma sem lehet manapság hiteles, amely az őt ért kritikákkal szemben nem képes megmutatni, hogy tudja és akarja az embert mai fejlettségi fokán, személyiségében visszavezetni a természethez, amely őt körülveszi.
Szellemtörténetileg a vallás olyan formája felé közeledünk, amely többé nem az embernek a természettől való merev elkülönülését, hanem a vele való élő egységet szimbolizálja és fejezi ki.” (Uo. 325. old.)
A természethez való visszavezetés vallási vonatkozásban azt is jelenti, hogy a világot, az emberi testet, nem lehet többé „bűnre csábítóként”, a „bűn hordozójaként”, a „lélek veszélyeztetőjeként” értelmezni. Korunkban minden olyan szintézis irányába törekszik, amely a vallási mítosz szándékát a szellemi megfogalmazás és közvetítés magasabb szintjén újítja meg. Ez teszi lehetővé, hogy a vallási felfogás az embert egy integráló világértelmezés keretében újra besorolja a természetbe. Az ilyen vallási forma nem az élet minden formájának uralkodója, felülmúlhatatlan csúcspontja többé. Az olyan felfogásnak, amely csak az ösztönelfojtás aszketikus indítékát újítja meg, semmi esélye nincs a jövőre nézve. „Krisztus keresztjének nem szabad többé abba az irányba mutatnia, hogy a természetet bűnösnek mondja, az ember személyiségét elnyomja. Holnapra a vallásosságnak csak olyan formája fog létezni, amely a természet megélt misztikájaként van jelen.” (Uo. 331. old.)
Ehhez kapcsolódik a hit szubjektivitásának megértése és konzekvenciáinak érvényesítése. A vallási formák hitelessége érdekében ez is megkerülhetetlenné vált. Különösen a katolikus egyház marasztalható el ebben az összefüggésben.
A természethez visszavezető új vallási forma kialakítása megköveteli az egyháztól az „evangéliumi tanácsok” szemléletében is a változást. Jézusnál a központi probléma nem a szegénység volt, hanem a gazdagság. Az igazi kérdés nála attól a szemlélettől való megszabadulás, hogy csak a gazdagság boldogít. Ezt a jézusi felfogást kell megérteni és szolgálni. Érvényesüljön az a szemlélet, hogy a klerikusi engedelmesség ne alattvalói szellemiségű legyen. Csak ilyen alapon érhető el az alázatosság igazi keresztény érvényesítése. A keresztény alázatossághoz semmi köze mások megalázásának vagy lealacsonyításának. Engedelmesség lehetséges az emberi méltóság talaján. Változtatás szükséges a klerikustisztaság mai állapotán. Indokolt, hogy az egyház felülvizsgálja álláspontját a cölibátus ügyében. A szerző úgy véli, hogy a házasság vagy nőtlenség problémáját nyitva kellene hagyni, személyes döntésre kellene bízni. A tisztaság fogalmát pedig nem a szexuális érintetlenségben kell meghatározni, hanem meg kell tanulni a nemi tisztaság olyan formáját, amely a másiktól semmit nem akar önzőén. Érvényesüljön a kölcsönös elfogadás és az önzetlen gyengédség.
* Eugen Drewmann: Klerikusok. Egy eszmény lélekrajza. (Ré Kiadó, I. kötet, 1992., II. kötet, 1994.) [vissza]
A klánjából és nemzetéből kitaszított Károlyi Mihály – 40 000 hold birtokában is – a leg- magyarabb arisztokraták egyike volt. Számkivetésre kárhoztatták, mivel szembeszegült osztálya népellenes törekvéseivel, s a progresszió oldalára állt. Komolyan vette a „haza és haladás” kettős jeligéjét – erre tette fel egész mozgalmas, tevékeny életét. Természetes tehát, hogy az elmúlt rezsim elitje – amely befogadta Horthyt, Bethlent, Telekit – nem tudott mit kezdeni a „vörös” gróffal.
Útban a forradalom felé
Károlyi Mihály pályája is „szabványosan” kezdődött: főúri környezet, pazarló életmód, nagy utazások, konzervatív szemlélet. Az elődök között szép számmal voltak olyanok, akikre nem szívesen emlékezett, de akadtak, akiket példának tekintett. (Károlyi Sándor a nagybirtok vezetése alatt egy független országról álmodozott, jól prosperáló mezőgazdasági szövetkezetekkel.) A Hangya elnökeként járta a világot, ismerkedett a különböző agrártársulási modellekkel. Hitt abban, hogy a „szövetkezeti állam” képes az osztályellentétek kiegyenlítésére, hazája felvirágoztatására. Érdeklődéssel tanulmányozta a szocialista Sidney Webb és Émile Vandervelde nézeteit. 1906-ban az Egyesült Államok vendége. Megragadta az ország demokratikus légköre, amelynek mélyére akkor még nem tekintett.
Itthon előbb Tisza István oldalán lép a politikai arénába, de később, kiábrándulva a nagytőke-nagybirtok hatalmi önzéséből, Justh Gyula mellett próbálja érvényesíteni elgondolásait. Az 1912-es júliusi parlamenti botrány után kijelentette: „Tisza az egész világomat szétrombolta.” Új platformján immár az általános választójog bevezetését, dualizmus helyett a Monarchia népeinek szövetségét szorgalmazta, vállalta a szociáldemokratákkal való együttműködést és a németellenes orientáció képviseletét. A demokráciában fedezte fel a tiszai diktatúra ellenszerét. Nagy történelmi felismerése volt a fejlődést gátló latifundiumok felosztásának szükségessége. 1914 májusában Hódmezővásárhelyen, majd Cegléden (!) felvázolta földosztó programját. A maradi közéleti férfiúból reformer lett.
Az első világháború alatt továbblépett: „…tevékenységem a szokványos pártpolitikai rutin szintje fölé emelkedett és általános emberi tartalommal telítődött…” Ám a helyzet romlásával az „általános emberi” egyre konkrétabb és pozitívabb formát öltött. Átalakulásában nemcsak az élet tanulságai játszottak szerepet, de a marxizmussal való megismerkedése is. Mint vallotta, mindig vonzódott a zárt rendszerek deduktív logikája felé. Ifjúkorában a katolicizmus, később a marxista dialektika kerítette hatalmába. Szellemi arculatának alakulására nagy hatással volt Szabó Ervin, Ady Endre, Woodrow Wilson. A háborús tobzódás közepette pártja a különbéke és függetlenség eszméjét hirdette meg.
Újabb fordulat Károlyi Mihály életében 1918 ősze. Ne siessünk őt már ekkor forradalmárnak tekinteni, hiszen éppen azért állt a Nemzeti Tanács élére, hogy az ország elkerülje a „kataklizmát”, de céljaiban kétségtelenül sok radikális elem lelhető fel. És amikor „kinyílott az őszirózsa”, nem habozott: a revolúció elkötelezettje lett tisztességével, illúzióival, naivitásával, polgáriasuk korlátaival.
A szocializmus vonzásában
Károlyi Mihály az emigráció évei alatt lépett életének harmadik szakaszába. Ebben őt a húszas-harmincas évek sorsdöntő eseményei motiválták: a magyarországi fasisztoid diktatúra kialakulása, a Szovjetunió fejlődése, a hitlerizmus hatalomra kerülése és a második világháború. Nagy csalódások és remények között vergődve, októbrista múltjával vívódva jutott el a kommunista mozgalom közelségébe és annak belátásához, hogy csak a tőkés rend meghaladása oldhatja meg az emberiség problémáit.
El kell utasítanunk azokat a feltevéseket (rágalmakat), miszerint Károlyi az ellene irányuló per miatt került szembe a magyar ellenforradalommal. A politikus már a demokratikus forradalom idején averzióval figyelte a horthyzmus előképét, a Gömbös Gyula vezette MOVE-t, amelyet 1919. február 19-én végül betiltatott. Károlyit következetes baloldalisága, felelősségtudata, emberi-politikai idealizmusa és megélései tették a haladás táborának egyik vezéralakjává. Elsők között ismerte fel a Horthy-diktatúra osztályjellegét, funkcióját. Nyugat-Európában, valamint Amerikában tartott előadásai bizonyítják, mennyire azonosult a magyar társadalom elemzésében a marxisták felfogásával: meglátta a rezsimben a nagytőke-nagybirtok kizárólagos hatalmát. Mint mondotta: „Magyarországon a fasizmus sajátos formában jelentkezik, amely nem hasonlítható egy fejlett, modern kapitalista ország fasizmusához. A magyar fasiszták a Magyar- országon még fennálló félfeudalizmust védik. A magyar fasiszták ebben az olasz fasizmusra támaszkodnak, amely támogatja a magyar fasisztákat. Az olasz fasizmus szándéka a magyarokat rohamosztagnak, ágyútölteléknek használni a következő háborúban, mint ahogy tegnap a magyar tömegek a német imperializmus rohamosztaga és ágyútöltelékei voltak…” (Károlyi idézett beszéde 1929-ben hangzott el, még a hitleristák hatalomra kerülése előtt.)
Amíg bízott az utódállamokban, rájuk támaszkodva harcolt Horthyék ellen (lásd kapcsolatait Masarykkal és Benessel!), amikor azonban rádöbbent arra, hogy a kisantantra nem számíthat, a Szovjetunióba helyezte minden reményét. Meggyőző erővel, cáfolhatatlan érvekkel és tényekkel leplezte le a rezsim igazi karakterét, a fehérterror borzalmait. Fájdalom, a Nyugat nem volt érdekelt egy nép felé nyitó rendszer létrejöttében. Ott lebegett lelki szemei előtt 1918-1919 „réme”. Horovitz Náthán amerikai ezredes küldetése bizonyítja, mennyi energiát fektetett az antant a „szerecsenmosdatásba”. Károlyi igyekezett kihasználni a hírhedt frankhamisítás okozta Horthy- ellenes pszichózist is, ám hamar be kellett látnia, hogy a nyugati hatalmak legalább olyan sürgősnek ítélték a „kínos ügy” eltussolását, mint Bethlenék. Számukra nagyon is megfelelt a szélsőséges diktatúra, amelyet jól beilleszthettek a szovjetellenes cordon sanitaire-be.
Károlyi tévedése abban rejlett, hogy elképzelhetőnek tartotta az ellenforradalom demokratizálását. Amikor Budapest – a gazdasági konszolidáció érdekében – népszövetségi kölcsönért folyamodott, írásban fogalmazta meg, hogy a Nyugat milyen feltételek mellett nyújtson anyagi segítséget Bethlenéknek: „A magyar kormány minden magyar állampolgárnak csorbítatlan állampolgári jogokat biztosít, beleértve a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot, a szabad politikai véleménynyilvánítást és az általános titkos választójogot.” Horthy valóban tett erre vonatkozó ígéreteket, de talán egyedül Károlyi nem tudta, hogyha mindez megvalósulna, a keresztény-nemzeti kurzus megszűnne az lenni – ami. Ez irányú lépésekre Horthyék sohasem gondoltak komolyan, mivel nem kívánták „veszélybe sodorni” a fasisztoid hatalmi struktúrát.
Károlyi Mihály – Kun Bélával ellentétben – nem hitt a terrorista uralom gyors bukásában, mert nem látott olyan belső (demokratikus és liberális) pártokat, amelyek képesek lennének megdönteni a fennálló rendszert. Ugyanakkor azt is látta, hogy a munkásosztály és a szegényparasztság gúzsbakötöttsége – legalábbis átmenetileg – megfosztotta tömegbázisától a kiutat kereső antifasiszta irányzatokat. Nem adta fel a hazai ellenzék megnyerését szolgáló erőfeszítéseket, különösen nem a kommunistákkal való együttműködést. De számára fontos volt a kedvező nemzetközi környezet is. Ezzel magyarázható nagy érdeklődése a Szovjetunió és a dunai népek konföderációja iránt.
Károlyi Mihály mindig úgy kezelte a „szegedieket”, mint velejéig romlott, korrupt, a legkegyetlenebb eszközök alkalmazásától sem visszariadó törtetőket. Olyan hatalombitorló kalandoroknak tekintette a horthystákat, akik elvakult nacionalizmusukkal és irredentizmusukkal Kelet-Európa békéjét fenyegetik. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy egyetértett a trianoni diktátum területi következményeivel, de ellenére voltak az agresszív megoldások.
Végső konklúzióként kiállította a jobboldali rendszer pontos diagnózisát: „Megmutatta a magyar uralkodó osztály immoralitását: ennek tagjai azt hitték, hogy nekik mindent szabad. Amikor a magántulajdon szentségén alapuló társadalom kezet emel saját istenségére, amikor az uralkodó osztályok tagjai megszegik saját törvényeiket, akkor már nagy bajok vannak…”
Szovjetunió, kommunisták, októbristák, szociáldemokraták
Magyarország távlati sorsa, az európai fasiszta tendenciák felerősödése miatt Károlyi vigyázó szemeit egyre inkább Moszkvára és a kommunista mozgalomra vetette.
Először 1931-ben járt a Szovjetunióban, a Vue francia magazin megbízásából, hogy a szocialista országban lezajló agrárforradalomról írjon tudósításokat. Nem lehet őt elfogultsággal vádolni, hiszen világosan látta a rendszer gondjait, sőt fogyatékosságait is. Mindazonáltal nagy lelkesedéssel nyilatkozott a gigászi ötéves tervről (a tőkés világban ekkor tombolt a pusztító gazdasági válság) és a kolhozmozgalomról. (Levél 1931 novemberében.) Hevesen támadta a szociáldemokrácia rövidlátó szovjetellenességét, amelyet több, Jászi Oszkárnak címzett írás igazol. Rokonszenvét a szovjet emberek iránt sohasem rejtette véka alá. „A Szovjetunió az én számomra a jelenben az egyetlen noyau (mag), melyben él az emberi jövő.” (Sinkó Ervin: Egy regény regénye.) Felismerte, hogy a szocializmus első országa a nemzetközi munkásmozgalom bázisa, ezért kerülte a nyílt és kemény kritikát, noha nyugtalanították a moszkvai perek. 1943-ban írta Kéri Pálnak: „…az oroszok győzelmétől függ a progresszív Európa jövője…” Hitte, hogy a Szovjetunió – minden hibája ellenére – magában hordozza a szocializmus lehetőségét. Jóllehet következetes antisztálinista volt, nem tagadta, hogy az iparosítás kulcsa az ország ellenállóképességének, s – vélekedése szerint – ezt csakis vérrel, verejtékkel lehet létrehozni. Úgy gondolta, a Nyugat elutasító magatartása, a Szovjetunió elszigetelésére irányuló törekvése eredményezte a diktatúrát, amely mindaddig fenn fog állani, míg a Nyugat álláspontja meg nem változik.
Károlyi Mihály párton kívüli kommunistának vallotta magát. (Erre célzott egy Sinkó Ervinnel folytatott beszélgetésben.) Igazán sohasem lett marxista, de a tudományos szocializmus több jelentősebb tételét beépítette világszemléletébe.
Kun Béláékkal nem alakult ki szoros kapcsolat, ám Kun felmérte, hogy a politikus nagy szolgálatot tehetne, ha kívülről, „útitársként” haladna együtt a KMP-vel. Károlyi inkább a rugalmasabb, sok kérdésben reálisabban látó Landler-Lukács-vonallal szimpatizált. A Tanácsköztársaságot, az 1919-es proletár- diktatúrát elvetette, mint a szovjet módszer mechanikus kopírozását, s úgy gondolta, nekünk más úton kell eljutnunk a szocializmushoz. Élesen bírálta a magyar munkáshatalom merev, elhibázott agrárpolitikáját.
A balra tartó, egykori köztársasági elnök sorra előzte meg volt harcostársait. Fokozatosan szakított az ortodox októbrizmussal, amiből természetszerűleg következett, hogy szembekerült az 1918-as eszmékhez ragaszkodó tényezőkkel. (Jászi Oszkár, Hock János, Vámbéry Rusztém, Szende Pál stb.) Ennek nem mond ellent, hogy emigrációs évei alatt a polgári demokratáktól a kommunistákig terjedő egységfront megteremtésére törekedett a Horthy-rendszer ellen.
Ez a kapocs igen törékenynek bizonyult, miután Jásziék nem tudtak megbékélni vezetőjük szovjetbarátságával és kommunista orientációjával. (Lásd Károlyinak a párizsi Ligában kifejtett tevékenységét!) A „tizennyolca- sok” által meghirdetett „harmadikutas” koncepció egyre kevésbé volt elfogadható egy olyan ember számára, aki glóbuszunk jövőjét már a szocializmusban látta. Jászi arra igyekezett rábírni harcostársát, válasszon a demokrácia és diktatúra között, amikor az exelnök, tapasztalatai alapján ismerte fel, hogy e kettő egymást kiegészíti. Amíg Jásziék egy, a liberálisoktól a radikális kispolgárságig terjedő blokkot akartak megszervezni, Károlyi már a munkások és parasztok összefogására építette stratégiáját. Amíg az októbristák megrekedtek az integer Magyarországnál (ezt Trianon táplálta bennük), addig a politikus a dunai konföderációban fedezte fel Kelet-Európa nemzeti-nemzetiségi problémáinak megoldását. Be kell ismernünk, nem kis lelki tusájába került a „történelmi Magyarország” ábrándjának feladása, az „egyenlő az egyenlők” között elvének elfogadása. Vallotta: a revízió követelése csak kiélezi a térség ellentéteit, de a népek közötti szoros szövetség, a határok spiritualizálása nagy szolgálatot tehetne a közeledés és béke ügyének, s évszázados vita végére tehetne pontot. (Konföderációs elgondolásaiban nem voltak szovjetellenes felhangok.)
A szociáldemokratákkal sem járt nagyobb szerencsével. A munkásegység jegyében velük is kereste a kontaktust, miután erre akarta alapozni a Liga működését. Eleve szemben állt a peyeristákkal, mert nem tudta elfogadni behódoló magatartásukat. Peyer Károly támogatta Bethlenéknek a népszövetségi kölcsön megszerzésére irányuló lépéseit. Ez felháborította a politikust: „…ez volt az utolsó csöpp, amelytől kicsordult a pohár s azóta képtelen vagyok bevenni áruló tetteiket…” 1919-ben még úgy vélte, a szociáldemokrácia jelenti Európa számára az egyetlen menedéket. (Levél Jászinak 1919 szeptemberében.) Csalatkozott azonban a magyar centristákban (Böhm Vilmos, Kunfi Zsigmond), mivel ők sem tartották elég szalonképesnek a kommunistabarát Károlyit. A nyugati polgári demokrácia körülményei között ráébredt arra, hogy ez a formáció nem ad választ az egyre súlyosbodó társadalmi gondokra, s nem képes hatékony ellenszere lenni a fenyegetően terebélyesedő fasizmusnak. Más kérdés, hogy a hitlerizmus hatalomra kerülése után (főleg a háború alatt) a különböző antifasiszta csoportok egymásra találtak a közös küzdelemben.
A szociáldemokráciából való kiábrándulásában szerepet játszott a brit Labour Party magatartása és szemlélete: birodalmi gondolkodása, antimarxizmusa, szovjet- és kommunistaellenessége. Károlyi elutasította az általa korábban tisztelt Sidney Webb evolucionizmusát, hiszen a magyar politikus már régen vallotta: a szocializmus bábája csak a forradalom lehet.
Csalódnia kellett a német szociáldemokratákban is. Elvetette Kari Kautsky ökonómiai determinizmusát és (ebben nem tudott a marxizmus álláspontjára helyezkedni) az erkölcsi rugókat tekintette a haladás kulcsának. Kiábrándította Eduard Bernsteinnek egy 1929 novemberében tett nyilatkozata: „Ha választanom kell a Szovjetunió vagy Mussolini között, Mussolinit választom.” Elítélte a német reformistákat azért is, mert az egységfront helyett Hindenburgban látták (Hitlerrel szemben) a kisebbik rosszat. Volt idő, amikor egy új Internacionálé létrehozásának tervével foglalkozott, amely egyesítette volna a munkásmozgalom különböző irányzatait. Sorozatos fiaskói ellenére sohasem mondott le az antifasiszta egységfront létrehozásának szándékáról.
Hitler hatalomra jutása
Károlyiék éppen Genfben éltek, amikor híre jött annak, hogy Németországban a nácik hatalomra kerültek. Ennek előszelét már korábban megérezte (Quo vadis, Europa? – 1928). Azonnal Párizsba költöztek, mert az idesereglő menekültek miatt itt alakult ki az antihitlerizmus egyik központja. Elsők közé tartozott, aki felemelte intő szavát a nemzetiszocializmus ellen. A Horthy-rendszerrel kapcsolatos tapasztalatai alapján ugyanis hamar felismerte a Berlinből leselkedő veszélyeket. Szerte a világon bizottságok alakultak, amelyek a fasizmus áldozatai mellé álltak. Kapcsolata a hitlerizmussal szembeni harc egyik tekintélyes vezetőjével, Willi Münzenberggel igen termékenynek bizonyult. Károlyinét hamis papírokkal Németországba küldték, hogy adatokat gyűjtsön a nemzetiszocialisták rémtetteiről. Ennek alapján készült a Barna Könyv, amely ország-világ előtt leleplezte a nácik emberellenes bűntetteit.
Károlyi Mihály, Henry Barbusse és Romain Rolland társaságában a fasizmus elleni harc elismert élharcosa lett. Ebben a körben a haladó értelmiség – politikailag és ideológiailag igen vegyes – osztagai gyülekeztek. Károlyi világosan látta, hogy a hitlerizmus nem osztályok felett álló „őrangyal”, hanem a nagytőke hatalma fenntartásának legbrutálisabb eszköze. (Levél Lucien Vogelnek, 1934.) Azt is megérezte, hogy a Führer a háborút jelenti, amely ellen nem pacifizmussal vagy tolsztojánus megadással kell védekezni. Tudta és hirdette: csak erős hadseregek, a fasizmus által fenyegetett népek koalíciója és az egységfront győzheti le a nemzetiszocialisták által kezdeményezett fegyveres konfliktusokat.
Károlyi nem maradt meg az elméleti töprengés és meddő moralizálás síkján. De Gaulle példájára magyar hadifoglyokból 60-70 ezer főből álló Szabad Magyar Légiót akart létrehozni, amely a Vörös Hadsereg oldalán küzdött volna Magyarország felszabadításáért.
Tevékenysége egyre inkább nemzetközi méreteket öltött, de sohasem tűnt el látóköréből hazájának jövőbeli sorsa. Egy független, szabad, demokratikus Magyarország lebegett lelki szemei előtt. 1941 szeptemberében megfogalmazott tervezete – lényegét tekintve – megegyezett a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front 1944. december 2-án Szegeden elfogadott programjával. Régen vallotta, hogy a népi demokrácia egyik alapvető kérdése a földreform. (Tiétek a föld, 1931.) A fasizmus leküzdése mellett ezt állította követeléseinek középpontjába, ugyanakkor nem zárkózott el bizonyos tőkeellenes intézkedésektől sem. Ám Károlyi Mihály a demokratikus szakaszt átmenetinek tekintette egy közösségi társadalom felé vezető úton: erős meggyőződésem, hogy az új világot csakis a szocialista gazdasági elvek alapján lehet felépíteni…” A jobb- és ultrabaloldali erők értetlensége, valamint az ellene irányuló intrikák miatt nem adatott meg neki, hogy tehetségét és gazdag ismereteit az „új világ” megvalósításának szentelje. Szellemi örökségének tanulmányozása egyik fontos kötelességünk, hogy bölcsességét átmentsük a jövő nemzedékei számára.
A mai időkben persze titkolhatnám, de eszem ágában sincs titkolni, hogy tiszteltem Hámos Györgyöt, írásait pedig kifejezetten kedveltem; úgy érzem, ma is hiányzik kritikánkból az ő sajátosan humoros, de félelmetesen pontos irodalmi értékítélete. Nemegyszer előfordul velem, hogy felütöm valamelyik könyvét és jóízűen olvasgatok belőle. Legutóbb az Írásból felmentve című kötet Figyelem: parabola címmel megjelent – a tévé Riporter kerestetik műsoráról szóló – kis írását élvezgettem. Felettébb érdekes gondolatot feszeget az író: úgy véli, hogy a rádióban előzsűrizett tévériporter olyan bűvész-gyakornokra emlékezteti, akiknek képességeit előbb a rádióban teszik próbára. Az ügyben idézi a szerkesztőt: „Talán még az sem lehetetlen, egy jól látható riporter ezt is érzékletesen tudná közvetíteni.” A kapóra jött idézetet Hámos így elemezgeti: Ez a megállapítás sokat elmond a rádióriporteri tehetség természetéről, de egyúttal mindenféle kommunikáció veszélyéről is. Mert gondoljuk csak el: Néhány sikeres közvetítés után a riporter már pontosan tudja, mi mindenre képes egy bűvész. Nem jön-e kísértésbe akkor: a bűvészre tulajdonképpen nincs is szüksége. Csak lelkes hangra s a mutatványok tökéletes sikerének bejelentésére. Ettől persze megrészegül; rájön, hogy olyan bámulatos produkciókat tud elképzelni, amelyeknek elmondásában a bűvész jelenléte csak zavarná. A magányos és láthatatlan stúdióból immár mutatvány nélkül a „mutatványról” szabadon fantáziáid riporter – elvesztvén kapcsolatát a bűvésszel – messzire rugaszkodik minden lehetséges varázslattól. Talán anélkül, hogy ő maga észrevenné. De annál inkább észrevenné a hallgató; alig észlelhető kis képtelenségekből és ellentmondásokból (ugyanis a varázslatnak is van logikája) a „nagy blöff” körvonalai kezdenek kirajzolódni előtte.
Bevallom, hogy nem véletlenül nyúltam Hámos könyve után, olvastam valamit, ami eszembe juttatta az idézett kis írást. A valami pedig nem más, mint Kubinyi Ferenc három folytatásban megjelent „recenziója”, amely a torontói Katolikus Magyarok Vasárnapja 1991. februári és márciusi számaiban jelent meg. A tripla Kulcsár Lászlónak a Mai Nap 1990. december 24-i számában megjelent cikkére reagál, és pontosan az játszódik le benne, amit Hámos a sikerektől megrészegült, szabadon fantáziáló rádióriporterek sorsáról megjövendöl. Ezért gondoltam, hogy néhány keresetlen szóval rámutatnék azokra a helyekre Kubinyi triplájában, amelyekben „messzire rugaszkodik minden lehetséges varázslattól. Talán anélkül, hogy ő maga észrevenné.”
Kulcsár cikke Almásy Tibor nyugállományú ezredesről szól, akit 1945-ben tanúsított magatartásáért az izraeli Yad Vashemban Igazzá, a Népek Jámborává avattak. Almásy valamiért nem tetszik Kubinyinak. A Mai Napból idézem: „…a mostanában gyakori szokványos történetet dolgozza fel: egy hajdani m. kir. főhadnagyról szól, aki a nyilas időkben 400 munkaszolgálatos életét mentette meg…” A „szokványos történet” minősítés már önmagában degradál. Hiszen gondoljuk csak végig: Mitől szokványos történet az, hogy valaki 1945-ben megmenti 400 zsidó életét? Csakhogy a rádióriporter nem dicsérni, hanem temetni indult.
Persze – melegszik bele a témába a szerző – Almásynak küldetéstudata volt. Már gyermekkorában is „csak és kizárólagosan zsidó fiúk voltak a barátai”. Ezt persze nem szemrehányásképpen mondja, de hozzáteszi: „később kiderül, hogy miért…” Később valóban kiderül, és érdemes lesz elidőzni a „gondolatnál”. De előbb egy apróságot idéznék Almásytól: „…Szüleim mesélték nekem… egy alkalommal a dadám magamra hagyott a gyerekszobában, felmásztam a nyitott ablakra, majd felálltam a párkányra és onnan figyeltem az utcai forgalmat. Az emberek észrevették… és megdöbbenve várták, mi lesz, lezuhan a gyerek vagy nem. Velünk szemben egy ortodox zsidó család, Gámsz Jánosék laktak… Amikor meglátták a csődületet, az egyik fiú, Imre felszaladt a lakásunkba és hátulról sikerült elkapnia engem. Ez volt az első találkozásom egy »másvallásúval«.”
A Mai Nap cikke így idézi Almásy életútjának következő állomását. „Két nappal a német megszállás előtt, 1944. március 17-én hadműveleti területre vezényeltek, holott esküvőm március 26-ára volt kitűzve. Távollétemben a németeknek át kellett adni a kassai mozgósítási anyagraktárát, amelynek egyik szögletében rábukkantak az általam fölhalmozott, leltáron kívüli katonai ruházatokra, fegyverekre, alattuk pedig barátom szüleinek, az elhurcolt textilkereskedő Rudbányaiéknak előzetesen odamenekített árukészletére.” Almásy idézőjelekbe tett visszaemlékezését a következőkkel egészíti ki a Mai Nap cikkírója: „Almásy Tibor főhadnagyot azonnal visszarendelték a frontról, letartóztatták, a kassai büntetőintézetbe szállították. Hónapokig vizsgálták az ügyét, vallatták a »zsidóvagyont rejtegető« Almásyt.”
És most figyeljük Kubinyi mutatványát. Azt írja: „…az országot megszálló németeknek át kellett adni azt a kassai mozgósítási anyagraktárát…” Lám, a hírhedt és lejárt „logikai manőver”: becsempésznek egy szövegbe valamit, aztán cáfolják és bebizonyítják tarthatatlanságát. Olvassuk el újra Almásy szövegét, és keressük benne azt a részt, ahol azt mondja: „Az országot megszálló németeknek…” Ugye, nem találják. Kubinyi egyre szabadabban fantáziái és így folytatja: „…tudós hadtörténészek azt állítják… hogy a Wehrmacht március-április hónapban az országot csak a Tisza vonaláig szállta meg.” Nyilván Kassára gondolva írja ezt. De olvassuk Almásy szövegét és keressük benne, hol írta, hogy Kassát megszállták a németek? Sehol. Más kérdés, hogy Almásy és az életüket-vagyonukat féltő zsidók vajon tudhattak-e a megszállás tervéről? Tudtak. Hitler 1943 szeptemberében döntött Magyarország megszállásáról, mégpedig úgy, hogy három zónára osztotta az országot. Észak-Magyarország (és benne Kassa) a harmadik zónába tartozott. A megszállás tudata mint Damoklész kardja függött a nemzet felett, 1944. március 19-éig.
De nincs vége a kassai bűvészmutatványnak. Van még egy kérdés – titokzatoskodik Kubinyi –, aminek a megválaszolása a hajdani katonatisztekre vár: a németeknek miért volt szükségük a mozgósítási anyagraktárban lévő magyar honvéd egyenruhákra?” A kérdés valóban érdekes, és ha lenne rá időnk, elmeditálhatnánk rajta: miért kell honvéd egyenruha a németeknek? De honnan kerül elő ez a felettébb érdekes probléma? Ezt sajnos, nem tudom. Olvassuk el tüzetesebben Almásy szövegét, hátha találunk valamilyen gyenge támpontot. Nincs. Ilyesmiről Almásy nem ír. A hajdani katonatiszteket tehát nem árt figyelmeztetni: vigyázat, itt egy sajátos, történetileg sosem volt kérdésről van szó, amelyet egy magáról megfeledkezett recenzens rántott ki nyúl helyett a kalapból!
És még mindig nincs vége a kassai varázslatnak. Kubinyi a következőkben egy igazi történészre valló felfedezést tesz, amit mellékesen a Magyar Tudományos Akadémiával is hitelesít. A felfedezés így hangzik: „…a zsidók gettóba gyűjtése és deportálása nem márciusban, hanem csupán május 15-én kezdődött el.”
Sokáig törtem a fejem, vajon miért közli az olvasókkal ezt a tényt Kubinyi? Talán hogy közhírré tegye: ezt ő is tudja, nemcsak az akadémikusok? Ebben az összefüggésben ez igen helyeselhető, és a szerző magas fokú önérzetére vall. De az is lehetséges, hogy a Mai Nap cikkének arra a félmondatára utal, amely szerint rábukkantak „…az elhurcolt textilkereskedő Rudbányaiéknak előzetesen odamenekített árukészletére.” Kubinyi eszerint úgy gondolja, hogy „elhurcolni” zsidó textilkereskedőket csak 1944. május 15-e után volt lehetséges. Így persze érthetővé válik, hogy miért érzi lehetetlennek „odamenekíteni árukészletet”. Itt már azonban nem annyira kerek Kubinyi érvelése, mert joggal merül fel a kérdés, vajon az „elhurcolni” kifejezés csak május 15-e után érvényes-e a magyar zsidók sorsára? Nem vitás, fogós kérdésről van szó. De a magyar királyi honvédség történetét taglaló munka választ ad a szóban forgó dilemmára: „…Az 1942. március 15-i háborúellenes tüntetést letartóztatási hullám követte… Nagy részüket különleges munkásszázadokban, illetve büntétőalakulatokban a mozgósított csapatokkal együtt küldték ki a keleti arcvonalra, azzal az utasítással, hogy onnan nem térhetnek haza” – írja Dombrády Loránd és Tóth Sándor. Majd így folytatják: „Hasonló megfontolásokból osztottak be már szervezéskor a 2. hadsereg kötelékébe 45 zsidó munkásszázadot, amelyeket még számos ilyen alakulat követett 1942 folyamán.” Tények bizonyítják azt is, hogy például a lengyel Radomban – az első koncentrációs táborok egyikében – már 1942-ben voltak magyar zsidók. Így hát csak az marad kérdésként, hogy „hurcolták-e” ezekre a „helyekre” a zsidókat vagy önként mentek vagy küldték őket? Ezen ki-ki kedvére vitatkozhat, de azon, hogy a magyar zsidók már 1944. május 15-e előtt veszélyeztetett helyzetben voltak, nem lehet komolyan vitázni, és így érthető az is, hogy vagyonukat menekíteni próbálták. Erről Almásy azt írja: „1943-ban Rudbányai Jánostól értesültem, hogy a kereskedelemmel kapcsolatban újabb megszigorításokat fognak bevezetni, és a zsidó tulajdonosoknak leltárt kell készíteni az üzletek, üzemek anyagáról. Jánossal megbeszéltem a részleteket, majd amikor megkaptam az értesítést, hogy az értékes textilanyag ládákba van csomagolva, Kassáról egy katonai teherautóval Székesfehérvárra mentem, és éjjel a ládák egy részét egy megbízható családhoz, Somberénybe szállítottam, ahol a ládákat a szőlőpincében elfalazták, a többi ládát a kassai mozgósítási anyagraktárban helyeztettem el.” Lám, milyen egyszerű az egész!
A kassai mutatvány záróakkordjaként Kubinyi még egy történelmi jelentőségű felfedezéséről kell szólnunk, amely egyben lehetőséget ad számára, hogy a marxista történetírás emlőiből szitt marhaságokat örök időre kimossa az agyából. Konkrétan: „…azt tanultam – írja a rútul becsapott ember nagy szomorúságával –, hogy 1944. március 19-e után a németek eo ipso kirabolták az országot… És most mit tapasztalhatok Almásy Tibor m. kir. főhadnagy esetében? A raktárt átvevő német tisztek, felfedezvén a dugárú textíliát, nemhogy rögtön szó nélkül elcsaklizták volna a váratlan zsákmányt, hanem éppen ellenkezőleg, német precizitással jegyzőkönyveznek és feljelentik a derék és serény Almásy Tibort!!” Bizony, ide kell is a két felkiáltójel, bár a helyzet komolyságára tekintettel még három se lett volna túlzás. Mert, kérem, nem egyszerű dolog az ember életében, hogy rájön a nagy titokra: becsapták, rászedték a marxisták, más a tankönyv és más a valóság. Érthető, ha ijedtében azt írja: „…zavarban vagyok.” Hát csoda-e? Azt tanulta a szerencsétlen, hogy a nácik lángba borították egész Európát, felrobbantották a pesti hidakat, leszereltek egész gyárakat, elhajtották az élő állatok jó részét stb., és tessék, Almásy esetén kiderül, hogy ez nem igaz, sőt éppen ellenkezőleg (!), a náci hadigépezet megszálló katonái csupán német precizitással jegyzőkönyvezték a magyar tisztek által „mentendő” zsidó vagyont, és kötelességtudóan feljelentették őket. Ez a pár sor egy spontán, de mélyen őszinte vallomással ér fel, mert félreérthetetlenül jelzi szerzőnk bűntudatát a hajdanán elvégzett esti egyetemért, és egyszersmind mutatja fejlődőképességét is. Csupán egyetlen valamit nem értek: hol írta Almásy vagy bárki, hogy német tisztek jegyzőkönyvezték precízen a talált zsidó vagyont, ráadásul, védendő a német tisztek erkölcsi feddhetetlenségét, feljelentették Almásyt?
Ez a pár sor és a nyomában fakadó erkölcsiség bizony kizárólag Kubinyi mutatványa, és ezen semmi csodálkoznivaló nincs, hiszen újabban úgy írja alá még magánleveleit is: Kubinyi Ferenc író és történész, egy írótól pedig egyenesen elvárható, hogy egy interjú erősen száraz szövegét az olvasmányosság érdekében stilisztikailag feldobja és tartalmilag gazdagítsa. Eszem ágában sincs Kubinyi úr irodalmi leleményeit überelni, de a közérthetőség kedvéért idéznék még néhány sort Almásy Tibor leveléből, amely ugyan száraz mivolta okán esztétikailag nem ér fel az ő szépírói erejével, csupán annyi szól mellette, hogy megfelel a valóságnak. Idézem: „Kassa katonai parancsnoka elrendelte, hogy az üresen álló laktanyákat, raktárakat, garázsokat az illetékes parancsnokok azonnal jelentsék, mert a későbbiekben a német csapatok részére szállást kell biztosítani… A kiürítést és az áthurcolkodást magyar katonák végezték, akik egy lezárt helyiséget találtak. Feltörték az ajtót, és megtalálták a textilesládákat… Jelentették a pótosztályparancsnoknak, majd a katonai ügyészségtől egy hadbíró megszemlélte a ládákat, azokat lefoglalva az ügyészség bűnjelraktárába beszállították. A hadtestparancsnokság felkérte a hadsereg légvédelmi parancsnokot, hogy Almásy Tibor főhadnagyot azonnal tartóztassa le… Vádolva volt zsidó vagyon rejtegetésével.” Ennyit a kassai varázslatról, amelyről ezek szerint kiderült, hogy blöff az egész.
Illetve, egy dolgot mégiscsak figyelembe kell venni. Kubinyi leírja, hogy benne tulajdonképpen megvolt a szándék arra, hogy tényeket is közöljön a kassai afférral kapcsolatban, de hat hónapon keresztül hiába kérlelte a Honvédségi Archívumot, az illetékes óarany vállapos urak…” nem engedték kutatni. Kár. Ilyeténképpen nem tudhatjuk, miféle írás kerekedhetett volna ki tolla alól, ha tények is kerülnek beléje. így talán még az is érthetővé válik számunkra, miért képzelte azt, hogy a náci hadsereg semmi egyebet nem tett kis hazánkban, mint precízen jegyzőkönyvezett.
Ennyit a cikk első fejezetéről.
A folytatás remekül kapcsolódik az első részhez, sőt, mintha megmozdult volna valami szerzőnkben, mert úgy kezdi a második részt, hogy az óarany vállaposok packázása miatt képtelen „…korrektül felvilágosítást adni Almásy Tibor m. kir. honvéd főhadnagy (kassai) hadbírósági ügyéről”. De ami eddig nem sikerült, az sikerülni fog a következőkben, ezután nyilván mindent „korrektül” mutat be a gyanútlan torontói olvasóknak.
Az első „korrekt” megjegyzés arra vonatkozik, hogy: vajon megtagadhatta-e Almásy az eskü letételét Szálasi Ferencre? Tehát már a kérdésben igen „korrekten” hazugságnak fogja fel Almásy állítását, miszerint „szóban és írásban is megtagadtam az eskü letételét Szálasira”. így tehát két lehetőség áll fenn Almásy állításával szemben – mérlegel igen gondosan és „korrekten” Kubinyi: ha mentette a zsidó vagyont, akkor fel sem kérték az esküre; ha viszont „eltulajdonította”, akkor felkérhették az esküre. A varázslatnak ezzel vége! Méltányos és „korrekt” a választási lehetőség Almásy számára: vagy hazudott vagy lopott, harmadik lehetőség, azaz, hogy Almásy igazat mondott, szóba se kerülhet.
A második „korrekt” felvilágosítás Almásy ezen nyilatkozatával kapcsolatos: „Egy légiriadókor, amikor a laktanyai büntetőintézetben (a soproni 48-as laktanyában vagyunk) sorsuk beteljesedésére váró jugoszláv partizánokon és magyar segítőikön kívül mindenkit leparancsoltak az óvóhelyekre, visszamentem és kinyitottam a partizánzárka küblicserélő ablakát, hogy megszökhessen a bent lévő mintegy ötven fogoly…” Kritikusunk nyilván igen figyelmesen elolvasta ezt a részt is, és keményen törte a fejét, hogyan lehetne „korrekten” rajtakapni ezt a fránya Almásyt, aki íme, fogja magát, és megint csak megment valakiket. Valószínű, hogy elszánt harcot vívott benne az írói és a történészi véna, melyik is vállalja a történet leleplezését. Győzött a történész. „Csak hát van itt valami…” – kiált fel és már bizonyít is: „Kétlem, hogy a nyilas hatalom összeomlásának pillanatában az ideiglenes katonai büntetőintézetet múlt századbeli vas cellaajtókkal látta volna el.” Ebben persze lehet valami. Az összeomlás pillanatában tényleg alig hihető, hogy az építtető azt mondta volna: Ide pedig múlt századbeli vas cellaajtókat kérek! Ilyet szerintem sem mondtak, nem ilyen luxus szempontokon járt a nyilasok feje az összeomlás pillanatában. De nézzük csak tovább, milyen tanulságosan érvel a történész: „…ilyen küblicserélő ajtó csak a 19. század utolsó évtizedeiben épült börtönökben volt. A negyvenes években mindenütt megszüntették.” Kérem, nem inkább a soproni ideiglenes büntetőintézetről kellene szólni? Járt-e ott Kubinyi, tudja-e, hogy annak idején hogyan nézett ki egy ideiglenes zárka? De nem beszél róla, tehát nem tudja!
Végezetül szeretnék valamit aláhúzni. Almásy azt mondja: „…kinyitottam a partizánzárka küblicserélő ablakát…” Tehát ablakot nyitott ki. És nézzük Kubinyi változatát: „Almásy Tibor azt állítja, hogy a jugoszláv partizánokat a cellák »küblicserélő« ajtaján engedte ki.” Tehát ajtaján. Én sem vagyok küblicserélő ajtó-ablak szakértő, ezért csupán annyit mondhatok: ha valaki nem hiszi el, hogy Almásy egy „ablak” kinyitásával lehetővé tette ötven partizán szökését, az nem mondja azt, hogy az „ajtó” kinyitásával az lehetetlen; de leginkább: az járjon utána Sopronban.
Menjünk tovább. A Mai Nap cikke szerint: „Miután az oroszok már Celldömölköt is bevették, a hadbíróság elrendelte a fogva tartott tisztek szabadlábra helyezését… (Bizonyítsanak.) …Almásy főhadnagy előbb Sopron város körkörös védelme tartalékcsapatának parancsnoka lett… (majd amikor) Elöljáró parancsnokai, Terneg vezérőrnagy, Sopronfalvy és Nagy ezredes elhagyták katonáikat és Nyugatra szöktek, reá maradt a városparancsnokság.” Na kérem, ezzel aztán nem sokat lehet kezdeni, ezek tények. Kubinyinak valóban nem lehetett könnyű dolga, de ugye, aki keres az talál, feltalálta magát. A régi és hírhedett megoldást választotta: látszatra úgy mondom, mintha igaz lenne, de úgy fogalmazom, hogy kiderüljön: nem volt igaz. A mutatvány ezúttal így hangzik: „Természetesen a Sopront védő magyar és német egységek parancsnokai a tartalékcsapatok kommendánsává nem nevezhettek ki mást, mint Almásy Tibor hadbírósági eljárás alatt álló m. kir. honvéd főhadnagyot. Ugyebár, kedves volt katona olvasóim, csak ez lehetett a kézenfekvő megoldás?” Gyönyörű érvelés. Nem is tudom, ezt mint író vagy mint történész produkálta-e Kubinyi? Azt hiszem, most egyik felülmúlta a másikat. Lám, mi lett abból a meglehetősen száraz közlésből: „…reá maradt a városparancsnokság.” Csak tudnám követni Kubinyi szárnyalását, akkor megérteném, hogy került az asztalra az a mondat: „…a Sopront védő magyar és német egységek parancsnokai nem nevezhettek ki mást…” Kár, hogy nem kutathatott a Honvéd Archívumban, mert esetleg kiderült volna, hogy volt itt valami nagy értekezlet, ahol a magyar és a német parancsnok megegyeztek: Nevezzük ki Almásyt! Jó, jó, nem volt a Honvéd Archívumban, de akkor honnan veszi ezt a történetet Almásy pajzsra emeléséről? Nem tudom, mit szóltak ehhez a „kedves volt katona olvasók”, de van egy olyan érzésem, hogy nem tetszett nekik ez a változat. Főként az nem, hogy a német és magyar egységek parancsnokai közösen nevezték ki őt. A katonai kinevezés nem kollektív és nem többnemzetiségű döntés, csak az illetékes parancsnok nevezhet ki valakit. Kár folytatni. Amiről most szó esett, az a legveszélyesebb pillanat az írástudó életében, olyat ír, ami a valóságban nem történt meg, nem történhetett meg, s ráadásul úgy tesz, mintha idézne valakit. Ezt nevezi Hámos György blöffnek.
Mi volt az újdonsült városparancsnok első cselekedete? Kubinyi ezt írja: „Rögtön kiszabadította a laktanyában raboskodó mintegy 400 katonaszökevényt, (aztán) rábírta őket, hogy ne evakuáljanak nyugatra, hanem várják be a felszabadító szovjet hadsereget.” Csak ámulunk és bámulunk ezen a sajátos recenzión, keressük a Mai Nap cikkében az idézett mondatokat, de nem találjuk. Na persze, a nagy alkotók művei nem mindig szórakoztató és könnyű olvasmányok. De azért mégis, hogy volt ez valójában? Dr. Drégely Béla volt csendőr százados – 1945. március közepétől együtt volt Almásyval a soproni büntetőintézetben, ahol kb. 400 főnyi legénységi állományú is ítéletre várt – nyilatkozatában azt írja: „Almásy a legénységből fegyveres ellenállást akart szervezni… az elgondolást az akadályozta meg, hogy Sándor hadbíró alezredes a legénység nagy részét váratlanul szabadlábra helyezte, és így azok a szélrózsa minden irányában széjjelmentek, csak kevesen maradtak vissza.” (Aláírás: Dr. Drégely Béla cső. szds. s.k. – az aláírás valódiságát igazolom! Sopron, 1946. évi november 12-én. Münnich szds. s.k., szd. pk.) Tehát Almásy nem szabadította ki a „katonaszökevényeket, Sándor ezredes parancsára mentei szélrózsa minden irányába…”
De akkor hogy történt ez a „…ne evakuáljanak Nyugatra?…” lelemény? íme egy idéz „1945. év március utolsó napjaiban… Sárai N. főhadnagy, a 3. hegyi zászlóalj vonatának akkori parancsnoka a soproni 48-as laktanyába vezetett bennünket, ahol a laktanya parancsnoka Almásy Tibor főhadnagy volt, aki a… vonat tisztikarát… magához rendelte. A megbeszélést a laktanya őrszobájában tartották, ahol én mint őrparancsnok voltam jelen… Sárai főhadnagy támogatást kért… és kijelentette, hogy tisztikarát, valamint a legénységet magával viszi… Németországba. Almásy Tibor főhadnagy kijelentette… semmi akadálya hogy a főhadnagy úr kimenjen… de a legénységet meg kell kérdezni, mert csak az fog a laktanyából kimenni, aki önként jelentkezik…” (Aláírás: Szőke Ernő s. k., t. szkv., magántisztviselő, a 48-as laktanya volt őrparancsnoka. Magyarteber község korbélyegzője. Szabó János s. k. községi bíró. Molnár Jenő s. k. esküdt, mint tanúk.) Valahogy így történt. Közben – mondja Almásy – „Szünet nélkül jöttek-mentek az alakulatok… Megmagyaráztam a katonáimnak: aki akar, elmehet, bár nekünk semmi keresnivalónk Nyugaton…” Kubinyi felcserélte a történéseket. Vajon miért?
Ezután következik a 400 zsidó munkaszolgálatos megmentésének története. Ez aztán végképp fogas kérdés, vajon hogyan lehet ezt valamilyen módon elferdíteni, megmásítani? Amikor Kubinyi megírta a cikkét, Almásy már ismert emberré lett, Igazzá, a Népek Jámborává avatták. Nem írhatnak akármit egy ilyen emberről. Így aztán Kubinyi a látszólag legszelídebb, de a leghatásosabb módszerrel dolgozik: „Almásy Tibor m. kir. honvéd főhadnagynak két dolog miatt is hallatlan szerencséje volt.” Ez aztán a választékos megoldás. Ami történt, azért történt, mert Almásynak hallatlan szerencséje volt. Nem az ember elképzelése és annak bátor megvalósítása a lényeg, hanem a szerencse. Persze, hogy kell a szerencse is, méghozzá ahogyan azt Zrínyi Miklós képzelte, és nem úgy, ahogy kritikusunk, aki a szerencsével degradálni szeretné Almásy tettét. De hogy állunk a szerencsével, ráadásul két dologban is? „Az egyik az – próbálkozik Kubinyi –, hogy a zsidó munkaszolgálatos századok parancsnokai és keretlegénysége nem tájékoztatta az átöltöztetésről és a legénység tartózkodási helyérő a nyilas kiürítési szerveket. A keretlegénység vélhetően eltűnt valahol és valahová. Almásy Tibor m. kir. honvéd főhadnagy erről a fontos dologról – ti. a keretlegénység elszigetelése – nem ad felvilágosítást.” Na, de kedves Almásy, miért nem ad felvilágosítást erről a „fontos dologról”? Ha eddig nem tudta volna, ugyanis nem az a „fontos”, hogy megmentette 400 munkaszolgálatos életét, hanem az a „fontos dolog”, hogy hová tűnt a keretlegénység, amely eléggé el nem ítélhető módon nem tájékoztatta a nyilas kiürítési szerveket a munkaszolgálatosok átöltöztetéséről. Úgy rendjén való, ha választ adunk erre a „fontos dologra” is. Idézet Dr. Drégely Béla Nyilatkozatából: „…Nagycsütörtökön este felé kb. három század (360-400 fő) zsidó munkaszolgálatost hoztak be a laktanyába. A parancsnokuk nem volt velük. Egy szakaszvezető – úgy hiszem Vass volt – adta át a műszókat azzal a meghagyással, hogy a németeknek vagy a nyilasoknak kell őket átadni. Ez után a szkv. lóra ült és eltávozott. Rövid idő múlva a keret legénysége is megszökött.” Tehát: 1. a parancsnok nem volt velük; 2. helyette egy szakaszvezető intézkedett, majd lóra ült; 3. s végül megszökött a legénység is. Akárhogy nézem az ügyet, a „hallatlan szerencsének” nem bukkanok a nyomára. Csupán annak, hogy Almásy honvédruhába öltöztette és nem adta át sem a németeknek, sem a nyilasoknak a zsidó munkaszolgálatosokat.
Kubinyi azonban nem hagyja magát: „Abban is nagy szerencséje volt, hogy a 400 honvéd egyenruhát a raktár gazdasági tisztjei és számvevő tiszthelyettesei kérdés és gondolkodás nélkül kiszolgáltatták. Kézenfekvő, hogy az akció sikere érdekében Almásy Tibor m. kir. honvéd főhadnagy kezébe némasági és hűségesküt tettek le.” Ebben az ügyben szerzőnk a megszokott módszerrel dolgozik, s próbálja semmissé tenni vagy legalább csökkenteni Almásy érdemeit. Úgy okoskodik: a tisztek és a tiszthelyettesek „gondolkodás nélkül” cselekedtek. Nézzük, hogyan is történt mindez? Dr. Drégely Nyilatkozata szerint: „Ekkor csak hárman maradtunk hivatásos tisztek a Negyvennyolcas laktanyában. Almásy Tibor fhdgy. parancsnok, Hahn Éberhardt dr. orvos őrnagy és én.” Ebből állt a hivatásos állomány, s hogy ők miként „gondolkodtak” a 400 egyenruháról, ahhoz nem szükséges lángelmének lenni. A parancsnok Almásy volt. A rég volt katonák is emlékeznek rá, hogy a szabályzat szerint a parancsnok parancsait vonakodás nélkül és haladéktalanul végre kell hajtani. Ahogyan Szőke Ernő szakaszvezető tette: „…elrendelte a főhadnagy úr, hogy szervezzek egy 24 tagú őrséget és azt erősen fegyverezzem fel… Én az őrséget megszerveztem, az őrség tagjait a raktárakból erősen felfegyvereztem.” Szó sincs tehát „némaságról”, „hűségeskü”-ceremóniákról, csupán arról, hogy a parancsnok parancsát végrehajtották. Készek voltak a fegyveres harcra is. A Magyar Nemzet 1990. február 27-i számában Markó György őrnagy, a Hadtörténeti Levéltár igazgatója a 202.043/eln. kat. pol. 1947. számú ügyiratból idézi, hogy „1945. március 31-én… a visszavonuló német erők egyik Tigris harckocsija a laktanya főbejárata előtt foglalt tüzelőállást… Almásy parancsára egy székely honvéd kézigránátköteget dobott a páncélosra, harcképtelenné téve azt.” Újra felmerül a kérdés: mennyiben volt ez szerencse? Az is lehetett benne!
Ezzel vége az első felvonásnak, a második felvonás a háború után kezdődik. Mint látható volt az író-történész igyekezett Almásy minden cselekedetét kiforgatni, „szokványos” történetté degradálni, szerencsének minősíteni, s ennek érdekében nem válogatott az eszközökben; a mutatványról szabadon fantáziáié riporter… messzire rugaszkodott” a tények világától. Ám mindez csak afféle előjáték volt, az adu ászt a második részben kívánta kijátszani. A második folytatás végefelé beszámol arról, hogy Almásy két hónapig fogolytáborban volt. „…majd rövid pihenés után a Honvédelmi Minisztérium igazolta és tüstént megkapta helyét az új, demokratikus hadseregben.” Vajon miért lett ilyen szűkszavú ennél a résznél szerzőnk? Miért nem idézi a Mai Nap cikkét, hogy a főhadnagy harmincöt kilóra fogyva vergődött el családjához…” Vagy miért nem próbált adatokat gyűjteni arról, hogyan élt Almásy a szovjet fogolytáborban? Lehet, hogy a Honvéd Archívum az oka mindennek? Én viszont tudok a táboréletről, ezért egy-két apróságot idéznék Almásytól: „1945. június 12-én szabadultam a székesfehérvári szovjet hadifogságból. Mindössze 30-32 kilogramm voltam, ugyanis flekktífuszon és vér- hasfertőzésen estem át. Elhelyezésünk a Szent György Kórház háromemeletes épületének egyik félig lebombázott padlástermében volt, ahol két bori munkaszolgálatos szénné égetett kenyérporral igyekezett gyógyítani. A kanál egy Schmollpasztás doboz teteje volt, azzal kanalazták belém a szenet. Szájat kinyitni! Nyelni! stb. Napokon keresztül csinálták. Annak idején megmentettem az életüket, most ők adtak életet nekem.” Szerzőnk azt írja a fogolytáborból való szabadulásról, hogy „…rövid pihenés után a Honvédelmi Minisztérium igazolta, és tüstént megkapta helyét…”
Mi történt valójában? Almásy azt írja: „…Június 25-én jelentkeztem Budapesten a demokratikus honvédségnél. Itt több alkalommal eü. szabadságot kaptam flekktífusz utáni lábadozás címén.” Azaz szó sincs arról, hogy „igazolják” és „tüstént megkapja helyét”. A tüstént 1946. januárig tart, ugyanis idáig húzódik Almásy orvosi kezelése, és ekkor megy újra a Honvédelmi Minisztériumba. És most jön az adu ász: Kubinyi azt írja, hogy Almásy új beosztásáról a Mai Nap cikkének szerzője, Kulcsár László csupán egy odavetett mondatban ad hírt: „A miniszter alá tartozó katona-politikai osztály állományába került, az elhárítás főnöke lett Szombathelyen.” (A kiemelés Kulcsáré.) „A híradás megdöbbentő!” – írja felkiáltójellel szerzőnk. S hogy saját megdöbbenését az olvasók megdöbbenésévé alakítsa, felsorolja, hogy szerinte miféle szervezet volt a Katpol és hozzáteszi: „…ebben a hóhérgrémiumban töltött be bizalmi állást Almásy Tibor m. kir. főhadnagy.” Akárhányszor elolvashatjuk Kubinyi teljes oldalt kitevő átkozódásait, egyetlen betűt sem találunk arról, hogy miféle vétségek terhelik konkrétan Almásyt. A bűne csupán annyi, hogy ebben a szervezetben kapott beosztást.
„Kérdezheti az olvasó – írja cikke harmadik, befejező részében Kubinyi –: hogyan került ilyen bizalmi beosztásba az egykori kassai pótkeret tiszt?” És most tessék nagyon figyelni, mert a bűvész-riporter-történész-író összeszedve mindenféle adottságait, cikkbeli legnagyobb teljesítményét produkálja. Azt írja: „Ugye, emlékeznek, hogy az írás elején idéztem Almásy Tibor tortúráztató százados elvtárs személyes megjegyzését, amely szerint neki csak zsidó barátai voltak. Nos, egyik ifjúkori kenyeres pajtása, bizonyos Székely György, Auschwitzból hazatérve az Államvédelmi Hatóság magas rangú tisztje lett. Bizonyára felhívta volt munkaszolgálatos bajtársát, az egyik legvisszataszítóbb hóhért, Kardos (Kastreiner) György botcsinálta őrnagyot, és beajánlotta a »Népek Jámborát«.” Most már teljesen világos, hogy miért írta író-történész szerzőnk hogy alkalomadtán visszatér Almásy gyerekkori zsidó barátaira. Világos! Tehát Székely felhívta volt munkaszolgálatos bajtársát és beajánlotta nála Almásyt. Olyan magától értetődő az egész, Kubinyi olyan természetes egyszerűséggel adja elő ezt a protekciós ügyet, mintha fültanúja lett volna, amikor Székely „felhívta” a „botcsinálta őrnagyot”. Csak ez a „bizonyára” kifejezés ne szerepelne a szövegben. Csak azt tudnám felejteni! Ez a szó mintha megzavarná kissé a szöveg szavahihetőségét. Mintha úgy tűnne, hogy Kubinyi mégsem volt fültanúja ennek az egyébként jól hangzó beszélgetésnek. A „bizonyára” kifejezés a magyarban azt jelenti, hogy talán, esetleg, valószínűleg, remélhetőleg. Azt azonban semmiképpen nem jelenti, hogy „tények bizonyítják hogy Székely felhívta Kardost”. Sőt, ellenkezőleg: a tények azt bizonyítják, hogy Székely nem hívta fel Kardost, Almásy ugyanis nem protekció révén került vissza a hadseregbe. Kubinyi tehát írói fantáziájától vezérelve csupán kitalálta ezt a telefonbeszélgetést.
Mi történt a valóságban? Almásy erről a következőket írja: „1946. január első napjaiban felkerestem llly vk. ezredest, aki a Honvédelmi Minisztérium személyügyi osztályának volt a vezetője, llly még Fehérvárról ismert engem. Említettem, hogy eü. szabadságom rövidesen lejár és szeretnék beosztást kapni.
llly telefonált Pálffy György vk. Ezredesnek, aki azonnal látni akart. »Nádor u. 9. I. emelet« – ez volt a cím. Megvallom őszintén, hogy abban az időben fogalmam sem volt róla, hogy mi is az a Katpol osztály, és mivel foglalkoznak ott.
Amikor felvezettek az első emeletre, először a titkárságra mentem, ahol Dr. Parádi István csendőr százados fogadott, akit jól ismertem Székesfehérvárról. Parádi Pista bejelentett és már bent is voltam az irodában.
Soha nem találkoztam Pálffyval, de mindig az első benyomás a legfontosabb, így elmondhatom: egy rendkívül szimpatikus, barátságos embert ismertem meg. Az én öltözetem egy nagyra méretezett bakancs, ócska posztónadrág és egy civil zakó volt, s kezemben pedig egy kamgarn főhadnagyi sapka. Ezzel a ruházattal nem nagyon emeltem a tiszti pozíció tekintélyét, de az lényegtelen volt abban a pillanatban. Pálffy leültetett, és több mint egy órát hagyott beszélni, a legkisebb részlet is érdekelte őt.
Pálffy említette, hogy a szombathelyi hadtest, illetve a kerület D osztályának a vezetésével bíznak meg, ami lényegileg a VKF 2. osztályhoz hasonló szolgáltatásokat végez. Röviden – az elhárítás főnöke lettem. Pálffy telefonon beszélt a Honvédelmi Miniszter úrral. Jelentette, hogy pár héten belül új vezető veszi át Szilágyi századostól az osztály vezetését. A Honvédelmi Miniszter úr elrendelte, hogy azonnal indítsanak útba, és vegyem át az osztály vezetését.”
Nekem úgy tűnik, hogy ez egy szavahihetőbb variáns Almásy sorsának alakulását illetően. És még valami: a magas rangú Székely és Kardos őrnagyféle telefonbeszélgetés már csak azért sem zajlódhatott le, mert Kardos György a szóban forgó időszakban a Katpol székesfehérvári kirendeltségén szolgált mint kezdő civil nyomozó. Nagyon nehéz elképzelni, hogy a beilleszkedéssel elfoglalt újonc nyomozó járhatna közbe a tapasztalt főhadnagy érdekében, akit a honvédelmi miniszter egyből kirendeltségvezetőnek nevez ki. Kardos viszont csak 1946 közepén lesz katonatiszt és kerül Budapestre.
Az immár „korrekten” tájékoztató Kubinyi egyéb „konkrétumokat” is felró Almásynak: a szombathelyi „…beosztás még aljasabb volt, mint a budapesti” – írja és hozzáteszi, ha Almásy erre esetleg nem emlékezne, akkor ő, mármint Kubinyi, a Katonapolitikai Osztály véres történetének ismerője…” segít az emlékezésben. Hogy Kubinyi a Katpol történetének ismerője lenne, erősen vitatható, jórészt az eddigi, illetve az ezután következő „történeti tények” és a tényleges időpontok sajátos divergenciája miatt. Hahn professzor jut róla az eszembe, aki az egyetemen azzal élcelődött a rosszul felkészült diák előtt, hogy „ha ez így lenne igaz, kérem, akkor nem Hannibál, hanem mondjuk Nagy Sándor vezette volna i. e. 218. decemberben a trebbiai csatát, ahol megsemmisítő vereséget szenvedett Sempronius Longus Tiberius római konzul serege”. Kérem – fejtegette tovább –, a ki, mikor és hol egysége a történelem tanulmányozásában kötelező szempont még egy diák számára is. Milyen igaza volt ebben is!
Nézzük hát, mire emlékezteti a Katpol történetének ismerője Almásyt: „Szombathelyen keresztül hurcolták Magyarországra… a Thomson kapitány ügy… vádlottjait…”; „Dózsa Attilát is a Népek Jámbora kirendeltségén át hurcolták a bécsi Dél-Keleti pályaudvarról az akasztófa alá. Őt és négy társát a »tárgyalások« lefolytatása után 1950. április 1-jén akasztották fel…”; Kovách Attilát a Szombathelyről kirajzott elhárító tisztek a francia zónában lőtték agyon. Szügyi Zoltán vezérőrnagyot Ausztria angol megszállási övezetéből rabolták el és a katonapolitika elhárítói a szombathelyi »jámbor« parancsnok támaszpontjáról indultak el.” Nagy gondban lehetett a Katpol jeles ismerője, hogy bármit is rábizonyítson Almásyra, de mint látható, csak arra futott erejéből, hogy ilyeneket írjon: „Szombathelyen keresztül hurcolták”, aztán: „…Szombathelyről kirajzott elhárítok…”, aztán: „…a szombathelyi »jámbor« parancsnok támaszpontjáról indultak…” Ezek tehát azok a vádak, amiért Almásy egész életútjának tisztességét kétségbe vonta és ocsmányul befeketítette. Tehát vagy elfelejtette vagy meg sem tanulta Hahn professzor úr intelmeit: hogy a ki, hol és mikor egysége fontos szempont a diák számára, mert esetleg összekeveri Hannibált Nagy Sándorral, és akkor nem lehet tudni ki is győzte le Tiberiust. Mert nézzük csak a dátumokat. A Dóczy-per 1950-ben volt (Kubinyi Thomson-ügynek nevezi); Dózsa Attilát 1948 (1949)-ben állították bíróság elé; Kovách Attilát 1948-ban lőtték le; Szügyi Zoltánt pedig 1949-ben az angolok adták át a magyar katonatiszteknek. Ez rendben van! – mondaná Hahn professzor úr. – De hol volt ekkor Almásy Tibor? Igen, a professzor úr első kérdése az lenne, mert csak így lehet eldönteni, ki nyert vagy ki vesztett csatát.
Válaszoljuk meg a kérdést: Almásy írja: 1947 tavaszán a soproni fogházat látogattam meg…. Nyílik az egyik cella ajtaja… és hallom: »Százados úr, Dr. Drégely Béla csendőr százados…« Abban a pillanatban beugrottam a cellába és megöleltem Bélát. »Mit keresel te itt?« Béla elmondta, hogy a soproni gettózással kapcsolatban került vizsgálati fogságba, és rövidesen sor kerül a népbírósági tárgyalásra. Megkérdeztem tőle, miben lehetek a segítségére. Arra kért, hogy jelenjek meg a tárgyalásán.
Amikor tanúként kihallgattak… elmondtam, hogy arról, hogy Drégely Béla mit csinált a gettózáskor, semmit sem tudok, mert nem voltam ott. De azt tudom, hogy neki lehet köszönni a 48-as laktanyában lévő 360 munkaszolgalatos, a zsidó polgári lakosok megmentését. Nélküle képtelen lettem volna az üldözötteket megmenteni. Ezzel a kihallgatásom véget ért és visszautaztam Szombathelyre.
…Pár nem múlva Budapestre utaztam. Minden hónap első hetében volt értekezlet a Katonai osztályon… ahogy beléptem az irodába, behívott a szobájába… az osztály vezetője. Szemrehányást tett: »Hogy tudtál ilyen meggondolatlanságot csinálni!« Közölte, hogy ügyemet… a helyettese fogja kivizsgálni, azonnal keressem fel. A helyettes rögtön nekemugrott, mondván, hogy tudtam elmenni a tárgyalásra és mentő vallomást tenni. Próbáltam megmagyarázni az álláspontomat: »Idézést kaptam, tehát kötelességem volt elmenni. A feltett kérdésekre pedig csakis az igazat feleltem…« Az volt az álláspontja, hogy amit Drégely csinált a 48-as laktanyában, azért megdicsérjük, a soproni gettózásért azonban felakasztottuk volna. Ezzel a kihallgatás véget ért, visszamentem a főnök szobájába… Hiába érveltem… magyarázatomat nem fogadta el, elkérte mindenható igazolványomat és közölte velem, hogy azonnal leváltanak és örüljek, hogy nem kerültem a pincébe.
Rögtön jelentkeztem a Honvéd Kórházban, ahol egy hónapig kezelés alatt álltam. 1947 szeptemberétől Szlovákiában teljesítettem szolgálatot, mint közúti csoportvezető.”
Gondolom, az olvasó már összevetette a történeti tényeket Hahn professzor úr intelmei jegyében. Almásy tehát 1947. júliustól már nem tagja a Katpolnak, következésképpen a Kubinyi által fejére olvasott ügyek idején már nem volt Szombathelyen. Mintha úgy tűnne, Kubinyi mégsem olyan jeles ismerője a Katpol történetének, csupán megint bemutatott egy mutatványt, amelyről kiderült, hogy blöff az egész.
És most térjünk vissza azokhoz a „korrekt” konkrétumokhoz, amelyekkel a továbbiakban igyekszik Almásyt befeketíteni Kubinyi. Azt írja: „Almásy Tibor elhárító százados elvtárs hűséggel látta el becstelen és nemzetellenes feladatát. Ezt mutatja, hogy 1947-ben már őrnaggyá léptették elő.” Nos, említettem már, hogy Almásyt 1947 júliusában elbocsátották a Katpol állományából, az őrnagyi előléptetés parancsának dátuma viszont 1947. november 1. A soron kívüli előléptetés fő indoka az 1945-ös szereplés. Mi más is lehetne? Vagy Kubinyi úgy gondolta, hogy Almásyt előbb kirúgják, majd fél évre rá őrnaggyá léptetik elő a Katpol illetékesei? Azt mondhatnám erre, hogy Kubinyi feltételezése nem több ártatlan naivitásnál, de az érvelés, hogy Almásy „becstelen és nemzetellenes” tevékenységéért járt az előléptetés, azt jelzi, hogy szó sincs naivitásról.
Ami ezután következik, azt alig lehet politikai indítékokkal magyarázni. Tudom, a politikában sok minden lehetséges, de ami itt történik, az mégis mintha valami más lenne, valami, ami a gyűlölet természetével kapcsolatos. Almásy letartóztatásának okát például így fogalmazza meg Kubinyi: „…feltehetőéi rosszul helyezkedett.” így írja: „…feltehetően…”, mintha nem tudná, hogy Almásyt azért rúgták ki a Katpol kötelékéből, mert kiállt régi bajtársa, egy csendőr százados mellett akivel együtt mentette meg 400 zsidó életét. Vajon mit tett volna ebben a helyzetben Kubinyi, mit tanácsolt volna Almásynak? Talán meg kellett volna tagadnia Dr. Drégely Lászlót? Vagy esetleg nem tudta Kubinyi, hogy mi történt Almásyval? Ez eléggé furcsa attól az embertől, aki a Katpol ismerőjének tekinti ma gát. De ha mégis, akkor miért így fogalmaz „rosszul helyezkedett”.
Hogyan történt a letartóztatás? Almásy írja: „1948. február 9-én két nyomozó jelent meg a lakásomon… és házkutatást tartottak. Az egyik ólomkristály vázában egy dió nagyságúra összegyúrt amerikai egydollárost találtak. Ez volt az egyetlen bűnjel. Március 16-án a Margit körúti katonai ügyészségnek átadtak. A vádiratot megszerkesztették. A honvéd törvényszék a gondatlanságból be nem jelentett egydollárosért 300 forint pénzbüntetésre ítélt, amely a Legfelsőbb Bíróság döntésével jogerőre emelkedett. 1948. július 1-jével nyugállományba helyeztek.” Almásyt el kellett távolítani a hadseregből, s miután „jobb megoldást” nem találtak, corpus delictinek egy dió nagyságúra összegyúrt dollár is megtette. Az olvasó azt gondolhatja, hogy ezzel megelégedett a Katpol. Nem. 1948. november 22-ér „két furcsa kinézésű ember” egy fekete Tátrával a Katpolra szállította Almásyt. Szembesítették egy kiskatonával, akinek a noteszében a következő feljegyzés szerepelt: „Almásy Tibor százados D osztályvezető, Szombathely.” Valóban ismerték egymást, a nevet maga Almásy írta be a noteszba, ha szükséges, hivatkozzon rá a fiatalember. A magyarázatot nem fogadták el, mert a jelek szerint egy angol kémkedési ügyet terveitek ki ellene. Megverték, körbefuttatták vele a szobát, az őr többször a falba verte a fejét, mert egy teljes nap után nem igazán jól állt a fal mellett. Aztán Szombathelyre vitték, ahol a megyei bíróság bűncselekmény hiányában felmentette. A kapuban azonban újra elfogták, és immár ítélet nélkül internálták, 58 hónapig volt fogoly a kistarcsai lágerben. Lakását elvették, feleségét kidobták az állásából, elrendelték neki, hogy adja be a válópert. Almásy nem jelenhetett meg a tárgyaláson – elválasztották őket.
Nagyjából ez a története Almásy „rossz helyezkedésének”. De Kubinyit láthatóan semmi nem hatja meg, még az 58 hónapos láger sem, mert valami fantasztikusan rossz ösztöntől vezérelve azt írja: „…Almásy nem került életveszélyes helyzetbe. …Valaki időben közbenjárt. Barátait tekintve ezen nem is csodálkozom. Kistarcsára internálták. Ez a tábor Recskhez vagy Váchoz, továbbá a Gyűjtőhöz viszonyítva üdülőhely volt…” Ehhez nem fűzök semmiféle megjegyzést, mert az ilyen mondatokra szokás azt mondani: önmagáért beszél.
1956 novemberében Almásy Tibor Sopronon keresztül elhagyta az országot, a menekültet Kanada fogadta be. Kubinyi erről a következőket írja: „…Mint állítja, félt attól, hogy a felkelés leverése után, mint régi tisztet és internáltat, a Kádár-rendszer újra elfogadja. A »Népek Jámbora« nemcsak elhárító őrnagy elvtárs, hanem képmutató is.” Kubinyi ezúttal talán a legszörnyűbbet teszi, a félelem jogát vitatja el az embertől, ráadásul olyan embertől, akinek élete szinte minden percében oka volt a félelemre. És félhet ma is. De erről valamilyen oknál fogva Kubinyi nem ír egy betűt sem. Pedig tudja, hogy Almásynak van oka a félelemre. Tudja, mert az általa ízekre szedett Mai Nap-cikk egyik bekezdésében a következő Végzés szerepel: A Montrealban, Torontóban és New Yorkban működő Számon- kérő Szék Büntető Bírósága Almásy Tibort háborús időkben elkövetett és beismert államellenes bűneiért lefokozásra és golyó helyett jogerősen kötél általi halálra ítélte. E jogerőre emelt halálos ítélet ellen sem fellebbezésnek, sem pedig kegyelmi kérvény benyújtásának nincs helye. A kötél általi halálra ítélt Almásy Tiboron, bárhol tartózkodjon is, életkorára tekintet nélkül, a halálos ítélet végrehajtandó! Dénes József hadbíró százados.
Vajon miért tartotta ezt a Végzést elhanyagolható szempontnak Kubinyi? Miért nem idézett belőle és miért nem fűzött hozzá legalább egyetlen megjegyzést? Azt hiszem nagyon is kilóg a lóláb… De ezzel véget is ért a történet.
(Epilógus)
1993 november 18-án levelet kaptam Almásy Tibortól. Többek között ezt írja:
„Kubinyi Ferenc minden kémelhárítással kapcsolatos ügyet az én nyakamba varrt, és arról három folytatólagos fejezetben tájékoztatta az amerikai magyarságot. Később egyes rám vonatkozó részleteket visszavont és – ahogy Pesten szokták mondani – mással vitette el a balhét. Azaz: letagadta a dolgokat.
Magamról nem sok jót mondhatok. Élek és még legalább két évet szeretnék élni, hogy mindent elrendezzek, mielőtt meghalok.
1. Székesfehérváron van egy 180 éves kereszt, azt restauráltattam. Ugyanis kidőlt keresztfának nem köszön már senki. A nagyanyám nagyanyja emeltette az Isten dicsőségére 1820. május 1-jén.
2. Egy 10 000 dolláros alapítványt létesítettem a cisztercita gimnáziumban tanuló szegény sorsú diákok részére, akik a katolikus hitben és a hazaszeretetben kiválóak. Ugyanezt kaphatja egy zsidó és egy cigány nemzetiségű tanuló, ha van ilyen.
3. A Szent Donát kápolna építésére 10 000 dollár értékű 750 000 forintot adományoztam, és kiegészítettem azzal, a városnak adományozott 700 000 forint értékű kárpótlási jeggyel, amit fogva tartásomért juttattak nekem.”
1994. február 7-én újabb levelet kaptam Almásytól, amelyben a többi között ez áll: Kubinyi, ha nem is úgy, ahogy kellett volna, „megkövetett, a harci bárdot elástuk és néha levelezünk egymással.”
Akárhogy forgatom a levelet, csak az jön ki belőle, amit alig akarok elhinni: Almásy Tibor megbocsátott Kubinyi Ferencnek? Megbocsátott neki! Hogy van ez? Első pillantásra oportunus beletörődést olvastam ki a levélből, aztán mérgelődni kezdtem, de Thomas Mann Kiválasztottja megnyugtatott: „Ha ki a bűnöst túlságosan buzgón üldözi, több kárt, mint áldást szerez… Az tehát a nagy politika, hogy a kegyelem a törvény előtt járjon.”
Ismét eltelt hát egy esztendő. Számomra különösen nevezetes, hiszen utolsó napján lesz a hatvanadik születésnapom, s az köztudomásúan az öregkor kezdete.
Fiatalkoromban sose hittem, hogy megérem. Talán azért, mert költőnek készültem, s azon a pályán szinte hagyományos előírás a korai halál. A leginkább sajnálatos az volt ebben, hogy nem élhetem át az ezredforduló pillanatát, amiről úgy képzeltem, hogy valamiféle óriási ünnepség lesz, nagy tűzijátékokkal a világ minden pontján. S egy merőben új világ kezdete, amire majd gondosan felkészülnek a XX. század utolsó évtizedében: 1999 szilveszterén nyilván kihirdetik majd az általános világbékét, soha többé nem lesz háború a földtekén, s más effajta nagy elhatározásokkal vágnak neki a XXI. századnak.
Most, hogy a derekára érkeztünk ennek az utolsó XX. századi évtizednek, annyi már világos, hogy senkinek eszébe sincs bármit is változtatni csupán azért, mert öt esztendő múlva ugrik egy számjegyet a naptári jelzés. Talán még tűzijátékok se lesznek sehol – bár ezt sajnálom a legkevésbé.
Megjegyzem, nálam jóval hozzáértőbb futurológusoknak se sikerült reális képet álmodni erről az ezredvégről. Akit én legtöbbre tartottam, az amerikai Arthur C. Clarké (A jövő körvonalai című, 1962-ben írt, szellemesen okos könyve 1968-ban magyarul is megjelent) például biztosra vette, hogy 1980 és 1990 között a közlekedés új vívmányai révén le fogunk szállni a Naprendszer bolygóira, a hírközlésben pedig általánossá válik a személyi rádió használata; 1990 és 2000 között létrehozzuk a mesterséges intelligenciát és a biológia vívmányaként lesznek már mesterséges emberek, kiborgok is.
Ezzel szemben, ugye, a közlekedés terén oda jutottunk, hogy a villamosok és autóbuszok rendszertelenebbül és ritkábban járnak, mint fél évszázaddal ezelőtt, de drágábbak, mint valaha, s nemhogy személyi rádióink nincsenek, de a telefonjaink is vagy mellékapcsolnak vagy eleve nem adnak vonalat sem. A mesterséges intelligencia helyett a tömegkommunikáció vívmánya a mesterségesen terjesztett unintelligencia, s ahelyett, hogy kiborgjaink lennének, a közéletben közepes posztnál magasabbra kapaszkodott embertársaink kezdenek úgy viselkedni, mint valamiféle kiborgok.
Öregszem, egyre többféle gyógyszert kell szednem reggelente meg estelente, s a nyugdíjam egyre nagyobb hányadát kell a patikában hagynom. De egyelőre nagyobb vész nincsen, ha sok nem is, van némi esélyem arra, hogy megérjem a 2001. esztendőt. Egyre kétségesebb azonban, hogy érdemes-e erre olyan nagyon áhítoznom.
Most már szinte bizonyos, hogy a világ sorsának irányítói nem éreznek semmit, amikor az év végén letépik az utolsó lapot a falinaptárukról. Egyébként nem is ők tépik le, hanem a titkárságaik vezetői. S minthogy a leveleiket és más, dátumozandó írásaikat se maguk írják, lehetséges, hogy azt se fogják észrevenni, hogy most már nem 19-cel, hanem 20-szal kezdődik a keltezés. Ők másféle időszámításban gondolkodnak, nem évszázadokban, évezredekben, hanem választási ciklusokban. Nincs idejük arra figyelni, hogy vége a XX. századnak, őket csak az érdekli, hogy mikor jár le a hatalmon levő kormány megbízatásának ideje. Meddig ülhetnek a bársonyszékeikben, vagy mikor lesz esélyük arra, hogy beleülhessenek a most mások feneke alatt nyögő bársonyszékekbe. S minthogy ez így van, nekünk aligha lesz esélyünk a világbékére az ezredfordulón.
Yucatán korai maja civilizációjának agóniája i. e. 150-től i. u. 250-ig tartott – írta egy máskülönben okos újságcikk (Magyar Hírlap, 1994 július 8.). Azért „máskülönben”, mert az idézett mondat egyik fele és a cikk egy másik félmondata („Időszámításunk után 1000 körül” stb.) egyszerűen nevetséges, és – nem akarom a szerzőt megbántani, mások is elkövetik ezt – butaság.
Ez a butaság az időpontok megjelölésében nyilvánul meg – és ez nem csak butaság, tudás vagy tudatlanság kérdése, hanem szerintem világnézeti háttere is van.
Tudjuk, hogy nálunk régebben a régi történelmi események időpontját így adtuk meg: Kr. e. vagy Kr. u. – azaz Krisztus előtt, illetve Krisztus után, ahol is a két szó közé kimondatlanul mindig oda kell hallani a „születése” szót. Természetesen a régi írók, mint pl. Livius ezt nem ismer(het)ték és ők ab Urbe condita, a Város (vagyis Róma) alapításától számolták az éveket. Magyarországon azonban – és némileg másképp más országokban is (pl. az angol nyelvben B. C. a Kr. e., míg A. D., anno Domini felel meg a Kr. u.-nak) – a Kr. e., Kr. u. volt szokásos, ami a kereszténységnek az ország történetében és az oktatásban játszott szerepe alapján érthető.
Nem tudnám megmondani, hogy mikor, de valószínűleg a szocialista korszakkal egyidejűleg vált általánossá mind az oktatásban, mind az irodalomban – beleértve a történettudományt – az i. e. és az i. sz. jelölés, ami kimondva az „időszámításunk (ti.: kezdete) előtt” és az „időszámításunk szerint” rövidítése. De a korábbi jelölésmódból valahogy beidegződött az a bizonyos u. ezért aztán az a nevetséges szokás terjedt el, hogy „időszámításunk után”-t mondtak, sőt írtak – mint az idézett cikkben is –, aminek pedig semmi értelme sincs, hiszen nyilvánvaló, hogy még nem vagyunk időszámításunk után, mivelhogy időszámításunk nem ért véget – legföljebb „időszámításunk kezdete után”-t mondhatunk, ami eléggé kacifántos (ne feledjük: az i. e.-t kimondva nem mondjuk a „kezdete” szót).
A zavar nem új. Bizonyítja, hogy a Nyelvművelő Kézikönyv már 1980-ban szükségesnek tartotta, hogy elmagyarázza ezt (I. köt. 965-966.), megjegyezve, hogy az Európában másfél évezrede használatos időszámítás kezd világszerte – vagyis: a keresztény világon kívül is (?) – elterjedni. Azt is aláhúzza a Ny. K., hogy ne írjunk-mondjunk időszámítás előttöt vagy utánt, csakis időszámításunk előtt-utánt, mert nem általában, csak a mi időszámításunk előtti (vagy utáni) századról van szó.
A História című népszerű és népszerűsítő történettudományi folyóirat 1989-ben (1-2. számában – ki tudja, miért éppen akkor) tudatta egy rövid szerkesztői jegyzetben, hogy a magyar történettudomány visszatér az i. e., illetve i. sz. korjelölésről a Kr. e. és Kr. u. használatára, mivel a szocialista országokban az antiklerikális propaganda részeként törölték a történelemkönyvekből a „Krisztus előtt” évszázados megjelölést, és ezzel kiváltunk egy világszerte elfogadott jelölési rendszerből.
Ennek az elhatározásnak az indokolásában azonban volt egy eléggé különös érv is: feltehetően a nem keresztények és nem hívők megnyugtatására kifejtette a szerkesztő, hogy a Kr. névrövidítés visszaállításának „semmiféle világnézeti tartalmat nem tulajdonít”.
Megvallom, ha hívő keresztyén volnék, ez az „érv” mélyen sértene, hiszen a keresztyén ember számára Krisztus születése vallási, méghozzá a legfontosabb vallási esemény, ez a világtörténelem középpontja, tengelye: mindennek a megtörténtét ehhez viszonyítja, hiszen Krisztus: Isten fia, a Megváltó. (Mellesleg: az Evangéliumokban feljegyzett és azonosítható események – Heródes uralma, a népszámlálás, a „betlehemi csillag” – alapján, pl. Máté evangéliumából azt lehet kiszámítani, hogy Jézus születési éve Kr. e. 4 volt.)
A nem Krisztushívő vagy a nem hívő viszont nem egészen hiszi el ezt az érvelést és a vallási szemlélet túlsúlyra juttatására irányuló törekvést, a klerikalizmus offenzívájának egyik jelét véli fölfedezni a Krisztus előtt-Krisztus után kormegjelölésre való hangsúlyozott visszatérésben. Néhai Antall József miniszter- elnök utolsó szavai szerint keresztény Magyarországot akart, mert – úgymond – csak annak van jövője. Talán nem kevesen vagyunk, akik szerint annak csak múltja van, és nem is mindenben dicsőséges múltja. A magyarok többsége, a jelek szerint, demokratikus országot akar, amelyet nem lehet „felajánlani” – mint tette már két ízben is az esztergomi bíboros érsek-prímás! – Szűz Máriának: senkinek nem lehet odaadni.
Talán apróság az időszámítás jelölése, de nem árt idejében felfigyelni – ha még nem késő – bizonyos erők szervezkedésére, amelyek rá akarják kényszeríteni szemléletüket másokra. Ebből elég volt sok éven át.
És itt nem negyven évre célzok, hanem sok évszázadra.
Költészetünkről, ha az olvasó a verseskönyvek közt keresgél, mindig az derül ki, hogy érdekesebb, mint amilyennek kritikusaink láttatják. A költők nem hagyják magukat iskolákba sorozni, és az életművükhöz szükséges elődöket sem a sémák szerint választják ki maguknak.
Jó példa erre Deák László válogatott kötete, Az árvaság kora. „Nagyvárosban születtem, a városi emberek élményeit próbáltam megfogalmazni, sokszor a groteszk helyzetek megteremtésével sikerül” – vallotta fiatalon. „Egyes dolgokat még határozott hangon megvédünk. / Más dolgokkal már nem tudunk mit kezdeni” – írta jó tíz év múlva, végül pedig a fájdalom erdejébe ért el, ahol omlik a lélek, „a műhelyek téglái kiégtek”, és a költő verse szikár és haragos:
Hajam elolvadt a napon. Ne nézzetek rám, csúf vagyok,
vérberzsenyes és tarjagos, csak az ujjaim ügyesek.
Nyolc év Lyonban, öt Brüsszelben, Hágában talán három;
apróbb vitákhoz már hozzászólhatok. Társban baktatunk,
mióta? Ő a rókáról mesél, én sokat iszom és hallgatok.
De teliholdra mindenből elég, fél napig okádok nem nézve hol,
fél szemmel se lesem közben, a dió merre csörög?
..........................................................................................................
Hol vagyon a mi országunk?
(Céhlegények utazása)
Deák László egyre tömörebbé kalapált versei mögött elődként Füst Milán alakja sejlik fel, mintha legtöbbet az ő időmértékes ritmusokat bújtató, szűkszavú verseiből tanult volna. Az Utolsó önarckép, a Künn, a Céhlegények utazása című versek (mindhárom Deák László és egyúttal mai líránk legmaradandóbb alkotásai közül való) úgy idézik fel, mint előzményt a Füst Milán-i lírát, hogy ugyanakkor önálló hangon szólnak, részei egy jelentős költői életműnek. Ismereteim szerint ma nincs még egy költő, aki ennyire mélyen kapcsolódna ehhez a hagyományhoz. Szerencsére a mi költészetünk mindig a külön utakon járók költészete is volt, ezért sokszínű és érdekes – feltéve, hogy az olvasó veszi a fáradságot, s listák és ismert nevek helyett a verseskönyvek szerzői közt keresgél. (Magvető)
S. A.
A kötetet Búza Péter gondozta, megjelenését a Magyar Hitelbank Táncsics Alapítványa támogatta. Táncsics ellenzéki gondolkodó és politikus, „forradalmi demokrata” volt. Petőfi részben róla mintázhatta Az apostol hősét. 1869-ben az Általános Munkásegylet rendelkezésére bocsátotta hetilapját, az Arany Trombitát, ismerte az utópista szocializmust.
Érdekes emlékeztetnünk Adynak Táncsicsról szóló szavaira, bekezdéseire. 1907-ben ezt írta: „ki fogják függeszteni minden iskolában a legmázoltabb történelmi képeket? (…) Ott lesz-e Dózsa György, Esze Tamás, Martinovics és Táncsics? Végre ezek is csak hősei voltak a mi hősietlen, keserves ezer évünknek?”
Táncsics Eszter a leánya, Csorba Géza a veje volt Táncsics Mihálynak. 1873-tól 1876-ig vezették a feljegyzéseket, az utolsó évben főleg csak Eszter. Nem volt szerencsés házaspár. Első lányuk korán meghalt. Az apa és após Táncsics „meggondolatlan vállalkozás miatt addigi vagyonkáját is elveszíti”. Sok gyerekük van, alig tudják iskoláztatni őket.
Csorba Géza szerkesztő, publicista, a korai munkásmozgalom résztvevője. 1879 októberétől 1881 márciusáig szerkeszti a Népszavát, a demokrata és függetlenségi eszmék híve, szociális érzékenységgel rendelkező humanista.
A gyűjtemény az eredeti szövegnek mintegy a negyven százaléka, ezer kézirati oldalból négyszáz szerkesztett oldal. Kortörténeti jelentősége, sajnos, csekély. Táncsics történelmi és szellemi súlya aligha derül ki belőle. Jellemzésül és bizonyítékul idézek egy levelet, jobbat az átlagosaknál; nyelvezete kissé archaikus, kortörténeti érdekessége is kiemeli a többiek közül. Százhúsz éve, 1874-ben íródott.
„December 12. Szombat: Géza reggelit készített. Reggelizés után Géza olvasgatá a lapokat, én ledőltem a dívánra, mert rosszul érzém magam. Takarítás, Géza átment az árveréshez, vett egy álló íróasztalt, de nemsokára eladta. Átmentem én is – vett még mine [sic!] egy szép órát, könyvállványt, éjjeliszekrényt, függönytartót, s egy sereg skatulyát, ez utóbbiakat elcserélte egy zsidóval, az adott egy képet s egy névjegytokot teknősbékából, s egy skatulyát, ráfizetni kellett 7 frtot. Már majdnem dél volt, hogy átjővén a kredencet bevittük a másik szobába, annak a helyére pedig a könyvállványt tettük, s föléje az órát, szépen ketyeg. Jött Gyula, ebédelénk, miközben a Mariskától ma jött levelet olvastam el. Skandalózus egy levél! Szerettem volna eltépni. Ebéd után Gy(ula) elsietett. Géza az órát igazgatta, én a könyveket raktam el nagy örömmel. Géza elment a hivatalba 2 órakor, mivel d.e. nem volt. Rakosgattam, rendezgettem egyet-mást. Apának vettem pár szivart. Odakinn sok dolog volt, apa feküdt, a lába és jobb kezének egyik ujja fájt. Beszéltem az árverésről, olvastam az esti lapot. Géza jött, még egy darabig beszélgeténk, azután eljövénk. Csúnya, esős idő volt. Már itthon volt Gyula; a táblára volt írva, hogy Wittkovszky keresett; tűzrakás, vacsora-készítés, gyönyörködés az új tárgyakban s különösen az órában. Vacsora után rágyújtás, Gyula olvasott »A Kőszívű ember fia«-ból [sic!], Géza hallgatta, én kötöttem. 1/212 órakor hagyta abba Gyula az olvasást. Bevégzém Géza harisnyáját. Kikészítém a ruhákat, lefekvés, elalvás.”
Táncsics Mihály Életpályám című művét 1949-ben Czibor János rendezte sajtó alá a Szépirodalmi Kiadónál, 1978-ban megjelentette a Magvető is. Magvasabb olvasmány, mint lányának és lánya férjének most kiadott naplója. Vegyük elő újra. (Széphalom Könyvműhely)
Olvasok egy könyvet, egy hajdani irodalmi tanácskozás jegyzőkönyvét. Az írók panaszkodnak benne amiatt, hogy az állami hatóságok olyannyira allergiásak az ország szövetségi politikájának vélt érdekeire, hogy az már túlmegy a józan ész határain. Egyikük előadja például, hogy barátja, a kiváló katonai író megírta egy XVIII. századi magyar generális életrajzát, de – szerencsétlenségére – a kétszáz esztendeje halott magyar hadfi Magyarország mostani „nagy szövetségese” ellen is vezetett győztes seregeket. S a kultúrpolitika illetékesei könyörtelenül kicenzúráztak művéből minden olyan részt, amely arra vallott, hogy a magyar generális furfangosabb tudott lenni akkori ellenségünknél, mondván, hogy e hajdani ellenség most már a szövetségesünk, s kétszáz esztendő ide vagy oda, nem engedhetjük meg magunknak, hogy rossz hírét keltsük.
S akkor felállt a magyar irodalom egyik legjelesebbike, s bejelentette/ hogy ő cenzúrázta a szóban forgó művet, ő tiltotta le rádióbeli előadását, s vállalja tettét, mert külpolitikai érdekeink ezt kívánták.
Nem, kedves Olvasó, ezúttal nem az „átkos” esztendők egyik újabb – s lassan már igencsak unalmassá váló – leleplezését forgatom. A „nagy szövetséges” nem „népünk barátja”, a Szovjetunió, s a magyar generális bizony nem a „proletár internacionalizmus” miatt nem lehetett ügyesebb a kétszáz évvel ezelőtti ellenségnél.
Ez a tanácskozás A lillafüredi írói értekezlet (1942. november) jegyzőkönyve, amely 1942 novemberében zajlott, a hajdani generális Hadik András volt, akinek bájos berlini hadicsínyjét cenzúrázta ki a rádióból – uram egek! – bizony nem más, mint Cs. Szabó László. Mondván, hogy e kis történetben „a németek hadászatilag olyan siralmasan szerepeltek, hogy a tervezett rádióelőadás meghallgatása után nem maradt volna ember, aki bízott volna a tengely győzelmében”.
A legendás hírű írótalálkozó mindmáig hozzáférhetetlen – s amint ezt a fentiek érzékeltethetik, nemegyszer felettébb meglepő fordulatokban is bővelkedő – jegyzőkönyve Kristó Nagy István szerkesztésében s az ő szakszerű előszavával jelent meg. Tanulságos olvasmány. (Z)
– ii –
Május végén (múlt év karácsonya helyett) megjelent a Magyar Larousse Enciklopédikus Szótár harmadik kötete. A késés okát ne firtassuk, ilyesmi gyakorta előfordul a magyar könyvkiadásban. Igaz, mostanában inkább a meggondolatlan, sietős kiadás jellemző a gomba módra megszaporodott magánkiadókra. A külföldön megjelent bestsellereket igyekeznek gyorsan lefordíttatva, akár lektori, sőt szerkesztői ellenőrzést mellőzve piacra dobni – lehetőleg megelőzve a hasonló szenzációkban utazó versenytársakat. Lexikonok, enciklopédiák is megjelentek a közelmúltban – idegen nyelvekből fordítva, avagy hazai gondolkodók tollából. Előbbire a Cambridge és az Egyetemes Guiness Enciklopédia a példa, utóbbira a Pannon Enciklopédia és a Móra Lexikon. Angol eredetiből fordítják a közeljövőben megjelenő tizenhat kötetes Britannica Hungaricát s hazai tudós team állítja elő az Akadémiai Kiadó Magyar Nagylexikonát.
Ha egy lexikont-enciklopédiát kiadóik francia, angol avagy egyéb eredetiből fordíttatva tesznek közzé, előfordulhat, akár törvényszerű, hogy az a könyv túlontúl elfogult saját nemzetisége, tudománya, művészete, történelme, nyelve és irodalma mellett. Ilyenkor ildomos hangsúlyozni annak „nagyon angol, nagyon amerikai” mivoltát, mint ahogy ezt tették a Maecenas Kiadó által közzétett Cambridge-enciklopédia esetében. Viszont, ha egy lexikon Magyarországon, eleve magyar olvasóközönség számára készül, magyar főszerkesztő közreműködésével, kihangsúlyozott Magyar jelzős előtaggal (mint esetünkben a Magyar Larousse), akkor elvárható, hogy kidomborodjék magyar jellege, és a nemzetközi szinten szokásos szócikkek mellett magyar specifikumok is megjelenjenek benne. Az olvasó identitását, magyarságtudatát ápolja az a lexikon, amely bővelkedik a magyar tudósok, feltalálók, világutazók, építő- és képzőművészek, zeneszerzők és karmesterek, énekesek és hegedűművészek stb. tömör, de lényegét tekintve teljességként elfogadható szócikkekben.
A Magyar Larousse magyar jellegét főszerkesztője, Szávai János egyetemi tanár, az irodalomtudomány doktora garantálhatná. Ő mint az elvi főszerkesztő szabhatta meg, milyen magyar különösségnek kell feltétlenül belekerülnie; mely magyar személyi és földrajzi nevek, speciális fogalmak, magyar sajátosságok megjelenítése nélkülözhetetlen. Számonkérhetnénk rajta, mennyire „szűrte” meg a francia anyagot, mellőzte-e a túlságosan gall specifikumokat, másrészt mennyire volt igényes a magyar szakfordítók és az új szakcikkek megfogalmazóival szemben. Vajon valóban a legkompetensebbeket kérte-e fel egy-egy szócikk lefordítására, illetve megírására? Elfogulatlan történészek s más szakemberek válogatták, szelektálták-e saját szakterületük eredményeit, tudósait, művészeit? Nem fordulhat-e elő, hogy együttérzés-ellenérzés, ilyen vagy olyan politikai kurzus beállítottsága szabta meg a bekerültek (illetve be nem kerültek) jelenlétét, minősítését, mellőzését?
A magyar helységnevek gyakorisága megnyugtathatna, ha nem tekintenénk a környező országok hasonló kezdetű városaira, községeire. Példaként: Alsó- kezdetű (I. kötet) itt huszonkét változatban található, ám Szlovákiában száznegyven, Erdélyben százkettő, Burgenlandban is tíz. Magyar-hoz kapcsolódó helység (II. kötet) itt huszonnyolc, Szlovákiában tizennyolc, Erdélyben nyolcvanegy (!). Szent- kezdetű helység (III. kötet) itt 28, Szlovákiában 26, Erdélyben 29. Székely- kezdetű itt három, Erdélyben negyvenhét. Mindezt azért tesszük ismertté, mert ha a Larousse a Franciaországon kívüli francia nyelvterület (Belgium, Svájc, Kanada, afrikai volt francia gyarmatok) városait is feltüntetheti, akkor a Magyar Larousse-ban is megjelenhetnének a határainkon kívüli területek magyar helységnevei, például a szlovákiai Alsókubin, Árvavára, Breznóbánya, Dunaszerdahely, Eperjes, Galánta, Ipolyság, Krasznahorka, Korpona, Liptószentmiklós, Lubló, Nyitra, Ótátrafüred, Párkány, Podolin, Poprád, Pöstyén, Tátralom- nic stb. (Az Akadémiai Kislexikon a fentiekből Eperjest 16, Dunaszerdahelyt 10, Alsókubint 8, Liptószentmiklóst 15, Poprádot 11 sorral „tisztelte” meg.) Erdélyből is szívesen látnánk Barótot, Bálványosfürdőt, Csernátot, Csoma- kőröst, Dálnokot, Gelencét, Kisbacont (Benedek Elek!), Köpecet, Nagyajtát, Tordát, Var- gyast, Zágont (Mikes Kelemen!), Zilahot.
A Babits Mihály szócikk írója nem tud arról, avagy szükségtelennek tartja megemlíteni, hogy Babits az eredetivel azonos értékű fordítását adta Dante Divina Commediájának, hogy Szophoklész-, Shakespeare- és Goethe-drámát is fordított, s különböző gyűjteményekbe Poe, Tennyson, Wilde, Baudelaire, Verlaine s mások verseit. Erato s Amor sanctus gyűjteményét sem említi.
Kimaradt a teljes Benedek család! Benedek Elek, a jeles mese-, monda- és történelemíró; B. Marcell, a neves esztéta, irodalom- történész, lexikonszerkesztő, regény- és drámaíró, több önálló kötet szerzője és számos francia, angol stb. regény fordítója; B. István orvos, elmegyógyász, pszichiáter, író; B. András dramaturg, író, műfordító. Nem szól Devecseri Gábor költőről, a legjobb Homérosz-fordítóról. De nem találjuk Bálint Györgyöt, a mártírhalált halt publicistát, Gábor Andort és századunk egyik legnagyobb magyar prózaíróját, Nagy Lajost (!), se Benjámin Lászlót, Boldizsár Ivánt, Bölöni Györgyöt, Beöthy Lászlót, Bőd Pétert (Bőd Péter Ákos van!), Cseres Tibort, Berda Józsefet, Bertha Bulcsút, Darvas Józsefet, Dobozi Imrét, Garai Gábort, Györe Imrét, Ladányi Mihályt, Tandori Dezsőt, Tatay Sándort, Váci Mihályt. Nincs benne Csanádi Imre, Csanády János, Csorba Győző, Csuka Zoltán (Csurka István, Csoóri Sándor igen), Bajomi Lázár Endre, Baróti Szabó Dávid, Baránszky-Jób László, Czine Mihály irodalom- és Cenner Mihály színháztörténész; Bihari Mihály politológus, Gyertyán Ervin esztéta, Scheiber Sándor filológus, a Rabbiképző igazgatója, Schreiber Hugó festő, Schreiber Mátyás zeneszerző, Vámos László rendező és Vámos László fotóművész.
Nincs benne Goldmark Károly, Hidas Frigyes, Láng István, Mihály András, Petrovics Emil, Sugár Rezső, Szervánszky Endre és Szabó Ferenc zeneszerző. Nem szerepel Almási Miklós esztéta, Almási Éva színésznő, Almássy Miklós zongoraművész, Almár Iván csillagász.
Seregi László táncos, koreográfus szerepel, de Seregi László rendező nem; Csermák József kalapácsvető igen, Csermák Antal zeneszerző nem; mind a három sakkozó Polgár lány igen, de Polgár Tibor zeneszerző, karmester és Polgár László világhírű basszista nem. Kimaradt Tóth Aladár neves zenekritikus, operaigazgató, Ancsel Éva filozófus, Auer Lipót hegedűművész-tanár, szinte az egész európai, sőt amerikai hegedűiskola megalapozója, több neves hegedűművész professzora. Hiányzik Erdélyi Miklós, Fischer Ádám és Fischer Iván, Fricsay Ferenc, Fleischer Antal, Medveczky Ádám, Rubányi Vilmos, Sándor Frigyes, Somogyi László, Széli György, Szenkár Jenő és sok más karmester; s a száznál is több kiváló énekesünk közül: Anday Piroska, Báthy Anna, Budanovits Mária, Gregor József, Gyurkovics Mária, Maleczky Oszkár, Miller Lajos, Némethy Ella, Orosz Júlia, Osváth Júlia, Palló Imre, Pataky Kálmán, Réti József, Sándor Erzsi, Sárdy János, Sólyom Nagy Sándor, Takács Klára, Tiszay Magda, Tokody Ilona, Závodszky Zoltán.
Békés András, Márk Tivadar, Mikó András, Oláh Gusztáv, Rékai András, Szinetár Miklós rendező, illetve szcenikus hiányzik, de jelen van Oláh György „újságíró, politikus… a szélsőjobboldali radikalizmus egyik vezéralakja… 1938-tól 1944-ig az Egyedül vagyunk c. szélsőjobboldali folyóirat főszerkesztője”.
Hunyady Sándor író nem 1830-ban, hanem 1890-ben született; Justh Zsigmond Puszta- szenttornyán született és Cannes-ban halt meg; Kosztolányi Dezső sem 1895-ben, hanem 1885-ben született. Hibát találhatunk még több százat is, de az arányokra jellemző, hogy Szabó Dezső 40, Szabó Pál 15, Szabolcsi Bence, a világhírű zenetudós 13 sorral szerepel, Bartha Dénes, Kroó György, Somfai László, Tallián Tibor zenetörténész-esztéta kimaradt. Tudósaink, felfedezőink, feltalálóink közül is sok érdemes kimaradt, de ez már egy másik cikk tartalma lehetne.
Azt reméltük, hogy a Magyar Larousse egyetemes értéke mellett az olvasó identitását, magyarságtudatát is ápolni, erősíteni fogja. Várakozásunkban, sajnos, csalódnunk kellett. (Librairie Larousse, Paris-Akadémiai Kiadó, Budapest)
„Azt mondod: madár;
azt mondom: páva,
azt mondod: páva,
azt mondom: jelkép…”
E sorokkal induló szabadvers nyitja bevezető helyett Móser Zoltán Jelek és ünnepek című tanulmánykötetét, amely a Fekete Sas Kiadónál látott napvilágot. A művészettörténet területeit is érintő folklorisztikai tanulmányokban a magyar szellemi és tárgyi örökség olyan emlékeit vizsgálja a szerző, amelyeket a magyarság a középkori keresztény kultúrából átvéve, egységes egésszé épített az ősi magyar hagyományokkal. Az első írásban az erdélyi magyargyerőmonostori templom madárleányt ábrázoló gyönyörű középkori domborművét mutatja be, a kígyókat szoptató ősanyát; egy másik tanulmányban népdalaink pávás változatait, a pávajelképek középkori ábrázolásait, ezek általános és nemzeti vonatkozású jelentéstartalmait elemzi. A népszokás, a dallam, a szöveg és a motívumok által közvetített jelentések értelmét vizsgálja a farsangi regölés kapcsán, majd pedig a „hajnal dalokat”, amelyekben a középkori katolikus egyházi liturgia elemeit véli felfedezni. Átéli népszokások közül a lucázás, a regölés, a betlehemezés, a Mikulás-járás még nem is oly rég jelentéssel bíró, élő hagyomány volt, de manapság – írja – hiányzik már ebből minden, ami hitelessé teszi a jókívánságot, ami igazzá az ünnepet, ami az éneket is bearanyozza. Hiányoznak a jelek, a jelzések, a mondott, a rajzolt és festett, az elképzelt és hagyományos – ezért évszázadokig tovább örökített és örökíthető – szimbólumok. Ezekről az eltűnt vagy eltűnni akaró jelekről, jelképekről és szokásokról olvashatunk a személyes hangvételű, rajzokkal, fényképekkel és kottákkal illusztrált tanulmánykötetben.
A paraszti társadalom tárgyi környezetében született meg és hagyományozódott nemzedékeken keresztül a jelentősebb emlékeiben már múzeumokban őrzött, elgépiesedett korunkban egyre inkább kuriózumnak számító népművészet, amelyben modern nemzeti kultúránk is gyökerezik. A magyar népművészet felfedezésének, tárgyi emlékei gyűjtésének, leírásának kezdete a XIX. század elején volt, s mind a mai napig tart, versenyben az idővel. Minden kultúrnemzet néprajzi irodalmában megszülettek azok a nagy monográfiák, amelyek a nemzeti népművészet értékeit veszik számba, az értékmentésen túl a nemzettudat erősítésének szándékával is. A magyar néprajzi irodalom is büszkélkedhet ilyen nagyszabású, mára klasszikussá érett monográfiával, Hofer Tamás és a közelmúltban elhunyt kiváló néprajztudós, Fél Edit Magyar népművészet című művével. Az első, 1975-ös kiadás után most másodszor jelent meg a mű a Corvina Kiadónál, változatlan szöveggel, de az akkori fekete-fehér helyett – a könyv négyötödét kitevő – színes képanyaggal. A kötet tanulmányrészének bevezetője a népművészet mibenlétét, a nemzeti kultúrában betöltött szerepét, a modern művészethez való viszonyát taglalja, majd a paraszti tárgyi világ általános jellemzői után a tárgyak jelentéseiről, készítéséről, beszerzéséről olvashatunk. A népművészet korszakai, a régi és új parasztstílus elemzése után az utolsó másfél évszázad népművészetéről, majd a magyar népművészet megkülönböztető sajátosságairól írnak a szerzők. A témakör irodalmának válogatott jegyzéke után a látnivalót kommentáló, a bemutatott tárgy lelőhelyét, készítőjét is feltűntető szöveg kíséretében gyönyörködhetünk a tárgyak szerint rendezett képanyagban.
Szőnyegszövő, hímző és bőrmintázó, háziipari jellegű iparművészeti telepet létesített 1904-ben Gödöllőn Kriesch Aladár festő- és tervezőművész az iparművészeti tervezésben jártas Nagy Sándor festőművésszel, és a festőből lett tervező majd építésszel, Toroczkai Wigand Edével együtt. Céljuk az volt, hogy a környékbeli lakosságot szövő háziiparra oktassák. Ez a háziiparfellendítésére, a kereseti források bővítésére szervezett telep volt a magja a gödöllői művésztelepnek, amely a századelőn az európai szecesszió legjelentősebb hazai műhelye lett, a stilizáló, a népművészetből és a középkor művészetéből is táplálkozó formanyelvet kialakító, a népi ornamentikát felhasználó magyaros szecesszió bölcsője. A régivel való szakítást hirdető stílusirányzat mellett a művésztelep közössége életfelfogásban is másféle értékrendet érvényesített: a tolsztojánizmus jegyében a korban szokatlan életvitelt valósítottak meg, „senkinek sem voltak előjogai… nemcsak a társadalmi korlátok vesztették el erejüket, de még a munkakörök hierarchiája is megszűnt”. A munka, a művészet és az élet egységét igyekeztek megvalósítani, s a telep egész tevékenységét meghatározó eszmény volt a művészetek szintézisének megvalósítása, az „össz- művészeti mű” megteremtésének vágya, amely a „díványpárnától a várostervezésig” egységes stílust szeretett volna teremteni, többek között a műfajhatárok lerombolásával is. A művészi törekvések eredményeként így kerültek ki a telepről a képző- és iparművészet szinte valamennyi műfaját képviselő alkotások: festmények, szobrok, kerámiák, mozaikok, bőr-, textiles üvegmunkák, könyvtervek és illusztrációk, ház- és kerttervek enteriőralakítással. Gellér Katalin és Keserű Katalin A gödöllői művésztelep című, második kiadásban a Cégér Kiadónál megjelent monográfiájukban hét fejezetben vizsgálják a telep történetét, az alkotóközösség művészeti nézeteit és azok forrásait, a művészetek szintézisének megvalósítására tett erőfeszítéseket, a gödöllői szecesszió szimbolikus elemeit, a nemzeti művészettől a népművészetig vezető út állomásait, nyomon követik a kiállításokat, történeti kronológiával, jegyzetekkel, kép- és rövidítés-, valamint helynév- és forrás- jegyzékkel egészítve ki az értékes művet. Számos fekete-fehér és színes illusztráción mutatják be az itt készült alkotásokat, köztük például a marosvásárhelyi Kultúrpalotát, amely az összművészeti törekvések, a magyaros szecesszió megtestesítője mind az épületet, mind belső dekorációját illetően. Tükörtermében – s a könyvben is – látható színes üvegablakai Nagy Sándor és Toroczkai Wigand Ede tervei alapján Róth Miksa műhelyében készültek. Együttműködésük eredménye volt a velencei világkiállítás csarnoka is, sőt a mexikói Nemzeti Színház üvegdíszeinek egy része is, amely Körösfői-Kriesch Aladár tervei szerint készült.
Róth Miksa a gödöllői művészek terveit, legjelentősebb üvegablak- és mozaikmunkáit a kor magas technikai színvonalán valósította meg. A mesterséget apja műhelyében sajátította el, külföldi tanulmányút során ismerkedett meg az európai üvegfestészet hagyományaival. 1885-től fennálló műhelyében különleges színű és fajtájú üvegek előállításával nemzetközileg elismert színvonalra emelte a magyar üvegfestészetet. A középkori üvegablakok patináját utánozva, speciális vasoxidos ráfestést és égetést alkalmazott. A művészettörténet a historicizmus és a szecesszió nagy mestereként tartja számon, aki a múlt század végén és e század elején rohamosan épülő Budapest számos nagy középületének üvegművészeti munkáit kivitelezte. Dekoratív festészettel is foglalkozott, a budapesti Szent István Bazilika és az Országház üvegképeit is ő készítette. Remekmívű üvegablakait a Magyar Nemzeti Bankban, az Országos Levéltárban és több más középületben is megcsodálhatjuk, de gyönyörködhetünk a Helikon Kiadó illúziókeltő ajándékában is, a könyvhöz mellékelt, üvegre ragasztható, átvilágítható, színes üvegmozaik fóliaképében. Az ötven színes és tíz fekete-fehér fotót tartalmazó, reprezentatív kiállítású könyv, Varga Vera Róth Miksa művészete című munkája a Szép magyar könyv ’93 versenyen Budapest főpolgármesterének díját nyerte el.
„Szeretem a paraszt-osztováta recsegő- csattogó munkazaját, a vetélőről lepergő szálak szabad nyújtózását, a szövőtechnikák megszámlálhatatlan gazdagságban ajánlkozó, de mindig világos, áttekinthető rendjét…” Gazdáné Olosz Ella vallomása ez szerelmes mesterségéről, a szőnyegszövésről, amelyet a róla szóló könyvben idéz az 1993-ban elhunyt művésznő férje, Gazda József, a könyv írója, aki a sorok mögül kiérezhető fájdalom szorításában egy nagyszerű művészpálya megörökítésére vállalkozott. A családi háttér, a gyermek- és diákévek felvázolása után a művészi pályakezdés éveit eleveníti fel, a főiskolás éveket, a néprajzi gyűjtőutakat Erdély gazdag tájain, a néprajzos Szentimrei Judittal való barátságot, az erdélyi művészek és művészkörök hatását. Olosz Ella a nagyenyedi Bethlen Gábor Középiskola tanáraként kezdte pályafutását férjével együtt, de az ott töltött évek és a körülmények nem kedveztek művészi fejlődésének. Kovásznára költöztek, s a kísérletezés évei következtek. A hetvenes-nyolcvanas évek a kiteljesedés korszaka volt, kiállítások, szakmai elismerések közepette. A nyolcvanas évek vége felé Ceaușescu Romániájában körülöttük is megfagyott a levegő, beszűkültek az alkotás lehetőségei. A művekben is kifejezésre juttatott felszabadultságérzés a temesvári események után jött csak el számára, de a törékeny alkatú művészt, aki négygyermekes családanyaként alkotott maradandó művészi értékű textíliákat, már csak pár évvel ajándékozta meg a sors. Gazda József valamennyi alkotás születését bemutatja a könyvben, minden művészettörténésznél avatottabb módon, az alkotó- és élettárs mindentudó szeretetével. A gyengén sikerült fekete-fehér, de annál kiválóbb színes illusztrációkon nyomon követhetjük az életmű alakulását a könyv írója, valamint a Kriterion és a Püski Kiadó jóvoltából.
Az év során megjelent, ajándékozásra is alkalmas művészeti kiadványokat ajánlottam tisztelt Olvasóinknak, egy karácsony esti népi köszöntővel búcsúztatva az óévet:
„Adjon Isten minden jót,
Ami tavaly szűkén vét,
Gazdának bort, búzát,
Gazdasszonynak tyúkot, ludat,
Lányoknak, legényeknek egy-egy szép mátkát,
Országunknak csendes békességet
És megmaradást.”
(emmi)
