GYÖRE IMRE

Györe Imre hatvanéves. A költőt néhány biblikus versének közreadásával köszöntjük, amelyekben Adyhoz hasonlítható módon vitázik saját istenével.

Peniél után

Én, édes uram,
most mi a jó fenét
kezdek ezzel a lábammal,
ezzel a csipőcsonttal,
amit kifordítottál,
mert nem bírtál velem,
amikor tusakodtunk,
hogy egyedül maradtam
egy egész éjszakára,
azon a helyen, amit azóta
Peniélnek neveznek?

Most majd döcöghetek,
mint rosszul született gyerek, akit
úgy húztak elő anyja hasából,
hogy közben meg rándították.

Hogy fussak birkám után,
amikor elcsatangol,
és hány botot szerezzek,
hogy utána hajigáljam?
Nem volt elég bajom
gyötrelmem eddig is?
Először a futás, édes bátyám elől,
aztán a munka Lábánnál
kedvelt atyámfiánál,
ki ott csapott be, és akkor,
ahol s mikor tudott?

Nem ő volt-e az, aki
csipás, vaksi leányát
csempészte hozzám
a nászi éjszakára
a kedvesem helyett,
bízva a sötétben,
hogy mire rájövök,
ki fekszik ott alattam,
addigra túl leszek rajt?
S nem újabb hét évet
kellett-e cselédkednem
Rákhelért,
aki kedves volt szívemnek?

Azt hiszed, ezután
majd Izráelnek hívnak?
Nem. A Bicegős – mondják,
vagy az a Csete-lábú,
ki olyan mélyen aludt,
hogy leesett a földről,
s azóta azt hazudja,
hogy magával az Úrral
viaskodott egy éjszakán keresztül,
s ő fordította ki csontját,
mivel nem bírt vele.
Vele, nem bírt az Isten!
Mivel akkora hős volt!
A hazug Bice-Bóca,
mondják hátam mögött,
s akármelyik kölyök
kiölti rám a nyelvét,
nyakon se csaphatom,
mert elugrik.
Végül még megdobálnak
száraz teve-ganéjjal,
hisz nem futhatok utánuk!

S egyáltalán!
Mért kellett belém kötnöd,
míg békésen feküdtem,
és birkózásra hívnod?
Vagy azt hiszed,
jobban tudom a dolgom
attól, hogy sántítok?
Tudtam anélkül is.

Talán az asszonyok,
talán ők majd örülnek,
mert jólesik nekik,
ahogyan fészkelődöm,
míg fölkecmergek rájuk,
féloldalvást, vagy hogyan,
s ha megtámasztanám
lábam az ágy szegélyén,
hogy beléjük hatoljak,
hüvelyük hosszában,
egész a méhükig,
lábam majd félrecsusszan,
sikonganak,

mert újformának érzik
a régen megismertet,
s lehet, tetszik nekik,
nekem nem annyira –
úgyhogy megemlegetlek,
jártomban és fektemben,
ha éppen ezt akartad,
de te is megemlegetsz,
ha majd rádgondolok
a sátor előtt ülve,
mert állni nem bírok már,
és göcsörtös botommal
a porba rajzolom
nevedet, azt a Kimondhatatlant,
naponta ötször is!

A kivonulás kezdetei

„Eképen szól a Mózes az Izráel fiaihoz;
de nem hallgatónak Mózesre,
a kislelkűség és a kemény szolgálat miatt.”

Kimenni innen?
Hova? Valahova.
A senkise-látta
földre, bele a vakvilágba!
Nem őrült ez a pofa?
Habzik a szája,
amikor nagynehezen
előnyökögi,
hogy az Úristen
megjelent neki
valami égő csipkebokorba,
ő úgy hallgatta,
térdrebotolva,
s közben csurogtak könnyei.

Kimenni, innen!
Vezető nélkül, vakon,
keresztül a sivatagon,
hol kígyó van csak,
meg sáska,
és nyoma sincs vadnak!
S kérdem én,
akkor mi van, ha
túl a sivatagon,
nem lelünk,
csak egy másik
sivatagra?

Mi lesz velünk?
S a tengeren?
Hidat ver, óriásit?
S a fáraó töméntelen
hada csak nézi,
amikor elvonulunk?
Tán még ajándékokat
nyomnak kezünkbe,
s a batyuinkat
ők kötik össze,
hogy menjünk hamar,
sőt hamarabb,
tevét adnak és szamarat
annak, akinek nincsen?
Mert neki
abból a bizonyos bokorból
megígérte az Isten?

S aztán hogyan?
Szakadjak kétfelé?
Hátam mögött a korbácsos
ütése nyomán vér szálldos,
meg bőrcafatok,
ha kevés a vályog,
vagy a vályogban a pelyva.

S mikor menjek ki?
Este?
Mikor már fejemet se
tudom megemelni
a hajladozástól,
s úgy esem össze?

Bele a sivatagba,
a bizonytalanba!

Ami van, biztos.
Biztos a pelyva, a tégla,
a maréknyi köles,
a rongy a derékra,
a víz, meg az öles
felügyelő,
és a legbiztosabb,
hogy ott kel fel
a Nap holnap is,
ahol ma reggel.
S ki tudja,
hogy lenne azután?
Búzakenyérrel,
tejjel és mézzel,
épp engem vár
az a Kánaán?

Ha van Kánaán
egyáltalán!
Mért lenne?
S ha mégis lenne,
valahol,
rákenhetném
a kenyeremre?
Tágabb lenne az akol,
s több lenne benne
a juh meg a kecske?

Még megbolondít
ez a Mojse,
ahogyan habratyol.

Este
már az asszonyt is
odébblöködtem,
és szememet se
tudtam lehunyni,
mert megjelent előttem
ez a félőrült,
hadonászva,
szeme kidülledt,
csupa nyál a szakálla,
és tíz ujjával
cibálja, csak cibálja.

De szájbacsapom,
ha ma is idejönne,
s ha mégegyszer kiejti
Kánaán nevét s a kivonulást,
hogy saját nevét is elfelejti,
vagy belevágok abba a konok
pofájába
egy marék homokot
vagy vályogot, hígan,
s ha ettől se áll be a szája,
odasandítok, hátra,
s esküszöm arra, Aki Van,
én – föladom.

A széjjeltépett Biblia

Ady verseinek margójára

(Részlet)

„…És ímé egy kéz nyúlt felém,
és ímé benne egy könyv türete vala…
és ímé be van írva elől es hátul,
és írva valának reá
gyászénekek és nyögések és jajszók…
Felnyitám azért számat,
és megéteté velem azt a türetet.”

                                            (Ezékiel 2.)

Jajszót ettem és nyögéseket
és gyászénekeket teli szájjal,
hogy jajuk legyek
s legyek nyögésük
és gyász-énekük,
mikor a gyász jön –
mert nem serkentek föl
virradatkor,
nem keltek föl
a nap delelőjén
és estefelé is
békén heverésztek,
nem övezkedtek szijjal,
nem övezkedtek karddal,
nem övezkedtek harcra,
s most ímé,
amikor fölserkennek:
eltörlik maguk mögött
a lábnyomukat,
pántlikát kötnek
lovuk nyakába,
mintha mennének
lakodalomba,
hol ékes a férfi
és jegyese ékes,
holott bokor tövében
szétvetett lábbal
fekszik a mátka,
és össze se csukja
két férfi között,
és körtét rágcsál,
míg magjukat
kieresztik,
holott a férfi
tőrt vet atyjafiának,
cselbe csalja
barátját s atyjafiát,
a megöltnek
kenyerét eszi
s kulacsából
kiissza a bort is,
nem vet és mégis arat,
szőlőt se ültet, mégis
bor folyik állán,
a sötétet világnak mondja,
jónak a rosszat,
azt mondja: béke,
holott nincsen béke seholsem,
kötést készít
a kézcsuklóra,
lélekre vadászik,
lelket ragadoz
néhány tál árpáért
s valamennyi kenyérért,
és népednek
az ő szava tetszik,
mert nem követel,
de lagzit igér –
hát eltörlik
maguk mögött lábnyomukat,
pántlikát kötnek
lovuk nyakába,
rázzák a csörgőt,
ütik a dobokat,
verik a citerákat,
s nem nézik, ki leskel
rájuk a domb tetejéről,
amíg is egy nap
lovaik lábáról
elvész a patkó,
puszta patájuk
pattog a sziklán,
széthasadoz szarúja,
s már csak bicegnek
patkó és pata nélkül,
lábszár nélkül,
már csak a térden,
s amikor villan az égnek
tükre s a táncbamenők
belenéznek,
s meglátják magukat benn,
torkukra forrad
a rikkantás, meg az ének,
és összeszorult torkukban
benne reked a hujjogatás is,
s nézik: hol a férfi,
és nézik: hol a mátka,
vérbeborult szemmel
tátognak,
nyáltól és könnytől
ragad össze szakálluk,
s széttárt ujjukalestükben
belekapnak a csöndbe –
akkor leszek jajuk,
és akkoron nyögésük.

RÉDEY PÁL

A szív

Apám tekintete egyre komorabb lett. Mélyültek a ráncok homlokán, szája sarkában pedig (amit addig észre sem vettem) valóságos delta ábrázolódott ki belőlük. Mint a folyamnak, mielőtt tengerbe ömlik. Szófukar emberként téblábolt szűk kis lakásunkban, nem találta helyét. Hol kecskelábú asztalunkra könyökölt s mereven nézte az asztallap erezetét, hol a lócán gubbasztott, öklét álla alá támasztva. Nem mertük megszólítani, csendjét, révedezését zavarni.

– Nehéz idők járnak – foglalta össze lelkének vívódását.

Mi úgy véltük, a háború emlékei nyomasztják, a bombák robbanásán, aknák süvítésén, golyók fütyülésén réved el. Vagy a fogságon, amit Muszkaországban töltött. Pedig mindezt már sokszor és sokféleképpen elmondta. Nekem is elmondott részleteket, amikor még ölében tartott, s az asztalra rakta a Muszkaországban faragott kis szekeret, lovacskákat. Huncutul rám ka­csintott ilyenkor, és azt mondta: „Megálmodtalak, amikor még nem voltál.” Mert én még akkor tényleg nem tévedtem be ebbe a cudar világba. De anyám és ő megvoltak, csak elszakítva egymástól. És hogy mi vihart állt ki a két szív egymástól távol, azt sohasem tudtam meg.

Pusztán egyszer kérdeztem tőle: „Milyennek álmodtál?” Borzas hajamba fúrta ujjait, és úgy nézett rám, mint a jó Isten templomunk oltárképéről a szegény emberekre. – Pont ilyennek!

De akkor még nem láttam szája sarkában a ráncok deltáját, nem volt gondterhelt, borongós a tekintete. Szava is betöltötte otthonunkat. A dolgok rendben mentek. Anyám terített, szelíden rászólt: „Tedd már le azt a gyereket, üljetek asztalhoz!” Gőzölgőit a leves, imára kulcsoltuk kezünket, apám dörmögő hangján elmondta a Jövel Jézust. Lopva, szemem sarkából figyeltem, mint kanalazza a levest, s utánoztam, mint kutyakölyök az anyját.

De hát az idők gonoszra fordultak. Iparos apámra a kutya se tartott igényt, anyám pedig úri házakhoz járt takarítani, mosni. Már amikor hívták. Megfordult a világ. Anyám lett a család- fenntartó, apám meg odahaza ült, kókadozott. Nyilván ez lett búskomorságának az oka. Időn­ként táskájába rejtette a harapófogót, gyalut, laposfűrészt, kalapácsot meg szegeket, s eltűnt. Napestig nem láttuk. Még éhsége se hozta haza. Este azután úgy vágta sarokba táskáját, csak úgy nyekkent. Én félrehúzódtam és vártam, hogy leszakad az ég.

– Megint semmi – volt sok idő múlva szava. Anyám cirógatta tekintetével: „Majd megsegít az Isten!” Hite nem akarta elhagyni. Aztán kendőjéből kicsomagolt egy sárga női gumicsizmát.

– Ezt meg neked küldték Balázsék – tette orrom elé. – Jó lesz az iskolába!

Gusztálgattam. Még talán tetszett is a formája. Sárga gumiszára csillogott lámpánk fé­nyében. Nőiesen magas sarka és hegyes orra zavart ugyan, de csizma volt a javából, s ha már a család egyetértésével találkozott, nem ronthattam el örömüket. Hálával kellett gondolnom Balázsékra.

Másnap felvettem, és indulás iskolába! Vékony lábam ugyan lötyögött a szárában, bosszantott magasított sarka, no meg hegyes orra, de hát – csizma. És ez a lényeg. Meg meleg. Kétségkívül meleg. Ám az iskolában kedvemet szegték társaim. Lali, ez a minden hájjal megkent csibész, amint megpillantott, azonnal ujjal mutogatott rám, s nótába fogott: „Sárga csizmát visel a babám”, s fújta rendületlenül és körültáncolta csillogó szárú lábbelimet. Még az élettől is elment a kedvem. Az osztály pedig átvette Lali gonoszságát, s nem szűnt meg énekelni: „Sárga csizmát visel a babám!” Sírva fakadtam. Még az iskolamester is észrevette s egyre faggatott:

– Miért bőgsz, te kölyök?

Magam alá húztam az uraságtól levetett, átkozott lábbelit, megcsökönyöltem magam, s egy árva szót sem feleltem a tanító úrnak. Ám hazafelé egyetlen vágyam volt, málna szét ez a lábbeli meg ez a cudar világ. De hogy többé fel nem veszem, Isten legyen a tanúm! Persze azóta tudom, hogy a gyerekek kegyetlenebbek tudnak lenni egymáshoz, mint a felnőttek. S kívánkoztam mihamarabb felnőttnek lenni.

Nagyanyám, apám anyja ezekben a napokban ritkán tartózkodott odahaza. Szinte egyvégtében Mariska néniékhez fészkelte be magát. Mariska néninek, amint mondták, meg vannak számlálva napjai. Rákos, és szüksége van valakire, aki enyhíti fájdalmát, megmossa hátát, feltámasztja az ágyban és eteti. Valamit ezért az ápolásért ő is hozott a konyhára. Időnként félzsák krumplit, kisbödön zsírt, pár kiló hagymát.

– Mama, ne fossza ki Csótiékat – volt ilyenkor apám szava. – Nem elég, hogy haldoklik, szegény?

De öreganyám, aki a legvallásosabb volt a családban, így nyugtatta meg apám aggodal­mát: „Isten gondoskodik báránykáiról.” S hordta rendületlenül, amit Csóti bácsi adott.

Apám néhány napra közmunkára mehetett. Értesítést kapott a községházáról, vigyen magával ásót, lapátot. Iskolából jövet láttam is őt többedmagával, az útszéli árkot ásták. Lassan, akkurátusán, hogy minél tovább tartson. Időnként markukba köptek, s felpillantot­tak az ablakokra, amelyek lefüggönyözve rejtették a ház titkait. Az egyikbe járt hébe-hóba anyám mosni.

Azon az őszön új cipőhöz jutottam. Nagyanyám fogott kézen, amikor vásárolni mentünk. Ő kuporgatta össze a megvásárláshoz szükséges néhány pengőt. Alkudozott is az istenadta, többször otthagyva az árust, mímelve, hogy a fogunk se fáj a cipőre. A kereskedő is értette szakmáját. Először utánunk loholt, szivarja csutkája szájában fityegett:

– Jöjjenek csak vissza, néne, értünk mi a szóból. Kettőn áll a vásár!

Aztán beléptünk a bőrszagú üzletbe. Homály sűrűsödött minden zugban. Sorjáztak a pul­ton a barna, fekete lábbelik. Kinéztünk egy fekete, magasszárú, vastagtalpú cipőt. Nagyanyám méregette, meghajlította talpát, tapogatta szárát, mintha suszterájból cseppent volna az üzletbe. Szeme sarkából lesett bennünket a kereskedő. Megalkudni mégsem tudott a két fél. Aztán ki az üzletből, és ismét be. A kereskedő kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki is többe van, meg hogy a gyereknek ilyen cipője még nem volt, meg így, meg úgy. Én már erősen röstelkedtem. Azóta is utálom az alkudozást. Vagy van valaminek tisztességes ára, vagy nincs. Az alku arra jó, hogy becsapjuk egymást.

Nos, végül is megvettük a cipőt. Mintha lábamra öntötték volna. Fűzőjét bőrből készítették, legalább nem szakadós, s nagyanyám ígéretet tett, hogy talpát be vereti jancsiszegekkel, úgy legalább nem kopik annyira. Rám nézett szelíden. Isten áldja meg jó leikéért! Másnap felvettem, hogy iskolába menjek benne. Ezen aligha akad fenn Lalinak és az osztálynak a szeme. Na­póleon sem tehette büszkébben lépteit a császári udvarban, mint ahogy én az új cipőmben. Szinte kényszerítettem mindenkit, akivel csak találkoztam, figyeljen oda, új cipő van a lábamon. Figyeltek is.

Ősz volt, sáros, lucskos ősz. Kerülgettem a pocsolyákat, pipiskedve közeledtem az isko­lához. Lábbelim így is elázott. De sebaj, szokja meg a cipő az esőt, nedvességet! Azért van. Elég vastag a talpa, át nem ázhat. Ám ebből a vastag talpból támadt a bonyodalom. Hazafelé jövet még cudarabb lett az idő, lógtak a fellegek, szinte a nyakamba. Már reggel, fürkészve az eget, szól nagyanyám: „Meglásd, havat hoz Katalin napja!” Kínlódott is az ég, esőt vagy havat rázzon ki égi bundájából. Kínlódásából havaseső lett. S amint ahhoz a házhoz értem, ahol anyám mosni szokott, mintha megbotlottam volna. Levált a cipőm talpa, felkunkorodott egészen a sarkáig. Megtapogattam a fityegő talpat, s mint a rongyból, úgy tudtam a vizet kinyomkodni. Papírból volt. Mint a háborúban a bakák bakancsai.

Előttem állt zsíros képével, szivarcsutkájával a kereskedő. Becsapott, mondtam magam­ban, és könnyezve álltam meg a konyha közepén. Apám, anyám nem voltak otthon, de nagy­anyám is sírva fakadt cipőm láttán.

– Látod, kicsi fiam, így csapják be a szegény embereket! – Kis idő után azonban elmo­solyodott, a reményt nem tudta elnyomni e parányi tragédia. – Semmi baj, csináltatunk rá bőrtalpat, s abba veretjük a jancsiszöget!

Katalin napra a tócsák szélét finom hó szegélyezte, a fákat, bokrokat, amelyek elfeledték lombjukat hullatni, szintén hó lepte. A gond nőtt, mint a hólabda, amelyet megpróbáltunk a nedves hóból összegyúrni. Én alig vettem észre az idő múlását, szüleim kétségbeesett vergő­dését, csapásait a sodró árral szemben.

Konyhánk sarkában csikótűzhely állt. Mint egy hátát felpúpozó, nyújtózkodó fekete macs­ka. Bizalmatlanul és gonoszul. Haragudtunk is rá, meg gyűlöltük. Mindent megevett, elnyelt, de a plattja alig főzött, a rerje alig sütött. Kormozhatta anyám napestig hiába. Gonosz volt minden ízében, s ezt fekete színe külön is hangsúlyozta. Anyám mindig akkor szalasztott ró­zsáért, amikor legjobban el voltam foglalva. Akkor nem akart főni a leves, sülni a hajas krumpli. Szedtem a száraz ágakat, hordtam be a kukorica- és napraforgószárat, mely kertünkből őszre visszamaradt. A csikótűzhely meg nyelte, falta, de a leves az Istennek sem akart forrni.

Mégis hozzátartozott életünkhöz. Nagyanyám, amióta Mariska nénit eltemettük, folyton- folyvást mellette gubbasztott. Nem volt kihez járjon vigasztalni, apró szívességeket tenni. Átél beállta előtt temettük Mariska nénit. Alig néhányan kísértük utolsó útján. Érett gyümölcs volt, lehullt a fáról. A szentmihály lován úgy nyugodott hangtalanul, mintha odateremtette volna az Úristen. Csak amikor megemelték, jegyezte meg az egyik ember: – Nem felejtették ki ezt az öregasszonyt a koporsóból?

Annyira könnyűnek találták. A rák lerágta húsát, inait. Csont és bőr maradt belőle. Egyedül nagyanyám siratta, ő maradt mellette utolsó óráig. Ő fogta le szemét, és most ő gyászolta tiszta szívből. Apámmal együtt baktattunk visszafelé a temetőből. Bölcs sza­vait máig őrzöm.

– Látod, fiam, amikor születünk és meghalunk, egyformák vagyunk. Csak aztán itt, evilágon válnak el az utak egymástól.

Értettem. A szegényekre és a gazdagokra gondolt, és hogy valami nagy igazságtalanság van abban, ha egymástól így elkanyarodnak az emberi sorsok. Mi, ugyebár, a szegények közé tartozunk, Mariska nénivel együtt.

Mondom, nagyanyám nem akart elszakadni a tűzhelytől. Öreg is volt és fázékony, azt mondogatta, hogy a csontjai fáznak. Nekem pedig a lábam. De hát a lábamat nem tehettem a tűzhelyre. Kezem is mindig lila volt, s igen korán rájöttem, hogy a tél tulajdonképpen a lábnál és kéznél kezdődik.

Ennek a gonosz tűzhelynek egyszer sütött úgy Isten igazából a rerje. Akkor már jancsi-szögekkel volt beverve cipőm, és a lucskos hótól átnedvesedett, és beraktuk száradni. Összeaszalódva vettük ki, elviselhetetlen bűz kíséretében. Valósággal megsütötte. Hát hogyne gyűlöltem volna! Gonosz, szívtelen természete megkeserítette gyermekéletem. Állandó harcra ingerelt. Csak nagyanyámmal fértek meg békésen egymás mellett.

Karácsony estére azonban mintha minden megváltozott volna. Fegyverszünetet kötöttünk a tűzhellyel is, a fekete, hátát púposrtó, nyújtózkodó vasmacska családtaggá vedlett. Mi befo­gadtuk, ő hálásan duruzsolt, a főzőkarikák résein kiöltötte piros kis nyelvecskéjét. A béke je­gyében megbocsátottuk gonoszságait, lator magatartását. Azon az estén gondosan tömtük rő- zsével, már délután gyűjtöttem esti eledelét. Sárga fényben úszott a petróleumlámpa. Meg sem tudom mondani, mennyi adósságot gyűjtött az est órái alatt Müller úrnál, a sarki fűszeresnél. A karcsú bádogkannával nekem kellett szüntelenül elloholnom Müller úrhoz, hogy másfél liter petróleumot meg kilónyi sót s lisztet, egyebet adjon, és írja fel a többi tartozásunkhoz. Müller úr az utóbbi időben egyre bosszúsabban szolgált ki, s nem mulasztotta el megjegyezni: „Nem vagyok népjóléti miniszter, mikor fogtok már fizetni?” Apám Vass Jóskát szidta meg a munka- nélküliséget, meg ezt a cudar világot. Nem a rosszindulat, hanem a nincs miatt akadozott adósságunk törlesztése. Müller úr pedig futott a pénze után, hitelezett abban a reményben, hogy előbb-utóbb fizetni fogunk, hiszen ő is meg más is rendes embereknek tartott bennünket.

Karácsonykor tehát teljes kivilágításban égett a lámpa, nem takarékoskodtunk, belét fel­csavartuk szinte addig, amíg nem füstölt. Egyszer van az Úr Jézus születése napja, s ezt mi halálosan komolyan vettük. Anyám az ablakmélyedésből kivette az ócska bádoglábost. Luca napján búzát vetett bele. Megsimogatta a reszkető zöld kis hajtásokat és az asztalra tette.

– Jó termés lesz jövőre – és szeme sugárzott az örömtől.

– Elég baj ez nekünk – vette kedvét apám. – Mit kezdünk a jó terméssel? A boletta elviszi a hasznot. – Én nem tudtam, mi a boletta, a haszonról is kevés fogalmam volt. A magam tízegynéhány éves korában csupán azt vettem észre, hogy apám, mint a dologkerülők, teng- leng, anyám pedig hol itt, hol ott kuncsorog mosásért, takarításért, hogy előteremtse a napra- valót, de soha nem tudott annyit takarítani, mosni, hogy Müller urat teljesen kifizessük. S könnyű Müller úrnak megszégyeníteni csípős megjegyzéseivel a kicsiny gyereket. Mármint engemet.

Fekete szörnyetegünk ezen az estén megemberelte magát, ontotta a meleget. Ellenben a sarokban álló kicsiny borókafenyő – melyre hogy, hogy nem néhány gyertya került – csodá­latos fényt árasztott. S ez a fény szinte fölemelte a mennyezetig. Úgy álltuk körül, mint a betlehemi pásztorok a kis Jézus jászlát. Szent áhítattal. Én akkor halálosan biztos voltam abban, hogy a kisded értünk, szegényekért jött erre a fagyos világra. Azért, hogy apámnak munkát adjon, hogy Müller úrnál rendezze adósságunkat; anyámnak nem kell többé dagasztani más ruháját, kezét lúgozni, a nagyanyámnak nem fognak fázni a csontjai, engem pedig vállon vereget majd, mert elviseltem Lali gúnyolódásait meg mindent, ami rászakadhat egy ilyen kicsi gyerek szívére.

Kívülről tudtam akkor már az evangéliumot, amely úgy kezdődött, mint az én álomvilá­gomban a mese, időtlenül: „És Ion azokban a napokban Augustus római császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeírattassék…” Ki lehetett az a római császár, aki ezek­ben a pillanatokban betoppant a mi szegényes otthonunkba? Vagy tán nem is ő, hiszen egy császár, az én képzeletemben sohasem ereszkedett a szegények közé. Talán inkább a kisded Jézus, aki a tüskés, merev ágú kis borókafenyő mögül most éppen engem kémlel. Mintha egyenesen a szívem közepébe lépne. Szent áhítattal kulcsoltam imádságra kezem, míg apám olvasta az ismert történetet. El-elcsuklott hangja, anyám, meg nagyanyám könnyeivel vesződött. Anyám a könnyek fátyolán át simogatott tekintetével, mint Mária elsőszülöttjét. Együtt állt a család, apám, anyám, nagyanyám, a csikótűzhely meg a kopott lábas a búzahajtásokkal, meg a borókafenyő, mely a táncoló gyertyafényben lebegni látszott. És valahol itt, a keblem közepén az a kis Jézus, akinek az ünneplésére így egybeteremtődtünk.

Az asztalon pedig, akár egy óriási, csonthéjas mag, egy keményfedelű könyv hevert. Míg apám az evangéliumot olvasta, az asszonyok pedig sírdogáltak, én a címét silabizáltam. A szív. De Amicis könyvét kaptam ajándékba. A könyv címe csak később vált igazán jelentőssé életemben. Mint ahogy annak a szegényes karácsonynak az üzenete is. Nagyanyám almát hámozott, héját a tűzhely plattjára vetette. Anyám mákosgubát készített vacsorára, konyhánkat átjárta az almaillat, s szívünket a szeretet. Békességben voltunk vajúdó gondjaink közepette.

„A szív” azonban önállósította magát. Egy egészen különös, sajátos útra szólított engem is. Mert miközben teltek az évek, észrevehetően megváltozott körülöttünk a világ. Anyámnak már nem kellett mosni járni, apám is elhelyezkedett egy bútorgyárban, nagyanyám is az égből tekintett ránk, de ez a világ egyre szívtelenebb lett. A dühöngésig. Emberek tűntek el életünkből, emberek vesztek el a tekintetek elől, emberi sorsok őrlődtek egy ismeretlen akarat malomkövei között. Pusztult, rombadőlt minden, amit szív és akarat alkotott, de ami a legkétségbeejtőbb volt: az emberek elvesztették a szívüket.

Én egyetlen mondatban fejeztem ki életérzésemet. „Elérkezett a világ a szívtelenség kor­szakába.” Azóta persze e rövid megállapításról kötetek jelentek meg, vaskosabbak (és se szerét, se számát tudjuk mennyi), mint De Amicis kötete. A szívtelenségről több írás jelent meg, mint a szívről. Természetes ez? Ki tudja? Mindenesetre jellemző lett korunkra. Pedig ezt a hosszú időt néhány karácsony barázdálta azért. A szeretet, békesség, megbékélés nagy ünnepe sza­kaszokra bontotta. Látszólag minden hatás és eredmény nélkül. A szívet elvitte az új háború, emberek üldözése, emberek irtása, de vajh, ki hozza vissza?

Nyugtalan szívem talán éppen azért röpködte körül a régi, petróleumlámpás szentestét, hogy a szívről essék néhány szó. És nem győzöm mondani, kiáltani, hogy nem a gazdag ajándékok halmaza boldogít, hanem a szív. És ezt meg tudja adni minden szegény is a má­siknak. Nem fürdünk tejben, vajban, reménykedésünk is csak pislákol, mint a gyertyafény, de szívvel, emberi meleg, érző szívvel elviselhetőbb az élet. Váltsunk gyűlölet és bosszú helyett szeretetre, megbékélésre.

Emberek, szívet adjatok egymásnak!

SIMOR ANDRÁS

A pénz bűnösei

Gustave Dóré Dante-illusztrációjára

Összeütődtek, azután gomolygó
      lökéssel úgy verődtek vissza hátra
      kiáltva: „Mért vagy tékoz?” „Mért kuporgó?”
Bizony egyforma mindnek torzpofája,
      mintha máris a pokolbéli földet
      harapnák szégyendalukat kiáltva.
Mert harácsolnak vakon, egyre többet,
      az elesettre, gyöngére tiporva,
      hitványai az éjfekete ködnek,
miattuk keskenyül az égbolt holdja
      és fényét veszti valamennyi csillag,
      az is, melyik még művelhető volna.
Föld pusztítói, álkönnyeket sírnak
      álemberekként álhazát teremtve
      otthonául gonosznak és hamisnak.
Közöttük Dante szemét földre szegve
      lopakszik, és hű kísérője szintúgy,
      mert látásuk is minden jövő verme,
s a remény vászna is miattuk ritkult
      olyannyira, hogy már-már rongynál rongyabb,
      s dermesztő lehük nincs mivel kibírnunk.
E pénzt görgető eszelős csoportnak
      ne adassák hát kegyelem, se béke,
      legyenek mindörökre átkozottak
itt és odatúl, bugyor-menedékre
      az idők legvégéig sem találva;
      pénzzel bűnöztek, fizessenek érte.

Glossza

Elmúlni ily pillangó lét után,
eltűnni és nem tudni, hogy hova?
Megsemmisülni, mindörökre tán;
nem látni többé a napot soha!
                                          Vajda János


1

Amióta széttörtek mindenek,
álmomban, barátném, nem látogatsz;
húzok néha barázda-sorokat
elrejteni sosemvolt-kincsemet.
Hozzád illő vágyaim nincsenek,
sziklatömb a délelőtt, délután,
magára mered a lélek sután,
csak azt tudja, kevés ideje van,
segítek is eltüntetni magam,
elmúlni ily pillangó lét után.


2

Ki elmentél, hogy ne is lássad ezt,
múltba zuhanó, megkergült jövőt,
rettentő omlást, hirtelen jövőt,
s hallani közben ócska hanglemezt,
mi régi, zagyva nótát újrakezd;
ki szabadon indultál tétova
lelkek közül egy rossz napon tova,
mert nem bíztál már végleg senkiben,
tudod-e, az élő halál milyen,
eltűnni és nem tudni, hogy hova?


3

Mi létünkkel pusztul maga a lét,
egünkről a volt-csillag is lehull,
alig pislákol, bátortalanul
gyújtja ki reggel a napot az ég.
Galaktikánk immáron nem miénk,
mert jövendője pusztulás, talány;
kezdeni újra, mint ősünk a fán,
miközben bőrét ráncolja a Föld,
nem lenni készül a lent és a fönt,
megsemmisülni, mindörökre tán.


4

Az eltűnésed világnyi halál,
itt maradiaknak csúfos árvaság,
levelek hullnak, ha meghal az ág;
nemzedékünknek kovásza valál,
a verselő, ím, régi szót talál,
kitetszik hát, nélküled ostoba,
elindulni sem akar sehova.
Nem látja, égen fölkél-e a hold,
lesz-e virág, hogyha bimbaja volt?
Nem látni többé a napot soha!

HAYPÁL TIBOR

A segélykérő

Az önkormányzat szociális ügyekkel foglalkozó előadója végigjárta a füsttől és portól szürke szalagház bejáratait. A megadott címen elfelejtették feltüntetni a lépcsőházat, s a kaputele­fonokat böngészve, csak az E betűvel jelzettnél talált rá Molnár Péterné lakására.

A nyolcadik emelet 16. számú lakás ajtajában gömbölyded, széles csontú, derűs arcú, kopott kardigánt viselő hölgy nyitott ajtót a csengetésre, s kedvesen fogadta az előadót, akit az értesítésnek megfelelően reggel óta várt és akinek a jövetelében, amikor már dél felé cam­mogott az idő, kételkedni kezdett.

Az előadó, magával cipelve a délelőtti környezettanulmányok fáradtságát, leroskadt a fel­kínált székre, s nézte a fehér kontyos, derűs öregasszonyt, akit mély ráncai láttán a hetvenesek közé sorolt.

A sublóton csoportkép állt. Szőke, vékony férfi, kövér, alacsony, középkorú nő, kamaszlány és huszonévesnek tűnő fiú fogta közre Molnárnét a képen. Belenevettek a fényképezőgép lencséjébe, mintha karneválról érkeztek volna.

– Hozzátartozók? – bökött a képre az előadó.

– A lányom, a vejem meg az unokám.

– Ők nem támogatják?

– Nem.

– Miért nem?

Az öregasszony hangja megremegett.

– Rosszul megy a soruk. Tudja, a lányom az NDK-ba ment férjhez. Mérnök, akár a férje. Nagy szerelem volt, jól éltek. Örültem a boldogulásuknak. Most a lányom, a fiú unokámmal együtt, munkanélküli. A kislány még tanul. A vőm fizetéséből élnek négyen. Évek óta. Nagyon szűkösen. Miből segíthetnének?

– Mennyi a nyugdíja?

Felmutatta a szelvényt, amelyet már előre az asztalra készített.

– Tízezernyolcvan forint. Amíg élt a férjem, két nyugdíjból valahogy eltengődtünk. Abban az időben a rezsiköltségek sokkal olcsóbbak voltak. Egyik nyáron a párom kókadozni kezdett. Rák. Kínlódás lett az életünk. Járt hozzánk a doktornő, és nagyon rendes volt, a hálapénzt is csak hosszas unszolásra fogadta el. Temetés után elbotorkáltam a rendelőjébe. Kértem, ha tud, segítsen, mert a nyugdíjamból nem tudok kijönni. Egy magányosan élő, szintén rákos öregember gondozását ajánlotta, havi háromezerért. Elfogadtam. Az aggastyánnak torokrákja volt. Elnémult, már csak mutogatni tudott. Emelgettem, fürdettem, tisztába tettem, elláttam mindennel. Egyszer szájához húzta a jobb kezemet. Azt hittem, meg akarja csókolni. Bele­harapott. Akkor nagyon dühös lettem. Otthagytam. Megfogadtam: tájára sem nézek. Másnapra megbocsátottam, megint eljártam hozzá, tettem, amit tennem kellett. Szükségem volt a pénzre.

Az aggastyán halála után jótevőmhöz, az orvosnőhöz fordultam. Van egy selyempincsim, mondta, ha elvállalja a sétáltatását, megkapja tőlem havonként a háromezret. A doktornő férje nőgyógyász főorvos. Kettesben élnek, kényeztetik a selyempincsit, mintha a gyermekük lenne. Két évig minden áldott reggel és este, a megszokott időben, levittem a parkba a pincsit. Elvégezte a dolgát, futkározott, barátkozott a többi kutyával. Szuka volt, óvnom kellett, nehogy meghágják a kanok, s korcsokat hozzon világra. Iszonyodtam kezdetben a sok, dolgát végző, erőlködő szobakutyától. Tudja, valamikor régen falusi leány voltam. Rengeteg kutya volt a falumban, de soha nem végezték ember szeme előtt a dolgukat. Elhúzódtak a kertek mélyébe, a bokrok, félszerek, ólak mögé. Úgy látszik, azokban a kutyákban volt valami ösztönös szégyenérzet. A mi parkunkban kiég a fű, sárgulnak a bokrok a rengeteg kutyapi­szoktól. A legkeservesebb a karácsony esti és szilveszter esti sétáltatás volt. A főorvos úrék ilyenkor a hegyek között síeltek. Nekem az ünnep dupla munkává változott. Körülöttem nyüzsgött a dolgukat végző kutyák tömege. Ennek az óriás lakótelepnek egyetlen nyomorú­ságos parkja van. A pincsi gyakran túlette magát, székrekedéses lett, sokáig kellett várnom. Nem szégyelleni, etetéskor néha belekóstoltam a Pedigré Pálba. Nem is képzeli, milyen ízletes.

Két hónappal ezelőtt a doktornő közölte velem a rossz hírt: elköltöznek a lakótelepről, villát vettek az Ördögorom lejtőn. Természetesen viszik magukkal a pincsit, vége a sétáltatásnak, ott, fenn a hegyen különben is lesz cselédjük. Minden megoldódik… Kétségbeesésemben felajánlottam a kutyáját sétáltató ismerős tanárnőnek, gépészmérnöknek, kiskereskedőnek, fő­pincérnek, hogy minimális összegért vállalok kutyasétáltatást. Szívesen átruháznák rám a fel­adatot, mondták, de nem futja a keresetükből. Tengődnek ők is. Türelmetlenek, idegeskednek a kutyáikkal, mert kifutnak az időből. Sürgeti őket túlzsúfolt életük… Nekem, tudja, az lenne a vigasz, kedveském, ha valami munkát kaphatnék. Elvállalnék bármit, ami erőmből telik. De munka nincs, a nálam fiatalabbak is ettől szenvednek. A távfűtés, a melegvíz-szolgáltatás, az áram, a gáz díja, az élelem ára meg egyre magasabb. Tudom, sokan élnek hozzám hasonló nyomorúságban. Koldusok országa lettünk. Éhínség ólálkodik már körülöttünk. Ide jutottunk! A nagy rablók meg milliárdokat tesznek zsebre… Na, de nem politizálok. Nem tudhatom, kiféle-miféle. Maga megértőnek látszik. Sajnos, kénytelen vagyok az önkormányzat felé nyújtani a tenyeremet. Pedig szégyellem a koldulást. Nehezen írtam meg a levelemet, de hát élni kell valamiből, a sok munka után, amit ledolgoztam, csak nem pusztulhatok éhen öregségemre. Amikor még dolgoztam, a nyugdíjjárulék levonásáról sohasem feledkeztek meg! Mostanság, a szándékos inflációnöveléssel, kifacsarnak mint egy citromot, s legszívesebben a szemétbe dob­nának.

Az előadó, a sok nyomorúságot látott emberek fásultságával vette elő a nyomtatványt, amelyet ilyen esetben ki kell tölteni, és a papíron szereplő kérdéseket föltette özvegy Molnár Péternének, aki ezen a napon hivatalosan is gyarapította a segélyre szorulók számát.

TABÁK ANDRÁS

(Alleluja)

Az volt a Karácsony
Az a negyvennégyes
Az a leggyönyörűbb
Mikor a semmiből
Hirtelen fölzengő
Orosz ágyúdörej
Ujjongva széttörte
A rettegés néma
És nyomasztó csendjét
Fennen hirdetve, hogy
Megváltásunk most már
Ím, a küszöbön áll

Lenn, a szénpincében
Nemcsak apám bujkált
A szökevény „muszos”
De egy zsidó lány is
Szinte még gyereknyi
(Nevét nem ismerem
Ám hadd mondjam-higgyem
Neve Mária volt)
Ki vajúdott, s megszült
Egy fiút az ágyúk
S katyusák diadal-
Dübörgése közben

Én hatéves voltam
Legendákra, hitre
Varázsos igékre
Mesékre fogékony
S legbelül magamban
Titkolva titkoltan
Még soká és makacs-
Megrögzötten hittem
Hogy körúti házunk
Szenespincéjében
A kis Jézus akkor
Újra megszületett

(Örök útközben)

Kóborlók, ügynökök, vándordeákok,
drótoslegények és ekhós cigányok
ős-nyughatatlansága plántálódott belém,
vagy tán magáé a bolygó zsidóé,
hogy a helyem soha sehol nem lelem,
s mindinkább már csak a magányos „útközben” az,
ahol még jól érzem magam.

Ahonnan elindulok, nem tartóztat
semmi, s mi sem vár ott, ahova térek,
sem ott, sem emitt nincsen maradásom ezért, –
s mégis hajt, űz, kerget a vérem: menni,
csak menni! Azon tűnődöm: az órám
mikor majd eljön, érhet-e másutt a halál,
mint útközben valahol.

(Tanyasi bál Óregerdőn)

Az iskola
zöld kertjében
öt korosztály
sőt, nemzedék
(s én még csak
a negyedikben
ha vagyok)

alkonyattól
harmatcseppes
hűs hajnalig
ropja-ropja
egyre ropja
s együtt ropja
a rock-ot

S ezen aztán
talált kutyánk
jó cimboránk
Tóbiás úr
elképedve
döbbenten csak
ugatott

(X.-ről)

Másodszor cserélték le a vérét.
Kinek a vére kering most benne?
És változott ettől akármit is?
Sejtelme sincsen. Amit tud, ennyi:
akit szeretett, szereti éppúgy,
ahogyan szerette azelőtt is.

(Borocska mellett – elborongva)

Túl kurta az élet – szólt a barátom
Mély alkonyi árnyai közt a kertnek
Szerintem inkább a nyár az, mi rövid
Annak legalábbis, aki magának
Már őszén akart tavaszt teremteni
Magyarán: ekkor vettem észre csupán
Mindketten, lám, ugyanazt panaszoljuk

TOKAI ANDRÁS

Titusz a Népligetben

Az Orczy térnél már meg kellett gyújtani a lámpát. Ahogy az Utcába befordult, a reflektorfény egy pillanatra megvilágította a sarkon a talponállót, ahová gyerekkorában annyiszor küldték egy üveg borért.

A sötét utcában minden a helyén: a cukrászda, a Delej utca sarkán a csak „Bolhásaként emlegetett Előre mozi falusias hirdetése, a villamosmegállók, a Kolónia, vele szemben az Iskola sötét, várszerű tömbjei, az iskolakertben a távolugrópálya, ahol hetedikes korában egyszer csak váratlanul iskolacsúcsot ugrott, és jobbra, a Népliget előtt a Ház.

Fölnéz a harmadik emeleti sarokerkélyre, tenyerében érzi a sérült műkő sarokoszlop érdességét, orrában a vaskorlát szagát, a korlátét, ami minden eső után barnásra rozsdáso­dott… A vaskorlát, anyja a korláton kívül. Aztán ahogy a nagyjelenet után ügyetlenül és szánalmasan a korlátra hasalva visszamászik… Hány meg nem történt zuhanás jut egy zuhanásra, amit teljesen végbevisznek?

Nem kanyarodik jobbra a Villám utcába a nagynénjéhez, hanem továbbmegy a Népligetbe. Megáll a Balassi-szobornál, lekapcsolja a lámpát, kiszáll. Lassan szemerkél az eső. Néptelen Népliget. Mindig is ilyen volt estefelé. Csak most szebbek a parkok, dúsabbak a fák, és lám, kedvenc padja frissen festve. Letörli kicsit, és leül a vizes padra.

Micsoda szentimentális baromság itt üldögélni? Tíz éve nem voltam itt… Majd jön a rendőr, aki nyolcadikos koromban megpofozott, mert nem hitte el, hogy tanulok, és nem a Kaszinóból ólomcsöveket lopó srácoknak falazok. Vagy megjelenik Erzsi, leül, és azt mondja: Tessék, megfoghatod a mellem, nem olyan nagy dolog, rájöttem ennyi év alatt. Vagy kijön a Villám utcából Sziráki, akit az érettségi óta nem láttam, pedig tudom, hogy itt lakik, éks folytatjuk az örök, megoldatlan vitát: Idáig egyetértünk, tudom, a legkisebb részek, táguló-sűrűlő világ- egyetem, de innen hogy magyarázod isten nélkül? – így! És orrba kellett volna vágni… Vagy kijön Éva, aki sose jött ki, és azt mondja, jó, ideje már, vegyél el, és legyen két gyerekünk és kétszobás lakásunk… És két lyuk a két fenekünkön – mondanám én –, unalmas. Akkor is nagy arca már egészen elfolyó. Vagy kijönne anyám, aki szintén sose jött ki. Mért nem hívtam ki sohasem? Milyen jó volna most, sétáljunk, Anyu, a kocsiból elővenni egy új, könnyű kabátot, és odahajítani a fűbe nehéz, zörgős, betöredezett ujjú zöld műbőr kabátját…

– Jó estét kívánok! Kérem az igazolványát! – Rendőr állt meg a pad mellett, és zseblámpa gyulladt.

– Jó estét! – mondta Titusz ocsúdva. (Ha most megkérdezi, ki lopja az ólomcsöveket, én adom az első pofont.)

– Neve?… Rendben.

– Született?… Rendben.

– Hol lakik?

– Most még sehol.

– De ide van írva a címe!

– Már nem lakom ott.

– Mióta nem lakik ott?

– Délután óta.

– És most itt akar aludni?… Esik az eső.

– Látom, hogy esik. Nem akarok itt aludni.

– Akkor kérem, fogja magát és keressen szállást.

– Még szeretnék üldögélni itt egy kicsit.

– Ne üldögéljen a körzetemben, hanem menjen haza!

– Mondtam, hogy nincs otthonom.

– Akkor keressen szállást.

– Szállásom van.

– Ne renitenskedjen, kérem!… Állása van?

– Még van.

– Na nézzük… Építési Kutató Intézet, csoportvezető. Milyen csoport?

– Széthulló.

– Na, induljék az úr, mert rossz vége lesz!

Titusz elindult befelé, a kocsi irányába.

– Mért arra megy? Menjen ki a Ligetből!

– Ott áll a kocsim.

– Mutassa a kocsi papírjait!

– A kocsiban vannak.

– A jogosítványt!

– Tessék! – veszi elő Titusz a jogosítványt, benne több ezerforintos.

– És ez a pénz honnan van?

– Kivettem a takarékból.

– Az más, de utána fogunk nézni magának.

– Legalább lesz, aki utánam néz – dünnyögte Titusz, míg a vizes füvön kersztül ment a kocsi felé.

– Tilos a fűre lépni! – kiáltott utána a rendőr.

– Őrmester úr! – kiáltott vissza Titusz, és megvárta, míg odaér hozzá a rendőr. Álltak egymással szemben a csatakos fűben.

– Egy vallomással tartozom.

– Na látja! Tudtam én, hogy valami vaj van a fején! Tegye meg a vallomást! – mondta a rendőr, elővéve egy jegyzetblokkot.

– A raktárnak használt Kaszinóból ólomcsöveket lopott Takács László és Takács József állami gondozott, nyolcadik osztályos tanuló, a Mező Imre Állami Gyermekotthon lakói.

– Hol vannak a csövek?

– Nem tudom.

– Hol tartózkodik most a két illető?

– Nem tudom. Az egyik, úgy hallom, vagy tíz éve disszidált Olaszországba. Az ikertestvére egy darabig villamosvezető volt, de egyszer balesetet csinált, véletlenül belehajtott egy csoport állami gondozott gyerekbe, akik vasárnap délután meccsre mentek. Akkor börtönbe került.

A rendőr gondolkozott. – Magának kezelésre van szüksége. Most menjen, nem akarom én elkezdeni a kezelést.

– Megyek. Mondhatok még valamit?

– Mondjon.

– Üljön le a padra, már nem vizes. És gondolkozzon egy kicsit a gyerekkori álmairól, biztos úr.

– Mi nem ülhetünk le a szolgálatban. No, menjen, menjen!

– Erőt, egészséget!

– Az van, köszönöm – mondta különös mód ellágyulva, s kihúzva magát a rendőr. Aztán lassan sétált Titusz után, s fölírta az öreg Wartburg rendszámát a szolgálati noteszába.

SZEPES ERIKA

Bemutatás helyett

Ezredvégi beszélgetés Füredi Ferenccel

Néhány szikár életrajzi adat. 1947-ben született Budapesten. Közgaz­dasági technikumot végzett, közgazdaként kezdett dolgozni. Munkája közben elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem filozófiai és szociológiai szakát. Közgazdasági pályája szépen ívelt fölfelé, egy­mást követték az emelkedő beosztások. 1988-ban leszázalékolták, azóta rokkantnyugdíjas.

Ebből a csontvázra meztelenített életrajzból két mozzanat érdekel. Az első: tanulmányaid és munkád távol állt minden „bölcsészségtől, művészkedéstől. Hogyan jutottál el a versíráshoz? A második: nehéz ilyet kérdezni, de nemcsak itt vagyunk egymás között és barátok között (a beszélgetés a Nagy Lajos Társaság szokásos keddi összejöveteleinek egyikén, a barátoknak a mellettünk levő asztalnál folyó, csipkelődő, kötekedő, szeretetteljes eszmecseréje közben zajlik), hanem az Ezredvég hasábjain is. Ide nem sznobizmusból, irodalmi elitkedésből szoktak jönni a költők, hanem azért, mert valamiképpen otthonosan érzik magukat a lap közegében. Tehát a második kérdés: miért lettél leszázalékolva?

– Sajátos helyzetet teremtettél, mindkét kérdésre ugyanis azt hiszem, ugyanaz a válasz. Van egy súlyosan beteg gyerekem, nem testi fogyatékos, hanem pszichés betegsége van, autista, tehát nem szocializálható. Ez rengeteg gondot, töprengést jelentett mindig a számomra. Egyszer otthon ültem és éppen felőle gondolkodtam, amikor valamiféle versszerű mondatok kezdtek az eszembe jutni. Leírtam, majd eldobtam őket. Ez azután többször megismétlődött, de gondoltam, az első versek csak rosszak lehetnek, így az első háromszáz verset eldobtam. Az ezután következőket – úgy 1985-86 tájban – elvittem a volt irodalom-tanárnőmhöz, akinek tetszettek, és azt ajánlotta: keressem fel velük Szentmihályi Szabó Pétert, volt kollégádat a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Ő pozitív lektori jelentést adott a verseimről, és állítása szerint még két másik lektor is támogatta volna a kiadásukat. Ám ő akkoriban átment a Galaktikához, és egyébként is elindult a Szépirodalmiban az a bomlási folyamat, amelynek eredményeképpen már nemcsak te nem vagy a kiadónál, hanem senki más sem, nincs is már Szépirodalmi. Röviden: a kéziratomat elvesztették a Szépirodalmiban. Elkezdtem hát másfelé házalni vele, majd hosszas vándorlás után rátaláltam Mezei Katalinra, aki vállalta, hogy a Széphalom Könyv­műhely kiadásában, a Lakitelek Alapítvány hozzájárulásával megjelenteti a kötetet. Ez a kötet egyharmada az annak idején a Szépirodalmiba benyújtottnak. Címe: Koraszülöttek késői dísz­szemléje (1993). Rejtély, hogy a Lakitelek Alapítvány miért támogatott, de tény, hogy harminc helyről kértem támogatást, és egyedül ők reagáltak. Sok segítséget hozott a Baranyi Ferenccel való megismerkedésem: néhány versemet közölte a Családi lapban, az Ezredvégben, majd a Rádió azóta már megszűnt Magyar írás című műsorában is bemutatkoztam.

– És a nehezebb, a tapintatlanabb kérdésre a válasz?

– A gyerek miatti aggodalom teljesen felőrölte az idegeimet. És beindult az ismert láncolat: az idegkimerültség egyre több testi tünettel jelezte, hogy baj van velem. S minthogy feleségem mindig jobban keresett, logikusnak látszott, hogy az ápolásra szoruló gyerek mellett én maradjak otthon, ehhez minden indokot megadott akkori lelkiállapotom. így gyógyulni és gyógyítani lett a feladatom.

– És most hogy vagy? Hogyan sikerült kimászni abból a számomra is nagyon jól ismert állapotból?

– Orvosi segítségre és gyógyszerekre feltétlenül szükség volt. De ettől a szorongásaim még nem múltak, az életkedvem még nem jött meg.

– Az ilyesféle szorongásos-depressziós állapotokból talán úgy lehet a legjobban kikerülni, ha valamiféle új motiváció lép az ember életébe, ami kimozdulásra készteti, és megtanítja újra örülni. Volt-e ilyen motiváció az életedben?

– Legnagyobb szerencsémre, igen. Összetalálkoztam egy régen látott, gyerekkori isme­rősömmel, aki időközben férjhez ment, családja lett, mint nekem. De ő sem találta meg azt, amit az élettől várt, így másfél éve, amióta összekerültünk, a legnagyobb harmóniát és boldogságot találtuk meg egymásban, ebben a régen elfeledett, majd újra feléledt kapcsolatban. Ez volt a motiváció egy új élethez, és néhány új vershez is.

– Nyilván az Alfától az Omegáig verseire is gondolsz…

– Persze, már ez is ennek az új életérzésnek a termése.

– Most irodalmi kedvenceidről foglak faggatni. Kiket érzel mestereidnek, példaképeidnek? És kiket kedvelsz, kik állnak a legközelebb hozzád?

– Ezt a kettőt feltétlenül külön kell választani. Utolérhetetlennek tartott mesterem és példaképem József Attila, Nagy László, Weöres Sándor, Zelk Zoltán és a kortársak közül Baranyi Ferenc. De szívemhez a századvég áll közel: Komjáthy és Reviczky világa. Úgy látszik, az én századvégi hangulatom valamennyire rokon az ő századvégi spleenjükkel.

– Én valami mást is érzek a te spleenedben. Méghozzá nemzedékünk, az 1946-50 között születettek, a Nagy Generáció életérzését, amelyet oly keményen meg is írsz a generációnk trónfosztásáról szóló versben. Valóban úgy gondolod, hogy neurózisaink, devian­ciáink, a Bereményi-filmben ábrázolt erkölcsnélküliségünk – ami nem azonos az erkölcste­lenséggel – közös, generációs sajátság, és abból ered, hogy apáink saját hőstetteikkel, utolérhetetlen erkölcsi fölényükkel elnyomtak minket, nem engedtek szóhoz jutni, örökös gyermekkorra kárhoztattak, és mire felnőhettünk volna, a kilencvenes évekre, már nyomunkban liheg az új nemzedék, a huszonéveseké, akiket te szemlátomást nem kedvelsz?

– Elölről-hátulról be vagyunk kerítve, elődeinktől és utódainktól meg vagyunk bénítva.

– És 1968, generációnk nagy élménye mit jelentett neked? Átérezted, hogy akkor éppen a tehetetlenségre kárhoztatottság ellen lázadt egész nemzedékünk, de nemcsak itthon, hanem szerte a világban, gondolj 1968 Párizsára, Prágájára, a flower and power („virág és hatalom”) közösségének, a hippiknek Amerikájára, a nagy filmekre: az Eper és vérre, a Hairre, az Ifre, a Zabriskie Pointra, és az egész életérzés betetőzésére, a Beatlesekre! Érezted-e, hogy itt (lett volna) a nagy lehetőség?

– Én akkor ezt – nagyon érdekes – nem politikai szinten éltem meg. Egy nagy horderejű szakmai feladatot kaptam, és úgy gondoltam, hogy ezt már egy új, jobb országnak fogom megcsinálni, egy megváltozott hatalmat fogok segíteni a munkámmal. Engem ezen a területen ért a csalódás, és ez tevődött át társadalmi-politikai szintre.

– A verseidből kiérzett magány tehát magánéletileg és társadalmilag egyaránt sújtott. Segít-e ezen a magányon valami?

– Elsősorban az az új kapcsolat, amelynek életem újrakezdését köszönhetem. Meg az is, ha itt, az Ezredvégben odafigyeltek rám és otthon lehetek köztetek.

*

Füredi verseinek két fő vonulata van. Az egyik a magánéleti szféra, a szubjektív lét kérdései feletti gyötrődés; az életből való kirekesztődés élményének megszólaltatása. Képei egyértel­műen festik le ezt az állapotot: az éjszakai lét, az álom az igazi, a termékeny; a hajnallal kezdődő nappal: a halál, a tevékenység elfelejtése, megsemmisítése. A számára egyetlen értelmes, valódi emberi tevékenység az írás, de a nappal józanságában elveszíti íráskészségét, a verseket, a betűket is. A kultúrától való elszakadás és az ezáltal elért tisztaság nem pozitív érték, e gondolattal szinte József Attilát visszhangozza: „A kultúra / úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben.”

A nagy költőelődnél is a végső létállapotot jelezte a létnek a vegetálásra redukálása. Füredi tisztasága sem az aranykori, civilizáció előtti állapot ősi, eredeti bűntelensége, hanem egy űrbe kivetett lény steril létezése, a világból – nyilván nem önszántából – elszabadult ember érintetlensége. Ez a világtalanság valami hiány miatt állhatott be, sejthetően egy kapcsolat megszűnése miatt. (Üzenet a télből.) A magány fokozódik, pontosabban megfogalmazottabbá válik a további versekben: a kávéházból kizártság élménye fájó, de a vágyott kávéház sem otthonos, mert gépzene szól benne, krómdioxid szalagokról. A tudományos terminus beültetése egy érzelmektől túlfűtött versbe jól megválasztott, erős ellenpont: az érzelmek ismét a civilizáció elembertelenedett világában próbálnak megmaradni, talán re­ménytelenül. (A kávéház előtt.) A szubjektív líra világos színekkel, egyetlen boldog felkiáltásban csupán egy hatalmas lélegzetű versben fénylik fel – ritka mai szemérmes, rejtőzködő vilá­gunkban az ilyen természetes, tiszta, őszinte feltárulkozás –: Alfától az Omegáig.

A magánélet magánya nemcsak egy párkapcsolat megszakadásából fakadhat, mint ahogy egy új, megtalált párkapcsolat enyhítheti is azt. Magány a közösséggel szembeni magányérzés is, és Füredi verseiből kitetszik, hogy bizony nem érzi jól magát az őt körülvevő világban, közösségben. A Szökés politikai allegóriája világossá teszi e közéleti magány mibenlétét.

Füredi is ahhoz a Nagy Generációhoz tartozik, amelyet Bereményi filmje már évekkel ezelőtt oly maró öngúnnyal leplezett le, s amelyet Simonffy András remek novellájában, A medveölő fiában oly éles optikával örökített meg, s amelynek helyét Füredi már egyáltalán nem találja. Ahogy a beszélgetésben fogalmazta: előttünk az apák vaskemény nemzedéke, utánunk a tizen-huszonévesek politikától mentes, szűzies tisztasága, s mi e kettő között, reményeink és álmaink szertefoszlásával, tetteink megbénításával, de lelkünkben a sosem kioltható hittel, ostobán hallgatunk. (A nagy generáció trónfosztása.)

Ám Füredi keserűségét talán mi, az olvasók oldhatjuk azzal, hogy tudatjuk vele: olvassuk verseit, hiszen ő nem ostobán hallgat, hanem – bölcsen ír.

FÜREDI FERENC

Üzenet a télből

Lehullik rólam most már minden szó.
Tiszta lettem,
mint kiégett földet
beborító kristálytakaró,
és mindenféle csöndek átölelnek.

Teleírtam sok fehér papírt
apró gyermek-tejfog betűkkel.
Kék karikák a levegőben:
Ezer üzenet, ezer füstjei.

Miért, miért csak én hallom meg:
Nincs többé csönd, csak széttört csöndek?

Hangod se hallom soha többé:
tested kővé lett, lelked köddé.

Lehullott rólam most már minden szó.
Tiszta lettem, mint kiégett földet
beborító kristálytakaró.

Az ilyenféle csöndek gyorsan ölnek.

A kávéház előtt

A kávéház bezárt.
Még meg se melegedtem,
az ajtaját bezárták,
és éppen énelőttem.

Már nincs miért betérjek:
Nem főznek többé kávét
a kávéfőzőgépek.

Vége a gépzenének:
A szalagról lepergett
a krómdioxid réteg.

A halvány vörös lámpa:
A wolfram-szál elégett
kék fémbe fulladt lángja.

A kávéház bezárt.
Itt állok vaksötétben,
kezemben érvénytelen
visszavont engedéllyel.

A kávéház bezárt.
Még meg se melegedtem.
Az ajtaját bezárta.
És éppen énelőttem?

Szökés

A bilincsek vasát könnyű volt eltörni,
de megmaradt a rabszolga-tudat.
Hiába hullanak szó-fejsze csapások
gúzsban még a szív, gúzsban még az agy.

Minden szélkakas most egy irányba fordult,
bár a szél ma sem egyfelől fütyül.
Téglák és pillérek szanaszét hevernek:
nem épül új ház, csak a régi dűl.

Ha látsz egy árnyékot tetőre osonni,
s elszállni onnan a magasba föl:
Én szököm el innen, meglazult inakkal
– még éjfél előtt – a holnap elől.

A nagy generáció trónfosztása

Csak beszéljetek!
Olyan jó hallani a hangotok!
Érezni a levegő vibrálását
ahogy sötét fejekben
fogamzott gondolatok
utat törnek a totális közönybe!

Csak beszéljetek!
Olyan jó tudni, hogy vagytok
mert csak hallani lehet,
hogy léteztek egyáltalán!
Mondjátok hát!

Jó tudnom, hogy ki volt hülye tegnap
és ki volt az tegnapelőtt;
Mert mindenki bűnös volt,
minden nemzedék,
nem volt nagy generáció sem
csak álltunk, de még a föld sem forgott
nem ismertük fel
tévedtünk
hazudtunk

senkik voltunk
pitiánerek
és komformisták lettünk
mi –
hatvannyolc nemzedéke!

De ti beszéljetek!
Pattanásos rusnya lányok,
ti bűntelenek,
kik dicsekedtek szüzességetekkel
ti vén fiúk, ti gyermek-aggastyánok
ti bölcsek!
Hirdessétek!

Mi hallgatunk.
Ti csak beszéltek.
Ki cselekszik?

Mi – dacosan – hallgatunk tovább.
Negyvenesek. Az ostobák.

Alfától az Omegáig

Mellémsimulva, átölelve
fölédhajolva

1

Mellémsimulva átölelve
fölédhajolva ragyogásban
fölémhajolva lámpafényben
szélmentén és az ellenszélben
Veled és soha nélküled

Mellédsimulva átölelve
fölémhajolva ragyogásban
fölédhajolva lámpafényben
szégyentelenül szégyenlősen
Veled és soha nélküled

Mellédheverve és ölelve
megélve bőröd barnaságát
a sekély tenger hullámzását
Athén, a drága Görögország
Veled és soha nélküled

Mellémheverve és ölelve
parányi apró rezdülések
vezérlik végig kezem útját
megnyugtatóan izgatóan
Veled és soha nélküled

2

Egymás mellett a kármin a bíbor
fölédhajolva elmerülve
fölémhajolva fölemelve
csókod keverve új bor óbor
Veled és soha nélküled

Egymás mellett a kék a sárga
fölédhajolva kimerülve
fölémhajolva megkímélve
varázslatodba visszazárva
Veled és soha nélküled

Egymás mellett a zöld a barna
fölédhajolva álmodozva
fölémhajolva átkarolva
vasbavarrva és öntve bronzba
Veled és soha nélküled

                     *

Karjaim között menekülve
fölédhajolva védelmezve
fölémhajolva elbújtatva
magam a gyávát hőst hazudva
Veled és soha nélküled

(Dal)

A hajnal itt talált elalva
az írógépre ráborulva
súlyos élet, súlyos álom
terhet visel pillantásom

Add a kezed a kezembe
simuljon a tenyerembe,
úgysem maradhat sokáig;

Alfától az Omegáig.

FUCHS KATALIN

Félelem

1
Úgy nőtt bennem a szerelem,
mint mellemben a daganat,
s még egyikről sem tudom,
hogy jó, avagy rosszindulatú.

2
Fölfekszem az asztalra,
az orvos tollal bejelöli
a vágás helyét,
helyi érzéstelenítés –
az altatás drága,
fölnyitják a mellemet,
ketten kotorásznak benne
mindenféle szerszámmal,
egy nővér asszisztál,
egy másik az arcomat figyeli,
s időnként megkérdi: bírom-e még,
miért ne bírnám, felelem,
próbálok hozzá mosolyogni,
és tudom, hogy pocsékul sikerült,
végre összevarrnak és bekötöznek,
lassan fölülhetek, mondják,
mire fölpattanok,
minden rendben,
nem szédülök, nincs hányingerem,
nem akarok pihenni,
semmit sem akarok,
még megnézem a műanyagpohárban,
amit kiszedtek,
30-án lesz meg az eredmény,
mindent hálásan köszönök,
az ajtó becsukódik mögöttem,
és érzem, ahogy a félelem
rámtapad és szorít, amíg élek,
ha élek…

3
Hetek óta csak firkálok,
a papír fosztóképzőkkel tele.
Ha toliam mégis meggyűlnék,
van rá esély,
hogy nekrológ helyett
verset ereszt?

4
A május betartotta ígéretét:
zöld és virágok mindenütt.
Mégis hűvös van,
csatorna és ételszag gyűlik
a pocsolyák felett,
s a víz fodra oly céltalan,
mint a porcelánmacskák
e beképzelt kisváros
homályos ablakaiban,
két kacsa tipeg a fűben,
nézik a tavirózsát, igazi-e,
én meg elnézem őket,
milyen messze vannak
ők ketten együtt nélkülem,
és mindenképp kívülem,
a pad megfeszül alattam,
napok óta ez az egyetlen esemény,
mely érzetet vált ki belőlem,
és ordítani tudnám,
mennyire jólesik.
A két kacsa elaludt összebújva,
s én befelé figyelve hallgatom,
hogyan mozognak sejtjeim,
az elátkozottak.

5
Valahol valaki
külön-békét kötött
az érdekemben,
megmenekültem,
hálás lehetnék.
De mit tegyek,
ha minden egyes
távoli puskalövésre
bombák robbannak bennem?

Visszatekintés

31 évvel ezelőtt
nagy nehezen húztak elő
véresen egy sötét lyukból,
ordítottam, de meg voltak
elégedve velem.
Azóta ténfergek
Fuchs és Katalin között,
és jó volna,
ha valaki más írná
a verseimet.

NEMES LÁSZLÓ

Szorongó nyár

Gazdasági válság. Évek óta hallottam ezt, értettem is, nem is, mint annyi mindent a világból. Tudtam, hogy apám, akiről minden ismerőse, betege állította, milyen kitűnő orvos, hiába próbál kórházban, biztosítónál állást kapni, vagyis fix fizetésre, biztosított havi jövedelemre szert tenni; azt is tudtam, hogy egykor jómódú anyai nagyapám öregkorára ezzel-azzal, könyvvel, telekkel ügynököl, fáradtan, betegen, reménytelenül rója az emeleteket, nagymama, aki olyan büszke volt mindig a szép, elegáns otthonára, most albérlőket kénytelen a lakásába fogadni; egy időben – erre jól emlékszem – két bártáncosnő lakott náluk, láttam is őket néha, fel is tüzelték olykor tizenhárom-tizennégy éves kamaszfantáziámat, amint meglehetősen lenge öltözékben járkáltak a fürdőszobában meg a konyhában, olykor-olykor a nagyszüleim szobájába is bekopogtak, cigarettával a kezükben, és tüzet kértek a nagypapától. Olyankor hozzá is simultak kissé, magam is hallottam, amint nagymama egyszer elkeseredetten mondta anyám­nak: „Már csak az hiányzik, hogy felizgassák ezek a cafkák azt a vén, bolond apádat, hogy egyszer még megüsse a guta szegényt.”

Aztán megnyugodott. A lányok helyébe egy úriember költözött, eredetileg vidéki tanító vagy tanárember, de akkor már országgyűlési képviselő. Ahogyan ő maga többször is hang­súlyozta: független, de szociális indíttatású. Olykor-olykor, ha hivatalos látogatókat várt, köl­csönkérte a megkopott, de még mindig elegáns úriszobát.

Egy alkalommal valamilyen munkásküldöttséget fogadott. Amikor elmentek a vendégei, beszólt nagymamának a konyhába: „Nagyságos asszony, jól tárja ki az ablakot, hadd menjen ki az a büdös proliszag!” Nagymama, akiben aztán igazán nem tengett a szociális – hogy ne mondjam: szocialista – érzés, ezt felháborodottan mondta el a családnak. Én pedig megjegyeztem az albérlő nevét. Rajniss Ferenc volt, a Szálasi-kormány majdani minisztere, akit háborús és népellenes bűnei miatt ítéltek halálra.

Nyilaskeresztesek, nácik, fasiszták… Elég korán kezdtem rendszeresen újságot olvasni, de meglehetősen összekeveredtek bennem a fogalmak. Mentségemre szolgáljon, hogy nálam idősebbekben, nálam okosabbakban is. Hitler talpra állítja a megalázott német nemzetet, Hitler gyilkos, Hitler szörnyeteg, Hitler bohóc (de veszedelmes bohóc!), hallottam mindenütt. Még a külseje is olyan, mint Chapliné. A nyilasok Hitler itteni ügynökei. Elszánt követői. Jelentéktelenek. Félelmetesek. Mussolini hős. Mussolini pojáca! Mussolini a szövetségesünk. Egyetlen támaszunk a világban. Hajdani szocialista. Gátlástalan köpönyegforgató. Diktátor. Mint az antik Róma diktátorai. Mint Sulla. A hős? Az átkozott? Fasizmus! A fasces, ezt én tudtam, tanultam az iskolában, a hatalom jelképe az ősi Rómában: a vesszőnyaláb a bárddal. Egy újabb Római Birodalom álma? Minden zavaros.

Azon a gyönyörű 1934-es nyáron, melyet Józsi nagybátyám vendégeként töltöttem a szép bácskai fürdőhelyen, egy júliusi napon megláttam az újság első oldalán a meggyilkolt osztrák kancellár, Dollfuss arcképét. Mintha tegnap történt volna, olyan pontosan emlékszem a képre, amint egy hatalmas horogkereszt betapasztja Dollfuss száját. Gondolom, a helyi magyar nyelvű Napló lehetett az újság, hiszen Józsi bácsiék csakis magyarul olvastak. A nácik, mondta Józsi bácsi, aki szeretett politizálni, azért ölték meg Dollfusst, mert nem a Hitler, hanem a Mussolini oldalára állt. És hozzátette: azok a zsidófaló, gyilkos nácik! Azt, persze, magam is tudtam, hogy Dollfuss nem volt zsidó. Józsi bácsi is tudta. A zsidófaló jelzőt nem is azért mondta. De számomra azért minden zavaros volt.

És ha lehet, még zavarosabb lett, amikor a következő év tavaszán, a húsvéti szünidőben, magam is eljutottam a meggyilkolt Dollfuss városába, Bécsbe. Ott élt ugyanis nagypapának a Felvidékről réges-régen, még a múlt század végén elszármazott nővére, Friederike néni. Ő maga (vagy húsz éve özvegyasszony, az Augarten közelében egy jól menő csemegeüzlet energikus főnöke) még jól beszélt magyarul, de Heinrich fia, annak felesége és Hedy nevű kislánya csak németül értett. Tulajdonképpen nem sokat tudtunk egymásról. Az se derült ki soha, hogy nagypapa ápolta-e kevéssé a kapcsolatot osztrákká lett nővérével, vagy Friederike néni feledkezett-e meg hosszú évekig a pesti fivéréről. Néha-néha mégis váltottak egy-egy levelet vagy képeslapot; az azonban váratlan meglepetés volt, hogy a csak hírből ismert néni meghívta a bátyja két unokáját, Ági unokanővéremet és engem, a húsvéti vakációra. „Hadd gyakorolja a német nyelvet a gyerek” – mondták a szüleim. Az utazás lehetőségétől el voltam ragadtatva. A gyerek szótól kevésbé – tizenötödik évemben jártam akkor már. Ági a tizenha­todikban.

Az Oktogonról indult naponta az autóbusz Bécsbe. Friederike néni együtt lakott a fia családjával, szép, nagy lakásban, az osztrák főváros második kerületében, néhány lépésnyire a Duna-csatornától. Heinrich nem hagyta, hogy bácsinak szólítsam – igaz, anyámnál, vagyis az unokanővérénél valamivel fiatalabb volt; a felesége, Annié is kedvesen fogadott minket. Az első elemista Hedy is hamar megbarátkozott velünk, az ő szemében szinte már felnőtt pesti rokonokkal.

Mire emlékszem az akkori Bécsből? Az ebédlőben a csodaszép kristálycsillárra, a vitrinben a rengeteg nippre, a süppedős szőnyegekre, arra, hogy Budapestet sokkal szebbnek éreztem. Meg a kis Hedy Hilde nevű kisasszonyára. Az arcára már nem, csak arra, hogy kedves, húsz év körüli lány volt, ő kalauzolt bennünket mindenfelé, amíg Friederike néni, Heinrich és Annié, szinte késő estig, az üzletben volt. És ő beszélt megint a múlt nyáron meggyilkolt Dollfussról, hogy lám, a nácik eltették láb alól, pedig ő sem sokban különbözött tőlük, az a nagyravágyó törpe, az a keresztényszocialista diktátor-önjelölt, aki nem átallotta segítségül hívni Starhemberg herceg rohamosztagát, a Heimwehrt, hogy leverhesse a munkások megmozdulását, mert azok természetesen csak a szociáldemokratákban bízhattak, mondta Fräulein Hilde, hiszen mi mindent juttattak a szociáldemokraták a munkásságnak; és kivillamosozott velünk a Goethe-udvar és a Kari Marx nevű óriási, modern munkásházakhoz, és mutatta a golyók ütötte sérüléseket a falakon, „ágyúkkal lövettek a munkásokra!”, mondta Hilde a villamos peronján állva, Ági a régi gyermekdalt dúdolta Hedynek: „Fuchs, du hast die Gans gestohlen…” Hedy meg arra tanította, hogy „Es sagt der Frosch zur Kröte, kwa-kwa, kwa-kwa, kwa-kwa. Spiel mir auf der Flöte…” És Hilde még mindig Dollfussról beszélt, akit a nácik meggyilkoltak, pedig le akart számolni a szociáldemokratákkal… és közben a karomhoz préselte a mellét a peronon… éreztem, hogy elvörösödöm, mit mondjak neki? Fräulein Hilde… Hitler, Dollfuss, Starhemberg, Mussolini… semmit sem értek… minden zavaros!

És megnéztük a Hofburgot és a kincseskamrát, és kimentünk Schönbrunnba, és meg­néztük a Szent István székesegyházat és a Szent Károly templomot, és Ági kérésére még a Minoriták templomát és a Szent Péter templomot és a Fogadalmi templomot és a Kapucinusok templomát, és Ági mindenütt letérdelt és sokáig imádkozott, és péntek este Friederike néni az ebédlőben, a gyönyörű kristálycsillár alatt gyertyát gyújtott. Minden zavaros…

*

Tanuljak csak, lássak világot, mondták a szüleim, ezt mondta apa is, aki soha életében nem jutott el a tengerig. Hadd gyakorolja a nyelvet a gyerek, mondták abban az évben másodszor is, némi tanakodás után, amikor megérkezett a Straubinger szülők meghívólevele.

Egy véletlennel kezdődött az egész. Nem sokkal az után, hogy hazaérkeztem Bécsből, és lelkesen bizonygattam, mennyire felfrissítette a német nyelvtudásomat az a néhány nap is, apám­nak a Rákóczi úti szálloda kávéházában, ahol néha az ebéd utáni feketéjét itta meg és átnézte az újságokat, egy német fiatalember kétségbeesetten elmondta, hogy néhány napra Budapestre jött, ám a pályaudvaron ellopták a bőröndjét, és abban volt a pénztárcája, az útlevele, a Passauba szóló retúrjegye; egy kevés aprópénzen kívül semmije sem maradt, itt, a szállodában előre le­foglalt szobáját sem tudja kifizetni. A történet eléggé valószínűtlenül, legalábbis bután hangzott, a főpincér, aki éppen ott állt apa asztala mellett, kétkedőn csóválta a fejét. De Helmuth Straubinger rokonszenvesnek, a kétségbeesése őszintének látszott. Apám megsajnálta. Jöjjön el hozzánk, amíg pénzt kap hazulról, mondta, egy sezlonon, a hallban elalhat. Helmuth már az első napon táviratozott a szüleinek Passauba, és természetesen elment a német követségre is az ellopott úti okmányai miatt. De hát, mint kiderült, Németországban az idő tájt szigorú devizagazdálkodást vezettek be, pontosan már nem emlékszem az összegre, de tíz vagy húsz márka volt a legtöbb, amit kiküldhettek az országból. A követségen vagy konzulátuson sem intézték viharsebesen az ügyeket; egy szó mint száz: több mint két hónapig volt a vendégünk Helmuth Straubinger.

Tulajdonképpen nagyon megszerettük. Jóképű, magas, szőke fiú volt, huszonegy éves, kedves, jó kedélyű, nekem különösképpen tetszett, hogy felnőtt férfi létére (én feltétlenül annak láttam) egyenrangú barátként beszél velem, a tizenöt esztendős kamasszal. Velünk étkezett, apa néhány inget, zoknit, alsónadrágot vett neki, olykor-olykor még egy kis zsebpénzt is nyomott a markába. Mulatságos történeteket mondott el Hitlerről, akit ő is Chaplinnek nevezett, haját a homlokába fésülte, zsebfésűjét az orra alá dugva utánozta a rekedten üvöltő Führert, elmesélte, hogy a hajdani Gefreite, vagyis őrvezető, még mindig nem tud viselkedni, ha tábornokok vagy iparbárók társaságába kerül, azt hiszi, hogy még mindig a müncheni sörpincében van, ami egyébként nem is olyan megvetendő hely, hiszen nekik is, mármint a Straubingeréknek, sörözőjük van Passauban. Demagóg bohóc ez a Hitler Adolf, de tudja, hogyan kell az egyszerű emberek nyelvén beszélni, ezért szidja a zsidókat is, de hát amelyik kutya ugat, az nem harap, és ami a legfontosabb: két éve, amióta hatalmon van, megszervezte a közmunkát, beindította az útépítéseket, a fegyvergyártást, nagyjából megszűnt a munka- nélküliség… persze, sok ebben a látszat, a csinnadratta, a katonásdi… Őnála, mármint Helmuthnál, a gyerekkori skarlát következtében kimutattak a szívén valami kis rendellenességet, úgyhogy egyelőre nem sorozták be katonának, s ez tulajdonképpen tiszta haszon, ugye… de azért egy kicsit szégyellj is… az ember legyen stramm és alkalmas, ha fiatal, ha német…

Elutazása előtt, amikor a konzulátusukon kapott végre valamilyen ideiglenes igazolványt meg egy hajójegyet Passauig, nem győzött hálálkodni a szüleimnek, őszintén köszönte apa magyaros vendégszeretetét, váltig dicsérte anyám kosztját, és a szülei nevében is meghívott, töltsem náluk a nyári vakációt.

– De, kedves Helmuth – mondta apám mi zsidók vagyunk!

– Ugyan kérem, ki törődik ezzel! – felelte. – Ezek csak olyan szólamok. Önök a jótevőim. A barátaim. A legjobb barátaim. Csak az számít, semmi más. És tudom, a papámék is így gondolkoznak. Éppen ezért nekik meg is fogom mondani, hogy tudják. De csakis nekik. Másnak azért jobb, ha nem beszélsz róla, Tamás. Még a testvéreimnek sem. Tudod, sok a hülye…

Apának rendelési órája volt, anyával kettesben kísértük ki Helmuthot a Duna-partra, hosszan integettünk a hajó után.

Aztán megérkezett Franz Straubinger és Frau Brigitte meghívólevele. Csupa kedvesség, csupa hálálkodás. Hogy a fiuk mennyi szépet és jót beszélt rólunk. Hogy mindent elmondott rólunk. És természetesen nagy szeretettel és örömmel várnak engem a nyári szünidőre.

Hát így. Két-három napig töprengtünk, tanakodtunk. Összeült a családi kupaktanács. Majd kimondták: hadd tökéletesítse a nyelvtudását a gyerek, hadd tanuljon, hadd lásson világot. Végül is mi baja lehet? Magyar állampolgár. És Európában élünk. A huszadik században.

Sok mindent nem tudtunk még. És mit tudtam meg Németországban? Azt, hogy a Straubinger szülők valóban szeretettel fogadtak. Ódon, számomra áttekinthetetlen házban laktak a hajóállomás közelében; a földszinten söröző: komor, sötét ivó, áporodott sörszagot árasztó söntés, három, többnyire üres különterem, az emeleten zegzugos folyosók, lépcsőkkel elválasztott magasabb és alacsonyabb szintek, kisebb-nagyobb szobák a család és a két alkalmazott (vagy rokon? Sose tudtam meg): Ingrid és Trude számára; én is egy külön kis szobát kaptam a Helmuthé mellett, kissé távolabb volt Franz papa és Brigitte mama hálószobája, majd a két kisebb gyereké, a tizennégy éves Kurté és a tizenhárom éves Erikáé.

És szép volt a város, a tiszta utcák, a barokk paloták, a székesegyház, a városháza, és az egymásba ömlő, de eredeti színét kilométereken át megtartó három folyó, a Duna, az Inn és az llz. A forró nyári napokon órák hosszat üldögéltem a hűvös sörözőben és nézegettem a gyalult asztallapokon heverő újságokat és képeslapokat meg az albumokat, melyeket Kurt és Erika rakott nagy büszkén elém, és hallgattam a söntés fölött recsegő rádiót, és már ismerősként üdvözölt az a két-három törzsvendég (mert kevesen jártak be, rosszul ment az üzlet), akiknek öblös bajor tájszólásából eleinte nem sokat értettem meg, azt azonban mégis, amit az újságokból és az albumokból is megláttam, hogy valami állandó ünneplés, diadalmas parádézás folyik itt, korlátok ledöntése, a nemzet, hála a Führernek, írták, mondták, magára talált, újra fegyverkezünk, máris visszavettük a Saar-vidéket, s mutatták a bevonulás képeit, meg a hajdani munkanélküliekből toborzott munkásalakulatokét: egyenruhában masírozva, lapáttal a vállukon, és új autópályákét és építkezésekét: jövőre Berlinben lesz az olimpia; és káprázatos, kultikus ünnepségek képeit, a régi germán mondavilág, felsőbbrendű vitézség újjáéledését, katonák meg barnainges rohamosztagosok ezreinek vagy tízezreinek felvonulását meg lobogók és magasra emelt ősi harci jelvények felmutatását a nürnbergi pártgyűlésen – tömeg, tömeg, tömeg, óramű pontosságú mozdulatokkal, precíz mértani alakzatokban, mint valami monstre színpadi revü vagy eksztázisba fúló istentisztelet, s a tömegben az átszellemült, rajongó tekintetek, és maga az istenség, a Führer az emelvényen, a Führer mindenütt: megmutatjuk a világnak, mi vagyunk a legkülönbek a világon! És láttam képeket: zsidók üzleteinek betört kirakatait, felgyújtott zsinagógákat. (A népharag, mondta nekem az egyik törzsvendég, egy Schnell nevű asztalos, aki ezeket a képeket mutogatta. Ki fogjuk irtani őket, a Führer megmondta, súgta a fülembe, tömény sörszagot lehelve. Ti, magyarok se vagytok ugyan árják, mondta, s a vállamat veregette, majd hozzátette: de veletek azért nincs bajunk, ti is a liberál-judeo-bolsevista-plutokrata összeesküvés áldozatai vagytok…) És hallottam, hogy tiszta fajok és alja népek és azok az angol és francia elsatnyult, hitvány demokráciák. Erika egyszer gúnyrajzokat mutatott nekem, kampós orrú, hatalmas fülű, szőrös, vicsorgó szörnye­tegeket. Szép kislány volt Erika, jó alakja, csinos babaarca, csillogó szőke haja. A máskor nevető kék szeme döbbenten meredt az újság karikatúráira. – Látod, Thomas – mondta, ő így szólított engem a zsidók a mi szerencsétlenségünk. Ők tették tönkre Németországot.

– Kurt is ott állt mellette, bólogatott. – Die Juden sind unser Unglück – idézte Hitlert. Gépiesen, mint aki iskolai leckét mond fel.

Egy vasárnap mindketten gyűlésre mentek. Kurt Hitlerjugend egyenruhában, nyakába akasztott dobbal, Erika a lányszövetség, a BDM uniformisában. Egyébként, mint akkor már tudtam, Franz Straubinger 1923-ban, a müncheni náci puccs idején, az első barnainges osztagok tagja volt. Ő maga mondta el nekem, a söntés mögött állva, és ki tudja, hányadik korsó sör után: – Nagyon nagy nyomorban voltunk akkor, nekem otthon három kis gyerekem, az ember ilyenkor próbál valamit. De aztán otthagytam őket…

Helmuth átkarolta a vállamat. – Én ilyen hülyeségekben sose vettem részt – mondta.

És ne is törődj velük! Ez mind csak üres fecsegés… A Kurt meg az Erika se rossz gyerekek. Csak azt mondják, amit hallanak… A papa meg… a papát csak a sör érdekli, meg az, hogy jöjjenek a vendégek. Látod, milyen üres az üzlet…

Valóban, órák hosszat egyedül volt Straubinger papa a helyiségben, legfeljebb Schnellel meg egy Hilbert nevű munkanélküli kőművessel iddogált. Néha Brigitte mama is melléjük ült, ő főleg a barna sört szerette; a férje nagy, habzó korsót állított elé. Este nagy ritkán bevetődtek pénzesebb vendégek is, elvétve egy-egy mulatósabb társaság; én már csak a szobámból hallottam a valamelyik különteremből felhallatszó lármát és a villanygramofon harsány zenéjét, tudtam, hogy olyankor Ingrid és Trude is ott van, megismertem a hangos nevetésüket, dongott a padló, amint táncoltak, a konzumnő kifejezést akkor még nem ismertem, ők különben is inkább olyan tenyeres-talpas bajor parasztasszonyoknak látszottak; reggel aztán hangosan dalolva súroltak, takarítottak, a kedvenc dalukat máig sem felejtettem el: Ja, die Mőwen haben ein’n bestimmten Zweck, / Denn sie scheissen den Matrosen auf das frisch gewasch’ne Deck!

Helmuth a megérkezésem után, már az első napon félrehívott, és azt mondta: – Tamás, te már férfi vagy. Vigyázz, ha Ingrid vagy Trude kikezd veled, eszedbe ne jusson…

Akkor még azt hittem, hogy Helmuth csak az erkölcsömet vagy az egészségemet védi.

Bizony, nem volt felhőtlen az a nyaram. Egyszer, a távolabbi utcákon kószálva, megláttam egy ruhaüzletet, az egyik kirakata betörve, a másikon fehér festékkel, óriási betűkkel rámázolva: Jude! Összeborzadtam. Tulajdonképpen mit keresek itt? Mit kell lepleznem? Mit akarok bizonyítani? Mivel kacérkodom? Amikor ma erre a réges-régi nyaramra gondolok, azt hiszem, ilyesféle érzések kavaroghattak a szüléimben, amikor nyolc-tíz évvel korábban, nagypapa unszolására beültek vasárnaponként a körúti S. kávéházba, ahonnan akkoriban még nem törvényesen, de íratlan szabályok szerint már kitiltották, legalábbis kiutálták a zsidó vendé­geket…

Ott, Passauban, 1935 nyarán én persze csak azt tudtam, hogy nagyon vágyódom haza, de ez a vágyakozás még nem a későbbi emigrációm, a számkivetettség fájdalma volt, csak a helyzet fonákságának, hogy ne mondjam: nevetségességének az érzése, meg valami félelemé is, de ezt bevallani sem akartam, megfutamodni se mertem. Csak ültem hosszú órákon át a Duna-parton, ahonnan a gőzhajók indultak Budapest felé, könnybe lábadt szemmel néztem a magyar hajókat, tatjukon a piros-fehér-zöld lobogóval, felmentem a domb tetejére, a várhoz, és onnan bámultam a három folyó három színét a közös mederben, amint végül mégis összekeveredve lassan hömpölyög a víz hazafelé. Hazafelé! Pedig a Straubinger szülők igazán kedvesek voltak hozzám. Helmuth meg, ha lehetséges egyáltalán, még barátibb, mint tavasszal Pesten. Ő magyarázta el nekem, hogy miközben éjjel-nappal ünnepelnek, itt, Bajorország keleti szögletében, az osztrák határvidéken óriási bajok vannak. Hiszen te is látod, mondta, hogy nem megy az üzlet, nincs pénzük az embereknek. A tavalyi Dollfuss-gyilkosság óta ugyanis megromlott a viszony Ausztriával, lezárták a határt és vízumkényszert vezettek be, megszűnt a forgalom Passau és a város természetes háttere közt, bedöglött a kereskedelem, nincs munkalehetőség. Lehet, tette hozzá végül, hogy Berlinbe költözöm.

Nem sokkal ezután már a tervét is közölte. A keleti határvidék lehetetlenné vált gazdasági helyzete miatt országos mozgalom indult az ottani termékek előnyben részesítésére. Ő maga már a héten a fővárosba utazik, keféket, fésűket, finom, valódi szarvasbőr ablaktörlőket fog nagyban eladni. Mutatta, hogy minden egyes darabon rajta van a támogatandó bajor keleti határvidék, vagyis a Bayerische Ostmark terméke felirat.

– Itt, Passauban készültek? – kérdeztem.

Helmuth nevetett.

– Ugyan, kedves barátom! Csehszlovákiából csempészik át!

– Sajnálom, hogy elutazol – mondtam. – Nem is tudom, hogyan leszek meg itt nélküled. Még tíz napom van a hazautazásig.

– Tudod mit? – nézett rám mosolyogva. – Körülnézek Berlinben, megírom a címemet, te meg gyere utánam. Berlinben éppen rádiókiállítás van, kedvezményesen, szinte ingyen lehet utazni. Vonatjegyet is küldök neked.

Az a néhány nap Berlinben vakáció volt a vakációban. Ócska kis albérleti szobát bérelt Helmuth a Friedrichstrassén, az ő rozoga heverője mellé a háziasszonya egy vaságyat vitt be nekem; kiutaztunk Potsdamba, megnéztük a nyári kastélyt és a híres szélmalmot, voltunk a Wannsee partján, sétáltunk az elegáns Kurfürstendammon, láttam Nagy Frigyes szobrát, a Brandenburgi kaput és a kiégett Reichstagot; láttam a rádiókiállításon a technika legújabb csodáját – amivel aztán évtizedekig nem találkozhattam –, a televíziót, de ami a legfontosabb: napokig csak nevettünk, bolondoztunk. Ha meglátott Helmuth az utcán egy csinos nőt, odament hozzá, és megkérdezte: Parlez vous frangais? Ha bólintott vagy igent mondott, Helmuth így folytatta: Voulez vous coucher avec moi ge soir? Aztán nagy nevetés, megesett, hogy a nő kiabálni kezdett, mi meg futottunk, mint két gyerek, de én Helmuth mellett mégis nagynak, felszabadultnak éreztem magam.

Nos, milyen volt Németországban? – kérdezték odahaza. Én csak mosolyogtam, jól nevelten, ahogy szoktam, jó volt, érdekes volt, mondtam, pedig mindent zavarosnak éreztem, egyre zavarosabbnak.

BARANYI FERENC

Vaspálya

Öreg pályaőr, hová mégy?
Húz a nap, akár a mozdony,
a töltésen nincsen árnyék
s nincsen fény a szemaforon.

Talpfák közül kibújt a gaz –
vonat erre úgyse jár már,
nincs jegypénztár, nincsen utas,
csak a csönd az állomásnál.

Kinek jó, hogy felvigyázói?
Hibát ha látsz, hol jelented?
Vajon meddig ér a távol,
ha a sínek rozsdavertek?

Miféle véredbe oltott
munkaköri kötelesség
teszi, hogy teszed a dolgod
anélkül, hogy megfizetnék?

Ki a megbízód, ki küldött
fel a puszta pályatestre?
Vízirendőr? Népi ülnök?
Űri hölgy? Parasztmenyecske?

Rekkenő a boglyatűzzel
dúsított nyárvégi hőség,
ide már az őszi hűs kell,
dér takarta legelő, rét,

melyen átfektetve mállott
sínek üzenik a télnek:
nincsenek már indulások,
sose lesznek érkezések.

Kezét feltartja

Egyszer majd visszanéz. S akkor döbbenve látja,
hogy aki űzi őt, segítségért eseng,
feldúlt az arca és nehezen bírja lába
a terhelést, amit az üldözés jelent,

szemében megfakult a rőt harag, a keble
kifulladtan zihál s nem bosszúért liheg,
lám, ütésre emelt kezeit védekezve
kapja maga elé és szűköl, mint az eb.

S akkor az üldözött megfordul, visszalépdel,
majd megadja magát annak, akit akár
meg is ölhetne. Ám az önvédelmi kényszer
múltával nem jogos az indokolt halál –

kezét feltartja hát, arra késztetve roskadt
ellenfelét, hogy úgy végezze be, ahogy
a gyengült bacilus, mely kórt már nem okozhat,
de mint oltás, a kórt legyőzni hivatott.

Nincs nemeslelkűség. Csupán kifáradás van
és lélekismeret. (Nem lelkiismeret.)
Mindenki üldöző s üldözött a világban,
hisz sír az is, aki utoljára nevet.

E. T. A. utolsó szerelme

Én hívlak most, Hoffmann, a Múzsád.
S bár mostohán bántál velem:
az életed kalandos útját
én követtem hűségesen.

Háromszor hívtad a szerelmet –
s széttört, kimúlt, elevezett,
ha élsz még, egynek élj: a versnek.
Csak én maradtam meg neked.

KÁNTOR ZSUZSA

Klauzál tér

Giza nénémék a Wesselényi utcában laktak. Kövér Giza néném férje gabonaügynök volt, kitűnő a szakmában, csak hát lusta, lajhárlusta, panaszkodott a néném, télen azért nem dolgozik, mert hol a nátha jön rá, hol a csúz, nyáron azért nem, mert más se dolgozik, szerinte mindenki nyaral.

No nem, hogy semmit se csinált volna; kártyázott keményen, meg lóversenyre járt; sok időt nem töltött otthon. S ha este olykor mégis, mesélte Giza néném, az újságba temetkezik, olvassa A Rókus kórház rejtelmei című folytatásos regényt, hozzám alig szól, észre sem vesz.

Ezért vagy nem ezért, odaszerzett a néném a házhoz egy kutyát, az utcán találta, a fűszeres előtt, csupa csont-bőr, a szeme csipás: rémes állapotban volt. Hazavitte, kimosdatta, feltáplálta, hogy kutyaformája legyen, és lett is: bulldogféle, úgyhogy elnevezte Buliinak. Széles pofájával, egymástól távol ülő szemeivel furcsa mód hasonlított Adolf bácsihoz, aki tudomásul vette, hogy ott van, de egyáltalán nem törődött vele. Giza néni etette, sétáltatta, napjában legalább kétszer lement vele.

De hová?

– Nem mindegy neki – mesélte, mert csuda nagy mesélő volt a néném –, egyáltalán nem mindegy. Sejtelmem sincs, hogy hova vágyik, honnan került ide, én csak azt tudom, hogy úgy rángatja a pórázt, majdnem hasra esek. Rühelli az utcánkat, ennek a Dob utca is büdös, az Akácfa is, akármilyen szép a neve. Köp az egész környékre; csuklik-hörög, levegő után kapkod minthogyha asztmás lenne, pedig nem az. A Körúton már jobb vele, túl az átjárón, odaát a másik oldalon, a Hársfa utcában már megnyugszik úgy, ahogy, pedig egy szem hársfa nem nő arra se. Az Almássy téren végre leülhetek egy padra, kifújom magam: ott megmarad.

– Hát a Klauzál? Az van nektek a legközelebb.

Ég felé fordította a szemét. – Jaj, csak oda ne! Kipróbáltam. Rettenetes, hogy milyen ideges ott. Hörög, nyüszít, a földet kaparja.

– Minden kutya kapar.

– De ő nem úgy. Ő mintha az egészet ki akarná borítani. Kiásni tövig. Mindenestül. Mert van ott valami. Vagy volt ott valami.

– Vagy LESZ ott valami – mordult Adolf bácsi. Szerette gúnyos megjegyzésekkel fűsze­rezni más előadását.

– A mindenségit! – csattant fel Giza néni pulykavörösen. – Te semmit se veszel komolyan! – Mire ő: – De miért? Hisz megmondtam: lesz ott valami – s tréfásan felénk kacsintott –, tehetek én róla, ha nem hiszed el?

Arról se tehetett, hogy aztán igaza lett.

Negyvennégyben oda, a Klauzál térre földelték el az egész gettóból a halottakat.

LABANCZ GYULA

Ügyetlen hittérítő

Se Pest se Buda,
tükör-margó, érthetetlen
szövegelés. Érdemes
lenne itt megállni:
költészet előzi meg
a tudást, szemközt
panelház-sor, hagytam volna
magam beskatulyázni?
Fa mögül csendben
ügyetlen hittérítő.
Bibliába szorított
üveges ujj, sóhajjal
kitöltött élőpapír,
háta mögött porba hullt
réteges ellenállás; föl-
veszem, nem vagyok kitiltva
belőle: „Ó- és Új”-köze,
hagyjuk, mutatok rá,
szem-cím, tükör-margó,
víz lát, vagyis itt vagyok,
faragatlan semmikép!

Oda-vissza

Nem adtam föl semmit.

Érek a kiürült
éjjeli alagúthoz
ösztöneink, agyunk
latin negyede.

Kifordítja
ablakos zsebét
utca két oldalán a ház,
semmi!

Élesedik a csönd,
szentesíti a…

Pisztolytár-nadrág,
rugós lépteivel
csőre tölt.

Cél és időkeresztjén
halálos önvédelem.

Föl-lemozgó
levegőszálon csüngő gomb
a gége.

Matatok,

bensőség zavara,
ketrecajtajú zseb.

Dánielnél hagytam abba
a Bibliát, hullámzó
lapjain könyvjelző

– Duna-Tisza köz –
akárha folyóit helyezném
egyik oldalról a másikra.

Nagybőgőbe vágott kérdés,

villantja – égő
gyertya kötélmászás –
a hajdani szigeti kocsmát.

A borisszák
mind egycíműek.

És ifjúkorunk
ajtóra firkált grafitvonalát
perceivel
karunkon őrzi tovább az óra.

Nem adtam föl semmit.

Járom a szigetet,
meg-megállok
a parton – felezni –
ennyi az egész.

Vízkereszt,
szaloncukor-
pisztráng-ötös.

Versről-versre
rejtve
lennie kell
egy testre méretezett gödörnek,
ahová a halál elől
(oda ő sem követ)
hasonlóképpen járhatsz.

De ki az, aki
mindig bepörög,
mindenség távirányíthatós
egyhelyben sem fordul elő?

Anyagot kap magára a hang.

Földhöz közeledve
nem árt tudni:
tér használata kötelező.

Jöttment eső.

Nekivetkőztet,
dobok néhány fát,
kuglibábunak állított lábujj.

És váltott névvel
testi határ.

Valaki álma alá fekszik
íz-íz-íz-ig-lenn.

Hátamon
gerincességre
emlékeztető őscsomó.

OSZTOJKÁN BÉLA

A betlehemi csillag

Joka cigányról nem lehetett azt mondani, hogy nem szerencsés ember. A sors is, aki pedig az idő tájt igen mostohán viselkedett kegyeltjeivel, ővéle valahogy kesztyűs kézzel bánt. A kártyavető jósasszony, Horki Etelka buzgó házalásai, szemtelen kuncsorgásai révén bőven jutott neki is az „uras” finomságokból – jutott a sok szép ruha mellett puha és meleg lábbelire, mindaddig, amíg Horki Etelka egy szép napon ágynak esvén örökre le nem hunyta a szemét. Utolsó szavait is fia védelmére költötte; meleg szavakkal suttogta, okos legyen, nagyon okos, soha, semmilyen körülmények között ne hagyja magát csépeltetni mások által, aztán ha majd megérkezik hozzá is a szerencse, hogy családja lesz, akkor azt szeresse és becsülje meg nagyon.

Joka hajlott a jó tanácsra. Okos lett, járta a magyar nagyvilágot, igyekezett kikerülni a veszedelmeket rejtő csapásokat, mikor pedig édesanyja halálát is elfeledte, kalapot téve a fejére, ismét fölkerekedett, és harmadnap hajnalára feleséget hozott magának, szépet, egész­ségeset.

Gyorsan, szaporán nőtt a család. S mivel Joka nem esett a feje lágyára, hamar fölfedezte az igazságot is: hiába törekedett, Horki Etelka intelmeinek eleget téve, szeretni és megbecsülni az egyre csak szaporodó családot, képtelen volt ugyanakkor rendesen etetni, jól tartani őket. Mert bizony, amint gyakran előfordult, sokszor annyi kenyeret sem tudott szerezni a házhoz, amennyit a légy a szárnyára vehetett volna.

Egyszer aztán – nem nagyon lehetett tudni, hányadik esztendőt írtak akkor, a rongyos kalendáriumban mindenesetre elfogytak a hónapok – gyorsan, sietve közeledett a karácsony, és Joka ettől úgy megijedt, hogy valósággal belefeketedett. Micsoda idő, micsoda esztendő! – nézett fel a háza előtt a szürkésfehér égre, ahol hatalmas hófellegek húztak a végtelenségbe nyúló szántóföldek felé. – Mit adok enni a családnak szenteste! Isten, Isten, mit adok nekik?

Estig, késő éjszakáig törte a fejét. Törte másnap, és törte a harmadnapon is, mígnem annyira belefáradt a gyötrelmes gondolkodásba, hogy amikorra kiutat találhatott volna, elnyomta az álom.

Arra ébredt, hogy visítoznak a gyerekei, marják, tépik egymást, mint a mostohák.

– Mi bajotok? – ripakodott rájuk haragosan, s emelte, lendítette a kezét, hogy odacsap tüstént. Lapát keze azonban a levegőben maradt. A ház földjén, a gyerekek gyűrűjében egy parányi házikót pillantott meg hirtelen. A házikó nádból, szalmából és nagyobbacska faszilán­kokból készült. Csámpás bejárata előtt rongy- és kóróbél figurák toporogtak. A nagyfiú tenyerén bölcső volt, a kisebbekén pedig bárányok, szamarak.

– Nem kell szamár! Ugye, nem kell szamár? – hívta segítségül egy sebes arcú fiúcska a föléjük magasodó apát, a tenyerén gubbasztó kisbárányt tartva eléje. – Csak báránykák vannak, ugye, csak báránykák vannak?

– Mi kell neked? Hol vannak báránykák? – Joka összeráncolta a homlokát.

– Hát a jászolnál. Jézuskánál.

Úgy! – sóhajtott Joka. – Igen – mondta aztán. – Báránykák vannak. De van szamárka is, meg tehénke is.

A gyerekek még civakodtak egy ideig. Amint egyezségre jutottak, nekifogtak a bárányok és a szamárkák mellé tehénkéket is gyártani, ám apjuk, Joka töprengésbe ájult ismét.

Aztán jó fél órával később, mintha egyszerre fény gyúlt volna az agyában, egyetlen pillanat alatt megvilágosodott előtte minden. Kirohant a ház elé, odafutott a feleségéhez, aki két nap óta a vacsorái moslék helyett már csak simogatást és cirógatást tudott adni az egyetlen malackának, átölelte, és ezt mondta neki nagy hirtelen: – Üres bendővel mindhiába dicsérjük az Istent! Mennyország ide, mennyország oda, én bizony neki nem megyek így az új esztendőnek! Asszony – folytatta szigorúra változtatva a hangját –, mostantól ezért ne is háborgasson hát senki! A fáskamrába megyek, és ha maga Heródes király keresne is Jeruzsálem városából, nem vagyok idehaza!

Az asszony egy pillanatig kikerekedett szemmel nézte emberét, de aztán – mert látta rajta, hogy valami ettől kezdve nincs rendjén nála – vállat vonva besietett a házba.

Joka munkához látott: a fáskamrában szekercét ragadott, és nem restellvén gyerekei ötletét ellopni, öt nap és öt éjen át olyan csodálatos betlehemi játékot fabrikált, hogy az majdnem megszólalt.

Volt ebben a játékházacskában minden. Jászol, a jászolban Szűzanya, a Szűzanya karján kisded, akit körbeujjongtak mindenféle állatok: báránykák, szamárkák, tehénkék – ott voltak az aranyat, tömjént és mirhát ajándékozó, örvendező háromkirályok is, akiknek a feje fölött éneklő, csücsöri szájú kis angyalok köröztek. Joka ezután – hajszál híján elfelejtette – sebtiben kifaragta még a judeai Betlehem fölött egykor megjelenő csillag hasonmását is, és miután a tavalyi szaloncukorkák maradék arany- és ezüstpapírjaival szépen bearanyozta-ezüstözte, feltűzte egy háncsától megfosztott, hosszú bot végére. A legkopottabb ruháját igyekezett ezután magára venni, azaz dehogy igyekezett, rajta volt mindene, amije csak volt.

Pásztori szakállt sem kellett ragasztania, merthogy az elmúlt öt nap és öt éjen át az is jócskán megereszkedett; úgyhogy amikor a kucsmáját is a fejére húzta, és amikor a betlehemi házacskával és a bot végére tűzött csillaggal odaállt a felesége elé, úgy festett hirtelenében szegény, mintha a mennyországból pottyant volna le egyenest.

– Asszony – mondta ekkor, elváltoztatva a hangját ne ijedj meg, kántálni megyek!

– Szűzanyám! – húzódott az ajtó mögé riadtan az asszony. – Menjen innen, nincs itthon az uram! Mihozzánk nem szoktak járni koldusok!

– Ejnye, asszony! – Joka megrázta a szakállát. – Mi lett tevéled egy hét alatt, hogy már a saját férjedre sem ismersz rá? Kántálni megyek, megmondtam. Járok házról házra, dicsérni fogom az Istent, pénzt kapok érte, meg sok-sok ennivalót. Ti addig – s huncutul kacsintott – várjatok rám hűségesen. Amíg vissza nem érek, ki ne mozduljatok a házból!

Amikor hátat fordított, és megindult a nyakába akasztott házacskával, jobbjában a betlehemi csillag hasonmásával, a felesége szepegve ölelte magához az álmélkodó gyerekeket, majd elsírva magát ezt mondta nekik: – Gyertek, szakadjon le az ég! Apátok megbolondult.

Találmánya, hogy kántálni megy, jó találmánynak bizonyult. Joka estétől reggelig, reggeltől setétellő estig szusszanás nélkül járta a falut. Beköszöntött mindenhová: végigkornyikálta az összes szentséges fogantatásé dalokat, amiket addigi élete folyamán megtanult. Bezörgetett a jegyzőhöz, a tanítóhoz, a szolgabíróhoz, a postamesterhez; énekelt a főcsendőrnek, és énekelt a véle együtt áriázó esendőmének; tisztelgett az állomásfőnöknek, a sintérnek, a vadőrnek, a fináncnak, járt a gátőrnél, a doktornál, a tyúkásznál, és nem kerülte el az áhítatos ünneplésbe burkolózó kastélyt sem, ahol az „Amott tündöklik az égen egy szép piros alma” kezdetű köszöntőversikéért olyan megtiszteltetésben részesült, amilyent álmodni sem mert. Szavalatáért maga a földesúr dugta a markába a fizetséget. Olyan kerek ötpengős volt az, mint a pinty!

De volt is utána odahaza dínomdánom! A hatalmas zsákból, melyet Joka csak kínke­servesen bírt hazacipelni, karácsonyfa és reá való díszek kerültek elő. Amíg az örvendező gyerkőcök a fát szépen felöltöztették, Joka és a felesége a zsák tartalmát egészen kipakolva, roskadásig teli asztalt varázsoltak a ház közepére, és karácsony ünnepének másnapján, csemetéikkel együtt kései vigíliát ültek maguk is. Ettek, faltak a gyerekek, falt a kutya, falt a macska, és tortát kapott az ólacskájából nagy tisztelettel betessékelt kismalac.

De bármennyire sok is a sok, ha azt okosan nem szaporítják, elfogy előbb-utóbb. Történt hát, hogy a hamarosan beköszöntő új esztendőnek legelső napjára Joka cigány és – ahogyan ő maga nevezte – „kicsinyke családja” éppen olyan szegénnyé lett, mint amilyen volt annak előtte. A feleség búskomor és ingerült lett, ingerültebb, mint valaha. Ám a házigazda, a leleményes Joka nem adta fel ezúttal sem. Fejfájásig gyötörte magát most is, amiképpen gyötörte magát karácsony táján, csakhogy ez alkalommal sokáig úgy látszott, agyában nem akar világosság támadni. Házának párás ablaka mögül lesett kifelé – odakint enyhe volt az idő, vakító, havas fehérség terült szemhatárig. Idébb, nagy területen, finoman hullámzó, itt-ott az enyhe fagyoktól már pilléző, sekély tó húzódott hosszan. A túlparton fiatal párocska sétált. Korcsolyázók voltak, egykedvűen megszemlézték a hártyavékony jeget, aztán ahogy jöttek, úgy el is mentek.

Akkor Joka cigánynak egyszerre fény költözött az agyába. Egyetlen pillanat alatt rájött a tisztító igazságra, arra mégpedig, hogy a háza előtt elterülő tó nem azért teremtődött a világra, hogy annak áldásos hasznát úrfiak, kisasszonyok, kereskedősegédek, gazdák és miegyebek haszontalan csemetéi lássák. Homlokára csapott hát, aztán szaglászni kezdett; kiszagolta, mikorra várható rendes, igazi fagy, végül amikor ennek idejét közeledni látta, fogott egy éles fejszét, és a közeli kis erdőből vagy fél szekérre való gallyat hozott – mi tagadás, saját szakállára, sebtiben, amúgy kérdezés nélkül. Odahaza aztán jól nekigyűrkőzve felaprította rövid darabokra, és éjjel, amikor leszállt a köd, a partról szépen teleszórta, beterítette vele a pilléző tavat.

Egy hét múlva szállingózni kezdtek a párok: bársonynadrágos úrfiak, fekete mikádós gazdalegények, hosszú sálas kisasszonyok, akik rökönyödötten nézték a befagyott tavat; csodálkoztak, honnan kerülhetett a jégre az a rengeteg fa? Joka, aki úgy tett, mintha véletlenül járna arra, egy darabig hümmögött. Hümmögött, és csóválta a fejét.

Aztán egyszer csak ezt mondta: – Bizony, itt nagy baj van! De azért – kezdte más oldalról is –, ha jól meggondolom, nem olyan nagy, hogy ne lehetne segíteni rajta.

– Hát aztán hogyan? – kérdezték tőle. Körbevették, akár a hívek a prófétát.

– Hja! – emelte fel a kezét Joka –, az titok!

– Aztán mennyiért nem titok az a titok? – bökött rá egy boltossegéd.

– Öt pengőért – bökött vissza Joka. – A fiatalurak most azonnal összeadnak öt pengőt, azután meg, ha már korcsolyázni lehet, fejenként minden alkalommal ötven fillért. A kis­asszonyoktól elég lesz negyven is. Három nap múlva olyan korcsolyapálya lesz itt maguknak, mint a parancsolat.

– Hát én erre befizetek – mondta a segéd. Előkotort egy kerek egypengőst, felszólította társait is, kövessék a példát, végül amikor összeállt a pénz, határozott hangon azt mondta a cigánynak: – Áll az egyezség! De ha a dologban valami bibi lesz, csendőrt küldök a nyakadra. Értem?

– Értem, tisztelt úr! – húzta ki magát Joka. – Minden úgy lesz, ahogy mondottam.

És akkor Joka cigány még aznap nekilátott a ragyás jégmezőnek: ütötte, püfölte; véste fölfelé, amit vésnie kellett, s mikorra vége lett a napnak, elvégezte a hatalmas munkát. Kibányászta a befagyott fadarabokat, a tó különböző részein ezután jókora lékeket ütött, végül vödröt kerített, és elkezdte merni, meregetni a vizet. Merte és öntötte; öntötte és zúdította maga köré, de olyan gyorsasággal, hogy amikorra leszállt az este, finom, egyenletes víztükör csillogott a fölszaggatott jég tetején. Büszkén és elégedetten járta körbe este az újdonatúj korcsolyapályát. Egy helyütt aztán két cöveket ütött le a fagyos földbe, annak jeléül, hogy ezután ott lesz a bejárat.

Attól kezdve ő gondozta a háza előtt évenként befagyó tavat. Csinosrtgatta; a partra lócákat szerkesztett, és szedte, kasszírozta utána a biztos megélhetést jelentő belépődíjakat.

Hétvégeken vidám vásárt rendezett; felesége jó pénzért készített similabdáit és a sóval, borssal, paprikával felfűszerezett forralt borát vitték a fázósabbak, mint a cukrot. Leleményes­ségüket nem győzte csodálni a falu. Mikor pedig még egy felkurblizható ládikát is szereztek valahonnan, aminek a tuturájából zene kezdett harsogni a táncospárok korcsolyái alá, irigykedő szomszédja ezt mondta Jokára: ördöngös!

Így ment ez évekig. Joka cigány gazdag ember lett; házat épített, szépet, pompázatosát. Feleségét és gyermekeit, akiknek a száma időközben ötről tizenegyre szökött, pomádésan járatta, s attól kezdve azt kezdte híresztelni róla az irigységet magában derekasan tápláló, nagy bajuszos szomszéd, hogy Joka vagyonra – kincsekre, aranyra és ezüstre tett szert.

Akkor kitört a háború. Kezdetben nem hozott nagy változást ez a nagy változást ígérő világindulat. Nem fordította fel fenekestül sem Joka cigány életét, sem pedig a faluét, amelynek a legeslegszélén lakott, derék, nagy bajuszos szomszédja tovább gyűrűződő irigysége által övezve. Az emberek továbbra is élték a maguk mindennapi életét – nem folyt az utcákon vér, nem árasztották el a környéket sebesültek, nem zúdultak a civil lakosság nyakára a messzi csatamezők hadirokkantjai. Katonai jármű is csak egyetlenegyszer gázolt keresztül a falun, de az sem volt egyéb két könnyű lovas szekérnél. Ezek vitték a községháza elől az állomásig a háborúba induló, villámló tekintetű hadfiakat.

A felpántlikázott lószerszámok és a katonazenekar pattogó ritmusú, vidám búcsúztatói miatt e messzire robogó szekerek inkább hasonlítottak vőfélyes kompániához, mint bármi máshoz; mintha bizony éppen csak ide, a szomszédos faluba igyekeztek volna vidám leány­kérőbe.

Joka élete is lakodalom volt még akkor. A világháború örömére hétszerte többen kezdtek korcsolyázni, mint addig. Volt úgy, hogy egy-egy szombat-vasárnap a háza előtt parádézott az egész falu. Hanem aztán egyszer csak megfordult a világ: kezdett elnéptelenedni a korcsolyapálya; az emberek már nem a maguk életét élték – folyt az utcákon a vér, a környéket sebesültek és csonkák, sírdogáló hadirokkantak árasztották el. Katonák és katonai járművek zúdultak elő; dúlták-szántották a falu földjét, úgy tűnt, az évek óta szemben álló hadfelek annyi keserves csetepaté után éppen itt akarják eldönteni a világháború sorsát. Abban az esztendőben mindezek mellé még olyan cudar tél is kerekedett, amilyenre ember- emlékezet óta nem volt példa.

És akkor Jokát elővette a fejfájás ismét. Kezdődött pedig ez számára akkor, amikor e közelben zajló háborús tusakodások miatt kezdtek kiapadni a bevételi forrásai is. És bizony, az irigy szomszéd híresztelésével ellentétben, nemhogy kincsei nem voltak szegény világsze­génynek, de még annyija sem maradt sokévi munkájának gyümölcséből, amennyije volt azon a régi karácsonyestén, amikor a betlehemes házikóval és az üstököscsillaggal nyakába vette a falut.

Mert akkor legalább volt falu, amit a nyakába vehetett, és voltak benne adakozók is, akiknek még volt mit adniuk. Mindennek a tetejébe a felesége egyik napról a másikra hirtelen még meg is betegedett. Szomorítóan furcsa kór, szomorítóan furcsa betegség kerítette hatal­mába szegényt. Először csak csukott szemmel járt. De később rájöttek, nem is hall. Hamarosan aztán elveszítette a beszélőképességét is, végül pedig, amikor már azt hitték, nem lesz több istencsapása, mint valami mérges gomba eső után, hirtelen elkezdett püffedni. Fokozatosan olyan hasat eresztett az istenadta, mint egy mindenórás, aki gyermekáldás elé néz.

E csodálatos elváltozás láttán Joka cigány először elsírta magát. Aztán – merthogy eléggé meg volt már keseredve az élete – beletörődve megvonta a vállát. Azt gondolta, biztosan a háború az oka ennek is. Átment, átgázolt a feleségén a háború! Hát miért úszta volna meg éppen ő? A közeli városok szüntelen bombázása idáig is elhallatszott. A világító légigyertyáktól fényesebb volt az éjszaka, mint a világos nappal. Olyan szörnyű zenebona volt itt három nap, három éjjel, hogy abba csak elnémulni, csak megsüketülni, csak megvakulni, csak megnyomorodni lehetett.

Hanem hát a felesége hasával nem nagyon akart egyetérteni. Egy ideig töprengett: lehetséges, hogy az év eleji nagy ágyúzások és a legelső bombatámadások idején megfe­ledkezett volna magáról, és kínjában odabújt volna a feleségéhez? Na – gondolta még keserűbben –, más ide már nem is hiányzott!

Aztán elérkezett a december. Valamicskét arrébb húzódott a háború is, és Joka cigány egyik nap azzaí állított haza:

– No, eljött, aminek el kellett jönni! El van katonák által foglalva a falu! – S mintha a felesége választ adott volna neki erre a se keserű, se semmilyen ízű kifakadására, ő így folytatta: – Igen. Igen, de ezek nem azok. Nem azok, akik a múltkor. Most mások jöttek. Éppen ebből lehet a legnagyobb kalamajka. Mert ezek nem olyanok, mint azok. Ezek szétágyúzzák a templomot. Felborítják a kastélyt. És a papokat, a kisasszonyokat meg a grófokat, úgy hírlik, munkára hajtják. Aki ki meri mondani mától kezdve az Isten nevét meg azt, hogy szent karácsony, hát az megnézheti magát! – Odahajolt a dunyha nagyságúra növekedett, beteg asszonyhoz, azután a fülébe súgta: – El kell dugnom a kis jászolt, feleségem. A csillag kivételével, jól hallgass meg, el kell dugnom mindent.

Mint valami tolvaj, úgy settenkedett ezután Joka a saját háza körül. Szürkület után végül a szalmával bélelt és régtől fogva üresen tátongó krumplisverembe rejtette a megfakult betlehemes házikót. Ámde amikor betette rá az ajtót, észrevette, hogy a szomszéd cigány, aki még őnála is szegényebb volt, annyira legalább, mint az Isten egere, figyeli. Figyeli ám, de nem akárhogy!

Joka erre visszament a veremhez. Kikotorta belőle a dobozt, aztán lopva visszasietett vele a házba. Ott aztán nézegette, meresztgette rá a szemét, végül megkapta, és elszántan felkapaszkodott vele a padlásra. Lefelé jövet megint észrevette a kukucskáló szomszédot. A betlehemes házacska barmaival, angyalaival, jászolával és örvendező háromkirályával együtt ezért harmadjára is visszakerült a házba. S akkor Jokának új ötlete támadt: ásót ragadott, a háza közepén gödröt ásott, vagy félméterest, és a ládikát belesüllyesztette.

Hanem aztán munkálkodása közben arra lett figyelmes, hogy a kint felejtett üstököscsillag nagyon fénylik ám! Sokkal inkább, mint ahogy szabadna neki. Ördög vigye – gondolta, és valahogy belepréselte a gödörbe azt is. De amikor hozzáfogott, hogy rákotorja a földet, megint észrevette a nagybajuszos szomszédot. Az ablak alatt állt, sovány, barázdált arca odatapadt a párás üveglapra. E határtalan szemtelenség láttán Joka dühbe gurult. Lesz, ami lesz – döntötte el végleg, és visszacsinálván a gödröt, a helyére állított mindent. Jöjjön – gondolta jöjjön, aminek jönnie kell!

Jött is! Nem váratott magára sokáig. Derék szomszédja, aki még az Isten egerénél is szegényebb volt, a leskelődés után ezekkel a szavakkal szólította meg odahaza a feleségét: – Igazam volt! Csakugyan van aranya! A saját szememmel láttam, amikor el akarta ásni.

– Hogy lehetsz ilyen Júdás – nézett rá ferde szemmel az asszony. Torzonborz volt, körülötte hat pucér gyerek csúszkált a szoba sáros földjén, egy pedig a réklije alatt kotorászott, akkora volt, mint egy kis fekete szőrű patkány. – Mit lesed azt a cigányt állandóan, hát van neked ahhoz közöd?

– Van bizony! – toppantott a nagybajuszos cigány. – Új világ lesz, senkinek nem lehet aranya! És ezt, ha akarom, el is intézi a parancsnokság. Ne félj, egykettőre elintézi!

– Eriggy, eriggy, irigy kutya! – kiáltotta utána az asszony. – Majd adnak néked azon a parancsnokságon aranyat!

Úton a parancsnokság felé ez a derék jó szomszéd, ez a nagybajuszos, fénylő szemű cigány ember, aki egyre csak latolgatta, gondolatban egyre csak alakítgatta magában az eljövendő új világ menetét, fenemód elszántnak mutatkozott, és bátornak. Ámde amint a parancsnokság közelébe ért, rémülten tapasztalta, nem az a parancsnokság van, mint amire számított. Falfehéren újságolta odahaza: – Vissza van foglalva minden. Mire odaértem, visszafoglalták.

Éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Hánykolódott mindvégig. Reggel aztán, mivel az irigység nem hagyta békén, ujjongva felkiáltott: – Az is parancsnokság! Hé!… – Felrázta alvó feleségét. – A szűzmáriáját, hát az is parancsnokság!

Hogy a guta mégis miért nem ütötte meg, amikor másodjára is hasztalanul zarándokolt el a parancsnokságra, az csak azért volt, mert az irigyeket nem szokta megütni a guta. Mindenesetre csüggedten fordított hátat a kihalt épületnek, és hazafelé keserűen széttárta a karját. Ki érti ezt? – motyogta maga elé. – Hová lettek?…

A közeli árokból aztán, a méteres hóbuckák alól két ormótlan katona bukkant eléje hirtelen. Mivel azonban a háború folyamán ennyire a közelébe hadviselő katonáknak még nem került ez a bátor és derekasan viselkedő szomszéd, ijedtében először elsápadt. Egy pillanattal később mégis ujjongva kiáltott fel: – Hó!… – rikkantotta el magát. Kapálózva, kézzel-lábbal mutatta a faluszéli viskók felé vezető utat. – …A márjáját, hóha hó!…

A katonák először egymásra néztek. Mikor aztán éber kíváncsiságot tanúsítva megindultak az örömében még mindig ugrándozó, nagybajuszos cigány után, hatalmas nemezcsizmáik alatt sírni, csikorogni kezdett a hó.

Nem lehetett könnyű dolga a Teremtőnek, amikor megalkotta a világot. S milyen felelőtlen undorral fordíthatta el a fejét, és hagyta magára tökéletlen alkotmányát, amikor azt látta, hogy biz ez így nincsen jól! így történhetett, minden bizonnyal így eshetett a dolog, hiszen ha nem így esett volna, a világon azóta ezernyi dolog másképpen történhetett volna. Joka kis híján elájult a félelemtől, amikor megpillantotta házának ajtajában a jövevényeket. Kínjában először odabújt a feleségéhez, a háború borzalmaitól oly csúfosan megrokkant szegény cigány­asszonyhoz, nyüszített neki egy sort, de miután végigcsókolta a gyerekeit is, fölemelt fővel a szoba szegletéhez lépett, átnyalábolta a betlehemes házacskát rejtő ládikót, magához vette a szikrázó fényességgel világító üstököscsillagot, aztán, mint aki az utolsókat cselekszi, elszántan kitette a ház közepére.

– Íme – mondta elcsukló hangon. – Szét lehet ágyúzni. Engemet pedig, mint valami grófot, tessenek elhajtani!

A katonák előreszegezett fegyvercsővel nyomultak be Joka cigány házába. Amíg az egyik kutakodva, ellenséget keresve belesett az ágyak alá, benézett a sifonér mögé, felhajtotta Joka cigány feleségén a dunyhát, felágaskodván bekukkantott a sifontető rejtett zugába, addig a másik a bejáratot őrizvén komoran megszemlézte a családot. Egy pillanattal később azonban társával együtt a tűzhely előtt didergő nagybajuszos szomszédra nézett. Kérdően összevonták a szemöldöküket, morgás, elégedetlen dünnyögő hangok, káromkodáshoz hasonlítható hosszú, kacskaringós mondatok következtek ezután. A szomszéd, amint kipattant a ládatető, és előkerült belőle a karácsonyi játékszer, kifehéredve nekiszédült a falnak, s várta, hogy lesújtson rá a lehető legmagasabbról érkező harag. A harag nem váratott magára. Jött is hamarosan, jött ám, csakhogy nem az égi magasságból! Az egyik katona, amint fölemelkedett a ládika mellől, szánakozva kezdte csóválni a fejét. Hanem aztán, mivel úgy gondolta, hogy feddésnek ez, kellős közepén a háborúnak, édeskevés, hirtelen haragra gerjedve megragadta a fényesen tündöklő üstököscsillag botját, és a fal mellett ájuldozó nagybajuszos szomszédnak jól odasózott vele.

Öt nap és öt éjszaka telt el úgy, hogy odakint még zengett a háború. Öt nap után aztán olyan csendesség támadt, hogy azt lehetett hinni, meghalt a falu. De nem ez történt. Katonák lepték el a házakat; özönlöttek mindenünnen, hamarosan olyan forgalmasak lettek az utcák, mint a nagyvásárok idején. A híresztelésekkel ellentétben nem ágyúzták szét a templomokat. Csodálkozására Joka cigánynak, nem hajtották el a papokat, biztatták őket inkább, hogy nosza, szívük és lelkűk parancsolata szerint tárják ki kapuit Isten házának csak azért is, aztán hajrá, imádkozzanak!

Jokának azonban fájni kezdett a feje ismét. Törte a kenyér után egy nap, törte két nap, mígnem a harmadikon elérkezett a már nem tudni hányadik karácsony. S mert jobb ötlete már nem támadhatott aznap, leült a betlehemi házikóval szembe, és nézte, bűvölte, simogatta egy ideig; összeeszkábálta közben a szomszéd fején kettétört csillagot, végül pedig gondolt egyet, és a szent játékszerrel, immár Isten tudja hányadszor, nekivágott a falunak most is.

Igyekezett betérni mindenhová. Kereste a tanítót, a jegyzőt, a szolgabírót; kopogtatott a postamesternél, ácsorgott a főcsendőr háza előtt, bezörgetett az állomásfőnökhöz, a sin- térhez, a doktorhoz, a tyúkászhoz, de a gátőrön kívül, aki most nem kért az isteni dicsőségből, senkit nem talált odahaza. A kastélyt pedig, ahol katonák tanyáztak, sürögve udvarán, mint hangyák a bolyban, Joka most elkerülte. Csüggedten, összefagyva, szakállán csillogó jég­csapokkal tért haza aztán. Ám faluszéli háza körül szokatlan dolgot tapasztalt. Olyan fényesség tódult a ház ablakán kifelé, amilyet azelőtt elképzelni sem tudott. Vidám, fényesen kavargó füstkarikákat eregetett magából a tető fölötti csámpás kémény is. Nohát – gondolta elcsodál­kozva –, leszállt volna az Isten?

Lopakodva, surranva, settenkedve közeledett a ház felé. Az ablaknál aztán, amikor benézett, a látványtól végképp elcsodálkozott. Felesége, ez a háború borzalmaitól oly csúfosan eltorzult, hatalmassá dagadt, hamuszürke asszony most kipirultan, örömtől sugárzó arccal trónolt a családi ágy tetején. Karján csecsemőt himbált, akinek úgy fénylett, úgy tündökölt az arca, mint valami lámpás. Bent volt a kutya, a macska, a malac; ébren voltak és vidámak voltak a gyerekek is. Énekeltek – anyjukkal együtt fújták a legszebb karácsonyi dalokat.