SIMOR ANDRÁS

Radnótit idéző

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ezt kérdezted félszáz évnek előtte hazátlan,
míg hazaindult álmod, vágyad, a szép szabadító
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Szerbia vak tetején most megvan-e még az az otthon,
értik a szép szót még, vagy lángszavú bomba riasztja
onnan a verset, mint mikor írtad várva a jó hírt,
ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva.
Hangos olasz, szakadár szerb úgy él vén Európa
rémei közt, mint félszáz évnek előtte az álom
drága reményét váró, s úgy vár emberi sorsot
ismét, mint várt férgek közt fogoly állat, a költő?
Szerbia vak tetején még értik e hexametert is?
Lesz-e jövendő, kérdezem én is, hexameterrel,
asszonyi szóval, büszke reménnyel, vagy csak a vég lesz,
hol sorsunk keretét elereszti a lassú tekintet,
várva a semmit, a sűrű homályba bukót, a csodákat.
Félszáz évnek utána megint horkolva repülnek
onnan a foglyok, szállnak a holtak – s hol van az otthon?
Horvát, méla muzulmán, vad szerb otthona hol van?
Látom az árnyad, vaksin, hernyóként araszolgat
ott a homályban az árnykéz, sort sor alá tapogatva,
míg a szabadság angyala őriz fénytelen éjben.
Fénytelen éjben őriz-e minket egykori angyal,
és van-e még ügy, melyért halni lehetne, akár ők,
kik mentek némán, önként fegyverrel a kézben,
mert akkor tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn.
Hol van az ügy, mondd, és hol vannak a harcra tiportak?
Hangjuk hallva szívem, kezem őrzi kezük szorítását.
Guillén és Zogović, Roque Dalton, drága barátok,
erre az éjre, amelyben szólok jajteli szóval,
hozna-e hajnalt versetek, eltűnt, jóval erősebb,
szép haragú szavatok, mert én csak hallgatok itten,
vagy nemet intek, nincs igenem már erre a korra.
Nincs születőben az ország. Útrakelünk, de hová s mért?
Nem közelít az az óra, megálltak mind mutatói.
Próféták s költők dühe gyávul. S étek a népnek
s innivaló nincs! Mégis útrakelünk, gyere, gyűjtsük
össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már.
Új falak őrzik holnap a porba, a vészbe lehulltat,
és a világ majd újra felépül, lesz Ige s Törvény.

GYÖRE IMRE

R. M.

A láb mit ér,
ha földig ér?
Létet, ha van bakancsa
s léphet kemény parancsra.
Halált, ha viszi
rossz szekér,
és talpa alatt
fú a szél,
akárha felakasztva.
Most lóg egy rossz
saroglya
rácsa közt,
saroglya foglya
a balja és a jobbja,
nem fordul balra, jobbra.
Csak lóg kéken,
lila-sötéten,
hinta-palinta,
fekete tinta,
csöpög belőle
sárra és kőre.
Egy vers? Lehet.
A képzelet
csöpöghet ott is,
nemcsak tollból.
Nem mindig.
Olykor.
S ez éppen:
oly kor.

Látod, Fanni, ez itt
egy szekér, kerekeit
sár lepi vastagon,
mégis kicsit rokon,
hisz erre-arra visz,
és vélem téged is.
„Te állandó vagy bennem
e mozgó zűrzavarban,
tudatom mélyén fénylesz
örökre mozdulatlan,
s némán, akár az angyal,
ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván
temetkező bogár.”

Itt vagy, Fanni?
Csak nézzed:
elöl s hátul
a Végzet.
Adhatnál
csöppnyi mézet
ajkadról, Megidézett,
vagy vizet inkább,
édest.

Nézel? Az most a gondom,
hogy gondolom és mondom,
naponta tízszer kérdem
álmomban, fekve, térden:
Mi lesz most azzal,
aki míg csak él,
amíg csak élhet,
formában beszél,
s arról, mi van,
ítélni így tanít.”

Mi lesz, mi lesz? A forma
tartja, mi szétomolna
nélküle, sárba, porba.
De mégis kérdés naponta:
a versből lesz-e pajzs majd,
s elűz-e vad darázsrajt
a méhesből, hol méhek
szelíden döngicsélnek,
míg halk kékjén az égnek
dörögnek harci gépek?
Szállnak, halált petéznek,
a holtak égre néznek,
formát formázz most, lélek,
s mint vízben tengerészek,
kiknek hajója léket
kapott, kapaszkodj, lélek!

Kapaszkodj, ráz a szekér, de
szekérderékba kéne,
friss szalma melegébe
búni, s ébredni délre,
tyúkhúsleves-ebédre,
pár szem eperre végül,
míg délutánba szédül
a dél, azt meg majd alkony
váltja a folyóparton.

Akár villámcsapott fa,
vagyok most széthasadva,
két törzzsel, egy gyökérrel,
múltba s jövőbe ér fel
két fél-felem és szólal
dühödt kiáltás, sóhaj,
együtt s ellenkezően,
szekéren, őszidőben.

Ó, Fanni, mért, hogy itt vagy,
és árnyad mért, hogy itt hagy?

Szabadság angyala, hol vagy?
Mért alszol, mint a holtak,
a föld alatt, aléltan,
dermedten, mint ha tél van?
Kiáltsatok rá, felkel
pallosával egy reggel,
sújt földre, sújt az égre,
s maga is, mintha égne.
S neked is
„haragod füstje
még szálljon az égig,
s az égre írj,
ha minden összetört.”

Az ég, az ég, az ég is meggyötört,
imák, bombázók húznak rajta kört,
s legyilkoltak ráznak felé ökölt.
Most éppen
köd s dara hull az égből
szöszöske hó helyett,
nagyot húznak tejéből
megrögzött korhelyek.

Szekerek ráznak, visznek
fásultakat, s kik hisznek:
„a világ újraépül
s bár tiltják énekem
az új falak tövében
felhangzik majd szavam.
Magamban élem át már
mindazt, mi hátravan.
Nem nézek vissza többé…”
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csakhogy mért is ne néznék?
Mért kéne elfelednem
mi volt, mi van, a Rémség
gubóját, kinn, és bennem
halálba szökkenését?
Párnánk, a redves téglát,
a sáros marharépát,
nem ismert vad gyümölcsöt,
belet rándító görcsöt,
a lövést, a letépett
szőlőért járó véget?

És Dési Hubert, Pistát,
ki sorsa ellenére
volt mester s példakép,
s arra int minden képe:
„Ember vigyázz,
figyeld meg jól világod,
ez volt a múlt,
emez a vad jelen,
hordozd szívedben.
Éld e rossz világot,
és mindig tudd,
hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen.”

S Bálint Gyurit, kit végképp
nem tudtam elsiratni,
csak mintha én sem élnék…

Ó, hol vagy, Fanni, Fanni!

Az érték és a mérték
széttört és telemerték
jó kútjaink halállal.
Külön kopog a földön
holt madár és madárdal,
üres lett minden térkép,
fölöttük szívünk szárnyal,
s nem látja rejtett fészkét…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
No, vissza!
Lóg a lábad,
és kék, és egyre hosszabb,
ahogy a keze nyúlik
a póznán felhúzottnak,
a tízszer kikötöttnek…
A rossz szekér zötyögtet,
zötyögök én, zötyögnek…

Ostorcsapás! A homlok!
Lejjebb ér: megvakít.
– Büdös zsidók! – a hajtó
sajnálja lovait.
Ha nem lennénk itt,
nyilván
nem lenne ő sem itt.

És mért, és mért? És öldös,
ostorral üt, üvöltöz.
„Nekem szülőhazám itt
e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó
gyerekkorom világa.”
… hazám ez itt, honom!

Nagybátyáim leülnek
mellém a balkonon,
Arany, Ady, Kazinczy
s a többi jó rokon,
és ősöm, Horatius
csakúgy, mint Salamon,
Máté, mellette János,
Jézus, Dávid király,
beszélgetünk, jő Fanni,
diót és bort kinál –

magyar költő vagyok
mindig, s függetlenül
attól, ki a miniszter,
s mily bársonyszékben ül,
és ki tagad ki éppen,
vagy éppen befogad,
míg a töltésbe süpped
velünk e rossz fogat…

…népem nem kiáltoz rám
a polcról: pfúj, zsidó,
kart nyújt védőn fölébem,
ha golyó hull, ha hó,
óvna és rejtegetne,
mint rokont hű rokon,
míg szabad Nap ragyogna
sötét égboltomon…

De hagyjuk, ó, de hagyjuk,
mindez kit érdekel?
Fenn szállnak már a hattyúk,
s mindegyik énekel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A gáton, itt a gáton,
pár emberroncs szekérrel,
körös-körül, még látom,
a föld az égig ér fel,
egy templom-rom az ujja,
ez itt a régi Abda,
az új meg túl a gáton,
hol ár nem éri. Labda:
nincs erre jobb rím, fénykép
minden pillantás, rögzül,
fejen áll, fölcserélték,
Néhányan gödröt ásnak
lihegve és sietve,
már térdig földben állnak,
a gáton túl az este,

Ó, Fanni, nem talállak,
hol vagy, melyik zsebembe?

Már kettőt tarkón lőttek,
és önként áll helyükre
más kettő, dolgok rendje…

Ó, Bálint Gyuri, hol vagy,
befelé hallgatózom,
mért hallgatsz, mint a holtak?
Túl messze vagy még tőlem,
vagy lehet: túl közel vagy?

Még kettő, tarkónlőtten,
nem ébrenlét, nem álom,
húsz roncs és két szál puska,
elmarkolhatnák puszta
kézzel: nem jut eszükbe.
Már nincs mögöttük lábnyom…

Készülj,
hisz mindig
tudtad:
Egyedül,
egyedül,
esel át,
esel át
a
halálon…

TABÁK ANDRÁS

(Abdán)

Talán nem is a kivégzés volt
a legszörnyűbb számára akkor
(készült már rá egy évtizede),
hanem a kétség: mit zsebe rejt,
a verseivel telt, szerb irka
megkerül-e még majd valaha.

CSÁK GYULA

Statiszták ^*

1

Kalló Banduc Raymond keserű levében fortyogva ült a fényesen kivilágított Operaház dísz­páholyában és figyelte a frakkos öregembert, aki a színpad felé futott, anélkül, hogy milliméterrel közelebb került volna hozzá. Ez azért volt így, mert gumiszőnyegen szaladt, mely az övével ellentétes irányban mozgott.

A gumiszalagot a zenekari árok fölé szerelték, arra egy karmestereknek szolgáló ketrecet emeltek, s ebben loholt az elcsigázott szerencsétlenség, görcsösen kapaszkodva kétoldalt a pulpitus korlátjába. Olyannak tűnt, mint aki saját holttestét vonszolja.

– Stop! – rikoltotta egy színpadon álló, Bermuda-gatyás óriás. Tarka rövidnadrágja fölött kilógó derekú, kanárisárga trikót viselt, a fél arcát fekete napszemüveg takarta s a fején szorosan passzított hajháló vöröslött. Szétterpesztett combjain, lábszárain és két mezítelen karján ag­resszív izomcsomók táncoltak.

Miután elbődült, hatan ugrottak a rogyadozó vénséghez. Gyors mozdulatokkal tatarozták verejtékben fürdő arcán a festéket, igazgatták Beethovenesre mintázott frizuráját, rendezgették ruházatán a redőket, miközben szüntelenül magyaráztak neki valamit.

– Szájlensz plíz! Felvétel! Redi! – hangzott a bermudás kanári második üvöltése. Kilenc irányból jupiterlámpák vakító fénykévéje zuhant a ziháló ál-Beethovenre, csontvelőig hatoló gépi muzsika töltött be minden teret, magasba lendült a frakkos kis figura két karja és kalimpált, mintha vezényelne. Egy daruval mozgatott, valamint két másik, a színpadra rögzített felvevőgép ágyúcsöve szegeződött rá.

A közelben állók feszülten figyelték. Vele szemben, két méternyire tőle, a zenekari árokban felhalmozott ládák tetején egyensúlyozva vékony, borzas fejű nő hadonászott az öreg tükör­képeként. Jól értesültek azt mondták Raymondnak, hogy ez járatos a karmesteri szakmában, ismeri a rettenetes erejű zenét és az a feladata, hogy mozdulatai utánzására ösztökélje a tudatlan dirigenst. Fenn, a színpadon egy másik nő vonaglott; ritmikusan himbálta szakadt farmerbe préselt, óriási ülepét. Ezzel a hiányzó énekesek jelképes jelenlétére hívta fel a trottyos karnagy figyelmét, aki ily módon – mindkét nőre figyelve – hitelesen irányíthatja egyszerre a zenekart és az énekeseket.

Ámde: nem irányította hitelesen. A zeneileg műveletlen Raymond is csalódottan látta, hogy most, a tizenkettedik ismétlés alkalmával is nagy különbség van az öreg és a vele szemben elő­mutogató nő karlengetése között. Akárha két külön művet vezényeltek volna. Leginkább lehangoló, mert leginkább feltűnő volt, hogy főképpen az utolsó taktusoknál tért el a vén ember a kívánatostól. Futtatása, vagyis testi kínzása arra szolgált, hogy kegyetlenül elfáradjon s azután olyanná legyen a filmen, mint a zene egészének hatásától megőrült és megsemmisült lény. A végső pillanatban feje fölé kellett löknie ökölbe szorított kezét és úgy torpanni meg, mint aki a lét és nemlét határán remeg – kifeszülten. Két-három ütemmel azonban ezúttal is hamarabb markolt a gigantikus lám­páktól átvilágított, porzó űrbe, mint kellett volna.

A napszemüveges úgy tett, mintha az eget meszelné.

– Ennyi! – kiáltotta, mire elhallgatott a zene, kihunytak a jupiterlámpák, félrevonultak a kamerák mögül az operatőrök, megindult a gumiszalag és újra kezdte futását a frakkos. Elegáns ruhadarabja szárnyai rendetlenül röpdöstek, akárha bajba jutott madár vergődne.

Már a harmadik sikertelen próba után felmerült Raymondban, hogy miért gyötrik ezt az elaggott félmajmot, aki primitív utánzásra sem képes? Érthető, ha törekszenek a filmesek, hogy elkapják a pillanatot, amikor az általuk elképzelt, leghitelesebb módon végzi munkáját a karmester, de akkor miért nem igazi karmestert alkalmaznak? Képzett karnagy talán nem vállalna efféle közreműködést? Avagy annyit kérne, amennyit a filmesek nem tudnának megfizetni? Ellentmondott ennek a más tekintetben megnyilvánuló, esztelen pazarlás.

A kanáritrikós ráripakodott például a huszonhetedik sorban ülő statisztára: „Kérem, hogy a szék alá dugott nejlonzacskót adja át munkatársunknak! Tájékoztattuk önöket, hogy semmit nem lehet behozni a nézőtérre!”

A megszólított azzal érvelt, hogy nem látszik majd a filmen, ami a szék alatt van, mire a kanári-kolosszus azt harsogta: „Mindenhová odalátnak a kamerák! Rejtett kameráink vannak, amelyek előtt nincs titok!”

Folyamatosan takarították a nejlonzacskókat a munkatársak: fekete pantallós és fekete bőrdzsekis, birkózó alkatú, szótalan férfiak.

Más esetben azt rikácsolta a hajhálós: „Ébresszék fel ott a harmadik emeleten a hölgyet, aki magáról megfeledkezve durmol!… Kérem, uram, ott a bal kilencedikben, ugyan már erőltesse vissza piskótalábát a cipőjébe!”

Kizárt dolog volt, hogy arról a helyről, ahol ő állt, beláthatott a harmadik emelet magasába, amiként egy lehúzott cipőt is csak az „Isten-szeme-mindent-lát-kamerák” segítségével fedez­hetett fel.

Miért volt szükség intimus jelentéktelenségeket éberen figyelő kamerákra, ha a karmester munkáját akarták filmre venni? É£ miféle hibbant ötlet, hogy a nézőteret ezer felcicomázott aggastyánnal töltötték meg?! Rendben van, kell a zsúfolt nézőtér, de mikor volt olyan előadás az operatörténetben, amelyet csak véneknek mutattak be?

A pénzbőség jele volt, hogy a karmester futtatása idején, vagyis „holt” időben sem oltották el a villanyokat. Valamennyi csillár üvegfüzére ragyogott, s a páholyokban sápadozó lámpák is égtek. Szemet bántóan csillámlott az öreg hölgyek tömérdek ruhadísze, hajéke, fülbevalója, karperecé, nyaklánca, gyűrűje. A sötét öltönyben meg szmokingban feszengő férfiak özöne között cifra operettegyenruhák is parádéztak.

Három héttel korábban, a televízióban meghirdetett „Statisztákat keresünk!” című szöveg olvastán is feltűnt Raymondnak, hogy csak olyan nyugdíjasok jelentkezését várják, akik saját sötét ruhával rendelkeznek. Azzal intézte el ezt a furcsaságot, hogy a filmesek feltevése szerint sok – jobb napokat látott – nyugdíjasnak lehet sötét öltönye, s így megspórolhatják a mellék- szereplők tömegének felruházását. Amikor a gyülekezés napján aztán meglátta, hogy legalább ezren tülekednek a toborzóhelyen, még inkább megerősödött benne: takarékossági szempontok vezérelték a filmeseket. Sőt! Az a jótékonysági megfontolás is ötvöződhetett a törekvésükbe, hogy anyagilag segítsenek ezer olyan öregnek, egy olyan hajdan jobblétben élő csoportnak, amelynek a lába alól kicsúszott a történelem a rendszerváltozás következtében…

Mindez azonban kétségesnek, mi több: mindinkább nevetséges ábrándnak bizonyult, mi­után ötödik órája pácolódott egy rigyegő-ragyogó roppant akolban, amelyben kemény paran­csoknak engedelmeskedve várta bizonytalan, egyre kevesebb jóval kecsegtető jövendőjét. Egy­re kévésé tudta elhárítani azt az érzését, hogy minden eddiginél nagyobb változás részese. Csupa szorongató szokatlanság halmozódott körülötte és idegeiben. Volt úgy, hogy páciensnek érezte magát, akit ezredmagával tereltek egy mindenen áthatoló, hideg fényű műtőterembe, ahol ezer öreg szívet készülnek kioperálni, anélkül, hogy másikat ültetnének majd a helyükbe. Máskor úgy tetszett, mintha egy felrobbant világ visszahullott darabjai között botorkálna; sok ismerős törmelék, mégsem tud közöttük eligazodni… Talán még él, de korábbi önmaga számára mindenképpen meghalt.

2

A díszpáholyban ült Kalló Banduc Raymond, csupa ismeretlen ember társaságában.

– Meg tudná mondani, kérem – fordult a mellette ülő, brillantintól csillogó, fekete hajú, szmokingos úrhoz –, hogy voltaképpen miben vagyunk benne?

– Isten kezében – tekintett fölfelé a brillantinos kedvetlenül és olyan dörmögő hangon, amely Raymondot magyarnóta-énekesre emlékeztette.

– Inkább a főrendező úr kezében – hajolt elő Raymond mögül negélyes mosollyal egy fonnyadt vénasszony. Túlrúzsozott ajkától műfogsora is piroslott. Hártyavékony blúza alatt mé­lyen bevágódott plöttyedt bőrébe fekete melltartója pántja. Földig érő bukjel-szoknyával takart lábait szétterpesztette és tucatnyi gyöngysorát hintáztatta, melyek a térde alá lógtak.

Ezeknél elfogadhatóbb magyarázatra vágyott Raymond. Érteni akarta az olykor lármás, máskor sikítóan süket, összességében mégis acsarkodóan ádáz hajcihőt, amely egész valóját bekebelezte és félelembe bilincselte. Félt ettől a félelemtől, és úgy akart szabadulni tőle, hogy megértse a forrását.

Raymond jobbján ült a magyarnóta-énekes, balján egy rövid nyakú, poroszos frizurájú, fókabajszú ember gubbasztott. Szüntelenül pogácsát rágcsált, ami azonban annyira száraz volt, hogy nem tudott beleharapni, hanem a tenyerében tördelte szét és onnan nyalogatta fel a morzsákat hangos szuszogással, csámcsogással, amíg végre aprókat nyögve lenyelte sajátos táplálékát. Az amúgy is felzaklatott Raymondot mindezzel még jobban idegesítette. Mentségére szolgált viszont, hogy időnként derűt fakasztóan gúnyolódott a Bermuda-gatyáson, akit hol ka- nári-Bermudának, hol elefánt-kanárinak, hol tölcsér-csőrű emlősnek mondott.

– Tudok angolul – köpött néhány morzsát Raymond öltönyére. – Arról mesél a film, hogy találkozunk a vénuszlakókkal. Meeting Venus. Ez áll a szerződésben.

A társalgásra, fecsegésre kiéhezett hölgy legyintett. Nyilván úgy találta: itt a pillanat, amikor fontossá lehet. Leereszkedően mosolygott, fuvolázva beszélt s oktató modorába még egy kis ízetlen kacérságot is kotyvasztott.

– Itt nem a bolygóról van szó, aranyoskám, hanem az istennőről. Rendszeresen járok statisztálni, jól ismerem az itteni bagázst, és ők mondták. – Hirtelen pörgetni kezdte marokra fogott bizsuját és vállat rándított. – Különben tökmindegy, nem? Ülünk, és filmeznek bennünket. Semmit nem kell csinálnunk, csak ülünk, és még fizetnek is érte. A múltkor lovak hasa alatt kellett bujkálnunk. Az sokkal veszedelmesebb volt, mint ülni a popón, de azért is ugyanennyit fizettek.

– Huhhuj! – ütött a térdére a porosz. – Akkor mi a szerencse fiai vagyunk! Na, uram – fordult Raymondhoz –, most megtudhatta, amire kíváncsi. Üdülőben vagyunk! Mindjárt rendelek egy függőágyat a Bermuda-egyenruhás kabinostól, mert elernyedtek a lovaglóizmaim, amit ke­gyed popónak nevez – csillantotta szemeit a hölgyre, akit egy korábbi alkalommal Madame-nak szólított.

Raymond egész felsőtestével hátrafordult.

– Én először vállaltam… ilyesmit… Ha Ön sokat jár statisztálni, nem gondolja, hogy most mégis, valami… rendkívüli helyzetben vagyunk? – Bizonytalanul körbemutatott. – Ez a sok ember… Állítólag ezren… üdülünk itt… A valóságban ilyesmi nem fordul elő.

– Honnan veszi, hogy ezek a valóságot akarják filmezni? – fordította gutaütéses ábrázatát Raymondra a nótafa.

A pogácsás nagy adag morzsát sodorintott be tenyeréről valószínűtlenül hosszú nyelvével. Markába beszélve mondta:

– Az igazi művészet soha nem pucér valóság, hanem egy kreatív elme szüleménye. Egy mégoly valóságtól elrugaszkodott filmnek is joga van rá, hogy a valóság illúzióját keltse, sőt, csakis akkor igazi, ha ezt meg is tudja tenni.

A brillantinos horkantott, mielőtt szólt volna, és előkapott zsebéből egy megviselt sokszorosítványt.

– Tévedés, hogy joguk van azt csinálni velünk, amit akarnak! Én is tisztában vagyok a joggal! – Papírját a porosz orra alá dugta. – Hallott már olyan szerződésről, amit a szerződő felek egyike nem írt alá?! Látja ezen, hogy a filmesek részéről bárki aláírta volna?!

– Nem ez a probléma, uraim – emelte fel tiltakozón, fájdalmas arccal mindkét karját Ray­mond. – Az a kérdés, hogy valóban filmet akarnak-e csinálni rólunk?

Ebben a pillanatban dörgedelmes hang érkezett a színpad felől. A Bermuda-gatyás ordított egy tölcsérbe:

– Maguk, ott, a díszpáholyban! Maga, maga is, kopaszkám! Ne forogjon, mintha nem tudná, hogy magához beszélek! Abbahagynák végre a kaszinózást?

Forgolódott Raymond, mert nem fogta fel azonnal, hogy ő a „kopaszkám”. Évtizedek óta változatlan választékkal fésült, dús hajjal érkezett hajnalban az Operaház közelében kijelölt helyre és ott kopaszították meg. Miután hosszas dulakodás eredményeként kézbe kapta szerződését, borbélyszékbe nyomták s mire ocsúdott, már belenyírtak három csíkot a hajába. „Ne! – ragadta meg a borbély csuklóját. – Ezt nem engedem!” A borbély hátralépett és széttárta karjait:'„Akkor végeztünk. Hatszáz ember várja odakint, hogy bejuthasson és szerződést kaphasson.” Vad indulat hevítette Raymondot, hogy a borbély arcába vágja a szerződését, végül azonban – mint minden hasonló kényszerhelyzetben élete során – elhamvadt fellángoló heve. Könnyeivel birkózva bic­centett és megadóan tűrte, hogy lapátra söpörjék hófehér haját, amit mindenki szeretett a család­ban, ami ösztönös tiszteletet ébresztett iránta idegen közegben is. Még azt is elviselte, hogy be­szappanozzák és megborotválják a fejét. A megalázó eljáráson túl külön lesújtó volt a felfedezés, hogy a tükörbe nézve dudorokkal torzított, enyhén kúp alakú koponyát látott.

A színpadról érkező dorgálás után kihúzta derekát és mozdulatlanul nézte a jövője után, vagy sósa elől futó karmestert.

Valaki felállt és illedelmesen kérte Bermudát, hogy engedje ki, mert vesebeteg.

– Kimehet – mondta hangosító kürtjébe az elefánt méretű kanári –, de nem jöhet vissza. Döntse el: mit akar. Lehet ellenkezni – jelentette ki annak tudatában, hogy vele senki nem ellenkezhet.

Rosszul tudta, mert különböző irányokból azt kiabálták, hogy a beteg öregnek igenis joga van kimenni és visszajönni. Nem vitázott Bermuda, hanem a hasán lötyögő kis szerkezetbe mondott valamit, mire a nézőtérre bandukolt három bőrdzsekis. Az ő nyakukban is ott lógott a walkie-talkie. Öt személyt intettek magukhoz a széksorokat elválasztó folyosóra. Ezeket nyilván a napszemüveges jelölte meg számukra.

– Nekik már ugrott az ezresük – mutatott a kitereltek után Bermuda.

További háborgás nem volt. Akiket megfélemlítenek, nem sokat beszélnek. Az első emeleti páholyból azt kiáltotta egy hang: – Helyes! Ki az ilyenekkel! Mért zavarják a munkát?!

3

Amióta Raymond idegeibe fészkelte magát a gyanú, hogy itt valami alapvetően nincs rendjén, űzte egy félelemben fogant kényszer, hogy nyomára leljen annak, ami szorongását szülte.

Akadt egy pillanat, amikor majdnem érteni vélt mindent.

Azt követően, hogy bepasszírozták hajnalban az öregek ezrét a nézőtérre, azonnal feltűnt Raymondnak, hogy az operaházakban szokásos, pompázatos díszletek helyett mindössze két kopár fal emelkedik a színpad két oldalán. Félreérthetetlenül vedlett börtönfalaknak látszottak. Azt állította a bennfentes Madame, hogy ezek egy éppen soron levő operaelőadás díszletei. Óriási munka lett volna kiszállítani ezeket a kellékeket, hát az Operaházat bérbe vevő filmesek megegyeztek az operai alkuszokkal, hogy maradhatnak a falak, mert a filmeseket csak a nézőtér érdekli. Ámde úgy helyezkedtek el a falak, hogy hátrafelé kisebbedtek, a nézőtér felé haladva magasodtak és szélesedtek, s egy gondolati perspektívát követve: bekerítették a nézőteret is. Semmi kétség tehát, hogy a falak a filmesek terveit szolgálják… Kérdés azonban, hogy miféle tervekről van szó? A régi rend híveit akarják kutatni?

Raymond akkor állt legmagasabban, amikor protokollfőnök volt a Minisztériumban. Régi Minisztérium volt, régi gazdákat szolgált benne, de hát csak értekezletek, díszvacsorák, foga­dások szervezésével foglalkozott, s az a tevékenység nem vonható egy kalap alá valamely politikai bűnözőével.

Megmozdította felpuffadt lába fejét és úgy érezte, csicsog meg tocsog a cipője belseje. Lehet, hogy csak izzadság, de lehet, hogy vér, mindenesetre nagyon fájt. Nv m ezt az öltönyt kellett volna felvennie, mert a hóna alatt vág. Mind a cipőt, mind az öltönyt félretette és már csak arra tartogatta, hogy abba öltöztessék halála után. Most azonban ezeket a holmikat kellett felvennie, hogy eleget tegyen a filmesek hirdetésének. Más ünneplője nincs is.

A hátába is belenyilallt a fájdalom. Soha nem ült ennyit egyfolytában, és úgy érezte, valami sűrű, zavaros lében abálódik. Ötödik órája rotyog ebben a löttyben, és már a csontja is porhanyóssá főtt. Verejtékgyöngyök lepték el koponyáját s görgött az egész az inge nyakába. Kínozta az orrát facsaró bűz is, amely külön undorító volt, mert nyilván nemcsak a saját bűze; az egész terem abban a gőzölgő pocsolyában fuldoklik, amit ez a véget nem érő értelmetlenség, ez a se-élet-se-halál, ez az élve-eltemetettség erjeszt magából.

Minthogy hajnalban kelt s mindenféle nyúzottsága mellett kialvatlan is volt – elbóbiskolt. Félig leeresztett pillája mögül nézte, hogy a gumiszalagon futó kisöreg ernyedten elengedi a pulpitus karfáját, lehuppan, és apró testét kiröpíti az övénél nagyobb gépi erő. Úgy hitte, álmodik, és csak akkor nyíltak tágra szemei, amikor egy jeges félelemtől áthatott női hang felvisított:

– Orvost!

4

Éppen csak megpillanthatta Raymond a repülő karmestert, s úgy látta, véres a feje. Az első sorokban ülők felugráltak, hátrábbról is a mozdulatlan test köré nyomakodtak és eltakarták Raymond elől.

– Vissza! – üvöltötte tölcsérébe a sárga trikós, miközben a hasán lógó szerkezetbe is hadart valamit. – Mindenki a helyére!

A nézőtéren ülő ezer béna, sánta, süket, vesebeteg, májbeteg, asztmás, bélgörcsös, ideg­bajos népség pánikhangulatán azonban most nem lehetett úrrá; mindenfelől áramlott a felajzott vagy csak bámészkodásra vágyó, kíváncsi tömeg. Furakodtak, amerre már sokan gomolyogtak, csak azért, hogy ők is ott legyenek. Többfelől ismételten orvosért kiáltoztak, majd egy hosszan elnyúló hang emelkedett az általános ricsaj fölé:

– Megölté-é-ék!

Három bőrdzsekis jelent meg a karmester körül nyüzsgő tömeg hátában, s miként a kom­bájnok haladnak előre a gabonatáblában, úgy vágtak rendet a puha húsú embermasszában. Felkapták a testet, és mivel a mögöttük összezáródó sokaságon már nem hatolhattak át visszafelé, felszaladtak a zenekari árok fölött levő hidak egyikére, majd eltűntek a színpad mélyén egy földig hulló függöny redői mögött.

Eközben szünet nélkül osztogatta parancsait hasi szerkezetébe a Bermuda-gatyás és több tucatnyi bőrdzsekis rontott elő eddigi búvóhelyéről. Tetőzött a zűrzavar, mert birkózásba kezdtek a vének tömegével.

A díszpáholyban viszonylagos rend volt. Igaz, a filmesek felismerhetetlen tervei szerint hajnalban idetereltek többsége is felugrott, egy emberpár azonban mozdulatlan maradt. Eddig sem beszéltek, és nem is mozogtak. Egymás kezét fogták a páholy hátsó traktusába húzódva, mintha egymást féltenék, vagy mintha önmagukat féltve kapaszkodtak volna a másikba.

Raymond, a pogácsás és a brillantinos előnyomultak a páholy mellvédjéig, a tarka nyak­láncokkal ékes Madame pedig kirontott a páholyból s a küzdőtér felé csörtetett. Mattezüstre mázolt, kopott sarkú cipellőjében azonban inkább vergődött és botladozott, mintsem száguldott.

– Gyalázat! – kiáltotta leginkább a Mindenségnek a vértolulásos magyarnóta-énekes. Megint előrántotta szerződését és hol Raymond, hol a porosz arca előtt rázogatta, s a jogról, illetve a jogtalanságról hangoztatta nézeteit. Leginkább a pecsétet hiányolta. Mivel a porosz is, Raymond is félrefordult, a mennyezetre emelt, forgó szemgolyókkal ordítozta a Minden-Semminek dühét.

Túlnézve a gyűrődő, hullámzó tömegen, a színpadra összpontosított Raymond. Nem sok minden történt ott, ám ami mégis, az Raymond szerint meghatározhatta az események irányát.

Általában üres volt a színpad, leszámítva a börtönfalat meg bizonyos műszaki kellékeket: rendetlenül halmozódó, kígyózó huzalkötegeket, létrákat, jupiterlámpákat és a három kamerát. Volt ellenben egy különleges rendeltetésűnek számító tárgy is, mégpedig egy karosszék. Az előtérben állt ugyan, de eléggé oldalt ahhoz, hogy kellő távolságban legyen az időnként meg­élénkülő jövés-menéstől, ezért alig volt észrevehető. Többnyire üresen árválkodott. A karfáján gondosan összehajtogatott pokróc hevert.

A szájlenszplizfelvételredi alkalmával mindig becsoszogott egy feje búbjától a sarkáig pú­pos ember és a karosszékbe ereszkedett. Betekerte magát a pokrócba és nem csinált semmi mást, mint mellére hullajtott fejjel üldögélt. Vékony szálú haja az arcába hullott, miáltal nehéz volt hinni, hogy látja azt, ami történik, de lehet, hogy nem is volt kíváncsi rá.

Arra gondolt Raymond, hogy ez lehet a filmesek törzsfőnöke vagy főpapja. Fanyar, belső mosollyal úgy egészítette ki a feltevést, hogy talán a főpecsétőr lehet, aki direkt eldugta a pecsétet, hogy ne lehessen a brillantinos szerződésére nyomni. Ugyanakkor annak a fővállal­kozónak vélte, aki a tömeges megsemmisítést irányította. Mindenesetre valami fő-fő volt. Úgy járultak elé időnként a „stáb” – vagy geng! – tagjai, mint keresztapa elé a maffiózók. Leguggoltak, még le is térdeltek előtte, türelmesen, tisztelettudóan hallgatták, vagy mondtak neki valamit, ő pedig csak bólintott, vagy tagadóan mozdította hajától takart arcát. Még a ki-vagyok-mi-vagyok- Bermudagatya is úgy pislogott rá örökös handabandázása közben, akár kutya a gazdájára, amikor lába elé helyezi az eldobott, majd lihegve visszahozott gumicsontot. Valakinek az volt a dolga, hogy mindig összehajtogassa a pokrócot, amit a púpos összegyűrve hagyott maga után a széken, vagy a szék mellett.

5

Amikor a nézőtéren kitört a zűrzavar, felforrósodott a színpadi élet is. Számosán csatlakoztak a közutálatnak örvendő, most mégis szinte szánandóan kétségbeesett Bermudához, és az övéhez hasonló tölcsérekbe rikoltozva követelték a közrendet. A zenekari árok fölé szerelt hidakra bőrdzsekisek álltak, a szó szoros értelmében hídfőállásokat foglalva el.

Egyszer csak becsoszogott a púpos főrend is, négy bőrdzsekissel a nyomában. Magához intette Bermudát, menet közben pár szót mondott neki, majd testőreivel együtt eltűnt a színpad hátsó bugyrában. Még nem jutott ki, amikor belesuttogott valamit kanári-Bermuda hasi valami­jébe – és iszonyú dörrenés rázta meg az óriási termet. Olyan volt, amilyen az ősrobbanás lehetett.

A díszpáholy mellvédjének bársonyszegélyébe kapaszkodva állt Raymond, mintha orkán­nal birkózna, s ezúttal minden korábbi aggodalmával egybeesően hitte, hogy itt a vég. Percek múltak el, amíg felismerte azt a néhány taktust, melyet a szerencsétlen öregnek volt keresztje vezényelni, s amely most ezerszeres hangerővel mennydörgött. Az egymáson tipródó tömeg úgy indult oszlásnak, mint valódi robbanás után a füst. Fülükre szorított kezekkel tántorogtak helyükre, vagy mozgásra képtelenné válva, letaglózottan a szőnyegre omlottak. Akik eredetileg is a helyükön voltak, a székek alá bújtak. A néhány rövid taktus folyamattá vált, mert újra-meg- újra-meg-újra kezdődött. Csak ezt a tornádó-zenét lehetett hallani, ez mindent elnyomott s minden más némán zajlott, akár a leghangosabb néma filmen.

Ahogyan igazi háborúkban halomra gyilkolják egymást az emberek, miközben valahol a vezérkarban vonalat húznak a térképen, kijelölve a védekezés vagy a támadás új irányát – akként döntött az operaházi háború kimeneteléről a filmesek főpapja néhány odavetett szavával. Ebben a végső pillanatban is büszkeséget érzett Raymond, amiért jól elemezte a nézőtéren dúló iménti förgeteg és a színpadon zajló parányi, de mindenre kiható mozzanat összefüggését.

Már széttaposva, végvonaglásban csúszott-mászott, nyöszörgött a hangtalan földszinti ellenség és még dörgött a zeneágyú, amikor visszatért a láthatóan bevattázott fülű fő-főnök a színpadra, és megint csak haladtában átnyújtott az intésére hozzápattanó elefánt-kanárinak egy cédulát. Rátekintett a papírra Bermuda, hasbeszélőjébe szólt és abban a pillanatban olyan csönd lett, amilyen az őscsönd lehetett – az ősrobbanás előtt.

Nagy természeti katasztrófák és közöttük is leginkább a titokzatos erőforrású földrengés elmúltával ébredeznek úgy félelmükből és dermesztő kábulatukból az emberek, mint most, a gigantikus hang-szörny kimúlása után. Amikor beleszólt kanári-Bermuda kézi mikrofontölcsé­rébe, gyűlölt és recsegő hangja szinte simogatóan hatott.

– A főrendező úr kéri, hogy mindenki nyugodjon meg. A bácsiért már kijöttek a mentők, és az orvos szerint semmi komoly baja. Szünet következik, de kérjük, hogy senki ne hagyja el a helyét. A beszélgetés engedélyezve.

Ezután mindenki elvonult a színpadról.

A leharcolt nézőtér ocsúdni kezdett lassan. Ápolgatták sebeiket a sérültek és mind zajo­sabban tárgyalták az átélt rémségeket, ahogyan ez nagy megrázkódtatások után lenni szokott. A díszpáholy harcosa, a Madame is visszatért és természetesen menten a látottak-hallottak, de főképpen saját hőstette taglalásába kezdett.

Néhány fehér köpenyes nő és férfi jelent meg a nézőtéren. Az hírlett róluk, hogy orvosok meg ápolók. Sétálgattak, s ahol nagy volt a sirám, ott megálltak és vigasztaló szavak mellé olykor nyugtató tablettákat is osztogattak. Bonyolultabb orvosi kezelésre, pláne elszállításra senki nem szorult. Akik pedig valóban rászorultak volna, leplezték bajaikat, mert a szerződés meghatározott pontja szerint elveszíti járandóságát, aki bizonyos határidő előtt elhagyja a hely­színt.

Éppen erről, vagyis a szerződés jogellenes voltáról mondta ismét a magáét a brillantinos, de nem nagyon érvényesült. A hölgy (aki a pogácsás merészen pimasz megjegyzése szerint egykor volt, előkelő bordélyok Madame-ját idézi) túlbeszélt mindenkit. Újraélte az eseményeket és rossz ritmusban véve a levegőt, előadta, hogy fejbe vágta cipője sarkával az egyik bőr- dzsekist. Veszteségként könyvelte el viszont, hogy „valami barbár” letépte leghosszabb nyak­láncát.

Raymond azon borongott: milyen könnyen rászedhetők az emberek. Elég volt, lám, ki­mondani az „engedély” szót, és máris azt hiszik, hogy szabadokká lettek.

^* Részlet az író Lázadás a Vénusz ellen című kisregényéből, amely a Z-füzetek 61. köteteként a Téli könyvvásárra jelenik meg. [vissza]

DOBOS ÉVA

Variációk Hedd Wyn, az első világháborúban elesett walesi költő verseire

1

E korba mért születtem én,
mikor az Úr száműzetett?
Dölyf duzzad, ritkul a remény,
országol vér és rettenet!

S tudván, az Úr ránk nem vigyáz,
testvér testvér húsába mar,
háborút hoz nyakunkra, gyászt:
övé korona és jogar.

Fűzfának ágán ring a lant,
mellyel daloltunk egykoron;
alant a költő: néma hant.
Elfúlt a dal: füst és korom.


2

Sárkány voltam, amidőn
elindult a harcos a haddal.
Pajzs voltam, védtem a gyöngét,
tetemekre virradt a hajnal, és visszarettent;
feltépett mellemben véresen dobban
minden Armageddon.


3

Jő még idő, leány, hogy a vihar
vad villámaival elcsendesül;
szellő száll fel a fák közül, s a szerelem,
az elűzött varázslat, itt terem.

A reggel, sárga sugaraival
víg ébresztőt rivall, felszáll a köd,
és újra szól a fák között a csalogány;
meglásd, eljő még az idő, leány.

KÁLNAY ADÉL

Áldozat

Azt mondták, akik régóta jártak a vendéglőbe, hogy a pincér mindig is néma volt. Persze elég hihetetlennek tűnt, hogy valaki úgy lehessen pincér, hogy sosem mondja ki, igen, uram, hozom, asszonyom, de kár olyasmin rágódni, ami ki már nem deríthető. Rengeteg idő telhetett el azóta, hogy a vézna pikolófiú megjelent tálcát egyensúlyozva a csöppnyi kerthelyiségben. Az biztos, hogy amióta én megtaláltam magamnak ezt a kis vendéglőt, azóta a pincér szavát nem hallottam. Az igazság az, hogy alig hiányzott a beszéd, mert olyan sajátos mimikával és testmozgással vette tudomásul a feladatait, hogy mozdulatait beszédnek lehetett képzelni. Talán nem is figyelek fel rá, ha egy szép őszi délután nem tűnik fel a szomszéd asztalnál egy különös pár.

Az utolsó napok egyike volt már, mielőtt ránk tör a hideg őszi szél és nyúlós köd fojtogatja a fákat. Még sütött a nap, de bágyadt fénye már nem melegítette át a fáradt testeket. Hamarosan visszavonulhatunk az üveges teraszra, vagy még beljebb, oda, ahová már nem jut el a termé­szetes fény, a sötét asztalokat csak az asztali lámpa világítja meg, s megáll az idő ilyenkor az emberek fölött. Némelyek kezdik elfelejteni, milyen napszakban érkeztek, mások talán arra gondolnak, milyen jó lenne ilyen örök árnyékban élni, biztonságos melegben, s szinte rettegnek a szemükbe vágó éles fénytől, ezért odázzák el az indulást. Én nem tartoztam azok közé, akik a belső terembe húzódtak vissza, örültem, ha minél közelebb voltam a fákhoz, a levegőhöz. Élveztem, hogy az első adandó alkalommal, mikor az eső vagy a hóesés eláll, kitárhatom a teraszajtót, s magammal cipelhetem székemet a fehér kavicsos kertbe, s biztos lehetek benne, hogy tüstént hozzák utánam az asztalkát is, meg egy meleg gyapjútakarót, s mire jól bebu­gyolálom magam, addigra ott gőzölög a fahéjas forralt bor vagy egy forró tea, esetleg csokoládé, attól függően, mihez van éppen kedvem. A fahéj illata keveredik az ázott avar illatával, s ilyenkor úgy érzem, a boldogsághoz soha nem is lehet más módon hozzájutni, s hogy hamis ábrándokat kerget az, aki nem ebben a kertben keresi. Amikor ráakadtam erre a vendéglőre, még mit se tudhattam minderről, a csöndessége ragadott meg, a hatalmas fák az udvaron, láttam, milyen sokan ülnek a kerti asztaloknál és még sincs semmi zaj, mintha a tányérok, kések, villák sem zörögtek volna annyira, mint máshol. Azóta sokszor eszembe jutott, talán a néma pincér az oka, hogy az ő csöndessége ragadt át mindenkire, még a tárgyakra is.

Mindez, mondom, akkor derült ki, amikor azon a szép őszutón megjelent az a különös pár… Miért is tartottam éppen őket különösnek, amikor mindnyájan eléggé különösek vagyunk?

Mert onnan mindenképpen kiríttak, külsejükkel is, és főként a viselkedésükkel. A férfi le­hetett úgy hatvanéves, gyér, őszes haját megkócolta a szél, ruháján látszott, hogy nemrég még teljesen kitöltötte, hirtelen fogyott ki alóla, nem volt még ideje az anyagnak alkalmazkodni. Csak hullámzott a háton, a mellkason, s a nadrág is a földig akart érni, megroggyant térdtájon, s bokánál is, s ettől olyan szerencsétlen, szánnivaló lett a férfi, nem gondolhatta azt senki, hogy direkt bő rajta minden. Szája mellett kétoldalt hosszú, mély ránc húzódott egészen az orrtól, le az állig, kiugró arccsontjai sárgásszürkék, első gondolatom az volt, istenem, de beteg ez az ember, szegény… Társa fiatal, talán túlontúl fiatal nő, arca kissé pufók, akár egy őszi­barack, vörösesszőke fürtök hulltak a homlokába. A férfi harsány volt, bőbeszédű, a nő csak halkan kuncogott, nagy ritkán felnevetett, a fejét mindig kicsit félrebillentette, alulról nézett fel a férfira, s tekintete kacér és bágyadt volt egyszerre. Nem tudtam, szeressem-e őket, ahogy a többieket mind, a fákat, az asztalokat, a fehér kavicsos sétányt? Nem is akartam több figyelmet szentelni nekik, mint bárminek, ami körülvesz, mégis rákényszerültem, hogy tanúja legyek utolsó együtt töltött heteiknek.

Józsikám, kiáltott a néma pincér felé a férfi, hozza gyorsan azt az étlapot, az én drágám enni akar! Igaz, édes, csókolgatta párnás kezeit hölgyének, de közben nem vette le szemét a pincérről, sőt kacsintott is felé, cinkosságra biztatva. A pincér arcát lassan elöntötte a pír, talán zavarba jött ettől a józsizástól, vagy mérges is lett picit, de azért rögtön ott termett és két étlapot tett az asztalra. Csak egyet kérünk, kiabált tovább a férfi, az én drágám helyettem eszik, igaz, s megint úgy hajolt rá az asztalra, mintha be akarná kapni azokat a kis kezecskéket. Aztán hirtelen felegyenesedett, szigorúan villant a tekintete. No, nézzük csak, mormogta, és hosszan az étlapot nézte, de olyan hosszan, hogy még az örökké fegyelmezett pincér is egyik lábáról a másikra állt, s a hölgy ujjai apró dobolásba kezdtek a térítőn. Jól láttam, mintha végigkóstolná az étlapot, sokáig időzött a leveseknél, nagyokat nyelt, néha összehúzta a szem­öldökét, a frissensülteknél szimatolt, sóhajtozott, megszívta a fogát. Volt az egész jelenetben valami ijesztő, kezdett úgy tűnni egy idő után, hogy bármi történhet, vagy éppen soha semmi már ezentúl.

Aztán a férfi összecsapta az étlapot és gyors egymásutánban felsorolt vagy hat-hét féle fogást. Magam képtelen voltam megjegyezni, de a pincér máris futott, hogy leadja a rendelést. Eltelt pár perc, s már éppen örültem, hogy sikerült végre másfelé is figyelnem, amikor megér­keztek sorban a tálak, s ami ezután történt, minden képzeletemet felülmúlta. A hölgy enni kez­dett, a férfi tolta elé a tálakat, nyújtotta a villát, kanalat, tört a kenyérből, meglocsolta a salátát, borsot darált a levesbe, s amikor már semmi dolga nem akadt, előredőlve nézte, hogyan tűnnek el a falatok a rózsás szájban, arcán feszült, aggódó figyelem, mozdulatlanságában ott bujkált a türelmetlenség. Pedig hölgye miatt kár volt aggódnia, lassan, szívós kitartással evett, nem élvezettel, de nem is unottan, evett, mint akinek most ez a dolga, s igyekszik jól elvégezni. És sorra tűntek el az étkek, először a hatalmas salátástál ürült ki, harsogott, ropogott a sok zöldség, enyhe fokhagymaillat úszott a levegőben, vékony sajtfonalak lógtak le a villáról, az olajbogyók ide-oda gurultak a tál alján, amíg játékosan, a villa hegyével vadászott rá, aztán hopp, felszúrta és bekapdosta őket. A férfi időnként megsimogatta vagy megpaskolta a hátát, úgy, mint annak szokták, aki félrenyelt, s ahogy üresedtek a tálak, úgy engedett fel benne szemlátomást a feszültség, nagyon éhes emberek nyugszanak meg így, ha sikerült eleget enni. Csak a nő nem látszott fáradtnak, pedig már az aszpikos töltött tojás, és a kakasleves után jól kellett volna laknia emberi számítás szerint. Szerettem volna, ha néha megáll pihenni, az volt az érzésem, nem jó így valami, egy pillanatra az is megfordult a fejemben, meg kéne menteni szegényt, aztán megnyugtattam magam, mi közöm hozzá. Később, amikor sokat láttam őket, megsejtettem ennek a furcsa szertartásnak a titkát, s akkor már nem döbbentett meg annyira, drukkolni kezdtem a nőnek, mint holmi versenyen, ám az első napon csak egyre nö­vekvő ijedtséget éreztem. S hátra volt még a töltött gomba valamilyen barna, selymes fényű szósszal, pirítós kenyeret roppantott hozzá, aztán az omlós tésztában sült füstölt sonka, na­gyokat kacagtak ekkor, valahány harapásnál szerte hullottak pörögve a tésztamorzsák. Vörös­bort rendelt a férfi, magának meg egy pohár üres teát. Hozzon már a feleségemnek valami igazán finom bort, ezt mondta a pincérnek, és intett, hogy gyorsan, gyorsan. A bor átláthatatlan vörös volt, elveszett benne a napfény, s az asszonyka hosszan kortyolgatta. Két korty között a pálcikákra tűzött ringliket tolta a szájába, fehér fogai kivillantak, néha körberágicsálta a fa­latkákat, máskor meg egyszerre bekapta, aztán ivott rá lassú, nyugodt mozdulattal.

Hamarosan én is elégedetten dőlhettem hátra, mert elfogytak a tálak, kiürült az asztal, a férfi szeretettel simogatta meg felesége arcát, szája mellől aprócska morzsát sepert le, s el­igazította a homlokába hulló fürtöket. A kellemes összhang csak egy pillanatra került veszélybe. A néma pincér, talán mert elértett valamit, vagy mert úgy gondolta magától, hogy ez még hiányzik egy ilyen nagy lakoma végén, megjelent egy nagy adag somlóival. A csokiöntet párállott a kezdődő hűvösségben, a tejszínhab finoman rezgeti a frissességtől, s láttam, hogy az őszi­barack arcocskák kipirultak ettől a látványtól, s az asszonyka szemében izgatott fények gyúltak. Nem kértünk ilyesmit, kiáltott rá a férfi a pincérre, s egyszerre odalett minden kedvessége. A pincér megszégyenülve osont be a legsötétebb terem felé, s jó ideig színét se láttuk. A férfi nagy nehezen visszarendezte vonásait, s csendben ültek még, amíg a nő fázósan meg nem rázkódott. Ekkor a férfi felpattant és befutott a pincér után a számlát rendezni.

A napok aztán ijesztő gyorsasággal rohantak a sötét, szürke télbe, hiába vártuk akkor a tisztító fehérséget, nem akart megérkezni. Ha csak tehettem, elmentem az én vendéglőmbe, pedig akkoriban a város messzi kerületébe kényszerültem. S valahányszor délidőben mentem, mindig ott ültek ők ketten, közel az üvegablakhoz. Néha az asszonyka az ablakhoz nyomta orrát és úgy kémlelt ki a leszállni készülő ködbe, máskor meg résnyire megnyitotta a bukóab­lakot, s pár pillanat múlva édeskés parfümillatot és nehéz ködszagot terelt felém az áramlat. Olykor odabólintottunk egymásnak, máskor csak úgy elsiklott fölöttem a tekintete, mint egy vaktában pásztázó reflektor fénye, egyéb nem történt. Rendesen végigette a fogásokat, amit rendelt a férje, kacagása, testtartása ugyanaz maradt, csak a szemében véltem felfedezni egy kis szomorúságot, mintha kifakult volna a tekintete.

Akkor már beszélték, hogy a férfi nagyon beteg, s valóban, látszott is, egyre szótlanabb lett, szeme kifelé hátrált az életből, időnként az asztal alatt gyomrára szorította mindkét kezét, s úgy dőlt előre, vagy ajkába harapva, lehunyt szemmel ült, amíg enyhül valamelyest a fájdalom. A nagy lakomák azért nem maradtak el, sőt némelykor teljesen elképesztő igyekezettel folytatták le őket. Bizonyára többször is végigették együtt az étlapot, s a néma pincér soha többé nem követte el azt az otrombaságot, hogy édességet kínáljon nekik.

Amikor utoljára láttam őket együtt, a férfi kétségbeesett igyekezettel próbált ugyanúgy viselkedni, mint eddig, de kiabálása rekedt lett, simogatásra induló keze visszahullott félútról. Asszonykája olyan volt, mint máskor, talán csak annyi, hogy ritkábban nézett körül, s amikor kifelé indultak, hagyta, hogy férje szinte egész súlyával a karjára támaszkodjon.

Aztán egy ideig üres volt az asztaluk ott az ablak mellett. Irigyeltem azt a helyet, onnan úgy lehetett a kertre nézni, hogy az összes fát láthattam, ám nem mertem odaülni. Aztán egyszer csak, a legelső havazós kora délután megjelent az asszony, fekete ruhában, sápadt, testetlen arccal és gyorsan a törzshelyükre sietett. Sietős mozdulattal vette le kesztyűjét, megigazította fején az apró rókakucsmát, s ledobta magát a székre. Anélkül, hogy bármerre figyelt volna, homlokát a hideg üvegnek szorította, s úgy tűnt, csakis azért jött, hogy az egyre sűrűsödő havazást figyelje. Majd hosszú idő múlva mégiscsak körülnézett, lomhán, egykedvűen hordozta körbe a tekintetét, aztán egyszerre elakadt a néma pincérnél.

Csupán pár pillanat volt, amíg figyelték egymást, majd a pincér sarkon fordult és röpke időn múltán megjelent két óriási somlóival. Úgy tette az asszony elé, mint egy régen őrzött, nemes kincset, s ő legalább olyan áhítattal fogadta.

Lassan, majszolva evett, arca megszépült, szeméből hiányzott az annyit látott egykedvű­ség, néha megállt, megforgatta a kelyhet, mint aki azt vizsgálja, hogyan lehet minél finomabb részekhez jutni. Egyszer a csokoládé végigcsurrant az állán, gondosan letörölte, ekkor nézett szét először, észrevette a pincért, s halvány mosoly jelent meg a szája két szögletében. Aztán tovább evett. Már a második kehelynél tartott, s szemlátomást átalakult közben. Más ember ült már az asztalnál, tartása egyenesebb, lénye magabiztosabb lett. Fokozatosan tűnt el belőle a szolgaság, nem szebb lett, hanem erősebb, és ezt nem lehetett nem észrevenni. Amikor villára vette az utolsó falatot, sokáig csak tartotta a kezében, s elnézett valahová messze. Aztán megtörölte a száját, eltolta magától a két üres poharat, s királynői módon hátradőlt. Elégedetten és boldogan hordozta körül tekintetét, mint aki szemlét tart, a mosoly nem tűnt el, de már nem szólt személy szerint senkinek.

Soha többé nem jött el az én vendéglőmbe, aztán egyszer csak a néma pincér is eltűnt. Egyetlenegyszer láttam őket a város egy távoli pontján. Egy cukrászdánál álltak, a nő izgatottan nézte a kirakatot, benne ezerféle rétes, meg csupa fénylő, habos finomság. A pincér úgy állt mellette, ahogy annak idején a vendéglőben, nyugodt türelemmel, rezzenéstelen arccal; ahogy a rendelésekre várt.

Azóta kora őszi délutánokon, amikor a hűvös szél tarka levelekkel hinti be a fehér kavicsos kertet, s odahajít gőzölgő poharam mellé egyet-egyet nekem is, gyakran elgondolkozom, drága barátaim, arról, mi is kell a boldogsághoz.

TANDORI DEZSŐ

ls-versek

Napbaemelés

                                                                  Szpérónak is

A Belügy s a Bazilika között
mintha az a toronydaru emelné
be a napba a napot; kármin színű,
igen, én erre érzékeny vagyok: hogy
nem „vörös Pimpernel” – marhaság, persze.
de: „skarlát Pimpernel”. És a többi.
                                                            Mármost
az élet eltelik efféle marháskodásokkal,
a megélhetés kényszerével, és pár
bódult pillanattal, hogy micsoda
nagyszerű gyerekek vagyunk, lányok-fiúk,
igaz, nagyszerű gyerekek, mi? és átadjuk
egymásnak tapasztalatainkat, hogy például
elég annyit köszönni csak egymásnak, hogy
„Comanchero”, az egy kis kese ló Bécsben, de
ugyanez a jópajtásod azt is
                                            mondja neked
nagy garral sokak előtt, hogy
                                                 aztán meghánytak
otthon megint, Comanchero, a közelmúltban?”, de
mi megvédjük őt, hagyd, ne anyázz rá, ne
bunkózz, mondjuk a kocsmárosnak, s megma-
gyarázunk valami mélyebb összefüggést, egy
nyomdaszerzésről vagy tüntetésről
– nem, nem oly nyomdaszerző vagy tüntető
pajtásaimról van szó, akik magukra
ismerhetnének! –, eltelik az élet
kölcsönös magyarázkodással, vagy épp
a magyarázkodáskényszer leszarásával,
s mindenféle szempontból mindannyian
időzített v. időzítetten bombákon ülünk,
mit ezt elkezdeni, eléggé jogos nézet. Az
élet eltelik ezekkel – s mi is telik? –,
és valami kiürül. Ami marad:
                                                 ahogy
a nap skarlát-kármin mód be lett emelve
ma a Belügy s a Bazilika közt, társnémnak
azt mondtam: emlékszel? Szpéró ilyenkor (harsogott!)
mindig…?! És az van, hogy akkor az élet túlja
jön. Tizenegy évet lehúztam Szpéróval stb.,
a lóversenytéren a tapasztalatokat is
etc., de hát Szpéró adott át a lovaknak, s ezt
rengetegszer el kell mondani, mert ez
az igazság, és „mert a tévedéseket még többször
hangoztatják”. S ha már igazság, hát az az igazság,
hogy az élet túlja az lehet: ha némelyek
így – ma túl soknak tűnő – igazságközlésünket
reklámként magukban mégis elraktározva lopva,
igen, lopva, s hogy maguk se akarják, eggyéemelnek
minket Szpérónkkal, és Auteuil, Longchamp pályáira
jó madarainkkal, e jómadarakkal, együtt járhatunk örökké!

(Csak úgy – hogy gyorstalpalólag mondjam – például.)

Egy kalap alá

                                                                             Egy kalapnak, akkor hát, is

Miért ne lenne Enghienben egy padom? A kaszinót csak
buszból látom, busszal azért megyek, mert így három
metrójeggyel megoldható oda, hárommal vissza, az út,
ez alig bő fele a vonatretúrnak. Miért ne lenne egy golflyuk
is e tisztára akár-ha-budapesti-lenne-vagy-bárholi
kislakótelepen, hat emeletek és gyér fák tövén, s miért ne
egy csatornalyuk vasán lenne külön-lyuk ez a golflyuk,
melybe a Félix Potinnél rendszeresen megvásárolt
legolcsóbb borom műanyag kupakját rugdosom be, hogy a magammal
vitt, gondosan megfaragott dugót illesszem aztán a helyébe,
és meghúzzam előtte kétszer is?! Miért ne? Ó, mennyi mindent
mesélhetnék e pádról, ha nem épp a kalap lenne a téma;
a kalap egyébként táskámba van gyűrve Főmedvém helyett velem utazó
biztonsági medvém, Kazinczka és csapata mellé – ó, nekem is van
felügyelői csapatom! s hű! –, a kenyér mellé, melyről jó liszt
tapad a még itthoni kutyaszőr mellé a filcre, aztán ez is, ez
a kenyér! ott veszed szintén a vasút mellett, csak a Félix
Potin csemegebolttal átellen-oldalt, és a csemegeboltban
a legolcsóbb bor ott van az ajtó mellett rögtön, négykézláb
kotorászol a palackok közt, kezedre csaknem rálépnek a vevők,
a pék az – miért ne lenne? – „a te Boulanger-Danger”-d, az ám,
a boulanger az pék, a danger az az autósoknak szóló tábla,
veszély a vasúti átjárónál, veszélyt érzel te is a vasúti
felüljárón, mely mint az Orosz/a'nszáy'-béli, tessék, az irodalom
maradandó hatása! ahogy Viorne-ban vagy hol egy szétdarabolt
illetőt dobáltak le – darabonként –, s szétvitték –
darabjait – a tehervonatok, személyvonattetők, Duras műve,
csettintesz ma is, neked meg az az „egyre kisebb gyilkosságok”
volt az ötleted, igaz, felügyelő, mondja Hencze híved, hogy
valaki így érezte, megjobbul, igen, egyre kisebb gyilkosságokat
követ el, szóval
                           a kalappal van ez ott nekem a vasúti
felüljárón, hogy ha leviszi a szél,
                                                       s netán épp egy szerelvény elé,
semmi baj, lemászom érte utána, s azért van velem cellux,
a Kazinczkáék mellett a táskában – ahol, persze, a kalap
akkor nincs ott,
                           hogy összeragasszam, s úgy menjek ki
az enghieni lóversenypályára, ahol netán Ayrton, Ária de Réve,
Alexane, Aliosa, Analifiée, Auxerrois, Atout de Closet és Amiral
fut, s teljes értékű legyek, homlokráncolva, e körperem
védelmében és védelmén. Évry a jövő város, mondják,
eléggé kocka, még, mondom én, de hát nem olyan közel-európai
csak, mint, mondják, Bécs, ahol a Práterban, egy lóversenytér
közelében az a kutyás megkéselte a buszsofőrt, az meg haragjában
– még előtte – lelőtte a szájkosár nélkül ráuszított kutyát,
végül a kutya gazdáját, nem, ez echt tuti Európa, Párizs mellett
Évry, és jövök haza épp egy versenyről, ahol Crnagoráék nem
Stipe Mesicset óvták ki az elnöki székből, hanem, tényleg-bandára-a
Crnagoráék, és nem Crna Gora, egy Zaydiya nevű lovat
panaszolt be és szorított hátrább, lévén hogy verseny közben
akadályozta őket, vagyis a Zaydiya a Crnagorát, megyek haza,
s ugyan nem gondolok kalapom sorsára! Ülök a gyorsvasút
kicsit elhagyatottabb, de a kocsibelsővel egybenyitott
peron-ajtó-részén egy csappantyús ülésen; hát elém perdül
egy varos szemöldökű, eléggé frissen bevert homlokú
bunyós srác lehet! – fiatal európai, és kalapomat
próbálná fel, kölcsön. Ismerem a figurát, hát nem.
És nem. Zsidó vagyok? Nem vagyok zsidó, kabala
csupán a kalap, nem tudok franciául, nagymama, ezt
mondom, nagymamámtól kabala. Veti le zekéjét, rakja ki
farmeringe zsebéből a rumos lapost, verekedjünk. Fene
verekszik! Engem csuknak be
                                                  provokatív
                                                                     és lecsúszott
kelet-európaiként akkor, meg különben is. Szerencsére
a lányok a kocsibelsőből felfigyelnek, mondanak
neki valamit, feléjük indul, én meg sietve bemegyek
a másik-fél-kocsibelsőbe, a komoly európai polgárok
közé, akiknek társaságát nyilván kerülni akartam
merészeltem! véltem hihetni! – nemrég. És stb.!
Auteuilben akkor már sokkal enyhültebb kedélyű volt
az a tuniszi-vagy-mi-vendégmunkás – a pálya dilinyósa? –,
aki meg akarta volna vásárolni a kalapot.
                                                                      Ez is
furcsa:
           hogyan magányos az ember, hogyan vagy az. Hó
hullt Auteuilben, neked Szpéró fehér tollai jutottak
eszedbe, amilyen volt, mikor meghalt, éjszaka, a kezedben.
Toute Blanche, rendeset nyertél egy ilyen lóval Vinceness-ben
el is vesztetted –, most itt hó hull, a parkban, ahol megint
zöld a fű, december elején, és süt a nap, monitorokról
a múlt heti futamokat mutatják. Nyer egy Partagas nevű ló nagy téli
hajrával, ezt sose felejted, egyszeri! Örök! Aztán a kicsit koszvadt
honi reptérváróban a fejed fölött egy fakult szivarreklámot látsz: ez
„a” Partagas! Hát hogy…!

ZÁGONI FERENC

Az esély

Mennyei játék két részben

ELSŐ RÉSZ

Az Úr a trónusán ül, körülötte a Főangyalok, hátrább és oldalt az Angyalok

MIHÁLY Belátod végre, Urunk?

AZ ÚR (megadón) Jó, belátom. Igazatok van. Sajnos.

RAFAEL Akkor hát?

Az ÚR (töpreng) Nehéz dönteni…

GÁBRIEL Még most is nehéz? Bár hallgattál volna ránk már előbb.

AZ ÚR (kissé türelmetlenül) Ne gyötörjetek.

RAFAEL (intőn, rábeszélőn) Cselekedni kell, Urunk.

AZ ÚR (kérlelőn) Lássátok be, nekem nehezebb.

MIHÁLY (visszafogottan, de határozottan) Belátjuk. Jó. De mit szándékozol tenni végre? Tűzeső? Özönvíz?

AZ ÚR (beletörődve) Özönvíz? Tűzeső? (Elgondolkodik) Legyen, ahogy akarjátok.

RAFAEL (óvatos sietséggel) Várj, Urunk-teremtőnk. Gondold meg. Várj.

AZ ÚR (csodálkozik) Leghívebb szolgám, Rafael. Az imént gyaláztad, most mégis szánnád, ahogy nevezéd, e hitvány fajzatot?

RAFAEL Nem, Uram, dehogy. Csak úgy vélem, kár volna miattuk feldúlni, felégetni, tönkretenni a Földet. Meg a számtalan élőlény, az ártatlanok, amelyek akaratlan is a bűnösökkel pusztulnának. Köztük talán éppen azok is, amelyeket bölcs döntéseddel majd az ember helyére, a csúcsra állítani szándékozol.

AZ ÚR (bólogat) Értelek, hű szolgám. Értelek. (Mihály felé) És te, Mihály? Te mit szólsz ehhez?

MIHÁLY (felvonja a vállát) Nem lep meg, Uram. A szokásos óvatosság az utolsó pillanatban. Mint már annyiszor. Aztán marad minden a régiben.

GÁBRIEL Nem, Mihály, nem marad. Az Úr velünk van.

AZ ÚR (csukott szemmel gondolkodik. Csend és figyelem. Felnyitja a szemét, körülhordozza a tekintetét, bólint) Döntöttem. Úgy igaz, a rothadt alma magától is lehullik az Élet Fájáról. Ma? Vagy holnap? Mindegy is. Az Életfa pedig virul tovább. Úgy legyen!

ANGYALOK KARA Jaj neked, Ember, az Úr törvényt hozott, letaszítva a rosszat, felemelve a jót.

AZ ÚR (füléhez kapja a kezét) Hagyjátok már ezt a sápítozást. Elegem van belőle. (A kórus riadtan elhallgat. Az Úr megkönnyebbülten leengedi a kezét A főangyalok felé fordul) Kerítsétek elő nekem Noét.

A főangyalok értetlenül néznek össze

MIHÁLY De, Uram. Noét? Azt a részegest? Miért?

AZ ÚR (méltósággal) Hogy tanácsát halljam, mily lényt válasszak az ember helyett, ki elnyeri az Ég dicséretének s a legfőbb földi lény méltóságának jogát.

GÁBRIEL, MIHÁLY, RAFAEL (szinte egyszerre, csodálkozva, méltatlankodva) De, Urunk! Ezt a züllött korhelyt kérdeznéd?

AZ ÚR (fenségesen) Mihály, Gábriel, Rafael, halljátok szavam. Megfogadtam elégszer taná­csaitokat. Csupa kegyes teória. S mi lett a vég? Jöjjön hát Noé. Ki ismeri a földi lényeket nála jobban? Döntöttem. (Tapsol és kiált) Álljon elém Noé!

Egy nagy, piszkoslila felhőből lassan kibontakozik Noé. Tántorog. Két angyal támogatja. Az Úr trónusa elé dülöngél

NOÉ (az orra alatt mormogva) Na, mi van?

AZ ÚR (felemelkedik trónusáról, eligazgatja leple redőit, lelépeget a lépcsőkön, Noé mellé áll, jóságos jobbját a vállára teszi) Ide figyelj, öreg. Te egyszer már segítettél az Égnek az Ember javára. Nem volt hálás szerep, tudom. Megtetted. Nem rajtad múlott, hogy hiába. Az ember maradt, mi volt. Persze tudom, én is hibás vagyok, a teremtés nem a legjobban sikerült. De most már vége. Beláttuk mindannyian, kit hogyan illet (a főangyalokra tekint, azok bólintanak), hogy melléfogtunk. Értesz engem, öreg?

NOÉ (egykedvűen) Eddig talán igen. Csak azt nem tudom, mi a fene köze van ennek ahhoz, amit annak idején a nyakamba sóztatok.

AZ ÚR Rájössz mindjárt. Figyelj. Az Ember rothadt alma az Élet Fáján, maholnap lehullik, vége. Nyoma se marad az élőlények között.

RAFAEL (maga elé mormolva, de jól hallhatóan) Nyoma marad. Irtotta, tönkretette, megnyo­morította legtöbbjét.

AZ ÚR (Rafaelhez) Jó, jó, ne beszéljetek most bele. Elég a múltból. Lezárjuk, nincs tovább. De ami utána jön, hogy az jobb legyen…

NOÉ (közbekotyog) Na, az ráférne erre a pocsék világra. (Böffent egyet)

AZ ÚR (elkapva Noé szavát) Hát, ez az. Te nemcsak az Embert ismered, de a földi élet valamennyi faját. Válaszd ki azt az egyet, amelyet az Ember helyett az első helyre, mind fölé emeljünk. De gondold meg jól. Mert nemcsak lehetőséget kapsz, hanem felelősséget is. (A főangyalok felé fordulva, megemelt hangon) A helyemre ülsz és kormányzol. Gondolom, egy évszázad elég lesz, míg kiderül, jól választottál-e. De ismersz, ugye? Érdemed szerint jutalmad vagy büntetésed nem marad el. Áll az alku?

NOÉ (vállat von) A fenébe is, miért ne?

AZ ÚR (biztatóan) Akkor hát rajta.

ANGYALOK KARA (zengőhálaénekbe kezd) Dicsőség az Úrnak, ki ítélkezett. Új almát szakaszt az Életfáról az Ember helyett.

NOÉ (kihúzza magát, rákacsint az éneklő angyalseregre, majd bizonytalan léptekkel, de már tántorgás nélkül fellépeget a lépcsőn a trónushoz. Megnézi jól, végigsimítja az ülést, mintha valamit lesöpörne róla. Beleül. Fészkelődik, helyezkedik. Körülnéz. Fölemeli méltósággal a kezét. Az égi kar elnémul. Noé az angyalokhoz fordulva) Ne siessetek a gyászlelkendezéssel, angyalkáim. Most már én ülök itt. És választhatok. (Széles, ravasz mosoly húzza szét a száját) Én adok még egy esélyt (hüvelykujjával lefele bököget) ezeknek.

AZ ÚR (meglepődik, könnyű mosoly jelenik meg az arcán)

MIHÁLY (tagadóan integet)

GÁBRIEL (a messzibe néz, arca nem árul el semmit)

RAFAEL (elég bizonytalanul bólogat)

NOÉ (hangja komoly, a képe ravaszdi, folytatja) Egy kis esélyt. Egy egészen kis esélyt. Milyet? Hogyan? Kiderül majd. Aztán, ha nem megy, minden úgy lesz, ahogy megállapodtunk. (Felemelkedik a trónusról. Az Urat utánozva ájtatosan széttárja a karját. Int)
És intésére a Földön…

MÁSODIK RÉSZ

Az Úr a trónusán ül, körülötte a Főangyalok, hátrább és oldalt az Angyalok

RAFAEL (megtörtén) Engem büntess hát, Uram, ne azt a korhelyt, az Ember cinkosát.

AZ ÚR (magába szálltán) Nem, nem. Én hibáztam. Mert hallgattam rád. Te láthatsz álmokat. Az én felelősségem más.

MIHÁLY (komoran) Kár osztozkodni. Mindannyian vétkeztünk. Én, mert ha elleneztem is, nem tiltakoztam Noé ellen. (Az Úr felé, értetlenül) De Uram, hogyan is várhattál emberlénytől mást, még ha… (elakad)

AZ ÚR (folytatva Mihály félbehagyott mondatát) Még ha… Igen, még ha én teremtettem is.

MIHÁLY Nem, Uram. Még ha egyszer már jól szolgált is. De az más volt.

GÁBRIEL (eddig karját összefonva, maga elé meredve hallgatott. Most hevesen szétcsapja karjait. Kirobban) Teremtő Urunk! A Világ Ura. És te, Mihály. Meg Rafael. Valóban azt kell most méregetnünk, ki a hibás? Hogy én, te, ő, vagy akárki, beleértve ezt a szerencsétlen, szolgalelkű Noét? Vagy azt-e, hogy miért nem sikerült kioltani az Ember pusztító és önpusztító természetét? (Az Úr elé lép, hátraveti a fejét, keményen az Úr szemébe néz) Azért, Uram, mert végzetesen elhibáztad a teremtését. Ha valaki vétkes, akkor elsősorban Te vagy magad.

ANGYALOK (felhördülés, zúgolódás, tiltakozás mindenfelől) Megállj! Szégyen! Mit merészelsz! Ne tovább!…

AZ ÚR (az angyalok felé integet az ujjaival, csitítóan, de nem nagyon erélyesen. Aztán Gábrielhez) Persze, persze. Ezt be is láttam, amikor engedtem az unszolásotoknak, hogy be kell fejezni.

GÁBRIEL (indulattal) Beláttad, igaz. Aztán Noét ültetted a trónra.

AZ ÚR (szabadkozva) De miért? És csak egy ideig. Emlékezzetek, mit mondtam neki.

RAFAEL (könyörgő bűntudattal) Az én hibám. Tudom. Én kértelek rá, Uram, hogy várj még. Hogy ne pusztíts hirtelen viharral. A Föld és a többi lény védelmében kértelek.

MIHÁLY (komoran) Na, ez sikerült. A Föld szemétdomb. A tenger pocsolya. Az állatok korcsok, létük kínszenvedés.

RAFAEL És az Ember? Melyik állatnál boldogabb? Melyiknél nemesebb? (Az Úrhoz intézve, inkább szomorúan mint szemrehányóan) Az, kit te, Urunk, a képedre formálva teremtettél.

MIHÁLY (csendesen) Hiúságból…

(Az angyalok felől az előbbinél is nagyobb felhördülés, méltatlankodás)

AZ ÚR (az Angyalokhoz, bánatosan, elérzékenyülten) Hagyjátok csak. Igazat mond. (A Fő­angyalok felé) De lássátok be, a teremtéskor még szép volt. A lelke üde, a szelleme naiv és tiszta. De hát ti is tudjátok, mi történt a Paradicsomban… (Hosszan elgondolkodik, talán már nem is figyel a többiekre)

MIHÁLY (indulatosan) Tudjuk. Hogyne tudnánk. Ott kellett volna rögtön cselekedned. De nem, akkor még meg se kérdeztél minket.

GÁBRIEL, RAFAEL (bólogatnak)

AZ ÚR (egyszerre felocsúdva az elrévedéséből, félhangosan, csak úgy magának) Minő gondolat! (A Főangyalok felé fordul, a hangja határozott, parancsoló) Kerítsétek elő nekem Lucifert!

AZ ANGYALOK (hüledezve) De, Urunk, Lucifert?

AZ ÚR (magabiztosan, kinyilatkoztatóan) Halljátok szavam! Oly hidegen, ridegen tagadott mindent, ami az Ember szívében jó, lelkében szép volt, hogy íme, most diadalát ülheti. De fölzaklatni s kormányozni más. Lássuk, mivé lesz a tagadás, ha teremtő kényszer nehezedik rá. Megkapja a nyomorú Embert. Mentse meg, ha tudja. Vagy pusztuljon vele együtt. Mindörökre.

ANGYALOK KARA Jaj neked, Ember! Jaj neked, Világ!…

AZ ÚR (haragosan) Már megint ez a nyafogás. Elég volt. Nézzetek inkább utána, merre bujdosik Noé.

ANGYALOK (ki ezt, ki azt kiáltja) Noé? Már megint Noé? Az a ravasz csaló? Miért? Megérdemli! Kit érdekel?…

AZ ÚR: Csitt! Ne vádaskodjatok. Jó szándékkal is lehet hibázni. (Feláll a trónusáról, kihúzza magát, tapogatja a derekát, lesimítja fehér köntösét) Most majd, míg Lucifer elbajlódik kedvenc játékszerével, az Emberrel, addig én eliszogatok Noéval. Hadd felejtsük kis időre mindketten, amit az Ember ellen elkövettünk. Ő öntelt jó szándékkal, én a Teremtés naiv bizalmával.

FŐANGYALOK, ANGYALOK (valamennyien, egymás szavába vágva – nagy hangzavar) De, Urunk! Ez lehetetlen!… Ez képtelenség!… Nem lehet igaz!…

AZ ÚR (feltartja két kezét, szinte védekezőén) Csitt, angyalaim. Miért e pánik? Noé adott egy esélyt az Embernek. Ellenünkre. Belebukott. De hát, ti? Mi újat tudtok mondani? Egyre csak ismételgetitek, hogy vége, vége… (Legyint) Döntöttem. Én is adok még egy esélyt az Embernek. Egy végsőt. Amilyet érdemel. Jöjjön hát Lucifer!

ANGYALOK (könyörögve) De, Jóságos Urunk! Mi lesz így a Földdel? Mi a Mennyel? Mi lesz velünk?

AZ ÚR (megértő, kissé sajnálkozó tekintettel, ironikusan) Angyalaim, ti csak énekeljetek. Mint eddig. Még zsoltárokat sem kell másokat megtanulnotok. Elég, ha az én nevem helyén mindig az övét említitek.

ÉGI KAR Ah! Sírjatok testvéri könnyeket. A Föld elveszett.

LUCIFER (megjelenik, ügyet se vet senkire, mintha nem is látná a többieket. Felsétál a trónus lépcsőin. Megáll az aranyragyogású szék előtt Egy mozdulattal ledobja magáról a fekete palástot. Alatta hófehér lepel, akárcsak az Úré. Aztán nyugodt, természetes mozdulattal beleül a Világ Ura székébe. Az angyalok felől, innen-onnan bizonytalan, halk zümmögésféle hallatszik, mintha némelyek hangolnának. Lucifer előrenéz, valahová a messzibe. Lassan felemeli a kezét. Int)

És intésére a Földön…

SZARKA ISTVÁN

Túlélő, Sztregovára

Túlélőkésem gyönyörű szód
amíg íorgunk a ránk mért
kapzsi kormányzatok, cinikus vezérkarok
szervezettbűnöző igazgatótanácsok
emésztőnedveiben
az Újvilágig, amely csak ennyi:
nem vagy idegen többé –

tudatom, itt vagyunk az
Első Falanszteren túl
s lenyúlnak minket éppen megint
vesznek hülyére, hallga, halld a
hatalombeteg röhögést
zsoldos és hites mint fosztogat, most épp
jogállamilag – de-de, tevéled
szintúgy bármit megtehetnének –

privát bajom, nullán a pénz, e
legáltalánosb
szimbóluma mindannak, ami emberi
mi vagyok így a piacon, tehát az
embervilágban? következmény meg hegybe gyűl
lakás, ruhatár, korhadt
gépkocsi – mily rühök
nemzetségemen tetéz a nyűg
mohó, szapora nemlétek szégyenítnek –

de csak hajrá
hogy’ adhatnék föl bármit is
jégvilágban, kietlen űrben
arccal Éden felé
túlélőkésem E KÜZDÉS MAGA.

(1994. január)

Etető

Lelóg az űr a
hóba fúlt bükkösökbe
alig-létbe, hol cinke cikkan
pihés-falatka rémület
véres-meleg hús pár karátja.

Óvakodik a röpke rokonság
ültetett örökzöldbe
faragott etetőhöz
gyűlik már, csivitel
s föltör valami jó.

KÁNTOR ZSUZSA

Lu

Pásztor Enikő emlékére

Estefelé lehetett, hűvös volt az ősz, esett az eső. Á. a villamosra várt. Szerencse, hogy kis üvegfülke volt a megállóban, benne pad. Á. a padon ült, az üvegtetőn kopogott az eső. Sehol egy lélek, villamosnak nyoma sincs. – Szia, Á. – mondta egyszer csak mellette valaki.

– Szia, B. – ismerte fel Á. örvendezve –, észre sem vettem, amikor leültél mellém. – Hogy te hogy megöregedtél, Á. – mondta szokott őszinteségével B., miközben oldalt hajtott fejjel figyelte. – Hát hogy a fenébe ne – mondta Á. –, lassan tíz éve már, hogy a kórházban találkoztunk; a látogatás végére érkeztem, benyitok az ajtón, az ágyad körül a család, intenek, hogy kint várjak, most nem alkalmas, vártam kicsit, aztán elmentem, és mire hazaérek, cseng a telefon, benne X. izgatott hangja: meghalt B. – Hogyhogy? Negyedórája sincs, hogy láttuk egymást! – vagyis hogy csak én láttalak, fejed oldalt billent a párnán.

– Én is láttalak – mondta B.

– Ó, csakugyan? – csodálkozott Á.

– Csak a szemem sarkából. Álltál az ajtóban, elég hülyén álltál ott, a kezedben egy üveg befőtt.

– Almakompót – mondta Á. –, a Körút sarkán egy közértben vettem. Akkoriban még volt közért.

– És ott szerencsétlenkedtél vele. Hogy most letedd, ne tedd le, ha igen, akkor hová, hogy egyáltalán mit csinálj. Nézd, azt mondja Lu, milyen ügyefogyott! – B. felnevetett: – Mindig is az volt, mondtam neki.

– Ki az a „Lu”? – kérdezte Á.

– Lu vagy Lulu, mikor hogy hívtam épp. Én se tudtam az elején, hogy ki ő. De mindig mellettem volt, mióta csak az a szúrás jelentkezett a nyakamban.

– Miféle „szúrás”?

– A fene tudta. Eldobja az ember a rókabőrt, újra meg újra el; megszokható. De az a szúrás, mondtam is Lunak, nem hogy fájna, csak olyan furcsa: így veszik majd a fejemet? – Na, ne hülyéskedj, azt mondja, oldalt billen a végén, az tuti, de hol van az még nálad? – Miért, már jócskán elmúltam hatvan: nem elég az? – Elégnek elég, sok is, de semmi vészes bajod, hacsak el nem hülyéskedik az orvosok. – Bíztam benne. Olyan hosszúkás szemű, rókaképű, megnyugtató. Duruzsol a fülembe: Dobd el azt a könyvet, ne olvass, fáraszt, ne kínlódj vele!

– Eldobom, be a szoba sarkába, vacak, hát persze! Vacak az orvosság is, azt mondja, keserű, semmit se ér, köpd ki… – Ki is köpöm, igaza van. Duruzsol a fülembe, félálomba duruzsol.

– Mondta X., igen. Felment hozzád, akkor még otthon voltál, lenyomja a kilincset; az ajtó mindig nyitva nálatok a folyosón, sehol senki, fekszel a díványon a belső szobában, a szemed hunyva, de megszólalsz hirtelen: Nem alszom, ülj csak le, maradj.

– X. mondta? Mikor mondta?

– A gyászbeszédben. X. mondta a búcsúbeszédet a temetéseden. Nagyon izgult. Hogy rövid legyen. Hogy ne hagyjon ki semmit. A lényeget. Hogy olyan voltál, mint a mágnes. Von­zottad az embereket. Akár a nyáj, úgy vettek körül. Pásztor voltál. Még ott, a kórházban is. Tolongtak körülötted, alig fértek el.

– Hülyeség – mondta B. A fejét csóválta: hogy a nyáj… Felnevetett: – No persze, a pásztorban van valami, az szép is.

– Leírta magának, félt, hogy belesül, mit tudom én. Nagyon készült. Hisz ismerted az ideges természetét.

– És aztán?

– Leírta, felolvasta – nem sült bele?

– És aztán… aztán mi van vele? Hogy van X.?

– Hogy nincs. Meghalt egy évre rá. A temetésén hivatásos búcsúztató beszélt. Az, látod, hosszú volt. És hideg volt. Kora tavasz. Majd megfagytunk.

– És Y. barátunk? Az örökmozgó Y. mit csinál?

– Nem sokat. Baj van a szemével.

– Na, és Z. …, dolgozik még?

– Keresztrejtvényt fejt. Öt perc egy rejtvény nála. Tökélyre vitte. Bámulatos! Sokat ül otthon. A lába rossz. Araszolva jár.

– Te is bicegsz, Á. Láttam, ahogy idebicegtél.

Á. felkapta a fejét. – DE ÉN NEM MINDIG! – mondta élesen. – Én nem mindig. – Ideges lett. – Ne nézz így rám!

– Hogy nézek rád? – kérdezte B. – Oldalt hajtott fejjel figyelt Á.-ra. – Miért? HOGY nézek rád?

– Sajnálkozva – mondta Á.

B. kurtán, rekedten felnevetett. A megálló üvegfülkéjén kopogott az eső. Bőrszíjdarabka függött az oldalán. A széle odatapadt. Ütemesen csapkodta a szél.

– Lu sajnált, nem én – mondta B. – Ahogy olyan hülyén álltál ott az ajtóban, kezedben az üveg almabefőtt. Akkor már tudtam, hogy elhülyéskedték a dolgot az orvosok. Mire rájöttek, hogy mi a bajom, hogy kell gyógyítani – robbant a motor. A nyakamban az a bizsergő szúrás. – Most veszik a fejemet? – igen, most, mondta Lu, de sebaj, lehet, hogy éppen így vagy a nyerő, lehet, hogy TE vagy a nyerő. – Lehet, gondoltam, hogy igaza van. Akkor már tudtam azt is, hogy honnan ismerem: régi rézérmén karcolat. Te adtad egyszer nekem. Elgurult régen valahova, de nevet adtam neki: LU, és így velem maradt. – Veled maradok most már végig, mondta Lu, és akkor mondta: sajnálom Á.-t: olyan gyámoltalan. – Lu sajnált, nem én. Igaz is, Á. –, avval a kompóttal mi lett?

– Hazavittem – mondta Á. –, betettem a kamrába egy polcra, de nem szerettem ott. Kidobni se jó, nem lehet, nem akaródzott valahogy. A lépcsőházi fordulóban ablak, annak a párkányára tettem le, majdcsak elviszi onnan valaki. Sokáig ott maradt, hívólift van, kevesen járnak a lép­csőn. De aztán eltűnt mégis egy napon. Gondolod, hogy Lu takarította el?

– Hát persze, ki más? – mondta B. –, megígérte nekem.

Elvékonyuló hang, foszladozó. A szél erősödött. A szíj csattogott a fülke üvegajtaján. A földön egyhelyt tócsába gyűlt az eső, Á. azt nézte. Érezte, hogy már nincs mellette senki a padon. A fordulóban megcsikordult a sín, lassan beúszott a villamos. Á. nehézke­sen felállt, odabicegett és felszállt , a csaknem üres kocsiba. Leült, az ablakfának támasz­totta a fejét. Megrándult, elindult a villamos; Á. elfeledte, hová akar eljutni vele. Tűnődött: hova is – hova is?

LABANCZ GYULA

Krúdy még egyszer átpörgeti a kalendáriumot

Vég kezdete, naptári év,
farkát hajkurászó kutyaörvény.

Volt egy gondolatom,
nem éltem vele.

Víznek mederre
s nem partokra van szüksége.

Ha egy líra magánzó,
magától értetődik: hogy.

Mag utazik a fában,
megmarad magnak a fa.

Hallom, a szürrealistákat
kitiltották a jövő álmaiból…

Lennél csak anyagtalan,
volna egy-két szavam hozzád.

Amit tudok: az a jövő,
amit nem: az a múlt.

(Nem tartunk ott, hogy a hangok
kerítés ábrái mögött föl ne ismernének!)

Elmúlás az a pillanat, amikor még
bármi lehetek, de már semmi se vagyok.

Számok árnyas fái közt
bújócskázik az idő.

És Ön, ha nem tévedek, bőre alá
menekítette az aranyfátylas napot.

Hiedelem tán, hogy hold a vízen
mágikus asztaltáncoltatás.

Isten nem láthatja önmagát,
holott volna miért szégyenkeznie.

Tudok nélkülözni ott,
ahol engem nem nélkülöznek.

Miért, hogy a házaló árnyaknak
csak a hátuk látszik?

Berántja hasonlatát az álom,
mi a szem küszöbén marad, nincs köze testhez.

Holnap, ha elfelejteném,
keljen fel a nap.

Hite, értelme

Táskákban még megvolt, –
mennyi lelemény: szabályos
tizenhatos, szívvel zárult
címer-patent; napesti

térfélcserék, befelé
volt hite, értelme
a bőrbe rejtett hazának, de
védekezni akkor se,

s most sincs semmi
kedvem; torkon ragadt
lyukas húszfilléres
sípol a lesipuskás halálra.

Hanem ez a „hisz”

Arcomat, mielőtt
bármit elérhetnék,
a jövőnek adom, tudjon mivel
válaszolni a múlt.
Leszerel az álom,
fényesre dörzsölt
szempilla-szurony
minden határon,
tehát a vérengzés
így is, úgy is el-
kerülhetetlen, dohogom
önmagányi ragyogással
jön az út hazafelé
– le a kalappal –
kikéri magának a hold,
kikéri magának a nap,
s magam is, ki végképp
világgá menni igyekszem.
Hanem ez a „hisz” – Isten mentsen!
S hány meg hány
visszaadott tudás…
Felforrt aszfalt, por,
maga a csiganyálas
linzer-füves út.
Bűnöm – nem lehetek
cinikus – lábam
mérhetetlen kíváncsisága.
Mi minden forog
ventillátorunk
négylevelű lóheréje körül.
Tenyeremmel, hogy
lélegzetemnek legyen
elég hely, kezdő
mellúszó, széttolom
az összeragadt partot
és isten-istent
koccintanak rám a fák.

TOKAI ANDRÁS

Titusz

Részletek

Titusz tiltakozik kiválasztása ellen

Hogy kezdjük hát a történetet Tituszról? Fegy­verrel, vitézzel, pásztortűzlobogással, avagy egy jól irányzott francia mondattal, melynek kipattanó szikrája hirtelen bevilágítja Közép- Európát? Kezdjük úgy, hogy egy reggel Titusz fölébred és hirtelen…?

Kezdhetnénk akárhol, egy bizonyos, meg­lehetősen tágas körön belül, mely Titusz vi­lágát, mely az én világomat, a mi világunkat többé-kevésbé magába zárja, jelenti.

Csukd be a szemed és összpontosítva mondd ki magadban, gondold el: Én. Én. – – – – – – – – A megjelenő képzet nem fogható marokba, szétsugárzik, mintha egy táguló gömb belsejéből nézve föl-fölvillanó, tompább és fényesebb jelek lendülnének mozgásba: események, szavak, személyek, képek, han­gok, szagok, szíved dobogása, utcai zaj, félel­meid, reményeid.

Hát, Tituszból miféle sugárzás árad? Róla mit kell, mit lehet mondani, és miért éppen Tituszról? Korunknak miféle hőse ő? Milyen kor hőse? És ugyan hős-e egyáltalán?

Az író nem kíván szülötte egyedüli bírája lenni, s nyilvánvalóbb, hogy korának egyedüli bírája sem lehet. Ha segít mégis egy jóra törekvő ember példáján e szép, de veszélyes csapdákat rejtő, s néha még veszélyesebb, mert túl sima tévutakkal kecsegtető világunkról valamivel többet, igazabbat sejtetnie, Titusza nem hiába állt talpra a várárokban, hová a zászlót s a törököt markolva – úgy hitte, vég­leges halállal – lezuhant.

Tiltakozom kiválasztásom ellen! – mondaná Titusz, ha a regényhősnek is szabad volna a drámai hősök módjára időnként „félre” szólnia. De miért ne? A szabad művészetek korában – addig is, míg egyszer, tán nemsokára, eljő a művészetek szabad kora – mért ne volna szabad ezt is, mint bármi mást? Tiltakozz csak, Titi!

Orbis pictus

Kezdetben vala az, hogy nem vala kezdet. Csak a közbenek szép egymásutánja. S a közbenek közben a halandósága miatt siet­ségre ítélt embernek legsanyarúbb megaláz­tatása: várni, várni, amíg kedvező alkalom nem kínálkozik.

Le monteur mont sur le mont de Parnasse (A montírozó a Parnasszusra hág)

Titusz a gépterem frissen meszelt falának tá­maszkodva állt, Dezsőt figyelte, a montírozót, aki egy csattogó, vizes műanyag lepedőt leppegetett. Emelődik, mint olvadó fagyasztott hús csomagolására használt fólia; átlátszó a színes munka.

– Várj öt percet, lemoslak és mindjárt meg­látszol bő gatyában, pödrött bajuszban, aho­gyan csinálod a törökkel ezt a nem hasmánt, hanem hátmánt-ugrást. Az első Fossbury-flop! Hurrá! Rá vagy a nevezetes festményre mon­tírozva, Titikém… a télikabátból kicsit nehéz volt vitézi dolmányt retusálni, de a bajusz, apám, a pörge, az jól sikerült.

Most elsötétítünk, maradj ott, ahol vagy, mert belelépsz a vegyszerekbe.

Csönd, és a lámpa infravörös melege, mint bent a húsban egy utazás. Szisz-tolés, diasz- tolés, szisz-tolés, diasz-tolés.

– Kész vagyunk, kicsit vársz, meggyújthat­juk a villanyt.

Titusz és a török villanyvilágításban

A törökök megint új ágyúkkal lőnek. Mennyi golyójuk van, így szórni vaktában! Még leg­alább két óra napfölkeltéig. Duhog, zihál az egész hegy. És először az éjszaka sebtében rakott új falak omlanak. Fölemelt karral tá­masztja, keserves reménnyel, de máris omlik, dől, s hullanak a nyers, mésztől csúszós kö­vek.

Ne szarakodj, ne állj meg! – biztatja Titusz építőmester az éjszakai, reménytelen munká­ban fáradt, rongyos katonákat, maga is hordja a követ, sistergő meszet olt, ledőlt állványzatot ácsol újra, szekercéje makacs szögekbe üt­közik, csorbul, s az ágyúk csak dobognék, a török egyre dühödtebben szórja. Titusz a forró kőgolyót is fölkapja – karjáról lesül a hús –, és berakja a falba, ahol a legnagyobb rést tömik. A mész marja az égett sebet – asszony jön: felesége? anyja? –, hűvös kenőccsel keni, kötözi friss gézzel, tépéssel.

Aztán az a bizonyos hastáji csend.

Világosul a széles mező, a távolibb dom­bokon éles kontúrokkal csúcsosodnak a sát­rak. Távoli síp éles és dob tompa hangja: reggelire gyülekeznek a törökök. Tüzek föl­szálló, vékony füstje. Egy madár.

Na most még, emberek, míg megindul az a keserves, míg zabáinak! Még egy óra hosz- szat rakhatjuk. Amott is omlik! Mit raktatok oda, hé? Te, mondtam, tökfej, apró követ ne rakj alul! Kapitány, adj embert, most kell, hogy nem lőnek, most, még egy óra hosszat! Es rakja a kapitány is, az asszonyok is. Az udvar sarkában heverő sebesültek feszülve fölülnek, tehetetlenségükben ennyit segítve legalább.

És nagyjából megint állnak a falak. Le lehet ülni egy percre. Inni egy csupor vizet, a ma­radék csöppekkel letörölni az arcról a veríté­ket.

No, Isten nevében! – mondja a kapitány, de káromkodás az: Igyekezzék a posztjára mindenki! És lehet még a hűvös harmat lepte kövön egy kicsit hasalni, míg az ágyúk földöbörgő zajában az íjak és a néhány szakállas­puska lőtávolába ér a törökök első vonala. Úgy jönnek, mint mészárszékre a barmok, látni a magasból, hogy hajtják a létrákkal küsz­ködő gyalognépet biztonságos távolból lovas tisztjeik.

Titusz feszülten vár. Hányadik napja tudja már az ostromban, hányadik álmában színezi már, mint új világrekordra készülő profi bajnok azt az egy megismételhetetlen, előre látott, elő­re rettegett mozdulatot! Csak a zászlóval köze­ledőt figyeli. Csak a zászlót. Csak a zászló nye­lét, azon a maroknyi részen, ahova keze tapad majd, a meszes, kérges, nem csúszó kéz. Zaj, villanások. A török már a fal alól lő íjjal, puská­val, s messzebbről ágyúval csak töri egyre a várat. Hányan vagyunk? Titusz már egyedül.

Létrán a zászló, először. Várj, Titusz, még kétszer lehanyatlik! Tudja és vár. Másodszor nyíl találja a zászlóvivőt, s harmadszor már a falra hágó török kezéből ütik ki a zászlót. Most lesz a legvadabb a harc. Sebesült, halott tö­rökökkel söprik le a létrákról a fölfelé kapasz­kodókat: a mögöttük törekedők kardjára, lán­dzsájára nyársalódnak. Itt tombol egyszerre minden háborús film. Anakronisztikus tankok forognak egyik oldalon leszakadt lánctalppal, csattannak az ötödikről ledobott benzinespa­lackok, hirtelen föllobbanó lángjuk sisteregve gyújt ruhát, bőrt, fegyvert, nedves falat; és az eloszló füst mögül előjön végleg az ellenséges zászló. Nem lófarok és nem zöld selyem, csak egy nyél és merő lobogás. És a török, akinek arca nincs, már kúszik fölfelé. Titusz meg, mint minden álmában, a sportszerű verseny, a koncepciózus feszültségteremtés feltételei szerint fórt ad neki, s csak kissé később veti utána magát. Így lassan éri be, az utolsó pillanatban. És megragadja, megragadja a zászlót. A mélység és a halál örvénye most nyílik, s a nagy küzdelemre ámulók csöndjé­nek örvénye is: egyazon pillanatban. Sivítva lefelé szűkülő spirális, amelybe szíve ólom­súllyal…

BARANYI FERENC

Hőség Hava

Ott nem fölfeslett – védernyő lett végre
a törvény összefércelt szövedéke.

Ott nem rendbontás volt, de rendteremtés:
hirtelen gyógyulás a hirtelen vész.

Ott ékkő lett az utcakő, amely egy
cafka-városból istennőt teremtett.

Ott vérben gázoltak, mikor szavalták:
egyenlőség, testvériség, szabadság.

Ott ártatlanokat is lenyakaztak,
de a hóhérok voltak igazabbak.

Ott lőporszürke volt a nyári mennybolt,
de verőfényesebb idő sosem volt.

Ott karcos századok édes reménye
vegyült a mámor-ízű rettegésbe.

Ott pillanatonként hullott kosárba
a múlt egy-egy évezredes szokása –

s itt minden pillanat sürgetve intett
Párizsra vetni vigyázó szemünket.

Schodelné

Szeretője lett Nyáry Pálnak,
s mikor azt várbörtönbe zárták:
a színpadról nyomban lemondott
és felkereste Nyáregyházát.

Ott, az elárvult kúriában
gazdasszonykodott elvonulva,
holtáig várt a kedvesére
és lassan megfakult a múltja.

Ledolgozta a napi normát
ő, aki Norma volt elébb még,
nem győzött versenyezni véle
az emberszámba vett cselédség,

de éjjelente az akácos
gall rengeteggé válva hívta,
s egy kifeszített holdsugáron
pendült a dallam: Casta diva –

olyankor feltérdelt az ágyán
arca elé kapva a párnát,
hogy szeme izzását a Nyáry-
ősök a falról meg ne lássák.

Hiányos a mondat

Az évszázad távmondatának
ő volt az állítmánya.
Most hiányos a mondat:
csak alanya van, meg tárgya.
Köröttük homályos
jelzők, határozók csak –
állítmánya nélkül
nagy zagyvaság a mondat.

Úgy kiradírozták,
mintha sose lett volna,
de bőven lesz, ki vissza-
írja s megint kimondja,
kezdetnek egyszerűen
magam írom le, ím:
Lenin.