KOSZORÚ

Öt éve, 1989. október 23-án vetett véget életének Imre Katalin irodalomtörténész, kritikus, a legendás Tűz-tánc antológia szerkesztője, az 1956 után föllépő fiatal költő- s írógeneráció szervezője és kovásza.

SIMOR ANDRÁS

Post mortem

Mai napomat neki mondom el,
a halottnak, ki megölte magát.
Ezentúl már csak így beszélgetünk
a semmiben, mert nincsen odaát,

de hamarosan ideát se lesz,
ha leverik az égbolt csillagát,
s elevenen agyagba döngölik,
ne világítson fényével tovább.

Ha megölik mibennünk a dühös,
bal oldali, dobogó micsodát.

1989. október

Levél

Barátném, megint téged hív a vers,
hiszen más olvasója úgyse lesz.

Nem tolongnak a hívek körülem,
és magam előtt sem áll jól ügyem.

Amit védenék, talán sose volt,
a folyó a forráshoz visszafolyt,

maradt utána kiszáradt meder,
kísértetlakta, átokverte hely.

Naponta meghal bennem a jövő,
úszik a hajó, de nincs kikötő,

viszi félhalott tengerészeit,
kikből régóta kiszökött a hit,

hogy várja őket földrész, új világ,
nem fedeznek föl többé Indiát.

így élek én is, nemet mondva még,
mialatt lassan kilyukad az ég.

TABÁK ANDRÁS

(Katalinra emlékezve)

1
Mindenkinek joga van
                                    a tiltakozáshoz
De van, ki tiltakozni
                                    csak a halálával tud

2
Nem biztos, hogy mindig azok a bátrak,
                                                      akik élnek
Most már látom, mekkora bátorság kell
                                                      a halálhoz

3
Mindent neked köszönök
Halott, drága barátnőm
Egyet nem – árvaságom

GYÖRE IMRE

Égverés

Akkor; Kata, még idején
láttad, hogy mire nincs remény:
vagyis semmire. Fogy a fény,
árny ül az ember jobbfelén,
balján ugyancsak. Szürke tény:
a szegény szegényül, szegény,
végül lóg kölcsön-kötelén,
s nem adja meg. A kő kemény,
ha levágják, púp nő fején:
kis ráadás. Tejutak tején
nem nőtt fel leány, se legény,
a Holnap verem fenekén
gunnyaszt, és csillag nincs egén:
fekete lyuk van volt helyén,
hát beintettél. Két kezed
dühödten veri az eget.

ABLAK

Donald McCullin, brit fotográfus képeivel a hazai nagyközönség idei Ernst múzeumbeli kiállításán ismerkedhetett meg. Az elmúlt három évtized szinte minden hadszínterét megjárt haditudósító most – szakmájából kigolyózva – csendéleteket és tájképeket készít London melletti otthonában, s Ésszerűtlen viselkedés (Unreasonable Behavior) címmel megírta hallatlanul izgalmas és gyötrelmes élete történetét. Riportfotográfiai munkásságát a fotóművészet élvonalába sorolják a szakemberek. Könyvéből a libanoni polgárháborúról szóló fejezetet közöljük, saját képeivel illusztrálva.

DONALD McCULLIN

Egy keresztény vérfürdő

1965-ben jártam először Bejrútban, amikor a dekadenciájának még volt stílusa. A Palm Beach Hotelben időztem, s egy napon elhatároztam, átvágok az úton, és a Saint George-ban ebédelek, itt volt Kim Philbynek, a szuperkémnek az utolsó ismert, kedvenc lokálja, mielőtt Moszkvába távozott volna. Ő nyilván sokkal inkább úriember volt, mint én – engem elküldték, mert nem viseltem nyakkendőt.

Bejrút látszatra rendezett, de züllött hely. A város a drogokban, a bordélyokban és a pénzügyi szolgáltatásokban: jeles. Mint egy mindenki számára elérhető bűnszövetkezet, he­lyesebben mindenki számára, akinek pénze van. Úgy is tartották számon, mint a Közel-Kelet legbiztonságosabb helyét.

Amikor először Bejrútban jártam, a legnagyobb veszély az lehetett, hogy a Hamra utcán egy Gucci divatszalonjában kiöltözött libanoni család fellöki az embert.

Az újságírókat vonzotta a hely mint az arab világ értékes hírgyűjtő terepe, de főleg azért, mert a hírközlési rendszere kiváló volt. Fél tucatszor kellett átutaznom Bejrúton anélkül, hogy éppen Libanonban lett volna munkám. Utolsó ott-tartózkodásom 1974-re esett, amikor James Fox és én befejeztük az új szaúdi király portréját egy pazar apartmanban, amely Adnan Khashoggié, a fegyverkereskedőé volt. Mrs. Khashoggi felajánlotta, hogy visszavisz Bejrutba a magánrepülőgépén, amelyen mozi is volt, és pazar választék drága csokoládékból, amiket Soraya Khashoggi környezete nagy mennyiségben fogyasztott, ha épp nem játékosan szanaszét hajigálta. Finsbury Park ¹ soha nem látszott távolabbinak.

Amikor leszálltunk Bejrútban, Soraya azt mondta: – Elvárom, hogy elvigyen este vacso­rázni! – amitől a félelem borzongása futott végig a gerincemen. Libanoni vacsorát ettünk egy kis étteremben, közel a kikötőhöz, aztán azt várta, hogy vigyem táncolni, amitől újra belém nyilallt a félsz, mivel már egészen kijöttem a gyakorlatból. Megkönnyebbültem, amikor meg tudtam szabadulni a gazdagok édes életétől Bejrútban. Ez az életforma már csak néhány hó­napig tartott, de amíg a néma gavallér szerepét játszottam, már érzékeltem, hogy valami szo­katlan van a levegőben.

A libanoni társadalom évek óta az elit gazdasági és politikai kiváltságainak megőrzésén alapult, ez az elit jórészt keresztény volt. A keresztények ügyesen kikötötték, hogy ők birtokolják az elnöki posztot, és határozzák meg a muzulmánok képviseletét biztosító rendszert, függetlenül a számarányoktól, így amazok sohasem juthattak hatalomhoz. Észak-Írország levantei változata volt ez, csak itt még könnyebben lehetett hozzájutni fegyverhez. A társadalmi megosztottság is nagy szerepet játszott. Ahogyan a gazdag libanoniak gazdagodtak, úgy nyomorodtak el a szegények. Ehhez a robbanóelegyhez jöttek még a palesztinok, akik valósággal rázúdultak Libanonra, miután 1970-ben jordániai bázisaikról elűzték őket.

Ahogyan a lumpennegyedek és a muzulmán gettók növekedtek, úgy kezdtek összeérni a palesztin menekülttáborokkal. Délről az izraeli bombázások miatt egyre több menekült érke­zett, tovább fokozva a feszültséget a városban. A növekvő viszálykodás a hatalomért a balol­daliak és a palesztinok, valamint az eredendően jobboldali keresztények között egyre eszelő­sebbé vált, ki-ki kezdte úgy tekinteni, mint a saját hazájáért folyó küzdelmet. A helyzet a pa­lesztinoknak fenntartott részeken mérgesedett el legjobban.

Egyik reggel egy palesztin iskolásokkal teli buszt szitává lőttek, és egyszeriben kirobbant az ellenségeskedés. A komoly harcok 1975 áprilisában kezdődtek. Bejrút központjában az üzleti és banknegyed hamarosan csatatérré vált. Az emberrablások rosszabbak voltak a bombázá­soknál, mert a régen visszafojtott gyűlölet fejeződött ki bennük. A szerencsétlen áldozatok testét – némelyiknek testrészei hiányoztak – rendszerint egy-két nap múlva a szeméttelepen találták meg. Nincs rosszabb dolog a Közel-Keleten, mint a bosszú.

Amikor 1975 novemberében a Heathrow repülőtéren fölszálltam a bejrúti gépre, tapasz­talhattam, hogy a gazdagok már biztonságba helyezték magukat. Egyetlen lélek sem volt az első osztályon. A társaságra és társalgásra áhítozó pilóta behívott a kabinba, és jóval több itallal látott el annál, mint amennyit rendesen kaptam volna. A látóhatárra kirajzolódó Bejrút látványától józanodtam ki. Tisztán láthattam a belövésektől kigyulladt Saint George Szállót, közelében a Holiday Innt és a Phoeniciát.

A repülőtéren gyertyák égtek, vészjóslóvá tették az olyan formalitásokat, mint az útlevél ellenőrzés és a taxifoglalás, s amikor egy rendőr a taxisofőrömet magához intette pár csöndes szóra, azon kaptam magam, hogy indokolatlanul ideges vagyok. Tudtam, kor­dában kell tartanom a képzelődéseimet.

Keresztülhajtottunk a sötét városon, kí­sérteties volt fények nélkül. Esténként a bom­bák számtalan esetben a fürdőkádjaikban vagy tévénézés közben gyilkoltak meg em­bereket. A mesterlövészek ott voltak a Moor Toweren, a nagy, félig kész épületben, meg az elhagyott szállodákban, amelyek Nyugat- Bejrútra néztek. De a lakosság már megta­nulta, hogyan nehezítheti meg piszkos mun­kájukat sötétedés után.

Elszórt lövöldözéseket hallottam, mi­közben szobát foglaltam magamnak a Com­modore Szállóban. Több ezer tárat kilőttek az éjszaka folyamán. A Commodore némi vé­dettséget élvezett a konfliktusokban, tiszte­letben tartották, mint a tengerentúli újságírók tartózkodási helyét. Két helybeli újságírót megkínoztak és megöltek, a nyelvüket kivág­ták, a szemüket kinyomták, de a nyugati sajtó védelmet élvezett a legrosszabb ellen. Ép­pen a leggyilkosabb csoportok ügyeltek arra, hogy a világban a legigazságosabb ügyként tüntessék fel a sajátjukat.

El kellett döntenem, hogy melyik csoportot kö­vessem. A kollégák, akikkel a szállodában beszéltem, úgy vélekedtek, hogy a bal­oldaliakkal vagy a paleszti­nokkal lenne a legnehezebb dolgom. Ők nem engedték, hogy az akcióikat bárki lát­hassa, kivéve, amit ők meg akartak mutatni, propagan­daszövegeik pedig rettentő távol álltak a valóságtól.

Arra jutottam, hogy a keresztény falangistákhoz csapódom. Átmentem a Zöld Vonalon, amelyik kép­zeletben elválasztotta a Mú­zeum kerületben a csoportokat és az Asgrafiyah kerület felé vettem az utamat, egy keresztény erődítményhez. Megtaláltam a Falange főhadiszállását, és semmi nehézségem sem volt az akkreditálásommal. Adtak egy lebélyegzett útilevelet néhány kibetűzhetetlen aláírással, és én egyenesen a Holiday Inn mögötti állásukhoz mentem egy csoport harcosukkal. Bérkaszárnyá­ban találtam magam. Az emberek alagutakat ástak, így tudtak átrohanni az egyik házból a másikba, anélkül, hogy észrevették volna őket. Olyan volt az egész, mint egy csőrendszer. Egyik éjjel egy fenséges csillár alatt aludtam, de a normális viszonyok itt a koszt és a pat­kányinváziót jelentették. A falangista harcosok maradék konzerv vagdalthús szendvicseken és soft-core pornóújságokkal éltek, amelyekben eltakarják a nők arcát és legintimebb részeit. A temetetlen halottak szaga elviselhetetlen volt.

Bírtam a harcosok bizalmát, mert velük maradtam a tűzvonalban, s néhány nap múlva átvittek a Holiday Innbe, amit a nap minden szakában megszállva tartott a Falange, hogy tűz alatt tarthassa Nyugat-Bejrútot. Bizarr módon még működtek a liftek, felvittek az egyik felső emeletre, hogy találkozhassam a tartalék csapat tagjaival, akik leheveredve tisztogatták a Ka- lasnyikov AK-47-es géppisztolyaikat. Más harcosok a tetőn éppen azon voltak, hogy a magukét újra bepiszkítsák.

Nem nagyon izgatta őket a jelenlétem, és egyáltalán nem látszottak ellenségesnek. Egyiküknek harcos létére túl hosszú haja volt, s amikor megfordult, kiderült róla, hogy egy meglepően szép nő. Arra emlékeztetett, akit Maria Schneider alakított az Utolsó tangó Párizsban című filmben. A bérkaszárnyában töltött nappaloktól és éjszakáktól rám szállt levertségem mintha oszladozni kezdett volna. Ő volt az első nő, akit háborús ütközetben láttam. Két nap múlva kézigránátokat dobált, és dinamitot helyezett el a Phoenicia Szálló közelében.

A Holiday Innben lakni meglehetős előnyökkel járt. A borospince majdnem sértetlen ma­radt. A legkönnyebben sörből, konyakból és pezsgőből lehetett ellátást szerezni. Három napig voltam ott, de éjszakánként mindig visszatértem a patkánylyukakba, ahol félig nyitott szemmel aludtam, a fülemet mindig hegyeztem, nem hallom-e annak az embernek a lépteit, aki engem jön lemészárolni. Sötétedéskor ideges lettem a Holiday Inntől, mivel nappal élvezett hadműveleti előnye éjszakára sebezhetővé tette. Az ellenséget nem lehetett már messziről észrevenni, s nagyon is fenyegetett a fogságba esés veszélye. Nem sokkal azután, hogy elhagytam a Holiday Innt, baloldali csoportok lerohanták, köztük az is, amelyiket népszerű nevén Félnótásoknak emlegettek. Ők néhány keresztény falangistát a tetőre állítottak, és levágták a péniszüket, mi­előtt élve letaszították volna onnan őket.

Egyik reggel azt mondta nekem mosolyogva egy harcos:

– Ma valami jót fogsz látni, barátom. – És hívott, ugorjak be egy dzsipbe.

Nekilendültünk, hátul egy ember terpeszben állt a 30-as kaliberű géppuska mögött. Ri- koltozva megálltunk egy két-háromszáz főnyi, gyülekező csapatnál.

Egy nő odajött hozzánk valami kék szalaggal, és biztosítótűkkel. Ahogy a nyakam köré tekerte a szalagot, megkérdeztem tőle: – Mire való ez? – Nem tudott angolul, de egy mellette álló férfi válaszolt: – Azonosítás végett. Látod, minden harcosnak van. Különben lelőnénk egy­mást.

Pattogó parancsszavakat kiabáltak, úgy tűnt, nagy zűrzavar keletkezett. Zűrzavar idején azt tartottam a legjobb megoldásnak, ha a néma bolondot adom. Van éppen elég alkalom munka közben eszesnek lenni, egy kis színlelt naivitás hasznos lehet az informá­ciószerzésben.

Többször hallottam a Quarantina nevet említeni, ami nem jelentett többet számomra, mint a város sok kerülete közül egyet. De lassan rájöttem, hogy ez a muszlim gettó, amelyik valahogy a keresztény Kelet-Bejrútba ékelődött, a kikötőhöz közeli szegénynegyedben. Sok palesztin is lakott ott, és a falangisták oda készülődtek.

– Ki fogjuk takarítani azt a helyet, az összes patkányt elkapjuk – mondta nekem az egyik harcos.

Ahogy telt-múlt a nap, egyre gyűltek a fegyveresek.

Hirtelen felfedezett egy harcos, és széles vigyorral mondta:

– Odanézz, azt fényképezd le! – mutatott valamit, amit addig nem vettem észre a villanypóznán. Valaki egy macska darabjait rendezte el rajta kollázsszerűen. Ekkor ébred­tem rá, hogy miféle népséggel vagyok együtt, és idegeskedni kezdtem a Quarantina miatt.

Az első hullámmal mentem. Este volt, és zúdult ránk az eső. Mindenki csuklyát viselt. Megálltunk egy alacsony fal eltőt, és azokat az embereket néztük, akiket kitereltek az elmegyógyintézetből. Az épület egyik szárnyán az ablakhoz jöttek a betegek. Egy falangista elkiáltotta magát, és amikor nem kapott megfelelő választ, megeresztett egy sorozatot az ablakokba.

Az egyik falangista követett az épületbe, és ugyanazon az ablakon nézett ki, ahol én Nem volt sok látnivaló, de őt az orrán eltalálta egy orvlövész. A keresztény vér első cseppje felbőszítette a Falange-ot.

Éjszakára a lövöldözés lecsillapodott, és a kórház a Falange hálótermévé alakult. Én egy ablaktalan folyosón táboroztam le, amelyiknek az egyik végében egy arab szülészeti diagramm volt látható, a másikban a halottaskamra ajtaja. Szomszédságomba egy olyan falangista került, aki jól beszélt angolul, mivel brit repülőjáraton dolgozott. Nagy angolbarát volt, és álomba be­szélgettük magunkat, ámbátor nehéz volt aludni – inkább rossz gondolatokkal folytatott birkó­záshoz hasonlított.

Reggel a megszokott orvlövészgolyók keltette csitt-csatt. Úgy látszott, mindenki Quaran­tina közepébe húzódik vissza. Egy ósdi amerikai teherautót hoztak, hatalmas, 50 mm-es gép­puskával felszerelve. A platóról a falangisták válogatás nélkül lőttek mindenfelé.

Észrevettem egy utcán heverő, halott öregembert, szomorú látvány volt, és odamentem, hogy csináljak róla egy képet. Falangista kísérőm rám szólt: – Ne fényképezz, barátom! Kü­lönben megöllek!

Egyelőre azt tettem, amit mondott. A Falange ezen a reggelen sebesüléseket szerzett az orvlövészektől, és nem volt abban a kedvében, hogy vitatkozzon velem. Hiába szóltak a pa­pírjaim fényképezésre, amikor a gyilkolás elkezdődött, semmit nem engedtek csinálnom. Meg­próbáltam éppen azokról a dolgokról képeket készíteni, amiket nem akartak láttatni,-és ez meg­nehezítette az életemet.

Sikítozást és kiáltozást hallottam, nőket és gyerekeket láttam összeterelni egy lépcső­házból. A férfiak felemelt kézzel álltak, nagyon zavarodottaknak látszottak. A nők lopva pillantottak rájuk. Bizonyára a férjeik, a fivéreik voltak, egy csoport falangista kísérte őket. Lefényképeztem.

Egy falangista harcos odajött, és kibiztosította a fegyverét. Ugyanaz, amelyik az előbb már figyelmeztetett.

– Mondtam neked, hogy ne fényképezz, mert megöllek.

– Dehogy, dehogy. Té­ged nem fényképeztelek, csak az asszonyokat – vá­laszoltam. Ez persze nem volt igaz. Próbálta kitépni a kezemből a kamerát. Hátrál­ni kezdtem, és beszéltem hozzá: – Figyelj ide, enge­délyem van. Látod.

Lehiggadt, én meg hátat fordítottam a lépcső­háznak, ahol még mindig ott állt két férfi. A falangis- ta egy öreg M-l-es kara­bélyt fogott a két emberre, aztán közvetlen közelről lelőtte őket. Ahogy az

egyik összeesett, a tüdejében maradt levegővel csak annyit mondott: Allah.

A lépcsőkorlátot markoltam. Tartsd magad, mondtam magamban. Sok ilyet fogsz ma még látni, tarts ki! Ne add fel a játszmát máris!

Egy csomó ember megadta magát, sírt, könyörgött és mentegetődzött, néhányukat elkü­lönítették. A nőket és a gyerekeket az egyik úton, a férfiakat és az idősebb fiúkat a másikon vezették. A nagyon időseket hol ide, hol oda csapták. Láttam, ahogy egy elfogott öregembert a kés hegyével arra kényszerítettek, hogy az út közepén letolja a nadrágját. A fiát akarták megtalálni, de amikor azt mondta, nincsenek fiai, az egész epizód a férfiassága kigúnyolásává vált. Egy másik öregember, akit láttam, nem élte meg a megaláztatást. Dacosan rákiabált a falangistára, mire az hasba lőtte.

Láttam, ahogy három fiatalembert belökdösnek egy gyárudvarra. Aztán észrevettem az angolul beszélő harcost, aki mellettem aludt az éjjel.

– Mit fognak csinálni azokkal a fiatalemberekkel? – kérdeztem.

– Nem tudom, barátom – válaszolta.

– Tudnod kell, mit fognak csinálni! Meg fogják őket ölni.

Mindketten láthattuk, hogy a falangista csapat friss muníciót tölt a tárba. Azt mondtam annak az embernek:

– Tegnap éjjel úgy beszéltünk egymással, mint emberi lények, és te az angolok iránti szeretetedről beszéltél. Próbáld megállítani, ami történni fog! Próbáld meg. állítsd le. mert a világsajtó itt van, és ez nem fog használni nektek.

Azt próbálta magyarázni, hogy ez nem az ő felelőssége. Felfigyeltek ránk. Az egyik fegy­veres odajött, azt mondta:

– Ez nem tartozik rád, hagyd el az udvart!

Azt hiszem, tudták, hogy lefényképeztem a jelenetet, pár perc múlva a három foglyot kirugdosták onnan. Halálbüntetésüket egy időre felfüggesztették, de nagyon csekély esélyük maradt arra, hogy túléljék a napot.

Egy nagy csoport embert kerítettek be. Ahogy egy részt megtisztítottak, fáklyákat hoztak. Hallani lehetett az eukaliptuszfák robbanásait, ahogyan a lángok körülölelték őket. Ami éghető volt, égett. Az egész olyan volt, mint a sötét középkorban, olyan volt. amilyennek azt képzeltem el, ahogyan a gótok és hunok rabolva és öldökölve elözönlötték Európát és Ázsiát. Több volt. mint ijesztő, katasztrofálisan félelmetes volt, mint egy új középkor kezdete. Fényképeztem, és tovább fényképeztem.

Újra hallottam az utasítást: Nincs fotózás, hagyja el a kerületet! Ilyenkor mindig engedel­meskedtem.

Azon az estén találkoztam Martin Meredith-tel a Commodore-ban. és megegyeztünk abban, hogy másnap visszamegyünk Quarantinába. Ahogy a Zöld Vonalhoz értünk, egy ellenőrzési pontnál megállítottak minket, nagy kiáltozást hallottam kívülről. A sofőrünk odaszólt:

– A papírokat akarják, a papírokat.

Meggondolatlanul elővettem a zsebemből az útlevelemet, és ezzel Martint, jómagamat s a velünk utazó kanadai újságírót halálos veszedelembe sodortam. Elszabadult a pokol.

Körülvették az autót: – Kifelé! Kinyírunk benneteket! Kirángattak minket a kocsiból, és egy ház felé lökdöstek. Könnyező és jajgató nők között kellett haladnunk, akik most özvegyültek meg Quarantinában. Belöktek minket egy szobába, egy ember odajött, és azt mondta:

– El fogjuk vágni a torkodat!

Megkérdeztem, miért. Azt felelte: – Kém vagy. Ellenség. Fasiszta falangista vagy.

Már tudtam, hol rontottam el az egészet. Egy baloldali, muszlim ellenőrzési ponton akartam átjutni keresztény falangista engedéllyel. A falangisták ellen magasra csapott az indulat, vég­zetes hibát követtem el. Szerencsétlenségemre a torokvágó ember nem látszott megérteni a tévedésemet.

– Fasiszta falangista vagy – ismételgette –, kém.

Aztán vészjóslón elhallgatott. Amíg vártuk, mi lesz a végzetünk, az emberek egyfolytában csapkodták az ajtót, hogy ördögi pillantásokat vethessenek a fasiszta kémekre. Nemcsak a saját félelmem miatt éreztem nyomorultul magam, hanem azért is, mert a kollégáimat veszélybe sodortam. Magasabb hatóság érkezett egy bőrdzsekis fiatalember személyében. Könyörülete­sen gyors volt.

– Mr. McCullin, nagy hibát vétett – mondta. – Ezek az emberek meg akarják ölni. Falangista papírt adott nekik. Én tudom, hogy önnek honnan van az a papírja, de ők nem értik. Azokkal éreznek együtt, akiknek a szeretteit megölték Quarantinában, revánsot akarnak. Tudom, hogy csak a munkáját végzi, és hogy az egyik oldalról átmegy a másikra, de barátom, legyen óvatos, mert nagyon közel van a halálhoz.

Megkérdezte, akarunk-e kávét. Túl sokkos állapotban voltunk ahhoz, hogy bármelyi­künknek maradt volna annyi nyál a szájában, hogy mondhassa, szeretnénk. Úgy kellett visszafognom magam, hogy le ne térdeljek, és meg ne csókoljam annak az embernek a lábát.

Csináltam kint néhány képet a menekültekről, aztán Martin és én Quarantinába mentünk. Nem lehetett kétséges, mi történt az emberekkel, akiket tegnap otthagytam. Ahogy elértük a kerület északi részét, ahol, úgy mondták, még most is tart a lövöldözés, hullahalmok között haladtunk. Az utcák halott palesztinok tömegeivel voltak borítva.

Emlékszem egy kövér férfira, kardigánt viselt, csavart mintás kardigánt, amilyet a Mark and Spencernél lehet kapni, a hátán feküdt, nyitott szemmel. Mellette egy asszony, gondolom a felesége, aki még mindig markolt egy csokor művirágot. Mint egy kegyelmi kérvény, olyan volt ez a látvány. Egy falangista jött oda, és meggyújtotta a ruháikat.

Óvatosan fényképeztem, és csak akkor, amikor úgy gondoltam, nem láthatnak. Még mindig az ellenőrző pontnál elszenvedett sokk hatása alatt voltam, nem akartam eljátszani a szerencsémet már korán reggel. Odaértünk, ahol a keresztény falangisták fosztogatták a tűztől megmenekült otthonokat. Jöttek az úton fölfelé, hadizsákmányként cipelve a tévékészülékeket és magnetofonokat. Bámultam az embereket, milyen mohón akarják megszerezni azoknak a javait, akiket lenéznek. A fosztogatóknak nagyon kevés idejük maradt. Láttuk a tűzoltóautót, ahogy megáll, petróleumot fecskendez az elhagyott házikók­ra, amelyek aztán lángra lobbannak.

Azon a részen, ahol a kis üzemek voltak, láttam egy Holiday Inn-beli harcost, amint egy reszkető öregembert a falhoz állít, és azzal fenyegeti, hogy le fogja vágni a nemi szervét. Az út másik felén egy csapat fogolynak rugdosták szisztematikusan az arcát, majd lemészárolták őket. Aztán észrevettem a fegyveres lányt a Holiday Innből, magányosan állt, szégyenkező arccal. Egy palesztin és foglyul ejtője között vita alakult ki, megkértem, fordítson.

– Az egyik fogoly azt magyarázza, hogy ő és a fia az Arafat családhoz tartoznak. így, tudja, túlélik a mostani időt. – Zavartan nézett rám, és továbbment. Lopva elkezdtem képeket csinálni.

Az egyik megkínzott férfit felszólították, hogy fusson. Ahogy rohanni kezdett, tüzet nyitottak rá. A golyók a mellettünk lévő falon csattantak, sisteregtek, mint a kihunyó petárdák. A fegy­veresek a férfi után futottak, mi pedig utánuk, azt kívánva, hogy az az ember megmeneküljön, de belerohant egy másik falangista csoportba, azok leterítették. Az egyik harcos odalépett, és az egész tárat a férfi fejébe eresztette.

Aztán újra megkaptuk: – Ti ketten azonnal távozzatok innen! Ne csinálj fotókat, mert ki­nyírunk! Ahogyan távolodtunk, láttam egy halom holttestet, amit még nem égettek el. Remegve, gyorsan lefotóztam.

Az úton odább mintha egy dallamot hallottam volna pengetni. Egy fiatal fiú játszott man­dolinon, amit egy félig leégett házból rabolt. A társai közt állva pengette, mintha csak egy pikniken volnának egy napos mandulaligetben. Előttük egy halott kislány teteme hevert a po­csolyában. Ez a kép megragadott: karneváli vidámság a mészárlás kellős közepén. Úgy tűnt föl, nagyon sokat elmondhat arról, ami Bejrútban történt. De túl nagy kockázat volt egyáltalán csak felemelni is a gépemet.

Ám a fiú odakiáltott nekem: – Hé, miszter! Csináljon egy képet!

Még mindig nagyon féltem, de csináltam gyorsan két kockát. Ez, amikor majd az újságba kerül, sokakat gyötörni fog, gondoltam.

Ahogy kikecmeregtünk a törmelékből az útra, nem bírtam tovább. – Csibészek! CSIBÉ­SZEK! – ordítottam hangosan. – Elkaptalak benneteket, csibészek!

Martin rémülten nézett rám, de nem törődtem vele. Sikerült olyan képeket csinálnom, amelyek beszélni tudtak a Quarantinában elkövetett szörnyűségekről.

A Keresztény Falange is tudta ezt, nemsokára hírét vettem, hogy vérdíjat tűztek ki két fotós fejére. Az egyik az volt, aki lefényképezte, amint pezsgővel ünnepük a győzelmet, a másik az, aki a mandolinos fiút fényképezte.

Az volt a feladatom, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a képeket és magamat visszajut­tassam Londonba. Martin ellenezte a repülést. A javarészt keresztény pilóták és a reptér kör­nyékét ellenőrző, túlnyomórészt palesztinok közti konfliktus teljesen szétzilálta a menetrendet. Nem volt tanácsos lófrálni a reptéren. Kiválóan alkalmas hely volt az emberrablásra.

Libanont egy kevésbé számításba vehető úton hagytam el. Még volt néhány sofőr, aki megkockáztatta a Bekaa völgyét, ahol nyüzsögtek a szekták fegyveresei. Két ártatlan japán írógépkereskedő, akik egyszer csak cserbenhagyva találták magukat a Commodore Hotelben, kerítettek valakit, és én velük tartottam. Nyolcórás, csonttörő út volt a völgyön át Szíriába. Utolsó erőmet latba vetve elintéztem, hogy a Pakistan Airways gépén Damaszkuszból Londonba repülhessek.

A film érintetlenül megúszta, de az én lelkem kiégett.

SZARKA KLÁRA FORDÍTÁSA

¹ London egyik szegénynegyede, ahol a szerző született és felnőtt. [vissza]

MÉRLEG

ILLÉS LÁSZLÓ

A lázadó és a menekülő ember

Nagy Lajos halálának negyvenedik évfordulójára

Már négy évtizede, hogy eltávozott közülünk – az idősebb nemzedék tagjai közül – Nagy Lajos. Félelmetes gyorsasággal távolodik fizikai valója a múlt homályába, s mégis: vele is megtörténik a csoda, mely minden kiemelkedően nagy író osztályrésze: művei, novellái, regényei újra hangosan szólnak, azt lehetne mondani némi paradoxiával: Nagy Lajos írásművészete – cseppet sem meglepően – belépett legújabb történelmünkbe, mivel korunk is belépett abba a történelmi övezetbe, amelynek legutóbbi századát, Nagy Lajos idejét is, csak megszakította a közelmúlt, az „elmúlt negyven évnek” aposztrofált szakasz, de ettől az „epizódnak” nevezett periódustól eltekintve a lét jelenkori modern voltában is századok óta azon a sínen halad, és ma újra azon halad, amelyet egy neves politológus kortársunk nemrégiben „az emberi civilizáció normális útjának” minősített.

Nagy Lajosnak íróként ezzel a normalitással volt dolga, mondhatni, vitája, azt is mondhatnók: a maga műfajában ugyanazt az élethalál-küzdelmet folytatta e normalitással, mint az egy évtizeddel korábban induló Ady Endre, az ős Kaján ivócimborája, a Disznóképű Nagyúrral perlekedő szegénylegény, a Csák Máté földje népének hű küzdőtársa. A „hőkölések népe” oly találó metaforája is Nagy Lajósnak üzent: nagyszerű önéletrajzi regénye első kötete még A lázadó ember címet viseli, s mily keserű újabb paradoxon: a második kötet, amelyet az évtizedeken át törhetetlenül remélt és vágyott emberi harmónia ígéretét korban rótt papírra, egyre fokozódó félelmek és nyugtalanság közepette készített leltárként, ez a könyv A menekülő embereimet viseli, s már halála után jelent meg.

A lázadó emberben önmagát is jellemezve írta egy pályatársáról: „írásait a valóság ábrázolására való szenvedélyes törekvés, a körmönfont mesétől való tartózkodás, az emberi nyomorúságba való mély belenyúlás jellemezte.” A korabeli magyar valóság ehhez bőségesen szolgáltatott témát számára. Az ún. „újtárgyias” elbeszélések előkészületi fázisa után éppen ő lett az olyan tipikusan magyar irodalmi műfaj, az írói szociográfia kezdeteinek meg teremtője. Kezdeményezéseit aztán kiteljesítette a harmincas évek legerőteljesebb irodai­mi irányzatának tartott „népi” irodalom gazdag szociográfiai termése: Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Veres Péter és mások munkái, amelyek az akkori „hárommillió koldus” országáról tudósítottak.

Mégis: Nagy Lajos – mondjuk így – falusi témái ellenére sem volt népies, és városi témáival nem volt urbánus, felette állt e provinciális torzsalkodásnak. Bátran ki lehet mondanunk: az ún. tényirodalom művelése, amely nála a legfinomabb lelki rezdülésekig elható pszichológiai remeklésekkel párosult, egy európai, azaz világirodalmi áramkörbe kapcsolta be Nagy Lajost; én magam Alfréd Döblin és a fanyar, szikár lírát művelő Bertolt Brecht rokonának látom őt. Ő maga a mélyen szociális érzékenységű századelői oroszokat, mindenekelőtt Gorkijt tartotta mesterének; ők – úgymond – „másképp, alulról látják az életet”.

Látásmódja akár a korszerűnek tartott mai posztmodern próza poétikájának, elvi alapvetésének is látszhatna, de a látszat mögötti lényeg más. Nagy Lajos számára az írás nem semleges szövegek készítésére szolgált, amelyből a szerző kilúgozni igyekszik minden világképet; az ilyen művészi játszadozás idegen volt tőle, gyanakvással szeml­élte a lét kiismerhetetlenségéről terjesztett ernyesztő mítoszokat. Ő Ibsennel vallotta: írni annyit tesz, mint ítélőszéket tartani. Az ő esetében és felfogásában: nemcsak önmagunk, hanem embertársaink felett is. A maga korában kényelmetlen írónak számított. Az ma is. Az irracionális, révült mítoszokban hagyományt keresők ma jó ösztönnel kerülik őt, hiszen látása kegyetlenül pontos, irálya sallangtalan és kristálytiszta, lényeget meg­világító és elkötelezett. írásainak nemzeti jel­lege nem kongó frázisokban, hanem az emberi nem emancipálódásának igényében mutatkozik meg, s ebbe belefoglalta az el­esetteket és kitaszítottakat is.

Csupa olyan tulajdonság ez, amely éles ellentétben áll a pompázatos neobarokk fe­csegéssel és szószátyársággal, amely művelt­séget imitáló sznobériával elönti az iroda­lomról való korabeli és jelenkori gondolkodást. Racionalista volt Nagy Lajos, hű őrzője a fel­világosodás filozófiájának; írásai bizonyítják, hogy ez a döntő jelentőségű tudati elem nem károsítja a művésziséget, a fantáziát, amint azt némely ítészek elhitetni igyekeznek. Úgy vélem, világképének ez a sajátossága is intő üzenet a mának, amelynek vidám és tarka változatosságú világképi spektrumából oly szorgosan igyekeznek jeles irodalmárok eltün­tetni a kritikai ész működésének nyomait. És ami különösen fájdalmas: ugyanezt teszik azok a liberális elmék is, amelyeknek pedig úgy vélnők – elsőkként kellene őrizniük a hagyományt.

Nagy Lajos mélyen realista író volt, s ma már az jellemzi irodalmi közgondolkodásunk „derűs” koloritját, hogy szakmai bátorság kell e körülmény kimondásához. Nincs ma mé­lyebbre süllyedt esztétikai kategória a múlt leltározása közepette, mint a realizmus, amely – tudjuk – nem azonos a naturalizmussal, nem egyszerű és közvetlen tükörképe a va­lóságnak, hanem az egyetemes lét üzeneté­nek, a tudat kreativitásának és a mély érzelmi kultúrának varázslatos vegyülete. Nehezen le­hetne jellegzetesebb kritikai dialógust találni az irodalom történetében, mint amit ma a rea­lizmus esztétikája folytat a szellemi élet leg­újabb, elzsongító divathullámával, a posztmo­dern nagyon is céltudatos ideológiájával. Nagy Lajos verhetetlen vitapartner ebben az aréná­ban, ahol a tudat kellemes és szórakoztató módon történő elaltatása vagy ellenkezőleg: felrázása, védekezésre késztetése a tét.

Nagy Lajos művének aktualitásáról elmél­kedvén, gondolataink újra és újra visszatértek a művészi elemben benne rejlő tudatosság igen fontos mozzanatához, és annak a való­ságlátásban betöltött szerepéhez. Elkerülhe­tetlen, hogy ne emlékeztessünk az írói mód­szer legnagyszerűbb alkotására, a Kiskunha­lomra, amelyben ezek a lüktető, éltető impulzusok oly érzékletes erővel jelentkeznek. József Attila azt írta a szerzőnek 1934. április 16-i levelében: „Remekmű ez, barátom! Több mint filozófia és több mint költemény… Bennem szinte szorongást keltett a Kiskunhalom vég­zetszerűsége…”

A költő nagyon lényeges mozzanatra ta­pintott rá anélkül hogy annak gondolati tar­talmát bővebben kifejtette volna. Ez a „vég­zetszerűség” nemcsak a porba fulladt alföldi magyar falu lezárt létperspektíváira utalt ön­kéntelenül, hanem a Nagy Lajos-i változatban megjelenő „magyar modernség” kétséges sor­sára is.

A Kiskunhalomban egyetlen nap leírását kapjuk – hajnaltól hajnalig. Tárgyilagosan írja le a szerző az egyéni körülményeket, nyomo­rult sorsú parasztemberekről olvasunk, kis­gyermekekről, akiket máklével itattak meg a munkába induló szülők; elhagyatott, éhező öregekről, tüdővészről – és a csendőrök övez­te rendről. Magasan kavarog a gondozatlan utak pora s kegyetlenül és forrón ül a falun és a földeken a kánikula erőt szikkasztó pokla. Áll a levegő, és áll a reménység a lelkekben. Bizonyos, hogy az ábrázolás tárgyilagossága nem magasztosítja fel a föld népét, s ha sor­sának keserve vádolóan kiált is ki a sorok közül – az író tétova rezignációja is ott bujkál már a tárgyias leírás mélyén.

Amikor Nagy Lajos visszatért a szovjet írók 1934-es kongresszusáról, amelynek során módja volt beutazni az Unió több vidékét, benyomásairól Tízezer kilométer Oroszország földjén című riportjában folytatásokban szá­molt be a sajtóban. Módszere ezen az útján is a megvesztegethetetlen realizmus, a tár­gyilagosság. Az összbenyomás, amelyet köz­vetít, számára lehangoló és kiábrándító volt.

Ebből a megrendítő élményből ered az a fokozódó rezignáció, amely a következő évek novellisztikájában, regényeiben bujkál. Nagy Lajos is részese lett az európai baloldali ér­telmiség harmincas évekbeli súlyos lelkiisme­reti válságának. Mintha elveszítette volna re­ményét abban, hogy a modernség nagy álma, az egyetemes emberi nem harmonikus, tár­sadalmi igazságra és szolidaritásra épülő al­kotó rendje megvalósulhat.

De minden keserű csalódása ellenére sem tűnt el, nem tűnhetett el művéből a megvilá­gosító szó ereje, a „tiszta öntudat” hatalmába vetett meggyőződés. Pedig nem olcsón sze­rezte meg ezt a hitét. Keserű füstölgései kö­zepette nemegyszer túllépett a társadalom ré- tegezettsége túl egyszerűnek tetsző magya­rázatán, az Úr és a Szolga ellentétes érdek- viszonyának már a hegeli filozófiában megjelenő törvényszerűségén. Úgy vélte, hogy az elnyomás durva és aljas tényei egy még mélyebben az emberben rejtező, az em­ber idegeiben és ösztöneiben megbúvó állatiasság, a gonoszság és butaság megjelenési formája.

Hogy ez így alakult, abban Nagy Lajos vá­doló szavai szerint az emberteremtmény köny- nyed hajlékonysága is szerepet játszott. A Lec­ke című, megrázó erejű monológja tanításai szerint az egyéniség önszétrombolásának fi­lozófiája zakatol vak malomként a történelem mélyeiből; csodálható-e hát a tiltakozás vad ereje, amely a Lecké-ből kicsap?

Csodálható-e csapongó, egyszerre jogos és igazságtalan túlzása dühének: „Nem igaz a tanítás, hogy gazdasági szükségszerűség volt – állítja –, gyávaság volt, semmi más!”

Mint látható, Nagy Lajos nemcsak a felvi­lágosodás racionalistáinak, de a nagy mora­listáknak is utóda volt. Ez a szellemi vértezet biztosította függetlenségét mindenfajta egyol­dalúsággal szemben; de ez a lelki karakter ítélte magányosságra is.

Amelytől szenvedett. Illúziói sohasem vol­tak. 1945-ben, amikor az utcára lépett a pince mélyéből, ezt jegyezte be naplójába: „Meg­maradtunk, véletlenül. Ezer veszély közt. És most az a gyanúm, hogy nem farsang követ­kezik, hanem új harcra kell készülnünk. Még él az a szellem és az az ördögi akarat, amely­ből minden szenvedésünk fakadt… Szakadat­lanul résen kell lenni. Hosszú ideig, talán egész életünkön át.” Ez a küzdelem az írói szuverenitásért s a valóság megmutatásához való konok, szívós és tántoríthatatlan ragasz­kodása bonyolultabb viszonyok közt valósult meg, mint azt a korfordulón hihette volna.

S ha az egykor lázadó ember a menekülés útjára kényszerült is, ha a megroppanó – egyébként roppant – fizikum már nem véd- hette is a sérülékeny lelket, egy valami vál­tozatlan maradt benne és művében: a törhe­tetlen küzdés konok szelleme, a hűség a meg- alázottakhoz, a szenvedőkhöz. Ahogy a Kiskunhalom záró soraiban írta volt Varga Mihályról: „Gépies egyformasággal, fáradhatat­lanul emeli és vágja a földbe a kapát, hajol, lép, gondosan figyel, itt nincs fellebbezés, itt muszáj früstökig, délig, estig, egyik napon és a másikon, egyik esztendőben és a másikban, az élet elfogytáig, ha fáj is a dereka, akkor sem gondol rá, hanem mintha minden egyes kapavágás s a kapavágások végtelen sora önbiztató hajsza lenne, tovább, tovább, újra tovább, muszáj, nem fáj, egy csöppet sem fáj!”

Talán ez Nagy Lajos legfontosabb üzenete mindazoknak, akik ma is olvassák friss aktualitású műveit, s azoknak az írástudóknak, akik nyomdokaiba lépnek, mert élő hagyományt látnak tollvonásaiban. Olyan erkölcsi paran­csot, amely a tudat megfényesítésére buzdít, és az egyenes gerinccel járás kötelességére figyelmeztet.

FÓRUM

BOTKA FERENC

Déry Tiborról – hőse, Köpe Bálint

Beszélgetés Kelen Bélával

Budapest, Szent István park 24., 1993. július 8.

Egy legendával kezdem. Ruffy Pétertől azt hallottam – de másoktól is –, hogy Köpe Bálint alteregója nem más, mint Kelen Béla; hogy Déry Tibor e regényhősét, ezt a munkásfiatalt, akiből valamikor gyárigazgató lesz, önről min­tázta. Mi ebben a legendában az igazság?

– Ez a legenda csak indítékaiban igaz. Köpe Bálint alakjának a megteremtése elsősorban Dérynék a műve; teljesen Déry tollából, az ő leikéből, az ő nagyszerű írói emberismeretéből született. Nyilvánvaló, hogy néhány motívu­mot, amely azonosítható, vagy legalábbis pár­huzamba hozható volt az én életemmel, föl­használt, de az általam leírt helyszínek és munkahelyek nem azonosak azokkal, amelye­ket ő a regényben megjelenített.

– Már a beszélgetésre készülve én is el­készítettem a regénybeli Köpe Bálint élet­rajzát, amelynek munkahelyi csomópontjai a következők: a kistarcsai gépgyár, az angyal­földi jéggyár, a Tavaszmező utcai autószerelő műhely Ez a „szakmai életrajz” azonban ezek szerint nem azonos a fiatal Kelen Béláéval?

– Bizony nem. Én 1934-ben, négy polgári elvégzése után kerültem szeptemberben a Hu- ber és Stoll céghez üvegtechnikusnak. A cég azonban rövidesen tönkrement. Később a Szimbol cégnél dolgoztam. Elsősorban a ne­onhoz értettem, s volt egy nagyon szerencsés találkozásom egy Komáromi nevezetű üveg­technikus művésszel, aki finom kis női alako­kat készített. Kivitt magával a nemzetközi vá­sárra, ahol bemutatót tartott, s a szobrok alsó talpazati részeinek elkészítését rám bízta. Any- nyit kerestem a vásár tíz napja alatt, hogy föl tudtam öltözködni.

Később a mozgalmi munka során többször lebuktam, s ki is kerültem a szakmából. Fill és Bartuskánál dolgoztam a XI. kerületben, a Bertalan utcában. Olyan volt a munkahely, hogy egy emelvényen ült a főnök, és mi alatta dolgoztunk. Egyszer láttam, hogy detektívek jönnek hozzá a Vigyázó Ferenc utcából. Ami­kor elmentek, mögém állt a főnök és elkezdte: „Miért kell magának mindig fölösleges dolgok­kal foglalkozni?” „Látom – mondtam –, hogy milyen vendégei voltak. Ha nem tetszik, adja ide a munkakönyvem.” Ideadta.

Ezután kerültem – már a negyvenes évek­ben – a Révai Nyomdába, illetve pontosabban a kiadóba, s így kapcsolatba kerültem néhány íróval: Márai Sándorral, Illyés Gyulával, Kas­sák Lajossal.

Életem egy másik mozzanata – amely a regénynek talán Köpe Bálintnál is fontosabb alakjához, Farkas Zénóéhoz vezetett – Csók Istvánnal való kapcsolatom. Déry nagyon örült, amikor elmeséltem, s egyes részleteit fel is használta Farkas Zénó megformálásában. Tudniillik Csók István is szemben állt a kor­mányzati tényezőkkel, elsősorban Karafiáth Jenővel, amikor az kultuszminiszter lett. Csók István nagyanyámnak, Nagy Teklának a húgát, Júliát vette feleségül. Csók sok festményén látható. Gyönyörű szép asszony volt, de 1929-ben meghalt. Anyám gyerekkorunkban (a Ti­zenháromházban laktunk Angyalföldön) sze­gény rokonként, cselédlányként került hozzá­juk, és Csók ezután elkezdett vele járogatni. Anyámnak így volt egy pár boldog éve. Ez persze nem az a kapcsolat, az a háziúr- házmesterné viszony, mint amiről a regénybeli Kistarcsán a Feleletben olvashatunk. De hát egy-két részletét Déry mégiscsak felhasználta.

– Térjünk rá akkor a tényekre. Mikor talál­koztak először?

– Könyvnapon találkoztunk – Csepelen. Az ünnepi megnyitót Marosán Györgynek kellett volna megtartania, de nem jött el. Zsurzs Éva, az egykori csepeli munkáslány, aki akkor már kultúrcsoportunk „primadonnája” volt, kétség- beesetten rohant hozzám a pártirodába, men­jek ki, mentsem meg a helyzetet.

Kapásból mondtam néhány mondatot. Mennyi munkás dolgozik itt, milyen az életünk, és hogy ennek a munkáséletnek az élményét talán az irodalomban is föl lehetne használni. Amikor vége volt az egésznek, a hallgatók közt álló Déry Tibor odajött hozzám, elkapta a kravátlimat és azt mondta: „Ide figyeljen, párttitkár, maga jói nyelvelt, de most szaván fogom – segítsen. Kössünk barátságot, mond­ja el az életét, a múltját, a jelent, a terveit, az elgondolásait, az érzéseit. Talán még a szerelmeit is.”

– És?

– Így kezdődött a barátságunk.

– Miből álltak a hétköznapok?

– Mielőtt ebbe belekezdenék, megemlíte­ném, hogy 1945-ben Déry Tibort igazgatóvá nevezték ki a Révai Könyvkiadó és Nyomda élére, nyilván azért, hogy állandó keresete legyen. Szlobodik Ernő barátomtól már ekkor értesültem, hogy Déry állandóan keresett olyan valakit, aki azelőtt mozgalmista volt, „szervezkedett” és politizált. Ő már akkor mondta neki az én nevem, de az igazi talál­kozásra csak négy év múlva, Csepelen került sor. Ezek után jöttek a „hétköznapok”. Én még olyan szívós emberrel, mint Déry Tibor, nem találkoztam. Az első találkozónk ott volt a gyár­ban, a pártirodán, ahol titkár voltam. Először is korábban jött, mint ahogy megbeszéltük.

– Ez is ritkaság.

– Igen ám, de mondtam neki, „Tibor, itt baj van, végrehajtó bizottsági ülés kezdődik, meg kell a végét várjad”. Igen, de ez elhú­zódott, ő azonban olyan türelmesen várt, hogy az nem igaz. Már este lett és akkor elkezdett kérdezni.

– Miket kérdezett?

– Hogy mikor születtem, mit tanultam, hol dolgoztam, hogy volt ez a szakmakeresés. Mindent. Elmondtam neki, hogy apámat 1920- ban a gróf Vigyázó Ferenc utcában agyonver­ték, aztán ledobták az emeletről és azt mond­ták, hogy „leesett”; hogy özvegyen nevelt éde­sanyám. S elmondtam a Csók-esetet is, életünket a Tizenháromházban. Ez Angyalföld legnagyobb háza, nevét tizenhárom kapujáról kapta; mellette állt a Hétház.

– Ezt a háztömböt most nem régen rendbe hozták.

– A Hétházat igen, ott van most a sport­újság szerkesztősége.

– A Tizenháromházat nem?

– Nem annyira, mint a Hétházat. A Hétházat teljesen kiürítették és átépítették, komfortossá tették. Gyönyörűek voltak régen is ezek a házak, az egyik udvara szegényház volt. Ez volt Angyalföld legforradalmibb része 1945- ben. Amikor én már angyalföldi MKP-titkár lettem, a legtöbb szavazatot itt kaptuk. A Ti­zenháromházban és a Hétházban.

– Szóval Déry egy képzeletbeli szociográfiai „felmérést” készített életéről?

– Csepelen legalább hatszor, hétszer föl­keresett, és hosszú estéket töltöttünk együtt. De ez nem volt neki elég. Utána jött a hely­színelés. Most menjünk el a Tizenháromház­ba, mutassam meg, hova hordta föl a Kardos bácsi a leándereket? Ide, a 109-be. Mutassam meg, hol volt a Visegrádi utcából a bejárat. Most menjünk el a Mohács utcába. Hogy is volt az a Mohács utcával? Mutasd meg a lipótvárosi pályaudvaron átvezető vasvázas tahidat, azt okvetlenül akarom látni – mondta Tibor.

– Tehát nemcsak jegyzetelt.

– Olyan kegyetlen és fáradhatatlan volt, hogy én már belefáradtam. Én nem tudom, találkoztam más írókkal is, de ilyen emberrel, ilyen óriási energiával és ilyen kíváncsiskodással, „És az mért volt… és annak mi az előzménye…” – ilyen emberre! azóta sem volt dolgom.

– Nagyon érdekes megjegyzése volt Ruffy Péternek egy korábbi beszélgetésünk során. Azt mondta, hogy Déry Tibor ugyanúgy kezdte a munkáját íróként, mint az újságírók, mint a riporterek; akik pontosan föltárják a tényeket, és utána megírják azokat. Déry azonban nem a „tényeket” írta meg, hanem azok alapján írói alakokat, helyzeteket teremtett.

– Igen. Pontosan így történt. S a tényfel­tárás során engem, a fiatalembert, aki abban az időben 29-30 éves voltam, ő fárasztott el, aki legalább húsz évvel; nem: egészen pon­tosan 26 évvel volt idősebb, mint én. Mindig rendkívül részletesen kérdezett: más szemé­lyekről is. Emberi sorsokra volt kiváncsi. A Kardos bácsiéra, a Somkútiéra, akiknek aztán a regényben más neveket adott. Itt mondanám el, hogy Déryvel nagyon jól megértettük egy­mást, s emberként is megkedvelt. Nyilván azért, mert magatartásom természetes volt, nem olyan, mint a merev pártbürokratáké. S ilyen voltam 1945 előtt is.

Az itt ülő feleségemet elvittem a táncisko­lába, ifjúsági hátúszóbajnok lettem, fő torna­játékos voltam sakkban, szóval éltem az ak­kori életlehetőségnek a szépségeit; kihasznál­tam azokat, de szemben a rendszerrel. Bíráltak is érte a mozgalomban. De amikor 1944-ben a pártnak már nem voltak emberi kapcsolatai, akkor elővettek.

Én kellettem annak, aki azelőtt a legjobban bírált; neked van kapcsolatod a futballpályák- ra, te jársz tánciskolába, a kocsmákba te tudsz bemenni…

– Ez vonzotta benned Déryt is…

– Amikor beszélgettünk, többször mondta: „Dehogy vagy te egy egyszerű ember, te nem is tudod, hogy a mozgalomban milyen jelentős figura vagy. Nem az a jelentős, akinek nagy pozíciója van, hanem aki az embereket ma­gával viszi.”

– Csak Budapesten találkoztak, s csak a „helyszínek” miatt?

– Nem. Később többször is megkért, hogy menjek ki hozzá vasárnap délelőttönként Leányfalura.

– Ez szintén 1949-ben lehetett?

– Bocsánat, nem. Először Csobánkára jár­tam ki hozzá. Leányfalura már 1950-ben került sor.

– Igen, 1949 tavaszától Déry Cső bán kán írta a Felelet első kötetét. És a nyár folyamán már fölolvasott belőle barátainak.

– Igen, nekem is. Makacsul firtatta, mi a véleményem, hogy a végén Farkas Zénó ön­gyilkos legyen-e? Hogy Köpe Bálintból legyen-e gyárigazgató? Nem értettem vele mindig egyet. Mit értettem én a regényíráshoz, meg az ő egész koncepciójához?

Egy évvel később, amikor már túl voltunk a Rajk-peren, állandóan visszakérdezett. Hogy elhittem-e a vádakat? Azt mondtam, hogy nem hittem el. S annál is inkább mondhattam, mert a pert megelőző központi bizottsági ülésen, amire mint csepeli párttitkár meg voltam híva, fölálltam és tiltakoztam. Fölidéztem a Margit körúti fegyházból való szabadulásom. Ez 1944. június 8-án történt. Előtte titokban le­hívtak a textilműhelybe, ahol találkoztam Rajk- kal meg a Kovács Istvánnal. Azt mondták, szeptember 10-én engedik ki Rajkot, s ha kijött, másodmagammal fegyverrel kell majd fedeznem. Amikor kijöttem, jeleztem ezt felső kapcsolatomnak, és Kós Bélát kaptam magam mellé. A jelzett időpontban sikerrel fedeztük Rajkót. És 1949-ben feltettem az ülésen a kérdést: „Hogyan lehet áruló, aki 1944-ben, miután szabadult, újjászervezte a pártot, a Magyar Kommunista Pártot, és kiadta a Sza­bad Népet, amit nagyrészt ő írt?”

És akkor közbekiabált Farkas Mihály, hogy hagyjuk a szívhangokat. Mező Imre, Kovács Zoltán, én – és nem tudom, ki volt a negyedik –, akik a Rajk mellett mertünk fölszólalni. Ezt elmondtam Dérynék is, amikor ez ügyben rám kérdezett, és egyetértettünk. Majd szót ejtet­tünk a szovjet törvénysértésekről. Én elmond­tam, hogy olvastam erről 1937-ben (ekkor ke­rültem a mozgalomba) Mónus Illés cikkét a Népszavában, de akkor nem hittem el. Mint jeleztem, később a Révai Kiadónál voltam, a tiszteletpéldányokat küldték velem ki; így ke­rültem kapcsolatba Kassák Lajossal, aki a Bul­csú utcában lakott akkor, s aki szintén el­mondta, hogy milyen törvénysértések történ­tek a Szovjetunióban. De neki sem akartam elhinni, nem is tudtam elhinni. Akkor nem jár­tam volna meg azt az utat, amit megjártam.

– Déry tehát a Rajk-pert összekapcsolta a szovjet törvénysértésekkel…

– … amivel akkor én még mindig nem értet­tem egyet, csak a Rajk-per után kezdtem tisz­tán látni. De a leányfalui emlékekbe hadd vi­gyek bele egy kis humort is. Egyik alkalommal, amikor megérkeztem, Oravecz Paula, Déry fe­lesége így fogadott: „Jaj, Béla, de jó, hogy jött, kirángatták a Tibort a térre, egy emelvényre, gyűlés van ott, ahova nem jött el az előadó és őt kérték föl, hogy beszéljen. De hát nem tud beszélni…” Messziről a mikrofon nagy nyögé­seket közvetített. Ott állt Déry. Egyszer csak meglátott engem, ahogy közeledek, azt mond­ja: „Meg vagyunk mentve, itt a barátom, Kelen Béla, a csepeli vasmű párttitkára, majd ő tart beszédet.” Rögtönöztem egyet, s a gyűlést én vezettem le. Ez természetes is: én erre voltam teremtve. Ő meg arra, hogy írjon, s hogy ne szónokoljon. Ez máskor, egy kényelmetlenebb ügynél is kiderül majd.

Elég az hozzá, hogy ott tartottak ebédre. És ebéd után mit kell csinálni? Barkochbázni. És én, a Margit körúti fegyház egykori barkochbabajnoka, aki ott mindenkit vert, úgy leégtem Németh Andor és Déry Tibor mellett, mint még soha. Olyan műveltek voltak, olyan sokoldalú volt a tudásuk, lexikális is, és a lexikális tudáson túli összefüggésekben is el­igazodó, hogy kisebbségi érzés fogott el.

– Van valami emléke az 1952-ben lefoly­tatott Felelet-vitáról?

– Igen. Akkor én a Magyar-Szovjet Tár­saságnál voltam, és fölkeresett Rényi Péter, aki a pártközpont agit-prop. osztályán dolgo­zott. Révai József vele szeretett volna né­hány vádiratot összegyűjtetni Déry ellen. Ami­kor ott járt nálam, azt kérte, mondjam el, mi történt Déry és köztem. Mi volt kapcsolatunk tartalma? Körülbelül azokat mondhattam el akkor, 1952-ben, amit most magának is. Úgy­hogy a hallottak nem nagyon tetszettek neki, s nem tudtak így felhasználni Déry ellen. Még valami ezekből az évekből. Én úgy hi­szem, hogy Király István nem szerette a Déryt.

– Elképzelhető.

– 1954-ben elkapott ő is, és azt firtatta, hogyan volt ez a Déryvel? Ugyanúgy, mint a Rényi. De nem azzal a szándékkal, hogy Révai keze alá dolgozzon, nem följelentő módon. A vége az lett, hogy íratott velem egy visszaemlékezést az 1930. szeptember elsejei tüntetésről, amelyet Déry szintén leírt a Feleletben. S ezt Király lehozta a Csillag 1954. novemberi számában. Erről van egy másolatom, ha akarja, odaadom.

– Szívesen veszem, már csak azért is, hogy összehasonlítsam a regényt és az úgynevezett „nyersanyagot”. Hiszen nyilván ezeket a visszaemlékezéseket korábban Dérynék is el­mondta, s ő felhasználta őket a regényben.

– Igen, ebből is láthatóvá lesz Déry alkotói önállósága.

– Csak úgy közbevetőleg: ennek a felvo­nulásnak a leírásában van egy nagyon költői mozzanat, egy kanári elszabadulásáról.

– Emlékszem rá.

– Öntől származik? Megtörtént?

– Nem, Déry leleménye. Nem ugyanaz, mint például a Tizenháromház leírása, amelynek a helyszínével én ismertettem meg.

– Ha már a fölvonulásról esik szó: mi tud mondani Ocsenás alakjáról?

– Ő az én írásomban Somkuti Jakab. Ki­váló szakember volt, és nagyszerű kommu­nista.

– Tehát az Ocsenásnak van ezek szerint egy prototípusa?

– Igen.

– De hát az az Ocsenás a végén rendőr­spicli lesz.

– Ez már Déry elgondolása. Az én Somkuti Jakabom hamarosan meghalt. Egy liftaknában dolgozott és lezuhant.

– Ezek szerint Déry Ocsenása több alakból tevődik össze?

– Igen, tőlem azonban nem kapott hozzá rendőrspicli-motívumot.

– Most talán térnénk rá azokra a kérdé­sekre, amelyek a Felelet megírása utániak, és amelyek Déry életével, politikai szereplé­seivel kapcsolatosak.

– 1952-53 után valahogy meglazultak kap­csolataink, és csak 1956-ban találkoztunk újra. Az Akácfa utcában van a Budapesti Közleke­dési Vállalat székháza, s 1956 novemberében itt székelt a budapesti munkástanács. A no­vember 15-i ülésen kellett eldönteni, hogy sztrájk legyen-e, vagy fölvegyük a munkát? Kiabáltak, jöttek-mentek mindenféle delegá­ciók, nagy volt a hangoskodás: „Halljuk az írószövetség képviselőit!” stb. Az akkor alakult MSZMP budapesti párttitkáraként most én fog­tam meg Tibor kravátliját: „Tibor, 1949-ben azt mondtad nekem, hogy a Köpe Bálintot a szí­vedbe mártott tollal írtad. Most a Köpe Bálint kér téged, menj oda és mondd azt, hogy »Mun­ka«. Rettenetes egy országban a sztrájk, mert van egy láncolata; és ha megáll az élet, tönk­remegyünk bele. Az országnak dolgoznia kell. Állj te is a munka mellé!” Tibor felállt, gondol­kodott, nyögött, úgy mint egykor Leányfalun. Közben kiabáltak, „tatabányai bányászok va­gyunk”, „Diósgyőrből jöttünk”, „innen jöttünk – onnan jöttünk”, „nem dolgozunk” stb. Tibor állt, állt, nyögött, nyögött, s végül azt mondta: „Sztrájk!” Szóval itt is, mint más elvi kér­désekben, akár a szovjet törvénysértések, akár a Rajk-per ügyében, Kassáknak, Mónus- nak és Dérynék volt igaza. Ez hozzátartozik nemcsak az írói, hanem Déry emberi nagysá­gához is.

– Mit tud mondani Déry bebörtönzését kö­vető szabadulásáról?

– 1960-ban budapesti titkár voltam, agit-prop.- és másodtitkár, és rám bízták a szaba­dunkat: Zelk Zolit, Háy Gyulát, Déryt. Beszél­gessek velük, mi legyen ezután és mit dol­gozzanak. Nagyon jó viszony volt közöttünk. Megbíztak bennem és szerettek. Aztán 1963-ban fölvetődött a pártban: mi legyen Déryvel?

Külföldre akar menni. Én akkor azt mondtam Aczél Györgynek: „Engedjétek ki. Mit csinál­na? Mellettünk lesz. Többször beszélgettem vele, felelek érte. Ő a szocializmus híve.” És amikor kiment Déry Bécsbe, nem fértek be az újságírók a terembe.

– Igen, ez a Pálffy-palotában történt 1963 márciusában.

– És itt Déry kijelentette, hogy szocialista, * s hogy nem ellensége Kádárnak. A következő sajtótalálkozón már nem voltak annyian…

– Igen. Déry akkor is a saját maga feje után ment. „Legendával” kezdtem, szeretném „legendával végezni is, méghozzá egy 1957- ből valóval. Úgy hallottam, hogy mielőtt Déryt letartóztatták volna, maga a belügyminiszter, Biszku Béla ment el a lakására, hogy figyel­meztesse: hagyja abba a Kádár-kormány el­leni „izgatást”. Sőt, azt is hallottam, hogy térd­re esett volna előtte, és úgy kérte: ne folytassa a bírálatot, mert ellenkező esetben le kell őt tartóztatni és bíróság elé kell állítani.

– Erről nem tudok. De valószínű, hogy így történt. A „legenda” helyett viszont eszembe jutott egy „tény”, amelynek fül- és szemtanúja voltam. 1962 végén, 1963 elején megkeresett az írószövetség nevében Darvas József, aki­vel én személyesen is nagyon-nagyon jó baráti viszonyban voltam, hogy szeretnének Kádár­ral beszélni. Illyés Gyula, ő és Németh László. Ezen a beszélgetésen Aczél Györgyön kívül én is jelen voltam. A találkozás nagyon ke­délyesen indult. Egyszer csak azt mondja Ká­dár, térjünk a tárgyra, valamiért mégiscsak jöttetek. Erre Illyés vette át a szót: „Hát, igen – mondta –, börtönben ül Déry – és elsorolta a többiek neveit is. – Azért jöttünk, hogy kérjük: engedjétek ki őket.”

Kádár felállt, le-föl járt előttünk. Majd így szólt: „Tudjátok, a feleségem az MTI-nél dol­gozik, s amikor a múltkor elébe mentem, a portás leszólított: Kádár elvtárs, Asztalosnak hívnak, annak az Asztalosnak vagyok az ap­ja, akit a Köztársaság téren kivégeztek. Ha majd ennek az Asztalosnak az apja meg a felesége, négy gyerekük anyja kéri; ha majd Mező Imre felesége fog szólni – mondta Kádár halkan –, hogy engedjétek ki őket, akkor kiengedjük.”

– Ezek szerint a látogatás nem volt ered­ményes?

– Drámai helyzet volt. Mert Illyés Gyula azt felelte Kádárnak: „Nem tudtam, hogy ilyen mély vihart kavarok.” Mire Kádár: „Mert ti azt hiszitek, hogy nekünk, kommunistáknak nincs lelkünk.” De aztán hamarosan mégis létrejött a kiszabadulás. Ez után a beszélgetés után bíztak meg azzal, hogy amikor Déryék kisza­badulnak, akkor budapesti titkárként fogadjam őket.

– A későbbi évekről vannak emlékei?

– 1962 novemberében az Esti Hírlap fő- szerkesztője lettem, s ekkortól lassanként megszakadtak korábbi kapcsolataink.

– Köszönöm a beszélgetést!

Kelen Béla ez év tavaszán, hetvennégy éves korában elhunyt.

KÉPZŐMŰVÉSZET

Kísérő sorok Kőrös Sára grafikáihoz

Kőrös Sára 1958. július 22-én született Kecs­keméten. Itt végezte általános iskolai és gim­náziumi tanulmányait, majd a szegedi tanár­képző főiskolán szerzett biológia- és rajztanári diplomát 1981-ben. Azóta rövidebb megsza­kításokkal Lajosmizsén tanít. A megszakításo­kat gyermekei születései okozták: Melinda (1982), Ákos és Andor ikrek (1988). Pályáját Szappanos István indította: tőle tanulta meg a ceruza és a vonalak szeretetét. 1985 nyarán a nagybaracskai alkotótáborban ismerkedett meg Túri Endre festőművésszel, aki beavatta a tűzzománc titkaiba. Azóta is bámulattal adó­zik ennek a technikának, és maga is műveli a műfajt. Művészi világára megújító erővel ha­tott Csáky Lajos 1988-ban látott grafikai kiál­lítása. Azóta dolgozik koncentráltabban és tu­datosabban. 1992 óta avatták „művésszé”, ek­kor volt első kiállítása Kiskunhalason. Ezután egymást követték a tárlatok, 1993: Kecskemét, Lajosmizse, Bakószög, 1994: Lajosmizse, Békésszentandrás.

Az idei év nagy sikert hozott számára: a Me­gyei Kulturális Bizottság eljuttatta anyagát Franciaországba, ahová meghívást is kapott. Szeptember 9-én utazik Poitiers-be, a Couleurs sur l’Europe (Színek Európa felett) címmel megrendezendő művészeti alkotótáborba, ahol tizenegy ország művészei vesznek majd részt.

Így ír életéről és munkájáról: „Legtöbbet és legszívesebben ceruzával és csőtollal rajzolok. Mi késztet alkotásra? Nehéz erről vallanom. Ta­lán a természet mely a legősibb, legbensőbb, legvadabb érzelmek kifejezője. Imádom a fákat – göcsörtjei, kérge, ágai mindent el tudnak me­sélni. Megragadják és továbbröpítik a képzele­tet. Mindezt hang nélkül, csendben. S a világ eljövendő sorsáról mesélnek a virágok, ugyan­úgy, mint az emberi szemek. Nálam ez össze­kapcsolódik a vonalakkal, melyek zenét: nyug­tatót vagy diszharmonikus hangzást tudnak visszasugározni; és a tónussal, ami kiemel – a lényeg felé vonzza a figyelmet.”

És miről vallanak maguk a rajzok. Már első pillantásra sajátos világ bontakozik ki belőlük, amelynek főszereplői mesealakok: Maeterlinck Kék madara; a Magyar Népmesék sorozat stí­lusára és felfogására emlékeztető Anya-képe, amely a Nap-Hold testvérek közé emelkedő Csillag-nőalak; az átváltozás-motívumok, fa és ember, virág és ember együttese, egymásba alakulása mind-mind egy elfeledett, mitikus me­sevilágot idéz. A sajátos világ lakói a játékos-szomorú emberi képzelet szülte alakok. A bo­hócok, akik oly nagy szerepet játszanak éppen századunk művészetében, s a helyszín, ahol a sajátos világ lakói élnek, szintén meseszerű: kidőlt-bedőlt régi faházak, girbe-gurba utcák, ódon falak, amelyekből rikítóan sikolt ki a Zimmer frei felirat, mindenütt gyertyafény – sosem lámpák, és mindez valami mesés múltba vezet vissza. Nem véletlen, hogy oly sok képének cí­mében ott van az emlék szó. Kollektív és ma­gánemlékek világa Kőrös Sáráé, ahol a diszkót romokban áll, a fából ácsolt enteriőrt belepi a pókháló, a tanyán magányosan áll a zsúptetejű ház. Ehhez a múlt- és emléknosztalgiához lo­gikusan társul az elmúlás miatti fájdalom, a te­metőkert romantikája. Gyertyák, kápolnák és sírok őrzik magánemlékeinket és közös múltun­kat. Ám, hogy ne vesszünk el a temetők mélyén és ne bolyongjunk az emlékek fátylai között, a mesevilág egészséges, boldog oldala is meg­jelenik: a játékos gyermek, aki az egész világot játékszerként használja, tükörben ismerkedik önmagával, játszik századunk bánatos mű­vész-allegóriájával, a bohóccal, boldogan ker­geti a kék madarat, hiszen még nem tudja, hogy elérni lehetetlen.

S ebben a gyermek-szépítette világban meg­születik a gyermek apoteózisa: a még magzati létben létező ember a csillagok közé emeltetik, mint világunk egyetlen istene, reménye. A há­romgyermekes művésznő itt – akarva-akaratlanul – évezredes hagyományt elevenít fel, a Ver­gilius által megénekelt, majd a kereszténység által átvett gyermek-Megváltó képzetet ülteti mai világunkba, abban a hitben: talán a szüle­tendő generáció jobb, bűntelenebb lesz és bol­dogabb korban fog élni, amelyben nem kell majd a mesék és álmok világához fordulni egy kis örömért.

(szepes)

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

A teremtett szubjektum

avagy: A tárgyak „gonoszsága”

„A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör

József Attila

Biológusok esküsznek rá, hogy egy agavé-erdőt és egy agavé egyedi növényt egysze­rűen nem lehet megkülönböztetni. Az agavé-erdő: egyetlen növény, mely gyökérzete révén olyannyira egy, hogy az „erdő” minden gyökere táplál minden egyedinek látszó növényt; az egyedi agavé legfeljebb embriónak tekinthető, mely kifejlődvén, erdő gyanánt és csakis úgy képes egzisztálni.

Mennyire egyed az egyén? Mi az, amit magának, és csakis magának köszönhet, mi az, és mennyire, amit mástól (elődöktől, kor­társaktól) kap, amit sajátjának tud aztán, s amit ilyennek tud, az mennyire sajátja való­ban? Szinte lehetetlen rá válaszolni. Tehát nemcsak az agavé! Igaz, az agavé agavésága biológiailag determinálódik, az egyén nem­egyedisége pedig társadalmilag, mégis nyil­vánvaló, hogy a látszatoknak nem szabad fel­ülni egyik esetben sem.

Az ember, mint „önmaga alkotója”, mint az öndeterminált világ hordozója elsősorban nem szubjektum-termelő sem történelmileg (a kez­det kezdetén), sem aktuálisan (most és bár­mikor konkrétan), hanem objektum-termelő. Egyszerűen csak kiválaszt, majd formál egyes természeti „magánvalókat”, dolgokat, állandó jelleggel társítva magához azokat, s ezzel ob­jektummá téve őket, magát pedig szubjektum­má. Szubjektivitása (tudása, készségei, ügyessége stb.) hosszú időn át ezeknek az objektumoknak a hatására, azok változásának és működésének a függvényében formálódik, ezek által determinált, ezek nyomják reá bé­lyegüket, ő maga ezek saját mása ilyképpen. Annak ellenére, hogy eredetileg és mindvégig ő, szubjektivitása az „aktív” oldal, a „kezde­ményező fél”. Kezdeményezéseinek forrása azonban rendszeresen s mindmáig túlnyo­móan a tárgyi, helyesebben: objektív, objektiválódott világ, melynek révén korábbi szub­jektivitások dermedtek meg s halmozódtak fel a szubjektum számára, aki, ha van szeme a látásra, és ha van füle a hallásra, akkor lát és hall, s észreveszi a bennük rejlő „üzenetet”. Ebben az értelemben akár igazat adhatunk Platónnak: a megismerés – visszaemlékezés. No, nem az általa hitt túlvilágba tett kaland­jainkra „emlékezünk” egyedi lelkünk révén, ha­nem a mienkéhez hasonlatos, azzal azonos természetű, objektivált formájú szubjektivitás­ra ismerünk rá. Ez a titkok titka az embert illetően. Szó szerint valóságos, azaz létező, igazolható, naponta újravizsgálható csoda.

A teremtőt – teremtették. Nem képzelt is­tenek, hanem szubjektum gyanánt az általa átlelkesített, lényegített, „töké!y”-lyel felruhá­zott objektumok, az ő szervetlen testét, ob­jektumait pedig ő, az érzékeny és érzékelő, a használat közben bennük felkínálkozó reális lehetőségek kihasználásával formálta, tökéle­tesítette, tökélyítette őket. Egymás másait ala­kítván „elemei”, általuk önmagát alkotta, s csak azért tehette, mert szubjektum-objektum dif­ferenciált egysége. Aktuálpolitikai vonatkozás­ban ez azt jelenti, hogy amilyenek az egyedi szubjektumok (egyének) és különös szubjek­tumok (közösségek) társadalmi szerszámai, a „semmiből teremtett” – hagyományozott vagy általunk létrehozott – objektumok, olyan az ő szubjektív hatékonyságuk a társadalmi élet­ben, s olyanná formálódik szubjektivitásuk, aszerint alakul arculatuk. Ahogyan alakul ar­culatuk, formálódnak képességeik, olyan ha­tékonysággal forgatják társadalmi szer­számaikat – mozgalmak, pártok, egyletek, ha­talmi szervek mint intézmények – kommunikációs szerszámaikat (a kimondott szótól a nyomtatott sajtóig), s képesítik ma­gukat ezáltal újabb társadalmi szerszámok al­kotására. De birtokba kell venniük (minden nemzedéknek bizonyos mértékig élőiről kell kezdenie) a rendelkezésre álló minél teljesebb készletet, elsajátítva annak objektivált szub­jektív tartalmát, az előd szubjektumok üzenetét felfogva és dekódolva. Másként szólva: mű­velődniük kell.

Ezért életveszélyes a „lyukas történelem” szindróma, amelyet – valljuk be férfiasán – nem a rendszerváltással felszínre dobódott ágensek találtak ki. Életveszélyes, mert figyel­men kívül hagy elsajátítható, már objektivált szubjektivitásokat, nem hall meg életfontossá­gú üzeneteket, eleve alacsony hatásfokra, bar­bár együgyűségre, egyoldalúságra ítélve ön­magát az, aki belelép e csapdába. Pedig igaz: „A honfoglalók győznek velem holtan s a meg­hódoltak kínja meggyötör”. Velem –- általam győznek az ősök, bennem már kiteljesedve, általuk én, akit kézen fogva vezetnek, ha ha­gyom, ha van ehhez elég eszem, vagy köz­napibban: ha elég művelt vagyok. Mert a mű­veltség: a hagyományozott objektivált szub­jektivitás elsajátításának esete.

Nem azonos a szimpla nyárspolgári vagy „locsogó értelmiségi” tájékozottsággal, jólérte- sültséggel.

Ám mit örököltünk szegényes anyagi javak mellett az objektivációk eme rendjében (a tár­sadalmi szerszámok készletéből) kies hazánk­ban? 1945-ben igen sokat. Majd néhány év alatt kiirtottuk, megsemmisítettük, „felszámol­tuk”, megbízható értékelések szerint több mint 90 százalékukat, ideértve a legkülönbözőbb egyleteket (olvasóköröktől a legeltető társula­tig, dalárdától a sportkörökig), pártokat, intéz­ményeket, mert a kevesebbet állítólag könnyebb volt „irányítani”. A végeredmény nem igazolt ilyen föltevést. És 1990-ben? Az át- kosnak mondott 40 év utolsó harmadában fel­dúsult intézményvagyonunk (az 1950. évi ál­lapothoz képest 10-15-szörösre), mozgalmak, intézmények sokasága született, a meglevők „osztódtak”, differenciálódtak, szóval helyreál­lóban volt az egyensúly, a normál állapot, amikor rendszerváltás ürügyén, szándékoltan vagy feledékenységből ezek jó része a lyukas nemzeti történelem lyukjába hullott, vagy ki­üresedett, vagy megbénult, a Hazafias Nép­fronttól a termelőszövetkezeti mozgalomig, a tanácstól az úttörővasútig. Az „újak” jó része vagy leporolás útján előtaláltatott, vagy ócs­kapiacon (Nyugaton rég levetett göncként) be­szereztetett, (mint az ún. liberalizmus és in­tézményei), vagy életképesből életképtelenre manikűröződött (lásd: hadsereg és bűnüldö­zési intézmények), vagy „létre lett hozva” va­donatúj találmányként, a létrehozó láthatólag csekély szakértelmének megfelelő szinten. Ezek hogyan formálják a szubjektumok (egyé­nek és közösségek) arculatát? Gyarapszik ál­taluk szubjektivitásában? Vagy csak szubjek­tivizmusa (a szubjektivitás torz karikatúrája) duzzadozik? Honatyák ábrázatán tükrözve, az utóbbi látszik valószínűnek.

Hegel az „ész csele” vagy az „ész cselve­tése” kategóriával két esetet jelöl. Az egyik: a világtörténelem logikája és menete (amikor is a történelem úgy alakul, ahogy senki sem akarta), a másik: a munka (amikor a szubjek­tum engedi egymásra hatni a dolgokat – ob­jektumokat és potenciális objektumokat – a saját természetük szerint, anélkül, hogy ő ma­ga belekeveredne, mégis célját elérve).

Az előbbiben, bármennyire van fátum szá­munkra, még reménykedhetünk, ti. „hátha jóra fordul” végül, ügybuzgó honanyák és honatyák szándéka ellenére, vagy „mert övéit el nem hagyja, ki mindnyájunk édesattya” (némely hu­moristánk szerint a haza védelmében egyre növekvő szerep jut a jóistennek). S a munka? „A hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezete” milyen társadalmi szerszámokra hagyatkoz­hat? Azok visszahatásként mennyire gyarapít­ják szubjektív erőit s mennyire képesítik új társadalmi szerszámok készítésére? A tegnapi hatalom ellenérdekelt volt. Mint minden rend­szer, mely forradalmi változástól retteg – okkal vagy ok nélkül – abban volt érdekelt, hogy az ügyek intézésében minél kevesebben vegye­nek részt. Hogy a kevesek kényükre-kedvükre ügyeskedhessenek a közömbösség légköré­ben. A rossz szerszám – főként ha nehezen, vagy egyáltalán nem javítható – nemcsak a termelésben veszi kedvét a munkásnak, ha­nem a közéletben is. Ez legalább olyan ve­szélyes, mint a termelés bénulása, elvégre a társadalom szerves egész. Vagyis a pangó közélet nem szubjektív okokból pang csupán. Szubjektíve és objektíve determinált. Ezt jó tudni, ha arra gondolunk, mennyi dolgunk van még.

Az embert meg lehet ölni úgy is, ha életben hagyjuk a szubjektumot vegetatív szinten, de elvesszük objektumait, ami által szubjektum. Ez ugyan csak „elméleti lehetőség”, de jó tudni. Csak így érthetjük meg, hogy a népet ugyan nem lehet sem leváltani, sem megölni, de vegetációra lehet kényszeríteni – letörölve ember-arcát – társadalmi szerszámai csorbí­tásával vagy megsemmisítésével.

Munkásból értelmiségivé „avanzsált” ba­rátom – a „világító agyú”, ahogyan neveztük őt, akik ismertük – hajszál híján „ráment” arra, hogy meggátolja a bányászok egyik helyi temetkezési segélyegyletének felszámo­lását, amit „nagy ember”, egy acélos arcélű és acélos akaratú közismert antizseni min­denáron keresztül akart hajszolni, mondván „osztályharcos” gőggel, hogy neki gyanús ez az „ócskaság”.

Ám a bányász naponta szembenéz a ha­lállal, a „modern” korban is. Ha társa bajba jut, foggal-körömmel menti, kaparja ki a rá- omlott törmelék alól, magával „esztelenül” csöppet sem törődve (micsoda erkölcsi ma­gaslat ez a nyárspolgár „értelmes egoizmusá­hoz” képest!). Ha mégse tudta megmenteni, temetni akarja, tisztességgel. Ha nincs temet­kezési egylet, amely a tragédiamentes idők­ben anyagiakat tartalékol erre a célra s létével állandóan a bányász-szolidaritás szellemét éleszti és tartja fenn, hogyan tehetné tisztes­séggel? Az arcul köpött bányász – arcul köpött ember; az arcul köpött ember – emberségétől megfosztott lény. Megnevezhetetlen.

Vajon acélos pillantás híján is nincsenek hasonló acélos törekvések, amelyek az erő­szak legrafináltabb változataival operálva szembe köpik a mai embert? Próbált volna csak valaki, vagy egy közösség baloldalinak „látszani” az elmúlt négy évben (nem is kel­lett valóban annak lennie), haragot és meg­vetést gerjesztett a tegnapi „dicsőkében. Rögtön kiderült, hogy kontár, tehát ezért fel­mondottak neki, vagy nem is indokolták. Az illető amúgy szabad. Természetesen. Szabad volt gyülekezni, de baloldali egyesület esetén hirtelen kifizethetetlenül nagy lett a terembér, a rezsi, és bonyolult, elhúzódó az engedé­lyezés. Még mit nem akarnak „ezek” a bü­dösek! A nép egyébként végre szabadon hal­lathatja szavát. De ki tud példát arra, hogy valaha is, bárhol a népet jobbról, netán szél­sőjobbról képviselték volna, valós érdekeit érvényesítvén? A baloldal „korlátozása” – mint a népképviselet és szabadság diadala! Viccelni tetszettek netán?

A szubjektum, épp mert szubjektum, azaz a hatékonyság „elvének” megtestesítője, ter­mészetesen nincs kiszolgáltatva véglegesen és végletesen sohasem az objektumok visszahatásának, hiszen a hatásokat eleve transzformálni képes, a rossz szerszámtól megszabadulhat, szubjektív képességei birto­kában új, jobb szerszámot tud alkotni. Mi több, objektumoktól nyert képesítései alapján – vihar idején, vagy pusztán pihenésül – fedél alá, maga teremtette csigaház bástyái mögé húzódhat, erőt gyűjtvén, jó tervet ko­vácsolva, ellenségeinek nem adva esélyt újabb sebek ejtésére ezalatt, újratámadhat. Mert – történjék bármi: „Ám az igaz kitart az ő útján.” Szubjektivitása, benne erkölcsisége, pedagógiai attitűdje stb. csak annyiban csi­gaház, hogy magával hordja állandóan, de nem törékeny, hanem aere perennius, bizony az ércnél is szilárdabb, maradandóbb. Más­ként szólva: szubjektivitása, a teremtett, a rendben tartott, az újjászervezett – objektív, lebírhatatlan erő. S ha hiányos a szer­számkészlet, nincs megfelelő és ezért haté­kony „célszerszám”, pótolja más. Nincs újság (kollektív szervező)? Szavainkkal házról ház­ra járunk mi, kiknek „emberhez méltó” gond­juk van. S szavak nélkül is, egymásra mint szubjektumokra lévén szükségletünk, hogy kaphassuk „a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk”, talál­kozunk „itt valahol, ott valahol…”, s lehet, hogy csak nézzük egymást; tán nem is ta­lálkozunk, csak gondolunk egymásra, s „gon­dolkodva érzékelni” képesek lévén, érezzük egymást és emlékezünk. Nem vagyunk ki­szolgáltatottak, csak korlátozottak.

Ám legyünk józanok. A mártíromság végső megoldásnak is rossz, nem hatékony, legfel­jebb elkerülhetetlen (nem vállalni kell, csak tudomásul venni, ha adódik.) „Kell a jó könyv!” – mondja Gorkij. Kell a jó szerszám – mondja minden munkás, minden igazi mester. Lám, japánul az alkalmas és a kényelmes jelölésére ugyanazt a szót (benri-na) használják! Nem ok nélkül. Az alkalmas szerszám ugyanis erőt, verejtéket, kínokat spórol meg a szubjektum számára. Úgy hatékony, hogy erőkímélő, ennyiben kényelmes. A jó szerszám nemcsak erőt ad, hatékonyságot biztosít a szubjektum­nak – egyénnek és közösségnek –, hanem külön szubjektív erőfeszítés nélkül gazdálkodik szubjektív erőinkkel. Ezért szerszám dolgá­ban, legyen az tárgyi, vagy intézményi jellegű, vagy épp hagyományrendű objektum (mint a nyelv, szokás stb.), csak az optimális az el­fogadható. Bűnös dolog kevesebbel beérni. Különösen szerszám-ínség idején. Ami van, az legyen remek! Legalább az, ami a mi ha­tókörünkbe esik, amit mi készítünk, legyen párt, napilap, objektívált gondolat (tanulmány, vers, pártprogram stb.), bármilyen intézmény, egyszóval épp a társadalmi szerszámok – csak a legremekebb példányok lehetnek. Nél­külük a szubjektivitás erőtartománya sorva­dásnak indul. Ezen a téren pokolba a „kom­munista szerénységgel”, a képmutató – vagy ami még rosszabb: a meggyőződéssel elfo­gadott – „kicsivel beérjük” mentalitással. Az ún. aprómunkában is a maximális igényesség a mérvadó, mert bár kicsi a hozadék, az, ami munkánk nyomán „előáll”, valami legyen, ér­téket jelentsen. Ezért – az orosz közmondás szerint –: „Százszor mérd meg, egyszer vágd le!”, minden feladatra maximális tudatosság­gal, megfontoltsággal, felelősséggel készül­jünk. A néha elkerülhetetlen rögtönzés is csak ilyen légkörben hatásos.

A szubjektum, legyen egyén, vagy közös­ség, az ő másik fele, saját mása, azaz az objektumok rendjei által teremtett s teremtő­dik ezután is; e „gonosz” tárgyak objektivációk puszta létükkel állandóan munkára, ta­nulásra késztetik („kedves fegyverünk böködi tomporunkat” nem hagyják nyugodni soha. Szubjektivitásuk alakulásához természetesen hozzájárul a többi szubjektum szubjektív erő­feszítése (erkölcs, pedagógia), is egyén és közösség egyaránt mindenestül kollektív „ter­mék”. Ám épp attól, hogy milyen objektív és szubjektív hatások metszéspontjaként csiszo­lódott társadalmi kristállyá az egyén vagy közösség s a begyűjtött, koncentrált hatáso­kat milyen irányba, milyen erővel, milyen szó­rással képes kilövellni, rombolva általa és alkotva, mindegyik elmondhatja, saját külö­nösségét, megismételhetetlenségét kifejezen­dő: „Külön világot alkotok magam”.

Legyen, mert lehet, tartása. Semmilyen elv, semmilyen „szükséglet”, semmilyen cél nem késztethet egyetlen egyént, egyetlen kö­zösséget szubjektivitása, arculata feladására. Minden egység csak különbözők egysége le­het, azaz dialektikai. A „horror identitatis” – természeti törvény. Ha nincs két egyforma elektron, két egyforma kavics és falevél – s ez bizonyítható –, nincs két egyforma nem­zet, két egyforma korszak, hogyan lehetne két egyforma ember?

Azonosság csak a lényegben van minden­kor. Embervoltunkban.

MŰHELY

VINCZE LÁSZLÓ

A gyermek- és fiatalkori bűnözés kérdéséhez

A bűnözés – ezen belül a gyermek- és ifjúkori bűnözés – problémájának irodalma hatalmas ¹, érdekes-értékes, sokszor hátborzongatóan iz­galmas. A szociográfiai irodalomnak ez a szek­tora betekintést nyújt a korszak különböző intézményeinek (család, iskola, társadalmi ré­tegek stb.) életébe.

A hatalmas irodalom csaknem kizárólag „bűnről-büntetésről” beszél; a büntetőjog felől közeledik a problémához.

E tanulmány szerzője – mint a jogtudomány területén kívülálló – a lelkiismeretes aprólé­kossággal feltárt anyag alapján, arra a meg­győződésre jutott, hogy a jogtudomány a maga intézményeivel, az intézményekben használt módszerekkel, eszközökkel, csak tüneti keze­lésre vállalkozhat. A „tüneti kezelés”, akár az orvostudományban, itt is „áldásos” lehet, de magát a bűnözés problémáját annyira sem oldja meg, amennyire ez egyáltalán megold­ható. Ez a mondat szomorú feltételezést tar­talmaz, amit „köznyelven” így fogalmaznak meg: „bűnözés mindig volt, és mindig lesz”. Az eddigi kutatások nyomán kiderült azonban, hogy kétféle bűnöző van: orvosilag megálla­píthatóan beteg és orvosilag egészségesnek minősíthető. A kettőt szigorúan el kell különí­teni egymástól. Az első kategóriába tartozót elsősorban betegnek kell tekinteni, betegként kell bánni vele. Ide vonatkozóan egy statisz­tikai adat: a gyilkosok 27%-ánál agyvelő-, il­letve agyhártyagyulladást, vérbajt, koponya­sérülést állapítottak meg ². A másik kategóriába tartozóknál a lelki sérülések különböző formái manifesztálódnak. Ez sok esetben számottevő mértékben megnehezíti, gyakran „lehetetlenné teszi a társadalomba való beilleszkedést”.

Az orvosi vizsgálatok alapján kimondható, hogy „az erőszakos bűntettek elkövetői között gyakoribb az elmebajban szenvedő, mint a nem erőszakos bűnözőknél…” ³

Egzakt vizsgálatok alapján kimondott té­nyekről van itt szó. Mégis napjainkban is folyik a vita: egzogén vagy endogén erők határoz­zák-e meg a bűnöző jellemét? Értelmetlen, meddő vita! Csak arra jó, hogy a társadalom felelősségét elhomályosítsák, netán nullára re­dukálják… Az említett két kategória elhatáro­lása nagyon fontos, mert nemcsak mennyisé­gi, hanem minőségi különbségre is utal: a pszichotikus kezelhető, a neurotikus gyógyít­ható… A fent idézett statisztikának megfelelő­en a gyilkosok 27%-ánál endogén erők mű­ködnek a bűnelkövetés mögött (endogén té­nyezők is, ugyanis: nem minden „agyvelő-, illetve agyhártyagyulladást, vérbajt, koponya­sérülést” hordozó követ el gyilkosságot), míg 73% bűnelkövetése mögött joggal feltételez­hetően egzogén meghatározók állnak…

„A bűnözésnek mint társadalmi tömegjelen­ségnek a tanulmányozása a múlt század első felében kezdődött.” ⁴ Vagyis akkor, amikor a „társadalmi” és „tömegjelenségek” körül erő­sen fellendült a (világnézeti) vita. A bűnözés megítélésében csakhamar kialakult a komp­romisszum, melyet a ma is folyó vitákban igye­keznek univerzálisan érvényesnek minősíteni: a bűnözés „társadalmi és természeti erők által determinált”. ⁵ Veszedelmes kompromisszum. Benne rejlik a lehetősége annak, hogy vak­vágányra jusson a kutatás. Ez meg is történt. A század utolsó harmadában kibontakozott a kriminalisztikának egy nagyon sok és izgalmas kutatásra lehetőséget adó irányzata, a kriminálantropológia. Ez az irányzat a kutatás kö­zéppontjába az elkövető személyét állította a társadalom determináló ereje helyett.

Ez több okból is kifogásolható. Alapvető ok, hogy nincsenek olyan módszereink, ame­lyekkel az elkövető „személyét” hitelesen meg­ismerhessük, meg(el)ítélhessük. Csak két nagy rendszerre utalunk: Ernst Kretschmer és Szondi Lipót nálunk különösen nagyra értékelt rendszerére. Mindkettő a predesztináció irra­cionális elvének szekularizálása. Kretschmer Orvosi pszichológia című – számtalan kiadást megért – művében így fogalmaz: „…még kró­nikus környezeti befolyások sem elegendők ahhoz, hogy a személyiségből oly valamit csi­náljanak, ami abban szilárd hajlamokként elő­zetesen megrögzítve nem volt.” ⁶ A Testalkat és jellem című ugyancsak híres könyvében pedig, kifejezetten a bűnözés problémáját érin­tően: „… más kiindulást, más alapot, mint az átöröklés által meghatározott pszichofizikai al­katot… nem fogunk találni a bűnöző tanul­mányozásához.” ⁷

Rendkívül hatásos művek ezek. A közgon­dolkodást szinte megszállva tartják. Azok gondolkodását is, akik Kretschmernek a ne­vét sem hallották soha, s még inkább azokét, akik a rendkívüli szorgalommal összehordott mérési, statisztikai adatokra is hivatkozni tud­nak. Kretschmer mérési, statisztikai adatokra építi rendszerét, számadatokra, ezért is hat oly meggyőzően a tétel: A testalkat megha­tározza az ember jellemét… Elég azonban csak egyetlen tényre utalnunk, és az adatok hitele, értéke kérdésessé válik. Ez a tény: Kretschmer csak férfiakat mér, azaz az em­berek többségét, a nőket (itt elhanyagolható az idevonatkozó érvelése) kizárja vizsgálatai­nak területéről.

Szondi merőben más úton közeledik az em­berhez, az ember megismeréséhez. Sajátsá­gos rendszert, módszert dolgozott ki, mely Sorsanalízis, Szondi-teszt néven ismeretes. A számtalan tesztféleség között Szondié a leg­bonyolultabb, de ugyanabban a hibában ma­rasztalható el, mint bármelyik. Alkalmatlan ar­ra, hogy az ezzel történő vizsgálat alapján egy embert meg(el)ítéljünk… Szondi abból a hipotéziséből indul ki, hogy az egyént „geno­típusa”, illetve „fenotípusa” szerint kell minő­síteni. Csalhatatlannak kikiáltott tesztrendsze­rével a „genotípust” kívánja feltárni (vö. Freud „tudatalatti” világ!) a „fenotípus” fedőleple alól. Ezzel a hipotézissel (szándékától teljesen füg­getlenül) a társadalom, az egzogén tényezők, a külvilági impulzusok embert formáló hatását abszolutizálja, hiszen a társadalom, a külvilági erők a genotípusból fenotípust képesek for­málni. Ez ugyanis a Szondi-teszt gyakorlati alkalmazásában ezt jelenti: adva van a vizs­gálati személy, mint fenotípus, olyan ártatlan és szeretetre méltó, mint a bibliai Ábel. A vizsgálat azonban kideríti, hogy mindez csak látszat; a vizsgálati személy „ösztönerői” alap­ján Káin csak Ábelnek mutatja magát. Az egzogén erők tehát önmaga ellentétébe képesek átvinni az egyént… ⁸

Az egyes tudományszakok területén itt is, ott is példát találhatunk arra, hogy a terület kutatója egy hirtelen támad ötletre egész rend­szert épít, esetleg hatalmas rendszert. Jó pél­da erre a Sorselemzés zseniális pedantériával felépített rendszere, a „génrokonság” elmélete. A hirtelen támadt ötlet genézisét ismerjük.

Egy fiatal férj feleségéről Szondi orvosi ren­delőjében kiderült, hogy ugyanolyan szoron­gásos tünetekkel küszködik, mint a férj ma­mája… Ez elindít Szondiban egy gondolatmen­tet, melynek összefoglalása „génelméletben” jelenik meg: a fiatal férj génrokonság alapján házasodott. Eddig együtt mehetünk Szondival, mert ez nem jelent többet: „szerelemre ébred­tek egymás iránt”. Aztán jön az ötletre épülő rendszer. íme, az ember párválasztása, pá­lyaválasztása, sőt: betegségeinek, halálnemé­nek megválasztása is génikusan meghatáro­zott… Ez már kételyeket ébreszt a józan ol­vasóban a rendszer tudományos hitelét illetően… S így vagyunk a kriminalisztika terén egyik-másik irányzattal is. Ilyen elmélet pél­dául: a viktimológia (áldozattan) néven ismert irányzat. Izgalmas téma a szépirodalom szá­mára: „Az áldozat keresi gyilkosát”. Általáno­sítva: nemcsak a gyilkosságban, hanem min­den bűnelkövetésben az áldozat is közreját­szik. Az áldozat mintegy provokálja az elkövetőt! Ez előfordul. Különösen konfliktusos helyzet esetén. Az áldozat kitérhetett volna az elkövető indulata elől… Nem tér ki! Ennyiben ő is felelős a történtekért, magára ves­sen! A viktimológia azonban itt nem áll meg. A sértett és a tettes kapcsolata, mintegy: „cin­kostársi kapcsolat”, a természeti csapások (ár­víz, villámcsapás stb.), a munkahelyi és közúti balesetek áldozatai esetére „éppen úgy érvé­nyes, mint a bűncselekmények áldozataira…” ⁹ A viktimológiai vitákról, fejtegetésekről is csak azt mondhatjuk, hogy akarva-akaratlanul csak arra valók, hogy a társadalom felelősségéről eltereljék a figyelmet, a par excellence társa­dalmi problémából lélektani, biológiai problé­mát formáljanak…

Az eddig elmondottakat bevezetésnek szántuk, hogy rátérhessünk a súlyos társa­dalmi probléma, a bűnözés egyik sajátságos formájára: a gyermek- és fiatalkori bűnözésre.

Európában a II. világháború után válik a probléma „figyelmet keltő társadalmi jelenség­gé”. Az ötvenes években. Ez nem véletlen. Ekkor vált serdülőkorúvá az a nemzedék, amelyik gyerekként, de már nyitott szemmel élte át mindazt, ami a világháború idején tör­tént. Átélte, és serdülőkorában már magya­rázni kezdte, megérteni próbálta a történteket: a háborút, a tömeggyilkosságok legális for­máját, a fasizmus gaztetteit. A fiatalság „láza­dóvá” válik. Szembefordul a felnőttekkel. Ők követték el mindazt, ami történt… A lázadók két vonalon szervezkednek. Az egyik vonal a művelt, szociálisan, morálisan érzékeny réteg „diákmozgalmakban”, a másik vonalon „gale­rikban” tömörül a fiatalságnak az a rétege, amelyik szintén szembefordul a felnőttekkel, a „renddel”, amelybe nem tudnak és nem akar­nak beilleszkedni. A maguk módján lázadnak. Erőszak, brutalitás, rablás, fosztogatás, gyil­kosság formájában. Ezt látták, ezt tanulták a felnőttektől a háború folyamán…

A galeri. A kriminalisztikai irodalomban ef­féle definíciókat, megjegyzéseket olvashatunk: A) „A galerik spontán tömörülések.” Spontán annyiban, hogy nem kényszerítik (pofonnal, pálcával stb.) a gyereket arra, hogy csatla­kozzék a galerihoz, bár a „látványos” kényszer is előfordul; a „bandavezér” nem ismer tréfát! Ha szinonimával élünk, és „bandát” mondunk, akkor a „spontán tömörülés” a definícióban aligha tartható. A bandák jellegére inkább ez érvényes: „szigorúan szervezett, kriminális célhoz kötött gangszerű tömörülés, szövet­ség… ¹⁰ Magyarországon a legtöbb galeri 1958-61-ben alakult. Ha a galeritagok átla­gos életkora fiúknál-lányoknál 17 év, akkor ez azt jelenti, hogy 10-12-15-20 évesek vegyest, esetleg még fiatalabb gyerekek, és idősebb, már-már felnőttek is vannak a bandában, eset­leg felnőtt bűnözők. A vezér ezek közül adódik, de a vállalkozásokban a gyerekek is részt vesznek, ők is felnőttek akarnak lenni, impo­nálni akarnak egymásnak és az idősebbek­nek… Egy statisztikai adat a nyilvántartott bűn- cselekmények alapján: 1961-ben gyerekek 9,6%-ban, 1969-ben 6,9%-ban követtek el ga­leritagokként bűncselekményeket. A galerik­ban a fiatalkorúak száma így alakult: 1961-ben 52,2%, míg 1969-ben 58,6%. A statisztikák alapján annyi mindenesetre megállapítható: „a bűncselekmények száma, jellege, a bűnelkö­vetők száma, kora időközönként változik, hul­lámzó.” Arra azonban a kutatók egybehang­zóan utalnak, hogy a „háborús évek a bűnözők számát erősen megnövelték”. Ez mind az első, mind a második világháborúra érvényes meg­állapítás. 1914 előtt, a békeévekben 250 gye­reket vettek nyilvántartásba, 1918-ban 1000-nél több vált bűnözővé. ¹¹

B) A galeri pótolja a családot. „A családból való elvágyódás érzése” viszi galeriba a gye­rekeket. Igen, de utaljunk a megszokott jel­zőre: „jó” család, „rossz” család, s így kimond­hatjuk a nagyon fontos tényt: a jó családból nem vágyódik el a gyerek, nagyon is kötődik az otthonhoz.

Ennek nem mond ellent az a tény se, hogy a statisztikákban az ún. jó családból származó gyerekek is szerepelnek. Erről itt csak ennyit: nagyon bizonytalan definíció ez a „jó család”, többnyire csak ezt jelenti: „jómódú család”. Toldjuk meg egy közhellyel: „Nem mind arany, ami fénylik.”

A kutatók elsősorban erre keresik a választ: Miért szerveződnek bandákba a gyerekek, a fiatalok? Számos oka van ennek, s a szor­galmas kutatók tulajdonképpen minden okot feltártak. A diagnózist megállapították, a re­ceptet is megírták, de ettől a kór tovább terjed napjainkig. Már-már félelmetes a pusztulás. Budapesten 1970-ben 56 galerit tartottak szá­mon, ebben 27 000 gyerek-, illetve fiatalkorú működött… Valami hiba van a kréta körül. Mi ezt a hibát keressük.

Vegyünk szemügyre néhányat a sűrűbben emlegetett okok közül.

1. A gyerekek antiszociális magatartása „életkori sajátosság”, amit az is igazol – írják hogy ősidők óta tapasztalható a gyerekek elkülönülése, csoportokba verődése. szervez­kedése a felnőttekkel szemben.

Helytelenül közelítünk a gyermek- és fia­talkori bűnözés problémájához, ha ebből in­dulunk ki. Könnyelműen használjuk a kifeje­zést: „életkori sajátosságok”. Vannak ilyenek, de ezek biológiailag, fiziológiailag meghatáro­zottak (vö. pubertáskori testi-lelki tünetek). Azokkal szemben, akik ilyennek tüntetik fel a galerik szerveződését „a felnőttekkel szem­ben”, mi azt mondjuk, hogy „a bűnözés” sem­miképpen sem ilyen jelenség, még ha „ősidők óta” volna is tapasztalható, amire egyébként semmi bizonyítékunk sincs… A gyerekek és fiatalkorúak szembefordulása a felnőttekkel a felnőtteken múlik, nem a gyerekeken! És hogy „bandák alakulnak”, avagy „gittegyletet” szer­veznek a gyerekek, az társadalmi atmoszféra kérdése… A felnőttek fordulnak szembe a gye­rekekkel, ők hagyják magukra a gyerekeket: lekezelik, megverik stb. A gyerekek reagálnak a felnőttek magatartására, ezt az is igazolja, hogy nem minden felnőttel fordulnak szembe. Sőt! Valósággal boldogok, ha egy-egy felnőtt­be belékapaszkodhatnak, ha egy felnőtt meg­fogja a kezüket, megsimogatja a fejüket, szóba áll velük, komolyan veszi őket, nem „leeresz­kedik” hozzájuk, hanem törődik velük. Gon­doljunk csak arra, milyen lelkesedéssel szól­nak egy-egy tanítójukról, tanárukról a gyere­kek, a serdülők! E „serdülők” közül elég Ady és József Attila nevét említenem.

Egy adat a kutatók részéről. A galeriban bűncselekményt elkövetett fiatalkorúak „közel fele” olyan családokból kerül ki, amelyekben mindkét szülő munkába jár. A gyerek magára hagyott, „kulcsos gyerek”. Ehhez tegyük hoz­zá: nemcsak az a gyerek magára hagyott, akinek szülei munkába járnak, az is elárvult­nak érzi magát, akinek szülei otthon vannak, de feltűnően nem törődnek vele. ¹² Ez ott kez­dődik, ahol – mint Rousseau írta – „bérenc­nőkre bízzák a gyerek szoptatását”, s a gye­rekszoba magányába zárják a gyereket, hogy ne legyen „láb alatt”, ne kelljen foglalkozni vele, ne zavarja felnőtt életüket. A gyerek nem tud mit kezdeni magával. Közhely: „az ember társas lény”. A gyerek is. Keresi a társakat, a társaságot. Meg is találja: a galeriban. A galeri befogadja, kitölti napjait, szervezi „szó­rakozásait”. Jó, ha csak „ártatlan” garázda­ságba ugratja be… A magára hagyott gyerek unalma helyett szórakozást nyújt: mozit, bűn­ügyi filmet, gyereknek, serdülőnek szexfilmet stb. Azaz: a társadalom nyújtja a züllesztő impulzusokat; valósággal provokálja a gyerek negatív indulatait… Sőt, mondjuk így – ismét Rousseau-ra hivatkozva –: kitenyészti a ne­gatív indulatokat a gyerekben. De – kérdezzük – csak negatív „hedonisztikus, agresszív” in­dulatokat keltő szórakozásokra lehet mozgó­sítani a gyerekek, a fiatalkorúak duzzadó ener­giáit? Martin L. Hoffman írja: „A gyerekek vágy­nak a mese után, kell nekik egy másik világ, nem olyan szürke, amilyenben élnek…” ¹³ Ve­szedelmes ez a „modern” pszichológiai taní­tás: a horrorfilmeket néző gyerek „szublimál!”, kiéli, „lereagálja” negatív indulatait… Ezzel szemben a gyerekek azt vallják: „A mozi ron­tott el… kimondhatatlanul vágytam, hogy én is úgy mulathassak, mint a felnőttek a filmek­ben…” Alapvető kérdés: csak negatív indula­tokat lehet provokálni, illetve: ha negatív irány­ba lehet „nevelni” a gyerekeket, akkor pozitív irányba miért ne lehetne?

Talán éppen a mozival is. A film pozitív és negatív hatását napjainkban különösen fontos tudomásul venni, és megfelelő következteté­seket levonnunk, mert a film a „házhoz jön”, a gyerek mindennap „élvezi” a mozit. Minél több szabad ideje van, annál erősebb a film hatása „értelmére, érzelmére, akarati életé­re”. ¹⁴ Ezt a hatást az iskola, a család nehezen tudja ellensúlyozni.

2. A gyermek- és ifjúsági bűnözés kialaku­lásának okai között „igen fontos – írja Vígh József – a felügyelettől való mentesség ma­ximális biztosítása… a galeritag minden társa­dalmi szabálynak ellentmond…”, szembefordul „minden tekintéllyel”. Különös, hogy a kutatók így általánosítanak, nem véve észre, hogy ép­pen fordítva áll a dolog. A gyerek, a serdülő vágyik a tekintélyre, ezért (is!) csatlakozik a galerihoz. A bandavezér tekintély, s a galeri­tagság elfogadja. A galeri szigorú törvényeinek is fenntartás nélkül aláveti magát. Nem ún. „gyermeklélektani” problémákról van itt szó – exhibicionizmus, fontoskodó öntetszelgés stb., mondja a kriminalisztika –, hanem társadalmi problémákról, amelyekhez inkább lehet köze­líteni a tömeglélektan felől, mint az egyéni, gyermeklélektani hipotézisek felől ¹⁵. Milyen konvenciók élnek a társadalomban, milyen kö­vetelményeket állít a társadalom a szülőkön keresztül a gyerekek és serdülők elé, milyen írott és íratlan törvények, konvenciók szabá­lyozzák a felnőttek és gyerekek egymáshoz való viszonyát… A család és az iskola – hogy csak ezt a két intézményt említsük – sokkal inkább formálja társadalom- és felnőttellenes­sé a gyereket, mint fejlődését szolgáló minden biológiai erő, mint a deklarált lélektani motí­vumok.

3. Kármán Elemér 1913-ban előadást tartott A gyerekek züllésének külső okai címmel. ¹⁶ A gyermekbűnözés legalapvetőbb problémáját egyértelműen veti fel. Egyértelműen! Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert ennek a problémá­nak csűrés-csavarásával, „vitatgatásával” te­relődik tulajdonképpen zsákutcába ez az egy­re félelmetesebbé váló társadalmi-pedagógiai kérdés. Kármán Elemér ezt fejtegette: „A zül­lés külső okai közül első helyen áll az anyagi elhagyatottság. A gyerek éhezik, nélkülöz, koplal, ruhája nincs, emiatt nem jár iskolába, otthon sínylődik, testi szervezete degeneráló­dik…”

Ezek után Magyarországon is két táborra oszlik a tudományos közvélemény. Az egyik tábor ezt vallja: „Az erőszakos elkövetők több­sége szűkös anyagi körülmények között él; alacsonyabb szinten élő családokban nevel­kedett.” A szülők, és ők maguk is „legjobb esetben az elemi iskolát végezték el; többsé­gükben segéd- vagy betanított munkásként dolgoznak”. A kutatásokról szóló beszámolók egyre árnyaltabban szólnak a bűnözővé válás okairól: rossz lakáskörülményekre, „tört csa­ládi” állapotokra utalnak, ahol tudniillik csak az egyik szülő neveli a gyereket, esetleg há­zon kívül nevelteti – értsd: „lelencbe adja”, intézetbe küldi, nemegyszer azért csak, hogy megszabaduljon a tehertől. Sebes Ágnes 1981-ben megállapítja, hogy a bűnöző gyere­kek és fiatalkorúak mintegy 31%-a kerül ki ilyen körülmények közül, és csak 1% „a szel­lemi, értelmiségi és vezető állású apák gye­rekeinek száma”. ¹⁷

A másik táborba tartozó kutatók biológiai és pszichológiai motívumok feltárásával járul­nak hozzá az árnyaltabb kép megrajzolásá­hoz. Kifogásolható azonban, hogy az e tábor­ba tartozó kutatók általában idegenkednek egy jelző használatától. Ez a jelző „döntő”. ^17/a Tud­niillik a bűnözés problémájának magyaráza­tában, okainak feltárásában döntő, amit a korai kutatás élesen fogalmazva megállapított: a nyomor. Minden egyéb (biológiai, pszicholó­giai) motívum emlegetése csak a döntő ok hangsúlyozása után következhet, már csak azért is, mert pl. a lélektani koefficienseket éppen a nyomor ébreszti-éleszti fel az em­berben. A biológiai tényezők előtérbe helye­zése pedig azért helytelen, mert ha biológiai erők determinálnák „a bűnöző személyiséget”, akkor ez azt jelentené, hogy a bűnöző „szü­letik”, a bűnözőben „ösztönerők” működnek, amelyekkel szemben szinte tehetetlenek va­gyunk. Tegyük ehhez hozzá: nem tudjuk, hogy milyenek az ember „ösztönerői”, nem tudjuk, hogy milyen az ember „genotípusa” szerint – lehet-e ilyenről egyáltalán szó? Csak a „fenotípus”-sal számolhatunk. Ha mégis be­szélünk genotípusról, azaz: keressük a választ arra, hogy milyen az ember „eredetileg”, szü­letetten, „ösztönerő” szerint, akkor Rousseau hipotézisét – legalábbis „munkahipotézisként” – fogadjuk el: „Minden jó, ami az anyatermé­szet műhelyéből kikerül…” Az ember is! „Min­den elfajul az ember kezei között.” Az ember is! ¹⁸

Nem egyedül állunk Rousseau mögött. Ami­kor pl. Fritz Sack (és munkatársai) ¹⁹ 1968-ban éles ellentétet mond a szociológiai és a pszi­chológiai szemlélet között, amikor kizárja az utóbbi tényezőket, és csak a társadalmi faktort veszi tudomásul a bűnözés okainak feltárá­sában, akkor Rousseau mögé áll, mintegy szembefordulva korunk szinte általánosan he­lyeselt „mélylélektani” emberszemléletével. Tilmann Moser: Jugendkriminalität und Gesellschaftsstruktur ²⁰ című munkájában pedig ezt olvassuk: „Ki kell emelnünk, hogy csaknem minden amerikai kutató azon a véleményen van, hogy a bűnözés társadalmilag meghatá­rozott; az amerikai kutatók a velünk született­ség teóriáit sohasem értékelték. ²¹ És csak mint érdekességet említjük, a vitát a döntő kérdés körül – Tillmann Moser szerint – a németek kezdeményezték, s a „velünk szüle­tettség” álláspontját vállalták.

Az 1950-es évekig általában elfogadott volt az a felfogás, hogy a bűnözés a nyomortele­pekről származók között „halmozottan” jelent­kezik. Annak a ténynek az emlegetése, hogy a bűnöző fiatalok között jómódú, „jó családból” származók is vannak, csak arra volt jó, hogy az egzogén meghatározóról az endogén erők működésére tereljék a figyelmet, s ezzel a társadalom felelősségét elködösítsék. A sta­tisztikákat erre is fel lehetett használni. 1958-ban viszont amerikai kutatók (Nye, Short, Olson) rámutattak, hogy a statisztikák adatai hamisak, használhatatlanok. Ezt a véleményü­ket persze ők is kérdőívek anyagával támasz­tották alá, amelynek a hitelessége szintén megkérdőjelezhető. ²²

Átnézve a bűnözés problémáját tárgyaló irodalmat, úgy látjuk, hogy a kutatók többsége a németek által indított (meddő!) vitába ele­gyedett, és ezzel voltaképpen megrekedt a kutatás: a bűn és bűnhődés, a bűn és büntetés büntetőjogi kérdései körül. Kevés szó esik a mocsár kiszárításáról; a szúnyogirtás meg­szervezése olcsóbb, ha nem gondolunk arra, hogy évről évre újra kell kezdeni irtásukat, mert újra ellepik a vidéket.

Kármán Elemér 1913-ban – fentebb említett előadásában – a helyes diagnózis nyomán a következő „receptet” adta: „A gyerekek züllé­sének külső oka a társadalmi szervezetek hiá­nya”. S megindul a „társadalmi” szervezetek hálózatának kiépítése ennek a meggyőződés­nek megfelelően: „A szerepet a bűnözés fo­kozatos felszámolásában… a büntetőjog játssza.” Megszervezik a fiatalkorúak bíróságát, a fiatalkorúak börtönét, javítóintézeteket, „a patronálás” intézményét, a patronáló szemé­lyek országos hálózatát igyekeznek kiépíteni stb. A cél a társadalommal szembehelyezkedő személyek átnevelése… kényszernevelés… ²³ Minden tanulmányban vissza-visszatérő (naiv) hit: „A büntetés nevelő hatású!” A kény­szernevelés is! Naiv követelmény: „ … elen­gedhetetlen a büntetőjog pedagógiai tartalmá­nak erőteljes kifejlesztése és érvényesítése.” Egy lépéssel odébb már nem is „követelmény”, hanem ténymegállapítás. „A büntetésben egy­re nagyobb szerepet játszik annak nevelő ol­dala.” ²⁴ Örvendetes, különösen jogászok ré­széről, ez a határozott pedagógiai optimizmus! Félreértés ne essék, a büntetés alkalmazását – így általánosítva – nem vetjük el. Nemcsak Makarenkóra hivatkozunk – századunk Pestalozzijára –, aki kategorikusan jelentette ki: „A büntetés nélküli pedagógia csirkefogókat nevel!” Pestalozzira hivatkozunk, akinek véle­ménye: „A testi fenyítés alkalmazása a családi nevelésben elkerülhetetlen, szemben az isko­lai neveléssel.” ²⁵ Megint csak a félreértés el­kerülése végett: a mi álláspontunk az, hogy úgy kell nevelni, hogy (lehetőleg) ne kelljen büntetni se a családban, se az iskolában. A kényszernevelésben azonban egyáltalán nem bízunk. Börtönt viselt bűnözők „átnevelésé- ben” pedig még kevésbé. Németh Péter iga­zán illetékesen nyilatkozik: „A börtönben vég­leg elzüllenek a gyerekek.” ²⁶

A kérdést csak így lehet felvetni: „Mit bün­tetünk és hogyan?” Csak a megelőzésben hiszünk. A veszélyeztetett gyereket kell „kellő időben” a veszélyeztető hatások alól kiemel­ni… ²⁷ Kellő időben – ez azt jelenti, hogy minél előbb. Legkésőbb óvodáskor előtt! Súlyos jo­gi-etikai kérdés merül itt fel. Az anya „szemé­lyiségi jogai” kerülnek szembe a gyerek érde­keivel, a gyermekvédelem kötelezettségé­vel. ²⁸

E kényes kérdés egyértelmű és határozott megválaszolása elől általában kitérnek a ku­tatók. Állami, egyházi és különféle karitatív intézmények szervezését javasolják – mint Kármán Elemér is tette – a bűnözés fokozatos felszámolására. S szerveződtek is az intéz­mények, de a bűnözők száma mégis egyre nő, a bűntettek súlyossága egyre fokozódik. ²⁹ Persze (talán) jogos a kérdés: „Hát még ha a gyermekvédelmi intézmények sem volnának, milyen mértékben emelkednék a gyermek- és fiatalkorú bűnözők száma?”

Nem akarjuk tehát azt javasolni, hogy szá­moljuk fel az emlegetett intézményeket, mert rengeteg pénzbe kerülnek, csak annyit sze­retnénk leszögezni, hogy a gyermek- és fia­talkori bűnözést ez a gyakorlat nem szünteti meg. Sőt, általuk a felnőtt bűnözők állandó utánpótlása történik. A járt úton nem érünk célba. Ennek a bizonyítására csak egyetlen tényt hadd közöljünk. A javítóintézetből „sza­badságolják” a fiatalkorút, próbára teszik, hogy „mennyire képes beilleszkedni a társada­lomba”. Pártfogót is kirendelnek melléje. S íme, a szabadságoltak 63%-a fél év után „visszaesőként” kerül vissza az intézetbe, 28% egy év múlva, 9% pedig 1-2 év múlva válik visszaeső bűnelkövetővé. Ez „az átnevelés”, a kényszernevelés csődjét mutatja. Legalábbis a már bűnözők esetében. A bűnözők sikeres átnevelése ugyanis nemcsak a bűnözőn múlik. A szűkebb és tágabb környezetben is. Rajta a bélyeg: „börtöntöltelék!” Legtöbbször ugyan­abba a környezetbe kerül vissza, ahonnan jött, ahol bűnözővé vált. így hát az is gyakori, hogy a környezet befogadja és újabb bűncse­lekmény elkövetésére ösztönzi. Ami pedig a „patronáló” esélyeit illeti, – a pártfogoltak így nyilatkoznak a kirendelt pártfogójukról: „Nya­kamba akarták varrni!” „Mindenbe bele akarta ütni az orrát!” „Jól átvertem!” stb. Joggal ál­lapítható meg tehát, hogy a pártfogói intéz­mény a gyermek- és ifjúságvédelmi terület leggyengébb pontja. ³⁰ A pártfogolt bizalmát nehéz megnyerni, írja Molnár József. A párt­fogó idegen ember, esetleg az utógondozás egész ideje alatt az is marad. S ez akkor sem sokat változna, „ha függetlenített munkások” végeznék ezt a feladatot, s még akkor sem, ha ezek pedagógiában, lélektanban, jogban képzett emberek volnának. A szakmailag jól felkészült pártfogó sem tud lakást adni, meg­felelő munkakörülményeket teremteni, hiszen – mintha csak ezzel is büntetni akarnák a „próbaidőre” szabadságolt pártfogoltat – álta­lában a napszámosmunka jut csak osztályré­széül. Vonzóbb szakmunkára nemigen készítik elő a büntetésük alatt. Ezzel mintegy eleve lemondunk arról, hogy a bűnözővé vált fiatal­ember vissza akarjon térni a társadalomba. A bűnözők világában jobban érzi magát, nem­egyszer még a börtönben is, mint az ún. sza­bad világban: nyomorúságos körülmények kö­zött…

A gyermek- és ifjúsági bűnözés kutatói so­kat foglalkoznak azzal az összefüggéssel, ami a bűnözés és a bűnelkövető szellemi képes­sége között fennáll. Szinte egybehangzó a megállapítás, hogy „a bűnelkövetők szellemi képessége gyenge”. Csak Molnár József idé­zett munkájában találtam utalást arra, hogy az intézetben nemritkán „értelmes és tehet­séges növendékek” is vannak. ³¹ Nos, a kri­minalisztika „nevelésről”, átnevelésről beszél. A nevelés az oktatáson, tanításon keresztül valósul meg. Tanítás nélkül a nevelés csak üres „erkölcsprédikációvá” silányul. Ismét Pestalozzira és Makarenkóra hivatkozunk. Pesta­lozzi ezt írta: „Célom az volt, hogy a tanítást a munkával kössem össze.” ³² Makarenko ki­egészíti: „Csak a termelőmunkának van ne­velőértéke.” A napszámosmunka nem termelő- munka. Ha komoly szakmára tanítjuk a ser­dülőt, ennek van nevelő hatása… ha a különböző „tudományos” ismereteket nyújtjuk – iskolai fokon – a gyerekeknek, akkor ezen keresztül neveljük őket, érdeklődést ébresz­tünk valamilyen „tantárgy” iránt, esetleges te­hetségét felébresztjük, kibontakoztatjuk, ezzel nevelünk, így aztán olyan munkakörbe helyez­hetjük a fiatalkorú bűnözőt, ahol visszatalálhat a társadalomba. Ezzel szemben – olvassuk Molnár József tanulmányában – még a tehet­séges növendékek számára is „szinte teljesen megszűnik a közép- vagy felsőfokú iskolába kerülés lehetősége…” ³³ Tehetséggondozásról beszélnek az iskolapolitikusok, hogy ne kal­lódjék el a tehetség… A bűnöző is ember, netán tehetséges ember. A tehetségnek ezen a területen nem szabad elkallódnia… „A fia­talkorúak többségének jóra való hajlandóságát kell felismernünk.” ³⁴ Csak ezzel a meggyőző­déssel és szándékkal szabad a problémához közelíteni. Hogy mennyire él ezekben a gye­rekekben, fiatalkorúakban a jóérzés, hogy mennyire vágynak a rendezett emberi életre, azt mutatja a családról való gondolkodásuk. Az „utógondozott fiatalok igen nagy százaléka a házasságot, mint családi otthonalapítást igen komoly dolognak tekinti…” ³⁵ A büntetőjogi intézmények gondoskodnak arról, hogy mire felnőtt lesz a bűnöző gyerek, addigra „a jó érzésnek a szikrája” is kihunyjon benne… Ra­dikális változtatásra van szükség: a veszé­lyeztetett gyereket „kellő időben ki kell vonni” a veszélyeztető hatások alól. Ezt nem lehet elégszer ismételni. Induljunk ki abból, amit már Kármán Elemér kimondott: „Az állam köz­belépése kötelező!” A gyereket a szüleivel, az anyjával szemben is védeni kell. Nem minden szülő, nem minden anya méltó arra, hogy szülőként, anyaként tiszteljük. A személyiség- jogok mindenkit csak addig illetnek meg, amíg az illető nem él vissza azzal. Az a szülő, aki lopni küldi gyerekét, különféle bűncselekmé­nyek elkövetésére biztatja, aki maga is lop, különféle bűncselekményeket követ el, alko­holos állapotban üti-veri gyerekét, az súlyosan visszaél szülői pozíciójával a kiszolgáltatott gyerek rovására… A modern lélektan, elsősor­ban a mélylélektani irányzatok így magyaráz­zák a személyiség „szociális részének” ³⁶ ki­alakulását: a gyerek olyan akar lenni, mint a környezetébe tartozó felnőtt, az apa vagy más felnőtt. A gyerek mindenben utánozni kívánja ezt a példaképet, megindul benne egy „azo­nosulási” folyamat, melynek eredménye: a „super ego”, a fölöttes Én, a személyiségen az emberen belül működő „erkölcsi bíró” kialaku­lása. Ez ítélkezik – a társadalom felől nézve életvitelünket – tetteink fölött… Ha egy bűnöző épül be példaképként a gyerek személyisé­gébe, akkor a gyerek bűnözővé fejlődik. Ezért fontos a veszélyeztetett gyereket kiemelni a környezetéből, még mielőtt a bűnözővel való azonosulása megindul, kialakul…

A megelőzés érdekében tehát kiemeljük a gyereket „természetes” környezetéből, a mo­csárból. S mit kezdünk vele?

Két út áll előttünk: a családi és az intézeti nevelés. Természetesen, olyan családnál he­lyezzük el a gyereket, ahol szeretettel, öröm­mel várják, s mint sajátjukat fogják nevelni. Ahány gyereket így elhelyezünk, annyival fog csökkenni a fiatalkorú, majd a felnőtt bűnözők száma. Erre kell gondolnunk, amikor még a további „kegyetlen” lépéseket kívánjuk meg­tenni: a vér szerinti szülőknek el kell tűnniük a gyerek életéből. A gyerek lehetőleg felejtse el vér szerinti szüleit. Franciaországban 1904 óta kimondja a törvény: „Ha a szülő a gyereket állami gondozásba adja, akkor le kell teljesen mondania róla.” Makarenko is így vélte he­lyesnek a gyerek sorsának intézését. Magya­rázata: a háttérben jelen lévő szülő zavarja a gyerek asszimilálódását a befogadó családba, illetve a közösségbe. Ezzel szemben Ameri­kában az a gyakorlat alakult ki, hogy a gyerek és a befogadó szülők őszinte kapcsolata meg­kívánja: a gyerekkel közöljék az igazságot, vagyis azt, hogy nevelőszülein kívül valahol vannak vér szerinti szülei, akik „ezért meg ezért” nem vállalták a nevelését stb. Az őszin­teség nevében! – Élünk egy olyan világban, ahol a konvencionális, a kegyes és kegyetlen hazugságok elárasztják az embert. Miért ép­pen ebben a szituációban fontos „az őszinte­ség”? Gondoljunk arra, hogy milyen megráz­kódtatást jelent ez a gyerek számára, milyen terhet rakunk a szívére, az értelmére. Egész életében foglalkoztatni fogja, hogy kik lehettek a szülei, milyenek voltak… Mert azt azért még­sem közölhetik a gyerekkel, hogy „szüleid al­koholista börtöntöltelékek voltak”. Aligha nyug­szik bele abba, hogy ne lássa szüleit. Keresni fogja őket…

Az intézeti neveléssel szemben igen erős ellenállás alakult ki nálunk. Ez nem véletlen. Áldatlan viszonyok uralkodnak az intézetek­ben! Ha azonban arra gondolunk például, hogy az angol előkelőségek intézetekben neveltetik gyerekeiket, és ezekből kiváló felnőttek lesz­nek, akkor kijelenthetjük, hogy vannak jó in­tézetek is; az intézeti nevelés nem szükség­szerűen rossz. Szembe kell szállnunk az ilyen szóbeszédekkel: „A rossz család is jobb, mint az intézet!” „Az anya személye pótolhatatlan!” stb. Fentebb éppen arról írtunk, hogy a rossz család az nem család… a bűnöző anya nem anya… Ezt is felhozzák az intézeti nevelés ellen: Az intézetek fenntartása sok pénzbe kerül! Szegények vagyunk. Ezzel a tagadha­tatlan igazsággal a leggyalázatosabb vissza­éléseket és mulasztásokat lehet leplezni… A gyermek- és fiatalkori bűnözés – ezzel együtt a felnőtt bűnözők – felszámolásának nem le­hetnek pénzügyi akadályai.

A Népszabadság 1993. szeptember 25-i számában Nyüszítés címen beszélgetés jelent meg Allén Ginsberggel, Láng Zsuzsa beszél­getett vele. Ginsberg érinti a kérdést, hogy milyen sokba kerül az államnak a bűnözés, mert „az elítélteknek ruha, börtön, cella, ágy; a foglároknak egyenruha, új bakancs, napos szolgálati lakás kell, nem beszélve a kübli és az ebédkészlet dizájnjáról, a kulcsokról és a bilincsekről…” Minderre van pénz – nálunk is!

És még sok mindenre, amit fel lehetne szá­molni, és a pénzt a nevelésügyre, a bűnözés problémájának megoldására lehetne fordíta­ni…! Minden intézmény fenntartása sok pénz­be kerül. Rajtunk múlik, hogy mire költsük. Börtönökre vagy iskolákra és nevelőintéze­tekre?

Jegyzetek

¹ Dr. Székely János a Kriminalisztikai Tanul­mányok I., II. és III. kötetében 3 év termését állította össze. Az egyes művek szűkszavú elemzését is nyújtja, s ezzel a további kutatók tájékozódását segíti. [vissza]

² Vígh József: Fejezetek a szakkriminológia kö­réből, Bp.f 1973. [vissza]

³ Vígh J.: i. m. 33. old. [vissza]

⁴ Uo. [vissza]

⁵ Uo. [vissza]

⁶ Magyarul én. 238. old. [vissza]

⁷ Magyarul nem jelent meg. Vö. Vincze Lász- ló-Vincze Flóra: Testalkat és jellem. Kretsch­mer rendszerének elemzése és bírálata. [vissza]

⁸ Bővebben: Vincze László: Vizsgálati módsze­rek a lélektanban, Bp., 1966. [vissza]

⁹ B. Mendelsohn: A bio-pszichológia és szocio­lógia új távlata: az áldozattan. Előadás. Bu­karest, 1947. Hans von Hentig: A bűnözés és az áldozat, 1948. 1973-ban már Nemzetközi Viktimológiai Kongresszust tartottak Jeruzsá­lemben. [vissza]

¹⁰ Vígh J.: i. m. (Definíció idem per idem=banda). [vissza]

¹¹ Witz Béla: A középiskolai ifjúság és a bűnözés. Előadás a Budapesti Tanári Körben, 1919. március 18. [vissza]

¹² A. Aichorn: Die verwahrloste Jugend. [vissza]

¹³ M. L. Hoffman: Personality, Family. In: Child Development, Vol. 34., 1963. [vissza]

¹⁴ Vígh J.: i.m. [vissza]

¹⁵ Vincze L.-Vincze F.: i. m. [vissza]

¹⁶ Előadás az első magyar gyermeklélektani kongresszuson. Bp. 1913. [vissza]

¹⁷ Sebes Á.: Vizsgálat fiatalkorú bűnelkövetők stb. c. műve. Bp., 1981 és .dr. Molnár J.: A fiatalkori bűnözés helyzete stb. In: Kriminológia és kriminalisztikai tanulmányok X. kötet, 1973. [vissza]

^17/a Kiemeljük dr. Molnár József tanulmányait, me­lyekben a szerző állandóan hangoztatja az egzogén határok döntő jelentőségét. [vissza]

¹⁸ Az Émile első mondata. [vissza]

¹⁹ Kriminologie. Frankfurt/Main, 1968. [vissza]

²⁰ Uo. [vissza]

²¹ „Anlagetheorien sind nie zűr Geltunk gelangt.” [vissza]

²² Suhrkamp Verlag, 1970. Magunk részéről a statisztikai adatok hitelességével nem foglal­kozunk. Itt-ott csak azért idézünk számokat, hogy dokumentáljuk: a veszély egyre nő, a probléma megoldása sürgős. [vissza]

²³ Dr. Molnár József: A fiatalkorúak és az utó­gondozás. In: Kriminalisztikai tanulmányok. III. k., 1964. [vissza]

²⁴ Uo. [vissza]

²⁵ Pestalozzi levele stanzi nevelési kísérletéről. Bev. Szemere Samu, 1932. [vissza]

²⁶ Német Péter: A fiatalkorúak bíróságainak hely­zete. Bp., 1931. [vissza]

²⁷ I. m. [vissza]

²⁸ A. Pasternak (Los Angeles) előadása Buda­pesten. [vissza]

²⁹ Kármán E.: i.m. [vissza]

³⁰ Molnár József: i.m. 233. old. [vissza]

³¹ Molnár József: i.m. [vissza]

³² Pestalozzi: i. m. [vissza]

³³ Dr. Molnár J. munkája. [vissza]

³⁴ Uo. [vissza]

³⁵ Uo. [vissza]

³⁶ Albert Cohen: Kriminelle Jugend, 1961. (Az angol eredeti: 1955.) [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Tömeggyilkosok és filozófusok

A könyv, amelyet forgatok, impozáns terjedel­mű. Két vaskos kötetet tölt meg, s címe is tekintélyt érdemlő: A filozófia története és el­mélete. Szerzője Dörömbözi János, a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentette meg, s borítójának ajánlása szerint „Elsősorban azoknak a kö­zépiskolai tanároknak és tanulóknak készült, akik iskolájuk választása szerint egy vagy több évig filozófiai tanulmányokkal is foglalkoznak – de roppant hasznos kézikönyvet nyerhetnek vele a felsőfokú tanintézetek hallgatói is, to­vábbá a művelt nagyközönség.”

Tanúsíthatom, hogy így igaz. Az ókori Egyip­tom, Mezopotámia, Kína és India – az effajta munkákban ritkán tárgyalt – filozófiai gondol­kodásától kezdve napjaink irányzatainak fő jellemvonásaiig minden tudnivaló megtalálha­tó e kézikönyvben, amire általános műveltsé­gének gyarapítása végett a laikus olvasónak szüksége lehet. Tömör, pontos, objektív leírá­sok összegezik a filozófiatörténet nagyjainak elgondolásait, méghozzá olyan megfogalma­zásban – s ez is ritka erénye az ilyen témájú írásoknak –, amely valóban alkalmas arra, hogy a szakzsargonokban járatlan halandó is megértse, miről van szó.

Ha könyvkritikát írnék, itt a vitatott-vitatható értelmezési problémák következnének, s ezek sorában legfeljebb egy-két mondatban jelez­ném azt, ami az alábbiakban morfondírozásaim kiindulópontja lesz. Azt ugyanis, hogy e kézikönyvnek a marxizmusról szóló fejezete hirtelen hangot vált, s feladja az addig oly hűvösen tárgyilagos leíró modort, mondván: „A filozófiatörténet, sőt a történelem mindmáig legnagyobb vitát kiváltó irányzata a Marx ne­véhez kötődő ideológia. Megítélését megne­hezíti, hogy a világtörténelem legvéresebb uralmát megvalósító állama, a Szovjetunió en­nek jegyében követte el az emberiség elleni bűntetteit.” S még a marxizmus türelmetlen elutasítására hajlamos olvasót intellektuális fe­gyelemre intő szavak sem mentesek a publicisztikus szónokiasságtól: „Különbséget kell tennünk Marx, Engels, Lenin és a magukat marxistáknak nevező tömeggyilkosok »mun­kássága« között. Nem mosható egybe Marx tudományos (közgazdászi, történészi tevé­kenysége; bár ezek is bírálatra méltók) és a nevéhez fűződő utópia. Utópiája tragédiáját az adja, hogy ennek nevében az emberiséget ért legsúlyosabb bűnöket követték el.”

Ez a „bírálatra méltók” vagy – másutt – „igen jelentős kritikával tanulmányozhatók” ki­tétel aztán cefrénként ismétlődik a marxizmus képviselőinek munkássága kapcsán. S érde­mes elgondolkodni azon, hogy ez akár törté­nelmi elégtételnek is tekinthető, hiszen az 1980-as évek kezdetéig a nem marxista (vagy nem a „hivatalos marxizmus” kebelébe befo­gadott) szerzők nézeteit kellett pontosan ugyanilyen formulák kíséretében ismertetni. Aki – mint jómagam is – eleget tett ezeknek az igényeknek, nem szólhat egy szót sem, ha a mostani művek ellenkező értelmű kon­textusban visszhangozzák a hajdani rituálé szövegeit. (Bár ami engem illet, a „hivatalos marxizmus” nem egy tételére is alkalmaztam effajta kitételeket. Dörömbözi viszont még az anyag létezését teljesen tagadó derék püspök, Berkeley nézeteihez sem fűz kérdőjelet, csak a marxistáknál tartja kötelességének a kéte­lyek jelzését.) A voltaképpeni nagy kérdés persze itt az, hogy szükség van-e az effajta munkákban a koncepciók rögzítésén túlmenő megjegyzésekre? Kell-e unos-untalan ismétel­getni, hogy a szóban forgó filozófus nézetei „bírálatra méltók” (hiszen melyik nem az?), vagy bízzuk-e az olvasóra, hogy mit fogad el és mit nem (azaz: maradjon szamár, ha eddig az volt?).

Nagy kérdések ezek. Az viszont nem lehet kérdés, hogy Dörömbözi jócskán elragadtatja magát, amikor azt állítja, hogy az emberiséget ért legsúlyosabb bűnöket a marxizmus nevé­ben követték el. Nem, a rekordok könyvében ilyen címszó alatt két másik eszme messze megelőzi a marxizmus-leninizmust. Jézus Krisztus és a polgári liberalizmus nevében sokkal több embert (egyebek között egész kontinensek őslakosságát) raboltak ki, kínoz­tak és gyilkoltak meg, mint Marxra, Leninre hivatkozva.

S furcsállkodásra késztet az a megjegyzés is, amely a könyvnek a magyar filozófia tör­ténetét tárgyaló fejezetéhez kapcsolt biblio­gráfiai jegyzékét zárja.: „A második világhá­borút követő filozófiai termékek bibliográfiáját nem közlöm, mivel azok jelentékeny hányada a tudományos gondolkodást az ideológia szolgálatába állította, s így még a valóban értékes elmélkedések is torz megvilágításba kerültek.”

A legmeghökkentőbb pedig az a gondolat­menet, amely napjaink magyar filozófiai éle­téről szólva így kezdődik: „Magyarországon 1990-ben szabad választások voltak. A ma­gyar nép egyértelműen a szocializmus, a kom­munizmus, a bolsevizmus, a nemzetidegen uralom és ideológiája ellen szavazott. E vok­solásnak tükröződnie kellene a kultúra és a szellemi élet valamennyi területén. A »vissza­tükröződés« azonban nem észlelhető.” „Dö- römbözi szerint a teológusok vagy a „magyar sors” kérdéseit elemző „nemzeti filozófia” meg­teremtésén munkálkodó szakemberek ma sem jutnak „megfelelő nyilvánossághoz”.

Könnyű lenne erre azt válaszolni, hogy né­hány hónappal e mű megjelenése után Ma­gyarországon 1994-ben ismét szabad válasz­tások voltak, s a magyar nép – az 1990-es választásoknál sokkal egyértelműbben – ez meg az ellen, illetve mellett szavazott, s el lehetne töprengeni azon is, hogyha ezt az új voksolást tükröztetni kellene a kultúra és a szellemi élet valamennyi területén, miféle (ne­tán a KDNP és a Csurka-párt szava­zatarányának megfelelő) nyilvánosságot kap­hatnának a teológusok és a „nemzeti filozó­fusok”. S hogy mit szólna Dörömbözi János, ha egy most írt tudománytörténeti áttekintés az ő két kötetét anullállná azon az – egyébként tényszerűen igaz – alapon, hogy az 1990 és 1994 között megjelent munkák „jelentékeny hányada a tudományos gondolkodást az ideo­lógia szolgálatába állította, s így még a való­ban értékes elmélkedések is torz megvilágí­tásba kerültek”.

Ami – sietve hangsúlyozom – tudo­mánytalan és igazságtalan eljárás lenne. Mert a teoretikus munkák értékén (akár marxisták, akár teológiai vagy „nemzeti filozófiai” jelle­gűek) és nyilvánosságuk szükségességén mit sem változtatnak a parlamenti választások. S mert Dörömbözi János filozófiatörténete igen hasznos és színvonalas, minden bibliográfiá­ban szerepeltetendő munka, jóllehet a jelzett vonatkozásokban megállapításai „bírálatra méltók” és „igen jelentős kritikával tanul­mányozhatók”.

PETŐ GÁBOR PÁL

Negatív hősök

Közismert – és közröhejt keltő – tény, hogy az elmúlt négy évben, vagyis a konzervatív koalíció uralma alatt, de főleg az elején hány ember fedezte fel magában, hogy miközben sok évig hűségesen szolgálta a szocialistának nevezett rendszert, lelke mélyén ő tulajdon­képpen mindig ellenzéki volt, elutasította a „diktatúrát”, a demokráciáért lelkesedett, így tehát híven szolgálhatja az előzőt radikálisan megtagadó s lépten-nyomon pocskondiázó rendszert is.

Nem volt ritka az ilyen „felismerés” azok körében sem, akik mint újságírók vagy párt­funkcionáriusok (esetleg egyidejűleg mindket­tőként) a nagy nyilvánosság előtt, a lojalitást igencsak meghaladó igyekezettel végezték munkájukat. Ez már nem is mulatságos: so­kakban politikai nézeteiktől függetlenül is vi­szolygást keltett.

Van azután egy magatartástípus, amely en­nél ravaszabb, de nem ízlésesebb: negatív hősöknek nevezhetjük az ilyeneket. Kitűnően illusztrálja ezt egy részlet abból az interjúból, amit egy nem túlságosan kiemelkedő, ám je­lenleg fontos pozícióban levő újságíró adott. Elmondta, hogy amikor 1979-ben, elvégezve az egyetemet, sutba vágta a diplomáját és elment újságírónak egy nagy példányszámú hetilaphoz, három dolgot határozott el: nem lép be a pártba, nem ír munkásőrökről és nem írja le az ellenforradalom szót (így tehát nem szándékozott a Horthy-korszakról sem írni). És – mondja büszkén – ezt meg is tartotta. Bizonyára így volt, bár nem mellékes, hogy öt évig.

Akinek az emlékezete elér az olyan távoli múltba, mint 1979-89, az tudja: akkor már szinte senkitől, újságírótól sem követelték meg, hogy belépjen a pártba. Jómagam pél­dául 1973-tól 1987-ig (sőt, nyugdíjasként to­vábbi két évig) a Népszabadságnak voltam munkatársa, majd főmunkatársa, márpedig ez a napilap az MSZMP központi lapja volt, és én mégsem voltam párttag. (Sőt: „rosszabb” voltam, mint egy pártonkívüli: kizárt párttag voltam.) De pártonkívüli volt például a Népszabadságnál Molnár Gál Péter, a neves (és rettegett) színikritikus, kinek véleményét – fő­leg a korábbi években – „a Párt véleményé”-nek hitték. Egyszóval: nem belépni a pártba nem volt nagy hőstett. Kupa Mihály volt pénz­ügyminiszter maga mondta el egy tv-interjúban, hogy neki kétszer „ajánlották fel” (így!), hogy lépjen be, és ő visszautasította. Ennek ellenére főosztályvezetőségig vitte az „átkos”-ban.

Munkásőrökről írni? Az olvasók is látják, hogy minden lapnál van bizonyos fajta sza­kosodás, és igazán könnyű volt elkerülni, hogy valaki – ha nem akart – ne írjon éppen a munkásőrökről. (Egyébként még ha írt is róluk, attól akár a Magyar Újságírók Közösségének, a szélsőjobboldali hangokat hallató MÚK-nak az elnöke is lehet.)

Ami pedig az ellenforradalom szót illeti, ez megint csak témaválasztás kérdése volt. Aki olyan tárgyú cikkeket írt, amelyekben 56-ról nem esett szó (márpedig erre megvolt a le­hetőség, meg is kerülhette az említését), an­nak nem kellett leírnia, és ezt senki nem vette észre. Különben épp nemrég hallottam, hogy Moldova György 1958-ban (!) írt egy regényt, amelyben 56-ot „felkelésinek nevezte. És mi történt? Semmi. A könyvet kiadták.

Nos, ilyenek a „negatív hősök”, akiknek hő­siessége kimerült abban, hogy nem tettek meg bizonyos dolgokat. Amiket mellesleg a kutya sem követelt tőlük.

OLVASÓLÁMPA

Rettenet

Vadász Ferenc: Megtörténhetett?

„Nagyokat ugorva és botladozva jutottunk elő­re a földhányások között. Hosszú ideig sötét­ben botorkáltunk, távolról rőt fény világította meg a horizontot. Az ilyen látvány otthon azt jelenti, hogy másnapra nagy szél várható. Most hirtelen megjelent előttünk egy égre törő, rozsdavörös, sárga tűzoszlop. Sírás, jajveszé­kelés hallatszott mind közelebbről. A tűzoszlop körül mozgó alakok körvonalazódtak. Motorok zúgtak, kutyák csaholtak. Foltok röpködtek a tűz körül. Nemcsak az átizzadt ruha fagyott a testünkre, a lelkünk is megdermedt. […] Már nem lehetett kételkedni abban, hogy ami itt lejátszódik, emberi ésszel felfoghatatlan. Sen­ki, aki ezt nem látta, el nem hiheti: teherau­tókról apró gyermekeket hajigáltak a lángokba. Kezük-lábuk kalimpált, ahogy hadonásztak röptűkben.

Az öregeket és a gyerekeket, akiket nem tudott befogadni, elfogyasztani a gázkamra, a krematórium, éjszaka, nyílt máglyákon éget­ték el. Akkoriban tizenegy ezren haltak meg naponta Auschwitzban. Az öregeknél és gyer­mekeknél semmilyen ellenállástól nem kellett tartani. A kicsiket bedobálták, az öregeket be­taszították, vérebekkel kergették a lángokba.”

A fenti idézet Vadász Ferenc most megje­lent, Megtörténhetett? című könyvéből való. Két visszaemlékezést tartalmaz. Az egyik az 1942-1943-as munkaszolgálat, a másik az 1944-es deportálás élményeit örökíti mg.

Újabb kötet tehát abban a témakörben, amely az olvasóközönség jelentős részének szemében régóta „agyonírtnak” számít. Va­dász Ferenc – a magyar újságírás egyik mes­tere, számos regény szerzője – azonban ért ahhoz, hogyan lehet ennek a témának is új, eddig ismeretlen vagy nem eléggé ismert vo­násait előtérbe állítani. Olyan pillanatképeket kinagyítani, amelyek – mint a fent idézett is – felejthetetlenek maradnak, ha egyszer valaki elolvasta őket.

S nem szabad azt hinnünk, hogy vannak egyszer és mindenkorra „agyonírt” témakö­rök: a történelmi változások analóg helyzetei újból és újból időszerűvé tehetik a múlt olyan sorsdöntő pillantainak emlékeit is, amelyek korábban minden aktualitásukat vesztett, ki­hűlt faktumoknak tetszhettek. Sajnos, éppen manapság a Vadász Ferenc által felidézett rettenetes pillanatok is ezek közé tartoznak. (Tizes Kft.)

– ii –

A lelkiismeret regénye

Biczó Katalin: Hajnal óta hívom

Kezdjük megszokni, hogy a modern irodalom nem ismer tabukat. Nincs az emberi életnek olyan területe, amelyről ne szólnának irodalmi művek; a legtermészetesebb érzelmektől és történésektől a deviánsig, a perverzig, a be­tegségek összes fajtájáig minden előjött szá­zadunk alkotásaiban.

Az utolsó tabu talán mégis a lét végső, megoldhatatlan kérdése, a halál. Pontosab­ban: nem maga a halál – hiszen arról a művészetek keletkezése óta születtek meg­rázó alkotások –, hanem a halálhoz vezető betegségek leírása, analízise. A halált tudo­másul kell vennünk mint változtathatatlan tényt (még ha feloldására a vallások tettek is kísérleteket), de a hozzá vezető úttól, a szenvedéstől, az emberi test végleges defor­mációjától, a funkciók fokozatos megszűné­sétől, az emberi elme leépülésétől valahogy mégis borzongunk. Ha egy műben ilyesféle szenvedestörténet csak egyik szála a cse­lekménynek. még elviseljük, hiszen ott van feledtetőül a többi, ami az életről, a boldog­ságról szól. Am ha egy mű tárgya csakis a halál, a halait okozó betegség, ott még min­dig döbbenten tesszük le a könyvet.

Ilyesféle döbbenettel olvastam végig egy­huzamban Biczó Katalin könyvét; a „nem tud­tam letenni” fordulat tökéletesen illett erre az állapotra, de nem az izgalomtól nem tudtam letenni, hiszen az első oldalaktól biztosan tud­ható a végkifejlet, hátra sem kell lapozni. Az iszonyat, a borzongás nem engedte ki kezem­ből a könyvet, és ez a viszolygás már egy hete tart, azóta viaskodom a recenzióval. Mitől borzongok hát, mi az, ami miatt nem tudom eldönteni: egy utolsó tabu ledőlése okozza bennem a zavart, vagy a műalkotás megfo­galmazásának módja váltja ki ezt a katarzis­nak talán nem is nevezhető érzést?

A kisregény három halálról tudósít, amelyek a regény cselekményében különböző szerepet játszanak. Az első, a főszereplő orvos felesé­ge, Valika a regény cselekménye előtt hal meg agyvérzésben, az ő korábbi betegségét, majd az agyvérzést követő haláltusáját az or­vos, Ernő emlékezetében követhetjük nyo­mon, az ő első személyben elmondott észre­vételei, reflexiói alapján. Közben értesülünk róla, hogy maga az orvos is halálos beteg, gyomor- és bélrákja van, de ezt tökéletesen titkolja felesége elől, hogy kímélje; nem fog­lalkozik magával, csak az asszonyt ápolja. Az asszony halála után törnek elő rajta az öt éve hurcolt betegség komolyabb tünetei, amelye­ket ideig-óráig rejtegetni tud környezete előtt, majd a kollégák unszolására történt vizsgálat után minden kitudódik, betegsége közszájon forgó téma lesz. A orvos semmitől nem viszo- lyog jobban, mint hogy sajnálják, szánakoz­zanak felette, netán kárörvendve nézzék szen­vedését. Ezért nem hajlandó kórházba menni, ezért kéri egyetlen bizalmasát, unokahúgát: költözzék hozzá, és csinálja vele végig élete utolsó hónapjait. Ágota, az unokahúg, oda­hagyja éppen alakulófélben lévő magánéletét (új, még nem eléggé megszilárdult szerelmi kapcsolat), és mindent, főként önmagát felál­dozva, erejét, idejét az öreg ápolásának szen­teli.

Különös periódusokat élnek át. Az orvosi szakirodalomban közel két évtizede közismert a haldoklók pszichikai állapotának öt stációja: a tagadás, a tiltakozás, az alkudozás, a szen­vedő lemondás és végül a megbékélés. A tagadás és a tiltakozás állapotában a beteg – így Ernő bácsi is – durva a környezetéhez, ingerült még az őt kiszolgáló Ágotával is, za­varja, hogy olyan gyors, olyan aktív, miközben ő már csaknem tehetetlen. Az alkudozás pe­riódusában folyik a harc az élet még elérhető örömeiért, egy jó falatért, egy napsugárért, egy virág látványáért – s ehhez Ágota igen jó partner, gondolatát is lesi az öregnek. A szenvedő lemondás a legkeservesebb stá­ció: az örömökről való lemondás mellett az önérzetről való lemondás is ekkor következik be: a fájdalom nem vállalása, az esengve könyörgés a megváltó morfiumért, hogy a fáj­dalom enyhítése mellett feledtesse a test osz­lásával járó megalázó érzéseket. Ez a szakasz kívánja meg a legnaturalisztikusabb leírásokat, a testi kín minden fajtájának részletes megfi­gyelését, ennek eredményeként magunk előtt láthatjuk a már nem ember, csak vegetáló lény életfunkcióinak egyre hibásabb működé­sét, a felnőtt létnek a tehetetlenség miatt szin­te csecsemővé válását (tán a legmegrendítőbb jelenet az, amikor a kezelőorvos utasítást ad a beteg bepelenkázására, s amikor a csonttá aszott test még a pelenkát sem tudja magán tartani, az orvos – elméjének utolsó villaná­sával – felesége bundabugyiját ajánlja meg­oldásként). S a végső stáció a megbékélés, amikor a fájdalom és a megalázottság oly mértékű, hogy a tőle való megszabadulás, a halál már igazi megváltás.

Az orvos betegségének ezt az öt stációját követi végig a regény, egyes szám első sze- mélyű elbeszélésben. Vagyis az érzésekről, észlelésekről „első kézből” értesülünk. Nem az eseményeket végigkísérő Ágota tudósít (bármily empatikusán ápol is, de mégis külső megfigyelőként), hanem az írói módszer révén az olvasó mintegy beleköltözik a beteg testé­be, átveszi észjárását. Talán ezzel a többlettel még inkább megdöbbent, felráz: minden egyes szám első személyben, a legszubjek­tívabb előadásmódban hangzik el, semmi epi­kus távolságtartás, semmi külső, megfigyelő­szempont. (Kitűnő érzékkel kétszer lép csak ki a szerző ebből az első személyű elbeszé­lésből: először, amikor az orvos betegsége kiderül, mások számára is nyilvánvalóvá válik, s ekkor először veszíti el személyiségét, orvos mivoltát, s egyszerűen „csak beteg” lesz, akiről a többiek mint betegről, róla, így, harmadik személyben szólnak: 24—29. old. Akkor vált vissza első személybe, amikor az orvos dönt, hogy otthon szenvedi végig a rámérteket, Ágo­ta segítségével. Ez a döntés adja vissza sze­mélyiségét, önérzetét, ez emeli ki a többi be­teg közül. A második személyváltás közvetle­nül a halál előtt következik, amikor a szemé­lyiség már valóban megszűnt, a fájdalmak és a morfium hatására már csak egy alig működő, széteső organizmus létezik a hajdani orvos helyett. Ekkor a harmadik személy végérvé­nyessé válik.)

A haldoklás öt stációját a két egymáshoz egyre közelebb kerülő ember – Ernő bácsi és Ágota – nem élheti át zavartalanul. Már raj­zanak körülöttük a dögszagra gyűlő hiénák: az örökségre éhes rokonok. Féltik jussukat az ápolótól, gyalázzák, rágalmazzák, hogy csak az örökség reményében teszi, amit tesz. Számukra fel sem merülő érv, hogy semmiféle vagyonnal, a világ minden kincsével sem lehet megváltani, megfizetni azt, ha valaki egy fel­nőttet saját kezével füröszt, ha szükséges, tisztába tesz, bepelenkáz, ruhát, ágyneműt mos rá, ha az belső szervein uralkodni nem tudván, saját piszkában fetreng, és abból kell kimosni – nemcsak a szennyes testét, hanem a mérhetetlenül megalázott és szégyenkező lelkét is. A rengeteg munka, törődés a szív­beteg Ágotát is megviseli. Elnyűvődik, elsor­vad, legyöngül betege mellett, s annak végső haláltusájával egy időben őt is eléri a halált hozó infarktus. A másnap az ajtót rájuk nyitó kezelőorvos kettejük egymásra boruló holttes­tét és egymásba kulcsolódó kezüket láthatja csak. így következik be a regény cselekménye előtt történt halál (Valika halála) után a re­gényben végig várt halál (Ernő bácsié) mellett Ágota váratlan halála.

Ezen a ponton érzek kétséget. Értem a szerző szándékát: a szenvedést együtt meg­élők a közös halálban mintegy beteljesítik a közös hónapok eseményeit; értem azt is, hogy a megfáradt Ágotát okkal érheti infark­tus; tudom, hogy a valóság borzalomban minden képzeletet és szerzői fantáziát felül­múl, mégis: a két halott egymásba kulcsolódó keze láttán – mert Biczó igen érzékletesen ír, s így látom a képet – úgy gondolom: ez talán már nem kellett volna. Teátrálisan hat, bármennyi érv szól is mellette. Még Ágota halálát sem érzem szükségszerűnek, bár – mint mondtam – ez indokolható. De ez a két egymásba kulcsolódó hullakéz mintha az egész regény nyílt, mellbe vágó naturalizmu­sát szüntetné meg valamiféle groteszk transzcendenciával, a halálban egyesülők patetikus, s ezért nem igazán őszinte mítizálásával. Nem ítélkezem a befejezés felett, csak jelzem, hogy nekem ezen a ponton mást kívánt volna az ízlésem.

Ez azonban nem változtat azon, hogy a kis­regény újabb lépés a tabuk ledöntésében, az emberi kiszolgáltatottság teljes feltárásában, a szenvedés ábrázolásának mélységében, az odaadó – és nem vallásos! csak emberi – alá­zat mindent vállalásának hirdetésében, a szen­vedésről tudomást nem vevő haszonlesők el­ítélésében, de leginkább a testi kínok naturalisztikus ábrázolásában, a test bomlási folya­matának nyomon követésében.

Megrázó mű. És nemcsak azért ráz meg, mert a halállal, a szenvedéssel szembesít, hanem azért is, mert megmutatja a halálhoz vezető egyetlen emberi – mert emberséges – utat is: a nem kórházban, csövek, gépek között magányosan küszködő sokaknak (sőt, a legtöbbeknek) kijutó módot, hanem a kö­zösségvállalás, a másvilágba szeretettel át­vezetés lehetőségét is. És talán a legna­gyobb tett annak a kimondása, hogy a kór­ház, az orvosi környezet az embertelen, s az otthon, a maga talán nem szakszerű, de szeretetteljes ápolásával, a család együtt­élésével lenne a méltó hely a meghalásra. Talán az okozza a legnagyobb megrendülést, hogy felébreszti lelkiismeretünket: a szaksze­rűségre hivatkozván csupán a könnyebb, a kellemesebb megoldást választjuk akkor, amikor kórházba szállíttatván hozzátartozóin­kat, félelemből – önmagunk féltéséből – nem vállalunk részt a szenvedésből. Ennek ki­mondásával hatalmas tabut döntött le ez a mindössze 74 oldalas kisregény. (Z)

Sz. E.

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Tudománytörténeti botrány

Michael Baigent – Richard Leigh: Mi az igazság a holt-tengeri tekercsek körül?

Századunknak talán legnagyobb régészeti, vallástörténeti és filológiai felfedezése a qum- rani tekercsek sorozata, amelyet csaknem öt­ven éve leltek fel hozzá nem értő, de jó üzleti érzékkel megáldott beduinok, akik aztán el­adták őket, s többségük egy jeruzsálemi „nem­zetközi kutatócsoport” kezébe került. És e nagy felfedezéshez kapcsolódik a század egyik legnagyobb tudományos botránya is.

Erről szól két amerikai szerző: Michael Bai­gent és Richard Leigh (eredetiben 1991-es) könyve, amely nemcsak valóságos nyomozás, hanem sokkal több: a háttér és a tekercsek tartalmának értelmezése is. A tárgyias beszá­molóból ugyanis egy manapság nálunk igazán szokatlan antiklerikális mű kerekedik ki. Kide­rül ugyanis, hogy a Vatikán bizalmát élvező s az ősi iratok fölött rendelkező de Vaux atya, majd 1971-ben bekövetkezett halála után utó­dai az ilyen felfedezéseket kötelező közzététel és tudományos feldolgozás helyett – tulajdon­képpen elrejtették. A római katolikus elfogult­sággal igazán nem vádolható izraeli kulturális szervek is tartózkodtak attól, hogy a tudomány érdekében rászorítsák a birtokon belül levő intézetet arra, hogy dolgozzék és publikáljon. Vajon miért?

Ezek a kétezer éves (?) tekercsek egészen új megvilágításba helyezik Jézus Krisztus elő­dei s követői működését, de a kereszténység kialakulásának fejleményeit is. Úgy fest, hogy a jórészt bőrre rótt kéziratok zömmel mintegy Krisztus után 100 évvel keletkeztek. Nemcsak azért érdekesek, mert a Biblia régi („ószövet­ségi”) részének szövegeit teszik pontosabbá, hanem mert a zsidóság és a kereszténység korai viszonyait is érzékeltetik, s ezen belül különösen Pál apostol szerepét – aki lehet, hogy a vallási fanatizmustól fűtött, fundamen­talista zsidó zelótákkal szemben a rómaiak érdekeit képviselte, sőt tán ügynökük is volt. Ily módon a konzervatívan vallásos és sza­badságharcos zsidósággal szembekerült, de a rómaiak megmentették. A zsidóság szellemi feje ekkoriban minden bizonnyal Jakab apostol volt, a názáreti Jézus fivére, aki bölcs tartóz­kodással figyelte Pál tevékenységét még ak­kor is, midőn emez mintegy továbbfejlesztve az ősi hitet – sőt, a krisztusi tanítást is –, valósággal új vallást kreált. Tán épp azért, hogy leszerelje a zsidó függetlenségi törek­véseket? Az akció azonban túlságosan jól si­került. Pál hívei egyre kevésbé csak zsidók; az új hit elterjedt az egész római birodalom­ban, s míg a zsidóság utolsó, kétségbeesett felkeléseit leverték, a kereszténység Rómát gyöngítő fontos tényezővé lett.

A szerzők mindezt nem mondják így ki, de a tekercsek rejtegetése, egyoldalú értelmezé­se, s ami eddig ismertté vált, mind a fönti (dogmákkal is ütköző) hipotézist erősítik. Hogy itt botrányról van szó, arra különösképpen nem szakmabéli (tehát régész-történész-filológus), hanem a legkiválóbb amerikai irodalmár: Edmund Wilson mutatott rá már 1955-ben. Még­iscsak most kerültek a tekercsek teljes egé­szükben a tudomány nyilvánossága elé. (Hogy végül is miként, az nem derül ki a könyvből.)

Akárhogyan is, az igazságot most már nem lehet tovább titkolni, és voltaképpen fölös­leges, hogy a szerzők a katolikus egyházat (különösen Ratzinger bíborost) valósággal inkvizíciós tevékenységgel is meg merik vádolni, hiszen a mai pápaság (pl. a munkásérdekek relatíve „haladó” megítélését tekintve) többek között a magyarországi katolicizmustól – ha lehet ezt mondani – „balra” áll, mert nem tartozik a liberális vadkapitalizmus teljes és feltétlen elfogadói közé.

A könyv mindenesetre nemcsak bátor, ha­nem szenzációs és tudományos-ideológiai te­kintetben is fontos mű. Megjelentetéséért min­den elismerés megilleti a kiadót. (Holnap Ki­adó)

KÖNYVAJÁNLAT

A szeptemberi nagy tankönyvvásárlások után érdemes szemügyre venni azokat a könyveket is, melyek kiegészítik a tankönyvek által köz­vetített, sokféle szempontból behatárolt tudás­anyagot, segítik a tanulást, s érdemesek arra, hogy bekerüljenek akár a családi könyvtárba is ismeretgyarapító olvasmányként vagy nél­külözhetetlen kézikönyvként. A Nemzeti Tan- könyvkiadó újdonságai között számos ilyen művet találhatunk, s ezek közül ajánlok né­hányat szíves figyelmükbe. Elsőként egy nemrég indított új sorozatot mutatok be, mely – ahogy a sorozat szerkesz­tője, Madarász Imre írja – a magyar és világ- irodalom olyan klasszikus alkotásait fedezi fel (újra), amelyek a hazai publikum számára ed­dig hozzáférhetetlenek voltak: régóta vagy so­hasem láttak napvilágot. A Felfedezett Klasszikusok című könyvsorozat első kötete­ként Batsányi János összes költeményeit ad­ták közre. A magyar felvilágosodás kiemelkedő alakjának művei – versei és egy kisebb vá­logatás és kéziratban fönnmaradt poétái mű­veinek fakszimile kiadásán kívül – 1953 óta hiányoztak a könyvesboltok kirakataiból. Összes költeményeinek olvasása vagy újraolvasása ezért valóban a felfedezés örömével ajándékozza meg a versszerető olvasót.

Christian Friedrich Hebbel Tragédiák című kötete, mely a sorozat második darabja, az 1813-1863 között élt világirodalmi rangú né­met költő és drámaíró két tragédiáját tartal­mazza, a Juditot és a Mária-Magdolnát. Az első a bibliai Judit és Holofernesz történetét dolgozza fel, a férfi-nő kapcsolatot helyezve a drámai mű középpontjába. A címével szintén bibliai motívumokra utaló Mária-Magdolna kis­polgári környezetben játszódik, egy családi és erkölcsi korlátok ellen küzdő lány öngyilkos­ságával végződő története. Hevesi Sándor 1917-es fordítása most jelent meg ismét az 1958-ban Görgey Gábor által fordított Judittal együtt. A Schiller utáni korszak nagy dráma­írója, Hebbel e kötettel lép be újra a magyar irodalmi köztudatba.

Öt drámát találunk A nagyúr című, a so­rozat eddig legterjedelmesebb kötetében, melynek előszavát olvasva elámulhatunk azon a közlésen, miszerint az irodalomtörténet több száz (!) Attila-drámát tart számon. Ezek közül Nemeskürty István válogatott a kötetbe, első­ként Bessenyei György Attila és Buda tragé­diája című művét, mely a pártoskodás, a ha­talomért való versengés tragikus következmé­nyeiről szól. Vajda János Ildikó című színműve Attila és leendő felesége szerelmi-hatalmi pár­bajának története. Márkus László, a századelő ismert színházi rendezője és írója a magyar­ság és a hunok sorsazonosságának bemuta­tására építette az 1911-ben bemutatott Attila drámáját, melynek egyik érdekessége, hogy a címszereplő meg sem jelenik a darabban. Gróf Bánffy Miklós, a századelő neves politi­kusa jelentős irodalmi munkásságot is folyta­tott. A nagyúr című drámáját a korabeli kritika az Attila-drámák legjobbikának tartotta. Har­sányi Kálmán is remekműnek nevezte, akinek Ellák című ötfelvonásos tragédiája zárja az irodalomtörténeti érdekességű kötetet.

A sorozat negyedik és ötödik kötetét az olasz irodalommal szembeni adósság törlesz­tése jegyében adta közre a Tankönyvkiadó. A századi olasz irodalom legnagyobb klasszikusát, Vittorio Alfierit az új olasz iroda­lom atyjának, az olasz romantika példaképé­nek, a nemzeti szabadságmozgalom, a Risor­gimento előfutárának, az olasz nemzeti libe­ralizmus atyjának tartják, aki a „szabadság imádatát a zsarnokság gyűlöletén keresztül szólaltatta meg” értekezéseiben éppúgy, mint tragédiáiban. 1775 és 1787 között tizenkilenc tragédiát írt, melyek közül eddig mindössze kettőt fordítottak le magyar nyelvre. Az Oresztész Tótfalusi István, a Sofonisba pedig Csá­szár Ferenc fordításában olvasható a Tragé­diák című kötetben.

Az utolsó fátyol huszadik századi olasz versek gyűjteménye, Sztanó László fordításá­ban és válogatásában. A magyar olvasó szá­mára is ismerős nevek tűnnek fel a könyv lapjain: Giuseppe Ungaretti, Umberto Saba. Vincenzo Cardelli, Mario Luzi. Cesare Pavese, de sok lírikustól először olvashatunk a kis verseskötetben.

A két olasz kötet megjelenésében nyilván­valóan nagy szerepe van a sorozatszerkesztő Madarász Imrének. a Debreceni Kossuth La­jos Tudományegyetem olasz tanszéke veze­tőjének, akinek Az olasz irodalom története című munkája rövid időn belül most harmadik kiadásban jelent meg a Tankönyvkiadónál. Ez a tudományos alapossággal, mégis közérthető stílusban megírt mű valóban súlyos adósságot törleszt, hiszen Radó Antal csaknem száz esz­tendővel ezelőtt megjelent olasz iroda­lomtörténete óta az olasz irodalmat a kezde­tektől napjainkig áttekintő, átfogó jellegű mű magyar nyelven nem született. Külön értéke a könyvnek a válogatott bibliográfia, mely ál­talános és irodalomtörténeti műveket, antoló­giákat, kritikai irodalmat, olasz szövegkiadá­sokat és magyar fordításokat sorol fel bőséges terjedelemben, némiképp megvilágítva az olasz-magyar irodalmi kapcsolatokat is.

A magyar-olasz kapcsolatok nemcsak az irodalom, a művészet és a történelem köz­ismert eseményei kapcsán fejlődtek szinte a honfoglalás óta. A hagyományos kereskedő­államok, mint Velence és Genova, vagy a nagy hajósnemzetek fiai mellé előszeretettel csatlakoztak útitársként magyar utazók, tudó­sok, ahogy például az 1300-as évek közepén Magyarországi Gergely a firenzei Giovanni Marignoli által Kínába vezetett küldöttséghez, XII. Benedek pápa megbízásából. Az első magyar, aki Kína belsejébe is eljutott, Escandeli Máté volt. A portugál Fernáo Mendez Pinto 1992. októberi számunkban ismertetett kalandos útleírásában említi is őt, mint külö­nös dolgokat művelő férfit, akit a féltékeny kínai papok megöltek, s Kína első keresztény mártírjaként említik egyes források. Számta­lan, hasonlóan érdekes történet olvasható a Tankönyvkiadó másik új sorozatában, mely a Távoli tájak magyar utazói címet viseli. Kubassek János Magyar utazók Ázsiában és Magyar expedíciók Ázsiában című könyvei­ben azokról a magyar utazókról és kutatókról ír, akik maradandóan hozzájárultak Földünk jobb megismeréséhez, „akik valamilyen tudo­mány számára végeztek gyűjtőmunkát…” Be­hatoltak a kontinensek korábban alig ismert belső területeire, s dacolva a természeti erőkkel, a betegségekkel és az ellenséges környezettel, az utolsó fehér foltokat tüntették el a térképről.

„Forrásokat olvasni olyan, mint új világokat felfedezni” – írja Várkonyi Gábor a kiadó Tör­ténelmi olvasókönyv sorozatának egyik elő­szavában. A négyrészes szöveggyűjtemény első kötetében a történelem előtti idők a ré­gészek leírásai nyomán elevenednek meg, majd a nagy civilizációk, az egyiptomi, a me­zopotámiai, a görög és a római történetéről szóló, az emberek mindennapjait elbeszélő irodalmi műalkotások, történelmi tudósítások, hivatalos iratok, tudományos művek részleteit olvashatjuk. A középkort és korai újkort be­mutató kötet általános kitekintésű, de jobbára magyar vonatkozású dokumentumok gyűjte­ménye, akárcsak a sorozat további, az újkort és a jelen századot bemutató darabjai.

Ötven évvel ezelőtt történelmünk a tárgya a Magyarország 1944 című, háromrészes ta­nulmány­gyűjteménynek, melyet az 1944-es esztendő három tragikus dátumához kapcsol­va állítottak össze. 1944. március 19-e Ma­gyarország német megszállásának dátuma; az első kötet tanulmányszerzői ezt az eseményt vizsgálják, Magyarország háborús szerepét elemzik. A második kötet, az Üldöztetés – embermentés 1944. április 16-ához kapcsoló­dik, mely zsidó honfitársaink elhurcolásának kezdetét jelenti. A holocaust szörnyűségeinek felidézése mellett a kötet szerkesztői arra tö­rekedtek, hogy közzétegyék „a nemzetközileg elismert, de itthon kevésbé köztudott vagy éppen elhallgatott – a nagy és súlyos vesz­teségek ellenére is – eredményes életmentő tevékenységet”. Ötven éve (1944. október 15.) a nyilas rémuralom kezdetének is. A harmadik kötetben a nemzeti ellenállás és a kiugrás történetéről tudottakat olyan tanulmányok köz­readásával szándékoznak bővíteni, melyek eddig kevésbé publikált tényeket dolgoznak fel. Olvashatunk például az egyetemi ifjúsági ellenállásról, a cionista ellenállásról, az ide­menekült hadifoglyok küzdelmeiről. A fényké­pekkel és korabeli dokumentumokkal illusztrált kötetek Magyarország német megszállásának ötvenedik évfordulójára jelentek meg.

(emmi)