ADORJÁNI ZSOLT (Kolozsvár, 12 éves)

Szél-nóta

Kanyarog a vadcsapás.
Gyantás, deres farakás,
száraz haraszt illata,
itt-ott szarka lábnyoma.

Sűrű bozót, tövis, ág,
fonnyadt, szomorú virág.
Vörös, zúzmarás moha,
sírdogáló áfonya.

TANDORI DEZSŐ

ls-versek

Hozott anyag

                                Berda József és Nagy Lajos emlékére is

Ismered azt a kifejezést, kérdem valakitől itt, hogy:
„hozott anyagból”? Na, látod, mondom akkor, ez és ez
– akiről beszélünk; mondjuk, vártunk tőle valamit, közel
áll hozzánk, már úgy párszor gondoltuk, végre nekünk
is megtehetné, azt, hogy… de épp erről lesz szó –,
mondom, ő mindig „hozott anyagból” adná, amit ad, tenné,
amit tesz, vagyis: hozzászól, kiegészít, módosítana,
kifogásol, megbírál, véleményt formál jól-rosszul, néző-
pontjába fog, érzékelteti is ezt, bár diszkréten:
na, látod, olyan ő, mint ha valamely ipari táj csak
feldolgozóipari táj, szenet, olajat nem ad a föld ott,
a föld képtelen is volna bármit adni azoknak, akik tevé-
kenységüket mégis ezen a földön fejtenék ki; hát lemondanak
erről a földről, mint földről, marad: mint becses terep,
melyhez érzéseik is fűződnek, hát persze, netán a
szűkebb pátriájuk, és a sufnit, a műhelyet, a kocsmát,
a mozit, egyáltalán, az életkörnyezetet valahová föl
kell építeni, emelni kell ezeket a dolgokat, a dolgok
emelkednek, de maga a föld, már ezeknek az embereknek
a szempontjából, teljesen terméketlen, még mezőgazdaságra
sem állhatnának át – ha, mondjuk, ők mezőgazdaságra
akarnának átállni, vagy hát miért akarnának, ez már
túl messzire vezet. Furcsa korszak, már úgy nálam, ez:
régebben gólyát, kalapácsot, fejszét, füvet-virágot
hoztak föl rejteztető hasonlatanyagul, hogy valami általánosan
boldogtalanul emberire utaljanak, mert nem volt tanácsos más mód;
most? egy egész ipari tájat teríthetek oda képletesen, tényleg
egyetlen emberi képlet, de csak egyetlen ember
jó-rossz érzékeltetésére. Mert hát ez az: az ő
valódi érzékeltetéséhez nyilván bennem sincs meg
az a kellő anyag, amire ez az érzékeltetés várna,
helyette ipari tájam, a vers, a szöveg települ
oda, és elkezd „működni”. Aztán miért is mondom
mindezt? Nyilván nem jönnénk ki jól együtt, vala-
melyikünk kínos kínnal alkalmazkodgatna csak
a másikához, de mondok valamit, miért mondtam ezt
az ipari tájat? A Ruhr-vidék miatt mondtam, ahol
annyi friss jó-levegőt szívhattam a közelmúltban,
hogy a pestit odaadnám érte! Látjátok, ajánlanék
nektek – nyilván ti is külön mennétek – egy kellemes
kocsmát, egy fogadót, egy házinénit, ott ellakozhatnátok,
aztán vagy lenne talajotokban oly anyag, hogy érzékeltet-
né nektek, barátotok emlékére veletek van, ez én vagyok,
vagy odatelepítitek a magatok ipari táját stb. – de
ilyen helyzetben már, ennyi minden után nem füstölöghetnétek
úgy, hogy bármit is elrontsatok, hát hűek lennétek
hozzám, aki szeretettel gondol rátok, és egy megtisztult
levegőjű ipari tájat ajánlott nektek, mintegy
a levegőbe tette át, ami a föld hozadéka, hát nem
a légi semmit változtatta állandó alakká
így, de az állandó alak helyett tartja megbízhatóbbnak – a mit?
– ott, a Ruhr partján, persze; nem másról beszéltem! –
a légi semmit…? ezt a – nektek mondom? – szintén nem
hozatlan anyagot. És így ezt rég nem „valakinek” mondom,
és rég nem „itt”.

Egy Púpos-Bamba-Öreg-Öcsi-Bolond csatársor
                és tartaléksora:
a Tunya-Kocka-Nándi-Őrnagy-York ötösfogat

                                                                                                Nekik is

Hajnali fél öt, ülök az ágy végén már, lábam lógázom,
mint a Doktor, vagyis Főmedvém – neki a lábrövidség
miatt mintegy jóga a lóga. Mellettem kutyánk, lévén hogy
kutya nálunk nem jön ágyba; fekszik az ágyon, mű-sóhaj
hallatszik, röhejnek ráborítom a paplant, hívom társném,
nézd, hogy néz ki! Itt ül, mondom, ahogy fekete papucsomba
bújok – említendő! hogy madaraink ilyen jól elfogadták,
ők kik csak fehér holmit tűrnek rajtunk, hát tessék! semmi
sincs úgy –, itt ül két kocka, vagy két bamba. Bamba? Kocka?
kérdi társném. Az, az, na, kérdem, ki volt a Bamba? Mondom
rögtön, a Kocsis, ha jól tudom, és hirtelen előjön,
hogy akkor az hogy volt, ahogy meghalt. Megmocorgatom lábujjaimat,
a Doktor is, gondolom, az övéit. Övéimet mocorgatom, mondja
a Medveszekrényből – szűk! – a Doktor. Ebben a szűk térben
stb.; társném(mal)nak újabban állandó téma. Tessék, a tarta-
léksor szerepe a családi valóságban. Gondoltam, egy jó viccel
kezdem a napot, ennyi meg is lett, a nap azzal együtt se marad
„egy jó vicc”. De hát ha azt nézzük, hajnal előtt, hajnalok
hajnalának hajnalán mire ébredek most már mindig? Depressziók
mélyes mélyeire: add föl… hagyj abba mindent… maradj… de hol,
de hol maradjak és mit folytassak? Szerencsére feketekávéra,
borotválkozásra ez elmúlik. Dolga, múljon! És dolga, visszatérjen,
sajnos. Egy hete tarló... jav., Bolond! – tarkó –
fájásaim állandósulnak. Egy ideje szíre-szóra piros
lesz az arcom, mondjuk, ha valami ötletem támad, ha izgulok,
ha szeszt vagy kávét iszom, ha stb., setb. Ez a setöbbi
Főmedvém ötlete, kihez nem vagyok hűtlen. Elmúlt viszont
bőröd kirepedezése, „szíre-szóra”, mondja ő, dekázva
szavaimmal. Elmúlt, hogy valami-elmúlik-s-az-baj. Ma nyitunk
mint erről már volt szó – madarainkra először ablakot
az évben. Volt társnémmal egy ilyen mondásunk, „ne félj, nem
repülök el”; ha vitás volt, legyen-e ablaknyitás. Bolond, Bolond,
mintha Szpéróm hallanám: ne féljek, nem repül el.
Aztán elrepültök. Muszáj?

ALMÁSI KATALIN

A felhőlovasok

A felhőlovasok egy ködös napon, az esti órákban tűntek fel először a lakótelep szélén. Nagy, szürke felhő ereszkedett le a rétre, mely a lakótelep mellett nyújtózkodott. Ezen a réten senki nem látott soha füvet vagy virágot, fákat vagy bokrokat. A rétet nem gondozta senki.

Mindenki tudta, hogy a lakótelep errefelé fog terjeszkedni, így hát gondozás helyett a szemetet, törmeléket, kacatokat hordták ide estefelé, amikor még eleget láttak ahhoz, hogy a szemetet kiborítsák, de annyira már nem lehetett látni, hogy felismerhessék őket, és még kel­lemetlenség legyen belőle, mert a réten egy tábla szigorúan tiltotta a szemét lerakását.

Erre a rétre ereszkedtek le este a felhőlovasok. Egy nagy, szürke, vattaszerű felhő süllyedt le a földre, a felhőből pedig elősorjáztak a lovasok. Ahogy a lovascsapat kilépegetett a felhőből, a felhő egyre kisebbedett, amíg egy pár szürke vattacsomón kívül nem is maradt más a piszkos réten.

A lovasok felsorakoztak és kettes sorokban megindultak a lakótelep felé. Szürkék voltak. Szürke volt az arcuk, a hajuk, kezük, lábuk. Szürkék voltak a lovak és szürke egyenruhát viseltek a lovasok. Beleolvadtak volna a sötétedő háttérbe, ha egy halvány, ugyancsak szürke csillogó csík körül nem rajzolja alakjukat. Ez a gyémántosan ragyogó esik fogta össze vattatestüket.

Ezt a személyleírást P. Öcsi, a lakótelepi galeri egyik érdemes tagja adta meg, amikor este asztalhoz ült a család. Elmesélte, hogyan ereszkedett le a nagy szürke felhő. Elmesélte, hogyan lovagoltak ki a lovasok, és hogyan fejlődtek kettős rendekbe. Ott tartott elbeszélésében, hogy a lovasok elindultak a lakótelep felé, amikor anyja, aki addig dermedten állott a paprikás krumplival teli tállal a kezében, letette a tálat és óriási pofont kent le Öcsinek.

Az anya indulata érthető volt, mert Öcsi már gyermekkorában is nagyokat lódított. Ővele történt meg állítólag az a figyelemre méltó eset, hogy egy elefánt megszólította az utcán, hazakísérte és érdekes dolgokat mesélt az úton a dzsungel életéből. A gondos anya másnap pszichológushoz vitte a gyermeket. Az orvos megnyugtatta, hogy ebben a korban ez természetes, és arra hívta fel az aggódó anya figyelmét, milyen fontos az, hogy egy gyermek fantáziája szabadon szárnyalhas­son. Később majd kinövi. Öcsi fantáziája tehát szabadon szárnyalhatott, de szerencsére az idők folyamán egyre jobban csökkent. Az anyai szívet ez megnyugtatta. Most azonban megrémült. Öcsi utóvégre nem gyerek, olyan korban van, amikor már illene felismerni és értékelni a különbséget hazugság és valóság között. Öcsi anyja tehát ijedtében kente le a pofont, ami így utólag nagyon fájt neki. Öcsinek viszont nem fájt a pofon, de megsértődött és nem mesélt tovább.

Így már nem mondhatta el, hogy a lovasok befordultak a széles útra, amely a közepén szelte át a lakótelepet. A lovaspárok itt kettéváltak. Libasorban vonultak tovább, szemben az autókkal, melyek már felgyújtották lámpáikat. A vezetők nem láttak semmit, csak a köd gurult feléjük, gyorsabban mint a koraesti órákban szokott.

De az autók érezhették valamit, mert a motorok kicsit köhögtek, kicsit csörögtek, néme­lyikük majdnem lefulladt. A lovasok csöndesen ügettek. Öcsi a pofon miatt azt sem mondhatta már el, hogy a lovaknak nem voltak patkóik és így egészen halkan haladtak. Igaz, hogy Öcsi. aki városi gyerek volt, talán azt sem tudta, hogy a lovaknak patkója van.

Amikor a lovasok végigmentek a széles úton, megfordultak és visszatértek a rétre. Most szem­ben trappoltak a felkelő Holddal és a fényes csík ezüstszalagként ragyogott körülöttük.

Ezt viszont már Bözsi néni mesélte el, aki néhány nap múlva szintén látta a lovasokat. Alkonyatkor szemetet vitt ki a rétre, és nagyon megrémült, mert azt hitte, hogy csendőrökkel találkozott. Bözsi néni néhány éve eladta a tanyáját és felköltözött a fiáékhoz. Babonás falusi öregasszony volt, ha megkérték, kártyát vetett a szomszédasszonyoknak. Bözsi néni sikoltozva szaladt haza és remegett, amikor a menyének elmondta, mit látott. A menye megkérte, ne beszéljen el ilyen történeteket, mit fognak róluk gondolni az emberek, ez a lakótelep egyetlen nagy pletykafészek. Arra is felhívta a figyelmét, hogy csendőrök már régen nincsenek, ne is emlegesse őket, mit gondolnak majd, ki volt-mi volt egykor Bözsi néni. Bözsi néni egész életében szegény és dolgos parasztasszony volt, de azért ijedten elhallgatott.

Furcsa dolog, de a körzeti rendőr is látta a lovasokat. Éppen egy szabálytalanul parkoló autóra tett ki egy cédulát, amikor megpillantotta őket. Megdörzsölte a szemét egyszer, majd még egyszer, de a lovasok csak jöttek feléje. Úgy látta, hogy élükön egy tiszt lovagol, de a rangjelzését nem tudta kivenni. A tiszt szalutált a rendőrnek, és utána a többiek is sapkájuk széléhez emelték szürke vattakezüket. A rendőr rémülten viszonozta a tisztelgést. A következő este ismét találkozott velük. Tisztelegtek, a rendőr is tisztelgett, de közben remegett a keze.

Másnap a rendőr jelentette az esetet, de rosszul járt, mert a parancsnok rákiabált, hogy leheljen rá. A rendőr lehelete Odol-szagú volt, de a parancsnok tovább kiabált. Egy mai rendőr nem láthat kísérteteket – harsogta.

A rendőrnek ez igen rosszul esett, és a goromba parancsnok csak azt érte el, hogy ezentúl a rendőr feszes vigyázzban tisztelgett a lovasoknak. A lakótelepiek észrevették, hogy a rendőr minden ok nélkül tiszteleg bele a vakvilágba, és ez visszajutott a parancsnok fülébe. Újra maga elé idézte a rendőrt és újra felszólította, hogy leheljen rá. A leheletpróba ismét negatív volt, a parancsnok újra kiabált, de a rendőr most már kifejezetten neheztelt.

Ez időre már nagyon sokan látták a lovasokat, de alig néhányan merték csak bevallani. Látta őket, többek között, Bözsi néni szomszédasszonya is, akinek Bözsi néni mégis csak el­beszélte a dolgokat, természetesen szigorú titoktartás mellett. Valakinek csak el kellett mondania! Kiderült, hogy a szomszédasszony már tudott a történtekről, sőt többet is tudott, mint Bözsi néni. Ő megleste a lovasokat, és azt vette észre, hogy nem mennek el egészen a lakótelep túlsó végéig, hanem a Kisház körül ügetnek. Megkerülik egyszer, megkerülik kétszer, néha há­romszor is és úgy vonulnak vissza a rétre.

A Kisház a lakótelep szégyenfoltja volt. Picike, kopott, de szépen rendben tartott kis ház, ott ült kényelmesen a maga szemtelen földszintjével a tízemeletes óriások között. A Kisházat már régen le kellett volna bontani. A földhivatal sajnálatos figyelmetlensége folytán azonban a Kisháznak nem volt gazdája, azaz, volt is meg nem is.

Mindez akkor derült még ki, amikor a Kisház még sokadmagával álldogált a földes út mellett. A kis házak megkapták az értesítést, hogy itt épül a lakótelep. A gazdák végső soron örültek, mert ezeket a kis házakat igen nehéz volt fenntartani, a vizet a kútról hordták be és a lakók nagyon öregek voltak már. Az öregek a tisztesség kedvéért sápítoztak egy ideig, fölemlegették, hogy kertjükben zöldséget termelnek, és hogy ők még soha sem vettek piacon hagymát.

Végül is belenyugodtak, itt nagyon rendesen folyt a kisajátítás, kaptak szép lakást távfűtéssel, pénzt is adtak. Az öregek elköltöztek, elvitték a kutyákat és macskákat is, panaszkodtak, hogy az állatok nem fogják tudni megszokni az új környezetet, de aztán emberek, kutyák, macskák elbúcsúztak és beköltöztek a távfűtéses lakásokba. Később, ha véletlenül összetalálkoztak, megörültek egymásnak. Panaszkodtak ugyan, hogy az új fürdő­szobákban hullik a csempe és ízléstelen a szobákban a tapéta, de azért mindenki meg volt elégedve.

De a Kisház, amely kezdetben csak ugyanolyan kis ház volt, mint a többi, maradt. Ezt nem tudták kisajátítani. A telekkönyv szerint volt ugyan tulajdonosa, de az nem lakott benne. Az az öreg bácsi viszont, aki benne lakott, állítólag a tulajdonosnak volt valamilyen atyafia. Elmentek hát hozzá és megkérdezték, hol található a tulajdonos, de a bácsi csak a vállát vonogatta és nem felelt. Süket volt szegény. Keresték a tulajdonost a régi címén, ott azonban nem tudtak róla semmit, sosem látták, hírét sem hallották. Visszamentek a bácsikához, megint faggatták, de ő ismét csak a vállát vonta meg, és amikor a kérdéseket a fülébe kiabálták, hirtelen a piaci árakat kezdte szidni. Nagyon süket volt az istenadta. A telekkönyv vezetője figyelmez­tetésben részesült, ám ez nem segített abban, hogy a tulajdonos előkerüljön.

A Bizottság, amely a Kisház ügyében tanácskozott (most már mindenki nagybetűvel írta gondolatban az egyetlen megmaradt kis ház nevét), végül is úgy döntött, nincs mit tenni, a Kisház egyelőre itt marad. A lakóknak mindesetre szép, új lakást ajánlottak fel.

A lakók azonban nem akartak kiköltözni, pedig a lakás távfűtéses volt, erkéllyel. A lakók nevében az özvegyasszony tárgyalt. Az özvegyasszonyt valamikor régen a bácsika vette ma­gához a kisfiával együtt.

A kisfiú nagydarab kamasszá nőtte ki magát, később fiatalember lett belőle, de az özvegy­asszony csak úgy hívta: kisfiam. Volt természetesen kutya is, egy puli, ha a Bizottság megjelent a puli megugatta őket, azután szűkölve odabújt az özvegyasszonyhoz. „Kisfiam” azonban szí­vesen fogadta a Bizottságot, és borral kínálta őket.

Miután a furcsa Kisházzal és lakóival nem tudtak zöldágra vergődni, a Bizottság igen okosan úgy döntött, hogy a lakótelep majd szépen megkerüli a Kisházat. Ez bölcs megoldásnak bizonyult, a lakótelep felépült, gyorsan és közmegelégedésre.

Egy idő után azonban a Kisház körül újra fellángoltak a viták. Kiderült, hogy a lakótelep üzlethálózata nem megfelelő. Hosszú sorok állottak az élelmiszerboltok előtt, és zöldséges egyáltalán nem volt. A tanácselnöknél megjelent egy újságíró, akit „több lakóte­lepi asszony” aláírású levélben figyelmeztettek a hiányosságokra. A tanácselnök megígérte, hogy pótolni fogják a pótolandókat, bár közben az járt a fejében, hogyan és miből, ezt azonban nem mondta meg az újságírónak, aki megnyugodva távozott. A tanácselnök valóban utánanézett az ügynek – ez nem került pénzbe – és megtudta, hogy a leendő ABC-áruházat a rakoncátlan Kisház helyére tervezték. Ennek az ABC-áruháznak csak a következő tervidőszakban kellett felépülnie, így hát késedelem nem történt, de a Kisház ügye újra napirendre került.

A Bizottságnak – amikor legközelebb megérkeztek – maga a tanácselnök hozta szóba az ügyet. Említette az újságíró látogatását is. így hát újra felkeresték az özvegyasszonyt és a bácsikát, de ők továbbra is ellenálltak.

– Csak a holttestemen keresztül! – mondta az özvegyasszony. A bácsika nem szólt, csak magához szorította a pulit, a puli nyüszített, mert a bácsika túl szorosan ölelte szegényt. „Kisfiam" hallgatott.

– Kínos ügy! – mondta a Bizottság egyik tagja, és a többiek helyeseltek. Egyikük sem szerette volna, ha az újságíró ismét megjelenik, mert akkor talán az is kiderülne, hogy a Kisház senkié, és a lakóiról sem tudja senki, hogy tulajdonképpen kik? De egy öregembert, egy öz­vegyasszonyt és egy kutyát nem lehet könnyen kilakoltatni! A Bizottság tagjai érző szívű emberek voltak.

– Majd csak lesz valami! – mondották. – Majd csak kialakul!

Egyesek azonban lemondóan legyintettek, mondván, hátha valami csoda történik. Mert más megoldás nem kínálkozik.

Csoda nem történt, de bekövetkezett a rendszerváltás. Az ABC tervét elvetették, a Kisház helyére egy külföldi üzletember először szállodát akart építettni, de végül úgy határozott, hogy itt irodaház lesz.

A tanácselnököt újraválasztották, és most már polgármester úr lett a neve. Ennek nagyon örült. Annak már kevésbé örült, hogy a Kisház ügye újra terítékre került. Újra megjelent a Bi­zottság is, felkeresték a bácsikát, de az némán rázta a fejét, az özvegyasszony sírt és a puli szűkölt.

Így állott az ügy, amikor a lovasok azon a bizonyos ködös, sötétedő estén leszálltak a piszkos, szemetes rétre. Megindultak a lakótelep felé, végighaladtak a széles úton, majd visszatértek a rétre. Később kitűnt, hogy a Kisházat keresték és a füstszagú, gomolygó alkonyatban körülötte rótták a köröket. A puli ugatta őket, fel-felugrált a kerítés mellett, és amikor az emberek este meghallották a puli ugatását, így szóltak egymáshoz: megjöttek a felhőlovasok!

Hogy a Kisház lakói látták-e a lovasokat, nem tudta senki. A bácsika már évek óta nem beszélt senkivel – mert hogy nagyon süket volt szegény –, az özvegyasszony sem járt sehová, csak az üzletbe tejért, vajért, kenyérért, minden más megtermett a kertben. „Kisfiam” reggel bement a városba, egyetemre járt-e vagy dolgozott valahol, ezt sem tudták, ő sem volt beszédes természetű. Amióta a lovasok esténként körüllovagolták a Kisházat, a lakók már nemigen jöttek elő.

P. Öcsi, aki az anyai pofon ellenére is tovább leselkedett a lovasok után, azt mondta, hogy mialatt a puli a kerítés mellett ugatta a lovasokat, az özvegyasszony és a bácsi a függöny mögött álltak, s az özvegyasszony ilyenkor egy kicsit megemelte a függöny sarkát, hogy jobban lásson.

Történt azután egy este, amikor különösen füstszagú, sötét és ködös volt az idő, és a köd úgy gurult az emberek lába felé, mint egy óriási, barátságtalan labda, hogy a lovasok megálltak a Kisház előtt. A tiszt, aki az élükön lovagolt, leszállt a lováról és bement. A kapu kitárult előtte, úgy látszik, a bácsi elfelejtette bezárni. A tiszt tehát bement a Kisházba, és bement utána a puli is, a lovasok pedig ott várakoztak a kerítés előtt. A tiszt nem volt bent sokáig, kijött, felült a lovára és ő is várt.

Eltelt egy kis idő, akkor kijött a bácsika, nem volt nála semmi, csak valami ócska fényképet szorongatott a kezében. Kijött az özvegyasszony is, nála is volt egy kép és egy száraz virág. Akik leskelődtek, azt mesélték, hogy többször megcsókolta a képet, majd bedugta a blúza ki­vágásába. „Kisfiam” a pulit vezette.

A lovasok közrefogták az öregembert, az özvegyasszonyt és a pulit. A fiú hátrált az út felé, a puli meg nyüszítve szaladgált a fiú és az özvegyasszony között. Az öregember és az özvegyasszony olyan csendesek voltak, mint a lovasok. S akkor a fiú megfordult és elkezdett futni a széles út fényei felé. A puli vakkantott és a fiú után iramodott. Aztán megtorpant, lihegve álldogált egy darabig.

A lovasok vártak.

A puli visszafutott az öregemberhez és az özvegyasszonyhoz. A lovasok egyike nyergébe kapta a kutyát és mindnyájan nagyon csendesen elindultak a rét felé. A réten a lovasok besétáltak a nagy szürke felhőbe, a lovak nem dobogtak, a puli nem nyüszített, az öregember és az asszony már régen hallgattak. A nagy vattafelhő felszállt, és a lovasokat, a bácsikát, az özvegyasszonyt és a pulijukat senki sem látta többé a lakótele­pen. A fiú végigfutott a széles úton, azt mondják, látták felszállni az autóbuszra. Bement a városba , ő sem jött vissza többé.

Amikor a körzeti rendőr másnap reggel arra sétált, észrevette, hogy a Kisház ajtaja tár­va-nyitva. A kert üres volt. A rendőr bement, de ott nem talált senkit. Néhány régi bútor álldogált a falak mellett, tele pókhálóval és a padlót mindenütt finom por borította. Lábnyomok sehol. Ha a rendőr nem ismerte volna az öregembert, az özvegyasszonyt és „Kisfiamat”, megesküdött volna, hogy ebben a Kisházban soha nem is lakott senki.

Meglehet, ez így is volt, mert amikor megnézték a lakókönyvet, kiderült, hogy az özvegy­asszony meg a fia nem is volt bejelentve, a bácsika neve annyira megfakult, hogy nem tudták elolvasni, és a puli után sem fizetett senki ebadót.

A Kisházat lebontották, de az építők nem jöttek, mert az üzletember közben tönkrement. Jöttek ugyan más ajánlkozók, de komolyan egyik sem foglalkozott a tervvel, úgyhogy a szálloda – mélygarázzsal – nem épült fel. A telket, ahol valaha a Kisház állott, beborította a gaz, a piszok, a szemét. A lakók alkonyaikor most már oda hordták a szemetet, a törmeléket. Közelebb volt, mint a rét.

BÉKÉSI GYULA

Anna néni

Csipkés asztalterítőjén sápadt levelek, mik tulipános
kazettájából kerültek elő, s most ezeknek örül.
Mosolyog. Majd szeme sarkából egy könnycseppet kitöröl,
mely ott remegett, gyöngyölt hosszú ideig. – Zim-züm – ki-beszáll-
                                                                                           dos

az ablakon át musttól megrészegedett sárga-világos
dongó; aki mintha a régi idők telt kádja körül
körözött volna, s ki hírt hoz a hajdani örömökről,
s víg mulatozások hangulatát fel-felidézi… Aztán…rándul az
                                                                                           arc; mos

halványka barázdát a megeredt könny. S keze érint egy kék, pirosas
tintával írt levelet; s muzsikát hall, s már nem papiros
– eleven élet e könnyű levél – az első szerelem! s beleszédül
egy schumanni dallam halk futamába; és viszi őt valami sugaras
szép szeptemberi tájon Valaki, akivel… – s mosolyog
ismét. Még nevet is… hogy kéket, pirosat esznek – szürke molyok.

1983

Babits sírjánál

Eljöttem hozzád: régi s új panasszal,
Babits mester! csontoddal hallod-e?!
s csontod sötétjén látja-é a foszfor,
mit lát „utódod” Legbensőbb szeme…? –
Biz’, a költőnek nem „terüljke”-asztal
most a világ! mint nem volt az sose;
miképp Jónás, kit kivetett a cethal,
ma is tenger-mocsoktól kastosan
mutatja fel, mi élni itt marasztal
bús halandót, ki árnyékként oson
sírtól-sírig, hogy mentse a Gonosztól
még menthetőt – lélekkel, okosan…
Csend van. Csak néha koppan le a fákról
a barna fényű őszi gesztenye.
A rezge lomb, mely olykoronta rám szól
e síri csöndben – szép, ó, szép zene…!
Lehullt levél és holt szirom karistol
most valamit a száradó gyepen;
zizzen kissé, majd szél hátán eliszkol,
miképp véntől öregség szégyene…
Letisztultan, mint hordóban az óbor,
amit gazdája ünnepekre szán:
adnám magam most néked, ó, „utókor”!
ha meg-megnyílna szép-igére szám…
Állok. Kezemben villan a golyóstoll,
papír zizeg; s a jó-Szellem most jósol,
jelez; és az egeknek vánkosán
tűző sugár visszfénye süt… S harang szól…
Egy száraz ágra megfeszült ezüst szál
ereszkedik; majd ing-leng., csüng lazán…
Ott, hol a lélek réges-rég nagyot hall:
meg-megütköztem mennyi-mennyi rosszal!
s ki nem aludt ÉN-lelkem jó-szene…!
Ez az, mi engem holtomig vígasztal;
s ezért nem izgat – ki gúnyol, ki piszkol,
milyen piacnak szemtelen legye…
Babits mester! ki állsz a „Szent Hegyen”:
(szabadulván a „korbácsos” Karámból)
mintha téged nagyon is értene,
„aki nem ért és elmarad korától”…

1992

Csanádi Imre fejfája előtt

Október vadordas
fellege tornyosul,
virágok hullanak
rögökre, kövekre;

sárga fillérkéit
már szórja a bokor,
ahogy csonkol, őszít
az Ősz, s Magra aszal.

Itt is… amottan is
megcsillan a márvány;
látnám halottan is!
Fénnyel úgy kiált rám…

S valahonnan fentről
mintha szólítana
az a Csend- és Rend-Őr,
kinek ha van szava

hozzám: holtig hallom
sajogó csontommal;
s miképp toll a „tallón”
ráhullt pókfonállal,

aképp viaskodom
élettel, halállal
én is; s kezét fogom
reszkető fűszálnak…

S hogy az Ördögszekér
már lefelé gördül
s lassan a Mélybe ér:
mintha sírgödörből

nézném a világot
mostan (s csontjaimmal);
s amit onnan látok:
Sír, csak Siratófal….

Zokog a Természet,
zokog fenn az Isten,
hogy részek s egészek
mind elhullnak itten…

Állván fejfád előtt,
bizony-bizony mondom:
költő-látta jövőnk
– iszony, iszony mostan;

s hogy „magyari úr” ma
– kinek vére: lőre –,
nem juttat magyarnak…!
– tán csak szemfedőre:

megállíthatatlan
minálunk a romlás;
vénben s fiatalban
– lét-vár-, lélek-omlás…!

(Túljutván rab-„tollnok”
csúf Kálváriáján:
így „dallok”!… a Dalnak!
így biz’, Imre bátyám!…)

S látom: új „Nyék mögött,
a kopasz dombokon”,
Had haddal ütközött,
s „kavardul por, korom!”…

Ó, dehogy is bomlott,
„roncs agy vizionál”
ép-észnek kalandot,
hol egy nemzet hal el!

s rá béka se vartyan…!
…S ez már nem „agg mese”!
rez’g a lélek-hártyán
létmentő-„vétkesen”…!

1992

Ősszel a Városligetben

Szemerkél az eső, szél fúj, hullnak a falevelek.
Mindig ilyen az ősz, az elmúlás… A ligeti padon
ilyenkor nem ül senki, csak az üresség enyeleg
meg a semmi a fák közti lucsokban, és nekik adom
én is minden kedvemet…
                                                    A trolibusz áramszedője
olykor ívet húz az esőcseppekkel csecses
rézkábelen az út fölött és érzéketlenül siklik tovább…
Fönn-fönn: fellegek rongyos katrincái csüngenek…
Nem is volt nyár, sem tavasz…! Tagadom,
hogy amott, azon a pirosló padon üldögéltem órákig veled…
– Az önlelkéből kikomolyodott ember hogy mi mindent elfeled
vagy fordít visszájára…! így megérdemli ha szívéig roncsol
                                                    bomlasztó Hatalom,
s lészen hazátlan s végképp otthontalan –
mondom, mondogatom magamban, s emlékképeivel
rám világít Valaki, aki voltam…
S mert nincs visszaút az időben: dong a fejem, akár
                                                    egy rossz malom,
és minden gondolatom magja valahol megreked…
Ősz ez, ősz! évszaka az elhidegülésnek. –
Valamiféle Ősz árthatott az emberiségnek
is, hogy úton-útfélen sorvad szépséges virága – a lélek.

1986

Az Úr hangja

Örvendetes, hogy az vagy, aki voltál, az a világító
szemű Gyermek, akit sose értettek meg
a „felnőttek”, s aki az én Fényességemet
úgy tükrözi, akár a Nap fényességét a tó
nyári délben, mikor fű se rezzen. így utó-
életeddel is csillaga maradsz az én Egemnek;
jövendő emberség-őrzők: általad is éledeztetnek
majd – ritmust, zenét; mert útad; az én Útam.

A Föld szépséges arculatát torzító atom-
őrület majd elcsendesül; és marad a költészetnek
és művészetnek áldozó világ; és akik szeretnek
téged: követnek majd; maradj meg Gyermeknek
ezért holtodiglan; az én olthatatlan Tüzemnek; s adom
kezedbe kristályaim Gömbjét, mely eligazít, vezet – világítón.

1984

HAYPÁL TIBOR

A damaszkuszi út

A forró damaszkuszi úton suhant fekete Mercedesén, amikor vakító fényesség támadt, s a fényoszlopból előtűnt az apostol szikár alakja, szeme szikrázott, hangja mennydörgött.

– Rettegj haragomtól, te alávaló! Képmutató farizeusként úton-útfélen az én példámat hasonlítod a te cselekedetedhez. Holott nincs semmi, ami a kettőnk tettében azonos lenne. Én az aranyborjút imádó, züllött hatalmasok szolgálata helyett ellenük fordultam. Te a javakban csömörlésig tobzódó pénzarisztokráciának és az úri hóborttól kótyagos ókonzervatívoknak csi­náltál szállást. Én vállaltam a keserves, sanyarú szegénységet, az üldöztetést, az önzetlen­séget, a veszélyt, a kiszolgáltatottságot, a megaláztatást, a mélységben élők kegyetlen sorsát, megtisztultam, s egyre többen hallgattak szavamra. Te régebbi talpnyalással szerzett hatalma­dat, kiváltságodat gazdagsággal, kényelemmel, semmittevéssel cserélted fel, dölyfösen elfor­dultál a becsapottaktól, a kisemmizettektől, a munkájuktól megfosztottaktól, az ínségbe taszított öregek tömegeitől – majd sértődötten vetted tudomásul, hogy ők is elfordultak tőled. Emberfia! Szállj magadba! Vesd le idétlen beképzeltséged, kórságos önzésedet, rimánkodj megbocsátá­sért azokhoz, akiket elárultál, megsértettél vagy megtévesztettél álnok példázataiddal, hamis­ságodat leplező hazug okoskodásaiddal.

Eltűnt az apostol, csak a fényoszlop vibrált még néhány másodpercig vakítón, fenyegetőn, s a Mercedes beleborult a damaszkuszi út melletti gödörbe…

Érezte a zuhanás rémületét, s mennyei boldogsággal telítődött, amikor felébredt.

Az illatos, puha, pehelypaplanos ágyban, mezítelenül feküdt mellette barátnője. Hosszú, szőke haja összekuszálódott. Formás, vékony bokáján aranylánc csillogott, Rómában kapta tőle ajándékba a tizenkilencedik születésnapján, lefekvéskor kábult volt a sok italtól, s elfelejtette lecsatolni.

Félkönyökére támaszkodva gyönyörködött az arcában. Alváskor ártatlan angyalnak tet­szett. Az ébrenlét óráiban a szeme idegesítette. Amikor hízelgett, szeme mintha cáfolta volna szavait. A két szem üröm volt a test mézében.

Fölé hajolt. Belecsókolt a málnaszínű mellbimbóba.

– Hagyjál! – nyűgösködött az alvásban megzavart lány, s átfordult a másik felére.

Feltápászkodott. Az ablakhoz lépett. A tó felett vékony, tejfehér párafelhő lebegett. Érezte a nádas illatát.

A látóhatár keleti csücskén hajnalpír derengett.

Kicsoszogott a fürdőszobába. Föl kattintottá a villanyt. Belenézett a tükörbe.

Löttyedt, verejtékes, kövér, öregedő arc nézett rá vissza. Homlokán az egyik hosszú, víz­szintes ránc akkor kezdett mélyülni, amikor az ország első embere ábrándjából kijózanították, a másik akkor keletkezett, amikor a Parlamentből is kiszelektálta a választók utálata.

Szép szavakat kellett volna duruzsolnia a lánynak, gondolta. Régen gyönyörűséggel töl­tötte el az öblös hang, amellyel a természet megáldotta, újabban félelemmel tapasztalta, hogy iszonyodik a saját hangjától, hogy nehezére esik a megszólalás. Tegnap hajnalban Pál apostol leveleit olvasta. Tervezgette, hogy ő is megírja a maga magvas leveleit. Ezek biztosítják majd az új szószéket. Egész nap a leveleken töprengett. Semmi nem jutott eszébe. Este elvitte a lányt mulatni a bárba.

Aztán jött a lidérces álom…

ROZSNYAI ERVIN

Nyomdahiba

Egy sor, amit a nyomda
folytatni elfelejtett,
semmibe lógó lábbal
méláz sanyarú sorsán.
Ó jaj, miért lett torzó,
farkatlan és fületlen,
normális vége mért nincs,
miként a többi sornak?
Így töpreng, így siratja
elvesztett folytatását.

Ám éjszaka, ha felhőt
bódít a hold, s kibomlott
hajjal repdes a fűzfa,
kopasz kő kivirágzik,
s a vizek szemlehúnyva
fülelnek három pisztráng
ábrándos énekére –
nos, megálmodja akkor
a nyomda félbevágott,
elárult torzszülöttje
saját befejezését,
pontot is tesz utána,
tán fel sem ébred többé.

Töprengő

Lábatlanok táncolnak a szétrajzó csend
                                                                 ütemére,
hang nélkül ellik a csődör, Othellót
                          megfojtja a féltékeny Desdemona.
Bizony, sebet ütött égen és földön a
                                       lándzsává hegyesült idő,
átvérzik a szennyes kötés, nedvesen
                                                                 ragyognak
a kibelezett utcán a kábelek.
Itt mérlegelni kell felelősen, vérszagú szél
                                                    sürgeti a döntést:
tigrisharapás vagy kígyóölelés, a nyaknak
                                                    melyik előnyösebb?
Jó lenne persze, ha a roskatag váll
                                                                 elhurcolhatná
a mázsás hiányt, a semmivel megrakott
                                                                 zsák ólomsúlyát
az elodázott kürtszóig, amely
lerontja majd ezeket a falakat.

A kiáltás

A kiáltás kikaparta magát a rászakadt
tetemes mennyiségű omladék alól,
és elindult világgá, hogy füleket találjon,
vagy ha ez a kívánság túl szerénytelen,
                                                    egyet legalább,
egyetlen fület csupán, amelyik meghallja őt.

Ment-mendegélt, baktatott a kiáltás
hegyeken-völgyeken át,
elfáradt, megpihent, indult tovább,
nehezedő léptekkel, sípoló lélegzettel,
botladozva, bottal vonszolódva,
de fülek helyett mindenütt csak pusztaságra lelt.

Habár egy ízben, alkonyattájt, mit látott?
A vízparti fövenyt szemhatárig
fülek borították, fehérek, rózsásan ragyogók,
gyöngyházszínűek és mindenféle
                                                                 nagyságúak,
kecskekörömtől a csészealj-méretig.
Csakhogy oly gyanúsan áttetszőek voltak
a párázó, permeteg fényben,
mintha káprázat lebegtette volna
                                                                 valamennyit,
így a kiáltásnak némi gondolkodás után
el kellett ismernie,
hogy ezek nem az igaziak.

Hát akkor tovább,
akár két bottal, bárhogyan is, csak nem feladni.
Muszáj lennie fülnek valahol.

Hallgatag hűséggel

Éjszakák vásznára, álmok bársonyára
hímezlek a magam vigasztalására,
felejtett dalokból, szivárvány ívéből,
erdő hűvöséből, tavaszom színéből.

Emlékszel? Mire is – a ránctalan égre,
surranó fényekre, sosem volt zenékre?
Összebújt csendekben, hol a perc időtlen,
a mondatlan szónál mi szól érthetőbben?

Elárult csendekben máig rejtegetlek,
mint homályt a kútmély, villámát a felleg,
mint elsüllyedt hajót őrizget a tenger,
hallgatag hűséggel, szótlan szerelemmel.

MILLOK ÉVA

Caesar

Drámarészlet

Kis tér közkúttal. Körülötte emeletes bérházak, szűk, meredek utcák. A házak földszintjén egy- egy műhely, amelyet függöny választ el az utcától. Kocsma, borbélyüzlet Jobbra nyilvános illemhely. Mindvégig nagy gyalogosforgalom: bérmunkások, rabszolgák, proletárok és asszo­nyaik jönnek-mennek, gyakran betérve a kocsmába és az illemhelyre is, ahonnan ilyenkor ki- hallatszik a vízöblítés zaja.

VÍZHORDÓ (jön két korsóval, megtölti, majd a földre teszi a korsókat, leül a kút szélére. Kezefejével az arcát törölgeti)

VÁNYOLÓ (jön, a kút vize alá tartja a fejét, aztán iszik. Megrázza magát, prüszköl) Rohadt egy város. Télen a fogaid vacognak, nyáron beledöglesz a melegbe.

VÍZHORDÓ Hát ami azt illeti, máris elég büdös vagy.

VÁNYOLÓ (nem sértődik meg, inkább csak beszélgetni akar) Nagyon finnyás az orrod. Sza­golnád csak a társaimat. Akik nem mernek napközben néha kiszökni ide. Meg lusták hozzá, hogy éljenek a közfürdők áldásaival.

VÍZHORDÓ Ványoló vagy? Hát nem irigyellek.

VÁNYOLÓ (maga is letelepszik a kút szélére) Jól megkapom, ha visszamegyek. (Vállat von) Köpök rájuk. Kibírtam én már sok mindent.

VÍZHORDÓ (kicsit megvetően) Igazán büszke lehetsz.

VÁNYOLÓ (egykedvűen) Nem vágyom diadalmenetre.

VÍZHORDÓ Hát én vágynék. Főleg arra, hogy kocsi vigyen. Mert ég a lábam, mint a tüzes istennyila.

VÁNYOLÓ Taposnál a mi dézsáinkban. Nagy a műhelyünk, jól megy a gazdának. A koszos tógák meg soha nem fogynak el. Látnád csak, milyen koszosak. Róma minden piszkát ma­gukra szedik az urak. Aztán mi megtapossuk őket a dézsákban. (Elvigyorodik) Vagyis a tógájukat. Víz, lúg, vizelet. Mondhatnám: pisa. A felügyelő ordít egyet: pisálni, és a dézsában máris ott a szükséges anyag. Aztán taposni kell.

VÍZHORDÓ Vidám feladat.

VÁNYOLÓ Kibírtam én már sok mindent.

VÍZHORDÓ Mit mondjak, sztoikus természeted van.

VÁNYOLÓ És az meg micsoda?

VÍZHORDÓ Úgy hírlik, bölcsesség. Nyugodt elviselése sorsunknak.

VÁNYOLÓ Nagy bölcsesség. Megdöglenék, ha nem viselném el.

VÍZHORDÓ Hát láttam már egy és mást. Járok a csöbreimmel. Sok ember, sok szöveg. Sok szöveg, sok panasz.

VÁNYOLÓ Panasz. Adnak egy pofont a szarnak, és azt hiszik, nagyot tettek.

VÍZHORDÓ A barom is bőg, ha baja van. A kutya morog, nyüszít. A farkastól meg az istenek őrizzenek. Az falkába áll és nem sokat töpreng, támadjon-e.

VÁNYOLÓ (egykedvűen) Végül mind rajtavesztenek.

VÍZHORDÓ (ingerülten) Fene az ilyen türelembe. Bűzzé válik az emberen. Ha egy ablakból fejemre öntik az éjjeli edény tartalmát, nem megyek tovább szótlanul. És nem hagyom, hogy rám száradjon a kaka.

VÁNYOLÓ Patáliát csapsz. Sokat ér. Egy házzal odább megint leöntenek. A szitkozódás még egy rómait se tartott vissza, hogy az utcára zúdítsa a piszkát.

VÍZHORDÓ Eh. Mit értesz te? A néma tűrés olyan, mintha magad ülnél a mocsokba. Nem. Azt nem. Hajnaltól esteiig cipelem a vizet. Mászom az emeleteket. Négy sestertiust keresek egy nap. A lakbérem tizenkét sestertius egy hónapra. Húst alig ehetek. Káposztát zabálok, répát, lencsét. Az italom víz vagy a legsilányabb bor. Lassan lefoszlik rólam a tunika. Miből vegyek újat? Hetven-nyolcvan sestertius egy szerény öltözet. És lábbeli? Csak a sarkalásért nyolc sestertiust elkérnek. Pocsékul élek. Nyomorultan. Azt mondjam talán, jól van? Meg se mukkanjak? Hogy az a …! Panasszal kezdődik az ember. A panaszból harag lesz. És a harag…

VÁNYOLÓ Ide hallgass. Többet tudok én, mint te. Rabszolga volt a nagyapám. Igen rosszul bírta, elszökött Spartacushoz. Aztán a Via Appián megkapta az egyik keresztet. Felszögezték rá szép akkurátusán. Két napba telt, míg sikerült meghalnia.

VÍZHORDÓ Nocsak.

VÁNYOLÓ Az apámnak attól kezdve nem volt panaszszava. Sőt, oly buzgón dicsérte a sorsát, hogy az úr végül felszabadította. Jött Rómába. Szabad proletár lett. Összeállt anyámmal, csináltak öt gyereket. Négy elpatkolt, én megmaradtam. Biztos már akkor is „bölcs” voltam.

VÍZHORDÓ Alighanem.

VÁNYOLÓ Apám nem dolgozott. Azt megelégelte. Tartsák el, mondta, ha már egyszer szabad. A római proletárnak kijár ez. Kódorgott az utcán, a Fórumon minden szónoknak éljenzett. De hát a helyeslés se mindig válik be. Egyik nap Clodiust éltette, másik nap Milót. De egyszer aztán, mikor épp Clodiust vivátozta, megjelentek Miio emberei. Honnan tudták volna, hogy apám egy órával előbb Milót dicsőítette? Nem voltak látnokok. Leszúrták hát apámat szép akkurátusán.

VÍZHORDÓ Istenek!

VÁNYOLÓ Persze, anyám is az isteneket szidta. A világot. Rómát. Mindent. Mondtam neki: hallgass. Ha nincs kedved élni, meghalhatsz. Rómában az igazán könnyen megy. De nagy butaság lenne. Mintha elkockáznád a vagyonodat. Megtanulhattad, hogy amit nehéz meg­őrizni, annak értéke van. Rabszolga is lehetnél, mért nem becsülöd, hogy szabad vagy? Százszor felfordulhattál volna, hát akkor ne vedd semmibe az életet.

VIZHORDÓ Sose hittem volna, hogy egy ványoló is filozofálhat.

VÁNYOLÓ Furcsa, hogy folyton ilyesmit emlegetsz.

VIZHORDÓ Cato megölte magát, mert úgy érezte, nem lehet szabad. És nem hallod a pus­mogásokat? Azt híresztelik, vége a Köztársaságnak. Te meg, Ványoló, arról beszélsz, hogy szabad vagy.

VÁNYOLÓ Hát ez tény. Nem vagyok rabszolga.

VIZHORDÓ Igaz. Magam se. De kevesen érik be ennyivel.

VÁNYOLÓ Meglehet.

VIZHORDÓ Sokan gyűlölik Caesart. A zsarnoksága miatt.

VÁNYOLÓ (vállat von) A felügyelőnél biztos ő se rosszabb.

VIZHORDÓ (gúnyosan) Filozófushoz méltó az ítéleted.

VÁNYOLÓ (dühösen) A nyavalya filozófus! Te macerálsz ezzel Azért tudom, amit tudok. Ki nem zsarnok Rómában? Én. Meg te.

KATONA (közben kijött a borbélytól, odamegy a kúthoz, iszik, majd bevizezi a kezét és az állához tartja) Átkozott borotválkozás. Mintha nyúznák az embert.

VIZHORDÓ Kibírja a harcedzett katona.

KATONA Nehezen. Ezért én fizetek.

VIZHORDÓ Ebben a szenvedésben egyenlő zsarnok és rabszolga.

KATONA Zsarnok? Ki a zsarnok, he?

VÍZHORDÓ Csak olyan szólás. Olyan szólás ez.

KATONA (gúnyosan) Ismerem a római szólásokat.

VÍZHORDÓ Fenét ismered. Többet voltál távol, mint idehaza.

KATONA (kötekedve) A vízhordók meg több szemetet hordanak, mint vizet.

VÍZHORDÓ Nono. Csöndesebben. Szabad polgár vagyok, akárcsak te.

KATONA Enné! én többre vittem. Veteránnak tisztelj.

VÍZHORDÓ Tisztel a rosseb!

KATONA Míg rendre nem tanítalak.

VÁNYOLÓ (egykedvűen a Katonának) Hagyd békiben. Jártatja a száját. Ez az egyetlen öröme. KATONA Mocskos száj mocskot terjeszt. Elég volt abból Rómában.

VÍZHORDÓ Te aztán tudod.

KATONA Én tudom legjobban. Nekem kellett háborúznom hülye rómaiakkal.

VÍZHORDÓ Megkaptad érte a zsoldot. A zsákmányt. Földecskéd is lesz.

KATONA A fejed helyén is segg van. Különben tudnád, hogy mindezt már Galliában megsze­reztem. Semmi szükségem nem volt polgárháborúra.

VÍZHORDÓ Dehogynem. Így még jobban feszíthetsz. Az imperatoroddal.

KATONA Térdepelve mondj hálát, hogy mi feszítünk. Másképp te feszülnél. Egy kereszten.

VÍZHORDÓ Miért veteránnak tiszteljelek? Mikor ily pompás látnok vagy?

KATONA Pofázol? Ugatsz? Nehogy kutyának nézzelek.

VÍZHORDÓ De ne csodálkozz aztán. A kutyák harapnak.

KATONA (a kardjához kap) Míg meg nem döglenek.

VÁNYOLÓ A faszom se tudja, min veszekedtek, inkább visszamegyek a húgyba. (Otthagyja őket)

VÍZHORDÓ (csöppet sem ijedt meg a Katona fenyegetésétől. Nagy hangon) Akarsz hallani egy igazi római mondást? Amilyen az úr, olyan a szolga!

KATONA (kirántja a kardját) A kurva anyád szolga, tetves!

I. PROLETÁR (az illemhelyről jött, megáll mellettük, fanyar humorral a Katonának) Leszúrod? Mert azt megvárom. Rég voltam cirkuszban.

KATONA (dühöng, hadonászik, de eszében sincs ölni) A nyelvét! A nyelvét metszem el!

I. PROLETÁR Jobb a semminél. A kivitelezés főként érdekel.

VÍZHORDÓ Polgárok! Polgárok! Hé! Ide jöjjetek!

A járókelők megállnak, feléjük bámulnak.

VÍZHORDÓ Nézzétek, hogy fenyegetik az ártatlanokat! Vizet vinnék, hogy enyhítsem szomjatokat! De Caesar katonája kardot szögez a mellemnek! Hogy miért? így tartja a kedve! Hiszen ő hatalom! És a hatalom akármit megtehet!

Egyre többen gyűlnek össze, közelebb nyomulnak.

KATONA (megdöbben a helyzet elfajulásától) Ne higgyetek neki! Lázit! Caesart ócsárolja!

VÍZHORDÓ Ha-ha-ha! Összetéveszti magát Caesarral!

KATONA Zsarnokságról beszélt! Hát van zsarnok Rómában?

I. PROLETÁR (előbbi modorában) Erről megoszlanak a vélemények.

II. PROLETÁR (kilép a tömegből) Barom! Caesar a nép embere!

I. HANG (a tömegből) Mit kaptál, hogy így lelkesedj?

II. PROLETÁR Amit te! És ti mindannyian! Csürhe!

I. PROLETÁR (szárazon sorolja) Tíz modius gabonát. Fejenként. Ugyanannyi font olajat. Négy­száz sestertiust. Három utcai lakomát. Cirkuszi játékokat.

II. PROLETÁR És földet! Földet!

II. HANG A szegényeknek egyévi lakbértartozást engedett el!

I. HANG De betiltotta az iparosegyesületeket!

II. PROLETÁR Megint földem lesz! Emberek! Én nem voltam koldus! Dolgoztam! Előbb keltem a Napnál! Fekete ég alatt pihentem le! Mégis odaveszett minden! Ki védett meg? A szenátus? Tudjátok, mit kaptam az atyáktól? (Meglengeti az alsókarját) Ezt!

Nevetés.

KATONA (diadalmasan) Ugye!

VÍZHORDÓ (elbátortalanodott, morogva) Örüljetek hát. Én meg hordom a vizet. (Fölemeli a korsóit)

KATONA Ennyit se érdemelsz.

I. HANG Bátorság, Vízhordó! Nem áru a Köztársaság! Caesar se vásárolhatja meg!

KATONA (kivont kardjával közelebb lép a tömeghez) Ki pofázik ott? Ki bérelte föl azt a pimaszt? Miért tűrtök árulást, rómaiak?

A tömeg mozgolódik.

I. HANG Nem lesz király Caesar! Előbb meghal!

II. PROLETÁR (vadul a tömegbe ront) Gyalázatos! Rejtőzöl! Mutasd a képedet! Merj a nép elé állni, ha olyan magabiztos vagy!

Lictorok jelennek meg, a tömeg kettéválik. Antonius, Balbus, Octavius kíséretében Caesar jön.

II. PROLETÁR (Caesarhoz rohan és felajzottságában térdre veti magát előtte) Üdvöz légy! Üdvöz légy, király!

CAESAR (megáll, ez a fordulat váratlanul éri és csöppet sincs kedvére) Jól tudod, hogy Caesar a nevem.

II. PROLETÁR Szükségünk van rád. Kell a hatalmad!

CAESAR Állj föl. Nem vagyok isten.

II. PROLETÁR (föláll, de izgalma nem múlik) Bár az lennél! És lesújtanál villámaiddal!

CAESAR (visszanyeri fölényét és iróniáját) Csak nem kívánod, hogy felleggé változzam?

A megdermedt tömeg kissé fölenged.

I. PROLETÁR Gyűlölnek! Az életedre törnek!

CAESAR Úgy találod, ebben valami rendkívüli van?

KATONA Imperator! Ez nem csatamező! Alattomos vérebek kerülgetnek!

CAESAR (végigméri) Ha nem csatamező, miért hadonászol a kardoddal?

KATONA (megszeppenve visszadugja a kardját)

I. PROLETÁR Uszítás! Rágalmak! Nyíltan nem győzhettek, hát most álarcot öltenek! A nép hangján szólnak! Hazugság! A népnek te kellesz!

CAESAR (a tömeget nézi, felfigyel a Vízhordóra, aki sunyi képpel kissé oldalra húzódott) Va­lóban? (A vízhordóhoz) Te például hogyan vélekedsz?

VÍZHORDÓ (nagyon megijed, leteszi a korsóit) Miről, uram?

CAESAR Rabszolga vagy?

VIZHORDÓ Nem. Szabad polgár.

CAESAR Kár, hogy nyoma se látszik rajtad. A szabadság tudata helyett félelem ül a tekinte­tedben.

VIZHORDÓ (leszegi a fejét)

CAESAR És nem mered kimondani a véleményedet.

VIZHORDÓ (kétségbeesetten) Miről?

CAESAR Rólam.

KATONA (morogva) Nyomorult féreg ez.

CAESAR (Úgy tesz, mintha nem hallotta volna) Vagyis úgy gondolod, én gátollak szabadsá­godban. Áldozzunk erre némi figyelmet.

VÍZHORDÓ Tisztellek, Caesar. Megtartom a törvényeket.

KATONA (az égre pillant, nem szakad-e le)

CAESAR Vizet hordasz a házakba. Azelőtt is ezt tetted. Kevés a pénzed. Azelőtt se kerestél többet. Nehéz a sorod. Azelőtt se volt könnyebb. Nem lehetsz szenátor, magisztrátus. Soha se lehettél az. Jogod volt részt venni a népgyűlésben. A népgyűlést azonban mindig csak magisztrátus hívhatta össze. Ő határozta meg, milyen ügyben kér választ tőled. A szava­zatodat, gondolom, rendszerint eladtad. És a consuloknak, kiket ily módon választottak, ritkán mondhattad meg, hogy tökkelütöttek.

Halk nevetés a tömegben.

CAESAR Szabadságodat tehát folyvást korlátozták. Sok zsarnoka van egy szegény rómainak.

Feszült csönd.

CAESAR Nem tetszik, hogy ilyen a világ? Érthető. De ha netán épp engem hibáztatnál miatta, azt furcsállnom kellene.

Mozgolódás, moraj.

CAESAR Én nem ellened harcoltam. Ezt a nyilvánvaló tényt könnyen észrevehetted.

Halk helyeslés.

Ha azt mondanád: Caesar, teremts új Rómát – megértenélek. Ha azt mondanád: Caesar, cseréld ki a világot – szívemből szólnál. Ha azt várnád, hogy gazdaggá, hatalmassá tegyelek, a mai gazdagok és hatalmasok helyett – nem vetném szemedre. Ámbátor tudom, hogy akaratom mindehhez kevés. A történelem igazán zsarnok. Cudarul kiméri a lehetőségeket. Mégis: újat várni, kívánni, követelni, látod, ez olyan jog, amitől senkit se foszthatunk meg. Feszegessük csak korlátainkat. Mit szóljak azonban, ha valaki a régin csüng tíz körömmel? Ha régi zsarnokok nevében kiált ki engem zsarnoknak? S régi rabsága láncai közt úgy érzi, szabadságát tőlem kell féltenie? Vagy tán nem is a magáét? Cato híveiét? Pompeius utó­daiét? Az úgynevezett Köztársaság bitorlóiét? Beszélj hát. Közöld a véleményedet.

VÍZHORDÓ Ó, Caesar! Mivel vontam magamra haragodat?

CAESAR (a tömeghez) Miért érzi haragnak egy római polgár, hogy a véleménye felől érdek­lődnek?

KATONA Fogadnék, hogy rossz a lelkiismerete.

VÍZHORDÓ Ne hallgass rá, Caesar! Komisz katona ez! Nekem támadt! Karddal fenyegetett! Majd hogy azt kívánta, eléje térdeljek!

ANTONIUS (nyersen beavatkozik) Hogy mersz vádaskodni egy hős veterán ellen?

CAESAR Véleményed szerint, Antonius, a hős veteránnak több joga van vádaskodni egy víz­hordó ellen?

Nagy tetszés a tömegben.

VÍZHORDÓ (ettől magához tér, hirtelen közvetlenséggel) Nem tettem én rosszat, Caesar. Sem­mi rosszat. Csak járom a Várost. Hallom a locsogásokat. Te ne ismernéd a rómaiakat? Be nem áll a szájuk. Szüntelen porolnék. Szidják a vizet, a tüzet, a hideget, a meleget. Pletykálnak, fecsegnek. Egy vízhordó meg nem süket. És nyelve is van, nemcsak füle. Persze, hogy van. Épp neki ne lenne? Nem volna jó, Caesar, ha a vízhordók megnémulnának. Mond­ják, volt már így. Azt mondják, Sulla alatt. Mindenki rettegett. (Egyre jobban fölbátorodik, dühösen) A katonád most is ezt várná! Tartsam a szám! Csináljam össze magam! Mert ki, ha nem ő! Ő a nagy úr! Ő akár elmetszheti a nyelvemet!

KATONA (majd szétrobban dühében, szólni akar, de Caesar egy erélyes intéssel megakadá­lyozza)

VÍZHORDÓ Beszéltem! Miért ne beszélnék? A kút is csobog, ha egyszer teli van. Azért ártal­matlan.

OCTAVIUS (halk, rideg szenvtelenséggel) Feltéve, hogy nem mérgezték meg.

VÍZHORDÓ (ismét megriad) Híved vagyok, Caesar! Mi közöm volna ellenségeidhez?

CAESAR (nagyon kedvesen) Csakugyan. Az ifjú Octavius, remélem, megtanulja majd, hogy a kutak ritkán mérgezik önmagukat.

I. PROLETÁR Sújts le a mérgezőkre! Miért késlekedsz?

CAESAR (kedélyesen, egyszerűen) Jó cimborám az idő. Bízom benne.

BALBUS (maga is kedélyesen) Cimborád azonban most már igen sürget, hogy a szenátusba menj.

CAESAR Ó, igen. Vár a nemes gyülekezet. (A vízhordónak) Ne vedd zokon, hogy faggattalak. Én is kíváncsi vagyok, nemcsak te. Beszélni is éppúgy szeretek. Sajnos, nem mindenki becsüli e tulajdonságokat. Én nem kívánom, hogy a vízhordók megnémuljanak. Szeretem a locsogó Rómát. A népet, amelyik mindig kész a ribillióra, és arra, hogy elmenjen a világ végére. Ez a nép nem álszent. Gyakran szót értettem vele. Ha volna félnivalóm, tőle nem kell félnem.

A tömeg fokozódó tetszéssel hallgatta s egy pillanat szünet után fenntartás nélküli lelkesedésben tör ki.
Igazad van!
Ne hagyd magad!
Az atyákat intézd el!
Bízhatsz bennünk!
Üdv Caesarnak!
Éljen!

CAESAR (elégedetten mosolyog, köszöneté jeléül fölemeli a kezét és kíséretével együtt lassan elindul. Majd ismét megáll, a Katonához fordul) Szeretném, bajtárs, ha megkímélnél attól, hogy érdekeimet Róma utcáin védelmezd. Ehhez tudniillik nem éles kard, hanem ügyes nyelv szükséges. Vale! (Újból elindul)

VIZHORDÓ (örömében felrúgja korsóit és nagyot ordít) Éljen Caesar! (A tömeggel együtt) Éljen! Éljen!

KATONA (leforrázottan, de nem dühösen elbaktat)

CAESAR (kíséretével eltűnik a színről)

VIZHORDÓ (mámorosán) A piszok katona! Gyorsan meglépett! Én győztem, polgárok! Én győz­tem!

A tömeg nagy részét ez már nem érdekli, ki-ki megy a dolgára. Néhányan maradnak.

II. PROLETÁR (megvetően) Győztél? Caesar győzött, barom. Megbirkózott a mocskos nyel­veddel.

I. PROLETÁR (a maga fanyar modorában) Hát, esze van.

VÍZHORDÓ (II. proletárnak) Nálad biztosan okosabb.

II. PROLETÁR Nagylelkű volt hozzád. Hiszen láthatta, ki vagy. De tartotta magát a római mon­dáshoz: „Sasok nem eszik meg a legyeket.”

I. PROLETÁR Ne folytasd, mert még megszánom. Mármint Caesart. Ha minden híve ekkora tökfej, nem jó vége lesz.

II. PROLETÁR Mit beszélsz? Kikérem magamnak.

I. PROLETÁR Kérd. De bölcsebb volna, ha valami észt kotornál össze. És nem kereszteznél egy taktikai sikert.

II. PROLETÁR Micsoda?

I. PROLETÁR Ne vadítsd újra a Vízhordó polgárt. Ha már egyszer Caesar megszelídítette.

II. PROLETÁR (mivel ez szöget üt a fejébe) Mit mondasz?

I. PROLETÁR Hallottad.

VÍZHORDÓ (közben fölemeli a korsóit, vizsgálja, nem repedtek-e meg a rúgástól. Látja, hogy nem, megtölti őket)

II. PROLETÁR Én? Én ne vadítsam?

VÍZHORDÓ (jó hangulatban indul a teli korsóival) Ideje végre a dolognak. Áldjon benneteket Jupiter. (Kivonul)

II. PROLETÁR (I. proletárnak, bambán) Megszelídítette?

I. PROLETÁR (szkeptikusan) A te felfogóképességeddel én ki nem nyitnám a szájamat.

II. PROLETÁR (sértetten) Nyilván többre tartod a sajátodat. Mégis hallgattál, mint egy kuka.

I. PROLETÁR Hallgattam. Hallgatok. Nem hiszem, hogy számít a szavam. A száj nem földbirtok. Nem vagyon. Nem fegyver. Ordíthatsz, a szamár is ordít, mégse hallják meg az égiek. Sta­tiszta vagyok én ebben a theatrumban. No, de ezért jár az ingyengabona.

SZAUER ÁGOSTON

Hét Joepardy

Joepardy, a költő sohasem élt. Alakját és életművét Babits, Karinthy és Kosztolányi teremtette meg sznobpukkasztó kedvében a kávéházi asztal mellett. Három költő teremtett tehát egy negyediket. Szauer Ágoston viszont egymaga teremt meg hét Joepardyt, s ebből egy egész kis világirodalmi antológia kerekedik.

MAURICE DARUN
(1839?-1892?)

Bakfis

Csészéjét ajkához nyomja,
arcán a gőz diszkrét fátyol,
el sem szusszantja magától,
alig hallható apró kortya.

Fél hat – szemérmének vége:
még egy cukros cseppnek örül,
s felbukkan a perem mögül
orra bájos kis ferdesége.

IAN MAC
(1816?-1884?)

Az ablak mögött

Az ablak mögött piszkos kis néne
a szótalan párokat lesi,
üvegpára lett elfőtt ebédje,
egyetlen függönye van neki.

Sarah nemrég még játszódva szaladt.
Négy év – mérve lép, s nincsen szava.
A függöny a vénség marka alatt
sötét lesz már, mint az éjszaka.

JEAN-CLAUDE PAURTIER
(1794?-1855?)

Árnyjáték

Az est a gesztenyésre dűlt.
Valami felejtett lámpa
túlról szürke képeket küld,
a függöny kék parfümpára.

A sárgás fal mint vászon áll,
árnyak hajolnak ölelőn,
akár egy finom, hímzett pár
összezárt régi legyezőn.

GUIDO PILACCI
(1885?-1923?)

Leszbosz

Árok.
Várok.
Lányok.
Párok.
Átok!

MICSUNI FUDZSIKAVA
(1654?-1702?)

Öt haiku

Míg a hold fönn jár,
töklámpás úszik
a nyugati partokig.

Ne lépj cseresznyeszirmon,
a fák harmata
hazáig kísér.

Tuskarika a nap,
fehér dzsinnek húzódnak meg
árnyékában.

Csontfésűd derekadig csúszik –
hal vág át a hínároson.

Köpeny kergeti a szelet
a lángok kíváncsi szemébe.

JOACHIM NOTTE
(1767?-1819?)

A hársfa alatt

Felénk tartó füvek hoztak
ecsetnyi hegykéket
láthatárunk vizeiből,
hol a nap vert léket.

Megállt a rét egy hárs alatt,
mint keresztnél vének,
vadzab hajolt át felettünk –
félórányi vétek.

E tönkön ha néha írok,
ma is csak tenéked.
Hársfapapír vén térdemen,
felhő vitte lélek!

VITALIJ GYERJAGIN
(1863?-1931?)

A Nagyszínházban

A hölgyek egymás látcsövében
akár üveggyöngyeik, oly drágák,
szemhatárukat karcsún, szépen
körbefutják aranyló cirádák.

Vonók szurkálják bús ütemre
a mozdulatlan illatszerködöt –
Pétervár majdnem legszebb terme,
csak egy gipszangyal szárnytolla törött.

Bár Dálja ma is elragadó,
ferdén siklik a fény egy kobakra:
álom hull rá, mint kint hull a hó
a félig betemetett lovakra.

RÉDEY PÁL

Hazafelé

És Cirus perzsa király uralkodásának első esztendejében kihirdetteté az ő egész birodalmában élőszóval és írásban: Valaki azért tiközöttetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene és menjen fel Jeruzsálembe.

Az Ufratu széles csatornáján, a Pallakottason vég nélkül hömpölygött a sárga, agyagos lé. Partjain kócos fűzfák lógatták ágaikat a vízbe. Fürtökben és fésületlenül, mint elhanyagolt asszony a csapzott haját. Itt-ott a part mentén saját árnyékukban tocsogtak, és vének voltak, akár a birodalom. Nem figyeltek arra, hogy a rekkenő hőségben egy tutaj küszködik a hullámokkal. A víz sodrása szüntelenül a part felé terelte, miközben két napbarnított legény a csatorna közepén próbálta tartani a hatalmas szálfákból összeácsolt tákolmányt. Kevés sikerrel. A rakoncátlan úszóalkalmatosság inkább engedett a sodrásnak, mint nekik, és ra­kományukkal együtt a part felé tartott. Nagy, szürke kváderkövekkel volt megrakva, s ha valaki megkérdezte volna, honnan hozzák a köveket, azt a feleletet kapja, hogy északról, ahol terem. És hová viszik? Akkor a sodrás irányába lendül a karjuk, s talán hozzáteszik: Ufratu felé, Uruk városába.

Egyébként éppen délidő volt. A tűző napsugár szinte merőlegesen zuhant alá. Perzselt, égetett. Ilyenkor végestelen-végig a csatorna mentén aludt mindenki. Ember és állat vackára húzódott, tenyérnyi árnyékot keresett, kergette a legyeket, s verejtékében fürödve aludt. Szu­szogott, horkolt az egész birodalom. Itt is, amerre a tutajnak el kellett haladnia, és ahol egy sereg csatornamunkás dolgozott. Ezek együttesen, felügyelőikkel, jószágaikkal aludtak. Néme­lyiknek jutott hely a fűzfák alatt.

Azt mondták az öreg zsidók, hogy a Pallakottas fűzfái sírni tudnak. Adonáj tanította meg erre őket. Három nemzedékkel korábban, amikor az ősöket, mint foglyokat idehurcolták, és amikor még fogságuk és munkájuk kibírhatatlan volt. Az öregek jól emlékeznek arra, hogy a zsidók szenvedése miatt görbültek és hajoltak meg ágaik, szomorúságot mímelve. Addig, mint a többi fának, ég felé törtek ágai. A cafcáf, ahogyan ők nevezték, itt, a csatorna partján lettek a héberek fái. Még a babilóniaiak is elismerték, hogy amikor csattant a héberek hátán a korbács, mélyebbre konyultak az ágak, szinte a földet söpörték. Panaszkodtak, mert Adonáj népének nem volt szabad egy zokszót sem ejtenie. Ilyenkor a fűzfák panaszkodtak. Ezért hívják mai napig szomorúfűznek a cafcáfot.

Egy időben a babilóniaiak is gúnyolódtak efölött. Ám amikor észrevették a fák búslakodását, kieszelték, hogy énekeljenek a zsidók víg éneket. De ki tudott volna énekelni, amikor elnyűtt tes­tükbe még a lélek is hálni járt? És miközben dalolásra nógatták őket kínzóik, a fűzekre aggatták hárfáikat. S hiszitek, nem hiszitek: a húrokba belekapott a szél, a hárfák megszólaltak, és olyan keserves dallamban törtek ki, hogy a szívek majd megszakadtak belé. Adonáj siratta gyermekeit. Énekeltek a fűzfák, szomorúan, kétségbeejtően. Babilon vizeinél.

Így mondták az öregek, s így is volt. Ezért tartotta testvérének a szomorúfüzet minden fogoly. Ám most a déli órákban a fűzfák is hallgattak. Szellő sem rezdült. Horkolt, horkantott, szuszogott a fáradt csapat. Erőt gyűjtött a délutáni munkához.

Senki se vette észre, hogy a kváderkövekkel megrakott tutaj zátonyra futott. A két markos legény káromkodott, aztán sorsára bízva a tákolmányt, a térdig érő vízben a part felé caplatott. Szidták az uruki megrendelőket, akiknek úrhatnámsága már a csillagokat körmölte. Itt lenn, délen ugyanis ritkaságszámba megy a kő, és drága mulatság a megszerzése. Itt agyagból építkeztek urak és szegények egyaránt. Agyagból verték a házfalakat, agyagból vetették a téglát. Ezt égették ki, és építették a tornyokat, palotákat belőle. Agyagból volt az edényük, s agyagra írták gondolataikat. Itt minden agyagból volt. Még a birodalom is agyaglábakon állt, mint a társadalom, vagy az áldott emlékezetű Hammurábi törvénye. De talán a szívek is sárga, vörös agyagból álltak. Nem úgy, mint északon, ahol pedig minden kőből készült.

Valószínűleg a két legénynek is elszántabb az erőfeszítése, ha szívükben a fegyelem nem mállik agyaggá. De hát észak ragálya már őket is elérte, a Babilonban szerzett tapasztalatok régen megrendítették a vasfegyelmet, a tutaj megfeneklett, mint a birodalom, s ha magától meg nem indul, ők többé nem bíbelődnek vele. Kigázoltak a partra, ahol szuszogott, horkolt, aludt a munkások serege.

– Hahó – kiáltotta a fiatalabbik –, van itt valaki?

Fáradtabbak, elcsigázottabbak voltak annál a férfiak, mintsem hogy első kiáltásra talpra ugrott volna is bármelyikük. A második, harmadik hahóra támadt csupán némi mocorgás. Ül­tükben is bambán néztek a folyóból előbukkant emberekre.

A két idegen tudott a csatornaépítőkről. Azt is tudták, hogy a folyó eme szakaszán héberek tanyáznak, nekik kellett mélyíteni, kotorni az árkokat, irtani a bozótot, szakaszonként a kutakat tisztítani, úgy, ahogy a babiloni mérnökök előírták. A Pallakottas főcsatorna, amely Sippur alatt ágazott el az Ufratuból, és adta az öntözőműveknek az életet adó vizet. A folyó, Ufratu egye­bekben Babilontól kissé délre ágakra szakadt, s így a tengersík vidéken – amelyet Mezopotá­miának hívnak – csodálatosan termékeny szigeteket képezett. A Pallakottasnak pedig az volt a rendeltetése, hogy gátat vessen a nagy nyugati sivatagnak, amely erőszakosan terjeszkedett kelet felé, mintha fel akarná falni az egész birodalmat. Ezt a sivatagot nevezték a babilóniaiak Arámiának.

Itt a csatorna mentén robotoltak a héberek, moabiták, libanoniak, kedreák, nabatok, edomiták, egyiptomiak és még sokan másokat, akiket a nagy hódító háborúk során idehurcoltak a folyók mellé. Az építkezéseknél, vagy téglavetésnél dolgoztatták őket. Sippur, Kis, Nippur, Ba­bilon, Lagas vagy Uruk (ahonnan a héberek őse, Ábrahám származott) fényűző palotái, temp­lomai tudnának arról beszélni, mennyi sóhaj és jaj épült a kövek és téglák közé. De legtöbbjüket, mivel máshoz sem értettek, csatornaépítésre fogták. Az Ufratu alsó szakaszán, a Pallakottas mentén táboroztak a zsidók. Közel hetven éve érkezett az első fogolyszállítmány, családostul, jószágostul, majd újabb és újabb csoportokat telepítettek ugyanerre a vidékre. Az első évek, évtizedek voltak a legkeservesebbek, akkor szomorodtak el a fűzfák is, később enyhült a bá­násmód, sőt miután megszaporodtak, néhány ezer család lehúzódhatott a tenger mellé, ahol I várost is alapíthattak. Teli Judaidát. Sivár kis várost, amely távolról sem emlékeztette őket Galilea vagy Judea városaira. De legalább együtt lehettek.

A zsidók és egyéb foglyok sorsa aszerint változott, ahogyan az uralkodók változtak a trónon. A birodalom végnapjait élte – ezt még a vak is látta –, a foglyok inkább a kiskirályok kényének-kedvének voltak kiszolgáltatva, semmint a központi hatalomnak. Némelyeknek sikerült kibújniuk a zsarnokság hurkaiból, a többség azonban szakadásig kellett, hogy dolgozzék, majd­nem úgy, mint őseiknek három emberöltővel korábban. Gabonára, búzára, árpára, gyümölcsre és zöldségre szüksége volt a birodalom népeinek, a sivatag is erőszakos volt, naponta kellett megharcolni egy talpalatnyi földért. Nem lehetett nélkülözni az ingyenmunkásokat, a folyót újra meg újra meg kellett csapolni.

Kiváltságuk pusztán az volt a hébereknek, hogy saját táborukban, gettóikban, a maguk által választott elöljáróik mellett élhettek. A népek nagy kohója így nem olvasztotta be őket a többi elegy népbe. Igaz, ebben segítségükre volt nyelvük, hitük, ősi vallásuk. A szigorú szabály, I hogy zsidó férfi idegen nőt nem vehet feleségül, s hogy zsidó lány nem fekhet idegen férfi ágyába. Mózes kemény törvényei ide is elkísérték őket, jóllehet a nagy törvényalapító már ezer esztendeje Ábrahám kebelén nyugodott.

Istenük, Adonáj, aki megbüntette az atyák vétkét harmad- és negyedíziglen, féltékeny isten volt, nem tűrt meg maga mellett idegen isteneket. Márpedig Babilóniában volt bőven belőlük, I s aligha lehetett azt mondani róluk, hogy holmi alacsonyrendű teremtmények lennének. Samas a világosság és a Nap istene, Nannar vagy Sin a Hold istene, Anu a mennyé, Istar pedig mint anyaisten, vagy a többi mind egy-egy várost felügyelt, akik között Marduk, a főváros, Babilon istene lehetett rangban az első. De összevethetőek voltak-e ezek Jahve-Adonáj istennel, aki azon túlmenően, hogy Izráel Istene volt, az egekben trónolt, s a Földet használta zsámolyául.

Haragjában népeket leckéztetett meg, trónokat roppantott össze. Népét azonban kiválasztotta, minden népnél különbbé tette. Ám elvárta a hűséget és az alázatot. S ha részesült benne, Izráel fiait minden kártól és veszedelemtől megőrizte.

Ezt a hűséget várta el övéitől a fogságban is, hogy azután, ha letelnek haragjának napjai, könyörületet tanúsítson, és hazavigye népét a tejjel-mézzel folyó országba, amelyet esküvéssel adott az ősöknek.

És amikor éppen a kváderkövekkel megrakott tutaj zátonyra futott, akkor állt be a nagy változás a birodalomban. Letelt Jahve haragjának ideje. Akkor adott kegyelemdöfést a biroda­lomnak Cirus perzsa király, és ennek beláthatatlan következményei lettek. Jóllehet a birodalom eresztékei már évek óta recsegtek-ropogtak. Noha a régi világ megrendülését leginkább a bi­rodalom fővárosában érzékelték az emberek, a változás hírei ólomlábakon vánszorogtak. Ipar­kodtak eltussolni a kiskirályok, hiszen minden érdekük ahhoz fűződött, hogy az állapotok minél tovább úgy maradjanak, ahogy voltak. így a Pallakottas mellett dolgozó deportáltak sem tudtak arról, mi történt Babilonban. A táborban hajnalhasadtakor megállapították a létszámot, huszonnégyesével megkapták embereiket a felügyelők, s pontosan úgy zajlott napjuk, ahogyan azelőtt. Délben lefekhettek aludni, s álmodhattak a kosarakról, amelyeket nyakon, fejen, háton cipeltek. Megrakva sárga agyaggal.

Hatalomátvétel pusztán a fővárosban ment végbe. Bár ehhez az utóbbi tíz évben hozzá­szokott a nép. Egyik kormány váltotta a másikat, a dicsőséges trónt újabb és újabb altestek melengették. Egy-egy birodalom végvonaglása mindig és mindenütt azonos módon megy végbe. A hatalom a hadseregre támaszkodik, a hadsereg pedig békében elkényelmesedik. Senkinek sincs kedve vásárra vinni a bőrét. A közigazgatás vezetői elvesztik bizalmukat, kacsingatnak és forgolódnak, helyezkednek és számítgatnak; elbizonytalanodnak abban, kinek a szekerét tolják. Ki lesz a következő gazdájuk? A megrendült bizalom minden kurtát kaparásra késztet. Lopnak, csalnak, a törvényt félrevetik, s pillanatok alatt megszületik egy újgazdag réteg. Politikai hatalmuk nincs ugyan, de övék a pénz és a vagyon. Elbánni már nem lehet velük. A hatalom kapkodása szemmel láthatóvá válik.

Babilóniábán is. Az irányítás hol a politikusok, hol a katonák kezébe került. A katonák nem értettek a politikához, a politikusok nem értettek a hadvezetéshez. Nabukodonozor hatalmas és híres birodalma lassan, de biztosan felőrlődött. Anélkül, hogy valaki a kegye­lemdöfést megadta volna. Cirus is először Észak-Mezopotámiára tette kezét, Ninive, Assur, Susa egyszerűen elszakadt a birodalomtól, a perzsákat felszabadítókként fogadták. Maradt a főváros, Babilon és annak környéke. A széthúzás és korrupció oly mélyen ásta alá az ország tekintélyét, hogy Cirusnak – akinek szándékában sem állt a hódítás – behívottként hullott ölébe a főváros. A romlott szívű babilóniaiak kitűzték az ellenség zászlaját és éltették a felszabadító királyt.

Cirus más volt, mint a korábbi katonakirályok hada. Diplomáciához, hadvezetéshez értő uralkodó lévén egy másik, friss nép, a perzsa nép szellemét hozta az összerogyott birodalomba. Babilonja módszere nagy embertömegek idehurcolása és munkára fogása volt. Ezáltal a biro­dalom ellenségeinek száma belülről úgy megszaporodott, mint égen a csillag. Cirus azt mondta, minden nép hazájában éljen, és ott legyen hűséges szövetséges. Ezek a szövetségesek fognak közrejátszani hódításának sikerében. A főváros meghódolása után nyomban rendeletet adott ki, hogy minden idehurcolt idegen eltávozhat, hazamehet. A zsidók is. „Cirus perzsa király első esztendejében, hogy beteljesedjék Jeremiás szája által mondott beszéde, felindítá az Úr Cirus perzsa király lelkét, és ő kihirdette az egész birodalmában, élőszóval és írásban, mondván: valaki tiköztetek az ő népe közül való, legyen vele az Úr, az ő Istene és menjen fel Jeruzsá­lembe.”

E pillanatban azonban Cirus rendeletéről még mit sem sejtettek a Pallakottas mellett dol­gozó zsidók. Sem itt, a csatorna derekánál, amelynek kanyarulata mélyen belehasított a siva­tagba, se Teli Judaidában, ahol a sorstársak éltek. Ám a hír úgy csapott közéjük, mint a villám, és bevilágította az eget napkelettől napnyugatig. Csak a munkafelügyelőknek gyökerezett földbe a lábuk, s azt latolgatták magukban, vajon kikkel tettek némi jót, kikre számíthatnak e válságos időben.

Mindenesetre a két hajótörött tutajost körülvették, és újra meg újra elismételtették velük a király üzenetét. A szolgaság, a fogság megtörte a férfiak szabad elhatározását, vagy tán a váratlan öröm sújtotta le őket, de inkább Adonájra próbáltak pillogni, akit a kifeszített azúrkék mennybolt fölött képzeltek el.

Hosszú órákba tellett, amíg tudatosult bennük, hogy szabadok. Ám nem hiába élték fog­ságukban is szervezett életüket, az első józan gondolatuk az volt, hogy kikérik az öregek, a hózék (látnokok), a nábik (próféták), a rabbik (tanítók) tanácsait. Vezetőik csendre és nyugalomra intették őket, egyre hangoztatván a talmud ősi tanítását: „Enyém a bosszúállás, mondja az Úr”. Vagyis senki se gondoljon e válságos órában bosszúállásra. Nem ismétlődött meg az egyiptomi jelenet, hogy a bosszúállás angyala végigsöpört a csatornák mentén.

A szabadulás és a hazatérés örömét magukba fojtották, megszervezését pedig vezetőikre bízták. Amazok pedig, mintha évek óta készültek volna a nagy eseményre, páratlan gyorsasággal és alapossággal szervezték meg a „második exodust”, a Babilóniából való kivonulást. Alig né­hány hét alatt mozgósították a közei ötvenezer fős tömeget, akikhez még hozzá kell számlálnunk az asszonyokat és a szolgákat is. A tervek értelmében az őszi, esős időszakot jelölték meg a pusztai vándorlás időpontjául, mert ilyenkor a sivatagban is akad víz, mivel ekkora sereget víz híján átvezetni a sivatagon képtelenség. Ezt Mózes történetéből is pontosan tudták. Tehát mint­egy nyolc hét állt a felkészülésre rendelkezésül. Gyülekezési helyül a Pallakottas legnyugatibb könyökét jelölték meg, pontosan azt a helyet, ahol a kváderköveket szállító tutaj megfeneklett, és a zsidó foglyok először szereztek hírt Cirus szabadító rendeletéről.

A folyók és csatornaközök útjai megteltek a városok és falvak gettóinak népével, félelmetes vonulás kezdődött. A módosabbak tevékre, öszvérekre, szamarakra pakolt hol­mikkal, bálákkal, míg a szegényebbek hátukra kötözött batyukkal indultak meg a kijelölt helyre. Volt, aki egész birkanyájat terelt, hozta magával egész gazdaságát. Mások hord ágyat cipeltek, öregjeikkel, betegeikkel bíbelődtek. A nagy útra felkészült a nép apraja nagyja A szervezés tökéletesnek látszott. S amint megeredtek az ég csatornái, megszó­laltak a kürtök, Izráel népe elindult hazafelé.

Hogy mi történt a két hónapig tartó hosszú úton, bízzuk a képzeletre. Mindenesetre moz­gásukat aligha lehetne vonulásnak mondani, inkább vánszorgásnak. Hiszen többségüket fog­ságból engedték szabadon, akikben a lelket a szabadulás utáni vágy tartotta, erőt pedig a haza esetleges megpillantása nyújtott. A haza, amelyet egyikőjük sem látott, ismert, csupán az el­beszélések révén derengett valami róla. De a lélek kútjai kiszámíthatatlanul mélyek S a kút fenekén megcsillanó víz tükrözött valamit a hazaszeretetből, és táplált valami megmagyaráz­hatatlan érzést, melyet mi honvágynak nevezünk. Nemzedékről nemzedékre öröklődött ez az ismeretlen érzés, és ez késztette mindőjüket erre az emberfeletti vállalkozásra: hazamenni.

Támár is ott gyalogolt három fiával a tömegben, amely úgy vonaglott a homokdűnék között, a vádik hasadékaiban, mint egy megtaposott kígyó. Az ősi karavánúton mentek. Szó és hang nélkül. Támárnak hat fia volt. Hármat férjével és atyjával együtt elvitt a dögvész, a fekete halál. Iszonyatos volt az az esztendő. Először megrokkant atyját vitték a temetőbe, aztán egyazon napon két nagyobbacska fiát. Nem sokkal utána harmadik gyermekének szemét kellett lefognia. És végül férjének állt meg szíve dobogása. Támár nem győzte mondogatni az ősi zsolozsmát: „Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen Adonáj neve”. A halál úgy aratott közöttük, mint egy jókedvű legény, szinte dalolva. Három megmaradt fiát maga nevelte, Elifelet, a legnagyobb már a csatornán dolgozott. Ő hozta haza Cirus király szabadságrendeletének hírét. Ő lett a család fenntartója, most is az ő hátán a legnagyobb teher, míg az anya a két kisebb testvért kézen fogva vezette. S miközben elmaradoztak a véget nem érő homokbuckák, Támár félszemmel mindig gyermekeit kémlelte. Vajon bírják-e a megerőltető utat? Gyenge, csenevész fiúcska volt a két kisebbik, miként maga is. A nélkülözés, a kegyetlen sors, a számkivetettség valósággal lerágta róluk a húst. Pusztán a csupasz ágak maradtak. Ám az asszony a szemével etette őket. A haza, amelyről apja mesélt, a föld, a kicsiny falu, a szent hely, Jeruzsálem, amelyről áhítattal szólt a gyermekeknek, úgy hívta haza őket. És a sok nép, amely itt hullámzik, verej­tékezik körülöttük elcsigázva, fáradtan, a közös sors emlékeitől űzetve, közös reménységgel a szívekben, mindennap új erőt adott nekik.

Támár hol biztatott, hol kacagott, hol meg dorgált. „Holnap már bizonyára megpillantjuk a földet, az otthont. Csak még egy kissé tartsatok ki” – hajtogatta, miközben Adonájhoz fohász­kodott. Ám a második hónap végén Benáje, a legkisebbik fiúcska ülve felejtkezett. Karjai, mint vékony karócskák, élettelenül hullottak ölébe, nagy, fekete szemében semmitmondó, üres kife­jezés. Elifélet és Vanja megszeppenve állták körül. De az anya most valami lehetetlenre vál­lalkozott. „Nem hagyhatsz te is el bennünket – próbált életet lehelni Benájébe. – Meglásd, otthon kisbáránykát kapsz, fehér szőrűt, aranyos szalagot kötünk a nyakába, úgy fog követni a rétre, mintha testvérkéd lenne!” így babusgatta a félig élettelen, beteg kis gyermekét.

Benájét a legnagyobb nyomorban szülte. Talán ezért volt legkedvesebb számára. Ám a gyermekben ekkor már alig volt élet, és Támárt elragadta a félelem. Ha a halál kiragadja kezéből, akkor megőrülhet. Ölébe vette a kicsinyt, és attól kezdve nem tette le. A fárasztó útnak csak nem akart vége szakadni. A népen is egyre inkább látszottak a fáradtság és a csüggedés jelei. Egyre többen maradtak le, egyre többet hántolták el a sivatag homokjában. Az utolsó mérföl­deken már csak önkívületben vonszolták magukat.

Benáje pedig éppen csak pihegett. Támár úgy szorította magához és úgy cipelte, mintha hozzánőtt volna. De az egyik délutánon, naplemente előtt hangos rivalgás zúgott végig a so­kaságon. Az elsők elérték a határt. Támár ereje is a végét járta, úgy mint a kis Benáje élete. És mire lenyugodott a nap Izráel hegyei mögött, Támár is letehette gyermekét

Nem maradt más szava: – Hazahoztalak.

Olyan gyengéden hántolta el, mint amikor az anya pólyába teszi gyermekét. Se könnye, se jajszava nem volt már.

A két gyermek anyja oldalán állt. Előttük egy város, azt mondták a többiek…ez Jeruzsálem”. Embermagasságú dudva, gaz, közöttük feketére szürkült kövek. A bozótból ijedt rikácsolással vad madarak szálltak fel. Elifélet és Vanja anyjukra nézett. Az asszony szeme a távoli jövendőt kémlelte, és csak annyit mondott:

– Ez lesz a mi otthonunk.

Elifélet és Vanja értetlenül nézett farkasszemet a romokkal. Hazaérkeztek a tejjel-mezzel folyó országba.

LÁNG ÉVA

és akkor

és akkor

négyéves voltam, te nyolc, a triciklidre teltettél vigyázva, Benedek Zsuzsi néni udvarában lassan vittél, pedig mindig loholsz;

és akkor

augusztusi őszi eső verte jegenyékről a levelet, ültünk a strand árkádos, mély homályán, – egy pulóver, egy olcsó szemüveg; –

és akkor

én tizennégy és te néggyel több, mert a számoknak hiszek, ez volt a meghatározó időjel: te tizennyolc, én, néggyel kevesebb: nem számoltunk, de számlálatlanul tizedelt a sors, mi féltünk nagyon, az ismeretlen közeli haláltól nem védett Krisztus, nem mentett vagyon;

és akkor

benn a bárány, kinn a farkas, vagy kívül ordasfalka vitte mind, akik szerettek, akiket szerettünk, – nem maradt senkink, de volt valamink: –

és akkor

elkezdődött az a másik, egy új élet és túlélt a jelen, mely mindent meghatározott azóta; vittél magaddal vagy jöttél velem;

és akkor

már nevedbe burkolódzva folytatódott az a közös szerep, amit megsokkoltak az ismert kódok; lányt, fiút szültem, legyenek utódok, ne ismerjék soha a „más”-jelet; te harmincöt, én néggyel ifjabb voltam, tíz- és kétéves volt a két gyerek;

és akkor

mindenféle-fajta bánat szaggatta a megsérült lelkeket; mi ártatlanul mentünk, mint a múltból véletlen ittfelejtett gyerekek;

és akkor

négy kicsiny kezet szorítva, összeszorítva fogunk és szivünk, nem az igéző, távoli csodába, visszasomfordáltunk a régi házba, nem kellett más föld, idegen szerep; rátaláltunk a saját lábnyomunkra, – jössz mellettem és én megyek veled, – mögöttünk jönnek a megszeppent évek, hét évtized sarcolt – gyönyörű volt! –, minden lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz, mára utolért a múlt;

és végül

egy élettel vénebben te, én mindössze négy évvel kevesebb, megyek utánad, vánszorgok veled; hol ránk köszönnek a megrokkant évek, fáradtan őrzik azt a rút-szépséget; az utunk végén zöld a régi gyep; ott visz az első szerelem magával, ez az egyetlen vigasz, a hited; mint mesebeli két ártatlan árva – Benedek Zsuzsi néni udvarába’ –, ott játszik újra az a két gyerek.

GÁL ZSOLT

Goffri, palacsinta, hamburger, hot-dog

Hirdeti egy koszos, elhízott, nagymellű felirat.
    Itt hidegen kapod a sültkrumplit
    S a felszolgáló bájait.
Hamburgered ízetlen mint önmagad.

Pénzed, persze, palacsintára sosem marad.
    Leketchupozod magad.

S lőtt sebeddel az utcákat járod;
    Nem tehetsz mást,
    Senki nem mos rád,
Neked meg ez a kedvenc kabátod.

Álom

Álmodtam egy egyszerhasználatos
    eldobható papírvilágot.
Szép volt, de ahogy eldobtam,
    az csak szemét maradt.

ÁGAI ÁGNES

Miről beszélnek a felnőttek?

Egy fiatalember emlékeiből

Én nem tudom, miről beszélnek a felnőttek, még ma sem tudom, és ha visszaemlékszem rá, csak kipirult arcokat látok, mintha veszekednének. Talán csak az első mondatfoszlányokra em­lékszem, melyeknek nincs semmi értelmük, meg a bútorokra, a szoba berendezésére, a lakásra, ahová vendégségbe mentünk, és ahol a felnőttek beszélgettek. Nekem színes képeslapokat és különböző mütyüröket adtak, és azt mondták, játsszam szépen. Rakosgattam a lapokat, egymásra raktam a mütyüröket, a furcsa, állatszerű figurákat, úgy csináltam, mintha játszanék, de őket figyeltem. Mintha valami titkot akarnék ellesni, mintha titkos felderítő volnék, akinek ki kell hallgatni, hogy miről beszélnek a felnőttek. Igen, ki kell hallgatni, és aztán jelentést tenni róla rejtjelezve, titkos leadón, és a központban majd megfejtik. Addig ott kell lapulnom a sa­rokban, látszatra elmerülten lapozgatnom a képeslapokat, nézni a melltartót reklámozó meztelen nénit, a szép, színes hidegtálakkal megrakott asztalok fotóit, de közben szüntelenül figyelni. A magnóról zene szól, néha bekapcsolják a tévét, felállnak, kávét hoznak, konyakot bontanak, kiürítik a teli hamutartókat – és beszélgetnek.

Nagyon oda kell figyelnem, de akkor sem tudom összerakni a mondatokat. Széteső szavak, élénk gesztusok. Ülnek a felnőttek egy kis, alacsony asztal körül és beszélgetnek. De mintha valami idegen nyelven beszélnének, nem lehet megérteni. Ronggyá lapozom a képeslapokat, zörgök, becsapom őket, de nem figyelnek rám. A szobában rendetlenség, vagy nem is rendet­lenség, csak összevisszaság, lerúgott cipők, széttolt fotelok, díványpárnák, nyitott szekrényajtó. Bárszekrény, ahogy mondják. Sokféle ital van benne, érdekes formájú üvegek, színes, furcsa, hosszú dugókkal.

A könyvespolcon is rendetlenség van, kihuzigált, egymásra dőlt könyvek, közöttük vázák, maszkok, állatfigurák. Mennyi állatfigura! Váza van a sarokban is, óriási, csupasz, rózsaszín hasú váza, kong, ha kissé belerúgok a cipőm orrával. Száraz, barna faágak lógnak ki belőle. A falon bojtos, rojtos szőnyeg, és ilyen van a padlón is, kerek, csimbókos, összetapadt szőrű szőnyeg, jól lehet húzkodni belőle a szálakat.

A szoba zsúfolt, alig lélegzik, tele van cuccokkal, ahogy mondják. Az erkély felőli sarokban futó szobanövény, egy kis asztalkán akvárium, poshadtnak tetsző, zöld vizében egy-egy ezüstös villanás. A középső lámpa nem ég, csak a fotel mögötti, nagy narancssárga ernyős, meg ott, ahol én játszom, egy kis íróasztallámpa világít le a földre.

Időnként felállók, és belemajkolok a kekszestálba, sós és édes kockák, rudacskák, egy-egy csokoládéval bevont, kerek sütemény. Beíemarkolok, viszem a csimbókos szőnyegre a sarokba, a színes képeslapok közé. Senki nem szól rám, hogy ne morzsáljak, örülnek, hogy játszom, és hagyom őket beszélgetni.

– Milyen jó ma ez a gyerek – suttogja Györgyi néni, és biztatóan hunyorít felém, hogy csak így tovább, így kell ezt csinálni.

Viszem a süteményeket, külön rakom a sós rudakat, külön a kockákat, aztán egymásra tornyozom őket, majd csendben és alaposan szétmorzsolom valamennyit. Az apró morzsákat belesimítom a szőnyeg gubancaiba, mintha ez is hozzátartozna a titkos hadművelethez.

Igen, nekem lehallgatókat kell elrejtenem a szőnyegbe, és a folyóirat lapjai közé, észre­vétlenül, álcázva, körültekintően. Az órára nézek: még van hatvan másodpercem. Közben a felnőttek beszélnek. A narancsszínű lámpaernyő alól, a tömött, sűrű füst mögül úsznak elő a furcsa, megfoghatatlan mondatok, úsznak, lebegnek, fennakadnak a füstben, mint egy pókháló erezetén.

– Na és, ha befagyasztják az árakat, akkor mi van?

– Mi még nem szólhatunk egy szót sem, nálunk csend van és nyugalom.

– Öregem, ha egyszer nincs rá kapacitás, akkor nem lehet tervezni.

– Az a tróger senkiházi, tudod, mit pofázott az ötvenhatban?

– Ne hülyéskedj! Miért tudott a melós dolgozni akkoriban, mi? Nem a pénzért, telekért, kocsiért. Nem loptak, nem lógtak, nem fusiztak. Mert volt, aki a körmükre nézzen. És mert tudták, hogy miért csinálják, volt bennük lelkesedés.

Lógnak a mondatok, értelmetlen mondatok, indulatos szavak, összevissza-szavak.

– A technológia!

– Nekünk kemény valuta kell…

– Lemaradtunk az exportban, teljesen el vagyunk adósodva…

– Hitted volna, hogy most, a felszabadulás után harmincöt évvel nincs elég szakképzett pedagógus?

– Kintről kell behozni a zöldséget, aztán meg ránk rohad az alma!

– Miért tudják az NDK-ban mindezt megszervezni? Mert a németek komolyan veszik a dolgokat.

– Milliókat dobunk ki esztelenségekre, és a legelemibb alapcikkek hiányoznak.

– Itt, kérlek, pocsékba megy minden, hát nem tudunk gazdálkodni!

– Persze, hogy nem adják meg a maximális kedvezményt…

– Nézd meg ezt a terrorizmust, ami Nyugaton megy! Aztán mind a komcsik nyakába varrják, hogy kiirtsák a baloldalt…

– Amíg Kádár él és van, hova kopogjam le?…

Ülök a kerek subaszőnyegen és figyelek. Fárasztó munka. A szavak és mondatok nem állnak össze.

– Tudod, mit mondtam a taggyűlésen?

– Te is másképpen beszéltél, amikor a széncsatát nyerted meg Matyi bácsinak!

– A fejlett nyugati államokban…

– Egy frászt! Engedjék pofázni a fiatalokat! Ezek harcolni akarnak, és elegük van az opportunizmusból. Nem igaz, hogy közönyösek és cinikusok! A pocakos káderpapák azok!

– Nézzétek, mire megy ki a játék a Közel-Keleten.

– Próbálj te az arabokkal…

– Le vannak…

– Vigyázz, a gyerek! Addig jók voltak a szovjetek, fegyvert adtak…

– Várjatok, még itt vannak a csum-csumok, a sárga veszedelem…

Ülök és rakosgatom a képeslapokat. Már vagy századszor. A félhomályban nem lehet kivenni, ki mondja, és nem lehet érteni, miért mondja. Györgyi néni mellett Zsóka néni ül. Kövér, szénfekete hajú, szétfolyó asszony. Ritkán szól bele a társalgásba, és akkor is egészen másról beszél.

– Most is a nőjénél van.

Nem válaszolnak neki, csak később.

– Mit hergeled magad? Le van tojva.

Zsóka néni hátradől a rekamién, dereka mögé gyűri a színes díványpárnákat. Vastag lába van, keresztbe rakja, és látszik, amint becsípődik rajta a térdharisnya gumija. Ropit rágcsál, állkapcsa dühösen mozog.

– Ha telefonál, nem vagyok itt.

És akkor valóban megszólal a telefon. Györgyi néni a háziasszony rugalmasságával pat­tan. Felveszi a kagylót, Zsóka nénire néz, miközben beszél.

– Szia, te rohadék, hol vagy?

Zsóka néni hevesen gesztikulál, és a fejét rázza. – Nem vagyok.

– A telefonból érzem, hogy piáltál! – kiabál rekedtes hangján a kagylóba Györgyi néni. – Engem akarsz átrázni? Nincs itt. Becs' szó, hogy nincs. Nem is volt. Mit tudom én? Megér­demelnéd. Mondom, hogy nincs. Elment a barátjával. Jobb, ha nem is mész haza! Mondanék valamit, de itt gyerek is van. – Közben int Zsóka néninek, aki egyre lilábbnak látszik a lámpa­ernyő fénye alatt. Vadul rágja a ropit, és tagadólag rázza a fejét.

Endre bácsi áll fel, nyögve, mint aki kénytelen beleavatkozni.

– Add ide! – és kiveszi a kagylót Györgyi néni kezéből.

– Most mit hülyéskedsz? – kérdezi a telefonba. – Hagyd a fenébe azt a kurvát, és gyere! Pardon – és felém néz.

Noémi áll föl, fiatal, hosszú hajú lány, kezében félig töltött konyakospohár. Ő is átveszi a telefont.

– Gergely – mondja búgó hangon –, ilyenkor nem telefonálni kell, nem kérdezősködni, buta, rossz fiú! Ha nem fél, jöjjön ide. Jó, majd lecsillapítjuk.

Zsóka néni felpattan, visszanyomják.

– Tegyél egy kis rúzst magadra – szól rá Györgyi néni –, állati rondán nézel ki.

Noémi elővesz egy hosszú, rózsaszínű rudacskát.

– L’amour 4 – és odanyújtja.

Zsóka néni lerázza a ropitörmelékeket a gyűrött szoknyájáról, és ránéz a rúzsra. – Túl világos.

– Ez a divat.

– Akkor is. Majd a magamét. – Feláll, belebújik a cipőjébe, és kimegy a fürdőszobába.

Amikor eltűnik, a nők összehajolnak.

– Kár érte, tönkre fog menni.

– Gergelyt is meg lehet érteni. Nem lehet egy panaszládával együtt élni.

– És azzal a kis ringyóval lehet? Ki tartja el, ki neveli föl a gyerekeit, ki imádja még így is? Zsóka!

– Gergely nagy tehetség, nem lehet pórázon tartani.

– Pórázon? Tehetség? Mire megy vele? Iszik és nyavalyog. A felesége meg dolgozzon!

Zsóka néni visszajön. Valószínűleg mindent hallott. Az arca sápadt, száján pirosán, zsí­rosán fénylik a rúzs.

Aztán megint hullanak a szavak. Szétgurulnak a szobában.

Álmos vagyok, szememet csípi a füst. Az akváriumban alszanak a halak. Tépegetem a képeslap széleit, és apró golyócskákat gyúrok belőlük. Mi mennyivel értelmesebben beszélgetünk a Horváth Ferivel. Minek legyen az ember felnőtt? Ezért? A golyócskákat a tévé alá gurítom, apró lövedékek. A felnőttek kis, külön csoportokba verődnek. A nők pusmognak és nevetgélnek.

– Miért kell azért megszakítani?

– Ezerért, kétezerért már kapsz egyet, persze nem a Belvárosban.

– Na jó, fiam, le kell fogyni…

– Nem lehet tudni, hogy az ágyban milyen…

– Minek abba élesztő?

– Szépen zsírjára sütve…

– El kell menni szűrésre harmincon felül, anyukám…

A férfiak ugyanezt teszik, öblösebben.

– Miért, már kipróbáltad?

– Bemenni még csak bemegy…

– Na, és a Skodához kapsz alkatrészt?

– Az már, kérlek szépen, forintkiajánlás…

– Hármas blendenyílással simán…

– No, de azt tizenegyesből lőtte, kisapám…

Szeretnék kakaót inni, és zsíros kenyeret enni hagymával. Azt mondják, az nincs, de nápolyi van. Csengetnek. Gergely jön. Nem Gergely bácsi, bár már őszes és barázdált arcú. De nem bácsi. Az alakja fiatalos, és ha bejön, teli lesz vele a szoba. Pedig nem csinál semmit, csak bejön.

– Isten belétek – mondja halkan. Feltűrt gaüérú ballonkabátban van, kockás, műszálas sál lóg rajta. A haja oldalt a szemébe hullik, szeme fátyolozott. Rám néz, leguggol mellém a sarokba.

– Szia, balfácán! – Kezet fogunk. – Mit csinálsz te itt?

Egy percig kísértésbe esem, hogy megmondjam, titkos megfigyeléseket végzek, de aztán felülkerekedik bennem a felderítői óvatosság.

– Dolgozom – mondom.

– Ahá! Gratulálok! Végre valaki, aki dolgozik ebben az országban. – És mondd, kifizetődő ez neked?

– Ne hülyéskedj, Gergely, vetkőzz le! – mondja Györgyi néni, és lehúzza a sálat róla. – Ott van Zsóka, most jött.

Gergely lassan Zsóka néni felé néz, aki katonás merevséggel, és ijesztő méretekben áll előtte.

– Csókolom a kezedet, Zsóka, nagyon szép vagy ma. És szervusz, Noémi, jól áll ez a pulóver, jól kiadja a melltartódat, és egyáltalán szevasztok. Ne zavartassátok maga­tokat miattam, csak megnéztem, mi újság felétek. Van még valami ebben az üvegben? – Gergely a fény felé tartja a konyakosüveget, és tölt magának.

– Isten, isten! Na, folytassátok, mintha itt se lennék.

– Kérsz egy kávét? – kérdezi Györgyi néni, és szúrós, jelentőségteljes pillantással néz rá.

– Kávét? Nem, inkább abból a szekrényből valamit. Whisky, vodka, mi van?

– Nincs semmi. Már eleget ittál! – jelenti ki Zsóka néni. – Főzök egy pár virslit, biztosan nem vacsoráztál.

Abbahagyom a golyócskák gurítását. Teljesen felfoghatatlan. Miért főz Zsóka néni virslit Gergelynek, amikor ők itt vendégségben vannak? Ha haragszik rá, miért eteti? Ha van virsli, miért nem adtak nekem is a vacak nápolyi helyett?

Gergely nem felei. Lerogy egy fotelbe, és elővesz a zsebéből néhány gyűrött, gépelt pa­pírlapot.

– Nem akarjátok meghallgatni? Tulajdonképpen azért szaladtam föl, hogy mit szóltok hoz­zá? Még friss, figyeljetek.

Szavak, megint csak szavak, érthetetlen, szétmálló szavak. Gergely felemeli a kezét, ujjait széttárja, gyönyörűséggel hullatja, pergeti a szavakat, melyek belevesznek a füst-, alkohol- és virsliszagba.

Zsóka néni jön, tálcán tányér imbolyog, vastagra szelt kenyér, virsli, kerek, sárga kupacban mustár, mellette kistányéron felszeletelt alma. Csorog a nyálam, nézek, hátha adnak.

– Nesze – mondja Zsóka néni Gergelynek, és elővesz egy kockás konyharuhát, a férje térdére dobja, és az asztalra teszi a gőzölgő virslit.

Felállók, nézek. Gergely kezében még lobognak a gyűrött papírlapok, szeme csiliog, mintha sírna, felkap egy görbült hátú virslit, belemártja a mustárkupacba, és a szájába nyomja.

– Ez csak egy részlet. Részlet a műből, de azért már sejlik benne valami. – Harap a kenyérből, a foga cakkokat hagy benne. Közelebb lépek.

– Ó, te kis balfasz – fordul felém –, tudtam én, tudtam én, hogy te megérzed, a te fogékony gyermeklelkeddel! Igen, te, te rezonálsz, kisbarátom, nem úgy, mint a hülye kiadók! Csak vi­gyázz, ha megnősz, olyan leszel, mint ezek itt, csupa nagyképű, hóbortos alak meg kétszínű bohóc, akárcsak én. Ne higgy nekik, főleg a nőknek ne! Etetnek, de legszívesebben megmér­geznének.

– Te átok! – szisszen fel Zsóka néni.

– Te szent! – kiált fel Gergely, és bekapja az utolsó falat virslit, a maradék mustárt pedig kenyérre! kitörli.

– Gergely, mikor írta ezt? – kérdezi Noémi mély odahajlással. – Mikor fejezi be?

– Majd a múzsák megsegítenek. Nélkülük semmire se megyek. És olyan mostohák hoz­zám, Noémi, olyan kegyetlenek mind, maga is.

– Készülj, megyünk, Balázsnak holnap szigorlata van – mondja Zsóka néni, és öltözködni

kezd.

– Ó jaj, akkor jobb, ha maradunk, veszekedés után biztos elbukik a szigorlaton! Nyugodt éjszakára van szüksége.

– Maradjatok még – zümmögik többen.

– Maradunk, Zsókám? Te döntesz, istennőm!

– Dögölj meg!

– Jó, szívem, hát akkor maradunk.

Ránézek az órára. Azt hiszem, lejárt a hatvan másodperc. Vége a küldetésemnek. A képes folyóirat ízekre tépve, a morzsák szétszórva. Lassan, akkurátusán illesztem a morzsákat a padló­hasábok szegélyei közé. A lehallgatókészüléket magamhoz veszem, elrejtem, holnap sürgősen továbbítani kell a rádiósomnak. Kinyitják az erkélyajtót, a szürke füst helyett beáramlik a fekete éjszaka.

– Milyen jó volt ma ez a gyerek. A szavát se lehetett hallani, úgy tud viselkedni, mit egy nagy. Hozzátok el máskor is, azt hiszem, nem unatkozott.

Megyünk, lépteink kopognak a folyosón. Lift búg, kulcs zörren, lent vagyunk az utcán. A házból még, akár az őszi eső, ránk szitálnak a szavak, a szófoszlányok, a felnőttek meg­fejthetetlen rejtjelei.

BARANYI FERENC

Kifosztva

Elvették tőlem a Himnuszt,
csak mert elénekelték.

Torkukkal beszennyezték.

Elvették magyarságomat,
mert maguk magyarnak mondták.
S ha ők a magyarok:
testvérebb a török meg az osztrák.

Elvették játszó kedvemet,
mert silány alakításért
követelték a tapsot.
Aminthogy a tetszés jelének vették,
ha a közönség szisszent, fölmorajlott.

Elvették az életemet,
mert ifjúságom szép sólyommadarára
rút kányák bélyegét sütötték,
miközben füstifecskének hazudták
a maguk egerésző ölyvét.

Most itt állok az ország ajtajában,
hol valaha kopogtatnom se kellett,
állok a küszöbön, sémit sem érzek,
mert elfeledtették velem, hogyan kell
megörülni a hazaérkezésnek,

Rondó

Ma ingerült voltam vele,
de nem szabad, hogy megbocsássa.
Akaratlanul bosszút áll, ha
most sem lesz egy rossz szava se.

Lelke jósággal van tele –
s ennek gyötör ellenhatása.
Ma ingerült voltam vele,
de nem szabad, hogy megbocsássa.

Megbántottá könnyítene,
ha megbántódva visszavágna,
de rám nehezül némasága
s önvádam súlyos fellege.
Ma ingerült voltam vele.

Vakmerő remények

Nem várja senki azt,
hogy most majd az Annabálba invitálják
a rongyosbál helyett.

Nem várja senki azt,
hogy a megkövezettek
lelkesen dobják vissza a kenyeret.

Nem várja senki azt,
hogy piroslámpás házak
lesznek egyszerre zárdák.

Nem várja senki azt,
hogy az árvák könnyét
palackozva exportálják.

Nem várja senki azt,
hogy vizákat fognak ki Soroksárnál.

Csak azt várjuk, hogy mindig a szemünkbe
nézzen, aki ágál.

Sigmond Pistának – amikor felvirradt élete huszonegyezredik napja

Istvánka, kivágtad a huszonegyet
hiánytalanul – s méghozzá ezerben!
Ne lankassza ifjonti gerjedelmed
az eljövendő huszonegyezer sem,
bírjad sokáig ésszel és erővel,
ne hajlongj változó szelek szerint,
dacolj a furcsán felpörgött idővel,
amíg a kaszás feléd nem suhint.
Szóval: köteles vagy sokáig élni,
hogy eggyel több legyen, ki jól tanít
móresre egy kort, mely csak elvetélni
képes apáink gyerekségeit,
köteles vagy tisztességed petákját
vetni a kolduló hitek elé,
hogy kéregetni s adakozni gyávák
mozduljanak bátran egymás felé.

BISTEY ANDRÁS

Maga elmehet

Hilarion éppen beszállt volna a kocsijába, amikor a két férfi felbukkant. Később számtalanszor fölidézte azt a pillanatot, és sehogy sem jött rá, hogy tudtak előtte úgy beleolvadni a környezetbe, hogy egy másodperccel korábban még nem vette őket észre, azután pedig már ott voltak mel­lette.

– Rendőrség! – mondta félhangosan a magasabbik. – Maradjon nyugton!

Fehér nadrág és fehér póló volt rajta, úgy nézett ki, mintha éppen teniszezni indulna. A társa alacsonyabb volt, szürke nadrágot és csíkos inget viselt. Ám Hilarion ezt csak később vette észre, akkor nem ért rá ilyen részletekkel törődni.

Őrizetbe vagyok véve – gondolta, és ez olyan hihetetlennek tűnt, hogy mosolyra ingerelte.

– De, uraim… – kezdte. – Itt valami tévedés…

– Csend legyen! – vágott közbe az alacsonyabb férfi.

– Majd bent mindent tisztázunk – tette hozzá egy árnyalatnyival enyhébben a másik. – Jöjjön csendben, ne csináljon hülyeséget!

Hilarion nem is tudta hirtelen, milyen hülyeséget csinálhatna, csak az autóban jutott eszé­be, miközben a rendőrkapitányság felé robogtak, hogy éppenséggel a földre is vethette volna magát, segítségért üvölthetett volna, hiszen a két férfi nem mutatott igazolványt, akár ember­rablók is lehettek. De az emberrablás még hihetetlenebbnek látszott, mint az őrizetbe vétel. Miért rabolnának el egy magányosan élő középiskolai tanárt, akinek minden vagyona egy gar­zonlakás és egy hatéves autó?

Csendben ment hát a két férfi között egy közelben parkoló kocsihoz, amelyben egy har­madik, szintén civil ruhás ember ült. Közben azért vetett maga köré egy pillantást. Őrizetbe vétele egyáltalában nem zavarta meg az utca életét, pedig a forgalmas főútvonalon a délelőtti órában is sokan jártak. Csak egy szatyrot cipelő asszony figyelt föl a másodpercek alatt lezajlott eseményre, megállt, és olyan csodálkozó-tűnődő pillantással nézett utánuk, mintha maga sem hinné igazán, hogy látja, amit lát, és végül fejcsóválva továbbindult.

A kocsiban csend volt, a rendőrök nem néztek Hilarionra, úgy bámultak ki az ablakon, mintha minden figyelmüket lekötötte volna az utca látványa. Kicsit szűkén voltak hárman a hátsó ülésen. A fehér pólós rendőrből dezodorillat áradt. Hilarion csak most vette szemügyre alaposabban. Si­mára borotvált arca, frissen nyírt, gondosan fésült haja valami szépfiús jelleget adott neki. A bal oldalán ülő férfit az arca alapján kissé korlátolt, ügybuzgó parancsvégrehajtónak gondolta Hilarion. Ez a rendőr olyan hangosan szuszogott, mintha hosszan kellett volna futnia, mielőtt beült a kocsiba, és erősen izzadt. Hilarion megpróbált elhúzódni tőle, de nem sikerült, túlságosan szűk volt a hely.

– Meg vagyok győződve, hogy itt valami tévedés lesz – törte meg Hilarion egy kis idő után a csendet. – Egyáltalán nem látom az okát…

Hirtelen elhallgatott. A két rendőr összenézett, de nem szóltak, egy pillanat múlva már ugyanúgy bámulták az utcát, ahogy azelőtt.

– Majd bent minden kiderül – mondta a fehér pólós. – Maradjon már veszteg!

– De hát mivel vádolnak?

Egyikük sem válaszolt, hát Hilarion sem erőltette tovább a beszélgetést. Az út nem tartott sokáig, néhány perc múlva megálltak egy nagy kapu előtt, amely csikorogva kinyílt, és a kocsi begördült a rendőrkapitányság udvarára. A magas falak között fullasztóan meleg volt a levegő. Hilarion az égre nézett, amíg átvágtak a betonozott udvaron. Egyetlen felhő sem zavarta meg a tengernyi kékséget, a napsugár égette az arcát.

Bevezették egy kopár folyosóra, amelyről zöldre festett ajtók nyíltak. Kitárták előtte az egyiket, és enyhe taszítással átlódították a küszöbön, azután az ajtó becsukódott mögötte. Hi­larion hátrapillantott, de két kísérője nem jött be utána, csak távolodó lépteik kopogtak még egy ideig a visszhangos folyosón.

A szokásosnál kissé nagyobb, kopár szobában volt, elő- vagy várószoba lehetett. Egy ajtó nyílt belőle a szomszéd helyiségbe, és volt mellette egy alacsony ablak is, de függöny takarta, nem lehetett átlátni rajta. Néhány kopott szekrény és három szék alkotta a szoba berendezését. Mind a három szék foglalt volt, ketten pedig a padlón ültek, hátukat a falnak vetették.

Hilarion kíváncsian megnézte őket, az egyetlen nőn egy kissé hosszabban elidőzött a tekintete. Fiatal, fiús termetű lány volt, nadrágot viselt, és a haját olyan rövidre nyíratta, hogyha a tarka póló alatt rejtőző formás mellei nem árulják el, Hilarion nem is vette volna észre azonnal, hogy nem férfi.

A bentlevők az ajtónyitásra fölkapták a fejüket, és egy kis bizonytalan csodálkozás jelent meg az arcukon.

– Jó napot! – köszönt Hilarion.

Néhány másodpercig csend volt. Megállt az ajtó mellett, és a falnak támaszkodott. Egy fiatalember fölállt a földről, és lassan odament hozzá.

– Helló! – és biztatóan rámosolygott.

Hilarion zavarban volt egy kicsit, nem szólt hát, csak bólintott és visszamosolygott. A fiatalembernek hosszú, hullámos haja és dús szakálla volt.

– Te ki vagy? Nem ismerünk.

Hilarion megmondta a nevét. A másik vállat vont, látszott, hogy nem ismerős neki a név, és csodálkozik ezen.

– Miért hoztak be?

Hilarion vállat vont.

– Fogalmam sincs.

A fiatalember kutató tekintettel közelebb hajolt.

– Tényleg?

– Tényleg – felelte Hilarion. – A könyvtárba indultam, éppen be akartam szállni a kocsimba, amikor fölbukkant mellettem az a két alak.

A fal mellett ülő másik fiatalember lassan fölállt, és közelebb jött.

– Ne játszd meg magad! Nekünk nyugodtan elmondhatod…

– Nincs mit elmondanom – felelte Hilarion egy kis értetlen mosollyal. Azután elszállt a mosoly az arcáról, mert eszébe jutott, hogy olvasta valahol, a rendőrség gyakran rakja be a saját embereit a letartóztatottak közé, hogy megtudjon valamit. És persze az is lehet, hogy egy másik szobában minden szót magnóra vesznek, ami itt elhangzik.

– Szóval te nem tartozol közénk? – kérdezte a szakállas.

– Nem tudom, kik vagytok.

– Talán egy másik csoport tagja… – mondta bizonytalanul a fiatalember, aki később jött oda hozzájuk. Tarka mintás ing és farmer volt rajta, vastag szemüveget hordott, amelynek lencséje mögött szokatlanul nagynak látszott a pupillája.

– Semmilyen csoportnak nem vagyok tagja – mondta Hilarion. – A könyvtárba indultam, amikor…, de ezt már mondtam. Fogalmam sincs, miért…

– Na, ide figyelj! – szakította félbe a szakállas, és már némi türelmetlenség vegyült a hangjába. – Mindenki tudja, hogy ezek a disznók – a másik helyiség felé intett a fejével – a látogatás előtt összeszedik a mieinket, mert be vannak szarva, hogy valami zűrt csinálunk… – Elhallgatott egy pillanatra, és biztatóan Hilarionra nézett, mintha azt akarta volna sugallni, hogy értse már meg, miről van szó, de Hilarion nem értette. Sőt, az jutott eszébe, hogy ha lehallgatják őket, ami valószínű, a „disznók” kitételért még meggyűlhet a baja a szakállasnak. Ha pedig mégis így beszél, akkor nyilván nem fél, ha nem fél, akkor tudja, hogy nincs rá oka, mert az „ő” emberük.

– … semmi az egész – mondta éppen a szakállas, amikor Hilarion újra figyelni kezdett rá –, a látogatás végén elengednek, mintha mi sem történt volna. Csak két napig leszünk a vendégeik.

– Milyen látogatás? – kérdezte ártatlanul Hilarion. Napok óta nem olvasott újságot, nem nézett tévét, nem hallgatott rádiót, a Nemzeti Könyvtárban ült reggeltől estig, gyűjtötte az anya­got a doktori disszertációjához.

A szakállas fölnevetett, de olyan harsányan, hogy Hilarion összerezzent.

– Hallottátok? – fordult a többiekhez. – A pasas azt kérdezi, milyen látogatás!

Most már mindenki odasereglett Hilarion köré, azok is, akik addig nem hagyták ott a szé­küket.

– Honnan jött ez? – kérdezte a nő. Mély hangja volt, mélyebb, mint egyik-másik fiatal­emberé. – A Holdról?

Ezen újra nevettek.

– Tényleg nem tudod, milyen látogatásról van szó? – kérdezte a szakállas. – Ezzel vannak tele a lapok, ezt üvölti a tévé és a rádió, a csapból is ez folyik.

– A disszertációmhoz gyűjtöm az anyagot – magyarázta Hilarion. – Szeretném kihasználni a nyári szünetet, hogy az év végéig megírhassam. Nemigen foglalkozom most mással…

– Szerintem te vagy az egyetlen az országban, aki nem tud erről a látogatásról – jegyezte meg a szakállas, s azután fejcsóválva hozzátette: – Ez egy csodabogár!

– Ha ugyan igazat beszél – vetette ellene a tarka inges, és néhányan bólogattak.

– Szóval azt állítod, hogy nem vagy anarchista? – kérdezte a lány.

– Nem vagyok anarchista. – Hilarion csodálkozva végignézett rajtuk. „Tehát ezek anar­chisták… – gondolta. – És most összeszedték őket, nehogy megzavarják azt a bizonyos láto­gatást.” Nem tudta, ki látogat a városba, de nem is érdekelte.

– Nem jártál anarchista összejövetelekre, tüntetésekre?

– Nem.

– A barátaid, ismerőseid között sincsenek anarchisták?

– Nem tudok róla.

– Nem löktél valahol olyan dumát, ami alapján ezek – a másik szoba felé intett – azt hihették, hogy közénk tatozol?

Hilarion tűnődött egy pillanatig. Végiggondoltad, kikkel, miről beszélt az utóbbi időben.

– Nem is nagyon beszéltem senkivel hosszasabban a szünet kezdete óta. Minden időmet a könyvtárban töltöttem.

– Nem olvastál anarchista szerzőket? – folytatta a lány a kérdezősködést. – Az is lehet ám, hogy átnézik a könyvtárban a kérőlapokat, és így szúrják ki, hogy közöd van az anarchiz­mushoz.

– A disszertációm témája a századelő színházi reneszánsza – mondta Hilarion. – Mosta­nában csak ehhez olvasok a könyvtárban forrásanyagot.

– Hát az tényleg távol áll az anarchizmustól – nevetett a lány.

Azután tanácstalanul elhallgattak.

– Rögtön gondoltam, hogy nem tartozol közénk – mondta a szakállas egy kis szünet után.

– Egyáltalán nincs anarchista képe – nevetett a tarkainges.

– Hülye vagy! – A szakállas leintette. – A mieinket ismerem… legalábbis látásból. Nem vagyunk olyan sokan.

– Lehetne valami új csoport tagja, vagy vidéken…

– De hát nem vidéki! A fővárosiakat meg ismerem.

– Ez mind rendben van – zárta le a vitát a lány –, de akkor azt mondjátok meg, hogy a túróba kerül ide ez a pasas!

Mind Hilarionra néztek.

– Na, hogy? – szegezte neki a kérdést a szakállas.

– Fogalmam sincs. – Hilarion vállat vont. – Nyilván tévedésből.

– Puff! – mondta a tarka inges. – Tettünk egy tiszteletkört a semmi körül.

– Ha kevésbé árnyaltan akarom kifejezni magam – vette át a szót a szakállas –, mond­hatom úgy is, hogy adtunk a szarnak egy pofont.

– Lehet ám – kezdte a lány elgondolkozva –, hogy tényleg tévedésből hozták be. – Úgy beszélt a többieknek Hilarionról, mintha távollevőről beszélne. – A zsernyákok gatyája nyilván tele van a látogatás miatt, kapkodnak. Miért ne szúrhattak volna el egy nevet, egy címet vagy egy fotót?

– Akkor is furcsa… – mondta a szakállas. – Nemigen szokott…

Abban a pillanatban kinyílt a szomszéd szobába nyíló ajtó, és belépett rajta a zömök, szürke öltönyös férfi.

– Na, mi van? – kérdezte rosszat ígérő nyájassággal már az ajtóból. – Csevegünk? Ku­paktanácsot alakítunk? Nem megmondtam, hogy nincs duma?

– Azt megmondta – felelte a tarka inges de azt nem, hogy miért hoztak be.

A rendőr olyan elképedt tekintettel nézett oda, mintha nem hinne a fülének.

– Hetvenkét óráig akkor is bent tarthatlak, kisfiam – mondta végül –, ha egyszerűen nem tetszik a képed. Ezt jól jegyezd meg, és most fogd be sürgősen, amíg…

– Megkérem, hogy ne tegezzen! – A fiú hangja udvarias, de határozott volt. – Ehhez nincs joga!

– Mihez nincs jogom? – kérdezte a rendőr vésztjóslóan összehúzott szemmel, és tett egy lépést a fiú felé, azután megtorpant, mint aki hirtelen meggondolta magát, és Hilarionhoz fordult. – Te vagy az új fiú, mi?

Hilarion nem válaszolt. A rendőr, mintha megfeledkezett volna a tarka ingesről, közelebb lépett hozzá, és némán méregette egy darabig.

– Megnémultál?

– Ha arra kíváncsi, valóban engem hoztak be utoljára – felelte Hilarion.

A rendőr még közelebb lépett, az arca alig tíz centire volt a Hilarionétól. Enyhe italszagot árasztott. Hilarion hátrább lépett volna, de már a falnál állt, nem volt hely a hátrálásra.

– „Valóban engem hoztak be…” – utánozta a rendőr gúnyosan a szavait. – Kurva finomak vagyunk… olyan műveltek, hogy csak na! – Hallgatott egy darabig, mintha azon gondolkozna, hogyan folytassa. – Aztán mi vagy, te nagyokos?

– Hogy érti ezt? – kérdezett vissza Hilarion.

– Hogy értem? Úgy értem, ahogy mondtam.

– Ha arra kíváncsi, hogy mi a foglalkozásom, akkor megmondhatom: tanár vagyok.

– Aha! – A rendőr fölemelte az ujját. – Szóval egy nagyokos tanár, aki „megmondhatja”! Hát én is megmondhatom neked, hogy kurvára rühellem az ilyeneket, mint te vagy!

Hilarion nem válaszolt, csend volt egy darabig.

– Aztán személyid van-e?

Hilarion gondolkozott egy pillanatig. Egy vékony, irattartószerű aktatáskában hordta az iratait, a jegyzeteivel és a tollaival együtt. Fölidézte azokat a pillanatokat, amikor a két rendőr felbukkant mellette, és eszébe jutott, hogy a táska nála volt, amikor beültették a rendőrautóba, viszont nem hozta magával, amikor kiszállt belőle.

– A kocsiban maradt a táskámban – felelte végül.

A rendőr átment a másik szoba, de vissza is tért egy pillanat múlva, és újra megállt előtte.

Ez kiszúrt magának… – gondolta Hilarion. De még mindig nem tudta igazán komolyan venni az eseményeket, inkább szórakoztatta a rendőr viselkedése. Vigyáznia kellett, hogy el ne mosolyodjon, amikor a férfi megint tíz centire tolta az arcát az övéhez.

– Szóval tanárok vagyunk? – kérdezte szigorú hangon.

Hilarion egészen a következő pillanatokig nem félt ugyan, de fölöslegesen provokálni sem akarta a rendőrt. Erre a kérdésre azonban meggondolatlanul és szinte önkéntelenül olyan vá­laszt adott, amely miatt később dühös is volt magára.

– Csak én… – Abban a pillanatban megérezte, hogy ebből baj lesz. Elharapta a mondat végét, sőt legszívesebben visszaszívta volna az egészet, de már késő volt.

– Micsoda? – A rendőr szeme összeszűkült, a férfi hátrább lépett, és ökölbe szorította a jobb kezét. – Szórakozol velem, te szarjankó?

Ez belevág a képembe – gondolta Hilarion –, vagy a gyomromba, hogy ne maradjon nyoma. Inkább érezte, mint tudta vagy elhatározta, hogy visszaüt, ha a rendőr megüti, és utána már minden lehetséges lesz… A világ összemosódott, eltűnt körülötte. Talán meg is szédült egy pillanatra.

– Hogy beszél velünk? Már kértem arra is, hogy ne tegezzen…!

Hilarion hallotta a hangot, a mondatot is értette, de az első pillanatban nem tudta, hogy vajon ő mondta-e ezt vagy valaki más.

A rendőr villámgyorsan megfordult, azután egy pillanatig bizonytalanul állt a helyén, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy melyikükhöz szóljon, majd hirtelen megragadta a tarka inges karját.

– Kuss! – üvöltötte az arcába, egész közelről. – Nincs pofázás! Meg vagyok értve? A falhoz! – Értetlenül néztek rá, hát megismételte: – Arccal a falhoz! Mind! Na, mi lesz? – Nagyot lökött a lányon, erre a többiek kelletlenül a fal felé fordultak.

Hilarion is a poros, repedezett falhoz állt, de látta, amint a rendőr a karjánál fogva mel­léhúzta a fiút.

– Azt mondtam, a falhoz, te szaros! Szét a lábakat. – Belerúgott a fiú bokájába, talán ki is rúgta volna alóla a lábát, ha közben nem markolja a karját. – Pofázás? Pimaszkodás? Anarchistaság? Majd én kiverem belőled egy életre… – Hirtelen elengedte a fiú karját, de a hajába markolt a tarkójánál, és az arcát a falhoz csapta.

A fiú felüvöltött, Hilarion látta, hogy a szemüvege a földre esik, az orrából spriccelve elered a vér. A rendőr elrántotta, de már késő volt, a vér a falra fröccsent, és egyenes csíkban lefolyt rajta.

– A francba!

A rendőr dühe mintha egy pillanat alatt elpárolgott volna, zavartan bámulta a vért.

Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és valaki Hilarion nevét kiáltotta, ő azonban, még mindig a lezajlott események hatása alatt, nem mozdult, nem is érzékelte, hogy őt hívják. Néhány másodperc múlva ismét elhangzott a neve, s végre eljutott a tudatáig. Óvatosan a mellette álló rendőrre nézett, és elindult az ajtó felé.

Egy idősebb, őszülő férfi állt az ajtóban.

– Maga az? – kérdezte, és megismételte Hilarion nevét.

– Igen.

– Jöjjön!

Kopár szoba volt ez is, csak egy kicsit több bútor volt benne, mint a szomszéd helyiségben.

A férfi leült az íróasztala mögé, Hilarion személyi igazolványát kezdte lapozgatni. A vékony, dossziészerű táska kinyitva hevert előtte az asztalon. A férfi az igazolványból megkérdezte Hilarion néhány adatát, azután összecsapta a könyvecskét, rádobta a táskára, úgy nyújtotta együtt Hilarionnak.

– Maga nem tartozik ezek közé. – A szomszéd szoba felé mutatott, különös megvető hangsúllyal ejtette ki az „ezek” szót. Hilarion, miközben az igazolványt a táskába csúsztatta, úgy érezte, a férfi ezt valami mentegetőzésfélének szánja.

– A szomszéd szobában megvertek egy fiatalembert – mondta.

A férfi tekintete megkeményedett.

– Maga elmehet – mondta szárazon.

– Az a rendőr belerúgott, azután a falba verte a fejét. A vére végigfolyt a…

– Elmehet! – ismételte meg a férfi. Nem emelte föl a hangját, csak egy kissé megnyomta az első szótagot.

Hilarion szó nélkül megfordult, kilépett az ajtón, és jó erősen bevágta maga után. Akkorát dördült a visszhangos épületben, mint egy ágyúlövés. Azt hitte, a férfi üvöltve kirohan utána, vagy a szomszéd szobákból jönnek ki a hangra, de nem történt semmi.

SZEPES ERIKA

Bemutatás helyett

Ezredvégi beszélgetés Kántor Zsolttal

Évek óta ismerjük egymást: kezdetben a kö­zös munka közben érzett kölcsönös tisztelet, a munkára koncentrálás ürügye tartott tisztes távolságot köztünk. Azóta több közös munka, több beszélgetési lehetőség és egy szenzá­ciósan sikerült békéscsabai vendégjáték során a birkapörkölt mellé kötelezően társult a tegeződés, a személyesebb hangvétel, a tisz­telet megőrzése mellett a szeretetteljes, iro­nikus csipkelődés. Interjút csak ilyen szemé­lyes hangon lehet készíteni, ezért vártam mostanáig erre a beszélgetésre. Jókedvűen, oldottan üldögélünk egy asztal mellett, és (ta­lán ismét a birkapörkölt segített?) Zsoltból szinte kérdezetlenül árad a szó, a talán sokáig visszatartott vallomás.

– Rövid életrajzot kérek az olvasó tájékoz­tatására…

– 1958-ban születtem Debrecenben. A Kos­suth Lajos Tudományegyetem gyakorló gim­náziumában érettségiztem, majd a tanítóképző főiskolán végeztem könyvtár-ének szakon. A közös éneklés, a kórus élménye máig meg­határozó az életemben. Ugyanígy egész életre kiható élmény volt a debreceni baptista ima­ház, ahová – szüleim vallásossága révén – rendszeresen jártam. 1980-ban nősültem, ta­nítói diplomámmal egy évet töltöttünk Mező­túron, szolgálati lakásban. Ötévi tanítóskodás következett Szarvason, majd ugyanitt két év katonaság. Ezután kerültem a Szarvasi Ta­nács Közművelődési Felügyelőségére. Kiállí­tásokat, író-olvasó találkozókat szerveztem. Ekkor kerültem kapcsolatba nemzedékem Bu­dapesten élő, akkor már „befutott” íróival, köl­tőivel: Kukorelly Endrével, Parti Nagy Lajossal, Zalán Tiborral és Csajka Gábor Cypriannal. Innen kerültem a Szarvasi Tanács Személyzeti Osztályára. Beléptem az MSZMP-be. Nyugod­tan írd le, nem szégyellem. (Nyugodtan leír­tam.) Még a Megyei Közművelődési Főosztá­lyon ismerkedtem meg Cs. Tóth Jánossal, aki­vel együtt jöttünk az állam által 1989-ben újra alapított Tevan Kiadóhoz. Azóta mindketten itt dolgozunk.

– Közismerten kétszemélyes kiadó vagytok: János az igazgató, te a főszerkesztő. És eh­hez képest a Tevan nagyszerű dolgokat hozott a könyvpiacra.

– Ebben nagy szerepe van Lakatos István­nak, aki irodalmi tanácsadóként működik a kiadó mellett, és jobbnál jobb javaslatait nem­csak közli velünk, hanem gyakran támogatást is szerez hozzájuk. 1993-ban, Cs. Tóth kez­deményezésére és szervezőképességének köszönhetően folyóiratot is tudtunk indítani, Bárka címen. Eddig szabálytalan időközönként jelent meg, hol évkönyvként, hol félévi lapként, de egyelőre nem a megjelenés sűrűsége fon­tos a számunkra, hanem a közölt anyagok minősége. Szellemi műhelyt szeretnénk kiala­kítani a Bárka körül, amelybe főként fiatal költőket, prózaírókat és publicistákat várunk. A szellemi műhely kialakításához hozzátartoz­nak az ún. Tevan szabadiskolák és irodalmi hetek, amelyekre igen jelentős személyisége­ket sikerült meghívnunk. A Bárkának eddig három tematikus száma jelent meg. A témák a következők voltak: a mítosz, az etnikai kér­dés, a thanatológia.

– Tudom, hogy a közösségért élő ember vagy és másokért szeretsz dolgozni. De most térjünk át szervező-szerkesztő tevékenysé­gedről a szubjektumodra. Mikor és hogyan kezdődött költői pályafutásod?

– Először 1980-ban, a Magyar Ifjúságban publikáltam öt verset, és Tandori Dezső mu­tatott be.

– Nem rossz ajánlólevél…

– Ezután megjelentem még a régi Mozgó Világban, ahol Sumonyi Papp Zoltán gondozta a versrovatot. Ide prózát is küldtem. Majd rendszeresen közölt az És, a Tiszatáj, a Liget, a 2000, a Kortárs, a Nappali Ház.

– Mikor jutottál először önálló kötethez, és hány jelent meg összesen?

– Első önálló kötetem, a Világültetés 1986-ban jelent meg, második kötetemet 1992-ben adta ki a Magvető Aggályok címmel, majd a harmadikat, a Kék szótöveket kenyéradó gaz­dám, a Tevan hozta ki 1993-ban, főnököm és barátom, Cs. Tóth János szerkesztésében.

– Milyen kritikai visszhangja volt írásaid­nak?

– A Világültetésre Dérczy Péter reagált az Aurórában, és érdekes módon azt javasolta, hogy induljak el az epikusság felé. A Kék szótövekről Tarján Tamás és Szepesi Attila adott pozitív kritikát.

– Ahogy így hallgatlak, meg amit ismerek az életedről, abból az derül ki, hogy fantasz­tikusan sokrétű életet élsz, és ez a sokrétűség a költészetedben többszólamúságként jelent­kezik. Hiszen nem véletlen, hogy oly sok és annyiféle profilú lap befogadott, és olyan kü­lönböző ízlésű kritikusoknak egyaránt a ke­gyeibe férkőztél.

– Életem és költészetem egyik kulcsszavát mondtad ki a többszólamúsággal. Mindig arra vágytam, hogy saját költészetemben is, de az általam szerkesztett orgánumokban is meg tudjam valósítani a panorámajelleget: a mai magyar költészet lehető legszélesebb skáláját akarom bemutatni kiadványainkban, saját köl­tészetemben pedig egyetlen irányzathoz sem akarok csatlakozni, hanem a számomra ked­ves, értékes, követendő stílusokból, költőkből minél többet szeretnék megérteni, elsajátítani, és így az egész magyar költészet „bekebele­zésével” szeretném kialakítani saját hango­mat. A követendő példák tartozhatnak bármely stílushoz, irányhoz, számomra nem az irány­zat, hanem az érték a választás egyedüli kri­tériuma. Kirekesztést, elzárkózást csak a szél­sőségekkel szemben tanúsítok: semmilyen megkülönböztetést, etnikumi vagy más elő­ítéletet nem viselek el. Ahol humánumot látok, és az művészi értékkel párosul, azt befoga­dom, követem, elsajátítom.

– Mondhatjuk ezzel az elkoptatott frázissal, hogy emberközpontú világszemléleted van?

– A humanizmus és az emberközpontúság mindenképpen etikai vezényszavaim. De min­dig is távol állt tőlem a váteszi póz, a közös­ségért nagy hangon ágálás. Úgy gondolom, halk szóval, az egyéni sors bemutatásán ke­resztül is eljuthat az ember ugyanahhoz a célhoz: magunk megismeréséhez, életünk megszépítéséhez. A direkt agitatív líra idegen tőlem, inkább hajlok a meditatív, kontemplatív költészetre.

– Ezt azt jelenti, hogy teljesen távol tartod magad a politikától?

– A direkt politizálástól igen. De tudom, hogy az író és a könyvkiadó ember minden szavával politizál. Nincs jelentőség nélkül az a szándékunk, hogy kapcsolatot teremtsünk a határon túli magyarsággal, és az ott élő íróktól műveket közöljünk. így publikáljuk a délvidéki, az erdélyi és a felvidéki magyar írókat ugyanúgy, mint a bécsi emigráció íróit vagy Fejtő Ferencet.

– Megint elkanyarodtunk a költészetedtől a kiadáspolitika felé. Tudom, hogy azonos vi­lágszemlélet mozgatja nálad mindkettőt, de most próbáljunk kicsit mélyebbre hatolni költői világodba. Mintha szándékosan terelnéd el ró­la a szót: olyan vagy, mint a verseid: vissza­fogott, zárkózott, befelé forduló, bújócskázol most velem, mint a versekben az olvasókkal. Ez a bujdosás, rejtőzés azt jelenti nálad is, mint más rejtőzködő költőknél, mondjuk, Petőcznél, hogy nem vagy jóban magaddal?

– Lehet valami abban, amit a rejtőzködésről mondasz. Voltak rossz periódusaim, de elég szemérmes ember vagyok, és a problémáim­mal soha nem akarok mást terhelni. A meg­oldást mindenre magamnak kell megtalálnom.

– Mi ad erőt az újjászületéshez?

– Ha szándékosan használtad az újjászü­letés szót, és ezzel céloztál baptista hagyo­mányaimra, úgy jó helyen keresgélsz. A bap- tizmus számomra nem egy kanonizált vallást jelent, templommal, misével, imádkozással, hanem hozzásegített egy belső vallásosság kialakításához. A rítusok, a gyülekezet azok­nak az embereknek való, akik nem tudnak önerejükből talpra állni.

– Mi ennek a vallásosságnak a vezérlő elve? Valamiféle istenkép?

– Van egy istenem, akit nem szakállas, ősz öregemberként kell elképzelni. Olyan is­tenem van, akivel perlekedem. Vele vitatom meg a bennem feszülő problémákat, vele próbálom oldani feszültségeimet. A Bibliát is olyan mítoszok füzérének látom, amelyben örök emberi értékek kapnak hangot, ezért hatnak mindmáig ránk. Nem szentírásként tisztelem, hanem az emberi szellem termé­keként.

– Nem önmagaddal társalogsz, perlekedel, amikor perelsz az isteneddel?

– Ez a perlekedő isten mindenképpen egy felettes Én. Jobb, tökéletesebb nálam, mivel egy olyan vezérlőelv, amely az általam po­zitívnak tartott értékekből tevődik össze.

– Kicsit hasonlít Kant categoricus impera- tivusára…

– Talán nem véletlen. Nagyon sok filozófiát olvastam, s bár ma már ez sem divat, nyugod­tan bevallhatom, hogy óriási hatást tett rám Lu­kács György esztétikája. Bár saját költésze­temhez fogódzót nemigen találtam benne, ha­csak nem az olyan átfogó, nagy kategóriákat, mint a nembeliség, amelynek érvényesítésére mindig törekszem, noha költészetemben a par­tikularitás inkább szólal meg. A filozófiai igaz­ság kérdése is izgat, és néha eljutok oda, hogy a hazugságok hiteles, művészi artikulációja a legelfogadhatóbb igazság.

– Itt igazság és hazugság-hamisság kérdé­sében valami különös hajlékonyságot, plaszti­kusságot, nyitottságot érzek, ami kicsit ellent­mond a szigorú categoricus imperativusnak.

– Szigorú vagyok Istenemmel szemben, nem hagyom, hogy megfosszon egyéni sza­badságomtól, de ez még nem blaszfémia. A szabadságom talán mindennél előbbre való számomra. Szeretem a családomat, jól élek a feleségemmel, de ez nem jelenti azt, hogy időnként el ne tűnjek egy-egy hétre, csak úgy, szabadon, magamnak. Amíg másokkal va­gyok, önkéntelenül szerepjátszásra kény­szerülök, mint mindannyian. Azt játsszuk el, amit várnak tőlünk. Ettől kicsit mindnyájan egy­formák leszünk. Azért kell időnként eltűnnöm, hogy visszataláljak magamhoz, hogy ne kell­jen szerepet játszanom, hogy újrafogalmaz­hassam magamat.

– Gondolom, ez az újrafogalmazás, a sza­badegyéniség mára költészet birodalmába tar­tozik. Saját, egyéni, új hang keresését sejteti.

– Tandori, akit nagyon szeretek és becsü­lök, azt mondta nekem egyszer: „Ne hason­líts!” Hát, ez az! Időnként el kell zárnom ma­gam minden hatástól, hogy lássam, milyen vagyok én, meg tudok-e szabadulni az egyéb­ként követendőnek tartott példaképektől. De ez a szabadságba menekülés, elzárkózás mindig csak rövid ideig tart. Utána futok vissza az olvasáshoz, tanuláshoz, megpróbálom kö­vetni a világot. Meg kell teremteni a magány és az együttlét arányát.

– Mit vagy kit olvasol szívesen?

– Költőket szeretek olvasni, hogy lássam: hol tartanak ők és hol tartok én.

– Tudom, hogy nálad ebben semmi irigység nincsen. Teljesen önzetlenül fedeztél fel kez­dőket és segítetted őket publikáláshoz. Kik voltak ilyen „felfedezettjeid”?

– Néhány első kötetes költő: Jász Attila, Berta Péter, Tatár Sándor, Szabó Erika – mindegyiktől tanulok. Egy jó költő, egy jó vers, egy új felfedezés mindig feldob. Nagyon örül­tem például a Térey János verseivel való meg­ismerkedésnek. Ismeretlenül is hatott rám Ko­vács András Ferenc.

– Megint másokról beszélsz. Vissza a te költészetedhez! Te egy személyben vagy költő és kritikus. Mit tartasz felőle?

– A már korábban említett visszafogottság, belső személyesség, nemcsak tartalmi, ha­nem formai jegyek is. Szorosan kapcsolódnak ahhoz a költői törekvésemhez, hogy minél jobban kibontsam a nyelven belüli lehetősé­geket. Balassa Péter mondta valahol, hogy ma a „gyors és a sok” uralja az életet. Tőlem ez távol áll. Lassan és keveset dolgozom, szemlélődöm, önkritikusan. Úgy érzem, a líra továbblépésének útja nem a körvonalazatlan tartalmú „posztmodern”, hanem az értékes ha­gyomány ötvözése az avantgarde értékes újí­tásaival; a tendencia egy értelmező költészet felé tart. Az idősebb generációból ezt érzem Marno Jánosnál és Ágh Istvánnál, a fiatalab­bak közül pedig Imre Flóránál, Szij Ferencnél, Térey Jánosnál, Petőcz Andrásnál, Balla Zsó­fiánál, Darvasi Lászlónál. És hát a nemcsak a haláluk okán klasszikussá vált óriásoknál: Weöresnél és Pilinszkynél.

– Említettél az idősebb generációból is ne­veket, de mintha a fiatalabbak közelebb áll­nának hozzád.

Az embernek vannak példaképei, „istenei” és van generációs kötődése. Ez a helyzet ve­lem is. Nagyon együtt élek a harmincasokkal.

Van-e valami olyan vágyad, ami eddig nem teljesült?

– Borzasztóan vágyom valami olyan ösztön­díjra, amely lehetővé tenné, hogy csak a saját munkámnak éljek. Lassan érő típus voltam, és máig megmaradt bennem az, hogy egy-egy vers teljes befejezéséhez három hét érlelési időre van szükségem. És nagyon sok tervem, ötletem van, amihez sok-sok idő kellene.

– Hát akkor kívánok neked a magam és az Ezredvég olvasói nevében egy jószemű mecénást, aki biztos kézzel téged választ ki a költőknek eme nem kis seregéből.

*

Ismertem eddig is Kántor Zsolt verseit. Most az ő útmutatása szerint újraolvastam őket. Megtaláltam bennük mindazt, amit ő jellem­zésükre elmondott: az intim, halk szavú jele­neteket: „Az alvás puha, meleg tollazat / kis szívdobogás élteti a párnát.” – Álom; az ön­maga keresését, a dolgok analitikus átgondo­lását: „Amikor azt álmodom, / hogy elhagyok valamit, kénytelen vagyok mindig / visszatérni oda, ahonnan elindultam, megkeresni, ami / elmúlt. Ez talán a felidézés, az újragondolás kényszere.” – Járás; a meditálásra való haj­lamot: „Ez a beszéd. Megmerülnek szavaink, elúszik a látvány, / mint szép plakát.” – Múmia barna háncsban; a magány és a szabadság vágyát: „Szabadidő, ó felborzolt óceán. / Gi­gantikus magányra nyílj!” – Nemlét-beliség.

De korántsem ilyen magányos, halk, visszafogott minden verse. A magát hermeneutikusnak valló költőnél ilyen sorokat találok: „Ez ám a lelki élet: reklamál a drog, / és furdal belülről egy véreb. / Életemből a halálba kinézek,” Ez bizony helyzetdal, ha tetszik: az interjúban említett szerepjátszás, egy formája: életünk egyik legnagyobb tragédiájába, a dro­gosok életébe való belehelyezkedés. A saját problémák mellé beszivárog a közös sors. Vagy: „OLLÓ CSATTOG A TRÓNOK FÖLÖTT,/ FEJ NÉLKÜL ÉBREDNEK ALVÓ HATALMAK.” – Ellenelégia.

Nem éppen elvont történelemfilozófiai költe­mény. Hús-vér történelem, sőt: politika. Amit a következő sorok erősítenek: „Szoborpark lesz a nagy elmék médiumából.” És közös életér­zéseink, közös rossz hangulatunk efféle jelen­tései: „Mostanában úgy ébredek, hogy görcsbe rándulok. / Merő remegés, pánik számomra az élet.” A költői Én-t bárki behelyettesítheti önma­gával. Rólunk szól, közös lelkiállapotunkról. A K. Zs. által is kedvelt lukácsi terminussal: a köl­tői Én itt nem az egyedi, hanem a tipikus sze­repét tölti be. Csupán magánéleti költészet len­ne? Aligha. S az ilyen, szintén mindannyiunk által gyakran átélt, lemondó pillanatok: „Szinte életbevágó ügyek vesznek el hely- és időhiány miatt. / S mire adódik idő, s lenne mód, a ked­vünk megy el.” – Könyvek és asztalok. Mellbe vág a hasonlóság egy más műfajú, más lelkial­katú művész, a cinikusan érzelmes Kern And­rás egyik slágerével: „Tudom, harcoljunk meg érte, s lesz rá idő, mód és hely, épp csak elfe­lejtjük addigra, hogy mi a francnak kell.”

Úgy tűnik, K. Zs. esetében a teoretikus szer­kesztő és a költő teljesen kettévált. Szerencsé­re. A teoretikus kialakított magának egy esz­ményt, mely a költő számára kevésnek, élette­lennek bizonyult. De nem is lehetett máskép­pen. Az életben és a költészetben vallott több- szólamúság, szabadság és kötöttség, magány és együttlét csak polifon lírát hozhatott létre – természetesen egy jó költő esetében. Kántor Zsoltot saját versei győzhetnék meg egy másik, némelyek szerint elavultnak titulált marxista jel­szó, a „realizmus diadalának” igazságáról.

KÁNTOR ZSOLT

Álom

Az alvás puha, meleg tollazat
kis szívdobogás élteti a párnát.
Nem szájjal beszélt évszakok váltakoznak
itt az egyetlen nyelvi tér maga a test,
simogatás tolmácsol gondolatokat.
Diópác-illat lengi be a kamrát,
botorkálsz, téblábolsz, villanykapcsoló után kutatsz.
Csak ne lenne ennyi váltó a vágányokon,
összerázza az embert.
Kihasad az ég, kéz nyúl az agy után.
Lehajol érted egy tonnányi árny
és ő beszél: „Minél kevesebb mozdulattal (energiával)
kell (a legegyszerűbben és leggyorsabban) megoldani
mindazt, ami nem művészet, azután a mögöttesbe tenni,
nem-elfelejtve túl-lenni (rajta), azaz túltenni magunkat,
magunkon, vele (a dologgal) együtt. Azután minden lehet.”

Gyöngy és Aroma

Végére jár az év, nehéz az ének,
elkent, elcsent, elfreccsent mondatok
hullanak emléktelenül a mélybe,
a mániák imákba forgatott

beszéde álommá, igézetté lett.
Nem a tudat, egy dosszié dadog,
ha alfa-szinten vallatják a tények,
s lapjai között vihar kavarog.

Ez ám a lelki élet: reklamál a drog,
és furdall belülről egy véreb.
Életemből a halálra kinézek,

egyre mélyebb és édesebb a Rossz.
A jövő: valahol a halál, érzed?
Hisz nem az elmúlás, az önérzet a sok(k).

Könyvek és asztalok

Olykor össze kell szedni a fontosabb dolgokat.
S az egészet elpakolni, mert másra kell a hely.
Félrerakni, bedugdosni bizonyos lukakba,
ahonnan majd véletlen kerülnek elő.
Szinte életbevágó ügyek vesznek el hely- és időhiány miatt.
S mire adódik idő s lenne mód, a kedvünk megy el.

Ellenelégia

Benőtte a fű az elégiák billentyűzetét,
nem kedvez a kiszolgáltatottság
a búsongó monológoknak.
A föltárt és elnémult Világ mögött
nem táncol a pár a forgó márványon.
A műveltséget szégyen szövi át.
Bor ömlik a bibliára és ragacsosak az imák,
isten szétbomló, mocskos esőmadzaggal veri
a tájat.
OLLÓ CSATTOG A TRÓNOK FÖLÖTT,
FEJ NÉLKÜL ÉBREDNEK ALVÓ HATALMAK.
A versek sírnak, könnyeik kékek?
A sejtelmeket széthajtogatja egy mefisztói kéz,
s pénzdarabokat csomagol a mámor.
Szoborpark lesz a nagy elmék médiumából.
HA FÉLEK ÉJJEL, A FÖLDGÖMBBEL ALSZOM,
és dióhéjban őrzöm egy lány énjét,
hibbant és hűtlen a sötét, elmaszatol
és kétségbe ejt.
Unalmas már a kígyókon hegedülő szél.
TITKOK LÁNGOLNAK SZEMHÉJAK MÖGÖTT,
Hát műtárgy lett a nevem? Szégyenkezem, ha jól vagyok.

A felejtés elvesztése

                                    Cs. Tóth Jánosnak

Minden eszembe jut, ez fölösleges,
egyszer majd megromlik az emlékezet,
s csak vélt lényeg, mit veszíthetek,
ha túl telített, abból hiány lehet.

A halálomból hallok részleteket,
onnan majd biztos ráismerek,
a széteséstől zártabb leszek.
A felejtés is törékenyebb,

megérinti az érzékeket.
A tűrés is befelé reped,
még megemleget,

akkor igazán emlékezek,
ha szorongásom őrizetes.
El kell tenni. Ez természetes.

Nemlét-beliség

                           Hanzó Ildikónak

Szabadidő, ó, felborzolt óceán.
Gigantikus magányra nyílj!
Legyenek benned mimózák, medúzák,
de zene formájában.
Ne az elmúlás, az idő ellen indíts
háborút.
Repüljenek szerteszét
a mosdatlan mondatok.
Legyen legfőbb: a magunkhoz szólás,
a magunkra találás.
S Ott, Bennünk, találj (vagy teremts!) nyugalmat.
Mindig valaki helyett
szeretnénk örökkévalóak lenni, mintha
nem lennénk azonosak azzal, akik vagyunk.
Szabadidő, ó mindenható özön,
legalább ábrándként végy birtokba minket!

Múmia barna háncsban

                                                      Varga Imrének

Mintha síkba préselték volna,
csak kicsit gyúródik a tengerpart alá a homok.
Meg-megrándul a levegő, könny szárad a kaktuszokra.
Olyan ez a növényi sírdogálás, mint a halpikkelyek.
Egy sakktáblán ébredsz, csikó és bástya között.
Kattogó radarok járják be a pepita harcteret.
Csavarok hullanak jégcsapokra, kis kulcsok
zörrennek a királynő ölében.
A kamera megfordul, s látni, amint
rágördül egy üvegkompra, s a tat kettéreped.
Ez a beszéd. Megmerülnek szavaink, elúszik a látvány,'
mint szép plakát.
A veszekedés egy szoba. Súlygolyók gurulnak
a kopott parkettán, és gregorián hallik.

Járás

Mostanában úgy ébredek, hogy görcsbe rándulok.
Merő remegés, pánik számomra az ébrenlét. Csupa
kapkodás, megoldatlanság és megannyi restancia.
Jobb volna aludni mindig, persze akkor nem történne
semmi. De legalább maradna minden úgy, ahogy van,
nem válhatna rosszabbá.
Egyik vonatról le, másikra fel, s a végtelen poggyász,
amiből folyamatosan el-el marad valami. Egy-egy kesztyű,
sál, esernyő meg a külön csomagolt ceruzák és könyvtestek
szatyrokban és tasakokban, szakadt zakózsebek mélyén, kis
jegyzetlapok, radírok.
S a tárgyakon: felírt telefonszámok, mindenütt megbízható
kódok. Talán egyszer értelmet kap ez a végtelen
fáradtság, ez az örökös távoliét. Amikor azt álmodom,
hogy elhagyok valamit, kénytelen vagyok mindig
visszatérni oda, ahonnan elindultam, megkeresni, ami
elmúlt. Ez talán a felidézés, az újragondolás kényszere.
De hogy az egész bőröndömet odahagynám
egyszer, olyan még nem fordult elő. Pedig akkor lehetne
újrakezdeni.

A szökőkút keresztet vet

                                    Reflexek

Ébredés egybeesése delíriummal. Csupasz ón. A végtelen és a véletlen
egybefonva. Allűrök. Cápa szájában csákány.
Mozi. Egy barna kislány kezét fogom. Amikor két test összemelegszik,
egyre erősebb a vonzódás. Ilyenkor elkerül a baj. Ez volna az áhítat.
Énekszó és gyengeség… elhalasztott koncentráció.
Azután az egész rögzítést nyer. Elmeséled, amit átéltél.
Ha másnak nem, magadnak. Az együttérzés puszta beszéd.
Bár a szó nem íródik bele a levegőbe a kimondás során, (sem az
égbe) az elhangzás miatt élőnek, megragadhatónak tűnik.
Minden utalás megkülönböztetés. Ülsz a moziban, és látod
a valóságot, amint eltűnik.
Fenyves, felhőpaplanok, jáspiskaktuszok. Egy bábu.
Szitakötőnek öltözött színész.
Szigonyok törik át a testét, gladiátorok veszik körül.
Élő áldozat. A cápa egy kamionban fekszik.

Egy könyv levetkőztetése

                                                                        Pessoa-opus

Az azonnal idézőjelbe tett mondandó szertefoszlik.
Áttételes sokféleség. Lélekből kiszakadt, alábukó szimbólumok.
A befogadás kardinális, a programozottság marginális.
Állandó kötődés, ragaszkodás, valami tövestől kitépetthez.
Mi lehet az? Félő, hogy feltűnik, azaz: eltűnik.
Szárakból épült torony, szó-lécek, bütykös szárak.
Növényi „fáradtság”. Kicsomagolt szöveg.
Anapesztusok között nárcisz. Rezervált borzongás.
Kopoltyún át lélegző kottapapírok.
Dallam, Te tűnődsz el (tűnsz) kezeim közül?
Csupa tövis a dzsessz. Akupunkturás előadás.
A Látás (megértetés) és a hit egybenövése.
Rézből öntött képtelen. Az ősi exhibíció szobra.
Elalszol, megszabadulsz: Én.
Porrá tört individuum. Szétszedett nyugodtság, nyomorúság.
Fikció magakelletése: történet nélkül.
Sok-sok csíbor szövi a tavat. Csurom hormon a víz.
Tiszta íz. Matat.
Már az életben az elmúláson túli életet éli.
Kamasznak maradt próféta. Az önvád kitüremkedik a tudatból.
Úszó félsziget diszciplínák.
Bemászhatsz egy forgó hordóba, mint a szomorúságba.
A merengés egy szirom. A vágy eldugott szótövis.
Már mindegy. Az elmúlás orális. A szájon át jön minden.
A makulátlan stílus szétfeslik. Az őz „beszaladgál” az őszbe.
Bizarr rajz kerül elő. Kagylómintázatú medúza.
Üvegdobókockába feszített húrok: remegés.
Meleg, vörös hajszálak.

Tagadás-indigó

                                                                        Pszichikum

Ez a földi tér, s a test, amihez annyira ragaszkodunk.
Egy álomtalan súgólyuk.
A képzeletet veszi el tőlünk a változás, ami szabadságot jelentett.
Most látható, semmi sem létezett jobban, mint a képzelet (az agy).
Az értelem a léleknél is elevenebb fluidum.
Vagy mindez, ami most van, ez is csak elgondolás?
Az idő bebútorozása. Agyi fészkelődés, tanulás, túlcsordulás.

Szimptóma-prelüd

Imprinting (bevésés), habituáció (megszokás). Gátlás és gondolati mozgás. Járkálsz másik ÉNed agyában és szellőzteted a beidegződéseket. Azután egy új periódus jön: berzenkedés, organikus magyarázatok. Etruszk szobrok között a töprengés faváza.

A reggel és a szívószál

                                                                                 Balzsam

Ébredek: az agy berendezi önmaga képernyőjét, bekapcsolom az
asztalt, azaz belenyúlok (még fekve) a térítőre dobált könyvren-
getegbe, mennyi időréteg, egybenyitott könyvtestek, egymásba simult,
gyűrt újságok; az élet és az olvasás, mint lét.
Párbeszéd. Igen, ez a nap jól kezdődik, talán azért születtem,
hogy ezt a napot megérjem? Nem hiszem, de lehet.
A bennünk uralkodó nem éri el a kívülállót, olvasom, ez jár a
fejemben egész nap. Ahogy a szívószálat belenyomom a Reggel elne-
vezésű medúzaitalba és magamra kenem a balzsamot. Egy ásványt
forgatok a kezemben, miközben írom életem harmincadik fülszövegét.
A bennünk uralkodó a halál által éri el a kívülállót. Azt a teret,
ahol egymaga lehet végre.
Ahol egybevágó lehet (kongruens) önmagával.