FIATALOK

BALATONI MAGDOLNA

Tükörcserepek

A Baloldali Ifjúsági Társulás és a Homo Literatus Irodalmi Ügynökség középiskolai irodalmi pályázatán első díjat nyert pályamű. (A pályázatot a Pest-Budai Ifjúsági Kultúr Egylet és az Eurocontour Alapítvány támogatta.)

Komárom, június 18. 1842.

Kedves Barátom, Sándor!

Vagy inkább azon kellene kezdenem a dolgot, hogy vén bakának titulálom? De félre a tréfával: nagy örömmel emlékezem vissza közös sikerünk­re. Meg is becsülöm a képzőtársaságtól elnyert aranyakat, már amit el nem mulattunk From zsidó korcsmáros uramnál! Egyedül azt sajnálom, hogy a kettőnk közti barátság csak most, a tanév végére melegedett fel. De reménylem, hogy hamarosan ta­lálkozunk, s együtt leszünk – a három győztes – újra. Hogy szavamat ne felejtsem, Soma barátunk merre jár, hogyan van? Együtt járnak-kelnek, vagy Ő tán már el is hagyta Pápát?

Én magam egyenesen siettem haza kedves jó Anyámhoz. A kocsi folytonos zötykölődésétől el­csigázottan, késő éjszaka érkeztem haza, de idős Édesanyám ébren várta jöttömet. Mondhatom, nagy örömet szereztem neki eminentiás bizo­nyítványommal. Annál többet szomorkodik gyenge egészségi állapotom miatt. Folyvást fáj a mellem, görcsös köhögés gyötör, nem tudok aludni,-sokat szenvedek. Jó anyám azt hiszi, a pápai éles levegő és meszes víz a bajom. Kecskemétre, vagy Deb­recenbe akar küldeni, az ottani kollégiumba. Vály professzor uram is ezt javasolja.

Mennem kell, vacsorára jár már az idő, ha felénk járna, örömmel venném látogatását. Remélem Önt és Orlayt minél hamarabb színről-színre láthatom!

Őszinte híve:

JÓKAY MÓRIC

Június 19. 1842. esteli 9 óra
(szobámban, egy pislákoló gyertya lángjánál)

… szüntelen pokoli mellfájás gyötör. Egészen biz­tos az, hogy tüdővészben vagyok.

Azt hiszik nem látom, hogy Iványos doktor bácsi is csak a fejét csóválja halovány ábrázatom láttán? Egyre erősödik bennem a felismerés, hogy nem fo­gok már sokáig élni. Három évesen kicsin múlott, hogy mégse haltam meg, de most megint kerülget a Kaszás. Iszonytató félelem fog el, álmatlanul hánykolódva a sötét éjszakában. Újra meg újra megbénít a régi emlék, hogy halottnak hisznek, és elevenen kerülhetek a sírba. Ettől rettegek, álmat­lan éjszakáimon reményt vesztve fohászkodom az éghez: ó uram Isten, csak tíz esztendőt adj még élnem!

Nem kérek én tőled se gyönyöröket, se gazdag­ságot, csak azt, hogy engedj élnem.

Pápa, június 27. 1842.

Móric pajtás! Hamarabb megörvendezteti két cim­borája a képével, mint gondolná! Orlayval egy pár napot még eltöltünk itt Pápán, míg bizo­nyítványunkat kézhez vesszük. Magam július 5-én utazom tovább Dunavecsére. Csak úgy mint Soma, én is szüléimhez tartok. S ha nem lennénk alkal­matlanok, szívesen útba ejtenénk kedves barátun­kat.

Már előre örülök a találkozásnak, de remélem jobb bőrben lesz mint legutoljára. Most végre lát­hatom,az

Ön sokat emlegetett szigeti kuckóját is.

Isten vele, a viszontlátásig.

Őszinte barátja:

PETROVICS SÁNDOR

Kecskemét, október 5. 1842.

Kedves Sándor!

A komáromi napok óta nem találkoztunk, talán emlékszik, akkor Ön is azt javasolta, a kecskeméti kollégiumot válasszam. Ahogy Önök elhagytak minket, a kocka el lett vetve. Végképp Kecskemét mellett döntöttünk.

S most, hogy már egy hónapja itt vagyok és szinte újjászülettem, köszönetét kell mondanom Önnek és ha érdekli, elmesélem mi is történt ve­lem.

Már megérkezésünk viszontagságai sem voltak mindennapiak. Egy borús, zivataros napon értünk Károly bátyámmal Kecskemét alá. Az égszakadás elől egy tanyára menekültünk, és ott vártuk be csu­rom vizesen az ítélet idő elmúlását. Kocsisunk nem mert leszállni, azt állítván, hogy zsiványtanyára ve­tődtünk.

Egy bizonyos Gyenes Mihálynál, a városi mér­nöknél vagyok elszállásolva. Becsületes, nyílt szí­vű ember. Egy szobában lakom a fiával, Palival.

Nyurga, szőke fiú, egy évvel idősebb, mint én. Mérnöknek készül, az apja nyomdokába akar lépni. Ő kecskeméti legjobb barátom. Reggelente min­dennap követ emelgetünk testedzésként.

Házigazdám gyakran elvisz magával a gondjaira bízott kiterjedt erdőségekbe. Elkóborolunk a Ti­száig, a Szikra csárdáig. Kedves, egyszerű embe­rekkel ismerkedek meg.

Nem hittem, hogy ilyen élmény népmeséket hallgatni a bogrács tüze mellett, a szüretelésnél.

Igen jót tesz a kecskeméti levegő! Arcom piros színt kapott, enyhült tüdőm zihálása. Alig ismerne rám. Mióta elmúlt rólam a mellbaj, a világfájdalmas bolondságok, új vért, új szívet kaptam és kedvet a munkához!!

Itt végre jut időm a festészetre. Olajportrékat festek a házigazdám családtagjairól, osztálytársa­imról, szép hölgyekről.

Egy valami hiányzik számomra Kecskeméten: az önképzőkör. De ne féljen, nem hagytam föl az irodalommal, dolgozom egy darabon, amit a Nem­zeti Színház pályázatára szeretnék beküldeni; csak éppen nincs kivel megosztanom az írás gondjait.

Azonban elfogy előlem a papír: be kell zárnom levelemet. Bezárom édesanyám jókívánataival. aki azóta is nagy szeretettel emlegeti Önt. Fogadja a levegőkön keresztül baráti kézszorításomat:

JÓKAY MÓRIC

Pest, április 15. 1844.

Kedves, jó pajtásom, Marci! Minden elismerésem a Tied, Barátom. Nem csupán a Magyar Tudományos Akadémia részesítette dicséretben a munkádat; Bajza is kedvezően nyilatkozott. S mitöbb nemrég együtt ültem Vörösmartyval a Nemzeti Színház pá­holyában, és Ő éppen a tavalyi pályamunkákról nyilatkozva igen dicsért Téged. Mondhatom, örö­mömben majd leugrottam a páholyból.

,A zsidó fiú” valóban kiváló, hazafias munka. El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy én ve­hettem először kézbe. S meglásd, ez csak első je­les műveid sorában. Ölel igaz barátod:

PETŐFI SÁNDOR

Kecskeméti Kollégium július 23. 1844.
az utolsó tanítási napon (geográfiai óra előtt)

Utoljára ülök iskolapadban. Ezek az utolsó szavak, melyeket ezen az asztalon a naplómba firkantok. Végeztem. Elvégeztem a tizenhárom éves iskolai pályát. Holnap hazautazom, s lezárul életem egy nagy korszaka. Csak annyi jóakaróm legyen széles e világon, mint itt minden rendűek és sorsúak kö­zött volt, elég lesz.

Mint első eminens jövök ki az iskolából, vajon a világ micsoda kalkulust fog adni?

Pest, augusztus 22. 1844.

Marci Szentem! Régen találkoztam már veled, Te cudar! Aztán, azt is szeretném látni mit dolgoztál mióta nem láttalak? Nagyot gondoltam ám: egy ug­rásra meglátogatnálak a következő vasárnapon, ha nem okoznék ezzel túl nagy fáradságot kedves Édesanyádnak.

Délután, a Bécs felé menő gőzössel érkezem. Addig is, legforróbb öleléseim:

SÁNDOR

Komárom, február 24. 1845.

Kedves, jó Sándorom!

Most írok Neked Komáromból utoljára, márciusban Pestre utazom, hogy Molnár József irodájában ké­szüljek fel ügyvédi vizsgáimra.

Meg keli még ennek lenni a családra, de legfő­képpen Édesanyámra való tekintettel, de Te tudod a legjobban, kedves Barátom, ml a célom, milyen pályát akarok kezdeni. Magammal viszem éppen most befejezett regényemet a „Hétköznapok”-at is, és nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre. Va­lószínű, Szigligetiéknél fogok lakni, majd felkeres­sük egymást. Nagy szükségem lesz a segítségedre senkim nem lévén Pesten rajtad kí­vül.

Isten megáldjon! Leghívebb, szerető barátod:

MARCI

A szabad Pesten, március 15-én 1848.
(éjfél után fertály órával)

Nyugodhatnék, de nem tudok. Hogyan is fekhetnék ágyamban, mikor örömmámorban úszik mindenki, ki magyar ember!

Elérkezett végre a nagy nap, melynek fátumába mint egymáshoz láncolt fegyvertárs, mentünk Pe­tőfivel! Ahol egyikünk elesik, a másiknak is ott kell elesni! Egy reggeltől estig tartó fényes álom volt ez az egész! Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj!

Pest, július 15. 1848. délután 2 óra

Egy százados tölgyfa árnyékában ülök. Az utcán járókelők, öregek és fiatalok haladnak el mellet­tem. Sejti-e vajon egy is közülük mi az igazi bol­dogság, az igazi szerelem? Szeretnék felállni, szeretném azt kiabálni: emberek, szeressétek egy­mást ez az amiért érdemes élni! Akit én szeretek, aki a telkemet megérti – ahogy a gazdagok gyön­gyökkel, gyémántokkal árasztják el kedvesüket – én annak glóriát kerítek a feje körül. Akit én szere­tek az nekem nem rabnőm, hanem királynőm.

Az első nap óta szeretem. Ott kezdődött a Nem­zeti Színházban… mindenki beszélt, mindenki düh­vel követelte Táncsicsot, többen a padot verték és lábaikkal dobogtak…

ekkor szaladtam föl a színpadra, hogy onnan szóljak a néphez. Úgy amint voltam, rohantam fel térdig sárosán, behorpadt cilinder kalapom mellett egy óriási veres tollal. De egyszerre megtorpan­tam, egy tünemény állt előttem…

Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarorszá­gon. Ő levett a saját kebeléről egy nemzeti színű kokárdát, a szívem fölé tűzte, aztán szemem közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen…

Pest, augusztus 3. 1848.

Uram!

A leghatározottabban visszautasítom mindennemű rágalmát és rosszindulatú megjegyzését amit jö­vendőbeli hitvesemre tett! Fel nem foghatom, ho­gyan lehet ekkorát csalódni egy emberben, akit annyi éven át legjobb barátomnak vallottam!

Hát nem emlékszik már a sok vidámságra, bo­londozásra?

Hát nem Ön biztatott, dicsért pályám kezdetén?

Nem Ön vezetett be a pesti irodalmi körökbe?

Nem emlékszik már amikor egy szállást tartot­tunk, egymásnak szerkesztőtársai, bajtársai vol­tunk?

Méghogy ilyen nőt nem szabad elvennem! Hogy nem fog velem kezet! Épp Ön az, aki nem ért meg engem, aki ugyanolyan szenvedélyesen szeret, mint én?

Ha nem kötnének össze az elmúlt barátság em­lékei, bizonyosan párbajra szólítanám.

De kérdem én, mindez miért? Miből gondolja, hogy az Ön választottja különb, mint az enyém?

Miből gondolja, hogy az én nőm nem kísérne csa­tába, ha kell, száműzetésbe, ha kell, a vérpadra! Azt az enyém méginkább meg fogja tenni!

Mi kifogása lehet ő ellene? Mert színésznő? Mert gyermeke van? Nem értem.

Ha nem tiszteli benne a nőt, tisztelné benne a művészt, az anyát vagy bánom is én mit… de fő­képpen az én választottamat!!

Nyomatékosan felszólítom, vonja vissza a sza­vát, magam s hitvesem kinyújtott keze fogadja Önt. Ellenkező esetben azonban emlékét is szeretném szívemből kitörölni.

Az esküvő pedig meglesz, mert Rózáért szem­beszállók nemcsak Önnel, de az egész világgal!

Volt barátja:

JÓKAI MÓR

Pest, augusztus 10. 1848.

Tekintetes Asszonyom! Marci nagy veszedelem­ben van. Nem tudom, értesült-e róla, hogy fia a múlt héten, Laborfalvi Róza házában bejelentette, hogy feleségül fogja venni azt a nőt.

Kijelentése megdöbbentett, és mint régi barátja kötelességemnek tartottam figyelmeztetni őt, de mivel teljességgel eltaszított magától, végső elke­seredésemben kénytelen vagyok Önhöz fordulni!

Móric a vesztébe rohan. Laborfalvi Róza méltat­lan hozzá, egy ilyen nő mellett csak elzüllhet. Nem az a baj, hogy színésznő, de mindenki tudja: pénz­ügyei, szívügyei rendezetlenek, tizenkét éves le­ánya van…

Móric elfordult hatására a barátaitól, magára ha­ragította környezetét, s félő, hogy feladja hivatását és elveit is.

Nagyon aggódom érte, kérem mentse meg őt mielőtt túl késő lenne.

Őszinte híve:

PETŐFI SÁNDOR

Tardona, október 3. 1849.

Drága barátom, Sándor!

Őrültség… mire való egy levél ami sohasem lesz elküldve, amit miután megírtak rögtön el is tépnek…

Én megbocsájtok Neked, vajon Te meg tudsz-e bocsájtani? Mindketten vétettünk. Te hibáztál ab­ban, hogy szívviszonyomba, családi ügyeimbe be­leavatkoztál. De én is hibáztam, amidőn ezért a sérelemért mint szerkesztő bántottam meg a szer­kesztőtársat. Hanem hát a harag rossz tanácsadó, de a büszkeség még rosszabb.

Tudjuk mi mindketten, hogy a meghasonlás oka nem a politikai véleménykülönbség. Vagy jobban szeretném én Vörösmartyt mint Tégedet? Nem.

Magyarországnak összes nagy embereit együtt­véve sem szeretem annyira mint Téged. Hanem van valaki, akit még jobban szeretek, de Te is, Te is szerettél mást!

Még jobban bánt, amit utolsó találkozásunkkor mondtam, s erre még annyira sincs mentségem, mint az előzőre. Budavár bevételét ünnepeltük, csupa örömteli pohárköszöntők hangzottak el, s én magam sem tudom miért, poharat emeltem azokra, akik a szabadságharcban még ezután el fognak esni. Te a síri csendben így szóltál: „Köszönöm, pajtás, hogy rám köszöntötted a poharat!”

Négy hó múlva már ott voltál az általam felköszöntöttek dicső sorában.

Életem legkeserűbb hónapjait élem! Egy eldu­gott kis völgyben rejtezkedem, ahol a világnak nin­csen szája – mint egy bűnöző. Róza az egyetlen reményem a kijutásra…

Mennyire félreismerted Te ezt az asszonyt! Igaz és hűséges társam, Te is ezt mondanád, ha lett volna lehetőség megismerned.

Most itt kóborlók, járom a kimagasló sziklagerin­ceket tájképeket festeni a Bükk rengetegében. Még festékdobozomat is Rózának köszönhetem.

Írni nem tudok. Minek írjak? Hiszen azt sem tu­dom van-e még nemzet, mely olvas, s van-e haza odakünn? És mi még azt hittük, megfordítottuk a korszakot! Ezért áldoztad Te is az életed, s még oly sokan mások.

Gondolsz-e vajon rám odaátról? Nyújtod-e fe­lém a kezed? Ugye, leszünk újra barátok?

MÓRIC

MEGMENTETT OLDALAK

A nemrégiben, ötvenegy éves korában elhunyt költő e hátrahagyott verseit Juhász Katalin bocsátotta rendelkezésünkre

BALÁZSOVICS MIHÁLY

egyre tisztábban

csodával határos módon elkerülte
a végső zuhanást így szólt pontosan
a híradás álmomban mint gregorián
dallam mélyen az ébredésig ismételve
a szöveget a láthatatlan férfikórus
és az értelmezhető tárgyilagos szöveg
derékig-mellkasig kocsonyás pépben
majd kristálytiszta s áttetsző opálos
ragyogású vízben-oldatban állva
tempózó teremtmény lenne gyűrűzött
teste körül az iszony mint egy vizbehullt
kő-végtag a hullás végtelen folyamatában
a tudat tükör-hártyáját átszakítva
remegtetve újfent kisimulva ismétlődött
a dallam fennkölten ártalmatlanul
aztán jöttek a nappali virrasztók
homlokukra ragasztott füstölgő gyertya-
csonkkal összekulcsolt ujjaik között
hosszú ősz szakállszerűség lengedezett
homályosult a kép mai napig-percig
sem tudom hogy jós-tenyerükből sarjadt
ki ily hosszúra vagy elárvult-krisztusok
maradék ágyékszörzetét fonták rafináltan
csontváz-ujjaik közé de ez már a látvány
szempontjából mindegy a dallam egyre
tisztábban zümmögött szárnyalt lebegett
ellentmondást gondolást nem tűrve
emelte füstös ikonok magasságába egészen
az elképzelt szemhatárig
a megbabonázott elmét dallamokkal
behatárolt szféra-egére aztán ereszkedett
lassan pörögve mint a juharfa termése
az érzékelésen túlra a legbelsőbb szem-
határig hol a lét-nemlét már egy-
lendületből húzott vonal biztoskezű
egyenes ingázik mint megőrült révész
majdnem parttól partig az a maradék
értelem rész-egész ösztönegyensúlya
ilyenkor kellene fellázadni kiűzni
a szürkeállomány galaxisából minden dallamot
az ajkakkal megformálható értelmes
s értelmetlen beszédet a kimondás és a látvány
lehetőségét maradjon a csend
mint steril ősállapot de lelkem apró
kamrái ugyanúgy pulzálnak lüktetnek
mint szívemben a vér de ez a csökönyös
visszatérő gregorián dallam erősödik egyre
erősödik elkerülve a végső zuhanást
magába szippant a zümmögés ernyedésig
ébrenlétig folyamatosan semmisít meg…

mint levetett álom-cihák

két-háromdimenziós éjszakák
a vonagló fájdalom észen-túli
éjszakái kötvén az ebet a karóhoz
makacssága a hajlékony ruganyos
lét párnacsatája homokzsákokkal
körbebástyázott értelmes gondolat
még hallani távolról a puffanásokat
egy-egy felismerés lövedékbecsapódását
a gyolcsfehér altatókkal oltalmazott
nyugalmába aztán hallani hersenését
a zsákvászon anyagnak ahogy egy-egy
penge széthasítja hallani a hangokat
ahogy csorognak sejtelmesen arany-fénylőn
tudatod köré a homokszemek a zsákok
mint levetett álom-cihák már távolban
körötted s a homok betemet átcsordogál
megmaradt tudatod injekciók puhította
táguló-szűkűlő horizontján egyre
biztosabban mérhetnéd az időt a hátralévőt
az elmúltat apró gyermek ábrákat rajzolsz
a porba biztos kézzel visszanyesett
szárnyakat vércselábakat és tyúkosan lépdel
egy-egy szárnyalható emlék a megtörtént
valóság új dimenziójában logikátlanul
hazudtolja meg az igazságot felnagyítja
leszűkíti opál optikákon keresztül láttatja
mikró-részleteit az egyéni történelemnek
aztán kereket old a tolvajtudat
bizonytalan jövőben lábadozol boncasztalra
kiterített hófehér madár szemeid nem
látnak csak nagyobbodnak elviselhetetlenül
mélyülnek hogy beléjük zuhanjon a gyanakvás
mint az üvegezett lépcsőházba tévedt cinke
verdes riadalomtól vakon neki az áttetsző
üvegnek aztán jönnek a rosszak a jók egyre
sűrűbb ez a vonulás kinyújthatnád karjaidat
akár parolára markaidban hideg totem-tárgyakat
érzékelsz és sebkapcsokat élükkel zenélő
fényes gyönyörű hatalmas szikéket aztán
az injekcióstű alig érzékelhető bizonyosságát
lassan csók-hosszan hatnak a szerek madár-
csapatok mint esti-hajnali hamis áldás húznak
át megfontolt szárnycsapásokkal mély álomba
vitorlázó biztonsággal agyad régióiból
középre közép felé araszol a zsörtölődés a
felmentő gondolat közeleg az első menet vége
s gongütés nélkül vége szakad sötét csillag-álomba
hullsz rettegve-kívánva a következő menetet…

csíkos pizsamában

permetező lágy gondolat
aztán jégdarásan rádboruló
testedet-agyadat majdnem
a végső megoldásig a halálnál
rosszabb a tudatot sejtrészektől
sejtrészekig elhülyítő átlényegülés
mikró-idő faktorjai váltakoznak
az ébrenlét zenitjén tajgetoszi
választás kísért mint anyád
agóniájának szelleme de csitul
az elme ismét a permetező béke
kisimult csend gyolcsbatekert
elme egyszerű gondolat kórházi
ágyadon aszalt gyümölcsök illatát
lengeti feléd a formalinszagból
fecskecikkanással megidézett
gyermekkor s ahogy a gyönyörű
madár tökéletes reptéje agyad
tekervényeiben egy másik kontinensre
indul ugyanúgy ugyanannak az ősi
parancsnak bűvöletében lehetőséged
csíkos pizsamában kirebbensz
az evilági létből elvitorlázol
a város felett körbe-körbe
mint az álom mint a nyomtatóló
melynek éjszakára mindig angyal-
szárnya női s a személyre szabott
létet kitölti egy gyönyörű álom-
suhogás maga a lebegés-szárnyalás
valósága s megint az aszalt gyümölcsök
illata fehér lepedőkön kiterített
mozdulatlanság az aszalt-gyermekkor
görcsberándult nyitottszemű álma
személyen-túli fájdalom
visszavigyorgó valósága…

KÉPZŐMŰVÉSZET

SZABÓ GYÖRGY

Gianni Arde

A paradicsomi táj, Brianza festője

Seregnóban, e vidék központjában született (1937), és hogy ezt a Milánó fölötti városkát elérjük, Velencétől egy ideig síkságon kell ha­ladnunk nyugat felé. Az autópálya később dombok közé visz, majd – elhagyva Veronát s a nékünk Haynauról nevezetes Bresciát – há­rom sávon löki a kocsiáradatot a lombard met­ropolishoz. De nem szabad behajtani ennek vad utcáira, melyek már a dinamizmusért ra­jongó futuristák csodálatát is kivívták. A csönd, a szelídség világa a magyar katonadalban har­minckét tornyúnak megénekelt Majlandtól északra van, az Adda és a Lombro folyók kö­zött. Délen az óriási iparváros, északon az Al­pok – ez a vidék a Révai Lexikon szerint „régi morénákból áll, ahol kis tavak és berkek van­nak elszórva”.

A paradicsomi Brianza persze történelmi táj, itt őrzik a lombard vaskoronát, erre menekült Rőtszakállú Frigyes, valamelyik őrtoronyba zárva pedig az ellene lázadó vezér halt éhen. A komor emlékek mégsem tudják beárnyékol­ni. Pliniust vagy Leonardót épp úgy elbűvölte, mint Stendhalt, aki jó szemmel vette észre, hogy a zord fenségestől a lágy – lírai – hajlato­kig minden megtalálható itt, ahol a hófödte or­mok megférnek a pálmákkal; vagyis termé­szetességében maga a romantika.

Nem csodálkozhatunk hát, ha itt marad, aki ide született, s ide települ, aki csak teheti, fes­tő, szobrász. Közel a városi mecenatúra. Még- sincs por, bűz. A lankákon gesztenyeerdők meg parasztházak. Ha úgy tetszik, eszményi műterem az egész, csupa kellem és mégsem aléló, inkább betöretlen, originális. Fű, fa, virá­gok, tó, tér, elővillanó sziklák. Isten kegyelme lebeg e vidék felett. Kert, melyben háborítatla­nul sétálnak a múzsák.

A brianzai művekből éppen ezért hiányzik a Közép-Európában annyira megszokott brutá­lis. Jellemző viszont a harmóniára való törek­vés. Olyan plasztika él itt például (a mélyben szunnyadó etruszk szobrokkal együtt többezer éve), mely nem szenvedheti a tépettséget. Még fájdalmaiban is van artisztikum. Irtózik vi­szont a kuszaságtól, azaz mindentől, ami nem tisztázott. A táj prózájában, teszem azt, még Buzzatinál sem mutatkoznak kafkai ködgomolyok. Az arányosság, minden művészet alapja, még az absztraktok vásznain is feltételez vala­melyes befejezettséget, gondolái ívet, alfát és ómegát. Olyat, ami merengésre késztet, nem önmarcangolásra. Amit a saját szuverenitás megőrzésével lehet szemlélni. Ebből az észa­kitól (az Alpokon túlitól) kétségtelenül eltérő katarzis következik: látványosabb a színház, anekdotikusabb a regény, áriákra épül a zene. És egy olasz lány még a leginkább borús dal hatására se fog lúgkövet inni. A művészet vé­gül is élvezetünkre van, nemes örömmel szol­gál (mert szolgál), felvillanyoz és életerőt ad, akár egy pohár bor, vagy – vegyük Kosztolá­nyi hasonlatát – a pezsgő. Mindebben (hiszen itt is jártak elnyomó hadak ezer éven át) a szel­lem bölcsessége nyilatkozik meg, mely szíve­sen ernyed el, s enged a meghatódásnak, de nem olvad fel teljesen mégsem. Nem adja föl magát, nem veszíti el lába alól a talajt. Oda- fönn az égboltozat kék.

Ennyire individuális (ám reál-) közegben en­nélfogva nem juthat egyeduralomra semmi­lyen uniformis-tendencia. Az olasz avantgárd – a futurizmus – is annyiféle volt, ahányan mű­velték. Ahány ház, annyi szokás ma is.

E változatosságban persze mégis van, akarva-akaratlanul, valami közös. Nem a stí­lusjegyekben, természetesen, hanem a szelle­miségben. Giancarlo Vigorelli, akinek figyelő tekintete a Manzoni Intézet elnöki székéből az egész lombard kultúrát átfogja, a brianzai mű­helyről szólva egyszer így fogalmazott: „Az igazi kultúra gyökerei népiek; ezért igyekszem megértetni, hogy nincs kultúra gyökerek nél­kül.” Akár honi megállapítás is lehetne, ha a „gyökerek” szó politikai diszkreditációjától el­tekintünk, s a „népi” fogalmát sem kötjük össze szerencsétlen mozgalmakkal. Vagyis nem eszmetörténetinek vesszük, hanem de­mokratikusan emberinek. Hozzávéve a régió fáradhatatlan szervezőjének, a „Brianzai Füze­tek” költő-direktorának azt a megállapítását, miszerint „ahol élet van, igazság van”. Ennyi végül is elég ars poeticának, mivel nincs föld felett lebegő, kortalan személyiség, s nincs er­kölcstelen vagy életidegen művészet. Vigorelli és Cajani végül is nem mond mást, mint hogy van hic et nunc, és: kétszer kettő az négy. Ez nem ad teret se a szenvtelenségnek, se az életidegen spekulációnak. Ami errefelé talál­ható, az mind a tárgyiasból levonó alkotófolya­mat eredménye (erre példa Arde művészete is), mindig induktív, a részlegesből származtat­ja az egyetemest. Gyakorlat, melyhez nem fűz ideológiákat. Körülbelül ennyit jelent tehát a „népi” az olasz szószedetben: kisember- és szülőföldközelit, meleget, származás valamint irály nem szekértáborok ügye, hanem szemé­lyes ügy.

Minderre jó példa Brianzából Gianni Arde művészete. A hatvan felé közeledő festőt, szobrászt, keramikust, grafikust egész élete ide köti. Munkában edzett, vállas férfi. Self made man: amit elért, két kezével érte el. Most éppen a poétikus mértaniságba van belebo­nyolódva: pasztell háromszögek sejtelmes ki­sugárzása uralja a képeket, valami földöntúlit gyaníttatva.

A szülőföld tájképeitől vezetett az út idáig – azokat a munkáit annak idején (a hatvanas évek közepetáján, amikor az „absztrakton túli absztrakt”, az „alaktalan”, és a „nyitott mű”, a végtelenül értelmezhető volt a divat), az „élet­kedvelő neonaturalizmus” kategóriájába sorol­ták. A meghatározás, mint minden efféle, csak nagyjából jelöli meg, miről van szó. A „termé­szetelvű” bizonyára az árral szemben felújított látványfestészet visszahozására vonatkozott, s ezt Ardénál némi megszorítással el is fogad­hatjuk, hiszen nem ment el az elvonatkoztatás szélső határáig, a szem a formák, színek (és a már ekkor feltűnő vonalrend) együttesében ná­la fölfedezhet eget és földet, erdőt-mezőt, A tenger mindig közel van (1968) esetében még vízpartot is. Csakhogy ez mégsem azonos a látvánnyal magával, mihelyt eloldjuk magunkat a cím sugallta tartalomkereséstől („mit is ábrá­zolt a festő?”), az egész megáll mint elvont szín- és formakompozíció is. Mint nem „leké­pezett” (bár ilyen eredetű) alakzatok összessé­ge, melynél az „életkedvelés” a Natura által kí­nált spektrum derűjében nyilatkozik meg. A kettős (és Arde szándékától cseppet sem ide­gen) értelmezés lehetősége abból adódik, hogy a festő kétségkívül az előtte feltárulkozó- ból meríti ihletét, de a lelkét is beleviszi, ugyan­úgy, hogy Kandinszkij tette volt. (Sőt, a fő-na­turalista Zola is, történeteiben, hiszen nem érezte csorbulni a tárgyiasságot, ha „átfolyatta magán” az egészet.) Klee mondta, hogy „a művészet nem a láthatót reprodukálja, hanem láthatóvá teszi, ami nem mindig az”. 1969-től kezdve ezért minősítik Arde különös (ha aka­rom, absztrakt, ha akarom, tájkép) műveit „szellemieknek”, egy idea megtestesülésének – és ez jut el két évtized alatt a mértaniasba, ahol a látványelemek már alig érzékelhetők, s csak némi fényviszonylatrend marad meg (pél­dául egyik 1980-ból való képén).

Mára jellemző háromszögképein szembeöt­lő a műgond és a visszafogottság. Elérzékenyüléstől mentes, kiérlelt, végletekig átgondolt és summázó konstrukciók ezek. Az uralkodó jel, a háromszög, talpra állított bizonyosság, mely az ég felé tör; biztos építmény, mely léte­zésünk földhöztapadtságából indul, és száll aztán – egyre keskenyedvén – a végtelenbe, átfúrva megannyi sejtelmes, jobbára a szférák köreire emlékeztető fénygyűrűt. Ez a remény­kedő vonzódás a földöntúlihoz, a transzcen­dentális hite és sejtése, mely rögtön talányos­sá teszi ezt a ridegnek látszó „mértaniságot”, leginkább Mednyánszky Lászlóra emlékeztet engem. Ha megérte volna az elvonatkoztatás­nak ezt a vakmerőségét, talán maga is (rokon „természetelvűsége” miatt, hiszen mindennek mélyén a világszellem misztikus üzeneteit gya­nította, akárcsak – más módon, a „nap-út” által – Csontváry) ugyanitt köt ki. A kozmikusságnál, s a hőn áhított tökéletességnél, melynek kifejezéséhez – meglehet – elég már csupán egy-két sző. És hogy a lényeg (azaz isten) kí­sértésben mindig van ugyanakkor, az áhítat mellett, valami kihívó is. Angyali mellett diabolikus. Akár a szintúgy romantikus Madáchnál.

SZÍNHÁZ

BAY GYULA

Játszók közössége

Gondolatok a színházról

1990 novemberében, a Színész Kamara meg­alakulása idején – mivel engem mint nyugdí­jast már meg sem hívtak – írtam egy „hozzá­szólás”-t, ha már élőszóban nem mondhattam el véleményemet. Most az Ezredvég lehetősé­get adott, hogy akkori gondolataim – figyelem­be véve azt is, hogy közben elmúlt csaknem négy év – írásban megjelenhessenek.

1948-ban szereztem színészi diplomát, s fo­lyamatosan színpadon voltam nyugdíjbavonulásomig. Mint színész találkoztam remekmű­vekkel és fércművekkel, s a színpadon saját bőrömön tapasztaltam, hogy mi a különbség a kettő között. A színészi munka mellett írtam is, de csak első darabom kapott színpadot, azt is betiltották a harmadik előadás után. írtam négy rádiójátékot, de megint csak az elsőt mutatták be. Négy regényem közül is csak az első jelent meg. 1945 óta írom színházi tanulmányaimat, naplóimat.

Talán ezek után senki nem vonja kétségbe, hogy jogom van elmondani véleményemet a színházi életről-világról, amelyet kívülről-belülről alaposan ismerek. A gondokról, melyek mi­att most olyan a színház, amilyen, s amiért szinte egyetlen színész sem érzi jól magát színházában, kivéve a „kiválasztottak”-at.

Először is néhány mondatban vissza kell térnem a színészet hőskorára. Mert lám, a nagy idő alatt hová is „fejlődött” rangban a szí­nészképzés, a színiiskola. Tegyük fel hát az el­ső szentségtörő vagy megbotránkoztató kér­dést. Azzal, hogy a Tanodából Színiakadémia lett, majd az Akadémiából Színház- és Filmmű­vészeti Főiskola s végül a főiskola egyetemi rangot kapott, ez az „emelkedés” érezhető-e a színészpedagógiában, a tanítás színvonalá­ban?

A régi Tanodában a Nemzeti Színház legna­gyobb színészei tanították a színészmestersé­get. Egressy, Lendvay, Paulay Ede, Szacsvay, Jászai Mari és mások. Az Akadémián is olyan tanárok tanítottak, mint Pethes Imre, Odry Ár­pád, Abonyi Géza, Nagy Adorján, Kiss Ferenc. Említsünk meg két kitűnő rendező tanárt is. Hevesi Sándorra és Németh Antalra gondolok. Hogy az említett tanárok milyen hatásfokkal ta­nítottak, azt kiváló színészek sora bizonyítja, többet között Gobbi, Básti, Major, Apáthy, Vár- konyi, Somogyi Erzsi, Pécsi Sándor.

Az 1945 utáni Akadémián is főleg színészek tanítottak, ám tanítottak olyan nagy tehetségű rendezők is, mint Gellért Endre – aki egyéb­ként színészként végzett –, Nádasdy Kálmán és Hont Ferenc.

A két színiiskola egyesítése, tehát az Orszá­gos Színészegyesület Iskolája (itt végzett pél­dául Uray, Jávor, Fejes Teri) és az Akadémia fúziója után született meg a Főiskola a negyve­nes évek végén, de a döntő fordulat a hatva­nas évekre esik. Ekkor már a színész beszéd­tanár – Gáti József – mellett elsősorban rende­ző és igazgató-rendező tanárok tanítottak: Ádám Ottó, Békés András, Szinetár Miklós, Vámos László, Kerényi Imre, Szirtes Tamás, Várkonyi Zoltán, Simon Zsuzsa, Marton Lász­ló, Kazán István, Horvai István. A nyolcvanas évek közepén meghívták tanárnak a színész Avar Istvánt, Kállai Ferencet, Szabó Gyulát, Benedek Miklóst és Huszti Pétert.

Megkérdeztem a nyolcvanas évek közepén egy főiskolást, hogy tulajdonképpen mit is ta­nulnak ma a Főiskolán? A válasz: „Az osztály­ban magunk között megbeszéljük, hogy ki, melyik tanárnak udvaroljon aszerint, hogy a Víghez, a Madách Színházhoz, a Nemzetihez vagy a Tháliához akar-e kerülni diplomaosztás után.” Ilyen szempontból a színész-tanárok szóba sem jöhettek, hiszen a színész-tanár tarthat valakit tehetségesnek, ám le nem szer­ződtetheti. Ehhez csak az igazgató-rendezők­nek és rendezőknek volt lehetőségük.

Vizsgáljuk meg ezek után a színházi éle­tünkben jelentkező kontraszelekciót.

Az Aczél-féle káderpolitika színházi életünk­ben kétféle módon valósult meg. Egyrészt szilenciumokkal – mely a baloldaliakat is súj­totta másrészt azzal, hogy hitbizományba adta a vezető pozíciókat. A hatvanas évek kö­zepén megszüntették a „színész státusz rend­szerit az igazgatók javaslatára, amit termé­szetesen Aczél szentesített. Azóta a színész szerződéses viszonyban van színházával. Hogy a szerződés hány évre köttetik, és meghosszabbíttatik-e, ezt most ne vizsgáljuk. A lé­nyeg az, hogy ettől az időtől kezdve a színész kiszolgáltatottá vált, mint a magánszínházak idején.

Ugyanakkor az igazgatókat, rendezőket és főrendezőket meghatározatlan időre nevezték ki az állami szervek, s igazgatók maradtak ak­kor is, ha a színház csapnivalóan működött, az előadások sorozatosan buktak meg, vagy fél házak előtt gördült fel a függöny. A színház meghatározói az igazgató-rendezők lettek. Rajtuk állt, hogy kit szerződtetnek, milyen da­rabokat játszik a színház. Ez a vezető klikk még azt is elérte – önmaga védelmére! –, hogy kimondatott rendeletileg: „rendezni csak ren­dezői diplomával rendelkező egyén rendez­het”. Még a nyolcvanas években is csak az a színész rendezhetett, akit a vezető klikk ren­dezni engedett. A Madáchban például három színész szerzett rendezői diplomát úgy, hogy a színháztól fizetést kaptak, s ha főiskolai ta­nulmányaik ezt szükségessé tették, színészi feladattal nem terhelte őket a színház.

Néhány éve színészek is rendeznek már, s nem is csekély sikerrel. Az egykori tabu, úgy tűnik, már a múlté, és más is felismerte, hogy rendezőnek lenni nem művészeti, de hatalmi kérdés volt.

Mostanában gyakran hallom, hogy a múlt rendszerben kevesebb színház volt, mint ma. Vegyünk hát egy adatot: 1980-ban 33 színház működött. A látogatók száma 5 millió 600 000 fő volt, az egy fizető látogatóra jutó jegybevétel 26 forint. 1992-ben 46 színház működött, a lá­togatók száma viszont 4 millió 700 000-re csökkent, s az egy fizető nézőre jutó jegybevé­tel 140 forint lett.

A háború előtt hivatalosan 52 színházat tar­tott számon az akkori Kamara. Az 52 színház­ból a Magyar Királyi Operaház és a budapesti Nemzeti Színház volt állami színház. Az ország két reprezentáns intézménye, melyek kiadásait teljes egészében az állam vállalta magára. De a többi színház egytől egyig magánszínház volt, mint például a Víg, a Belvárosi, a Magyar Színház vagy a Király Színház. Jób Dániel, Bárdos Artúr, Beöthy László, Sebestyén Mi­hály és mások vezetésével, s bár olykor-olykor megesett, hogy a hírnevére valamit is adó vá­ros vagy polgármester közbenjárására egy- egy nagyobb produkcióhoz kapott valami szubvenciót az igazgató, lényegében a szín­ház maga tartotta el magát, s az igazgató vagy tönkre ment, vagy meggazdagodott.

Vegyünk egy példát 1943-ból, a miskolci Nemzeti Színházat, amelynek Földessy Géza volt az igazgatója. 1943-ban ez a színház elját­szotta a Hamletét Táray Ferenc, a budapesti Nemzeti Színház kiváló színészének vendég- szereplésével. Ment a Peer Gynt a fiatal Besse­nyei Ferenccel, a Sasfiók Fülöp Kató és Kiss Ferenc fellépésével. Gorkij Éjjeli menedékhe­lye, Herczeg Ferenc Bizánca, Kék rókája. A színház műsorán szerepelt a Bolond Ásvayné, de Ibsen Kísértetekje is.

Kedden, szerdán, csütörtökön próza, a hét többi napjain operett. De a Mosoly országéban Angyal Nagy Gyula, az Operaház tagja mint Szucsong; Patkós Irma vendégszereplésével a Cigánybáró. S ha Földessy nem hívott ven­déget, a szerződtetett tagok operett vonalon: primadonna Mátray Mari, bonviván Nagy Béla, szubrett Komlós Juci, aki egyébként színészi képességét bizonyította a Bolond Ásvaynéban, vetekedve Bajor Gizi alakításával, és táncos­komikusként Antalffy Ticska. Tegyük hozzá azt is, hogy Miskolctól semmivel sem maradt le Szeged vagy Debrecen, Pécs és Győr.

Az 52 színházból néhány a fővárosban és a nagy vidéki városokban működött. Ezek voltak az úgynevezett elsőrendű társulatok, melyek szinte egész évben egy helyen játszottak. De ez vonatkozik lényegében a másodrendű tár­sulatokra is. Ezek székhelye Kecskemét, Szol­nok, Fehérvár volt. Aztán említhetjük a har­madrendű társulatokat. Mutatóban soroljunk fel néhányat: Sopron, Eger, Hatvan, Kiskőrös, Nyíregyháza, Kiskunhalas, Cegléd. Ezek a tár­sulatok már utaztak. Egy-egy szezont két-három helyen játszottak végig. És voltak az úgy­nevezett daltársulatok – „dalizók”-nak is ne­vezték őket – igazságtalanul, mert nekik volt a legnehezebb sorsuk. Az ő besorolásuk a ne­gyedrendű színház kategóriája volt.

Ez a besorolás leegyszerűsítette a dolgokat, és tisztázott mindent a tehetség megítélése terén. A tehetséges színész, ha negyedrendű tár­sulatnál kezdte is a pályát, eljutott az elsőren­dűig. És fordítva: ha valaki protekció alapján fenn kezdte, de tehetségtelennek bizonyult, menthetetlenül lecsúszott a negyedrendűig.

1949-ben a színházak államosításakor örült az egész szakma. A kiszolgáltatottság helyett létbiztonságot kapott a színész. Az első idők­ben remekül is mentek a dolgok. Akkor még a társulaton belül el kellett viselnie a kritikát az adott vezetőnek. Akkor a színházak még nem az igazgatók tulajdonai voltak – anyagi kocká­zat nélkül –, hanem a társulaté. Ma más a hely­zet. Most némelyek az állam pénzén – nem a magukén! – úgy viselkednek és játszadoznak, mint egy magánigazgató.

Gellért Endrének vagy Nádasdy Kálmánnak – dolgoztam velük! – nem volt szükségük dik­tátort eszközök alkalmazására. Még az ötvenes évek elején, a nagy fesztiválok és színházi be­szélgetések idején szóba került a „diktatórikus rendezés” kérdése. Akkor egy nagyon okos, európai műveltségű vezető, aki ugyan súlyos hibákat is elkövetett, azt mondta: „A diktatóri­kus rendező lemond a társak segítőkészségé­ről, fantáziájáról, tehetségéről, vagyis a diktátor rendező saját magát szegényíti, hiszen az egy­nek tehetsége kevesebb, mint a társak tehetsé­ge.”

Ez ma is érvényes: a színház a játszók kö­zössége. Igazi felkészüléssel, kontraszelekció nélkül, belső kollektív felelősséggel és hozzáér­tő színi kritikával, néha úgy érzem, már-már új­rakezdve, lehet csak visszaadni a színházat a színésznek, és akiért a színész tudása, tehetsé­ge legjavát nyújtja, a közönségnek.

PÓR ANNA

Nagyvonalú nyitottság

Párizsi színházi esték

Ha olykor az évek során sikerül itt-ott néhány rövid napot Párizsban töltenem, akkor rend­szerint nem annyira a lebontottak helyén roha­mosan épülő, már a XXI. század felé tekintgető újszerű városrészeket látogatom, hanem job­bára a még megmaradt régieket; „az eltűnt idő nyomában” bolyongva ifjúságom emlékeit ke­resgélem. A színházi világban sem annyira az angolszász avantgarde vagy a Broadway-újdonságok vonzanak, hanem a jellegzetesen francia színházi tradíciók továbbélése, újjáéle­dése érdekel. Az évad klasszikus és modern francia sikerdarabjait, nagy visszhangot kiváltó színészi alakításai; mit tagadjam, a hajdan hí­res szép francia dikciót is keresem.

Igaz, kissé engedtem ebből az elvből ami­kor ezúttal, némi nosztalgiától vezéreltetve, egy se nem új, se nem régi, a hatvanas évek­ben keletkezett és napjainkra éppen már divat­jamúlt darabot; Frangois Billetdoux: „Com­ment va le monde, Monsieur? II tourne Môssiieu!” (Hogy halad a világ, Uram? Forog Uram!”) is megnéztem. A háborúba sodródott, csak a túlélést kereső kisemberek – egy fran­cia és egy texasi közkatona sorsát ábrázoló (kissé Brecht Kurázsi mamájának nyomdokain botladozó) darabhoz ugyanis hajdani kedves magyar ismerősöm, a francia chanson meste­révé vált Joseph Kosma (Kozma József) zené­je vonzott. A puszta létért minden galádságot felvállaló, ám végül mégis rajta vesztő, antihősökről szóló montázs keserű kicsengésű kép­sorait csak a tragikomikus irónia, a jó rendezés (Jean-Pierre Miquel) az ügyes homokzsák díszlet, a jó színészi játék (Jean Luc Moreau és Bruno Raffaelli), mindenek előtt pedig a föld­höz ragadt kispolgár „eszményeit” ironizáló chansonok mentik meg a teljes avittságtól.

Érdekes módon a korszerű, nagy amfiteatrumu Théâtre de la Colline-ban telt házat és bravózást találtam. A normandiai partraszállás ötvenedik évfordulójának megünneplése időszerűvé teszi a 44-es-45-ös történelmi témá­kat. A fiatalok tudni akarják hogy mi történt, az idősek emlékeiket élik újra. Így végül is még­sem bántam meg az ott töltött estét, mert ilyen­formán a maga módján mégis csak jellegzete­sen mai francia színházi produkciót láttam.

Két másik estén azután megtaláltam amit kerestem Francis Husternek a mai francia szín­ház ünnepelt és vitatott fenegyerekének fiatal csapata kirobbanó sikerrel játssza hosszú szé­riaelőadásokon Corneille Cidijét a Champs Élysée parkjában álló patinás Théâtre Marigny-ben. Öles plakátok hirdetik városszerte Huster nemes vonású szép fejét mutatva a „XVII. szá­zadi pompázatos kosztümökkel” az „utolsó nagy romantikus tolmácsolásban” előadott „halhatatlan remekművet”. – Merész vállalko­zás ez. Hiszen nem halványult még el Gérard Philipe legendává vált Cidijének emléke, Fran­cis Huster, a lengyel szülőktől származó fiatal színész merészen felvállalta a nagy kihívást. Maga rendezi a darabot és játssza a címszere­pet. Teljes szakmai vértezetben, karizmatikus átütő erővel jeleníti meg az eszményi hőst. Minden ízében kidolgozott alakításában kristá­lyos gyönyörű dikcióval, nemes hagyományos stílussal, gesztusrendszerrel mutatja be a ba­rokk lovagi férfiideált. És Párizs tombolva ün­nepli. Úgy látszik, percig sem zavarja őket, hogy idegen származású művész veszi győze­delmesen birtokba legszentebb nemzeti ha­gyományaikat. Az aranytól fénylő vértezetben megjelenő sugárzóan szép Cidi-alakkal egy egész korszak erkölcsi világképe jelenik meg a színen. Felejthetetlen a mórok ellen vívott csa­tát elmesélő (francia színészek örök próbatéte­lét jelentő) híres monológja a IV. felvonásban. Párizsban legendák keringenek erről a meg­szállott színházi emberről. Úgy hírlik, a nemrég elhunyt nagyszerű Jean Louis Barrault utódjául szemelte ki a tehetséges fiatal embert, rá akar­ta hagyni a színházát. Mások hiúsították meg a tervet. Művészi eredményei nyomán a kor­mányzat, vagy a város, később rá akarta bízni az egyik nagy színházat. Ám amikor Huster az újságok hasábjain azt nyilatkozta, hogy a pá­lyázat elnyerése esetén a jövőben ingyen akar­ja befogadni a közönségét a kultúra templo­mát jelentő színházba, a „bolondtól” megriadt honatyák visszavonták a megbízatást.

Az emelkedett légkörű Corneille előadásban nem minden szereplő tudott egyenlő mérték­ben megfelelni a magas követelményeknek. A minden várakozást meghaladó sikert követő prolongálásban (a 250. előadásnál tartanak) néhány már máshová szerződött színész he­lyett másokat kellett beállítani. A bemutatón egy híres idős művész segített feltámasztani a hiteles klasszikus előadásmódot. A veretes stí­lusra való törekvés fogja egységbe a játékot. Szerb Antalt idézve: Corneille hősei az önura­lom bajnokai. Darabjainak legszebb, mindmá­ig megrendítő részei azok a rövid, patetikus és kemény mondatok, amelyekben Corneille és rajta keresztül a barokk nagyszerű bátorsága és férfiassága ölt testet egy szó-gesztusban. Ez retorika… de nagyon szép retorika. Nos ez a „szép retorika” az alexandrin veretes, tökéle­tes deklamálása, a francia klasszikus színját­szás gyönyörű hagyománya, de egyben ve­szedelmes csapdája is. Könnyen válhat meg­merevedett üres pátosszá, modorossággá. Csak erre született, nagy tudással felvértezett színész tudja napjainkban hiteles szenvedél­lyel átfűteni ezt a kicsiszolt formát. Voltaire sze­rint „Corneille, ez a római a franciák között, a lelki nagyság iskoláját alapította meg”. Erre utalt Charles Dullin, századunk francia színját­szásának egyik óriása, amikor arra figyelmez­tetett, hogy ne próbáljuk „közvetlenné, maivá tenni a XVII. századi klasszikusokat; a vers, az alexandrin tökéletes előadása, az a »koturnos« amelyik emberfelettivé emeli ezeket az alako­kat”.

A francia dráma nagy századának egészen másfajta modern továbbélése, „Céliméne et le Cardinal”, egy szellemes Moliére „utánérzés”, arat két éve folyamatos sikert a Théatre Mont- parnasse-ban. A szerző, Jacques Rampal, a Misantrope szerelmi történetét játékosan to­vább gondolva, azt mutatja mi lett Alceste-tel és Céliméne-nel a szakítás után. A „jól megírt” darabban Moliére nyelvi fordulatait és korabeli magatartásformáit utánozva (kissé Weöres Sándor Psyche-jének módszerével) kettős fénytörésben, régi formák és mai rálátás keve­résével, Ludmilla Mikael és Didier Sandre szi­porkázó játékával (rendező: Bemard Murát) kel életre a két alak.

A több gyermekes boldog asszonnyá vált Céliméne-hez húsz év után váratlanul látoga­tásra jelentkezik Alceste, a bíboros, mert halá­los veszélytől félti volt szerelmesét. Az ifjúkori jellemvonások felerősödve bontakoznak ki előttünk. Céliméne varázslatos bájával, az élet örömeire nyitott erkölcsi normáival, most is kora társadalmának jellegzetes gyermeke. Ko­rábbi csipkelődő, gúnyoros kacérsága derűs, magabiztos harmóniává változott, szellemes természetessége még vonzóbbá teszi mint hajdanán. Még él benne a rendkívüli emberrel, Alceste-tel való találkozás emléke. Nem ment hozzá feleségül, mert képtelen volt rá, hogy a világtól elvonulva kövesse őt a magányba. A józan gondolkodású bájos asszony és az őrü­letig aszketikus erkölcsi követelményeket han­goztató Alceste szellemes pengeváltásának drámai csúcspontján a főpap egyházi átokkal, „kiközösítéssel” sújtja „erkölcstelen élete mi­att” Céliménet. Egy vitriolosan gúnyoros jele­netben az őrjöngő Alceste „gyóntatással” pré­seli ki belőle nem létező „szörnyű vétkeit”. Cé­liméne végül úgy nyer bűnbocsánatot, hogy a megtörtén szerelmet valló bíborosnál minden héten gyónásra fog jelentkezni. Az asszony végül kimondja, hogy a könyörtelen erkölcsök­kel jelentkező elfojtott vágyak az ifjú Alceste esetében szeretetet és szánalmat keltettek benne, de hatalommal felruházva életveszé­lyessé válik ez a jelenség.

A szerző tehát az évszázados titok megfej­tésénél, hogy mit is akart ezzel a tragikus, vagy komikus személyiséggel Moliére, úgy lát­szik Lamartine véleményét fogadja el, aki sze­rint Moliére azt a kérlelhetetlenül tiszta típust akarta pellengérre állítani amelyből később a Robespierre-ek kerültek elő. Rampal és vele a néző is, Céliméne igazsága mellett teszi le a voksát. A tétel meggyőző letéteményese a francia eleganciát és női bájt megtestesítő tö­kéletes Céliméne: Ludmilla Mikael. Ez a francia színjátszás magasiskoláját produkáló művész­nő sugárzó intellektus; egy TV interjúból kide­rült hogy mellesleg aktív békeharcos is; ha emlékezetem nem csal ukrán (vagy más kelet-európai szláv) szülők gyermeke. A Gare Montparnasse hatalmas felhőkarcolójának a tövé­ben máig szinte változatlan hangulatú Rue de la Gaité jeles színházában „a legjobb színész­nőt” kitüntető színházi nagydíjjal jutalmazott kamaradarab ismét csak arra figyelmeztet, hogy a mi közép-kelet-európai fertályunkról származó művészek milyen jellegzetesen fran­cia értékeket produkálva olvadnak be Párizs művészeti életébe. Eugéne lonesco „Kopasz énekesnődének előadása az aprócska Huchette Színházban évtizedek óta ugyanúgy hozzá tartozik a Quartier Latinhez, mint a St. Michel szép kútja. Mint ahogyan a városhoz tartozik évek óta a Peter Srook-nak nemzetkö­zi művészekkel játszó színháza is.

*

Azt hiszem ez a nemzeti hagyománytiszte­lettel egyetemben is minden külső tehetséget befogadó évszázados nagyvonalú nyitottság teszi változatlanul izgalmassá Párizs öntörvé­nyű művészeti életét.

MÚLTUNK

ROZSNYAI ERVIN

Szilánkok

Katinak

1.

A műfordításról megírták már, hogy önfeláldo­zást kívánó mesterség. Az irodalomtörténet alig vesz róla tudomást, a világirodalom szinte egyáltalán nem. Pedig, aki valaha is próbálko­zott vele, tudja, hogy sokszor nehezebb, mint eredetit írni. És a mi műfordításirodalmunk – ezt is megírták már – az elsők között van a világranglistán; jelesebb okául szolgálhatna a nemzeti önérzetnek, mint a szittya származás vagy egyéb zoológiái ökörségek. Kiváltképpen akkor, ha a fordító túlszárnyalja ügyfelét, mint teszem azt, Arany János magát Shakespeare-t a Hamletnek ebben a sorában: „Rohadt az ál­lamgépben valami.” Angolul: „Something is rotten in the State of Denmark” – azaz „Rohadt a dán államban valami”. Hát melyik jobb?

Vajon saját nemzete érdeme szerint becsüli a fordítót? Arany, Babits, Tóth Árpád vagy a Coriolanust tolmácsoló Petőfi, hogy csak a legnagyobbakat említsem – őket még úgy- ahogy jegyzik. De ki tartja számon például Gá­bor Andor remeklését, a Mirèio-nak, Mistral provanszál nyelvű eposzának orgonazengésű magyar változatát? Vagy ki tud Soltész Gás­párról? A nagyszerű művészről, akinek a Rókafi-t, Goethe Reineke Fuchsát megszólaltató hexameterei fénylőbbek a német versezetnél (már csak azért is, mert a német nyelv körülbe­lül annyira alkalmas a hexameterre, mint a medve a keringőzésre, a magyar viszont hajlé­konyán belesimul bármilyen versformába, ha avatott mester bánik vele), s akinek mégsem jutott hely a nemzeti tudatban, még a Világ- irodalmi Lexikon „Goethe” címszavában sem.

Mindez asszociációként jutott eszembe, pusztán azért, mert Bandi bácsira gondoltam, ő pedig ebben a szupergazdag magyar műfor­dításirodalomban is a legelsők között van, Lope de Vegá-i szerintem jobbak az eredetinél, érdemes lenne visszafordítani őket spanyolra, persze csak akkor, ha akad olyan spanyol anyanyelvű költő-műfordító, aki méltó Bandi bácsihoz. És miért jutott eszembe Bandi bá­csi? Azt hiszem, azért, mert nagyon szomorú vagyok mostanában, szeretnék egy kis vidám­ságot, szeretnék valami másra gondolni, leg­alább képzeletben kivergődni egy félórára a födelemből, amely szájig ellep bennünket, és Bandi bácsi, szegény, olyan volt, hogy csupa vagy majdnem csupa vidám dolog él róla az emlékezetemben.

Furcsa, hogy bácsinak mondom. 58 éves volt, amikor egy ismerőse telefonon nyájasan megkérdezte: „Hogy van a gyomorrákod?” Mindenki tudott a rákjáról, csak ő nem. Addig legalábbis. Még abban az évben meghalt. Én e pillanatban idősebb vagyok nála, és úgy lát­szik, ez most már mindig így lesz. Nekem ő mégis bácsi. Hány éves lehettem? Ha nem té­vedek: húsz, amikor megismertem. Vagy hu­szonegy. Az időbeli mezsgyét, amely a távoli múltban húzódott közöttünk, nem akarom át­lépni, nem is tudnám. Nekem ő Bandi bácsi lesz, amíg világ a világ; ha megérném a száz­húszat, az 58 évével akkor is ő lenne az idő­sebb.

Helyretette egyszer egy nagy butaságomat, így lettünk jóba. Az történt, hogy Foscolót for­dítottam kedvtelésből és unaloműzőnek a kul­turális társaság székházában, ahol részint a cég stencilezett értesítőjének munkatársaként loptam a napot, részint a levélhordó és kifutó­fiú tisztét töltöttem be – szóval munkaidőben, valakinek a szabad asztalához telepedve, be­lemerültem a „Hantok” fordításába (ezt a ma­gyar címet adtam az olasz költő kétszázkilenc­venöt soros művének, a Sepolcri-nak), amikor valaki a vállam fölött áthajolva megszólalt: „Hantok – jó, de mért nem tartod tyabályotyan a ritmutyt? Fotykolo nem örülne ennek, fiatykám.” Észre se vettem, mikor állt mögém Ban­di bácsi; meg se kérdezte, mit csinálok, elég volt egy-két sort elolvasnia a szövegemből ah­hoz, hogy fölmérje, miféle kontárkodás folyik itt, ki a kárvallott költő, és mi lenne a helyes eljárás – majd sajátos gügyögésével tudomá­somra hozta felismeréseit. (Ez a szándéktalan beszédhiba illett az egyéniségéhez, szinte a jelképévé vált.) Újrakezdtem a fordítást, be is fejeztem. Nem tudom, nagy kár-e, hogy ké­sőbb az egészet elvesztettem, de azért sajná­lom; Bandi bácsi sem nyilatkozott róla annyira elítélően, mint az első próbálkozásról.

Volt még egy hasonló esetem. Lefordítottam Alfréd de Vigny nagy versét, a Mózes-t, úgy éreztem, sikeresen. Elbizakodottságomban megmutattam Bandi bácsinak, előre gyakorol­va a szerény mosolyt, amellyel nyugtázni fo­gom elismerő szavait. Bandi bácsi egy pillan­tást vetett művemre. „Mért tyináltad rövidebbre egy tyótaggal?” Átfutotta. Visszaadta. „Egyéb­iránt…” Bővebb magyarázatokba nem bocsát­kozott, én meg álmélkodásomban elfelejtettem megkérdezni, mit jelent az „egyébiránt”. Hon­nan tudja, hogy rövidebb, nincs is nála az ere­deti! Az ám; csakhogy a fejében megvolt.

Hány nyelvből fordított Bandi bácsi? Alkal­masint maga se tudta, tán még azt se, hány nyelven tud egyáltalán. Amikor megkérdeztem, bizonytalanul válaszolta: „Hát, Európában ne­migen tudnának eladni.” Volt az vagy tizenkét nyelv is – nem számolva a holt nyelveket. És mindegy, milyen szöveg: próza, vers, dübörgő klasszikus ütem vagy szivárványos szürrealista szóbuborék, akármi. Egyszer váratlanul állítot­tam be a lakására, éppen diktált, nyitott könyv­vel a kezében járkált le-föl. „Ülj a helyedre, ma­radj csendben, és ne szólj senkinek arról, amit láttál. Babits azt mondta, Joyce (Ulyssesének a lefordításához egy tucat fordító tíz évi munkájá­ra lenne szükség. Én lefordítom egyedül hat hét alatt. Csak nem kötöm senkinek az orrára. Azt fogom híresztelni, hogy két évtizedig dol­goztam rajta. Akkor mindjárt jobban becsülik, nem?” Bandi bácsi kuncogott, nagyon büszke volt a ravaszságára. Ma már ugyan nem az ő Ulyssesét forgatják, hanem Szentkuthy Mikló­sét, és abban sem vagyok biztos, hogy Babits pontosan úgy nyilatkozott-e, ahogyan itt idéz­tem. De a tény, az tény: Bandi bácsi hat hét alatt lefordította az irgalmatlanul hosszú köny­vet, amelynek én, bár évek óta olvasom, képte­len vagyok a végére jutni.

Bandi bácsi néha ide-oda cikázott a nyelvek között. Hogy Petőfit fordított németre, abban még nincs semmi különös (mit beszélek, már hogyne volna), hanem olyasmi is előadódott egyszer, hogy a Bandiéknál megszokott népes vendégseregből valaki lefordíthatatlannak vélte Szabó Lőrinc egyik versét – erre Bandi átment a szomszéd szobába, és egy negyedóra múlva visszajött a vers német fordításával. Esetleg az angolt is megcsinálta azalatt? Meg a vendet és a hottentottát? Minden elképzelhető.

Igazából a Faustot szerette volna lefordítani, erről ábrándozott. Sohasem jutott rá ideje. Rengeteget dolgozott, két kézzel szórta a te­hetségét, mint mulatós arisztokrata a vagyo­nát. Tehetségét herdált pénzért. Mire kellett ne­ki a pénz? A vendégeire, a csütörtöki fogadó­napjaira? „Tudod, észrevettem, hogy a felesé­gem mindig megelőz a pénztárakban. Bemegy előttem a szerkesztőségekbe, a kiadókba, és felveszi a honoráriumomat. Én erre, mit gon­dolsz, mit eszeltem ki? Különféle álneveken dolgozom, van már egy csomó álnevem. Mos­tanában sok új, tehetséges műfordító tűnik fel a lapokban, majdnem mindegyik én vagyok. De senkinek egy szót se!” Diadalmasan villan­totta rám a szemüvegét, olyan elégedettséggel az arcán, amilyet akkor érezhetett, ha rábuk­kant hirtelen a bujkáló kincsre, az idegen vers pontos magyar mására. És vélhetőleg azért osztotta meg velem a titkát, mert kellett neki valaki, akinek eldicsekedhet a ravaszságával – amely, tárgyilagosan szólva, vetekedett az én műfordítói babéraimmal.

Ez a páratlan ravaszság máskor is megnyilvá­nult. A 15-ös buszon utaztunk egy téli napon, fel­száll a Kálvin téren egy magas, testes, szemü­veges úr, sötét felöltőben, sötét kalappal. „Szer­vusz, Bandi!” „Á, tyervuty, tyervuty! – motyogja Bandi szórakozottan, láthatólag nem tudja hová tenni az ismerőst. – Hát hogy vagy, hogy vagy?” „Köszönöm, megvagyok – nyugtatja meg Bandit az ismerős. – Most jövök a rádiótól, találkoztam a Margittal.” „A Margittal? Milyen Margittal?” „Hát a feleségeddel.” „Ja, igen, a feletyégemmel. A rá­diónál… – Bandi mintha elkomorult volna egy pil­lanatra. – Na éty hogy vagy egyébiránt? Mit újtyág az üzemben?” „Az üzemben?” – csodálkozik az ismerős. „Úgy értem, a munkahelyeden.” „A mi­nisztériumban?” „Persze, hát ott dolgozol, nem? Ugye könyvtároty vagy ott?” „Nem, államtitkár.”

Miután az ismerős leszállt, Bandi bácsi tájé­koztatott. „Tudod, nem jöttem rá rögtön, hogy ez a Bóka Laci. Azért tettem föl neki kereszt­kérdéseket. Hogy mi újság az üzemben. Vala­hol csak dolgozik! Hanem ez a Margit… Meg­int megelőzött, és amilyen feledékeny vagyok, a rádiónál elfelejtettem álnevet használni.”

Bandi bácsi a székházunkban tevékenyke­dett, ugyanott, ahol én, azzal a jelentős kü­lönbséggel, hogy ő igazán tevékeny volt. Rendszerint a manzárdszobában tartózkodott, Erzsiké és lluska társaságában. Iluska veréb arcú, törékeny, hervadó özvegyasszony volt, nyomdafestéktől maszatosan a stencilgépet tekerte naphosszat; Erzsiké pedig a himlőhe­lyes vénlány, aki egész életét grafikus bátyjá­nak szentelte, az írógépet verte kifogyhatatlan energiával. Ha lélegzetnyi szünethez jutott, a bátyjáról beszélt, néhány metszetét kiszögelte a falra, tényleg szépek voltak – vonuló töme­gek, tömbszerű munkásarcok, kicsit érződött Masereel és Käthe Kollwitz hatása. Bandi bá­csi gyakran diktált Erzsikének, s ez nemegy­szer lélegzetellálító mutatvány volt: magam lát­tam, amint egy keresztrímes szakaszokból ál­ló, elég hosszú Tvardovszkij-verset mond gép­be kapásból magyarul, húsz-huszonöt perc alatt elkészült vele. Dalszövegeket is fordított, a Bugyonnij-indulóból lett egy kis galiba, ki­vonták a forgalomból. Bandi bácsi szövege ugyanis így hangzott: „Ha netán e hazába / betör újra a kába, / Vorosilov, a hős, jelet ád, / s hara-gossria-óvalavö-rösslobo-góval / megy a régi Bugyonnij-brigád.” Remekül pat­tog, szó se róla; nem a ritmussal volt baj, ha­nem azzal, hogy a „kábá”-t Bandi bácsi főnév­nek szánta, ám a rosszindulatúak Vorosilov jelzőjeként értelmezhették,

A manzárdszobába vittem fel Bandi bácsi­hoz a kiugró arccsontú, tatárképű, lógóbajszú költőt, aki néhány évtizeddel később a magyar emigráns-irodalom „nagy örege” lett, akkor azonban ez még nem látszott rajta. A portás tisztázatlan okokból hozzám küldte; így hát a bemutatkozás után nekem nyújtotta át megte­kintésre friss, ropogós versesfüzetét. Régi ne­ve a címlapon átragasztva az újonnan válasz­tott névvel, ezt fogja viselni „nagy öreg” korá­ban is, de a ragasztás nem volt tökéletes, át­ütött alóla a turáni küllemű szerző eredeti, né­met hangzású neve. Átlapoztam a füzetet, az egyik vers utolsó szakasza mélyen emlékeze­tembe vésődött. „Ibn ben Akiba legyen tevé­led, / a jó nem ellensége a jobbnak, / és ne feledd: ha kipipikéled / és kirázod, utána el ne dobjad.” Nos, voltak ezzel a szakasszal prob­lémáim. Először is, mi az, amit kipipikélek? Tudtommal nem ugyanaz, mint amivel pipikélek, a kettő lényegesen különbözik egymástól, és ha a másodikról még el tudom is képzelni, hogy eldobom – bár nem örömest tenném –, azt már nem, hogy kipipikélem, sem pedig az elsőről azt, hogy eldobom. Továbbá: mi az, hogy „ibn ben Akiba”? Valaki vagy „ibn”, vagy „ben”, egyszerre a kettő nem lehet – olyan ez, mintha Petrovicsfinak vagy Petőfievicsnek hív­nék egy régebbi költőt, akiből sohasem lett „nagy öreg”. „Menjünk fel Bandi bácsihoz” – ajánlottam ennélfogva rabbi Akibának, ahogy a kacagányba kívánkozó etelközi atyafit ma­gamban elneveztem.

„Tyóval te költő vagy?” Bandi bácsi higgad­tan méregette a bajuszként fungáló varkocs- utánzatot, sok mindenhez hozzászokott a mű­vészvilágban. Belekukkantott itt-ott a versesfü­zetbe, félretette. „Minden tyütörtökön baráti összejövetel van nálam, gyere el, majd megbetyéljük, mit tehetünk érted.” Ezzel a maga ré­széről befejezte volna a kihallgatást, de a költő nem vett tudomást róla. „írtam én egy regényt is” – jelentette be szokatlanul mély hangján, amely szinte kilógott a kis padlásszobából. „Regényt? Nagyon érdekety. Milyen időben ját­szódik, a jelenben?” „Nem a jelenben.” „A múlt­ban?” „Nem a múltban.” „Á, tehát a jövőben.” „Nem a jövőben.” Ez már a hidegvérű Bandi bácsit is kezdte megviselni: „Se a jelenben, se a múltban, se a jövőben? Akkor milyen idő­ben?” „Képzelt időben. Szörnyen lerántották a lapok!” Úgy mondta, mintha azt újságolná, hogy tegnap vette át a Nobel-díjat a svéd király­tól. „Nagyon érdekety – ismételte Bandi bácsi fegyelmezetten. – Hát tyak gyere el valamelyik tyütörtökön.” Ám Akiba még mindig nem látta elérkezettnek az időt a távozásra. „Kéne nekem egy asszony” – közölte teljesen váratlanul. „Egy attyony? Minek az neked?” „Hogy admi­nisztráljon engem. Kéne egy asszony, aki ad­minisztrál.” „Egy attyony… Gyere el valamelyik tyütörtökön, a feletyégem, a Margit, majd kerít neked attyonyt.” „Az jó lesz. Csak nem tudom, mit fog szólni hozzá a feleségem.”

2.

E párbeszéd után, amely valóságos, nem kép­zeletszülte személyek között folyt le – szóról szóra úgy, ahogyan itt olvasható-, nos, a törté­nelmileg abszolút hiteles és híven reprodukált párbeszéd után hadd forgassam az emlékezés színes reflektorait egy másik valóságos sze­mélyre, aki már eddig is sokat izgett-mozgott a bedíszletezett színpadon: élő-e, holt-e, nem tu­dom, de valaha élt, arra bizonyítékom van, és magam lévén az a személy. A következőkben tehát arról szeretnék beszámolni, hogy mi min­dennel traktáltam Bandi bácsit, amikor – talán mert nem volt gyereke – egy félszeg apa rejtőz­ködő gyengédségével rólam, a barátaimról, a mindennapjaimról tudakozódott. Elmondok néhány apróságot, főleg vidám történeteket, azokban lelte kedvét leginkább, azokat idézem fel én is a legszívesebben.

Melyik is volt életem legvidámabb időszaka? Várjunk csak: a pontosság kedvéért mondjunk talán viszonylag legvidámabbat, vagy viszony­lag legkevésbé… hohó, álljon meg a menet, nem panasznapon vagyunk. A legvidámabb idők kétségkívül azok voltak, amikor Juci és Jóska fogadtak magukhoz, nem sokkal a há­ború után. Fiatal házaspár, az illegalitásból is­mertem őket, a házasságkötésükkor Jucinak, mivel hiányzott még egy kis ideje a nagykorú­sághoz, én írtam a szülői beleegyezést. A Szi­gony utcában laktunk, nem vetett fel minket a jómód, előfordult, hogy öt szem mogyorót osz­tottunk háromfelé, azt vacsoráztuk. Jóska gyár­ban dolgozott, a gépeket kaparták ki a romok alól, napi egy tányér adómentes leves volt a nettó jövedelme; mi Jucival bejártunk az egye­temre talicskázni, bizonyos óraszámú romelta­karítást kellett teljesíteni a felvételhez. Szóval anyagilag nem álltunk valami fényesen, ezért mindenféle üdítő szellemi ténykedéssel igye­keztünk gondolatainkat néhai paprikáskrumplik fájó emlékéről célszerűbb irányokba terelni. Egy este például kitömtem magam két gumi­labdával, Juci megkötötte rajtam pettyes ég­színkék fejkendőjét, úgy álltam ki a nyitott ab­lakba, miközben házigazdáim a szomszéd ab­lakból, a függöny mögül lesték a fejleménye­ket. Jön egy pasas, lepisszegek neki (az első emeleten laktunk). Felnéz, magára mutat, aztán énrám a magasba. „Fölmehetek, kislány?” Mu­tató- és hüvelykujjamat összedörzsölve jelzem, hogy ingyen nem. A pasas kérdő mozdulatot tesz: „Mennyi?” Többször egymás után szét­nyitom mind a két kezemet: „Száz.” A pasas sajnálkozva a zsebére üt, annyi pénze nincs, visszamutat: „Ötven.” Juci és Jóska csuklanak a röhögéstől. „Ha nincs pénzed, mi a francnak molesztálsz egy védtelen nőt?” – méltatlanko­dom a tőlem telhető legmélyebb basszushan­gon, jó hangosan, hadd hallja az utca. A pasas szétnéz, nem érti mindjárt, honnan jön a hang, aztán iszonyatos káromkodások közepette, öklét rázva el.

„Mityoda infantility marhák voltatok – állapí­totta meg Bandi bácsi alig titkolt elismeréssel. – Sok ilyen bárgyúság szárad a telketeken?” Érdeklődésétől vérszemet kapva, elmeséltem egyéb kalandjainkat is, a dohánnyal, a mikro­fonnal és Adolffal.

A dohányt félkilós átkötött kekszesdobozban hozta haza Jóska, valami különmunkával kereste (zsákokat segített lerakni egy élelmi­szer-spekuláns kocsijáról). Cigarettahüvelyt is hozott vagy háromszázat, meg kettő darab töl­tőt. A töltő – nem hiszem, hogy ma még hasz­nálnának ilyesmit – cigarettaalakú fémhenger, szét kell nyitni, egyenletesen beleszórni a do­hányt, fémpálcikával lenyomkodni, aztán rá­húzni az összecsukott hengerre a hüvelyt, tu­dományos néven hülznit, és beletolni a fém­pálcával a rúddá préselt dohányt. Egyszerű, legalábbis látszólag. Valójában kifinomult mű­vészi érzéket igényel, mert ha sok a dohány, elrepeszti a hülznit, ha kevés, kipereg belőle. A kényes műveletet ketten végeztük a konyha- asztalnál Jucival, Jóska szintén ott ült, de nem vett részt az érdemi munkában, csak tette a maliciózus megjegyzéseket, valahányszor egy hülznit használhatatlanná silányítottunk. Juci kifakadt: „Mit kritizálsz, inkább csinálnád te is.” „Az én feladatom a szellemi munka – felelte Jóska méltósággal. – Kiszámolom, hogyan fo­gunk meggazdagodni. Egyébként is csak két töltő van.” Amíg mi a hülzniket rongáltuk, ő va­lóban számolt. Keze alatt a számok szárnyakat kaptak, délibábos magasságokba röppentek, berepülték az aranyló horizontokat. „Ha ezt az adagot eladtuk, veszünk a pénzen kétszer ennyi dohányt meg hülznit. Ha csak minden másodnap, vagy nem bánom, harmadnap duplázzuk is meg az árut, egy hónap múlva elutazhatok Debrecenbe egy zsák príma dohá­nyért. Félév se telik bele, és vagonnal hozhat­juk a dohányt Pestre. Holnap megérdeklődöm a MÁV-nál, mennyiért tehet vagont bérelni.” Gondolatban már saját nyírottgyepes kertünk fürdőmedencéjében úszkáltunk, saját villánk­ban habzsoltuk saját bécsiszeletünket, olyan gazdagok voltunk, hogy mindegyikünknek két szelet jutott. Sajnos, a hülznik repedeztek. Ne­kem valahogy a dohány illata se tetszett iga­zán, mintha csatornalében pácolták volna ezt a kétes származású növényt a kelleténél hosszabb ideig. Minek szaporítsam a szót: amikor azt a kevés, lötyögő vagy kőszikla-hal­mazállapotú szivarkaféleséget, amit egyáltalán sikerült létrehoznunk, megkíséreltük áruba bo­csátani a Teleki téren, csaknem tettlegességre vetemedett a háborgó közönség.

A mikrofon, öt méter vezetékkel együtt, szintén Jóska keresménye volt. Ezt is trógerolással harácsolta össze, valami rádiókereske­dőnél, aki pillanatnyilag antik bútorokkal és Napóleon-arannyal foglalkozott. Juci nem mél­tányolta eléggé a szerzeményt. „Ezért cipelted neki félnapig a bútorokat, normális vagy te?” „Egy kiló száraztésztát is hoztam, nem? – vé­dekezett Jóska. – A mikrofon pedig nagyon hasznos találmány, modern ember nem nélkü­lözheti. Ki kell próbálni, működik-e.” Volt egy ócska rádiónk, abba kötötte be a nélkülözhe­tetlen holmit. Működött. Belebeszéltünk, és a rádióból jött ki a saját hangunk, lehetett erősí­teni, halkítani, mint az igazi rádióhangot. Jóska állatokat utánzott, a rádió ugatott, miákolt, bő­gött, mekegett. A csoda láttán Juci is megeny­hült, népdalestet rögtönzött átszellemültem Jó­magam tudományos előadást tartottam a ha­logének mikrokoncentrátumának metafizikájá­ról. Attól kezdve nap mint nap egymással ver­sengve törtük a fejünket új műsorokon. „Indít­sunk rádiópostát – súgta Juci a padban, mi­közben a prof a katedrán az akkád történelmet boncolgatta. – Válaszoljunk a hozzánk intézett levelekre.” „És ki fog hozzánk leveleket intéz­ni?” „Majd mi. Én már írom is az elsőt.”

Ám a fejlődés itt sem állt meg. Berendeztük a fürdőszobát stúdiónak, ha vendég jött, saját külön műsorainkkal szórakoztattuk, kívánatra ő maga is igénybe vehette a bámulatos tech­nikát. Csak úgy kergették egymást jobbnál jobb ötleteink. Az avatatlan vendégeknek híre­ket mondtunk, akkora képtelenségeket, hogy azokat csak a valóság tudta később felülmúlni; aki másnap kirándulni készült, időjárásjelen­tést kapott, napsütést vagy országos esőt, aszerint, hogy az illetőhöz hogyan viszonyul­tunk. Nemszeretem vendégeinknek vízállásje­lentés járt, amit Jóska, csöndet parancsolva, egy gondterhelt hajóskapitány ábrázatával el- mélyülten jegyzetelt; súlyosabb esetben kirob­bantottam a világháborút, és általános mozgó­sítást rendeltem el. Egyszer egy fiatal házaspár járt nálunk, pszichológiát tanultak az egyete­men, Szondiért lelkesedtek. Valami hivatalos dologban jöttek, aztán ottfelejtették magukat, ami még nem lett volna baj, csak hát elég nagyképűek voltak mind a ketten, nem szívlel­tük az ilyesmit. Juci titkos jelére kivonultam a fürdőszobába, Jóska bekapcsolta a rádiót. „Híreket mondunk. Szondi Lipót, a Svájcban élő világhírű magyar pszichológus hazalátogat Budapestre. Különvonata ma este 20 óra 38 perckor érkezik a Nyugati pályaudvarra.” Mivel már elmúlt nyolc óra, vendégeink sietősen szedelőzködtek, nem akartak elkésni. „Ti nem jöttök?” „Mi majd meglátogatjuk a szállodá­ban. ”Rohantak el, „különvonat” – rebegte az asszonyka áhítattal.

És Adolf? Ő rokkantan, végpusztulásra ítél­ve hányódott a törmelék között, amíg Jóska, egy szemléltető taneszközöket árusító bolt helyreállítási munkálatai során, ki nem mentet­te az enyészet karmaiból. Én a lakásunkon is­merkedtem meg vele. Hazamegyek egy este, sötét van, csak a szoba végében pislákol va­lami. Megnézem közelebbről: koponya villant­ja rám kacér mosolyát a virágállványról, alsó állkapcsának hiánya nehéz sorsra utal, a sár­gás fény a szemüregéből meg egyéb üregei­ből csordogál, beállítottak ugyanis egy tizenötös égőt a kísértetiesség végett. Gyanús ne­szek az ágy alól, kimászik a két balfácán: oda­bújtak, hogy kifigyeljék, hogyan ijeszt rám az új lakótárs, csakhogy nem bírták tovább a röhö­géstől meg a portól. Hát így került hozzánk Adolf, a fizikailag kissé fogyatékos, ám szelle­mileg ép tanügyi koponya.

Amikor Adolf beköltözött, még nem tudhat­ta, milyen funkciók várnak rá. De jó fej volt, ha­mar beletanult. Főleg a vendégek körüli teen­dőket kellett ellátnia. Először lefektettük a sezlonra – az akkori idők rekamiéjára –, szép hím­zett párna került alája, hurkaformára tekert pár­nákkal emberi méretűvé hosszabbítottuk, pap­lant terítettünk rá, a sezlon végébe pedig egy pár élemedett korú félcipőt állítottunk, orral fel­felé. Ha vendég jött, csendben intettük. „Pszt, alszik.” Ha a vendég új volt, és nem szokott még hozzánk, csakugyan megrémült – nem Adolftól, mitőlünk. Az edzettebb vendég Adolf­ra pillantva megértőén bólogatott: „Aha”; eset­leg a sezlon felé biccentett: „Csak nem be­teg?”; vagy pedagógiailag elmarasztalt ben­nünket: „Cipőstül ágyba, miért engeditek ne­ki?”

Szó ami szó, Adolf ezzel a szereplésével nem tudta stratégiai szinten áttörni az értetlen­ség és közöny megerődített védővonalát. Vala­mi újat kellett kitalálnunk. Feltehetjük őt például a fejünkre, csupán gumit kell erősíteni rá, hogy rögzíthessük, mint egy sisakot. Csengetéskor

majd ő nyit ajtót. Persze, alkalmas öltözékre van szüksége, akármiben nem járhat. Egy fosz­ladozó fehér lepedőt feláldoztunk e célra, szemmagasságban két lyukat vágtunk rá, hogy ki lehessen látni alóla. Jóska egy este cilinder­ben állított be, isten tudja, hol szedte össze. Nagyon előkelő darab volt, a karimája ugyan lejárt, de a jelentéktelen hibát rajzszöggel el le­hetett hárítani. A cilinder jó lesz Adolfnak, habár ki kell tömni újságpapírral – mármint a cilindert –, mert anélkül Adolf belesüpped. Készen állt minden a premierre; sorsot húztunk, Juci kezd. Csöngetnek. Juci magára teríti a lepedőt, eliga­zítja a fején Adolfot. „Ezt még vedd magadhoz” – figyelmezteti Jóska, és kezébe nyomja a part­vist. Újdonsült házi kísértetünk, aki pont olyan, mintha takarítás közben zavarták volna meg, indul ajtót nyitni. De nem jut el odáig. Elbotlik a partvisban, meginog, az egész építmény szét­esik, Adolf végzetes balesetet szenvedne, ha Jóska el nem kapja.

Adolf utolsó útja az egyetemre vezetett. Úgy gondoltuk, nem ártana neki egy kis séta a le­vegőn, túl sokat tartózkodik zárt helyen; egyébként is, hadd lásson világot, kössön is­meretségeket, mutatkozzék szélesebb körök­ben. Felajánlottam, hogy másnap reggel, Adolffal a fejemen, felvonulok a Szigony utcá­tól a tudomány Múzeum körúti szentélyéig. „Lepedőben?” „És az órákra is beülsz vele? Annyira szomjazik a tudásra.” Nem, egyikről sem lehet szó. Tartsunk mértéket, óvakodjunk a szélsőségektől.

A kitűzött időpontban nekivágtunk, Juci a jobbomon, balkéz felől Jóska, aki aznap délutános volt. Elkapott a lámpaláz, mit tagadjam. Hamar kiderült azonban, hogy az égvilágon semmi ok rá. Várakozásainkkal ellentétben, a járókelők ránk se hederítettek: ki félszemmel odasandítva továbbsietett, ki lesúnyt fejjel el­osont, némelyek, mintha semmit se láttak vol­na, egykedvűen elballagtak mellettünk. Teljes részvétlenség, csúcsforgalom idején. Az ér­deklődés élénkítésére hangosan, ahogy a sü­ketek beszélnek, megkérdeztem Jóskától: „Ar­chibald, kérem, hogy állnak a hamis váltóink?” „Köszönöm kérdését, milord – ordított vissza Jóska a múlt héten köhögtek egy kicsit, de már felépültek, hála a gondos ápolásnak.” „Igen örvendetes. Hanem önről, asszonyom, kedvezőtlen értesüléseket kaptam. A rossz nyelvek szerint újszülött hármasikreit Kispesten a reterátba dobta.” Juci emelt hangon kikéri magának. „Aljas rágalom! Nem is hárman vol­tak, csak ketten, többször átszámoltam őket.” Semmi. Olyan volt a nyüzsgő utca, mintha nem emberek közlekedtek volna rajta, hanem át­nedvesedett gyufaszálak, amelyeket a jóisten se tudna lángra lobbantani. Egyedül egy ko­csis rikkantotta el magát trappoló söröslovai mögött a bakon: „Hé, emberek, ott megy a ha­lál! Ni, hogy grasszál, a fene a képit!”

(„Az az egy kocsis, azt mondod? – szólt Bandi bácsi komoran. – A történeted morbidabb, mint hinnéd.”)

3.

Most pedig engedjék meg, mélyen tisztelt höl­gyeim és uraim, hogy Jucitól és Jóskától elbú­csúzván, bemutassam önöknek végéhez kö­zeledő bohókás játékunk újabb szereplőjét, a menyasszonyomat. Ez itt Zsuzsa; mint bizo­nyára észrevették, nálam tizenegy hónappal és három nappal fiatalabb. Mivel a világ szemé­ben összetartozunk, Bandi bácsi együtt hívott meg bennünket jövő csütörtöki fogadónapjá­ra. De addig van idő bőven, és hogy ne vesz­tegessük hiába, beszélek egy kicsit önöknek Zsuzsáról.

A székházunkban barátkoztunk össze, Ban­di bácsi is onnan ismerte; Zsuzsa elég sűrűn bejárogatott, fellépett a Társaság műsoros est­jein. Színésznő volt, akkortájt a Nemzetiben ját­szott, Az ember tragédiájában. No nem éppen Évát, arról csak álmodozott, hanem egyelőre („egyelőre” – maga a főrendező fejezte ki ma­gát ilyen ígéretesen), szóval egyelőre a virágá­ruslányt a londoni színben. „Kis ibolyák, első hírnökei / A jó tavasznak. Vásároljanak! / E kis virág a szegénynek kényért, / És a gazdagnak is szép éket ad.” (Vagy rosszul emlékeznék? A legújabb kiadás másképp közli: „Kis ibolyák, első követei / A jó tavasznak. Vásároljanak! / E kis virág az árvának kényért, / És a szegénynek is szép éket ad.” A „követei”-t leszámítva, ne­kem a másik változat jobban tetszik.)

Ha nem adták a darabot, elmentem este Zsuzsáért a színházba. Tíz-negyedtizenegy felé került sorra a londoni szín, a jegyszedők been­gedtek, ismertek már a próbákról. Végignéz­tem, hogyan árulja Zsuzsa az ibolyáit, utána megvártam a művészbejárónál. Elmesélte, ki mindenki tett neki aznap a színházban szerelmi ajánlatot (férfiak, nők vegyesen), hol rontotta el Éva a szövegét, milyen vicceket hallott a kollé­gáktól a színpadon. (Viccekkel szórakoztatták egymást unalmukban, vagy lóversenytippeket vitattak meg, mialatt Ádám Évával meg a világ- történelemmel szöszmötölt, a hölgyek pedig olcsó ételek receptjeit csereberélték.) Haza­mentünk őhozzá, bekaptunk valamit, Zsuzsa egyre izgatottabb lett, alig győzte kivárni napi­rendünk következő pontját. „Gyere, kezdjük már” – sürgetett türelmetlenül. Utasítására lefe­küdtem az épülő piramis tövében a szőnyegre haldokolni, ahogy egy véresre korbácsolt egyiptomi rabszolgához illik. Zsuzsa letérdelt mellém. „Óh jaj, ki fog majd engemet szeretni?” „Rám ne számíts” – akartam mondani, de be­ugrott a szövegem. „Én többé nem. Felejts el, nő, örökre.” Egyet-kettőt hörögtem, kiszenved­tem. „Mi szép halott, óh, Istenem, mi szép!” – jajveszékelt szerencsétlen özvegyem, oly szív- hezszólóan, hogy megsajnáltam magam.

Szóval csütörtökön együtt mentünk fel Ban­di bácsihoz. „Tyervuty, édety kityi lány!” Bandi bácsi minden nőt így üdvözölt, fiatalt, öregecskét egyaránt, és mindjárt megpuszilta, meg is tapogatta a soronlévőt, mint most Zsuzsát, de olyan tündéri ártatlansággal, hogy senki sem vette tőle rossznéven. Nagy társaságot talál­tunk már együtt, ismerősöket és ismeretlene­ket, a kályha mellett például egy kopasz, köp­cös, szemüveges bácsi üldögélt, őt még sose láttam. Bandi bácsi bemutatott minket, nem külön-külön mindenkinek, csak úgy általános­ságban: Zsuzsát mint figyelemre méltó tragikai tehetséget, akiben – meglehet – egy új Jászai lappang, engem mint a műfordítás reménysé­gét, aki a szöveg iránti feltétlen tisztelet elsájátítása esetén akár az ő örökébe léphetnek. „Nem tyavalnál nekünk valamit, édety kityi lány?” „Mit szavaljak, Bandi bácsi?” – kérdezte Zsuzsa tágra kerekült tragikaszemmel, lírai me­legséggel a hangjában, félig mosolyogva, félig elmélázva. Játszott; jólesett neki, hogy szere­peltetik, de azért megjátszottá, hogy jólesik ne­ki, mert szokásává lett azt is megjátszani, amit igazából érzett. (Én a valódi Zsuzsát szeret­tem, a játék nélkülit, csakhogy ő maga lassan eltűnt a játék mögött; alighanem ezért szakad­tunk el egymástól – mikor is? Fél évszázada? Annyi talán még nincs…) „Hát tyavald el, mondjuk…” – és Bandi bácsi megnevezte egy ismert költőnk ismert versét. Tiltakozni akar­tam, akkoriban se azt a költőt, se a versét nem tartottam sokra. Már a nyelvemen volt a leki­csinylő, megfellebbezhetetlen minősítés, ami­kor egészen véletlenül, éppen abban a tized- másodpercben, a kályhánál üldögélő kopasz bácsira esett a pillantásom, és sikerült még időben elharapnom a majdnem kimondott os­tobaságot. Ő volt a költő, az ő versét kérte Bandi bácsi, nyilván kedveskedni akart a ven­dégének. Atyaisten – remegett a gyomrom, mintha egy távoli, biztonságos magaslatról néznék vissza a szakadékra, amelyikbe kis hí­ján belebuktam. Zsuzsa elszavalta a verset, megtapsolták, a költő a szemüvegét törölgette. Ezzel a verssel vették fel annak idején a színi­iskolára a tizenötéves Bajor Gizit.

*

Emlékek – gyökereim ebben a földben, ideköt­nek, mint a dal, amelyet az erdők tanultak va­lamikor a tavaszi széltől.

Másféle szél jár ma, sziszegő, alattomos. Ezért jutott eszembe mindenféle régi történet, és végül a költő, amint a kályhánál üldögélve, a szemüvegét törölgeti. Ne haragudjon, Ernő bácsi, kérem (szokott haragudni egyáltalán?): látja, meg kellett öregednem ahhoz, hogy be­csülni tudjam az Ön művészetében az angyali jóságot és derűt, még az érzelmességet is – minél kegyetlenebbek az idők, annál inkább.

Keresem az emléktábláját a házon, ahol la­kott. Világos négyszög süt ki a falból, tüzel, mint a gonosz indulat. Ne tessék odanézni, Er­nő bácsi, gyerünk innen!

Mit akarnak Öntől, mit kérnek számon? A mesevilágot, ahová anyátlan kisfiúként behú­zódott bánatában? A félénk mosolyt, amelyet jobb híján védelemnek szánt az ütések ellen? Azt, hogy önfeledten tudott örülni az akácvi­rágnak? Ámbár… ha meggondolom, nem is volt Ön annyira ártatlan és ártalmatlan. Van a rovásán ez meg az. Vallja be töredelmesen, hogy a szegényekhez húzott, az elesetteket pártfogolta. Ne tagadjon, a nyomozati hatóság döntő bizonyítékokkal rendelkezik. Önnek szí­ve volt, a szívében meg emberség, a tanúk egybehangzóan állítják. És ráadásul zsidó volt.

Elég ok a táblaleverésre, nem? Több is a kelleténél. ^*

^* A tiltakozások hatására a táblát (már? egyelőre?) visszahelyezték. R. E. [vissza]

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Puccini hattyúdala

„Brüsszelbe utazom rádiumkezelésre… Micso­da nyomorúságos helyzet! Turandot? Ugyan! Elszomorít, hogy nem fejeztem be ezt az ope­rát. Meggyógyulok? Idejében befejezhetem még? Már megjelent a műsortervben is. Hol­nap a luxusvonattal ötkor indulok Pisából.”

Ezt a levelet Giacomo Prccini 1924. novem­ber 3-án írta Viareggióból egyik barátjának, Riccardo Schnablnak. És nem egészen négy hét múlva már halott volt. A brüsszeli kezelés, majd operáció már nem segíthetett rajta: gége­rákja rövid úton végzett vele. Hatvanhat esz­tendős volt, jócskán élhetett volna még. Befe­jezhette volna a Turandotot, és újabb alkotá­sokkal is meglephette volna a világot. Ám a halál kegyetlen volt hozzá: olyankor ragadta el az operairodalom egyik legnagyobb mesterét, amikor annak riadt szívében a bevégzetlenség kétségbeejtő érzése hatalmasodott éppen el. S alkotó számára nincs szörnyűbb halál ennél, a fizikai fájdalmak eltörpülnek a lelki adósság okozta kínok mellett.

A Turandottal négy éve foglalkozott már. Két utolsó librettistájának, Adaminak és Simo­ninak már 1919 szeptemberében rimánkodott: „Törjék a fejüket és írjanak nekem valamit, hadd könnyezzen még egyszer a világ!” Nos, a két férfiú számtalan ötlettel hozakodott elő, míg végül a mester – 1920 tavaszán – Carlo Gozzi Turandot című darabjára „harapott rá”, amelyet Simoni ajánlott a figyelmébe.

A kőszívű kínai hercegnőről, Turandotról szóló mese eredetét tekintve egyáltalán nem kínai: francia utazók Perzsiából importálták Eu­rópába. A velencei Carlo Gozzi a tizennyolca­dik században írt színművet belőle.

Puccini fellelkesedett, hiszen az egzotikum sohasem volt idegen tőle, gondoljunk csak a Pillangókisasszony meggyőző japán koloritjára vagy a western-opera: a Nyugat lánya „amerikanizált” harmóniáira.

Attól kezdve, hogy kézhez kapta a kínai tár­gyú, perzsa eredetű mesét, nem volt nyugovása: egyetlen percre sem szűnt meg sürgetni a két szövegírót, akik viszont igen kis cseppekben adagolták neki az életelixírt, amit a librettó jelentett. Mert igenis, a munka volt az ő élete igazán, s ha egyszer beleélte magát egy témá­ba, munkatársai csak nehezen tudtak lépést tartani vele. Adami és Simoni pedig a szokott­nál is kényelmesebb páros volt, így aztán a lendületbe jött Puccini hol ostorozta őket, hol pedig könyörgött nekik.

Lehet, hogy a két librettista lelkén szárad, hogy a Turandot végül is négy esztendő alatt sem készült el. A mester a harmadik felvonás közepéig, tehát a kis rabszolgalánynak, Liunak a haláláig jutott el a komponálásban, amikor elhatalmasodó betegsége Brüsszelbe szólítot­ta, ahonnan nem jött vissza többé. Liu halálá­val tehát saját rekviemjét komponálta meg… A Turandotot aztán egyik tanítványa, Franco Alfano fejezte be, Puccini vázlatainak a felhasz­nálásával.

A bemutatóra csak 1926. április 25-én került sor a milánói Scalában. A főbb szerepekben Rosa Raisát, Miguel Fletát és Maria Zambonit hallhatta-láthatta a még mindig gyászoló kö­zönség. Liu halála után a karmester, Arturo Toscanini leintette a zenekart, letette a pálcáját, a publikum felé fordult és csak ennyit mondott:

– Ennél a résznél halt meg a mester.

Ilyenformán az Alfano-féle befejezés az ős­bemutatón nem hangzott el.

Puccini legnagyobb remekműve – mert a Turandotot kétségtelenül annak kell tekintenünk – nálunk 1927. november 14-én került színre elő­ször. Tóth Aladár a Zenei Szemle 1928. januári számában a következőket írta róla:

„A Turandot Puccini utolsó alkotása. Hall­gatva ezt a hattyúdalt, a XX. század operakö­zönsége elbúcsúzik legdédelgetettebb, leg­népszerűbb operaköltőjétől.”

Hetven éve, 1924 őszén vetette kottapapírra utolsó hangjegyeit. Ám ezek a hangjegyek még legalább hetvenszer hetven évig lesznek érvé­nyesek, ha az emberiség kegyes lesz önmagá­hoz, és nem pusztítja el magát időnap előtt.

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

A megdermedt emberi viszonyok

avagy: Nemcsak az arany fénylik

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk…”

                                   PETŐFI SÁNDOR

A Kánaán, vagy az őskeresztények ún. ezeréves birodalma (Földre szállva termé­szetesen), meg az ún. „szocializmus-kép” (ahogyan a nép, az istenadta, magának elkép­zelte fölső és külső sugallatra, vagy anélkül a szocializmust) gyanúsan hasonlítanak egy­másra. Először is: mind a három állapot, ami­ben jó benne lenni. Másodszor: tejjel-mézzel folyik bennük minden, a javakért a kisujjunkat sem kell mozdítani. Harmadszor: nem mi csi­náljuk, hanem kapjuk, előző szenvedéseinkért (lásd: a szenvedés – érdem) kárpótlásul és ju­talmul adja az ég, vagy ezzel egyenértékű ha­talom. Negyedszer: az épp adott valósághoz egyiknek sincs semmi köze, elképzelt, jövőbetolt, majd-jellegű képződmény. A szocializmus-kép időről-időre megejtett egykori „méré­sei” igazolták a fentieket. Amiből nyilvánvaló, hogy a „tudatosan” épített szocialista társada­lom a gyakorlatban jórészt ígérvény maradt, bár kétségkívül vonzó teljesítményekkel is, megítélésében pedig a nép legszélesebb tö­megeinél a hit-elem dominált. Nem feladatunk ezúttal ezek hasznos vagy káros voltának elemzése.

Ám más hiedelmek mellett sem mehetünk el szó nélkül. Eléggé elterjedt nézet, hogy a volt MSzMP-nek a legfontosabb problematikát a gazdaság jelentette, s no persze ennek politi­kai vonatkozásaival foglalkozott, lévén politikai párt. Ebből semmi nem igaz. A párt és vezetőtestületeinek húsz év alatt hozott határozatai (1965 és 1985 között) – bárki ellenőrizheti a KB és szervei határozatait tartalmazó bármely kö­tet alapján – alig ötödrészben érintettek gazda­sági ügyeket (kevesebb mint 20%!), azok is erősen utasítás jellegű gazdaságtechnikai problematikával terhelve. Tényleges gazda­ságpolitikai határozat – mely tartalmában való­ban politikai – mindössze három született a jel­zett húsz esztendő folyamán, de elvi jellegű (amilyet joggal elvárhatunk egy politikai párt­tól), csupán egy akadt, tudniillik az új gazdasá­gi mechanizmusra vonatkozó. Kiábrándító? Bi­zony az. De ellenőrizhető tény. Már önmagá­ban az is gyanús, hogy egy párt országos ve­zető szerveinek miért kell 20 év alatt 350 hatá­rozatot hozni (ráadásul sokféleképpen értel­mezhető dodonai nyelven, amit állandóan ma­gyarázni kell). Miért nem elég nagyon lénye­ges kérdésekben, és csakis olyanokban, évente négy-öt elvi jellegű elemző állásfogla­lás, amelynek nyomán elvi-politikai vitákban le­het a konkrét teendőket hozzáértően és közö­sen meghatározni. A határozatözön követhe­tetlen, eleve legyintésre késztet, irdatlan töme­ge folytán morálisan zülleszt. Talán nem szük­séges részletezni. A jelek szerint bizonyos hie­delmekben „felsőbb szervek” sem szűkölköd­tek.

Mindez részint a dolgok, részint saját mu­lasztásaink felelős újragondolásához adalék le­het. Ideje lenne végre meghirdetett elvek sze­rint gondolkodni minderről. Ami azt jelentené, hogy valóban marxista szellemben, vagyis két­ségtelenül új módon, magunk mögött hagyva végre-valahára a mások és magunk történelmi ócskaságait. Mert áthághatatlan történelmi „szabály”: egészen új dolgokat eredményesen (pl. valódi társadalmi forradalmat) csak egé­szen új módon lehetséges megvalósítani. Ed­dig nem nagyon értékelt előnyünk, hogy a mar­xizmus által nyújtott páratlan újszerűségek ki­használására csak mi, marxisták vagyunk ké­pesek. Előnyünk, ha élünk vele, behozhatatlan.

Senki nem vizsgálta oly mélyrehatóan és si­keresen a társadalom gazdasági életét az egészbe ágyazottan, azaz legszélesebb társa­dalmi és természeti összefüggéseiben, mint Marx. Ezért sikerült a gazdasági-társadalmi for­máció meghatározó törvényeit feltárnia. A gaz­dasági élet területe, amióta van – s azóta van, hogy az emberré váló lény létfeltételeit nem ké­szen találja a természetben, hanem termelni kezdi, azaz az emberi, társadalmi szituáció ke­letkezésének pillanatától az ember és a ter­mészet közötti anyagcsere terepe, maga a ter­melés ezen anyagcsere állandósult, emberre jellemző módja. Jelentősége az emberi élet­ben azért óriási, mert nemcsak javak keletkez­nek általa, melyek fogyaszthatása az emberi élet elemi feltétele, hanem a társadalmi-emberi élet minden egyéb területe erre épül – tehát a szociális és kulturális élet is –, s a javakon túl viszonyok, szükségletek, cselekvésformák, tu­dás (ismeretek és feldolgozott ismeretek, ún. történelmileg képződő szellemi és egyéb érzé­kek) stb. termelődnek. Elsősorban a gazdasá­gi élet síkján, a mindennapos, mindenki által átélt gyakorlatban. Nem véletlen, hogy Marx, felismerve a gazdaság jelentőségét ennek elemzésével kezdte tudományos tevékenysé­gét, s filozófiájában is az e téren vizsgálódó munkái tartalmazzák a legtöbbet (A tőke, Ér­téktöbblet-elméletek, Grundrisse, Gazdasági-filozófiai kéziratok stb.). A gazdaság jelentősé­gét mindenki sejti, tán még a mostani kormány is, a fentiek szinte közhelyszámba mennek. Ám épp Marxnak köszönhetően tudjuk, hogy az eleven tevékenység épp a gazdaságban kezdődően, s folytatva minden egyéb területen tárgyiasul, dologi és intézményi formát öltve megdermed, s állandósult dermedt viszonyok (dolgok, intézmények stb.) formájában behatá­rolja és meghatározza önmagát. Ez önmagá­ban nem baj, hiszen újabb eleven tevékenység szilárd kiinduló- és támpontja lehet, de szá­molni kell azzal, hogy a mértéken túli derme­dés esetleg már az elevenség halála lesz. Az előbbi dermedés egyszerűen objektiváció, mely a szubjektív célok megvalósulásaként objektív célszerűségek birodalma, utóbbi a gazdaságban a magántulajdon lehet, a szociá­lis szférában („szűk értelemben vett társadalmi élet”) a politika a maga teljes kelléktárával, a kultúrában legszembetűnőbben a vallás meg­jelenése jelzi az eleven szellem dermedését. És még ez sem végzetes önmagában, sőt! A természetes objektivációt meghaladó derme­dés az emberi nem egésze szempontjából tör­ténelmileg óriási pozitív hozammal jár. Ennek köszönhetjük a szubjektív szükségletek egész sorának megjelenését (többek közt az erkölcsi és pedagógiai típusú szükségletekét, ahol a szükséglet a másik szubjektumra a domináns mozzanat), az olyan cselvetéseket, – az „ész csele” hegeli formula ezekre áll igazán! –, mint a vallásban a fejtetőre állt világ tükrözése fejte­tőre állva, vagyis az objektíve irracionálissá lett, elidegenedett világ szubjektíve irracionális megragadása a szemléletben (a kétszeres negativitás így lesz pozitivitás, azaz fontos életté­nyező), s a kultikus cselekvések formájában állandósult pótcselekvés a valódi cselekvőké­pességek iskolázásának módszere stb., vagy a művészet „leleménye”, mely a magántulaj­don által befagyasztott emberi alkotóképessé­get egy külön területre menekítve továbbfejlő­dését biztosítja az immanens lehetőségek ki­használásával, vagy a tudomány, mely az eldurvultan egyoldalú társadalmi munkame­gosztásból „hasznot húzva” az emberi szelle­met a korlátozott viszonyok ellenére felszaba­dítja stb. Ám mire mentünk e marxi felismeré­sekkel? Kihasználtuk volna a társadalom tuda­tos alakításában, aztán csődbe kerültünk? A forradalmi munkáspártok egyáltalán nem szükségszerű megdermedésének következ­ményeként a marxi szellem és szemléletmód kiiktatódott a cselekvésből, s apologetikus és konjunkturális indíttatású citátum-formátumú vulgarizálások helyettesítették a marxizmus mély és igaz szellemiségét. Ez a vulgármarxizmus már a végkifejlett előtt maga a megteste­sült csőd, a rémületes üresség. Véle lehetetlen volt nem-bukni.

Ámde mit teszünk 1989 óta? A gazdasági élet, a szociális szféra, a kulturális élet az em­beri élet területei, az emberi társadalmi élettel együtt, mint annak fokozatosan differenciáló­dó, elkülönülő szerves alkotórészei születtek, egyben tehát a tevékenység viszonylag jól el­határolódó területei, csak az emberrel együtt múlhatnak el, összemberiek, nem-osztály jelle­gűek! Hogy az osztályokra hasadás ténye itt is érezteti hatását? Igaz, de ez a lényegen, ti. ere­dendő természetükön mit sem változtat. Ám – és erre ma sem figyelünk kellően – a tevékeny­ség minden területén a tevékenység különbö­ző feltételeit, sőt azok egész rendszerét keli kialakítani, mi több sajátos, ezen feltételrendszerek által meghatározott cselekvésformák keretében. A gazdagságban van anyagi felté­telteremtés ugyanúgy, mint a szociális szférá­ban, vagy a kultúra területén. Közvetlen gya­korlatából kiindulva mindhárom területen ne­vezzük ezt jobb kifejezés híján gazdálkodás­nak. A három terület mindegyikén ezen kívül szükséges sőt szükségszerű általános (vagyis a gazdálkodástól eltérően nem-konkrét) társa­dalmi feltételek biztosítása, amit gazdaságpo­litikának, társadalompolitikának, kultúrpolitiká­nak nevezhetünk, mindegyiket a megfelelő vonzatokkal együtt gondolva. Mindhárom terü­leten orientáció szükségeltetik (eszmei feltéte­lek) a csakugyan tudatos emberi cselekvés korszerűen hatékony megvalósításához, van­nak tehát mindig gazdasági eszmék, szociális (társadalmi) eszmék, kulturális (a kultúra kü­lönböző régióiban ható) eszmék, vagyis léte­zik az ideológiai cselekvésforma. Ám mi törté­nik? Ma ugyanúgy, mint néhány évtizede egy­folytában, a múló, történelmi jellegű cselekvés­formákat, a feltételrendszer tartományába tar­tozót, a korszakosán meghatározottat össze­keverjük a történelmileg állandóval, az előbbi­eket célnak s nem eszköznek tekintve, s a lé­nyeg (a termelés, a szociális szféra, a kultúra) régebben és most egyaránt elsikkad. Az „átkos” komcsi múltban az üres osztályharcoskodás szükségtelen s önnön karikatúrájaként osztálysíkról egyéni síkra terelt ostobasága bé­nított (lásd: személyzetis előadók és adóügyi ellenőrök gyakorlataként megvalósított szövet­ségi politika, minden humorista kedvenc té­mája), 1989 után a diadalmaskodó nemzeti rongyrázás ennél is üresebb és megfoghatatlanabb ügyeskedései embertelenítik az életet a gazdagságban, a társadalminak nevezett élet­ben, a kultúra „frontján”. S mi lesz holnap? A prezentált szellemi és politikai vaksághoz Marxnak semmi köze, ahogyan VI. Sándor pá­pa Krisztusra hivatkozva esetleg, de nyilvánva­lóan Krisztus ellenére követte el bűneit. Lehet, hogy a keserves tanulságok ellenére még min­dig nem nőtt be a fejünk lágya? Szidjuk a teg­napi kormány szemérmetlen pénzügyi és egyéb nyüzsgéseit, amikor az élet különböző területein a feltételteremtést eszköz helyett cél­nak tekintve, átcsúszott egy kiváltság-rögzítési technológiába, olykor ugyanúgy személyes síkra terelve a társadalmi jellegűt és méretűt, ahogyan személyes síkon osztályharcot vívtak és osztály szövetséget „kötöttek” személyzeti előadók és adóügyi „szakértők” még nem is régen, s az öncélú üzleti (vagy nem is üzleti) ügyeskedésnek biztosítottak tág terepet, mint egykor mi az öncélú, az embert szem elől té­vesztő termelésnek. Mindegyik „félreértés” ön­magában hordta a végzetét, a bizonyosan be­következő kudarcot. Az ellenfélnek a kisujját sem kell mozdítania.

A társadalmi élet szerves egész. Mindig az volt, mindig az lesz. Ettől még lehetnek a többi részt meghatározó mozzanatai. A tevékenység területei közt ilyen a gazdasági élet. Rajta, színvonalán, teljesítményén, erején múlik a többi terület egészében, s általa korlátozódik és engedélyeződik minden tevékenységformá­ban a tényleges cselekvés. A tevékenységfor­mák között ilyen meghatározó a politikai tevé­kenységforma. Mihez ragaszkodtunk mi mégis évtizedeken át? A kérdés így hangzott: melyik az elsődleges, a gazdaság, vagy a politika. Fel sem tűnt, hogy a „vagy-vagy” már önmagában hibás, hiszen nyilvánvalóan antidialektikus. Pe­dig ha már kérdezünk, válaszolhatunk tárgy­szerűen. A tevékenységterületeken elsődleges a gazdaság, a tevékenységformákban elsődle­ges a politika. A politika elsődlegességére es­küdni csak abban az összefüggésben lehet és kell, hogy amíg osztályok vannak, minden em­beri tevékenység legfontosabb, mindent el­döntő, meghatározó feltétele a hatalom, vagyis a politikai cselekvésforma tárgya, lényege, tar­talma. Más összefüggésben egyszerűen ha­zugság.

A társadalmi élet területei és formái közötti jelzett szoros összefüggés és kölcsönös átha­tás tényéből logikusan következik, hogy a cse­lekvés sikere érdekében mindegyiket s össze­függéseiket ismerni kell. Mi, marxisták megte­hetnék. Ki tudja, miért nem tesszük. Tűrtük negyven (sőt 70) éven át a „szocializmus poli­tikai gazdaságtana” című gyalázatot, mely annyira komolytalan volt, hogy hallgatók vizs­ga előtt mindig tájékozódtak, melyik tanárse­gédnél vagy profnál mi a témát érintő marxis­tának aposztrofált örök igazság, amire az illető épp aznap és talán eddig is esküszik, hogy úgy készülhessenek vizsgázni. Megjegyezni, megtartani már nem akarták. És igazuk volt.

Mi is volt ez a borzalom, amelynek „tételei” máig ködösítik az agyakat? Marx megalkotta a kapitalizmus politikai gazdaságtanát (azt volt módjában tanulmányozni, azt ismerte meg te­hát mélyen). Ezt nevezte ő maga is a kapitalizmus gazdasági anatómiájának. Az anatómia az orvostudományban az élő szervezet holt ál­lapotban történő tanulmányozása, a megder­medt, fölszabdalt testé. Az élő test, szervezet dermedt képe. Nélkülözhetetlen az orvostudo­mányban. De nem felel arra a kérdésre, hogy mi az élet és milyen az életfolyamat. Legfeljebb – korlátozottan, a valószínűség alacsony fokán következtet a szervezeti struktúrákból követke­ző, e struktúrákkal korrelative összefüggő (ele­ven) funkciókra. Nem is kell több. Ilyesmit tett Marx a kapitalizmus gazdasági anatómiájával. Többre nem vállalkozott, és joggal, ui. tudós, filozófus, politikus volt. Ismerte mindhárom vo­natkozásban lehetőségeit és korlátait. Ám megszületett (állítólag társadalmi szükséglet­ből) a szocializmus politikai gazdaságtana, ami már nem lehetett a kapitalizmus gazdasá­gi anatómiája, és még nem lehetett a szocializ­musé sem, hiszen az most született, illetve volt születőben. Milyen anatómia az, ami az embrió boncolásának tényeire, sőt egyszerű külső szemléletére és csakis azokra épül? Megnéz­hetnénk. Ilyen volt a „szocpolgazd.” Arra a ké­zenfekvő megoldásra, hogy vegyük a már jól kidolgozott politikai gazdaságtant, s vizsgáljuk meg, hogy a némileg – ti. a hatalom jellegének megváltozásából következően – megváltozott társadalmi feltételek közt hogyan érvényesül­nek az általa tükrözött gazdasági törvények, hogy a további feltételeket eszerint alakítsuk, nem gondoltunk. Pedig ekkor esetleg nem ál­lamosítunk, nem erőltetjük saját káderek beál­lítását (akik jórészt belerokkantak), hanem megszervezzük a valóban hatékony gazdasá­gi ellenőrzést. (Sokkal könnyebb valamit elle­nőrizni, mint megvalósítani.) Amíg a termelőe­rők fejlettségi szintje a kapitalizmusban és a szocializmusban azonos s jellegük is meg­egyezik (ti. tömegtermelésre már, szükséglet szerinti kielégítésre még nem alkalmas egyik sem), addig a termék csakis áru formájában kerülhet be a társadalom vérkeringésébe.

A piac tehát feltétlen szükségszerűség. „Szabad” piac azonban nincs, mert lehetetlen. Soha nem volt, és soha nem is lesz sehol. Ahogy a világtörténelem kezdetei óta mindig minden társadalom saját szükségletei szerint szabályozta a durva és erőszakos beavatko­zástól a kifinomult és sokrétű pénzügyi s egyéb feltételteremtésig sokféle eszközzel, mi is megtehettük volna ezt, társadalmi céljaink szolgálatába állítva a piacot is. Ehelyett „kiát­koztuk”, s amit mégis meghagytunk belőle, azt voluntarista módon megtapostuk, megnyomo­rítottuk az állami tulajdon „szocialista” minden­hatóságában bízva.

Az államosítás szent tehene mindent lele­gelt, bár eredményei ennek ellenére vitathatat­lanok. S mert hiányzott az elméletben a kor­szerű gazdaságszemlélet, a valósággal tény­leg adekvát, nem törődtünk a gazdasági szemléletforma ügyével sem. Pedig a gazda­sági viszonyok, a gazdasági cselekvés, mind­ezek dologi és intézményi megmerevedései szükségképpen szülik a gazdasági tudatot. Olyant, amilyenek ők maguk. Ez nem közgaz­dasági (azaz gazdaságtechnikai) ismeret! Ez a gazdasági tényezők egészének és mindegyi­kének a jelentőségét, szerepét és csakis azt tartalmazza, ahogyan a nemzettudat a nemzet jelentőségének tudatát és nem mást. Más kér­dés, hogy ez milyen ismereteken csiszolódik. Közgazdasági egyetemet végzett főkönyvelő­nek esetleg nincs gazdasági tudata (szemléle­te), mert pl. azt tekinti takarékosságnak és csakis azt, ha a pénzt nem költi el. Ugyanott a gyár bármelyik munkása rendelkezhet valódi, korszerű gazdasági tudattal, ha valódi, érdemi, fejlődést eredményező takarékosságra gon­dol. Tudta ezt Szabó Dezső, amikor az irredenták szemébe kacagva így szólott a magyar pa­rasztok állítólagos hazafiatlansága miatti sirán­kozásuk kapcsán: addig ne féltsék a magyar nemzetet, amíg a magyar paraszt többre be­csül egy választási malacot, mint a magyar himnuszt. Akinek van helyes gazdasági érzéke (szemlélete, tudata), az minden egyebet helyé­re rakhat. Akinek nincs, hiába ágál.

A tegnapi kormány – gazdasági szemlélet, gazdaságtudat híján – fiskális megoldásokra adta a fejét. Ami mozog, azt megadóztatja, amit nem fogyasztottak el azonnal közvetlen vagy „termelési” fogyasztással, azt „elvonja” (a rablás jogilag megtámogatott változatának jelölésére szolgáló fogalom régen és most). Az eleven tevékenység mindennek nyomán mértéken felül, életveszélyesen megdermed. S a nép, az istenadta nép? Mindenki güzül, gyor­san meggazdagodni! Utánunk az özönvíz! Munka helyett ügyeskedni, a valódi cselekvés látszatait produkálni, a gond vállalása helyett álmodozni a hamarosan elénkzuhanó Kánaán­ról, ez a „módi”. Amúgy, élvezzük a szabadsá­got, ami a nyakunkba keveredett. Kergessünk együtt délibábot! Merthogy az is fénylik.

FÓRUM

STRIKER JUDIT

Kik azok a magyarabok,

és hogyan kerültem velük személyes ismeretségbe – Budapesten?

Szándékosan adtam pontatlan címet írásom­nak, hogy ezzel vezethessem be személyes találkozásomat a hazánkban tanuló, szudáni állampolgárságú, arab nyelvet beszélő, magu­kat magyarabnak valló egyetemistákkal. Mint­hogy etnikumuk történetét nem ismertem, de ők maguk valamiféle magyar eredetet enged­tek sejtetni felmenőik származására vonatko­zólag, úgy véltem – s mint későbbi olvasmá­nyaimból megtudtam, ezzel nem álltam egye­dül –, hogy a magyar és arab szavak összeol­vadásáról van szó, s ez egy olyan magyar származású etnikumot takar, mely az idők fo­lyamán elarabosodott. Tudomásom volt arról is, hogy az első magyarab – azaz most már pontosítsunk: magyaráb, azaz: a magyar nem­zetséghez tartozó – egyetemisták Losonczi Pál egykori államfő afrikai jószolgálati küldöttségét követően érkeztek 1977-ben Szudánból ha­zánkba tanulni. A téma iránti igazi érdeklődé­sem azonban csak akkor támadt fel, amikor, 1993-ban megkeresett munkahelyemen, a Mű­velődési és Közoktatási Minisztériumban Bagosi József az Eötvös Kollégiumból. Azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy ismertessem meg a nálunk tanuló magyaráb hallgatókkal, és adjam meg azok névsorát, akik már koráb­ban hazatértek, mert néprajzi expedíciót indíta­nak az Egyiptomban és Szudánban még fellel­hető magyaráb csoportok felkutatására.

Kérésének készséggel tettem eleget, s megkértem az abban az időben már doktori tanulmányokat folytató mindig lelkes és jó­kedvű Háfiz Ibrahimot, hogy segítsen az ex­pedíció felkészítésében és kinti fogadtatásá­nak megszervezésében. S ez idő tájt kezd­tem gyűjteni a magyarábokról megjelent hí­radásokat, újságcikkeket. Ezeket foglalnám össze dióhéjban, röviden, ismertető jelleggel, feltételezve, hogy a téma esetleg felkelti má­sok érdeklődését is.

Első ízben 1937-ben gróf Almásy László Afrika-kutató adott hírt a Núbiában és az Asszuán körül élő „magyar családokéról, amelyekre mint különös népességre a Szu­dán és Angol-Egyiptom határán lévő Vádi- Halfa angol kormányzója hívta fel a figyelmét.

A mintegy háromszáz fős közösség a Nílus egyik szigetén a Magyar-artin, a Magyar-szi­geten élt, és képviselőik elmondása szerint őseiket Európából telepítette oda Szolimán török szultán. Almásy László leírása szerint arcvonásaik eltérést mutattak mind a berberinekéitől, mind a szudáni arabokéitól. A falu vénjeinek elbeszélése szerint a betelepítés után őseik berberin lányokat vettek feleségül, így az arab mellett a berber lett az anyanyel­vűk. „Az ősi hazáról azonban tudják, hogy a tengeren túl fekszik, és hogy ott is egy nagy folyó mentén laknak magyar testvéreik…” – jegyezte le Almásy László.

Az első híradást több mint harminc év elteltével követte a második, de nem a hazai sajtóban, hanem az emigráns magyar Nem­zetőrben Fehérvári Géza Londonban élő ori­entalista, arab nyelvész jóvoltából, aki 1963-ban kereste fel Jezirat ul Magyarábot, azok­nak a szigeteknek egyikét, melyen még élt néhány magyaráb család. Sorsuk azonban ekkor már megpecsételődött: az asszuáni Nagy Gát építésével és a mesterséges Nasszer-tó létesítésével – amellyel megoldot­ták Egyiptom energia- és vízellátását a korábbi, termőföldekben gazdag szigetvilág eltűnt a tó fenekén. A magyaráb törzsek egy részét Kom-Ombo közelében telepítették le, s ezzel közelebb kerültek asszuáni testvére­ikhez.

Fodor István orientalista, nyelvész, ez idő tájt a kartúmi magyar nagykövetség diploma­tája foglalkozott első ízben valóban tudomá­nyos módszerekkel, a tárgyi emlékek és a levéltári anyagok tanulmányozásával a magyarábok eredettörténetével. Második expedí­cióját követően, 1066-ban jelentette meg ku­tatási eredményeit. Ezekből kitűnik, hogy a magyarábok két, egymástól több mint két­száz évvel eltérő időpontban kerültek Szu­dánba, illetve Egyiptomba. Az első csoport – amelynek leszármazottaival Almásy László ta­lálkozhatott – valóban a törökdúlás idején, 1517-ben került erre a vidékre I. Szelim (és nem Szolimán) seregével. Ugyanis abban a hatalmas seregben, mellyel ekkor foglalta el janicsárként – esetleg zsoldosként? – egyéb népek is harcoltak, köztük nagy számban magyarok is. A hódítás végeztével a szultán határvédelem céljából éppen az európai származású harcosokat telepítette le Alsó-Núbiában, az egyiptomi-szudáni határvidé­ken. A második csoport viszont minden va­lószínűséggel 1755 körül „emigrált” vagy űzetett ki Magyarországról, feltehetően a tö­rök időkben fölvett iszlám vallás miatt. Fodor István fényképfelvételekkel dokumentálta, hogy a Nílus-szigeteken élő családok ajtófél- fáira 1517-től, míg az Asszuán magyaráb ne­gyedében élő családok ajtófélfáira kb. 1755-től vésték fel az ott lakók családfáját. A tu­dományos kutató számos közmondást és eredetmondát gyűjtött össze, és felmérései szerint 1965-ben 7000-en vallották magu­kat magyarábnak Egyiptomban és Szu­dánban.

Ezt követően 1989-ben utazott ki az „al- Magyar” nevet viselő expedíció Kertész Ró­bert régész vezetésével, hogy antropológiai, néprajzi és régészeti kutatásokat végezzen Vádi-Halfában. A kutatócsoport csak Egyip­tomban szerzett tudomást arról, hogy útirá­nyát módosítani kell, ekkorra már a magya­ráb törzsek jórészének Kom-Ombóba történő áttelepítése megtörtént. Az expedíció valóban e tájon, Katta, Aneba és Tbrim településen talált rá az egykori janicsárok – vagy zsoldo­sok? – kései leszármazottaira. A kutatócso­port feljegyzései szerint valamennyien áttér­tek az iszlám hitre, s núbiai asszonyokkal kötött házasságaik révén biológiai asszimilá­ciójuk szinte teljesen megtörtént (csupán né­hány esetben találkoztak az antropológusok világosabb bőrű férfiakkal), ám származásu­kat ma is nyilvántartják, ami névhasználatuk­ban is kifejezésre jut, például Szaber Muhammad Szadek Abbász Muhammad Szuleiman Glal al-Den Magyar.

Ugyancsak 1989-ben találkozott a magyarábok képviselőivel dr. Simonyi Ernő Szu­dánba akkreditált nagykövet és a kairói ma­gyar nagykövetség munkatársa, Busztin György. A magyaráb csoport tagjai között ekkor már volt néhány hazánkban diplomát szerzett szakember is. A magyarábok képvi­selője, Khalil Mohamed Khalil hangsúlyozta, hogy hazai elismerésükként Losonczi Pál egykori államfő szudáni látogatását, velük va­ló találkozását tekintik, s szorgalmazta, hogy a kapcsolatokat a továbbiakban is tartsuk fenn ebben a formában is, minthogy a szu­dáni értelmiség soraiban ha számszerűleg nem is nagy a magyarábok aránya, azonban jó pozícionáltságuk miatt nem elhanyagolha­tó befolyással rendelkeznek, és közvetítői le­hetnének a későbbiekben a két ország gaz­dasági kapcsolatainak. E javaslatot a magya­rábok vezetője 1992-ben a magyar hatósá­gokhoz írott levelében megismételte, de a kérés teljesítésére feltehetően csak egy távo­labbi időpontban, a magyar-szudáni kapcso­latok kedvezőbb alakulásának keretében lesz mód.

A következő expedíció 1992 februárjában a Felső-Egyiptomban levő Kattában találko­zott Saki Mohai-Dinnel, az Egyiptomban élő magyarábok fiatal vezetőjével, akinek éde­sapjával 1965-ben Fodor István beszélgetett. Hankó Ildikó tudósítása szerint vendéglátóik kevésbé voltak tartózkodóak, mint a falu töb­bi lakói, az asszonyok, lányok egyenesen kérték, hogy fényképezzék le őket. Bár a kattai magyaráb vezető szerint 14 OOO-en tartják magukat magyarábnak, a konkrét ada­tok inkább a föntebb említett 7000 főnyi né­pességet erősítik meg. A Kom-Ombo környé­ki falvakban 500-an, Asszuánban 600-an, Ka­iróban 1000-en, Vádi-Halfában 2000-en, Kartúmban 300-an, Port-Szudánban 250-en és Khaszm el-Gibrában 150-en, s ennél is ki­sebb lélekszámú településeken további 2000-en élnek.

S végül, hogy visszatérjünk a bevezetés­ben említettekhez, 1993 nyarán Bagosi Jó­zsef vezetésével indult az utolsó expedíció, melynek tagjai találkoztak Hahil Mohamed Dehab Hemmad Mohamed Szulejman Dzselal el-Dinnel, az anebai magyarábok akkor 73 éves vezetőjével, s egy éjszaka megtekint­hették a fiatal férfiak „núbiai táncát”. Kiderí­tették, hogy egyetemet végzett magyarábok laknak Kairóban, Asszuánban, s a hazánk­ban ekkorra már doktori címet szerzett Háfiz Ibrahim Vádi-Halfában él. A kis falvakból vá­rosokba költözött magyarábok már évtize­dekkel ezelőtt klubokat alakítottak Kartúmban, Kairóban és Alexandriában, melyeknek célja, hogy tagjaik segítsék egymást a mun­kába állásban, anyagi támogatást nyújtsanak egymásnak betegségek esetén, s megőriz­zék a szülőfalu kötelékeit.

Ennyiben tudnám röviden összefoglalni azokat a leglényegesebb – távolról sem tu­dományos igényű – információkat, melyeket senkinek sem árt tudnia erről a Magyaror­szágtól meglehetősen távolra került ősöket felmutató, s eredettörténetüket négy és fél évszázada őrző kis népcsoportról, amelyet – feltehetően picinysége folytán – még az 1993-ban kiadott, egyébként rendkívül jól szerkesztett Etnikumok enciklopédiája sem említ meg.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Krausz Tamás utópiája

Május végén írom ezt a cikket, annak a hónap­nak a végén, amelynek két szenzációja közül az egyiket – a parlamenti választások eredmé­nyét – mindenkinek ismeri. A másikról viszont jóformán senki nem tud, arról tudniillik, hogy ugyanebben a hónapban a Lukács György Alapítvány támogatásával a Cégér Kiadónál megjelent egy Megélt rendszerváltás című könyv, Krausz Tamás 1989 és 1994 között írt publicisztikai írásainak gyűjteménye. S ha a választások átrendezik az Országgyűlés pad­jain ülő törvényhozók sorait, ami fontos dolog, ez a könyv viszont a valóságunkban működű törvényszerűségek felmutatásával átrendezhe­ti a baloldali közgondolkodás eszméit, ami – igen, tessék ezt komolyan és szó szerint venni – nem kevésbé fontos szenzáció lehet(ne).

A választásokon az ország abszolút több­sége a Szocialista Pártra szavazott, s ha a sza­vaknak van értelmük, és feltételezzük, hogy a szavazók nem találomra húzkodták be az ikszeket a szavazólapokon, akkor ez azt is jelen­ti, hogy a magyar nemzet szavazóinak abszo­lút többsége a szocializmusra szavazott. Tud­juk viszont azt is, hogy a szavaknak – sajnos – olyannyira van értelmük, hogy több is akad, e megfogalmazás tehát úgy pontosítandó, hogy valamiféle szocializmusnak nevezett va­lamire szavazott. Kérdés tehát – és nem akár­milyen, hanem történelmi jelentőségű kérdés hogy pontosan mire?

Amiért Krausz Tamás könyvét tudatosan provokatív szándékkal a választások szenzáci­ója mellé állítom, annak oka az, hogy a szerző páratlan logikával és egyértelműséggel felel er­re a kérdésre. Amint kimutatja, az 1917-es for­radalom szocialista tartalmának leglényege­sebb vonása az volt, hogy „a kommün típusú demokráciá”-t akarta létrehozni, „ami a dolgo­zó osztályok közvetlen uralmát irányozta elő”, „népi intézményekkel, a közvetlen demokrá­cia, a tulajdon fölötti termelői ellenőrzés, a »munkásellenőrzés« intézményein keresztül stb.” (115. o.).

E forradalmat azonban eltérítette útjától egy­részt az, hogy egy világforradalom hamis illú­ziójához kapcsolódott, másrészt pedig az, hogy a sztálini típusú államszocializmusokban „a tőke helyét végül is nem a dolgozói önkor­mányzatok vették át, hanem az állami és pár­tapparátus”, s ezek nemhogy a tömegek sza­badságának kiterjesztésére törekedtek volna, hanem „még a polgári szabadságjogokat is felszámolták” (24. o.) A bürokratikus államszo­cializmus ellen fellépő baloldali mozgalmak, törekvések ezen államszocializmusok uralko­dó rétegeit ráébresztették arra, hogy „a nem­zetközi tőke közelebbi szövetséges számukra, mint a szocializmus alapértékeit és céljait ko­molyan vevő baloldali radikalizmus” (36. o.). Ez a magyarázata annak, hogy „a rendszervál­tás fő erőit ex-sztálinisták (a bürokratikus hata­lomgyakorlás hívei) képezték, akik az utóbbi évtizedben egy szocialista fordulat megelőzé­sével foglalták el magukat, s akik a jelenlegi átalakulásban nem törődnek semmi mással, csak saját privilégiumaik megőrzésével” (58. o).

A rendszerváltás nem vezetett tehát elitvál­táshoz, csak az idősebb kádergenerációk tag­jai vonultak nyugdíjba vagy gazdasági pozíci­ókba, átadva helyüket a fiatalabb nemzedék­nek, amely idejében köpönyeget váltva alkal­massá vált arra, „hogy a nemzeti ideológia és a neoliberális monetarizmus fedezetében fel­emelkedjen a politikai elitbe”. Ezek mellé „a háború után elkergetett” uralkodó réteg „harmad-negyedvonalá”-hoz tartozó néhány figura is csatlakozhatott (119. o.)p s így alakult ki a mostanig tartó időszak elitje, amelyet – mint mindenütt Kelet-Európában – „a bürokrácia ci­nizmusa, az alulról felkapaszkodó parvenük sznobizmusa és kíméletlensége, a preszocialista idők fasizmussal is érintkező nacionalista populizmusának agresszivitása” jellemzett (121. o.).

Ez az elit természetesen pillanatok alatt szétzüllesztette a rendszerváltáskor alakult munkástanácsokat, s a felülről bevezetett szo­cializmus módszereivel és a világon sehol nem működő szabadversenyes (vö. 38. o.) li­beralizmus jelszavaival takarózva bevezette a „hiénakapitalizmus”-t (220. o.). Ennek fő jel­lemzője az, hogy „néhány tucat ember megka­parintotta az állami tulajdon fölötti rendelke­zést. Ez szűkebb grémium, mint a Kádár-rend­szerben az állami tulajdon fölött rendelkezők csoportja volt: talán csak a Rákosi-rendszerben döntött ilyen szűkkörű elit az állami tulaj­don sorsáról. Sőt, még akkor sem, ha figye­lembe vesszük, hogy ma összehasonlíthatatla­nul nagyobb az állami vagyon, mint a negyve­nes években volt” (227. o.). Az eredmény: le­hetővé teszik, hogy a külföldi tőke „versenyké­pes nagyvállalataink, perspektivikus ágazata­ink, kiépített üzlethálózataink olcsó felvásárlá­sával elfoglalja a belső piac egész tartománya­it, és kiiktatja a magyar konkurenciát. Mindez – a liberális jelszavak ellenére – a gazdaság monopolisztikus struktúráit erősíti” (258. o.). A politikai szabadság is megáll a „kimondhatóság” fokán – mindent szabad leírni, elszóno­kolni, hogy aztán minden maradjon a régiben – hiszen „a régi pártbürokráciák helyét minde­nütt elfoglalta az állami és pénzbürokrácia” (48.).

A kiút: „A szocialista irányzatoknak a rend­szerváltás következményei miatt radikális bírá­latot kellene gyakorolniuk az állami és gazda­sági bürokráciákkal és parlamentáris elitekkel szemben. Hosszabb távon ösztönözniök kell olyan spontán és autonóm társadalmi szerve­ződéseket (olyan területeken, mint a termelés, környezetvédelem, meghatározott közösségi érdekek védelme stb.), amelyek a hatékony gazdálkodás és az emberarcú társadalom egyidejű követeléseivel állnak elő” (59. o.).

A döntő vitakérdés itt nyilván az, kivihető-e, hogy „az üzem dolgozói képviselők útján ve­gyék át a tulajdonosi funkciókat”. Krausz Ta­más válasza: „Az Egyesült Államokban nyolc-tízmillió munkás dolgozik önkormányzati rend­szerű vállalatoknál, amelyeknek részvényei is az ő tulajdonukban vannak. Egyszóval nem a menedzserbürokrácia kizárásával vagy ellené­re kellene csinálni a szocialista megoldást” (211. o.). És főként nem erőszakkal, felülről, diktatórikus eszközökkel kell felépíteni ezt a majdani „kapitalizmuson túli társadalmi formá”-t, hanem ez „kizárólag a társadalom dön­tő többségének békés tevékenységeként” jö­het létre (265. o.).

Erre a szocializmusra szavazott hát a nem­zet abszolút többsége? Tudatosan és ponto­san erre bizonyára nem. De ösztönösen és va­lami ilyesfélére – én magam legalábbis így hi­szem – alighanem igen. Hiszen 1917 óta újra meg újra mindig valami effajta ösztönözte a lázongókat, felkelőket. S ha tudatosulnának a tö­megekben ezek az elgondolások, lehet, hogy a legbékésebb nagymamák is megfontoltan és pontosan erre voksolnának.

Amitől persze lehet ez az egész merőben spekulatív, minden megvalósulási lehetőség nélküli utópia. Sőt, ma, 1994 májusának utolsó hetében biztos, hogy az. Mentsen meg ben­nünket az ég attól, hogy valakinek eszébe jus­son az előző kormányzat által ütött lékek betö­mése helyett a munkástanácsok szervezésén tüsténkedni.

De – ennél valóságidegenebb utópia csak egy volt a mi életünkben: az a nemrég még legyintésre sem érdemes elképzelés, hogy a Szovjetunió ebben az évezredben magától fel­bomlik, s hogy Magyarországon valaha is ka­pitalizmus lesz.

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

A megértés útjai

Labancz Gyula: Megcsendülő fehér

Érthetőség? Pláne: „közérthetőség”? Idejét múlt álnépi, szocialista frázis, amely a műveletlenség és szellemi tunyaság alibije. Nem mint­ha a sznobság sokkal különb lenne, – de még­is jobb annyival, hogy igenis erőfeszítésre, társszerzőségre készteti a „befogadót”. Ma­napság ami „egyből” érthető, az gyanús, hogy netán felszínes (noha nem szükségképpen az: mindig kell mindenkihez közvetlenül s azonnal szóló művészet, irodalom is).

Hogy a megismerés és megértés útjait je­lezzem, saját személyes emlékeimet idézem, utóvégre ki-ki a sajátját élhette át. Szándéko­san nem irodalmi példával élek, de a párhu­zam kézenfekvő. Tizenhárom évesen jól tud­tam, ki az a Bartók Béla, mégis ellenállás volt bennem, mikor mint kezdő zongoratanulónak az egyszerű Gyermekeknek sorozat „disszo­nánsnak” ható műveit kellett játszanom. Nem is minden zenei műveltség nélkül: Chopin vagy Schubert zongoradarabjait már ismer­tem, mielőtt beszélni tudtam volna. És akkor, zsidó zongoratanárnőm kívánságára, Bartókot kellett játszanom. A zsidót csak azért írtam ide: a legmagasabb rendű magyar népiség képvi­seletét sokszor (vidéken szinte elsőként!) a zsidó értelmiség látta el. – Eljátszottam, meg­szoktam, megkedveltem. (A tanárnőt éppen ötven éve szállították haláltáborba a színma­gyar Baky színmagyar csendőrei.) És nyolc évvel fiatalabb kishúgom számára ez a zenei nyelv már természetes volt – nem kellett elle­nállást leküzdenie.

A másik Bartók-példám. A harmincas évek végén (jól informálódva) tudtam, hogy a Zene húros- és ütőhangszerekre remekmű. Épp csak egy hangot nem értettem belőle. (A Beethoven-szimfóniákat már százszor hallot­tam.) Míg sznobmódra (?) „forszírozva” tizedik alkalomra egyszerre megnyílt, megvilágoso­dott a Mű, amellyel (mint minden igazi remek­kel) azóta sem tudok betelni (mégpedig immár minden sznobság nélkül).

Ez a modern művek befogadásának recept­je – az irodalomban is. így jutottunk el Adyn, József Attilán, Weöresön át máig, a mai költői nemzedékekig. Köztük addig a Labancz Gyu­láig, akinek új kötetéről írnom adatott.

Vannak ebben negyedszázaddal ezelőtt írott versek, azok sem „érthetőbbek”. De a ma­iak is megérnek az értésre, ha tudniillik több­ször elolvassuk őket. Ha mást nem: hangula­tukat s utalásaik egy részét érteni fogjuk. Utób­biakból nyilván elsősorban azokat, amelyek múltbeli alkotókhoz-alkotásokhoz kapcsolód­nak: Catullushoz, a Bibliához, Villonhoz, Hölderlinhez, Adyhoz, Einsteinhez, Jékelyhez, Tandorihoz (már-már T. D. is „múltbelinek” számít). És megérezzük a szójátékok, félben- hagyott mondatok, gondolatok értelmét: nem kell mindent kimondani – a gondolat elindul s halad a maga útján (az olvasó lelkében is). A modern és mai nem túri a bőbeszédűséget, a szájbarágóst sem. Az olvasónak is meg kell dolgoznia – így kettős élvezet, ha fölfejtjük egy-egy vers világát.

Mert a jó versben mindig egész Világ tükrö­ződik. Mint a víz visszfényében. Labancz költé­szetében épp ez az elem: a víz mindegyre el­őtör, szinte központi szimbólummá nő, s ez a vízi-világ mintegy körülölel bennünket, mi meg körüljárjuk (nem is járjuk – ússzuk!) az újra meg újra felbukkanó vizeket. Mindebben ősi közösségi emlékek-élmények tűnnek fel, ez te­szi a végsőkig szubjektív (sőt esetleges) élmények-verseket általános érdekűvé, „közüggyé”. Mint ahogy közügy a már említett kulturá­lis készlet, de a finoman rejtőzködő erotika is.

Kis füzet – talán nagy költészet. (Z-füzetek/56)

CSŰRÖS MIKLÓS

„A valóságban élt költő”

Könyvek Madáchról

Madách Imre-dokumentumok a Nógrád megyei Levéltárban. Összeállította: Leblancné Kelemen Mária. Salgótarján, 1984. Újabb Madách Imre-dokumentumok a Nógrád megyei Levéltárból és az ország közgyűjteményeiből. Összeállította: Leblancné Kelemen Mária. Salgótarján, 1993. Madách-idézetek gyűjteménye. Válogatta és összeállította: Gedényi Mihály. Fekete Sas Kiadó, 1994.

A hagyományosan Az ember tragédiájára kon­centrált kutatásban az 1960-as évektől kezdve mutatkozik élénk érdeklődés Madách élettörté­nete, közszereplése, családja és anyagi viszo­nyai: „a valóságban élt költő” iránt. Értékes előzmények után a „Dokumentumokban” nagy energiával végzett levéltári munka valóban grandiózus eredményét teszi hozzáférhetővé Leblancné Kelemen Mária és segítő gárdája. Az I. rész (1816-1834) az apa, id. Madách Imre közéleti tevékenységével kapcsolatos doku­mentumokat közöl. A II. rész magától Madách Imrétől származó, rá vonatkozó, őt legalább is érintő okmányokat, iratokat tartalmaz, a III. rész a halála utáni időszakból (1867-1868) emeli ki olyan ügyek dokumentumait, ame­lyeknek kezdete, eredete 1864 előttre nyúlik vissza. 293 dokumentum szerepel a kötetben; tartalmukat röviden megjelölő cím előzi meg a szövegközlést, az azután következő jegyzet­apparátus a jelzeten kívül keletkezéstörténetet és tárgyi magyarázatokat ad, föltárja az össze­függést az azonos tárgyú, de a kötetben el­szórtan szereplő tételek között.

Tartalmilag a Madáchhoz közvetlenül kötő­dő középső rész tarthat számot a legnagyobb érdeklődésre. Házasságáról, haláláról is van­nak dokumentumok, de a legfontosabb témák megyei és országos közéleti tevékenysége, ül­döztetése az önkényuralom idején, más tu­dományágak szempontjából pedig a család gazdasági helyzete, küzdelme, perei a birto­kért stb. Kitűnik az iratokból, hogy „közben jött betegeskedése” ellenére, milyen serényen te­vékenykedett Madách a forradalom és sza­badságharc évében, majd 1860-61-ben, a me­gyegyűlések betiltásáig. Fölbukkan Erdélyben meggyilkolt nővére és családja tragédiájának néhány részlete; a töredékekből összerakjuk az elítéléséhez és bebörtönzéséhez vezető eseményeket, bár a fogságára vonatkozó ka­tonai bírósági peranyag változatlanul „lap­pang”.

*

A „Dokumentumok” második kötete szerves folytatása az 1983-ban megjelent előzőnek, két fontos dologban mégis különbözik tőle.

Az anyaggyűjtést a Nógrád megyei Levéltá­ron túl kiterjesztették az ország más közgyűjte­ményeire (pl. Országos Levéltár, Hadtörténeti Levéltár, az OSZK Kézirattára, a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára, a Békés megyei Levéltár­ra, stb.).

Megváltozott a kötet szerkezeti felépítése is. Az I. részbe kerültek a Madách-autográfok és a rá vonatkozó „közvetlen dokumentumok”; a II. részbe a családtagok dokumentumai és a birtokkal kapcsolatos iratok. A III. rész, a Re- geszták című, az előző tömbökbe nem illesz­kedő dokumentumok kivonatát tartalmazza annotációval, szükség szerint kiegészítő uta­lással. A közlés technikája és a jegyzetap­parátus felépítése megegyezik az előző köte­tével.

Ez a kötet tartalmazza az ún. „Gerilla-aktá­kat”, melyek azt rögzítik, hogy Madáchot Kos­suth titkárának rejtegetésén kívül fegyveres és politikai szervezkedésekben való részvétellel is gyanúsították; rendőri megfigyelőlapja szerint még 1857 után is „feltűnés nélküli megfigye­lés” alatt tartották (az addigi rendőri felügyelet helyett). Többek között a Mária nővére ellen elkövetett bűntény nyomozásának története is kibontakozik a II. részben, melynek utolsó öt dokumentuma 1938-as keltezésű: Lázárné Ma­dách Flóra magas szintű diplomáciai közben­járás ellenére sem tudja megmenteni az elárverezéstől a Trianon után Csehszlovákiához került alsósztregovai ősi birtokot.

A „Dokumentumok” két kötete elsősorban tudományos érték. Létrehozóinak legfőbb cél­ja a Madách-kutatás szolgálata és egy későbbi kritikai kiadás szakmai előfeltételeinek megte­remtése.

*

Keveset tudunk Gedényi Mihályról (1908- 1988), a „derék, csöndes irodalmárról”; Alexa Károly tárgyilagos, talán túlságosan is rövid utószava szerint az utókor majd regényeiről fog beszélni, – ha újra megjelennek, s forgatni fogja hatalmas Krúdy-bibliográfiáját, börtön­naplóját.

A Madách-idézetek könyve: breviárium, olyan szentenciák gyűjteménye amelyeknek válogatásával és csoportosításával Gedényi a maga portréját is festi és alakítja. A Tragédia szerzője, – mint Eötvös, Kölcsey, Széchenyi, Petőfi, Arany, Kossuth és a 19. század más magyar géniuszai – számtalan szállóigét, aranymondást hagyott maga után. Jobban mondva, olyan tömören szentenciózusan fo­galmazott, hogy mondatai bevésődtek a nem­zeti emlékezetbe.

Belőlük kapunk a következő témakörök szerint elrendezett válogatást: Élet és halál; Férfi-nő-szerelem; Ember; Bölcselet; Politika; Irodalom-művészet. A közreadó a teljes Madách-életművet átböngészte, egészen ponto­san azt a részét, amelyik a Halász Gábor je­gyezte kétkötetes összkiadásban (1942) sze­repel: a drámaíró életművét, verses és más műfajú szépirodalmi műveket, a cikkeket, a le­velezést, Madách beszédeit stb.

Jó érzés a kötetben lapozgatni (mert erre szánták); az olvasó hol a ráismerés, hol a fölfe­dezés örömét érzi, és annak is örül, hogy a Kulcs a lelőhelyekhez című fejezet alapján visszakeres­heti az idézetek forrását az életműben.

CSŰRÖS MIKLÓS

Összeomló hidak fogvacogtató világában

Dávid tornya (Modern héber költők)

Az ízléses küllemű antológia a modern héber irodalom klasszikusától, az 1873 és 1934 kö­zött élt Biáliktól a mai izraeli héber költészet derékhadáig, a negyvenesekig terjedő életmű­vekből nyújt válogatást olvasóinak. Szerkesz­tője és utószavának írója a magyar származá­sú Itámár Jáoz-Keszt, Nordau-díjas költő, aki magyar művek fordítójaként és kiadóként, la­palapítóként is tekintélyes szerepet játszik az izraeli irodalmi életben.

Minthogy a héber költészetről számos ré­gebbi antológia anyagára támaszkodva is me­ríthetünk ismereteket, e mostani kiadvány fő érdekessége bizonyára a legfrissebb anyag, amely arról tudósíthat, milyen életérzésekkel ír­ják verseiket manapság az ottani költők. S ezt saját szavaimnál biztosan szebben és jobban közvetítik maguk a versek, mint Reuvén Ben- Joszéf e strófája:

„Míg egy hidat megálmodom, lehet;
elpusztítják. Hasadnak a traverzek,
a sávok, szakadnak a kábelek;
elválik két part, roncsok meredeznek.”

         (Így szólt apám, Tandori Dezső fordítása)

Jáíra Gínoszár Két népdal című költeménye Szenes Anikó egyik – héberül is, arabul is népdallá vált – költeményét idézi, majd így zárul:

„Két dal terjed szájról szájra,
két nép dala
csendül egybe
a háborútól egyformán vacogó fogakon.”

                           (Bárdos László fordítása)

Az összeomló hidak fogvacogtató világá­ban a költők – mint Sálóm Rácábí – úgy érzik,

„bár néz a szemem,
és figyel a fülem –
alig látok és alig hallok valamit:
vagyok semmibe hulló
falevél.”

         (Vers, Lator László fordítása)

„Dehát miféle élet ez?” fakad ki a keserűség Odéd Petedből, a fiatal költőből, miután egy gyűrött farmerben egész éjszaka Joan Baez énekét hallgatta, hogy „halálos nyomorát” fe­ledje, s szívverése oly hangosan és egyhangú­an szóit, „akár egy monoton vers, mit valaki a sötétben szaval”.

Mit tudjuk a választ. Olyan, mint a miénk. (Belvárosi Könyvkiadó)

– ii –

KÖNYVAJÁNLAT

Sok olyan divatosnak mondható, nyugati ki­adóktól átvett könyv jelenik meg manapság, mely az emberi kultúra egy-egy szeletét mutat­ja be lexikonszerű tömörséggel, sok színes il­lusztrációval, általában igen jó nyomdai kivitel­ben. Ilyen könyv a Park Könyvkiadó Usborne Képes Világtörténelem sorozatának Az ókori Kelet című darabja is, mely a letűnt hatalmas birodalmak történetét, művészetét, és hétköz­napjait eleveníti fel. A civilizáció kezdeteitől, a világ első civilizációitól követi nyomon Egyip­tom és a Közel-Kelet fejlődését, kitekintve India és Kína ősi civilizációira is, melyek földrajzi helyzetüknél fogva nem álltak kapcsolatban a nyugati világgal, s így fejlődésük is meglehető­sen különbözik tőlük. A könyv az első földmű­velők letelepedésével kialakult első birodal­mak, Sumer és Egyiptom történetével indul, bemutatva az állam életét, a mezőgazdaságot, a kereskedelmet, a vallást, a tudományokat, a kultúra mindmegannyi vívmányát, melyet az emberiség megőrzött, s továbbfejlesztve át­örökített történelme során. Az ember alkotta tárgyak, és a tárgyakban megtestesülő tudás dicsérete ez a könyv, hiszen az ókori történe­tem rekonstrukciója elsősorban a fellelt tár­gyak alapján történik, s annál színesebb e megelevenített kor, minél inkább szóra bírja a tárgyakat a múlt kutatója. Az emberiség sze­rencséjére a legtöbb régi kultúrában a holtak mellé temették tárgyaikat is, a bútorokat, sze­kereket, háztartási eszközöket, ékszereket, sőt még az ételeikből is egy-egy adagot. Ennek köszönhetően láthatunk a könyvben obszidiánból, vulkáni üvegből készült sarlót, ruhaminta-nyomó bélyegzőket, a bátrak kitünteté­sére az egyiptomi hadseregben rendszeresített aranylégypárt, szempillafestő rudacskát, fel­fűzhető, lyukas pénzérméket a Csiu-dinasztia idejéből, egyiptomi sebészszerszámokat s még számtalan más érdekes tárgyat a fenn­maradt ókori építészeti alkotásokon vagy az elképzelt élethelyzeteket ábrázoló rajzokon kí­vül. A könyv függelékében az ókori Kelet térké­pét, a királyok és dinasztiák uralkodásának kronológiáját, ókori ki kicsodát, kislexikont, időrendi összefoglalót, mezopotámiai és egyiptomi mítoszok rövid összefoglalóit, végül név- és tárgymutatót találunk. A magyar kiadás munkatársai: Zsolt Angéla fordító, Bodnár Szil­via szerkesztő és Mező Zsuzsa műszaki szer­kesztő.

Egyes feltevések szerint az ókori Kína leg­nagyobb hatású, hivatalos filozófusa, Kung fu-ce, azaz Konfuciusz idősebb kortársa volt Lao-ce, akinek Tao tő king című egyetlen mű­ve, a versben írt filozófiai eszmefuttatás a klasszikus kínai filozófia alapművének számít. A szerzőről jóformán semmit nem tudni, s más feltételezések szerint a mű későbbi keletkezé­sű, és Lao-ce személyére hivatkozó című, más szerző tollából származó alkotásról van szó. A tömör, aforisztikus, polemikus művet különféle európai okkultista irányzatok is igyekeztek ki­sajátítani, ami nem is csoda, hiszen a Lao-ce – később Tao tö king – eszményi életformája, a tao-nak nevezett természettörvény, a dolgok dialektikus változásáról szóló tanítás megfogalmazása, a faluközösségben természetes életmódot folytató ember felmutatása sokféle Irányzat ideológiájába beleillett. A világ keletke­ző és pusztuló, saját ellentétébe átcsapó s mégis egységet alkotó dolgai közt a bölcs em­ber egyetlen tennivalója a mű szerint az, hogy e felismert törvényszerűséget érvényesülni hagyja, s éljen összhangban vele, elutasítva minden újat, s minden beavatkozást a dolgok menetébe:

„Legyen az ország kicsiny, s a nép kevés:
bármily sok szerszáma volna
ne éljenek vele;
az emberek halálukig
ne bolyongjanak messzire;
ha volnának hajók, kocsik,
senki se utazzék;
ha volnának vértek, kardok,
senki se hadakozzék;
írás helyett az emberek
fűcsomókat kötözzenek…”

A Tao tö king, Az Út és Erény könyve a Tercium Kiadó gondozásában, Weöres Sándor for­dításában jelent meg, s külön érdekessége, hogy a versfordítás alapjául szolgáló prózafor­dítást, Tőkei Ferenc munkáját is tartalmazza a műhöz írt jegyzeteivel és utószavával együtt.

XVI. századi ismeretlen szerző tollából szár­mazó regény jelent meg a Fátum-Ars Könyvki­adónál: Szép asszonyok egy gazdag házban. Eredeti szimbolikus címe Csin Ping Mej, azaz Arany vázában szilvavirágok, a mű három hő­sének nevéből származik. 1964-es első ma­gyar kiadása, melyet a rövidített német fordí­tásból Mátrai Tibor ültetett át magyar nyelvre (a versfordítások Pór Judit munkái), nagy szen­záció volt, melyet elsősorban nem is a mű iro­dalmi értékeinek felismerése, hanem az eroti­kának szabadon kezelt előadásmódja okozott. El is fogyott minden kiadása még a könyvtárak polcairól is, s így ez a mostani, sajnos silány nyomdai előállítású kiadás is sikerre számíthat. A regény eredeti első kiadásának időpontját 1610-re teszik, de csak az 1617-es, száz feje­zetes kiadásból maradt fenn példány az utókor számára. A könyvet először már 1687-ben, s utána később többször is betiltották, hírhedt népszerűsége révén ugyanis a benne foglalt társadalomkritika több korszak uralkodó osz­tálya számára is kényelmetlennek bizonyult. Is­meretlen szerzője a kínai társadalmon élőskö­dő kereskedők, uzsorások, mandarinok világát mutatja be egy gazdag és korrupt kereskedő viharos életével a középpontban. A korabeli társadalom erkölcsi életét kritizáló alkotás egy­ben páratlan forrása a régi kínai életmódnak. A drámaivá fejlődő, bosszúval és gyilkossággal fűszerezett családi történet, az árnyalt lélekrajzzal egyénített főszereplők elbeszélt sorsa, az elképesztő terjedelem ellenére bámulatosan kézbentartott, jól szerkesztett cselekmény, a mai napig élvezetes olvasmánnyá teszik a mű­vet.

Ismét páros meséskönyvvel lepte meg az olvasókat a Littoria Könyvkiadó: tibeti és han meséket válogattak a piros bársony könyvecs­kékbe. Han több kínai uralkodóház neve, ala­pítója i. e. 221-ben Csin Si Huang-ti volt, ő kezdte építtetni a kínai nagy falat, mely az egyetlen olyan emberi alkotás, amelyik a Hold­ról letekintve szabad szemmel is látszik a Föld felszínén. A Holdról már látták az asztronauták, de pontos hosszát kétezer év óta sem tudta megmérni még földi halandó. A han nevet ma a tősgyökeres kínaiaknak a nemzeti kisebbsé­gektől való megkülönböztetésére használják, ők alkotják a népesség több mint kilencven százalékát, több mint egymilliárdan vannak. A világ összes nyelvei közül a kínait beszéli anyanyelvként a legtöbb ember. A hanok nyel­vén, távoli idegen világban, ahol a Sárga folyó szelleme, a vörösképű démon meg a Keleti Tenger Sárkány Királyának leánya is lakott, születtek a csodálatos mesék az éjszaka vilá­gító gyöngyszemről, a Nap kereséséről, az arany vésőről és a kőkosról, s más csodálato­san hétköznapi dolgokról, melyekről a Han mesék című kötetben olvashatunk. A meséket Zalka Miklós válogatta egy Pekingben megje­lent angol nyelvű kínai mesegyűjteményből, magyarra Striker Judit fordította.

Tibet hatalmas, a Föld legnagyobb átlagma­gasságú területe Délnyugat-Kínában, gyérszá­mú népességgel. A négymilliónyi tibeti fele él itt, a többi Indiában és Nepálban. A világ teteje, Himalája, Mount Everest, a Jangce, a Sárga folyó, az Indus, a Mekong forrásvidéke, dalai láma, buddhizmus, kolostorok – nagyjából ennyit tud egy átlagember Tibetről és erről az ősi kultúráról. Pedig a hófödte hegycsúcsok kö­zött különös, titokzatos és rémületes dolgok is történtek, koldusok, tehénpásztorok, nagyha­talmú uralkodók, szegény varázslók, kapzsi és jószívű barátok, asszonyok és férfiak éltek egymással szövevényes kapcsolatokban a fé­nyes hold alatt. S ugyanúgy keresték a bol­dogság madarát, mint bárki emberfia e földön, mert úgy tartották, hogy a boldogság gyö­nyörű madár, és messze-messze keleten él, hófödte hegycsúcson. Amerre a madár száll, boldogság repül vele.” S ahogyan a mesék­ben már csak lenni szokott, meg is találták. A Tibeti mesék fordítója Rozsnyai Katalin, a köte­tek hangulatos illusztrációit Shen Jian Hao ké­szítette.

(emmi)