LUKÁCS SÁNDOR

Vonaglófény

Ez a vonagló fény még lassan átkarol
mint fáradt szerető
ki terhét selymesen magába zárja –
Ez a vonagló fény még arcomon poroszkál
majd hajamról újra visszatérve
elidőzik szemem kihűlt barlangjaiban –

SZEPES ERIKA

A betörés

Legmélyebb reggeli álmomból fülsértő harsánysággal ver fel a telefon. Nehezen ébredek, gyű­rött, fáradt és mogorva vagyok, nehezen tisztul fel bennem minden. Kábultan támolygok a tele­fonhoz.

– Drágám, ne ijedj meg – hadarja egy zaklatott női hang, s ha így kezdenek egy mondatot, én azonnal megijedek.

– Ne ijedj meg, de gyere azonnal ide – darálja anyám szomszédnője, aki az ő mindenkori távollétében a lakás felügyeletével van megbízva.

– Miért, mi történt? – kérdezem, az ijedtségtől már félig felébredve, s ez első nekifutásra számomra elég nagy teljesítmény.

– Gyere gyorsan, betörtek anyád lakásába.

Ennyi már elég volt a teljes felébredéshez. Fél órán belül ott voltam. A látvány tatárdúláskori állapotokra emlékeztetett. Az ajtó keretestől belökve az előszobába, ferdén ráborulva a szemközti falra, s így félig eltorlaszolva a bejáratot. A kereten, ajtófélfán feszegetés, durva vésés nyomai, forgácsok, szilánkok mindenütt. A szobában háborús sérülések: letört bútordarabok, csonkult lábú, bicegő székek, felhasított kárpitok, repkedő papírdarabok, iratfoszlányok. Először ösztönö­sen a vitrinekre néztem: hiányzik-e ezüst vagy kristály?

Talán egy-két darab nem volt a helyén, de feltűnő hiány nem mutatkozott. Szaladtam a leszakí­tott ajtajú fehérneműs szekrényhez, ahol a damasztágynemű összegyűrve, bemocskolva bár, de a helyén volt, sőt a mögéje rejtett, lecsavarható fejű baba is, amely arra szolgált, hogy fejevétele után testébe pénzt rejtsünk. A pénz is megvolt, pedig ennél ócskább trükköt igazán ki sem lehet agyalni. a betörő(k) vagy nem volt(ak) profi(k), vagy nem pénz kellett neki(k). Akkor hát mi? Elkép­zelni sem tudtam, közismerten puritán szüleim ékszert nem tartottak, értéktárgyakat, képeket, ipar- művészeti munkákat nem gyűjtöttek. Elbizonytalanodva, tanácstalanul kerestem a betörés okát, célját, végül is arra az eredményre jutottam, hogy tévedésből törtek be, nem találtak semmit, és dühükben vitték végbe a vandál pusztítást. És hálát adtam annak, akit illet, hogy anyám nem volt otthon a betöréskor, hiszen belehalhatott volna az ijedtségbe, ha ugyan agyon nem verik.

Ekkor vettem észre az íróasztalt. így, nagy í-vel, mert ő volt két évvel korábban elhunyt apám birodalma, fellegvára. Nekünk Szentély, amelybe tiltott volt bármiféle behatolás. Két nagy ajtajá­ban, rengeteg fiókjában ott volt a kulcs, mégsem jutott eszébe senkinek a családból, hogy kinyis­sa valamelyiket, még kevésbé, hogy belenyúljon és kivegyen valamit. Apám, rokkant lévén, nyugdíjas életét emellett az íróasztal mellett töltötte. Már reggeli után beült a forgatható karos­székbe, itt olvasta át a napi sajtót, az éppen érkező bel- és külföldi folyóiratokat, a legfrissebben megjelent könyveket; innen bonyolította hatalmas, kiterjedt levelezését, ebből a karosszékből telefonált – innen érintkezett a világgal. Előtte az íróasztalon határidőnapló, amelybe orvosi pre­cizitással rótta fel a lényeges és lényegtelen eseményeket egyaránt. Az asztal mélye sötét titkokat rejtett, amelyek kisgyerek korunk óta vad képzelgésekre serkentették a fantáziánkat. A legna­gyobb merészség volt tőlünk, ha az íróasztal alá, a lábaknak fenntartott helyre bújtunk, hogy a titok ezáltal lényegítsen át, a fán keresztül így hatoljon belénk. Hatalmas bútordarab volt ez az asztal, kisgyerekként öcsémmel együtt ketten is elfértünk a búvóhelyen.

Apám halála után senki nem nyúlt az íróasztalhoz. Elidegeníthetetlenül hozzá tartozott, titkait őriznie kellett a halál után is.

És most a Szentély romokban áll. Fiókjai kihúzva, belőlük minden kidobálva; iszonyú össze­visszaságban hevernek egymáson az első látásra azonosíthatatlan tárgyak. Valami mélyről jövő émelygést éreztem, mintha a szemem láttára boncolnának fel egy élőlényt, és belső szerveit egyenként emelnék ki a testéből. Az első megrendülés után igyekeztem visszanyerni józanságo­mat. Vajon mit kerestek? Az orvosi táska megvan, igaz, kinyitva és felforgatva. – Na nézd! – mondom magamnak. – Az egyszerhasználatos fecskendők hiányoznak!

Gyanút fogtam, éberebb lettem. Valami homályos sejtéstől vezérelve körülnéztem, megvan­nak-e valahol apám hajdani receptjei. A csíptetővel összefogott többszáz darabból csupán né­hány lap hevert szétszórtan. Kezdett összeállni a kép. Két héten belül ez volt a harmadik betörés a házban. Mindhárom orvoslakásba. Ha onnan is recepteket és injekciós tűt vittek el, a dolog világos. Orvos és patikus barátaimtól tudom, hogy a drogosok – kemény drog és valuta hiányá­ban – alkohollal bevett vagy szeszesitalban oldott nyugtatókkal kábítják-serkentik magukat. Mint­hogy azonban a komolyabb nyugtatókat csak receptre lehet kapni, akinek nincs megvesztegethető orvoshaverja, sötét úton igyekszik gyógyszerhez (és ezek szerint fecskendő­höz) jutni.

Amikor ez a gondolatsor végigpergett bennem, rájöttem, hogy már régen ki kellett volna hívnom a rendőrséget. Telefonáltam, ígérték, hogy azonnal jönnek.

Ott ültem egyedül, szemben az íróasztal romjaival, vártam a rendőrséget, és ellenállhatatlan kényszert éreztem arra, hogy végre egyszer megnézzem, mi rejtőzött benne. Tudtam, hogy nem volna szabad, a Szentélyeket pusztulásuk után sem szabad megszentségteleníteni, de hát von­zott a nagy titok, ami több, mint negyven éve rejtve volt előlem. Mi lehetett az, amit apám úgy őrzött bezárt rekeszeiben, fiókjaiban, mint a Kékszakállú herceg várának hét ajtaja mögött?

Leültem a földre, a romhalmaz közepére, és hevesen kalimpáló szívvel túrkálni kezdtem. Először öcsém általános iskolai első osztályos ellenőrzője akadt a kezembe, az Iskola értesíté­sei, a szülők kérései rovatnál kihajtva. A lapon a következő szöveg állt: „Értesítem a T. Szülőt, hogy fia kezelhetetlen, állandóan zavarja az órát.” És alatta nagy ákombákom betűkkel, ceruzával a „szülő” válasza: „SZAMÁRPADBA ÜLTETNI, DALLOS.” És láttam szüléimét, amint anyám könnyeit törölgetve nevet elsős fia csínytevésén, hogy az intőt nem mutatta meg, hanem kiszabta magára, apja nevében, a büntetést, és hallottam apám megemelt, kemény hangját, amint lassan, tagoltan kifejti: aki hatévesen ekkora gazemberségre képes, abból csak tisztességtelen ember lehet. És láttam, amint – már nem először – összekülönböznek nevelésünkön, de – hogy ne halljuk: nincsenek egy véleményen – visszavonulnak szobájukba.

A második tárgy, amire rábukkantam (nyilván egymás mellett lehettek a fiókban), szintén őskori lelet: az én óvodai üzenőfüzetem. Lapozgatni kezdtem, és az ide-oda üzengetések olvas­tán elfeledettnek hitt, múltba merült emlékek kezdtek derengeni, és lassacskán visszatereltek gyerekkoromba. „Kedves Elvtársnő! Judit nem hajlandó megenni a spárgalevest. Nem erőltet­nénk, mert igazán jó húsban van, de nálunk elvi kérdés, hogy nincs válogatás. Kérlek, beszélj vele! Szabadság! XY óvónő.” És anyám válasza: „Kedves Elvtársnő! Judit itthon még soha nem kapott spárgalevest, ezért idegenkedik tőle. Igyekeztem megmagyarázni neki, hogy nem közös­ségi viselkedés, ha a többiek megeszik és ő nem. Szabadság! Dallosné.” Számban éreztem az öreg spárga megvastagodott törzsének szálkáit, keserű ízét, a sűrű rántást, amellyel a levest „kiadóssá” tették, és hányingeremet leküzdve tovább lapoztam. „Kedves Elvtársnő! Judit két napig nem ment óvodába, mert kilyukadt a cipője, és a suszter csak 48 órás javítást vállalt. Ma először tud menni. Szabadság! Dallosné.” Ez megrázott. Nem emlékeztem rá, hogy nekem valaha egyszerre csak egy pár cipőm volt.

Ötcentis, barna rongymackó a következő lelet. Bal karján (mert igencsak emberszabású med­vének sikeredett) kis piros műanyagtáska, benne az én csöppnyi fényképem és egy rajzolt pogácsa, aláírással: „Útravaló”. Apám első hosszabb külföldi útjára varrtam – mindig szerettem a miniatűr dolgokat –, azt akartam, hogy vele legyen Drezdában, a kéthónapos nemzetközi továbbképzésen. Hát visszaérkezett Drezdából, és itt lapult a fiók mélyén mostanáig. Említés sem esett róla.

A Muzsika című, hajdanvolt folyóirat egyik 1955-ös száma hullott váratlanul az ölembe az egyik ferdén lógó fiókból. Középütt kinyitva, a szöveg egy része tollal bekeretezve: „A zene a legszebb dolog a világon – írja Dallos Judit harmadik osztályos tanuló”, és a szöveg fölött ott van Gaál György Sándornak címzett levelem fotokópiája. Gaál György Sándor, szeretve tisztelt zenekalauzom már rég halott, a Muzsika régen megszűnt, a levélről pedig teljesen megfeledkez­tem. A fiók megőrizte.

Hatéves korom óta kísér utamon a zene, hol teljesen uralkodva minden más felett, hol háttérbe szorulva, de talán egyetlen nap sem telt el az életemből zenehallgatás nélkül. Később már felnőtt

hangversenyekre jártam, kalauz – és gyakran kísérő – nélkül. Gimnáziumi létem egy rövid sza­kaszában rendszeresen volt bérletem, valakivel együtt, és ebben az időszakban a zene és a végletekig felfokozott kamaszszerelem teljesen eggyé vált. A kamaszszerelem egy fél Budapes­tet megrázó öngyilkossággal ért véget, és ami erőt adott ahhoz, hogy ezt a veszteséget ép ésszel túléljem (bár tudom, hogy máig nem hevertem ki), az a zene volt. Együtt hallgatott zenék újrahallgatása, újak felfedezése az ő fülével – vajon tetszenék-e neki? –, majd a magányos koncertlátogatások. Idáig vezetett a Gaál György Sándorhoz írott levél emléke, amikor egy cé­dula került a kezembe. Többszörösen összehajtogatott papírlap, Dr. Dallos Imrének címezve, kezemírásával. Belül a szöveg: „Ne haragudj, hogy nem értem haza fél 11-re, de Bartókot ját­szottak, és én egyedül voltam, és végigbőgtem a koncertet, meg a hazautat is, és nem akartam, hogy a Galántai néni ilyen állapotban lásson.” (Galántai néni volt a kapunyitogató házmester, mocskosszájú, irigy vénasszony.)

A kis cetli remegni kezdett a kezemben. Egyszerre idézte fel azt az állandó félelmet, amelyet minden késéskor éreztem – télen hatra, nyáron hétre kellett hazamennem, kimenő egy hónapban kétszer fél 11-ig –, mert apám minden érkezésemet stopperrel figyelte. Öt perc késés egy kimenő megvonásával járt. – Késtél – szokta mondani halk, fojtott hangon. – Büntetést érdemelsz. Vá­laszt nem várok. – És felidézte ezeket a gyötrelmesen megszenvedett, magányos koncertlátoga­tásokat is, amelyeken valóban a nyílt színen folyt a könnyem, és az utcán ordítva-bőgve rohantam, mert szörnyű tragédiával múlt el a kamaszszerelem, és sokáig nem jött helyette más. Néztem, néztem a kis cetlit, és most végre először, amióta a felboncolt íróasztalt megláttam, langyos, meleg könnyek ömlőitek ruhámra, a földre, az előbukkant kincsekre, és a kis cetlire. Miért tehette el? – töprengtem, aztán rájöttem, hogy alighanem ez volt életem első és egyetlen írásos bocsánatkérése. Hogy megtegyem, ezen a válságon kellett átesnem.

Könnyeim áztatni kezdtek egy dossziét is, amely a következő feliratot viselte: „A korszerűség problémái a művészetekben. A korszerű zene. Országos Tanulmányi Verseny, Magyar irodalom. – Mottó: ím a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja.” Huszonhat éve nem láttam ezt a dossziét. Sokat köszönhetek neki: nem is elsősorban azt, hogy a bennefoglalt pályamunkával a második helyezést, és ezzel egyetemi felvételt is nyertem, hanem főként azt, hogy kivívtam vele addig viszonzatlannak hitt kamaszszerelmem becsülését (talán ezáltal kissé a szerelmét is?), végre teljesen elfogadott, bevezetett saját, tőlem addig hermetikusan elzárt társaságába, amelynek tagjait mind olümposziaknak tartotta. Akkor még nem tudtam, miben áll számára ennek a baráti körnek az olümposzi jellege. Azt hittem, pusztán intellektuális fölényük imponál neki – ennek tudtam be, hogy szellemi teljesítménnyel kerülhettem közéjük –, és nem vettem észre, de rajtam kívül senki más sem, hogy az olümposziságnak más kellékei is vannak. Olyan anyagiak, amelyek lehetővé teszik a szellem szabad fejlődését, olyan családi háttér, ott­honi levegő, amelynek puszta beszívása kultúrát és némi arisztokratizmust juttat a mindenre mohó serdülők lényébe, s ezeknek a feltételeknek a birtokában természetes a privát nyelvlecke, a zenetanulás, a lemez- és könyvvásárlás, a koncertbérlet. Neki ez nem adatott meg. Azokért a bizonyos közös koncertbérletekért ő havat lapátolt a jeges zuglói éjszakában. Ő a tiszta intellek­tusával volt olümposzi, és megjelenésével – mintha az olümpiai Zeusz-templom nyugati homlok­zatának gyönyörű, ifjú Apollója járkált volna köztünk a kötelező kék iskolaköpenyben, amit akkor is hordott, amikor már nem kellett volna, hogy takarja mindig tiszta, de agyonmosott, kopott ingeit –, és én istenítettem is, és úgy hittem, soha fel nem érhetek hozzá. Ő a mi polgári létünket látta elérhetetlennek. Kétféle nézőpont, kétféle kisebbrendűségi komplexus. Az övé volt a veszé­lyesebb és a pusztítóbb. Önpusztításba vitte. Hiába értette meg a társaság szellemi vezérének jellegzetesen nagyképű, mindig intellektuális sziporkát és próbatételt rejtő felszólítását: – Ha eljössz délelőtt a Lukácsba egy Lukáccsal, akkor eljöhetsz délután a Lukácsba a Lukáccsal. – Nem tudott eljönni. Se az uszodára, se a nagy esztéta drága művére, se a cukrászdára nem volt pénze. Én ott voltam. Távollétét az irántam tanúsított érdektelenségnek gondoltam. Fájt. Eszem­be se jutott, hogy ő jobban szenvedhet. Akkor úgy hittem: az istenek nem szenvednek.

A pályadíj közelebb hozott egymáshoz. Végre büszke lehetett rám előttük – no, nem női erényeimre, hanem az eszemre, hiszen ha már akkor női erényekkel rendelkezem, nem kellett volna évekig harcolnom ezért a szerelemért. De akkor én, a szülői puritánságot intellektualizálva, tökéletes kékharisnya lettem, eszére büszke, műveltségével hivalkodó, félcentis hajú, magas szárú fűzős cipőjű szörnyeteg, akivel otthon mindig azt a jelmondatot akarták elfogadtatni: sem­mi a külcsín, minden a belbecs. Külcsínem ennek megfelelően egy Vesta-szűz és egy Jeanne d’Arc külleme között ingadozott, hol kék iskolaköpenyben, hol a mindenkori ünneplőben: sötét­kék rakottszoknyában, piros pulóverrel. (A piros színt azóta is csak virágban és paprikában bírom elviselni.) Ez az országos díj végre meghozta a belbecs fölényét, és persze azt hittem: nővé is váltam általa, de hát nem egészen így történt. Pedig még külsőmön is igyekeztem változtatni. Növeszteni kezdtem a hajamat, féloldalas frufrum már elég csábosán hullott a sze­membe, nem is láttam tőle, de sebaj. Egy alulról felfelé pillogó párás tekintet mindent megér. Ülök a zongoránál, kedvenc Bartókomat nyúzom, hajam előre omlik. Apám megáll mellettem, félrehúzza a szemem elől a lebukó tincset, és így szól: – A lányomat keresem.

Nem viccesen mondta, kétségbeesetten és dühödten. A hosszú hajú, félrebiccentett fejjel aléltan felrévedő lény már nem az ő lánya volt. Nekem pedig, ismét félcentis hajjal, be kellett érnem azzal, hogy irtózatosan büszke legyek erre a sikerre, melyet ugyanabban az évben még két országos helyezés követett. Nem volna szabad versenylovat csinálni egy gyerekből. Nem tesz jót sem neki, sem irigykedő környezetének. Nekem sem tett jót. Önbizalmam mérhetetlenül megnőtt, mondhatnám, feltornyosult. Apámat abban az időben operálták röntgenártalommal kombinált szürkehályog miatt. Hosszan kínlódott vele, rohamosan romló látásával; a röntgen hatása elfedte a kórképet, rossz diagnózist állapítottak meg, és el akarták hitetni vele, hogy agydaganata van. Ha csak egy kicsit is hipochonder, vagy nem olyan vasakaratú és nagytudású, aki orvos lévén tudja, milyen egyéb tünetei volnának egy agydaganatnak, akkor hagyja, hogy meglékeljék – teljesen fölöslegesen, esetleg nagy kockázatokkal – a fejét. Ő azonban kivárta, amíg jó orvos kezébe került, aki megműtötte először az egyik, majd évekkel később a másik szemét. A pályadíj elnyerésekor az első műtét zajlott le. Néhány napos kórházi tartózkodás után hazaengedték, szemén vastag kötéssel, csak hanyatt volt szabad feküdnie felpolcolt fejjel, moz­dulni semmit, olvasásról persze szó sem lehetett. Megkért hát, hogy amíg ő kényszerpihenőn van, olvassam fel neki a Művet. Egy délután nekikezdtem. Már az első mondatba belekötött. Vitába keveredtünk, egyre hevesebben, két konok Dallos, a végén csúnyán összevesztünk. Én kifordultam a szobából, hónom alatt a Művel, és többé egyetlen betűt sem olvastam fel neki belőle. Élete végéig gyakran tett ezért szemrehányást – jogosan. De hát bennem ez munkált: az egész országnak jó volt, csak éppen neki nem?

Hát persze, hogy nem. Kapcsolatunk lényegéhez tartozott, hogy soha semmivel nem volt elégedett, egyetlen eredményemért, munkámért nem dicsért meg, mindig többet és többet akart. Olyan mércét állított elém, amelyet – úgy éreztem – nem tudok megugrani.

Ha visszagondolok, minden eddigi munkámat, eredményemet ennek köszönhetem: alig feje­zek be valamit, már kell a következő feladat, a még nagyobb teher. Ez az ő öröksége. Csak akkor még nem értettem, és hiányoltam a dicséretet, az elismerést – no, meg néha egy-egy simogatást. Mert egyet se kaptam tőle soha. Az is elve volt, hogy nekem az értelmemre kell hatni és nem az érzelmeimre, mert elsősorban intellektuális lény vagyok. Ebbe a tulajdonképpeni dicséretbe majdnem beledöglöttem. Elviselhetetlenül vágyódtam a szeretetére, mindenáron ki akartam csi­karni valamilyen megnyilatkozását. Nem sikerült. Most itt a pályamű. Most már biztosan tudom, hogy elolvasta. Egyetlen szót sem ejtett róla soha. Megőrizte titkát, mint ezt a dossziét, amiről én már teljesen elfelejtkeztem, azt hittem, elveszett valamelyik költözésnél.

A dossziéban a pályamunkán kívül még egy fénykép is volt. Hogy ő tette-e oda, vagy csak belecsúszott a nagy pusztításban, már sose fogom megtudni. Mindenesetre a kép nem a pálya­mű írásakor készült, tehát tizenhét éves koromban, amikor már – fél centis haj ide, magasszárú cipő oda – mégiscsak elindultam a nővé válás útján. Ebből a korszakból egyetlen képet sem őrzött rólam. A dossziéban levő képen és még néhány, utóbb a földről fölszedett társán, nyolc év körüli vagyok, az egész képsíkot betöltő terjedelemmel, félszeg félmosolyommal tripla tokát gyűrök nyakam és fejem közé, denevér nagyságú masnim alatt pislogok a képből, oldalra, el, messzire, én nem akarom, hogy fényképezzenek, úgyis ocsmány leszek rajta. Tömlőszerű kar­jaim duzzadtan türemkednek ki valami rózsaszínű dirndliből (édes istenem, de utáltam a dirndlit, tízszer dagadtabbnak látszottam benne), szánalmas vagyok és magányos, mint a többi képen is, amelyek mind tizenkét éves korom előtt készültek. De ő ilyennek szeretett. Ilyenként kellettem neki, mert így csak neki kellettem, mások körülröhögtek, vagy egyszerűen faképnél hagytak. így az ő kislánya voltam, nem valami idegen férfié – kimondhatatlanul féltékeny volt minden hímne­mű lényre, akit valaha szerettem, tanárra, barátra, szerelmesre egyaránt. Nem tiltott soha egyiktől sem, de egyetlen alkalmat nem mulasztott el, hogy hiányosságaikra rámutasson, hogy saját tudását az övék fölé emelje. Sütött belőle a féltékenység és a gyűlölet.

És egy másik gyerekkori fénykép: Őróla. Szőkefürtös, kékszemű, gyönyörű kisfiú áll fodros ingben egy labdával. Az egyetlen teljesalakú kép, amit valaha láttam róla, mert ez még a beteg­sége előtt készült, amikor még épek voltak a lábai. A bénulása után már csak mellképeket engedett készíteni, azokon is rideg, rosszkedvű, félszeg. Nem szerette, ha fényképezik. Nem szerette, ha a külsejére figyelnek. Csak okos és tisztességes akart lenni, mindenki bölcs doktora és tanácsadója. Ez a magatartás nemcsak betegségéből fakadt – ismertem más, hasonló sorsú embereket, akik másképpen dolgozták fel a velük történt hasonló szerencsétlenséget –, hanem családi hagyományból is. Apja, az én nagyapám, egy dunántúli kisváros rabbija volt, nyájának bölcs atyja és tanítója. Messze földről jöttek hozzá segítségért, tanácsért. Nagytudású, művelt ember hírében állott, műveit külföldön is ismerték. Levelezett Rabindranath Tagoréval és Alexan­der Berbáttal, tagja volt a Nemzetközi Pen Klubnak. Auschwitzban ölték meg feleségével és lányával, az én sosem ismert nagyanyámmal és nagynénémmel együtt. Amíg ezeket végiggon­doltam, rásiklott a szemem egy celofánnal gondosan bevont levelezőlapra. Auschwitzi tábori lap, tábori bélyegzővel, ők írták haza fiúknak, Pestre. A legnagyobb ritkaság volt, ha egy ilyen lap a rendeltetési helyére megérkezett. Nem is tudtam róla. Most itt van a kezemben. Elsárgult papír, rajta a ceruzaírás olvashatatlanná fakult. Érinteni is alig merem.

Apám sosem beszélt a családjáról, gyermekkoromban nem is gondoltam rá, hogy nekem lehetne még egy nagyapám és nagyanyám, annyira nem esett szó róluk. Túl mély volt a seb. Sosem beszélt arról, hogy bűntudata volna – nem is lehetett, hiszen magasrangú kitüntetést kapott azért, mert kétezer ember életét mentette meg 1944-ben Pesten. Őket, akik vidéken éltek, nem sikerült megmentenie. Nem rajta múlott. Mégis harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy gyermekkorának emlékeiről, ha ritkán, ha szakadozottan is, de mesélni kezdjen, hogy beszéljen imádott és istenített apjáról, akinek hitét ugyan elhagyta, de etikai tartását megőrizte. Bánta-e valaha, hogy szakított a többszázéves hagyománnyal? Nem tudtuk. Anyám mesélte, hogy halála előtt, félig már öntudatlan állapotban, többször is az ősi héber imákat mormolta, és áldásadón tartotta feje fölé két kezét. Az élet végén újra feltört a gyermekkor elnyomott világa, s talán oldódott vele a mindenki előtt titkolt bűntudat.

Vagy a betörőknek volt istenadta rendező elvük, vagy az íróasztal eredeti rendjéből őrződött meg valami, mert az auschwitzi tábori lap közelében nagyapám addig nem látott művei hevertek: fordításai, versei, drámája, teológiai munkái. Mindegyikben finom, vékony, fekete tintás írással a kétnyelvű dedikáció: héberül és magyarul. Mind könyvritkaságok, és igencsak bánom, hogy héberül nem tudván, nem lehetek igazi örököse ennek a szellemi kincsnek.

Az asztal földre borított tartalma innentől elképesztő. Kemény, megrepedezett radírok tömege, sosem használt, állott, kiszáradt golyóstollak, évtizedek óta lejárt képes asztali naptárak, határi­dőnaplók, amelyeket a folyó évben nem lehetett használni, mert félre lettek téve valamilyen – ki tudja, miféle – nagy és szent célra. így valahányszor naptárt kaptunk tőle ajándékba, már csak cédulázásra, jegyzetelésre lehetett használni. Még így is maradt egy-két tucat, 1958-ig visszame­nőleg. Továbbá jegyzettömbök, egy 1944-es, eredeti csomagolású Bayer-aszpirin, elszáradt, íze vesztett szájillatosító kasu-cukorkák.

És a bigyuszok. A bigyuszok életének már egy új periódusát jelképezik: nagypapa-létének kellékei. Nagypapának lágyabb, kedvesebb, oldottabb volt, mint apának, az unokák néha azt is érezhették, hogy szereti őket. Lovagolhattak akkor még igen domború hasán, ölében ülhettek, játszhattak, sakkozhattak vele. Ebben öcsémnek és nekem részünk sosem volt. És most itt vannak a bigyuszok. A bigyuszok színes cukorbogyók, amiket Juli lányom másfél évesen bogyó helyett bigyőnak mondott, ebből lett a bigyusz. Az akkor már nagypapa kitalálta unokái számára azt a játékot, hogy egy kis műanyag cumisüvegből a színes bogyókat kifelé nyomkodta, és ha az unoka eltalálta, milyen színű fog kiesni, kapott egy ugyanolyan színű, de nagyobb és csokoládéval töltött francia drazsét. Túl sűrűn találták el a gyerekek a színt, úgyhogy gyanítom, volt valami módszere a bigyuszok terelésére…

És itt van a Petinek faragott fapörgettyű, amellyel órákig eljátszogattak. A pörgettyű törzse egy kocka, amelyből fönt és lent egy-egy rudacska áll ki. A felső volt a fogója, aminél fogva pörget­ték, az alsó a pörgő része. A kocka többi oldalán egy-egy betű: a másféléves Peti talán ezeket a betűket tanulta meg először. Pörgetni kezdtem a kis játékszert. Pörgött, pörgött rendületlenül, mint annak idején, úgy tizenhárom évvel ezelőtt...

Éles csengetés ijeszt meg. A mai második ijesztő csengő. Megérkeztek a rendőrök, kezdődik a jegyzőkönyvezés, a nyombiztosítás, fényképezés, kárbecslés. Mielőtt belemerülnénk az ello­pott tárgyak jegyzékébe (lényeges kárnak csak a négy unoka nevére kiállított, és minden szüle­tésnapkor bizonyos összeggel növelt takarékkönyvek számítottak), figyelmeztettem a nyomozást vezető tisztet arra a hiányra, amelyet a felboncolt íróasztalban először tapasztaltam: az eltűnt receptekre és fecskendőkre. Mondom a drogosokat, mondom a veszélyt, próbálom kábítósze­reseknek nevezni őket – hiába. Egy szót sem ért az egészből. Újra kezdem, összefüggésbe hozom a házbeli többi orvoslakásba történt betöréssel, megadom az apám receptjein szereplő azonosító kódszámot, hogyha valaki ilyen recepttel jelentkeznék valahol, füleljék le. Nem érti, mit akarok, miért érdekelnek engem a drogosok, ahelyett hogy a széthasogatott bútorok miatt sirán­koznék. Megpróbálom újra. Mire ő: – Nézze, asszonyom, míg én itt önnel töltöm az időmet, Pesten legalább tíz embert szúrnak hátba késsel.

Megértettem. Kiszállásuk formális, a jegyzőkönyvvel letudták a dolgot. Csak akkor figyelnek oda, ha vér folyik. Vagy akkor se. Elbúcsúzom tőle, megígérem, hogy még egyszer megismét­lem vallomásomat a rendőrségen. Elmegy. Ismét magam vagyok a rommá vált lakásban. Asz­talost hívok, hogy legalább az ajtót illessze vissza, nehogy szabad bejárása legyen a következő betörő(k)nek. A mester szépen, rendben, tisztán dolgozik. Az ajtó már a helyén áll. Indulni készül. Hirtelen ötlettel megkérem: segítsen visszahányni, akármilyen rendetlenül is, az íróasztalba a tárgyakat, és próbáljuk a helyükre illeszteni a fiókokat. Nehezen, de sikerül. És akkor újabb ötlettel arra kérem, zárja be az íróasztalt úgy, hogy soha többé ne lehessen kinyitni. Csodálkozik, nem is igen tudja, miképpen oldhatná meg a különös feladatot. Végül tolvajkulccsal bezár min­den zárat fiókon, ajtón egyaránt, és kérésemre a kulcsot magával viszi.

Állok a romjaiból összetákolt Szentély előtt. Megint rejti apám titkait, de én már beleláttam. Nem a fiókokba, hanem élete nagy rejtélyébe. Hogy amiért én annyit küzdöttem, a hiányzónak vélt szeretetéért, az létezett, csak a tárgyakkal együtt bezárta az íróasztalba, az én tárgyiasult szeretetem – olykor haragom – jeleivel, amelyeket ereklyeként őrzött és dédelgetett – helyettem. És szenvedett attól, hogy a tárgyakhoz ragaszkodik – helyettem. Későn értettem meg. Ha nincs ez a betörés, ha nem húzogatják ki lelke fiókjait az idegenek, talán sosem értem meg ilyen világosan. Kétéves kisfiam mondta egyszer: – Nagypapához nekünk kell odamenni, mert ő nem tud hozzánk jönni.

A gyermek felfokozott érzékenységével érezte meg azt, amihez nekem évtizedek kellettek. Apám nemcsak a beteg lába miatt nem tudott odajönni hozzánk, hiszen az én gyermekkorom­ban még, ha bottal is, de teljesen jól közlekedett, hanem a sérült lelke sem engedte, hogy ő közeledjék. Nekem kellett volna többször feléje menni. Betörésem a Szentélybe nem hozott igazi megnyugvást. Hiába szereztem meg a titkot, mert megértése életre szóló bűntudatot szült. Va­lamit elmulasztottam, amit már nem tudok jóvá tenni.

Legyenek hát megint zárva a fiókok.

SIMOR ANDRÁS

Testamentum

Vagyok már távozóban,
békalencse a tóban,
kavics ha benne csobban,
azt jelzi, én is voltam.

Elballagóban innét,
forrás vizéből innék,
zsákomban diót vinnék,
valami jóban hinnék.

Holnap a Nap kialszik,
minek ellátni addig,
a semmit rejtő partig,
hol a nemlét morajlik.

Amit akartam, nincsen,
de elrejtettem kincsem
az engem óvó nincsben,
hol se ördög, se isten.

A rossznak krónikása
lettem, ki jöttem másra.
Mit hagyok a világra?
Zöldell a semmi ága.

Vágytalanul

Alkudozik a szenvedély,
a víg színek fakulnak,
levelek hullnak,
kopár, kihalt az éj.

Ki vágyaitól menekül,
él magára borzadva,
szíve, mint alma,
lassan megférgesül.

Vén, korhadt remények alól
a semmibe kilesve
ül reggel, este,
mint ágon a bagoly.

A kisüzlet halálára

Bontják az életemet,
szótlanul nézek, várok,
belőle kisétálok.
Mást ugyan mit tehetek?

Akár a kisüzletet,
amely a sarkon állott,
ott vettünk lufit, rágót,
hadd örüljön a gyerek.

Felnő, az új butikot
nézi, nincs benne
titok, mit kínál, nekünk drága.

Bontják az életemet,
akár a kisüzletet,
por se kering utána.

Bessenyei György úr estéje

Asztalain motoz s gunnyaszt a konyhában,
néha az ablakán kuttog ki,
szeret elbóbiskolni ráncolt orral,
terveket se forral, hallgat jön-megy,
vagy fölvesz valami könyvet, leteszi,
nem az ételt, önmagát eszi, cselédeit,
kutyáit szólítja, vizsla, kuvasz, pudli
ordítozik, bortól berúgni kellene,
de nem, ő, mint konok szántóvető
sort sor alá ír, másolja utóbb,
kinek? senkinek! Kazinczy, az eminens,
ifjúkori művéről kérdi, a hülye,
főművét írja, a jövendőnek, ami nincs,
az idióta utókornak, amely reá se köp majd,
de írja, amíg el nem indul a lélek
és a látásnak határábul el nem tűnik,
pedig nem hall zengeni filemiléket,
varjú károg, száraz levél zörög.

A. J. költő el nem küldött levele Gyulai Pál úrnak

Élvonalbeli kritikus, Gyulai Pál uram,
azt tanácsolja, tudom, hogy ne írjak bökverset,
mert méltatlan, úgymond, és nemzeti nagysághoz nem illő
megszúrni ezt meg azt. De tudja-é
a szigorú úr, akitől félek is,
hogy bökvers, papírszelet, miféle forgács nélkül
még jobban kínozna hurut, flegma, asthma
meg emphysema és rheuma, mitől
megmurutna végül a nemzeti nagyság.
Ráadásul Toldit, amivel folyvást gyötör,
elő se venném egy-egy kedvemre való
és hozzám nem illő bök-elégia nélkül,
rímpróbálgatás, játék kell az öregnek,
úgy bizony, Pál úr, ezt üzeni Önnek
Senki Pál, egy fájó gép, mely pipál,
míg te (felbátorodom, és letegezlek öcsém!)
hosszú sorú klasszikusok közt hümmögetve pihensz,
ám engem megfojt grippe, influensz,
hát ki dolgomba szól, bököm s hátul rugóm!

CZIGÁNY ILDIKÓ

Pilótaálmok

Pilótaálmok

Állt a fehér ködben, tó-parti várakozóan. Kezével kanalazott: Mint aki úszik, karcsapásai úgy szeletelték a levegőt. Magas fordulatszámon vonított a motor, a légcsavarok beleharaptak a ködbe, de torokfájósan nyüszítettek tőle. Ő ott állt és integetett, akár egy fuldokló az őszi tóban. Fordult a gép, egyenesen felé gördült, orra már szinte a folyosó üvegét érintette.

Kikötőben a világítótorony. Felé haladt az út, esőmosta aszfalt, esti csöndben. Kátrányszagú víz, sárga fény, tetszhalott. Nem gombolod be a mandzsettád? Mindjárt átöltözöm – szólt az izmos fiatalember és átsétált otthonából a szolgvezhez. Aranycsík táncolt a sötétkéken. Olyan mesebeli! Mint egy nagy halacska, játékosan megcsóválja a farkát, fürdik a bajusza – így ellen­őrzik az oldalkormányt. Hol voltál ma? Zürichben. Csináltam makarónit. A ködből kiválik a repü­lőgép. A havat keresztülhordja a szél a futópályán, kilencen szoronganak a kabinban. Nagyon jó volt a kaja. Vittem a kutyámnak is. Megharagszik, ha nem viszek neki semmit a gépről. Milyen kutya? Fehér. Nagy fehér kutya. Fegyelmezetten ül, esik a hó a szárnyaira. Nehogy jegesedjen. Halló! A Laci otthon van? Másfél óra múlva? Zürichbe ment…

Kézenfogott nyarak. Egymásra mosolyognak, gyalogolnak a part felé. A világoskék derengés­ben még nem látják a sík tengert, a betonpályákat. Néztem a kezét, amely erősen markolta a botot, szinte egyetlen marokká nőtt össze vele. Néztem a kezét, csecsemő-bőrét érintettem, bordáimon pihentek az ujjak, melegen és némán. Fehéren ölelte a tündér reggel és a fordulat­szám állandóan váltakozott.

Másfél óra múlva hívom, még Zürichben van. Ne felejtsd el a zsalukat kinyitni. A spaletták csattantak és bedőlt az ablakon a fény. A közvetítőkocsiban tisztaság – fém- és gumiszag ötvö­ződött a hűvös csillogással. Magassarkú cipőink végigkopácsolták a színpadot, reflektorok vilá­gították meg az úszó, opera-szagú port. Minden este máshol, azonos mozdulatokkal, öltözőkkel; vásárolunk a tax-freeben, és a színpad körül elforgatják a városokat.

A rendező int, szignál. Piros-zöld visszajelzők, feszült arcok. A kék kocsi fémfalai, műszerillat. VHS-re dolgoztok? Nem – válaszolok ijedten –, ILS-re. Bámulom a monitort, azaz a lokátort. A központi vezérlőben irányítják a másodperceket, aztán ha vége, a kijelzőtáblán surranó betűk szerényen tájékoztatnak: leszállt.

Larnacában rövid a pálya, és a tenger fölött nehéz megítélni a magasságot. Hol voltál? Zü­richben. Csináltál makarónit? Betonutak és üvegfolyosók. Parfümök. Valaki dollárt dob a whiskybe. Az automata vezet. Nézem a kezét. A ködből kibukkan a repülőgép. Nagy, kedves keze van.

És most kigyullad a piros lámpa: utasfelvétel befejezve; csönd, adás van.

Mindennapi csodák

Amint elmentek, teli lett velük a levegő. Végre háborítatlan magányban társalogtunk jelenlétük meleg csóvájában.

Ültem a suhogó hasú fémszerkezetek alatt, alig magasabban a mezőnél, csak épp fölötte lebegve, mint a pára.

Dél a havason. Zúgó csöndben, olvadásban énekelnek a harangszó-cseppek. Percek kroma­tikája épít. A tenger felett sötét sirályok kélnek. Kilépsz a szélből, fürtjeid szelíden inkarnálódnak. Meglepetés nélkül nézzük a sokszorosítóműhely termékeit; amint mozdul a szobor, mézzé válik az iszap és maggá a tekintet, a hegy elolvad, a platánfa rigókat terem, hajunk kivirágzik és a parázsló tengert kék Nap világítja meg. Miért is csodálkoznánk, hogy alma terem a szádban és zenét pendülnek ujjaid, hogy rőtszakállú csőszök ülnek az égben és tündérlány vezeti a villa­most?

Szél visszhangja se szól már. Tenyered tükrében nő föl az igézet. Robogunk, túl a starton. Minden képtelenséget elhiszünk, csak azt nem. Álom-talpú, hó-léptű, cserép-emelő elszakadás.

Az igazi karácsony

Az éjszaka repült, nem mi.

Feketén suhant fémtestünk körül, surranó csönd úszott csillag-kezében. Véget nem érő símogatása ismeretlen cél felé vitt, földöntúli sebességgel.

Más volt ez az éjjel.

Odalent langyos szél fújt, és hivalkodó fénnyel tűnt tova az alkonyat. A szobákban lámpások gyúltak, és kedvesen együtt vacsoráztak az emberek. Halat ettek, és diós kalácsot, a villamos pedig megállt, és a szemergő eső tipegése hallatszott csak az utcákon. Beszüntették a tüzet, és hosszú béke honolt a távolba vesző, apró házak között.

A lokátor és a motorműszerek karácsonyfája türelemmel őrizte a titkokat, és egyszerre átleb- bent a kabinon a Föld szökevény karácsony-manócskája. A mítosz lepte Földtől már elszakadt és hozzánk cinkos mosollyal költözött be. Szótlanul egymásra néztünk és könnyű irányszög módosítással haladtunk tovább a loxodromán.

A sok elveszett szeretet égi eredője velünk szaladt a megálló időben.

SIMON LAJOS

Hogy vagy?

Örülök, hogy még dobogok,
Kháron ladikján nem úszom,
szegény életem n é g y-sovány
perceit által aluszom,

mert hátha újjá szül Anyám!

S körülöttem a levegő,
mint fáradt magzatvíz csobog.

A mandulák hegyén

Hetvenhét sebemet mit se bánva,
jó lélekkel, nagypéntek délután,
vinném keresztemet a Golgotára,
míg gödröt kapar gazdátlan kutyám,
s ha lenne: csirkém, éjfélben is szállna,
bárányom, gidám leszegné fejét,
tehénkém jerikóit harsonázna,
kantárját tépné lovam, szamaram,
tajtékos szájjal, mint ha szalmaszálat;
s tajtékos háttal vágtatna világnak.
És jönne talán pár vajákos férfi,
és jönne talán pár kenőcsös asszony,
és egy irgalmas hős-Veronika,
aki kendővel törölné az arcom.

… de én itt élek mostan Hároson,
diófák és a mandulák hegyén,
itt glóriázott gledicsia-tüske…

Húsvéti fehéringbe öltözötten,
innen kell tápászkodnom, sebesülten.

Remény-fohász

Szeretném látni végre a mosolyt,
az ismeretlenét, csak úgy az utcasarkon,
kicsiny gúnárok, kis libuskák arcán,
erdeimanó vénemberekén,
vasorrúbába anyókák szemén
meg a lődörgő jő legényekén,
a ránktekintő Úristen szemén.
Munkát daloljon gép és költemény,
hogy a szegény se így legyen szegény,
hogy a szegénynek legyen még remény.
És nem naponta sóhajtani, nem!
Hogy Isten áldd meg… áldd meg Istenem!

Csak úgy, egy fohász

Istenem, add, hogy csendesebb legyen,
nem kívánom, hogy undok vartyogó
békát varázsolj, ahogy a mese.
Nem akarom, hogy új dolgod legyen:
két lábon járót teremts, Istenem,
a lényből, aki napsütötte tájra
kígyóként mászik, bőrét szerte hányva,
de mászik, mászik, hol még süt a nap,
azután villog falat-félelem
tokája fölött, szemüveg alatt.

KÁNTOR ZSUZSA

Csak úgy véletlenül

Nyári meleg volt, perzselt a nap. Afrikai meleg.

Kovácsné munkából jövet át akart menni a Honvéd utcán a Nyugati felé eső oldalra, és óvatosan kandikált ki az úttest szélén sűrűn parkoló autók közül. A körúti lámpa zöldre váltott és zúdultak a Vígszínház felől a kocsik végtelen sorban: valóságos autófolyam. Ahogy így, két parkoló autó közt kikandikált, látja, hogy kicsit feljebb, akárcsak ő, olyan óvatos tartással vára­kozik egy macska is. Háta begörbítve, feje lesunyva, az úttest szélén lapul. Akárcsak én, gon­dolta Kovácsné, míg az előttük hömpölygő kocsisor végét várta. Na végre! Már aztán odaátról visszapillantva – szerette volna látni, a macska hogyan surran át –, meghökkenve észlelte, hogy az bizony sehogy. Úgy meglepődött, hogy várt még egy lámpaváltást és még egyet, és akkor már világos lett előtte, hogy evvel a macskával nincs rendben valami, sőt, semmi sincs rendben vele. Itt nem lesz surranás, ez egy balesetes macska, moccanni se bír.

Na jó, gondolta Kovácsné, vagyishát éppenhogy nem jó, sőt, nagyon is rossz, de hát mit csináljon. Minden nyomorúság ellen nem tehet. Neki most vásárolni kell, aztán hazamegy. És ment tovább, ment a dolgára. Sorolta magában, hogy mi kell, hús, zeller, kétszer két liter tej, rizs, fényezett, de közben csak hömpölyögtek előtte a kocsik, kerekük peremén a macska, akár egy parti kő, vagy inkább rongycsomó. Ha még nem gázolták el egészen, előbb-utóbb az lesz a sorsa úgyis. Mit csinálhat ő ebben az ügyben, mit egy féligdög macskával, s miért éppen ő?

Mégis piszkálta a dolog, eszébe jutott a kisregény, amibe nemrég belelapozott, fanyalgott is kicsit a pasason, akinek két napjába telt, amíg valami hasonló dologban lépni tudott. Nyavaly- gósnak ítélte akkor, de most valahogy közelebb került hozzá.

Piros-zöld, piros-zöld… sietett haza, meg ne romoljon ebben a melegben a tej, a hús. Ugyan­azon az utcán ment hazafelé. Mehetett volna másikon, már meg is indult feljebb a körúton, de sarkonfordult hirtelen és vissza, amerről jött: ott van-e még a macska, azt akarta látni. Nagyon remélte, hogy nincs ott. De nem hitt benne. Kánikula, csúcsforgalom, mindenki siet. Ott lesz, az tuti. Az úttesten a parkoló kocsik előtt, begörbült háttal, lesunyt fejjel.

És előbb – mintha látná is. De nem. Nem volt ott. Vagyishogy éppen akkor vitte át a túlsó sarokra egy hosszú, vékony fiú. Lábtörlőbe csavarva vitte egy ferde szögben parkoló, tárt ajtós kocsiba. Egy fiatál nő mutatta neki, hová tegye, hogy ott, a vezetőülés mellett a lábszőnyeg helye. Aztán ez a kedves, farmernadrágos, fiatal nő beült a volán mögé, indítózott és elrobogott. Pillanatok alatt pergett le az egész.

Kovácsné nézett a kocsi után. Milyen rendes nő, gondolta, de milyen rendes. Talpraesett, határozott. Még jó, hogy odament hozzá, hogy ezt meg is mondta neki: Rendes magától, igazán! – Mire a nő, hogy a Lehel útra viszi, hogy van ott egy állatklinika. És megkérdezte: Nem jönne el velem? – Mire ő kicsit tétován motyogott valamit, és több szó nem esett, a nő már fordult is, be a volán mögé és elhajtott. Ő még állt ott kicsit, akkor tűnt fel a keresztutcában a hosszú fiú, aki betette a kocsiba a macskát, most hajtott el a robogóján. Á, szóval ez is csak úgy, mint Pilátus a krédóba, került ebbe a dologba. A nő, mikor a sarkon lestoppolt, megkérte biztosan: Ugyan fogja már ezt a szőnyeget, hozza nekem ide, ami ott hever, ő pedig ment és hozta és letette, ahová mondták neki, és csak most tűz el a helyszínről. A nő meg száguld a Lehel út felé. Egyedül. A féldög macskával. Hát persze, egyedül. Hogy másképp? Miért ne? Már meg is bánta a kérdését biztos, csak úgy kiszaladt a száján véletlenül: Nem jönne velem?

És neki is csak úgy kicsúszott, csak úgy véletlenül, ahogy a szatyrára nézett: És ha megsavanyszik benne a tej?… – Nem is mondta, inkább kérdezte, bizonytalanul, maga se tudja, miért. Most meg – a szájában érez valami savanyút. Á, ott egye a fene. Ezt elpuskázta. Már mindegy, gondolta, a kocsi elment. A macskán talán még lehet segíteni.

GYÖRE IMRE

Gyarmati Balassi Bálint utolsó társalkodása Istennel Esztergom vívásakor, 1594 május havának 30. napján

Te vagy az, Rimay?
Látszik, elaludtam,
látszik, elaludtam,
igen megfáradtam.

Táncom magam jártam
fényes palotában,
lépést nem hibáztam,
megnéztek jól engemet.

Királyurak nézték,
milyen táncvitézség
vagyon az én lábamban.

Juhászoknak tánca
volt az palotában,
mellyel igen vigadtam.

Túlságba is vittem
nagy hevülésemben,
lábam dagadt csizmámban.

Méges tovább jártam,
véres-lőtt csizmámban,
jártam ínom-szakadtan.

Nem voltál ott, Rimay!

De most jó, hogy itt vagy,
két csizmámat húzd le,
magam nem húzhatom,
erőm igen fogytán.

Nem szólsz? Mért csak nézel?
Csizmám vond le mostan,
a lábam vízben áztassam.

Rimay, mit nézől?
könyvvé! mért könyvedzöl?
Kérlek, vond le csizmámat!

Várj, csak várj, élőbbed
nékem innom adjál
ivó-poharamból,
mert, míg táncot jártam,
igen megszomjaztam,
szájam, torkom szomjas.

Vizet adsz? Bort adjál,
mondtam, megszomjaztam,
bort adj, beste lélek!

Most már jobb kicsinkét.
Esmég arra kérlek,
vond le táncos csizmámat,
légyen már nyugodalmam!

Mit mutatsz, Rimay?
Csizma nincsen rajtam,
csak kötés van rajtam,
kötve vagyon két lábom.
Mi baj esett lábommal?
Lábomat ellőtték,
nagy ólmos golyóval?
Csizma nincs is rajtam.
Akkor most hol vagyunk?
Esztergomban vagyunk?
Nagy, hadi táborban?

Esztergomban vár vagyon,
török van a falakon,
ágyúznak meg puskáznak,
megyünk várat venni
készületlen hadakkal,
le nem rontott falakra,
megyünk, nem nagy örömmel.

Ez meg itt kicsoda?
Ez a beste lélek?
Dobokay? Látlak!
Engem csak meglőttek!
Jezsovita varnyú!
Mit keresői itten?
Nézed-e, hogy élek?
Hányok-e keresztet?
Nem hányok, mondd uradnak,
az ki hozzám küldött:
életemet nézzed.

Rimay! Te, János,
könyved ne görgedjen,
meglőttek, meglőttek.
Attul még megélek,
ha az Isten adja!

Szegény Bálint!
ímhol egy sátorban,
ímhol megsebzetten,
ímhol szomjúságban,
ímhol jó Rimay,
Dobokay imhol.
Az két jó lábomat
álgyúgolyó ütötte,
az jó inaimon
golyó átment rajtok.
Jó hamar lovakra
eztán hogy ülök már,
szerecseny lovammal
hogy szállók mezőre,
törökön rajtütni,
fejőket lecsapni?

Talám jobb iett volna,
ha szüvembe lűnek,
nagy sok keservekbe,
nagy sok haragokba,
nagy sok dúlásokba,
nagy sok bújdosásba,
abba lőttek volna!

Mert engem ez a király,
családomat azonképp,
ím, csigává tészen meg!
Sehonnai vagyok én,
fedél nélkül vagyok én,
csigává kell már lennem,
hátamon vinni házam!

Német kapitányoknak
adnak várat bővséggel,
magyaroknak nem adnak,
Balassinak nem adnak,
mink csak adjuk vérünket,
mezőn, réten futtatván,
az soldunkat nem adták,
kaptuk azmit ragadtunk,
töröktől, szegény néptül.
Ezmiatt is szívembe
inkább kívántam volna
török ólom-golyóját,
semhogy két jó lábomba!

Adj innom, Rimay!
Majd még megépülök,
szüvemben nagy haraggal.
Bestye kurva anyját,
hogy csigává tészen,
tészen földönfutónak,
gyalog ostromlónak!

Hajh, Rimay János,
bé vagyok én kerítve,
mindig is csak bé voltam,
üllő s kalapács között
nem volt utam semerre.

Látod, engöm sok háború
mind elborított,
veszedelem mindenfelől
körül béfogott.

Hadján. Most aludnék,
holnap jóra virradnék.
Jó Rimay János,
aluvásom őrizzed,
álmom veszni ne hadjad,
mert látok álmokat
aluvásom alatt,
hogy kár volna érettök.

Pünkösd van, Rimay?
Nincsen? Kár, hogy nincsen,
Mert ha Pünkösd lenne,
újra élemedne
rút sebéből két lábom.

Áldott szép Pünkösdnek
gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel
látogató ege.
Mert fáradság után
füremedt lábomat,
új erővel építed
űzéshez inomat.

Sőt, még a végbeli
jó vitéz katonák
Az szépszagú mezőt
kik széllel bejárják
Most azok is vigadnak,
az időt mulatják.

Ezétt is jó lenne,
ha most Pünkösd lenne,
tán jobbulnék, Rimay.
Lészök még végbeli,
jó vitéz nyargaló?
Lovon élő s haló?
Mongyad meg, Rimay!
Mongyad! Vagy ne mongyad.

Az Úr segedelme
igen kéne mostan,
hogy sok vétkeimet
felejtvén felejtse.

Figyelmezz rám, Uram!

Mi hasznod benne,
ha martaléka leszek
az Sátánnak?
Hiszen nem neki
teremtettél volt,
hanem Te magadnak.
Kínszenvedését
valljon s heában
hagyod-é fiadnak?

Hatta. Fiának hatta,
én nékem is azt haggya…

Fijacskám! Rimay!
Véle meg mi lészön,
ha én elalunnék,
örökös aluvásba?
Megélnöm se lehet,
megholtom se lőhet
emberséges nyugovásba!

Adj innom, te, János,
igen szomjúságos
idők járnak fölöttem!
Kénomtól fulladok,
el se hogy alhatok,
az sok gondban, bajban.
Mindenem már veszvén,
mint veszett keresztjén
mi Urunknak élete!

Hallod, János, hallod,
szüvem dobogását?
Dobog két lábomban,
dobog az fülemben,
dobog az testemben,
nem akarom hallani!

Hozz, ide világot,
hozd kis könyvecskémet,
pennát hozz és téntát,
számadásom van Istennel!

Mért, hogy ott volt vélem
Eger-várban voltomban,
jó hadnagy voltomban,
jó vitéz voltomban,
mikor kardot s pennát
egyaránt forgattam?
Most meg mért nincs vélem?

Az jó hírért névért
s az szép tisztességén
én mindent hátra hattam!
Hajh, János, hajh, János!
Az nagy széles mező
az szép liget, erdő,
sétáló palotám volt.
Csatán való éhség,
szomjúság, nagy hévség
s fáradság mutatásom!

Hévségem van, János!
Adj bort innom, János,
adj bort innom kánomban!
Sok vad s madár gyomra
véltem, koporsója
lesz, harcban holt testemnek.
Nem lett! lnnék, János!
Szüvem dobogását,
nagy felbuzdulását
hallod-é az füleddel?

Mert én igen hallom,
lehet táncba menni,
verssel udvarolni
szép Losonczy Annának,
azki zárt tömlöcbe,
előbb öt évekre,
nehéz szerelőmbe,
majd meg mindörökre,
válván szép Júliámnak.

Szegény Bálint! Vártad
élted jobbulását
az te Júliádtól,
ki virágát adta,
szép Losonczy Anna,
szerelmes rejtekben.

De már megbocsátás
nem vala szűvében
hűtlenséged belátva.

Szegény Bálint! Voltál
hévvel teli szívvel,
költségtelen zsebbel,
költségtelen voltodban!

Ámhogy az nem úgy van,
nagyságos asszonyám!
Nem úgy van, nem úgy van!
Csak az testem volt, ki
amaz polgár-asszonyt
mezőn lerohanta,
csak testemmel mentem
kénos házasságba
Dobó Krisztinával,
testem lett pápista,
szüvembe ki látott?
S kit hűtlenségében
igen megutáltam,
odahagytam végképpen!
Érsekújvárban is
testem ragadott el
kapitányné asszonyhoz!
Szüvem maradt hívségben!
Forr, gerjed elmémre
mint hangya fészkére,
sok új vers, mint sok hangya.

Sok versek: heában…
Háládatlan énhozzám!
De háládatlanságnak
szörnyű vétkét megtorlóm
szerelmes ellenségemen,
nagy bosszút kévánok
gyalázatom miatt már,
nagy szégyenem miatt már,
gerjedek nagy haragra!

He? Mit mondasz, Rimay?
Fennen kiáltottam?
Kézzel csapkolásztam,
testem hánytam, vetettem?
Hévségem van. Hévség!
Adj innom, Rimay!

Mi lészen fiammal,
fiacskámmal mi lészen,
ha én elalunnék
örökös aluvásba?

Bátor: az csigának
van-e aluvása?
Engem meg csigává
tett az jó királyunk,
bátyám, ellenségjeim!
Lehet, az csigának
nincs is aluvása,
csak házát hordozza,
mind nappal, mind éjjel…

Szegény csiga, Bálint,
eztán mindég virraszthatsz,
lűtt lábaddal, sebedben.

Itt van az a varnyú?
Imádkozik lelkemért?
Imát testemért adjon,
könyörögjön lábamért!
Az nagy Úristennel
nékem vagyon szólásom!

Rimay, te, János!
Rút büdöset érzek!
Szemem könyvezteti,
orromat facsarja,
lélegzetem szorítja!
Tán csak nem az lábom?
Sebjeim büdösödnek?
Az én táncos lábom,
sok földön járt lábom,
meglűtt lábom van bűzzel?

Ennek büdössége
fölmegy Isten trónjához,
Mennyeknek magasságában.
Istenhez ezért szólok,
ne haggyon itt kínomban.
Mosd el rólam immár,
kit lelkem alig vár,
mosd el bűnöm rútságát
S együtt az rút hírrel,
mint rút bűzt enyészd el
förtelmes büdös szagát,
Esmérem vétkemet,
kiért Nap engemet
rettent, mutatván magát.

Nap mutatja magát,
Nap mutatja magát,
egyszer már mutatta,
mikor szép Erdélyben,
jó ifjú voltomban,
igen kupán csaptak
láncos buzogánnyal,
lovamról leesvén,
feküttem aléltan!

Ily Napot nem láttam
sok nagy bújdosásban,
lengyel tenger mellett,
sem a végeken kinn,
leghevesebb nyárban!
Sütvén süt, növekszik,
bélésűt szemembe,
szemem le sem húnyhatom,
mert, hogyha lehúnyom,
akkor is világít,
bévül van már, éget!

Hajh, Rimay pajtás,
micsodás élet volt,
perpatvarok, futások,
szerelmek, mint égő Nap,
kiforgattak javaimból,
kiforgattak váraimból,
rajtuk ütöttem vitézül,
az, mi enyém, mért másé,
cudar András bátyámé?

Az jó király csigává
föld nagy bújdosójává,
semmivé tett engömet!

Nagy Nap süt fönn, Rimay,
Istenhez szólok esmég:
Élemits elmémet
küldvén örömedet,
ne szárazd ki velőmet
Csontomból bánattal,
ne nézz rám haraggal,
mosd el inkább vétkemet.

Az Istennek mindegy ám, Rimay,
hogy te mekkora vitézséggel
nyargalásztál az végeken,
hányszor sebesedtél,
hány asszonyokat
örömítettél meg, micsodás
verseket szerzettél az
Palkó nótájára, meg egyéb
nótákra, ű azért kiszárítja
csontodbul az velődet,
azt meg se kérdi, hogy
mit keresői itten Esztergom alatt,
hogy mért nem vagy főispán
Liptóban, jogos birtokodban,
az őnéki mindegy, azmiként
hogy mindegy, lábadat ellövik-e
avagy sem, sebbel rothadozol-é,
avagy sem, őnekije mindegy az is,
hogy mi lesz az én fiacskámmal,
Balassi Jánossal, hát azért kérlek
Rimay, legyen gondod reája,
ne feledkezz meg rulla,
rejád bízom, telkedre!

Csak az a nagy fene Nap
ne világolna odafenn!
Mondod, itt a felcser?
Jó, hogy itt van, márminthogy
meghallja, mit mondott
Aeneás pokolra-szálltában,
mert ű azt mondotta,
azmit most én mondok
Most van szükség bátorságra,
Aeneás, most erős szívre!
Csak ű…nem látta… ezt…a
Napot… ehh!… fölrúglak!…
mindjárt …fölrúglak… ehhh…
rothadozó lá…bommal!…

Az Nap még világot…
csak alig világot…
hideg szél fú belülle…
félhold kél föl helyébe!
Rimay, te, János!
Attól, hogy holtom van,
holtomnak órája,
könyvel ne könyvedzél,
könyved ne görgedjen,
szájadat se harapjad!

Tán nem ezt akartuk,
mink, Balassi Bálint,
kit csigává töttek?
Bizon, ezt akartuk,
bizon, ezt kévántuk,
csak nem így akartuk,
ez förtelmes bűzben,
nem eképp akartuk,
Csatán kévántunk halni!
Csatán!…
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
János, fiacskámat…
János, ne hadd veszni!

ESZES MÁTÉ

Csónakkal a Tiszán

Kócsag, a Szekretár Sándor asztalos mester által készített négyszemélyes kenu, úgy feküdt a lapos homokparton, mint egy elfáradt teknősbéka. Benne zöldes zsákok domborodtak, ujjnyi vastag kötelek hálójában. Hárman, a Darázs-család férfitagjai (igaz, az egyik még inkább gyerek, a másik tizennyolc éves fiatalember és férfi csak a harmadik) nekifeszültek a lapos parton elnyúló hajónak, és ütemes kiáltással a víz felé taszították.

– Told meg! Told meg! – visszhangozta a túlsó part meredélye, míg végül Kócsag, a kenu lágyan ringani kezdett a Tiszán.

– Csavard a rönkre a kötelet! – kiáltotta az idősebb fiú.

Hármuk közül a legapróbb, akár egy vén tengerész, a kis hajó orrába erősített kötelet a homokpadon meredező korhadt fatörzs arasznyi csonkjára hurkolta.

– Tehát holnapután este hat órakor a Zagyva torkolatánál várunk benneteket! Akkor már édesanyátok is ráér – ölelte át a két fiú vállát az apa.

– Ott leszünk – ígérte magabiztosan a nagyobbik fiú.

– Természetesen – toldotta meg a kisebb, miközben fél szemmel a megfeszült kötél végén billegő hajót nézte.

– Megvárom, míg elindultok – mondta – az apa. – Kíváncsi vagyok, Jani, úgy állja-e az öcséd az utat, ahogy te bírtad velem ezelőtt öt esztendeje.

– Laci sem gyengébb nálamnál. – A nagyobbik fiú eloldotta a kötelet, miközben öccse óvatos terpesztéssel a könnyen billenő hajóba lépett.

Jani vízbe merítette az evezőt, és néhány erőteljes húzással a sodorvonal felé irányította a kenut. Már szabadon siklottak a vízen, amikor utánuk szállt a kiáltás: – Aztán észnél legyetek!

– Ez apa! – grimaszolt egyet Laci.

– Előre nézz! – csattant föl Jani. – Evezőt fogj! Pontosan a sodorvonalba állítjuk a hajót.

Az első néhány száz méter után már úgy mozgott a karjuk, mintha egymásra másolták volna. Egyszerre emelték az evezőt, egyszerre szúrták a vízbe, és egyszerre húzták hátra a kenu oldala mellett. Jólesőn feszültek bele a hajtásba, élvezték, hogy habzik, pezseg a víz mellettük.

Szinte nem is figyeltek a tájra. Meredek partok szegélyezték a folyót, itt-ott szakadékos falak, messziről pontoknak tűnő lyukakkal, amelyekből parti fecskék csaptak a víz felszínén rajzó rova­rokra.

– Húzd meg, Laci!

– Húzd meg, Jani!

Sem éhséget, sem szomjúságot nem éreztek, még azt sem vették észre, hogy a Nap már átbukott delelöjén. Csak annyi nesz kísérte őket, amennyit az evezők ritmusos csobbanása keltett a kenu mellett örvénylő vízben.

– Te – kapta föl a fejét egyszerre Laci –, mi volt ez?

Félelmetes robajlás hangja hömpölygött végig a tájon.

– Talán egy szuperszonikus repülő… – vélte Jani.

De gépet nem láttak sehol. Árulkodó kondenzcsíkot sem.

– Markold meg az evezőt, öcsi! – kiáltotta a nagyobbik fiú. – Itt a vihar!

Mintha ostorral csaptak volna a folyó hátára, tarajosodni kezdtek a hullámok. A parton, ahol eddig csak ringatóztak a fák ágai, szinte megnyúltak a lombok.

– Most húzd meg, Laci különben falra mászunk! – harsogta a bátyja, és maga is fél térden, hosszan elnyúlva lapátolta a vizet.

De a hajó csak sodródott, bukdácsolt a meredek homokfal felé.

– Laci! – süvöltötte Jani. – Lapjára az evezőt! – és a kenu peremére tapadva próbálta feszíteni a tajtékos vizet, hogy kikerüljék az ütközést.

– Nem bírom tartani… – hallotta még az öccse hangját. Aztán tompán a partnak puffant a hajó, és nyakukba hullott a vizes homok. Elsötétedett a világ, csak a villámok hasítottak rést a sűrű esőfüggönyön.

– Engedd el az evezőt! – ordította Jani.

De ezt már nem hallotta a kisebbik fiú.

Kócsagot az ütközés a folyó közepe felé taszította, és a széltől korbácsolt víztömeg átcsapott fölötte. Jani még látta öccse zöld ellenzős sapkáját a vízen, és önkéntelen mozdulattal megka­paszkodott a felfordult kenu peremében.

– Laci! Laci! – próbálta túlordítani a vihart, és víztől eldugult fülében búcsúzó apja szava dobolt: „Észnél legyetek!”

Végre fölbukkant egy csapzott üstök a tajtékzó vízből.

– Öcsi! A csónak felé! Viszem! – üvöltötte, miközben hatalmas tempókkal igyekezett feléje taszítani a hajót.

Laci az első riadt pillanat után dacosan taposta a vizet, mert tudta, hogy csak így tarthatja magát a felszínen. A kiáltás felé fordulva felfedezte, hogy féltett hajójuk gerincével fölfelé úszik a vízen.

„Akár egy krokodil!…” – villant át benne a gondolat, de ismét túlsüvöltötte a vihar zúgását az idősebb fiú hangja:

– Kapd el! Kapaszkodj a csónakba!

Mintha a hang is a hullámokon bukdácsoló Kócsag felé taszította volna. Talán az életösztön ereje, talán a látását zavaró víz okozta, de úgy csapódott a csónakhoz, hogy beleszédült. Csak néhány pillanat múlva érezte orra sajgását, s vette észre, hogy pirossá vált előtte a víz.

De akkor már két marokkal szorította a Kócsag bordáit, és szinte megnyugodva kiáltotta bátyjának: – Itt vagyok!

– Ússzál a lapos part felé! – parancsolta most Jani. – Egyszerre tempózzunk!

Erősen kapaszkodtak a hajóba. Laci az orrába, Jani a tatjába, és a sebes víz által könnyedén forgatott kenut a kanyar belső ívének laposabb partja felé igyekeztek terelni.

– Úszik a kaja! – kiáltotta riadtan Laci, amikor megpillantotta, hogy a vízre szállás előtt lekö­tözött fontos úti málhák alá dugott friss paprika, paradicsom és a műanyag kenyereszsák egyre távolabb sodródik a vízen.

– Dobálj a partra mindent, amit tudsz. Majd visszajövünk összeszedni.

Laci munkához látott. Két sátortakarót, egy fél pár tornacipőt sikerült a partra mentenie. Amit nagyon sajnált: a sapkája és a szivacspárnája elúszott.

Szakadt az eső, Laci olyannyira belemelegedett a halászatba, hogy észre sem vette a veszély elmúltát. Egy rántást érzett, és csónakostul a lankás homokparton találta magát. Bátyja még visszagázolt a vízbe. Laci az esőfüggönyön át látta, hogy gyors tempókkal igyekszik a vízen úszó lapátok felé, amelyek időközben utolérték őket. Jani valamivel lejjebb ért partot a két evezővel.

– Ne ácsorogj – biztatta öccsét –, gyere, öntsük ki a vizet a hajóból.

– Bátyus, úgy úsztál, mint egy delfin.

– Hagyd most ezt. A cuccunk egy része odaveszett. Biztosan az a zsák, amit te…

Hirtelen elhallgatott. A kenu alatt csak a takarókkal és tartalék ruhaneművel degeszre tömött matrózzsák gömbölyödött. Nagy, ügyetlen csomóval volt odahurkolva a hajó oldalához. Laci elégedetten nézegette az összedagadt zsinegvégeket.

– Na mondd csak tovább, bátyuskám! Ezek itt mintha az én „gubancaim” lennének. De hol van a te híres halászcsomód, a kajászsákkal meg a főzőfelszereléssel?

Fürgén járt a kezük. Leoldozták a hajóról a megmaradt poggyászt. Jani, hogy öccse előtt a csorbát kiköszörülje, boszorkányos ügyességgel erősítette össze keresztkötéssel az evezőket. Mikor elkészült, egy fűzfabokor védelmében a kenu egyik végét feltámasztották az evezőkből rögtönzött bakkal.

– Hozd a zsákokat, és bújjunk a hajó alá, amíg eláll az eső. Az a legfontosabb, hogy levessük ezeket a vizes göncöket.

Laci bekuporodott a csónaktest alá, s odaadóan bontogatta a matrózzsák száját. Hősiesen próbálta összepréselni az ajkát, de bizony meg-megkoccantak a fogai. A vízhatlan zsákból elő­került a törölköző. Ledörzsölték magukat, és száraz ruhába bújtak.

– Te bátyus, ha eláll az eső, tüzet kellene rakni. Valahol olvastam, hogy a japán gyöngyhalá­szok két merülés között a bárka tűzhelyénél melegítik föl didergő testüket.

– Arról nem olvastál véletlenül, hogyan kell gyufa nélkül tüzet gyújtani? Mert a gyufa az edényekkel és a konzervekkel együtt elúszott.

– Dehogynem! – És már sorolta is, mintha leckét mondana fel: – Tüzet gyújthatunk gyújtólen­csével, szemüveggel, két darab homorú lencsével. Nélkülözhetetlen kellékek, papír, száraz lomb, fű, tapló vagy moha. Na, és természetesen napsugarak.

Jani előrelátóan minden zsák aljára bedugott egy doboz gyufát, de most próbára akarta tenni az öccsét. – Lencse, száraz tapló meg moha? Megmondanád, honnan vesszük? Esetleg addig várunk a Tisza-gáton, míg nem jön egy szemüveges ember.

Laci egészen elszontyolodott.

Közben a gát fölött fölszakadoztak a felhők. A réseiken átszikrázó napsugarak fénykoszorút vontak a fák koronái köré, már csak a falevelekről hullottak kövér vízcseppek. A buja aljnövény­zetről pára szállt a magasba. Amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is állt a zápor. A fiúk kibújtak a Kócsag menedéket adó öble alól,

– Gyere, ne lógasd az orrod. Kerítsünk valahol száraz gallyat.

Lacinak nem kellett kétszer mondani, máris ott iramodott az ártér keskeny sávján. A következő pillanatban a gátról kiáltott vissza: – Hurrá! Itt egy egész akácerdő! Ez úgy ég, mint a gyantás fenyő!

Jani sem tétlenkedett. Elővette kését az övére csatolt bőrtokból, és forgácsolni kezdett egy kőkemény fadarabot. A nedves kéreg alól apró, száraz szilánkokat hasított az éles acélpenge. Megérkezett Laci is, egy köteg akácgallyat vonszolva maga után.

– Mindjárt lesz itt akkora tűz, hogy egy ökröt is meg lehet rajta sütni – erősítgette magát Jani.

Gyakorlott mozdulatokkal látott munkához. A tűzhelynek kiválasztott területet megtisztította a nedves avartól. Két vastag fadarabot helyezett egymás mellé, s vékony akácgallyakat rakott rajtuk keresztbe. Jó nagy réseket hagyva, rácsszerűen, vastagabb ágakat illesztett a tetejükre. Majd a matrózzsákból zsíros csomagolópapírt halászott elő, amire gondosan rászórta a forgá­csokat.

– Előkotorhatod a zsák aljából a gyufát.

– Gondolhattam volna, hogy nem bízol semmit a véletlenre!

– Gyorsan, amíg a forgács magába nem szívja a nedvességet – sürgette Jani, s közben legyező formára tépett papírt szurkált körbe száraz faszilánkokkal, s odatartotta öccse orra elé. – Mit szólsz a fáklyámhoz? Gyújthatod!

A papír és a forgács lobogva égett. Lángjától sisteregve tüzet fogott az akácgally. Előbb bodor füst szállt a magasba, majd egyre hosszabb láng csapott föl. Jani sebtében elkészített ágast szúrt a tűz mellé, és rá vízzel teli csajkát akasztott. Teát főzött.

Már a forró teát szürcsölték, vajas kétszersültet rágcsálva hozzá, amikor az idősebb fiú meg­szólalt: – Sötétedésig nem sok időnk marad, itt kell éjszakáznunk.

– És hol?

– Itt a fűzfa alatt. Olyan, akár egy sátor, még az eső sem ér bennünket.

– Tényleg, Jani, hisz száraz alatta a föld.

– Pumpálhatod a gumimatracokat. Majd azokra terítjük a hálózsákot.

Jani a Kócsagot vette gondjaiba; előkészítette a másnapi útra. A megmaradt málhát bekötözte a hajóba, de sokkal gondosabban, mint indulás előtt.

Besötétedett. Eloltották a tüzet, lefekvéshez készülődtek.

Bebújtak a hálózsákba, nyílására gézt borítottak, hogy távol tartsák a szúnyogokat, és meg­óvják magukat a hajnali hűvös levegőtől. Ez apjuk hasznos tanácsa volt.

Laci a délután kiállt izgalmak után egykettőre elaludt. Jani meg a másnapi programról gondol­kodott. Nehéz nap vár rájuk. A Csörögi bácsi halászkunyhójáig legalább harmincöt kilométert kell evezni, ha nem többet. Az apja megígértette vele, hogy meglátogatják az öreget. Öt eszten­dővel ezelőtt a papával egy napot és egy éjszakát töltöttek nála.

Kora reggel indultak útnak. A Nap vörösen izzó korongja még ott bukdácsolt a parti fűzek lombja mögött. Kócsag simán szelte a vizet. A két fiú ütemes mozdulatokkal, gépiesen evezett.

Csöndes volt a táj, csak az ő neszezésük hallatszott. A folyót szegélyező bozótból madarak röppentek föl.

Eveztek… csorogtak… majd újra nekifeszültek az evezőknek. Dél körül Laci ellankadt a fáradt­ságtól és a kíméletlenül tűző Naptól. Hiányzott a sapkája. Bátyja tanácsára vizes törölközőből csavart turbánt a fejére. Ettől új erőre kapott. A megmaradt kétszersültet és nyers paradicsomot is a vízen fogyasztották el. Laci szorgalmasan számlálta a folyamkilométerek jelzőtábláit. Késő délután még csak a harminckettediknél tartott. Abban reménykedett, hogy néhányat eltakart előle a sűrű fűzkoszorú. Mélázásából bátyja kiáltására ocsúdott föl.

– Hurrá! Megérkeztünk! Kikötéshez felkészülni!

Kócsag orra csikorogva fúródott bele a fövenybe. Laci partra ugrott, és a hajó kötelét a földbe ásott cölöphöz hurkolta. Mellette egy másik csónak is rángatózott a vízen. Nem olyan karcsú mint Kócsag, hanem öblös halászladik vastag fabordázattal. Beljebb, a fűzfák lombsátra mögött oszlopokon állt az öreg halász kunyhója. Felkapaszkodtak a falépcsőn. Odabent az öreg Csö­rögi pokrócba burkolózva ült az ágyán. Az asztalon zsírral teli befőttesüveg és mosatlan edények sorakoztak.

– Csakhogy megjöttetek! Korábbra vártalak benneteket. Tegnap itt volt apátok, hozott egy kis elemózsiát.

– Mi baj, Csörögi bácsi, csak nem beteg?

– Semmiség, az átkozott köszvény kínoz. Hanem te alaposan megnőttél azóta, hogy apáddal itt jártál! Olyanforma lehettél, akár most az öcséd. Te vagy a Laci, ugye? – Az öreg felállt, de ahogy kinyújtóztatta tagjait, fájdalmasan megrándult az arca.

– Igen, én. Segíthetek valamit?

– Á, reggelre kutyabajom! Már a halászlét is előkészítettem, de megfőzni nem akartam nélkü­letek. Úgy olyan lett volna, mint a vendéglőben. Ha tudtok egy félórát várni az evéssel, pompás vacsorát főzünk.

A két fiú váltig bizonygatta, hogy nem éhes, pedig Laci már a hajóban is szédült az éhségtől. Bátyja nemkülönben.

– No, akkor gyújtsatok be a parton a tűzhely alá. Az öreg fűz alatt találtok száraz gallyat fóliával letakarva.

A fiúk dobogva futottak le a lépcsőn. Laci álmélkodva nézte az egyszerű, mégis praktikus tűzhelyet. A füstös kövek félkör alakban, fölfelé szűkülve voltak egymáshoz illesztve. A tűzteret rostély osztotta ketté. Kétoldalt villás ágak szolgáltak a bogrács felfüggesztésére. Mikor az öreg lejött a hallal és a bográccsal, már javában égett a tűz.

– Ha kedvetek tartja, megtanulhatjátok a halászlé főzését. De csak úgy megy ám, ha magatok csináljátok. Itt a hal, a fűszerek, lássatok hozzá.

– És ki fogja megenni? Mi még soha nem főztünk halászlét.

– Majd én adom az ukázt.

Az öreg szertartásosan nekikészülődött, derekát kiegyenesítve pattogón vezényelt, akár egy hadvezér a csatában.

– Laci fiam, hozz a Tiszából vizet. Te meg, Jani, válogasd szét a halat. A fejet rakd külön, hintsd meg sóval. Háromféle halat pucoltam. Egy másfél kilós pontyot, törpeharcsából és ke­szegből fél-fél kilót. A négy fej hagymát és a zöldpaprikát vágd karikára. A paradicsom maradhat egészben.

– Itt vagyok, Csörögi bácsi! A csónak végéből merítettem, mert ott tisztább a víz.

– Az helyes. Előbb a lesózott fej és farok megy bele a zöldséggel. Akasszátok a tűz fölé a bográcsot. Amíg fölforr, meséljetek az útról.

Jani kezdte, de amikor a vihar került sorra, izgatottan, egymás szavába vágva mondták el viaskodásukat a hullámokkal.

Az öreg nagyokat hallgatott, néha csóválta a fejét, vagy bólogatott, helyeslőén.

– Azt jól tettétek, hogy nem eresztettétek el a ladikot, mert az a legfontosabb… Bele lehet tenni a kétkanálnyi tört paprikát. Ilyenkor már oldódik a kifőtt halzsírban.

Laci a tűzrakást beszélte el éppen, amikor az öreg belerakta a bográcsba a nagyobb halda­rabokat a haltejjel.

– Hadd főjön lassú tűzön, mert az a módja. Amikor megpillésedik a teteje, lehet kóstolni.

A két fiú nyelte a nyálát, s le nem vette a szemét a bográcsról. Egyszerre pattantak föl, amikor az öreg megszólalt:

– No, már lehet. Merítsd jó mélyre a kanalat, és fújd meg, mert megégeti a szádat.

Huncut mosollyal nézte a fiúk elégedett arcát. Üveget vett elő, és tartalmából a bográcsba öntött.

– Ettől a kis kadarkától jó, pikáns íze lesz.

A vacsora felséges volt. Laci már szégyellt harmadszor is szedni, de az öreg biztatta, hogy kell az erő a holnapi evezéshez. Ő is így gondolta, s szedett még egy tányérral.

A házikó padlóján vetettek ágyat maguknak. Lacinak a fáradtságtól rögtön lekoppant a szeme. Félálomban hallotta a bátyja és az öreg beszélgetését halászatról, nagy fogásokról.

Másnap késő délután vettek búcsút az öreg halásztól. Az út csendesnek ígérkezett, a vizet csak enyhe szellő fodrozta. Naptól felhevült testüknek jólesett a hűvös fuvallat. Teltek az órák, gondolataik már otthon jártak. Jani mind gyakrabban nézegette az óráját, tudta, hogy már csak az idő az egyetlen ellenfelük. Alkonyodott.

Amint kieveztek a folyó hatalmas ívéből, észrevehetően kiszélesedett a meder. A kanyar után a félhomályban csillogó víztükör kettéválva enyészett el az alacsony partok között. Megkönnyeb­bülten engedték le az evezőt. A két fiú az egyre sűrűsödő sötétség ellenére látni vélte édesanyja és édesapja parton álló alakját.

Hazaértek.

SZEPES ERIKA

Bemutatás helyett

Ezredvégi beszélgetés Lukács Sándorral

Sokféle szerepben láttam, pozitív és negatív hősként, fő- és mellékszereplőként egya­ránt. Epizodistaként soha, vagy legalábbis az epizódszerepekre sem így emlékszem vissza. Megjelenése, orgánuma figyelemfelhívó – nem epizódszerephez illő. Most a költő szerepében ül mellettem az asztalnál. Színésztől szokatlanul elfogódott, elzárkó­zik a szabályos interjútól, inkább kötetlen beszélgetést javasol, amelyből majd kihámo­zom a mindkettőnk számára fontosat, a lényeget. Nem kellett hámozni. Végig a lényegről beszéltünk, egyenlő partnerekként: nemcsak ő kapott kérdéseket, hanem én Is. E szabálytalan interjú eredménye az alábbi párbeszéd.

– Ha jól emlékszem, 1985-ben, színészi pályád tizenötödik évében jelent meg első versesköteted. Hogy is van ez? Miért ír egy színész verset? Azért-e, mert annyira azonosul szerepeivel, hogy úgy érzi: önmagát elveszítette közben, és ezért akarja megteremteni saját énjét versekkel, avagy azért, mert miközben szerepet játszik, akkor is önmaga, mások szövegeiben is csak a magáét mondja, s így a saját vers mintegy folytatása, meghosszabbítása a játszott szerepeknek?

– Valóban létezik ez a két színésztípus. Az egyik belebújik a szerepbe, külsőleg-belsőleg azonosul az alakítandó személlyel, szinte hasonlítani kezd hozzá, elveszíti saját arcát – ők az alakító színészek. A másik típus az autonóm személyiség: bármilyen szerepet játszik, a figurát úgy húzza magára, mint egy rend öltözetet, amelyben azonban ő mindig változatlan, mindig önmaga. Általában őket szokás nagy színészegyéniségeknek nevezni: a mieink közül ilyen volt elsősorban Latinovits Zoltán és Mensáros László, a világon e típus egyik legzseniálisabb képvi­selője Lawrence Olivier.

– Kibújtál a kérdés alól. Egyrészt: te melyik típusba tartozol, másrészt: miért írsz verset?

– Azt hiszem, én egyik típusba se tartozom igazán, vagy talán beletartozom mindkettőbe. Szerepe válogatja. Van, akivel minden nehézség nélkül azonosulni tudok, de vannak olyan sze­repek – ezek a negatív figurák, a rútak, a gonoszak, elrettentőek, undorítóak –, amelyeket elját­szani valami őrült perverzió. Gyűlölöm őket, mégis beléjük kell bújnom.

– Nem akarok különösebben mélyen belebocsátkozni a freudi lélekelemzésbe, de néhány dolgot azért feltétlenül meg kellett tanulnunk a zseniális tudóstól. Például azt, hogy minden emberben lakik mindenféle tulajdonság, mindenkiben ott rejlik sokféle jellem lehetősége. Az már a körülményeken, de főként az illető intelligenciáján és erkölcsi erején múlik, mennyire sikerül gátolnia magában a rosszat, elfojtani olyan indulatok, ösztönök feltörését, amelyek árt­hatnak másoknak, ezért ő veszélyesnek találja és a felettes én uralma alá helyezi. Nem arról van-e szó ezekben a szerepekben, hogy végre, szabadon kieresztheted magadból az egyébként lefojtottat?

– Feltehetőleg. Sőt, biztosan erről van szó a legmélyebb szinten. A bennünk levő Rútat ki­ereszthetjük – és ezáltal magunk is megtisztulunk tőle. Talán a színészre is vonatkozik az arisztotelészi katarzis, nemcsak a nézőre és a befogadóra. De így van ez az irodalomban is. Számtalan olyan példát ismerünk, hogy kristálytiszta erkölcsi tartásé, feddhetetlen életű írók szörnyetegeket keltenek életre, és ezeket a szörnyeket nem mindig máshonnan lesik el, hanem önmagukból varázsolják elő. Az író, a költő is szerepet játszik. Hogy csak a közelmúlt leghíre­sebb magyar példáit említsem: Weöres Psychéjét és Esterházy Csokonai Lili bőrében írt Tizenhét hattyúkat. De van különbség is a színészet és az írás között. A színészet elvégzendő, kapott feladat, míg az írás választás. Eldönthetem, hogy mit írok. A színészethez, de még az íráshoz is különleges agyműködés szükséges. Miközben vállalom, hogy csinálom, el is kell határolódnom tőle színpadon, írásban egyaránt.

– A színpadi elhatárolódást értem – beszéltünk az azonosulás és önmagunk megtartása közti egyensúlyozás csaknem skizofrén helyzetéről. De miképpen határolod el magad a saját írásaid­tól?

– Szükségem van időre ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam, milyen az, amit írtam. Általában, ha néhány nap után újraolvasom az elmúlt napok termését, mindig azokat találom jobbaknak, vagy egyáltalán jónak, amelyekben kicsit felülről nézem a jelenséget, kicsit elhatárolódom a témától. Nem tudom, miért van így. Ezt most én kérdezem tőled, az esztétától: szerinted mi lehet ennek az oka?

– Nem vagy véletlenül nagyon szemérmes ember?

– De igen. Nagyon is. Köszönöm, hogy kimondtad helyettem, de miképpen kapcsolódik ez ide?

– Nem arról van-e szó, hogyha egy spontán élmény, érzés, amely nagyon mélyen érint, esetleg legbensőbb problémád a lélek legeldugottabb rekeszében, kiszakad belőled és verssé lesz, miután verssé vált, megriadsz tóle, hogy kiadtad magadból, hogy kiadtad magad, és válla­lod ugyan, mert miért ne vállalnád, hiszen te vagy, és te választottad a lehetőséget, hogy megírd, mégis éppen túlságosan mélyről jövő volta miatt kicsit szégyelled, kicsit visszariadsz rőté, és azokat a verseket szereted, amelyek nem ennyire a zsigerekből indulnak ki, hanem külső élmény lecsapódásai vagy egyszerűen egy gondolati folyamat eredményei?

– Erre még soha nem gondoltam, de valószínűleg igazad van. Még egyszer ismétlem: na­gyon szemérmes vagyok.

– A fő kérdésre még mindig nem kaptam választ. Miért írsz verset? És vajon te, aki végigjátszottad a fél világirodalmat, gondolom, a másik felét meg elolvastad, nem érzed-e, hogy az előtted megszólalt óriások után nem lehet írni, nem lehet újat mondani?

– Bárcsak sikerült volna annyit játszanom és olvasnom, amennyit feltételezel rólam. De van itt egy fontos kérdés. Az óriások mindig aktuálisak, mert az úgynevezett örök emberiről írtak, felvetették vagy meg is válaszolták a lét nagy kérdéseit. Ám az esztétikában is kérdés, hogy fejlődik-e az irodalom vagy csak változik. A válaszok erre különbözőek. Én úgy érzem, a mi világunk, az örök emberi kérdéseken és érzéseken túl, egy soha nem volt, sajátos világ, soha nem volt, sajátos problémákkal, melyekre nem lehet akárcsak shakespeare-i vagy dantei választ adni. A mi világunk feladatait nekünk kell megoldanunk, a nagyvilágét is, meg az egyes emberre jutót is. Mert az egyes ember is más problémákkal szembesül ma, mint mondjuk Byron idején. Sokszor az én személyes problémáimat nem oldják meg azok a hősök, akiknek a bőrébe bújok, hiszen ők egy más világ teremtményei. Ezeket a nagyon aktuális kérdéseket kell megfogalmazni, vagy régi kérdéseket újra feltenni, és másként megválaszolni.

– Hogy érzed: tartozol-e valamilyen iskolához, körhöz, irányzathoz? Meghatározzák-e ízlése­det azok a költők, művészek, akiknek néhány versedet ajánlottad?

– A második kérdéssel kezdem. Kevés alkotónak ajánlottam: Tandorinak, Rába Györgynek, Kálnokynak, Lator Lászlónak.

– Ez a névsor számomra valamiképpen a régi Újhold körét sejteti. Közéjük valónak érzed magad?

– Feltétlenül van bennem erős vonzódás a régi Újhold köréhez. Amikor annak idején az Újhold megalakult, a humanizmus egyik szigetét jelentette a háború utáni világban.

– Ez azt jelentené, hogy a mai Újholdasok közé kívánkozol, hogy az ő iskolájukat követed?

– Úgy érzem, nem akarok sehol lehorgonyozni, nem akarom bezárni magam egy körbe, és ezáltal kirekesztődni más körökből. Mindenféle kirekesztősdit ellenzek. Az Újhold humanizmusa vonzott.

– Ezért publikálsz hát a Vigiliában is?

– De publikálok a zsidó Új Életben, de még a Mozgó Világban is, melyet pedig a mai értel­miségi közvélemény jó része tudomásul sem vesz, pedig jól szerkesztett, nívós folyóirat. Én mindezeknek az értékeit nézem, nem a mögöttük húzódó, irodalmon kívüli tényezőket.

– És mi hozott közénk, az Ezredvégbe?

– Te egyszer valamivel kapcsolatban szépen fogalmaztad meg, hogy mit értesz baloldaliságon: az európai humanizmus legfelső fokát. Ha az Ezredvég baloldalisága ezt jelenti, tiszta szívvel vállalom: a humanizmus az egyetlen, számomra elfogadható világnézet. így fér meg bennem a Vigilia, az Új Élet, a Mozgó Világ, az Ezredvég, és mindenhová szívesen megyek, ahol szociális érzékenységet, a rossz helyzetben élő emberekért kiállást tapasztalok.

Kis kalauz a versekhez: két típusba oszthatók. Egyik részük a pusztán hangulat- és állapotver­sek, múló pillanatok mintegy fényképszerű kimerevítései. Ilyenek: A megérkezés, amelyben éb­renlét és álom határán lebeg a költő, félig még a sötét, félelmes éjben, félig már a fényben, amely hirtelenségével, élességével bántó és fenyegető – csupa fegyverre utaló kép: kés-szúrás, vagdalkozó virágok –, és belőle szinte visszahúzódik a költő, „korainak” érezve megérkezését a fénybe, de már a sötétség is riasztó: nagy árnyékok vannak benne, amelyek eltakarják. Hangu­latvers a Vonagló fény, amelyben az általában pozitív jelenségnek tartott világosság legalábbis ambivalens, amint azt jelzője is érzékelteti („vonagló”); és hangulatvers a Hajnali légzésgyakorlat, amelyben az utolsó pohár bor utáni mámorban varázslatos, de komor képekben látja a világot: „A hegykaréj mint hatalmas hajlított koporsó”.

A többi vers csak első olvasásra hangulatvers: az alaphangulaton túl valami mélyebb monda­nivalót is hordoz. A földerítők a valósághoz, a környezetünkhöz való viszonyunk verse. A címadó szó máris felvetíti azt az életteret, amelyen a vers történése zajlik: harcainkat, a szeretteink szeretetéért vívottakat és az ellenségeink legyőzéséért vívottakat egyaránt. Ha van vers, amire érvé­nyes Lukács György ma már némelyek által elavultnak, porosnak, megmosolyognivalónak tartott, zseniális intenzív totalitás-elmélete, miszerint minden lírai műnek, akár a legkisebbnek is, akár a csak érzelmekre korlátozódóaknak is, tükröznie kell azt a kort, amelyben megszületett – amennyiben jó mű –, akkor Lukács Sándornak ez a verse igazán jó mű, hiszen az emberekhez való viszony ábrázolására a ma folyó háborúk képeit kölcsönzi – bázis, lövedékek, felderítés, becsapódás. Az öböl az erkölcsi parancsolat verse: a megalkuvás nélküli új élet vállalására int. Az új élet színtere a szimbolikussá nagyított Öböl: levegő, föld és tenger érintkezési pontja – tehát a világmindenségé –, s ha magunk előtt látjuk a képet: a föld körülöleli a tengert, ez az ölelő mozdulat otthonossá, meleggé teszi az új, a megalkuvás nélküli élet helyét. A visszatérés a helyszínre krimit idéző címe ellenére az emberi lét nagy kérdéseit feszegeti egyetlen, hosszú szakaszban. Két szinten zajlik a megnevezhetetlen hős belső története: a visszatérés egyrészt gyermekkorának színhelyére történik, „Ebadta kölyökként vajon merre futna?”, másrészt a városi ember menekül benne a bűzhödt, romlott civilizációból a Zöld barlangba, a természet tiszta birodalmába. A befejező két sor azonban jelzi: mindkét menekülés reménytelen, gyermekkorunk nem térhet vissza, s a természet tiszta birodalmának egykor zöld füve most lekonyult, s a félén­ken mellétett „mintha újra nőne” még reményt kelthetne, ha nem volna ott megmoccanásának igéje, az „ásít”, utána a pontokkal, amelyek bizonytalanságban hagynak: új életre ébredvén ásít-e a fű, avagy éppen örök álomba merülni készül. A Vérrel telt lugasok a beszélgetésben is szóba került elfojtás verse: az ember, aki magába rejti vágyait, nem csalódik ugyan, de nem is szár­nyalhat, s vágyai csak vérrel teli lázálmaiban elevenednek meg mint képeskönyvbéli csodák.

Visszafogott, halk, de határozott hang Lukácsé, képei tiszták, pontosak, mint gondolatai is. A szabadvers – amelyet a mégoly gyakori jambikus lejtés sem tesz formaverssé – nem szabados­ságra, hanem önfegyelemre nevelte. Fegyelem, erkölcsi tisztaság, a belső én és a külvilág viszo­nyának rezonanciái – ezek költészetének pillérei. Mint személyiségének is.

LUKÁCS SÁNDOR

Vérrel telt lugasok

Aki csak sóvárog
és magába rejti mindig vágyait
megmenekül a végzetes csalódásoktól is –
Álmában kitárulnak a vérrel telt lugasok
és a késői naplementében végignézheti
megelevenedő képeskönyveit –

Visszatérés a helyszínre

A virrasztás fölöttébb megviselte
Mintha szögek lettek volna cipőjében
ahogy levette: véres volt a talpa –
A kapualjból húgyszag áradt és óraütésre
megkondultak mindig a harangok
A város mintha erdővé vált volna –
Vadőrök lesik így vizsláikkal a rezzenő
bokrokat ha tétre megy az irtás –
A tölgyesekben vérző makk csörömpöl
darázs szekéren érkezik az új nyár –
Zöld barlang – így emlegette a helyszínt
hová apostoli hittel rohant vissza mindig
s az ablakok melyek majdnem rázuhantak
mintha megálltak volna a levegőben –
Ebadta kölyökként vajon merre futna?
Melyik rozsdás sínpár vezetné el innen
a helyi kisvasúttal amely már rég nincsen –
Csak a talpfán konyuló fű ásít rá némán
mintha újra nőne – – –

Hajnali légzésgyakorlat

Megittuk az utolsó pohár bort
Az udvar fehér még a rigók is hűségesek
A hegykaréj mint hatalmas hajlított koporsó
ring a télvégi virradatban –
Tehát az utolsó koccintáson is túl
kezdve a hajnali légzésgyakorlatokat
próbálok magamba szállni –
Ha türelmes vagyok ha várok
úgyis megérkezik mindenki körém
És kezdhetjük élőiről mindazt
amit tulajdonképpen el se kezdtünk – –

Érintések

Ha ittál a harmatból
lenyelheted a lángokat is már –
Nincs az a tüskékkel rácsozott bozót
amelyen ne vágnál járható ösvényt magadnak – –
Ha megérint egy pihenő kéz
ne űzd el közeledését
de közben azt se feledd
hogy léteznek halálos érintések is –
Ilyenkor tálald föl mindig a tested
hadd gyönyörködjenek benned a gonosztevők –

Az öböl

Köszönj el örökre megalkuvásaidtól!
Magányosak és menthetetlenek lesznek nélküled
de nélkülük te sem leszel már az aki eddig voltál –
A szigettengeri évek után
a nagy csillaghullások dörejével
indulj el lassan az Öböl felé –

A földerítők

Nem vagyunk-e valamennyien földerítők? Örökös kémei
önmagunknak és környezetünknek? Hisz' legtöbbször már
észre sem vesszük, hogy figyelmünk ott ragad valakin,
valamin, akár egy jelenségen. Nem kutatjuk-e szünte-
lenül Őt, akit szeretünk, hogy kiderüljön mindaz, a-
mivel örömet szerezhetünk a számára. Hogy egyszerre
örülhessünk: Ő annak, amit kapott, mi annak, amit ad-
hattunk. Hogy arca földerül és szemében hála bujkál.
Nem vagyunk-e kiváncsiak legtitkosabb magányára? De
figyelmünk nyilai ugyanakkor másfelé is kihegyeződ-
nek. Nem igyekszünk-e ugyanolyan aktivitással földe-
ríteni ellenséges célpontjainkat is? Nem kutatjuk-e
ugyanúgy a bázist, ahová lövedékeink az adott időben
halálos pontossággal becsapódhatnak. De hol van már
ilyenkor a derű? És hová lesz a szemekből a hála?

A megérkezés

Szokatlan számomra minden ébredés
Olyan hosszú és sötét volt már az éjszaka
hogy a hajnali fény is kés-szúrás szemeimnek
A vagdalkozó virágok felhasadt szirmaikkal
óvatosságra intenek: nem volt-e korai megérkezésem?
Hiszen két nagy árnyék csak intésemre vár
hogy újra eltakarjon – –