GÖRBE TÜKÖR

CSALA KÁROLY

Zöld dal

Arról elég szó esik,
környezetünk szennyezik
sokan.

Igaz.

Most is, hogy itt piszmogok,
fojtogatnak kis szmogok
folyvást.

Csakhogy:

legelébb is élni kell,
s majdhogynem mindegy, mivel
halunk.

Bizony.

Szép, egészséges világ
csak keveseknek dukál
ma még.

Ha majd a zöldek asztalán
a szegény is étket talál –
akkor

talán

vitathatjuk majd szüntelen,
ki milyen szennyet tüntet el imitt

s amott.

Félreértés

Kelet-Európa bennszülöttei,
essetek neki
az európai tortának!

És Kelet-Európa bennszülöttei
tüstént nekiestek
egymás torkának.

Egy politikusra

A bot csinálta öt,
a politikust,
hozott hozzá hazulról
egy szót, a „kuss!”-t.
Ezzel aztán oly
otthonosan érzi magát
a hatalomban, mint a kabát-
ban a moly.

Nemzet

„Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”
Jó. De hol késik a folytatása?
Itt az idő a beismerő vallomásra:
Egy nemzet sem nálunk alábbvaló.

Hajléktalanul

Hanyatt hever a hideg kőpadlón az ország,
legalábbis egy része: egy ember.
Maró tél, mínuszok. A metró népe megy
tovább.
Nem törődik magával Magyarország.

Hiedelmek

1. Megemlékezés

Néhány nagypofájú hullámlovas
a történelem taraján
tényleg azt hiszi,
hogy ő pössentette a tengert.

2. Nosztalgiafilm

Romy, az osztrák-francia (mi) csoda
tömegkönnyeket mázoltat
az osztrák-magyar nosztalgiaiparban.
Sissi a piszi!

3. Tévedés

Egy nő, aki nem egyéb,
mint papagáj pongyolában,
angyalnak hiszi magát
a mennyből,
vagyis az olajnyomatról.

4. Egy óvatosra

Azt hiszi, szegény,
de nem mondhatni,
hogy túllőtt a célon.
El sem bírna
lőni odáig.

5. Egy hősködőre

Tessék mondani, tisztelt Hős,
hogyan kell kukoricázni
egy olyan szigorú személlyel,
mint Kháron, a csősz?

6. Piaci vízió

Vajon miért nem térül meg,
ami fordul?
Elfekvő készlet az ország
közhosszúságban és privátszélességben.

A tenger és a part

Olyik napján
csupa csönd a temérdek tenger,
tengernyi tiszta nesz.

De fölböffen fülközelben
szerte a félszigetre
a zajt zabáló civilizáció.
Torkaszakadt jólét tudatja önmagával
tulajdon hasonlíthatatlan állapotát.
A jóllakottja égzeng
harsány örömricsajjal.

S szaporázni kezdi tüstént
viháncos táncát a part,
s a fáradt tenger fél szendergésében
belereszket.

Lignano Sabbiadoro, 1993 júniusa

FIATALOK

Mindkét szerzőnk középiskolás diák

BECHER ZITA

A pofon

Szemének kétes csillogása a kárörömnek képe volt,
A gúnykacaj sírásba váltott, arcán öt ujjam, furcsa folt.
Csak néztem őt és én nevettem, sírása egyre biztatott.
Én fuldokolva görnyedeztem, s ő csöndesen elkullogott.

Évszakok

Tavasz

Rügyező, fiatal ágak,
Daloló madarak, szárnyak,
Viruló kikerics, mályva,
A tavasz terül a tájra.

Nyár

Fütyülő, daloló sármány,
Jegenyém fiatal ágán.
Fütyürész, dalolász szépen,
Guruló dala száll kéken.

Ősz

Levelek, sok ezer, hulló.
Tovaszáll millió holló.
Suhanó falevél, sárga.
Csupaszon a szívem árva.

Tél

Kopogó, ropogó ágak,
Repülő pihe, hószárnyak,
Inaló, fekete árnyak,
Dacoló hidegek járnak.

Groteszk

Lila fények remegése.
Szül az ördög felesége.

Kusza villám, csere-csókok,
Kutya sírás, sima bókok.

Szemek, égők, tiri-tarkák,
Buta könnyek, pete-barkák.

Kicsi sátán nevet egyre,
Egyedül megy fel a hegyre.

Öreg magány

Sárga ecsetek
Festik a fákat.
Földig hajladoznak
Görnyedező ágak.

Én is fává leszek
És összeaszottan
Üldögélek csendben
Öreg magányomban.

SIMOR ÁGNES

Aprózák

Batyu

A cigányasszony ül a sarokban, amikor feljön, eszik egy kicsit. – Csak tejet.

Mást nem bír a gyomra, mert már az is hoz­zászokott ehhez a szegénységhez.

Még csak húszéves. Tizenöt évesen szüle­tett az első gyerek. Túl korán kezdte az életet. Állást nem talál. Amikor megszólal, szépeket mond: „Itt kinn viszem a batyut, de ott… belül, egy tégla húz lefelé.”

Néha sírni kezd. Nem tud enni adni a gye­rekeinek. Egyszer felakasztotta magát. Sikerte­lenül. Anyám egy kisszéken ül, a szemében könnyek.

A cigányasszony majd újra felakasztja ma­gát, a gyerekeit intézetbe viszik, a férje egyedül marad. Nem is olyan érdekes ez a történet. Csak valakinek az elrontott élete. Már csak egy a kérdés: ki rontotta el?

Vers

Amikor már öt perce ülsz mozdulatlanul és bá­mulod a falat, amikor a macskád elfut előled a szoba másik végébe, amikor már az egész tábla csokit megetted, amikor kifogyott a walkmanedből az elem, mikor már negyedszerre mostál fogat és harmadszorra hívtad fel ugyanazt a barátnődet a mateklecke miatt, hogy segítsen a megoldásban, és amikor már megírtad a matekleckét (és nem tudod fölhívni a mateklecke miatt, és még csak el sem me­hetsz hozzá, mert két órányira lakik), mikor már könyvet olvasni sincsen kedved, és két napja utazott el az egyetlen igazi barátnőd Spanyolországba, és tudod, hogy csak egy hét múlva jön haza; akkor érzed, hogy milyen egyedül vagy!

Álom

Nemrég különös álmom volt. Rég nem látott nagyapám jelent meg előttem, és azt mondta, megmutatja nekem, hol van a világ vége. Mikor kicsi voltam s szomorú, ő ezzel nyug­tatott meg: „Gyere, elmegyünk a világ végéig, lelógatjuk a lábunkat, majd visszajövünk.” De ilyenkor csak elsétáltunk a sarokig, ő vett egy újságot, aztán visszaballagtunk. Hiába is fag­gattam, hogy én miért nem láttam a világ vé­gét, nem válaszolt.

Múltkor az álmomban megint hívott. El, messze, oda, ahol már semmi sincsen.

Elindultam vele, de egyszer csak megtor­pantam, ő tovább ment, s én hiába nyúltam utána, eltűnt. Jó irányba indult, de megfordult, és egy sokkal távolabbi helyre jutott, mint a világ vége.

Terry

Aznap este a közeli házban nagy lárma volt. Házibuli. A szomszédaink öreg emberek vol­tak, nem bírták a zajt. így hát átszóltak, hogy ha lehetne, picit csendesebben! De nem lehe­tett.

A szomszédainknak, ki tudja, miért, nem születhetett gyerekük. Ezért Terryt nevelték fel. Terry kutya volt. Szép, nagy, fekete kutya, fia­tal.

Másnap reggelre meghalt; az állatorvos azt mondta, mérgezés. Neki ássa most azt a göd­röt a szomszédunk, aki öreg, és nem bírja a zajt.

MEGMENTETT OLDALAK

Az 1991-ben elhunyt író e kiadatlan novelláját felesége, Karinthy Ágnes bocsátotta rendelkezésünkre.

KARINTHY FERENC

Állatkert

Nincs.

– Nincs?

– Nincs, nincs, nincs, nincs. Semmi sin­csen.

– Madáreledel?

– Elfogyott. Az utolsó szemig. Húsról és hasonlókról nem is beszélve.

– A halak?

– Felfalták egymást. Az akváriumban csak két harcsa maradt. Ezek is azt lesik, mikor gyöngül le annyira a másik, hogy fölzabálhassa. És avval vége, amaz is éhenhal.

– A majmok?

– Éheznek. Csupa csont és bőr.

– Mit csináljunk?

– Ezt a direktor úrnak kéne tudnia. Talán még vételezhetünk.

– Megőrült maga, Skultéty? Hol, kitől?

– Hát akkor?

– Nézze, én Budán lakom. Ma még talán átjutok. Ezennel kinevezem teljes jogú megha­talmazottammá. Ha kívánja, írást is adok.

– Köszönöm szépen. Azzal etessem az ál­latokat? Az elefántoknak nagyon fog ízleni.

Az igazgató bezárta fiókjait. – A kulcsokat, bélyegzőket satöbbi, tessék, ezennel átnyúj­tom.

– És én mit egyek, direktor úr? Meg a fe­leségem, a gyerekek.

– Ott vannak a zebrák. Félig szamár, félig ló. Ha jól kifőzi, megfűszerezi, nem is lehet rossz. Egy darabig kitart.

– Zebra.

– Mért, mióta ilyen finnyás, Skultéty?

– És a többi. A tigris, oroszlán, párduc, far­kas, hiéna.

– Le kell lőni őket. Megvan a fegyvere, igaz?

– Na jó, de a boa constrictor.

– Utálom a kígyókat. Majd talál magának egeret, patkányt. Az egész város teli velük.

– Zsiráf?

– Azt ne bántsa. Mikor tudunk újakat hozat­ni Afrikából? Eressze ki őket, a ligetben a fák tetején még akad némi száraz lomb őszről.

Az igazgató evvel be is fejezte. Már hetek óta nem volt fűtés, fázósan belebújt a kabátjá­ba, sált tekert nyakára, fejébe nyomta kalapját. Az Erzsébet hídon, bár jó csomó lyuk szaggat­ta, esetleg még keresztül bír evickélni. Skultéty magára maradt, a millió gondjával, rengeteg állatával. Volt ebben valami jó is: nem szerette főnökét, e megátalkodott bürokratát, aki állító­lag Darwint se fogadta el, kóklernak tartotta. Örült, amikor kint látta a kapun. Messziről, már nem is olyan messziről az oroszok konokul ak­náztak. Tél, köd, pára, szemerkélő, nedves, undok eső.

Skultéty gyűlölte az állatkertet. Úgy érezte, rossz sorsa vezérelte ide. Hajdan tőzsdebizo­mányos volt, s csupán amikor tönkre ment, fa­nyalodott e gondozói – később főgondozói – munkára. Dögöljön meg minden gerinces, ge­rinctelen, hüllő, csúszómászó, ronda rovar és féreg.

De most ő lett az úr, teljhatalmú. Fulladjon meg, Budán, vagy ahol akar, vissza se jöjjön, úgyis új világ lesz itt.

Kivette pisztolyát, kímélet nélkül agyonlőtte a legveszedelmesebb ragadozókat. A többi hadd fusson, nem az ő gondja, a Budára át­menekült főnök felelős érte.

A többit, felnyitva ketrecüket, kiengedte, lesz, ami lesz.

MÚLTUNK

KELEVÉZ ÁGNES

Karinthy Ferenc utolsó évei

Beszélgetés Karinthy Ágnessel

– 1993 karácsonya előtt jelent meg a Littoria Könyvkiadó gondozásában Karinthy Ferenc három vaskos kötetből álló Naplója. A könyv nagy siker lett, napok alatt elkapkodták a pél­dányokat. Kérlek, beszéljél nekünk a Napló születéséről, történetéről, ahogy te láttad, s végül, de nem utolsósorban, azokról a nehéz, betegséggel teli utolsó évekről, amelyekről már kevés szó esik e könyv oldalain.

– Miért kezdett naplót írni, azt nem tudom. 1967. január 1-jén ezt az első, kicsit játékos mondatot olvashatjuk: „Hogyan kell egy naplót elkezdeni?” Ekkor látott neki Epepe című regé­nyének is. Azt mondta: „Nagyon fontos mun­kámnak érzem az Epepét, de az is lehet, hogy életemben talán a legfontosabb ez a napló lesz, amit igyekszem majd napról napra írni”. Ha belegondolok, nem tudom az okát, miért kezdte el, s azt sem tudom, addig miért nem írt naplót.

– Mennyire volt titkos ez a vállalkozás, tud­tál róla?

– Általában fölolvasta nekem, sőt a napló­ban sokszor az én kézírásommal van a szö­veg, amit diktált, például utazás közben. Meg­érkeztünk valahova este, lefeküdtünk, fáradtak voltunk, és akkor ágyban diktált nekem. Úgy hiszem, naplóban sem tud senki teljesen őszinte lenni, nyilván működik bizonyos ön­cenzúra, vele is így volt. Egyszer-kétszer találni olyan beírást, hogy „Erről nem írok, nem sze­retnék senkit megbántani” – ez valószínűleg rám vonatkozott. Volt egy olyan hosszabb uta­zása, amelyről egyáltalán nem írt. „Nincsen olyan írnivalóm, ami ide tartozna.”

Az első években mindennap pontosan ve­zette. A férjem nem volt politikus ember, már úgy értve, hogy kifelé. Az írószövetségbe is alig járt el, többször leírja, hogy erre mindig sajnálta az időt: – „helyette elmehettem volna a gőzbe vagy úszhattam volna stb. …” Viszont rettenetesen átrágott magában mindent, és az indulatait, a kételyeit, a vívódásait a naplóba írta le. írásaiban is nyilván tükröződik mindez, de mivel külső politizálásban nemigen vett részt, kimondottan politikai szöveget nemigen közölt. A napló az, amely híven visszaadja lel­kének, felfogásainak változását.

Eleinte ezt a naplót csakugyan napról-napra írta. Az élet csupa öröm és boldogság, a le­ányfalusi reggelek, meg az esték, meg a sport: minden gyönyörű. De néhány év múlva jönnek olyan időszakok, amikor nem tud írni, és kedélyileg lenn van, teljesen használhatatlan, sem­mit nem tud kezdeni magával, és rettenetesen rossz idegállapotba kerül. „Borzasztó, mert nem tudok írni, és ezért minden rossz”. Utólag megállapítva, valószínűleg ezek kezdődő be­tegségének jelei voltak. A depresszió kerítette hatalmába. Először elég ritkán jelentkeztek, ezek a hullámvölgyek; ilyenkor mélyen lehan­golt volt pszichikailag, és – ami ezzel együtt járt – fizikailag is. Akkor ezt nem tudtuk, nem is így határoztuk meg. Ő általában annyira aktív volt, és testileg pedig oly egészséges, hogy rossz hangulatait nem betegségként kezeltük. Különben valószínű, hogy akkor még nem is érte el azt a mértéket, ami betegségnek nevez­hető. És ami a legfontosabb, ezek az idősza­kok eleinte nagyon ritkán fordultak elő.

– Vissza tudnál emlékezni arra, hogy mikor volt az első azonosíthatóan mély periódusa?

– Igen. S mikor először vagy néhányadszor előfordult, akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy mit tudnék kitalálni, amivel ebből az álla­potból kimozdíthatnám. Mert biztos voltam benne, ha dolgozni tudna, akkor hamarabb rendbe jönne.

– Karinthy maga is írja a Naplóban, és kü­lönösen a végefelé többször visszatér a gon­dolat, például 1989 októberében: „írni, írni, ír­ni! Ez volna legjobb gyógyszer! De mit?”

– Az írás volt életének központja. Tudtam, hogy innen kell kiindulnom. Először össze­szedtem családi és egymásnak írott levelein­ket. Ezek nagy kötegekben álltak otthon, hi­szen elég sokat voltunk távol egymástól. Kivit­tem Leányfalura, és azokat olvasgattuk. Han­gulatos és jó időtöltés volt, de az íráshoz nem segítette hozzá.

Ezután gondoltam valami mást. Egész kö­zös életünkben, ha pénzhez jutottunk, utazás­ra fordítottuk, vagy együtt, vagy ő egyedül. Ezekről az élményekről mindig írt a naplójá­ban. Elkezdtem tehát gépelni ezeket az él­ménybeszámolókat, és valóban, mikor elol­vastuk, egy-egy részlet kedvet csinált neki a munkához. így születtek az útirajzai, néhány novella, kisregény. Ez az ötlet tehát nagyon hasznosnak bizonyult. Sok nehéz időszakon átsegítette, de soha nem gondoltunk arra, hogy maga a napló valaha kiadásra kerülhet­ne, hiszen voltak évek, amikor nem is vezette rendszeresen, láthatóan nagyon hosszúak a kihagyások; aztán jöttek olyan időszakok, ami­kor újra naponta a kezébe vette, és írt bele. Ezért, amikor a férjem halála után több kiadó, szerkesztő is kérdezgette, nem maradt-e a fi­ókban kiadatlan írása, én mindig azt feleltem, hogy nincs semmi. Van egész szekrényt is megtöltő félkész, be nem fejezett töredék, de ami kiadható, olyan nincs. A naplója eszembe sem jutott.

Betegségének legnehezebb időszakában, amikor már kórházban volt, egy napon a hirde­tések, szórólapok között, amelyek akkor már az új idők hírnökeiként ellepték a levelesládán­kat, a következő reklámszövegre bukkantam: Extra Vasárnap címmel heti irodalmi lap jelenik meg, szerkesztője Jovánovics Miklós, a szer­kesztő bizottság tagjai Szakonyi Károly, Bertha Bulcsú, Gyurkovics, Görgey – ezekre emlék­szem. Ezt a hirdetést kivágtam, hogy másnap bevigyem a kórházba férjemnek, hátha kedvet csinál neki ez a lehetőség, mert ez olyan iro­dalmi lap, amelynek szerkesztőjét, munkatár­sait tiszteli, szereti, s ezekkel bizonyosan szí­vesen dolgozna egy lapban. Sajnos már nem adhattam át neki, mert azon az éjszakán halt meg. Mikor másnap a rádió bemondta férjem halálhírét, megállás nélkül csengett a telefon: közeli és távoli ismerősök jelentkeztek, vigasz­taltak, kondoleáltak. Az egyik telefonáló Jová­novics Miklós volt. Azzal kezdte a beszélge­tést: mondjam el Cininek, irodalmi lapot szer­keszt, és tőle is feltétlenül vár írásokat. S mikor én erre azt válaszoltam, hogy Cini az éjjel meghalt, döbbent csend támadt a vonal túlsó végén.

Később újra felhívott, hogy a karácsonyi számra készülődik, és nagyon szeretne egy írást Cinitől. Neki is mondtam, hogy nincs, bár van egy kézzel írt naplója, amit huszonöt éven keresztül vezetett, de – természetesen – ez nem kiadásra készült. Őt mégis nagyon érde­kelte, és odaadtam neki elolvasásra belőle egy-két évnyi anyagot, olyat, amit már régeb­ben legépeltem. Én éppen utazni készültem Franciaországba lányomékhoz, mondtam Jovánovicsnak, olvassa el nyugodtan, majd ha hazajövök, egy hónap múlva beszélünk róla. Elvitte, és azt hiszem még aznap este vagy éjjel, de lehet, hogy másnap reggel telefonált, hogy ez… ez olyan, hogy… – nem mondom el az összes jelzőt – ezt feltétlenül ki kell adni. Eljött, elvitt még néhány évnyit, és mikor visszaérkeztem, addigra kiadót is talált.

Ekkor nekiálltam, illetve ültem, és gőzerővel gépeltem tovább a hiányzó részeket. Az utolsó időszakban Cini írása eléggé megromlott, a nehezen kiolvasható kusza szavakat nagyító­val kellett böngésznem, az idegen nevek, hely­ségek, földrajzi nevek kiolvasásához pedig megfelelő baráti segítséget kértem. Ez a napló története, s megjelenésében mindaddig nem is hittem igazán, amíg ezeket a gyönyörű köte­teket a kezemben nem tarthattam.

– Hol van most a Napló kézirata?

– A Magyar Tudományos Akadémia Kéz­irattárában, mindenki hozzáférhet, aki akar. A kiadás történetéhez még a következőt szeret­ném elmondani. Huszonkilenc kötet kézirat volt, ezeket mind leírtam, le is adtuk, már a nyomdában volt, amikor valamit kerestem, ra­kodtam a lakásban, és találtam még egy utol­só kötetet. Arról nem tudtam. Ez szinte megko­ronázza az addigiakat, mert ebben az utolsó, nekem is ismeretlen kötetben elmegy odáig, hogy önmarcangolva ír a maga vívódásairól, betegségéről, szenvedéseiről, az alkoholról. Nem valószínű, hogy szándékosan dugta vol­na el, erre semmi oka nem volt, hiszen minden naplókötetet ismertem. Ez rejtélyes módon ke­veredett el, de a legjobbkor került elő, így még az utolsó pillanatban hozzágépeltem a leadott szöveghez.

– Ez röviden a Napló története, ezzel párhu­zamosan zajlott az övé, kérlek beszéljél erről is.

– Igen, ezzel párhuzamosan folyt az élet, mely már nem is annyira a Naplóban folyt, mert az utolsó években egyre ritkábban rögzí­tette gondolatait. A nyomasztó, rossz hangu­latról sokszor ír, olyan túlzásokig menve, hogy ha én nem volnék, vagy a család nem volna, akkor nem is akarna élni, hogy nincs már mondanivalója, kiírta magát, nincs tehetsége, hogy mennyire aggasztja az ország sorsa, jö­vője. Neki az a hit kellett, hogy az írásaival használni tud, hogy szükség van rá, hogy fon­tos az, amit ír. E hit nélkül ő nem tudott dolgoz­ni. Vannak írók, akik akkor tudnak alkotni, ha minden rossz körülöttük; ő csak akkor, ha itt­hon rend és nyugalom vette körül, és azt érez­te, hogy élete főművét írja, amely az országnak és az embereknek segít, tehát használni tud vele.

– Az utolsó éveknek volt egy igazi nagy si­kere, a Skizofrénia című kisregény, nemsokkal a rendszerváltás előtt jelent meg. Akkor kézről-kézre adták ezt az írást, ma olyan mint egy be­teljesült jóslat az összeomlásról.

– Állítólag harminc-negyvenezer példány forgott közkézen másolatban. Tegnap, hogy vártalak, újra elolvastam, és teljesen megdöb­bentett, hogy milyen éleslátással íródott, telibetaláló, nagyszerű. A betegsége előtt született, tehát mielőtt Olaszországba elutazott. Egé­szen elborzaszt, hogy a mai társadalomban ugyanezek a mozgások észlelhetők, nem egé­szen így persze, de félek attól, hogy ez az írás újra aktuális lehet.

– A Skizofrénia sikeréből, a Napló tanúsá­ga szerint, nem sokáig tudott erőt meríteni.

– Igen. Most sajnos rá kell térnünk a legne­hezebb témára. Örök hálával tartozom orvosá­nak, dr. Várady Gézának, amiért annyira sze­rette őt, és mindent megtett érte. Férjem erő­sen kötődött hozzá, nagyon bízott benne. Ami­kor először került be hozzá a kórházba, még nem látszott, hogy milyen súlyos az állapota. Ő kísérte végig Cini betegségének egyre vész­terhesebb folyamatát. Az utolsó 3-4 évben mindig hozzá mentünk, ha a helyzet megkí­vánta. Halála mégis teljesen váratlan volt, szá­momra mindenképp, de talán az orvosa szá­mára is. Hiszen két-három hónappal Cini halá­la előtt kaptam Várady Gézától egy levelet, amelyben arra kért, hogy próbáljam kipihenni magam, testileg, lelkileg erősödjem meg, mert hosszú és nehéz időszakra keli számítanom.

Férjemnek betegsége, a depresszió, rész­ben nyilván genetikai okokra vezethető vissza: családja apai és anyai ágon egyaránt erősen terhelt volt. Féltem is a sok Karinthy utódot Bu­dapesten, Franciaországban, Norvégiában – ki tudja, kiben mi rejlik.

Ez a betegség, az orvosi szakvélemény szerint, általában huszonöt és harminc év kö­rül szokott kifejlődni, mint ahogy szegény bátyjánál Gabinál így is történt. Férjemen sok­kal később, tulajdonképpen csak hatvanéves kora után hatalmasodott el, s ez annak kö­szönhető, hogy rendkívül nyugodt és kiegyen­súlyozott háttere volt: családi béke, rend és nyugalom. Nehogy azt hidd, azért mondom ezt, mert én voltam a felesége, de az otthoni zaklatottság, veszekedés őt elkerülte, ami – hisz ez köztudott – a szülei családjában min­dennapos volt, és ez a rendezettség alapvető­en segíthetett abban, hogy a betegség jelei vi­szonylag későn jelentkeztek. A már említett rosszullétek tizenöt évvel ezelőtt kezdődtek. Ezek rettenetesen nehéz periódusok voltak: nem tudott dolgozni, legszívesebben napokig föl se kelt volna, nem érdekelte semmi, se sport, se zene, sőt még olvasni sem akart. Ak­kor azonban még nem tudtuk, hogy ezek egy kifejlődő betegség tünetei.

– Ezek a válságos időszakok hogyan múl­tak el, milyen hosszúak voltak?

– Először rövid ideig, csak napokig tartot­tak, és elég ritkán jöttek, aztán egyre hosszab­ban és gyakrabban, végül már fizikai rosszul- léttel jártak együtt, és teljes elzárkózással. A Napló utolsó oldalairól idézek: „e naplón kívül egy sort sem írtam. Ettől rosszkedv – dep­resszió – pia – és megint élőiről. Ördögi kör.” A legmélyebb ponton volt olyan is, amikor azt mondta, hogy nem szeretne élni. Soha sem mondta azt, hogy meg akar halni, tehát öngyil­kos akarna lenni, hanem azt, hogy nem akar élni.

Tudod, ezek nagyon nehéz időszakok voltak, de aztán feloldódtak és néha félévig, hó­napokig semmi változás sem történt. Valószí­nűleg a betegségnek volt egy belső hullámzá­sa és üteme. Másnap már fejelt a Duna parton a gyerekekkel, és ment az élet tovább.

A betegség igazi kitörése előtt életének nagy boldogsága volt, hogy az olasz államtól kapott egy négyhónapos olasz meghívást. Sokszor mondta, le is írta, hogy az ő korában – akkor volt hatvannyolc éves – ez igazán nagy dolog.

– 1988-ban vagyunk, a fordulat évében.

– Négy hónap: együtt mentünk le, és az el­ső hónapot együtt töltöttük. Aztán én hazajöt­tem, és az utolsó hónapra megint leutaztam Rómába. Ő ott boldog, egészséges, vidám és munkaképes volt. Sokat írt, római riportokat, tudósításokat, apróbb történeteket, és ezek meg is jelentek. Eközben itthon a nagy válto­zás készülődött.

– Ez a Naplóból Is pontosan nyomon követ­hető.

– Valamint az is, hogy Rómában a különfé­le káderek, akik akkoriban ott megfordultak, milyen félelemmel és szorongással figyelték az itthoni eseményeket, és az is hogy ő mennyire két lábon állt, és mennyire nyugodt, várakozó hangulatban volt. Nem tudom érted-e, mire gondolhatott? Úgy érezte, hogy ami történik, ami készül, az teljesen az ő szándéka, vágyai szerinti, és ő szívvel-lélekkel benne van az egészben. Ezt még az is erősítette, hogy Ró­mába lejöttek hozzá, és hívták haza. Fölkérték akkor – ez már a változás –, hogy legyen fő- szerkesztő, legyen színigazgató, legyen a PEN-klubnak vezetője, dolgozzék a Magyarok Világszövetségében. Nem vállalt semmit, hi­szen egész élete során elértük azt, hogy sza­bad volt, ne legyen rákényszerítve, mint az ap­ja, napi robotban dolgozni, írni.

Mikor otthagytam őt Rómában, vidám, bol­dog és egészséges volt, és élvezte az életet. Két hónap múlva, amikor visszamentem, ugyanígy találtam. Gyönyörűszép időt töltöt­tünk ott. Közeledett a hazajövetel, jöttünk las­san araszolva Magyarország felé, és közben kocsival megálltunk több helyen. Olaszország tele volt magyar vízipólosokkal, edzőkkel, játé­kosokkal, és a legtöbb helyen régi pólós ha­verjainál laktunk. Bolognában például kelle­mes napokat töltöttünk Gyarmati Dezsőnél.

Valamint útba ejtettük Verona mellett Gianfran­co de Borsioékat, igen kedves emberek, ott is maradtunk egy hétig. Borsio remek rendező, éppen akkor készült egy darabra Marci színhá­zában, felesége pedig magyar származású, pszichológus vagy inkább pszichiáter. Utóbb elmondta nekem, hogy ő már akkor észrevet­te: Cini nem egészséges. Én nem láttam.

Hazajöttünk, és itthon egy teljesen más helyzetet, új világot talált. Aki megélte, az tudja, hiszen ez millió dologból tevődött össze. De mielőtt erre rátérnénk, még egy dologról sze­retnék beszélni. Különböző típusú emberek vannak, és lehet, hogy a nők és a férfiak között e téren is igen nagy a különbség. Az öregedés problémájára gondolok. Én például úgy men­tem át az életem korosztályain, hogy az nekem semmi lényeges gondot nem okozott. Mindig elfogadtam, ahány éves vagyok, ő képtelen volt belenyugodni. Azért mondom ezt, mert szerintem ez is központi szerepet játszott be­tegségében. Az, hogy utána már több korosz­tály felnőtt, nemcsak mint író, hanem mint férfi is… Nem tudott és nem akart öregedni. Az utolsó időben, amikor már elég komolyan be­teg volt, akkor én bármi módon, de segíteni szerettem volna rajta, s magamban már azt kí­vántam, bárcsak bele tudna szeretni valakibe, egy új szerelem talán földobná, új impulzust adna neki, talán segítene. Tényleg nem bán­tam volna, hiszen annyira kívántam, hogy tör­ténjen valami, ami helyre billenti. Tehát hazaér­tünk, és minden megváltozott. Én azt se mon­dom, hogy az ő személye ellen bárki szót emelt volna, hiszen akkor kapott – már az új rendszerben, hetvenedik születésnapján, Göncz Árpádtól – magas kitüntetést. Őt sem­miféle támadás, sérelem nem érte, hiszen erre nem is lett volna semmi ok.

– Akkor hónapok alatt többet változott a vi­lág, mint addig évtizedek alatt, és ez minden­kiben belső átrendeződést, addigi cselekede­teinek újragondolását eredményezte. Tektoni­kus erők alakították életünket.

– Igen, igen. És – hogy is mondjam – ez a legnehezebb pont, és úgy érzem, hogy na­gyon fontos. Mindenki szembe került saját múltjával, lelkiismeretével. Ő is. Bár valóban úgy érezte – joggal –, senkinek sem ártott, semmi olyat nem tett, amit szégyellni vagy megbánni kéne, legföljebb a butaságot vagy a naivitást, de az igazán morális emberek – és ki legyen morális, ha nem egy író, és 6 egész biztosan az volt –, azok feltették maguknak a kérdést, hogyan hihettem ebben vagy abban, hogyan történhetett meg ez vagy az. Erről mi sokat beszéltünk, és a Naplóban mind e kér­désekről sok szó esik. Szóval erősen motiválta az, hogy szembe kellett néznie az 1945 utáni első évekkel. Azután pedig azzal, hogy írótár­sai között voltak, akik sokkal markánsabban ellent tudtak állni, de ő nem is érezte, hogy neki protestálnia kellene, mondjuk, visszauta­sítani a Kossuth-díjat. Ilyesmi fel sem is merült benne, boldog volt, és örült. Lelkileg ez hatal­mas súlyként nyomasztotta, amit nagyon ne­héz volt valószínűleg feldolgoznia. Rettenete­sen kapaszkodott belém, a családba.

– A rendszerváltással párhuzamosan a magyar szellemi élet és ennek nyomán a poli­tikai is két részre oszlott egy túlhaladottnak hitt, de váratlanul szakadékká mélyülő törésvo­nal mentén, és ez a népi-urbánus ellentét. Va­jon mindezt Karinthy Ferenc hogyan élte meg, hiszen neki köztudottan szoros kötődése volt a népi tábor idősebb íróihoz? Ez a- mondhatom nyugodtan – tragikus kettéválás nem hatott-e komoly mértékben kedélyállapotára?

– Ez a kérdéskör a Naplóban is rendkívül sokszor szerepel, de én is elmondhatom ne­ked, hogy valóban ő gondolkodásmódjában, emberi kapcsolataiban erősen a népi írókhoz kapcsolódott. Azok szerették őt íróilag, embe­rileg. Hangsúlyozom, hogy ez természetesen kizárólag írói vonatkozás, s nem a szoros ba­ráti körét érintik. Németh Lászlót nagyon sze­rette, becsülte, Illyést és Tamási Áront is. Ez a vonzódás végigkísérte egész életét, és nem tudta az okát, hogy miért a népi írók voltak hozzá barátian, atyailag jók, miért ők voltak azok, akik darabjairól, írásairól meleg és szere­tő kritikákat írtak, míg az urbánus írók nagy ré­sze – a kritikusokról nem is szólva – sokszor ellenségesen, rosszindulattal, igazságtalanul bántották. Nem tudom, miért. Beszélték: a nagy öregek ezzel csak kompenzálni akarták volna azt, hogy Karinthy Frigyessel szemben sokszor kegyetlenül, igaztalanul vádaskodtak. De ez nem lehet igaz. Évekig vagy évtizedekig nem lehet valakit kompenzáció eredménye­ként szeretni és elismerni.

– Volt egy társaság a Síposban, a népszerű óbudai kisvendéglőben, népi és urbánus írók egyaránt beletartoztak, Karinthy is elég rend­szeresen járt oda. Kik voltak e társaságban?

– A szervezőjén, Galsai Pongrácon kívül, Grandpierre Emil, Bertha Bulcsú, Szakonyi. Csurka és még sokan mások. Nem is tudom pontosan, én sosem kísértem el. Egyébként ott játszódik a Skizofrénia. Csak az volt a baj, tudod, hogy ő odament, egy kicsit beszélget­tek, ettek, ittak, és utána a társaság egy része hangos, italos éneklésbe kezdett, és akkor ő már eljött, mert ezt nem szerette.

– Ez a társaság is nyilván szétrobbant '89, '90 táján.

– Teljesen megszűnt. Gondolj arra például, hogy Csurkából politikus lett.

– Csurka István, a régi írótárs által képviselt politikáról mi volt Karinthy Ferenc véleménye? Csak pár szót találni erről a Napló végén.

– Csurka igazi politikai kifejlődését ő már nem érte meg. De fájt volna neki. A készülő Naplóból néhány kisebb részletet előre közöl­tek, abban egyhelyütt benne volt, hogy Csurkát korosztálya egyik legtehetségesebb írójá­nak tartja, és szereti írásait. Kaptam is szemre­hányást, miért publikálok ilyet. Ők könyvküldé­si viszonyban voltak, azt hiszem, kölcsönös írói megbecsüléssel. Amikor naplóját írta, esze ágába sem jutott volna, hogy mi lesz itt, és azt hiszem nagyot csalódott volna, hogy egy te­hetséges író, hogyan válhat ilyen politikussá.

– Végül talán úgy foglalhatnám össze az utolsó éveket, hogy a hajlamaiban lappangó betegség a környezet földcsuszamlásszerű változásától megerősítve fölgyorsult.

– Igen. De ez sem ilyen egyszerű, mert ha­zatértünk után jött még egy igen jó időszak. Mi tagjai voltunk egy betegsegélyező vasutas egyesületnek, és ezért 12 esztendőn keresztül minden évben egyszer, ugyanazzal a társa­sággal Hévízre utaztunk. Ez jót tett neki, a víz, a tó, meg az egész környezet.

A római ösztöndíjat követő télen, 1989-ben, az orvos azt tanácsolta, menjünk le megint ugyanúgy Hévízre mint addig, talán használni fog. El is utaztunk, és ekkor megint egy jő pe­riódus jött, melynek egész kötetnyi írás a ter­méke, itt született a Staféta anyaga. Újságok­nak adott le cikkeket, néha olyan jó formában volt, hogy telefonon diktálta le az egészet. Ak­kor rendkívül aktívan vett részt a napi politikai életben is. Ez a tél a változás, a fordulat kez­deti időszaka volt. Annyira jól ment minden, hogy meg is hosszabbítottuk ottlétünket, en­nek nem volt akadálya, hiszen nagyon szeret­ték őt. Végül legalább hat hétig maradtunk.

A következő év már rendkívül hányatott volt, sok időt töltött kórházban. 1990 telén ismét az orvos rábeszélésére lementünk Hévízre, re­mélve, hogy a jó hatás ismétlődhet. December 23-án indultunk, és 24-én olyan rosszul lett, azt hittük, mentővel kell haza szállítani, végül én hoztam föl kocsin. Ezután már csak napokra került ki a kórházból.

Az utolsó félévben már a rádiót se nyitotta ki. Régebben minden reggel az orvos friss új­ságot tett a szobájába, egy idő múltán nem olvasott, nem beszélt, csak azt akarta, hogy én minden nap ott legyek vele. Néha a fiát is be­hívta, de mással nem akart találkozni. Nem szerette volna hogy lássák őt leromlott állapo­tában. Nem is annyira fizikailag roppant meg, hanem lelkileg és szellemileg.

Ezen a télen rendeztük egy kötetbe az utol­só írásokat. Staféta lett a címe. Cikkei, novellái az akkori élet éles megfigyelései, szellemesek, okosak, metszőén pontosak. Ha csak a címe­ket nézed, látod: akkor írta remek kisregényét Major Tamásról. Teljesen egészséges érzékű és ítéletű szellem alkotása. Több fedéllapot ter­veztek a könyvhöz, ezeket bevittem a kórház­ba, és ő választotta ki azt, amelyik végül meg­jelent. A címlapon egy félbevágott koponya, az egyik felén édesapja profilja és arca, a másik felén az övé. Ennek kapcsán most mondom el, kicsit előre ugorva az időben, ez a címlap segített abban a nehéz döntésben, hogy hova temessük el őt.

– A Naplóban is van néhány helyen töpren­gő mondat a sírhely kiválasztásáról. Ott a kér­dés nyitva maradt.

– Nekem kellett döntenem. Amikor meg­halt, kevés idő volt a temetésig, csak pár nap. Néhány közeli barátja azt mondta, hogy te­messük külön sírba, mert hátha ő nem is akar­ná, hogy az édesapja sírjában nyugodjék. Ak­kor én mutattam a Staféta címlapját: – „Nézzé­tek meg, ezt ő választotta ki, és neki az egyik legkedvesebb írója az édesapja volt.”

Ezért határoztam úgy, azt hiszem, nagyon- nagyon helyesen, hogy az urnáját az apja sír­jába helyezzék el.

– Kanyarodjunk vissza az utolsó, válságos időszakhoz. Hogyan folyt ekkor az élet?

– Minden reggel nyolckor, fél kilenckor be­mentem a kórházba, és ott voltam nála ebéd utánig, aztán hazajöttem. Délután telefonon beszéltünk egymással, s ha kérte, akkor visz- szamentem hozzá, ha nem, akkor csak más­nap. Az utolsó hetekben látogatás előtt mindig összeszedtem magamban, hogy mit meséljek el neki, mi történt, de nem érdekelte semmi. Öt percig se beszéltem, s már kérte: hagyjam ab­ba, üljek az ágya szélére, fogjam a kezét, mert ő nagyon fáradt. Befelé fordult, és délig meg sem szólalt, csak mozdulatlanul feküdt.

Az utolsó nap története – ahogy elmondták nekem. Én eljöttem tőle egykor vagy fél kettő­kor. Hamarosan fölhívott. (Ez azt jelentette, hogy – bár elég gyenge volt – egy hosszú ter­men át a portára kellett kigyalogolnia a készü­lékhez.) Tehát telefonált kora délután: „Ágikám, elromlott az öngyújtóm, hozzál otthonról egy másikat.” – „Jó – feleltem –, máris odaké­szítem”. Ugyanezzel az egy mondattal még kétszer fölhívott, és bizony a harmadiknál már ingerülten mondtam, hogy vigyázzon, alig van bent ilyenkor orvos és ápolónő, most gyenge, eleshet, megfázhat. Nem éreztem meg – bár lehet, hogy nincs is igazam –, de talán meg kellett volna éreznem, hogy azért telefonált annyiszor, mert látni akart, oda kellett volna mennem… Ha egy szóval hív, én tíz perc alatt ott vagyok, de nem éreztem meg, hogy ez más nap lenne, mint a többi; nem volt a hang­jában semmi különös. Aznap, mondják, éjjel légzési nehézségei támadtak. Hívták a pro­fesszort, aki rögtön bement, és rábeszélte őt, hogy szállítsák át a belgyógyászatra, van egy­két vizsgálat is, amit ott kellene elvégeztetni. Hív egy mentőt és elkíséri, férjem tiltakozott, de végül az orvos rábeszélte, mondván a légzési zavar újra fölléphet, és ehhez belgyógyászra van szükség. Éjszaka, mentőkocsin együtt mentek be a János kórházba, ott a professzor egy belgyógyászati ágyra fektette, és azt mondta: „Cinikém, reggel jövök, megcsinálják ezt a két vizsgálatot, aztán becsületszavamra visszajössz, és éjjel már a saját ágyadban le­szel.” Mikor reggel negyed nyolckor telefonál­tak nekem a János kórházból, hogy a férjem az éjjel meghalt, nem értettem semmit. Fölhív­tam rögtön a professzort, aki szintén nem tu­dott semmiről.

Szóltam a fiamnak, együtt kimentünk a Já­nosba. Kértem, hogy szeretném látni a férje­met – nem mutatták meg. Azt mondták, hama­rosan jön a professzor, várjuk meg. Végül pontosan elmesélték az eseményeket. Nem sokkal azután, hogy a professzor elment, éjjel megint légzési nehézségek léptek föl, azonnal bevitték az intenzív osztályra, és öt perc múlva meghalt. Azt mondják, hogy fizikai szenvedés nélkül. Nem tudom. A halotti levélre az volt ír­va, hogy szívgyengeség. Mindig ezt írják. Mást semmit nem tudok. Kétségbe voltam esve és szemrehányást tettem a professzornak, mért nem hívott oda éjjel. Azt felelte: „Ágikám, sem­mi okom nem volt arra gyanakodni, hogy rövid időn belül ne kerülne vissza az ágyába.”

Így a hosszú betegség után is váratlan volt a halála. Nem tudom, hogy van-e olyasmi, amit az orvos nem mondott nekem el, de nem hiszem.

– Ma, néhány év múltán, hogyan látod a történteket?

– Most visszagondolva, fölmerül bennem a gondolat, talán a benne lévő betegségnek is tu­lajdonítható az, hogy mennyire kettős lélek volt. A külvilág számára ő volt a tréfacsináló, a vicc­mester, s ezért volt olyan hihetetlen, hogy pont ő lenne depressziós, ő, aki annyira szerette az életet, a vidámságot, a humort, a mókát, a nő­ket, az italt, az ételt, az utazást, a sportot, a Fra­dit. Pedig itthon nem volt mindig derűs, szűk körben, magánéletében komoly és sokszor na­gyon szomorú ember volt. Neki társaság kel­lett, akkor volt elemében. Ahol ő megjelent, Ma­gyarországon vagy külföldön, rögtön a közép­pontba került. S ennek nemcsak az volt az oka, hogy sok nyelven beszélt, hiszen a nyelvtudás­sal még ugyanolyan érdektelen és unalmas le­het valaki, mintha egy szót sem tudna szólni. A személyisége volt vonzó és érdekes. Cini a nyelvtani szabályokat gyakran megsértette, hi­bázott, kiejtése nem volt tökéletes, és mégis a figyelem központjába került pillanatokon belül mindenhol, olyan országban is, olyan emberek között, akik azt se tudták, hogy ő kicsoda. Ez a kettősség egész életét végigkísérte.

– A két utolsó kötet címe és fedőlapválasz­tása is egyfajta megosztottságot tükröz.

– Valóban mindenki azt hitte, hogy ő az örökös tréfamester. Egy irodalomtőrténetileg is jellemző példa: hogyan született a Bösendorfer, az egyik legtöbbet játszott darabja, ame­lyet nagyon szeretett. Úgy történt, hogy ven­dégségben voltak nálunk Örkényék, itthon vol­tak gyerekeink is, Jutka és Marci, s talán még valaki, akire nem emlékszem. Örkény és Cini egy újságot nézegettek, tán épp az apróhirde­téseket: ott olvasták, hogy egy Bösendorfer zongora eladó. Jött az ötlet, fölhívták ezt a szá­mot, és szinte lejátszották a darabot a jelenle­vők részvételével. Fergetegesen mulattunk. Ci­ni később ezt a jelenetet írta meg. Több novel­lájának alapja ilyen tréfa volt, ami társaságban történt vele vagy hallotta mástól. Ezzel szem­ben itthon általában csöndben ült, dolgozott, zenét hallgatott, csendesen beszélgettünk. A másik énjének, a sziporkázó társasági lénynek arra a stimulálásra volt szüksége, amit az em­berek figyelme, közelsége, a siker jelentett. Nem tudom, volt-e olyan híre vagy sem, hogy más nőkkel kapcsolatai voltak. Egyrészt olyas­mi, az elmúlt csaknem ötven év alatt, ami ve­szélyeztette volna házasságunkat, nem volt. Másrészt szüksége volt rá, hogy az emberek megnyíljanak előtte, hisz a legtöbb író az élet­ből dolgozik.

Elmondom neked egy közös hajóutunk tör­ténetét. Ezen az IBUSZ-úton osztrákok mellett nyolc magyar házaspár is részt vett, főleg vi­dékiek. A hajón napoztunk, pihentünk, fecseg­tünk, mi a magyar csoport. Cini egész nap kó­szált, és óránként odajött hozzám: – „Jól vagy, Ágikám?” – kérdezte, és eltűnt. Mígnem az egyik nagyon kedves debreceni gyerekorvos azt kérdezi tőlem: „Mondja, Ági, nem zavarja magát, hogy a férje jön-megy, és csak percek­re áll meg magánál?” És akkor én azt feleltem: „Hát az Isten áldja meg, miről írna, ha egész nap itt feküdne mellettünk?” Ez nagyon tetszett neki.

Valóban, én tökéletesen így is éreztem. A megismert emberekből születtek írásainak le­endő hősei. Tehát ahhoz, hogy írhasson arra volt szüksége, hogy az emberek megnyíljanak előtte. És ennek nagyon jó módja a nőkkel való kapcsolat is. Én ezt természetesnek vettem, és őszintén úgy éreztem, hogy ez másképp nem is lehet. Biztosan van olyan író, aki otthon ül, és írja a gondolatait. Ő nem tartozott ezek közé.

– Sokunknak volt megrázó élménye az utol­só tévébeszélgetés.

– Az úgy történt, hogy nagyon jót akart a drága, kedves Pécsi Ildikó, aki – nem is tudom hol, talán Dunaújvárosban – színházat alapított, ott adták elő férjem darabját. A professzor azt remélte, jót tenne férjemnek, örömet szerezne neki, ha levinné magával. Ott készítették vele ezt az utolsó interjút. Azt tervezték, hogy a be­mutató után vetítik majd le. Senki sem tudta, mi van rajta, az orvos sem volt jelen a forgatásnál, én sem ismertem az anyagot, Aztán a sors köz­be szólt, és a felvételt leadták. Borzalmas volt. Érezni lehetett, hogy ő már nincs igazán közöt­tünk, már egy tökéletesen más dimenzióban él. Nem is a Földön. Nagyon megrázó volt.

– Befejezésül azt kérdezném meg tőled…

– Sose fog elmúlni a hiánya. Tudom, hogy nem ezt akartad kérdezni.

– De, ezt szerettem volna.

– Sőt, aki azt mondja, hogy az idő gyógyít, az téved. Lehet, hogy egy fiatalnak, aki még vár, és reméli, hogy esetleg újra fölépítheti az életét, használ az idő múlása. Számomra ez a hiány csak mélyül. Feloldhatatlan.

– A magány elviselésében, úgy gondolom, sokat segíthetett a napló, hiszen az elmúlt hó­napokban, a kézirat gépelése közben szinte együtt éltél vele.

– Igen. Egy évig újraéltem az egész életün­ket, és ahogy – azt hiszem – Szabó Lőrinc írta: „Csak a szépre emlékezem.” A mi házassá­gunknak is nyilván voltak buktatói, gondjai. De ez a Napló azt adta nekem, hogy az életünk gyönyörűségét, az átélt élményeket, és az ő lelkének a rezdüléseit, és mindennek az agyá­ban, szívében való megforgatását újraélhet­tem. Igen, ez az első éven átsegített.

– Mindenesetre a te érdemed, hogy Ka­rinthy Ferenc halála után is továbbírta önma­gát.

– Én azt is remélem, hogy talán nemcsak a Napló, hanem a művei is tovább fognak élni. Mikor gond és baj volt az életünkben, többen is kérdezték tőlem: „Nem csalódtál? Érdemes volt?” Azt hiszem, hogy engem az életben egyetlenegy csalódás érhetne csak, ha ő nem lenne olyan jó író, mint amilyennek én tudom. De én hiszem, hogy ő nagyon jó író volt, és néhány műve valóban a magyar irodalom ma­radandó értékei közé fog tartozni.

VOX HUMANA

ВARANYI FERENC

A lehetőség eredete

Emlékszem még: a negyvenes évek elején ele­mi iskolai olvasókönyvünk egyik lapjáról ga­lambősz, koronás férfiú mosolygott ránk. Nyílt, már-már angyalian naív tekintetéből szinte su­gárzott a jóság. Szent István – mutatta be őt a tömörségében is fenséges képaláírás, és a rajz valóban szentet ábrázott. Elomló vonású, melegszemű szentet.

Ez a szent szemrebbenés nélkül négyeltette fel Koppányt, végeztette ki Ajtonyt, nagybáty­ját, Gyulát pedig „csak” száműzte erdélyi szék­helyéről. Orrát, fülét vágatta le annak, aki más – akármilyen csekély – javának eltulajdonításá­ra vetemedett.

Kegyetlen volt? Az igazi humánum nem azonos a béketűrő szelídséggel. A nagy társa­dalmi változások tudatos munkálói éppoly kö­nyörtelenek, ha kell, mint amilyen embersége­sek, ha lehet. A sokak érdekében könyörtele­nek az egyesekkel. A milliókért a százakkal, ezrekkel. Államalapító királyunk következetes kérlelhetetlensége is ebből fakadt. Nem lehe­tetlen, hogy a lázadó pogányvezér, Koppány felnégyeltetése közben neki is össze kellett szorítania a fogát…

És ő volt-e valóban az államalapító? Sokan úgy tartják, hogy talán inkább Gézát illetné az érdem. Az azonban bizonyos, hogy az államot veszélyeztető, a törzsi arisztokráciához tartozó erőket István számolta fel végérvényesen, s az államstabilizáló intézkedések lényeges része is az ő nevéhez fűződik, nem is beszélve arról, hogy az első komolyabb „agressziót” is ő véd­te ki. (II. Konrád német császár kiverése 1030-ban.)

Kétségtelen, hogy folyamatról beszélhe­tünk, amelyet még Géza kezdett el, de az álla­miság fejlettebb formáját mindenképpen István teremtette meg. Ezt mérlegelte a későbbi törté­netírás is, amely Istvánt helyezte inkább előtér­be. Egy azonban vitathatatlan: Gézának kellett a falakat felraknia, hogy István tető alá hozhas­sa az épületet. Az egyik krónika szerint Géza „nem lehetett király, nem érhette ez az isteni kegyelem, mert véres volt a keze”. De kérdem én: melyik középkori uralkodónak nem volt vé­res a keze? A törzsfők leverése nyilván Géza alatt történt, István korában ugyanis már nyo­muk sem volt. (Ajtony és Gyula nem a régiek közül valónak számít.) A törzsi helységnevek arra is következtetni engednek, hogy esetleg mesterséges széttelepítés történt. A szomszéd népekkel való tárgyalásokat is Géza kezdte el.

Az állam az osztályellentétek terméke. A ha­talom jellegének változása a struktúra megvál­tozásával párhuzamosan történt. Hogy melyik fázisban alakultak ki az osztályok? Döntő rész­ben a honfoglalás után, a szláv népek példájá­nak hatására, de az is lehet, hogy már a kazár időkben. A földműveléssel, gyümölcster­mesztéssel kapcsolatos szavaink ugyanis zömmel török, sőt iráni eredetűek. Elképzelhe­tő tehát, hogy népünk, vándorlásának azon az állomásán, amikor a kazárokkal valamiféle szimbiózisban élt, már nemcsak lovas pásztor­nép volt, hanem kicsit „kétlaki”: úgynevezett kétlegelős gazdálkodást folytatott. Az egyiken legeltetett, a másikon gyorsan beérő növénye­ket termesztett. Ez a „kétlakiság” már bizonyos alárendeltségeket eredményezett. Tehát már az akkori uralkodók is feudális uralkodók vol­tak.

Ki volt, milyen ember lehetett az első egye­duralkodó? Ki volt István király?

Két legenda maradt fel róla, és a krónikák törzsének is van olyan része, amely István né­hány jellemvonásáról tesz említést. A legendák persze már a szentté avatás légkörében szü­lettek. A XI. század végéről van szó, a grego­riánus előretörés időszakáról. Ekkor már a pi­lis rex, a kegyes király eszményét példázták Istvánnal. Nem állítom, hogy a legendák a pius rex címkét alaptalanul ragasztották első kirá­lyunkra. A katolikus nevelés minden bizonnyal hívő kereszténnyé formálta.

Érdekeinek megfelelően megjutalmazta a jókat, megbüntette a gonoszokat. Józan politi­kai belátására jellemző, hogy – a római egyház megszervezésével egyidőben – a keleti rítusú kolostoroknak is dotációt adott. S ha könyör­telen intézkedéseit hitbuzgalmi tevékenység­nek tudta be – nem cáfolja a „kegyes király” eszményét sem. Ám a modern tudományos történelem szemlélet szerint a feudális uralko­dó tipikus portréját mutatja inkább: nem tudta, hogy egy ezeréves államnak az alapjait veti meg, a maga hatalmát akarta tűzzel-vassal biz­tosítani. Ezzel viszont – akarva-akaratlanul – sok évszázados fejlődést indított el, saját sze­mélyes érdekeiből fakadó tettei egybeestek a szükségszerű fejlődés irányával. A maga korá­ban tehát nem lehetett „népszerű” ember. Az új, a szokatlan rendet megszilárdítani igyekvő intézkedések rendszerint népszerűtlenek az el­ső pillanatokban, a tömegek értetlenségébe ütköznek. Pedig akkor a kibontakozó feudaliz­mus támogatása jelentette a haladó magatar­tást, hogy aztán – évszázadokkal később – a szétzúzására való törekvés jelenthesse azt…

Mi volt tehát István király? Szent ember vagy keménykezű feudális uralkodó? Ösztö­nös ráérzések vagy tudatos átgondolások sze­rint cselekedett, amikor egy-egy döntő lépésre szánta el magát? Történelmi küldetését hűség­gel betöltötte, s ezért mindenképpen számot tarthat az utókor elismerésére és hálájára. Az állammá szerveződés elmaradása ugyanis számos esetben egy-egy nép pusztulását is okozta. Mi is könnyen az itt élő avarok sorsára juthattunk volna, ha Géza fejedelem és fia, Vajk, a „kisebbik vezér”, a későbbi István király nem ismeri fel – vagy sejti meg – a történelmi szükségszerűséget.

Mi volt István király?

A lehetőség eredete volt, A lehetőségé, amelyet eljátszani majdnem sikerült – nem is egyszer – a századok során.

És vajon most?…

MAGYAR SORSOK

SZIGETI JÓZSEF

Gólyahét a régi Eötvös Kollégiumban

A verőfényes szeptemberi napok 1939-ben a németek lengyelországi villámháborújával kez­dődtek. A lengyelországi betörésre Anglia és Franciaország azzal válaszolt, hogy szeptem­ber 3-án hadat üzent Németországnak. Ekkor vonultunk be újonnan felvett elsőévesek, azaz gólyák az Eötvös Kollégiumba. Én mint ma­gyar-angol szakos. Az Eötvös Kollégium tag­ságának nagy része a furcsa háború, a nyugati defetizmus láttán is úgy vélekedett, hogy a do­log folytatódik. Egy kisebbség, jórészt az an­gol és francia szakosok szilárdan hittek abban, hogy a fasiszta Németországra nagyarányú győzelmei ellenére végső vereség vár. Ezt a perspektívát táplálta bennünk Churchill sokat és szívesen olvasott beszédgyűjteménye, a Step by Step, s erősítette meg később a német hadsereg első igazi katasztrófája Sztálingrád­nál.

Kezdetben a mi személyes problémánk az volt, hogy hazánk belekeveredik-e a németek oldalán a háborúba és mikor. Mivel az 1938-as bécsi döntés Hitler kezéből juttatott vissza ma­gyarlakta területeket, s az irredentizmus kész­lettárából előhúzható további magyar követe­lések jövőbeli kezelése hasonló lehet, azért ezt a veszélyt nagyon is fenyegetőnek tartottuk, mivel a Blitzkrieg ellenére helyesen számol­tunk a háború elhúzódó jellegével. De bíztunk abban, hogy mint egyetemi hallgatók tanulmá­nyaink befejezéséig mentesítve leszünk a kato­nai szolgálat alól, s ez részben be is követke­zett. Semmiféle hazafias lelkesedés nem buz­góit bennünk. Tudtuk, hogy a háború a néme­tek népünk számára veszedelmes érdekeit szolgálja.

Máris akadtak közöttünk olyanok, akiket a háború ténye közvetlenül sújtott. Végzett angol és francia szakosok külföldi ösztöndíjat nyer­tek, de nem tudtak már kiutazni. Ezek közé tar­tozott „családapám”, Pulay Gábor. Négy em­berből álló, egy dolgozó- és egy háló szobával rendelkező családokba voltunk szervezve, amelyek élén egy rangidős felsőbbéves, a családapa és helyetteseként egy családanya állott. Gábor ugyanaz a Pulay volt, aki az Érse­kiben Országhgal konfliktusba keveredett el­maradott konzervativizmusával. Ám később „fordolt farkas” lett, elvégezte az angol szakot, jó nyelvtudást szerzett, s nagy híve lett az an­golszász demokráciának. Intellektuálisan a jó kollégiumi átlagot képviselte, megvolt benne tanulmányi kérdésekben a segítőkészség is. Egyetlen – ám komoly – hibája az volt, hogy demokrata mivoltában is megőrizte indulatos farkastermészetét. Emiatt sem én, sem gólya­társam, a későbbi neves magyar nyelvész, De- me Laci nem kedvelte. Év vége felé azon való elkeseredésében, hogy angliai útja végképp dugába dőlt, három napos dőzsölés után, tel­jesen elborult aggyal került haza és tűrhetetlen állapotot teremtett. „Kurva gólyaként” kezdett bánni velünk. Hozzá képest egy zupás őrmes­ter maga az emberekkel való bánnitudás és tapintat szobra volt. Én többször is figyelmez­tettem, de hasztalan. Így egyszerűen beszün­tettem a vele való érintkezést. Attól kezdve egy szót sem szóltam hozzá. A semmibevétel vég­telenül bántotta. Ám ez nem sokat segített a számomra sem egyszerű helyzeten, amely szerencsére már nem tartott soká.

*

Pedig éppenséggel lett volna mit megszok­nom az eltelt időben. A gólyasors összes „kel­lemetlenségeit”. A „tanár urak”, már a másod­évesek is, felsőbbrendű lényként gerálták ma­gukat, ami nem annyira durvaságban, mint a gólyák rendszeres – hol szellemes, hol fölöt­tébb szellemtelen – csipkedésében nyilvánult meg. A dögészek (így neveztük a kisebbséget alkotó természettudorokat, szemben a humaniórákat képviselő filoszokkal) elkövették még azt a tréfát is, hogy formalinban kiázott egérdö­göt csempésztek a mit sem sejtő filosz-gólya ágyába, aki a sötétben ráfeküdve a szörnyű, nedves és hideg tetemre, csaknem rosszul lett undorában. Mindez azzal a hazug ideológiával folyt, hogy a középiskolából idekerült elké­nyeztetett jótanulók, beképzelt önképzőköri el­nökök szarvát le kell törni, hogy kollégistákká váljanak. Valójában ősrégi nemzetközi diákha­gyományok korszerűtlen továbbélése volt ez. Kárpótlást az jelentett, hogy szakmai kérdé­sekben, a gólyahét után, megszűnt az egyen­lőtlenség. A felsőbbévesek tudásuknak megfe­lelő őszinte segítőkészséggel támogattak min­ket valahányszor erre szükség volt. Nem egy­szer rá is szorultunk támogatásukra. Nehezen megoldható kérdések megoldását rövidítette le, sőt számunkra egyelőre megoldhatatlanokat oldott meg.

Országh időben felkészített a hideg zuhany­ra is. Még a „második felvételi vizsga” szigorú­an őrzött, külső látszataiban az igazgatóság ál­tal hallgatólag támogatott titkát is elárulta ne­kem, felvilágosult érzületének megfelelően a legkisebb aggály, illetve lelkiismeretfurdalás nélkül. Nem kötötte őt a szokásos kollégiumi kasztszolidaritás. így szkeptikus némasággal hallgattam és néztem – legfeljebb arckifejezé­sem árulhatta el, hogy beszélhetsz nekem jó vitéz, tudom én, amit tudok! –, amikor mindjárt az első napokban megkezdődött a felsőbbé­ves tanár urak pusmogása, majd nyílt okítása arról, hogy a piszkos kis gólyák, akik még annyira sem nőttek fel, hogy tudnák, nem való a saját fészkükbe piszkítani, nos ezek a gólya urak nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy már valóban tagjai a kollégiumnak, csak azért, mert az igazgatótól ilyen pecsétes okiratot kaptak. Ez csak a naivitásukat, tapasztalatlanságukat és oktalanságukat bizonyítja. Hogy ki marad s ki mehet, azt a „második felvételi vizsga” dönti el, amely a következő hét végén lesz. Addig is jobban teszi a gólya, ha meghúzza magát és dolgozik, ahelyett, hogy itt tollászkodik és tet­szeleg magának és a tanár uraknak, mint egy sarki kurva. S vaskos, nehéz, lehetőleg a jelölt­té degradált gólya nyelvismeretét messze meghaladó könyveket ajánlottak figyelmünk­be, a leteendő vizsga elemi követelményei­ként. Egyikünknek például, Fábry gólyának (aki mint nagy jövőre hivatott geométer vonult be katonának és a háborúban tűnt el szemünk elől) Appell klasszikus, hatalmas, több mint hétszáz oldalnyi Précis de Mécanique Rationelle-jén kellett volna végigtornásznia magát – harmatgyenge francia tudásával. Csoda, hogy elvégezte ezt a nyaktörő mutatványt, mégpe­dig szerről-szerre, azaz matematikai képletről matematikai képletre szállva. Szomjasan szívta agyába a leglényegesebbet, s a gólyavizsgán – már amennyire mi nem-matematikusok meg­érthettük – nevetség tárgyává tette a törté­netesen jól képzett matematikus vizsgáztatót, aki pojácát akart csinálni belőle.

Egyesek azt is emlegették, alighanem Janicsek tanár úr tisztel meg bennünket azzal, hogy ő lesz a vizsgáztató. Márpedig ő olyan ember, aki résztvett a rif-kabil háborúban, és annyira megundorodott a gólyaként kelepelő gépfegyverek hangjától, hogy magát a gép­fegyvert már igazi gólyának vélte és viszont, miért is hazatérve a kollégium toronyszobájá­ba zárkózott, ahonnan csak éjjelente mozdul ki a kéményseprőjárdákon megtett egész­ségügyi sétákra, mivel maga is attól tart, hogy nappal az esztelenül kelepelő gólyafészkeket majd gépfegyverfészkeknek nézi és gondosan megőrzött tiszti fegyverével, egy parabellummal visszalő. Mi más várható egy ilyen ember­től a gólyavizsgán, amelyet enyhébb időszaka­iban vállal, mint szigor, szigor és újra csak szi­gor. Szigorát mérsékli igazságszeretete. Ha a gólya rút szokása szerint nem kezd el azonnal kelepelni, mintha ez lenne a legnehezebb kér­désekre is a megfelelő válasz, hanem megpró­bál értelmesen beszélni, tanúságot téve a ta­nár urak által kijelölt irodalom ismeretéről, ak­kor van esélye a túlélésre.

A tanár urak fáradságot nem kímélve ter­jesztették e hiedelmeket, sikamlós célzásokat téve időnként arra, hogy a vizsgakérdések a tudomány nem szívesen kutatott, de kénysze­rűig vállalt különös tárgyaira is kiterjedhetnek, aminők a koprofágia, a fizikai értelemben vett „altáji nyelvészkedés”, vagy a híres középkori legendáriumokban megtalálható magasztos híradás a fülön át való fogantatás titkáról, ahol is ennek modern, tudományosan hiteles ma­gyarázatával is tisztában kell lenniük.

Az egyes pimaszabbnak tartott gólyákat, köztük engem is, becserkésztek. A kollegiális érdeklődés kellemes köntösébe burkolták álnok jezsuita gyóntatásaikat, avégett, hogy az írás- és szóbeli vizsgán testre szabott, eleve­nünkbe vágó nevetséges helyzetekbe hozza­nak. El kell ismernem értették a csíziót! Engem Morgócsy (Margócsy) Jocó tanár úr vett párt­fogásába, s az egyetemről Budára gyalogolva, a könyvkirakatokba kitett könyveket nézeget-

ve, s róluk beszélgetve fürkészte ki szellemi preferenciáimat. S én – a titkok ismeretében is – beugrottam neki, elfogulatlanul kelepelget- tem, filozófiáról, esztétikáról, miegyébről és csak akkor kezdtem bele egy gyors elszakadó hadműveletbe, amikor nagy, hízelgő macska­arcán egy pillanatra felfedeztem a vérszomjas tigris ijesztő mosolyát, dorombolásában pedig meghallottam az éhes vadállat fülsértő, rút to­rokköszörülését. De akkor már késő volt, érez­tem: elkapott, belevájta körmét Achilles sar­kamba, a filozófiába. Tudtam már, hogy innen kiindulva próbálnak szétmarcangolni a vizsgá­kon.

Azért nem csüggedtem, nemcsak a magam dolgában, de mások felvilágosításában sem. Országh nemeslelkű példáján felbuzdulva ugyanis igyekeztem – tudásom forrására per­sze nem hivatkozva – felvilágosítani évfolyam­társaimat, mind a tizenegyet, „a második felvé­teli vizsga” valódi mivoltáról. Meglepően ered­ménytelenül! Voltaképpen életemben először éltem át teljesen tudatosan – problémázgatva is a dolgon –, hogy milyen könnyen hisznek el az emberek képtelenségeket is, ha ezt sokan, tekintélyek egy időn át színtiszta igazságként hangoztatják előttük, kivált, ha hamis látszatok is támogatják a hallottakat. Több beugratott engem fogott gyanúba, nem a valódi beugratókat, hogy ugratom őket. Csak a két sárospa­taki diák, Deme Laci meg Király Pista volt fo­gékony agitációmra. Hiszen nemcsak az ugra­tásnak, de a beugratásnak is volt némi szere­pe ősrégi kollégiumukban. Király Pista még azzal a széplelkű magyarázattal is előállt – az országos tanulmányi verseny magyar díjának nyerteséhez méltóan –, hogy nem érdemes a dologgal foglalkozni, mindenki higgye csak el, ha éppen akarja. Ám mi, a szellem válogatott cigánylegényei, fogjuk fel az egész heccet al­legorikus jelentésében és jelentőségében. Úgy, hogy ez az egész úgynevezett második felvételi vizsga voltaképpen egy beavattatás, rítus és próbatétel, amely minden hagyomány- őrző közösség erejének egyik forrása. Én elis­mertem ennek (fölöttébb) alárendelt történelmi igazságát, de – és rendszerint gyümölcsöző s egyben baráti vitáink már itt kezdődtek – rá­mutattam arra, hogy a valódi tradicionális kö­zösségekben hittek azokban a primitív elkép­zelésekben, amelyek a beavatási rítusok ter­mészetét megszabták. Nem becsapni, kinevet­ni és megalázni kívánták neveltjeiket, hanem éretté tenni az adott közösség általános kultu­rális szintjén. A mai ócska fondorlatok, átejtések és mesterkedések pedig szerencsére… szerencsénkre tökéletesen ellentétesek az Eöt­vös Kollégium valódi szellemi színvonalával és nagy eredményeivel. Tehát helyesebb tiltakoz­ni ellenük, mint fennkölt értelmezéssel elfogad­ni őket.

*

Így érkeztünk el az írásbeli napjához, ahol ki-ki megkapta a tőbbé-kevésbé testére szabott fel­adatot. Egyik gólyatársam, egy módfelett jám­bor fizika-kémia szakos témája: a fülbegyónás és a fülön át való fogantatás termé­szettudományos összefüggése volt, amiről – végre megértve, hogy itt csak ugratásról lehet szó – sótlan legény létére is hetet-havat össze­hordott, kémiai képletekkel és akusztikai meg­fontolásokkal mutatva ki az összefüggés reali­tását. Én egy pompás ismeretelméleti feladatot kaptam: a ráció butaságát és a butaság ráció­ját kellett igazolnom. Ennek – zum Trotz – ép­pen az ellenkezőjét tettem. Kijelentettem, hogy amennyiben a feladottal szembenálló tétel kifo­gástalanul igazolható, annyiban az előző bizo­nyíthatatlan és önmagától elesik. Bizonyítani csak határozott fogalmakkal lehetséges. Ráció és racionalitás a butaság leküzdését és meg­haladását jelenti. A butaság viszont a sikerte­len meghaladást, a racionalitás hiányát. Min­den további ebből következik. Mottóul Eduard Spranger gondolatát választottam: „Akinek nincs bátorsága racionális vonalakat húzni az élet összefüggésein keresztül, annak nincs bá­torsága a tudományhoz és a gondolkodás­hoz.” Jó alaposan meg is mutatták a tanár urak, a szóbeli vizsgán is, meg azon is, ami utána következett, hogy nekik aztán van bátor­ságuk racionális vonalakat húzni az én életem összefüggéseibe.

A szóbeli vizsga az igazgatóság és legtöbb szaktanárunk, valamint számos híres-neves volt kollégista professzor jelenlétében a kollé­gium hatalmas, az alkalomnak megfelelően berendezett tornatermében zajlott le. Nemcsak felsőbbéves uraink virítottak rajta. Ám addigra a dolgozatok bursikőz tematikája alapján hite­lét vesztette a vizsga korábbi hitele. Egyetlen igazi meglepetés a vizsgáztató személye volt. Róla sokan azt suttogták, hogy ez Janicsek ta­nár úr. Mások azonban nem titkolták, hogy nem Janicsek, hanem egy Erdős nevű volt kollégista, matematika-fizika szakos vidéki tanár, sőt tankerületi főigazgató. (A tanárság igaz volt, a főigazgatóság közönséges porhintés.) Kár volt a hívő gólyákat deziliuzionálni. Erdős kiváló megtestesülése volt a legendárius létű Janicseknek. Magas, sovány jelenség, jólsza­bott, zárt és sötét, dohánybarna ruhában, a külső és belső, aszkétikus szigor félreismerhe­tetlen jegyeivel. Inkvizítori – Zurbarán képeken látható – komorságát nem enyhítette, hanem groteszkké fokozta fejének alkata. Koponyája tojásdad volt, 45 fokos dőlésszöggel ült vé­kony nyakán. A tojás kiszélesedő vége hátul, a keskenyülő elől helyezkedett el, következés­képpen keselyűfejre emlékeztetett. Arcát bo­rostás, ma divatos – akkor ápolatlanság szám­ba menő – többnapos szőrözet fedte, amely összefolyni látszott rövid tüskehajávai.

De legkülönösebb a tekintete volt. Ha a gó­lya ostoba kelepelése elkomorította, akkor nor­málisan álló szemgolyói középrecsúsztak, s ezzel a vésztjósló bandzsítással meredt áldo­zatára. S hogy a Janicsek képhez még hason­lóbbá váljon – nem tudom róla ruházták-e rá ezt a vonást a legenda-Janicsekre, vagy ő ma- terializálta a szellemképből – egy idő után mintegy paroxizmusba esve, hol az oldalához kapott, hol kabátja hónaljához, az említett parabellumot keresve, hogy mindörökre véget vessen az oktalan kelepelő keleplésének. De mindannyiszor hallatlan erőfeszítéssel és ön­uralommal megfékezte magát, és beérte egy megsemmisítően gyilkos viccel vagy anekdo­tával.

Senki sem állhatott helyt előtte. Én sem. El­méleti pozíciómat ugyan megvédtem Erdős tá­madó lépésével szemben. Ám ő, köpenyegén gyorsan fordítva, elfogadta álláspontomat. De csak azért, hogy gúnyt űzzön a filozófiából és a filozófusokból, mert összehasonlítva a filozó­fiát a matematikával, arra a végeredményre ju­tott, hogy a filozófus a maga előítéletekből származó kriksz-kraszait véli racionális vona­lak összefüggéseinek, míg az életet valóban racionalizáló matematikus bonyolult ábráiban csak kriksz-krakszokat lát. Majd meg nem hal­lottá téve mormolásomat („milyen kár, hogy a matematikának is megvannak a filozófiai elő­feltevései”), azzal a kérdéssel adta meg a ke­gyelemdöfést, hogy a „traktrixot” kriksz- kraksznak tartom-e, vagy becsületes matema­tikai alakulatnak? S minthogy én csak évek múlva ismertem meg az uszálygörbét (Schleppkurve = traktrix), mint a cos x képgör­béjének egyik evolvensét, s pusztán a trak = trahere, traxi, traktum-ból következtettem arra, hogy ez becsületes görbe, illetve annak függ­vény-ábrázolása, de ezzel ki is merült a tudo­mányom, azért abszolút vesztes félként, sőt végleg elveszett lényként zavart le a dobogó­ról. Csak Fábry gólya, illetve saját matematiku­si mivolta hozta őt zavarba, mert ott vélt felfe­dezni egy szakmai hibát a gólya dolgozatá­ban, ahol ilyen nem volt, amit Fábry azonnal ki is mutatott, alapjában véve Erdős titkolt tetszé­sére, aki ezúttal megfeledkezett a vésztjósló bandzsitásról is. Beérte azzal, hogy Fábry fel­tűnően nagy orráról mondott egy sikamlós vic­cet, „naseweis”-nek (kotnyeles fráternek) ne­vezte, aki abban a tévhiszemben él, hogy megfelelő altáji foglalatosság után igen maga­san hordhatja az orrát. Ezután méltóságteljes leereszkedéssel elbocsátotta.

Valódi professzoraink mindezen diákos jó­kedvvel derültek, saját ifjúságuk emlékeit és hangulatát idézgetve, bár semmi nem volt bennük abból a félanarchista természetből, ami a vizsgáztató Erdőst jellemezte. Erdős ké­pes volt – pour epater les bourgeois – egy neki nem tetsző filmet vagy színi előadást vé­gigülni oly módon, hogy lehetőség szerint há­tat fordítva a vászonnak, táskájából könyvet halászott elő és zseblámpája fénye mellett buzgón mélyült el annak tanulmányozásában. Hallottam (garanciát nem vállalok a hír igazsá­gáért), hogy a felszabadulás után levetve anar­chista különcségeit lelkes híve lett a szocializ­musnak.

*

Már rég az igazak álmát aludtuk a gólyavizsga groteszk, tragikomikus élményeit kipihenendő, amikor mély álmunkból Deme Lacival együtt, sejtelmes, távoli hangok ébresztettek föl. Meg­néztem az órám, éjfél múlt. Valami különös, fenyegető ős mégis simán, keletiesen-álmosítóan, kígyó módra tekerődző dallam fonta be a rikoltozó, röhögő, böfögő, ugató, időnként kivehetően „kurrrva gólyát” rikácsoló hango­kat. Csak amikor szobánkhoz közel került a különös dallam, akkor értettük meg a fennkölt szöveget: „Seggemben szalmaszál./ Félméter­re kiáll,/ Hiába szívod azt,/ Nem jő abból malaszt”. A folytatás ugyanezen dallamra: „Gumi arábikum/ Arábikum gumi,/Gumi arábikum,/ Arábi-rábi-kum.” És ezt ismételgették a végtelenségig. Elkészülve a legrosszabbra, kíván­csian vártuk, urak, tanár urak, meddig tart ez és mi lesz még?!

Nem kellett már soká várni, kíváncsiságunk hamar kielégült. Egyszer csak ránk tört az egész kollégium, azaz a tanár urak csordája. Legtöbben kapatosán, jónéhányan részegen, kevesen teljesen józanon. Az kétségtelen, nagy kollektív ivászat előzte meg jelenésüket. Na, itt a „lehúzás”, gondoltam Országh-tól nyert értesülésem alapján, amely azonban nem terjedt ki sem a rituális keret emlegetésé­re, sem arra, hogy a gólyavizsgának ez a meg­koronázása. Csak azt tudtam, hogy kollégiumi szokás a gólyák havi lehúzása.

Ezért lepett meg a dolog. Mindkettőnket, hálóingben ahogyan voltunk, felkergettek az asztal tetejére. Majd előlépett a tömegből Er­dős – a dolgozószobába szorultak is igyekez­tek bepréselni magukat a hálószobába, hogy se szavaiból, se látványából ne veszítsenek el semmit –, és vicceket kezdett mesélni, ezúttal teljesen függetlenül a gólyák személyétől. Ahogyan van nótafa, úgy van „viccfa” is, lekopaszthatatlan, mert amíg száz gyümölcsöt szakítanak le róla, addig kétszáz másik nő a helyébe. A vicctermő fa egyáltalán nem csak favicceket terem, bár Erdős vicceihez hozzá­tartozott, hogy fapofával mondja el őket. A fa­pofa megtartása azonban csak az asztalon di­dergő gólyákra volt kötelező, akiknek ugyan semmi kedvük nem volt nevetni, de Erdős el­lenállhatatlan groteszkjei miatt nem tudtak le­küzdeni egy-egy bátortalan mosolyt vagy nye­rítésbe visszakorcsosított nevetést. Ilyenkor a kollégium testületileg felhördült: pimasz! még mindig nem tanult semmit! gúnyt merészel űz­ni belőlünk!

Amikor végre a hangulat elérte a csúcs­pontját, azaz fokozhatatlanná vált, felhangzott a félelmetes Gumiarábikum!, a lehúzás himnu­sza. Én Deme után kerültem az asztalvégre. Tenyeresek hosszantartó pergőtüzét mérték a fenekemre, időnként tévedésből, amelybe per­sze egyik-másik tanár úr stílszerűnek vélt őr­jöngése is belejátszott, a vesémre. Az őrjöngő derviseket a józanabbak általában megfékez­ték. Én akkor helyben elhatároztam, hogy so­ha nem fogok egyetlen gólyát sem megütni. S ezt meg is tartottam. Még a legpimaszabb gó­lya sem volt képes soha erre rábírni. A másfél- havonta ismétlődő kollektív lehúzások, Erdőst pótlékkal helyettesítve, hasonlóképpen zajlot­tak le.

A fizikai erőszaknál bonyolultabb és talán kínzóbb pszichológiai deresrehúzással csak Angliában találkoztam. 1948-ban a London School of Economics egyik hampsteadi kollé­giumában. A havi rituális lehúzás során az egyik freshman bekötött szemmel került kínzói elé. Hóhérai erős zsinegből készült akasztásra alkalmas hurkot tettek a heréjére. A zsineg má­sik végére nagy, útkövezésre szolgáló gránit­kocka volt szakszerűen rákötve. Ezt a kockát adták a delikvens kezébe, így kellett végighall­gatnia a sikamlós vicceket. A mese végén kö­vetkezett a csattanó. Ráparancsoltak a válto­zatlanul bekötött szemmel álló freshmanre, hogy hajítsa el a kőkockát minél messzebbre. Az persze vonakodott, mert férfiasságának el­vesztésétől vagy súlyos károsodásától félt. Nem is oktalanul. Legalábbis látszat szerint. A „vicc” mármost abban rejlett, hogyan lehet rá­kényszeríteni a veszedelmes kődobásra. Addig-addig gyötörték és gúnyolták, míg végre a kollégium imperativ fellépésének engedve el­dobta a követ, bizonyára azt kívánva (bár Toldi Miklós halálosvégű kődobását nem ismerhet­te), hogy legalább egyet üssön agyon kínzói­ból.

Ám senkinek sem lett baja. Neki sem. Mert már rég elvágták a hosszú zsineget, amellyel a követ herezacskójához erősítették. Shareman barátom, aki az angol diákok közé bevezetett, megsúgta, hogy a jótét lelkek a felsőbbévesek között még az ilyen próbatételek előtt felvilágo­sító kampányokat rendeznek, gyakorlatilag így majdnem minden freshman tisztában van a va­lóságos helyzettel, csak megjátssza magát. Én azt válaszoltam, hogy még így is megmarad bizonytalansági tényezőként egyfelől az, hogy az adott freshmant véletlenül elkerüli az infor­máció, másfelől viszont, ha az információ bir­tokában is van, azért lehetnek kételyei, való­ban elvágják-e a zsineget? Mikor ugratják te­hát, akkor-e, vagy most? Hát még ha gyön­gébb idegzetű ember. Mit tegyünk, vont vállat az önmagát forradalmárnak tekintő Shareman, mi hagyományőrző nép vagyunk és ez meg­szentelt hagyomány.

Az Eötvös Kollégiumban éppen akkortájt szakítottak ezekkel az ősi és nemes, megszen­telt hagyományokkal, megszüntették a lehúzá­sokat.

MŰHELY

BALLÓ ISTVÁN

Keresztény tanúságtétel ma – a vértanúságig?

II. János Pál Ver itat is Splendor enciklikájárói

1. A katolikus világegyház fejének körlevelei általában nagy érdeklődést keltenek az egyházon kívül is. Különösen akkor, ha tar­talmuk túlmutat a belső egyházi ügyeken, a társadalmat érinti és annak befolyásolására irányul. Ez történt II. János Pál pápa Veritatis Splendor (Az igazság ragyogása) enciklikájával is. Sőt, ez a körlevél a szokásosnál is na­gyobb figyelmet kapott, és sokakban meghök­kenést keltett. Ennek oka az, hogy a katolikus erkölcstan alapkérdéseivel foglalkozva, azok érvényességét egyetemesnek, tartalmát az igazság kizárólagos hordozójának mondta, az egyházon belül pedig szigorította az erkölcsi normák érvényesítésében az engedelmesség követelményeit, és nyomatékosan felszólított a vértanúságot is vállaló tanúságtevésre. A meg­lepetésből ocsúdva sokan kérdezik: hát idáig jutott az egyház az ezredforduló küszöbén, a keresztény eszmeiség kommunizmus fölötti nagy győzelmének tartott 1989-90. évi fordu­lat, az európai szocialista országokban lezaj­lott társadalmi rendszerváltás után? Még el sem ült a lelkesedés, máris fokozott veszélyek­re figyelmeztet a pápa. Mintha a diadalittas mámor még teljesen ki sem élvezett poharába üröm vegyült volna, s ez bizony még az egy­házon belül is meglepetést okozott.

Kétségtelenül meglepő – konzekvenciáival együtt – már maga a szigorítás is, hiszen né­hány eddig enyhébb megítélésű követelményt változtat meg. De a tanúságtevő vértanúság aktualitása s ennek indokai méginkább meg­döbbentőek. Úgy gondolom, hogy erre az enciklikára sokféle reagálás várható, és minden bizonnyal hosszú ideig zajlanak majd körülötte a viták. Alig hihető azonban, hogy ezek a kö­vetelmények egyetértő támogatásra találnak ma, kivéve a legelfogultabb katolikusokat. A vallásos és nemvallásos emberek nagy több­sége érti az erkölcsi meggyőződéshez ragasz­kodás nagyságát, magasztos voltát, s azt, hogy a meggyőződéssel, hittel való cselekvés bizonyos esetekben az élet kockáztatásával jár, és ezt a kockázatot vállalják is. A történe­lemben sok példa akad erre, és nemcsak a vallás melletti kiállás formájában. Az ilyen ese­teket azonban konkrét körülmények kény­szerítik ki, amikor erőszakos nyomás történik a meggyőződés megtagadására. Ha jól értem II. János Pál pápa eszmefuttatását, akkor a je­lenlegi világhelyzet úgy alakul, a vallás és az egyház elleni erőszakos nyomás annyira fel­erősödik, hogy ennek következtében általában napirendre került a keresztény tanításokhoz ra­gaszkodó, tanúságtevő kiállás a vértanúságig. Természetesen napjainkban is előfordulhat olyan konkrét helyzet, amelyben valaki életét kockáztatja hitéért, meggyőződéséért. De az jól látható, hogy történelmünk ma nem a vallás elleni erőszakos fellépések szaporodásának irányába halad. S bár igaz, hogy a vallá­sos-idealista és a materialista világnézet nem békíthető össze, korántsem szükségszerű, hogy a világnézeti viták erőszakos összeütkö­zésekhez vezessenek. Korunk tapasz­talatainak fontos eleme a világnézetek békés együttélésének lehetősége és szükségessége. A felismerés maga nem új, de sok előítéletté merevült bizalmatlanság nehezítette érvénye­sülését. Mégis napjainkig már történt egy és más a vallásos és nemvallásos emberek pár­beszéde érdekében. A II. Vatikáni Zsinat után úgy tűnt, hogy a katolikus egyházban is teret nyert ez a felfogás, és eredmények is szület­tek. A pápa mostani általánosító felszólítása a vértanúság vállalására, annak Isten előtti ér­demszerző volta magasztalásával, nem tanúskodik reális helyzetismeretről ebben a kér­désben.

Természetesen az új enciklika nemcsak ez­zel a problémakörrel foglalkozik. Átfogóan elemzi a katolikus erkölcstan egész rendszerét. Ezzel összefüggésben az egyházat érintő több valóságos gondra is reflektál. A pápa nyugtala­nítónak tartja a szekularizáció, a világias gon­dolkodás és magatartás térhódítását és minde­nekelőtt azt, hogy ennek befolyásoló hatása fo­kozódik a keresztények körében, és nemcsak a híveket távolítja a katolikus hit és erkölcs nor­máitól, hanem a klérusban is érezteti hatását. Különösen veszélyesnek ítéli a pápa, hogy egyes teológusok már nemcsak részkérdé­sekben vitatkoznak a hivatalos tanításokkal, hanem megjelennek az alapvető tanítások egészét megkérdőjelező nézetek is.

2. Új évezred küszöbéhez közeledünk. Sokakat foglalkoztat a kérdés, hogy mi vár­ható kétezer után. A téma az egyházaknál is napirenden van. II. János. Pál pápa az utóbbi években többször figyelmeztette a katolikuso­kat az ezredfordulóra és az utána következő időkre való felkészülés fontosságára. Világ­szerte vita folyik arról is, hogy milyen jellegű vallás és vallásosság tarthat igényt hiteles ér­vényességre a jövő évezredben és mire épül­jön a hitelessége. Eltekintve bizonyos szélső­séges nézetektől, általánosan elfogadott a val­lás és a vallásosság tartós fennmaradása. An­nál több a vita a vallás hitelessége ismérveinek kérdéskörében. Szerintem sok igazság rejlik abban a vélekedésben, mely szerint a holnap vallásának – minden vallásnak – jobban alkal­mazkodni kell a világ humanista követelmé­nyeihez. Szélesebben nézve is jobban kell tisz­tázni az ember helyét a világban, konkrétab­ban nézve a mai világban. Körültekintőbben kezelni saját növekedése lehetőségeit és korlátait, nemcsak a természet, hanem a pluralista társadalom vonatkozásában is. Ennek vallási értelmezése szintén égető szükségesség. Ésszerű alkotó viták kellenek az önértelmezés részeként és mások értelmezésének tolerálá­sával is. Ilyen értelemben érdemes végiggon­dolni a katolikus egyház hivatalos álláspontját és megvizsgálni a Veritatis Splendor enciklikát ezekben a kérdésekben.

A hitelesség körüli eddigi vitákban a katoli­kus álláspont megítélésénél nem egyes rész­kérdések állásfoglalásai okoztak problémát el­sősorban, bár ezekben is sok a vitatható elem. Az igazi gond a lényegre vonatkozik. Arra, hogy az egyház magát az abszolút igazság és az erkölcsi jó kizárólagos hordozójának tekinti, és Istentől kapott hivatásának, hogy a társa­dalmat rávezesse az általa egyedül igaznak és jónak tartottakra. Következésképpen nem az egyháznak kell alkalmazkodni a világhoz, ha­nem a világnak igazodni az egyház tanításai­hoz. A katolikus tanítás szerint Isten az egy­házra bízta az igazság letétének őrzését, tehát a hittel és erkölccsel összefüggő dolgokban ítéletet mondani az egyház legfőbb bírói hatal­ma alá tartozik. A jó és a rossz megítélésének hatalma egyedül Istené, és az egyház az egye­dül hiteles közvetítő. (II. János Pál: Veritatis Splendor, Szent István Társulat, 1994.) Az enciklikában ennek a katolikus alapállásnak a megerősítésével együtt találjuk az ember auto­nómiáját tagadó nézeteket és az ember auto­nómiáját elfogadók kemény elítélését. Nyoma­tékosan megerősíti a pápa azt is, hogy az em­ber viszonya Istenhez a függés és alárendelt­ség, aláhúzva, hogy ez jó az embernek, „a te­remtmény ugyanis a Teremtő nélkül semmivé válik.” (Uo. 57. old.)

Bármennyire tiszteletben tartjuk is az egy­ház és vezetői jogát ilyen nézetekre, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a korunkban végbement óriási változások azt mutatják, hogy a világ fejlődése az emberi tudás és al­kotóképesség kibontakozásának eredménye. Ezt ma már nemcsak a világiság talaján állók fogalmazzák meg. Sok egyházi embert is megérintett az idők szele, s ezek egyre bátrab­ban kérdezik: a keresztény tanítások marad­hatnak-e érintetlenül abszolút érvényűek és ki­zárólagosságra törekvők a hit és az erkölcs kérdéseiben? Úgy tűnik, hogy az élet sok vo­natkozásban meghaladta az egyház merev dogmarendszerét. Érthető, ha egyes teológu­sok kísérletet tesznek módosításokra. Nos, a pápa több megnyilatkozásából, köztük az új enciklikából és a Hittani Kongregáció doku­mentumaiból kiderül, hogy a hivatalos egyházi álláspont nem tolerálja ezt. A pápa kijelenti, hogy a katolikus tanítások revízió alá vétele nem engedhető meg, az isteni parancsok nem engednek kivételt, nem hagynak erkölcsileg el­fogadható teret ellentétes értelmű változtatá­soknak. (Uo. 88. old.)

Érdemes felfigyelni arra, hogy dogmatikai merevségével párhuzamosan a pápa nagy érzékenységgel követi a világ eseményeit, reális helyzetértékeléseket ad, és kritikus észrevéte­leket tesz társadalompolitikai kérdésekben. Nem kétséges, hogy mindez a pápa felelős­ségérzetéről tanúskodik az ember iránt. Ám a katolikus alapelvek kérdéseiben tett súlyos ki­jelentései és állásfoglalásai lerontják ezek érté­két és nem szolgálják jól a II. Vatikáni Zsinaton elindított megújulási törekvéseket sem.

Több mint valószínű, hogy a kételyek és a viták bővülni fognak az egyházon belül és kí­vül egyaránt. Ez jelzi, többek között, azt is, hogy azokkal az egyházi állításokkal szemben, amelyek újabban a katolikus megújulásról és nyomában a hit mélyüléséről, mint általános tendenciáról szólnak, nem teljesen felelnek meg a valóságnak. Sokasodnak a problémák is, s szinte minden jelentősebb dokumentum­ból a veszélyek növekedéséről tájékozódha­tunk. Senki sem akarja kétségbe vonni, hogy a zsinat óta van bizonyos megújulás az egy­házban, és nőtt a vallásosság is. A megújulási tendencia sok eleme azonban közeledést fejez ki a világhoz, s ez aggodalommal tölti el az egyház vezetését, félnek a világnak tett enged­ményektől, ezért a megújulást szolgáló lépése­ket gyakran követik olyanok, amelyek a fék szerepét hivatottak betölteni.

Ez a kettősség egyre többször feltűnik, és feloldhatatlannak látszó dilemmáról tanúsko­dik. Miközben egyrészről az egyház számára kedvezőnek ítélhető fordulat történik, amely re­ményt nyújt vallási térhódításra, ez azonnal túl­zó értékeléseket kap a kereszténység legyőz­hetetlen erejéről. Másrészt – és ezzel párhuza­mosan – maguk a fontosabb vatikáni doku­mentumok is számos ellenkező előjelű megál­lapítást tartalmaznak a világegyházat érő és növekvő veszedelmekről, a hit gyengüléséről. Túl azon, hogy a kettő üti egymást, nem iga­zán érthető, miért ijesztgetik a vallásos embe­reket a szekularizmussal, a világias kultúra ve­szélyeivel, az emberellenesnek bélyegzett ate­izmussal, s miért érzik szükségesnek a jó és rossz, az igazság és hamisság, a világosság és sötétség olyan sarkított szembeállítását, amellyel egyértelműen kétségbe vonják a nem vallásos nézeteket valló emberek becsü­letességét és jóhiszeműségét. Semmiféle szépítgetés nem homályosíthatja el, hogy napja­inkban ez a nyitottnak éppen nem mondható szemlélet kap egyre nagyobb teret, ezt sulykolják a papoknak és a hívőknek egyaránt.

Nem is olyan régen még tekintélyes egyházi személyiségek fogalmazták meg, hogy erköl­csös élet lehetséges vallásos hit nélkül is, a jóra vezető dolgokban együttműködés lehet­séges minden jóakaratú emberrel, kommunis­tákkal is. Néhány éve még úgy tűnt, hogy az egyházban elfogadottá válik a társadalmi és vi­lágnézeti pluralitás követelményeinek elfoga­dása. Ma is vannak egyháziak akik ezt vallják, bár a hangjuk egyre halkul. Most azok a han­gosabbak, akik vádaskodva, a más nézetek lé­téből, hatásából következő veszélyekre figyel­meztetnek. A hivatalos egyház, maga a pápa is feltűnő aktivitással a szekularizmus, a világiság ellensúlyozására mozgósít, a legveszedel­mesebbnek mondja a hit és az erkölcs szétvá­lasztását. A pápa szerint a mai világban ta­pasztalható problémák, igazságtalan helyzetek alapvető oka a más világnézetekben rejlik, ez­zel szemben az igazi erkölcsi érzék a vallásos érzésekben gyökeredzik, abban teljesül ki. Egyedül Isten a megingathatatlan alapja és helyettesíthetetlen feltétele a moralitásnak. (Uo. 119. old.) A nyomatékos fogalmazás kétségte­lenné teszi a visszalépést a zsinati folyamatok­ban.

Véleményem alátámasztására indokolt fel­idézni a II. Vatikáni Zsinat néhány döntését, és a zsinati megújulás fontosabb elemeit. Azok közé tartozom, akik szerint ez a zsinat történel­mi jelentőségű fordulat kezdetét jelentette a ka­tolikus egyházban. Egyfajta nyitással kezdő­dött, a világhoz való alkalmazkodás igényével lépett fel és az egyház mindenoldalú megújítá­sát kezdeményezte. XXIII. János pápa szinte karizmatikus lelkesedéssel ápolta a megújulás zsenge hajtásait. Sokan korszakalkotónak ne­vezték a célt, a hatalmi egyháztól a szolgáló egyházhoz fordulást. A zsinat nagy felszabadí­tó hatást gyakorolt mind a klérusra és a teoló­gusokra, mind pedig a hívekre. Úgy tűnt, hogy megkezdődött a katolikusok nagykorúsításának kora. Igaz, hogy a zsinati vita és egyes helyi megnyilvánulások figyelmeztettek a parttalanság veszélyeire is. Ennek elkerülésére kezdtek foglalkozni a megújulás szabályozá­sának, mederbe terelésének kérdéseivel. Az is világossá vált, hogy az akkori nagy társadalmi változások hatása az egyházra nincs össz­hangban bizonyos vatikáni körök törekvései­vel. Amikor pedig XXIII. János pápa elhunyt, a világ felé nyitás motorja szűnt meg létezni.

Az új pápa, VI. Pál ugyan hangsúlyozta, hogy folytatja elődjének célkitűzéseit a nyitás­ban, és tett is jelentős lépéseket e téren. Ám egy lényeges vonatkozásban módosított. Programadó enciklikájában (Ecclesium Suam) figyelmeztetett a világiság egyházra gyakorolt hatásának veszélyeire, és megfogalmazta a kí­vánatos egyházi magatartást. Ennek lényege, hogy az egyház aktívabban vegyen részt a vi­lági életben, hasson jobban a világra, de úgy, hogy maga ne kerüljön a világ hatása alá, te­gye magát immunissá az ilyen hatásokkal szemben. Ez sajátos kettősséghez vezetett az egyházban. A társadalmi problémák új módon történő közelítése során tett pozitív lépésekkel egyidőben az egyház belső életére, a hívek vallási és erkölcsi kötelességeire vonatkozó kérdésekben a tanítások alapjaihoz való szigo­rúbb ragaszkodás igénye fogalmazódott meg, és napirendre került egyes vitatkozó teológu­sok megrendszabályozása.

A mostani pápa, II. János Pál továbblépett e téren, s ezzel a szabályozás, a szigorítás kiter­jedt a hit és az erkölcs valamennyi főbb össze­függésére, a világ felé nyitás pedig visszafo­gottabbá vált. Ezt a folyamatot mintegy betetőzi az Egyetemes Katekizmus és a Veritatis Splen­dor enciklika. De idesorolhatók a Hittani Kong­regáció bizonyos dokumentumai és a Püspöki Szinódusok állásfoglalásai is. Mindezt egyházi körökben is a zsinati folyamatok lefékezésé­nek, néhány vonatkozásban pedig a régihez való visszakanyarodásnak tekintik. Ennek a vonalnak felel meg az új enciklikában az engedelmesség szigorúbb megkövetelése és a tanúságtevő vértanúság igénye.

Az engedelmesség követelése az egyház­ban persze nem új dolog. Korábban hosszú ideig a hatalmi egyház pozícióinak védelmé­hez és erősítéséhez kapcsolódott. Csak két példát említek meg: a reformáció okozta meg­rázkódtatás nyomán az ellenreformáció köve­telményei, majd az erősödő kapitalizmus által megkérdőjelezett egyházi hatalom védelmé­nek a szolgálata. Az engedelmesség szüksé­gességét a II. Vatikáni Zsinat sem vonta két­ségbe. Megkísérelte azonban az engedelmes­ség igényét összhangba hozni az egyház dek­larált szolgáló jellegével, a keresztény nagyko­rúság elismerésére tett törekvéssel. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a zsinat utat nyitott a szabadság újabb keresztény értelmezésének, s ez velejárója lehetett a szekularizáció több eredménye elfogadásának, a lelkiismereti és vallásszabadság kimondásának, és a politikai életben korábban alkalmazott korlátozások, kötelező igények visszaszorításának. Csak ké­sőbb szaporodtak el a gondokat okozó, fön­tebb már említett jelenségek, és akkor került sor II. János Pál pápa szigorító követelménye­inek a kiadására.

Mi lehet az oka az engedelmesség ilyen kérlelhetetlenül szigorú megkövetelésének? Erre maga a pápa ad választ új enciklikájában. Eszerint a mai világhelyzet alakulása krízis az egyház számára, mert alapvető jellemzője a szekularizmus, az evilágiság térhódítása. A vi­lági élet területén tett egyházi lépések, a társa­dalmi élet problémáinak erkölcsi alapon törté­nő kezelésére tett állásfoglalások, javaslatok sem hozták a kívánt eredményt. Ennek okait a pápa így foglalja össze: az ember az eredendő bűn következtében rosszra hajló, állandó kí­sértésben él, hogy elforduljon Istentől, s ebből egyre súlyosbodó rossz származik. Ez korunk­ban hatványozottan így van, az emberi sza­badságot ki akarják szakítani az isteni igazság­gal való kapcsolatából, elvetik az isteni paran­csok egyetemes és kötelező érvényét. A mar­xista szocializmus veresége után is változatla­nul az erkölcsi rossz térnyerése, a keresztény tanítások torzulása, tagadása jellemző. Még a kereszténységen belül is sok a vallási és teo­lógiai kétely és ellenvetés, sőt nem egyedi és esetleges tiltakozásokról van szó, hanem a ke­resztény erkölcs egész rendszerének teljes és rendszeres vitatása van napirenden.

Teljesebb képet kapunk a vatikáni vezetést aggasztó krízisjelenségekről, ha emlékeztetünk arra, hogy a nyolcvanas évek közepe táján a hit alapkérdéseiben kényszerültek foglalkozni ha­sonló problémákkal. Ratzinger bíboros, a Hitta­ni Kongregáció vezetője 1984 novemberében nagy érdeklődést kiváltó interjúban fogalmazta meg a gondokat a hit alapkérdéseiben. Mint mondta, válságba került az Atyaistenbe vetett hit, főleg a felnagyított, emberfiúi krisztuskép el­őtérbe állítása miatt; nincs hit az Isten által akart tekintélyben, az egyház misztérium-jellegében; válságban van a dogmákba és a Szentírásba vetett hit. Akkoriban tehát a hit, most pedig az erkölcs kérdéseiben fogalmazódott meg mind­az, amit az egyház a krízis lényegének tart.

1985-ben a pápa enciklikában adott eligazí­tást, az év végén pedig rendkívüli püspöki szinódus foglalkozott a gondokat enyhítő lépések kimunkálásával. A szinódusi záródokumentum szerint a szekularizmus és az ateizmus na­gyobb veszély volt 1985-ben, mint húsz évvel korábban. A pápa azóta is többször és növek­vő aggodalommal szólt a veszélyekről. De amíg 1991-ben kiadott Centessimus annus en­ciklikában is még a marxista szocializmusban jelölte meg az evilágiság hordozóját mint főve­szélyt, most a fő veszélyt az individualizmus­ban, a demokráciában és az etikai relativizmus­ban (összefoglalva: a liberalizmusban) látja.

3. Egy, a katolikus erkölcs kérdéseivel foglalkozó körlevél tervét a pápa már több éve fontolgatta. A végleges szöveget 1993. au­gusztus 6-án hagyta jóvá; közreadása október 5-én történt. Az enciklikát ismertető egyházi írások felhívják a figyelmet arra, hogy ez a do­kumentum VI. Pál pápa Humanae Vitae enciklikájának huszadik évfordulóján jelent meg. A pápai jóváhagyás és a nyilvánosságra hozás időpontja közötti eltérés azzal függ össze, hogy kiadásával megvárták a nagy érdeklő­désre számító Egyetemes Katekizmus megje­lenését. Mindkét tény jelez valami közös vo­nást, s ez a követelmények szigorítása.

Az enciklika megjelenését komoly várako­zás és sok találgatás előzte meg. Ebben szere­pe volt bizonyos kiszivárogtatásoknak a készü­lő dokumentum várható állásfoglalásairól. Is­mertté vált az is, hogy az írásnak az előkészítő munka során legalább két munkaokmányként kezelt változata született, a végleges szöveg ezek „szelídített” elegye. A Vatikán az enciklika és rangját akarta növelni azzal is, hogy a bemu­tató sajtókonferencián Ratzinger bíboros mél­tatta a pápa körlevelét, s annak harmadik feje­zetét a Tanítóhivatal egyik legjelentősebb hu­szadik századi dokumentumának nevezte.

Az enciklika közreadásának szükségessé­gét a pápa is megindokolta a szövegben. Vé­leménye szerint egyre jobban terjed az indivi­dualizmus, a világias gondolkodás, valamint az erkölcsi relativizmus. Mindez azért veszé­lyes az egyházra nézve, mert visszaszorítja a keresztény hitet és erkölcsöt. Állásfoglalásával ennek ellensúlyozását kívánja szolgálni.

Egyházi értékelések szerint ennek az írás­nak egyedülálló a helye az enciklikák történe­tében. Nemcsak és nem elsősorban szokatlan nagy terjedelme miatt, hanem azért, mert ez az első olyan hivatalos pápai megnyilatkozás, amely bizonyos tévedések helyreigazításán kí­vül, egy egész szakterületnek, az erkölcs-teo­lógiának akar irányt szabni, és az egyház egész erkölcsi gyakorlatában igényli a leírtak szerinti változást.

Nem vallásos alapokból kiindulva is érde­mes hangsúlyozni, hogy a pápa valóban fon­tos kérdésekre ad katolikus választ. Mindenkit érint, hogy miben gyökeredzik az emberi sza­badság és az erkölcsi kötelesség, miképpen lehet biztos határvonalat húzni jó és rossz kö­zött stb. A társadalmi pluralitás körülményei között ezekre a kérdésekre lehet vallási és nem vallási választ adni. A vallási válaszoknál természetes a transzcendenciára építés. Vitat­kozni persze lehet ezzel, s ezt teszik a leegy­szerűsített, istentagadó ateizmust elfogadók. A materialista világnézet követői ilyen vitákban nem vesznek részt. A vita igazán ott szüksé­ges, ahol az egyházak saját nézetüket kizáró­lagosnak tartják, az egyetlen abszolút igazság­nak minősítik, az egész emberiségre vonatko­zó egyetemes érvénnyel.

Figyelemre méltó a pápa válaszadásának módja is ezekre a kérdésekre. A válaszok fel­tűnő módon a Bibliára épülnek, különösen az Újszövetségre. Az enciklika három fő részének címei is bibliai idézetek. A tálalás ilyen módja egyszerre akarja érzékeltetni a minden időre érvényes folytonosságot, és kifejezni a mosta­ni elvárásokat.

I. „Mester mit kell tennem?” Mt. 19, 16.
II. „Ne hasonuljatok a világhoz.” Róm. 12, 2.
III. „Hogy Krisztus keresztje erejét ne ve­szítse.” 1 Kor. 1, 17.

A jól kiválasztott fejezetcímek és maga a szöveg világossá teszik a pápa válaszának lé­nyegét az egész emberiséget érintő kérdések­re. Eszerint az erkölcsös élet lényege az Isten­hez hasonulás, mert Isten az egyedül jó. Nem a világhoz kell alkalmazkodni, hanem Istent kell keresni. Védeni és terjeszteni kell az isteni parancsokat tartalmazó egyházi tanításokat.

Az általánosság szintjén maradva, ezek a pápai ösztönzések olyan látszatot keltenek, mintha tényleg változatlan követelmények kap­nának megfogalmazást az enciklikában. Ám katolikus teológusok is figyelmeztetnek arra, hogy tizenöt éves uralma alatt, még II. János Pál szemléletében is történtek változások a kérdések megközelítésének módjában és a válaszokban. Somfai Béla teológus említi egyik cikkében, (Mérleg, 1993/4.), hogy a pá­pa első enciklikájában (Redemptor Hominis, 1978.) maga is a megtestesülés és megváltás emberi dimenzióját hangsúlyozta még; azt, hogy Jézus Krisztus konkrét történelmi érte­lemben vált emberré. Őt követni nem más, mint az emberi életet emberibbé tenni. Az új, mostani enciklikában már a Jézus Krisztus igazságából, evangéliumából fakadó követel­ményeket fogalmazza meg követői feladatá­nak. Vagyis a valóságos történelem helyére az üdvtörténet kerül. Ez azonban távolodás a zsi­nat szellemiségétől. A Veritatis Splendor egyik lényeges mondandója szerint az erkölcsi igaz­ság legsúlyosabb torzulása az emberi szabad­ság és autonómia világias értelmezése. A sza­badságot ugyanis nem lehet az Istentől szár­mazó erkölcsi rendtől függetlennek tartani. Relativizálás az, ha az ember a maga által terem­tett értékrend és kritériumok alapján akar sza­badságot teremteni. A lelkiismeret sem az em­beri értelem aktusa csak.

Úgy vélem, ezek a hangsúlyok megkérdője­lezik a zsinaton elfogadott viszonylagos auto­nómia tényleges értelmét. A II. Vatikáni Zsina­ton még az emberi aktivitás értékének tartot­ták, az Istentől kapott megbízatás megvalósítá­sának, hogy az emberek hajtsák a földet ural­muk alá. Most a pápa az isteni parancsolatok szigorú engedelmességgel történő végrehajtá­sát hangsúlyozza, ami az emberi aktivitás fékezője is lehet. Vagyis most az embernek az Istentői való függése kerül nyomatékosabban előtérbe, a kötelességek kivételt nem ismerő követelése érvényesül, mondván az embert ez irányítja Isten, a végcél felé. Ehhez már logiku­san kapcsolható a tanúságtevő vértanúság olyan követelése, hogy az nemcsak dicséretre méltó, hanem bizonyos körülmények között kötelező is lehet, mint az Isten törvénye iránti halállal bizonyított hűség jele.

4. A harmadik évezred küszöbén, közel harminc évvel a II. Vatikáni Zsinat után két­ségtelenné vált, hogy az a remény, amely ah­hoz fűződött, hogy a katolikus világegyház fel­hagy a modernitás korábbi mindenoldalú tá­madásával, alkalmazkodik a világi változások­hoz és a világra nyitottan megújul, csak rész­ben valósult meg. Cáfolhatatlan, hogy a zsinat utáni ilyen irányú változásoknak jelentős szere­pe volt abban, hogy azóta az egyháznak na­gyobb a tekintélye, a befolyása a világban, mint volt korábban. Történt egy és más az egyház belső megújulásában is. Ezek az ered­mények, valamint az európai szocialista orszá­gokban lezajlott rendszerváltás olyan illúziókat ébresztgetett az egyházban, amelyek mintha eltávolítanák a megújulás föntebb említett ele­meitől. Olyan tendenciák jelentek meg, ame­lyek táplálják az illúziókat a keresztény eszme­iség általános győzelméről Európában és máshol.

A legutóbbi évek eseményei azonban nem igazán támogatják mindenben ezeket a bizodalmakat. Egy alapvetőnek mondott területen, a szekularizmus, a világiság térhódításának megállításában, a vallás uralmának visszaállí­tásában nincs meg a kívánt előrehaladás. A hit nem mélyül az elképzeltek szerint, a keresz­tény erkölcsiség nem érvényesül kielégítően. Egyszóval a keresztény irányultságú társada­lom megvalósulása enyhén szólva kérdéses. Sőt, a pápa többszöri értékelései szerint a problémák e téren szaporodnak, holott a mar­xizmus fölötti „végső győzelem” után úgy tűnt, hogy szabad az út, hiszen a szekularizmus legfőbb ereje lett félresöpörve. Ám a világias szemléletmód és magatartás nemhogy vissza­szorulna, inkább teret nyer, behatol az egyház­ba is, újabb és újabb kételyeket ébreszt, most már nemcsak részkérdésekben, hanem a val­lásos hit és erkölcs alapvető tanításai vonatko­zásában is. A pápa maga állítja mostani encik­likájában, hogy ma a szekularizált kultúra az uralkodó a világon.

Azt lehetne hinni – szinte önként kínálkozik a következtetés –, hogy a tanulságok alapján az egyházi vezetés jobban számol a társadal­mi és világnézeti pluralitás konzekvenciáival, elfogadja egyenrangú partnernek a más világ­nézeti alapon állókat, hogy együtt keressék a lehetőséget a közös cselekvésre az emberi sors valóságos problémáinak megoldásában. A II. Vatikáni Zsinat után egy ideig úgy tűnt, hogy az egyház nyitása a világ felé, a lépések az útban levő akadályok eltávolítására az együttmunkálkodás elől, töretlen lesz. Csak­hogy menet közben kiderült, hogy az egyházi vezetés félelme a világiságtól erősebbnek bi­zonyult az együttcselekvésre ösztönző józan hangoknál. Az óvatoskodás előbb fékezte, majd csaknem leállíttatta mindazt, ami a nem vallásosokkal való összefogás érdekében ad­dig történt. Előtérbe került és felerősödött a vallásos és nemvallásos emberek ijesztgetése a szekularizmussal és az ateizmussal. Osto­rozzák, megbélyegzik azokat, akik a keresztény eszméktől eltérő vagy szemben álló esz­méket követnek. Kétségbe vonják a másnézetűek becsületességét és jóhiszeműségét. II. János Pál pápa mostanában feltűnően sokat citálja Pál apostolnak a világosság és a sötét­ség fiainak szembenállására és harcára vonat­kozó fejtegetéseit. A cél nyilvánvaló – ezzel is ösztönözni a világiság és az ateizmus elleni harcot. A pápa és sokan mások valószínűleg elfelejtik (vagy el sem jutottak a felismerésig), hogy a társadalmi pluralitás jelenlegi helyzeté­ben lejárt az ideje annak, hogy a keresztény eszméket az emberi értékek kizárólagos és egyetemesen érvényes kifejezőjének tartsák, és a másként gondolkodókat a gonosz meg­testesítőinek nevezzék.

Az enciklikában található egy olyan beállí­tás, mintha a szekularizáció következményei­nek reális kezelése, a társadalmi pluralitás és a tolerancia minden másként gondolkodó iránt a keresztényektől hitbeli kompromisszumot, ne­tán hittagadást követelne. Határozottan leszö­gezhető, hogy erről sző sincs, az ilyen állítás egyszerűen nem korrekt. Igenis társadalmi igény a másság tényének elfogadása, de eh­hez nincs szükség a saját nézettől eltávolo­dásra és semmiféle kompromisszumra. Méginkább szándékos és durva ferdítést követ el az egyház, ha úgy állítja be, mintha a tanúság­tevő vértanúságra a hit megtagadására irányu­ló – netán erőszakos – ateista nyomás elhárí­tása érdekében lenne szükség. Ugyanígy ab­szurd és sértő a pápa azon állítása, hogy Isten elhagyása az emberi méltóság elsilányítása. Ugyanígy nincs valós alapja az enciklika olyan megállapításának sem, hogy kizárólag a ke­resztény erkölcs ad rendíthetetlen alapot, biz­tos garanciát a társadalmi és általános politikai problémák megoldására, az igazságos és bé­kés együttélésre, az igazi demokráciára, s csak ez szüntetheti meg a társadalom egyen­lőtlenségeket. Nem gondolta át kellően a pápa azt az értékelését sem, miszerint ha ma igaz­ságtalan helyzetek vannak a világon, ennek okai meghatározott világnézetekhez, társada­lmi és emberértékelésekhez kötődnek. Mind­ezek után már nem meglepő ezt olvasni az en­ciklikában: „Csak olyan erkölcs képes biztosí­tani akár a nemzeti, akár a nemzetközi társas együttélés etikai fundamentumát, amely elis­meri a kivételt nem tűrő, mindig és mindenkire nézve kötelező törvényeket.” (V. S. 119. o.)

Könnyű lenne közismert történelmi és kö­rünkben tényekkel cáfolni ezeket az állításokat is értékeléseket. Európa és Amerika története, a gyarmatosítás során a kard és a kereszt szö­vetsége korántsem a keresztény erkölcs ma­gasztosságát bizonyítja. A jó érzés tiltakozik azonban az ilyen lehetőségek kihasználása el­len Azt azonban állítom, hogy nem egyedül és kizárólagosan a keresztényi igazságokra tá­maszkodva lehet új társadalmat építeni, nem kizárólagosan a transzcendens alapú igazsá­goknak engedelmeskedve lehet megvalósítani az ember identitását, biztosítani az emberek közötti igazságos kapcsolatokat. Ebből követ­kezik, hogy a keresztény alapállásban a kizá­rólagosság szigorított hangoztatása nem jói szolgálja az ember ügyét napjainkban, bármi­lyen szépet és jót mond erről az egyház.

Tiszteletreméltó lehet az egyház ajánlkozása a társadalomnak, de ugyanez lehetséges mások részéről is. Alapvető követelmény azonban, hogy a társadalom tagjai maguk döntsék el szabadon, hogy kit követnek. Az egyháznak minden elítélés nélkül tudomásul kell venni, ha ez a döntés más irányzat számá­ra kedvező. Nem fogadható el, ha a keresz­tény értékek egyedül üdvözítő voltának dicséretét összekötik a másként gondolkodók becs­mérlésével, és vádat emelnek azok ellen, akik nem kérnek az egyház által kínáltakból. Ez per­sze másokra is vonatkozik.

A világiság talaján állók, látva a vallásos emberek őszinte törekvését az ember szolgá­latára, saját nézeteikből kiindulva összefogás­ra törekednek velük, mert ez felel meg korunk­ban a másság ténye elfogadásának. Mélysé­gesen egyet lehet érteni Szennay András teo­lógiai professzorral, aki hasonló szellemben fogalmazta meg a keresztény felelősséget a pluralista társadalomban. „Tudomásul kell vennünk, hogy pluralista társadalomban élünk. Vannak és lesznek, akik nem Istennel és nem az egyház tagjaként keresik az emberhez mél­tó egyéni és közösségi életet… Megélt toleran­ciára van szükségünk.” – Olvashatjuk az Új Ember megjelent cikkében.

Jő lenne hinni és tudni, hogy a világon sok­felé és hazánkban is ez a felfogás válik uralko­dóvá vallásos és nem vallásos embereknél egyaránt. Jó lenne bízni abban, hogy a más­ként gondolkodásból nem a különbözőség érvényesül, hanem az, ami a közös felelős­séget tudatosítva az együttcselekvésre ösztö­nöz. Remélem, hogy ez nem naív ábránd.

SZÍNHÁZ

PÓR ANNA

Elefántcsonttorony kerestetik

Lehet, hogy nem is a rendezők, hanem mi magunk írjuk át önkéntelenül a darabokat?

Mintha csak száz éve lett volna, 1989 ősze, évadkezdés ideje, amikor a „rendszerváltás” hajnalán hallgattuk a magyar értelmiségi, elit – írók, művészek, filmrendezők – új időket hirde­tő szép programnyilatkozatait arról, hogy míg addig az ellenállás volt az, ami életben tartotta az irodalmat, most a szabadságban a teremtő fantázia veszi át a metaforákba bújtatott esz­mék helyét, vagy arról, hogy a film is megsza­badulhat most attól a görcstől, hogy politizál­nia kell, és általánosabb érvénnyel beszélhet majd az emberről, akár a görög tragédia szel­leméig tágítva a látóhatárt. Jómagam is bízvást azt vallottam, hogy ha a bátorság nem művé­szeti kategória többé, akkor most jöhet el a színház számára is a valós művészeti megmé­rettetésnek az ideje, az „igazság órája”; „Hic Rhodos, hic salta”. Egyedül csak attól féltet­tem az immár állami támogatás nélkül maradt színházat, hogy a létért való küzdelemben az értékes alkotóközösségek nem tudnak majd igazán élni a politizálástól elrugaszkodott, sza­bad, kísérletező munkával.

A létért való küzdelemmel járó törvényszerű kommercializálódás csakugyan bekövetkezett. Amint az sem volt alapjában véve váratlan, hogy a közönséggel összekacsintó kontesztáció megszűntével egyik-másik társulat, vagy rendező némi elbizonytalanodással keresi most új stílusát, arculatát a megváltozott idő­ben. A valóban rátermettek kénytelenek ezután mélyebbre ásni és megtalálni saját művészi út­jukat. Ez nagyjából így is volt előre látható. Ar­ra viszont álmunkban sem gondoltunk akkor, a négy évvel ezelőtti várakozásban, hogy a föld mélyéről ilyen atavisztikus gyűlölködések fognak feltörni; elhaltnak vélt tévhitek, torz fa­natizmusok zúdulnak ránk határon belül és kí­vül: immár óhatatlanul eltorzítva saját befoga­dóképességünket is.

Míg korábban némi ingerült vállrándítással utasítottam el, ha a rendező „új olvasata” az író intencióival ellentétesen, erős hangsúly elto­lással „átpolitizálta” a színművet, most döb­benten tapasztalom, hogy az előadásokban mindenkor az emberi lélek mélyén rejlő sötét szakadékokat, az erőszak, agresszivitás jelzé­seit vélem kiolvasni a művekből még ott is, ahol sem a rendező sem a szerző nem kódolt bele a darabba ilyesmit. Mi több, ezek a részek maradnak meg kitörölhetetlen benyomásként az előadás után is. – Nincsen menekvés. A színház mindig naprakészen politizál, akár akarja, akár nem. A hiba a mi készülékünkben van.

Néhány élmény, kapásból, A kísérletező al­kotómunka nyomába eredve megkerestem többfajta, fiatalok-látogatta, „alternatív” színház hírében álló pincét-padlást, a vásári színház plebejus frissességét őrző szabad teret, vagy éppen a rutintól még ki nem fáradt induló, ifjú profikat az Ódry Színpadon. Nem mintha ab­ban az illúzióban ringatnám magamat, hogy az úgynevezett „alternatív”, vagy éppen „moz­gásszínházak” lennének mindenkor a megúj­hodás úttörői, hordozói. Korántsem. Inkább meglehetős szkepticizmussal közelítek feléjük, tudván, hogy nemegyszer éppen a szakmából olykor némi okkal kiszorultak, a tánc vagy színház kemény versenyében perifériára kerül­tek alkothatják az „avantgarde”, a másság mí­toszába burkolt dilettantizmus fészkeit. Ugyan­akkor a mai gazdag burjánzás sokadalmában valóban lehetőség nyílik a kísérletező, egyéni arculatú alkotóműhelyek munkásságára. A ha­gyományos színháztól eltérő eszköztárak, a szürrealizmus, szimbolizmus, a gesztus, moz­gás és a keleti kultúrák kommunikációs eszkö­zeinek merész vegyítése felfrissülést hozhat a hazai színházi kultúrába. A naturalizmuson túllépő színházak befogadásra alkalmas, új fiatal közönséget nevelhetnek.

Ám az amatőr és félprofi „alternatívok” pro­dukciói közepette talán mégis az a legérdeke­sebb, amikor a szakmát fölényesen ismerő profi fog kísérletezésbe. Mint éppen a színmű­vészet egyik nagymestere, Gábor Miklós, aki állandó megújulás-vágyától hajtva, önként vált „a körút közepén álló színház vezető színészé­ből egy szegény kis társulat tagjává”, mert úgy véli, a Független Színpad „nagy szegénységé­ben”, állandó anyagi gondjai közepette is ki­csit szabadabb, mint a nagyobb színházak. A közönség ízlése sem hajtja őket a bejáratott megoldások alkalmazása felé. Úgy véli, való­ban van lehetőségük arra, hogy kísérletezze­nek. A profi generáció másik pólusán áll az Ódry Színpad, az indulás dinamizmusával a porondra jutott ifjú színész- és rendezőpalán­ták gyakorló terepe.

Ez utóbbival kezdeném. A Verebes István vezette fiatal társulat pergő Švejk előadása közben visszhangzott a kacagástól a fiatal né­zőtér. Ők talán át is siklottak a fénydramaturgi­ával arcunkba vágott „slussz-poén”-on. Ami­kor ugyanis Švejk Magyarországon át Szerbia irányába vezényeltetik, hirtelen ránk szegezett puskákkal, lőállásbán hasal az egész társulat, és a rivalda egyik sarkából kiindulva fokozato­san fut végig az egész színpadot bekerítő tü­zes sáv.

Bennem, sajna, az egész bohózatos játék­ból egyedül Verebesnek ez a „Hannibál ante portás” kiáltása maradt meg: a Švejk röhögtető kalandjait szülő bornirt korruptság a ben­nünket körbe záró tűzvészbe torkollik.

Szinte hasonlóan „allergiás” reagálással jöt­tem ki egy értékes „alternatív” társulat, az R. S. 9. Színház Bolond Istók előadásáról. Rendkí­vül vonzó légköre, friss szellemi érdeklődésű fiatal közönsége van ennek a Lábán Katalin vezetése alatt álló kis pinceszínháznak. „Az én Bolond Istók történetem stílusban és tematiká­ban szerteágazó, mese és valóság, szürrealiz­mus és szimbolizmus elegye. Keletkezési kö­rülményeibe belejátszik az idő: saját koromat, a Vici-pucli-epizódba írtam bele, amely szélső­séges fanatizmusával és égő máglyáival a fa­sizmus torzképe” – írja 1984-ben Weöres Sán­dor a kisregény első színpadi adaptációjakor. Abban a tíz év előtti békés „anti világban” úgy látszik, még emígyen magyarázni kellett, hogy miről is van szó, amikor a mese során az állan­dó társaival, Vitéz Lászlóval és a Bohóccal bo­lyongó, álmodozó Bolond Istók befogad házá­ba egy koldus leányt, és e jámbor tette miatt később egy ronda, gonosz törpe imádatától fanatizált, őrjöngő tömeg egészen az egymást eltipró, gyilkoló apokalipszishez jut el.

Bár itt csakugyan eleve bele volt kódolva a történetbe az emberi sötétség és agresszió lá­tomása, igazság szerint mégsem ez a Weöres- darab alapvető mondanivalója. A Bolond Istók egy magatartás költői képe. „Minden mozza­nat saját sorsomat tükrözi álommesszeség­ből… Minden emberben él egy Bolond Istók, önmaga jobbik, esztétikai énje” – vallja a költő. Lábán Katalin finom érzékkel közelítő rendezé­sében áttetsző hártya-kördíszletben, tánccal, muzsikával bontakozik ki az elvont, stilizált já­ték. Még így is olykor el-elillan a különös költői lebegés sajátos párlata. Sejteti maga a költő is egyik vallomásában, hogy színművei úgyszól­ván előadhatatlanok. Az őrjöngök által szét­szaggatott, majd Bolond Istók lelkébe költö­zött, őt „belülről simogató” Kőlánya tündér szimbólumát ugyanis nehéz vizuálisan megje­leníteni. A fanatizált tömeg borzongató jelenete viszont a külső élmények asszociációjával fel­erősítve jött át a rivaldán. A költő és a rendező szándéka szerinti finom „gúny és irónia” ez­után szinte lepattogzik a koreográfia teremtette képről.

Bosszantóan torzult látásmódom végül még egyik örök kedvencemnél, a Szentendrei Teátrum Pikko hertzeg és Jutka Perzsi előadá­sa alkalmával is megzavarta önfeledt szórako­zásomat. A különös, mediterrán hangulatú vá­roska egyik szerencsés pillanata volt, amikor Békés András sok évvel ezelőtt ezzel a 18. századi barokk operaparódiával az elfelejtett, régi magyar színjáték újjáélesztését elindító, azóta is élő hagyományt teremtett. Most ismét avatott kezekbe került a felújítás. Ruszt József Független Színpadához társult Foltin Jolán ko­reográfus a Bihari János-néptáncegyüttessel. A zuhogó eső utáni sötétben letörölt padokon az a „szentendrei” törzsközönség gyülekezett, amelyik itt akár jégesőben is kitart. A vásári kikiáltókkal indított, felszabadultan bohózatos előadás során a kacagásban egybeolvadnak a „játszó személyek” és a közönség. A színé­szek élvezettel lubickolnak Ruszt remek vásári stílusában, a nagy hazafias, kardvillogató hős­ködések bábjátékszerű kifigurázásában Foltin szellemesen gúnyoros mozgásvilágában. Ám a nagy hahotázás közepette egy pillanatra hir­telen mégis kicsit torkunkra fagy a nevetés. A „tragikai” szituáció drasztikus paródiájában a hős Pikko herceg (Bagó Bertalan) a hazafiúi kötelesség parancsára megöli szerelmének, Jutka Perzsinek (Györgyi Anna) atyját, a go­nosz Tatár Khánt. A huszárruhás hős diadal­masan vonul be a „trófeával”, a Khán levágott fejével. Győzedelmesen – jó hosszú ideig – tátogtatja előttünk a hatalmas, groteszk papírma­sé fejet, miközben ő maga is jóízűen tátog a játékhoz. A kép tökéletes. Ruszt nem tagadja meg önmagát. Fölényesen játszik a színi hatás adagolásával: kissé odavág nekünk. A vásári bábjáték hagyományához ugyanis hozzátarto­zik az ilyen levágott fej tátogtatása. Ott fel sem vesszük: az ilyen „bunyó” beletartozik a vásári bábtradícióba. (Lásd a francia népünnepélyek „Jeux de massacre”-céllövölde játékát, amikor ismert politikusok fejét ábrázoló bábukra lő­nek, hogy tátogtassák őket.) Ám ha a fejlevá­gást nem báb, hanem élő színész teszi, akkor minden röhögés ellenére mégiscsak gyilkos­ságnak hat; hosszú exponálása közepette va­lahogy hirtelen kissé kényelmetlenül érezzük magunkat, kissé borzongani kezdünk.

A levágott fejjel kérkedő huszár mementóját vittem hát innét haza.

Lehet, hogy a „nagyérdemű” között manap­ság másokat is utolér ez a kínosan szorongá­sos „túlérzékenység?”

Más jellegű, érdekes hazai jelenségnek tar­tom, hogy úgy tűnik, mintha most születő pi­acgazdaságunkban, a „rendszerváltásnak” a sűrűjében a kapitalizmus világának témakörét érintő játékokra másképpen reagálna a hazai közönség, mint azok a „nyugaitak” akik már régen „nyakig benne vannak”, vagy éppen a mindent megélt korombeliek.

Hosszú széria-sikert arat az R. S. 9. Szín­házban A vágy, hogy indiánok lehes­sünk… című előadás Dobay Dezső és Lá­bán Katalin Kafka Amerika című regényéből átdolgozott rendezése. A reménykeltő szabad­ságszoborhoz megérkező, majd az „Új Világ” mindent felörlő mechanizmusában elkallódó közép-európai fiúról írt szorongásos látomás itt tömör mozgásszínházi sűrítményben jelenik meg. Az Edinburgh-i Fesztiválon angol szö­veggel adták. Igaz, alig van szövege, és nem is kell bele szöveg. A gesztus, a zene (Vedres Csaba), a mozgás ritmusa beszél. Az állásért loholó, a színpadon szüntelenül egymást ke­resztezve rohanó embertömegben a végkime­rülésben földre zuhanóknak próbál a feltá­pászkodásban segíteni a közösségi eszmé­nyekkel érkező fiú. Mindenkor dühödt agresszivitással lökik el a segítő kezet. Fortélyos fél­elem uralkodik. Mindenki önmagáért. Az egyé­ni „nagy kiugrás” nagy reményű „befutás” az álszent jótékonykodás gyilkos csapdáinak kontrasztos rajzai váltják egymást előttünk.

Az 1914-ben írt befejezetlen regényt ki-ki a maga módján fejezheti be a színpadon. (Elő­ször Jean-Louis Barrault adta Párizsban, majd idehaza – 1968-ban Örkény István fordításá­ban – Marton Endre rendezésében játszották színpadi adaptációját). A nyitva hagyott befeje­zést, a hősnek az „Oklahomai Nagy Színház­hoz” való utaztatását lehet esetleg révbe jutás­nak, vagy végső nagy „átejtésnek” megsem­misülésnek is értelmezni. Dobay-Lábánnál a befejező képben halljuk a vonat őrjítő zakato­lását, miközben egy végsőkig kimerült csapat lohol felénk… Mindjobban rémületbe forduló tekintetükből kiolvassuk, hogy már rádöbben­nek, valami szörnyűség, vagy a semmi felé ro­hannak… non stop. Úgy hallom, az angol fesz­tivál fiatalsága üvöltő együttérzéssel, dobo­gással fogadta az előadást. Mintha már átérezték volna ezt az átverést, az „Oklahomai Nagy Színházat”. Nálunk döbbent csendben, néma zavarodottsággal állt fel a fiatal közönség. Úgy tetszett a számukra szinte már ismeretlen „át- kos” után még nem mernek szembesülni azzal a rideg ténnyel, hogy az áhított „új világ”-ban sem biztos az „Oklahomai Nagy Színházhoz” való szerződtetés.

Elképzelhető, hogy jelen „átmeneti korsza­kunkban” valahogyan nem vagyunk igazán „vevők” a századelő irodalmának a másokat letipró egyéni „befutást”, a nyers kapitalizmus világát érintő kritikai jelzéseire? Mintha talán ezt sejtetné egy külhoni színház, a párizsi Odéon Ibsen előadásának hazai fogadtatása is. A John Gabriel Borkman nem a szerző legjobbjai közül való, mégis jellegzetesen ibseni, a ko­rábbi bűnök súlya alatt vergődő ember vég­napjairól szóló dráma. A Pénz és hatalom bű­völetében a szerelmét áruba bocsátó, majd a karrierje csúcsán élet és halál uraként – zava­ros pénzügyek folytán – börtönbe került, hirte­len mélybe zuhant bankár, John Gabriel Bork­man drámájában a francia rendező, Luc Bondy a második felvonás elején, a főszereplő Michel Piccolinak első színrelépésekor beiktat egy majd tíz perces némajátékot. A börtön után a külvilág elől hosszú évekig hatalmas padlás-szobájába zárkózó, hajdani nagyhatalmú ban­kigazgató, Borkman, önmaga leépült árnyéka­ként, rendkívül koncentrált aktivitással, tesz- vesz, szöszmötöl: régi hatalma, – bányák, gyá­rak – makettjaival, tervrajzaival manipulál. A padlástér mennyezetéig érő könyvespolc óriásian magas létráján jön-megy. Amikor először meglátjuk, akkor magasban trónolva dirigálja karmesterként a felhangzó zenét. A magát a világ urának álmodó, egykori „nagy ember” tragikomikus képe ez. Aztán kopogást hall, hir­telen hódító pózba vágja magát. Az önigazo­lás, az újra felemelkedés öncsalásának tökéle­tes rajzolata. A nyíltszíni tapsot kiváltó, lenyű­göző jelenetet, amikor Piccoli őszsörényű bo­hócként úgyszólván eleve eljátszotta és már- már feleslegessé is tette az egész további da­rabot, a hazai kritika jobbára erős fenntartás­sal, a hírneves színésznek az Ibsen-művet fel­áldozó „magánszámaként” fogadta. A szabad értelmezés nyilvánvaló. Ibsen a maga korában (1896-ban vagyunk) csakugyan más hang­nemben, tragikusan komolyan fogja fel a vasa­karattal felemelkedő bányászivadéknak, az „aranyért, hatalomért” küzdő, magát a világ el­hivatott megváltójának képzelő, a körülötte le­vőket kíméletlenül feláldozó Borkmannak a drámáját. Azt hiszem, a századforduló tár­sadalmi problematikája, a „Gründungs-éra” merész vállalkozójának végnapjairól szóló drá­ma napjainkra így úgyszólván már előadhatat- lan lenne. Luc Bondy a szereplő személyére építve, inkább mai eltávolító rálátásunkkal, Beckett „végjátékainak” és Bufiuel groteszk-filmkockáinak fájdalmas iróniájával közelít az alakhoz. Ugyanakkor az „északi világ” irreális­ba hajló, vágyakozó líráját is érzékelteti. Az újra felemelkedés, a győzelem delíriumos illúziójá­val a bezártságából kilépő hős a havas hegy­tetőn egy csillében fagy szoborrá. Lehet, hogy most induló Dickens-korabeli kapitalizmusunk­ban bukdácsolva nincsen még kellő távlatunk ennek a szomorkás iróniának a befogadására?

Végezetül azután mégiscsak akadt egy elő­adás, amelynek négy év előtti jámbor álmaink szerint sikerült felül emelkednie „a mai kocs­mán”. Egy „szörnyű barbár mese” (Babits), Szophoklész Ödipusz tragédiájának előadása volt ez, Gábor Miklós rendezésében a Függet­len Színpadon. Mélységesen egyetértettem Gábor Miklóssal, amikor csalódottságát fejezte ki amiatt, hogy az ő Ödipusz-rendezésébe egy politikai manipuláció szálainak kibontását, a földi Hatalom, Kreon politikai intrikáit magya­rázták bele. Ekkor menetközben megváltoztat­ta rendezését. Szerinte az emberek feletti isteni hatalmakról, azaz a megingathatatlan világ­rendről, az Igazság konok kereséséről szól Ödipusz tragédiája. „Úgy hiszem, nem lehet nagyobb szemrehányást tenni koruknak annál, mintha megmutatjuk azt, ami hiányzik belőle, azt a szinte népmeséi igazság hitet, amely Ödipuszt jellemzi. Azt hiszem, hogy ennek élmé­nye erősebben hat az emberekre, mintha poli­tikai drámát csináltunk volna a történetből. Ak­kor mindenki csak hazugság és hazugság kö­zött választhatna” – vallja Gábor Miklós. A fa­pados padlástérben látható, nagyvonalúan pu­ritán rendezés lenyűgöző erővel mutatja meg Ödipusz tragédiáját: „Rögeszmeszerűen, örvényszerűen vonja szellemét a makacs igaz­ság” (Babits).

Úgy látszik, kétezer évet kellett visszalép­nünk, hogy megleljük a napjainkban valójában már meglelhetetlent. Szophoklész, újra csak Babitsot idézve: „Tökéletesség, első és egyet­len, soha meg nem ismétlődő pillanata a fejlő­désnek”.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Poszttudományosság

„Olvad a hó, tavasz akar lenni, bimbózó de­mokráciánk pluralizmusa – ha egyelőre még visszhangtalanul is –, de irodalomtörténet-írá­sunkban is új rügyeket fakaszt” – tündököl egy minap, 1994. májusában megjelent könyvis­mertetés népdalküszöbhöz hasonló stílusú lí­rai kezdőképe. Szerzőjét az az örvendetes tény fakasztja e kikeleti kikerikire, hogy rendre „új szemléletű irodalomtörténetek jelennek meg – Mesterházi, Kristó Nagy István, Kulcsár Szabó Ernő művei –, melyek észrevétlenül tö­rik meg a marxista, szociológiai szemléletű tör­ténetiség primátusát, s más, nemzeti, etikai, poétikai értékrenddel, nézőponttal egyensú­lyozzák azt”.

A cikkből sugárzó magabiztos derű belőlem jóval harsányabb derültséget vált ki: a kacajét. Szerzője a jelek szerint tipikus képviselője an­nak az arrogáns poszttudományosságnak, amelyik „bimbózó demokráciánk pluralizmu­sáéra hivatkozva nemcsak polgárjogot köve­tel minden sületlenség számára, hanem hova­tovább olyan monopolhelyzetet vív ki magá­nak a szellemi életben, amilyennel az állampár­ti idők ideológiája se rendelkezett soha. S ami azt eredményezi, hogy – például – a tudomá­nyos monográfiákat méltató cikkek jóval mu­latságosabbak, mint a vicclapok karikatúrái. (Az utóbbiak – manapság – inkább elszomorí­tanák.)

Mert mit állít a fent idézett publikáció jeles szerzője is? Azt ugyebár, hogy a marxisra iro­dalomtudomány annyira „szociológiai szemlé­letű” volt, hogy immáron okvetlenül és sürgő­sen egyensúlyozni kell másmilyen, nemzeti, etikai, poétikai nézőpontokkal. E megállapítás hajszálra olyan, mintha Sztálin utasítására fo­galmazta volna meg a Szovjetunióban, az 1920-as és 30-as évek fordulóján valamelyik Averbah-tanítvány. Ekkor számolták fel ugyan­is – mint diverzáns, mensevik, antimarxista- vulgármarxista csoportosulást – a Pereverzev vezette marxista „szociológiai iskolát”, megle­hetősen radikális eszközökkel: bebörtönzés­sel, főbelövóssel. S ezt követően a maoista – illetve a marxistának nevezett – irodalomtudo­mány olyannyira nem lehetett „szociológiai szemléletű”, hogy az 1960-as évekig az iro­dalomszociológiai kutatásoknak még a létjo­gosultságát sem ismerték el, a hajdani „szo­ciológiai iskola” eredményeinek – Nyírő Lajos által kezdeményezett – objektív felmérése pe­dig az 1970-es évek végéig ingerült ellenállás­ba ütközik.

Minderről a fent idézett cikk szerzője nem tud, aminthogy azt sem tudja, hogy az általa felfedezett, új szemléletű irodalomtörténetek bizony korántsem maradtak „visszhangtalanok”, „észrevétlenek”; olyikuk – Kulcsár Sza­bóé – igencsak hangos tiltakozást, másikuk el­ismerést keltett. Kristó Nagy István könyvét pl. az Ezredvég is méltatta tavaly júniusi számá­ban.

S ugye, mit tehet az ember, ha a „bimbózó demokrácia” nevében averbahiánus vádakkal találkozik, a mai kritikusokról kiderül, hogy még ők sem olvassák egymást? Nevet egyet, hogy milyen vicces dolgok vannak. Meg arra gondol, hogy voltaképpen mindez megfelel a ma oly nagy elismeréssel övezett „posztstruk­turalista” szemléletnek, mely szerint a művek annyifélék, ahány „olvasatuk” lehetséges; iste­nem, a szerző ezt olvasta ki a marxista köny­vekből meg a sajtóból, ez az értelmezés is le­hetséges.

És pláne lehetővé teszi – állampolgári jogon – a demokratikus pluralizmus a „nem-olvasa­tot”, azt, hogy valaki ne is vegye kézbe a köny­veket, újságokat, csak nyilatkozzék róluk. Ha van, aki e nyilatkozatokat a nyilvánosság elé bocsátja…

E nevetgélésbe azonban némi keserűség is vegyül. Mert úgy tetszik, igaz ugyan, hogy „ol­vad a hó, tavasz akar lenni”, de azok a bim­bók, rügyek még odébb vannak. A hóolvadás előbb lucskos sarat, tócsákat eredményez.

OLVASÓLÁMPA

ANTAL GÁBOR

Fontosabb művek előhangjaként

Mikes Tamás: Városlakó

Az 54 esztendős Mikes Tamás egyike igen sokoldalú kortársainknak. Regényeket, elbe­széléseket, cikkeket írt és – enyhén szólva – élete is küzdelmesen kalandos volt. Mint költő sem jelentéktelen. (Ha nem is elsősorban po­éta.) Ugyanakkor éppen e szerény terjedelmű verseskötet az, ami elsőnek jelent meg (szá­mos cikke után) nyomtatásban. Nemcsak azt tudni meg ebből, hogy Mikes Tamás „városla­kó”, amelyre bizonyság „a város maga, / mely itt kushad / betonná foszlott álmain, / kikezelt lázadásán, / lebenyirtottan, báván.”, hanem azt is, hogy mai élete állandó találkozás a „teg­nap” sokszor lázas történéseivel, sajátos „futamok”-kal, izgalmas „rétegfelvételek'’-kel. „Gya­núsak a hattyúk – így vall egyik legkifejezőbb versében – hiszen dalukra felfigyeltünk: / no­csak, mi van? / És nem kizárt: / ez csak próba volt!” Mikes Tamásnak egészen kisgyermek kora óta – hiszen 1944-ben volt az egy félzsidó és (ami lényegesebb!) baloldali családban – küzdelmes volt az élete. Mai nyugalmáért – pontosabban: határozottságáért – hosszú éve­ken át keményen kellett megküzdenie.

A magunk részéről feleslegesnek tartjuk a költők „intellektuális” és „érzelmi” szétválasztá­sát, hiszen a poézisben (ha az ér valamit) a gondolat és az érzés egyszerre jelenik meg. Ugyanakkor Mikes – nem állítjuk, hogy különö­sen kimagasló, de megszenvedett és érdekes – költészete úgy tűnik, elsősorban gondolati. Mélyebben kell a versek képei mögé nézni, hogy észrevegyük az érzelmi szenvedést, a fiatal és a már nem fiatal Mikes vágyakozását arra, hogy fellelje nemcsak önmagát, hanem azt is, hogy megnyugodhasson. „Csak szeme­ink fáklyái tüzesednek, / csak titokban hullhat a könny” – írja Fáklyafüst című (1958 és 1989 között írt) rövid versében. Ám, hogy – immár – nyíltan is könnyezhetne, Mikes e helyett inkább harcol. Újságcikkekben, regényekben, előadá­sokban fejezve ki önmaga vágyait és elképze­léseit.

Csak okosan! Ez a címe a kilenc részre osz­tott vékony kötet egyik „fejezetéinek. „Nem vi­tás – írja itt –, a Dolfi hülye volt. / Semmi Har­com! / Semmi KZ! / Néptanítói ötlet / dantei méretekben!” Bár nem állíthatjuk, hogy egy sor tény, ami mostanában történt a világban és Magyarországon is, ne lepte volna meg Mikes Tamást is. (Hiszen számos tegnapi barátság hullott szét mostanában és ugyanakkor tegna­pi félreértések tisztázódtak. – Olyanok, akik gyanakodtak egymásra, az új események ha­tására közelkerültek egymáshoz.) Bár újság­cikkei és egyelőre még meg nem jelent regé­nyei ezt jobban bizonyítják, Mikes versei is azt jelzik, hogy ő azok közé tartozik, akik mindezt már tegnap is sejtették. (Ha nem is tudhatták pontosan!)

Mikes Tamás költeményei más – vélemé­nyünk szerint – fontosabb művek „előhangja­ként” jelentek meg. Ugyanakkor alkalmasak arra, hogy egy értékes személyiséget jelezze­nek a befogadásra alkalmas emberek számá­ra. (Nagy Lajos Társaság)

CSŰRÖS MIKLÓS

A felboncolt szellem

Nagy Attila Kristóf: Szellemi bonctan (Komjáthy Jenő költészetének motívumtörténeti elemzése)

Komjáthyt Babits híres tanulmánya fedeztette föl a közvéleménnyel 1910-ben, melynek már a címe provokálóan hatott. Az irodalom halottal közé sorolta A homályból költőjét, termé­szetesen éppen a tetszhalott életmű fölébresztésének, korszerűsége, aktualitása újratudatosításának célzatával. Korábban a filozófus és irodalmár Palágyi testvérek álltak mellé, Sikabonyi Antal írt róla gyengécske pozitivista élet­rajzot (ez ellen horgad föl Babits). Horváth Já­nos Újabb költészetünk világnézeti válsága címmel tárgyalta Reviczky és Komjáthy költé­szetét, szembeállítva mintegy a nemzeti klasszicizmus ízlésével. Újabban Komlós Aladár, Németh G. Béla, Mezei József, Rába György, a fiatal irodalomtörténész ge­nerációból Eisemann György és Varga Pál foglalkozott vele érdeméhez méltóan. A megélénkülő érdeklődést e sajátos költészet és jelenség iránt fejlődéstörténeti helye, meg az életrajz végzetes romantikája együtt ma­gyarázza. Nagy Attila Kristóf bemutatja ép­pen nem Arany, hanem kisajátítói, epigonjai ellen lázadó prometheuszi szellemét, a Nyugat ás főleg Ady lírájának – egyetlen kötetével is – alighanem legközvetlenebb elődjét, a sértett, küzdő nemes ellenzéki entelIektüelt.

A monografikus pályakép és jellemrajz nem eszményíti hősét, és akkor is tárgyilagos ma­rad, amikor irodalmi, közéleti vagy civil ellenfe­leiről van szó. Komjáthy sérülékeny és sértésre hajlamos jellem volt, képtelen a megalkuvásra, kompromisszumkötésre. Megvetette a hipokrízist, kulcsszavai voltak a dac és a büszkeség, szerette a szembefordulás tagadószavait, akár a kihívó népszerűtlenséget. Nagy Attila Kristóf azonban nem éri be a korát, környezetét jog­gal megtagadó „anarchista” képletével. Költé­szet és filozófia kapcsolatát vizsgálja, egyebek között a neoplatonizmus, Spinoza, Schopen­hauer, a darwinizmus vagy az utópista szocia­lizmus valóságos, máskor belemagyarázásnak minősített hatását, Komjáthy „anarchizmu­sának”, „elitarianizmusának” meghatározott tartalmát és minőségét. Talán túlzás, hogy nincs a magyar, s főként a világirodalomban sem „aki ilyen távolra merészkedett volna az általánosság, a kozmosz, a metafizika birodal­mába, az Abszolútumba”, mint Komjáthy, de az meggyőző értelmezés, hogy az absztrakció túlzása teszi vállalkozását egyedülállóan hero­ikussá, a fonákjáról nézve viszont ugyanez okozza tematikájának és stílusának egyhangú­ságát.

A sok kitűnő megfigyelést és eredeti kutatá­si eredményt halmozó legjobb fejezetek közül is kiemelkedik három. Az Ókori források, ben­ne a fényszimbolika és az angyal-képzet elem­zésével. A lélek börtönében című, valamint a Termékenység-szimbolika és a nő megjelené­si formái a Komjáthy költészetében felbukkanó nő-archetípusok találó osztályozása. Ugyan­csak izgalmasan eredetiek a spiritizmus meg az ezoterikus és hermetikus tanok hatásáról szóló fejezetek. A részletekhez hasonlóan mér­téktartó és pontos az alaposan dokumentált summázó életműértékelés is: „Komjáthy a tervezgetés embere, nem a megvalósításé. Mű­vészi gesztusaiban fontosabb az akarat, mint maga a cselekvés. Vállalt szerepeiből egyet mégis következetesen végigvitt: ő lett a »vihar hírnöke«, s ennek a »viharnak« a neve: Ady Endre.” (Széphalom Könyvműhely)

KÉRI ANDRÁS

Több szóra sem érdemes

Kiszely István: Amerika népei

A közelmúltban jelent meg Amerika népeit be­mutató szakkönyv, melyet szerzője tan­könyvnek szánt, elsősorban egyetemisták, de szakemberek és „minden művelt olvasó” szá­mára is. Hogy mégsem lehet mindezt komo­lyan venni, az az első pillantásra kiderül. Nincs irodalomjegyzéke, hiányoznak a forrásmegjelö­lések és lektor sem látta. Mindehhez tartalmi, szakmai hiányosságok és szemléletbeli torzu­lások társulnak, melyeknek csupán a felsorolá­sa is terjedelmesebb tanulmányt igényelne. Adatai elavultak, táblázatai hiányosak vagy használhatatlanok, s a szövegben – néhány ol­dalnyi távolságra egymástól – számos ellent­mondás található. A néprajzi nevek helyesírása katasztrofális, akárcsak az, ahogy leírja ezeket magyar kiejtés szerint.

Közép-Amerika területéről az ötvenes évek gyarmati múltja tekint ránk, köztük három Dominicával – igaz eltérő írásmóddal –, melyből népeik bemutatásakor már csak kettő marad, de szerzőjük nem veszi észre, hogy mindez egyetlen szigetre vonatkozik. Ugyanakkor ki­hagyja a néprajzi szempontból is kuriózumnak számító, egyetlen mulatt országot, a Dominikai Köztársaságot. Cserébe olyan új „ismeretek­kel” gyarapodhatunk, miszerint: Belize „lakos­ságának összetétele szerint” több, mint fele a (soha nem létezett) „kivándoroltak” illetve „hontalanok” csoportjába tartozik; a mulattok (a zambók helyett) a négerek és az indiánok keveréke; a mexika törzs (valóban) az aztékok elődei voltak, de néhány oldallal később már maxikára változnak, és mint új törzs kezdenek önálló életet élni; Amerika első városának (Cuicuilco helyett) kinevezett Monté Albánt a zapotékok építették, melyet később már a klasszi­kus maja korszak városainak sorában említ Teotihuacán, La Venta és El Tájin társaságában, melyek nemcsak hogy nem tartoztak a maja birodalom fennhatósága alá, még korban is megelőzték azt; a machismo (így: „macsizmo”) Puerto Ricón „elterjedt szokás” (sic!); Hispaniola „hegyvidékes területet” jelent (Kis-Spanyolország helyett); azért szerepel 1949-es adat Dél-Amerika indián őslakosainak számá­ról, mert „azóta sem történt erről átfogó számí­tás”. (Szomorú, ha egy szakkönyv szerzője nem ismeri a szakirodalmat, s ilyet állít. Talán nem kéne ennyire tájékozatlannak tartani a nem szakértő olvasót.)

A példákat szándékosan a szerényebb ter­jedelmet kapó Közép-Amerikából választot­tam. S hogy Északon meg Délen mi lehet? Vé­gezetül konklúzió helyett, a könyv tudományos értékéről mindent eláruló jellemző mozzanat. Dél-Amerika három indián törzséről mindössze ennyit jegyez meg: „homoszexualitásukról is­mertek”, „emberevők”, „nevezetesek szexuális orgiáik”. Aki ilyet ír: dilettáns. (Új Mandátum Ki­adó)

KÖNYVAJÁNLAT

Különös és szép könyv született: Könyv a köl­tészetről. Különössége és szépsége egyaránt Szántó Tibor nevéhez fűződik, aki ez alkalom­mal nemcsak tipográfusa, hanem válogatója is a kötetnek, egyben a kiadó Magyar Bibliofil Társaság főtitkára, nemzetközi hírű könyvmű­vész. Az Emlékezés a Nyugat költőire alcímű verseskötet különössége azonban nemcsak a válogató személyében rejlik, hanem a váloga­tás szempontjából és a megjelentetés alkalom­szerűségében is. „Ezt a könyvet az 1908. janu­ár elsején indult, a huszadik század elején bontakozó magyar »irodalmi forradalom« kor­szakos jelentőségű folyóiratának, a Nyugatnak és a köréje csoportosult, majd az első generá­ció után a folyóirat vezérlő eszméit követő ma élő költőket, kiemelkedően a mai napig alkotó, kilencven esztendős Keresztury Dezsőt ünne­pelve jelentettük meg” – olvashatjuk a könyv­ben. A Nyugatra emlékező előszó Keresztury Dezső tollából származik, aki tanúként írja a magyar irodalom e nagy korszakáról, hogy zseniális egyéniségek, kiváló tudósok, al­kotó politikusok korszaka… úgy éltem át, mint szellemi óriások elkeseredett alkotó küzdel­mét.” Ignotus verse nyitja a kötetbe válogatott művek sorát, s Csoóri Sándoré az utolsó köl­temény: közöttük pedig a magyar irodalom ki­emelkedő alkotóinak Szántó Tibor által leg­szebbnek tartott egy-egy költeménye olvasha­tó. Czoma Lászlónak Szántó Tibor életművét méltató bevezetőjéből azt is megtudhatjuk, hogy a XX. század e nagy könyvművésze, aki nélkül megírhatatlan az évszázad könyvészete, a keszthelyi Helikon Kastélymúzeumnak aján­dékozta könyvekben megtestesülő életművét. Méltán választhatta nemcsak a kötet költőinek, hanem saját alkotóművészetének ars poeticá­jául is az Illyés Gyuláét, mely mottóként áll a versválogatás élén: „Dolgozz, munkálj. / A szép, a jó, a hasznos, / mihelyt elkészül, / az élethez áll. / Minden jó mű egy-egy szabad­ságharcos. / Légy hű magadhoz, / olyanokat alkoss, ne fogja a halál!”

Egy Lexikont nem szokás megrendítő ol­vasmánynak nevezni. 1967-ben indult útjára az Akadémia Kiadó műhelyéből Kenyeres Ágnes főszerkesztésével a Magyar életrajzi lexikon el­ső kötete, melyet 1969-ben követett a máso­dik, s 1981-ben került kiadásra a harmadik, ki­egészítő kötet, melynek anyaggyűjtését 1978. szeptember 30-án zárták le. A magyar történel­met és a legtágabb értelemben vett művelő­déstörténetet átfogó életrajzi lexikon közreadá­sával az volt a kiadó célja, hogy széles körben hozzáférhetővé tegye azoknak a politikusok­nak, tudósoknak, művészeknek az életrajzát, akik történelmünk formálói, a társadalmi, gaz­dasági, politikai és szellemi élet alakítói voltak, és munkásságukkal nevet szereztek maguk­nak. E kiadói szándék a gyakorlatban igazoló­dott, hiszen a mű a szellemi élet nélkülözhetet­len segédeszközévé vált, a nyolcvanas évek elejei újrakiadás is ezt jelezte. Az első három kötet kb. 14 ezer címszava most az új kötet csaknem 4000 szócikkével bővült. Az 1978- 1991 között, vagyis az utóbbi tizenhárom év­ben elhunyt jeles személyiségek rövid élet­rajzával. A szerkesztőség által kortárs kötetnek nevezett, és történelmi szempontból különös jelentőségű időszakot felölelő kötet ezer olda­lon két hasábban négyezer, pár soros szócik­ké vált élet és életmű, kortársainké a közel­múltból, akiket tiszteltünk, ismertünk, vagy leg­alább hallottunk róluk. Sokan mestereink, pél­daképeink, barátaink, hozzátartozóink, de le­het, hogy politikai ellenfeleink, vetélytársaink, ellenségeink voltak. Immár ábécé rendben, bé­kében egymással, a világgal, önmagukkal az ismerős arcok a lapalji kis fényképeken: Abody Béla, Bálint Endre, Dömötör Tekla, Her- mann István, Hervay Gizella, Huszárik Zoltán, Lakatos Gabriella, Kádár János, Öveges Jó­zsef, Pernye András, Ruttkai Éva, Selye János, Szentmihályi János, Tímár Béla, Zita királyné, Zsebők Zoltán. S még négyezren. Megrendítő olvasmány.

„Pilot did not return and is presumet lost.” (A pilóta nem tért vissza, valószínűleg odave­szett.) 1944. július 31-én 15 óra 30-kor a korzi­kai Borgo repülőterén állomásozó amerikai egység parancsnoka ezt a mondatot írta be a naplóba, majd szeptember 8-án kiállították az eltűnési okmányt. Hiábavalónak bizonyult min­den keresés, nem találtak nyomára az eltűnt pilótának. Antoine de Saint-Exupérynek. Az egység menetnaplójába még beírták: „Termé­szetesen mindnyájunk nagy reménye, hogy nemsokára viszontlátjuk; a végzet nem bánhat így egy emberrel, aki 7000 órányi repülőta­pasztalatot szerzett, és aki oly sok súlyos csa­pást kihevert. Lehet, hogy leszállt Svájcban, vagy a szavojai partizántáborokban bújt meg, de ha esetleg fogságba esett, az sem tarthat sokáig.” Haláláról az évtizedek során sokféle elképzelés és szóbeszéd terjedt, még negyven év múltán is jelentkeztek asszonyok, akik a ju­goszláviai Karlovác közelében látták légicsatá­ban és sebesülten. A döntő bizonyíték is elő­került azonban, egy volt német vadászrepülő levele és egy másik német pilóta jelentése ar­ról a lelőtt Lightning típusú repülőgépről, mellyel A kis herceg írója örökre elhagyta a földet. Először 1912-ben, tizenkét éves korá­ban ült repülőgépre egy ismerős szerelő jóvol­tából a nemesi származású francia író, aki egyébként hivatásos repülő volt, postaszolgá­latot, majd futárszolgálatot látott el Dél-Amerikában és Afrikában. A Líbiai sivatagban lezu­hant, öt nap múlva beduinok találtak rá. 1936-ban haditusósításokat küldött Spanyolország­ból, a második világháború alatt pedig a szö­vetségesek oldalán a németek ellen harcolt. Nem tekintette magát hivatásos írónak soha, az irodalmat kedvtelésből művelte, s azokat a dolgokat örökítette meg írásaiban, melyeket maga is átélt. Művei, A déli futárgép, az Éjsza­kai repülés, az Egyedül a felhők felett, Az em­ber földje című regényei is dokumentumjellegűek, önvallomásokkal, elmélkedésekkel, a másokért küzdő, segítőkész, humánus ember dicséretével. A saját illusztrációival még a má­sodik világháború alatt, 1943-ban kiadott, gyermekeknek és felnőtteknek szánt meséje, A kis herceg jelképessé emelt figurái a boldog­ságot, az élet értelmét keresik. Számtalan nyel­ven és kiadásban látott napvilágot e világszer­te kedvelt modern mese, mellyel az író-pilóta eltűnése 50. évfordulóján a Móra Kiadó is tisz­teleg emléke előtt.

„A halhatatlanság esélyeit illetően az embe­rek természetesen nem egyenlőek. Meg kell különböztetnünk az úgynevezett kis halhatat­lanságot, az ember emlékét azok tudatában, akik ismerték (ilyen halhatatlanságról álmodo­zott a morva falu bírója), és a nagy halhatatlan­ságot, amikor olyanok őrzik az ember emlékét, akiket személyesen nem ismert.” Ez az eszmefuttatás Milán Kundera Halhatatlanság című könyvéből való, az Európa Kiadó újdonságá­ból. Az 1927-ben született cseh regény- és drámaíró írói pályáját 1953-ban költőként kezd­te, s a kor irodalmi sematizmusát is bíráló pub­licisztikai tevékenysége miatt 1968 után emig­rációba kényszerült. 1975 óta Párizsban él és alkot. Intellektuális játékossággal megírt műve­it világszerte érdeklődéssel fogadják, több drá­mája nálunk is színpadra került. Könyvei sorra jelentek meg magyarul is az utóbbi években: a Tréfa, Az Élet másutt van, Búcsúkeringő, A re­gény művészete. A Halhatatlanság egészen új mű, 1993-ban adták ki Brno-ban, s Körtvélyessy Klára fordításában máris olvasható ma­gyarul. A több cselekményszálon futó regény az idős Goethe ( most töltötte be hatvanket­tedik évét, és egyetlen foga sincs már.”) és a huszonhat esztendős Bettina von Brentano közötti – a halhatatlanság jegyében fogant – kapcsolatát örökíti meg.

E híres szerelem története a könyv lapjain összefonódik egy mai párizsi család sorsával és az író Kundera életével. A bevezető idézet­ben említett morva bíróról különben azt beszél­ték hogy volt otthon egy nyitott koporsója, és boldog perceiben, amikor szerfelett elége­dett volt önmagával, a koporsóba feküdt, és elképzelte, hogy milyen lesz a temetése. Életé­nek legszebb pillanatai voltak ezek a koporsó­ban töltött ábrándos percek: a halhatatlansá­gában időzött.”

(emmi)