Hideg márciusi szél csapott arcába a Balaton felől, amikor leszállt a vonatról. Az üdülőváros pályaudvara előtti teret felbontották. Parkot létesítenek, szökőkúttal.
Küszködve a széllel, nekivágott a főutcának. Hajtotta a kíváncsiság a ház felé, ahol gyermekkorát töltötte.
Sok régi házat lebontottak, tornyos paloták hivalkodnak helyükön, s csillognak a tavaszi fényben. Tornyokkal ékesítették az új szállodát is, a nyugatiak kedvelik a várszerű építményeket.
Egyik építészeti költemény mögött, rábukkant a megbúvó szerény kis fészekre, s melegség járta át szívét. Szüleivel az első ajtó mögötti lakásban élt. Az ajtót frissen mázolták, a konyhára ablakot vágtak, a tetőzetet is rendbehozták, csak a málló vakolat árulkodik a szegénységről. Az apró tornácon kifeszített kötélen pelenkák száradtak. Fiatalok lakják, gondolta, s tétova mozdulatot tett, hogy bekopogtasson, s megkérje őket, engedjék a falak közé néhány percre, de elbátortalanodott, nem akart alkalmatlankodni, magyarázkodni. Megindult sietve a víztorony felé, hogy majd a temetőből visszatérve a koradélutáni vonatot elérhesse.
A városi fürdő melletti utca egyik palotájának délinövényekkel zsúfolt télikertjében két fürdőruhás férfi és egy vöröshajú nő kártyázott. Az asztal ezüstvödréből pezsgősüveg nyaka nyúlt ki. Rejtett csövekből vizet permeteztek a levélzetre, Áttetsző pára lebegett a zöld hajtások felett. Percnyi káprázatnak tetszett minden. Valahol a növények hátterében fürdőmedence lehetett, tiszta kellemes langyos vízzel
Elfáradt, mire a temetőhöz ért, ballábában az ér sajogni kezdett. A drótrácsos kapun nyomtatott szövegű nagy fehér kartonpapír virított. Megállt előtte, betűzgette.
FELSZÓLÍTOM A HOZZÁTARTOZÓKAT. HOGY A 25 ÉVES BÉRLETI DÍJ LEJÁRTA UTÁN ÚJÍTSÁK MEG ÚJABB 25 ÉVRE SÍRBÉRLEMÉNYÜKET. AMENNYIBEN NEM TESZIK, TÖRVÉNYESEN BIZTOSÍTOTT JOGOMNÁL FOGVA, KÜLÖN FELSZÓLÍTÁS NÉLKÜL INTÉZKEDEM A MARADVÁNYOK ELTÁVOLÍTÁSÁRÓL, S A SÍRT ÚJ BÉRLŐNEK ADOM EL.
SZABÓ JÓZSEF
Temetőtulajdonos
Mintha megütötték volna. Először nem akart hinni a szemének. Még egyszer figyelmesen elolvasta a szöveget, aztán számolni kezdett. Jövő tavasszal lesz huszonöt éve, hogy édesanyját eltemették. Három év múlva édesapja is meghalt. Egymás mellett pihennek a sírban. Nézte a vakító papírt, összemosódtak a betűk, eleredt a könnye.
Ólmos lábakkal botorkált a temetőt átszelő széles sétányon. Középen, a ravatalozó sátortetős épülete mellett egy Mazda állt, jobboldali ajtaját nyitva felejtették.
A temető mindkét oldalát szélesítették. Kimetélték a bokrokat, egyengették a földet. Az ásókkal, lapátokkal, vermelőkkel dolgozó munkások közül kivált a szürkenadrágos, finom bőrdzsekit viselő, negyvenes, enyhén őszülő, elhízott úr, s megindult a Mazda felé.
Talán ő a temetőtulajdonos, gondolta, és a gépkocsi elé állt, Az úr végigpásztázta tekintetével kopott ballonját, szoknyáját, s megakadt szeme a repedtbőrű, rég: női csizmákon.
– Szabó úrhoz van szerencsém?
– Mit óhajt, kérem?
Megint elhomályosult a szeme az előtóduló könny miatt, Szabó úr arca óriás, lila masszává változott néhány pillanatra.
– Olvastam az üzenetét, Szabó úr. Szüleim itt nyugszanak ebben a temetőben. Jövőre lejár a bérleményem. Nagyon szegény vagyok. Tízezer forint nyugdíjból tengődöm. Ha az önkormányzat nem segítene, éhenhalnék… Nekem arra is gyűjtenem kell, hogy ide zarándokolhassak… Könyörüljön a szüléimén. Hadd nyugodjanak békében.
– Ebbe a temetőbe sok pénzt fektettem – sziszegte a kellemetlen hang a lila arcból. – Ha a magához hasonlókon megesne a szívem, tönkremennék. Én ebből az elhanyagolt temetőből gyönyörű sírkertet varázsolok. Méltó lesz városunk polgáraihoz.
Nagyot csattant az ajtó. Hallani lehetett a motor halk duruzsolását. A munkások kalapot emeltek távozó kenyéradójuknak.
Megszégyenülten indult a sírhoz. Rátette az olcsó műanyagkoszorút. Huszonnégy évvel ezelőtt, amikor ezen a napon temették az édesanyját, még mellette állt a férje s vigasztalta. Amióta megözvegyült, nincs kivel megosztani a fájdalmakat. Öregen, betegen, magányosan él. Retteg a holnapoktól.
Örök nyugovóra tértél – mondta a plébános, amikor anyját temették. De pénz nélkül örök nyugalom sem lehet, mert a szegények kiűzettetnek a sírból, gondolta, s szemét megint ellepték a könnyek.
Acélpillantásával szegte át a mécsvilágnál
az orgyilkos tekintetét, s az tőrét elhajítva,
a kopár hálókamrából hanyatt-homlok menekült.
Tudta, hogy a megfutott merénylő kezébe a tőrt
az Orseolo adta, Péter, s más idegen urak,
és dehogyis az, akit majd gyanúba vesznek ezzel,
a vérrokon, a csöndes, jó és hű Vazul, ó dehogy,
hisz ősi juss szerint a trón amúgyis reá várna.
Ámde ébren töltött-töprengett, nehéz éje után
aztán mégsem a velencei szemét tolatta ki,
hanem az alkalmon kapva, a hétszer ártatlanét,
mivel azt is tudván tudta, művét csakis Péterre
bízhatja; Vazullal – aki az maradt, mi volt, pogány –
elvész a mű; az állam, és véle veszne ekképpen
az ország, a nép, a magyar. Örökre s nyomtalanul.
Campo dei Fiore, 1600. február 19.
Mikor elvitték kordén a tűzhalálba
S odakötözték a szálfához a máglyán
Ügyet se vetve a tapsonc csőcselékre
Legvégül egyszer még magába tekintett
Nem Istennel, magával volt számadása
Talált-e bűnt lelkében? Csakis bűnt talált
Kevély gúnyt s megvetést a dögletes dogmák
Konok megrögzöttséget a kételkedés
Meg nem bocsátást a tudós tudatlanok
Kérlelhetetlenséget a hatalmasok
S parázsló gyűlöletet a dúsak iránt
Megbókélten várta a fölcsapó lángot
A festő, Paj Lu épp hetvenéves lett,
és meghívta magához barátait
s mindazokat, kik műveit tisztelték.
Mikor a házában mind összegyűltek,
kitekercselte előttük utolsó
festményét, melyen egy sziklás hegyormon
álló templomhoz fölfele kanyargó
ösvény volt látható. „Vérbeli Paj-mű!” –
iáltottak fel mind az egybegyűltek.
Ám ő barátságosan zsörtölődve
egy ott, helyben költött versével felelt:
„Mint világában rejtezik az Isten,
a művész is hasonló mód teremtsen.”
Azzal rálépett hirtelen a maga
festette kövecses, keskeny ösvényre,
s döbbent barátai szeme láttára
fürge léptekkel útnak eredt rajta,
s egyre kisebbedve, a kanyaroknál
vissza-visszapillantva és kis selyem
fövegét nyájasan meg-meglengetve,
a szakállas, törékeny, kicsi alak
már föl is kaptatott a hegytetőre,
kitárta ott a szentély tág kapuját,
még egy végső istenhozzádot intett,
s eltűnt barátai elől örökre.
Pókhálók a szeme körül.
Fáradt és gyanakvó mosoly,
keserűn tiszta tekintet
s érdes-erős kézszorítás.
Feledhetetlen éveket,
a városszéli telepet,
kiskamaszkorom idézi,
És az elorzott szép reményt.
Hogy meghaltál, apám, az éppoly lehetetlen
Mint hogy nincsenek többé az égen csillagok
És nincsenek többé az égen csillagok
A Nyugati pályaudvaron a hetvenes évek elején még álltak gőzmozdonyok is, igaz hogy kiállítva a külsőbb vágányokra, mintegy jelezve a fejlődés kiszorító mechanizmusát. Ezek a gőzmozdonyok olyanok voltak, mint a Közlekedési Múzeumban látható fekete vasmasinák. Csak míg amott ünnepi lakkozásukkal életszerűtlennek tetszettek, itt a pályaudvar perifériáján bár, de mégis eleven mozgalmasságukban, füstös horkanásaikkal beletartoztak a tájegységbe.
Örültem volna, ha ilyen pöfékelő jószágra szállunk fel, s nem az akkor korszerű dízelmotoros vonatra. Ám ha nem is azon utaztunk, azért csak alaposan megszemléltem, s tulajdonképpen akkor értettem meg, miért rajzolnak nekem a felnőttek mindig kacskaringós, bodor füstfelhővel vonatot.
Különben is jó lett volna a pályaudvar egész nyüzsgését alaposan végigélvezni, de az utazáshoz, az állomáshoz hozzátartozik a sietés, a kavargás, az izgatott készenlét, az indulás és érkezés állandó és ellentett dinamikája.
Mama fogta a szatyrot és az én kezemet, papa a bőröndöt, és kereste a kocsi számot. Pali nagypapához készültünk Szegedre. Én különösen unokatestvéremre, Zsófira voltam kíváncsi, akit személyesen nem ismertem, de már több levelet küldtünk egymásnak. A leveleket, még írástudatlanok lévén, színes ceruzával telefirkált lapok helyettesítették.
Zsófi csecsemő- és óvódáskori képeit éppúgy őriztük a fiókunkban, mint ők az enyémeket. így hát képről már képet alkothattunk egymásról. Pali nagypapát és Ica nagymamát többször láttam Pesten, de arcuk mégis elmosódott. Az idős emberek különben is egyformák; minden öreg bácsi olyan, mint a nagypapa, és minden öreg néni, mint a nagymama. Akkor még azt sem értettem, miért van nagyszülőkből ilyen bőség, ha mamából és papából csak egy van. Azt meg végképp nem értettem, hogy Ica nagymama nem vérszerinti nagymama, csak Pali nagypapa második felesége, míg mama a nagypapa első feleségétől származó lánya. Ezzel persze nem is terheltek, mert így kiderült volna, hogy Zsófi nem igazi unokatestvér, hanem Ica nagymama első házasságából származó lányának, Editnek a kislánya. Bonyolult. Én Edit nénit csupán Zsófi anyukájának tekintettem, de ahhoz, hogy Zsófi édes unokatestvérem, ahhoz ragaszkodtam. Ha már nincs testvérem, mint oly sok gyereknek az óvodában, akkor legalább unokatestvérem legyen, mert az majdnem ugyanaz.
Azt viszont éreztem, hogy utazásunk csak engem hoz ilyen boldog izgalomba. Mama szomorúbb, papa csöndesebb, mint máskor, és nekem szépen elmagyarázzák, hogy jól kell viselkedni, mert Pali nagypapa beteg, adjak sok puszit neki, és ne mondjam, hogy süni az arca, ha nincs megborotválkozva, mert bizony klinikán fekszik.
A vonaton a mama megmutatta a fülkékben nyugodtan ülő kisfiúkat, akik nem hajolnak ki az ablakon, nem térdelnek fel az ülésre, nem kérdezik percenként, hogy Szegeden vagyunk-e. Valóban voltak ilyen kisfiúk, csendben vajaskenyeret ettek vagy bámulták a búzamezőket. Én a papa és mama között fészkelődtem, majd szomjas lettem, és elindultunk a kocsisorokon át, a mozgó, rázkódó, csattogó vasakon keresztül. Mama oldalazva és mentegetőzve kért helyet számunkra, bevitt a büfékocsiba, felültetett egy magasított székre, ős a fejek fölött átemelve elém tett egy pohár szénsavas narancslét. Csak pár kortyot ittam belőle, mert csípte a nyelvem, mama a fejét csóválta, aztán bevitt a vécébe, hogy egy füst alatt azt is elintézzük.
A fülkében a szemben ülő házaspár kissé neheztelve húzta összébb a térdét. Sokallták a kimászkálásomat és a szüleim türelmét. Amikor a szegedi pályaudvaron kis piros kötött szoknyájában megláttam Zsófit, amint egy babát szorít magához, tüstént azonosítani próbáltam a fiókban levő fényképekkel, de valahogy másnak tetszett. Kettőnk közül én voltam a hevesebb és gátlástalanabb, már akkor nagyon szerettem kislányokat csókolgatni, így Zsófit is legrajongóbb csókjaimmal üdvözöltem.
– Szia! – mondtam, s ez akkoriban korra és nemre való tekintet nélkül a legtömörebb bizalmas köszöntés volt. De ebbe a „sziá”-ba belevittem minden lelkesült várakozásomat, minden felszabadult jókedvemet. Zsófi nem válaszolt, csak nézett komoly, barna szemmel, egyik kezével az anyjába kapaszkodott, a másikkal a babáját szorongatta.
A felnőtteket nem igen néztem meg, tudtam, hogy gyerekek nem járhatnak nélkülük, tehát szükséges tartozékok. Edit néni mamát karolta át, István bácsi a Volkswagenhez ment, és berakta a csomagokat. Az állomás előtt egy konflis állt, alighanem az utolsó. Ez még a gőzmozdonynál is múzeumibb látvány volt. De sajnos ebbe éppúgy nem szánhattunk be, mint a pöfékelő gőzösbe. A kis narancssárga Volkswagenben nehezen helyezkedtünk el, Zsófi továbbra is hallgatag maradt, nem akarta a babáját megmutatni, hiába kínáltam fel érte az új matchboxomat.
A Kárász utcában nagy sötét lakás fogadott, legalábbis így maradt meg az emlékezetemben. Lehúzott redőnyök, széles üvegajtók, furcsa, nagy, sötét bútorok. A fotelokba bele lehetett mászni, akár egy hajóba, de nem örültek neki. Zsófi szobája tele volt játékkal, úgy éreztem magam, mintha egy játékboltba szabadultam volna be. A felnőttek a kanapéra ültek, és gyönyörködtek bennünk. Zsófinak azonnal megjött a hangja, mihelyt a babakocsijához nyúltam, és amikor a biciklijét is kipróbáltam, élénk tiltakozásba kezdett. Engem ez cseppet sem zavart, de Ica nagymama és Edit néni sietve felpattantak igazságtevő szolgálatra. Előkerült még egy kocsi, egy roller, és rengeteg játék nyuszi, kutya, elefánt. Jellegzetes felnőtt logikával úgy gondolták, hogy mennél több játék van, annál könnyebben megosztozunk.
Bevallom, cseppet sem voltam lovagias Zsófival szemben, és harciasán téptem ki mindent a kezéből, amit megtagadott tőlem. Ő pedig egyre többet tagadott meg, mert mohó féktelenségem felébresztette benne a tulajdonosi bizalmatlanságot, az óvást, a felháborodást. Én az óvodában a köztulajdon szabad élvezője voltam, s belémpumpálták a ne légy irigy kötelező érvényű parancsolatát. Valójában persze irigy voltam, de hamar átláttam, hogy csak csere és kompromisszum útján juthatok a másik játékszeréhez. S mivel a magamét hamar meguntam, az új kedvéért könnyen túladtam rajta. Zsófi éppenolyan egyke volt, mint én, de nem járt óvodába, a közösség „irgalmatlanságát” nem ismerte, játékainak korlátlan birtokosa volt.
Persze e hangos huzakodást mi természetesnek, csaknem barátságunk megalapozójának tekintettük. Sőt, Zsófi kényeskedésében a játékféltésen túl, már volt valami igazi nőies vonzástaszítás játék, felelet az én szilaj birtoksértésemre. Ica nagymama a piros kanapén nem így látta. A két édesen játszó unoka együttese helyett sírás, kiabálás verte fel a házat. „Hát ezért vártátok úgy egymást? Hát így örültök egymásnak?” Leplezetlen volt a csalódás. Edit néni sürgött-forgott, hol Pali nagypapáról beszélt, hol a balatoni utazásról, hot kávét hozott süteménnyel. István bácsi besüppedt a nagymintás vászonnal behúzott fotelbe, és nézte a tévét. Mama nem rendszabályozott, vendég volt. Ez adta az ötletet.
– A vendégnek mindent oda kell adni, tudd megl – kiáltottam Zsófi felé a már annyiszor hallott szöveget. – A vendég mindennel játszhat!
Végre egyszer én voltam a vendég, s nem az én kezemből csavarják ki a kisautót, hogy add oda szépen, ő a vendég. A vendégjogot a végsőkig kiélvezve garázdálkodtam a lakásban. Később már nem attól féltek, hogy civakodunk Zsófival, hanem, hogy fiús vadságaimba belerántom, hogy vagányságaimat eltanulja.
Ebédnél külön asztalkánál ettünk, és egymás tányérjába raktuk át a falatokat. Imádtam a zöldborsót, de hogy Zsófi nem szerette, így én is félrelöktem. Nagy ívbe köptük a cseresznyemagot, és szalmaszállal bugyborékokat kavarva szívtuk a szörpöt. Hangos bolondozásainkra megbocsátó, rosszalló mosoly érkezett a felnőtt asztal felől. Papa evett a leglassabban, István bácsi a legtöbbet és leghallgatagabban. Ica nagymama félkézzel már mosogatott is, mama és Edit néni félrevonultak.
Pali nagypapa képe ott függött a falon. Még fiatal korában ábrázolta a festmény, fekete, dús hajjal, vékonykeretes szemüveggel. Nem ismertem meg.
– A nagyapám! – mondta kicsit éneklőn elnyújtott hangon Zsófi, és felkúszott egy székre, hogy megcsókolja a képet. A családi visszásság csak most érintett meg, hiszen tulajdonképpen az az én nagypapám, akármilyen ismeretlennek is találom. Zsófi a nagypapámat is kizárólagosan akarja birtokolni, akárcsak a játékokat. Valahogy úgy gondoltam, a festmény legyen az övé, a klinikai nagypapa pedig az enyém, de nem szóltam. Utóvégre a nagypapán csak nem fogunk összeveszni!
Mielőtt bevittek volna a klinikára, vagyis a klinika kertjébe, városnézőbe mentünk. Mama minden utcában, minden szoborról mesélt valamit a gyerekkoráról, arról, hogy itt játszott, amikor ilyen idős volt, mint én, hogy a Dóm téren este nyolckor a kakukkos óra körül kijöttek a törpék, és a köveken begyes galambok tipegtek. Hogy ide járt iskolába, itt volt a Suhajda cukrászda, hogy a híd alatt hetivásárkor libákat árultak, és az akkori Tisza Lajos körúton végig piacoltak, sokszoknyás asszonyok ültek, agyagcserépben szilvalekvárt árultak, hogy a korzón csak pénzért lehetett leülni, és a Színházban volt a balettvizsgája.
Mama hatéves kora után került el Szegedről. Alig egy évvel volt idősebb, mint én, és mennyi emléke van! De azt is éreztem, hogy mama szinte erővel csiholja ki magából ezeket az emlékeket, mintha illenék a hely sugallatára valamennyit összeszedni, mintha most, hogy a nagybeteg nagypapához megyünk, valamiféle számvetéssel tartozna. A mama búcsúzik – ezt így nem tudtam megfogalmazni, de éreztem. Ugyan mi elérzékenyülni való van a házakon, utcákon, tereken? Mamát kislánynak elképzelni, amint ugróiskoiát játszik a Móra parkban, vagy táskát lóbálva fagylaltot eszik, szintén nehéz. Mamát csak sokkal később tudtam kislánynak elképzelni, amikor éveink már jobban összeugrottak. Különben is az emlékeket nem lehet átörökíteni, egy gyerek a jelenben él, számára csak a ma tágítható. Az emlékek közül kizárólag a kakukkos óra érdekelt, mely még akkor is ott volt a szabadtéri színpad felett, de már a törpék nem sétáltak körbe este nyolckor. Talán, ha kijönnek a törpék, jobban megérzek valamit anyám gyerekkorából. De a törpék nem jöttek ki, így olybá tűnt, mintha sosem lettek volna.
Szerettem volna megnézni a Fogadalmi templomot, mert templomban még sosem voltam, és a vele kapcsolatos hallomások felcsigázták a képzeletemet. Karácsony előtt az óvodában sok szó esett karácsonyfáról, kisjézusról, templomról – vitatkoztunk, hogy ki hozza az ajándékot. Mama és papa valahogy úgy beszéltek a templomról, mint egy múzeumról, ahol képek meg padok vannak, és csendben kell maradni. Ez nem volt túl vonzó, de nem egészen hittem. Mit csinálnak a templomban? És mit csinálnak a toronyban? Hogy kell oda felmenni? És miért szokott a templomban esküvő lenni? Múzeumban nincs esküvő! Mama megígérte, hogy bevisz a templomba, de a Fogadalmi zárva volt, így hát bementünk a mögötte levő kis szerb templomba. Még kép se igen volt, három forintot adtunk személyenként a papnak, és megnéztük a műemléket. Színes függönyök, ablakok, gyertyák, gyertyatartók, más nem igen. Vajon hol a karácsonyfa?
– Hát ilyen egy templom – mondta a mama.
A szabadtéri játékok lévén nyár eleje, még nem kezdődtek meg, csak az előkészületek folytak. A színpadon még lehetett szaladgálni, a reflektorokat szerelték, a színpadteret tervezték, oldalt egy kis asztalosbódéban fúrták, fűrészelték a díszleteket. Mama élvezettel járt a forgácsok között, a színpad világa még így, statu nascendi, is hatalmába kerítette.
– Tudod, mikor kicsi voltam, nem engedtek be, csak oldalról lehetett bekukucskálni a félreállított díszletek közül – mondta hamiskásan, mintha csak most is ott leskelődne.
Én akkor még csak cirkuszban és bábszínházban voltam, a Dóm tér boltíves foglalatában elhelyezett hatalmas színpad, emelt, üres széksoraival nem indított meg különösképpen. Sokkal jobban érdekelt a megáradt Tisza, az egyetlen látható konkrétum ebből az egész elmesélt gyerekkorból.
A Tisza 1974-ben impozánsan nagy volt. Állítólag hetvenegyben még félelmetesebben áradt, de nekem így is csodásnak tűnt. A kőkorlátra dróthálót szereltek, s csak azok kockáin keresztül nézhettem a megduzzadt vizet. A rakpart lépcsői, a villanypóznák vízben álltak, felfelé, a Maros torok felé mély árkot ástak az új védőgát számára. A Tiszát azóta is csak ilyen kinyújtózott állapotban tudom elképzelni. Meleg, párás, monszunos szél fújt, kis sárga buborékokat kavart a víz szélén, és én kavicsokat dobáltam a halak szájába.
Papával a klinikákért lekaszált térségében várakoztunk míg mama felment Pali nagypapához. 4 kert több klinika-tömböt kötött össze, s mint mindenütt abban az időben, itt is építkezés folyt.
Állványok, daruk, csillék, bódék és félmeztelenre vetkezett építőmunkások között lebegtek a szélben a szétnyílt orvosi köpenyek. Az épületekből orvosságok és vegyszerek szagát hozta a szél, és az alagsorból a kísérletre szánt kutyák jellegzetes tompa vonyítása hallatszott. Belém markolt ez a vonyítás, pedig azt sem tudtam, mik azok a kísérleti kutyák, de magára maradt fájdalmat éreztem benne, panaszt és tehetetlenséget, mely eggyéforrt a klinika egész légkörével.
Papa egy ideig játszadozott velem, aztán újságot olvasott, én a gyepet kaszáló öregembert néztem, mert a kaszálást nagyon érdekesnek találtam. Az öreg barázdált arcán verejték csillogott, ritmikusan és fáradtan hajlott a szintén görbehátú szerszám nyomába. Fölemelte a karját, megtörölte homlokát, és átlépett a lekaszált fűcsomón. Figyelmesen néztem, és tekintetünk találkozott. Mély, átható, csaknem szigorú volt ez a tekintet, mintha nem is rám, hanem rajtam keresztül, mögém nézne. A kaszáló emberről Pali nagypapa jutott eszembe. A kasza jelképét még nem ismertem, az asszociáció konkrét volt. Olyannyira, hogy amikor visszatértünk a szegedi lakásba, a festmény arca helyett a kaszáló öregembert láttam. Talán azért is, mert arra nem mondhatja Zsófi, hogy a nagypapája.
Mama egyedül jött vissza, azzal, hogy üljünk le a klinika előtti padon, az közelebb van a bejárathoz, oda hozza Pali nagypapát. Csakhamar megjelent a lépcsőn, mama óvatosan lépkedve, karját nagypapa könyöke alá téve, s mellette Pali nagypapa apró csosszanásokkal, mosolyogva. Szemmel láthatólag tartani akarta magát, leplezni a betegséget, s azzal a vidám könnyedséggel, mely hajdan bizonyára sajátja volt, odakiáltott felénk.
– Szervusztok, édeseim!
A hang azonban megbicsaklott, s érdes rekedtséggel ért fülünkhöz, a mosoly is csak széthúzta a ráncokat a sárgás, fonnyadt arcon, és a mozdulat, ahogy belénk kapaszkodott, inkább segélykérő volt.
– Hát ilyen nagyfiú lett az én unokám! Mutasd magad, gyönyörűm!
Én pedig mutattam magam és puszit is adtam a sárgás, puha, borostás arcra, és nem mondtam, hogy süni, hogy szúrós. Ez a roskatag öregember is éppolyan idegennek tetszett, mint a festmény-nagypapa. Mama leültette nagypapát, és engem maguk közé vettek. Nagybeteggel mindig feszeng az ember, mintha két szemközti padról beszélgetnének. A nagybeteg magán hord egy jegyet, amitől az egészséges irtózik, de nem meri bevallani magának, és meghatottságával fojtja el. Mama tekintetében sok minden volt, amikor nagypapára nézett: félelem, zavar, szeretet, iszony, igyekvés. Valójában sosem fűzte szoros kapcsolat az apjához, hamar elszakadt tőle, mert a válás után anyja nevelte. Kétségbeesése a klinikai padon talán nem is a szeretett szülő elvesztésének szólt, hanem annak, hogy nincs több lehetőség. Hogy valamit elmulasztottak az évtizedek folyamán, és nincs mód pótolni. Ugyanakkor – ezt éreztem görcsös erőfeszítésén – szeretne most utólag mindent megteremteni, mindent jóvátenni. Hogy kinek és mi volt jóvátenni valója, ezt nem tudhatom, hogy nagypapa apró kézsimításaiban hála, megbánás vagy búcsúzkodás volt-e, azt se lehet utólag rekonstruálni. Ki tudja, mit érez egy öregember, amikor utoljára ül együtt a padon a lányával, vejével és unokájával. E három ember csak formálisan létezett számára. A lánya régmúlt ifjúságát idézte, a vejéhez csak távoli rokonszenv fűzte, az unokája lényegében egy idegen kisfiú volt. Mégis, szemlátomást igyekezett tudatosítani magában, hogy ezek az ő hozzátartozói.
Betegségéről Edit néni mesélt mamának, tőle hallottam a májzsugor latin nevét: cirrhosis. Ez a ciróka szóra emlékeztetett, s így nem hatott olyan félelmetesnek. Különben nagypapa sem hatott félelmetesnek, mert nem nyögött, nem voltak fájdalmai, mert lassú aszalódását nem volt módom nyomonkövetni, s mert a gyermeki tudat számára a halál voltaképpen felfoghatatlan.
Virágot szedtem nagypapának, önkéntelen gesztusként, de inkább unaloműzésből. Papa fényképezett bennünket. Csak úgy félfüllel hallottam nagypapa kérdését.
– Mondd, és anyád meghalt? Nem is tudtam róla.
– Igen, már két éve, de nem szenvedett, nem is volt magánál – mondta mama szinte mentegetőzve, mintegy a halál jelentőségét csökkentve. Pedig nagypapa nem az első nagymamát féltette utólag a haláltusa fájdalmaitól, hanem, a lám mindenki elment – gondolatsor végére érkezett. Sosem említette első nagymamát, sosem kérdezett róla, de most az emlékezés mélyvizei felkavarodtak. Valahol az innen és túl hajszálfinom mezsgyéjén újból találkoztak.
A fülledt, meleg szél végigborzolta a füvet, és meghajlította a százszorszépeket, melyeket csokorba gyűjtöttem. Oda akartam adni nagypapának, de aztán meggondoltam magam.
– Hazaviszem, majd otthon vízbe teszem neked, jó?
– Jól van, életem, vidd csak haza – mondta nagypapa engedékenyen, és megsimogatta a fejemet. Mindmáig szégyellem ezt a pillanatot. Hogy még azt a kis százszorszép-csokrot sem adtam oda, hogy még ennyit sem hagytam neki magamból. Éreztem, hogy bántja, de az is lehet, hogy csak ma érzem így.
Amikor mama kezébe adta a kis meggybefőttes tálkát, nagypapa keze reszketett. Nehezen emelte szájához a kanalat, s a meggylé a köntösére csöppent. Riadtan néztem a világos köntösön a vérfoltnak tetsző vörös pöttyöt. Vért már vettek az ujjamból, a vér ismerős és ijesztő volt. Akkor döbbentem rá, hogy elveszítem a nagypapát.
Mama visszakísérte a szobájába. Kis és nagykapuk csukódtak. Először a nehezen járó klinika kapu, aztán egy csapóajtó, majd a lift surrogó üvegajtaja nyelte el alakjukat. Milyen sok ajtón kell bemenni a halálhoz!
Elindultunk hazafelé, izzadt ujjaim közt a lekókadt százszorszépekkel. Mama visszanézett az épületre, és mintha ez lenne a leglényegesebb, betűzni kezdte a homlokzat felírását: Mille modis morimur mortales, nascimur uno. Sunt hominum morbi miile, sed una salus.
Otthon vad csatározásba kezdtünk Zsófival egy piros táska miatt, s aztán készülődtünk hazafelé. Ismét a narancssárga Volkswagen a hallgatag István bácsival, Ica nagymama könnyes sóhajai, pályaudvar, vonatkeresés, búcsúzkodás. Edit néni megígérte mamának, hogy mindennap írni fog, papa felrakta a bőröndöt, és odaálltunk az ablakhoz, hogy utolsó percig lássuk egymást. Zsófit fölemelték, és én a nyitott ablakon át jobbról, balról megcsókoltam, hálásan a mégiscsak odaadott piros táskáért. Zsófi puha kis szájjal szintén cuppantott egyet. Mindenki integetett, István bácsi hagyta abba legelőször, és megindult néhány lépéssel a többiek előtt. Aztán Ica nagymama Edit nénire roskadva, végül Zsófi egy utolsó puszidobással.
– Holnap is gyere! – kiáltotta a gyermeki időtlenség bájával, és hangja beleveszett a vonat nekilóduló zakatolásába.
– Jövök! Holnap is jövök! – integettem a táskával, de már csak a Fogadalmi templom tornyait láthattam.
Tedd téglaszappanodat
szívedre, falazd magadat
a mocsárba, s mondd, hogy
többet nem hazudsz. Várj,
– fagyos tekintet álarc-hullám –
aranyöntőkhöz hasonlóan,
egyujjas azbesztkesztyűs hallal
tartja kézbe a napot a folyó.
Légy az, akivel hazugságot,
hitványságot lepleznek.
Már nem bűnre torzul, békától
púposodik kígyó az almafán.
Álmok tiszta szavát lopjuk
az est füzeinek oltalmába.
Bűnöktől szabadult kísértet:
ezüstkaréjú hold úszik felénk,
s újra fényesednek a rozsdás
csillagok. Sűrű szövésű tegnapok
vásznait kutatjuk, s emlékek
résein a hazavezető szálakat.
Olvastam egy ismeretlen költő versét a XXI. századból.
A tengerfenéken költötte, ahol köztudomásúlag
igen nagy a sötétség és a nedvességtartalom,
továbbá nincs papír, se írószer,
írni tehát fölöttébb nehéz,
kiváltképpen olyan egyénnek, aki még meg sem született.
Nem is írásban kommunikált a szóbanforgó költő,
hanem empátia útján,
számítva az olvasó beleérző hajlamára.
Nem volt a versében se rím, se mérték, se ritmus:
ilyesmivel bajlódni
kinek van odalenn hangulata.
És hogy a vers miről szólt?
Az inkább a sorok között volt olvasható,
illetve lett volna minden bizonnyal, ha vannak sorok,
de hogyan lehetnének sorok ott, ahol szavak sincsenek?
Mostoha körülményei folytán a költő
a semmit írta semmi-kézzel a semmibe,
önzetlenül, kétségbeesetten, figyelmeztető célzattal.
Inge ujjával megtörölte izzadó homlokát, komótosan kivette apám zsebéből a dóznit, sodort két csámpás cigarettát, meggyújtotta mindkettőt és egymás után beleszippantott mind a kettőbe. Ránézett hol az egyikre, hol a másikra, és bizonytalanul átnyújtotta az egyiket apámnak.
Apám is abbahagyta az ásást, ránézett a cigarettára, két ujja közé csípte, mint valami férget, és anélkül, hogy beleszívott volna, ránézett Drégusra.
Drégus nagy élvezettel fújta a füstöt, és hosszan nézett utána, ahogy az beleolvadt az ég kékjébe.
– Mit csináljak vele – kérdezte apám Drégus felé nyújtva a tölcsércigarettát –, melyik végét vegyem a számba?
– A vékonyabbikat – mondta, rá sem nézve apámra, de szája sarkában megjelent az a fanyarnak is mondható mosoly, amelyet apám olyan nagyon szeretett elsőszülött fiában. Ő is elmosolyodott, ránézett megint a csámpás cigarettára, vékonyabbik végén apró kis parázs izzott.
– Soha nem fogod megtanulni a normális cigarettasodrást – mondta, és leejtette a féregcigarettát a földre. Elővette zsebéből a dóznit, és olyan pompás cigarettát sodort egy kézzel, hogy akár a bíró is elfogadhatta volna.
Drégus le nem vette a szemét apám kezéről, még cigarettájáról is megfeledkezett.
– Látod? – mutatta fel apám a kész cigarettát – Így kell csinálni.
– Ezt még soha nem mutattad – mondta Drégus csodálattal telt hangon. – Megtanítod? – kérdezte végül, amikor már apám meggyújtotta és beleszívott a csodacigarettába.
– Ezt? – kérdezte vissza apám. – Még a kétkezeset sem tudod.
– Az más. Ezt biztos megtanulom.
– Na majd meglátjuk. De most gyerünk, dobáljuk ki az agyagot, mert soha nem készülünk el vele.
– Dobjuk még? – kérdezte Drégus, felnézve a kiásott agyagkupacra.
– Hát még három szekérre való sem igen van.
– Akkor meg feláshatjuk az egész udvart, ha innen akarjuk kitermelni az egészet.
– Fel a fejedet. Majd jó mélyre megyünk. Annál jobb az agyag, minél mélyebbről szedjük.
Ekkor csikordult meg Drégus ásója alatt a fazék.
„Hűm, mi a fene lehet ez?” – gondolta, és le akart hajolni, hogy közelebbről megvizsgálja, de apám észrevette, és mielőtt hozzányúlhatott volna a fazékhoz, rászólt:
– Gyere el onnan – mondta azon a különleges hangon, amit csak akkor hallatott, ha valamilyen veszély fenyegetett bennünket, gyermekeket. Most Drégus sem ellenkezett mint máskor, szó nélkül hátrább lépett és apám tekintetét kereste szemével, de apám nem nézett rá.
– Menj, dobj a lovak elé valamit! – mondta, és közelebb lépett a fazékhoz.
Drégus kiugrott a derékig érő gödörből, és átszaladt Dunduékhoz. Benézett az ablakon, de Dundu még aludt. Tudta, csak azt akarja apám, hogy elmenjen, ilyenkor már nem szokás a lovaknak enni adni. De ha az lett volna, akkor sem lett volna mit. Azért benézett az istállóba, hogy húzza az időt, amíg apám elrendezi a fazekat. így is elég hamar visszatért a gödörhöz. Apám a trágyadomb kert felőli oldalán szöszmötölt. Drégus körbenézett, leugrott a gödörbe, és kezdte dobálni a földet. Sejtette, miről van szó, de igazán nem tudta. A kíváncsiság nem hagyta békén. Sok minden eszébe jutott. Előbb arra gondolt, valami régi, titkos dolgot ásott el apám. Igen, az biztos, hogy titkos, de mi ez a titok? Talán nagyanyám egyik kígyós fazeka? Ezt a gondolatot hamar elhessegette magától, mivel tudta, hogy nagyanyám nem fazékban, hanem kannában szokta eltemetni a kígyót. Ha az lenne, akkor ő tudna róla, hiszen ő meg Dundu szokták megfogni a kígyót, ők szokták eltemetni.
Amikor sikerül egy-egy ilyen kígyót találni valahol a gödrök körül, akkor nagyanyám mindig izgatott lázba jön. Rögtön keres egy rossz, de nem lyukas kannát, és abba beleteteti a kígyót, és lefedi a kanna száját. Utána hozat vagy két liter ecetet, de addig, amíg megérkezik az ecet, előszedi rejtett zacskóit, csomagjait, és sorba mindegyikből rászór a kígyóra egy-egy csipetnyit abból, amit bennük tart. Hol összetört szárított virgáport, hol egy darab gyökeret, vagy éppen azt a ragacsos, kenőcsforma valamit. Aztán mikor megérkezik az ecet, azt mind ráönti a megfűszerezett kígyóra. Egy rongydarabbal jól leköti a kanna száját, és máris el lehet ásni. Azt mondja nagyanyám – gondolta Drégus –, hét évig nem szabad elővenni a kannát, mert akkor nem használ semmit. De hét év után a sok gyógyító növény, meg a kígyó úgy szétmállik együtt az ecettel, hogy sűrű, barnás lé lesz belőle. Az a lé a legjobb gyógyszer a reumás lábakra, vállakra, meg minden hasogató, fájó csontra.
Az a legérdekesebb, amikor nagyanyám nem talál kannát, és egy befőttes üvegben csinálja meg a kígyóorvosságot. Akkor mindent lehet látni az üvegen keresztül.
Amikor az ecetet ráönti a kígyóra az úgy siklik, tekerőzik, mint a hascsikarásos kutya. Aztán a végén teljesen kinyúlik.
Sok mindenre gondolt még Drégus, de egyik kitalációja sem tetszett neki igazán.
Biztos köldökzsinór, hasított bele a gondolat. De ha az, akkor miért pont ide ássuk a gödröt? – gondolta tovább. Apámnak tudnia kell, melyik gyereknek hova ássa el a köldökzsinórját. Azért bízzák ezt a munkát mindig az apákra, mióta világ a világ. Vagy elfelejtette volna?
– Te drága szent isten! – gondolta Drégus. Mi lesz velem, ha véletlenül saját köldökzsinóromat ástuk ki?
Gyöngyözni kezdett a homloka. Eszébe jutott, hogy mi minden baja származhat abból, hogy előkerült a fazeka. Még az is megtörténhet velem, hogy rám omlik a gödör. Vagy ahogy dobom föl a földet, a földdel együtt lecsúszik az ásó is a nyélről, és visszaesik egyenesen a fejemre. Az ásó megállt a kezében. Lassan felkapaszkodott a gödör peremére, ás nézte apámat, de semmi nem látszott a trágyadombtól.
– Hé, az enyém?
– Mi? – kérdezte apám.
– Hát az.
– A tiéd? Már rég szétrohadt fazekastul – mondta apám.
Ez igaz, gondolta Drégus, és visszacsúszott a gödörbe, most már megnyugodva. Megragadta az ásót, és elkezdte dobálni az anyagot, mint egy megőrült kotrógép.
Észre sem vette, hogy felmásztam a kidobált földhányás tetejére.
A nap magasan fenn járt az égen. Éppen ott lógott a kert végében álló szilvafa csúcsán, amikor felébredtem. Keményre szorított két öklömmel dörzsöltem ki szememből az álmot, majd hirtelen lefordultam az alacsony dikóról, nem érte el lábam a földet.
Ordítoztam, de ettől semmi nem változott meg. Egy ideig bírtam tartani magam, de egyszer elfogyott minden a kezem ügyéből, amiben megkapaszkodhattam volna. Nagyot csattanva találkoztam a földdel. Gyorsan térdre fordultam, két tenyeremet nekifeszítettem a földnek és aló, ki az udvarra.
Az udvar kihalt, csendes volt. Már éppen bömbölni kezdtem volna, amikor észrevettem az udvar közepén a rozsdás vasdarabot. Az alakja olyan volt, mint egy nyeletlen késnek. Valójában egy késhez hasonló, vastag, piszkos-vörös rozsdabarna volt. Odamásztam, felvettem és verni kezdtem vele a földet. Minél erősebben ütöm a földhöz, annál jobban vékonyodott a rozsdás vas, annál jobban pattogott le róla a rozsda. Dirr-durr, ütöttem, vertem, amíg olyan vékony nem lett, hogy már valóban hasonlított egy igazi késhez.
Belefáradtam az egyhangú ütögetésbe. Kezdtem közelebbről vizsgálni új játékomat. Nézegettem, jobbra, balra forgattam a kezemben, amikor valami különös hangra lettem figyelmes. A kert felől jött. Mély, zuhanó hang volt, mintha valakik egymás után ugrálnának le a földre. Kezdtem keresni a hang gazdáját. Az öreg diófa mögött, ahol tegnap már zöld porcsin szőnyeg takarta be a föld meztelenségét, most egy óriási nagy domb emelkedett. Gyorsan odakúsztam a domb lábához. Próbáltam felkapaszkodni rá, de nem sikerült. Mindig visszagurultam róla. Láttam, hogy a domb tetejéről fel-felugrik valami nagyobb kupac, aztán visszahull. Késemet bevettem a számba, hogy jobban kapaszkodhassak. Nekiindultam megint a dombnak. Na végre, gondoltam, fenn vagyok. A domb túlsó oldalán egy hatalmas nagy gödör tátotta óriásira a száját. A gödör fenekén meg mintha Drégus fejét láttam volna. Előrehajoltam, hogy jobban lássak. Drégus éppen akkor dobta fel az ásóján fekvő földet. Megláttam az arcát. Úgy megörültem neki, hogy hozzá akartam repülni. Két kezemet kitártam és elrúgtam magam a dombtól. Sú-ú-ú-ú, repültem le a gödörbe. Ahogy földet értem, beleszaladt a kés a számba, átszakította szájpadlásomat, felment egészen az orromba.
– Jaj, apám! – ordított fel Drégus. – Lüttek a gyereknek.
– Ne hanyatt tartsd, te szerencsétlen! – kiáltott rá apám. – Megfojtod a saját vérében!
Ekkor már Drégus is tudta, kinek a köldökzsinórját ásta ki.
Túl korán jöttem. Érzik: senki sincs
a padsorokban, erre vall a csend.
Ha itt lennének, ott fönn, a hegyen,
vagy itt alant, a bűzölgő mocsár
ülésein, hallanám őket. Szó,
szitok, zsivaj, csoszogás, röhej,
ülés előtti készülés a harcra.
S pár csúszó-mászó biztosított volna
arról, hogy ő a Forradalomé,
övé szíve, a lelke, s élete.
Túl korán jöttem, a hőség előtt,
bár hőség van most reggel, este is,
Hőség Hava: reggeltől estig az van,
sőt, éjjel is, olyankor még sűrűbben.
Párizs nem alszik, liheg fulladozva.
Túl korán jöttem… De lehet túl korán
kelni, jönni a szabadság ügyében?
Túl korán, akár tévedésből is?
S a Forradalom ügyében lehet?
Ki ébredhet a Honért túl korán?
Lehet miatta túl későn feküdni?
Aligha. Nyugodt lélekkel alig.
Aligha. Lassan majd csak összejönnek,
mintha mozogna ott is valaki,
de ki? Szemüvegem! Reggel, rémlik, még
itt volt bal zsebemben, hol mindig hordom,
s most nincs. Se ott. Se itt. Iszonytató.
Hogy ezt otthon feledtem ily napon,
vagy elvesztettem, mindegy, félvakon
kell a dühödt tőrükkel szembeszállnom,
miket kifentek, s nem ok nélkül, tudom…
De nincs. Se ott, se itt. Irtózatos!
Beszédem? Megvan. Orrommal szántom végig
minden sorát, amit este írtam,
s föl se nézhetek: ki sápad tőle el,
vagy vicsorog dühödten, arra várva,
ő lesz-e az, kit néven nevezek
mint árulót, mérsékeltet vagy zsarnok
titkos lakáját, ki szívében lakáj,
talpnyaló, s a forradalmi mázon
átüt színe: királyfehér. Fehér!
Nem jönnek? Senki? Ennyivel korábban
értem ide? Vagy ők alusznak hosszan?
Meglátjuk. Látjuk? Karomat kinyújtom,
s ujjam se látom. Öt van. Ezt tudom.
Csakhogy nem látom. Sok mindent tudok,
s nem látom mégsem azt, hol érném tetten
őket, mikor cselt szőnek ellenemre,
s aranyat mernek mohó markaikkal.
Ez kellett nékem mára, még ez is.
Szemüveg nélkül tappogni vakon,
hat hét után a végső pillanatban.
Saint-Just, te vagy? Nem szól, nincs itt tehát.
Couthon, te vagy? Még Couthon sincsen itt.
Léptek kopognak mégis. Kik ezek?
Kik járkálnak itt láthatatlanul?
A végső pillanatban, mondom.
Elszakadt az idő pókfonálként,
tegnap s ma közt nincs híd, csak szakadék van,
és nincs, aki a hidat újra verje,
nincs út, nincs híd, s a jövő merre van?
Előre, előre! Az is merre van most?
Hol a jövő a hiénák között?
A Forradalmat tovább! Megdermedt,
mondja Saint-Just. Megdermedt. Vagyis nincsen.
A forradalmat tovább! Hová? Kivel?
A népben megszakadt a lélek.
Megszakadt. A szabadságból mi jutott neki?
Éhség, halál, nyomorúság naponta.
Az egyenlők csak jöttek, egyre jöttek.
Az egyenlők fejére felugorva
megmutatták: egyenlőség van most már,
a dúsgazdag s az éhező között
nincs is különbség semmi. Pár arany,
pár száz vagy százezer. Ez egyenlőség?
Torz törvények, rossz kormányok alatt
az egyenlőség fája így növekszik
túl vékonyra, s az első szél kidönti.
Forradalmat forradalom nélkül!
Sokan kívánják. De hát ezt lehet?
Több győzelem: több buktató az úton…
Győztünk. Minek tovább? Ez nem elég?
Elrémítő elgondolkodni arról,
ha közelebb, mért távolabb a cél.
Köztársaság, szabadság és erény.
Győzött az erény egyszer s mindörökre?
Kérdezni, tudva: válasz erre nincs.
A világ változott. De eléggé, igen?
Nem kellene tovább változnia?
Kellene. Nagyon. Napról-napra jobban.
Ha a szabadság új győzelmet arat most,
új összeesküvők készülnek arra rögvest,
hogy a győzelmet gyorsan eltapossák.
Szabadság, Egyenlőség, Testvériség:
szép jelszó, sokan adták érte éltük.
Szabadság, Egyenlőség, Tulajdon:
a gazdagoktól ennyi várható ma.
Arisztokraták helyett bankárok, ügynökök,
mohó harácsolók ültek a nép nyakára.
Alig öt év alatt.
Vagyis: nekik csináltunk forradalmat.
A Köz javáért? Nem. Nekik. Nekik!
S zavarjuk őket most már, míg vagyunk.
Franciaország vérrel öntözött
földjén most mocsok, gaz és szenny virul.
Fél-ájult, döbbent szívvel mellkasunkban,
iszonyatos még kimondani is:
hiába volt vér, ínség, áldozat, ha
bűn, vétek, gazság győzelmeskedik
Szabadság, Egyenlőség, Erény helyett.
Letargia, fásultság. Kedvszegetten
görgetjük napról-napra dolgaink.
De nem lehet bármeddig. Árulás már,
ha hallgatunk az igazság felől,
miközben gazok marka fojtogatja.
Csak elmondhassam azt, mi fojtogat?
Reményt lophatnék tompa fényű szembe.
Nincs mitől félnem. Biztosan tudom:
a halál csupán a halhatatlanságnak kezdete.
Csak épp nehéz fölállni most a székről,
de kell: a terem megtelt, zsivajognak,
és fényesebb lett, minden ablakon
betűz a Nap. És minden ablakon
külön Nap süt be, mintha lámpion,
tucatnyi függne fenn, hogy fény legyen,
s fénnyel serkentsék fel a Forradalmat
félálmából, s ha serken, van remény!
És jókor jött a fény: kicsinykét jobban
látok, mint látnék szemüvegtelen.
Hát, szólok. Polgártársak!
Fessenek mások vonzó képeket
elébetek, én nem teszem, hanem
igazságokról szólok, hasznosakról,
melyek úgylehet, kellemetlenek,
sőt kínosak, sőt megriasztanak
némelyeket, kik titkon titkolóznak.
Piszkos ügyekről szólok, semmi kétség,
melyek végül a hazát romba döntik…
S magamról is beszélnem kell, mivel
nyilvánvalóan üldözött vagyok,
s vannak, nem túl kevesen, akik
szívembe döfött tőrrel a hazát,
s köztársaságunk kívánják ledöfni,
vagy más módon eltenni láb alól.
Más módon: hitszegben, aljasul.
Elveink ellen szót se szóltak eddig,
csak lezüllesztették őket, porba, le.
Dicsérték a Köztársaságot, közben
sarat dobáltak védelmezőire.
Nem átkozták a Forradalmat, ámde
meggyalázták naponta tetteikkel.
Kicsodák? Nézzék, ott az ablakon
most lép be Danton s többi cinkosa,
a mérsékeltek klikkje, engedékeny
népség az arisztokratákkal szemben,
engedékeny, elnéz bűnük fölött,
a néppel szemben annál szigorúbb.
Nem árnyak ők, kik sírból visszajárnak,
itt laknak ők igazán, kebletekben.
Nekik s nektek köszönhető a helyzet:
megrendült haza s Köztársaság, amelyre
mindegyik sarkon gyilkos tőre vár.
Ezenfelül, s ez nem kisebb veszély,
és rémület még rágondolni is,
s még szörnyűbb, mégis ki kell mondani:
Mitőlünk félnek most a honfiak!
Tőlünk! Kik nem másért: értük vagyunk,
és életünk nélkülük mit sem érne!
S tőlünk félnek, rettegnek, iszonyodnak!
Nincs bennem semmi kétség afelől,
hogy rejtett tőr ez forradalmunk ellen,
a Köztársaság ellen, ellenünk,
A kezet, mely e tőrt markolja, megneveztem.
Börtönbe zárták ellenségeink
a hazafiak százát, ezreit,
miközben ránk mutatnak: azok tették, azok!
Míg mindenütt bűn után szimatolnak,
hogy, kit lehet, börtönbe vessenek,
rémisztővé teszik a Forradalmat!
S aztán, jól végzett dolguk örömével,
tivornyáznak, dőzsölnek éjszakánként.
Mindennapos kis összeesküvésük,
az árulás, hitszegés mindennapos.
Kiirtani hazánk barátait:
ez céljuk. Terjed terror, rágalom,
ártatlanokra csapnak aljas ügynökök,
szegényeket lopnak meg sötét pénzügyekkel,
s míg öldösik a reményt és hitet,
hitvány ujjukkal titkon rám mutatnak.
Rettegés tárgyává tesznek azok szemében,
akikre életemet tettem holtomig.
Van aljasság, gonosztett ehhez fogható?
Minden ízükben romlott emberek
véreskezűnek hívnak, mert háborút
folytattunk e föld elnyomói ellen!
Humánusak úgy lennénk eszerint, ha
kiirtanánk a népet és hazát.
Diktátor, diktatúra, alattomban
mondják, súgják, suttogják, selypegik.
S mágikus hatása van ez átkos szónak:
hiteltelenné tesz kormányzatot,
Köztársaságot zsarnoksággá zülleszt,
s e diktatúra neve: Robespierrel
Zsarnoknak hívnak engem: Robespierre-t!
Ha az volnék, a lábaim előtt
csúszkálnának, s egy marék aranyért
saját anyjukat húznák ki a sírból,
hogy újból visszalökjék, s rája köpjenek.
Mellesleg szólva, e rágalmak miatt
a Közjóléti Bizottság küszöbét
hat hét óra egyszer sem léptem át.
Nem voltam diktátor hat héten keresztül.
S a terror csökkent? Kevesebb áldozat ment
a vérpadra vagy börtön mélyire?
Nem! Az áldozatok száma duplájára nőtt.
Vagy még annál is többre.
Nyilvánvaló: ezt mind én tettem, én,
miközben szobám mélyén tépelődtem.
Erről most ennyit.
Nicsak, Desmoulins!
Ablakon-járó lettél hát te is?
Danton már itt van, előbb érkezett.
Desmoulins, téged én szerettelek,
kár volt neked, hogy tollad árulásra
használtad, bizony, kár volt neked!
Bocsássátok meg e kis kitérőt
polgártársak, de máris folytatom.
Ki vagyok én, ezt kérdezem most nyíltan.
Ki vagyok én, kit sárral kennek össze?
A Szabadság rabszolgája,
a Köztársaság mártírja, urak!
Bűneik áldozata és egyben ellensége,
kérlelhetetlenül és mindig: ez vagyok.
Vannak itt tiszták: térdig véresen,
honfiak vérétől véres két kezük
s arisztokratáknak megbocsátanak!
S ha ártatlanok segélyért esdekelnek,
reám mutatnak: Robespierre akarja,
mi nem tehetünk semmit, bár tehetnénk!
A nemeseknek azt mondják: Robespierre
küld halálba. A népnek: Robespierre
túlságosan kegyes a nemesekhez.
Elítéltek, ti szerencsétlenek:
nem látjátok, hogy Robespierre tehet
minderről? Ő parancsolta így.
És így és így tovább.
Már-már elrémülök: egy ilyen szörnyeteg
tetőtől talpig, és ez én vagyok.
Vagy Messiás? Még rosszabb: hihetetlen.
Egy félbolond vénasszony fecsegését
terjesztik Párizs-szerte súgva-búgva,
Catherine Théot azt mondja: Isten anyja
s a Messiás nem más, mint Robespierre.
Kiseprűzik az észt, ha betéved az ajtón.
Mindamellett sietve hozzáfűzik:
íme, bajaid oka Robespierre.
Ha nincsen többé, boldog leszel, szabad!
Nem Chaumette, nem Fouché!
És nem, ti többiek!
Nem örökké tartó álom a halál!
Polgárok, véssétek le az összes sírkövekről,
mert kétségbe ejt ma minden nyomorultat,
gyászfátylat húz az élet lényegére,
s véssétek helyébe maradandón:
a halál a halhatatlanságnak kezdete!
Értettétek? Nem hallok semmi zúgást!
Biztonságot a népnek! De ellenségei
egy perc nyugtot, se békét ne leljenek!
Nép, emlékezz rá, hogy a gazemberek
bandája ott lappang soraid között,
s arra készül, hogy végleg elveszejtsen.
Egyszerre téged, és a Forradalmat!
A Köztársaságot, s téged, véle együtt!
Emlékezz rá, te nép:
ha a Köztársaságban az igazságnak nincsen
végső, teljes hatalma, és ha
az igazság az nem jelenti egyben
az egyenlőséget, s véle a hazát:
a szabadság üres szólam s az marad!
Hol nem igazságosság vezérel minden tettet:
a nép csak láncait cserélte ki,
s más lánccal sorsa ugyanaz maradt.
Ébredj fel, nép! Gazembereknek
hordája szívja véred cseppjeit!
Emlékezz rá: rabszolga léssz különben!
Emlékezz rá: halál vagy győzelem…
.................................................................................
Mi ez? Mi ez? Hisz senki sincsen itt.
Nem is volt? Elment? Lázálom gyötört?
A fények is, az ablakok, napok
hová lettek? Hová ily hirtelen?
Imént Nap fénylett minden ablakon,
egy ismeretlen kéz most leakasztja
valamennyit az ablakok elől,
és így sötét lesz. Sötét, félhomály.
Sötétben jössz, szabadság kardja, Saint-Just.
Sötétben jössz Couthon, s te is, öcsém.
Nem látok semmit! Jöttök végre már?
Gyújtsatok fáklyát! Fáklyát gyújtsatok!
Mikor Penrose meghalt, a semmiben korpuszkulárisán alig történt átrendeződés. A halálból hiányzik az az érdekes, ami az előttjéről és a túljáról kihívóan ölelgeti. Penrose sokat szenvedett. Sok mindennel próbálkozott, ahogy nem is ez volt az eredeti neve, és ahogy nem az volt a valódi neve – különben ez veszélyes, rendkívül veszélyes dolog. Penrose sokat szenvedett, éjjelente, álmában fogait csikorgatta, mígnem egy reggel megtántorodva ébredt rájuk. Nem tudott enni, mivel nem tudott rágni – az egyszerű estebédek így félelmetes gyorsasággal burjánzottak el körülötte. Az utolsó hajnalon Penrose még úgy számolta, valahol megvan; mindenféle szikár szidalmazásokkal összefogta testét, s az is eszébe ötlött, mintha mindez már történt volna, és mintha mindez még a továbbiakra is történni cihelődne, ráadásul most, éppen most is pontosan, halálos pontossággal ez; vagyis összefoglalva, mintha mindez mindig jelen volna, ami Penrose-ban menthetetlen furcsa érzést állított elő, a mérhetetlenben való különös feloldódásét, amiből szorosan következőleg kiviláglott, személye mennyire függetleníthető, vagyis, hogy teljesen szabad kezet kapott; amennyiben ezt így értelmezhetjük. Penrose nem volt ebben biztos.
Penrose sokat szenvedett, s arra gondolt, rossz dolgokat fog művelni. Aztán az jutott eszébe, ő már tulajdonképpen művelt rossz dolgokat, ezért helyesebb ezt úgy elgondolni, hogy nagyon rossz dolgokat fog művelni. Ó, milyen nehéz és milyen könnyű. Bemenni a színházba, vagy színházat építeni magad köré…
Se vége, se hossza – gondolta Penrose, majd: aminek nincs vége, annak nem is lehet hossza, a végtelen nem hosszmérték – és itt tudta, hogy a végtelent nem lehet elképzelni („Kihajolni veszélyes és tilos!” helyett „Kihajolni lehetetlen és tilos!”), de ő, ahogy mindig külön utakon járt, mégis megérezte, és igenis, itt le kell szögeznünk, hogy
Penrose ettől az érzéstől
egyáltalán nem szenvedett, ő
valami egészen mástól valóban
szenvedett, de ez a valami
egészen más volt; és most itt
azt is le kell szögeznünk, hogy
Penrose-nak a szenvedését a
végtelennek ez az érzése csöp-
pet sem sem enyhítette, fikarcnyit
sem kurtította,
vagyis, ha a szögezéseket egymás mellé állítjuk, elmondhatjuk, Penrose sokat szenvedett, és a sok, ennél az érzésnél, nem változott – végül tehát csak annyi maradt: Nincsen vége.
Később még következtetett abból, hogy a végtelent érzékileg bemérte; a tudatnak olyan tudása volt ez, amely nem játszott a nyelvvel és a nyelvből ágaskodó filozófiákkal – ezeket a valamiket aztán különös, félelmetes, szép, továbbá időszakos és esetleges lepedőknek gondolta, a segítségükkel.
Ebbe a billegő valóságszonátába huppant bele egy apró kis őszi tücsök. Átszökdécselt Penrose nappaliján, és csendesen megült a komód alatt. Ne felejtsük el, még hallani fogunk róla!
Penrose sokat szenvedett. A fájdalom játszott a testével. Penrose nem értette, a körülötte sétálgatók miért tartják a fájdalmat értelmetlennek, mikor minden egyebet az értelem ágyában pihegőnek találnak. A fájdalom a legkevésbé oktalan dolgok közé tartozik, még akkor is, ha az okot nem ismered meg, nem köszönsz neki és lehajtott fejje! tovasomfordálsz. Pentroos arra gondolt, idővel állattá válik, buzgó állattá, amely ha nem is oktalan, de öntudatlanul szenved; olyannyira kínlódott és olyannyira előrehaladt a fájdalom megszokásának – egyébként győzelmesen hosszú – útján.
Nem leszek soha nyugdíjas. Nem. Sohamár. Pentroos fázott. Remegett a ülepe. És, és ha mégis olyanná válók, mint egy nyugdíjas? Aki verekszik az utcán, sipítva szidalmazza a gyermekeket, s már semmi szükségét nem érzi, hogy mosakodjék? Pentroos félt. A szenvedés nyugdíjassá ítélhet! Hitetlenné és gátlástalanná. Pentroos, aki korábban elvből nem adott át ülőhelyet a trolibuszon, figyelmessé lett; öreg kurvákkal beszélgetett, koravén nénikék kosarát cipelte, gyermekeket kapott el a lendülő fehér botok elől.
Egyik legutolsó álmában kinn feküdt az ügetőpálya zöld lankáin, mozdulatlanul, az oldalán; egy akadályt helyettesített. Vidáman közeledtek a versenyzők, ez egy vidám verseny volt. Lovassági gesztus – gondolta Pentroos, ahogy sorban, erőlködés nélkül átugrattak fölötte.
Ki lehet zseni, s ki nem? Zseni bárki lehet, ellenben bárki nem lehet nem zseni. Pentroos felnézett egy magas ház homlokzatára, a tetejére, aztán magasabbra, és még magasabbra; érezte, hogy nagyon régen nem nézett ilyen magasra.
Pentroosnak a szerelem állapotából is volt része, ami nála valóban állapot volt, mivel nem konkretizálódott személyre, és ez lassacskán, továbbá hovatovább úgy értelmeződött, hogy Pentroos képtelen a szeretetre (mint olyanra). Pedig a szeretet és a szerelem Óperenciás tengerek és üveghegyek által elkülönülő felekirályságok, távolról tükrözik egymás homályos képét, elkápráztatva a világ vándorait, megfricskázva a lelkek kartográfusait.
Pentroos sokat szenvedett, gyötrődve, kínlódva, fájdalmasan, kellemetlenül; mindig a pillanat pellengérén gubbasztva, mikor a szenvedésnek van ideje. Pentroos rettegett tőle, hogy megőrül, ám miután rájött, hogy megörült, még jobban rettegett tőle, hogy magához térítik. Félt az ablakon legördülő vízcsepptől, a régi, álantik bútorok ropogásától, lépcsőn járva a fokok elvétésétől, de még jobban rettegett a napsütéstől, az ismeretlen szavaktól és a pontosan járó óráktól.
Ez már akkoriban volt, mikor Pentroos álmaiban folyamatossá vált halála. Valami eszeveszett buta véletlen kapcsán kezébe került Ponczius naplója, lábvizet csinált, törülköző, só, szivacs. Poncziust szörnyű kétségek feszítették; a kiszolgáltatott hivatalnok, ember és valaki, emberből lett valaki, valaki, aki ember; tehát egy ember, akit a döntéshelyzet és általában a felelősség felőröl. Elemészti magát, pedig még az sem mondható el róla, hogy humanista volna, s a jő és rossz ideája-démonja küzdene benne. A nem-megfelelő pozícióba felsodródott ember, aki az előző, alacsonyabb beosztásában feltűnően megállta helyét, ezért hát kinevezték helytartónak, alkirálynak – ahelyett, hogy meghagyták volna ott, ahol eredményességét tekintve valóban ő volt a megfelelő ember a megfelelő szegmenten. Szép dologi Pentroos sajnálta Poncziust, szimpátiája elnyújtózott érte és magába fogadta. A hatalom, mint organizmus, mint hivatal roppant rugalmatlan valami. Ponczius naplója átnedvesedett és meghullámosodott az állandó gőzben. Pentroos félálomban hosszan beszélgetett Poncziussal, majd mikor vigasztaló szavaik elfogytak (mint márciusban az utolsó hófoltok), gyengéden feltámogatta, a fához segítette és keresztre feszítette a helytartót.
Amikor Penqurs meghalt, minden ilyesmi dolgokkal felhagyott.
Hiszen Penqurs sokat szenvedett. Nem értek véget a nappalok, nem értek véget az éjszakák, egyetlen nappá reménytelenedéit az élet. Lehetett volna hétfő, csütörtök, akár vasárnap. Valóban, lehetett volna szerda is. Elveszett az idő gyógyulása.
Penqurs dallamosan mondogatta magában: kisebbségben vagyok életem alakításában. Néha már szinte énekelt. „Elővettek? Tűrhetetlen. Beleestem a túlzásba? A Vétkes Névadó!” És így tovább. Trallala!
Aki hallott róla, hogy Penqurs mennyit szenved, elsápadt, keresztet vetett és hazatérve némán sírt. Mások összeszorított ajkakkal, szétesett tekintettel egy közeli talponállóba döcögtek, s magukba erőszakoltak két, ha alkonyodott három kevertet. Talán csak a gyermektelen anyák hittek. Hogy miben? Ők biztos nem mondják meg. Nincs kompromisszum. Penhors ezt tudta.
Az utolsó hajnalon Penhors még úgy számolta, valahol megvan; mindenféle szikár szidalmazásokkal összefogta testét, felidézett egy fénytörő, talán-nem-is-volt délelőttöt, s elindult. Kiment és ajtót nyitott. A gázóra-leolvasó belépett.
– Gázóra-leolvasás.
– Tessék csak.
– Phü, de jó meleg van itt. Hol is van… Hol a gázórája?
– Itt, csak rálógnak a kabátok. Mindjárt elveszem. Rossz helyen van a fogas.
– Igen, megvan…
– Megkínálhatom egy kis…? Félszáraz furmint.
– Érdekes. Ez az óra nem mutat semmit… Teljesen nullán van!
– Teljesen nullán. Nem lep meg.
Ez volt az a pillanat, amikor a zeneművész kimászott a komód alól és felszökkent a konyha- asztalra. Felszökkent és várakozva nézett a két idomtalan találmányra.
– Jé, egy tücsök!
– Már egy napja hallom a motoszkálást, de…
– Ez aztán a szerencse! Novemberben tücsök költözött a lakásába! Ez a kis állatka megjelölte az asztalát. Micsoda szerencsés flótás!
„Micsoda szerencsés flótás!” A gázóra-leolvasó hangja még ott visszhangzott a konyhában, pedig már elment, eltűnt – bizony, mintha itt sem lett volna.
Penclown megrázta magát, visszament a nappaliba és leült.
Kevéssel ezután aztán megtörtént; feje oldalra billent, ajkai szétnyíltak, és valami könyörtelen könyörületességgel lebunkózta az álomtalan álom.
Wittgensteinnek,
br. Eötvös Józsefnek
A beszéddel mire mégy?
Jobb lesz, ha mutogatnál.
Mért mondunk mismás szavakat?
Egyformább az, aki hallgatag.
Most pszt! Most ennyi.
Legyünk kis karthaúziak.
(Tiszteletem br. Eötvös Józsi bácsinak!)
Professzor úr, engedje el a bokámat.
– Imádlak, Annamária, imádom a bokádat, a térdedet, az egész mindenséget…
– Vigyázzon, a beteg már levetkőzött.
– Legfeljebb megfázik.
– Minden áthallatszik a fülkébe.
– Hadd hallja az egész világ. Annamária!…
– Jó, akkor váljon el attól a dögtől.
– Annamária, tudod, Annamária… Inkább elviszlek Párizsba, elviszlek Taorminába…
– Vigyázzon, kopognak!
A röntgenszobába benyitott Zsuzsa nővér.
– A professzor asszony kéreti a professzor urat.
Kovács Bobby ijedtében felkapott egy röntgenfelvételt és berohant a felesége szobájába. Emma asszony mind a száz kilójával az íróasztal mögött ült. Csak úgy sugárzott róla a nyájasság és az elégedettség.
Ó, hogy ez nem tud combnyaktörést kapni – gondolta az elkeseredett férj. – Itt feküdhetne összeszögelve négy hónapig azalatt én Annamáriával… Ez a malacképű szörnyeteg, aki naponta kétszázszor elcsicsergi barátnőnek, ismerősnek, ismeretlennek, rádióriporternek, kongresszusi szervezőnek, hogy milyen boldog és szerencsés, mert nincs a világon nagyszerűbb, mint két tudós házassága, akik nem féltékenyek egymásra, akik segítik egymást. Mert, ugye, most is meg lehet beszélni ezt a nyílt törést és úgy lehet mutogatni a tejüvegre akasztott felvételt, hogy közben ciróka-maróka meg lehet simogatni egymás ujját, mert huszonhárom évi házasság után is kívánják egymás testét.
Jaj, Bobbynak viszont az a véleménye, hogy nincs nagyobb szerencsétlenség, mint két tudós házassága. Egymáshoz láncolt gályarabok, sziámi ikrek. Az egyetemen ez még olyan vicces volt. Emma már akkor is kicsit gömbölyű volt, és puha és kedves, és jó volt fogdosni. De ki gondolta volna, hogy ilyen hájmalac lesz belőle? És mindig veled akarok lenni, és mindig együtt, na de komolyan, egy életen át? Más házasságban férj, feleség megy a maga dolgára. Nyolc órát ha látják egymást. Itt huszonnégy órából huszonnégyet. Vagyis házaséveik számát hárommal kell szorozni. Huszonhárom éves házasság – hatvankilenc év. Több, mint kétszer a harmincéves háború. És hol van még a westfáliai béke?
– Csak emiatt a törés miatt szeretnék veled konzultálni – mondta Emma asszony. Naponta húszszor akart vele konzultálni, mert le nem ment a nyakáról, mert fontoskodni akart.
Egyáltalán nem volt mit nézni ezen a nyílt törésen. Szétment a lábszár, mint egy esernyő. A szilánkok átfúrták a bőrt. Minden reggel együtt ébredni, együtt inni az undok langyos kávét, eltűrni, hogy Emma asszony kenje meg a kiflijét és csurgasson rá mézet, minden reggel toporogni az előszobában, amíg őnagysága felken még egy kis krémet, és nem találja a kesztyűjét, és minden reggel együtt menni a kórházba és együtt értekezni és együtt ülni az ebédlőben a mindennap ugyanolyan ízű leves, rágós sült és hideg krumpli mellett, és minden délután együtt inni Zsuzsa nővér lötty kávéját, és esténként az étkezőkonyhában enni a melegszendvicset, mert Emma asszony azalatt is együtt akar lenni, amíg a grillbe behelyezi a kenyérszeleteket, hétfőn, kedden és szerdán sajttal meg sonkával, csütörtökön és pénteken virslivel. Szombaton a sógoréknál vacsorázunk, mert szombaton bridzsparti van. Vasárnap az anyóséknál, mert Emma meg akarja osztani papával, mamával a boldogságot. Mindig együtt, kongresszuson együtt és nyaralni együtt. És ha ő azt mondja, hogy átszaladok drágám a kari könyvtárba, meg kell néznem valamit a Lancef-ben, akkor Emma asszony ugrik: szerelmem, megyek veled.
– Reménytelen – mondta félhangosan.
– Úgy gondolod? Azt hittem, meg lehet operálni.
Úristen! Még az hiányzik, hogy magában beszéljen. Bele fog őrülni.
Éjszaka azt álmodta, hogy Annamáriával Párizsban van. Éjszaka, álmában meg tudott szökni a hájmalactól. Éjszaka felriadt és nézett a sötétbe és töprengett és gyötrődött és álmodozott. Elválni nem lehet, szakmai botrány… a villalakás, a BMW, nem. Szökni kellene, csak egy vakációra. Az átkosban nem volt útlevele, nem volt pénze. Most a párák nagy részét eldugta a malac elől. Pláne azt, amit devizában kapott. De Emmának is van útlevele és pénze… Aludjunk, holnap is van nap, holnap is lesz kövér feleség, tökfőzelék az üzemi étkezőben, törött csontok, és a sötétben Annamária bokája. Esetleg feljebb. A fene megette a világot.
A csoda váratlanul jött. A csoda egy légitársaság prospektusa volt. Angol szöveggel, franciával, japánnal, orosszal, héberrel, portugállal és arabbal. Az arab szöveg nyilván ugyanaz volt, mint a többi. Biztonság, luxus, kényelem, minden kilométeren… No, de ki ért arabusul? Bobby, aki két Akhillész-műtét közben is már csak Annamária bokájára és a szökésre gondolt, bement az irodába és lexeroxozta az arab mondatot. (Mondat volt? Idézet a Koránból? Levélcím? A fene tudja.) De szép volt, dekoratív. Ügyesen a papírlap felső bal sarkába került. Utána semmiség volt alágépelni az angol nyelvű levelet. Elküldte titkárnőjét a bélyeggyűjtők egyesületébe, vásároltatott egy halom egzotikus bélyeget A keresztfiamnak karácsonyra” – magyarázta. A három legszebb bélyeget ráragasztotta egy borítékra. A többit lehúzta a vécében. A bélyegeket összemaszatolta, mintha postabélyegző volna rajtuk, és olvashatatlanná tette az Egypt és Iraq feliratokat. A borítékot becsúsztatta a postakönyvébe és elindult vizitelni. Sejtette, hogy Emma asszony cenzúrázza a postáját.
Jól sejtette.
Emma évek óta lázasan tanult angolul, hogy Bobby az angol nyelv tartományában se járkálhasson szabadon. De ahogy Pesten mondják, még nem volt perfekt. Kíváncsian hajolt a férje válla fölé, amíg az kaján lassúsággal tanulmányozta a levelet.
– Ki az? Mit írnak? – érdeklődött a malac.
– Fantasztikus! Várj csak, újra olvasom. Egy szót meg kell néznem a szótárban. Aha… elképesztő megtiszteltetés.
– De mi?
– Fatima Laila Buzana hercegnő, az olajsejk leánya lovaglás közben leesett a lóról és összetörte magát. Négyszer műtötték, sikertelenül. Ősejksége fülébe jutott… ó, de kedvesek ezek a keleti szóvirágok… Allah kegyelméből aranyszívű, gyémántkésű, platinajellemű, világokosságú professzor úr… az ön hírneve… Ha valaki segíteni tud, ha azonnal indulhatna… Allah utolsó szolgája és szegény vagyok, de nem sajnálnék egy zsák aranyat kedvenc kislányomért… repülőjegy, szolgaszemélyzet, fejedelmi ellátás, ha vállalja mindaddig, amíg Fatima Laila Buzana teljesen felépül és megtarthatja esküvőjét Ali Ahmed Juszuf Szulejmán sejkkel. Mit hozzak neked, Emmike drágám? Násfát, kösöntyűt, szőnyeget, szattyánbőr cipőt, tevenyerget a francia ágyunk elé?
– Sok, sok szattyánbőrt – felelte Emma. – Mikor megyünk?
– Nem megyünk, – mondta a ravasz Bobby. – Egy ilyen sejk ígér fűt-fát. És ha nem sikerül a műtét? Lefejeznek. Vagy egy zsák arany vagy nyissz…
– Te minden műtétet meg tudsz csinálni. Te összeraktad azt a pacákot is, tudod, akin átment a traktor. És ott leszek melletted.
– Nem lehetsz mellettem. Titkos. Látod, rá van írva. Top secret. Strictly personal. Egyedül kell mennem. Pedig most lesz a riói kongresszus, ahol te is fel fogsz szólalni. Ott akarok lenni. Te mindennél fontosabb vagy nekem, Emmike. Persze, egy ilyen sejk… mekkora megtiszteltetés. És lehet, hogy jövőre veled együtt meghívnának egy oázisba. Nagyon nehéz dönteni. Rámenne az egész szabadságom. Persze, megérné, ha egy százezerdolláros csekket adnának… De Rióban senkinek sem árulhatod el, hogy hol vagyok… No, aludjunk rá egyet.
Aludtak. Többet is aludtak. Emma asszony Rióban és Bobby Annamáriával Párizsban. És Bobby legszívesebben ki se mozdult volna a Boul’ Saint Michel-i szállodaszobából, egyrészt, mert remekül érezte magát benne, másrészt nehogy ismerőssel találkozzanak. De Annamáriával nem lehetett bírni. Csavarogni akart és bejárni Párizst, és követelte, hogy igenis Taorminába is menjenek el, és Bobby kénytelen volt megvenni a repülőjegyeket Szicíliába. A köd miatt egy teljes napig a repülőtéren kellett ücsörögni, és a bár egyik sarkában csókolóztak.
Dr. Anasztázia Harrison-Lakatos, a magyar származású osteológus, Bostonban élt. Dolga lévén Párizsban is, az Orly repülőtéren várt a riói járatra. Köd, várakozás, inni kéne valamit. Belépett a bárba és nem hitt a szemének. Volt évfolyamtársa, a drága Kovács Bobby… Tévedés? Nem lehet tévedés. A bárpult mellől boldogan odakiáltott egy hellót. Bobby merev arccal bámult, csak a füle vörösödött.
– A VARIG kétszázas járata Rio de Janeiróba indul – harsogta a megafon. Anasztázia doktornő közelebb lépett Bobby hoz. – Te nem ezzel a géppel jössz?
– Nem, a következővel – makogta rémülten Bobby.
– Kár. Száz éve nem láttalak. Jól eldumálhattunk volna a gépen.
Rióban, a Copacabana elegáns szállodájában együtt ültek a világhírű osteológusok. Dr. Fergus- son Izlandból, professzor Larderello Firenzéből, dr. Sánchez Lisszabonból, dr. Amanda Wanda Varsóból, Paul Mertin lovag Lyonból, professzor Ben Sakkar Tel Avivból – és mind magyarul beszéltek. Dr. Anasztázia Harrison-Lakatost nagy ováció fogadta. Már majdnem együtt van az egész évfolyam. Milyen kár, hogy Bobby nem lehet itt! Szívszakasztó levélben mondott le. Halaszthatatlan műtét. Top secret. Már amennyire top secret, mert Emma asszony „igazán ne add tovább drágám”-mal már mindenkinek megsúgta. A sejket, a zsák aranyat, de az is lehet, hogy Bobby egészségügyi miniszter lesz valahol Afrikában vagy Ázsiában.
Anasztázia letelepedett évfolyamtársai közé.
– Gyerekek, örömhír – újságolta – Bobby itt lesz. Találkoztam vele az Orlyn.
– Hol? – sivított egy hang.
– Párizsban, az Orly repülőtéren. A drinkbárban konyakozott a feleségével, felszállásra vártak. Félelmes csönd. Azután fölemelkedett Emma asszony. A szeme sötéten villogott, markában egy kétkilós kristályváza.
– A felesége én vagyok, drágám.
Mindenki ugyanarra gondolt, rémülten és iszonyodva: az osteológusok csontjai is törékenyek.
