VALLOMÁS

GYÖRE IMRE

Az is hazám…

                     A harcoló Kubának

Az is hazám nekem,
nem rongyos földdarab,
Ott elborult egen
elvadult madarak,
nem szelíd galambok,
gépek száguldanak
és csendes városokra
lángot, vasat lövellnek.

Az is hazám nekem,
bár partja messze van,
és túl a tengeren.
Nem érti meg szavam,
de tudja: itt vagyok,
és vagyunk még sokan,
kik úgy féltjük remegve,
miként anyját a gyermek.

Az is hazám nekem,
és minden földdarab,
hol fénytől terhesen
ágak hajlonganak
s a szabadság kipattant,
mint duzzadt héjú mag,
és áldott értelmével
az emberek betelnek.

Nicolás Guillénhez

Ez ám a vér! Ez sebesen
csörög átal az ereken,
a híg savó csak csöppen,
tiéd zubog, nem férhet el
testedben, börtönödben.

No jó, igaz, ily fenenagy
természet másban is akad,
s ettől nem jobb, de rongyabb,
az a pompás, hogy tenyered
virágot s kést szorongat.

Az a pompás, (de tudod ezt,
mért fújok unalmas lemezt)
hogy itt vagy, és setéten
izzó hatalmas homlokod
korunnk vizében megmosod.

Camilo Cienfuegos

Ó, Camilo, Jézus-arcú,
hova mentél haragoddal,
tenger fölött parolázol
szikla-körmű viharokkal.

Ó, Camilo, Jézus-arcú,
hova tetted sombreródat,
szél sodorja, eltakarja
testvérkénket fenn, a Holdat.

Ó, Camilo, Jézus-arcú,
hajad fürtjét hova tetted?
Szél ragadta hegy csúcsára,
ott lobog most, mint a felleg.

Ó, Camilo, Jézus-arcú,
nevedtől az ég visszhangos,
ó, Camilo, Jézus-arcú,
királypálma-törzsű harcos.

LADÁNYI MIHÁLY

Tűnődő

Mint eszelős aranymosó,
     úgy merültem a városokba,
átszitáltam az éjszakák
     iszapját és szerelmeit.
Úgy éltem, ahogy lehetett –
     ez a módszer sem ostobább,
mint ha szándékaim mögött
     kullogom át az éveket.
Könnyebb lett volna tán elesni
     valami markáns ütközetben,
de szerte békítő kezek
     nehezedtek a vállaimra.
E furcsa kor, mint úrilány,
     megmutatta magát szememnek
– csodáljam őt és énekeljem –,
     de ágyába nem engedett.
Ám én nem lesni a csodát,
     én a csodákat tenni jöttem.
(Szerkesztő elvtárs, van-e még
     szüksége csodákra a lapnak?
     vagy inkább tévelygéseim
     halk, lírai vetületét
     írjam meg egy
     míves szonettben?)

Járókelő,
ki dudorászva
bandukolsz valahol az estben
kirakattól kirakatig
jóllakottan, elégedetten,
emlékszel-e az izgatott,
     kalandról álmodó kamaszra,
aki helyedben most azon
     tűnődne, éhesen bolyongva,
hogy elszökik hazulról és
     Kubába indul önkéntesnek?!

Járókelő,
most mért van úgy,
hogy lázas szívként lüktető
tüzes indulók
nem születnek?

(S e tűnődő elégiát
konyhaasztalra könyökölve
miért magamnak írom én,
ki szándékoktól elfogódva,
mint eszelős aranymosó,
úgy merültem a városokba
vad ifjúságom elején?)

DOBOS ÉVA

Kuba

Ó, nem, ó, nem a tenger,
és nem a pálmafák,
semmi, ami a túristáé is lehet,
ó, nem a bárok
és nem a dayquiri,
legyenek vele boldogok!
Az én Kubám:
fojtogató fájdalom a torokban
és görcsös fájdalom a szívtájékon,
egyetlen szerelem,
amitől fájok,
egyetlen nyugtalanság,
amitől fájni kezd a nyugalom,
egyetlen van,
amitől fájni kezd a nincs,
egyetlen nem-enyém haza,
amitől fájni kezd hazám.

Másik élet

Ez itt a másik életem,
belebújok, akár egy levetett, könnyű
nyári pongyolába (még az is
meleg itt a trópusokon),
s máris odaállok mosni
a kőteknőhöz (mert itt minden nap
mosni kell), aztán kiteregetni
a fehér lepedőket, jól kifeszítve,
s felpislogni az égre:
ha eső lesz, nem száradnak meg
estig, délután futva le kell
szedni őket.
Belebújok itthagyott életembe,
annyira enyém, hogy nem tudom
elhinni: nem enyém,
annyira örök, hogy nem tudom
véges voltát siratni,
mert ha kivágom magam
ebből a fényképből
itt a vörös flamboyánfa alatt,
már magam sem létezem.
Életem szigete,
szigetnyi életem,
egyetlen álmom, amelyben
valóságosnak álmodtam magam.

VÁCI MIHÁLY

A dobok ünnepe

     Ó, kubai ritmus, kubai dal!
Majd sírok, ha dobolsz szívemen,
majd emlékezem rád, ha sírok,
     kubai dal, te kubai ritmus.

     Ó, kubai tenger, te kubai szél!
Majd utolérsz még engem – átölelsz,
keserű leszel, hatalmas szárnnyal körözve szállsz,
     te kubai szél, kubai tenger.

     Ó, kubai utcák, te kubai nép!
Majd átvonultok szememen utcai áradatban,
sötét lesz emléketektől az arcom, mint a tiétek,
     kubai nép, ti kubai utcák.

     Ó, régi kikötő! Kő-teknősbéka-vár!
Várbörtönök lőrései mögül figyel,
ágyútorkokból négyszáz év kínja ordít.
     Kő-teknősbéka-vár, – te régi kikötő.

     Te óváros, kínok rakpartja,
papok, katonák, kalózok lobogói!
Didereg a szív az árkádok alatt.
     Kínok rakpartja, óváros.

     Ó, csipkeszoknya-part! – Ó, Miramar!
Édeni város: – nem az új urak mennye lettél.
Kollégiumaid védik igazamat.
     Ó, Miramar! – Kollégiumi város!

     Ó, külvárosi esték! Ó, Santa Rosa!
A régi kovácsműhelyben a Dobok Ünnepe,
a négerek áhítata a ritmus istentiszteletén.
     Ó, santa rosai dal, kovácsműhelyi esték!

     Ti néger dallamok! – szenvedés himnuszai.
A rabszolgák örökös szelíd lázadása:
– ritmusaik dobognak a fehérek fiainak szívében.
     Szelíd hódítás, – hódító ritmusok!

     Ó, ti rettegő kezek, ti vallásos dobok,
halálig tűrt robot, nyögések dallama,
rabszolgák üvöltéseit éneklik a fehérek fiai.
     Ó, bosszút hirdető dobok, – ó, dobverő kezek!

     Jajongó énekek, – öldöklő álarcok!
Behurcolt kultúrátok meghódítja a világot.
Gyönyörű bosszú! – Veled ujjongok győzelmi táncban.
     Törd be a fehérek derekát – te ritmus.

     Ó, nemünk szégyene, ó, rabszolgaság!
Megbolygatott kultúrád leigázza a világot:
álarcaid másolja, – Picasso téged utánoz.
     Ó, vad elégtétel – torz diadal!

     Ó, kubai ritmus – ti vallásos dobok!
Világot toboroztok, tüntetni igazatok mellett,
minden embertelenség áldozatai: vegyetek elégtételt!
     Ti négerek ritmusok, – ti toborzó dobok!

     Földrészek éhezői verik a dobot!
Verik a Földet: – követelő kezek dobolnak!
Verik a Földet türelmetlen ritmusban a követelő kezek.
     Ó, harci ritmusok, – holnapi dal!

     Előőrs dallamok! Sortűz ritmusok!
Földrészek szegényei áradnak vallásos áhítattal,
megszállott táncritmusban elárasztják a Földet.
A fegyverek nem tesznek kárt bennük.
     Ó, követelő ritmus! – Ó, győzők éneke!

GARAI GÁBOR

Négy kubai dallam

1. A pálma románca

Állt a vijjogó szelekben,
rendületlenül állt a pálma,
szál-magában, mint a kopja
földbe szúrva, szélbe mártva
fölfeszült a homorú ég
szédülő boltozatára.

Lombja elhullt, csak egy fonnyadt
megfeketült levél-csonkját
kímélték meg az orkánok:
ékítse szakáll a kopját,
hadd lengesse, hadd zörgesse
árva, száraz lobogóját.

S lobogóját meglengette
nagy hegyeknek, tengereknek,
mikor hajnal vörösében
igaz hadak gyülekeztek;
meghirdette a toborzót,
azt zörgette: ez a kezdet!…

S a győzelmet, aki győzte,
meg is érte: áll a pálma,
fekete szakállas kopja,
földbe szúrva, égbe mártva…
Szabadítók gyönyörére,
futamodók bánatára.

2. Lassú dobszóló

(A fekete krokodilpászior játsza)

– Volt három fiam:
                                az egyik
a Sierra Maestrában esett el,
a másik a Disznó-öbölben,
a harmadik él még.
Ez a harmadik három unokával
ajándékozott meg engem.

Én most a krokodilokra vigyázok:
pikkelyes bőrük pénzt hoz a hazának;
a pénzből iskola épül,
műtrágya lesz belőle
és nádarató gép
                        és tengeri hajó.

Ha egyszer a harmadik fiamat megkérdik,
mire neveli unokáimat,
gondolom, azt feleli majd:
a szabadságra – hisz őt is arra neveltük.

Hogy fakadjon egy tőről mindig három
ága a szabadságnak.
S közülük legalább egy épen maradjon…
Hát szétfeszítem a szürke, pikkelyes vad
csőrös állkapcsát, nézem gyilkos fogait,
hidegvérrel nézem.
Hazám, a Karib-tenger
zöld kajmánja a mindenség ölén
napról napra megfiatalodik.

Észrevétlen hullok én ki az időből –
nem félek semmitől már.

3. Szállodai sanzon

(Hotel Habana Libre)

Mulatt lány utazik
a liftben fel-le, fel-le;
sudár mosolya: mint-
ha gyöngy nádméz peregne.

Bemondom: nyolcadik
emeleti – s odaérve
kilépek; ő csak int,
s röpül tovább az égbe…

Álmomba még beszól,
a liftajtót kinyitva:
– Hányadik mennybe száll?
Persze, a nyolcadikba.

4. Siboney

Zöld a hold;
        nyers banánja
        ködbe ázva
áthajolt,
        át a fák
magasba nyújtózó sudarán,
        szikrázó
fehér pihék közt lobog a banán.

Földi vágy
lángja kél itt:
benne érik
a világ.

SIMOR ANDRÁS

Ha kialszik a villany

Ha megváltoznál (vannak, kik ezt szeretnék),
                                                               ha nem
lennél, mi vagy a világnak, Kuba,
ki kellene törülni egy színt a létező
legszebb színek közül, belehalna a földgömb
odahaza a csöpp óriáskaktusz mellett
ebbe a sebbe, az előszobában
leszakadnának a falról a plakátok,
és üres helyükre nem tudnék tenni semmit.

.........................................................................

Ha kialszik a villany,
                                    ne hagyd abba
a megkezdett beszélgetést, sötétben
sem vagy más, ne feledd, szemlátomást
                                                      szeretnék,
ha témát változtatnál,
                           de miért is változtatnál témát,
ugyanaz vagy, aki pár perce voltál,
szerezz valami ócska lámpát, folytasd,
amibe belekezdtél, ne gesztikulálj, ilyenkor
                                    úgysem hatásos,
fogalmazz pontosabban, nem, uram, Ön téved,
hiába reménykedik, kalkulál,
folytasd ugyanazt, elvégre ugyanaz vagy,
mondataid neked kell befejezned.

Anti-nekrológ

Felriadok, és a Jónást fordítom
E. D.-nek, ki Mexikóban meghalt.
Ronda nap vár, cipelem magam,
mint az aktatáskát, amelynek
a füle egyszer már leszakadt.
Halott barátom szavai
hibátlan hadsorba állván
üzennek, mert versei
csücskére Tőle volt szabva
rím. Szavamra bólint:
„… egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltűnők.”
Nyugodtan megy, mert így
természetes, ez a dolgok
rendje. De én hajnalban
felriadok, a Jónást fordítom,
a dolgoknak nincs rendje,
Tőle nem kérek rímet,
a természet kifordult
önmagából. Dögöljön meg a Cethal.

SIMOR ANDRÁS

Levél helyett

Hány kiló lehet Raúl Rivero, a kövér költő? Roberto tizennyolc kilót fogyott. Van nap, amikor egy szelet kenyeret esznek, cukros vízzel. Batsányi versét írom át: „Vigyázó szemetek Kubára vessé­tek.” Ez jár eszemben, mialatt az iskolai táborban, reggeli után, kidobáljuk az ételmaradékot.

FOTÓMŰVÉSZET

KINCSES KÁROLY

Rosti Pál fényképei

Rosti Pál neve nem szerepel az általános és középiskolai tananyagban, alakja nem része egy átlag magyar ismeretvilágnak. Pedig vé­giggondolt, jól előkészített és következetesen megvalósított életprogram volt az övé, a mű­velt, a haza javát szem előtt tartó, azért cselek­vő középnemesi réteg egyik legkiválóbb kép­viselőjéé.

Apja Rosty Albert, békési birtokos, viceis­pán, buzgó zenebarát. A Nemzeti Színház operai tagozata „daljátéki felügyelőjének” pa­lotája egyike volt a főváros zenei központjai­nak. Majd minden reformkori visszaemlékezés szerint a centralistának nevezett ifjú értelmiségi kör (Eötvös, Szalay, Trefort) a Rostyéknál ren­dezett bálokon gyűlt össze rendszeresen. In­nen kelteződik Rosti élete végéig tartó barátsá­ga Liszttel és Richard Wagnerrel is.

Rosti Pál két nővére báró Eötvös Józsefhez illetve Trefort Ágostonhoz ment férjhez. Ők menekítették külföldre alig 19 éves sógorukat, aki a Károlyi-huszárezredben harcolta végig a szabadságharcot. Münchenben és Párizsban tanult vegyészetet, földrajzot, majd 1855 körül fényképezést. Elsajátította a Le Gray-féle viasz- papír-negatív eljárást. Ezt akkoriban úgy hir­dették, mint a tájfényképezés legkorszerűbb, legalkalmatosabb változatát, amely tájképké­szítésben és az épületfotográfiában úgyszól­ván pillanatok alatt kiszorította a többi papírel­járást.

Rosti Pál huszonhat évesen nekivágott Amerikának. 1857 januárjában érkezett Havan­nába, innen utazott tovább Venezuelába és Mexikóba. Másfél éves útját az időjárási szél­sőségek, mostoha körülmények mellett a po­litikai helyzet ingatagsága, a Venezuelában és Mexikóban éppen ekkor dúló polgárháború is nehezítette. Egy év négy hónapot töltött távol Európától, de előtte több, mint hat évig készült a nagy útra. Hazatérve még két évet áldozott életéből arra, hogy tapasztalatait, élményeit, fotóit és a magával hozott tárgyakat rendezze, s a nyilvánosság elé tárja. Nem egészen más­fél év áll szemben majdnem tízzel. Rosti nem úri passzióból, szórakoztató időtöltésből utaz­gatott.

Egyik legfőbb célja az volt, hogy útjáról ter­vezett könyvéhez bőséges képanyagot szol­gáltasson. Fényképeket készített, hogy segít­ségükkel megismertesse hazája népével egy teljesen idegen, távoli kultúra látható és meg­örökíthető részét. Egyik általa bejárt országban sem készítettek korábban olyan tudományos célú tájfotókat, melyekből teljességgel hiány­zott az üzleti érdek vagy a műkedvelő művészi szándék. A fotók készítését nehezítették a mostoha viszonyok, a szélsőséges meteoroló­giai körülmények, no meg az is, hogy hihetet­lenül nagy, 35x42 cm-es negatívméretű fény­képezőgépet kellett hurcolni, felállítani, kezelni.

Az utazás részleteiről, felkészülése egyes fá­zisairól, kalandjairól Rosti részletesen beszá­mol az Úti emlékezetek Amerikából című, Pes­ten 1862-ben kiadott útinaplójában. Leírását fényképei alapján készült litográfiák illusztrál­ják, mivel a korabeli nyomdatechnika még nem volt képes tónusos képet nyomtatni. A meglá­togatott országok lakóit Kiette Gusztáv által ké­szített aprólékos, végtelenül precízen kidolgo­zott ábrázolatokról ismerjük, a fényképeken (nem) ábrázolt személyek láthatatlanok marad­tak, az árnyalakok csak a nagyon odafigyelőknek árulkodó, apró jelekben rejteznek. Ez per­sze cseppet sem a véletlen, hanem az időjárás­tól, a fényviszonyoktól függően 1-15 percig tartó hosszú expozíció következménye. Lebi­lincselő egyensúlyi állapot valósult meg eze­ken a képeken: mindenki és minden csipkerózsika-álmát alussza, felfüggesztődött és a fotó­kon egyszer és mindenkorra félbe is szakadt az élet, ottmaradt a ház előtt a famozsár, benne a törővel, elmozdult, majd örökre ottragadt a pa­lota kapuja előtt a ló és a kocsi. Felfüggesztette munkáját az enyészet, a pusztulás is, ezeken a fényképeken már semmi sem változik. Elemi nyugalom árad a fotókból, a város, a táj békés, nem vesz tudomást a forrongó világról. Pedig az ezüst rögzítette az embert is, de nem adja ki titkát, őrzi, míg a kép kép marad. Csak közve­tett jelekből következtethetünk jelenlétükre. Ahogy elmaszatolódnak a mögöttük lévő moz­dulatlan vonalak, ahogy egy-egy folt – ha na­gyon sokáig nézzük – emberi formát kezd ölte­ni. Ezek mind mesélnek a figyelmes nézőknek.

Rosti fényképei négy ugyanakkor készült, egyforma méretű fényképalbumban – Fényké­pi Gyűjteményben – maradtak ránk. A szakiro­dalom a legelső magyar fotóamatőrök egyike­ként tartja számon Rostit. Amatőr volt-e valójá­ban? Képeinek megformáltsága, technikai kivi­telezése – a fényképezés feltalálása után alig tizenhét évvel – azt mutatja, hogy művészi és technikai értelemben korának legjobbjai közé tartozott. Amatőr – műkedvelő – az, aki saját szórakoztatására, alkotó vágyainak kiélésére használja választott művészeti ágát. Rosti vi­szont nagyon tudatosan tanult meg fényké­pezni, azért hogy természettudományos, föld­rajzi megfigyeléseit, leírásait képekkel illusztrál­ja, hogy azok a hazai közönség okulását szol­gálják. Rosti Pál döntése, hogy honfitársai hasznát épp utazási tapasztalásaival szolgálja, mintha egyenes folytatója lenne annak a re­formkorból, a közvetlen családi körből örökölt centralista hagyománynak, mely az európai haladás mércéit és a magyar viszonyokat kí­vánta egybevetni, mely nem különálló magyar nemzeti fejlődésben gondolkodott.

A könyv, a hazatérte után tartott előadások, tudományos cikkek meghozták Rostinak a megérdemelt elismerést. A Tudományos Aka­démia Történelmi Osztálya 1861-ben levelező tagjává választotta mint földrajzi írót.

1992-ben a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Balassi Kiadó közös gondozásában megje­lent az Úti emlékezetek hasonmás kiadása egy Rosti Pál életét és fényképeit méltó ala­possággal bemutató kísérőfüzettel együtt.

ROSTI PÁL

Habana

Részletek

Habana leírása általában

Habanában a belvárosi házak – a főutczákon legalább – emeletesek s többnyire mór modor­ban épitvék, tágas, nehéz ivek s bolthajtáso­kon nyugvó, födött folyosókkal az udvar körül. Egy háznak sincs padlásos, fölemelkedő föde­le, hanem a háztető kőtáblákkal van kirakva s lapos; ezen az úgynevezett „azofea”-n szoktak rendesen a ház mosónéi fehérneműt száritgatni, s olykor-olykor – e tisztelt hölgyek engedői­mével – a ház lakói esténkint sétálni. Az azofeá-n többnyire egy kis torony-féle kilátó is van, s rendesen minden házi ur azt állítja, hogy az ő háza tetejéről van a legszebb kilátás egész Habanában. Ezen előnnyel termé­szetesen csak az emeletes házak birnak, a földszintieknél a kapu s az ablakok, melyek már egy lábnyira a föld szinétől kezdődnek, csaknem oly magasak, mint maga a ház. A kapu alatt, a tornáczban áll a volante, de meg­történik olykor, hogy ez a teremben foglal he­lyet. A teremből rostélyozott ablak nyílik a tornáczra, rendszerint két ajtó a födött folyosóra, mely nélkül a ház el sem lehetne, azonkívül egy-két ajtó a mellék-szobákba s legalább is két ablak az utczára. Mindez tátva-nyitva, hogy mentői nagyobb légvonat támadjon. Az üve­geseknek rósz dolguk van Habanában, mert ott az üvegablak ritka mint a fehér holló és csupán fényüzési czikk. Minek is? nappal úgy is valamennyi ablak rendesen nyitva áll, éjjel pedig deszkatáblákkal van csukva, mi az üvegtábláknál czélszerűbb. Ha a ház csínnal van berendezve, a terem egyik falán arany-keretü tükör függ, s alatta kis asztalka van min­denféle aprósággal, a másik fal mellett nád- pamlag foglal helyet s ettől egyenest a szoba közepéig két sorjában, szemben egymással nádszékek s hinta-karszékek (american rooking chairs); olykor ez a „karszék-sétány” az ablaknál indul meg s fut a szoba közepéig. A szobának fehérre meszelt többi fala mind mez­telen; tetőzete magas és sokszor gerendás. Habanában, valamint általában a forró ágálj alatt szorgosan kerülik a szobák tuihalmozását bútorokkal, szőnyegekkel, függönyökkel stb. hogy a tér minél tágasabb, a légvonat minél nagyobb legyen. A házak ezen épitése s be­rendezése módjának köszönhető, hogy a ha- banai lakások hűsek, legalább tűrhető hőmér- séküek; ámde, a ki csúzos bajban szenved, az ne utazzék oda. A ház belszerkezetéhez s bú­torzatához hozzáillő az ágy is: egy úgyneve­zett tábori ágyra feszitett erős vászondarab, er­re egyik lepedő terítékül, egy másik pedig ta­karóul, hozzá mohval keményen kitömött kis vánkos – ez az egész, egyéb ágyneműről szó sincs. Igaz, hogy újon érkezett európai ezzel sehogysem bir megbarátkozni, de Habanában kétségkívül ez a czélszerü, mert hűvös és tisz­tán tartható, és százféle hívatlan vendégtől menti meg az embert.

Egy vasárnap Habanában

A reggeli órákban nagy a mozgalom Habaná­ban, mert mindenki sürög-forog, dolga után lát, hogy aztán a dél hevét szobájában tölthesse. A Molle s kikötőben számtalan hajó rako­dik, mig a világ minden részéből érkezők a vámházba küldik áruikat. Itt különösen élénk a forgalom: a vámhivatalnokok iratcsomókkal kezükben, a kereskedősegédek tollal fülök megett fontoskodva futkosnak körül; szerecsenyek nehéz terheket czipelnek, mások hor­dókat guritanak; emitt egy nagy ládából rakják ki az árut, amott egy másikat épen beszögez­nek, e közben teherhordók jobbra-balra taszigálóznak, matrózok gorombáskodnak. A ha­jós-kapitányok, szárazföldi dolgaik végeztével, tekintéllyel szállnak csolnakra, melyet matróza­ik fürgén a hajóhoz lóditnak. A tenger partján s a szomszédos szűk utczákon, hol raktár rak­tárt s iroda irodát ér, a kereskedelmi mozga­lommal mindig együtíjárő szeny s lárma köze­pette a volantek csak nagy üggyel-bajjal kerül­getik a teherhordó öszvéreket s szekereket.

Az utasra nézve szerfölött érdekes egy ide­gen város piacza, mely mintegy tárlata mind­annak, mit a halász a vizek mélyéből hálójába kerít, mit a vadász az erdőkben s réteken leterit, mit a mezei gazda termeszt s tenyészt, vagy a kertész nagy gonddal ápol. Alkalmunk van egyszersmind eredeti alakokat, idegen szokásokat, festői csoportozatokat szemlél­hetni, közben-közben pedig nevetséges jele­neteket s a sok virág között imitt-amott egy bimbót, mely máshol nem kerül szemünk elé. Cuba szigetének földje áldott s nem csoda, ha piacza minden tekintetben gazdag. A mi azon­ban az éjszakról jövő utast leginkább meglepi s érdekli, az a forró-ég számtalan gyü­mölcseinek halmozata, a rakásokban heverő sok mindenféle illatos virág s nálunk ismeret­len zöldség-fajta.

Habanában a marhahúst is a piaczon vág­ják s a teheneket is a piaczon fejik. Ott jelenik meg a panadero vagy sütő is (pan=kenyér), többnyire szerecseny fiú, ki fején nagy fedett kosarat czipel európai lisztből sütött kenyérrel; mellette a szerecseny nő ananászt, narancsot, anónát, zapotet, mangot, camburest és más többféle forró-övi gyümölcsöt hordoz fej-kosa­rában. Rajzunkon ezeken kivül a baromfiárus is látható, ki lóháton vagy öszvéren jött be a faluról, ketrecczel nyerge mögött, s addig lép­tet végig az utczákon, mig szárnyas utitársain túl nem adott; a malojero is megállapodott mozgó kazlával s a szerecseny gyerköcznek annyi malojot vagyis zöld takarmányt (fiatal tengerit, csalamádét) ad fél reálért, a mennyit el bir vinni.

A vasárnapot tolakodó népségével s volanterajával el nem hagyhatom a nélkül, hogy ne vessek még egy pillantást e népre, kivált a volantékban ülőkre. Hogy e magánkocsik száma Habanában aránylag nagyobb, mint Európa legnagyobb városaiban, annak egyik oka az, hogy ott sok a gazdag, jómódú ember, másika pedig az, hogy a habanai nőnek a volante egy „conditio sine qua non.” A nő, ki magát az úgynevezett jótársasághoz számítja, sohasem megy ki gyalog, sohasem száll ki volantejából, hogy a paseo-n egyet forduljon, de sőt még a boltba sem lép, hanem a boldogtalan kereske­dőnek kell áruját, néha egész raktárát a volan- teba czipelni. Minden túlzás nélkül mondhatni, hogy vannak nők, kik évenát tizet sem lépnek a házon kivül.

A habanai nők között valódi, szabályos szépséget, sugár termetet, eleven arczszint rit­kán találni, – ezeket Angol- és Magyarország­ban kell keresni – de helyes kis termetükben, finom kicsiny arczukban, bájosan csillogó mindig fekete szemükben, természettől kaczér s fesztelen modorukban valami szerkivül kedves és vonzó van. Öltözetük egyszerű; a ruha mindig kivágott (décolleté) s mindig könnyű, eleven világos színű nyári kelméből való, mi kellemes ellenzetben van az arcz barna színé­vel, a fekete hajjal és fekete szemmel. A női- kalap Habanában ismeretlen czikk; a fekete csipkefátyol (mantilla) ellenben sohasem hi­ányzik s ezt nagy ügyességgel s kaczérsággal tudják váltakra vetni vagy fejökre tűzni. A vá­lasztékos habanai hölgy, kivált ha társaságba megy, rózsaszín selyem harisnyát visel, kis lá­bát pedig rövid, gömbölyded, igen kivágott czipőcskében pihenteti. E kicsiny jószágot igen nehéz megpillantani, mert mig a párisi nő folyvást talál módot s alkalmat szép lábával kaczérkodhatni, a habanai ellenkezőleg gon­dosan őrzi s fukarkodik mutogatásával. A ha­banai nő virágkora csak rövid ideig, 14-18 leg­feljebb 20 éves koráig tart; e korban szoktak férjhez menni és csakhamar elrepül a serdülő fiatalság varázsereje; anyai gondok, házi bajok elhervasztják rózsáikat, sokkal elébb mintsem koruk igénylené. Nevezetes, hogy az ottani nők, ha bizonyos kort elértek, vagy nagyon megsoványodnak, vagy nagyon megkövérednek.

MÉRLEG

DORNBACH MÁRIA

Rontás ellen készítsünk mécsest!

A kubai santería kultuszban gyakorolt vallásos-mágikus eljárások

Vallás és mágia – különbségei és hasonlósá­gai ellenére két elválaszthatatlan fogalom, amely a világon minden nép kultúrájában vala­mely ponton összefonódik.

A századfordulón és a XX. század elején a kutatók elválasztják a mágiát a vallástól. Wilhelm Wundt szerint először volt a szellemekbe és a mágiába vetett hit, s ez volt a vallás kez­dete. ¹ Carveth Read úgyszintén a mágiát te­kinti a vallás előzményének. ² J. G. Frazer Az aranyág című művében többek között ausztrá­liai őslakosok példájával igyekszik bizonyítani a mágia elsőbbségét a vallással szemben. ³

B. Malinowski elméletét Evans-Pritchard kö­vetkezőképpen foglalja össze: „A mágia ab­ban különbözik a vallástól, hogy míg a vallá­sos rítusoknak nincs magasabb céljuk, azok tárgya benne foglaltatik magukban a rítusok­ban, mint például a születési, a serdülőkori és a halotti ceremóniák esetében, addig a mágiá­ban a célt a rítusok segítségével kívánják elér­ni, és az nem képezi a rítusok részét, mint pél­dául a földművelés és a halfogás érdekében végzett rítusoknál. Pszichológiailag vizsgálva azonban a kettő azonos, mert mindkettő funk­ciója katartikus.” ⁴

Később újabb és újabb elméletek születtek az etnológiában, amelyek a vallás és a mágia fogalmának összefüggésére mutatnak rá.

„Az elméletben természetesen elválasztható egymástól a mágia és a vallás fogalma, a gya­korlatban azonban ez aligha lehetséges. A má­gia, csakúgy mint a vallás, erőkkel és hatal­makkal kapcsolatos, amelyek gyakran vala­mely emberfölötti kategóriához tartoznak (de nem szükségszerűen, mint a vallás esetében). A vallásban a hívő a hatalomtól függőnek érzi magát és aláveti magát, a mágiában a mági­kus ember a hatalmat keresi, amellyel a célját elérheti… Mágia és vallás együtt van jelen; de az ember viselkedése meghatározza, hogy mágikus vagy vallásos cselekedetről van-e szó. Az egyiknek vagy a másiknak az elsőbb­sége azonban nem állapítható meg.” – hang­zik Josef Franz Thiel elmélete. ⁵

Heinrich Loth valamint John S. Mbiti felfogá­sa szerint az afrikai tradicionális vallásokban a mágia nyomon követhető a vallásos cselek­ményekben: „Napjainkban Afrikában azokon a helyeken, amelyeket a városi kultúra csak ke­véssé érintett, minden jelentős életszakaszt (születés, serdülő kor, esküvő, halál), sőt a gyakorlati tevékenységet is (vadászat, földmű­velés, állattenyésztés, halászat, szerszámok készítése, betegségek gyógyítása stb.) mági­kus eljárások kísérik. John S. Mibiti a mágiára, mint az afrikai tradicionális vallások alkotóele­mére utal: »Az afrikai társadalom helyzetének gondos vizsgálata során kitűnik, hogy a mágia a vallásos környezet része, és attól nehezen elválasztható. Némely ceremónia, mint például az esőcsinálás és a járványok megelőzése, egyaránt tartalmaz vallásos és mágikus eleme­ket. Mindaddig, amíg a mágikus eljárások az illető közösség javát szolgálják, pozitívnak tart­ják őket; az ember hajlandó magas árat fizetni, hogy részesüljön az effajta segítségből. Ez nem ellentétes az emberek hitszemléletével. A mágikus jelleg átszövi az afrikai népek vallá­sos gondolkodásmódját.«” ⁶

Marót Károly 1933-ban Vallás és mágia cí­mű tanulmányában szintén a közös vonásokat keresi:

„Általános felfogás szerint egy »vallásos« rí­tusnak végzője függést érez, illetve éreztet va­lamely felsőbb hatalommal (istenséggel) szemben és hódolva könyörög a segítségéért; a »varázsló« ezzel ellentétben félelem és tiszte­let nélkül hiszi, illetve kelti azt a hitet, hogy a sorsot, szellemeket vagy isteneket szolgálatá­ba tudja kényszeríteni és fenyegetéssel, for­mulákkal próbálkozik náluk célt érni… A primi­tívek vallásos cselekedeteinek igen jelentős csoportjai a legelválaszthatatlanabb együttesben mutatják ezeket a közfelfogás szerint egy­mástól ellentétbe állított »vallásos«, illetőleg »mágikus« vonásokat.” ⁷

A vallásos-mágikus cselekedetek – amelyek az isteneket egy mágikus eljárás vagy formula részévé tették – végrehajtási módja azonban nem követelő, fenyegető, hanem kérő, re­ménykedő.

A kubai santería híveinek mindennapját is átszövik az olyan cselekmények, amelyek val­lási hiedelmeikben gyökereznek, s azokat al­kalmasnak vélik az istenek akaratának befolyá­solására, segítségükkel az orishák termé­szetfölötti erejét saját szolgálatukba, hétközna­pi problémáiknak a megoldására, vágyaiknak a teljesítésére képesek irányítani.

Ezekbe a vallásos-mágikus eljárásokba bő­séggel épültek be katolikus elemek is, elsősor­ban imák, amelyeknek funkciója hasonló az ezen cselekményekben alkalmazott hagyomá­nyos, afrikai eredetű egyéb formulák és kellé­kek szerepéhez.

Nem kollektív rítusokról van szó, hanem egy- vagy kétszemélyes ceremóniákról, ame­lyeknél sok esetben a rögtönzés is meghatáro­zó lehet Az eljárást végző beavatott személy nemegyszer sajátos megérzésére hagyatkoz­va maga is kitalálhat újabb módozatokat, illet­ve a hagyományosan kialakult formákban apróbb változtatásokat hajthat végre. Az eljá­rás célja és szelleme mindig ugyanaz: fölaján­lok, adok valamit az isteneknek, hogy cseré­ben kérhessek tőlük. S ezzel ha úgy tetszik – egyfajta fordított függőségi viszonyt alakítok ki, mintegy lekötelezem az isteneket. Adok, kérek, s jogot formálok az elvárásra.

Minden santero ismer ilyen praktikákat, amelyekkel saját, illetve keresztgyermekei sor­sát szeretné irányítani.

Lássunk hát néhányat ezek közül! A vallá­sos-mágikus eljárásokat ez esetben nem a cselekvés módja, hanem célja szerint vizsgál­juk.

a) A leggyakoribb igény az istenek effajta segítségének a kikényszerítésére valamely fe­nyegető baj megelőzése, elhárítása és bizo­nyos javak megszerzése érdekében merül fel.

Legáltalánosabb eljárás a fürdővétel, amely során a vízben az orishák füveiből, növényei­ből is szórunk.

Egy szent füzetben, libretában a következő receptet olvashatjuk: ha Shangó gyermekei rontást akarnak elhárítani, hat vagy nyolc na­pon át vegyenek Shangó és Obatalá növénye­ivel készült fürdőt. A vízbe egy kis szenteltvizet is öntsenek, és hat vagy nyolc napon keresztül fehér ruhát öltsenek. A fürdések alkalmával használt szappant, csutakot, törülközőt és fé­sűt egy királypálma – Shangó kedvenc lakhe­lye – alá vigyék, imádkozzanak el három Miatyánkot és üdvözlégyet, majd Shangóhoz fo­hászkodjanak:

– Alafi, neked ajánlom a megtisztulásomat, ne engedd, hogy fogjon rajtam a rontás!

Az igazságszolgáltatástól, a rendőrségtől véd meg a következő, Eleguának ajánlott für­dő: vízben főzzünk meg egy kis füstölthalat és hutiát, pár szem pirított kukoricát, egy kevés vajpálmazsírt és néhány csöppnyi mézet – mind Eleguá ételei –, majd egy rongyon szűr­jük le, és ebből a léből tegyünk a fürdővizünk­be. A fürdőt három napon keresztül ismételjük, és minden alkalommal kérjük Eleguát, a sors istenét, hogy segítsen ki a bajból!

Obatalának, a tisztaság, a béke istenének segítségét biztosíthatjuk, ha olyan fürdőt ve­szünk, amelybe fehér virágokat és tojáshéjport dobtunk. Más recept szerint a vízbe szétmor­zsolt fülfüt (sp. siempreviva), szenteltvizet és tojáshéjport kell tennünk.

A pénzszerzést, a meggazdagodást szol­gálja a következő fürdő: a vízbe morzsoljuk bele Oshun kedvelt virágját, a boglárkát, te­gyünk bele még öt sárga virágot, tojáshéjport, szenteltvizet, gyújtsunk meg öt gyertyát az is­tennő tiszteletére, s ezt ismételjük öt napon át.

Az eljárásban föllelhető katolikus elemek mellett s a mágikus anyagokon kívül jelentős szerepet játszik a számok varázserejébe vetett hit is, amely a praktikák fontos eleme.

Másik gyakori forma a mécsesek készítése. A mitológia szerint az első töklámpást Oshun készítette. Támogatásának elnyerésére öt konzerves dobozba étolajat öntünk, belecsöppen­tünk egy kevéske mézet és folyóvizet, majd meggyújtjuk, és öt napon keresztül égetjük ezeket a mécseseket az istennő tálja előtt. Ha­sonló módon készítünk mécsest a többi orishának is.

Az érintéses és az analógiás mágia egy­szerre van jelen abban az eljárásban, amely nehézségek leküzdésére szolgál. Három tojást – a bőség jelképe – bekenünk vajpálmazsírral és mézzel. Minden nap eggyel végigsímítjuk, megtisztítjuk a testünket, majd a tojásokat Eleguá elé tesszük. A negyedik napon mindegyik tojást máshol – egyet az utcasarkon, a máso­dikat vasúti sín mellett, a harmadikat pedig egy utcakereszteződésben vagyis Eleguá tartóz­kodási helyein összetörjük, és kérjük az orisha segítségét.

Ugyancsak e célból különféle, az istenek­nek tetsző gyümölcsöt, ételt, italt ajánlhatunk az orisháknak. A rendőrségtől megvéd, ha Shangónak 12 quimbombót fölfűzünk, és a be­járati ajtó mögé akasztjuk.

Egy libreta gazdája pedig a következő ta­náccsal szolgál: vegyünk 4 vagy 6 banánt, kenjük be vajpálmazsírral, kössük át piros sza­laggal és vigyük egy királypálma alá!

– Shangó, atyám, meg akarnak rontani, védj meg tőle! – kérjük az orishát.

Ezután gyújtsunk meg egy gyertyát, és szenteljünk egy kis vizet a földre és mondjuk:

– A rosszat, amit nekem kívánnak, itt ha­gyom neked, Szent Borbála!

Bármilyen nagy veszedelem megelőzésére hasznos, ha ebó churét készítünk. Ez a fel­ajánlás általában gyümölcsökből, édességek­ből, kekszfélékből áll, amit az orisha elé helye­zünk, majd kókuszjóslással megkérdezzük, hová vigyük az áldozatot?

Sorsunk jobbra fordulása érdekében Olokunnak ajánljunk a gyümölcsök mellé búza­lisztből, vízből és mézből készült 9 gombócot (sp. gofio) és 2 gyertyát. Kilenc napig hagyjuk mindezt az istennő agyagkorsója előtt. Min­dennap köszöntsük csörgővel az orishát, s kérjük a segítségét. A tizedik napon dobjuk az egészet a tengerbe.

Ha valakinek a boldogulását kívánjuk, úgy kössünk sárga szalagot egy tök szárára, és mondjuk:

– Ahogy te növekszel, úgy növekedjék X. Y. szerencséje is!

A hiedelem szerint nemcsak a tök szerte kú­szó szára, hanem maga a termés is szeren­csét hoz, hiszen Oshun abban rejtette el a pénzét.

Ha valaki sikertelen a munkájában, a szere­lemben, nem kell mást tennie, mint fogni egy kókuszdiót, az egyik felét fehérre, a másikat pedig kékre kell festeni. Napkelte előtt kime­gyünk a tengerpartra, a kókusz fehér felével végigsimítunk a fél testünkön és Olofitól békét, egészséget kérünk. Majd ugyanúgy járunk el a kék felével is, miközben Yemayához fohászko­dunk:

– Ahogy a nap felkel, úgy jöjjön meg az én szerencsém is! – s a kókuszdiót a vízbe dob­juk.

b) A santería híveinek gyakorlatában talál­kozunk negatív célú vallásos-mágikus eljárá­sokkal is, amelyeket egy másik ember kárára, illetve akarata ellenére folytatnak. Ezeknek kö­rébe sorolható az oldás és kötés, valamint a ritkábban gyakorolt rontás.

A homeopatikus, utánzó mágia jó példája a következő praktika:

Ha egy asszony meg akar szabadulni a fér­jétől, vegyen egy narancsot, és öt napon ke­resztül a jobb lábával rugdossa maga előtt a lakásban. Közben Oshunhoz fohászkodjon:

– Ahogy ezt a narancsot rúgom és gurul előttem, úgy menjen el a férjem!

Az ötödik napon aztán az időközben meg­rohadt gyümölcsöt egyszerűen kirúgja a ház­ból.

Az átviteli mágia szellemében fogantak az alább ismertetett eljárások, amelyek a kívánt személy megkötésére szolgálnak, és a kukori­calevél megkötő, mágikus erejébe vetett hiten alapulnak.

Az illető viselt, lehetőleg átizzadt ruhadarab­ját vagy a haját kukoricahéjjal hozzákötjük Ele­guá vagy Oshun kövéhez.

Készíthetünk kukoricacsuhéból csomagot is, amelybe 3 szem fekete borsot, egy darabka füstölthalat és hutiát, mézet, 3 szem pirított ku­koricát – Eleguá kedvenc étkeit az illető ci­pőtalpáról származó földet, egy csöpp hi­ganyt, fahéjat, egy darab amansaguapo nevű, rendkívül hajlékony növényt teszünk, a kukori­cahéjra pedig tintával ráírjuk a megkötni kívánt személy nevét. A csomagot egy másik kukori­calevéllel három csomóra összekötjük, és Eleguá köve alá helyezzük:

– Eleguá, tedd olyan hajlékonnyá ezt az embert, amilyen hajlékony az amansaguapo!

Ezután kókuszjóslással megkérdezzük az orishát, hány napig hagyjuk nála a csomagot, s végül hová vigyük?

Egy ember megkötését biztosítja, ha egy papírra ráírjuk a nevét, az összehajtott lapba beleszúrunk 3 varrótűt, amelybe piros és feke­te cérnát fűztünk, majd Eleguá köve alá he­lyezzük.

Egy másik eljárás szerint vegyünk egy gö­rögdinnyét, vágjunk bele hét lyukat s mind­egyikbe dugjunk bele egy-egy papírt, rajta az áhított személy nevével. A kivájt dinnyedarabo­kat helyezzük vissza, s hét napon át hagyjuk Yemayá előtt. Nyolcadik napon vigyük a dinnyét a tengerpartra, s fohászkodjunk az orishá hoz:

– Yemayá, ebbe a dinnyébe zártam X. Y.-t, ne engedd, hogy elmenjen tőlem, vagy mást találjon helyettem!

Oshun segítségére számítva, vegyünk egy cső kukoricát, vágjuk öt darabba s tegyük egy sárga tányérra. Mindegyik darabra helyezzünk egy centávót és csöppentsünk rá mézet, majd öntsünk rá vizet. A kukorica csírázásnak indul, kihajt. Fohászkodjunk hát Oshunhoz:

– Oshun, add, hogy X. Y. szerelme is így nőjön, ahogy ez a hajtás növekszik!

Amikor a friss hajtás már eléri a tíz centimé­tert, vigyük az egészet a folyóhoz és ajánljuk az istennőnek.

Ha azonban a kukorica nem hajtana ki, az annak a jele, hogy Oshun nem támogatja sze­relmünket ezzel a személlyel.

Az elhagyott asszony is Oshunhoz fordul segítségért. Vesz egy tököt, beletesz öt kakas­karmot, egy tojást, fekete borsot, majoránnát, egy kis kölnivizet, egy papírt az illető nevével és a kalapjának a szalagját vagy más ruhada­rabját. Háromszor megköpdösi a tököt, és 10 napon keresztül Oshun tálja előtt hagyja, majd a folyóhoz viszi.

Ha valakinek a vesztét akarjuk előidézni, elég a nevét fölírni egy papírra, egy másikra a saját nevünket írjuk, s kereszt alakban az elő­zőre helyezzük. Az egészet Eleguá köve alatt hagyjuk három napon át, majd az illető nevét tartalmazó papírt beledugjuk egy szivarba, amelyet elszívunk.

Vagy írjuk az illető nevét a cipőnk talpára, délben és éjfélkor mondjuk ki a megrontani kí­vánt személy nevét, s közben háromszor dob­bantsunk a lábunkkal. A negyedik napon kó­kuszdióval kérdezzük meg Eleguát, milyen ál­dozatot kíván kérésünk teljesítésének fejében?

c) A mágia segítségével végzett gyógyítás napjainkban háttérbe szorult, hiszen a modern orvosi ellátás mindenki számára elérhető és természetes. A santerók által végzett gyógyító praktikákat a hívek legtöbbször csak megerő­sítésül, kiegészítésképpen veszik igénybe, ha­tásában azonban legalább annyira – sok eset­ben jobban – hisznek, mint az orvos gyógyke­zelésében.

A mitológia őriz egy történetet Oshunról, amely szerint az istennő hasa a sok szüléstől elvesztette feszes formáját. Kesergett is eleget miatta, mígnem egyszer talált egy tököt. Végigsimított vele a hasán, amitől az visszanyerte eredeti szépségét. Azóta használják a tököt hasi panaszok gyógyítására.

A hasfájásra panaszkodó, vagy emésztési zavarokkal küszködő asszonynak Oshun tálja előtt egy tökkel kereszt- és köralakot rajzolnak a hasára. Aztán öt sárga selyemszalaggal mé­retet vesznek a hasáról. Egy kis mézet, a sza­lagokat, öt fánkot, vagy öt tojás sárgáját bele­teszik a tökbe és a folyóhoz viszik. Ott megfi­zetik a folyó „jogát”, a tököt a vízbe dobják, hadd vigye el vele együtt a betegséget is!

A gyógyulás érdekében a beteg ember Obatalához is fordulhat segítségért. A santero ebben az esetben elvégzi a „fej könyörgését”, amelyhez kenyeret, tehéntejet, tojáshéjport és kakaóvajat használ.

Az Obatalának ajánlott fürdő is segíthet a betegségek leküzdésében. A vízbe cukrot, to­jáshéjport, kakaóvajat és alkoholt vagy kölnivi­zet tesznek.

Egészséget kérhetünk Obatalától, ha tojás- fehérjéből habot verünk, kúp alakot formálunk belőle, vattával letakarjuk, és az orisha tálja elé helyezzük.

JEGYZETEK

¹ Wundt, Wilhelm: Elemente der Völkerpsychologie. Berlin, 1912 [vissza]

² Read, Carveth: The Origin of Man and his Super­stitions. London, 1920 [vissza]

³ Frazer, J. G.: Az aranyág. Budapest, 1965 [vissza]

⁴ Malinowski, Bronislaw: Magic, Science and Reli­gion. London, 1925 [vissza]

⁵ Thiel, Josef Franz: Religionsethnologie. Grundbe- griffe der Religion schriftloser Völker. Berlin, 1984. 25. old. [vissza]

⁶ Loth, Heinrich: Vom Schlangenkult zur Christuskirche. Religion und Messianismus in Afrika. Berlin, 1985. 53-54. old. [vissza]

⁷ Marót, Károly: Vallás és mágia. Ethnographia, XLIV/1-2. Budapest, 1933. 31. old. [vissza]

KÉRI ANDRÁS

Utazásról, zenéről, indiánokról – Kubában

Különös izgalom kerít hatalmába valahányszor Kubába készülök, s így volt ez legutóbb is. Ta­lán azért is, mert itt töltöttem, tölthettem a leg­több időt az ország határain kívül, s mert van valami vibráló a levegőjében, ami magával ra­gad. Sorra veszem a barátokat, ismerősöket, munkatársakat, akikkel immáron másfél évtize­de rendszeresen találkozom, s kíváncsian vá­rom beszámolóikat sikereikről, örömeikről, gondjaikról és bánataikról. Havannához köze­ledve gondosan elteszem a repülőn kapott Ronda Ibéria folyóiratot a MALÉV hasonló ki­adványa mellé, melyet a Bar La Chiquita mixe­re kért legutóbb, aki mindig is a legnagyobb szolgálatot tette nekem. A füllesztő-párás me­legben állandó szomjúság gyötört, s ő úgy se­gített rajtam, hogy – amíg volt sör és üdítő – a heti egy, vagy kétszeri refresco vagy cerveza szállítmányból (amely azonnal el is fogyott) rendszeresen megmentett nekem néhány üveggel, s ezért mérhetetlen hálás voltam neki. A leszálláshoz készülődve már reflexszerűen érezni véltem a nyíló ajtón át beáramló párás levegő ízét, pedig alattunk éppen csak most tűnt fel a Parque Lenin csigaház alakú tengeri akváriuma a helyi amfiteátrum tóra épített szín­padával. Az egyik, igazán nem szokványos ku­bai útitársam, egy pap (ez már a változás sze­le) búcsúzóul egy kisméretű plakátot nyomott a kezembe Kuba védőszentjéről, Nuestra Senora de la Caridadról, miközben sejtelmesen mosolyogva megjegyezte, „ehhez a magya­roknak is közük van”. Csak később tudtam meg, hogy az El Cobréban őrzött védőszentet – amely egy faszobor – Csekey Nikolett resta­urálta, aki a magyarok alapította Szociális Nővérek rend (1923) tagjaként tervezte és gon­dozta a helyi templomot, s ő festette a ma is falán lógó Szűz Mária képet.

A közelmúltban gyűjtöttem össze a latin-amerikai országok magyarul megjelent irodal­mát, illetve az ezekről szóló könyveket. Az eredményt előre tudhattam. Szám szerint a legtöbb könyvvel Kuba áll az élen Brazília, Me­xikó és Peru előtt. Ekkor döbbentem rá, hogy a három évtizedes szoros kapcsolat ellenére – amikor is a könyvek zöme megjelent –, milyen egyoldalú az országról kialakult kép, megjelent kínálat. Pedig kétségtelen, hogy Kuba Latin- Amerika egyik meghatározó kulturális és szel­lemi centruma volt, lesz és ma is az. Gondol­junk csak irodalmi, képzőművészeti, zenei kul­túrájára, balettjére vagy tudományos életére. De hallott-e valaki művelt zenei körökben Brindis de Salasról? A kubai művész Párizsban ta­nult, s ahol csak megfordult, elkápráztatta Eu­rópa és Latin-Amerika számos országát. Sike­rei révén néger Paganininek nevezték el.

Kubában járva mindig az az érzés kerít ha­talmába, mintha a Karib-tengeren hullámzó sziget ritmusát az emberek is átvennék. Min­denki – és minden – mozog, sorbanállás köz­ben, buszon utazva, bárhol, bármikor kortól, nemtől és helytől függetlenül. Csak zene kell hozzá, az pedig mindig szól valahol. Nem cso­da, hiszen itt alakult ki a karibi szigetvilág leg­sokoldalúbb, történelemben gyökerező zenei élete. Itt keveredett népeikkel együtt Andalúzia, Afrika és Amerika zenéje, melyet tovább színe­sítettek sajátos világukkal a francia menekültek és a jamaicai bevándorlók. Ebből alakult ki az az afrokubai zene, melynek elemei valamilyen mértékben minden alkotásban megtalálhatók. Kuba első városában, Baracoaban az indiánok térítéséhez misét kellett celebrálni énekes­hangszeres kísérlettel, csakhogy ehhez nem volt elegendő zeneértő spanyol, ezért a ma­gukkal hozott rabszolgákat vonták be a szer­tartásokba. A XIX. században a havannai ze­nekarokban bőrszínre való tekintet nélkül együtt játszottak fehérek, feketék és mulattok. Matanzasból, a sziget zenei fővárosából indult világhódító útjára századunk elején a danzón. Ebben kristályosodott ki a francia eredetű contradanza, melyet haitii menekültek hoztak be a XVIII. sz. végén. Ezt követte a máig is legtipikusabb szigetországi zene, a són, a bo­tora közeli rokona, melynek hatására született a mambó (1936). Világhírét Pérez Prado zene­karának köszönhette. Enrique Jorrín új típusú danzóját cha-cha-chá-nak nevezte el, melyet – elmondása szerint – egy csodálatos kubai lány járásának ritmusából komponált. De említhet­nénk a rumbát, a bolerót Benny Moore-ral, a(z) habanerát és a különféle afrikai eredetű – lucumí, conga, abakuá – zene páratlan gazdagsá­gát is. Kuba egykori indiánjainak zenéje az areito nem hagyott nyomot e kavalkádban.

Ezúttal indiánnézőbe jöttem a szigetre. Ott­hon, ha meg is említettem Kubát járt ismerőse­imnek, csak mosolyogtak, így aztán inkább hallgattam terveimről. Nem is leltem sehol sem nyomát annak a munkának, amely Manuel Rivero de la Calle professzor, kubai antropoló­gus vezetésével folyik évtizedek óta a sziget legkeletibb részén, a Sierra Maestra hegyei kö­zött. Az ország indián történelme nem ért vé­get ott és úgy, ahogy az a szakirodalomban szerepel. Határain túl először mi adtunk hírt 1988-ban egy rádióműsor keretében a kubai indiánok élő jelenéről. A karibi szigetvilágról azt olvashatjuk, hogy a gyarmatosító európai­ak – az egyetlen Dominica-sziget kivételével, ahol a karib indiánok utolsó, néhány száz fős csoportja él a Salibia nevű rezervátumban – kiirtották az őslakosokat, s mára hírmondójuk sem maradt. Nos a hír igaz, némi módosítás­sal. Saint Vincent és Trinidad szigetén meszticizálódott leszármazottaik néhány száz fős csoportja ma is megtalálható, s ami újdonság, Kubában is. Az Antillák legnagyobbika az el­múlt öt évszázad során nemcsak az európai, afrikai és ázsiai bevándorlók olvasztótégelye, hanem az amerikai – igaz ezúttal behurcolt – indiánok kényszerű úticélja volt. Az utóbbi években egyre több tanulmány látott napvilá­got a deportálást elszenvedő indiánokról. Me­xikó északi részén – melyet az USA később bekebelezett – az „indios bravos”-oknak (vad indiánok) elnevezett népek keményen ellenáll­tak a földjeikre behatoló európaiaknak. Ellenál­lásukat úgy igyekeztek megtörni, hogy a har­cok során elfogottakat Mexikó belső, távoli vi­dékeire telepítették át. Mindez kevés sikerrel járt, mert az első adandó alkalommal haza­szöktek, s ott folytatták harcukat, ahol abba­hagyták. Ekkor merült fel a Kubába szállítás gondolata, s indították útnak a többségükben apacs indiánokat néhány komancs kíséreté­ben. Ez a deponálási hullám kb. 40 évig, Me­xikó függetlenségének (1810) kikiáltásáig tar­tott. A rabszolgákká lett hadifoglyok között yaquí és maja indiánok is feltűntek. Rafael López Valdés-Leo kubai etnológus szerint jóval ezt megelőzően, a XVI. századtól folyt tiltott em­berkereskedelem a két ország között: pl. a ke­reskedők lovakat cseréltek maja indiánokért. Az 1533-as kubai spanyol ellenes felkelésben a helyi bennszülöttek mellett már négerek és maják is részt vettek.

Sokak – köztük szakemberek – számára meglepő a hír, hogy a szigetországban az ős­lakos indiánok leszármazottainak néhány száz fős, meszticizálódott csoportja él az ország ke­leti, hegyvidékes övezetében. A Sierra Maestra nehezen járható hegyei-völgyei nyújtottak őse­iknek évszázadokon át menedéket, akik zárt világukból csak a XX. sz. elején merészkedtek elő, ami felgyorsította keveredésüket. Létezé­sükre először a spanyol tudós, Miguel Rodri- guez Ferrer hívta fel a figyelmet, aki Yateras-ban találkozott velük (1847), majd Máximo Gómez, a múlt századi függetlenségi háború egyik tábornoka is, miként a spanyolok olda­lán éppen ellenük harcoltak. Annyira meglepő a felfedezés, hogy ettől kezdve, aki csak talál­kozik velük, a legfontosabb hírként kezeli.

Így volt ezzel Henri Dumont francia orvos és J. Gundlach, német zoológus is. A legelső ant­ropológiai vizsgálatokat 1875-ben A. Bastian etnológus végezte El Caney övezetében, ahol utolsóként maradt fenn a múlt század közepé­ig tiszta indián népesség. Mindez a tudomá­nyos világ figyelmét egyáltalán nem keltette fel, még akkor sem, amikor 1952-ben R. R. Gates genetikus közzétette vizsgálatait. A mai napig tartó rendszeres kutatásokat Manuel Rivero de la Calle kezdte el Yaterasban, ahol kb. ezer fős mesztic kolónia él. (A karibi szigetvilágban az őslakosok korai kiirtása miatt a meszticizáció nem mehetett végbe, így mesztic lakosság sem alakulhatott ki.) Első eredményei nagy visszhangot keltettek, mégis a Kubán kívüli szakirodalom tudomást sem vesz róluk. Feltér­képezésükre a Havannai Egyetem 1972-ben szervezte első nagyszabású expedícióját. Ku­ba meszticei ma már többnyire szétszórtan, ta­nyaközpontokban, majorságokban, parányi te­lepüléseken élnek Baracoa környékén a Toa folyó mentén, Punta de Maisínél és néhány ki­sebb településen. A 80-as évektől kezdve a kutatásokba bekapcsolódott a Pinar dél Río-i egyetem tanára, Oscar Tejedor Alvarez is. A vele szervezett közös expedíció és a kutatások eredményei ma már ismerlek. A nagyfokú ke­veredés ellenére is ősi vonásaik jól felismerhe­tőek, vércsoportjuk – 0, Rh negatív – is meg­egyezik kontinensen élő elődeikével. Földmű­vesek, akiknek élete ma már semmiben sem különbözik a falusi Kuba világától.

Korán reggel volt még, amikor a Kubai Tu­dományos Akadémia máris gőzfürdővé vált fe­kete Volgájával elindultunk a Havannához kö­zeli város, Madruga felé, meglátogatni a Sierra dél Grillo lábánál élő, egyre fogyatkozó egyko­ri maja indiánok leszármazottak. Ez volt az iga­zi meglepetés, mivel róluk az ideig szinte sem­mit sem tudtam. Ők sem jószántukból kerültek Kubába. Őseik 1839-ben Don Santiago Imán vezetésével elfoglalták a Yucatán-félsziget fő­városát, Méridát, s kimondták függetlenségü­ket. Mexikó elnöke, Santa Ana kegyetlen meg­torlást alkalmazó hadserege ellen 1847-ben ki­robbant a „kasztok háborúja” néven ismert maja felkelés. Bár ezt is leverték (1848), az in­diánok Quintana Roo állam erdejébe visszahú­zódva 1902-ig kitartottak. A mexikóiak az újabb felkeléstől való félelmük miatt az elfogott indiánokat kubai ültetvényeseknek adták el, akiknek nagyon jól jött a munkáskéz utánpót­lás, mivel egyre nehezebben jutottak rabszol­gákhoz. Maga az ötlet is tőlük, Julián de Zuluetától és Bajorország konzuljától, Tito Vicinótól származott. Az emberkereskedelem 1861-ig tartott, amíg Benito Juárez be nem tiltotta. Azt, hogy hányán is kerülhettek a szigetre, nem tudni pontosan. Számukat hétszáztól néhány ezerig becsülik. A múlt század második fe­lében a szigetországon végigsöprő háborús időszakok lehetővé tették, hogy – akárcsak a néger rabszolgák – ők is elszökjenek az ültet­vényekről s menedéket leljenek a hegyekben, így került egy csoportjuk a Sierra dél Grillo zárt platójára, elrejtőzve a világ szeme elől. Társa­dalmi beilleszkedésük és keveredésük a kubai forradalmat követően igen gyorsan ment vég­be. Utolsó caciquéjük Alfonso, aki még ma is emlékszik néhány maja szóra, szívesen mesél ma is különös világukról. Nagyon zárt közös­séget alkottak, s teljes önellátásra rendezked­tek be. Az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal a faszéneladás volt. A magyar rádió számára ve­le készített interjúból megtudhatjuk, hogy ők terjesztették el a szigeten a ñamét, s a kukori­cából – akárcsak szárazföldi rokonaik – tortillához hasonló lepényt készítettek. A kubai konyha tipikus yucáját azonban nem is ismer­ték. Rajtuk kívül még Matanzas és Villa Clara megyékben élnek kisebb csoportok. Számuk­ra vonatkozóan még csak becslések sincse­nek, mivel kutatásukkal ez ideig senki sem foglalkozott. Madrugától néhány kilométerre földútra térünk le, s a hegy lábának rejtekében feltűnnek az első házak; lakói le sem tagadhat­ják maja rokonságukat.

Havannába visszafelé az úton, a melegtől kissé elpilledve arról beszélgetünk de la Calle professzorral, hogy a tízmilliós szigetország népességének talán 0,2%-át kitevő meszticekről és majákról kell-e a világnak tudnia, egyál­talán létük érdekli-e a világot. S e gondolatme­net már messzire vezet, hiszen tudjuk-e, ismerjük-e, vagy egyáltalán meg akarjuk-e ismerni innen Európából azt a történelmi múltat, jelent és jövőt, ami a latin-amerikai ember identitását olyannyira mássá formálta – s formálja ma is, – mint milyennek mi szeretnénk látni, befoga­dásra oly érzéketlen, sémákban gondolkodó europacentrikus világunkban. Hányszor halljuk-mondjuk, hogy az indiánokat „tanul­mányozzuk”, mintha ők lennének az idegenek, a jövevények a kontinensen, hogy „folklórjuk” van kultúrájuk helyett, hogy „babonájuk” van s nem vallásuk, hogy „dialektust” beszélnek s nem nyelvet, hogy „népművészeti tárgyakat” készítenek művészi alkotások helyett. Az el­múlt évszázadok során csak kevesen voltak, akik észrevették, megértették s nyíltan támo­gatták emberi mivoltuk, kultúrájuk, múltjuk megőrzésére való törekvésüket: Gonzalo Gu­errero volt az első meghódított hódító, aki éle­tét a yucatáni maják oldalán harcolva fejezte be.

*

Az egy hónap hamar elrepült, s elég volt, hogy ismét élményekkel gazdagodva feltöltőd­jek; sikerélményemet fokozta, hogy a Coppelia előtt egy kis ügyeskedéssel, sorbanállás nélkül jutottam kedvenc fagylaltomhoz, a rizado de chocolatéhoz, majd a helybélieket megszé­gyenítő ügyességgel – hiába na a sokéves ta­pasztalat! – feltornáztam magam a Marianaó-ban egyre ritkuló Ikarus utánzatra, hogy elbú­csúzzam kedves nagymama-papakorú isme­rőseinktől, akik a 60-as évek elején vándorol­tak be a főváros peremére. Összeszedem a könyvesboltokban számomra félretett könyve­ket, s végül mint mindig, most is átszelem az öblöt a lanchitával, s megígérem a reglai Feke­te Szűznek (Virgen Negra), hogy visszajövök.

A repülőtéren Evelio Lecour keramikus­szobrászművész baglya tekint rám, a bagoly, amely Kuba bennszülötteinek istenített mada­ra, szimbóluma volt.

MŰHELY

KOLLÁR ZOLTÁN

Latin-Amerika, 1959

Kevés olyan ország van a világon, amely annyi in­dulatot, szélsőséges megnyilvánulást vált ki világ­szerte, szinte nap mint nap, mint Kuba. A kubai for­radalom 35 éves küzdelmes történetét szimpati­zánsok és ellenszurkolók figyelme kísérte, hogy e figyelem más, nem egyszer durva megnyilvánulá­sait ne is említsük. Sajnos, mind ez ideig nem ké­szült el a kubai forradalom teljes és hiteles törté­netének – szubjektivitástól mentes – feldolgozása, így nemhogy lehetetlen igazságot tenni a különféle álláspontok között, de még az sem biztos, hogy a tényszerű tudományos feldolgozás nem kavar in­dulatokat. Éppen ezért e sorok írója nem tűzött ki más célt maga elé, csak azt, hogy elgondolkozzon azon: a Kuba iránti szolidaritást vállaló álláspontok mellett miért találkozhatott szerte Latin-Amerikában olyan – a kubai forradalom intézkedéseit, s magát a forradalmat hevesen elítélő – vélemé­nyekkel is, amelyekben mégis volt valami empátia a kubai forradalom iránt, hiszen Kubának ezt a har­mincöt évét nyilatkozataikban szinte mindig kubai forradalomként emlegették. Ez az igen sajátos, adott esetben önmagában ellentmondásos állás­pont csak azért maradhatott fenn, mert minden bi­zonnyal voltak a kubai forradalom történetében olyan elemek, mozzanatok (vagy szakaszok) ame­lyekben a kubai forradalom latin-amerikaisága nyil­vánult meg.

A kubai forradalmat alternatívaként nyilván azért vehette számításba Latin-Amerika, mert Kuba olyan körülmények között kezdte el társada­lomalakító tevékenységét, amely párhuzamba volt hozható az egész kontinens adott helyzetével, hi­szen a kontinensnek is szembe kellett néznie a változtatás minden dilemmájával, és a kubai forra­dalom a latin-amerikai társadalmakat feszítő prob­lémákra keresett megoldást. Latin-Amerika az 1950-es évek végére súlyos gazdasági válság ál­lapotába jutott, amelyet társadalmi és politikai vál­ság kísért. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az 1929/33-as világgazdasági válságot követő – a vi­lággazdasági folyamatoktól ugyan elzárkózni aka­ró, de mégis külső gazdasági függőséget eredmé­nyező – importhelyettesítő gazdaságfejlesztési politika nem tudta megoldani a latin-amerikai or­szágok gazdasági problémáit. A függőség krónikus külgazdasági egyensúlyhiányt „eredményezett”, s ráadásul vissza-visszatérően gazdasági válságot „importált”. A nemzetgazdaságok fejlődését nem csak konjunkturális visszaesések zavarták meg, hanem súlyos szerkezeti ellentmondások is korlá­tozták. Csupán példaképpen említendő az anakro­nisztikus agrárszerkezet, amelyre a politikai hatal­mat is eltorzító latifundiumrendszer nyomta rá bé­lyegét, vagy a politikai hatalom és a társadalmi vi­szonyok torzulásait kihasználó monopolisztikus gazdasági rendszer, amelyben túlburjánzó gazda­sági szerepre vállalkozott az állam. Mindezt behá­lózta a külső függőség bonyolult rendszere és me­chanizmusa. Az egész latin-amerikai kontinenst jellemző viszonyok a kubai társadalom életét is meghatározták, sőt Kuba talán még jobban szen­vedett ettől a korszerűtlen szerkezettől, mint a leg­több latin-amerikai ország, egyrészt mert fejlődése bizonyos megkésettséget mutat, másrészt azért, mert a latin-amerikai nemzetgazdaságok közül ta­lán a kubait jellemezték a legerőteljesebben a pe­riferikus, függő gazdaság vonásai. Az elavult gaz­dasági szerkezet krónikus gazdasági zavarokat, egyensúlyhiányt eredményezett. Az ötvenes évek végére a gazdasági feszültségek akut gazdasági válsággá mélyültek.

Az 1950-es évek végének Latin-Amerika-szerte megnyilvánuló szerkezeti válságához az is hozzá­járult, hogy az addig elfogadott modernizációs mo­dell nem volt képes megfelelő válságkezelési mó­dozatokat, netán új fejlődési alternatívát felmutatni. Ez annál is inkább gondot jelentett a latin-amerikai társadalmak számára, mert a közgondolkozást megterhelte számos kedvezőtlen történelmi ta­pasztalat. Latin-Amerika ugyanis sohasem tudta végigvinni azokat a modernizációs folyamatokat, amelyek kiemelték volna a kontinenst periferikus helyzetéből, sőt ahelyett, hogy megoldást hoztak volna, korlátot állítottak a fejlődés elé, és így a kontinens kénytelen volt a megoldatlan társadalmi-gazdasági problémákat ballasztként – újra és újra válságot gerjesztő tényezőként – saját magával ci­pelni. Hogy a társadalmi, gazdasági fordulatok visszájára fordulásának milyen – máig ható – sú­lyos következményei lettek, az könnyen elképzel­hető abból a néhány példából is, amelyet a követ­kezőkben illusztrációképpen felvázolunk.

Az elmúlt századok latin-amerikai történetét át­tekintve, nem egy olyan helyzettel találkozunk, amelyben Latin-Amerika választani kényszerült fejlődési alternatívák között, s úgy tűnt, hogy az adott kor követelményeihez igazodott, de a vá­lasztott alternatíva több veszteséget hozott, mint eredményt. Nagy valószínűséggel azért, mert Latin-Amerika, a világgazdaság folyamataiban mint periferikus térség vett részt és az alkalmazkodás csupán arra volt elegendő, hogy más módon, más szinten termelődjenek újjá a periferizáltság viszo­nyai.

Latin-Amerika a XVIII. században „üzleti érde­keltségénél” fogva, az európai piac igényeihez al­kalmazkodva állította meg, vagy legalábbis lassí­totta le a belső piac fejlődését, miután az addigi polikultúrás mezőgazdaság monokultúrássá alakult át, s ez a kontinens világgazdasági függőségének mind a mai napig meghatározó szerkezeti alapja. S amikor a latin-amerikai államok a múlt század ele­jére kivívták államjogi függetlenségüket, választa­niuk kellett a liberalizmus és a protekcionizmus kö­zött. A korabeli közgazdasági gondolkodás új irányzatának hatása alatt sorra nyitottá tették nem­zetgazdaságukat, és ahelyett, hogy a gazdaságok is függetlenné váltak volna, tovább periferizálódtak, miután a belső forrásokból megindult kapitalizálódást az európai tőke expanziója igen szűk ke­retek közé szorította, ha meg nem akasztotta.

Az 1929/33-as világgazdasági válság végkép­pen bebizonyította a nyitott gazdasági modell tart­hatatlanságát. Latin-Amerika újra választani kény­szerült, s ezúttal a keynesizmus mellett voksolt, mivel az hitte, hogy így olyan gazdasági modellt tud bevezetni, amely megfelelő védelmet nyújt számára, fel tudja gyorsítani gazdasági növekedé­sét, s ezáltal képes kitörni a perifériából. A befelé forduló gazdasági fejlődési modell bevezetését te­hát nem csak az összeszűkülő világpiac motiválta, hanem az az igen jogos igény is, hogy Latin-Ame­rika felszámolja gazdaságának elmaradottságát. A nacionalista ihletettségű importhelyettesítésnek voltaképpen az a tragikuma, hogy létrehozott egy olyan zárt gazdaságot, amely v§gül is éppen zárt­sága miatt lett világgazdaságilag teljesen kiszol­gáltatott, alkalmazkodásra képtelen. Ebben az idő­szakban vált világossá, hogy – kis túlzással mond­va – Latin-Amerika úgy fejlődik, hogy közben periferizálódik. Persze, ez a kettős fejlődési tendencia hol egyik arcát, hói pedig a másikat mutatta meg.

Az 1950-es 60-as évek fordulójára a befelé for­duló gazdaság egyértelműen válságba jutott. A gazdasági válságot társadalmi és politikai válság súlyosbította. A szerkezeti válság feloldásának el­ső lépéseiben még párhuzamokat fedezhetünk fel a kubai és a többi latin-amerikai ország modernizá­ciós kísérlete között, legalábbis ami a válságkeze­lés területeit illeti, sőt bizonyos 'kölcsönhatások is fellelhetők. A terápia tartalmának eltérő tendenciái azonban igen gyorsan nyilvánvalókká váltak. Ezt követően világosan elágazik a latin-amerikai fejlő­dés: egyrészt az általános tendenciát képviselő strukturalista modernizációra, másrészt a moderni­zációt formációváltással azonosító útra különíthető el. Ez az alternatíva világosan elhelyezhető a két­pólusú világrendszer keretei közé, .és a két rend­szer közötti hatalmi versengés által válik meghatá­rozottá és értelmezhetővé.

Egy túlhaladott társadalmi-gazdasági szerkezet meghaladására tehát alternatívák érlelődnek meg. Először a kubai változatot foglaljuk össze, mivel az ötvenes évek, hatvanas évek fordulóján a latin-amerikai országok közül Kuba lépett először vá­laszútra. Természetesen az előzményekről is szól­ni kell, nem elfeledkezve arról, hogy a latin-ameri­kai társadalmi, gazdasági helyzetről elmondottak nem szorulnak módosításra. A kubai gazdaság tel­jes egészében megfelelt a „gazdasági elmaradott­ság”, avagy a periféria kritériumrendszerének, lé­nyegében „gazdasági gyarmati funkciókat” látott el, holott az ország államjogilag független volt. Az Egyesült Államok és Kuba között olyan munka- megosztási rendszer „fejlődött ki”, amely a kubai gazdaságnak az amerikaiba való (igazában gyar­mati típusú) beintegrálódását biztosította. A kubai gazdaság fő termékének, a cukornak jelentős ré­szét az USA-ba szállították, ugyanakkor Kuba alapvető cikkeket, közöttük feldolgozott cukoripari termékeket vásárolt amerikai cégektől. A cukor­monokultúra „jelképpé” formálódott: a külső kiszol­gáltatottság jelképeként vonul végig a kubai forra­dalom egész történetén, valószínűleg ezzel (is) magyarázható a kubaiak szubjektív, érzelmi szem­pontoktól sem mentes – ciklikus gazdaságpolitikai magatartása.

„Természetesen” a kubai gazdaság függőségét nem csak a cukormonokultúra kereskedelmi követ­kezményei határozták meg, hanem azok a monopolisztikus hatalmi viszonyok is, amelyek a XX. századi amerikai expanzióból következtek. Kuba az amerikai tőke fontos befektetési területének számított. Az amerikai tőketulajdon jelentős mér­tékben összefonódott a kubai latifundiumrendszer­rel. A két gazdaság összefonódása azáltal is bizto­sítva volt, hogy a kétoldalú kereskedelmi szerző­dések keretében megszabták pl. a kubai részvételt az amerikai cukorpiacon, vagy kedvezményeket adtak az amerikai importtermékeknek a kubai pia­con. Ennek következtében egyáltalán nem tekint­hető meglepőnek, hogy a két ország közötti fizeté­si mérleg az USA javára billent el.

Az 1950-es évek elején kirobbant kubai gazda­sági válság teljesen szétzilálta a társadalmi viszo­nyokat. A gazdasági feszültségek krónikussá vál­tak az 1952-es Batista államcsínyét követő fasisztoid rendszer idején. A Batista által 1955-ben meg­hirdetett – populista – gazdaságfejlesztési prog­ram ugyan hozott némi mozgást a gazdaságban, de már nem volt képes olyan alternatívát nyújtani, amely megállíthatta volna az 1956-ban kibontako­zó diktatúraellenes fegyveres harc sikeres előretö­rését, a Batista-rendszer belső és külső elszigete­lődését, majd pedig bukását.

Nem tekinthető e cikk feladatának a kubai forra­dalom történetének áttekintése, csupán arra vállal­kozhatunk, hogy a kubai folyamatok tendenciáját – a latin-amerikai folyamatok egyik elágazási pontjá­hoz viszonyítva – röviden, illetve egy-két alapkér­désre korlátozva vázoljuk. így mindenekelőtt a periferikus helyzetet egyaránt jellemző külső függő­ség, az agrárkérdés megoldási kísérleteiben indo­kolt kapcsolódási pontokat keresnünk.

A kubai forradalom 1959. január 1-jei győzelme után rögtön megkezdődött a társadalom polarizáci­ója. Először a Batista korábbi polgári ellenzékét képviselő kormány és a Felkelő Hadsereg között keletkeztek hatalmi nézeteltérések, amelyek igen gyorsan szakításhoz, és a Fidel Castro által veze­tett új kormány megalakításához vezettek. Az 1959. május 17-én meghirdetett agrárreform már nem csak a kubai társadalom polarizációját „ered­ményezte”, hanem elindította az USA és Kuba kö­zötti konfrontációt, amely – mint ismeretes – kivál­totta az USA Kuba-ellenes embargóját.

A Fidel Castro irányította kormány gazdaságpo­litikai alapvetései kezdetben teljesen illeszkedtek a latin-amerikai gazdaságfejlesztési elképzelés­hez, sőt bizonyos visszahatás is felidézhető. A ku­bai intézkedések hatása az 1960-as évek elejének konkrét latin-amerikai fejlesztési programjaiban is (nevezetesen a Kennedy elnök nevével is fémjel­zett Szövetség a Haladásért Programban) felfe­dezhető. A kubai fejlesztési célok meglehetősen általánosak voltak. Az agrárreform, a hazai termé­szeti kincsek kiaknázására települő importhelyet­tesítő iparosítás, a külkereskedelmi függőség la­zítása (az USA-tól való kereskedelmi függőség megszüntetése, a „minden országgal való kereske­delem” szervező elvkénti megfogalmazása), a ku­bai társadalom szociális problémáinak megoldása (az egészségügyi, és oktatási rendszer fejlesztése, a lakásgondok enyhítése, a munkanélküliség fel­számolása) szerepelt elképzeléseikben. Sőt, az ál­lam fokozott gazdasági szerepvállalásának a ter­vezési rendszerben való intézményesítése sem idegen a latin-amerikai folyamatoktól. A tervezés „rendszerbe állítása” (1961) azonban végül is víz­választónak bizonyult, ez már a latin-amerikai és a kubai folyamatok eltérő irányát is egyértelművé tette, ugyanis a kubai tervgazdálkodás – a szovjet gazdaságirányítási modell mechanikus átvételével – a centralizált, a piacot tagadó „államszocialista” gazdasági rendszer intézményes fordulatához ve­zetett.

A latin-amerikai és a kubai folyamatok eltérő tendenciájának markánssá válásáig a következő „rendszerváltoztató” intézkedések szabták meg a kubai forradalom modernizációs stratégiájának alapjait:

1. Első agrárreform (1959): lényegét tekintve nem tekinthető radikális reformnak. Mindenekelőtt a földbirtok nagyságának maximalizálásával a lati­fundium-rendszer felszámolása, a cukorgazdaság és cukoripar tulajdonosi összefonódásának felszá­molása, a bérleti rendszer megszüntetése, állami gazdaságok szervezése az agrárreform célja.

Az agrárreformnak, illetve a hozzá kapcsolódó törvényeknek „büntető” és „premizáló funkciója” is volt: a forradalmi fegyveres harcot támogatók ked­vezményes elbánásban részesülhettek, míg a for­radalommal tettekkel szembefordulok földjét elko­bozták. Az agrárreform-törvény legradikálisabb in­tézkedésének az bizonyult, hogy kizárta a külföldi­ek földtulajdoni jogosultságát, már ami a nagybirto­kot illeti. Ezzel indult el az a társadalmi és nemzet­közi polarizáció, amely a kubai forradalmat az elé a dilemma elé állította, hogy radikalizálódik vagy (a latin-amerikai környezethez illeszkedve) „mexikanizálódik”. Kuba az előzőt választotta, s ennek megfelelően alakultak ki a következő állomások:

2. A külföldi és a hazai nagytőke tulajdonának államosítása (1960. október), miután már korábban fokozatosan állami kezelésbe vonták őket.

3. 1961 áprilisa: kiépült a (túl)centralizált állami gazdaságirányítás intézményrendszere.

Ezután a kubai forradalom a gazdaság moderni­zálását a tulajdonviszonyok (termelési viszonyok) átalakításának függvényévé teszi, sőt szinte azzal azonosítja. A (szinte) kizárólagos állami tulajdon a következő intézkedésekkel jött létre: a) 1963 ok­tóberében meghirdették a második agrárreformot, amely a korábbi 402 hektáros földbirtok-maximu­mot 67 hektárra mérsékelte (így a föld 70%-a álla­mi tulajdonba került). A második agrárreform a „szocialista nagyüzemek” szervezésének is új ke­reteket kölcsönzött, így gyakorlatilag megszűnt a magántulajdonban levő föld magángazdasági hasznosításának lehetősége is; c) 1968-ban az ún. forradalmi offenzíva keretében felszámolták a ma­gánkiskereskedelmi hálózatot.

Ez a vázlat természetesen csak bizonyos jelző­köveket sorolt fel. Ennél talán még fontosabb len­ne, ha e fordulópontok motivációit is áttekinthet­nénk. Teljességre még egy terjedelmesebb munka sem törekedhetne, de azért egy-két mozzanatra kitérve talán a „mögöttes” folyamatok is némi meg­világítást kaphatnak.

A nemzetközi körülmények a kubai forradalom fejlődésében meghatározó szerepet játszottak. A kubai forradalom dinamikáját jelentősen befolyá­solta a Kuba és az USA közötti kapcsolatok elhidegülése, a retorziós intézkedések és ellenintézke­dések – szakításig vivő – eszkalációja. Nagyon ha­mar világossá vált, hogy Kuba „birtoklása” a „két világrendszer” erőviszonyait is befolyásolja, így a kubai forradalom sorsa stratégiai kérdéssé vált. Végül Kuba lépésről lépésre kiesett az amerikai ér­dekszférából, és a szovjet érdekszférába kény­szerült (bár ehhez hozzá kell tenni, hogy voltak időszakok, mint pl. az 1962-es rakétaválságot kö­vető évek, amikor meglehetősen hűvösek voltak a Szovjetunió és Kuba közötti kapcsolatok). Az USA latin-amerikai politikája a kubai forradalom nyilván­való radikalizálódását követően rögtön „kétarcúvá” vált: egyrészt felismerte, hogy Latin-Amerikában társadalmi-gazdasági reformokra van szükség, s szorgalmazta is az ilyen lépések megtételét, más­részt rögtön kétségtelenné tette, hogy mindent el­követ azért, hogy „második Kuba” ne születhes­sél Latin-Amerikában.

Ezzel párhuzamosan Kubában sajátos változások mentek végbe: a formációváltás (az államosí­tás) öncélúvá vált, mint a társadalmi ugrás kritériu­ma jelent meg. A gazdaság fejletlensége, egyensú­lyi problémái kizárólagosan a kapitalizmus és az USA-tól való függőség megnyilvánulásaiként sze­repeltek a kubai politikai gondolkodásban, tehát úgy vélték, hogy a kapitalizmus és a vele egyenér­tékű függőség és piac megszüntetése meghozza az igazi fejlődést. Ehhez modellként a szovjet ipa­rosítási és gazdaságirányítási rendszer szolgált (meglehetősen leegyszerűsített és szélsőséges változatában). Ennek további taglalása azonban már meghaladná e cikk kereteit, így vissza kell tér­nünk a hatvanas évek elejére, amikor is Latin-Ame­rika többi országa is keresztút elé érkezett.

A strukturális válságra adott kubai választ ter­mészetesen nem vették át a latin-amerikai orszá­gok, de – egyebek között a kubai forradalom által kiváltott latin-amerikai hangulat miatt – nem térhet­tek ki olyan – addig elodázott – válságelemek „ke­zelése elől” mint pl. az agrárkérdés, a szociális problémák intézményi rendszerének kiépítése. Mi­ben lehet összegezni a latin-amerikai alternatívát? A latin-amerikai országok politikai rendszerei nem zárkózhattak el többé az elől, hogy a gazdasági feltételeket megváltoztassák. Céljuk nemcsak a társadalmi feszültségek levezetése volt, szándé­kukban állt természetesen a tőke értékesülése jobb feltételeinek megteremtése is. Az állam mint kollektív tőkés intézmény játszott ebben fő szere­pet, hiszen az is kiderült, hogy a magántőke ereje és lehetőségei nem elégségesek a problémák megoldására. Az állam – bár hagyományos gazda­sági beavatkozási eszközeit egyre intenzívebben alkalmazta, hogy leküzdje a növekvő feszültsége­ket –, nem tudta felszámolni a válságot. A tervezés (mint integrált intervenciós eszköz) sem hozott eredményt, ezért végképp elkerülhetetlenné -vált bizonyos társadalmi-gazdasági reformok meghir­detése. Elfogadva a Latin-Amerikában szellemi műhelynek számító Cepal (az ENSZ Latin-amerikai Gazdasági Bizottsága) koncepcióját, Latin-Ameri­ka a (piacbővítést is biztosító) strukturális refor­mokban látta a stabilizáció és a modernizáció együttes megvalósításának biztosítékát.

Természetesen nincs mód arra, hogy e tanul­mányban részletesen bemutassam az összes vál­ságmentesítő intézkedést, illetve modernizációs célú reformot, inkább csak tendenciáikat jelezve, az intézkedések jellegét érintem. A legfontosab­bak a következők voltak:

1. Agrárreformok. A latin-amerikai országok többségében meghirdették az 1960-as években az agrárreformot. Az agrárreformok célja kétségte­lenül a tőkés gazdasági viszonyok erősítése volt az agrárszektorban is anélkül, hogy radikális táma­dást intéztek volna a földbirtoklás hagyományos, latifundista szerkezete ellen, bár többnyire szabtak némi korlátot a latifundiumoknak, mivel általában maximalizálták a földbirtokokat. Ezek az agrárre­formok azonban nem oldották fel a latifundiumok és törpebirtokok ellentmondásait, nem javítottak a nincstelenek helyzetén, és nem teremtették meg az agrárszektor modernizálásának intézményi fel­tételeit sem. A fő stratégiai cél a farmergazdasá­gok „tulajdonviszonyi” megerősítése és moderni­zációja volt, ezért a reform főleg az 5-20 hektáron egyre inkább tőkés módon – gazdálkodó birtoko­soknak adott bizonyos kedvezményeket. Végül is „jól jött” a latifundistáknak is, hiszen azok a földte­rületek kerültek a földbirtok-rendezés hatálya alá, amelyeket a nagybirtokosok amúgy sem műveltek, s ráadásul még pótlólagos tőkéhez is jutottak, hi­szen a földreform megváltással történt. E földrefor­mok egy ideig elősegítették a termelési eszközök piacának bővülését, de a modern farmergazdálko­dás elterjedése tőkehiány és technikai eszközök hiánya miatt hamar korlátokba ütközött, s a föld nélkülözhetetlen adásvételi viszonyai sem korsze­rűsödtek.

2. A befelé forduló gazdasági rendszer átalakí­tása nyitott gazdasággá. Ennek keretében nemzet­közi gazdasági integrációk szervezéséhez láttak. A külföldi tőke beruházásainak szabályozásával, valamint exportorientációs eszközök alkalmazásá­val a külső, egyoldalú gazdasági függőséget kíván­ták mérsékelni.

Olyan integrációs szervezeteket alakítottak ki Latin-Amerikában, amelyek elsősorban a forgalmi szféra adminisztratív és egyéb korlátait voltak hi­vatva lebontani, de a termelés és a fejlesztés in­tegráció útján megoldható feladatait nem, vagy csak igen korlátozottan érintették. Ezek az integrá­ciós szervezetek – a fejlett országok integrációi­nak (az EGK-nak, az EFTA-nak) mechanizmusait másolva – tulajdonképpen azt a célt is szolgálták, hogy a latin-amerikai gazdaságok fokozatosan lép­jenek ki a protekcionista védettségből a nemzet­közi verseny erőteljesebb viszonyai közé. Az in­tegrációs szervezetek azonban úgy akarták a regi­onális integrációt kifejleszteni, hogy maguk a résztvevő nemzetgazdaságok piaci szempontból belsőleg dezintegráltak maradtak, így a nemzetkö­zi integrációkat leginkább csak az expanzióra kész (nemzetközi) társaságok tudták kihasználni. Végül is a nemzetközi integrációk még inkább elmélyí­tették a nemzetgazdaságok belső egyenlőtlensé­geit. Alighanem ez a magyarázata annak is, hogy a latin-amerikai integrációs szervezetek hosszú időn át inkább csak „fenntartó” jelleggel működtek, bár – ha szerény mértékben is, de kétségkívül – hoz­zájárultak a térségen belüli kereskedelem fejlődé­séhez.

A külgazdasági szabályozók rendszerének vál­toztatását a gazdasági nyitás legfontosabb elemé­nek tekintették. Az 1960-as évekig a latin-amerikai országok szigorú protekcionista gazdaságpolitikát folytattak. A kötött devizagazdálkodás, a vámrend­szer, az adminisztratív kereskedelmi szabályozás, az importkorlátozás egyaránt a „ befelé fordulást” biztosította. A hatvanas években azonban az im­porthelyettesítő iparosítás ellentmondásainak elmélyülése, a gazdaságok szerkezeti egyenlőtlen­ségei, s nem utolsósorban a fizetési mérleg foko­zódó nehézségei arra késztették a latin-amerikai országokat, hogy ezen a szigorú protekcionista rendszeren enyhítsenek, pontosabban új eszkö­zökkel gazdagítsák. Az új eszközök a nem tradici­onális cikkek exportját voltak hivatva ösztönözni. Az 1960-as évek második felétől kibontakozó vi­lággazdasági folyamatok is elősegítették azt, hogy a latin-amerikai országok nem tradicionális cikkei is fokozottan külső piacra (amelyet nem utolsósor­ban a latin-amerikai regionális piac képviselt) talál­janak. Ez azonban nem azt jelentette, hogy a latin-amerikai országok ún. exportorientált, avagy „kifelé forduló” gazdaságfejlődési szakaszba jutottak vol­na, habár tradicionális, monoexportáló szerkezetü­ket tekintve amúgy is régóta „kifelé fordulók” vol­tak, s ez volt (és ez ma is) a forrása számos gaz­dasági problémájuknak. Az exportösztönzés elő­térbe kerülése mellett a latin-amerikai országok to­vábbra is alkalmaznak szigorú protekcionista, im­portkorlátozó intézkedéseket, érthetően ott, ahol a belső fejlődés még nem tette lehetővé a „kifelé fordulást”. Kétségtelen azonban, hogy ezek az ex­portserkentő intézkedések kedvező hatással vol­tak Latin-Amerika – pontosabban néhány ország – gazdaságfejlődésére, csak éppen nem hoztak ra­dikális és tartós változást a nemzetközi munka- megosztás rendszerében, a világgazdaságban el­foglalt helyüket illetően.

A külföldi tőke beáramlásának szabályozása az egyoldalú függőség átalakítása jegyében történt. A latin-amerikai országok a hatvanas évektől kezdve – egyénileg vagy kollektive – egy sor olyan intéz­kedést hoztak, amelyek közvetlenül vagy közvetve szabályozták a külföldi tőke latin-amerikai beruhá­zásait. Ezek között voltak olyanok, amelyek ága­zati preferenciákat vagy korlátokat állítottak, vol­tak, amelyek a profit visszautalását, az adózás rendjét szabályozták, de születtek a foglalkozta­tott munkaerő nemzeti hovatartozás szerinti ará­nyát rögzítő törvényi rendelkezések is. Ezek az in­tézkedések nem szándékozták kizárni a külföldi tőkét Latin-Amerikából, csak a hazai és a külföldi tőke érdekeit kísérelték meg egyeztetni, többnyire a hazait preferálva, és így kívánták ellensúlyozni az észak-amerikai társaságok nyomasztó fölényét.

Végül is a latin-amerikai országok arra törekedtek, hogy szabályozott keretek között minél több tőké­hez jussanak úgy, hogy – szavaikkal – „az egyol­dalú függőség állapotából a kölcsönös függőség helyzetébe jussanak”. Ezek az intézkedések, s nem utolsósorban a politikai klíma külföldi tőke számára történő kedvezőbbé válása (értsd: a köz­vetlen forradalmi veszély elmúlása), a hatvanas évek második felétől éreztették hatásukat, nem csak a befektetett tőke nagysága nőtt meg, hanem szerkezete is megváltozott: a külföldi társaságok már a termelési eszközök gyártása területén is ak­tivizálták magukat, igaz ugyan, hogy a termelési vertikumnak csak egy-egy fázisára koncentráltak, végtermékeket leginkább csak a tartós fogyasztási cikkek piacára állítottak elő.

Az ötvenes, hatvanas évek fordulóján Kuba és Latin-Amerika az amerikai szubkontinens társadal­mi, gazdasági szerkezetének égető gondjaira ke­resett megoldást. Ennek a folyamatnak kezdeti párhuzamai a közös történelmi múltban gyökerez­tek. Hogy más, és különböző eredményességű megoldások születtek, az természetes. Ez számos tényezővel lenne magyarázható, nem utolsósorban nemzetközi folyamatok szabták meg a latin-ameri­kai alternatívákat. Részletesebb elemzés nélkül a még oly nyilvánvaló tények sem teszik lehetővé, hogy általánosításokba bocsátkozzunk, valamiféle végső, visszavonhatatlan következtetés megfogal­mazására vállalkozzunk, legfeljebb csak azzal zár­hatjuk töredékes, lezáratlan „elemzésünket”, hogy egy kétpólusú világrendszerben a fejlődési alterna­tívák mozgástere, lehetőségei, is beszűkülhetnek, s egy valóban nyitott, nem önös érdekű nagyhatal­mi politika által meghatározott világban nem külső tényezők által megszabottan bontakozhatnak ki új fejlődési alternatívák is. Ez az észrevétel nem nél­külöz latin-amerikai aktualitást, mert – talán részle­tes elemzés nélkül is annyi megengedhető – a la­tin-amerikai országok (Kubával együtt) továbbra sem állíthatják, hogy nincsenek dilemmáik fejlődé­sük irányait illetően.

Nyilvánvaló, hogy az útkeresés során Kuba és Latin-Amerika ismét megtalálja majd azt az érint­kezési pontot, amely a latin-amerikai, vagy mikép­pen a kontinens gondolkodói megfogalmazták, a „mi Amerikánk” egységes fejlődéséből következik.

ROZSNYAI ERVIN

Két stratégia

Miután 1949. október elsején kikiáltották a Kínai Népköztársaságot, a népek egész sora kergette el elnyomóit, és vívta ki vagy védte meg hazája füg­getlenségét. Vietnam a japánok kitakarodása után két nagyhatalmat győzött le: a franciát és az észak-amerikait; a szövetséges indokínai népek szintén elűzték a gyarmatosítókat és bábjaikat. In­donézia már korábban, 1949 decemberében véget vetett a holland gyarmati uralomnak; Algériát, amely óriási véráldozatok árán rázta le francia ura­it, De Gaulle 1962-ben ismerte el független állam­nak. Az amerikai kontinensen 1959. január elsején született meg a győztes kubai forradalomból az el­ső szabad ország, amely azután a világ különböző pontjain fellángoló szabadságharcok legkövetke­zetesebb támaszává lett. A ’60-as és ’70-es évek­ben sok gyarmati és félgyarmati országban folytak ilyen harcok, és tekintélyes részük győzelemmel, az önálló államiság elnyerésével végződött. Ez tör­tént az egykori portugál gyarmatokon: Angolában, Mozambikban, Bissau-Guineában, a Zöldfokszigeteken, Saö Tómé és Príncipe szigetén; sőt, a geril­lamozgalomból kifejlődött népi felkelő hadseregek csapásai az „anyaországban” is megrendítették a rendszert, hozzájárultak a portugál fasiszta katonai diktatúra 1974. áprilisi megdöntéséhez. Forrongott ezekben az években Latin-Amerika: a déli konti­nensen gerillaharcok színtere volt Peru, Paraguay, Ecuador, Kolumbia, Venezuela és Bolívia (Che Guevara halála után is!), Brazíliában városi gerilla szerveződött, Uruguay tupamarói nehéz helyzetbe hozták akcióikkal az USA-barát kormányt. Közép-Amerika földjén a guetamalai nép az 1954-es észak-amerikai beavatkozás után több évtizedes gerillaháborút viselt rabtartói ellen, akik egész indi­án falvakat és zónákat semmisítettek meg; Salva­dorban a Farabundo Marti nevét viselő nemzeti front jelentős területeket szabadított fel; Nicaragu­ában véres kudarcok után előretört a sandinista mozgalom, és 1979 júliusában létrehozta, ha csak átmeneti időre is, Amerika második szabad orszá­gát. A helyi oligarchák és jenki „tanácsadóik” tűzzel-vassal üldözték a felszabadítókat, vietnami és algériai recept szerint falvakat bombáztak és éget­tek fel, gyötörték a polgári lakosságot, megkínoz­ták, megcsonkították és megölték a foglyokat, időnként pedig a népek egymásra uszításával, bar­bár nacionalizmust szítva osztozkodtak az ér­dekszférákon vagy vezették le ideiglenesen a tár­sadalmi feszültségeket. (Példa az utóbbira a Salva­dor és Honduras közötti 1969-es „futball-háború”, amelynek valódi hátterét a Hondurasban élő salvadori telepesek elűzése és a két ország oligarcha-családjainak érdekellentétei alkották.) Ezt az Ázsia, Afrika és Amerika térségeire kiterjedő, sőt Európára is átcsapó forradalmi mozgást tükrözik és dolgozzák fel elméletileg Che Gueverának túl­nyomóan Latin-Amerikára vonatkozó, de a lénye­get tekintve globális világstratégiává általánosítha­tó írásai, amelyek számos pontban érintkeznek a kínai forradalmárok hasonló tárgyú elgondolásaival.

Milyen közös vonások jellemzik Latin-Amerika országait? Történelmileg az első a félfeudális nagy­birtokrendszer, amelyet a 19. sz. függetlenségi há­borúi sehol sem számoltak fel. A nagybirtokos osz­tály szövetségre lép a monopóliumokkal és a kül­földi imperialista hatalmakkal – másképp nem ma­radhatna fenn –, és a reakciós osztály szövetség konzerválja a földtulajdon-viszonyokat. A fejlődés eltorzul: veszélyes specializálódás jön létre a nyersanyagtermelésben, a szemérmesen „fejlő­dőknek” nevezett országok valójában gyarmati, félgyarmati vagy függő, egytermékű és egypiacú országok. A gazdasági elmaradottság következté­ben alacsonyak a bérek, magas a munkanélküliség, és a két tényező ördögi körben egymást erősíti. Az „oszd meg és uralkodj” jelszó sikeresen alkalmaz­ható, mert a társadalmi feszültségek rendkívül kedvezőek a valódi értékeket elhomályosító, különérdekekből fakadó indulatok, főként az esztelen nacionalizmus lángra lobbantására. „Országaink néha olyan háborúk színterei voltak, amelyeket a befolyási övezetekért viszálykodó különböző nem­zetiségű monopóliumok provokáltak”: a '30-as évek első felének Chaco-háborúja pl. az angol-né­met érdekeltségű Shell és az észak-amerikai Stan­dard Oil harca volt az olajmezőkért. „Ebben a négyéves véres háborúban Bolívia és Paraguay a chacól erdőségben vesztette el fiatalsága legja­vát.” Mindezeknek a tényezőknek az együttes hatására alakul ki „az amerikai népek közös nevezője a Rio Bravótól a Déli Sarkig. Ez a közös nevező, amelyet nagybetűvel kell írnunk, s amely elemzési alapul szolgál mindenkinek, aki ezekről a társadal­mi jelenségekről gondolkodik, A NÉP ÉHSÉGE.”

Éhség, elnyomás és a gyűlölet új meg új hulláma az elnyomással szemben – „a harc objektív felté­telei adva vannak.” ¹

Milyen harcról van szó? Elsősorban antifeudáiis, imperialistaellenes harcról. Ezt a harcot – írja Che Guevara 1962 őszén – „Latin-Amerika jelenlegi kö­rülményei között a nemzeti burzsoázia nem kezd­heti meg. A tapasztalat bizonyítja, hogy nemzete­inknek ez az osztálya, még ha érdekei ellentétesek is a jenki imperializmus érdekeivel, képtelen az im­perializmussal szembeszállni, mert megbénítja a félelem a társadalmi forradalomtól, megriasztja a kizsákmányolt tömegek moraja.” Gyökeres váltózások tehát nem lehetségesek szocialista jellegű államhatalom nélkül. Megvalósítható-e ilyen hata­lom békés úton? „Kereken válaszolunk: az esetek nagy többségében nem. A legtöbb, ami elérhető, a hatalom burzsoá felépítményének formális megra­gadása, annak a kormánynak pedig, amelyik a fennálló polgári törvényesség kereteiben formáli­san hatalomra jut, a szocializmusba való átmene­tért a leghevesebb harcot kell majd vívnia mind­azok ellen, akik így vagy úgy meg akarják akasz­tani előrehaladását új társadalmi stuktúrák felé.” ²

Guevara véleménye azonos Fidel Castróéval, aki 1962 februárjában így nyilatkozott: „Nem jogos és nem is helyes azzal a hiú ás elandalító illúzióval áltatni a népeket, hogy az uralkodó osztályoktól, amelyek elsáncolják magukat a legfontosabb hiva­talokban, amelyek kezükben tartják az oktatás és a nagy információs médiumok monopóliumát, ame­lyek kimeríthetetlen gazdasági forrásokkal rendel­keznek – azzal áltatni a népeket, hogy legális uta­kon, amelyek nem léteznek, és soha nem is létez­tek, elragadhatják ezektől az osztályoktól a hatal­mat, melyet az oligarchák és a monopóliumok tűzzel-vassal, rendőrségeik és hadseregeik erejével fognak védelmezni.” Egy évvel később egy beszé­dében Fidel Castro kijelentette: „Mi nem tagadjuk a békés átmenet lehetőségét, noha még várjuk en­nek az első példáját, de csak azért nem tagadjuk, mert nem vagyunk dogmatikusak.” A Latin-Ameri­kai Szolidaritási Szervezet (OLAS) 1967 nyarán tartott havannai alakuló értekezlete határozatban szögezte le: „A fegyveres forradalmi harc a forra­dalom fő vonala Latin-Amerikában. Minden más harci formának szolgálnia kell, nem pedig hátráltat­nia a fő vonal, a fegyveres harc fejlődését.”

Az állásfoglalás motivációját aláhúzzák Che Guevara jellemzései a polgári parlamentarizmusról és demokráciáról. „Nem szabad megengednünk, hogy a demokrácia szó, amely apologetikus hasz­nálatban a kizsákmányoló osztályok diktatúráját jelenti, elveszítse fogalmi mélységét, és egyet je­lentsen az állampolgárnak juttatott többé vagy ke­vésbé kedvező szabadságjogokkal. Pusztán bizo­nyos polgári legalitás helyreállításáért harcolni anélkül, hogy felvetnénk a forradalmi hatalom problémáját, annyi, mint azért harcolni, hogy visszatérjünk az uralkodó osztályok által előre meg­határozott diktatórikus rendhez; annyi, mint azért harcolni, hogy a gályarab lábbilincsén kisebb súlyú legyen a golyó.” ³ Nem is reális az ilyen célkitűzés. „A jenkik be fognak avatkozni minden erővel, pusztító fegyvereikkel büntetik az ellenállást, nem engedik megszilárdulni a forradalmi hatalmat, igye­keznek megosztani a forradalmi erőket, megfojtani gazdaságilag az új államot.” Nincs más lehetőség, mint felvonultatni az elnyomó erők egysége ellen a népi erők egységét. Ezzel a stratégiával és taktiká­val „néhány korlátolt célkitűzést állítanak szem­be… Kis dombocskák ezek, amelyeket tűz alatt tart az ellenséges tüzérség. Parlament-dombocs­ka, legalitás-dombocska, a legális gazdasági sztrájk dombocskája, béremelés-dombocska, a burzsoá alkotmány dombocskája, egy népi hős ki­szabadításának dombocskája… És ami a legrosszabb, ezeknek a pozícióknak a megszerzéséért be kell kapcsolódni a burzsoá állam politikai játé­kába, s hogy elnyerjük az engedélyét a részvétel­hez ebben a veszélyes játékban, bizonyítani kell, hogy jók vagyunk, nem vagyunk veszélyesek, nem fogunk laktanyát megtámadnál, se vonatokat, nem pusztítunk el hidakat, nem szorongatjuk meg a ko­pókat, sem a kínvallatókat, nem megyünk fel a he­gyekbe, nem mondjuk ki erősen és elszántan Ame­rika egyetlen, hatalmas fogadalmát: azt, hogy a végsőkig harcol felszabadulásáért.” ⁴

Milyen erők fognak résztvenni a harcban? „Or­szágainkban az ipar fejletlensége feudális jellegű agrárviszonyokkal párosul. Ezért, bármily nehezen elviselhetők is a városi munkások életkörülményei, a falusi lakosság az elnyomás és kizsákmányolás még szörnyűbb viszonyai között ói; és kivételes esetektől eltekintve, a latin-amerikai népesség ab­szolút többségét alkotja, aránya néhol meghaladja a 70 százalékot…. ez a nagy tömeg a legnyomo­rúságosabb bérből napszámosként tengődik a bir­tokon, vagy a kizsákmányolás olyan feltételei mel­lett műveli a földet, hogy csak irigyelheti a közép­kort. Ezek a körülmények határozzák meg azt, hogy Latin-Amerikában a szegény falusi népesség hatalmas potenciális forradalmi erőt alkot.” „De a parasztság olyan osztály, melynek a rákényszerített műveletlenség, és az elszigetelt életmód miatt szüksége van rá, hogy forradalmi és politikai irá­nyítást kapjon a munkásosztálytól és a forradalmi értelmiségtől – enélkül, önmagában, nem lenne ké­pes harcba szállni, és kivívni a győzelmet.” A pa­raszt látóhatárát lezárja a telekkönyv; „azért har­col, mert földet akar, magának, fiainak, hogy meg­művelje, hogy eladja, hogy a munkájából meggaz­dagodjon.” Kispolgári természete ellenére azonban hamar megérti, hogy földéhséget nem elégítheti ki a nagybirtokrendszer felszámolása nélkül, „…a la­tin amerikai parasztság harca a feudális struktúrák ellen egyre robbanékonyabb”, és találkozik a mun­kások harcával, akik „támogatják a nagybirtok elle­ni követeléseket”. „Így a forradalom menete egye­síti a munkásokat és a parasztokat.” „A munkás- osztály nagy gondolkodói felfedezték a társadalom törvényeit; ennek az osztálynak az ideológiája alapján fogja kiállítani Amerika paraszti osztálya a jövő nagy felszabadító hadseregét, ahogyan Kubá­ban tette.” ⁵

„Amerika ma vulkán – írta Che Guevara 1962-ben –, sok országban elkerülhetetlen a forrada­lom”, és ez objektív tény, nem függ senkinek az akaratától, Kérdés, mi a helyzet a forradalomhoz éppoly nélkülözhetetlen szubjektív tényezőkkel. Guevara szerint mindenekelőtt két szubjektív té­nyező játszik szerepet, „kiegészítve és a harc fo­lyamatában elmélyítve egymást: a változás lehet­séges”. Élő példája ennek a bizonyosságnak a ku­bai forradalom, amely Latin-Amerika szempontjából semmiképpen sem tekinthető kivételesnek, mert a forradalom előtti Kuba társadalmi adottságai lénye­gileg megegyeztek Latin-Amerika bármely más or­szágának társadalmi adottságaival. ⁶

Guevara három pontban foglalja össze a kubai forradalom legdöntőbb történelmi tanulságait La­tin-Amerika forradalmi mozgalmai számára: „1. A népi erők megnyerhetik a háborút a hadsereg ellen. 2. Nem kell mindig megvárni, hogy együtt legyen a forradalom minden feltétele: a felkelő-góc megte­remtheti ezeket, 3. Az elmaradott Amerikában a fegyveres harc területe alapvetően a vidék.” „E há­rom pont közül az első kettő a forradalmárok vagy álforradalmárok kvietista magatartását veszi célba, akik azzal a kifogással mentegetik önmagukat és saját tétlenségüket, hogy a hivatásos hadsereg el­len nincs mit tenni: és támadja azokat is, akik ölhe­tett kézzel várják, hogy mechanikus módon előálljon minden szükséges objektív feltétel, gyorsítá­sukról pedig nem gondoskodnak… Amikor a forra­dalom feltételeiről beszélünk, természetesen nem gondolhatjuk, hogy a forradalmi góc valamennyit egyetlen lendülettel megteremtheti. Mindig tekin­tetbe kell venni, hogy az első góc létrehozásához és megszilárdításához szükség van a feltételek bi­zonyos minimumára.” Ahol a kormány, csalással vagy sem, a népi támogatás valamilyen formája ré­vén jutott hatalomra, és megtartja az alkotmányos törvényességnek legalább a látszatát, a gerilla csí­ráját mindaddig nem lehet kialakítani, amíg ki nem merülnek a polgári harc lehetőségei.” ⁷

Az objektív és szubjektív tényezők sajátos dia­lektikája, valamint az utóbbiakra háruló különleges szerep a latin-amerikai viszonyokból következik, amelyek sokban különböznek az 1917-es oroszor­szágiaktól, és meghatározzák a forradalom általá­nos menetét, Oroszország a külföldi tőkétől való függősége és gazdasági elmaradottsága ellenére Imperialista nagyhatalom volt, a világ ötödik ipari állama, kicsi, de koncentrált, jól szervezett munkásosztállyal, erős, forradalmi szellemű pártszervezetekkel a nagyüzemekben és a jórészt parasztokból álló hadseregben: résztvevője egy világháborúnak, amely az uralkodó osztályokat a félfeudális és tő­kés elnyomás alatt élő, földéhes parasztok töme­ges felfegyverzésére késztette, és egyfelől meg­könnyítette a parasztság forradalmasodását, más­felől megakadályozta, hogy az imperialisták, egy­mással lévén elfoglalva, teljes erejükkel a forrada­lom ellen forduljanak. Mivel a háborút megelégelt hadsereg tekintélyes része átállt a forradalom ol­dalára, az orosz forradalom az ütőképes munkás­osztagok mellett kezdettől fogva reguláris sereg­testekre is támaszkodhatott, és a lakosság nagy paraszti túlsúlya ellenére a városokból, a proletari­átus központjaiból kiindulva terjedhetett a vidék felé; a partizánháború, bár jelentős volt, alárendelt sze­repet játszott, – Ami mármost Latin-Amerikát illeti, a parasztság itt is a feudális és kapitalista viszo­nyok kettős szorításában élő óriási többség, mint Oroszországban volt a forradalom előtt, de az orosz Október sok lényeges társadalmi és törté­nelmi tényezője fejletlen vagy hiányzik. Ebből kö­vetkezik, hogy a forradalom fő tömegeit Latin- Amerikában is a parasztságnak kell alkotnia, mint Oroszországban, de a mozgalom szervezése és menete szükségképpen más formákat ölt.

Minden valódi forradalom elengedhetetlen felté­tele, „hogy a népi erők szétverjék, majd megsem­misítsék a hadsereget”. Reguláris hadsereg ellen azonban csak reguláris hadsereg győzhet, ilyennel pedig a latin-amerikai forradalom eleinte nem ren­delkezik, a parasztokból kell megszerveznie. A pa­rasztok bizalmatlanok, félnek, és okkal: a leigázó hatalom nem ismer kíméletet. Bár a nyomorúság­ból egyedül a forradalom vezetheti ki őket, csatla­kozni mégsem fognak hozzá mindaddig, amíg meg nem győződnek róla, hogy a fegyveres forradal­márok képesek vereséget mérni a hatalom zsoldo­saira, és földhöz juttatni a rászorulókat. Ezért a harc partizánharcként kezdődik: kicsiny, elszánt csoportok gócokat – támaszpontokat – létesíte­nek paraszti környezetben, lehetőleg nehezen megközelíthető terepen, onnan csapnak le az el­lenségre, támadnak és eltűnnek. A rendkívüli moz­gékonyságot kívánó támadóképesség révén – ahogy Mao, a kis erőkkel nagy erők ellen vívott harc elméletének klasszikusa és gyakorlatának mestere már 1936-ban kifejtette – a gerilla opera­tív és taktikai fölénnyé tudja átalakítani stratégiai hátrányát, kiegyenlítve az ellenség számbeli és technikai fölényét. A számszerűségi arányok egyébként sem pusztán a harcoló felek létszámá­tól függnek. a gerilla – mondja Guevara – a tö­megek harca: a gerilla mint fegyveres mag a nép harcoló élcsapata, nagy ereje a lakosság tömegé­ben gyökerezik. Nem szabad a gerillát számszerű­en kisebbnek gondolni a hadseregnél, amely ellen harcol, még ha tűzereje kisebb is.” A számbeli hát­rányt kiegyenlítheti a lakosság támogatása, a tech­nikait a különleges harcmodor. A kis helyi győzel­mekkel szerzett tekintély teremti meg a feltétele­ket a parasztok csatlakozásához, idővel pedig a konvencionális háborúra való szükségszerű átté­réshez. A gerillaharc ugyanis „önmagában nem ve­zethet győzelemre”: fejlődnie és szélesednie kell, „míg az állandóan növekvő gerillahadsereg fel nem veszi a egy reguláris hadsereg jellegzetességeit. Ebben a pillanatban készen lesz rá, hogy döntő csapásokat mérjen az ellenségre, és megszerezze a győzelmet. Ezt mindig egy reguláris hadsereg vívja ki, még ha eredetileg gerillahadsereg volt is.” ⁸

A fegyveres harc „nehéz választás” – írja Gue­vara –, a gerillaháború lassú, elhúzódó folyamat, amelyben a legnagyobb gondokat nem is annyira az ellenséges hadsereg okozza, mint inkább az éghajlat, a víz-, élelmiszer- és gyógyszerhiány, a parasztok meggyőzése, a politikai harc azért, hogy tömegeik csatlakozzanak a népi mozgalomhoz. Megsokszorozza a nehézségeket az USA-beavatkozás (Venezuelában az olajért, másutt más természeti kincsekért, és mindenütt a népellenes ha­talom fenntartásáért), a diktatúrák terrorja a polgári lakosság megbénítására és az alávaló propaganda, amely saját érdekeik ellen bujtogatja az elmaradt tömegeket (mint Bolíviában történt, ahol az ónbá­nyák államosítását bejelentő és a népi követelések teljesítését ígérő Villaroel őrnagyot, az USA-ellenes kormány fejét, lámpavasra akasztották a fölheccelt tüntetők). Az USA és a „nemzeti” diktatúrák tanul­tak a kubai leckéből, ezért „bármily kemény volt is a kubai felszabadító háború két éve a maga szaka­datlan harcaival, veszélyeivel és bizonytalanságai­val, mérhetelenül keményebbek lesznek azok az ütközetek, amelyek Latin-Amerika más pontjain várnak a népre.” Minden forradalmi megmozdulás nyomán kegyetlen megtorlás várható. „Mégsincs más alternatíva, mint a halál vagy a győzelem, olyan pillanatokban, amikor a halál ezerszeresen jelenvaló fogalom, a győzelem pedig mítosz, amelyről csak a forradalmár álmodik.” ⁹

Aligha szorul magyarázatra, miért emeli ki Gue­vara a szubjektív tényezők közül különös nyoma­tékkal az erkölcsi és eszmei szilárdságot. „Nem számít, mi lesz a mai harcok eredménye. A végső eredmény szempontjából nem számít, ha egyik vagy másik mozgalom átmenetileg vereséget szenved. A döntő a napról napra érlelődő elhatáro­zás: a forradalmi változás szükségességének tuda­ta, lehetőségének bizonyossága.” könyörtele­nül halált osztani az elnyomóra, és fogadni a halált forradalmi becsülettel – ez az, ami számít.” „… a harcnak ez a típusa alkalmat ad számunkra, hogy forradalmárrá váljunk, ami a legmagasabb rangja az emberi nemnek.” – Aki méltó erre a rangra, a hatalom kivívása után sem tűrheti el az erkölcsi la­zulást. 1962 májusában Guevara, a kubai állambiz­tonsági szervek munkatársai előtt tartott előadásá­ban, felháborodva ítélte ei a forradalmi erkölcs megsértését e szervek részéről, a néptől idegen módszerek alkalmazását, a hatalmi pozícióval való visszaéléseket. „Ellenforradalmi mindaz, ami sérti a forradalmi erkölcsöt, ezt ne felejtsék. Ellenforradal­már az, aki harcol a forradalom ellen, de ellenforra­dalmár az az úr is, aki befolyásával élve, szerez egy házat, aztán szerez két kocsit, … végül meg­van mindene, amihez a nép nem jut hozzá… Ellen­forradalmár az, aki összeköttetéseit saját szemé­lyes előnyére vagy barátai előnyére használja fel – ellenforradalmár, akit üldözni kel! haraggal, üldözni és megsemmisíteni. Az opportunizmus a forrada­lom ellensége, és mindenütt virágzik, ahol nincs népi ellenőrzés… Mindazok, akik forradalomról be­szélve, megsértik a forradalmi erkölcsöt, nemcsak potenciális árulói a forradalomnak, hanem ráadásul a legrosszabb rágalmazói is, mert az emberek lát­ják őket, és tudják, mit műveinek… Ha ezen az ös­vényen haladunk, …eltékozoljuk a legszentebbet, amivel a forradalom rendelkezik, a nép hitét a for­radalomban … És ha ezt a hitet elárulják vagy megy- gyengítik, nem könnyű visszaszerezni.” ¹⁰

Mivel „a fegyveres harc alapvető területe a vi­dék”, a latin-amerikai forradalom – bár szervezői és vezetői többnyire a városokból jönnek – nem a városokból terjeszkedik a paraszti körzetek felé Október mintájára, hanem a vidék felől keríti be és szabadítja fel a forrongó városokat, hasonlóan a kí­nai és a vietnami forradalomhoz. így sikerült győzni Kubában is. A győzelem azonban „nem szilárdulhat meg egy elszigetelt országban”. Történelmi szük­ségszerűség, hogy „a lázadás zászlaja, amelyet minden országban fel keil emelni, ahol az elnyomás az elviselhetetlenségig fokozódik”, kontinentális zászlóvá legyen. Ahogy a harc megkezdése egy ország valamely pontján arra van hivatva, hogy ki­fejlessze a harcot a maga egész környezetében, a forradalmi háború megkezdése hozzájárul az új feltételek kibontakozásához a szomszédos orszá­gokban.” Tehát Latin-Amerika minden nemzeti forra­dalma a kontinentális forradalom része. De a konti­nentális forradalom is alkotóeleme csupán egy még átfogóbb hadászati tervnek, amely a perifériákon le­zajló forradalmak nemzeti stratégiáját, vagyis a váro­sok bekerítését a vidék felől, globális, világméretű stratégiává, az imperialista országoknak a perifériák felől való bekerítésévé általánosítja. „Ránk, a világ kizsákmányolt és elmaradottságra kárhoztatott né­peire az a feladat vár, hogy felszámoljuk az impe­rializmus ellátó bázisait: felszabadítsuk az elnyo­más alól az országokat, ahonnan az imperializmus tőkét, nyersanyagot, olcsó szakembereket és munkásokat szív ki, s ahová uralmi eszközeiként tőkét, fegyvert és mindenfajta árucikket exportál, abszolút függőségbe döntve bennünket.” „Meg­fosztani az imperializmust gazdasági bázisától annyi, mint meggyengíteni a szívében, a legbenső lé­nyegében …ezzel megtörjük az erejét, és segítjük a bókét, a világbékét, az egész föld békéjét.” ¹¹

Milyen taktikával lehet a bekerítést megvalósí­tani?

A kellő politikai és katonai hozzáértéssel veze­tett forradalmi gócok „új jenki erősítéseket tesznek szükségessé… a jenkik egy adott pillanattól kény­telenek lesznek egyre több csapatot küldeni, hogy biztosítsák egy olyan hatalom viszonylagos stabi­litását, amelynek nemzeti bábhadseregét felbom­lasztja a gerillákkal folytatott harc. Ez Vietnam útja; az út, amelyet a népeknek követniök kell.” Latin-Amerikának az lesz a feladata, hogy két vagy több Vietnamot teremtsen, „megteremtse a világ máso­dik és harmadik Vietnamját”. ¹²

Van-e realitása Guevara híres – sokak szerint hírhedt – taktikai követelésének, a „két vagy több Vietnamot” jelszónak? Nem kalandorság-e, roman­tikus őrültség, esztelen kockázatvállalás?

Ez a taktika „kiragadja az ellenséget környeze­téből, hogy olyan helyeken harcoljon, ahol életszo­kásai összeütköznek az uralkodó valósággal”. Nem szabad lebecsülni az ellenfelet: az észak-amerikai katona hatalmas eszközökkel, félelmetes technikai kapacitással rendelkezik. De hiányzik belőle az er­kölcsi motiváció, az, ami a vietnami katonában ma­ximálisan megvan. Hogy az észak-amerikai katonát legyőzzük, „alá kel! ásnunk a morálját. Ennek pedig az a módja, hogy vereséget mérünk rá, és újra meg újra szenvedést okozunk neki.” Az ilyen taktika – Vietnamé a jenki megszállók ellen, az al­gériai Nemzeti Felszabadítási Fronté a francia gyarmatosítók ellen – „a népek mérhetetlen áldo­zataival jár”, ezek azonban „talán kevésbé fájdal­masak, mint amelyeket akkor kellene elviselnünk, ha állandóan kitérnénk a harc elől, arra törekedve, hogy mások kaparják ki számunkra a gesztenyét a tűzből”. „Bármennyire paradoxként hangzik is, a forradalom, a népi harc a béke védelmének formá­ja.” Marti azt mondta: »Bűnös, aki háborút indít el ott, ahol elkerülhető volna; de az is, aki elmulasztja megindítani az elkerülhetetlen háborút.« ¹³

Che Guevara elgondolásait és a tevékenységet, amellyel valóra váltásukat megkísérelte, nem ok nélkül vette össztűz alá a hivatalos „béketábor” egész propagandagépezete: a nagy forradalmár a „békés együttélés” és a „békés átmenet” hruscsovi stratégiáját vitatja minden sorával és tettével, még ha rendszerint tartózkodik is a nyílt vitától.

Vizsgáljuk meg közelebbről egy rövid kitérőben, mi is tulajdonképpen ennek a hruscsovi stratégiá­nak a lényege. Általános keretét a szovjet társada­lom akkori fejlődési szakaszának formációelméleti jellemzése alkotja: a Szovjetunióban felépült a szocializmus, megkezdődött az átmenet a kommu­nizmushoz. Ez a megítélés az államra és a pártra vonatkozó marxi-lenini sarktételek felülvizsgálatát kívánta alátámasztani. „Természetes – mondta Hruscsov a XXII. kongresszuson –, hogy amikor a szocializmus teljesen és végérvényesen győzött hazánkban, és a kommunizmus általánosan kibon­takozó építésének időszakába léptünk, megszűn­tek azok a feltételek, amelyek a proletariátus dik­tatúráját szükségessé tették. A proletárdiktatúra immár teljesítette feladatait”; „az állam a munkás-osztály vezetésével a szocialista társadalom egyetemes népi szervévé”, a diktatúra „egyetemes népi állammá” alakult át. ¹⁴ Hruscsov ugyanakkor kijelenti: „Közös feladatunk, hogy az államot fejlesszük és erősítsük” mert „nem merültek még ki azok a feladatok, amelyeket a társadalom csakis az állam segítségével oldhat meg”; léteznek még „társadalomellenes és bűnöző elemek”, „ingyen­élők és huligánok”, akik ellen diktatúrára van szük­ség. ¹⁵ Logikus, nem?

Az állam és az osztályok léte azt jelzi, hogy nem húnyt még ki a magántulajdon szelleme, emiatt hú­zódik határ – ha elmosódó is – az osztályok között, emiatt marad fenn az állam, és kényszerül erőszak alkalmazására a fosztogatók, ingyenélők, huligá­nok és hasonszőrűek ellen. Maga a munkásosztály sem mentes a polgári erkölcs rombolásaitól, azon­kívül nemcsak késztetése, de ideje sincs minden egyes tagjának, hogy a tudományos világszemlélet alapelemeit elsajátítsa. Minderre a társadalomnak csak egy része, jó ideig csupán a kisebbsége ké­pes és hajlandó. Ennek a kisebbségnek a szerve­zeti összefogására van hivatva a lenini típusú párt; Lenin elmélete a párt élcsapatjellegéről és szerve­zeti egységéről az osztálytársadalmak valóságos viszonyainak számbavételén, a szocialista forrada­lom és az osztálynélküli társadalomba való átme­net tudatos irányításának szükségletén alapul.

A XXII. kongresszus szakít a párt lenini elméle­tével. „Marxista-leninista pártunk, amely a munkás- osztály pártjaként jött létre, az egész nép pártja lett.” ¹⁶ Lehet-e azonban egy párt – akármilyen párt – „össznépi”? Már a „párt” szó is tagadó választ sugall. (A latin „pars” = rész.) Persze, amennyiben egy párt valóban az egész nép érdekeit képviseli, annyiban csakugyan „össznépi”. Ilyen értelemben a bolsevik párt mindig az volt. De Hruscsov másról beszél: a párt most lett az egész nép pártjává. Ezt a formulát pedig nehéz értelmezni. Ha azt jelenti, hogy a marxizmus-leninizmus tudományos világ­nézetét az egész nép egyöntetűen magáévá tette, akkor nem volna többé szükség államra, de pártra sem: mind a kettő megszűnik, mihelyt „össznépi­vé” lesz. Az állam és az osztályok létezéséből arra következtethetünk, hogy a marxizmus-leninizmus nem vált még „össznépivé”, az egész nép világné­zetévé, élnek a népben más, a szocialista szemlé­lettől eltérő, sőt vele ellentétes világnézetek is. Az „össznépi párt” kifejezés tehát, amely mindenkép­pen a párt és a pártonkívüli tömegek közötti világné­zeti különbség eltűnését, magyarán, a párt fölösle­gességét mondja ki, csak egyet jelenthet (ha egyáltalán van értelme): azt, hogy a párt tette ma­gáévá az egész népben élő különféle érdekeket és világnézeteket, összevegyítve a marxizmust a val­lási nézetekkel, a tudományt a babonákkal, a kö­zösségi magatartást a paraszti individualizmussal, a szocializmus érdekeit a kis és nagy fosztogatók érdekeivel – akik szintén a néphez tartoznak és így tovább. Értelemszerűen az „össznépi párt” té­teléből ennek kell következnie. Maga a tétel egyébként nem új, Tito már 1947-ben, a jugoszláv Népfront II. kongresszusán megfogalmazta: „Van-e a kommunista pártnak a Népfrontén kívül bármiféle más programja? Nincs! A kommunista pártnak nincs más programja. A Népfront programja az övé is.” „Minden Népfront csak úgy tehet szert teljes jelentőségre az ország belső fejlődése szempont­jából, … ha fokozatosan átalakul az összes nemzeti érdekeket felölelő, egységes szervezetté.” ¹⁷ Nyíl­tabban szólva: a szocialista építéshez elengedhetet­len társadalmi tudatosságot, amely a lenini típusú pártban testesül meg, váltsa fel az ösztönösség anarchiája, a közösségi érdekek elsőségét a külön- érdekek elsősége, a rendszer proletár osztálybázi­sát a kispolgári osztálybázis, a szocialista fejlődési irányt a magántulajdonosi hajlamokat tápláló, tőkés irányú fejlődés.

Közvetlen átmenet a kommunizmusba, össznépi állam, össznépi párt – a három tételt közös neve­zőre hozza szerzőinek az a törekvése, hogy kiik­tassák az osztályharcot, vagy legalábbis előtérbe helyezzék az osztályharc kevésbé éles formáit az élesekkel szemben. A megváltozott erőviszonyokra hivatkozva, a XXII. kongresszuson elfogadott párt­program leszögezi: „A jelenlegi körülmények kö­zött az élcsapata vezette munkásosztálynak szá­mos tőkés országban … megvan a lehetősége arra, hogy vereséget mérjen a reakciós, népellenes erőkre, szilárd többségre tegyen szert a parla­mentben, s a parlamentet a burzsoázia osztályér­dekeit szolgáló eszközből a dolgozó népet szolgá­ló eszközzé változtassa”, megteremtve „a szocia­lista forradalom békés megvalósításához szüksé­ges feltételeket” – habár tekintetbe kell venni „a szocializmusba való nem békés átmenet lehetősé­gét” ¹⁸ is. Csaknem szó szerinti megismétlése ez a XX. kongresszuson elhangzott Hruscsov-beszéd megfelelő részének („…a jelenlegi körülmények között a munkásosztálynak több kapitalista or­szágban reális lehetősége van arra, hogy vezetése alatt egyesítse a nép túlnyomó többségét, és biz­tosítsa, hogy a fő termelőeszközök a nép kezébe kerüljenek” stb. ¹⁹), megegyezik továbbá a Jugo­szláv Kommunisták Szövetségének (JKSZ) 1958- as ljubljanai kongresszusi programjával: „A mun­kásosztály forradalmi harcának eddigi sikerei… a szocialista világrendszer létrejötte… mindez több esélyt ígér a munkásosztálynak, mint korábban, hogy egy-egy országban, meghatározott feltételek mellett, viszonylag békés politikai harc útján a tár­sadalom vezető erejévé váljék, döntő befolyást gyakoroljon a hatalomra, és fokozatosan, a meglé­vő objektív feltételek és saját politikai ereje alap­ján, biztosítsa a fejlődést a szocializmushoz.” ²⁰ Az „eurokommunizmus” szülőhelyénél vagyunk.

Érthető hát, miért vette össztűz alá Guevara né­zeteit és tevékenységét a hruscsovi vonal propa­gandagépezete, Két homlokegyenest ellentétes stratégiát látunk. A következőkben ennek a két stratégiának főbb elemeit hasonlítjuk és foglaljuk össze Raúl Roa cikke alapján. ²¹

A népek csak úgy szabadulhatnak fel – írja Roa –, ha az ellenségeik közötti ellentmondások ki­használásával új harci gócokat hoznak létre, és „miközben az imperializmust erőinek szétforgácsolására kényszerítik, a lehető legegységesebb frontba tömörülnek ellene”. A szükséges egység azonban jó ideje hiányzik; „ez adott módot a jenki. eszkalációra Vietnamban, a délkelet-ázsiai népek elleni ún. »korlátozott háborúk« büntetlen folytatá­sára, a provokációk minden fajtájára Afrikában és Latin-Amerikában”. Az atomháború veszélyére hi­vatkozva, némelyek a „kalandor”, a „háborús gyúj­togató” címkét ragasztják azokra, „akik azt hirde­tik, hogy az imperialista erőszakkal a forradalmi erőszakot kell szembeállítani”. A nukleáris ve­szélynek mi is tudatában vagyunk, és egyáltalán nem becsüljük le a tömegpusztító fegyverek hatá­sát, de tisztában vagyunk azzal is, hogy e fegyve­rek használata az imperializmus természetétől, nem pedig a forradalmárok óhajaitól függ. „Semmi értelme kijelenteni, hogy a háború nem elkerülhe­tetlen többé, amikor a jenki légierő naponta zúdítja halálos arzenálját Vietnamra és Laoszra, a tenge­részgyalogosok és a zöldsapkások résztvesznek a latin-amerikai hazafiak elnyomásában, és Izrael im­perialistabarát kormánya, ismeretes érdekek vé­delmében, álnokul támadja az arab népeket.” Az imperializmus természetének leplezése „meg­könnyíti az agresszió útját, ideológiailag lefegyverzi a népeket, leszereli forradalmi tudatukat”. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy egyenlőtlenül fejlődik a harcoló és az idegen iga alól már felszabadult, sőt szocializmust építő népek tudata. A harcoló népek számára világos, „hogy az imperialista ag­resszióval szemben – amíg ez a gyűlöletes kizsák­mányoló rendszer fennáll – nem lehet egyéb cél­juk, mint az imperializmus megsemmisítése”. Ám a magától értetődő célt a felszabadult országokban „túl sok esetben csak a »nyilatkozatok« szövege” ismeri el.

„Milyen gyakorlati értelme van annak, ha kijelen­tik, hogy a háború nem elkerülhetetlen, hogy az erőviszonyok döntően megváltoztak a béke és a szocializmus javára, hogy az imperializmus nem tudja megakadályozni a népek felszabadulását? – kérdi Roa, az említett nyilatkozatokra, célozva. – Hozzájárulnak-e ezek a megállapítások a népek mozgósításához, figyelmeztetik-e őket az imperia­lizmus agresszív természetére, megóvták-e talán Vietnamot, Kubát és Santo Domingót – hogy csak néhány országot említsünk – a jenkik brutális üté­seitől? És mit szóljunk ahhoz az »elvhez« amely­nek nevében a kapitalizmussal való versengést sürgetik, vagyis azt, hogy saját gazdasági fegyve­reivel kell a kapitalizmust legyőzni, átvéve ezeket a fegyvereket és velük együtt ennek a gálád rend­szernek bizonyos »értékeit« – mintha a fejlett tő­kés országok által elért magas termelékenység, ez a saját munkásaiknak és más országok munkásai­nak mértéktelen kizsákmányolásából származó eredmény, ösztönző lehetne a szocializmus embe­rei számára, mintha el lehetne vonatkoztatni attól, hogy az erkölcsi rothadás ennek a termelési mód­nak és az utolérni kívánt »életszínvonalnak« a lé­nyegéhez tartozik; vagy pedig, mintha az lenne a fejlődés célja, hogy a felszabadult országok ké­nyelmesen éljenek, koegzisztenciában az imperia­lizmussal, mialatt az kifosztja a többi népet!” A for­radalmi tudat nem eredendő adottságként lakozik a népekben és élcsapataikban: a harc, a nevelés, a társadalmi átalakulásért vívott küzdelem formálja ki, de e! is enyészhet, „ha nem tartják elevenen a harc lényeges elveit, ha szem elől tévesztik a vi­lágforradalom stratégiai célját”.

Egy európai újságíró felháborodik Guevara „ka­tasztrofális vízióján”, a „két vagy három Vietna­mot” jelszón – folytatja Roa –; vádak hangzanak el, hogy ez kispolgáriság, anarchizmus, kalandorság. Vajon a cimkézők nem veszik észre, hogy Korea, Vietnam, Laosz, Algéria, Kongó, Kuba, Santo Do­mingo, Egyiptom, Szíria, Jordánia, Jemen, Bissau-Guinea, Angola, Mozambik és más országok az imperialista agresszió színterei? Azt mondják, egy nukleáris háborúban nincs győztes és legyőzött, tehát a háborút el kell kerülni. Persze, „abszurdum lenne kétségbe vonni a termonukleáris fegyverek rombolóképességét, de még nagyobb abszurdum arra következtetni ebből, hogy a háború nem elke­rülhetetlen többé – hiszen egy háború kitörését so­hasem egyik vagy másik fegyverrendszer létezése határozza meg”. Másrészt, csupán a termonukleá­ris háborúról állítják, hogy nem elkerülhetetlen, a többiekről nem. Láthatólag nincs szándékukban tu­domásul venni, hogy a „konvencionális” háborúk sem okoznak kevesebb pusztítást az évek során, mint amennyit egy termonukleáris csapás okozna néhány pillanat alatt. Vagy talán kíméletesebb a „felperzselt föld” imperialista gyakorlata Vietnam­ban? Kisebb a polgári lakosságra, a termőföldekre, erdőkre, városokra szórt napalm hatása, a tüzérsé­gi tűz halmozódó hatása öt év vagy tíz év „korláto­zott” háborújában? „Úgy látszik, a konvencionális háborúk »előnye« abban áll, hogy több idő van meghalni.” – Roa végkövetkeztetése: az imperia­lizmust csak az erő fékezheti meg, semmi esetre sem a megbékítését célzó politika. „Lehetetlen el­halasztani Afrika, Ázsia és Latin-Amerika népeinek harcát addig, amíg »megérnek« a feltételek, vagy a »békés verseny« bebizonyítja a szocialista rend­szer fölényét a tőkés rendszerrel szemben”: a fel­tételek régen megértek, a tömegek ideológiai és anyagi lefegyverzése pedig csak a megsemmisü­léshez vezethet.

Roa cikke után Fidel Castrót fogjuk most idézni annak bemutatására, hogy Guevara bolíviai vállal­kozásának kudarcát hogyan ítélték meg a két el­lentétes stratégia hívei.

Az álforradalmárok, opportunisták és minden­nemű sarlatánok, akik magukat marxistának, kom­munistának vagy más effélének nevezik, nem átal­lották Che-t tévelygőnek, kalandornak vagy na­gyobb jóindulattal idealistának minősíteni, akinek halála a latin-amerikai fegyveres forradalmi harc hattyúdala – mondja Fidel Castró, Guevara bolíviai naplójához írt bevezetőjében. – »Ha Che, a ta­pasztalt gerillaharcos, ezeknek az eszméknek a legnagyobb képviselője, meghalt a harcban, és mozgalma nem szabadította fel Bolíviát, akkor be­bizonyosodott, hogy mennyire tévedett!« Hányán örültek az ilyen nyomorultak közül Che halálának, és még csak el sem pirultak a gondolattól, hogy álláspontjuk és érvelésük teljesen megegyezik a legreakciósabb oligarcháéval és az imperializmu­séval! – így igazolják önmagukat, vagy igazolják az áruló vezetőket, akik egy adott pillanatban nem ha­boztak fegyveres harcot játszani azzal a valódi szándékkal – mint később kiderült –, hogy bomlasz- szák a gerillaosztagokat, fékezzék a forradalmi cselekvést, rákényszerítsék a forradalomra szé­gyenteljes és nevetséges politikai alkuikat, mert teljességgel képtelenek voltak bármilyen más irányvonalra; vagy azokat, akik nem akarnak, soha nem is fognak harcolni a népért, a nép felszabadí­tásáért, és karikatúrává silányították a forradalmi eszmét, dogmatikus ópiummá, amelynek nincs se tartalma, sem a tömegekhez szóló üzenete, a nép harci szervezeteit pedig a belső és külső kizsákmányolókkal való megbékélés eszközeivé tették, olyan politikák hirdetőivé, amelyeknek semmi kö­zük e földrész népeinek valóságos érdekeihez.”

Mit bizonyít a bolíviai kudarc? A harc kilátástalanságát? A kubai forradalom harca egy modern, jól felfegyverzett hadsereg ellen szintén úgy tűnhetett sokak számára, mint egy maroknyi idealista re­ménytelen vállalkozása – mondja Fidel Castro. – „Che tapasztalatból tudta, hányszor volt kicsiny gerillaosztagunk a pusztulás szélén.” De ha a há­ború kiszámíthatatlan véletlenjei megsemmisítet­tek volna is bennünket, „kit jogosítana ez fel arra, hogy vonalunkat hibásnak tekintse, és példaként hivatkozva rá, a forradalmat lehűtse, a népekbe beleoltsa a tehetetlenséget?” Che naplójából lát­ható, „mennyire valóságos volt a siker lehetősége, és milyen rendkívüli a gerilla katalizáló ereje”. Egy mondat a naplóból: A kormány gyorsan bomlik; kár, hogy nincs most százzal több emberünk.” Nem volt több emberük – részint azért nem, mert a Bo­líviai Kommunista Párt vezetője szabotálta a moz­galmat, megakadályozta, hogy jól kiképzett kom­munista harcosok csatlakozzanak a gerillához. A harc elől való kitérésre bőségesen lesz ürügy min­den korban és minden helyzetben, de ez az egyet­len útja annak, hogy sohase nyerjük el a szabadsá­got. Che, aki nem élte túl eszméit, vérével tudta őket megtermékenyíteni. Egészen biztos, hogy ál- forradalmi kritikusai, politikai gyávaságukkal és cselekvéstől való örökös tartózkodásukkal, túl fog­ják élni saját ostobaságuk evidenciáját.” ²²

Gondolkodjunk el még egyszer az itt kifejtett stratégián. Nem a forradalom exportjáról van szó? Nem: Latin-Amerikában minden mesterséges be­avatkozás nélkül forradalmi helyzet alakult ki a ’60- as években; ezt – mint a Második Havannai Nyilat­kozat megállapítja – „a kizsákmányolásnak azok a szörny ű formái határozzák meg, amelyek között az amerikai ember él, meghatározza a tömegek forra­dalmi tudatának fejlődése, az imperializmus világ­válsága és az elnyomott népek egyetemes harci mozgalma”. ²³ Az egyszerre három kontinensen fo­lyó harcok koordinálására az Afroázsiai Népek Szolidaritási Szervezetének 1966-os havannai ér­tekezletén 82 ország 512 küldötte elhatározta, hogy megalakítják Afrika, Ázsia és Latin-Amerika Népeinek Szolidaritási Szervezetét (OSPAAAL), ennek kontinentális tagszervezeteként pedig a La­tin-Amerikai Szolidaritási Szervezet (OLAS). A csí­rázó forradalmi trikontinentalitás jegyében indítot­ták meg Havannában a Tricontinental c. folyóiratot, az OSPAAAL Végrehajtó Titkárságának elméleti lapját, amely három kontinens forradalmárainak és tudósainak tollából közöl elemző cikkeket és be­számolókat az egyes országok és nemzeti felsza­badító mozgalmak helyzetéről; itt volt olvasható többek közt Sékou Touré guineai elnök Forradalmi Világértekezlet összehívására vonatkozó javaslata 1969-ben. ²⁴

Ez a felfelé ívelő mozgás még a hetvenes évek­ben is tartott, amikor ugyan elmérgesedett már a szovjet-kínai viszály, de az USA tekintélye a viet­nami vereség következtében a mélypontra süllyedt. Fel kell tennünk a kérdést: tekintettel arra, hogy a gyarmati sorból alig kiemelkedett Vietnam a nemzetközi munkásmozgalom meghasonlottsága idején mért vereséget a világ legerősebb imperia­lista hatalmára, vajon milyen erőt képviselt volna a szocialista országok és a kommunista világmozga­lom egységes tömbje, egységfrontban három konti­nens forradalmi mozgalmaival, miközben az impe­rializmus kénytelen szétforgácsolni saját erőit? Eb­ből a szempontból mérlegelve, a „két vagy három Vietnamot” guevarai jelszava nem kalandorság volt, hanem az egyetlen következetes forradalmi módszer, az emberi haladás győzelmének merész, áldozatos, de egyedül járható útja. „Nukleáris hábo­rút provokált volna” – vethetik ellene. Azt feleljük, hogy a nukleáris háborút csak a népek egyesült ereje tudja megakadályozni. A Szovjetunió és a nemzetközi munkásmozgalom felbomlása óta ilyen erő nincsen, annál inkább fennáll – százszor és ezerszer inkább, mint a Szovjetunió létezése ide­jén – a világ fegyveres imperialista újrafelosztásá­nak veszélye, egy minden előzőnél pusztítóbb, ter­monukleáris világháború veszélye. Mi tehát a ka­landorság: Guevara forradalmi stratégiája, vagy azoké, akik megfosztották a világot a nukleáris há­ború megelőzésére alkalmas egyetlen erőtől? A for­radalom szempontjából melyik a reális? És melyik képviseli a humanizmust?

Azt persze nem tudhatjuk „mi lett volna, ha” a reformista stratégia helyett a forradalmi stratégia kerekedik felül, és határozza meg a világ sorsát. Nem tudhatjuk, csak feltevéseink lehetnek róla. Amit viszont pontosan tudunk, ami tény, nem pusz­ta feltevés, az a következő:

1. A kicsi, elmaradott, kiéheztetett, szövetsége­seitől elárult és magára hagyott, de forradalmi szel­lemű Kuba az „északi szörnyeteg” szorításában is túlélte a belülről szétrothasztott Szovjetuniót.

2. A forradalmi harcosok világszerte nemcsak a belső reakció és a külső imperializmus elnyomó erőivel találták szembe magukat, hanem a refor­mista tábor gáncsoskodásaival is, politikai, gazda­sági és ideológiai síkon egyaránt. Láttunk erről né­hány példát; a kép színesítésére ideiktatjuk még Guevara naplóbejegyzését 1967. szeptember 8- ról: „Egy budapesti napilap bírálja Che Guevarát, ezt a patetikus és láthatólag felelőtlen alakot, és üdvözli marxista magatartásáért a chilei pártot, amely gyakorlati intézkedéseket hoz a gyakorlattal szemben. Mennyire szeretnék hatalomhoz jutni, de csak azért, hogy leleplezzek minden rendű és ran­gú gyávát és lakájt, és disznóormányukba gyúrjam a disznóságaikat.” ²⁵

3. A kávéházi tollnokok fröcskölődése csupán felszíni jelenség, apró megnyilvánulása a „szocia­lista tábor” és a nemzetközi munkásmozgalom belső viszályainak, amelyek más országok és pár­tok vezetőinek puccsszerű eltávolításává, fegyve­res összetűzésekké fajultak, és végül a három kontinens újonnan alakult szolidaritási szervezete­inek tevékenységét is megbénították. A forradalom kimeríthetetlen erejét semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ilyen körülmények között is győzni tu­dott a föld számos pontján, ahogyan írásunk elején felsoroltuk; sőt, Dél-Afrikában a Szovjetunió meg­semmisülése után, napjainkban kényszerítette ki a fekete tömegek fegyveres harccal alátámasztott politikai harca az apartheid-rendszer hivatalos fel­számolását.

4. Nem tudjuk, mit eredményezett volna a forra­dalmi stratégia, ha felülkerekedik a reformizmuson. Az viszont tény, hogy a második világháború után a gyarmati és félgyarmati országok, a perifériák és félperifériák szocialista és nemzeti forradalmainak egész sorozata lékelte meg az imperializmus hajó­ját. A tőkés világ bázisa összeszűkült, gazdaságá­ban a ’60-as évek végétől feltűntek a korábbi recesszióknál sokkal mélyebbnek ígérkező válság előjelei. Új helyzet keletkezett: többé-kevésbé ösz­tönösen, de feltétlenül a Szovjetunió és Kína világha­talmi erejére támaszkodva, megindult az imperia­lizmus bekerítése, a „világvárost” (a centrumokat) kezdte ostromgyűrűbe fogni a forradalmi „világfalu” (a periféria). Ez a folyamat minden központi irányí­tás nélkül az imperializmus megdöntésének egyet­len reális útját követte, világméretekben ismételve a maga spontán logikájával a kínai forradalom nemzeti keretekben kipróbált tudatos stratégiáját. A kezdődő bekerítés az imperializmus létfontossá­gú tápcsatornáit fenyegette, amelyek lehetővé te­szik a tömegek korrumpálását, a tőke érdemének feltüntetett, de valójában a külső és belső periféri­ák vérén szerzett gazdasági és technikai fölényt, egy pöffeszkedő éden üzemeltetését százmilliók nyomorúságának talapzatán.

5. A bekerítési stratégia alapjai megtalálhatók Le­nin műveiben. „A gyarmati és félgyarmati országok dolgozó tömegei – írta Lenin – … már a 20. század elejétől fogva politikai életre ébredtek, különösen az oroszországi, törökországi, perzsái és kínai for­radalom hatására”, és ma már aktív tényezői „az imperializmus forradalmi szétzúzásának”. Ezeket a tömegeket, amelyeket „maga a kapitalizmus tanít és nevel a harcra”, az 1914-1918-az évek hábo­rúja és a szovjethatalom végleg belesodorta „a vi­lágforradalmi mozgalom általános forgatagába”, és mivel ők alkotják ma a föld lakosságának túlnyomó többségét, „a kételynek még csak az árnyéka sem férhet hozzá, mi lesz a világot átfogó harc végső megoldása”. Ebben az „általános forgatagban” a perifériák népeinek harca összekapcsolódik a nyu­gati proletariátuséval: végleges győzelemre ugyan­is „csak a világ összes fejlett országainak proleta­riátusa képes”, de a nyugati forradalmak „nem fog­nak győzni valamennyi gyarmati nép, elsősorban a keleti népek dolgozó tömegeinek segítsége nél­kül” ²⁶, mert amíg az imperializmus a gyengébb né­pek kifosztásával meg tudja vesztegetni a dolgozók tömegeit, addig a forradalom győzelmére Nyugaton nem lehet számítani.

Che Guevara, aki nemcsak erkölcsi példakép, hanem kiváló marxista teoretikus is. az élő forra­dalmi gyakorlatot általánosította, elméletileg pedig Lenint, valamint a kínai és vietnami népi felszaba­dító háborúk vezetőit és teoretikusait követte, ami­kor felvázolta a szabadság globális tervét, a peri­fériákról kiinduló forradalmakét, amelyek marxista vezetésű paraszti tömegeikkel bekerítik a centru­mokat. Ez a terv – magának a folyamatban lévő gyakorlatnak, nem pedig valamiféle elvont spekulá­ciónak a gyümölcse – ösztönösen kezdett megva­lósulni, az elnyomott népek védekezéseként az imperialista agresszió ellen: ösztönösen abban az értelemben, hogy még éppen csak kirajzolódóban voltak a nemzeti cselekvések összehangolására idővel talán alkalmassá tehető nemzetközi vezér­kar körvonalai. Bár az antiimperialista felszabadító harcok ma Is folynak – a palesztinok egy pillanatra sem tették ie a fegyvert –, a nemzetközi forradalmi folyamatot megszakította a reformizmus győzel­me, a „békés verseny” és a „békés átmenet” stra­tégiája, amely a „jóléti társadalmak” fogyasztói in­dividualizmusával cserélte fel ideológiájában a marxi-lenini közösségi elveket, és előkészítette az imperializmus részére az elképzelhetetlenül szép, váratlanul ölbe pottyantott ajándékot, a gorbacsovi ellenforradalmat.

JEGYZETEK

¹ Vö. E. Che Guevara: Obras 2, Havanna, 1970. 407- 409., 469-470., 409., 475-476., 410. o. [vissza]

² Uo. 503., 494-495. o. [vissza]

³ Vö. Casa de las Américas 45. sz. 128., 109. o. [vissza]

⁴ E. Che Guevara: Obras 1, 166., 505. o. [vissza]

⁵ Uo. 501-502., 407., 171., 411. o. [vissza]

⁶ Obras 2, 495-496., 407-410.; Obras 1, 167. o. [vissza]

⁷ Obras 1, 31-32. o. [vissza]

⁸ Obras 2, 411.; Obras 1, 168., 33., 502., 36-37. o. [vissza]

⁹ Obras 2, 473., 480., 486-487., 412.; Obras 1, 174. o. [vissza]

¹⁰ Obras 1, 178., 592.; Obras 2, 503., 490. o. [vissza]

¹¹ Obras 1, 173.; Obras 2, 594., 486. o. [vissza]

¹² Obras 2, 593-594. o. [vissza]

¹³ Uo. 594., 595., 506., 498.; Obras 1, 166. o. [vissza]

¹⁴ A kommunizmus építőinek kongresszusa, Bp., 1961. 229. o. [vissza]

¹⁵ Uo. 230-231. o. [vissza]

¹⁶ Uo. 275. o. [vissza]

¹⁷ Marschall Tito: Wie wir es machen. Bericht über den Wes. Berlin, 1947. 28., 12. o. [vissza]

¹⁸ A kommunizmus építőinek kongresszusa Id.k. 388. о. [vissza]

¹⁹ Az SZKP XX. kongresszusa. Bp., 1956. 46-47. o. [vissza]

²⁰ Das Programm des Bundes der Kommunisten Jugoslawies. Belgrad, 1958. 54-55. o. [vissza]

²¹ R. Roa Kouri: Desmovilización de la conciencia revo- lucionaria?, Casa de las Américas, 45. sz. 134-138. o. [vissza]

²² Fidel Castro: Una introducción necesaria. Lásd: E. Che Guevara: Obras 1, 441-445. o. [vissza]

²³ Obras 2, 496. o. – Második Havannai Nyilatkozat: a kubai Általános Nemzetgyűlés 1962. február 4-én elfo­gadott nyilatkozata, válasz az AÁSz (Amerikai Államok Szervezete) Punta del Este i értekezletének határoza­tára, amely Kubát kizárta a szervezetből. (A szerk.) [vissza]

²⁴ Ahmed Sékou Touré: Guinea, África у el socialismo, Tricontinental, 1961. 14. sz. 110. o. [vissza]

²⁵ Obras 1, 610. o. [vissza]

²⁶ Vö. LÖM (Lenin Összes Művei): 44. köt., Bp. 1975., 4-5. o.; 45. köt, Bp. 1975., 399., 400. o.; 39. köt., Bp. 1973., 315. o. [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Kuba

Valahogy úgy esett, hogy Kubába sosem ju­tottam el, s most már nem is valószínű, hogy oda vet a sors. Pedig ha valahová, hát éppen oda szerettem volna leginkább ellátogatni; pik­kelypáncélos, óriás guanópálmák alól bámulni a mulatt lányokat és a tenger bömbölő, magas hullámait, mariin hasahúsát, barna rizst vagy faszénnel forrósított olajban sült banánt és fe­hér rumból készült italokat kóstolgatni a ha­vannai kertvendéglőkben. S megpróbálni megérteni az embereket, akik ott élnek.

Mert Guillén verseit meg tudom érteni, szon-ritmusuk ugyanolyan közel áll ritmusérzékem­hez, mint a kuruc énekek virtuóz ütemhangsú­lyos lüktetése S Hemingway öreg kubai halá­szának, Santiagónak lelkületét is ugyanúgy át tudom élni, mint Móricz tiszaháti kisgazdájáét, Joó Györgyét. De akárhány okos újságcikket és mélyenszántó politikai elemzést is olvastam arról, mi zajlik Kubában 1959 óta, voltaképpen nem értem, ami ott történt és történik.

A társadalmak fejlődése, ugye, mindig el­lentmondásos, ezt jó! tudjuk. De az ellentmon­dások felfoghatók, megérthetők, ha megfelelő logikai összefüggések közé helyezve tárják őket elénk. Hemingway Santiagója is bonyolult lelkületű öregember, a regény kontextusából mégis pontosan tudjuk, mire gondol, amikor csónakjával a Golf-áram sárga moszatában éviekéivé azt mondja a horgára akadt óriás­nak: „Ide figyelj, te nagy hal. Szeretlek, tisztel­lek, becsüllek. De megöllek még ma, mielőtt leszáll a nap.” Sőt, még az a sokkalta paradoxabb gondolata sem mutatkozik rejtélyesnek, amikor a küzdelem egy későbbi pontján az fut át az eszén: „Megölsz, te hal. De hát jogod van hozzá. Még soha életemben nem láttam nálad szebb, nálad nagyobb, nálad nyugodalmasabb, nálad remekebb jószágot, testvérem. Gyere, ölj meg. Bánom is én, hogy melyikünk öli meg a másikat.”

Azt az ellentmondást viszont a hajdani, párt­állami nyilatkozataink valahogyan sose tudták nekem világosan körvonalazott összefüggé­sek közé helyezni, hogy ha egyszer Kuba a „szocialista tábor” és a KGST tagja, szép or­szág, nyugodalmas ország, testvérország, ak­kor miért nem kell – sőt, nem is szabad – sze­retni. S miért számít igencsak eretnek gesztus­nak, ha egy magyar tizenéves Che Guevara- fejes pólóingben óhajt pompázni.

Gyanúm, hogy nem is akarták. Aminthogy sűrű homály fedi azt a furcsaságot is, miként lehet oly szegény ország az, amelyik a világ legnagyobb nikkel- és kobalttermelői közé tar­tozik, s emellett van krómja, reze, mangánja, s cukor- és dohánytermékei éppenséggel világ­hírűek. És ahol az emberek – mint Hemingway Santiagója – több napos viaskodás után is így szólnak önmagukhoz: „vigyázz, hogy tiszta maradjon a fejed. Észnél légy, és viseld el a bajokat, ahogy az emberhez illik. Vagy a hal­hoz.”

Jó lett volna eljutni Kubába, s megtudni, mit titkoltak-takargattak azok az okos újságcikkek és mélyenszántó politikai elemzések. Talán va­lami olyasmit, ami okulásunkra-hasznunkra le­hetett volna. S persze, jó lett volna sütkérezni a forróövi tenger sima vízéről visszaverődő napsugarakban, szagolni a reggeli szelek tisz­ta illatait, bámulni a víz alatti sziklák közt ör­vénylő, színes halrajokat.

Node, most már ebből sem lesz semmi, számomra a titkok titkok maradnak s a Karib-tenger csodái olvasmányélmények illanó nosztalgiái. Elmondhatom én is, amit Santiago mondott önmagának: „Ne töprengj, öreg. Vi­torlázz tovább hazafelé, és nézz szembe a dol­gokkal, ha egyszer rákerül a sor.” Igaz, azt is: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet le­győzni.”

KORPÁS LÁSZLÓ

Rendhagyó leltár

Azt hiszem, azon kevés magyar közé tarto­zom, akinek Punta de Maisítól Cabo de San Antonióig Kuba egészét és az azt északról, il­letve délről övező szigetvilág egy részét (Cayo Largo, Los Jardines de la Reina, Isla de Pinos, Cayo Romano) sikerült bejárnia.

Régóta élt bennem a vágy, hogy megkísé­reljem annak megfogalmazását: mit jelentett számomra, egy közép-európai átlagos értelmi­ségi számára a felfedezés személyesen meg­élt élménye, a szigetországban töltött nyolc esztendő. Az elmúlt húsz évben többször is megpróbáltam, egyszer sem sikerült. Hiába vettek körül naplóim kötetei, levelek százai, számtalan fénykép és diafelvétel, néhány, újabb időkben készült videokazetta. Hiába bíz­tattak magyar és kubai barátaim, valahányszor elkezdtem, az első oldal után megállt kezem­ben a toll, s azt éreztem, hogy számomra ez megírhatatlan. Irigykedve olvastam a kortársa­im, kollégáim és munkatársaim által megélt fel­fedezésről szóló, nyomtatásban megjelent be­számolókat, s arra gondoltam: talán többet lát­hattam náluk, a felfedezés személyesen átélt élményéhez mégsem tudnék többet adni.

Most talán megtört a jég, és megpróbálom megfogalmazni, mit jelent számomra Kuba, mit köszönhetek ennek az országnak.

Hogy mit jelent, azt belül pontosan érzem, leírnom viszont annál nehezebb. Keresem a megfelelő szót, és azt hiszem, talán a szépség a leginkább reá illő. Furcsa, hogy ez az egyet­len összegző szó mi mindent takar. Jelenti a táj szépségét, a tengert és az azt övező partot és a hegyeket. Magában foglalja a korallzáto­nyok és élőviláguk felejthetetlen képét, a ten­gerpartok sziklás öbleit Puerto Escondidóban, Punta de Maisínál és Cabo de San Antoniónál vagy Chiviricónál. Felöleli a Sierra Maestra vagy a Sierra de Nipe és a Sierra dél Cristal többnyire fényben úszó csúcsait, a Toa, a Rio Diablo vagy a La Plata völgyét. Jelenti a Cauto torkolatát, a Zapata félsziget mocsarait, az Escambray fenyvesekkel borított ormait és a Si­erra de los Órganos, meg a Sierra dél Rosario mogotéit, barlangjait.

Ide tartoznak a tenger és a szárazföld sebei is: az északi tengerpart kátrány- és műanyag­szennyezései Bacuranao és Varadero között, az elsüllyedt, kiégett hajók roncsai, a vörös por és sár Moa, Nicaro, Punta Gorda térségében, az élővilág nélküli olajtenger Mariéi, Havanna, Matanzas, Cienfuegos, Santiago de Cuba ki­kötőjében vagy bányák és meddőhányók he­gyei El Cobrénél, Matahambréban vagy Santa Luciánál.

Ezt idézi a Santiago de Cuba-i, a havannai El Morro látványa repülőgépről és a tengerről, a kávéfarm a Gran Piedra mellett vagy a szé­négető kemencék a Zapata félszigeten.

Ezt tükrözik barátságaink, rokonszenveink és ellenszenveink. A szomszéddal együtt élő, nyitott ajtók világa a hetvenes évek elején a miramari negyvenes utcában vagy a Focsa szálloda-rendszerű, zártabb világa a nyolc­vanas esztendőkben. Egyszerre villan fel a Minas del Fríó-i kórház orvosának képe és a bohíóban tartott esküvőn a fiatal pár emléke. Fel­ejthetetlenek számomra a parti őrséggel való találkozásaim Cabo Lucrecia és Pilón környé­kén a tengerparton, ahol több alkalommal be­szivárgó ügynökként tartoztattak le. Most is el­őttem van a ráksütő indián asszony arca La Platánál vagy a szénégető vékony, inas alakja a Cauto torkolatában.

Ma már szépnek látom és mosolyt keltenek mindennapi, néha indulatos harcaink a vízért, gázért vagy villanyért a külföldieket ellátó ofici- naban, az élelemért a boltban vagy éppen az üzemanyagért és autóalkatrészekért a benzin­kútnál. Jól érthető és elfogadható a bennem kezdetben megütközést kiváltó mañana, azaz „a majd holnap” reakció, s bizony sajnálom, hogy erre a nemcsak kényelmességet, hanem türelmet is kifejező készségre, ennek hangula­tára és bájára csak késve éreztem rá.

Ennek a szépségnek érdekes színfoltjait je­lentik a ritkább, de mégis rendszeres hivatalos találkozók a hierarchia magasabb szintjeit kép­viselő személyekkel, így az akadémia elnökei­vel, az alapanyagipari miniszterhelyettesekkel, a távközlési miniszterrel, a keleti megyék álla­mi és pártvezetőivel, a kubai és magyar nagy­követekkel. A találkozók baráti, de mégis protokolláris, problémakerülő légkörét az informá­lis találkozók közvetlen hangulata és stílusa ol­dotta.

Azt hiszem, a szépség élménye elválasztha­tatlan attól, hogy mit köszönhetek Kubának. Ez is része ennek a furcsa leltárnak, mint ahogy idetartozónak érzem a szerény egzisztenciális gyarapodást, a Latin-Amerikára történő kitekin­tés lehetőségét, a harmonikus és kiegyensú­lyozott családi létet, a gyermekeim, esetleg unokáim sorsának, pályájának meghatározott­ságát, szakmai ismereteim és szemléletem bő­vülését.

Talán közismert, hogy a harmadik világ or­szágaiban végzett szakértői munka a környe­zethez képest kedvezőbb egzisztenciális lehe­tőségeket biztosít. Ez így volt Kuba esetében is, méghozzá kettős értelemben. Jövedelmünk lényegesen meghaladta az itthon maradt, ha­sonló képzettségű pályatársainkét, s ugyanak­kor szinte kivételezett helyzetet biztosított szá­munkra a kubai szegénységben. Még azt is biztosíthatta volna, hogy gyerekeink itthoni la­káshelyzetét megoldjuk. Magunk ezt nem ak­náztuk ki, viszont éltünk Latin-Amerika családi keretekben történő, számunkra soha vissza nem térő felfedezésének lehetőségével. Ennek köszönhetően eljutottunk Mexikóba, Nicaragu­ába, Panamába, Peruba és Kolumbiába. Bár ez a tény a száraz leltárnak csupán egy eleme, de mégis itt sikerült megértenem a „három kul­túra” találkozásának történelmi hátterét.

A modern társadalmak családmodelljének válsága idején kissé szégyenkezve vallom meg, hogy a Kubában eltöltött éveink adták meg számunkra a harmonikus és kiegyensú­lyozott családi lét lehetőségét. Ha arra gondo­lok, éppen gyermekeink kritikus serdülő kora idején sikerült számukra ezt a létformát biztosí­tani, akkor talán nem megalapozatlan a remé­nyem, hogy ők, saját családi létükben ezt kö­vethető útnak fogják tekinteni. Ennek a létnek, más szakértők családjában is megnyilvánuló, kódolt eleme az a tény, hogy gyermekeink pá­lyaválasztása spanyol, illetve latin-amerikai irá­nyítottságé, és ez a meghatározottság későbbi pályájukon és létükben is bizonyára érvénye­sül.

Szakmám, a geológia empirikus tudomány. Ebből a szempontból szakmai ismereteim bő­vülésében és formálódásában meghatározóak voltak a Kubában töltött évek. Némi túlzással azt mondhatom, hogy a sziget a földtani kü­lönlegességek paradicsoma, így számos je­lenség és folyamat megértéséhez olyan kul­csot adott, amelyet itthoni, későbbi kutatói pá­lyám során is eredményesen tudtam alkalmaz­ni.

Munkám jellegéből adódott, hogy nagyon sok kubaival, köztük a geológusok többségé­vel kerültem közvetlen kapcsolatba. Számos esetben ez kiforrott, tartós, máig élő barátság­gá alakult, amelyet az egyre ritkuló személyes találkozások következtében most már csak a levelezés vékony szálai kötnek össze.

S végül a rendhagyó leltár utolsó, kissé pro­fán eleme az elsősorban a klíma által kiváltott, létemet immár végigkísérő gerincoszlop meszesedésem és ízületi bántalmaim.

Az ember élete során többször készít mér­leget, részben önként, részben a körülmények késztetik erre. Nos az elmúlt húsz évben, Kuba kapcsán ezt már többször megtettem, hiszen minden alkalommal úgy jöttem el onnan, bizo­nyára ez volt az utolsó találkozás. Ennek elle­nére egyik mérleg sem volt számomra veszte­séges. Úgy érzem, hogy Kubától, annak barát­ságos és befogadó polgáraitól sokkal többet kaptam, mint amennyit adni tudtam.

Köszönöm Neked, Kuba.

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Kis ország nagy irodalmáról – egy észre sem vett antológia ürügyén

Krónika a jövőnek

Kuba fél évezrede van benn az európai tudat­ban – igaz, akkor még a kelet felől megközelí­tett Zipangu, azaz Japánként, de aztán persze kiderült a fölfedező Kolumbusz tévedése. És ahogy a mai kubai költő (Efrain Nadereau) írja: „Aztán jöttek a főkormányzók, jött a cukor s a korbács.” Kuba négyszáz évig tartozott Spa­nyolországhoz; az „indián” bennszülötteket ki­fosztották, kiirtották, maradékukhoz százezré­vel hozták Afrikából rabszolgának a négereket. Egy évre rá, hogy a magyar szabadságharcot kiegyezés követte, elkezdődött Kuba (nem el­ső, de végre sikeresnek tetsző) szabadság-küzdelme. 1898-ra az Egyesült Államok be­avatkozásával lett Kuba függetlenné – azaz eben gubát cserélt: a primitív spanyol elnyo­mást (melynek során a hazafiak ezreit végez­ték ki, köztük két kiváló költőt is – Valdés, Zenea –), a rafináltabb amerikai kapitalizálódás követte, s egymást váltották a (mégiscsak tá­voli) spanyolnál is rosszabb hazai diktátorok. Ennek a folyamatnak végén jött el Fidel Castro forradalma, mely egy idő után szocialista jelle­get öltött s a szovjet és népi demokratikus kapcsolatok megszűntével ma is ott áll, daco­san, szembenézve, ki tudja, milyen jövővel…

De bárhogy alakul is Kuba és nyilván nem hibátlan szocialista rendszerének jövője – ami történt, éspedig amivel most foglalkozunk: az irodalom terén, megfordíthatatlan. Épp Kuba függetlenné válása, ezzel a spanyol gyarmatbi­rodalmat ért végső csapás a legkülönb elmé­ket az anyaországban is önvizsgálatra késztet­te s pályára állította a „kilencvennyolcasok” nagyszerű írócsoportját (Pío Baroja, Ganivet García, Antonio Machado, Unamuno és má­sok), melynek tevékenysége az egész spanyol nyelvterületre élénkítően hatott. Latin-Amerika irodalma sosem volt egészen független, s no­ha megvoltak, napjainkban pedig egyre in­kább megvannak a helyi színei s ízei, egyetlen óriási irodalom részeként is felfoghatók, amely irodalom (és elsősorban ezt kell végre tudato­sítanunk!) napjainkra a világ legelső irodalmá­vá lett!

Ám korántsem csak spanyol hatásról van szó! Épp az az érdekes, hogy Latin-Amerika irodalma legalább annyira francia (sőt később angol) hatást asszimilál, mint spanyolt. – A „kilencvennyolcasokkal” egyidőben alkot egy nicaraguai költő, aki éppúgy Párizs aktuális mo­dernségét hozza el és alapozza meg vele saját nyelvének szimbolista irodalmát, mint nálunk Ady. Rubén Darióról van szó, aki ha lenne egy ilyen, azt mondhatnánk: a századforduló leg­nagyobb költője – hiszen ami másutt (ango­loknál, amerikaiaknál, franciáknál, német-oszt­rákoknál, oroszoknál) történik sose annyira önálló s eredeti, mint a latin-amerikai spanyolság „modernismo”-ja. És azóta is, tán száza­dunk legnagyobb költészete ez, hogy csak a Nobel-dijasokat említsük: a II. világháború utá­ni első Nobel-díjas chilei Gabriela Mistralt, az­tán Nerudát, a (prózaíróként tán még jelentő­sebb) Asturiast, a mexikói Pazt, sőt egy emig­ráns és egy otthon maradt nagy spanyol költő, Jiménez és Vicente Aleixandre is megkapta a díjat. De a mindig kissé esetleges Nobel-díjtói függetlenül is máig az egész világ költői élvo­nalában van Argentína, Chile, Mexikó, Nicara­gua s nem utolsósorban Kuba költészete.

A magyar könyvkiadás, nem kis mértékben a közelmúltban brazíliai nagykövetté méltán avanzsált Benyhe János jóvoltából (sőt a Mag­vetőnél tán e sorok írójának is volt benne némi része) igazán szépen közvetítette Latin-Ameri­ka – ismétlem – az ötvenes évek óta világvi­szonylatban elsőnek tekinthető nagy irodal­mát, úgyannyira, hogy egy szocialistának dek­larált művelődéspolitika nem mulasztotta el a vén reakciós Borges nem egy kötetének köz­zétételét sem. De persze a legfőbb érdem a közvetítőké: András Lászlóé, Gáspár Endréé, Simor Andrásé, Somlyó Györgyé s a többi for­dításé, prózában a lektorként is úttörő Hargitai Györgyé és Székács Veráé s így tovább.

Annál különösebb, hogy ennek a nagyszerű irodalomnak máig sincs meg eléggé a kritikai visszhangja. így például Kuba kiemelkedő köl­tészetének első átfogó antológiáját, a Simor András, Dobos Éva és Tabák András létrehozta Krónika a jövőnek című gyűjteményt hat évvel ezelőtt észre sem vették. Az akkori Zrínyi Kiadó e produktumáról tudtommal egyetlen recenzió sem jelent meg, még a külföldi irodalomra sza­kosodott Nagyvilág sem vette észre (igaz, a szerkesztésben akkor már olyan protokoll- szemlélet érvényesült, amely jégre is vitte ezt a jobb sorsra érdemes orgánumot).

Jobb későn, mint soha. Essék szó itt és most erről a válogatásról – ezúttal is csak a költészetet bemutató részről – mégpedig nem egy „spanyolos” specialista, hanem a világiro­dalomban valamelyest tájékozott irodalmár né­zőpontjai, nem! inkább olvasói élménye alap­ján. Mert akármi lesz is Kuba politikai-gazdasá­gi sorsa, ez a mű mindenképpen a jövőnek készült, mert a jövő irodalma a harmadik vi­lágé lesz, nemcsak Latin-Amerikáé, hanem Af­rikáé is, amelynek irodalmával egyébként Ku­bának is élő kapcsolata volt és van, mert a huszas évektől mind erősebb „négerség” – amely egyaránt volt amerikai (DuBois, L. Hug­hes) és francia (Senghor), sőt angol (Soyinka és társai) költői forradalom – épp Kubában szólaltatta meg az irányzat legkiemelkedőbb alkotóinak egyikét, a bátran költőóriásnak is nevezhető, Nicolás Guillént.

Legyünk őszinték: a szóban forgó antológia nem valami vonzóan indul. Nem vitás, hogy Marti, aki akárcsak a mi múlt századunk legna­gyobbja, a szabadságküzdelem csatamezején halt meg, Petőfivel vetekedő, bár talán kevés­bé friss (hiszen egyrészt nagyobb költői ha­gyományt folytató, másrészt viszont későbbi) költő, és elvitathatatlan a szinte egész életét száműzetésben töltő Heredia nagysága is. De utóbbinak nevét is inkább francia (!) unoka- testvéréről ismerjük és ez a páratlan kétnyelvű családi kettős is arra utal, hogy a kubai költé­szet európai kapcsolatai mennyire nem csu­pán spanyol vonatkozásúak. Hanem a fordítá­sok jórésze meglehetősen nehézkes, a kötött formával olykor kitűnő fordítók is küszködnek. Ami a hibákat illeti: remélem, egy fordító sem érvel(ne) azzal, hogy „az eredetiben is az van”, – a szövegnek magyarul kell meggyőzőnek lennie.

Mindazonáltal semmi értelme annak, hogy egy – nagyon figyelemre méltó – fordításkötet kapcsán túlságosan is belemerüljünk az általá­nos tanulságokba. Inkább nézzünk Kuba lírájá­ra, amely immár száz éve a világlíra élvonalába tartozik – tán még inkább, mint amire okkal va­gyunk büszkék: a miénk, mindenesetre azzal az óriási előnnyel, hogy egy világnyelven szói éspedig nemcsak a mi hazánkhoz hasonló nagyságú, lélekszámú, hasonlóan centralizált (nagy fővárosú), korábban főként szintén csak agrárgazdaságú Kubának, hanem a spanyol nyelv és különösen Latin-Amerika haladó erői­nek közösségéhez. Mert nemcsak gazdag és sokszínű ez a még nagyobb spanyol világon belül is sajátos egységet képező kubai költé­szet, hanem a szabadság, demokratizmus, né­pi szemlélet párját ritkító megszólaltatója is, és­pedig több, mint százötven éve.

Ahogy – mint minden elmaradott országban – a múlt századi romantika összeforrott a ha­zaszeretettel, szabadságvággyal és a fejlődés­haladás eszméivel, az itt Is megmutatja, hogy ez az együttes mily szükségszerű volt. Ám ami olvasói öröm: az mindennek a költőisége. így pl. az a szinte páratlan kubai sajátosság, hogy napjainkig tucatnyi jelentős költőnő alkotása gazdagította ezt a poézist. Épp az új hazasze­retet lírai megnyilvánulása a kedvenc versfor­mában, szonettben megfogalmazott Búcsú: egy költő királynő Gómez de Avellaneda mű­ve, mely éppoly fényesen szól, mint a legna­gyobb angolnak, kora valódi királynőjének Angliájáról, a hazafiasság hasonló kibontako­zásaként elhangzó „This royal throne of kings” kezdetű monológja a II. Richárdból… És aztán megjelenik a romantika természetvarázsa s misztikája is (Clemente Zenea: Az árnyak), tör­téneti látása (Mendive: Az alvók) meg a népiség-közérthetőség elve. A legnagyobb, Marti írja:

Szónoki s cicomás vers ellenében
Természetes vers. Itt egy hegyi forrás,
Ott egy száraz kő.

                (CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA)

És ne feledkezzünk meg egy másik hangról sem, a néger népköltés, sajna, kevéske példá­járól, amit Weöres fordított, kitűnően. Jól sike­rültek a csodagyerekből szintén nagyszerű költőnővé érett Juana Borrero verseinek fordí­tásai is (Dobos Éva). A modern realizmus for­dulatát hozza Acosta Szekerek az éjszakában című hatalmas költeménye (Simor András for­dítása): látomás és szociográfia – egyetlen al­kotásban. Ahogy a francia hatás feltűnik Poveda versében (Szelídek napsütése, Az ősi kiál­tás), e modernséggel az egész kötet mintegy nekilendül. Az utóbb említettben már a – legjel­lemzőbb latin-amerikai vers-sajátosság – né­ger ráolvasásos ritmus is megjelenik, akárcsak Ballagas Bölcsődalában vagy – a csúcs! – Guillén egész gazdag népi-politikus költésze­tében, amely a közös gyökerekre utalva még az ellenséges katonát is meg tudja szólítani! Itt kell külön tisztelegnünk a nagy „felfedező” Gáspár Endre úttörő, de máig hiteles fordításai előtt – nem igaz, hogy senki sem fordíthat saját költői rangja fölött! És Guillén politikus tuda­tosságában a hazafiság is új dimenziókat nyer. íme, négy ősi lüktetésű sorban együtt termé­szetlátás, történelem és személyes élmény:

Csókkal köszöntelek, földem.
Napom, holdam.
Néger, ki messziről jöttem.
Senki voltam.

Másutt:

…úszik Kuba a térképen,
élő, meleg könnyeket nyel:
vízszemü gyík, hosszú, zöld gyík,
oldalán kő-pikkelyekkel.

        (SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI)

Ahogy a 19. század második felében Marti és társai realisztikus-társadalmias költészeté­nek mintegy ellenpontja Casal szorongásos, elidegenedett, de szintén hatalmas költészete, éppúgy Guillén és többi kortársa elkötelezett­ségének az Origenes csoport „nyugatossága” a gazdagító ellenpólusa. Ennek közvetítésé­ben megint megtapasztaljuk a magyar fordító költői rangját is, például Tandoriét Pinera Elé­giájában. íme:

Hold-szarv szavakkal, ebült nyilakkal,
levélke-fogazattal
sebzik a néma lányokat a jácint-virágok.

(Itt jegyzem meg: először mindig önmagá­ért, önmagában olvasom a verset s csak ez­után nézem meg a fordítót!)

És ebből a csoportból kellene külön is em­líteni a katolikus-barokkos Lezárná Lima és a gyerekszemmel világba tekintő Eliseo Diego megannyi remekét. De nem esett még szó Fayad Jamísról sem, akit különösen becsü­lünk a vele oly sokban – főként sajátos tárgyiasságában – rokon József Attila fordításáért, bár kifejezésmódja tán a szabadverselő Kas­sákhoz áll közelebb. Jamísra éppúgy, mint nemzedéktársaira jellemző, amit Ladányi ma­gyarításában olvashatunk:

Mindnyájan oda vagyunk kötözve
a nép kemény és érdes anyagához.

Nem folytatom: a világelső latin-amerikai költészeten belül Kubáé a legkülönbek egyike. És a jövője? Ki tudja. Ahogy – Baranyi Ferenc fordításában – az 1946-ban született Gonzáles López írja, tán

Holnapra minden költő elfeled
lírát, erotikát is, közbeszédet
s prózát se mímel egy sem, költemények
helyett nem írnak antiverseket.
…
Ki érti holnap, aki ma vagyok?

(Zrínyi Kiadó, 1988)

KÖNYVAJÁNLAT

Mi a a kubaiság? – teszi fel a kérdést Havannai karnevál című tanulmánykötetében Fernando Ortiz, a polihisztor tudós, aki a jog, a szocioló­gia, a történelem, az irodalom, de főleg a nép­rajz területén alkotott maradandót. Kuba har­madik felfedezőjének, a kulturális élet lelkének nevezték kortársai az 1969-ben elhunyt, hosszú életű tudóst, aki átélte Kuba újkori tör­ténelmének több jelentős fordulatát a spanyol gyarmati uralom utolsó éveitől a szocialista forradalom első éveiig. A Gondolat Kiadónál 1982-ben megjelent Dobos Éva, Dornbach Mária és Nagy Mátyás által tolmácsolt Havan­nai karnevál a kubai kultúráról írt tanulmányai­nak gyűjteménye Salvador Bueno kubai törté­nész és író összeállításában, aki a könyv elő­szavában Ortiz életét és munkásságát elemzi.

A kötetben olvashatunk többek között a rab­szolga négerek életéről, a fehérek és négerek integrációjáról, a kubai indiánok és az afrikai négerek zenéjéről, a batá dobokról, a szertar­tásokról, az indián csónakról, a néger panto­mimről, a dohányról, a cukorról, a régi havan­nai karneválokról, a háromkirályok régi afroku­bai ünnepéről s a kubaiság emberi összetevői­ről. A tanulmányokból egyértelműen kibonta­kozik Ortiznak az a törekvése, hogy megrajzol­ja az afrikai néger elemeket, az indián hagyo­mányokat és a spanyol hódítók hagyományait eggyé ötvöző kubai kultúra arculatát, s megvá­laszolja a kubaiság mibenlétét firtató kérdést, mely a születésen, a nemzeti összetartozáson, az együttélésen kívül „emberi aspektusát te­kintve, mindenekelőtt kulturális állapot.”

Már a XVI. századtól kezdve szállították Af­rikából az Újvilágba a különböző törzsekből származó néger rabszolgákat a kipusztított ős­lakosok helyett a gyarmati ültetvények művelé­sére. Feltehetően a nyugat-nigériai joruba törzsből hurcolták be a legtöbb rabszolgát, akiknek vallása a katolikus vallás elemeivel ke­veredve az afrikai kulturális hagyományok fennmaradását is segítette. A jorubák afrikai nyelvüket is megőrizték, s szájról szájra ha­gyományozták népük történetét, szokásaikat, szertartásaikat, tabuikat, isteneik életét meg­örökítő meséiket és mítoszaikat. Obi, a gőgös kókuszdió címmel Dornbach Mária válogatá­sában, fordításában, részben saját gyűjtésé­ben az Európa Kiadó adott közre kubai joruba mítoszokat és meséket a Népek meséi soro­zatban, 1977-ben. E sorozatban még egy ku­bai kötet jelent meg, néger mesék, A Mambiala dombja címmel.

Hogy éltek Havannában 1810 és 1940 kö­zött? Milyen volt egy múlt századi cukorültet­vény igazgatója? Miért volt elégtelen az emlí­tett korszakban a kubai lányok neveltetése? Milyenek a házasságok, milyen általában egy szegény szomszédasszony, hogyan zülleszti a társadalmat a tánc, milyen praktikákkal gyógyít a falusi orvos, milyen a paraszt gyermekkora és igénye, hogyan él felnőttkorában? Milyen a cukornádültetvény, a nádvágás, a csősz s az unokaöcs? Színes, egzotikus, hangulatos Karib-tengeri világ bontakozik ki az Európa Ki­adónál 1981 -ben megjelent A régi idők Kubája című kötet írásaiból, melyet Salvador Bueno, a havannai egyetem professzora állított össze a múlt században született újságcikkekből, élet­képekből és karcolatokból. Ortiz tudományos módon dolgozta fel Kuba társadalmának kultu­rális jelenségeit, szokásvilágát, ebben a kötet­ben viszont mindez a szépirodalom eszköze­ivel, a szépírók és zsurnaliszták humoros, sza­tirikus, csipkelődő prózájából tárul elénk. Élve­zettel olvashatunk Halász Tünde fordításában a távoli ország hétköznapjairól és ünnepnap­jairól, a falusiak és városiak közéleti és magán­életi szokásairól, a jellegzetes figurákról, mes­terségekről, társadalmi fonákságokról. A kötetet hangulatos korabeli képek illusztrál­ják.

A századelő Kubája elevenedik meg Renée Méndez Capote könyvének lapjain, Halász Tünde fordításában. Gyermekfővel átélt ese­mények sorát, a századelő új vívmányait, csa­ládja életét, s a város, Havanna megannyi ér­dekességét örökíti meg a kubai irodalom nagy öregjeként tisztelt írónő. „Épp a köztársaság születése előtt születtem. Én 1901 novemberé­ben, a köztársaság májusban, 1902-ben, de már a születésünk különbözött egymástól: a köztársaság ugyanis módosító cikkellyel jött a világra, én meg azzal az eltökélt szándékkal, hogy rajtam ugyan nem fognak javítgatni.” – mondja a könyvbeli Renecita a Kubai kislány a századelőn című regényes visszaemlékezés első oldalán, s e kezdősorokból máris érez­zük, hogy egy határozott, kritikus világszemlé­letű, jóhumorú leánykával ülünk be e régi idők kubai mozijába, átadva magunkat ez ismeretlen, s mégsem idegen világ hangulatának. A könyvet az Európa Kiadó 1979-ben adta ki.

A kortárs kubai prózairodalmat reprezentáló Harci dal három ütemben című elbeszéléskö­tet is az Európánál jelent meg 1978-ban. A könyvben elbeszéléssel is szereplő Félix Pita Rodríguez az előszóban ezt írja a váltogatás­ról: az a cél vezetett bennünket, hogy olyan körképet mutassunk, amit a jövőben még je­lentős mértékben tágítani és bővíteni kell, s ami ebben a könyvben csupán első vázlata le­hetett a Forradalom győzelme utáni kubai novellisztika méltó panorámájának.” A kötetben az idősebb, már a század első felében is pub­likáló, sikeres szerzők, s a középnemzedék reprezentánsai mellett helyet kaptak írásaikkal pályakezdő, ígéretes tehetségű fiatalok is, s így állt össze a különböző élettapasztalatok, nézőpontok és stílusok nyomán a Kubát meg­jelenítő színes tabló. A szerzők között a ma­gyar olvasók számára is ismerős neveket fe­dezhetünk fel, köztük van például Onelio Jorge Cardoso, az Ahol a vizek fakadnak címmel magyarul megjelent elbeszéléskötet szerzője; Lisandro Otero, akinek három regényét is ol­vashatjuk magyarul (Uraim, ez a helyzet!, Antonio Urbino passiója, Babilon, eljött a te ítéle­ted), s szerepel a kötetben Alejo Carpentier, a spanyol nyelvű világ egyik legnagyobb írója is.

A francia-orosz származású, nagy művelt­ségű író, Carpentier nevét az 1956-ban írt, ma­gyarul 1963-ban megjelent Embervadászat cí­mű regénye kapcsán ismerhette meg a ma­gyar olvasóközönség. E kisregényben a kubai forradalmi diákszervezkedés egy drámai moz­zanatát örökítette meg az író. Azóta számos könyve látott magyarul is napvilágot, így a Magvető Világkönyvtár sorozatában 1982-ben a Rendszerek és módszerek című, virtuóz technikával megírt, fordulatos, érdekes és iz­galmas regénye, melyet meg is filmesítettek. A mű minden fejezete és alfejezete Descartes: Értekezés a módszerről című alapvető művé­ből vett mottóval indul, s minden descartes-i passzus a latin-amerikai diktátorok értelmezé­sében kel életre a könyv lapjain. Az 1913-ban kezdődő cselekmény egy fiktív közép-amerikai ország életéről, illetve Elnökéről szól, akit láza­dó tábornokai több alkatommal is puccs útján akarnak megfosztani a hatalmától, s aki mind­annyiszor a lázadás vérbefojtásával, terrorral válaszol az eseményekre. Akkor kényszerül végképp távozni az országból, amikor forra­dalmárok, anarchisták, kommunisták, az egye­temek diákjai, a föld népe lázad fel ellene. Car­pentier tolla alatt a viszonylag egyszerű törté­net mélyértelmű példázattá válik, s egy egész földrész történetét képes egy rövid korszak eseményeibe sűríteni. A torz jellemű, álművelt, ravasz és elvtelen diktátorok mintapéldányát teremtette meg az Első Tisztviselő alakjában a kitűnő író, olyanokét, akik nemcsak Latin-Ame­rikában, hanem szerte a világon, s manapság is fel-felbukkannak az ádáz politikai harcok szennyes tengeréből.

„Mulatt ez a föld, hiszen afrikai
s felerészbe spanyol
(Barbara itt ez a szent, ám
Changó is, hisz a néger róla dalol)…”

A bongó-dob dala című szón, a néger éne­kek és a spanyol ritmus keveredéséből szüle­tett kubai népi táncdal motívumait felvonultató költemény Nicolás Guillén tollán született, akit elsőként ismerhetett meg a hazai olvasó a tá­voli Kuba írói-költői közül, amikor 1952-ben a Szépirodalmi Kiadónál napvilágot látott Keserű cukornád című verseskötete, Gáspár Endre fordításában. 1930-ban, huszonnyolc éves ko­rában adta közre első verseskötetét Szonmotívumok címmel, majd egy év múlva újabb kö­tettel jelentkezett. Versei nagy elismerésre ta­láltak a spanyol világban, Unamuno, García Lorca is örömmel üdvözölte a kirobbanó tehet­séget. Guillén kitűnő újságíró volt, s egy kubai íródelegáció tagjaként Spanyolországban járt a polgárháború idején, tudósított a köztársa­ság harcairól. 1937-ben belépett a Kubai Kom­munista Pártba, majd politikai szatírái miatt emigrációba kényszerült s a forradalom győ­zelme után tért csak vissza hazájába, ahol a kulturális élet egyik irányítója lett. Guillént a 20. századi latin-amerikai líra, a kubai költészet egyik legnagyobb alkotójának tartják, akinek életművében a kubaiság soha nem hallott mó­don szólal meg. Magas formakultúrájú, rendkí­vüli zeneiségű költeményeit világszerte lefordí­tották. Magyarul 1961-ben nagyobb válogatás jelent meg verseiből Kubai elégia címmel az Európa Kiadónál, majd ugyanitt 1975-ben egy reprezentatív kötet a Napjaink költészete soro­zatban, Simor András kitűnő válogatásában, utószavával és fordítói közreműködésével. Gi­társzóló címen.

Az olvasóink szíves figyelmébe ajánlott könyveket – régebbi kiadásokról lévén szó – a könyvtárak polcain érdemes keresni.

(emmi)