NICOLÁS GUILLÉN

Az én földem kívül édes

Az én földem kívül édes,
de keserű ám belül,
az én földem kívül édes,
friss tavasszal, zölddel ékes,
friss tavasszal, zölddel ékes,
de epét ad fűszerül.

Fásult ég kék boltozatja,
gyászt és kínt lát eleget!
Fásult ég kék boltozatja,
hej, Kuba, te istenadta,
hej, Kuba, te istenadta,
mért is oly kék az eged!

Fa-madárnak hozta csőre
hozzám ezt az éneket,
Fa-madárnak hozta csőre,
hej, Kuba, tudd meg belőle,
fiad mondja teneked,
hej, Kuba, tudd meg belőle,
hogy zöld partod bánat őre,
hogy zöld partod bánat őre,
s könny és vér a tengered.
Mosolyodban, a kacérban,
fiad mondja teneked,
csupa könny és csupa vér van,
mosolyodban, a kacérban,
könny meg vér van,
könny meg vér van,
könny meg vér van.

Jaj itt a föld gyermekének!
Alighogy megszületik,
sírgödörbe fektetik,
jaj itt a föld gyermekének!
S ki városban született,
ha kubai, koldusfajta,
pénztelenség, éhség hajtja,
s alamizsnát kéregét,
még ha kalap is van rajta
s át is táncol éjeket.
(Mit tagadni nem lehet,
mért ne öntsem rímes jajba?)

Tegnap spanyol volt, ma jenki,
ez a föld az én hazám
igazán.
Árva népen és hazán
tegnap spanyol ült, ma jenki.
Senki, senki meg nem menti,
mert magában
él a nép e bús hazában.

Kell itt minden jó tenyér,
ha fekete, ha fehér,
ha rézbőrű és ha sárga,
belecsapunk, mit se várva,
a jó tenyér kincset ér,
ha fekete, ha fehér,
ha rézbőrű és ha sárga.
De egy jenki istenverte
kezét tegnap rám emelte,
rám bizony,
odalenn a kikötőben,
ott bizony.

Jenki matróz volt a kerge,
aki azt az istenverte
kezét tegnap rám emelte
odalenn a kikötőben,
ott bizony.
El is vitték lepedőben,
el bizony.
El is vitték lepedőben,
így járta meg az a kerge,
aki lenn a kikötőben
kezét tegnap rám emelte,
úgy bizony!

1945

GÁSPÁR ENDRE FORDÍTÁSA

Enyém

Alig ismerek magamra,
én, tegnapi nevén Nincstelen Juan,
és Mindenevan Juan ma,
mindene van ma,
nem hiszek szememnek, nézek,
alig ismerek magamra,
egyre kérdem, hogyan lehet, ami van.
Enyém, sorra veszem,
hogy bejárom földem keresztül-kasul,
mint gazda nézegetem,
jól megnézek mindent, miből azelőtt
nem volt, nem lehetett enyém semmi sem.
Ez a cukornád – mondom,
ez meg itt a hegy – mondom,
ez itt a város – mondom,
ez a hadsereg – mondom,
már mind enyém örökre, és tied, miénk,
akárcsak roppant
fénye villámoknak, virágnak, csillagoknak.

Enyém, sorra veszem,
hogy örömest bemegyek,
én, paraszt, munkás, népemnek fia,
hogy örömest bemegyek
(példa ez csak)
egy bankba a bankfőnökkel beszélgetni
odabenn,
nem angolul,
nem uramul,
hanem spanyolul: „compañero”, hiszen társam
ő nekem.

Enyém, sorra veszem,
hogy néger vagyok
és mégse mordul énrám senki sem,
ha kinyitom egy bár vagy egy dancing ajtaját.
S hotelban ha kérdezem,
nem vetik oda, hogy nincs szoba,
csöpp szoba nincs, nem hogy afféle csoda,
kis szoba sincs, hol engemet vár az ágy.

Enyém, sorra veszem,
hogy nincs csendőr, ki rám kiált,
és elkap, és dutyiba dug sebesen,
se aki nyakon ragad, és földemről
messze űz az országúton át.
Enyém, ahogy enyém a föld, enyém a tengerár,
nem kountri, nem hájlájf,
nem tenisz és jacht se már,
de parttól partig, hullámtól hullámig,
gigászi, kék, nyílt, demokratikus
végre a tengerár.

Enyém, sorra veszem,
hogy a betűt ismerem,
számolok,
enyém, hogy írni tudok,
gondolkodom,
nevetek.
Enyém, hogy tudom, hová,
dolgozni hová megyek,
pénzt keresek,
és mindig van, mit egyek.
Enyém, sorra veszem,
enyém mind, mi enyém kellett, hogy legyen.

1963

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

Gitár-gyászban

I.

Besorozott katonácska,
Bolívia katonája,
válladon viszed a puskát,
amerikai a márka,
amerikai a márka,
besorozott katonácska,
amerikai a márka.


II.

Barrientos úrtól kaptad,
Bolívia katonája,
azért küldte miszter Johnson,
testvért öljön adománya,
testvért öljön adománya,
besorozott katonácska,
testvért öljön adománya.


III.

Ez a halott, nem tudod, ki,
Bolívia katonája?
Che Guevara ez a halott,
argentin volt, Kuba várta,
argentin volt, Kuba várta,
besorozott katonácska,
argentin volt, Kuba várta.


IV.

Ő volt a legjobb barátod,
Bolívia katonája,
jó barátja a szegénynek,
síkon és fennsíkon társa,
síkon és fennsíkon társa,
besorozott katonácska,
síkon és fennsíkon társa.


V.

Gyászol, hallod, a gitárom,
Bolívia katonája,
gyászol, könnyet mégse
hullat,
van pedig ok a sírásra,
van pedig ok a sírásra,
besorozott katonácska,
van pedig ok a sírásra.


VI.

Könnyet azért mégse hullat,
Bolívia katonája,
nem könnyekre vár az idő:
nádvágókés suhintásra,
nádvágókés suhintásra,
besorozott katonácska,
nádvágókés suhintásra.


VII.

Rézgarassal kifizetnek,
Bolívia katonája,
el is adnak, meg is vesznek,
ez a zsarnok praktikája,
ez a zsarnok praktikája,
besorozott katonácska,
ez a zsarnok praktikája.


VIII.

Talpra, kelj föl, nappal van már,
Bolívia katonája,
minden élő talpon van már,
mert a nap az eget járja,
mert a nap az eget járja,
besorozott katonácska,
mert a nap az eget járja.


IX.

Egyenesen menj az úton,
Bolívia katonája,
ez az út nem sima sétány,
nem visz árnyas, lankás tájra,
nem visz árnyas, lankás tájra,
besorozott katonácska,
nem visz árnyas, lankás tájra.


X.

Megtanulod mégis egyszer,
Bolívia katonája,
hogy az ember nem öl testvért,
testvért nem küld a halálba,
testvért nem küld a halálba,
besorozott katonácska,
testvért nem küld a halálba.

1967

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

ERNESTO CHE GUEVARA

Az Alegría del Píó-i csata

Részlet a „Fejezetek a forradalmi háború történetéből” című könyvből

Alegría del Pío Oriente tartomány Niquero járásában, a Cruz fok közelében fekszik. 1956 decem­ber ötödikén itt ütöttek rajtunk a diktatúra csapatai.

Mindannyian elcsigázottak voltunk; a talán nem is annyira hosszú, mint inkább gyötrelmes meneteléstől. December másodikén szálltunk partra a Piaya de las Coloradas néven ismert földrajzi pont közelében; majdnem egész felszerelésünk odaveszett, és vadonatúj csizmáinkban végeérhetetlennek tetsző órákon át gyalogoltunk a sósvízű mocsarakban; csaknem valamennyiünk lába kisebesedett. Minden összeesküdött ellenünk. Hét napi hajózás után, rozoga bár­kánkkal átszelve a Mexikói-öblöt és a Karib-tengert, éhesen, elcsigázottan megérkeztünk Kubába, s mivel egyikünk sem szokott a hajósélethez, szinte kivétel nélkül mindnyájunkat tengeri betegség kínozta, arról nem is szólva, hogy már az indulásnál, november huszonötödikén, ami­kor kifutottunk a Tuxpán kikötőjéből, a rossz idő miatt hajózási tilalom volt érvényben.

Hadifelszerelésünkből csak a puska, a töltényheveder és néhány átnedvesedett töltény ma­radt. Orvosi felszerelésünk eltűnt, hátizsákjaink javarésze elsüllyedt a mocsarakban. Előző éjjel Juan Lobo birtokán, a Central Niquero cukornádföldjein meneteltünk. Tapasztalatlanok voltunk, éhünk, szomjunk csillapítására az ösvény menti cukornádat tördeltük, majd a maradékot elhajigáltuk, bár a csendőröknek aligha volt szükségük árulkodó nyomainkra, mert – ahogy évekkel később értesültünk róla – vezetőnk adott fel bennünket és egészen pihenőhelyünkig kalauzolta őket. Előző este engedtük szabadon, és ez bizony súlyos hiba volt, amit harcunk folyamán még néhányszor elkövettünk, míg csak megtanultuk, hogy a polgári lakosság ismeretlen múltú tagjait, amíg veszélyes körzetben tartózkodunk, szemmel kell tartanunk. Az áruló vezetőt sohasem kel­lett volna útjára bocsátanunk.

Ötödikén hajnalban nem sokan akadtak, akiknek jártányi erejük maradt. Az elcsigázott embe­rek alighogy felkerekedtek, máris kiadós pihenőt kértek. így hát a cukornádföld szélén egy ritkás erdőcskében, meglehetősen közel a hegyoldalhoz rövid pihenőt rendeltek el parancsnokaink. A legtöbben egész délelőtt aludtunk.

Déltájban szokatlan jelekre lettünk figyelmesek. Biber és egyéb típusú katonai és magángépek jelentek meg a közelben. Néhány ember nyugodtan folytatta a cukornádvágást, meg sem fordult a fejükben, milyen könnyen felismerheti őket a mérsékelt sebességgel és alacsonyan repülő ellenséges gépek legénysége. Mint a csapat orvosa, éppen sebes, fekélyes lábakat kezeltem. Aznapi utolsó páciensemre is emlékszem. Humberto Lamotténak hívták a bajtársat, s az volt élete utolsó napja. Ma is magam előtt látom elkínzott alakját, amint csizmájával a kezében a tábori patikától helyére sántikál.

Montané bajtárssal egy fatörzsnek vetettük a hátunkat és a gyerekeinkről beszélgettünk. A sovány napi fejadagot rágcsáltuk: egy fél pár kolbászt meg két kétszersültet, amikor lövést hal­lottunk. Néhány másodpercen belül sűrű golyózápor zúdult nyolcvankét emberből álló csapa­tunkra – legalábbis elgyötört lelkünkben így rögződött az első tűzpróba. Puskám nem tartozott a legjobbak közé.

Szándékosan kértem ezt a fegyvert, mert az idő tájt elég rossz fizikai állapotban voltam. A tengeri átkelés ideje alatt heves asztmarohamok kínoztak, és nem akartam, hogy az én kezem­ben vesszen el egy jó fegyver. Nem tudom, milyen sorrendben és miképpen történtek a dolgok, emlékeim homályosak. Látom, amint a puskaropogás közepette Almeida, aki abban az időben kapitányi rangban volt, hozzám lép és megkérdezi, mi a parancs, csakhogy akkor már senki sem volt ott, aki bármire is parancsot adhatott volna. Utóbb tudtam meg, hogy a közeli cukornádföldön, amelyet csak egy csapás választott el a táborhelyünktől, Fidel hasztalan próbálta össze­gyűjteni az embereket. Túlságosan váratlan volt a rajtaütés, és túlságosan sűrűn záporoztak ránk a golyók. Almeida visszatért csoportja élére. Abban a pillanatban az egyik bajtárs egy láda töltényt dobott a lábam elé. Én rámutattam, s még ma is tisztán előttem van az arca, amely határtalan riadalmat tükrözött, meg valami olyasmit, hogy „most nem alkalmas az idő tölténylá­dákkal bíbelődni”, azzal sarkonfordult és rohanvást távolodott az ültetvény ösvényén. (Később Batista pribékjei ölték meg.) Talán először álltam gyakorlatilag is választás előtt: vagy orvosi teendőimmel törődöm, vagy pedig a katona kötelességét teljesítem. Előttem hevert a hátizsák, dugig gyógyszerrel, mellette a töltényláda. Mindkettő túlságosan súlyos ahhoz, hogy együtt elbírjam őket. Ekkor megragadtam a töltényládát és nekiiramodtam a tisztásnak, amely az ültet­vényt a hegyoldaltól elválasztotta. Tisztán emlékszem Faustino Pérezre, amint az ösvényen térdei és géppisztolyából tüzel. Mellettem egy Arbantosa nevű bajtárs igyekezett a cukornádtábla felé. Az egyik sorozat egyszerre talált el mindkettőnket. Erős ütést éreztem a nyakamon, megsebe­sültem, és azonnal halottnak hittem magam. Arbentosa orrán-száján ömlött a vér, negyvenötös golyó ütötte óriási seb tátongott a testén. Valami olyasfélét kiáltott hogy „megöltek”, és tüzelni kezdett, mint egy őrült, noha a helyünkről abban a pillanatban senkit sem lehetett látni. „Kibaltáztak velem”, mondtam fektemből Faustinónak (csak erősebb kifejezéssel), ő rám nézett, és azt mondta, semmi az egész, de a tekintetéből azt olvastam ki, hogy meghalok.

Fekve maradtam, és a sebesültek zavaros ösztönének engedelmeskedve, vaktában a hegy felé lőttem. Jack London egyik régi elbeszélése jutott az eszembe, amelyikben a hős egy fatörzs­nek támaszkodva elhatározza, hogy méltósággal fejezi be életét, látva, hogy Alaszka jégmezőin immár fagyhalálra van ítélve. Ez az egyetlen mozzanat, amely kristálytisztán megragadt emléke­zetemben. Valaki térdenállva azt üvöltözte, hogy meg kell adnunk magunkat. Hátul egy másik hangot hallottam, később megtudtam, hogy Camilo Cienfuegosé volt, aki torkaszakadtából ezt harsogta: „Itt senki sem fogja megadni magát…”, majd egy kiadós káromkodás következett. Ponce izgatottan, kihagyó lélegzettel közeledett felém, a sebesülését mutatta. Úgy tetszett, egy golyó átütötte a tüdejét. Azt hajtogatta, hogy megsebesült, én részvétlenül azt válaszoltam neki, hogy én is. Ponce tovább haladt az erdő felé, a többi sértetlen bajtárssal együtt. Egy pillanatig egyedül maradtam a földön fekve, és a halált vártam. Almeida termett mellettem, és valahogy lelket öntött belém. Kínok között feltápászkodtam, nagy keservesen beértünk a cukornád közé. Ott egy fatörzs mellett Raul Suárezt, a nagyszerű bajtársat pillantottam meg. Egy golyó össze­roncsolta a hüvelykujját; Faustino Pérez térdelt előtte: a sebet kötözte. Aztán minden összekuszálódott. Az alacsony repülő kétmotoros gépek géppuska sorozatokat zúdítottak ránk, ha lehet, még nagyobb zűrzavart keltve sorainkban. Tragikus és groteszk jelenetek követték egymást, mint annak a testes bajtársnak az esete, aki egy nádszál mögé igyekezett elrejtőzni, vagy egy másiké, aki a puskaropogás pokoli lármája közepette csöndre intett bennünket, maga sem értve, miért.

Almeida vezetése alatt egy kis csoport verődött össze, amelyből Ramiro Valdésre emlékszem (akkor hadnagy volt, ma pedig őrnagy), valamint Chao és Benítez bajtársra. Aimeidával az élen átjutottunk az utolsó ösvényen is, és elértük a megmenekülést ígérő bozótos hegyoldalt. Ekkor hallottuk először az ültetvény felől felhangzó „Tűz van! Tűz van!” kiáltásokat, majd láng- és füstoszlopok emelkedtek a magasba; noha ezt nem tudom teljes pontossággal felidézni, mert ekkor már többet gondoltam a keserű vereségre és közelgő halálomra, mint a harc eseményeire. Addig kutyagoltunk, amíg a ránk szakadó este lehetetlenné tette a továbbhaladást, és úgy hatá­roztunk, hogy mindannyian egy csomóban alszunk.

Így töltöttük az éjszakát, egymás hegyén-hátán összezsúfolódva, a moszkitók meg-megújuló támadása közepette, éhségtől, szomjúságtól gyötörve. így estünk át a tűzkeresztségen, 1956, december ötödikén, Niquero közelében. És így kezdődött a későbbi Felkelő Hadsereg egybe- kovácsolódása.

PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA

FÉLIX PITA RODRÍGUEZ

Megérkeznek a partizánok

Mikor az egek kapui becsukódnak,
                    megérkeznek a partizánok,
mikor az álmok tétován csatangolnak,
                    megérkeznek a partizánok,
mikor az újszülöttek halált hoznak magukkal kenyér helyett,
                    megérkeznek a partizánok,
mikor tőzsdéken adják-veszik a szabadságot,
                    megérkeznek a partizánok,
mikor a kiontott vér, akár a szakadékba rúgott kő, belehull a fekete feledésbe,
                    megérkeznek a partizánok,
mikor az emberre azt mondják, törpének született
                                        s nem éri el az egek csillagát,
                    megérkeznek a partizánok,
mikor lereteszelt, nagy lőszerkocsikba
zárják az ember örömét,
mikor remegve ül egy sarokban az ember,
                    megérkeznek a partizánok,
mikor a reggel üvege behomálylik és félelemtől csukódnak le a szemek,
mikor nem osztják szét a sót, a mosolyt, a reményt, se a kenyeret,
                    megérkeznek a partizánok,
mikor a nagy elődök szelleme szomorúan s magányosan bolyong,
s a történelem ködéből számonkérően kiüvölt,
                    megérkeznek a partizánok,
mikor az embert szégyellni kezdi már nagyon a föld,
                    megérkeznek a partizánok,
                    megérkeznek a partizánok
keshedt csizmákban, öreg puskákkal vállukon,
a világ derűjét cipelve vállukon,
      és ahová megérkeznek a partizánok,
            reggel van ott.

LADÁNYI MIHÁLY FORDÍTÁSA

ALEJO CARPENTIER

Az 59-es év

Aznap úgy pirkadt meg a város fölött, hogy nem kísérték a szokásos zajok és mozdulatok. Nem zörögtek a tejesemberek bádogtartályai; nem bukkantak fel a henteskocsik, kötényes embereik­kel és véres kampóikkal; senki sem hajított fel összegöngyölt újságot a házak negyedik emele­tére; kihaltak voltak az utcák, még csak egy langy lehelet sem szállt fel a pékségek tetőablakaiból. Némák voltak a végtelen hosszú körutak, melyeken alumínium és üveg felhőkarcolók magasod­tak, az udvarukon nőtt gránátalmafáknál is alacsonyabb, szalmatetős vályogházak között; sehol egy járókelő, egy piros vagy zöld lámpa, egy autó. Ki tudja, tán visszatért – mert az a nap nem akármilyen nap volt – a régi idők mély kábulata, amikor a hegyre vezető utakat még bulevarok-nak hívták, s a narancssárga, gesztenyeszínű és szürke, mély kapualjú, zsalugáteres kapujú házakat a latin-amerikai Szüzek alakjai ékesítették – a coromotóié és a chiquinquiráié –, ezeké a rettenetes csodatevő, átható tekintetű, tüzes szemű Szüzeké meg az anyasággal kérkedve dom­borodó szoknyákon üldögélő Kisdedeké. Odafönn, a Pastora elnevezésű negyedben – adamavit eam Dominus plus quam omnes mulieres… az üvegmozaik szentekkel és rozsdás kupolákkal ékes plébániatemplom haragja még nem ütötte el az órát. A mozdulatlan, lépcsőzetesen épült, s a hegyek – az őt körülölelő s megosztó dombok – között szétszórt város kihalt volt ezen a hajnalon, és némaságba burkolózott. Ám egyszer csak tücskök, kabócák s más hasonló, lábaik fésűfogaival és parányi fűrészeivel muzsikáló és éneklő élőlények bukkantak fel a városban. A fák száraz leveleik és kérgük nyelvén kezdtek beszédbe. Emezt a fát egyre növekvő zümmögés borította el, míg amaz, a veres kérgű, lakosainak jelenlétét hirdette; csirregett, trillázott, tört hangzatokat pengetett, dúr hangnemben zengő gitárszóval dalolta el a luxusnegyedben rossz helyre született fikusz szólamát, miközben egy sárga és vörös fürtös remegésekkel virágzó bokor a szárnyas rovarok muzsikáját rendezte zengő hangzatokká. A város urai azon a hajnalon a fák voltak, melyek benne éltek, meg az őket benépesítő lények. Az egyetem botanikus kertjétől a szűk tengeri csatorna túloldalának orchideák gyűrűjéből kimagasló, egyenes derekú eukaliptu­szaiig, ahol Verne Gyula egy illusztrátora bocsátott vízre egy ihlettől túltengő pillanatban óceán­járó méretű hajókat, itt is, ott is felcsendült a megújhodás koncertje. Hullámokban csaptak fel a szerelmes hívások, lombról lombra. Emez elhallgatott, hogy amaz válaszolhasson. Azután a kettő hangja egyesült, s kialakult a párbeszédes és becsapós játék, a kérdezgetős és felelgetős, váratlanul, ama különleges napon, annak az országnak a fővárosában, melyet a hajdani kartog­ráfusok és történészek évszázadokon át a Kegyelem Földjének neveztek. Azon a reggelen a darázs zümmögése robajlott, a bögöly zúgása dörgött, ólomból volt a száráról lehullt gyümölcs a szellő nélküli levegőben, mely rezzenéstelenül állt a hegyek árnyékát mind jobban elkeskenyítő s szorosaikba, útjaikra, ösvényeikre behatoló nap alatt.

A csönd az álom megnövelte hosszú órák során megülte a várost a hegyek és dombok között. Aznap nem kongattak hajnali imádságra a plébániatemplomok, sem a katedrálisok harag­jai, de még a nyolcórás, sőt a tízórás misére sem, hanem egyszer csak – ezen az újságok, hírek és jelzések nélküli napon – torz, vékonyka, s a vad sípolások közül alig-alig kihallatszó hangok szólaltak meg a város házaiban, melyek holmi gyerek, cselédlány vagy a család matrónája mű­ködtette rádiókészülékből törtek elő váratlanul, s vették be magukat a házakba. Az új évnek amaz első napján senki sem várt semmiféle hírre az éter hullámain. Egyetemes pihenőnap volt. A hangok azonban sürgetően, fenyegetően szóltak. Az összes technikusnak és rádióbemondónak haladéktalanul jelentkeznie kellett rádió- vagy televízióállomásán. Sürgős ügy. Sürgős ügy. Sür­gős ügy. A hívás a tücskök és kabócák szólamával szemben nőttön-nőtt, dagadt, szólította azo­kat, akiknek – egyelőre – még nem volt fülük, hogy meghallják. Egyikük-másikuk feleségük szólongatására nyújtózkodni kezdett; akik pedig nem sokkal hajnal előttig ünnepelték Szent Szil­veszter napját, most mit sem értettek az egészből. Azután a rádióadók délelőtt tizenegy óra körül egyszer csak megállapodtak a közlendőkben. Egy hír, egyetlenegy, részletekre még ki nem terjedő hír hallatszott mindenünnen a folytonos szó szerinti ismételgetés idegesítő makacsságá­val: Batista múlt éjjel, éjfélkor elmenekült Kubából, s a Sierra Maestra legendás „szakállas”-ai harckocsik, tankok és lovasok eposzba illő, lármás menetében még aznap bevonulnak Ha­vannába.

Hamarosan özönleni kezdtek a kubaiak a maiquetíai repülőtér felé. Teherautókon, gépkocsi­kon, s azon a kevés autóbuszon, melyek ama január elsején az utcákon voltak, százával vonul­tak lefelé, a tenger felé. Arról semmiféle hír nem jött, hogy repülőgépeket helyeznének előkészületbe a szigetre utazáshoz. A batyujukat, ütött-kopott bőröndjeiket cipelő férfiak közül, akik ráadásul két karonülő gyereket hordozó terhes asszonyukat is támogatták, sokuknak még repülőjegyre sem futotta. S még így is az autópályán s az autópályát háromszáz kanyaréval leköröző régi országútról csak úgy áradtak kifelé, s jöttek gyalogosan is a régi úton, a Spanyolok Útján, mely átszeli az Avilát, hogy azután kopott kövezetével a guairai erődhöz vezessen; csak özönlöttek mindegyre a repülőtérre, ahol az a hír várta őket, hogy bizonytalan ideig felfüggesz­tettek minden légi járatot. A „szakállas”-ok nem vonulnak be Havannába aznap délután, amint azt a rádió közölte. Valami félreértés lehetett a hírek körül. Mindazonáltal azt rebesgették, hogy egy venezuelai pilóta kész felszállni a saját költségére és kockázatára, noha erre nincs felhatal­mazása. S a repülőtér a zűrzavar, a találgatások, a jövés-menés közepette az első emeleti bártól a földszinti támlás székekig a várakozók, az ottrekedtek hatalmas gyülekezőhelyévé vált, s a gyereksírás, a kiabálás, a poggyászhurcolás zsivajában lassacskán benépesült a földön, a falak mentén összegömbölyödő alvókkal, miközben a nagy nemzetközi légi járatok továbbra is föl-le szálltak Brazíliából, Párizsból vagy New Yorkból jövet, a légikisasszonyok pedig újra és újra jöttek-mentek – vörös ruanát viseltek, ha kolumbiaiak voltak, s némileg cow-girl külsőt, ha a Texas hoz tartoztak, A kifutópályák mögött január első holdjának káprázatos fényében kristályos kőzetként ragyogott fel a Cabo Blancó-i szikla. Ám komoran, sötéten, fenyegető fákkal bontottan magasodtak fel a hegyek. Odafent, az éber, immár rettenetes éber városban – melyet valósággal megsiketített az autópályáiról kivonuló tüntető menetek harsogása – időközben véget ért a rova­rok koncertje.

A férfi, aki összegömbölyödve feküdt a repülőtér falának lábánál, takarónak használt esőka­bátja hűvösébe burkolózva, több köteg újságpapírt simítva a teste alá, hogy elszigetelje magát a föld hidegétől, arra gondolt, miközben a repülőgépek zihálása a levegőt kavarta – némelyek jöttek, mások mentek, felszálltak, leszálltak, dörögtek, légcsavarjaik szájából csípős, elviselhetet­len hurrikánokat fújtak, s minden leszállás légikisasszonyok újabb csoportját bocsátotta ki: légi- kisasszonyokat, akik frissen fésülve, újra kifestve, átöltözve, felüdülve léptek ki abból a mocsokból, ami a leszállás eiőtt tizenöt perccel még egy több mint nyolc óra hosszat repült gép öltözőszobája volt –; a fal lábánál összegömbölyödő férfi, miközben egy modern építész által kiötlőit textúrát szemlélt (bár nem is annyira szemlélte, mint inkább szagolta annak cement és tengeri homok anyagát, kényszerű összezártságban vele, háttal a közönségnek, s aludni próbált, de nem tudott), arra gondolt, ami odafönt maradt: a városra, melyben annyi időn át éit, s amely­be talán soha többet nem tér vissza. (Most érkezett meg a Flying Duchman a KLM-től, ez a Karib-tenger fölött bolyongó, wagneri nevű gép, Curagao szigetéről jövet: repülő hollandus, aki holnap Vermeer de Delft házai között landol majd…) Lehet, hogy a férfi soha többet nem tér vissza az odafönt a felhők fölött hagyott városba, lehet, hogy soha többet nem időzik el tekintete a lágy és mindent beburkoló ködfátyolon, mely bizonyos délutánokon a catiai bejárat felől érke­zett, s káprázatokkal lepte el a várost. Nem látja többé a temploma körül csöndben szunnyadó Chacao-negyedet sem; mely templom valaha fagottokon és mélyhegedűkön zengő, pompás koncertmuzsikának adott otthont. (Most érkezett meg a Pan American gépe New Yorkból, szűk szoknyás, oldalra csapott sapkás légikisasszonyaival…) Még akkoriból ismerte ezt a várost, amikor csak városkezdemény volt, amikor nagyobbacska faluként, vörös tetős városkaként ép­pen csak megkezdte fölemelkedését ama túlságos, botrányos gazdagság felé, melynek lehető­ségét az ország különböző vidékein, Ploejti-hez, Bakuhoz hasonló olajlelőhelyek fölfedezése teremtette meg. Ember előtti, gigantikus lények rejtett, föld alá temetett, humusszal elkeveredett vére, húsa, prehisztorikus jód, elrothadt őserdők, megolvadt jéghegyek: egy eltemetett világ tört fel hirtelen szökőkútként a fúrógépek szájából… (Most érkezett egy Air France-gép, a Gurrelieder legutóbbi párizsi előadásáról, egy új Picasso-kiállításról meg valami Beckett-darab bemutatójáról beszámoló folyóirat-rakományával, valamint hatalmas, leplombált konzervdobozokban egy bizo­nyos, Teheránban feladott perzsa kaviárszállítmánnyal, az ország milliomosai ugyanis mostaná­ban egyedül ezt tartották méltónak arra, hogy asztalaikon feltálalják, mely asztalokon nemegyszer felszolgáltak már alaszkai medvetalpból készült fogásokat is…) A prehisztorikus jód, a sötét eszencia szökőkútjai tehát egyszeriben megváltoztatták az ország életét. S a város – az odafönt hagyott, a keselyűk röpténél is magasabban levő, a felhőknél is magasabban levő város, ahol a hegycsúcsok tetején a ködből most hullani kezdett az eső – valami különös dologgá változott: makettvárossá. A derék város örökösen kiszélesedő utcáival, meglehetős hosszan elnyúló kör­útjaival, lassacskán szemtanúja lett egy város születésének a városon belül. Ez pedig további városokat nemzett, egyre többet és sokfelé szétszórtakat, a jövő jegyében fogant alakzatokat, tervrajzokat, perspektívák termékeny tobzódásában. Volt ebben valami olyasféle sűrítés, aho­gyan némely századeleji természetfilozófusok az embert jellemezték, amikor is azt a teóriát val­lották, hogy az első ember magvában már minden eljövendő s megszületendő ember benne foglaltatott. S hogy ennél fogva minden kortársunk, az ismert s az ismeretlenségbe veszett tör­zsek valamennyien, a Nagy Vándorlások s a Nagy Fölfedezések emberei, az óceánokon innen és túl, mind valamiféle Ádám Nagy Ősfájából hajtottak ki, aki mindenfajta kígyó vagy almahistória nélkül első energiájába már az emberi lény egész biológiai jövőjét belesűrítette. így aztán, mint azokon a rajzokon, ahol egy ember egy képes újság címlapját nézi, melyen ugyanez az illető látható egy képes újság címlapjával, amely ezt a bizonyos személyt ábrázolja ugyanezen képes újság címlapját szemlélve – s az ember döbbenten kérdezi magától, meddig folytatódhat a pa­rányiságban ez a szemlélődés az odafönt hagyott város, az olajlelőhelyek felfedezése, a kutak fúrása s kiaknázása folytán létre jött felvirágzás kezdetétől fogva afféle összesűrűsödött várossá vált, régvolt dolgokban benne foglaltatott újdonságaival, a nagyváros nemzette kisebb városai­val, lettek légyen azok lakhatók vagy sem, akkor is, ha megmaradtak puszta elgondolásoknak, akkor is, ha olyan rosszul voltak megtervezve, hogy felépülvén egy napon bizonyosan elpusztítja őket a közeli csúcsokról lezúduló ár.,. (S a gépek csak jöttek egyre: emez bukdácsolt a kifutó­pályán, amaz az első érintkezéstől kezdve szilárdan tapadt a talajra, a kapitány látható megelé­gedésére, akinek gondja volt rá, hogy pilótái szakértelemmel végezzék, napjában ki tudja, hányszor, az emberek földjére való visszatérést…) Így hát a városon belül a spekulációk, a városrendezési programok, az urbanizációs tervek s a Le Corbuisier-től, Van dér Roestől, Niemeyertől vett idézetekkel táplált bőséges propagandakampány hevében megszülettek a makett­városok, melyek a város valóságos tetői alatt terültek el, zöldhúsú fáikkal, mesterséges moháikkal, vizet imitáló tükörtavaikkal, álomhoteleikkel, melyeknek lakosztályaiban parányi fé­nyek gyúltak, s melyekben játékliftek jártak föl-le; utakkal és parkolókkal miniautók számára; ezek olykor fel-felborultak, s ezzel az emberi lépték képzetét keltették; kellemes, vidéki nyaralóhelyek is láthatók voltak: kis, nyugalmas, egyemeletes, pihenésre javallt házak, melyeket a nürnbergi játékok méretében mutattak be. Ilyennek láthatták a városokat leszállás közben azok az emberek, akik Santiago de Chiléből vagy Kairóból hoztak repülőgépeket, hogy azután – váltólegénységgel Hongkongban hagyják azokat, amiként a Canadian tulajdonosai tették… (Most szállt fel a Guest gépe, mely majd Közép-Amerika felé süvít el, hogy Bolivár korinthoszi földszorosát átröpülve Mexikóban érjen földet…) A makettváros napról napra, fokozatosan felfalta a valódi várost. Azok a nürnbergi játékok olyanok voltak, mint a város bensejében kicsírázó rák. A kereskedők, a spekulátorok. a reklámszakemberek házakat, lakosztályokat, irodahelyiségeket, egész emelete­ket adtak el a tetszetős, három méter magas épületbe vetett bizalom alapján, mely egy elektro­mos vezérlőasztal tetején állt, s lehetővé tette, hogy játsszanak a lámpák, a mozgó liftek és gépkocsik apró világával, egészen olyan magasságig, ameddig csak a feltételezett vásárló keze felér. Gyermekjátszótereket kínáltak, luxusóvodákat, akváriumokat és állatkerteket; kis vasutakat, melyek majd végigpöfögnek a csupasz vagy tüskékkel borított dombokon; új uszodákat emle­gettek, golfpályákat, soha nem látott különlegességekkel felszerelt lovardákat; mulatságokat ígér­tek, sportokat, versenyeket; Cartier vagy Balmain új fiókjainak megnyitását hirdették; híres észak-amerikai filmszínésznők nevét citálták, kiknek a közeljövőben esedékes látogatását az eladási kampányban fogják hasznosítani… (Most érkezett meg a British egyik gépe Barbadosból, kissé megnyújtott testével s szőke, nemigen tréfakedvelő légikisasszonyaival…) S egy na­pon, egy jelképesen a Sudamerisnek nevezett épületbe berontott a rendőrség, hogy félbeszakít­sa a helyiségek eladását a papírmasé-kő épület makettje alapján, melyet – mint az eladást kezdeményező vállalat képviselői mondották – egy szomszédos területen fognak felépíteni, ami valójában egy városi park volt, az állam tulajdona, csak valami módon eladták vagy átadták valakinek. (Megérkezett New Yorkból a venezuelai légitársaság Constellationja rokonok és bará­tok nagy jövés-menése közepette, noha az éjfél elmúlt már, méghozzá jócskán: sokkal bővebb szoknyás légikisasszonyokkal, mint a Pan American légikísérői, és kevésbé nyurgákkal, mint az Air France-é…) Azután egy délutánon a helyiségbe, ahol egy nem létező, soha el nem adott s meg nem vett telken felépítendő felhőkarcolók adásvételével foglalkoztak, olasz és portugál munkások rontottak be, s fejszecsapásokkal aprították fel a szépséges makettet. Meglehet, hogy összeillesztve, újra megragasztva és újra összeillesztve az egyes darabok még felhasználhatók voltak újabb, kisebb makettek készítésére. A makettváros azonban hanyatlásnak indult. Már senki sem vásárolt házakat, lakosztályokat, helyiségeket nürnbergi játékszerek, venezuelai „Telemai apátságok” illuzórikus tervei alapján. Santiago de León de Caracas nemes városában, Diego de Losada városában véget ért a fortélyok és játékszerek korszaka. (Az Air France gépe már visszatért Bogotából, egy meglehetősen kemény leszállás után az El Tablajén… C'esf le plus vache de l’Amérique, mondta a pilóta látván, hogy a gép hasra vágódva ér földet…) Az összegömbölyödött, a szendergő végül is elaludt, arccal a falnak. Hirtelen lökéssel ébresztették fel, csaknem hajnalban: „Fél órán belül felszáll egy gép. Nincs leszállási engedélye, sem sem­mije, de azért felszáll. Még idejében odaérünk, hogy lássuk Fidei bevonulását Havannába…” Már sápadoztak a Cabo Blanco világítótornyának körbe forgó fényei.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

ARMANDO HART DÁVALOS

Alejo Carpentier és a mi Amerikánk humanizmusa ^*

Nem véletlenszerű és nem is egyedülálló motívum az, ami ott rejlik Alejo Carpentier bölcsessé­gében és életművében. Megtaláljuk Simón Bolivár politikai eszmevilágában és Jósé Marti gon­dolatvilágában is. Ott él abban, amit néhányan szívesen neveztek amerikai utópiának, és amit én inkább jellemeznék úgy, hogy a jövőben megvalósítható utópia. Mindenesetre az ember utópiá­ról van szó.

Volt, aki azt állította, hogy Carpentier műveltsége francia és európai. Ez a kijelentés csakis egy Európa-központú észjárással magyarázható. Azoknak az észjárása ez, akik tagadják vagy nem ismerik fel, hogy Latin-Amerikának és a Karib-térségnek saját formáik vannak amelyek révén a kultúrát értik és érzik, illetve a valós világot megismerik és értelmezik.

Az ilyen kijelentés kétségbevonja Amerikánknak azt a lehetőségét, hogy magáévá tegye, ér­tékelje, átformálja és gazdagítsa az idegen kultúrák elemeit. És mi lehetne az amerikaiság lénye­ge, ha nem a világ minden tájáról odaáramlóit kulturális tartalmak és formák áthasonításának és átformálásának képessége? Ez a téves felfogás nem vesz tudomást arról, hogy a mi kultúránk kreatív szelleme révén alkalmasnak bizonyult az emberi alkotóerő egyetemes értékeinek közve­títésére. Nincs teljesebb szintézise az egyetemes kultúrának, mint az Alejo Carpentier tágabb hazájában elért, illetve elérhető kultúra.

Kétségtelen, hogy mint egyetemes műveltségű embernek, asszimilálnia kellett az európai kul­túrát, de egyetemessége kubai, karibi és latin-amerikai gyökereiből táplálkozik. Mint értelmiségi, aki az amerikai földrész szülötte, határok fölé emelkedik. Felkutatta az afrikai gyökereket, és a szellemi élet csúcsain honosította meg azokat; szeretettel fordult az amerikai földrész őslakó népeinek művészi alkotótevékenysége felé, művébe építette az Európából jövő szellemi áramlat ott tartózkodásakor személyes élményként is átélt legértékesebb elemeit, és ezt az utat követve, magától értetődően radikális, antiimperialista és baloldali álláspontot alakított ki, fölfedezve és gazdagítva az Amerika szegényei által megteremtett kultúrát.

Carpentier már fiatalkorában, a Juan Marinello által Kuba kritikus évtizedének nevezett 20-as években kettős hatás alá került, amely egyrészről a kubai kulturális folyamatba az idő tájt betört művészetmegújító mozgalomból, másrészről pedig az azzal párhuzamosan, az Októberi Forra­dalom győzelme és a leninizmus nyomában az országba bejutott radikális politikai és társadalmi eszmei megújulás mozgalmából tevődött össze. Később megérinti azoknak a sok reménnyel kecsegtető eszmei áramlatoknak a hatása, amelyeket a spanyol köztársaságiak ügye ébresztett a nyugati társadalmakban. Ennek az időszaknak a tanulmányozása ma kulcsot ad kezünkbe ahhoz, hogy megértsük századunkat, és hasznos következtetéseket vonjunk ie a jelenre és a jövőre nézve. Carpentier egyike azoknak az értelmiségieknek, akik legjobban példázzák a kor leghaladóbb és legforradalmibb alakjai és a szellemi mozgalom legjelesebb képviselői közötti azonosulást.

Amikor Carpentier 1939-ben visszatér Kubába, ahol 1945-ig él, a kubai kulturális légkört a 20-as években fellendülésnek indult forradalmi hullám végleges hanyatlása bénítja meg. Ebben az időben lépéseket tesz a rádió kulturális célokra történő igénybevétele érdekében, modern és nem elitista művészetszemléletről téve tanúbizonyságot. Művészi alkatának újabb oldala nyilat­kozik meg így.

Nem véletlen, inkább nagyon is szimbolikus az, hogy éppen Haitiban, Amerika legszegé­nyebb országában érez rá esztétikai koncepciója alapgondolatára. Ez eszembe juttatja, hogy Bolivár is éppen Haitiben kapott támogatást és bíztatást 150 évvel korábban győzelemhez vezető útjához. Szintén Haitiban került sor annak idején a rabszolga-tömegek által Amerikában véghez­vitt első – és az egyetlen győztes – forradalomra. Carpantiert a földrész – sajnálatosan azóta is – legszegényebb országa láttán érzett megdöbbenése vezette el a lo real maravilloso-nak (a „csodás való”) nevezett művészi látomásához.

Tágabb hazájában jobban megismeri az amerikai valóságot. Ezekben az időkben kris­tályosodik ki műveltsége, mint a „csodás való” kifejezőeszköze. Erre az időszakra az 1945 és 1959 közötti itteni, venezuelai tartózkodása nyomja rá bélyegét; döntő jelentőségű évek voltak ezek szellemisége kibontakozásában.

1959-ben visszatér Kubába, ahol ebben az emlékezetes évben, január 1-én győzött Fidel Castro forradalma. Fidel Castro így jellemezte akkor új kormányzati rendszerünket: a szegények demokráciája, a szegényekért és a szegények számára. Carpentier azon döntése, hogy visszatér hazánkban és ott fog dolgozni, teljes mértékben egybevág addigi pályafutásával. Egy – az intel­lektuális ranglétra ilyen magas fokán álló – kubai nem maradhatott távol a szegények forrada­lmától. Egész életében a szegények voltak alkotásainak legfőbb ihletői. Nélkülük nem jöhettek volna létre művei.

Mi az amerikai valót és a szegények humanizmusát megjelenítő humanizmusának kulturális genezise? E tekintetben hangsúlyoznunk kell, hogy a nyugati humanista gondolkodás két áram­lata jutott el Amerikánkba: a XVII., illetve XIX. század demokratikus és népi forradalmaié, amelyek a felvilágosodásban, illetve az enciklopédisták mozgalmában gyökereztek, valamint a keresztény­ségé és annak emberi és társadalmi megváltó szerepéé. Mindkettőt eltérő módon értelmezték és érezték át itt, mint Európában. Az óvilág társadalmi felépítéséből adódott az a tény, hogy a XVII. és XIX. század – kezdetben népi és forradalmi jellegű – demokratikus gondolkodása átalakult konzervatívvá, hasonlóan, mint ahogy az annak idején történt a keresztény ideállal romanizálása és hellenizáiása idején.

Kevés művésznek sikerült felépíteni, saját esztétikai fogékonyságából és gondolkodásából kiindulva, a „csodás való”-ról alkotott carpentieri eszméhez hasonlóan átfogó kulturális kategó­riát. Az amerikai barokk és a „csodás való” olyan összetettség és szépség képzetét nyújtja, amit csak a kontinens ellentmondásait, paradoxonait, ellentéteit és antagonizmusait hétköznapi do­logként megélő emberek érthetnek meg teljes mélységében. A kép még káprázatosabb és az Igazság morális érteimétől áthatott azáltal, hogy az író ugyanennek a népnek részeként érzi át a népi alkotás csodálatosságát. Kultúrájának valós, csodás, barokk és egyetemes víziója átlépi a nyugati civilizáció által szabott, az ember független gondolkodását korlátozó intellektuális keretek vagy sémák határait.

Alejo Carpentier esztétikai gondolkodásában a „csodás való”-nak nincsenek korlátai és nem ismer izmusokat sem, nem doktrína vagy eszmei keretek közé zárt séma az alkotás közvetítésé­re; nem utánzásra vagy követésre váró modell. Annak az embernek művészi látomása ez, aki döbbenten észleli az amerikai való megjelenésére jellemző összetettséget, ellentéteket, mozgal­masságot és változatos történelmi korokat. Annak a tekintete ez, aki nem képes konvencionális formákba önteni benyomásait. Ámul és csodálkozik. A valóság gazdagsága és változatossága az, ami újként, szokatlanként jelentkezik. Képi gazdagsága magából a valósból ered, esetleges­ségek és korlátok nélkül.

Így hát Amerika művészi gondolatvilágának esszenciája a „csodás való”-ban a reális élet érzékelésének hagyományos formáival történő szakításként jelentkezik. És mivel minden sémát felrúg, összhangba kerül a valóság politikai és történelmi felfogás- és érzékelésmódjával.

Alejo Carpentier a „csodás való”-val olyan problémát ragad meg az esztétikum terén, ami az eszmék szélesebb körű és általánosabb szférájában már jelen van. Nyilvánvaló, hogy ő ráérzett erre. Lényegében Carpentier ideája a „csodás való”-ról minden skolasztikái elképzelés és annak késői maradványai fölé emelkedik, és az amerikai gondolkodás- és érzésvilághoz idomul. A leghitelesebb amerikai gondolkodásmód nem igazodik előre kigondolt sémákhoz. Alapjait a né­peink egységében gyökerező etikai elvek képezik, és biztosítja az elnyomott tömegek számára a legmagasabb rendű demokrácia teljes gyakorlásához való jogot.

Mi, kubaiak, népünk érdekein alapuló, Carpantier eszmevilágában jelen lévő etikai és morális elvekhez tartjuk magunkat. A hazafiságban az az elv vezérel bennünket, hogy „az igazság a nap a morális világ egén”, a kubai iskola megteremtője, Jósé de la Luz y Cabaliero szavait idézve. Ennek a mesternek egy másik gondolata rávilágít a hagyományos gondolkodással való szakítás gyökeres mivoltára. Luz kijelenti: „Minden módszer, és egyetlen módszer sem: íme ez a mód­szer”. Mondhatnánk azt is: „Minden iskola, és egyetlen iskola sem: íme ez az iskola”.

Most, hogy nagy robajjal ledőltek a dogmák, és a döbbent tiltakozást nem könnyű eszmékbe öltöztetni, hanem a maga valójában kell hogy megmutatkozzon, eljött a pillanat, hogy a kultúra minden eddiginél szilárdabb humanista alapokra fektetve fejlődjék tovább, de teljes, mindent felölelő értelemben, ami magába foglalja Carnentier humanizmus-értelmezését, az pedig nem más, mint a szegények humanizmusának autentikusan egyetemes felfogása. Hogy állításunk érthetőbb legyen, vegyük kiindulópontként Alejo Carpentiernek a függetlenségi háborúk jellegé­vel foglalkozó tanulmányait. Carpentier hangsúlyozta, hogy a mi felszabadító harcaink merőben eltérő társadalmi és politikai tartalommal bírtak, mint az európai forradalmak felszabadító törek­vései. Erre a tartalomra utalva kiemelte, hogy az enciklopédisták, akik annyira hatottak a latin-amerikai vezérekre, csak az embernek isten-fogalmával és a monarchia erejével szembeni függetlenségére, valamint a szabad akaratra vonatkozó filozófiai síkon vetették fel a függetlenség fogalmát, és nem szóltak a politikai függetlenségről.

A tizenhárom észak-amerikai kolónia szabadságának koncepciójában – emlékeztet Carpentier – nem szerepelt a rabszolgák felszabadítása sem; egy századnak kellett eltelnie ahhoz, hogy sor kerüljön a rabszolgaság eltörlésére. Ezzel szemben a haiti négerek – harcaink előfutárai – politikai függetlenséget és teljes egyenjogúságot követeltek.

Jeles írónknak ebben a megállapításában van egy alapelv, amely rávilágít a XVIII. és XIX. századi európai forradalmi gondolkodás és ugyanennek a kornak latin-amerikai eszmevilága közötti különbségre. És van egy jelzés, amely arra buzdít, hogy tanulmányozzuk a latin-amerikai liberalizmus keletkezését és történelmi fejlődését. Úgy vélem, hogy ez utóbbi más, mint ahogy azt Európában és az Egyesült Államokban értelmezték; vagy legalábbis alkalmazták. Ebben rejlik jelentősége a jelenkori ideológiai vitákban.

A társadalmi egyenlőség utáni vágy ott lappangott ennek a kontinensnek történetében mint egy hosszúra nyúlt, elérhetetlen álom. Ez, persze, egyetemes álom. Ennek az álomnak fontos­sága és gyakorlati létjogosultsága Latin-Amerikában abban rejlik, hogy valóra váltása nélkül nincs politikai és társadalmi stabilitás.

Ugyanakkor szigorúan kulturális síkon Carpentier egyetemességét az a tény teszi egyértelmű­vé hogy a földön létező és ható – és a világ elnyomottjai szemszögéből nézve létező és ható – kulturális szintézisek közül Latin-Amerikáé és különösen a Karib-térségé a legmodernebb és a legegyetemesebb. És az az igazság, hogy csak a Karib-térségből és a közös történelem során itt egymásba olvadt gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális erőkből kiindulva jöhetett létre ez a szintézis. Ez az egymásbaolvadás voltaképpen még nem kristályosodott ki a történelem során, még csak tendencia, ám lényeges, és kétségtelenül a leghaladóbb tendencia. Ennek a törekvésnek politikai és intellektuális téren történő kikristályosodása alapozza meg a martí-i esz­mét, amikor apostolunk a latin-amerikai morális köztársaságot említi. Alejo Carpentier az egyik nagy klasszikusa ennek a mi amerikai morális köztársaságunknak.

Alejo Carpentier kultúrafelfogása nem engedi, hogy a társadalmi igazságosság háttérbe szo­ruljon; az emberi jogok egyetemes problematikájának középpontjába helyezi azt. Jelen van, mint a legfőbb kihívás és legmagasabb rendű etikai eleme kultúrembereink személyiségének. A tár­sadalomban végbemenő drámát a latin-amerikai kultúra központi témájaként és művészetünk legkiemelkedőbb ösztönzőjeként helyezni el, olyan kérdés ez, ami nem oldható meg a nyugati civilizáció sztereotípiáival. Ehhez a problémához a mi Amerikánk gondolatvilágának legmélyebb eszméivel és elveivel kell közelíteni.

Alexis Márquez azon állításával folytatom, mely szerint az utóbbi negyven évben Latin-Amerika irodalmi mozgalmának alapja és egyik fő pillére Alejo Carpentier kulturális eszmevilága. Ugyan­csak Kubában bontakozott ki mintegy negyven éve Latin-Amerika és a Karib-térség e fél évszá­zadának legjelentősebb társadalmi és politikai folyamata. Ettől az időszaktól kezdve kultúránk legkülönb és legkövetkezetesebb gondolkodói és az ország fellendítésén munkálkodók álma az volt, hogy szorosan összekapcsolják a Kubai Forradalom jelentette társadalmi és politikai moz­galmat a térségünkben kialakult irodalmi és kulturális törekvésekkel. Ez volt a Casa de las Americas ^** álma; ezt a vágyat dédelgették hazánk értelmiségének legkövetkezetesebb és legtekintélyesebb képviselői az utóbbi harmincnégy évben.

Alexis Márquez szerint a latin-amerikai irodalom nagyjai közül néhányan elismerik, hogy való­ban Alejo Carpentier hívta életre azt az irodalmi mozgalmat, amelyet a hatvanas évek robbaná­saként emlegetnek. Rámutat, hogy akik nem ismerték ezt el, azok politikai, és nem irodalmi okok miatt tagadják. A szóbanforgó fél évszázad során létrejött két nagy mozgalom – a kubai forrada­lom által megindított politikai és társadalmi, illetve az Alexis Márquez szerint Carpentiertől kiinduló irodalmi-művészeti – közötti összefüggés tanulmányozása megtisztelő kötelességet jelent Kuba, és úgy gondolom, a latin-amerikai értelmiség számára egyaránt.

A valós életben – hiszen a gyakorlat nem megfontolt és ésszerű formában megy végbe – jelentkeztek és ma is jelentkeznek nagyon is konkrét jellegű politikai akadályok. Nem térek ki ezek elemzésére. Küldetésünk az, hogy ne gördítsünk akadályokat a szándékok megvalósításá­nak útjába. Nyilvánvaló, hogy nem erősödhet a politikai eszmék hatása, ha a kultúra általános jelenségétől elvonatkoztatva kezeljük azokat. A politika, mint eszmék kifejezője, a kultúra közép­pontjában helyezkedik el. Ha a kultúrát és a politikát szétválasztjuk, vagy egymástól elkülönítjük, az előző előbb-utóbb veszíteni fog hatóerejéből, az utóbbi pedig átcsap politizálgatásba, rögtön­zésbe – vagy egyszerre mindkettőbe.

Ilyen esetben nem beszélhetünk forradalmi politikáról. A szegények szemszögéből nézett de­mokrácia ügye akkor haladhatna előre, ha a latin-amerikai politikai és társadalmi eszmevilág kapcsolódni tudna országaink kulturális és művészeti mozgalmához. Ennek a kapcsolatnak a keresése napjaink kihívása a baloldal számára, hogy rátalálhasson igazi útjára. Ha ez bekövet­kezik és nyilvánvalóvá válik, könnyebb lesz megérteni, hogy mit jelentenek a földön élő szegé­nyek, e világ kizsákmányoltjai számára az egyetemes emberi jogok-, és a kezdetben – időszámításunk első századaiban – a keresztények által hirdetett megváltó eszmék.

Töltsük meg tartalommal ezeket a jelszavakat a szegények számára, kerüljenek a jogaikért, érdekeikért, vágyaikért folytatott harcok középpontjába, mert ily módon olyan politikus kultúrát támogatunk, amely az ellenséggel szembeni ellenállást és a mi Amerikánk gondolkodói és har­cosai által megálmodott teljes függetlenséget, demokráciát és szabadságot szolgálja.

Akik átérezzük Bolivár dicsőségét és Marti martirológiáját, akik láttuk elesni testvérünket az Amerikai szabadságért és függetlenségéért vívott harcban, érzékeljük, hogy Alejo Carpentier életművében és eszméiben fény gyúl Amerikánk kúltúrtörténetének rögös útján. Ha érezzük, hogy Amerika szegényei mellett Carpentier szellemi nagyságával bíró emberek állnak, elhisszük azt, hogy ha majd a mi kis emberi fajunknak eszmevilága és kultúrája összefonódik a jogainkért vívott konkrét harcokkal, legyőzhetetlen erőt hozhat létre, amely kivívja második és immár vég­leges függetlenségünket. Az a tudat, hogy Martiban és Kuba kulturális és politikai történetében igen élénken élt a kultúra, a művészet és a politikai cselekvés e szintézise, azzal a meggyőző­déssel tölt el, hogy ez a szintézis utópiánk megvalósításának egyik kulcsa.

Szokatlannak tűnhet, hogy Carpentier a kubai szocialista forradalmat – váratlansága és meg­lepő volta miatt – „csodás való”-nak minősíti. Ez a forradalom szakított az Európában fogant klasszikus sémákkal. A kubai forradalom győzelme éppoly meglepetést kellett, hogy kiváltson, mint amilyet Hernán Cortés érezhetett, amikor szeme elé tárult az azték főváros. Azt várjuk minden testvéri néptől, tartsák tiszteletben megnyirbálhatatlan jogunkat ahhoz, hogy magunk találjunk rá az igazságosabb és függetlenebb társadalom felé vezető saját utunkra; történelmünk, valóságunk és Latin-Amerika népei nemes törekvései iránti elkötelezettségünk ismeretében, va­lamint a hangsúlyozottan népi gyökerű demokrácia kialakítására irányuló jogos és becsületes szándékunk alapján ítéljenek meg bennünket. Bármilyen szokatlannak és meglepőnek tűnjék is, meg fogjuk mutatni, hogy egy Karib-tengeri sziget fennmarad és fejlődik egy olyan nagyhatalom kapujában, amely saját elképzelése szerint szeretné uralni a világot. Ma készek vagyunk tovább haladni ezen az úton, már csak azért is, mert nincs más alternatíva, ha szeretnénk – márpedig tényleg szeretnénk – Latin-Amerika és a Karib-térség részeként megőrizni és előrevinni a kubai nemzetet.

Több mint 150 éve mondta Simon Bolivár: „Úgy tűnik, mintha a Gondviselés arra jelölte volna ki az Egyesült Államokat, hogy a szabadság nevében nyomorúságot zúdítson Amerikára”. Mint­egy száz évvel ezelőtt Jósé Marti, ugyanerre a történelmi drámára utalva, kijelentette: „Egy elhi­bázott lépés Kubában, elhibázott lépést jelent Amerikában és az emberiség jelenkori történetében”. E gondolatra emlékezve azt is mondhatnánk: egy helyes lépés Kubában helyes lépést jelent Amerikában és az emberiség jelenkori történetében.

Kuba népe elmondhatja, készek vagyunk minden áldozatra, hogy megakadályozzuk e helyte­len lépés elkövetését, és mint független amerikai nép csak annyit várunk el: tartsák tiszteletben Kuba jogát, hogy azon az úton járhasson, amely Amerika jövőjének „csodás való”-jába vezet. Ez lesz az amerikai Tavaszi áldozat kiteljesedése. ^***

GYENES JUDIT FORDÍTÁSA

^* Elhangzott 1992. november 19-én Venezuelában, az Ateneo de Caracasban [vissza]

^** Kubában működő latin-amerikai kulturális központ [vissza]

^*** Carpentier magyarul meg nem jelent, utolsó regényének a címe Sztravinszkij zeneművével azonos [vissza]

CINTIO VITIER

Azon vagyunk

Azon vagy,
hogy csinálj
ezt-azt:
muzsikát,
kacatot tartalékba,
könyvet,
kórházat,
kenyeret,
célokkal dús napokat,
flottát,
életet
olyan kevés anyagiakkal.

Olykor
azt mondanák,
hogy nem éred meg a holnapot,
de hirtelen
megkérdi valaki, és persze,
van mozi,
áramszünet,
újraéledő lámpák,
csoda áztatta utca,
patyolat-hajnal,
Juan
és hátranyíló égbolt.

Van előrenyíló égbolt.

Minden beüt többé vagy kevésbé,
jól vagy rosszul üt ki, vagy rosszabbul,
de telik be a gödör,
szembeötlik,
folytathatod,
azon vagy,
hogy tegyél
valami megható nagy erőfeszítést
szegénységedben,
népem,
a szörnyű karneválokig, a csiricsáré
kirakatokig és egész
a holdig.

Ismétlik a műsorokat,
nincsenek illatszerek
(imádom ezt az ismétlést, ezt az illatot):
nincsen, nincsen, de az derül ki, hogy
van.

Azon vagy, akarom mondani,
azon vagyunk.

Munka

Ezt jobban csinálták
mások, mint te,
századok során.
Őtőlük függött
szabadság-érzeted,
tiszta inged
és olvasni- meg írnivaló időd is.
Tőlük függött
minden,
amit oly természetesnek találtál,
mint moziba menni,
vagy szomorkodni enyhén.
A természetes, kétségkívül, a sár,
a verejték,
az ürülék.
Innentől kezdődik
a hőseposz, ami korántsem
csupán vakítón ragyogó hősök ügye,
hanem éppúgy
homályos hősöké, lépéseid talajáé,
a lapé, amire a szavak íródnak.
Hagyd is a szót, próbáld
egy kicsikét,
amit ők tettek, tesznek,
tenni fognak,
hogy te lehessél:
ők,
a szükségbe és a nehézkedésbe
merültek,
a könyörtelenül égető napok sújtottjai,
hogy kenyered mindig friss legyen,
az egyhangúság vascölöpéhez
kötözöttek,
hogy jól megkeverhess minden témát,
a vég nélkül ismételt gépies mozdulat
csonkítottjai,
hogy azt tehessed te,
lelkeddel és testeddel, ami tetszik.
Szorítkozz hát te is, mint ők.
Kóstolj bele, a kohó
mily fárasztó.
Hatolj be picit, akár illegálisan,
az élet
fönntartóinak rettentő birodalmába.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI

ELISEO DIEGO

E számunk összeállítása közben kaptuk a hírt, hogy a költő Mexikóban elhunyt

Minden délután

Minden délután – az áldott,
hamar kihúnyó délutánokon –
megvette apám az „Avancé”-t. Hamvak
testamentumai, sok-sok
múlandó semmiség.

                A szürkületben
zizegnek az óriás, buta papírlapok,
nem forgatta őket ilyen ádáz
iróniával senki, csak apám.

                Az árnyék
macskaként nyújtózik el
lábánál. Aztán felszökik
és lusta háta az ország
balsorsát megérinti.

                Lassan
minden sötétbe borul, még a tányérok is
elhallgatnak amott a pohárszékben,
ez örök fecsegők.

                És már csak
az a nagy fehérség izzik, az az oldal,
apám szívének áldozati lángja,
megállítván az iramló időt.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

Felrémlik egy magyar iskolában kubai tíz évem

                                    Kesztyűs Erzsébetnek

A tér csupa hó és végenincs térség.
Az ablak mögül láttam
a napok örök, sürgő-forgó léptét,
tán ugyanígy vesz körül Havannában?
De itt hideg van, jéghideg fehérség.

Az iskolában sok száz virgonc gyermek.
Énekel a kórus. Vidám az ünnep.
A kristályhangú versek
magasba szállnak, boldogan repülnek,
s a régi-régi emlék már nem dermeszt.

És mindez most mintha visszfénye volna
a tízévesen ismert iskolának,
mennyi hideget lehelt odva.
Ének, nevetés. A lélek megfáradt
ideje immár tűnik távolodva.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

ONELIO JORGE CARDOSO

A mesemondó

Élt egyszer Mantuában vagy Sibanicúban egy ember, akit Juan Candelának hívtak, s igencsak értett a mesemondáshoz.

A nádaratás vége felé a mezőkön összeverődtek az emberek Vuelta Abajótól Vuleta Arribáig. Jól emlékszem még Candelára. Magas férfi volt, sűrű, előreugró szemöldöke felfelé elkeskenye­dett, míg csak el nem érte sötét haját. Fekete szeme élénken csillogott, könnyen folyt ajkán a szó, s a fejében csak úgy nyüzsögtek a folyók, hegyek, emberek.

Akkoriban a nagy fészerben gyűltünk össze, s a lámpást középre állítottuk. Ott volt Soriano, Miguel, Marcelino meg még sokan, akikre már nem is emlékszem. Amint Juan szóra nyitotta a száját, mi többiek csak hallgattuk mohón. Nincs madár az erdőn, nincs húr a gitáron, aminek a hangját Juan elő ne varázsolta volna a torkából. Az ember csak izgett-mozgott, csapkodta a lába szárán a szúnyogokat, és csak leste Juan arcát, aki mozdulataival, elváltoztatott hangjával életre keltette a históriák szereplőit. Az ember bolti utalvánnyal a zsebében, a tűző napon görnyedt derekával csak hallgatta a meg nem történt igaz meséket.

Juan Candelának nem lehetett ellentmondani, a mese végén körülhordozta csendet paran­csoló tekintetét, s az ember csak hallgatott, mert valami igen nagy erő áradt belőle. Pontosan, találóan halászta ki a szavakat a mesezsákból, s egyetlen mozdulattal kötötte meg őket a leve­gőben, ezzel aztán elkápráztatta, elringatta hallgatóit.

Ilyeneket mesélt, de persze úgy, a maga módján: „Van ám hal bőven a Lajas folyóban, amott Colisco felé. Lám, egyszer is kiáradtak a vizek San Miguel környékére. Először csak néhány felhő suhant el a domb tetején, aztán jöttek csapatostul, tengersötéten, előttük hideg szél söpört, mely ledöntötte a buzogánykórót, meghajlította a guyavákat, aztán csak megeredt az eső. Vándor szatócs voltam én akkor, volt egy jó lábú, fürge öszvérkancám. így aztán, mikor lezúdult a víz, s a földek felől megjött a szél, elindultam beljebb a tanyákra. Számítgattam, milyen mély lehet a folyó – mert az már igaz, hogy a szabad ég alatt baktató öszvér hátán lehet leginkább gondol­kodni. Kicsit magas az ár, gondoltam, no de akad rajta gázló. Átkeltem én már nagyobb folyókon is, meg aztán ismertem a környéket, rábízhattam magam az öszvérem szemére is. így aztán elindultam a folyó irányába, s délután már neki is ereszkedhettem. Zavaros, csokoládé színű volt a vize, a parttól alig fél méternyire, ha lábolni lehetett benne. No hát, bele a vízbe az öszvért, s kezdünk általmenni. Ment is rendben minden. Csattogtak a paták tompán, odalent a kavicsokon, de a folyó közepén megcsúszott az öszvér. Én csak a poggyászra gondoltam, a fonalra, a porokra meg mindenre, amit a víz még tönkre tehet, hát így aztán keményen fogtam az állatot. Az én öszvérem persze most is megmutatta, mit ér. Megremegett, felcsapta a fülét ijedten, aztán nekilódult, csak úgy hasította a vizet a szügyével. De csak most jön a java! Mikor már kilábaltunk, érzem ám, hogy milyen nehéz a sarkantyúm. Nagyot kiáltottam: »Ördög és pokol!« Mert bizony librányi halak csüngtek a sarkantyúmon. No, le is néztem a folyóra, s mondom neki: »Több benned a hal, mint valaha.«

És Juan hosszú ujjai úgy mozogtak, mint tenyérnyi vízbe fogott halak. Aztán meg körülnézett, s a tekintete vágott, akár a kés.

Máskor meg egy vadkutyáról mesélt, akit kölyök korában fogott, s nagy szeretettel szelídített. Lepkének hívták, pompás kutya volt. Egyebek között megtanult vadászni. Csak egy baja volt, nagyon gyorsan futott. „Mintha valaki a dróton sivító szelet akarná látni” – mesélte Juan, olyan sebesen nyargalt Lepke a vad nyomában. Ez okozta vesztét is, mert egyszer egymaga kiment az erdőre, s csak a friss éjszakai szellő hozta el távoli csaholását.

Nyomra talált – gondolta Juan álmosan, s maga elé képzelte a szarvast, ahogy a kutya szélsebesen üldözőbe veszi. De reggelre kelve a sok tennivaló közben megfeledkezett róla. Ám déltájban, minden más zajt elnyomva, nyargalászás hallatszott a nádasból, s megjelent a szar­vas, ahogy nagy ugrásokkal, szinte repült a gyár irányába. Hej, keserves éjszakája lehetett szegény párának! Juan kifente a kését, s a kutyára gondolt. Nincs vesztegetni való ideje! Vigye az ördög a szarvast! A Lepke, a szegény Lepke egész éjszaka csak nyargalt. Juan belenyomta a kést markolatig a földbe, hogy abba botoljon a kutya, így tán megfoghatja, de nem volt szeren­cséje. Pedig ritkán fordult elő, hogy Jüannak ne lett volna szerencséje. A szarvas megugrott, s Juan fordítva nyomta a földbe a kését. Aztán mint a kilőtt puskagolyó, felvillant a kutya szőre. Nekirohant a kés élének, az meg egy szempillantás alatt kétfelé szelte.

„Hej – mondta Juan –, jó dolog ám, ha futni tud a kutya, s ha vadászkutya, annál jobb. De ez lett a veszte az én szegény Lepkémnek, s én még akkor nem tudtam, hogy az ostorfa nedvével össze lehet forrasztani a kettészelt állatot.”

Valamelyik éjszaka Marcelino, Miguel vagy Soriano is elmondott egy-egy történetet, de Juan meséje után nagyon untatott. Egyikük sem forgatta olyan ügyesen a szavakat, egyikük sem hadonászott olyan kifejezően, mint ő.

Aztán belefeküdtünk a függőágyba, s nem hallatszott más, csak a tücskök fémes cirpelése vagy a távolban egy kakas kukorékolása.

Marcelino egyik reggel váratlanul megkérdezte:

– Te elhiszed, hogy olyan sok volt a hal?

– Hol? – kérdeztem vissza.

De ő csak bámult mereven előre, s akkor a tekintete irányában megpillantottam Juan Candela alakját, aki hajladozva irtotta a gyomot.

Másik reggel Miguel és Soriano a nádkés élesítése közben kezdte mondani:

– Nem mondom, ha valami nekirohan a nagykés élének, lehet, hogy kettéhasad.

– No persze – kacagott, de aztán mély hallgatásba burkolóztak. Soriano a köszörűre szorítot­ta a nádkést, akkor mondta:

– Ez az ember hazudik!

– Hát persze – morgott Miguel.

Összenéztünk, mi hárman, megértettük egymást. Úgy állt a dolog, hogy valakinek meg kellett törni Juan erejét, mely még a tekintetében is megmutatkozik.

– No, én elkapom valamelyik este, és azt mondom neki… – bizonygatta Soriano, és kettőzött erővel csapkodva a fenőkövet.

– Egyszer csak meg kell tenni – egyezett bele Miguel, aztán mindenki ment a dolgára.

Úgy véltük akkor, hogy belé kell fojtani Jüanba a szót, mert az ember először még eltűri a hazugságot, másodszor is elhallgatja, de harmadszor már úgy érzi, mintha pofonvágták volna, s azt nyomban meg kell torolni.

Még aznap este eljött Juan a magacsavarta szivarjával, magas homlokával. A háborúval kezd­te, aztán így folytatta:

„Én akkor még gyerek voltam, s mindenki éhezett. A bácsikám, az anyám testvérbátyja, aki jó szemű vadász volt, ő mentett meg az éhhaláltól. Mert a mambík letarolták a vidéket, se egy cső kukorica, se egy bokor tök nem maradt utánuk. A bácsikám felnyergelte aranyszőrű póniját, s néhány nap múlva olyan sok finom ennivalóval tért vissza, amilyet azóta sem ettem. Berúgta az ajtót, s nevetve borította ki a tarisznyáját.

– Nesztek, van itt két hétre való elemózsia is! – mondta, s mindent a földre öntött: inyáme gyökeret, tököt, banánt, öklömnyi paradicsomot. Az egész padlót elborította a sok zöld, piros, forgatott-föld meg mit tudom én, miféle szín! Az anyám előbb csak a kötényébe szedte, aztán zsákért szalajtott. Azok voltak a szép napok! Pedig nem olyan idők jártak, hogy ilyesmi megte­remjen. Hát akkor honnan kerítette a bácsikám ezt az istenadományát?”

Juan füstbe, dohányillatba burkolta a kérdést. Én meg kihasználtam az alkalmat, s végignéz­tem a többiek arcát. Marcelino bámult, s egy moszkitó a halántékát szívta. Soriano egész oda­fordult Jüanhoz, Miguel meg a többiek olyan bágyadtan ültek, akár a legyek.

„No hát, mikor a bácsikám már haldokolt – folytatta Juan –, intett, hogy menjen ki mindenki, nekem meg azt mondta: Maradj itt és figyelj. Feltápászkodott az ágyon, s üveges szemével rám meredt. Mindenkinek nem mondhatom el, Juan, kezdett beszélni hozzám. Az emberek kinevet­nek, s nem hiszik, csak amit látnak. De te nem vagy ilyen, s most megosztom veled titkomat, nehogy magammal vigyem a sírba. Figyelj rám! A Zapata-mocsárban, a Fekete-patak forrásánál van egy ösvény, yana és mangróve szegélyezi, hát az az út. Kora hajnalban elindulsz, aztán hat napig úton leszel, míg meglátod a tűzhányót. A vadcsapás és a tűzhányó között megtalálod a várost, de oda ne menj be, hanem a mezőkön kereshetsz élelmet, az indiánok jó népek.

– Miféle város az, bácsikám? – kérdeztem tőle.

– Mexikó, fiam, Mexikó! Hát mit gondolsz, hol találtam én élelmet? – s azzal kiszenvedett.”

Juan hallgatott néhány pillanatig, senki sem mozdult a helyéről. Aztán felkapta a fejét és körülnézett. Elégedetten hozzátette:

– Úgy igaz, hogy magam is elmegyek oda egyszer, s biztos hogy rajtam kívül senki sem ismeri az utat Mexikóba.

Soriano akkor felállt. Megrángatta a nadrág korcát, s kihúzta magát, de Juan tekintete feléje villant. Soriano nyelt egy szárazát, s visszaült a helyére.

Másnap, mikor Juan visszavitte a konyhára a tányérját, Soriano egy piszkos, összehajtogatott papírost mutatott. Kirándulóhajó látszott a fakult képen, alatta a szöveg: Mexikóba oda-vissza ennyi meg ennyi peso az útiköltség.

– Mért nem szóltál az este? – kérdeztem.

– Tudom is én, itt akadt meg – mutatott a torkára.

Nekiindultunk a nádmező ösvényén, s mindegyikünk beállt a maga gazos táblájába. Aznap reggel Soriano nagyon szótlan volt. Miguel a dohányféregről beszélt, meg hogy miképpen lehet kipusztítani. Soriano egyetlen szóval sem mondott neki ellent a mindennapos disputában.

Később, mikor a nap már a mérlegház felé hajlott, s mi az ajtóban dohányoztunk, Soriano felrúgta a csirkeitatót, s kirobbant belőle a szó:

– A szentségit, meglátjátok, hogy ma este kinyitom a számat!

De aznap este gyulladt ki az „Ásta” üzem nádja. Don Carlos kijött hozzánk, s megparancsolta, segítsünk a szomszédnak, így aztán mind elmentünk oltani. Dolgoztunk egész éjszaka, hajnalig. Nappal meg aludtunk, csak úgy füstösen, ahogy voltunk. Juan belázasodott, köhögött. Alig evett valamit, s nyomban belefeküdt a függőágyba, aztán órák hosszat köhögött, egészen elgyengült tőle. Lassan-lassan meg is feledkeztünk a dologról. Mert mi azért meséltünk a lámpa körül, de Juan bizony hiányzott. Mindannyian meséltünk, de csak azzal végeztük, hogy az üres ládára bámultunk, ahol ő szokott ülni. Már senki sem akarta Jüanba fojtani a szót, inkább a szúnyog­rajzásról meg a dohányféreg kiirtásáról beszélgettünk. Juan aztán kigyógyult a lázból. A köhö­gést nem hagyta el, de ettől még érdekesebbek lettek a meséi, mert kivárta a kérdést, s a köhécseléssel húzta az időt, felcsigázva az érdeklődést. Egy este hát megint rákezdte. Felállt, hadonászott, szavait mozdulatokkal kísérte, s közben így mesélt:

„Az volt ám a majakígyó, én mondom! Igazi Santamaría! A hátát sötét foltok tarkázták, no de hadd mondom el, hogy úgy érkeztem én arra a vidékre, hogy a napon meg a csillagokon kívül mást nem ismertem benne.

Hegyvágatban jártunk, éppen a Sierra Maestra lábánál. Az ilyen hegyet húsz mérföldnyiről is zöld tetőnek látni. A banda lecihelődött. Olyan ácanafa állt előttem, hogy három ember se érte át a derekát. No, kapom a fejszém, és zutty! Odacsapok egyet, odacsapok még egyet, s akkor érzem ám, hogy valami vastag, valami hideg tekeredik a nyakamra. Bizony, pajtás az embernek meg kell tapasztalni az ijedtséget is, ha már megért vagy negyven esztendőt tisztes szegénység­ben. Hát én akkor tudtam meg, mi az igazi ijedtség. Mert az a nyakamat szorongató valami úgy elfojtotta a lélegzetemet, hogy a szemem is majd kiugrott a helyéből. Akárhogy markoltam volna bele, az ujjam csak lecsúszott arról az ördög tudja micsodáról. Félholtan, fuldokolva még eszem­be jutott a késem, végig tapogattam az övemet, s meg is találtam a hüvelyét. Nagy nehezen felemeltem a karomat, mintha mázsás súlya lett volna, azután úgy tenyérnyire a fejem fölött odacsaptam a késsel. Elterültem a földön, s csörgött rám melegen a majakígyó vére. Mondha­tom, majd meghaltam rémületemben, mikor megláttam a fejetlen hüllőt meg a rám zúduló vérét! No bizony, azt látni kellett volna, mert mikor később kinyújtóztattuk éppen negyven ölnyi volt.”

Juan elhallgatott, és kinyújtotta hosszú, sovány karjait. Soriano felállt, mély lélegzetet vett, hogy szóljon, de Juan ráemelte tekintetét. A láz meggyengítette ugyan, de a szeme keményen csillogott, szinte parancsolt. Soriano mégis állva maradt. Igaz, elég levegőt gyűjtött már, isten tudja, mi mindent el nem mondhatott volna. De csak állt, mozdulatlanul, hangtalanul.

Akkor nekem támadt egy ötletem és felálltam. – Lehet, hogy nem jó mértékkel mérted, Juan – szóltam oda neki, ő meg most énrám nézett úgy, ahogy az előbb Sorianóra. Álltam a tekintetét, hát megint csak Sorianóra nézett, s azt mondta:

– Meglehet…

– Tán nem is volt több harmincnál! – kiáltott fel Soriano, s most már ő nézett a szemébe.

– Talán még annál is kevesebb – nevetett Miguel, s vele kacagtunk mindannyian. Juan összefonta a két karját, felvetette az állát, s ahogy végignézett rajtunk, nyugodtan mondta:

– Hát ha jól megmérte az ember, nem volt több harmincnál…

– Ugyan, ugyan, alighanem a hatnál! – támadott most már Soriano.

És akkor megtörtént, amire nem számítottunk.

Juan előrántotta a nádkést, és a feje fölé emelte:

– Aki még egy ölnyit elvesz belőle, megölöm!

Mozdulni se mert senki. A szeme szikrát hányt, barna bőre elfehéredett, úgy markolta a nád­kés nyelét. Hallgattunk, mert a szemében égő fenyegetést, úgy látszott, most tettre váltja. De aztán lassan leeresztette a fegyvert, és azt mondta:

– Vadállatok vagytok, hálátlan vadállatok!

Hátat fordított, és eltűnt a fészer sötétjében. A nád magasra nőtt, a gaz burjánzott. Úgy bur­jánzott, hogy lélegzetnyi pihenőt sem engedett a következő aratásig. Aztán is csak a kevés napibért kaptuk meg utalványt. Néha elhallatszott hozzánk az intéző gitározása. De Juan nem mesélt többet. Fekve maradt a függőágyban, mint amikor lázas volt, mi meg ott üldögéltünk az ajtóban, és szegényes emlékeinket meséltük, s néztük Juan hűlt helyét a ládán.

Egy forró éjszakán eljött dón Carlos, s mesélt valamit a holdról meg a csillagokról. Végül azt bizonygatta:

– A föld gömbölyű…

– Pedig olyan laposnak látszik, mint a deszka – nevetett Miguel. Don Carlos kifújta a szivar­füstöt, s indulóban még hozzátette:

– Sok minden van, ami létezik, ha nem is hiszi az ember…

Senki sem szólt többet, de éreztem, hogy ezek a szavak belém marnak, mert megértettem, hogy Juan is ilyen: van valami köze a csillagokhoz, ő is olyan valami, ami létezik, ha nem is hiszi az ember. Valami, ami kívül van az időn, a fészeren, az egész világon. Most már tudom, hogy a többiek is így gondolkodtak, mert emlékszem, mikor már indultunk, Marcelino csak úgy magá­nak mondta:

– Hinni kell valamiben, ami szép, ha nem igaz is…

Aznap éjjel nem tudtam aludni, mint máskor. Sűrű, hideg hallgatás fogott körül, melyet csak néha tört meg a távoli kakaskukorékolás, de az órák csak teltek, s hajnalig se hunytam le a szemem. Akkor meghallottam – először csak zavarosan – Soriano könyörgő hangját. Ott állt Juan függőágya mellett.

– Mesélj megint ma este. Tedd meg, Juan…

– Hitetlenek vagytok – felelt Juan, s cseppet sem ügyelt, hogy ő is olyan halkan suttogjon, mint Soriano.

– Ne bánjad. Az ember olyan keveset tud. Mi sose kerültünk el innét, sose láttunk ilyen dolgokat. De most már biztosan tudjuk, hogy igazat beszélsz…

– Most már miért?

– No hát, nem tartozik rád, de az este dón Carlos mondott valamit a földről, meg az olyan dolgokról, amit el sem hisz az ember, pedig úgy van…

– Nekem meg mi közöm ehhez?

– Nem tudom, Juan, de valami biztosan van…

Így leptem meg őket beszélgetés közben, s visszafojtott lélegzettel vártam, hogy Juan igent mondjon. Mert Juan csak egy volt, elhódította érzékeinket, s eltakarta előlünk a kemény földet, amelyen éltünk… Meg aztán attól fogva tudom, hogy még puha pázsiton is, jóllakva is, a világ bármely táján is, bizony, hogy figyelni kell a Juan Candelák csodálatos meséire.

HARGITAI GYÖRGY FORDÍTÁSA

FAYAD JAMÍS

A Bonaparte kávéház akasztottja

Hogy ne kelljen a füst mélyébe merülnie
hogy ne kelljen a délutáni lapokkal teletömnie magát
hogy ne kelljen vértől vagy pókhálótól homályos szemüvegeket feltennie
Egy sarokban ült a férfi a tükröktől távol
egy csésze kávét rendelt és nem a lemezjátszót hallgatta
hanem a kopott zápor kopogását
Egy sarokban ült a férfi a villámoktól távol
távol minden háborúk lila oroszlánjaitól
egy újságlapból kötelet sodort
ezen a lapon szerepelt a Pápa neve az Elnök neve
valamint még kétezer Illusztris Név
és az összes jelenlévők szeme láttára
felakasztotta magát a kalapfogasra ami a feje fölött fénylett
A kávéháztulajdonos rendőrért sietett fekete köpenyében
Armstrong végnélküli dalt énekelt a hold
dühös macskaként jelent meg a háztetőn
Három részeg öklével verte a pultot
az akasztott pedig miután negyedórán át ringatódzott lágyan
messziről jövő hangján
mondani kezdte gyönyörű beszédét:

„Maintenant je suis pendu dans le Bona
Nyomorúságom tükre a zápor
Botomat széttörik a politikusok
Ha nem kötöttem volna fel magam az a
különös betegség vinne el
ami gyakori az éhezők között
Zsebeimben gyűrött leveleket hordok
magamnak írtam őket
hogy rászedjem magányomat
Torkom mindig tele volt a csenddel
most halállal van tele.”

„Szeretem azt az asszonyt aki az éjszaka kulcsait őrzi
Szemembe nézett anélkül hogy tudná ki vagyok
Most majd megtudja a lapokból kormos históriámat
Tudni fogja hogy Louis Krizek volt a nevem
lakosa a szabad emberek szívének
örököse a hajnal hamvainak
Úgy éltem akár egy kísértet
két lábon járó kísértetek között
Gyűlölet és hazugság nélkül éltem
a bírák és az árnyak világában
Szülőföldem sosem volt az enyém
sem ez a levegő ahol most elpihentem
Csak a szabadságot mondhattam magaménak
más szóval jogomat a szenvedéshez a bolyongáshoz
ehhez az érett termésként lógó
kihűlt testhez ami lettem
az éneklők és nevetők között
a sör birodalma és a félelem
magasztalására emelt templom között
Az asszony aki az éjszaka kulcsait őrzi
tudni fogja hogy Louis Krizek volt a nevem
hogy egy kicsit húztam a lábam és hogy őt szerettem
Tudni fogja hogy nem vagyok egyedül hogy magammal
viszek egy letűnt világot amit
mindörökre eltöröl a hajnal
így hát miként a hó megfojtja
olykor a cseresznye virágát
elfojtotta hangomat a halál.”

Mikor a tulajdonos visszatért egy bádog- és kénszínű rendőrrel oldalán
a Bonaparte kávéház akasztottja
már csak remegő cigarettafüst volt
a kalapfogas alatt
és egy kávézaccos csésze fölött

1957

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

Beszélgetés Budapesten

Azzal kezdte Ön, hogy kicsiny életéről beszélt. Azt mondta nekem,
hogy fojtogatja a légkör, a politika. Majd bevallotta
álmai netovábbját is: más országokba elutazni,
szép, sóvárgott, külföldi holmikat beszerezni. Ez
első látogatásom elején történt az Ön városában, és még mielőtt
utcáit, történelmét fürkészni kezdtem volna, Ön ott, azon nyomban,
a Moszkva téren kibontotta előttem zsíros pakliját.
Valamivel később – már minden szégyenérzet nélkül –
„egzisztenciális nyugtalanságairól” kezdett beszélni nekem.
Emlékszem, hogy mellettünk gyönyörű lányok jártak,
sörhab bajuszú, gyönyörű öregek.
A délután hideg volt, őszi délután Budapesten.

Ön beszélt nekem – elvontan – az emberiség útirányáról, azt mondta,
hogy végül is egyedül csak az számít.
Előttünk a sokaság villamosra szállt, autóbuszra,
konkrét útirány felé igyekezve. De Ön tovább beszélt
egyre kicsinyebb, egyre torzabb, egyre halottabb ügyekről.

Elmondtam, kissé nyersen, mindent, amit csak gondolok
Azt mondtam, hogy jobban szeretem az újságok prózai nyelvét, amelyen Apollinaire
beszélt. Jobban szeretem a hidakat, amelyek eltúlozzák realitását (irrealitását) a
Dunának.
Jobban szeretem az életet minden ellentmondásával, macskákkal s csillagokkal.

És Ön csak beszélt, beszélt saját problémáiról.
És én istenáldjont mondtam, miközben azt gondoltam magamban.
„Ez az ember még tönkreteszi nekem magyar éjszakáim titkát,
időm szépségét Budapesten.”

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

GRAZIELLA POGOLOTTI

Kései üzenet Havannából Budapestre

Hosszú időn át Budapest visszatérő kép volt álmaimban. Ébredéskor éppen csak egy kellemes érzés emléke élt belőle. 1962 tavaszán néhány hetet töltöttem a magyar fővárosban, részeként az akkor még szocialista országok fővárosaiban tett körutazásnak. Prága, Budapest, Szófia, Bukarest, Moszkva, Varsó voltak a színhelyei ennek a nagyon is különböző vonásokat tartalma­zó szembenézésnek. Lengyelországot kivéve, a szocialista realizmus uralkodott mindenütt mint az államilag kijelölt hivatalos irányító elv művészete. De ezen az általános irányvonalon belül bizonyos nemzeti vonások különféle jegyeket honosítottak meg, alkalmazásuk módja szerint. A kaland résztvevői, Servando Cabrera Moreno festő, Raúl Oliva építész és jómagam, a képzőmű­vészeti kritikus számára, sok szempontból tanulságos leckéül szolgált ez a körutazás. Megismer­tük egy hibás kulturális politika sterilizáló hatását, és fölfedeztünk egy ismeretlen világot, amely az amerikai kontinens és Nyugat-Európa művészi világának családias légkörével összevetve ellentmondásokkal volt terhelt.

Budapest városi mivoltának nemes eleganciájában bizonyos kifinomult savoir vivre-t őrzött, egy olyan birodalom második városának jegyeként, amely túlélte a birodalom pusztulását az ismeretes szarajevói pisztolylövés után. A kesernyés sörvidék országai közt elhelyezkedő Ma­gyarország borai, vörös és fehér borai érzéki örömét kínálta, az olasz módra készült, és mindig kézközeiben levő eszpresszókávéval együtt. A körutak egyenesvonalú szélessége Hausmann valamelyik utánzóját juttatta eszembe, mert az inkább a járókelő kényelmét szolgálta, mintsem a város terjeszkedésének koncepcióját. A földalatti, a párizsi metró törpe utánzataként a hódolat vagy netán a paródia képzetét keltette föl. Mert ezek mögött a jelzések, a határokon túlívelő valódi egybeesések mögött nem kevés nemzeti büszkeség mutatkozott meg, a különbözőség, az eredetiség mélyrétegekben lévő tudata. Ekként hangzott Attila neve is, akit gyerekkorom iskoláskönyvei barbárnak neveztek, és az identitás jegyét erősítette annak a nyelvnek a megőr­zése is, amelynek nincs egyetlen rokona sem a közvetlen földrajzi közelségében lévő európai nyelvcsaládok körében.

A kubai festészet budapesti jelenléte, akárcsak másutt is, a meglepetés robbanásaként hatott, vagy másképp fogalmazva, furcsa zűrzavarként, amelyet igyekeztek hozzáigazítani egy szőnye­gekkel fedett kiállítóteremhez. Megvolt ennek is az oka. Az avantgarde jegyeit hordozó hatvanas évekbeli kubai képzőművészet – és a további évek kubai művészete is – törés nélküli ívet rajzolt ki a húszas évekbeli avantgarde létrejöttétől a jelenkorig. Hagyomány és modernség együtt élt a művészi kísérletezésben és a nemzeti jelleg hangsúlyozásában. De a konceptualista összetartó elem mellett megjelentek benne a legkülönfélébb irányzatok is. Ezeknek egyike sem kötődött a szocialista realizmusnak nevezett irányzathoz. A meglepetés okai közt, a szocialista realizmus­hoz való kötődés teljes hiányán kívül, szerepelt az is, hogy a művek mesterségbeli kidolgozása a korabeli avantgarde törekvések termékeny asszimilációját sejtette. Akárcsak a nagy elődök esetében, a festők odafigyeltek arra, hogy mi történik másutt, elsősorban pedig arra, hogy mi történik a világ nagy művészeti központjaiban.

Átvették az eszköztárat és a nyelvezetet is, ám saját történetük átiratában és eltérő jelentésbeli megoldásokkal. A nézőpont alapvető átalakításában a meghatározó vonás abban mutatkozott meg, ahogyan együtt élt az expresszionista túlérzékenység – absztrakt vagy hagyományos meg­jelenítésű művekben – annak a konstruktivizmusnak szigorú ésszerűségével, amelyet konkrétnak szokás nevezni. Martínez Pedro hibátlan Felségvizekéi – kék, fekete és olykor már-már fehér színűkkel – az első őssejttől kezdve olyan egységes, zárt, elpusztíthatatlan világot alkotnak, amely hasonlóképpen jelenik meg a sokrétű kompozíció feszültségeit hordozó milicista figurák­ban Servando Cabrera Morenónál. A világegyetem visszaszerzésének kísérletekor, amikor az idő fogalma is megszűnhet, az ember szorongása nem merült feledésbe. Raúl Martínez absztrakt képeinek egyenetlen festékfelületeiben, ebben a kritikus, vagy inkább szatirikus hangsúlyban éppúgy föllelhető, mint Antónia Eiriz hasonló modorú társasági maskaráiban. Az Angel Acosta León teremtette hétköznapiság tárgyakat átformáló látásmódjában is ez él, rozsdálló pálmáival, acélos, kemény, mozdulatlan, őrködő cápájával. A sokféle irányzaton kívül ez a művészet meg­vetette azt a hedonista szerepvállalást, amellyel a képzőművészet mindenáron részévé akar vál­ni, miként az európai avantgarde esetében történt, a modernség mindent felszabadító törekvésének.

A meglepetés, a szőnyegekkel teli termekhez igazított robbanás eredete abban a távolságban is rejlett, amely a hatvanas évek fordulatáig elkülönítette Európát, legalább is központi és keleti területeit Latin-Amerikától. Kevesen beszéltek akkoriban spanyolul Magyarországon. Még keve­sebben akadtak olyanok, akik némi ismerettel rendelkeztek volna a Rio Bravótól délre elhelyez­kedő köztársaságok történelmi és kulturális eseményeiről. Tekintetünket mindannyian inkább a nagyvárosi központokra vetettük. Alighanem Jósé Marti rendelkezett olyan messzire látó pers­pektívával, amelyet a ma meghódított távlat elődjének nevezhetünk. Egy világban, mely még megnevezésre vár, ahol különféle történelmi korszakok élnek egymás mellett, városokkal, ame­lyek kicsiny vidéki konglomerátumokból váltak óriási világvárosokká, társadalmi ellentéteik erő­szakától gyötörten, a politikai és művészi avantgarde számos közös találkozási pontra talált. Miként már jóval korábban figyelmeztetett erre Jósé Carlos Mariátegui, minden forradalmi prog­ramnak egy adott terület kulturális és történelmi jellegzetességei ismeretéből kell táplálkoznia. Csakhogy kontinensünkön a függetlenség álma nem valósult meg, és az európai nagyhatalmak szerepét e század során az Egyesült Államok vette át. Ám a művészeti avantgárdok nem politi­kai-ideológiai szövegek illusztrálására vállalkoztak. Latin-Amerika minden részén, Figari, Pettorutti, Portinari, a mexikói faifestők csoportja, a húszas évek kubai nemzedéke az avantgarde olyan eredményeit mutatta fel, amely a nemzeti identitás szavainak kimondására törekedett.

A művészi és politikai avantgarde között a célok egységét tekintve 1959 eleven örökség maradt. A függetlenségi törekvés, amelynek megvalósításáért több mint harminc éven át küz­döttünk, a Spanyolország elleni háború való észak-amerikai beavatkozással kudarcba fulladt, és a Szigeten a neokolonialista uralom modellje jött létre. A Jósé Marti álmodta köztársaság alapel­vei közé viszont a társadalmi igazságosság alapelve is beletartozott. Megkövetelte ezen kívül a népoktatás és a kultúra demokratizálásának megteremtését is.

A politikai és a kulturális tervek közti összhang az 1959-es forradalmi győzelemmel új távlato­kat nyert. Eljött a pillanat, amikor hozzákezdhettünk ahhoz, amiről oly sokáig csak álmodoztunk. Noha akadtak, akik a modell kisajátítására törtek, ám tervük véghezviteléhez nem találtak valódi teret. Az eszmékről zajló vita egyre hevesebb lett. A marxizmus legkülönbözőbb forrásait keres­tük fel. Kézről kézre adtuk Gramsci műveinek argentin kiadását, emlékszem fekete betűire a zöld borítón. Újra elolvastuk a latin-amerikai marxistákat, a kubai Meilát, a perui Mariáteguit. Alapos vizsgálat tárgyává tettük a visszamaradottságot, mely az élet minden területén jelentkező heves polarizációban nyilvánul meg, abban ugyanis, hogy mialatt az elitek a tudás monopóliumával rendelkeznek, a nagy többség hátrányos helyzetben sínylődik. Éppígy vitatéma lett, méghozzá nemzetközi szinten, a hatalommal bíró, a történelem illetve a politikai és kulturális modellek eurocentrista felfogását terjesztő nagyvárosi központok és a perifériák viszonya. Az utóbbiak, Montesquieu perzsái, teret követeltek maguknak, hiszen a térnyerés lehetőségeit mind ez ideig megtagadták tőlük. 1968-ban, a függetlenségi háború százéves évfordulójára emlékezve Fidel Castro a nemzeti történelmi folyamat folytonosságát hangsúlyozta, és ezt a koncepciót nem a forradalmi hatalom legitimizációjának konjunkturális szükséglete igényelte, hiszen a hatalom szé­les népi támasszal rendelkezett. Ismételten kijelentette, hogy ez a szemlélet jellemezte a forrada­lmi gyakorlatot kezdeteitől, martiánus fogantatásától fogva, végül is ez volt a Moncada laktanya elleni 1953-as felkelő mozgalom élesztője is. De egyúttal szembe is fordult a dogmatikusokkal, a marxizmus mechanikus követőivel, akik a folyamat bölcsejét vizsgálva lebecsülték a földbirto­kos hazafiakat és rabszolgatartó urakat, mivel azok őszerintük lemondtak a nemzeti függetlensé­gért vívott harc öröklött kötelméről.

A lappangó dogmatikus nézetek a marxista eszmék sietős propagálásának ürügyén erősöd­tek meg. A kézikönyvek tanulmányozása helyettesítette az eredeti források elemző olvasását. Megfeledkeztek a módszer lényegéről, az elméletet nem a konkrét valóság sajátos körülményeire alkalmazták. A nemzetközi körülmények – emeljük ki közülük az európai baloldal válságát a prágai tavasz és 68 májusa radikális mozgalmai után, a diktatúrák további terjeszkedését Latin- Amerikában, valamint azt a tényt, hogy mindez párosult az 1970-ben tervezett, 10 millió tonnányi cukornádtermés meghatározó jellegű, gyors gazdasági fejlődést előirányzó térvények meghiúsu­lásával – olyan orientációs változásokat eredményeztek, amelyek a kultúra területén is megho­nosodtak. Az 1971-ben tartott oktatásügyi és kulturális kongresszus vitáiból a művészet napi értelmezésű módon didaktikus szerepének megnövekedett hangsúlyát hirdetők akarata került ki győztesen, és versenyek kiírásával, publikációk lehetőségével, a művek terjesztésének megszer­vezésével igyekeztek ehhez megnyerni a művészeket. A művészek személyes erkölcse az ér­deklődés középpontjába került. Sok művészt kirekesztettek. Másokat elhallgattattak.

Kétségkívül a Kulturális Minisztérium 1976-os létrehozásával megkezdődött ezeknek a hibák­nak a kijavítása, annak a kulturális politikának elméletbe és gyakorlatba való teljes visszahelye­zésével, amit a Forradalom már kezdeti szakasza óta hirdetett.

Mindennek ellenére, a hetvenes évek végén egy új avantgarde vette át a váltóbotot azoktól, akik egymást követve voltaképpen a húszas évektől kezdve idáig hozták azt. A hatalmas 70-es Tárlat, látszólagos rendetlenségével, nyilvánvalóvá tette, hogy különféle törekvések sokfélesége zavarba ejtette a közönséget, sőt egyes képzőművészeti kritikusokat is. Az évtized végén az Első Kötet című kiállítás konceptualista ihletettsége megjósolta azokat a radikális újításokat, amelyek aztán a nyolcvanas éveket jellemezték.

E történet során egyedülálló paradoxonra bukkanunk. Az első kubai avantgarde a hagyomá­nyossal való szakításra, a modernségre való felhívásában kritikája nagy részét a San Alejandro szobrászati és festészeti iskolában uralkodó akadémizmus ellen irányozta. Itt olyan hivatalos művészet uralkodott, amely már túlszárnyalt, idejétmúlt modellekből merített ihletet. Félénk köze­ledés az impresszionizmushoz, ez volt a legtöbb, amit azokban a termekben föl lehetett lelni. A művészet a díszítő funkcióra korlátozódott. A kubai Forradalom győzelmével az oktatás területén alapvető változás történt. Demokratikusabb lett, az egész országra kiterjedt, tehetségközpontúvá vált, és egyúttal átalakította az oktatás koncepcióját is. Az iskola többé nem a létezőt reprodukáló intézmény már, hanem olyan hellyé próbál alakulni, ahol mindenki a saját identitását kibontakoz­tató fogadtatásra talál. Látszólag intézményesítve, az avantgarde nem vált konzervatív erővé. Létének értelme nem követelte meg azt, hogy egyetlen meghatározott irányzat alárendeltje le­gyen. Lényege a hagyományossal való állandó szakításban rejlett, egy olyan világban, amely épp hogy nevet keresett magának.

Budapest üldöz álmaimban, így tavasz felé. A föld alatti víz kibuggyan szigetei zöldjében, melyek egy nagy folyó foglyai ott, Közép-Európában. Mi sziget vagyunk, a tengerre, az áramla­tokra, a kölcsönös cserére sóvárgó. 1962-ben a kubai képzőművészet félénken jelentkezett a külföldi kiállító termekben. Ma nemzetközileg ismert. Belépett a piacok spekulációs világába. Ezek az új távlatok bizonyára váratlan kihívásokat jelentenek számára. A jelen megvilágítja a múltat. A kubai képzőművészet meg tudta őrizni autonómiáját, mert mélyen azonosult a nemzeti függetlenség és a társadalmi igazságosság egyenjogusító tervével. Szerepe nem a politikai be­széd illusztrálása. Identitásunk ellentmondásos, összetett, folyamatos képeit teremtette meg. Anélkül, hogy szándékában állt volna, ezeknek az időknek hiteles tanúja lett.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

ROBERTO FERNÁNDEZ RETAMAR

Igaza volt, Tallet: átmeneti emberek vagyunk

A fehérek közt, kiknek – ha északi-formák – szemükön is áttetszik
    a vér szalmaszín hajuk alatt,
S az éji, olykor kéklő négerek közt, akiket szörnyű próbatételek tisz-
    títottak meg és válogattak ki, de úgy, hogy csak a legjobbak élték
    túl, s voltaképp ez az egyetlen felsőbbrendű faj a földön;
Azok közt, kiket fölrezzentett a bomba, mely előbb csak a lámpást hu-
    nyorgatta, s utóbb a sarki lámpavasra akasztott fiúban fejezte be
    pályafutását,
S azok közt, kik élni dallal tanulnak egy eszmény felé menetelve, s
    Camilót betűzgetik (ő tán ifjabb nálunk), miként mi Ignacio Agra-
    montét (oly öreg már, mint az egyiptomi múmiák voltak, mikor mi elő-
    ször tanterembe léptünk);
Azok közt, akiknek munkára kellett várniok, izzadt kezekkel, akármilyen
    munkára,
S azok közt, akik a munkában válogathatnak, akár visszautasíthatják
    meghunyászkodás, hazudozás, elnémulás nélkül, és van olyan munka,
    mit pénzért már nem akar végezni senki, el kell hát menni (el kell
    mennünk) társadalmi munkában, hogy élhessen az ország;
A nyálas tunyaságok, Szent Péter-i megtagadások közt, szinte naponként,
    szinte úton-útfélen,
S amazok hősiessége közt, kik nevüket hintették iskolákra, állami
    gazdaságokra, forradalmi védbizottságokra stb.;
Az egyik osztály közt, amelyhez nem tartoztunk, hisz nem járhattunk
    kollégiumaikba, s isteneikben sem hihettünk,
Nem parancsoltunk hivatalaikban, házaikban nem laktunk, tánctermeikben
    sem táncoltunk, tengerpartjukon sem fürödtünk, egymással nem is szerelmeskedtünk, nem
    is köszöntünk egymásnak,
S a másik osztály közt, amelyben helyet kértünk, de nem lehet miénk
    minden emlékük, se megaláztatásuk egyformasága,
S ők rámutatnak kérges, duzzadt, végképp deformált kezükkel
A mi kezünkre, mely papírt simogat vagy számokkal babrál;
A gyönyör viharos fölfedezése,
A testek elektromos megdicsőülése, és a bánat, a rontás, az elrontha-
    tóság rettegése,
S a szépség és báj teljessége közt, ha férfi asszonyt, ha fiú lányt
    birtokol gyönyörűn,
Úgy választva ki egymást, mint a gyümölcsök, mint az igazságok a ra-
    gyogásban;
A falióra rágta álmatlanság,
A vizsgabizonyítványt aláírni vagy a nyomorult kanálnyi levest
    szájhoz emelni rest kés,
A szorongástól való szorongás, a süket és tehetetlen düh könnyei
És ama ember ujjongása közt, kinek testében a napi munka fáradtsága lakik s a megérdemelt
    éji pihenés,
Ki tétovázás nélkül emel föl szerszámot, fegyvert és vágytól resz-
    kető testet,
Közte, ki mindenben hisz, földben, égben, pokolban,
És közte, ki nem hisz semmiben egyáltalán, még abban sem, hogy hitet-
    lenség létezik igazán;
A bizonyosság közt, hogy minden egy nagy kelepce, iszonyatos nagy
    tréfa, s mi az ördögöt keresünk itt, és mi történik itten,
És a reménység közt, hogy másképp is lehetnek a dolgok, másképp kell
    lenniök, és másképp is lesznek;
Aközött, amilyenek nem akarunk már lenni, és amilyenekké lenni nem
    szeretnénk, s amilyenek még lenni szeretnénk,
És amit akarunk, amilyenné válni vágyunk egy nap, ha van hozzá időnk,
    szívünk, velőnk;
Egy kültelki vagány, mondjuk Idegtépő közt, ki nagyobb menő volt
    mindenkinél, a fenébe is,
És Jósé Marti közt, aki lázított és gyalázott, ragyogva, mint egy csil-
    lag;
A múlt közt, melyben természetesen nem léteztünk, s ezért is múlt,
És a jövő közt, melyben ugyancsak nem leszünk, ezért jövő,
Bár voltaképp mi lennénk múlt s jövő, nélkülünk nem léteznének.
De mindemellett nem kérünk (s jól tudjuk, nem is kapunk majd) se
    irgalmat, se szánalmat, se bocsánatot,
Tán még megértést se, a különb emberektől, akik utánunk jönnek, akiknek
    el kell jönniök: a történelem dolga nem a megértés,
A történelmet élni keil, mindenestül mindenkinek, tétovázások nélkül,
    ha lehetséges
(Igen, szerelemmel, mert valószínűleg az az egyetlen igazi).
A holtak pedig holtak lesznek, ruháikkal, könyveikkel, csevegéseikkel,
    álmaikkal, kínjaikkal, leheletükkel, nagyságukkal, kicsinységükkel együtt.
És mivel mi is történelem lettünk, és mi is teremtettünk örömöt, szép-
    séget, igazságot, jelen voltunk a fényben, sőt néha talán mi voltunk
    a fény, merthogy a jelen részei vagyunk ma is.
És mert, végtére is, barátaim, ki tudja,
Meglehet, csak a halottak nem átmeneti emberek.

                                                                              GARAI GÁBOR FORDÍTÁSA

LUIS SUARDÍAS

A hősök

Sokan a tényeken könnyedén lépnek át és
átszínezik a történelmet. Mások
jól megfontolva választanak pályát
és emberiség, tömeg lesz belőlük,
mely nem lép túl a megfejtett világon,
de nélkülük mégsem lehetne semmi.

A nevezetes válaszutak metszés-
pontján a hős kigombolja az ingét
és a bikát bátran szarvon ragadja.
Mint feleség, ki szervezi a tenni-
valókat s minden mozgást összehangol,
vizet iszik, alszik is valamicskét
s a hajdanvolt barátokat idézi,
akik a sorból mára mind kidőltek.

Belőlünk ötvözik a hősöket, kik
sosem fáradnak s másoktól elütnek.
Hiszem, hogy valamennyi halhatatlan,
nem azért, mintha isten volna egy is,
hanem mert maguk elé sose vágtak
s mert saját létezésük ütemére
meneteltek, így formálván világunk,
amely elfér kezükben.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

YOLANDA ULLOA

Attila

A balatoni
vasúti pálya
előtt
lehullt, mint egy levél,
ágak,
gyökérzet nélkül.

József Attila,
gyereknél betegebben,
elaltatta szívét
örökre.

Teste színekkel volt teli,
és nyitott szemében
a haza lassú vize
a tájat tükrözte vissza.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

SERGIO CHAPLE

Egy férfi és egy nő

Először csak a bőre melegét érzi. Tudja, hogy mellette van. Majd a fény kirajzolja a test körvo­nalait, amihez támaszkodik. Lassanként sűrű testet ölt. Egésszé alakul a fehér lepedőn. Biztos benne, hogy ez az érinthető test most már nem fogja visszautasítani, és hogy ma hajnalban nem fogja újra idegennek érezni magát, akár a téli csizmát meg a sálat, a kabátot és a kesztyűt, napi öltözékét; felerősödik tőlük a gyenge fény, eszébe jut ösztöndíjas diákélete furcsasága, érzi az anyja hiányát: vágyik a másik fényre, ami oly másféle ma.

Aztán rátalál a szemekre, melyek most rátekintenek. Még szorosabban bújik a nő testéhez. Bárcsak az a száj, ami most a keze fejét csókolja, kimondaná a kellő szót. Meghallja azt, amiről azt hitte, többé nem hallja.

Azt a szót nem mondják az ő nyelvén. Érezni az arcon legördülő könnycseppeket, míg testük összefonódik. Ügyetlenül megmagyarázni, hogy nem akart elmenni ma a randevúra, és habo­zott, hogy levetkőzzön-e, és valami olyasvalamiért szeretkeznek sötétben, ami öt esztendővel ezelőtt történt a hazájában. Nem tudja, hogyan kell mondani ezen a baráti nyelven, hogy spicli meg börtön. Lehet, hogy Batísta nevének nincs különös jelentőségű a nő számára ebben a baráti országban.

Most elönti a szobát a fény. A férfi és a nő hallgatnak. A két meztelen test öleli egymást. Kesztyű, sál, kabát, csizma élesen belevillan a férfi szemébe. A nő lassan elengedi. A férfi keze a lepedőt markolja. A nő egyenként megcsókolja a férfi testén a sebhelyeket.

HALÁSZ TÜNDE FORDÍTÁSA

DAVID CHERICIÁN

Dialektikus sírfelirat, jenki katonának

Pokoli tervezet, azaz gyakori téma
az eltűnés esélye, lehetősége annak,
hogy egyszer hirtelen napunk tengerbe fojtják
s porokká alakítják
karját és homlokát az embereknek,
por és hamu marad, semmivé lesz
minden jövendő terve
termékeny buzgalmunknak, mellyel évszázadok gubancait bogozzuk;
már érik mindezekben – idő kérdése, hidd el –
a megsemmisülésed.
                                    (That is the question)
Mikor bajtársaiddal csevegsz, akikről
nem tudhatod, hogy ellenedre vannak,
vállad verik a kantinban, a bárok
bejáratánál, utcán, mindenütt e
kicsiny világban, mely a mindenséged,
naponta elszavalják, hogy nem lehet legyőzni
titeket, hisz a legjobb fegyver van kezetekben,
aztán – furcsa módon –
ugyanazok, akik fejed telebeszélték,
hazaküldik a szégyent: csontjaid, hátizsákod,
egyértelművé téve tévedésük.
                                                    (That is the question too.)
A két dolog között: az eltűnés esélye
és hatalmasságodnak torz hiedelme közt én
vagyok, lásd, s azok is, akik olvasnak engem,
ott van, ki messze van bár,
s ott, ki itt van közöttünk,
vagyunk,
leszünk,
ma is,
holnap is,
de főleg mostan
(a mostan itt a pillanatot jelenti, melyben
az utolsó golyóig túllő magán e mondat),
vagyunk – ezt értsd meg végre,
körmünket és fogunkat megmutatjuk,
megmutatjuk körmünket és fogunkat,
megtanulod, hogy nem vagy győzhetetlen,
por és hamu
lesz csontod, hátizsákod,
a szégyened aláz
pornál is kevesebbé, porhanyóbbá termékeny
buzgalmunknál, amellyel minden ember
homlokával s karjával lassan írja
– idő kérdése, hidd el –
a sírfeliratod.
                       (That is the real question!)

             BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

RAÚL RIVERO

Megint megölték Roque Daltont

Senki se gyanakodjék erre a versre,
nem fogok szép sorokat írni az elesett költőről.
Nem fakadok operai gyászsikolyra
s nem teszem le névjegykártyámat két könnycseppel
a hivatásos forradalmár-barátok
      stílusában.
Még Juanito Gelman versét sem fogom
      felidézni,
amely annyira tetszik nekünk,
úgyhogy nem írom azt, hogy Roque Dalton és
      én nagyszerű barátok voltunk,
többek között azért nem, mert Roque Dalton és én nem
voltunk nagyszerű barátok.
Csakhogy ezen a télen Prágában, esett,
      mint mindig,
cérnavékony eső esett a katedrálisokra
s az volt az érzésem, hogy én vagyok a városban
      az egyetlen idegen.
Egy kocsmában kerestem menedéket
egy nagy söröskrigli mögött,
hogy egy távoli dalon kérőddzem magamban, meg egy
      szerelmes versen a Karib-tengerhez.
Roque tizenegy órakor jött,
s holtteste csupa élet volt, magától
      értetődik,
majd’ meghalt szomjan, mogorván viselkedett, épp csak egy
      öreg cigányt üdvözölt,
kit még a hatvanas évekből ismert.
S hogy kiitta kriglijéből Prága arany
      sörét,
Roque Dalton sebeit megtisztítván
kiráirta a maradék földet hajából
s megeresztett haláláról egy fekete humorú viccet.

Szomorúan nevettünk
s minthogy soha életében nem állta a
      szomorúságot
(az örömért harcolt, mikor megölték)
rákezdett arra a régi anekdotára a
      panamai énekesnőről,
akit a Szelek Rózsájának hívtak.
Megint mesélt a börtönben töltött időkről,
újabb földrengéssel forgatta fel A Kocsmát,
s végül, mint ez természetes, legutolsó szerelméről
      beszélt.
Kérdezgetett Arqueles Moralesről meg Víctor
      Casausról
s legtitkosabb szerelméről nyilvános szerelmei közt.

Nevettünk egy kubai énekesen, aki egy nő
      miatt
egy délután megígérte, hogy öngyilkos lesz,
nevettünk a költő barátokon, kik írtak,
      s írni fognak
verseket az ő emlékezetére
s végül ádázul kinevette ellenségeit
      Roque Dalton.

Mint mondta, honvágya van Havannába,
de egyelőre nem áll szándékában eljönni hozzánk
(ezt üzeni azoknak,
akik az én hazámban
még mindig várják).

Hajnal felé Roquénak mennie kellett,
elvtársai sürgős
pártgyűlésre várták,
úgyhogy még dél előtt El Salvador hegyei közt
volt jelenése.
Az ajtóban átölelt,
s a fülembe súgta:
ezúttal valóban megöltek.

Prága felett a nap felkelni készült.
Közép-Amerikában mélysötét volt az éjjel.

                      DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

LUIS ROGELIO NOGUERAS

Kismesteri művészet

Ezek a versek
kismesteri művészet szülöttei.
Nem láthatók bennük
a nagy történelmi
tömegmozgalmak;
kápolnájuk kicsiny
kupolájában
nem visszhangoznak
ágyúlövések,
ahogy
az eposz
székesegyházában.
Vonósnégyes mind,
nem szimfónia.
Ám ha a hős
diadallal megjön
a csatából,
pihenhet
e versek
eleven-nedves,
kicsiny
lombja alatt.

TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSA

KUBAI JORUBA MÍTOSZ

Oshun, a fekete Aphrodité

Oshun, a szerelem és a folyó istennője látta, hogy sok gyermekét elhurcolták Kubába, ahol magukra hagyva, tőle távol éltek. Elhatározta hát, hogy utánuk meg Kubába, hogy vigasztalást vigyen gyermekeinek s újra táncolhasson velük.

Oshun félt a hosszú úttól, s mielőtt útra kelt volna, fölkereste nővérét, Yemayát, a tenger úrnőjét, és így panaszkodott neki:

– Nővérem, Kubába kell mennem, hogy újra találkozhassak gyermekeimmel, de nagyon félek az úttól.

– Ne félj, testvérem – felelte Yemayá. – Majd én vigyázok rád. Leviszlek a tenger mélyére, és meglátod, minden baj nélkül átkelünk a nagy vízen.

– Bízom benned – mondta Oshun hiszen te már voltál Kubában, mert te elérsz a világ minden tengerpartjára, mondd csak, milyen ország ez a Kuba, s milyenek a kubaiak?

– Kuba sokban hasonlít Afrikához. Soha nincs hideg, sok a pálmafa, van kókuszpálma is, a folyók lágyak, az éjszakák hosszúak. De nem minden kubai néger, mint nálunk Afrikában, van köztük fehér és mulatt is.

Oshun szenvedélyesen így szólt nővéréhez:

– Szeretnék olyan lenni, mint ők! Az óceánod vizével lágyítsd meg és simítsd ki a hajamat, és világosítsd meg a bőrömet! így amikor Kubába érkezem, nem leszek se néger, se fehér, s mindenki szeretni fog engem: négerek, fehérek, mulattok, mind az én gyermekeim lesznek.

És a hatalmas Yemayá teljesítette testvére óhaját, és így született meg a kubaiak nagy patrónája a Cobrei Irgalmas Szűz… Oshun… Moforibale Erekusú, ijá mi! (Köszöntelek Kuba, anyám!)

DORNBACH MÁRIA FORDÍTÁSA