ABLAK

Gréda József Izraelben élő költő, lágerversei „Fogóddz a semmibe” címmel je­lentek meg magyarul, s Avigdor Hámméiri, Itámár Jáoz Készt és Gát Jákov héber fordításában

GRÉDA JÓZSEF

Főváros

Mikor a messze, szép teren
tankok vasteste nyargalt,
s a nép a napos, kék delen
sötéten és hamar halt,
hallottam ezt az éktelen,
tán föld alóli kardalt:

      „Az éj azért oly végtelen,
      mert meglopja a hajnalt;
      az élet azért képtelen,
      mert árulóival tart.”

Halál

A földet ásom és dobom,
a mozdulat bús és örök.
De most legalább megszokom
a hangot, ha a rög görög.

Bunzlau, 1944 júniusa

Madár

Szállna madár a fészkire,
bitang leszedte, nincs mire.
Kering, kóvályog, csupa ág,
de idegen ág a világ.

Bújna a vad az odúba,
latrok betömték, nincs hova.
Kúszik, oson, a más-odú
riasztó idegen szagú.

Keringj madár csak, vad, te bújj,
néktek meg nékem ez sem új,
bújjunk a szennyes ég alatt,
míg minden fészek elmarad.

Te meg vers, bánat bokra, nőj,
a seholsincs sírokra szőj
emlékezetből takarót,
talán felérez rád a holt.

Ki forrásom volt, kenyerem,
magam ellen is fegyverem;
nincs közelibb találkozónk,
bánatomban még egy velem.

MÚLTUNK

SOÓS MAGDA

Az én holocaust-múzeumom

1944-et a holocaust esztendejének nyilvánítot­ták. Persze erről sok minden eszembe jutott. Például az is, hogy nekem van egy kis saját holocaust-múzeumom. Ráadásul minden da­rabját magam „állítottam elő”. Nos, ez megle­hetősen fantasztikus. Pontosabban: hátbor­zongató és felemelő.

Mindig zavarba ejtőnek éreztem, hogy társa­dalmi katasztrófák, tömegeket vagy népcso­portokat ért csapások nyomán előhozakodjam vele: én is részese voltam, átéltem, sőt: csoda mód túléltem.

A nagy borzalom időszaka nem az én ügyem, egész Európa ügye volt, szerénytelen­ség két ujjamat feltartva jelentkezni: tanár úr kérem, készültem, tudom, ott voltam. De most úgy érzem, beszélnem kell arról a bizonyos saját, mini-Auschwitz-múzeumomról. Ponto­sabban a dolog ahhoz a lágerhez fűződik, ahová négy hónap után Auschwitzból egy fo­nodába vittek. Mengele főorvos úr személye­sen választott ki vagy húsz fiatal nőt, köztük engem is, akiket még alkalmasnak talált gyári munkára, csináljuk, amíg bírjuk, ha kidőlünk: irány vissza Auschwitzba az első transzporttal.

A fonodában napi tizennégy órát álltunk a kártológépek mellett, amelyeken szöges hen­gerkerekek forogtak veszettül, s nekünk a fé­sületlen gyapotkócot kellett fürgén a henger alá igazítanunk, hogy néhány perc múlva szé­les és sima sávokban bukkanjon elő.

Naponta éles sikolyok hasítottak bele a mo­noton gépkattogásba, ilyenkor tudtuk: valame­lyik rozoga társnőnk egy-két ujját tépte le me­gint a szögeshenger.

Hogyan lehetett elviselni napi tizennégy órát a harapós masinák mellett? Talpon maradva, étlen-szomjan? (Mert ételt – egy csajka marha­répalevest – csak este a barakkban kaptunk.)

Nos, én például úgy bírtam ki, hogy verse­ket mormoltam magamban, miközben őrülten féltem, hogy egy-két ujjamat bekapja a szögeshenger-fenevad. De azután megszoktuk egymást a kattogó bestiával és én naphosszat némán verseket mondogattam. Arany Jánost, Adyt, Heinét, Apollinaire-t, néha csak versfosz­lányokat, ami éppen eszembe jutott. És egyszercsak váratlanul, a saját telkemből előszivárgó sorokra kezdtem felfigyelni. A magam lelkéből és már ez is roppant meglepő volt, hogy ebben a testi sanyargatásra berendezett világban még van lelkem egyáltalán. Eleinte té­tován, azután mind bátrabban bújtak elő ben­sőmből a versek, mit tudom én milyenek vol­tak, jók rosszak, nekem jók, mert gyorsabban múltak az órák, míg az ott születő strófákat szorgalmasan memorizáltam, hogy majd a barakban leírjam. Éjjel a sötétben? Nos, egész éjjel égett a fagerendák közt pár villanykörte, minden gyanús mozgást leleplezőn. Ám én olyan kifinomult technikával körmöltem a szal­mazsákomon, hogy nincs az az éber Lagerführerin, aki észrevehette volna.

Hogy mire írtam és mivel? Megoldódott ez is, az is. A gyárudvaron barna csomagolópa­pír-fecniket szedtem föl. Egyszer, mert a sor­ból némileg kilógva lehajoltam, az egyik Aufseherin kecses kis korbácsával a lapockámra vágott. Ezután már ügyesebben csináltam, olyan óvatosan néztem körűl, mielőtt egy tenyérnyi papírrongyot felemeltem, mintha az életemet tenném kockára. De hát, csakugyan így volt, bár ép ésszel nehéz megérteni.

A ceruzát egy félkarú művezetőtől kaptam, aki nyilván hiányzó félkarjának köszönhette, hogy nem volt kint a fronton, vagy már nagyon is kint volt, s a fél karja ezért hiányzott. Ez a művezető egyszer a gépemen piszkált valamit, és én – nem tagadom – félelemtől reszketve egy ceruzát kértem tőle. Úgy tett, mintha nem hallaná, de leginkább az látszott rajta, hogy nem érti. Nem egy darab kenyeret? Ceruzát? Mi a csudának? Néhány nap múlva, amikor egy este felsorakoztunk a gyárudvaron, ahogy ma mondanák, „pléhpofával” elhaladt mellet­tem és a kezembe nyomott egy tintaceruzát. Döbbenetes humánumélmény volt a döbbene­tes horrorélmények között.

De ami az egészből a legfontosabb, hogy felfedeztem magamban: az embernek létezik belső mentőöve, Legalábbis kifejleszthető. Ne­kem a mindennapos versmondás volt a belső mentőövem, amelyben megkapaszkodtam. Persze, ha külső erőszak ér, agyonlőnek, gáz­kamrába visznek, akkor a belső mentőöv nem segít. De igenis, testközelben a halállal, még van egy lehetőség: az ember megkapaszkod­hat a belső mentőövében. Radnóti is ebben kapaszkodott meg, „araszolgatván a papí­ron…” És ez a mentőöv fenntartotta volna, ha Borból nem indul el olyan konokul hazafelé…

Negyvenöt nyarán a több tucat verssel tele­rótt cetliket, ezt a fura paksamétát, sikerült ha­zahoznom. A verseket 1946-ban Szabadulok címmel kiadták.

Most hogy eltűnődtem rajta: holocaust esz­tendő van… (sajnálkozásból? formaságból? il­lemből?) különös érzéssel lapoztam bele a vé­kony kötetbe. Sok-sok éve nem volt a kezem­ben.

Még különösebb érzéssel kotorásztam elő egy fiók mélyéből az eredeti kéziratokat. A bar­na papírfecniket az elmosódott betűkkel. Kettőt most újra közlök közülük.

S ahogy elnéztem az én magán Auschwitz-múzeumomat, arra gondoltam: soha, sehol a világon ne kényszerüljön rá senki, hogy az elembertelenedés vészhelyzetében holmi töré­keny belső mentőövbe kelljen kapaszkodnia.

Sehol egy rés

Sehol egy rés, egy ujjnyi lyuk,
ahol egy nyúl átbújni tud,
átbújni tud és futni tud.

Fal és kerítés mindenütt,
szuronyok hetyke fénye süt,
s ha csak moccansz, az éle üt.

Nincs kiút jobbra, balra se,
csak fölfele! Csak fölfele!
Tán nem mindig fel törtem-e?

S ha lelkemnek nincs nyugta már,
titkon örökké nyitva áll
a nagy szabadság, a halál!

Ha még a sok kíntól…

Görcstől ráng a szívem,
mint kukac a hullán
és belülről rágja
féleleven hullám.

Hasam akkora, mint
viselés tehénnek,
de nem csoda, mert hisz
takarmányon élek,

A nyakam igában,
fentről ostor nógat,
s megnyúlt az orrom, mint
bújában a lónak.

S ha még e sok kíntól
rímem is röfögne,
trágyát hagyhatnék csak
e földi rögökre.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

A veristák és a vérpad

A veristák forradalma viszonylag hamar elült. Ám, amíg tartott, igen zajos volt. Az irányzat legjelentősebb képviselői – Mascagni, Leonca­vallo, Giordano – a hatáskeltésnek a legtriviálisabb módjaitól sem riadtak vissza olykor. Amit produkáltak, az naturalizmus volt a javából. Naturalizmus a zenében.

Persze, azért korántsem úgy kell tekinte­nünk őket, mint manapság azokat a rock-ze­nekarokat, amelyek hangerővel igyekeznek pótolni az invenció hiányát. Nem, a veristák legjobbjai kivételes tehetségű alkotók voltak, akik, ha újabb forradalmat nem is robbantottak ki, de mindenképpen elősegítették, hogy az operamuzsika kicsit magához térjen a Wagner utáni hipnotikus áhítat ájulatából. Nem vélet­len, hogy Mascagni és Leoncavallo egy-egy operája – a Parasztbecsület és a Bajazzók – a földkerekség valamennyi dalszínházának ál­landó repertoárdarabja, telt házat szavatolva szerte a világon. Arról nem is szólva, hogy a bennük levő hálás szerepek miatt az énekesek is szorgalmazzák e két remekmű életben tartá­sát minden időkben.

Mert igenis remekművekről van szó. Nem­csak a harsány hatáskeltéshez, de az őszinte, póztalan líra zenei kifejezéséhez is értettek a verista mesterek. És közülük leginkább az, aki­ről viszonylag kevesebb szó esik a verizmus emlegetésekor: Umberto Giordano. A mester­séget talán ő tudta a legjobban. Kifejezésmód­ja sokkal árnyaltabb, mint Mascagnié vagy Leoncavalióé. Operái mégis csak a „második vo­nalat” jelentik az előbbiek már említett művei­hez képest, legalábbis a közönség megítélésé­ben. Talán, mert ízléstelennek érezte olykor a hatáskeltésnek azokat a módszereit, amelye­ket kollégái természetesnek tartottak.

Miért jutott eszembe éppen most Giordano? Azért, mert operát írt André Chénier-ről, a nagy francia költőről, akinek kerek kétszáz eszten­dővel ezelőtt vették a fejét.

André Chénier, a lírai klasszicizmus egyik legtehetségesebb képviselője tehát a tizen­nyolcadik század második felében élt. Manap­ság is vita tárgyát képezi, hogy reakciós vagy „szimpatizáns” volt-e inkább a nagy forrada­lom során? Ám az kétségtelen, hogy amikor a jakobinusok 1794 júliusában, harminckét esz­tendős korában, Robespierre bukása előtt egyetlen nappal nyaktilóval a fejét vették, egyáltalán nem az ellenséget tizedelték vele… Figurája Giordano operájában természetesen idealizáltan jelenik meg, egy nagy szerelmi tör­ténet sodrásában. A szájába adott áriák az operairodalom nagy tenorslágerei közé kerül­tek.

Verseit a legjobbak – többek között Babits, Illyés, Radnóti, Rónay György, Szabó Lőrinc és Vas István – fordították magyarra. Ezeket különféle antológiákban lehet olvasni. Én azonban most egy elfeledett Jékely-fordítással szeretném megajándékozni az Ezredvég olva­sóit.

Gyerekkoromból őrzök egy kalendáriumot: a Légrády testvérek 1940. évi naptárát, amely­ben meglepően sok vers olvasható: Berda Jó­zsef, Falu Tamás, Jankovich Ferenc, Kosztolá­nyi Dezső és Radnóti Miklós munkái – hogy csak a legjobbakat említsem. Ennek a kalen­dáriumnak a 68. oldalán található André Ché­nier Fiatalember című költeménye, az akkor huszonkét éves Jékely Zoltán magyarításában. Sehol máshol nem találkoztam ezzel a fordí­tássá! a későbbiek során. Zsolt a műfordítás­kötetébe se vette be, szóban sem említette, amikor olykor-olykor alkalmam nyílt beszélget­ni vele. Pedig talán ő birkózott meg a legjob­ban a népszerű verssel, amelyet egyébként Babits Mihály, Faludy György, Kolos Marcell és e sorok írója is lefordított, Egy ifjú panasza, A kisfiú, Idill, illetve Fiatal férfi mondja címmel.

Álljon hát itt André Chénier egyik közkedvelt versének legkevésbé ismert és – ismétlem – legsikerültebb fordítása. Emlékezzünk ezzel a kétszáz éve kivégzett költőre, aki akkor is a szabadság dalnoka volt, ha a szabadság nevében mondták ki rá a halálos ítéletet. Pedig – amint azt az alábbi bájos erotikájú vers is bizo­nyítja – igen-igen szerette az életet és a szerelem százezernyi titkát.

Description.

ANDRÉ CHÉNIER

Fiatalember

Ó szép volt és erős, én gyenge kisgyerek;
nívón mosolygott és ölébe ültetett.
Gyámoltalan kezem hol térdei között
babrált, máskor hajába, mellébe ütközött…

Néha az ő becéző, simogató keze
úgy tett, mintha ezért engem megfeddene.
S ha lovagjai látták, az a furcsa lány
akkor fogdosgatott csak engem igazán!

Hányszor érzett az arcom cuppanós nyomást!
(de kár, hogy még a gyermek nem érez semmi mást)
Csak néztek s így beszéltek a pásztoremberek:
Micsoda bő pazarlás! de boldog kisgyerek!”

JÉKELY ZOLTÁN FORDÍTÁSA

KÉPZŐMŰVÉSZET

(szepes)

Kísérő sorok Károlyi András grafikáihoz

Károlyi András 1938-ban született Budapesten. Az Ybl Miklós Építészeti Technikumban érett­ségizett, majd az Iparművészeti Főiskola textil- és gobelinszövő szakán folytatott tanulmá­nyok után a Képzőművészeti Főiskolán grafi­kusművészi és rajztanári diplomát szerzett. Alakrajztanárként dolgozik, főiskolások nem­zedékeit bocsátotta útjukra tisztességes mes­terségbeli tudással, a szakma szeretetével, az embert központjába állító művészet hitvallásá­val. Több egyéni és közös kiállítása volt itthon és külföldön egyaránt; a legutóbb a Gellért Szállóban díszítették festményei azt a repre­zentatív termet, ahol a Musica Omnium-díjat osztották ki ünnepélyes keretek között. Képei Köln és Nürnberg galériáiban is sikert arattak, közülük némelyek otthonra is találtak.

Működésének speciális területe az elhanya­golt magyar egyházi festészet: számos temp­lomunk számára alkotott freskókat, olajképe­ket, szekkókat (száraz alapra festett falfest­mény). Egyházművészeti alkotásai közül ki­emelkedik a pásztói római katolikus templom oldalkápolnájában Szent Maximillian Maria Kőibe atyának auschwitzi önfeláldozásáról, mártírhaláláról festett triptichonja.

Károlyi András humanista festő, a humanis­ta jelző minden értelmében. Ismeri és elsajátí­totta a nagy humanista reneszánsz alkotók életszemléletét, művészetük lényegét: a vallás­ból nem a hivatalos egyházak, a rítusok, a litur­giák, hanem a belső hit, az ember mindenekfelett valóságának hirdetése foglalkoztatja. A krisztusi emberszeretet vallja, de vallja a világi humanizmus emberszeretetét is. Emberköz­pontúsága adja képei világát: mindig embere­ket rajzol, fest, emberek egymáshoz való viszo­nyát keresi, összetartozásukat ábrázolja – összekulcsolódó alakjukban, egymásba fonó­dó karjaikban, összesimuló, közös kontúrjaik­ban. Nem elsősorban férfi és nő kapcsolata, a szerelem foglalkoztatja, bár vannak szerelmes együttlétet megragadó képei is, hanem min­denféle emberi viszonylat: anya és gyermek kapcsolata – ez gyakran jelenik meg olyan for­mákban, amelyek szándékosan visszautalnak a Pietá-motívumra: az anya magához öleli, óvó mozdulattal szinte betakarja halott fiát. Gyakran több ember mozdul egymás felé képein: ilyen­kor a kép belseje felé fordulva, a külvilágtól el­távolodva találják meg egymásban a külső ve­szélyektől védő menedéket. Mert Károlyi And­rás számára a külvilág rémlátomásokkal ter­hes: vészjeleket lát mindenütt, amelyek magá­nyossá teszik az embert, vagy még véglete­sebben: el is pusztítják. Erre utalnak égbenyúló toronyépületeinek monstrumai, amelyekből ki­menekült vagy már ki is pusztult minden élet, mintha egy végpusztulással fenyegető világhá­ború neutronbombái vitték volna végbe rémületes pusztításukat – az élettelen világ megma­rad, csak az élőlények semmisülnek meg, s hagyják lakatlanul az épületeket. Emberalakjai – más képeken – félkörívek, boltívek alatt gör­nyednek, mintegy kalitkába vagy börtönbe zár­va, megint más képeken a várost jelképezni hi­vatott házak előtt egymástól elkülönített, elfor­dult, más-más mozdulattal a képből kilépő ala­kok mutatják világunk riasztó elidegenedését.

Nem boldog világ Károlyi Andrásé, nem szemet gyönyörködtetőek a képei. Karcos vo­násai borzolják az idegeket, elijesztenek, fel­ráznak, megdöbbentenek. De nem a puszta megdöbbentés céljával, hanem a kiszolgálta­tottnak, magányosnak látott ember megszere­léséért, az érte mozdulásért, egymás megtalá­lásáért. Világképe komor; de nem kiúttalan. A kiutat az emberiség megbékélésében, az örök békében látja. S mert tudja, hogy ez csak egy távoli jövőben sejthető, vidámságra sok oka nincsen.

(szepes)

ZENEMŰVÉSZET

ITTZÉS MIHÁLY

Kis lírai rapszódia a belső hallásról s a belső hangokról

Hogyan is működhet a belső hallás? Ülök a dol­gozószobámban és kottát olvasok, csak úgy hangszer, éneklés nélkül, de képtelen vagyok életre kelteni belső hallásomban a kottát…

Hogyan is működhet a belső hallás?… Ülök a folyóparton a fák alatt. Hallgatnám a termé­szet hangjait, neszeit. Szinte lehetetlen. Próbá­lok befelé figyelni, felidézni magamban egy népdalt, egy kórusmű harmóniáit, de valahogy nem sikerül…

Mi történt velem? Megsüketítem? Ó, nem, egyáltalán nem, hisz hallom ha szólnak hoz­zám, értem a szavakat…

Ó, igen, megvan, mi is ez a zavar: túlságo­san körül vagyok véve hangokkal, zajokkal. Hallom az utcáról a gépkocsikat, hallom az ut­cáról felhangzó durva kiáltásokat, és hallom, igen, hallom a követelőző, erőszakos zenét… Zenét? Jobb volna tán azt mondanom: a han­gokat: vagy nevezzem nevén? Az utcán, a boltban, a lakótelepi házban, szóval minden­hol a zenei környezetszennyezést…

Egy divatos pop-együttes dobja dübörög át a betonfalakon, a magasabb, a dallamhordozó hangokat elnyelik a falak. A szomszéd rádiója, magnója, videója rám erőszakolja, amit egyál­talán nem akarok hallani s hallgatni… Valóban, csak ez a szó illik e mindent tapintatlan erősza­kossággal elöntő hangáradatra: hangzó mondjuk tudálékosan: akusztikai környezet- szennyezés. Hol van az már, amikor a mesterlegény fütyörészve, a cselédlány, a háziasszony énekelgetve végezte munkáját… Igen, az valahogy emberszabásúbb volt. Most min­dent a gépek állítanak elő, mindig ugyanúgy. Nem szeretünk magunk lenni? Nem szeretünk csendben lenni, befelé figyelni? Igen, igaz, túl sok a zaj, túlságosan sok a „zene” körülöttünk. Képtelenek vagyunk a belső hangokra figyelni.

igaz lehet, amit valaki így mondott: a zene a csenddel kezdődik (és végződik). Könyörögünk egy kis külső csendért, mert szeretnénk egy kicsit hallani s hallgatni a belső hangokat! Szükségünk van erre a békés csendre, ha hallani és érteni akarjuk azt a művészetet, mely megérdemli igazán a ZENE nevet. Szüksé­günk van egy kis csendre kívül, ha azt akarjuk, hogy bensőnkben megszólaljon egy picike kis énekelhető dallam vagy egy zenekar teljessé­ge. Fantasztikus élmény lehet, ha ez megada­tik valakinek…

De kérdés, hogy képesek vagyunk-e ennél egyszerűbb” dologra: meghallani s megérteni a lélek hangját s üzenetét, az életét, és végül, de nem utolsósorban a szeretetét, mely nélkül magunkat is alig, másokat pedig végképp nem érthetünk meg…

Olvassuk, hallgassuk csak, amit a költő, Ba­bits Mihály írt, s amit a zeneszerző, Bárdos Lajos fogalmazott zenébe, talán nekünk is mon­danak valamit. A címe csak ennyi: A dal titka.

Megmondom én titkát, kedvesem, a dalnak:
önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek.

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

Értékes és értéktelen

avagy: „Mit ér az ember, ha magyar?”

„Én őt dicsérem csak, az élet anyját;
Kitől jövendő győzelmünk ered;
A munkát dalolom, ki a szabadság
Útjára visz gyász és romok felett.”

                                JUHÁSZ GYULA

Az ember, az univerzális képességű, világot bí­ró lény, az öndeterminált lény – önmaga alko­tója. Történelmileg is a munka révén lett azzá, aktuálisan is a munka által teremti újjá naponta és determinálja önmagát – rányomva saját kézjegyét a világra – egyre bővülő körben von­va be a külső világot hatáskörébe, építve alko­tóelem gyanánt „szervetlen testébe” a külsőt, juttatja jelentőségükhöz méltó szerephez az addig feltáratlan, Ismeretlen belső erőket. Ön­maga állandó „meghaladása” – lételeme. A tét­lenségre kárhoztatott ember: sokszoros halál­ra ítélt lény, élete – halálnak halála. Mostaná­ban, mifelénk – része vagyon benne.

„Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” (Szophoklész). A csodák csodája, a csodálatos csodálato­sabb tulajdonsága, adottsága, „attribútuma” – értékteremtő képessége. Amihez hozzáér, ér­tékké, értékessé válik. De lm, az átok! Ha tét­lenségre kényszerül, ha nem érinti az érinthetőt, – maga kezd sorvadni. Teremtett értékei­nek vára omladozni kezd, építménye össze- roskad, mert a meg nem újított érték, a hasz­nálatba nem vett, a nem értékesített – pusztul és pusztít. Leküzdhetetlen természeti törvény: a fény, a foton, csak fénysebességgel száguldva létezhet. Azon alul – elpusztul. Kényszerítsd „pihenésre” a fotont: a világ elsötétül, megfagy. Az emberi világ a fagyponthoz köze­ledik, s látszólag nincs erő, mely feltartóztat­hatná.

Ám értelmezzük a bővített újratermelés fo­galmát. Szikkadt burzsoá koponyák szerint a bővítés: növekedés. Ugyanezt vallották mind­végig a „szocialista” közgazdászok is, a „nö­vekedés” bűvöletében minden egyebet elha­nyagolva. A burzsoá együgyűségét legalább indokolta a növekvő profit reménye és óhaja, de mi indokolta emitt a hasonló és indokolat­lanságában bűnös együgyűséget? Hiszen itt: „Profitról pedig szó se essék! Nálunk legfőbb érték az emberi” fogalmazású „eszme” uralko­dott. Legalább a fizikát tanultuk volna meg, ha társadalomismeretben a marxizmus rendelke­zésre álló kincsestára ellenére alulképzettek maradtunk is! Ott már tudják ugyanis, hogy az egyenletes körforgás is gyorsulás. A sebesség vektormennyiség, s ha változik az iránya (és ha csak az változik is), változik a sebesség, azaz gyorsul (gyorsulás = sebességváltozás). Az a termelés, amely céljában más jellegű (itt: nem profitcélú), e puszta tény által – minden „növekedés” nélkül is – eleve „bővült”, moz­gásiránya változván, felgyorsult, éspedig em­beri módra. Épp ezt nem tudják megbocsátani a szocializmusnak ellenlábasai és azok acsar­kodó ebecskéi, hiszen minden keserv és a be­következett látványos bukás ellenére tény ma­rad a kevésből is sokat juttatás ténye, az ele­settek tömegének anyagi és kulturális felemel­kedése, a szocialista országok gazdasági fel­virágzása, politikai és katonai erejének, diplo­máciai tekintélyének megnövekedése, kulturá­lis emelkedése az örökölt elmaradottság elle­nére, amikor is elvégezvén a korábban el nem végzett történelmi feladatot, az eredeti tőkelfelhalmozást (ill. az annak megfelelő leckét), ezt a kapitalizmustól eltérően nem iszonyatos ér­tékpusztítással, népek és kultúrák gyökeres ki­irtásával, hanem, legalább a jelzett jellegválto­zásból következően eleve értékteremtéssel te­tézve végezte el! Ezt – hogy csak egyetlen egy lassan homályba vesző emléknek tűnő tényre hivatkozzunk – a magyar mezőgazdaság szo­cialista átszervezése során tényszerűen elis­merte az egész világ (ellenségeinek kétségkí­vül hitetlen fejcsóválás mellett), s az elismerést Fehér Lajos halálakor a barátok tiszteletteljes főhajtással, az ellenfelek korrekt nyilatkozatban s kommunistának ritkán kijáró elemző értéke­lésekkel az egész világsajtóban ki is fejezték. Felelőtlen kaland lett volna hát a szocialista forradalom?

A szavalásoktól, az elkoptatott jelszavaktól függetlenül a szocializmus objektíve, történel­mi rendeltetése folytán eleve emberért való volt és lesz, hiszen a kapitalizmus kíméletlen értékpusztításai elleni lázadás, tagadás egyet­len lehetséges módja volt és marad, azok lá­zadván elsősorban s természetesen, akik köz­vetlenül és leginkább szenvedtek és szenved­nek e kíméletlen profitzabálástól és következ­ményeitől. S ha most újra sokan és egyre töb­ben – immár nemcsak proletárok – szenved­nek, ez a lehetséges „lázadók” és szövetsége­seik körét csak bővíti, rendezi újraszervezi. In­nen az újraéledő páni félelem a kommunizmus ..kísértetétől” (szemérmesen „visszarendező­désnek” iszonyodják).

Saját bűneinket számbaveendő, az elsza­lasztott történelmi lehetőségek bűne nyomja lelkünket elsősorban, s ezek száma igen nagy. Én ezeket nem bocsátom meg magamnak és magunknak, s hiszem, hogy az utánunk jövők sem! Ne is legyen bocsánat, csak rengeteg tanulság legyen; értékes, értékelhető és érté­kesülő tanulságok. (A szocializmus ellenségei­ről ne essék szó, ők kívülállók, történelmi out­siderek; a fenti kíméletlenség nem rájuk, ha­nem az emberekre vonatkozik.) Mert lám: töb­bek közt az értékelmélet (axiológia) az utóbbi időkig „burzsoá áltudománynak” minősült szo­cialista berkekben, s aki mégis forszírozta, ele­ve gyanússá tette magát. Nemcsak a várható haszon miatt lett volna pedig fontos (hiszen az értékszemlélet, értékgazdálkodás, értéknyil­vántartás, értékgyarapítás stb. az egyik legfon­tosabb emberi tevékenység, minden emberi­nek nevezhető cselekvés nélkülözhetetlen mozzanata), hanem az eleve adott lehetősé­gek folytán a legkézenfekvőbb is: csak a mar­xizmusnak volt és van mindmáig tudományos értékelmélete a legfontosabb területen, nevez­tem az alapoknál: a gazdasági értékelmélet és értéktöbbletelmélet. Hogy elavult volna? „Hiszi a piszi” – írta kiváló költőnk, Vas István. Higgyék, akik hinni szeretnék!

Sajnos, nincs marxista axiológia mindmáig, s hogy mikor lesz, ki tudná megmondani. Már ti. összefüggő, rendszerként működő, mód­szeresen kutatott, megoldott, igazolt elmélet­ként. Mert az elemei, sőt: szép részeredményei léteznek. Lukács Györgynek igaza volt, mikor e hiányokat fájlalta, s abban is, hogy szerinte nem lehet a gazdaság területéről a marxi érték- elméletet egyszerűen, minden transzformáció nélkül más területekre áttenni. Ám gondoljuk tovább: bizonyos, hogy e marxi értékelmélet nélkül nem születhet meg soha a marxista axi­ológia. Márpedig Marx szerint az egyetlen ér­tékteremtő erő: a munka. Ésszerű nemcsak a gazdaságban, hanem az emberi tevékenység minden területén ott keresni az értéket, ahol munkát, célszerű emberi erőkifejtést találunk. Másfelől célszerű azt és annyiban értéknek te­kinteni ezzel együtt, ami és amennyire a továb­bi tevékenységben hasznosul ténylegesen vagy lehetősége szerint. Ez az egyetlen hatá­sos védekezés egyúttal túl a tényleges tartalmi igazságon – a polgári és nem-polgári axiológusok ama gátlástalanságával szemben, hogy mindent, ami az embernek valamiért szubjektíve fontos, eleve az értékekhez sorolják, telje­sen szubjektivizálva az értéket, tagadva annak objektív vonatkozását.

„Egy gép, amely nem teljesít szolgálatot a munkafolyamatban, haszontalan. Azonkívül ál­dozatul esik a természeti anyagcsere romboló hatalmának. A vas megrozsdásodik, a fa elkor­had. A fonal, melyet nem szőnek vagy nem kötnek meg, veszendőbe ment gyapot. Az ele­ven munkának kell ezeket a dolgokat megra­gadnia, halottaikból feltámasztania, csak lehet­séges használati értékekből tényleges és tény­kedő (wirkliche und wirkende) használati érték­ké változtatnia. Amikor ezeket a dolgokat a munka tüze nyaldossa, amikor a munka teste­ként elsajátítják őket, amikor lelket öntenek be­léjük, hogy a folyamatban betöltsék fogalmuk­nak és rendeltetésüknek megfelelő funkcióikat, szintén elfogyasztják ugyan őket, de célszerű­en, mint olyan új használati értékekek, új ter­mékek alkotóelemeit, amelyek alkalmasak ar­ra, hogy létfenntartási eszközökként az egyéni fogyasztásba vagy termelési eszközökként új munkafolyamatba kerüljenek.” (A tőke I. köt.)

Mennyire egybecseng ez Szakonyi Károly szép szavaival, mikor egy ácsról írta, valahogy így: – Ismertem én egy ácsot. Voit annak egy szekercéje. Micsoda dolgokat műveltek ők együtt, az emberek gyönyörűségére! De ama szekerce és ama ács nagyon értették egy­mást. Mert ama szekercének lelke volt, más szóval tökélye. – Ács és szekerce együtt, lám! Meg a fa, amit „ketten együtt” megdolgoztak, lelket lehelvén a holt anyagba. Mert a munka, a célszerű emberi tevékenység mindenkori há­rom döntő tényezője, nélkülözhetetlen és meg­határozó eleme épp ez a három: a hatékony­ság „elvét” megtestesítő szubjektum, a szen­vedés „elvét” megtestesítő és azt élvezetté transzformáló objektum (szekerce vagy töltő­toll, intézmény vagy verseskötet, a kimondott szó vagy „szép szokás” stb.), s harmadikként a munka, cselekvés tárgya.

Ezekhez képest minden egyéb a feltétel szintjén szerepel. Hogy melyik a legfonto­sabb? A maga nemében és funkciójában mindegyik. De hát ezek mindegyike külön-külön is, együtt is mindig történelmi-társadalmi meghatározottságú, változván bármelyikük, változik a munka, változik tartalma és eredmé­nye, az érték. Épp a munka természetéből kö­vetkezik, hogy nincs változatlan érték, mi több, nincs „örök érték”, noha az érték mindig a tar­tós, a túlmutató elem adott dologban, a „meg­dermedt” szellem, s e dermedtségében to­vábbtartó, később is hasznosuló mozzanat. „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / né­zem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szem- lélget velem. I … Verset írunk – ők fogják ce­ruzámat / s én érzem őket és emlékezem.” (József Attila: A Dunánál). Az emlékezés a kul­túra, a szubjektivált kultúra (tudás, műveltség révén működik, lévén a kultúra a magunk és őseink által felhalmozott szép és hasznos tar­talék, a megszenvedett szép és később hasz­nosuló „felesleg”, a megdermedt, objektivált, egyúttal szubjektív hasznosulásra mindenkor kész értékvilág.

Vissza a kezdetekhez. Az érték teremtője az eleven munka, mércéje a társadalmilag szük­séges munka, melyet célszerű az idő függvé­nyében tükrözni. Az eleven munka „lehel lel­ket” a holt tárgyakba, az teszi elevenebbé, „lel­kessé” a kevésbé elevent, teszi tehát értékes­sé. Ez a humanizációs folyamat lényege. Ám egy idő óta munka és tőke elválaszthatatlan­nak látszik. Ellentétesek ugyan, de elválasztha­tatlanok. De vajon együttlétezésük örök-e, vagy csak időleges, csupán múló történelmi korszakra korlátozódik? A tőkés szerint termé­szetesen örök, mi több, maga az emberi. Lát­tuk, hogy mi a szerepe a munkának az érték termelésében, értékesítésében. Ez volt akkor is, a kezdetek óta, amikor még nem létezett tőke. De mi a tőke szerepe? A munka három eleme között – (szubjektum, objektum, munka tárgya) – nem szerepel. Akkor talán a föltételek közt keressük, netán épp mint hatékonysági tényezőt?

Történelmileg valóban volt ilyen szerepe. Ahogy Marx írja: „Csak a burzsoázia mutatta meg, milyen hatalmas erők szunnyadnak az emberi társadalom méhében. Különb csodá­kat alkotott, mint az ókor hét csodája közül bármelyik…” (A Kommunisták Kiáltványa). De ami volt, elmúlt. Ha feltételként szerepet ját­szott is valaha, ma már egyértelműen érték­pusztító, gátlástalan értéktipró, ami két jellem­zőjéből egyre szükségszerűbben következik, tehát kiiktatásának, elpusztításának feltétlen szükségszerűsége is. Az egyik jellemző moz­zanat: a tőke általános elértéktelenedési ten­denciája, amit Marx már a múlt században fel­fedezett, s ami azóta csak fokozódott a dolgok könyörtelen logikája szerint. Ennek egyik bi­zonysága: minthogy a bármikor használati ér­tékben az érték a bennefoglalt társadalmilag (történelmileg meghatározott) szükséges mun­ka mennyisége, és ez a technika előrehaladá­sával viszonylag és abszolút mértékben is egyre kisebb (mindez a legbonyolultabb árufé­leségek, mint televízió, gépkocsi stb. egyre csökkenő árában is kifejeződik néha), viszony­lag egyre nagyobb tömegű tőkét kell megmoz­gatni ugyanazon profitért (ami a tőkés kizáró­lagos figyelmére méltó), azonos tőkének egyre kisebb a „hozama”, egyre kevesebbet „ér” eb­ben az értelemben is. Hogy egyébként kívülál­ló az értékteremtésben, azt láttuk. Az értékte­remtés ellenlábasának, a munkának a privilégi­uma. A másik jellemző mozzanat: a tőke egyre távolabb kerül a termeléstől, a piac egyre in­kább pénzpiac, a nyereség, profit egyre in­kább tőzsdeügylet, s nem termelésszervezés folyománya (mint egykorvolt). Ebben a formá­jában azonban egyre inkább mindent felzabál „a tátott tőke sárga szája”, s mint egykor a „kis gömböc” a mesében, leányt és anyját, apját ás az aratókat, mindent, amit előtalál, bekebelez. Igaz, hogy előbb-utóbb kipukkad, de ellentét­ben a kis gömböccel, mely nem pusztította el, csak bekebelezte a talált értékeket, a tőke el­pusztítja, s bizonyos mértéken túl már nem biztos, hogy – ellentétben a kis gömböccel – simán, élve megússzuk a vele való találkozást. Vagyis a tőke érték körüli nyüzsgése eleve életveszélyes már a termelés síkján is, méginkább az (és kíméletlenül meg is nyilatkozik Ilyennek) a termelésen kívül. A tőke azért eleve Kultúraellenes, értelmiségellenes. Tapasztalat­ból tudjuk, elméletileg megértjük, ám gyakorla­tilag egyelőre bénák s tehetetlenek vagyunk vele szemben. De hát egyszer véget kell vetni az ügynek, az élősditől meg kell szabadul­nunk.

A kis herceg Saint-Exupery regényében bo­lyongásai közben saját külön kis bolygójáról a Föld nevű bolygóra jövet útközben sok érde­kes figurával találkozott, többek közt az egyik bolygón egy „businessman'', egy tőkés akadt az útjába. Kérdésére, hogy mit csinál, csak azt tudta mondani, hogy „birtokol”, történetesen a csillagokat birtokolja, „amit más megtalál”. Mi­után a kis herceg sehogyan sem tudott belőle elfogadhatóan értelmes válaszokat kicsikarni, így összegezte tapasztalatát, s ezt a „businessman”, a tőkés szemébe vágta: „Van nekem is egy virágom, amit minden nap megön­tözök. Van három vulkánom, amit hetente ki- söprök… Ez jó, hasznos a vulkánoknak, hasz­nos a virágnak. De belőled a csillagoknak semmi haszna”. A tőkés, aki „birtokolta” a csillagokat, elképedt ennek hallatán. Nem értette. El se tudta képzelni. Egy tőkés el se tudja kép­zelni, hogy ő haszontalan, felesleges. Főként azért az, mert értékellenes, mert embertelen eme értékellenességében nyíltan és leplezetle­nül káros, egyre inkább a megtestesült bor­zalom.

Tekintsük tehát a tőkét, azaz az értékterem­tő munka ellentétét ellenfelünknek? Esetleg személyes megjelenítőjét, a tőkést? Netán a tőkés kiszolgálóit? Érthetőbben: a vérszívó szúnyogokat csapkodjuk egyenként, vagy a mocsarat csapoljuk le? Melyik gazdaságo­sabb? Aligha vitás. Ám többről van szó. Aki a szúnyogot ellenfelének tekinti, bármily rusnya vérszopó is az, önmagát degradálja, hiszen harcba szállva vele a harcos rangjára emeli magaválasztotta ellenfelét. Hát még ha stílusát, Küzdési modorát is átveszi! Az ellenfél színvonaltalansága őt magát is degradálja. Igaza volt Oscar Wilde-nak: „Az ember manapság nem ehet elég körültekintő ellenségei megválasztá­sában”. Amihez a szubjektum az ő másik fel­ével, korrelativ saját másával társulva hozzáér, amit kiválaszt, amit figyelmére méltat annyira, hogy cselekszik általa, az értékessé válik, érté­kesül, bármilyen gömböc, azaz hólyag, akár­milyen értéküres volt addig, mint a tőke, a tő­kés. Hibás választással könnyen fejünkre idéz­zük Midász király átkát: arannyá válik, amihez hozzáérünk, akkor is ha nem akarjuk. Bele­pusztulhatunk.

Cselekedjünk ember módra. Emberek va­gyunk. A világban van dolgunk. Szétnézve a világban, látjuk és tapasztaljuk – ellentétben a jóistennel, aki „látá, hogy jó” –, hogy ez a világ nem jó, át kell tehát alakítani nekünkvalóvá. Eközben el kell hárítani bizonyos akadályokat is (árvizet, tőkést, sáskajárást)? Bizony, de nem ez a cél, ez mindössze a feltételek rende­zése a dolog természete szerint. A cél: az ér­tékek felderítése a valóság, emberi tevékeny­ség különböző területein (gazdaság, társadal­mi szféra, kultúra – ezen belül erkölcs, tudo­mány, művészet stb. – területe), a különböző tevékenységformákban, leltárba venni azokat hatásos nyilvántartási formákban – embercélú termelés, statisztika, jó vers, elmélet stb. –, ér­tékszemlélet formálni, követelni, érvényesíteni, értékgazdálkodásra rátérni és arra késztetni (ilyesmit művelnek a „zöldek”, az értékmentő, hagyományőrző értelmiségi és más mozgal­mak stb.) másokat, korlátozván az értékpusztí­tókat és szervezve az értékérzékeny erőket, az értékgyarapítást tekintve csak emberinek, s el­ítélve az ellenkezőjét. Értékes voltunkban va­gyunk emberek. Nemcsak a „várható haszon”, azaz a jövő miatt kell az értékvilágot figyel­münk középpontjába állítani, hanem azért is, mert – az érték természetéből következően – a magunk és elődeink erőfeszítései és gyönyörű képességei testesülnek meg benne. Nem mondhatunk le róla, már „túl sokba’ van ne­künk”.

Amint láttuk, a tőkés nem érti (fura lenne, ha értené), hogy a csillagoknak – mint a kis her­ceg mondá – semmi hasznuk belőle (aki pusz­tán a tulajdonosuk). Mihaszna, felesleges. A csillagok egész jól megvannak nélküle.

Csak a csillagok?

BALOGH ÁKOS

Az Ember élete…? Szabad szolgaság

Urai kezében a szolga csak eszköz. Viszonyuk par excellence aszimmetrikus, aminek az alap­ja a köztük mindig fennálló egyoldalú függő­ség. Ura beleszólhat szolgája helyzetébe és kényére rendelkezhet felette, ahogyan ezt jogai (általában) lehetővé teszik. A szolgai jogok vi­szont erre nem sok lehetőséget adnak. Általá­ban véve eszköz és használója szükségkép­pen feltételezik egymást, mégis viszonyukban az alany (az „úr”) használati joga (azaz sza­badsága a használatra) jelenti egyben eszkö­zének teljesítési kötelezettségét. Röviden: a szabadság szolgaságot szül, ha a jogalanyok viszonya nem szimmetrikus.

Mindezekből következik, hogy a társadalom hatalmának szabadságfoka annyiszorosan nő tagjai felett, ahányféleképpen „fogást talál” raj­tuk, míg azok egyéni szabadsága persze en­nek arányában csökken. így működik a társa­dalom mint egy, az embernél is magasabb szervezettségű élő organizmus. Működésének egyik lényegi eleme, ahogyan az amőba állá­baihoz hasonlóan átfolyik saját alkotóelemei­be, az emberekbe, miközben önmagát azok változatos, sokszínű egyéniségének irányai­ban teljesíti ki. Az előbbi úr kifejezés csak azt a külső tényezőt jelenti, amely szükségleteinek kielégítéséhez tárgyiasítja azaz szolgájává te­szi az egyént. Néha az így előálló érdekeltségi viszonyok kölcsönösek, hogyha az egyén sza­bad akaratából veti alá magát feljebbvalójának Jelen esetben viszont a szolgalétnek nem ezt a formáját tartom szem előtt, inkább a felülről kikényszerített (rab) szolgaság értelmében használom itt a fogalmat.

A továbbiakban a XX. századi ember mo­dern szolgaságának többnyire nem-tudatosuló elemei lesznek a középpontban. E minket ész­revétlenül, öntudatlanul is gúzsba kötő erők­nek közös eredője pedig nem más, mint SA­JÁT GAZDASÁGI ALÁVETETTSÉGÜNK.

A szolgasors az emberben a korlátozottság, kiszolgáltatottság érzését kelti, s ez ellen ön­kéntelenül is a megszabadulás eseményét mint egyetlen elfogadható lehetőséget állítja tudatának fókuszába. Most eltekintünk azoktól az esetektől, melyekben a szolgaság taszított egyén „szolgalelkűsége” végül is feloldja az emberi természetben mindig ott rejtőző sza­badságvágyat, és ezzel feladja ellenállását helyzetével szemben. Annál is inkább elhagy­hatjuk e szolgalelkű eseteket, mivel a ma em­berére ennek éppen ellenkezője, a szabadelvűség a jellemző.

Kollektív tudatunkban Amerika állandó jel­zőjévé a „szabadság földje” (Land of the Free) vált. E toposz pszichózisában máig születnek ott a magukat egyszerűen csak „szabad ame­rikainak” kikiáltó és erre fölöttébb büszke, hű­séges honpolgárok. Ők és mások, akik az amerikai szabad életforma hirdetői, a szolga- lelkűség gyanúját is elkerülni vélik, mégis éle­tükkel folyamatosan egy náluk sokkal maga­sabb érdek szolgálatában állnak. (Ami talán önmagában nem lenne baj, ha mindez egyben nem vonná maga után emberi mivoltuk testi-lelki elkorcsosulását). Az egyetlen, amely még­is megkülönbözteti az ő szolgaságukat a „szolgalelküekétől“ vagy a rabszolgákétól: LÉTHELYZETÜK EGYÉNI TUDATOSULÁSA. Hiszen ha nem szerzünk tudomást valamilyen minket fenyegető veszélyről vagy jogtalanság­ról, nem is fogunk ellene aktívan fellépni. Lát­szólag minden rendben van, élünk hétköznap­jaink megszokott „rózsaszín” ködében, miköz­ben fokozatosan veszítjük el öröknek hitt em­beri értékeinket.

Ezért a szolgaság tudata nálam legalább egy, az egyénben állandóan meglevő belső rezisztenciát, függetlenedési vágyat takar, amely végső soron megakadályozza az alany- teljes azonosulását környezetével. A szabadu­lás alternatívája viszont csak akkor reális, ha tudjuk, hogy mitől és merre. Az évezredes gazdasági-társadalmi fejlődés mára olyan sta­tus quót látszik létrehozni, amely oly mérték­ben uralja az emberek fizikai életterét és szel­lemi (ön)tudatát, hogy rablét és szabadiét ha­tárai lassan összemosódnak szemeink előtt. Legalábbis rövidesen nem lesz lényeges kü­lönbség az itt és ott, a kint és bent vagy az akkor és most között. A társadalom „szabad” tagjairól születtek az olyan jelzők, mint: az „al­kohol rabja”, a „kábítószer rabja”, a „munka megszállottja” vagy az „éjszakai élet”, a „sze­xualitás”, a „tulajdon ösztönéletének foglya”. Valaki „nem tud szabadulni a pénz, az arany, a birtoklási vágy fogságából”, miközben más­hol családokat „láncol magához a televízió képernyője” stb… Ezek a példák a kinti bentiét példái voltak. Ugyanakkor például a fejlett jóléti államok börtöntudósításai sokszor egy, az em­berhez sokkal méltóbb létről szólnak, mint akár a hazai lakossági riportok szégyenteljes helyzetképei. Sokan inkább a böntöncella „ké­nyelmét”, a bűnözés „biztos” megélhetését vá­lasztják a munkanélküliség gúzsba kötő tétlen­sége helyett. A magyar honvédségnél nem rit­ka, hogy az agyonkínzott megalázott kiskatonák csak a fogdába vagy az öngyilkosságba menekülve tudják visszanyerni?) testi-szellemi szabadságukat, vagy egyszerűen megszök­nek a laktanyából, miközben tudják, hogy ezért hadbíróság elé fognak kerülni. A mi szé­gyenünk is, hogy olyan Intézményeket tartunk fönn, melyek fiatal emberpalántákból idegron­csokat képez. Ahol sokan kétségbeesésükben végül eljutnak arra a szintre, hogy úgy érzik, a Katonai börtön, sőt akár a halál is emberhez méltóbb az értelmetlenül megnyomorító kato­nai szolgálatnál. Ilyenkor nyernek igazán hús- oa maró értelmet Engels agyonismételt szavai: „A szabadság a felismert szükségszerűség”.

A továbbiakban az alárendelt léthelyzet sze­mélyes tudati megélésére és nem-megélésére Koncentrálva, tudat és valóság viszonyát sze­detném jellemezni korunk kvázi-szabad (jellem­zően nyugati) társadalmaiban.

Tudat és valóság, azaz szubjektív és objek­tív lét között mára áthatolhatatlan szakadék tá­tong. Elkülönülésük folyamata, kezdve a görö­göktől, az ember szellemi fejlődésének (nyu­gati utas) formája, aholis az ÖNTUDAT a MEG­ISMERÉS önmagáért való céljával ösztönösen a TUDÁS megszerzésére tör. Az azóta elért eredmény azonban összefoglalható ennyiben: minél többet ismerünk meg a világ dolgaiból, annál jobban látjuk, mennyire keveset tudunk magáról a világról. Vagyis az információ gyarapodásával a valóság gyorsabban terjeszkedik, mint az emberiség összegyűjtögetett (kollektív) tudása. Az egyén szemszögéből pedig, az előbbiek értelmében, bár az ismeretek tor­tájából relatíve egyre több jut neki fejenként, a problémák fokozódó komplexitása miatt azonban a világ számára csak szegmenseiben tár­gyalható, ami annyit tesz, hogy agyunknak csökkentett szabadságfokkal kell a külvilágot modelleznie. A komplex folyamatok áttekinté­se mindinkább gépesítve történik, amivel pár­huzamosan az egyén szerepe egyre egyoldalúbb, (gép)alárendelt, egydimenziósabb lesz. Az így támadt űrt, bizonytalanságot persze mindenki érzi maga körül (a kor életérzése: minden relatív, csak a határozatlanság állan­dó), de a modern átlagember ezt képtelen át­látni és megtölteni tartalommal sötét napszem­üvege és bevásárlókocsija mögül.

Tudatunk manipuláltságának feltételeit tu­dományos-technikai forradalmunkkal tettük le­hetővé. Századunkra elődeink géprombolásos, talajtalan érzelmi forradalmiságát a fejlő­désbe vetett vakhitünk átalakította általános gépalkotási versennyé. Pedig a munkahelyek ezáltal csak gyorsabban számolódnak fel. A jólét ígérete azonban újabban egy másfajta munkafelfogást favorizál: az egyéni vállalkozá­sét.

A régi kétkezi, effektív munkák helyett a ma­iak egyre inkább spekulatív jellegű, szervezés­igényes, tömeges gazdasági kisvállalkozások lesznek. Az általánosan elterjedő AMWWAY (franchise) típusú magánvállalkozói hálózatok nem építenek másra, mint a hagyományos munkalehetőségek nélkül maradók elkesere­désére és a fiatal pályakezdők türelmetlen am­bícióira, azaz anyagi kiszolgáltatottságunkra, illetve nagyratörő vágyainkra. Ezek a cégek tu­lajdonképpen az alkalmazotti munka helyett az individuum önérvényesülési vágyát fogják vi­torláikba, miközben a biztos egzisztencia ígé­retét nyújtják az egyénnek saját képességei függvényében. A jövőre nézve tehát a terme­lést a gépekre hagyjuk, az így fölöslegessé vá­ló munkaerő pedig vagy a szolgáltató szektor­ba áramlik, vagy eltartja magát a társadalom­mal. Az ember tevékenysége így ki fog merülni abban, hogy szervez és spekulál, elad és vesz, de főképpen fogyaszt és csak fogyaszt immár meggyőződés nélkül, mivel ez ma a tár­sadalom fennmaradásának alapvető feltétele.

Az egyén gazdasági tevékenységének alter­natív lehetőségei ma valahogyan így festenek.

„A lényeg: Forgasd mindig vissza a pénze­det a gazdasági vérkeringésébe!

1. Ha csak bankba teszed, kösd le hosszú időre;

2. Ha fogyasztás árán teszed, akkor leg­jobb, ha minél többet vásárolsz;

3. A legkívánatosabb azonban az, ha pén­zedet a termelésbe fekteted (azaz magad is egy újabb kibocsátó egységet hozol létre). Vállalkozz, de ne kockáztass feles­legesen. Ne próbáit máshogy csinálni, mint a bevált módszer: Franchise-olj!”

Minderről a nem is olyan gyermeteg gyer­mekvers jut eszembe: (az iskolában) ki nem szólt, csak bégetett, az kapott dicséretet, / ki oda se ballagott, még jutalmat is kapott. / így hát egy se ment oda, meg is szűnt az iskola. és a birkák tovább szolgálták a juhászt, termelve a gyapjút bol­dog tudatlanságukban.

A polgári (gazdasági központú) létforma csak elmélyítette az ősi szakadékot rész és egész hasadt viszonyán. A fejlődés pedig, ha mást nem is tett, hát segédkezett e status quo fenntartásában.

A történelem számos példával szolgál arra, hogy az egész hogyan is használta fel része­inek összességét saját céljai véghezviteléhez. Itt burkoltan Hegel „az ész csele” fogalmára utalok, amennyiben a modern ember önálló cselekedetei tudatától általában függetlenül egy magasabb érdek (pl. a termelő társada­lom) szolgálatában állnak. Ennek egyik előfel­tétele ismét csak az egyéni tudat és környeze­tének diszharmóniája, a másik pedig az egyéni és közösségi érdekek (legalább látszólagos) megfelelése. A történelmi események névtelen szereplőinek a legritkábban van pontos képük arról, valójában mi célt is szolgál részvételük ezekben az „akciókban”.

A II. világháború után fellépett a társadalmi lét színpadra az új elnyomó-ellenőrző hatalom: a jóléti állam. Megreformált intézményeiben ki­finomultabb eszközrendszert fejlesztett ki az állampolgári lét szabályozására, mint koráb­ban bármikor. Jelszava az „állami gondosko­dás” volt. Az ún. társadalombiztosítás vagy szociális háló látszólag a polgárok valós érde­keit szolgálta, valójában csak egy újabb esz­köznek bizonyult, mellyel a társadalmi kontrollt és nivellálást az állam közvetlenül gyakorolhat­ta az egyes embereken. Tulajdonképpen az ál­lam mint önálló entitás biztosította ezzel létét liberális politikájának bukása után. A finomodó manipulativ eljárások aztán az állam kezéből fokozatosan átsiklottak a gazdasági szektor ér­dekcsoportjainak karmai közé. Mára a jóléti ál­lam feladva keynesiánus politikai elveit, foko­zatosan leépíti intézményrendszerét. A teljes irányítás a végül is újra liberálisan szabályo­zott, de azóta jóval agresszívebben terjeszke­dő termelés érdekei szerint megy végbe. Az eredmény: még a politikát is maga alá rendelte a világgazdaság; a politikusok beleszólási jo­ga jóformán csak a jegybanki monetáris politi­kára korlátozódik. Önálló döntési körük csak látszólagos. A gazdaság mindenek felett!

Meggyőző példája a nagypolitika szolgai helyzetének az 1992-es riói környezetvédelmi konferencia kudarca. A megjelent magasrangú politikusok közül szinte senki sem ígért, helye­sebben ígérhetett kisebb CO₂ kibocsátását, kevesebb fakitermelést, illetve hulladékelőállí­tást saját országának nevében. Ha az adott or­szág fejlődő, gazdasági érdekei éppen azt kí­vánjuk, hogy méginkább fokozza a termelését s ezáltal kényszerűen a káros kibocsátását is, akkor esze ágában sincs törődni a környezet­károsítás csökkentésével. Csökkentsék inkább a fejlettebbek! Ő majd akkor, ha már végre fel­zárkózott hozzájuk. A valóban fejlettebb északi országok viszont multinacionális vállalataik lobbyja miatt nem engedhetnek a már elért 48-ból. Pedig a gazdasági növekedés mindenha­tó elve csak megszokás, pszichózis. A gazda­ság felsőbbrendűnek vélt érdekei az embert még tudatos döntéseiben is arra kárhoztatja, hogy inkább önmaga életét korlátozza és hoz­za vészhelyzetbe, ahelyett hogy az önálló élet­re kelő és elhatalmasodó mechanizmust fé­kezné meg.

Azért érdemes a gazdaság jelenségein ke­resztül közelíteni az egyén szolgai létének kér­déseihez, mert az ember immár nem a termé­szetbe van elsődlegesen beleágyazva, hanem a saját maga által teremtett termelő-fogyasztói rendszerbe. A múlt század végére a gazdasági teoretikusok (Smith, Ricardo, Feuerbach és végül Marx) eljutottak odáig, hogy felismerték a kapitalizmus ősibb formáinak burkolt, fizikai jellegű kizsákmányolását. Ez a gazdaságkritika mára mit sem veszített értékéből. Tárgyának lényegi jegyei maradtak, formája változott meg csupán. A jólét álcájában a gazdasági-emberi viszonylatok élei letompultak, az ellentétek pe­dig interiorizálódtak (azaz kívülkerültek a konk­rét érzékelhetőség, felismerhetőség körén. A modern kapitalizmus kizsákmányolásában már nem a termelőeszközök elidegenítettsége a próbaköve szolgai helyzetünknek, hanem éppen a tudatunkba becsempészett kielégíthe­tetlen HAMIS SZÜKSÉGLETEK meghonosodása. E szükségletek által keltett állandó kielé­gítési kényszer korunk testi-szellemi kizsákmá­nyolásának alapja.

Úgy tetszik ezek után, hogy a tisztán gazda­sági elnyomás végtére sokkalta hatékonyabb a korábban politikai vagy vallási alapon szer­veződő apparátusoknál. Mi több, lehet hogy tartósabb Is. Azért gondolom csak lehetőség­nek a hosszabb életciklust, mivel nem látok ma garanciát arra, hogy a gazdaság eszkaláci­óját saját összeomlása előtt megállítsuk. A túl­termelés lényegi eleme a vevők piacának, azaz annak a nyugati szituációnak, hogy a vá­sárló a bőség zavara miatt nem tud választani. Ez olyan pozitív visszacsatolási folyamat, amely már most az összeomlás szélére sodor­ta a világgazdaságot.

A manapság annyit emlegetett fenntartható fejlődés teóriája viszont fából vaskarikának tű­nik és csak az előbb említett növekedés-pszi­chózis továbbélésére bizonyíték, ha meggon­doljuk, hogy lényegében e robbanás előtt álló gazdasági állapotokat akarja konzerválni. A természetben – és a kibernetika kialakulása óta a technikában is – csak két jellegzetes fo­lyamatot különböztethetünk meg: a pozitív és a negatív visszacsatolást. A pozitív visszacsa­tolás (positive feedback) önveszélyes, szinte pillanatok alatt játszódik le és semmisíti meg önmagát, míg a negatív önszabályozó, úgy­szólván „védekezik” saját túlcsordulása ellen. (Ilyen a kukta biztonsági szelepe is.) Ezek után érthető, ha a természetben minden időben tar­tósabb folyamat negatív visszacsatolással mű­ködik. Állandó megújulás és elhalás váltják egymást meghatározott korlátok között. A fo­lyamat felfut, majd visszatér (csaknem) a kiin­dulópontig, majd újra fel. A „fenntartható fejlő­dés” gondolata e két folyamat öszvéresítése. Köztes állapot és természetellenes.

Visszatérve a gazdasági mechanizmus álta­lános elnyomó erejére, elmondható, hogy ese­tében már nem idejüket múlt eszközök azok pl. besúgórendszer, részrehajló törvények, ”egyverek fenyegetése vagy az egyházi átok árnyéka, melyek működését biztosítják. Ezek elavult, kívülről szabályozó regulák, s már mind leszerepeltek a történelem színpadán. A gazdaság hatóerői inkább belülről hatnak, mégpedig úgy, hogy az egyén tudatába gom­ba módra szaporodó hamis szükségleteket ül­tetnek. Az ilyen típusú szükségletek tehát ter­mészetüknél fogva manipuláltak, kívülről szublimálódnak az egyén belső cél- és motivációs rendszerévé. A különbség az eltérő célú mani­pulációk között pedig az, hogy míg a gazdasá­giak önmagukat generálják és így függetlened­nek bizonyos értelemben, addig a politikai ma­nipulációk interiorizált motívumai csak addig hatnak, amíg a külső állapotok fenntartják őket. Utána elhalnak.

A hegeli „ész csele” így érvényesül a mo­dern társadalom viszonylataiban. Az egyének (látszólag) szabadon lézengenék a városok­ban, s közben minden mozdulatukkal csak szolgalétük ismérveit mutatják fel. (Hegel „Ab­szolút Szellemének” ebben az esetben a bőví­tett újratermelés felel meg.)

„Minden felszabadulás a szolgaság tudatá­tól függ” – írja Marcuse. A gazdasági elnyomás kialakult intézményrendszere a történelemben először tett ennyire átfogó méretűvé egy ilyen rejtett módon érvényesülő felső akaratot. Az információs forradalom pedig tálcán nyújtja hozzá a csatornát és az eszközöket. A „végre” nálunk is dúló reklámdömpingből eddig fej­lesztett kijutott dózis talán már érzékeltet vala­mit ennek nyugati méreteiből. A század elején Freuddal kezdődött pszichológiai forradalom az élet minden területén minőségbeli változá­sokat okozott közvetlenül vagy közvetve ható felfedezéseivel. Eredményei veszélyes eszkö­zök lehetnek és már lettek is az arra illetéktelen kezekben. A gyakorlatban önmagunk ellen for­dulnak elméleti fegyvereink. A pszichoanalízis és agykutatás könnyen Pandora szelencéjévé változhat, és az emberiség mentális hanyatlá­sához járulhat hozzá.

A tudományos fejlődés szó szerint „legyor­sulta” a hozzá való társadalmi adaptációt. A politikusok megszűntek integráló, közvetítő elemek lenni a tudomány-gazdaság-társadalom hármas viszonyában. Szerepük inkább passzív és követő, semmint aktív és kezdemé­nyező – már csak liberális irányítási elveik mi­att is. Mivel pedig a társadalom spontán önfej­lődése, ellenzékisége kátyúba jutni látszik (ezt Marcuse részletesen elemzi), ezért voltakép­pen elmondható, hogy a technikai civilizáció minden haladó változása a hatását a gazdasá­gon keresztül kifejtő tudományos-technikai vívmányoknak és kidolgozóiknak tulajdonítha­tók. A tudósok, kutatók fejében alakul ki társa­dalmunk holnaputánja. Így egyben ők az egye­düli emberi tényezők, akik felelősségük tudatá­ban még megszűrhetik eredményeiket azok társadalmi kívánatosságának szempontjából, mielőtt végleg rászabadítanák a tökéletlen, antihumánus piaci mechanizmust vívmányaikra, (Ez a józan mérlegelés hiányzott hajdanán a kétes diadalt hozó, Oppenheimer vezette atomkísérleteknél is.) Érdekes, hogy Platón fő- művében, az Államban a tudósokat helyezte a társadalom irányítóinak posztjára. Szerinte a bölcseknek kell uralkodniuk, vagy az uralko­dóknak kel! bölcsekké válniuk ahhoz, hogy a szent ráció elvei kormányozhassák az embe­reket…

Meg vagyok győződve róla, hogyha azon a bizonyos riói konferencián a környezet kutatá­sával foglalkozó tudósok effektiv döntési jog­körrel lettek volna felruházva, a várt eredmény nem maradt volna el. Lévén, hogy ha mások nem is, ők igazán tudatában vannak a globáli­san zajló kedvezőtlen folyamatoknak, s így nem őrlődtek volna fel olyan könnyen a gazda­sági érdekcsoportok szorításában, mikor Föl­dünk sorsáról kellett fontos döntéseket hozni. Ez azonban már inkább elrugaszkodott platóni idealizmus, mintsem a realitás.

A pszichológia tehát megteremtette a társa ­dalom tudati átformálásának feltételeit. Éppen ennek vagyunk szenvedő alanyai most is. A Cogito sum érvényét századunkra háttérbe szorította az újabb alaptétel, a Consumo sum modern descartesi parafrázis. Mindkét igazság egyazon kútból merítkezik: a tudat saját létél­ményét a legtöbbet végrehajtott, megismételt, látott, hallott és propagált cselekvésből szűri le. „Az vagyok, amit teszek”-mondja a XIX. szá­zadi pragmanista. Ahogy a középkor átlagem­berének a credo adta meg ezt az alapélményt, majd a felvilágosodással a cogito, a XX. szá­zadra a consumo lépett elő ilyenné.

Mint láthatjuk tehát az évszázadok során fo­kozatosan szabadultunk meg a reánk neheze­dő terhektől Isten (a Hit) és a Gondolat többé már nem telepszenek ránk oly nyomasztóan. Helyükbe édes teher, a Fogyasztás kényszere lépett. A technikai fejlődés megfosztotta az embert alapvető fizikai szükségleteiért való ál­landó küzdelmétől, így most elkezdődhetett végre az embernek mint társadalmi, tudatos és fajspecifikus lénynek egyetemesedő szükség­letei kielégítése. Az emberi egyetemesség azonban, úgy tűnik, meglehetősen torz formá­ban ölt testet. A humánum ama lényegi elemét, hogy szükséglete tárgyává tud tenni minden valós (és képzeletbeli) dolgot, a társadalom mai, gazdasági alapú szerveződése mélysé­gesen kihasználja önmaga reprodukálásához, a „Szent Újratermeléshez”. Ennek érdekében kell a „köznek” az említett hamis (ál-, kvázi-, „mintha” stb.) szükségletek felkeltenie és fenn­tartania tagjaiban. Ezeket aztán buzgón igyek­szik folyamatosan kielégíteni vagy legalább ezt megígérni. Ezek az ígéretek mára valóságunk szerves részévé váltak, mondhatni, intézmé­nyesítettük őket életünkben. Egyéni vágyainkat közvetlenül stimulálja és teszi uniformizálttá a vizuális tömegkommunikáció, Az erre építő ra­finált manipulációk pedig legújabban pl. a „VE­GYEN… és NYERJEN…!“ reklámszlogenben öltenek testet. Itt a tisztelt vásárló valójában nem is a konkrét árut veszi meg, hanem egy általában Irreálisan drága luxuscikk könnyű el­nyerésének az ígéretét. Ez a homályos ígéret aztán ott lebeg minden hasznos és haszonta­lan árucikk vételének megfontolásakor mint lé­nyegi tényező. Mindez pedig mellesleg kimeríti a törvényben tiltott ún. árukapcsolás esetét. A saját (vélt) hasznát maximalizálni akaró vásárló gépiesen dönt; látszólag szabad akaratából cselekszik, mégis a gazdaság őfelette álló és őt többnyire figyelembe nem vevő érdekeit szolgálja. Mi egyéb ez, ha nem a „szabad szol­gaság” maga?

Ha valaki a XXI. század kapujában így vagy másképpen, de az arcomba vágná szolgasá­gom tényét, ahogyan azt pl. Marcuse tette, mi­ben is változtathatnék helyzetemen? Az em­ber, ha már felküzdötte magát egy bizonyos szintre, többé már nem hajlandó helyzetén úgy javítani, hogy közben visszazuhanjon egy ko­rábbi, rosszabb életminőségbe. Pareto eme optimum tétele az egyénbe programozva ki­csiben eredményezi a gazdaság eszkalálódá­sát nagyban. A „több jobb” varázsigéje az em­lített negatív visszacsatolás teljes hiányára utal modern életfelfogásunkban. Konrad Lorenz szerint például az emberiség szerinte meglevő 8 főbűne alapvetően a rajtunk eluralkodó ön­pusztító, ördögi köröket alkotó pozitív vissza­csatolások eredménye.

Mind az előbb elmondottak azt igyekeztek alátámasztani, hogy a modern korral elkövet­kezett a szolgaságnak egy eddig ismeretlen dimenziója: a SZABAD-TUDATÚ SZOLGASÁG. Lényege, hogy az ember valóságtudata tartó­san eltorzult és alárendelődött saját tudata va­lóságának. Egyedüli, biztos információn saját létezésemről főképp a credo, a cogito illetve a consumo aktusai révén jutnak el hozzám. Eze­ken keresztül ragadom meg a (vélt) valóságot. Wim Wenders filmjeinek szereplői például gyakran csak saját magukat fényképezik, megfeledkezve a külvilágról. Ezek az elbizony­talanodott emberek ilyenkor bizonyítékokkal próbálnak szolgálni maguknak saját létezésük objektív valóságáról: „Ha látszom a képen, ak­kor vagyok!!!”

Hová is lesz lassan a politikai demokrácia intézményének hajdan oly kétségbevonhatat­lan felsőbbrendűsége? Épp az egyén az, aki fokozatosan háttérbe szorul, és észrevétlenül átengedi magát a gazdasági technokrácia uralmának. A demokrácia intézményével ugyanis csak egyetlenegy probléma van már évszázadok óta, nevezetesen az, hogy kényte­len demokratikus lenni. Ha a társadalom min­den tagjának egyéni érdekeit egy közös neve­zőre hozzuk, az így születő eredő hasznosság mindig alatta lesz az emberek által kezdetben szándékolt egyéni hasznosságok számtani összegének. Az össztársadalmi kompromisszum tehát mindenképpen határhaszon csök­kenéssel jár. Mint ahogy ennek ellentéte a meg nem alkuvás, a be nem illeszkedés, azaz a de­viancia is haszontalan a gazdaság szempont­jából. „Az emelkedő életszínvonal körülményei között rendszerrel mint olyannal szembeni nonkonformizmus társadalmilag értelmetlen­nek tűnik, különösen, ha kézzelfogható gazda­sági és politikai veszteségekkel jár, és az Egész zökkenőmentes működését fenyegeti”- írja egy helyen Marcuse.

A demokrácia és a deviancia tehát nem kí­vánatos jelenségek az olyan élettérben, ahol minden a maximális hasznosság mércéjével mérettetik meg. E két, a gazdaság szempont­éból tehát kifejezetten hátrányos tényező ellen már meg is indult a „szervezet immunválasza. A deviancia esetében, biológiai hasonlattal él­ve, a „ kilökődés”, a demokráciánál a „betokozódás” figyelhető meg mint a modern társadalom öntisztító ellenreakciói. Mindkét folyamatot a már többször említett (csoport) pszichológia gyakorlati eredményei segítik elő, melyeket tu­datosan alkalmaz a gazdálkodó ember a ter­melés bővítése érdekében. Az üzleti élet irányí­tói ezen összehangolt, kollektív tevékenységének ideológiai alapja a következő. A társadalom működése optimálisabb lenne, ha tagjai­nk állandó és rendkívül sokszínű érdeklődé­sét, tevékenységét valamilyen egységesen ha­tó, központi erő egy szintén központilag meg­határozott irányba terelné. Közelebbről: ha az emberek összes anyagi és erkölcsi erőforrása­ikat központilag sugallt célokba fektetnék min­tegy engedelmeskedve saját „ jól felfogott” (valójában manipulált) érdekeiknek, akkor a gazdasági mozgások könnyen és pontosan előrejelezhetőkké és így irányíthatókká válnának. Ezzel a jövő többé nem bizonytalan valószínű­ség lenne, hanem a gazdaság társadalmi koc­kázatát nélkülöző biztos befektetés! Belátható, hogy a gazdasági mechanizmus irányítóinak szempontjából ezek több, mint kívánatos ered­mények. Az ismertetett ideológia megvalósít­hatósága pedig az alábbi megállapítás gyakor­lati vonzatainak kihasználásától függ. Az em­beri cselekvéselméletek eredményei azt mutat­ják, hogy az egyéni hasznosságérzet az azt ki­váltó dolgok tudatosult szükségszerűségétől függ, azaz amiről úgy hiszem, hogy érdekem­ben áll (vagy saját meggyőződésem alapján, vagy mások győzte, meg felőle), annak eléré­se a továbbiakban már inkább lelkem egyen­súlya miatt bír kiemelkedő fontossággal, sem mint objektív szükségletem sürgőssége miatt.

Ezek után meg kellett találni azt az emberi döntésekben univerzálisan érvényes tényezőt, amely alkalmas alapja lehet minden fajta gaz­dasági manipulációnak. Ahhoz tehát, hogy a társadalmi termelés nyugodt keretek között terjeszkedhessen továbbra is, már nem volt elegendő a piackutatás módszereinek tökéle­tesítése. Ezért az egyenletes működés biztosí­tékául kifejlesztették a piacbefolyásolás aktív eszközeit. Céljuk: az emberi ízlésvilágot köze­líteni azokhoz a (tömeg) termékekhez, ame­lyek már a lehető legoptimálisabb eljárások szerint, a lehető legmagasabb potenciális ho­zammal termelhetőek meg. Manapság ugyan­is a jóléti kultúrák ízlésbeli (érzelmi és gondo­lati) igénytelensége miatt könnyebb feladatnak mutatkozik az ember választásainak a divat eszközeivel történő termékekhez igazítása (uniformizálása), mintsem a termelőszféra ál­landó, kritikátlan, és gazdaságtalan megfelelte­tése az emberek csapongó igényeinek. Ezzel elérhető a már előállított áruk kitisztítása a pi­acról, és előre jelezhető egy megbízható fo­gyasztási trend azáltal, hogy a kínálat elébe kerül a keresletnek, behatárolva így annak vál­tozási irányait.

Visszatérve hát a választásainkban állandó érvényesülő – és így befolyásolás alapjául kinálkozó – tényező mibenlétére, e feladatra leg­alkalmasabbnak a minőség eszménye kínálko­zott. A minőség mint fogalom megfoghatatlan. Mibenléte bajosan hámozható ki elméleti mód­szerekkel, a gyakorlatban azonban szinte min­den választásunkban felhasználjuk rangsoro­lásra alkalmas természetét. Tulajdonképpen amikor eldöntjük valamely dologról, hogy az jobb egy másiknál, akkor a minőség objektív vagy szubjektív megállapításának, a minősí­tésnek az aktusát hajtjuk végre.

Pedig a minőség eszménye mindenhol je­len van folyton többre és jobbra törekvő éle­tünkben: csodálatos módon a minőség egy­szerre eszköze és végcélja cselekedeteinknek. Az elvont dolgok esetében a társadalmi-erkölcsi-technikai-ízlésbeli elvárások mindenkori kí­vánatos szintjét rögzíti. A mindennapok konk­rét eseteiben viszont hasonló értékmérő szere­pe van, mint a pénznek, csak annál tágabb értelemben. (A pénz maga is minőséget méri, csak leszűkíti egy dimenzióra [az árra] a dol­gok értékelését.) A minőség a dolgok lényege, maga a szubsztancia, a megtestesült idea. A pénz viszont inkább csak átmenet egyik minő­ségből a másikba; potencia és késztetés a dolgok minél jobb megtestesülésére anyag és tényleges használati érték nélkül, óriási negatí­vuma viszont a pénznek, hogy motivál a csak önmagáért a pénzért való cselekvésre. Míg a minőség eszköz és végcél is egyben, addig a pénz csupán eszköz, ámbár ellenállhatatlanul hajlamosít arra, hogy az ember megtegye cse­lekvései hamis céljává.

Sok nyugati országban a vásárlók már felhagytak az alacsony árak egysíkú vadászatá­val és áttértek a minőség jóval izgalmasabb hajszolására. A piaci verseny optimális érvé­nyesülése a cégek árainak konvergenciáját eredményezi. Különbség csak a nyújtott szol­gáltatások minőségében mutatkozik. A jóléti társadalom tagjainak anyagi (pénzbeli) függet­lenségével az árak másodlagos döntési ténye­zőkké degradálódtak az áruk minőségének jel­lemzői mögött. Számos ország különálló, füg­getlen és pártatlan minőségvizsgáló intéz­ményt létesít a termékek objektív minősítésére. Ily módon véleményezésükkel (Németország­ban pl. „gut” „sehr gut” stb.) egy, az árak felett álló, központilag sugalmazott, fogyasztóbefo­lyásolási rendszert léptetnek életbe. A „gut” vagy „sehr gut” feliratú címkék feltűntetése tu­lajdonképpen az új értékmegállapítás gyakor­lati megnyilvánulása ott, ahol a fogyasztói árak már nem hordoznak elegendő információt a vásárlói döntésekhez. A minőségi termelés most vázolt szentsége azonban Ismét csak ne­gatív jelenségekkel jár együtt. Mivel többnyire már csak hamis szükségleteink kielégítésével foglalatoskodunk (mivel feltételeink biztosítot­takká váltak), a minősítés aktusai eme álhasz­nosságok esetében csak l’artpour Tart mozza­natokká lesznek, mivel sem érték, sem hasz­nosság nem húzódik meg a minősítés tárgyai mögött. A giccskultúra termékei vagy a testi és szellemi szórakoztatás hamis stimulációi közti választás ott értelmeztet velünk minőséget, ahol annak csak negatív formája (a „pocsékság”) van jelen. Régebben szinte elképzelhe­tetlen volt, de ma már egy új társadalmi tevé­kenységgé vált az emberi kultúrszemét minő­sítése. Főleg Amerikában divat az ún. citrom­díjak odaítélése, a negatív Oscar átadása, az „év legrosszabb, legcsúnyább stb-jának a díjazása. Nálunk pl. Déri János honosította meg a „P.Á.F.-ot azaz a Pocsék Áruk Fóru­mát. Mindezek humoros színezetük ellenére is jellemzik társadalmunkat, és kimutatják benne az igazi értékek, a minőség hiányát.

Hamis szükséglet csak hamis kielégülést szerezhet, és így az alany számára nem hoz­hat igazi örömérzetet. A pillanatnyi telítettsé­gérzet hamar átcsap újabb dolgok megszerzé­sének vágyába. Véges dolgok szerzése pedig csak véges kielégüléseket generálhat. A mate­riális dolgokhoz való állandó újbóli és azonnali hozzájutási kényszer nem más, mint állandó gazdagodás a külsőségekben. Ez a fajta éh­ség, vagyis az áruéhség tulajdonképpen még újkeletű, de már annyira lényegileg meghatáro­zó jelenség életünknek, hogy ún. közvetítők (más, a végcélt közvetetten előmozdító cselek­vések) nem is iktatódtak az „éhség” felmerülé­se és kielégülése közé. Erre példa, a (nálunk a siralmas telefonhelyzet miatt még nem túl elter­jedt) telefonrendeléses vásárlás, amikor is a televízió előtt üldögélve juthatok hozzá a legú­jabb reklámozott termékekhez. A frissen be­mutatott árura agresszív termékbemutató hívja fel a figyelmet, és még ott ültömben, az áru megszerzési vágyának első felindultságában boldog tulajdonosává is válhatok, csak tár­csáznom keli. „Call us now!”

Érezhető, hogy fiziológiai természetű éhsé­günkkel szemben türelmesebbek vagyunk már, mint birtoklási vágyunk sürgetésével szemben. Ezt tudom magamról. A modern idők polgára már elég jóllakottá vált ahhoz, hogy szinte soha ne azért egyen, mert igazán éhes; de még korántsem elég jóllakott ahhoz, hogy azért ne vegyen meg valamit, mert iga­zán nincs is rá szüksége!

A Marcuse által felsorolt három alapszük­séglet (táplálkozás, ruházkodás, lakás) a nyu­gati társadalmakban már gyakorlatilag biztosít­va van. E szabadságért fizetett ár azonban még nem becsülhető fel objektiven. Szubjekti­ven viszont jellemezhető e kétes értékű sza­badság. Olyan ez, amilyen egy életen át tartó tanulmányi szabadság eredményessége lehet egy „lusta” kutató esetében. Létünk, akárhogy szépítjük is a dolgot, saját magunk által deter­minált. Önmagunk teremtettük szociális kap­csolatainkat, és most általuk létezünk. Környe­zetünk természeti és társadalmi valóságának szálai tartanak bennünket, kifeszítve a Semmi felett. Ha e kusza pókháló szálait mind elvág­nánk, a korlátlan szabadság állapotába kerül­nénk. Semmivé válnánk. Az abszolút függés, a teljes determináltság viszont a szabadság nem-létét mutatja. A szabadság azért nem le­het egyenlő a teljes függetlenséggel, mivel így alanyának megsemmisülését jelentené. Létez­ni viszont egyértelműen létezik, mivel a teljes determináltság abszolút környezeti függősé­géhez képest, az ember akarata képes volt környezetét saját képére átalakítani. Tehát bi­zonyos mértékben az ember független, de fő­képpen környezete által meghatározott. A sza­badságban ezért fokozatai (szabadságfokai) vannak. A szabad választás lehetősége azon­ban még korántsem maga a szabad lét, hiszen „AZ URAK SZABAD VÁLASZTÁSA NEM KÜ­SZÖBÖLI KI A SZOLGASÁGOT”.

A XX. századra az ember csak gondolatban szabadult fel korábbi béklyói alól. Tudata sze­rint már szabad, környezete szerint még szol­ga. Azt hiszi, választásaiban nem kényszeríti semmilyen felsőbb akarat egyik irányba sem s közben nem látja magát kívülről, amint éppen e rá erőszakolt állandó választási kényszer az, amely megtartja őt szolgaságában.

MÉRLEG

ROMÁNY PÁL

Az agrárkérdés Magyarországon ^*

„Cél nélküli hajónak nincs kedvező szél…”

Az agrárgazdaságra, s benne a termelőszövet­kezetekre nehezedő ideológiai és bürokratikus nyomás a nyolcvanas évekre jelentősen eny­hült. Nagyobb manőverezési lehetőségekhez jutottak, de nagyobb lett a gazdasági kényszer is, amely új megoldásokat követelt az egész nemzetgazdaságtól. A politikai vezetés azon­ban elzárkózik, a csúcson kijelentik, hogy a „reform reformjáról szó sem lehet”. A szakköz­vélemény pedig már új agrárstratégia kidolgo­zását sürgette. Ezt 1985-ben Gödöllőn A hu­szadik század és a magyar mezőgazdaság címmel rendezett tudományos tanácskozáson az előadók – köztük a Magyar Tudományos Akadémia elnöke – tételesen is megfogalmaz­zák. A változás igényének politikai befogadása azonban késik, az évtized végére pedig már elkésik.

Látható volt, hogy az agrárágazati integrá­ció félbemaradt, az „agrobiznisz” nem jött lét­re. A nemzetközi cserearányromlás következ­ményeivel éppúgy nem számolt a gazdaság- politika, mint a szövetkezeti nemzedékváltás­sal, vagy a falvak új problémáival. Az agrárke­reskedelemben, az áruforgalomban továbbra is a régi, már sokszor elismételt, elkülönült ér­dekek érvényesültek. A mind jelentősebb fo­kon árutermelő, sőt számottevő exportra szál­lító ágazat ezt már nehezen viselte. Az ipari anyagokat, szolgáltatásokat nagymértékben fogyasztó, ugyanakkor rendszeres jövedelmet tervező modern agrártermelés a korábbiaknál érzékenyebbé vált az agrárolló alakulására is. Keresőinek életszínvonalát, a szükséges fej­lesztést azonban csak a régebben felhalmo­zott tartalékainak rovására, majd eladósodása árán tudta – csökkenő mértékben – fenn­tartani.

Az alkalmazkodást megnehezítette, hogy a termelőszövetkezeti tagság egy része és az al­kalmazotti állomány új nemzedéke immár csak munkaviszonynak tekintette kapcsolatát a szö­vetkezeti gazdaságokkal. A korábban is laza belső érdekeltségi szálak tovább vékonyod­tak. A súlyosabb gazdasági következménye­ket (csőd, felszámolás) a gazdasági életben tabuként kezelték, „rendszeridegen” eszköz­nek tekintették. Az eljárási módok kidolgozása, a gazdasági jogalkotás egésze korszakos el­maradással küszködött. Az új szervezeti, érde­keltségi formák általában csak a nagyüzemi szervezeteken kívül, legfeljebb azokkal párhu­zamosan jöttek létre. A merészebb megoldá­sok, (szentesi, baksai, kecskeméti, stb.) kez­deményezések, nem nyerték el a hivatalos el­ismerést, illetve a szükséges (politikai, sajtóbe­li stb.) támogatást.

Az agrárkérdés tehát ismét előtérbe került, újból „kérdéssé” vált a nyolcvanas évek végé­re. A földreform óta tartó küzdelem új szakasz­ba jutott. Az eltelt időszak első harmadában – a hatvanas évek közepéig – meghatározta ezt a küzdelmet a „keleti példa”, annak különböző módszerekkel való követése, illetve a kolhoz­séma lehető elkerülése. A másolással szem­ben később egy kiegyensúlyozott szakasz kö­vetkezett, majd a különbség lett a jellemző. Az utolsó időszakra viszont már a hazai agrárgaz­daságon belüli konfliktusok nyomták rá bélye­güket mind politikai, mind gazdasági értelem­ben. Nem az agrárgazdaság válsága volt ez, hanem a társadalmi-gazdasági válság jelent meg a szövetkezetek egyre nagyobb részében is a nyolcvanas években.

A szövetkezeti önrendelkezést (a jugoszláv analógia miatt nem volt ildomos az önigazga­tás megnevezés használata) jobboldalinak, antimarxistának minősítette több elméleti állás- foglalás, eleve gátolva ezzel a közvetlen érde­keltek összefogását és közös fellépését, egy­szóval a kibontakozást. A régi gazdasági me­chanizmus sok eleme, a tőkeáramlás és a földtulajdon-földforgalom rendezetlensége, Illetve felemás volta alaposan fékezte az agrár- termelés kellő alkalmazkodását, piaci lehető­ségeinek jobb hasznosítását.

A falu polgárosodására – az előzőeken túl­menően – az államigazgatási rendszer és felfogás konzervativizmusa, megrekedése és ál­demokratikus volta, valamint az öntevékeny szerveződések hanyatlása, hellyel-közzel .gyanús” volta Is kedvezőtlenül hatott. Egyedi eltérések, kiváló közigazgatási, egyesületi ve­zetők természetesen minden vidéken akadtak.

Furcsa ellentmondás, hogy az agrárterme- és eredményeit s az urbanizáltságban kétség­telenül nagyot lépő falu haladását majd együtt kicsinyli le és marasztalja el a rendszerváltó ellenzék, valamint a reformkommunisták előzni jobbról kívánó több tagja.

Rendszerváltás – agrárváltás?

A többpárti küzdelmekben pástra lépő pártok­nak – beleértve az MSZP-t is – nem volt vilá­gos és határozott agrárprogramjuk. Jellemző, hogy volt kereszténydemokrata szakértő, aki azt szorgalmazta, hogy az összes föld a Szent Korona tulajdonát képezze. A parlamenti pár­tok abban közös álláspontot képviseltek, hogy a „kolhozrendszert” el kell ítélni, a parasztság­nak igazságot kell szolgáltatni.

Sajnos, semmilyen politikai erő sem tudta kellő súllyal bemutatni, hogy a korábbi ellen­zék, majd a kormányt alakító koalíció súlyos tévedésben van: a falu helyzetét, törekvéseit Félreismeri. Tudott dolog volt pedig, hogy a polgári értelmiség agrártájékozottsága hagyományosan hiányos, esetenként anakroniszti­kus. Már Bibó István megállapította, hogy a magyar középosztálynak, különösen a hely­zetet hite szerint közelről ismerő vidéki vezető rétegnek a parasztságról kialakított képe” nem reális. Nem, mert „tökéletesen idegenül áll a parasztság életével, törekvéseivel, főleg pedig polgárosodó igyekezetével szemben”. (Bibó István: Erdei Ferenc munkássága a magyar parasztság válságának irodalmában, 1940.)

Először is: hamisítással – ha nem rágalma­zással – ért fel az, hogy a magyar termelőszö­vetkezetek kolhozok. Való igaz, hogy keletke­zésük során alkalmaztak olyan elemeket, amelyektől egy korszerű, a magántulajdon alapján álló agrárpolitika elfordul, amit egy demokrati­kus erő nem vállal, a magyar falvakban azon­ban vegyes gazdaság, egyidejűleg több szek­tor létezett már a rendszerváltozás előtt is. A mezőgazdasági szövetkezetek a hetvenes években végleg eltávolodtak a kolhozformától, az állami gazdaságok pedig már a hatvanas években túlléptek a szovhoz mintáján. A me­zőgazdaságban egy sajátos, kombinált üzem­forma nyert teret. Az 1991. évi mezőgazdasági összeírás 35 ezer olyan kistermelőt (valójában vállalkozót) talál, akinél az évi termelési érték – soknál évek óta – meghaladta a félmillió forin­tot. A magántermelés az agrárgazdaságban ki­terjedt volt, mérete, értékben számolva, meg­egyezett az évi agrárexport nagyságával. Több hagyományos magyar agrárcikk jórészt vagy teljesen kistermelői körből – szövetkezeti köz­reműködéssel (!) – került piacra (fűszerpapri­ka, baromfi, méz stb.).

A rendszerváltás utáni monolitikus „kolhozellenes” fellépés a szövetkezetek, és velük együtt a nettó termelés 50-60%-át adó kister­melők egyaránt közvetlenül sújtotta. (És követ­kezményeivel sújtja jelenleg is.)

Másodszor abban tévedtek az új agrárpoli­tika (?) meghirdetői, hogy a szövetkezetek mai tagsága haragszik a „kolhozaira” és alig várja, hogy a tsz-eket feloszlassák, hogy munkahe­lye megszűnjék.

Nem vették, mert nem akarták számításba venni, hogy azok közül, akik az igazságtalan­ságokat elszenvedték, már alig vannak a tsz-ekben, s legfeljebb mint szavazók, nyugdíja­sok vehetők számításba. A nagyszülők és apák, valamint az utódok érdekeltsége viszont alapvetően eltérő.

Figyelmen kívül hagyták, hogy akiket a tsz-ekbe „bevertek”, már nincsenek ott, akik pedig ott vannak, azok valójában munkavállalók, és sokkal inkább a munkajövedelemben, mint a vagyonfelosztásban érdekeltek.

A harmadik tévedés az előzővel rokon, azaz a hamis orientációs bázisból eredt. Az 1947-es agrárállapot, a törpe- és kisgazdagságok vilá­gát, a kézimunkát és az igaerőt jelentette, ame­lyen Európa másik része már túllépett, s mara­dékát is szeretné – állami támogatással – múlt­tá tenni. Ezt a hibát csak tetézte a józanságra apelláló agrárértelmiséggel való durva – a gaz­datisztek 1945-ös elítélését felülmúló – szem­befordulás, s általában a szakértelem, benne az agrárlakosság szerzett tudásának, felké­szültségének teljes lebecsülése.

A mezőgazdasági „túltermelés” kárhoztatása, szemrehányás a bőségért, a termelésfejlesztés „túldimenzionáltnak” való minősítése, az aszály feletti hivatalos öröm stb. önmagá­ban is visszafogta a termelési kedvet. Az ága­zat inkriminálása, rágalmazása közepette pe­dig a visszaesés egyáltalán nem meglepő, va­lójában elkerülhetetlen, még jó piaci viszonyok közepette is. Azt az állítást pedig, hogy a ma­gyar mezőgazdaság minőségi termelésre nem alkalmas, csak tömegtermelésre képes, egyér­telműen cáfolta a folyamatos dollárexport nagysága. Továbbá az is, hogy az államközi megállapodások alapján végzett keleti szállí­tások idején is vásárlója volt a magyar agrárá­ruknak a minőséget igénylő Nyugat. (A ma­gyar sonka pl. az USA piacán is állta a ver­senyt – már a hetvenes években is – a holland, a dán, a cseh sonkával.)

Egy fontos nemzeti ágazat munkájának, külföld által is méltányolt eredményeinek folya­matos ócsárlása egyébként is érthetetlen, a szövetkezeti tagság kiskorúvá minősítése pe­dig elfogadhatatlan. A rendszerváltozás óta el­telt idő legnagyobb terhe az agrárágazatban, hogy a hivatalos politika nem a falvak jövőjé­ért, hanem a múltért, valaminek a visszatérésé­ért kívánt összefogni. Nem értették – vagy nem fogadták el hogy az elmúlt évtizedek agrár- fejlődése közelebb vitte a magyar mezőgazda­ságot és a falut ahhoz, hogy évszázados megkésettségéből valamit behozzon, s hogy ezt nem felszámolni, hanem fejleszteni célszerű.

A földkérdés „megoldása” a rend­szerváltozást követően is éppen úgy napi po­litikai célokat szolgált, mint a XX. században eddig mindenkor. Szűk értelmezése, az átgon­dolás hiánya ezért nem is hozhatott előnyös gazdasági megoldást. A nyolcvanas évek de­rekától hanyatlásnak indult, ellentmondásokkal terhelt magyar mezőgazdaság így szinte tör­vényszerűen jutott el mai válságos szakaszá­ba.

Mi az irány, hová visz?

A magyar agrártermelést 1992 végén már szé­les körűen ható egyetemes és tartós válság jellemzi. Ez egyaránt megmutatkozik a terme­lésben, az értékesítésben, a finanszírozásban, de a termelés szervezeti struktúrája és a foglal­koztatás terén is. Mérhető a válság hatása már az agrártársadalomban, a falvak közéletében is.

A) A mezőgazdaság és az élelmiszeripar termelőszervezetei és dolgozói 1991-ben és 1992-ben saját tőkéjük és egzisztenciájuk gyorsuló felélésével erejükön felül teljesítettek. A sokféle bizonytalanság, az önfinanszírozó képesség elvesztése miatt azonban mégis zu­hanásszerű a termelés visszaesése. Igaz, hogy 1992-ben kedvezőtlen volt az időjárás is, de 1991-ben is jelentős csökkenés volt – ked­vező időjárás mellett. Ennek mutatói:

– A mezőgazdasági alaptevékenységben 1991-ben 6%-os volt, 1992-ben pedig várható­an további 20%-os az előző évhez viszonyított csökkenés.

– Az élelmiszeripar termelése 1991-ben 10%-kal, 1992-ben pedig további mintegy 13%-kal maradt el az előző évi szinttől. Miután mindkét ágazat gyakorlatilag felélte tartalékait, és miután hosszú évtizedek óta nem volt ilyen rosszul megalapozott a következő évi terme­lés, további visszaesés várható a magyar élel­miszertermelésben. (A műtrágya-felhasználás több, mint húsz évet zuhant vissza, a fejlett mezőgazdaságú országokban használt ada­gok töredékére.)

B) A magyar élelmiszertermelés legfonto­sabb piaca a belföldi piac beszűkült, vagyis a termelők nem az exportpiacon szorultak vissza elsősorban (ott néhány kivételtől eltekintve si­került keletről nyugatra váltani), hanem a hazai kereskedelemben. Az importliberalizáció át nem gondolt, „rohanó” kiterjesztése, a hazai termelést nem védő vámszabályaink, és azok következmények nélküli kijátszási lehetőségei, olyan mértékű importot eredményezett, ami a választékbővítés mértékét messze meghaladja.

Az import először az élvezeti cikkeknél, az édességeknél haladta meg a választékbővítés mértékét, de gyorsan elterjedt az alapellátás körébe tartozó termékekre is (lisztes áruk, tej­termékek, margarin, olaj, stb.). 1991-ben mint­egy 600 millió dollár (kb. 50 milliárd forint) ér­tékű élelmiszert és élvezeti cikket hoztak be, s ez a kiskereskedelmi forgalom 16-17%-a.

C) A termelés csökkenése, az értékesítés lehetőségeinek beszűkülése pénzügyi ellehe­tetlenüléshez vezetett. Gyakorlatilag megszűnt a mezőgazdaság és az élelmiszeripar önfinan­szírozó képessége, termelőeszközeinek pótlá­sa, kapacitásának fenntartása. Az alapanyagot a termelést, a feldolgozást és a tárolást rövid lejáratú hitelekből kell(ene) finanszírozni, 30%-ot meghaladó kamatok mellett. A termelőszö­vetkezetek egy része – eladósodottsága miatt – már ilyen kamatköltségek mellett sem tud hi­telhez jutni, ezért 1992-ben megindult a csőd­eljárások folyamata. A társas és egyéni vállal­kozásoknak is mintegy harmad része került csődeljárás alá.

A vállalatok és vállalkozások legfőbb pénz­ügyi mutatói a következők szerint alakultak:

D) A tulajdonváltás a mezőgazdaságban rendkívül lassú. A kárpótlási jegyek kiosztása, illetve azok termőföldre való beváltása vontatottan haladt. Ez egyaránt elbizonytalanította az árverésre kijelölt termőterülettel rendelkező 'agyüzemet és az egyéni gazdálkodásra vállalkozó falusi lakosokat. Ez, továbbá a szövetkezeti átalakulásnál keltett bizonytalanság, de­moralizálta a működés szervezeti rendjét.

Az élelmiszeripar egyes ágazataiban (dohány-, cukor-, édes-, szesz-, növényolajipar) a privatizáció előrehaladott. A kurrens, tehát jövedelmezően működő ágazatok gyakorlatilag e keltek (s nagyrészt külföldi tulajdonba kerül­jek), még mielőtt a mezőgazdasági szervezetek kezébe olyan mennyiségű kárpótlási jegy került volna, hogy azzal tulajdonszerzők, potenciális vevők lehettek volna. A vertikális integráció kiépítésének, megerősítésének történelmi alkalma várhatóan elsikkad.

E) A mezőgazdaság és az élelmiszeripar több tízezer fős szakembergárdája egzisztenciális bizonytalanságba került. Egyik napról a másikra élnek akkor, amikor óriási szükség volna a teremtő erőre, megbecsülésükre.

A teljes bizonytalanság azonban nemcsak az agrárértelmiséget veszi körül, hanem a sokkal nagyobb létszámú, az élelmiszer-termeléshez kötődő munkavállalói réteget is. A terme­lés csökkenése, a termelőszövetkezetek fel­bomlása, a gyári csőd a munkahelyek töme­gének megszűnését, nemzedékek által létre­hozott milliárdos termelőberendezések és in­frastruktúra újbóli pusztulását, 1945-1946 megismétlődését eredményezheti.

A mezőgazdaságban több, mint 40%-kal, az élelmiszeriparban pedig mintegy 20%-kal csökkent a foglalkoztatottság 1991-1992-ben. Az összes munkanélküliek több, mint 50%-a falun él. Sovány vigasz, hogy a munkahelyü­ket vesztett mezőgazdasági, élelmiszeripari dolgozók egy része majd önállóan gazdálkod­hat a kárpótlásként kapott földjén, illetve majd munkát kaphat a nagyobb farmokon.

A magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar a nyolcvanas években még 15 millió ember­nek elegendő élelmiszert állított elő. Ennek két­harmad része az igény szerinti belföldi ellátást szolgálta. Egyharmad része pedig exportra ke­rült. Ma még nem lehet tudni, hogy a vázolt termeléscsökkenés a belföldi ellátás és az export közül melyiket és milyen mértékben érinti.

De annyi bizonyos, hogy mindenképpen fájdalmas presztízsveszteséget, gazdasági ha­tásában kritikus helyzetet, fölösleges devizaki­adást, parlagon hagyott adottságokat, azaz nemzeti veszteséget okoz.

^* Részlet a szerző kéziratban levő könyvéből [vissza]

FÓRUM

Ötven éve szállta meg hazánkat a náci Németország hadserege. Két beszéddel idézzük meg a tragikus eseményt. Wirth Ádám beszéde a Munkáspárt rendezvényén hangzott el, Fekete Sándoré pedig a Vasas-székházban tartott megemlékezésen.

WIRTH ÁDÁM

A történelem elől elbújni nem lehet

Nemzedékem tagjai még emlékeznek arra az öt­ven évvel ezelőtti márciusi vasárnapra, amikor – miközben az ország kormányzója hazatérőben volt a magyar katonai vezetéssel Hitlernél tett látogatá­sából – a német páncéloscsapatok hajnalban meg­indultak a magyar főváros felé, elfoglalták az or­szág stratégiai pontjait, járőröző gépesített német osztagok jelentek meg Budapest utcáin, s a Gesta­po emberei jó előre összeállított listák alapján, ma­gyar rendőri segédlettel, rajtaütésszerűen kezdték összeszedni a politikailag gyanúsnak tartott ele­meket. 1944. március 19-én a totális fasizmus le­vegője csapta meg az országot. Másnap az élet látszólag a régi kerékvágásban folyt tovább. Az üzemek termeltek, kinyitottak az üzletek, az isko­lákban tanítottak, működtek a hivatalok, szólt a rá­dió, a kormányzó – német kívánságra új, feltétel nélkül németbarát kormányt nevezett ki. Az ország tényleges ura azonban már Edmund Veesenmayer, a német birodalom „teljhatalmú magyarországi megbízottja” lett, s úton volt Magyarországra a zsi­dó kérdés „végleges megoldására” specializált Eichmann-féle Sonderkommando. 1944. március 19-én a fasizmus és a háború magyarországi törté­netében új lap nyílt meg, valami addiginál is ször­nyűbb, helyrehozhatatlan eseménysorozat kezdő­dött el.

Valójában március 19 nem annyira kezdet. In­kább végkifejlet volt. Egy hosszabb folyamatban, melynek neve: fasizmus és háború. Ennek valódi arcát, igazi természetét a magyar társadalom je­lentős része azonban csak ekkor, a náci megszál­lást követően kezdte megismerni a maga véres va­lóságában, Ekkor tapasztalhatta meg személyesen is, úgyszólván saját bőrén, a totális fasiszta terror tombolását, a holocaust borzalmait, a háború esz­telen pusztításait. Mindaz, ami ezidáig számukra csupán távoli rém volt, melyről legfeljebb titkon hallgatott külföldi rádiókból, a frontról hazatértek suttogó elbeszéléseiből, bátor antifasiszták tilta­kozásaiból szereztek tudomást, amelyről önámítóan úgy gondolták, távol tarthatják maguktól, ha be­tömik fülüket, becsukják szemüket, homokba dug­ják fejüket, – 1944. március 19-ét követően mind­ez Gestapo-legények, magyar csendőrök, nyilas pártszolgálatosok képében, deportálások és bom­bák, vésztörvényszék és felkoncolás, zsidók Du­nába lövetése, leventék elhurcolása, páncéloscsa­ták és utcai harcok formájában a szó legszorosabb értelmében betört a lakásukba. Előle már nem le­hetett, mert nem volt hova, menekülni. Csupán az az egy esztendő, mellyel a náci megszállás meg­hosszabbította a magyar nép számára a háborút egy millió magyar állampolgár, zsidó és nem zsidó, civil és katona, antifasiszta ellenálló és a háborúból csak kimaradni akaró katonaszökevény, öreg és fiatal életébe került. Közülük hat-százezren voltak a holocaust áldozatai.

Hiába hangzottak el a korábbi intő figyelmezte­tések: emberek, vigyázzatok, legyetek éberek, ál­lítsátok meg Arturo Uit és bandáját! Sokan ezt csak akkor kezdték komolyan venni, amikor már késő volt, a rém már ott volt közöttük, a házukban, a lakásukban. Legyen ez mementó ma is számunkra! A történelem elől nem lehet elrejtőzni és elmene­külni.

A keserű történelmi leckére azért is emlékezni és emlékeztetni kell, mert a rém napjainkban is fenyeget, az ordas eszmék újra támadnak. Ma is van­nak fanatikus követői, cinkos támogatói. József At­tila nyomán ma is „borzadozva kérdezzük”: „hon­nan uszulnak ránk uj ordas eszmék, fő-e új méreg, mely közénk hatol?” Ne kövessük el újra az 50-60 évvel ezelőtti végzetes hibát! Addig állítsuk meg a nyomuló rémet, ameddig lehet, idejében verjük vissza az ordas eszmék támadásait.

Sokan ma is úgy gondolják, nem is olyan nagy a veszedelem. Csupán néhány revansra éhes, feltűn­ni vágyó fanatikus kis csoportjáról, hozzájuk csa­pódott, megtévesztett fiatalokról van szó. Zsidóz­nak ugyan, verik a cigányokat és idegeneket, de nincs mögöttük reális erő. Lám, a jobboldali pártok is elhatárolódnak tőlük. Lehet, hogy be is tiltják őket. Legjobb, ha nem is törődünk velük. Vonuljunk vissza lakásainkba, őrizzük személyes egziszten­ciánk nyugalmát, ne ártsuk magunkat bele a politi­kába, hagyjuk menni a dolgokat a maguk útján. Ahogyan 1944. március előtt is sokan a homokba dugták a fejüket.

Ne feledjük: a hitleri fasizmus is így kezdődött, müncheni sörözőkben, hogy aztán lángba borítsa az egész világot. A hungarista mozgalom is fajvé­dők hangoskodó kis csoportjával indult, és a nyilas rémuralommal végződött. Mert a kezdetben kis fa­siszta csoportokat a mögöttük álló nagytőkés kö­rök saját hatalmi céljaikra használták fel, alkalmas pillanatban hatalomra segítették azokat Mert a fa­siszta demagógia meg tudta lovagolni a tőkés tár­sadalomban kitermelődött és felhalmozódott gaz­dasági, szociális és politikai feszültségeket. Vajon ma nincsenek olyan tőkés körök, amelyek saját gazdasági és politikai céljaik érdekében készek támogatni és alkalmas pillanatban akár hatalomra segíteni a mai szélsőjobboldali, újfasiszta és fasisztoid mozgalmakat? Vajon ma nincsenek olyan gazdasági, szociális és politikai feszültségek, amelyek táptalajul szolgálhatnak a fasizmus újjá­születéséhez? Egyetlen tény: ma Európában ma­gasabb a munkanélküliek száma, mint a Hitler ha­talomra jutását megelőző nagy gazdasági válság idején volt.

Igaz, Budapesten ma nem járőröznek náci motorizált osztagok, mint 50 évvel ezelőtt. De légte­rünkben járőröznek a NATO AWACS típusú katonai felderítő gépei, melyek – miként most már egy NA­TO tábornok elszólásából tudjuk – direkt katonai feladatokat látnak el a szomszédunkban zajló háborúban, (Csak a történelmi igazság kedvéért: részvételünk a második világháborúban azzal kez­dődött, hogy a Jugoszláviát lerohanni készülő né­met csapatok átengedték az ország területén. Most csak az ország légterét engedik át katonai akciók előkészítéséhez és megvalósításához.)

Igaz, ma nem tombol totális világháború, mint ötven évvel ezelőtt. De vannak helyi háborúk, veszélyes tűzfészkek, s jóval több és pusztítóbb fegyver halmozódott fel Európában, mint amennyit az egész második világháború alatt bevetettek.

Igaz, ma nincsen holocaust, nincsenek Auschwitzhoz hasonló megsemmisítő haláltáborok. De vannak etnikai tisztogatások, menekültek és me­nekülttáborok, mindennaposak a terror-akciók és ellenterror-akciók. Törökországtól Írországig, Izra­eltől Boszniáig, Afganisztántól Dél-Amerikáig.

Szégyenletes, de sajnos igaz: idén március 15- én Budapest utcáin ismét egyenruhás újfasiszták randalíroztak, támadtak meg és bántalmaztak embereket, akik a gyűlölet ellen mertek szólni. A gyűlöletkeltés a politika bevett eszközévé vált. Koncepciós politikai pereket készítenek elő. Fegyveres kommandósok hatolnak be idős, beteg embe­rek lakásába, hogy gyanúsítottként kihallgatni vi­gyék őket. Ismerős módszerek.

Az ország mai urai példaképüknek és politikájuk legfőbb szellemi kútforrásának a Horthy korszak Magyarországát tekintik. Azt állítják: 1944. március 19.-ig Magyarország szuverén állam volt, amely csak ezen a napon veszítette el függetlenségét. Szerintük ezen a napon kezdődött minden tragédia, minden baj és rossz a magyar nemzet számára. De vajon valóban így van-e? 1944. március 19-e volt a „bűnbeesés” napja? 1944. március 19-e előtt Magyarország valóban független és szuverén or­szág volt?

Az ellenforradalmi Horthy rendszer már ereden­dően bűnben fogant: idegen megszálló antantcsapatok védelme alatt, a fehérterror véres módszerével jött létre. Ne feledjük: 1919-ben a Tanácsköz­társaság katonái egyszerre védték a hazát és a munkáshatalmat, Horthy „nemzetinek” nevezett hadserege számára pedig francia expedíciós csa­patok nyitottak utat, s a román királyi hadsereg tisztította meg a terepet. A későbbi revizionista, soviniszta propaganda sem felejtheti el, hogy ez a rendszer ugyanazoknak a nemzetközi erőknek a cinkos támogatásával szilárdította meg hatalmát, amelyek a megalázó békefeltételeket diktálták Tri­anonban.

Akkor is az ország függetlenségét és szuvereni­tását vitték vásárra, amikor a harmincas években az ország urai és náci Németországhoz és a fa­siszta Olaszországhoz kötötték az ország szeke­rét. Amikor a háborúra készülő Németország ren­delkezésére bocsátották a magyar gazdaság ka­pacitásának növekvő részét, Magyarország „élelmiszerfeleslegét”, a magyar búzát és húst, a ma­gyar bauxitot és kőolajat, a hazai hadiipar jelentős részét. A hírhedt „antikomintern-paktumhoz” csat­lakozva politikailag és katonailag is támogatták Hitler katonai előkészületeit. Ez a politika a nemzet érdekei ellenére törvényszerűen sodorta az orszá­got a háborúba.

A koronát e nemzetvesztő politikára azzal tették fel, hogy a Szovjetunió német megtámadását kö­vetően Magyarország az agresszor oldalán lépett be a háborúba, magyar katonákat küldtek Oroszor­szágba idegen érdekekért harcolni és meghalni. Ez vezetett el törvényszerűen a nemzeti függetlenség teljes elvesztéséhez 1944. március 19-én.

A náci megszállás csak nyilvánvalóvá tette a függetlenség elvesztését, annak látszatát és illúzi­óját is szertefoszlatta. Nem menthetjük fel azokat akik idáig juttatták az országot, egyengették a náci megszálláshoz vezető utat.

A zsidókérdés német mintájú végső megoldását is megelőzte Magyarországon Horthy kormányzó­sága alatt a numerus clausus, a három szégyenle­tes zsidótörvény elfogadása, a zsidó munkaszolgá­latosok frontra hurcolása és elveszejtése, zsidók tízezreinek deportálása és elpusztítása a „vissza­csatolt területekről”. Mindez az uralkodó keresz­tény-nemzeti kurzus keretében, a hatalmon levő magyar uralkodó körök aktív közreműködésével tör­tént.

Nem 1944. március 19-én kezdődött az antifa­siszták üldözése sem. A Gestapónak ebben is utat tört a magyar politikai rendőrség, a csendőrség, a katonai különbíróság. Keserű fintora a történelem­nek, hogy a náci katonai megszállás után a Gesta­po olyanokra is lecsapott, akik korábban maguk is részt vettek a következetes antifasiszták politikai és rendőri üldözésében, s így az egykori üldözők és üldözöttek március 19-e után a Gestapo börtö­neiben találkoztak. Sajnos, az ország politikusai közül alig akadtak olyanok, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki már korábban is kiállt az üldözött antifa­siszták mellett, a náci katonai megszállás napján pedig fegyverrel a kezében fogadta a Gestapo-legényeket.

Az ötvenedik évfordulón nemcsak a náci meg­szállásra, de az antifasiszta függetlenségi harc hő­seire és mártírjaira is emlékezünk. Ságvári Endrére, Schönherz Zoltánra, Kulich Gyulára, Pataky István­ra, Bajcsy-Zsilinszky Endrére, Kiss Jánosra, Tartsay Vilmosra és a többiekre, kommunistákra és nem kommunistákra, akik a magyar szabadságért, a nemzeti függetlenségért harcoltak és haltak meg, akik a magyar becsületet védték egy olyan korban, amikor azt sokan elárulták, eljátszották és be­szennyezték. A fasizmus elleni küzdelemben, más országokhoz hasonlóan, Magyarországon is élen jártak a kommunisták. Ők voltak a legkövetkezete­sebb ellenfelei a fasizmusnak. Ők kezdeményez­ték a széles antifasiszta összefogást. Elsősorban nem rajtuk múlt, hogy ez csak nehezen és meg­késve valósult meg. Ott voltak 1942. március 15-én a Petőfi szobornál, a Batthyány emlékmécses­nél, Kossuth Lajos és Táncsics Mihály sírjainak megkoszorúzásánál, a háborúellenes tüntetéseke, az antifasiszta irodalmi esteken, ott voltak a Ma­gyar Front létrehozásánál, ott voltak a fegyveres ellenállás szervezésénél, s ott voltak a gyűjtőfog­házakban, a Gestapo kínzókamráiban, a bitófák alatt, a kivégzőosztagok puskacsövei előtt. Ságvári Endre és a többi kommunista mártír nem egyetlen pártnak, az egész nemzetnek mártírja.

Ma ugyanazok, akik mentegetni próbálják az 1944. március 19-diki tragédia Igazi felelőseit, re­habilitálják és mentegetik a háborús bűnösöket, al­jas rágalomhadjáratot folytatnak a kommunista eszmék és a kommunisták ellen, emlékezetüket is ki akarják törölni a magyar történelemből, eltávolít­ják emlékműveiket, megváltoztatják a róluk elne­vezett utcák, terek neveit. Ezzel nemcsak a kom­munista mozgalmat gyalázzák meg, hanem eltor­zítják és meggyalázzák az egész antifasiszta füg­getlenségi harcot is. Ne engedjük! Védjük meg a többi antifasiszta mártírral együtt az emléküket és becsületüket. Tanuljunk hősi példájukból és fogad­juk meg üzenetüket, a fasizmust ma is csak együtt, széles antifasiszta összefogással állíthatjuk meg.

Ezért is felháborító az antikommunizmusnak az az aljas módszere, hogy megpróbálják egybemos­ni a fasizmust a kommunizmussal, egyenlőségjelet tesznek fasizmus és kommunizmus közé. Ennek egyik formája, hogy a fasiszta jelképekkel együtt a munkásmozgalmi jelképek használatát is betiltot­ták. Az egyik magyar politikus a történelmi Igazság megcsúfolásával arcátlan a „fasiszták tejtestvéreinek” nevezte a kommunistákat.

A fasizmus és a kommunizmus efféle hamis azonosításáról írta Bálint György: „ Visszautasítom azt a kényelmes politikai gondolkodást, amely el­lentétes politikai rendszereket egy kalap alá vesz, mert bizonyos módszereik hasonlítanak. Nem aka­rom most megnevezni a leggyakrabban »azonosí­tott« politikai rendszereket, melyek a valóságban csak annyira azonosak, mint az asztal azonos a szamárral, azon a címen, hogy mindkettőnek négy lába van.”

Az ő szellemében utasítsuk vissza a leghatáro­zottabban mi is ezt a hazug módszert. De rövidlátóan gondolkodnak azok is, akik úgy képzelik, az antikommunizmusnak tett bármiféle engedménnyel megállíthatják vagy lefékezhetik a jobboldalt és a szélsőjobboldalt, a fasizmus előretörését. A törté­nelem arra tanít, hogy a fasizmus csak széles anti­fasiszta összefogással állítható meg. Széles antifa­siszta összefogás pedig nem jöhet létre kommu­nisták nélkül, az ő kirekesztésükkel.

A fasizmus mérgezett fegyvere a nacionalista métely, Ady Endre írta: ,A nacionalizmusnál na­gyobb hazugság még nem állott ki a porondra. A nacionalizmus maga ezer arc. Megzavarja a legbiz­tosabb szemű embert. Lefoglal magának minden emberi gyengeséget. Utazik tradícióra, kegyeletre, faj büszkeségre, kenyéririgységre, minden erényre és bűnre,” „Faji büszkeségünk, patrióta képzelgé­seink üstökénél lehet legjobban megfogni bennün­ket – írja egy más helyen. – Ez a bűnünk burjánoztatta fel bennünk a csaholó hazafiságot… A lénye­get és valóságot nem keressük, mihelyst hazafisággal csaholják tele fülünket.”

A csaholó hazafiság ma ismét divatba jött, meg­int utazik „tradícióra, kegyeletre, fajbüszkeségre, kenyéririgységre, minden erényre és bűnre”. Újra nemzeti frázisokkal csaholják tele a füleket. Nem­zeti zászlókat lobogtatnak és folyvást a nemzeti himnuszt énekelik, miközben politikájukkal rom­bolják és pusztítják a nemzetet, kiárusítják az or­szágot, kisemmizik és elszegényítik a nemzet- fenntartó dolgozó osztályokat, feláldozzák gazda­sági és politikai függetlenségünket, kiforgatják és megcsúfolják nemzeti történelmünk legszentebb tradícióit. Miféle politikai perverzió, hogy március 15-ón a Magyar Nemzetben Habsburg Ottó tolmácsolja – 1848 üzenetét. A 12 pontról és a sajtósza­badságról szavalnak, de a sajtószabadság nevé­ben elnyomják a sajtószabadságot. Az aradi vérta­núkat gyászolják, de a hóhér Haynau leszármazott­jai kárpótlást kérnek és kapnak a vérdíjból szerzett családi birtokért. Kossuthról szónokolnak, de köz­ben elhallgatják a forradalmár, a Habsburgokat detronizáló, az elveihez következetesen ragaszko­dó Kossuthot, miközben politikai ellenfeleit dicsőí­tik. A csaholó hazafisába minden visszájára fordul, a szavak is elveszítik eredeti értelmüket és üres frázisokká válnak.

Adyval együtt valljuk: a nacionalizmus nem ha­zafiság. Nem az a hazafi, aki „mindig hazát ordít”, aki örökké a nemzeti himnuszt énekli, hanem az, aki tesz is a hazáért, munkájával és tetteivel annak felemelkedését és boldogulását szolgálja. „A kö­zös kultúrában a közös társadalmi munkában álló emberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbratörésnek, az em­beri szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti zászlót lobogtatja.” Azt szeretnénk, ha ebben a honban a dolgozó ember valóban embernek és ott­hon érezhesse magát. Ahogyan József Attila írta Hazám című versében:

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek,
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.

Olyan Magyarországot akarunk, amely nem lesz többé se német, se más gyarmat.

FEKETE SÁNDOR

A rehabilitálhatatlan

Immár félszázada annak, hogy a náci agresszió, hazánk német megszállása történelmünk talán leg­szörnyűbb korszakát hozta ránk. Tatár, török, oszt­rák, orosz és több más ellenség dúlta már földün­ket, de annyi rettenet egyetlen szűk esztendő alatt még nem zúdult népünkre, mint 1944. március 19-e után. E valódi vészkorszakot azonban meg­előzte egy másik nemzeti katasztrófa: Magyaror­szág – pontosabban az ország kormányzó urai ál­tal vezényelt hadsereg – megtámadta a Szovjet­uniót, s ezzel együtt ténylegesen az egész antifa­siszta világkoalíciót.

Legyen szabad egy személyes emlékemre hi­vatkoznom. Tizennégy éves diák voltam akkor, 1941 júniusában. Apámmal együtt kinyitottuk iskolaatlaszomat, s csodálkoztunk: hát ők, e szörnyű­ek ígérkező háború felelősei nem ismerik a világ­térképét? Nem látják, hogy az antifasiszta szövet­ségesek országai területben és lakosságban, s ez­zel együtt hadipotenciálban a sokszorosát teszik ki a német- s magyarországinak? „Ezek megőrültek!” – mondta ki apám az ítéletet, apám, aki nem volt kancellár, sem kormányzó, csupán egy harmincöt éves vasesztergályos, de tudta, hogy Hitler és Horthy háborúját csak elveszíteni lehet.

Akadtak persze reménykedő, vagyis félreveze­tett tömegek. Ez nem is volt csoda. A templomok­ból szüntelen áradtak az ég felé a győzelemért esedező imák. A rádióból naponta hallhattuk az ostoba slágereket, melyekben így üzen kedvesének a honvéd: „Ne félj, vigyázunk mi magunkra, velünk az isten, kis Kató…” Akkor még nem ismertem Napóleon híres mondását, mely szerint „isten az erős zászlóaljakat kedveli”, de persze nem hihettem, egy a Ne ölj! parancsát kőtáblára vésető égi úr szereti a háborút, s épp a magyar honvédet segí­tené, miközben a tatár s török ellen küzdő vitézeket, Rákóczi kurucait, 1848 hőseit veszni hagyta. E kellett tűnődnöm: az ország kormányzója annyit sem ért a politikából, mint egy fiatal gyárimunkás?

Az angolok megüzenték az illetékes magyar diplomatákkal, hogyha Magyarország ellenszegül a németeknek, lesz helyünk a majdani békekonferencián, de azt is előre megmondták, hogy mi lesz a következménye, ha a németekkel tartunk. Horthy védelmezői ma szüntelenül a „kényszerpályát” emlegetik, melyről állítólag nem lehetett letérni, kényszerek persze mindig nehezednek állami ve­zetőkre, de Teleki Pál megmutatta, hogy a becstelen kényszernek nem kötelező engedelmeskedni. Amikor négy hónappal a jugoszláv-magyar barát­sági szerződés megkötése után Magyarország megtámadta Jugoszláviát, Teleki megölte magát. Búcsúlevelében ítéletet mondott az addigi politiká­ról s annak folytatásáról is: „Szószegők lettünk – gyávaságból. A nemzet érzi, […] odadobtuk becsü­letét. A gazemberek oldalára álltunk. Hullarablók leszünk.” Azt mondják, Horthy hamis prókátorai, hogy ha nem engedünk a náciknak, elveszítjük a frissen visszaszerzett magyar területeket. A fordí­tottja igaz: azért vált tartóssá Trianon, mert a ma­gyar kormány a hullarablók engedelmes cinkosává, bábjává lett. Horthyt különben elsősorban nem­csak Trianon befolyásolta, hanem ósdi gyűlölete mindenféle szocialisztikus eszmével szemben, s ráadásul az a magánhóbortja, sőt mániája, hogy Magyarországot újra tengeri hatalommá akarta ten­ni, s hitt a nácik idevágó blöfföléseinek. A gyűlölet annyira elvakította, hogy amikor a németek megtá­madták a Szovjetuniót, sietett áradozni a budapesti német követnek, azt hangoztatva, hogy az „embe­riség évszázadok múltán is hálás lesz a Führernek ezért a napért”.

Aki így látta az emberiséget, annak nem lett vol­na szabad országot vezetnie. De ő ragaszkodott hatalmához. Az eredendő bűntől, a háborúba lé­péstől törvényszerűen el kellett jutnia addig, hogy alávetette magát a végzetes hitleri döntésnek, s bénán tűrte Magyarország 1944-es megszállását. Emlékirataiban arra hivatkozott, hogy ígéretet ka­pott Hitlertől: németbarát kormány kinevezése után azonnal kivonja hadseregét hazánkból. Lehetsé­ges, hogy Horthy ezt csakugyan elhitte? Hogy a németek azért jöttek volna be, hogy mindjárt ki is vonuljanak? Egy már nem fiatal ember ennyire naiv lett volna? Valójában megint csak a saját hatalmá­nak féltése, és gyávasága lehetett a döntő motí­vum. Ezért statisztált a megszálláshoz is.

A frontokon a magyar hadsereg legalább három­negyed része odaveszett, de még így is összpon­tosítani lehetett volna a maradék erőket egy be­csületes ellenállásban, mely a háború utánra más elbánást biztosított volna Magyarország számára. De Horthynak eszébe sem jutott ellenállni. Gyáva­ságának egyik legszörnyűbb bizonyítéka: engedte csendőreit a nácik oldalán közreműködni a magyar zsidóság elleni döbbenetes irtóhadjáratban. 1940-ben még hetvenkedve írta Teleki Pálnak: „Én hir­dettem talán először hangosan az antiszemitiz­must, azonban nem nézhetek nyugodtan emberte­lenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk…” T. i. a zsidókra. Méltánylandó volna ez a berzenkedés, mégha csak levélben fogalmazódott is meg, holott hadúri pa­rancsba kívánkozott volna. Dehát az „oktalan meg­aláztatásokra” nem spontán módon került sor, ha­nem az államilag szentesített zsidótörvények kö­vetkeztében… Ám fogadjuk el, hogy Horthy nem akarta az atrocitásokat nyugodtan nézni, sőt nyugtalankodni méltóztatott. Sajnos, semmi érdemlege­set sem tett a korábbi zsidóellenes diszkriminációk megszüntetéséért, sőt még március 19-e után is túl sokáig engedte a német-magyar közreműkö­déssel lebonyolított elhurcolásokat, szinte az egész magyar vidék zsidóinak halálszállítmányok­ba kényszerítését.

Horthy tavalyi újratemetése során hallhattuk, ol­vashattuk: a budapesti zsidóságot mégis „meg­mentette”. Először Is, ez így nem a teljes igazság. Alkalmam nyílt Ságvári Ágnes történész idevágó térképeit tanulmányozni. Ezekből – a csendőri kör­zetek hivatalos aktái nyomán – meg lehet állapíta­ni, melyik körzetből hány zsidó magyart hurcoltak el magyar segítséggel a németek, Nos, Budapest­ről is deportáltak több mint huszonnégyezer (!) Iz­raelita vallású állampolgárt. Hát oda jutottunk, hogy huszonnégyezer ember oly csekély tömeg, ame­lyet nem is keli számításba venni? De ami még főbb: a budapesti zsidók jó része azért maradha­tott itthon, mert Nyugatról nyomatékosan felszólí­tást kapott Horthy a deportálások leállítására. Jó, hogy engedett a felszólításoknak, de ha ezért há­laimát kell rebegnünk, akkor hajbókoljunk Haynau emléke előtt is, mert október 6-án „csak” 13 fő­tisztet végeztetett ki, s később, amikor kegyvesz­tett lett, sokaknak megkegyelmezett… Különben a gettóba zárt tömeget később így is, Idehaza is ha­lálos veszély fenyegette szüntelenül; elég, ha a de­portálások újrakezdésére, a dunaparti vérengzé­sekre gondolunk.

A magyar zsidóság elleni embertelen hajszáról szólva – bár röviden – de itt is rögzíteni kell, hogy Horthy cinkossága, majd Szálasiék iszonytató bű­nössége mellett nem egy magyar írót és sok-sok újságírót terhel erkölcsi-eszmei felelősség annak a közhangulatban a megteremtéséért, mely meg­könnyítette a zsidóüldözések társadalmi elfogad­tatását vagy legalábbis tűrését. A magyar szellemi élet örök szégyene marad, hogy némely esetben jelentős írók felelőtlen, s mellesleg szólva, teljesen tudománytalan, kelekótya fajelméleti teoretizálgatásokban merültek el akkor, amikor minden becsü­letes embernek a háború elkerüléséért, vagy ha ez már nem sikerült, gyors befejezéséért kellett volna síkraszállnia.

De térjünk vissza Horthyhoz. Az említett előz­mények után nem csodálható, hogy amikor a hábo­rú elvesztése, a csúfos vereség nyilvánvalóvá lett, a kormányzónak még az sem sikerült, hogy követ­ve az olasz példát, hazánkat kiragadja a háborúból. Annyira nem értette meg a világhelyzetet, hogy el­képzelhetőnek tartotta az angolokkal és az ameri­kaiakkal kötendő különbékét… A Szovjetunió nyu­gati szövetségesei számára az ilyen megoldás persze elfogadhatatlan volt, és erről felvilágosítot­ták a gyermeteg illúziókban élő kormányzót, meg­üzenve néki, hogy feltétel nélkül kell megadnia ma­gát, s a szovjetek előtt.

Horthy még sokkal később is sopánkodik azon, hogy a szövetségesek így összetartottak: „…az, hogy az angolok és amerikaiak kizárólag az oro­szokhoz utasítottak bennünket, valósággal tragé­diát jelentett számunkra..,” Más kiútja azonban nem volt. Sikerült is egy küldöttséget meneszteni Moszkvába, mely megköthette a fegyverszünetet. Az egész második világháborúban ez volt Horthy Miklós egyetlen reális cselekedete, de ebben is álnokul járt el: beleegyezett az orosz követelésbe, mely szerint Magyarország hadat kell hogy üzenjen a náci Németországnak – de ezt a feltételt nem teljesítette.

Később, amint Gosztonyi Péter svájci magyar történész Horthy iránt túlságos megértést tanúsító, de sok adatot közlő könyvéből tudható, a bukott kormányzó emigrációjában így magyarázkodott a németek elleni támadás elmaradása miatt: „Nem támadok hátba senkit, még egy Hitlert sem. Nem vagyok áruló. Megígértem Hitlernek, hogy azonnal értesítem, ha különbékét akarok kötni. Megtartot­tam a szavamat.” íme, a becsületszó embere… A valóságban az ő hadserege egy friss megnemtá­madási szerződés aláírása után gátlástalanul tá­madta hátba a jugoszlávokat! így tehát a kormány zónák nem állt jól, amikor a megtestesült becsület pózában nyilatkozott. Másrészt pedig a magyar nép létérdeke, amely valamivel fontosabb szá­munkra, mint Horthy Hitlernek adott ígérete, igenis azt követelte volna meg, hogy végre forduljon szembe a németekkel, ne maradjon továbbra is a náci vezér kiszolgálója.

Ő azonban a fegyverszünetet úgy jelentette be 1944 októberében, hogy az égvilágon semmiféle komoly önvédelemről nem gondoskodott, sem a németek várható ellenlépésének elhárításáról. így azután az egész magyar „kiugrás” üres rádiós ko­médiává vált. Horthy nem „árulta el Hitlert”, csak a magyar népet. Immár nem először.

Amit az olaszok meg tudtak tenni, még Horthy előtt, meg a bolgárok és finnek is, amit a román király is meg mert cselekedni, leszámolva Antonescuval, amikor is a románok Hitler támogatóiból a szövetségesek híveivé lényegültek át, az Horthynak nem sikerült. Ha egyszer szerkesztené­nek egy gyakorlati politikai tankönyvet az állam- és kormányfőknek (sokuknak nem ártana Ilyesmi), Horthy október 15-éje példázhatná benne, milyen is egy dilettáns kiugrási kísérlet. Bezzeg 1919 után Horthy értett ahhoz, hogy martalóc különítménye­sei miként hóhérolják le az elfogott forra­dalmárokat, 1938-tól színpadias bevonulásokban el tudta játszani a hongyarapító fővezért is, de amikor végre valami hasznosat tehetett volna nem­zetéért, amikor törleszthetett volna háborús bűnei­ből, szánalmas pipogyaként viselkedett. Mentegetői szerint e végzetes napon is megőrizte „szemé­lyi méltóságát”, ami persze lehetséges, ha nem volt is rá alapja, de elsősorban nemzete méltósá­gát kellett volna megőriznie, vagyis inkább vissza­szereznie.

Minderről voltaképpen nem is kellene szólni, a történelem már ítélkezett. A múlt év őszén azon­ban olyan védelmező, sőt dicsőítő kampány bonta­kozott ki, amely nem egyszerűen a történelmi igazságot sértette, hanem az értelmes emberek szá­mára jelzést adott arról is, hogy revansra készülnek a múlt kísértetei. Minden családnak joga van arra, hogy halottainak megadja a tiszteletet, de senki­nek se lehessen joga egy nemzet történelmét meghamisítani. Mégpedig olyan statisztériával, amelyben az újratemetésen a kormány több tagja s megjelenésével tüntet.

E tények súlyát nem csökkenti, hogy a heves rehabilitálási kísérletek helyenként a komikum ha­tárát súrolták. így például egy idős hadfi közölte a magyar néppel, hogy Horthy már a mennyország- oan pihen, hű tengerészei körében.., Nekem nin­csenek ilyen hiteles értesüléseim az égi viszo­nyokról, ha jól emlékszem, még Dante sem tud ar­ról, hogy tiszti kaszinó működne a paradisóban. Lehet viszont, hogy az ilyen átszellemült dicsőíté­sek fordítva sülnek el, s a komoly vallási érzést is sértik. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a hadfi áradozásai szerint csak tengerészei övezik ott fent az ex-kormányzót, különítményeseiről, de a Szovjetunióban elvérzett hadosztályok főtisztjeiről nem ejtett szót…

Ám a hívek így rajonganak egy érdemtelen mítoszért, nekünk is meg kell szólalnunk, tudtokul adva, hogy nem felejtettük el a Prónay- s a többi kü­lönítmény iszonyú tetteit, a csendőrvilágot, a mun­kásság kizsákmányolását és elnyomását, a balol­daliak féktelen üldözését, a Vasasok mártírjait, az tyés Gyula, Veres Péter, Kovács Imre s mások könyveiben hitelesen ábrázolt paraszti sorsot, az ukrán hómezőkön elesett, megfagyott, vagy gulágokba hurcolt magyar honvédeket, a holocaust sok százezernyi áldozatát.

És persze nincs okunk elfelejteni az ellenállás mártírjait sem! Bajcsy Zsilinszky Endrét, s igenis, Ságvári Endrét sem, még ha utcatábláit le is verték azok, akik pisszenni sem mertek vagy nem akartak a német megszállás, a nyilas őrjöngés ellen. Kegyelettel emlékezünk mindazokra, akik egy bűnös politika ellenében a magyar függetlenségért és de­mokráciáért küzdöttek. A dunaparti tömeggyilko­sok nemcsak a zsidóság ellenségei voltak, hanem az egész magyarságnak árulói. Az volt az igazi ma­gyar, aki rejtegette az üldözötteket, aki életét koc­káztatta a megszállók ellen. Ha álmaink nem, vagy nem úgy valósultak meg, mint szerettük volna, az nem csorbíthatja a magyar ellenállás hajdani érde­meit.

A kormány némileg tudathasadásos e tekintet­ben, A hadügyminiszter néhány napja helyeselte a németek (és kiszolgálóik!) ellen harcoló budai ön­kéntes ezred emlékének járó tiszteletadást, ugyanakkor a külügyi államtitkár azokat méltatta, akik „52 napon álltak ellen” a szovjet hadsereg­nek… Az önfeláldozásig menő bátorság általában tiszteletet kelt, de talán azt is figyelembe kellene venni ez ügyben, hogy az ostromlott főváros népé­nek mi volt, mi lett volna az érdeke: meghosszab­bítani a reménytelen küzdelem okozta szenvedé­sek idejét, gyarapítani a civil áldozatok számát, vagy lerövidíteni az ostromot, mérsékelni az értel­metlen pusztulást?

Felemás a kormány mai állásfoglalása is, mely elítélte a magyarországi „náci népirtást”. A fogal­mazás – legalábbis ahogy a rádióban elhangzott – nem elégséges. Mindannyian tudjuk, hogy hazánk­ban a náciknak voltak magyar segítőik is, csendő­rök, keretlegények, nyilasok tömegesen vettek részt az iszonyú embervadászatban. A bűn nem hárítható egyedül a náci tömeggyilkosokra.

Mindez pedig azért is hangsúlyozandó, mert a bűnösök szelleme – bárhogy próbálják is tagadni ezt – ma feléledőben van. Minden becsületes ma­gyar demokratának kötelessége, hogy gátat ves­sen a kísértetjárásnak. Össze kell fognunk, hogy a fasizmus még egyszer ne támadhasson fel, álcá­zott alakban sem. Simor András barátom, gondo­lom, meg fogja bocsátani nékem, hogy ismét el­hangzott versére hivatkozom: „Most kell kiáltani!” E földön soha többé ne üthesse fel a fejét a fajelmé­let fasiszta iszonyata! SOHA TÖBBÉ!

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A művészet és a rendszerváltás

Mire e soraim nyomtatásban is napvilágot lát­nak, épp túl leszünk a parlamenti választáso­kon, s így vagy úgy – ma még nem tudni mi­ként valami új kezdődik az ország fölött le­begő politikai felhőjátékban. Ez alkalmat ad majd a visszatekintésekre, a mögöttünk levő négy esztendő eseményeinek összegezésére is. Ezek számát szaporítanám az alábbi, a mű­vészeti élet legátfogóbb sajátosságait vizsgáló gondolatokkal.

A letelt parlamenti ciklus kormányzó pártjai­nak uralmát alighanem Bujdosó Dezső könyv­eimé jellemezte a legjobban: A zombik kora. Azok számára, akik nem ismerik eléggé az amerikai horrorműfajok alkotásait, bizonyára nem árt itt némi szómagyarázat: a zombik las­san rothadó testű élőhalottak, akik uraik paran­csainak engedelmeskedve ügyködnek a világ­ban, s akit megmarnak, maga is zombivá vál­tozik. E metafora azért oly találó, mivel az 1990-es választások győztesei egyfajta – az egyszerűség kedvéért nevezzük így – nép­nemzeti ideológia nevében vették át a hatalmat elődeiktől. Ez az anakronisztikusán avitt esz­meiség pedig tényleges gondolati tartalmát, szellemi produktivitását tekintve manapság, az ezredforduló idején bízvást halottnak tekinthe­tő. Bizonyos politikai vuduszertartások segít­ségével azonban e szellemi temető zombijait a volt szocialista országokban igencsak eleven­né tették, s így váltunk valamennyien egy ame­rikai rémfilm szereplőivé – ami korántsem oly szórakoztató, mintha a nézői lennénk.

Témámhoz nem tartozik, s e cikk terjedelmi keretei sem engednek teret egy olyan kitérő­nek, amelyik bizonyíthatná, hogy az említett vuduszertartás ceremóniamestereinek sorá­ban a kommunista vezetők – Révai József, majd Aczél György – milyen döntő szerepet játszottak. Lényeges viszont, hogy rámutas­sak: a zombiknak csak fogaik és karmaik van­nak, meg kellemetlen szaguk, de művészeti kultúrájuk nincs. Ez az oka, hogy a népnemze­ti irányzat a rendszerváltás után csak a politikai életben és az ideológia publicisztikai szintű szféráiban jutott hatalmi helyzetbe, de művé­szeti kultúránkban semmiféle számottevő sze­repet nem játszott.

Petőfi népfogalma a XIX. században kor­szerű volt, számos verse népdallá tudott válni, s a népi írók 1945 előtti munkássága is sajá­tos, eredeti tartalmi-formai árnyalatát képvisel­te a magyar irodalomnak. A zenében, a képző­művészetekben is rangos teljesítmények kép­viselték ezt a vonulatot; elegendő, ha Bartók és Kodály, Medgyessy Ferenc vagy akár Mol­nár C. Pál munkásságára gondolunk. Napja­inkra azonban az irányzat létalapjai – sok ok miatt, amelyek között bizonyára a paraszti élet­forma radikális átalakulása a leglényegesebb – megszűntek. A mai népnemzetieknek már csak a politikai jelszavaik, s nem a műveik sa­játosak: az aszfalton, ahol karrierjük után tal­palnak, nem nő tulipán.

Művészeti életünk gyakorlati értékrendje ilyenformán nem követhette a négy évvel eze­lőtti politikai változásokat. Ennek működését a kapitalista kultúrpiac határozta meg, s nem a népdalozó nosztalgia vagy a történelmi ünnep­ségek zászlólengetése. E kultúrpiac fő vonása az a sajátos együttélés, amely az „aluljáróiro­dalom”, a szórakoztató film- és zeneipar, a giccsfestészet és posztergiccs tömegművé­szetének, és a csak beavatottakhoz szóló avantgárd vagy posztmodern kísérleti művé­szetnek – az elvált házastársak társbérleti vi­szonyaihoz hasonló – szimbiózisát jellemzi.

E kétpólusú kapitalista modell nem négy esztendővel ezelőtt alakult ki nálunk, hanem jóval korábban: nem Antall József vezette be, hanem Aczél György. Az ő művészetpolitikája törölte a cenzúralistáról a szórakoztató és a kí­sérleti művészet termékeit – s ez eredetileg egyértelműen helyeselhető volt. A művészeti tömegszórakoztatás jogos társadalmi igénye­ket elégít ki, a kísérletezés pedig – ide értve a kudarcokhoz vezető próbálkozásokat is – nél­külözhetetlen faktora a művészeti fejlődésnek.

A bajok akkor kezdődtek, amikor – emlé­kezzünk csak vissza – az 1980-as évek elejé­től, többünk határozott tiltakozása ellenére, szép lassan a pártállami művészetpolitika alaptételévé tették, hogy a kultúra is (csak) áru, s így a szocialista kultúrforradalom intéz­ményrendszerét a kapitalista kultúrpiac szóra­koztatási dömpingversenyére kényszerítették. A 80-as évek második felében e versenybe már a magánvállalkozások is beszállhattak, s ez természetesen az állami intézmények csőd­jéhez és a szórakoztatás legalpáribb formáinak elburjánzásához vezetett.

A mai kulturális élet másik pólusán uralkodó kísérleti művészettel is az 1970-es és 80-as évek fordulóján kezdődtek a gondok, amikor művészetpolitikánk elvi alapjainak eszmevilá­gából az ott korábban uralkodó műveletlen vulgármarxizmust kezdte kiszorítani a félművelt sznobság. Eredetileg ez a folyamat is kétségtelen előrelépés volt, hiszen egy lipótvárosi fog­orvosi rendelőben folyó kultúrcsevely szelle­mi színvonala sokkal igényesebb egy rendőr­őrszobáénál. A baj alighanem abból adódott, hogy a korábbi rendőri szellemiség képviselői – az MSZMP KB munkatársaitól az Irodalomtu­dományi Intézet és az egyetemek teoretikusain át a kiadói és szerkesztőségi lektorokig, művé­szeti zsűrizőkig – az 50-es évekbeli túlteljesíté­seiket új túlteljesítésekkel rekompenzálták. így lépett az Aczél-korszak elitkultúrájában az agitatív szocreál hegemóniájának helyére a neoavantgardista-posztmodern blöff morális diktatúrája. E diktatúra demagógiájának értéksor­vasztó hatását felfokozta, hogy a neoavantgardista-posztmodern törekvések képviselői mindvégig úgy tettek, mintha a realisztikus irányzatok által kiszorított, mellőzött vagy egyenesen üldözött művészet mártírjai lenné­nek, akkor is, amikor már régen haszonélvezői voltak az állampárti mecenatúrának. A rend­szerváltás itt annyiban módosította a helyzetet, hogy e demagóg látszatteremtés ellehetetle­nült, s a realisztikus irányzatok végképp meg­szabadultak a hivatalos művészet ódiumának árnyékától.

Tart viszont a neoavantgárd-posztmodern hegemóniát alátámasztó művészetkritikai-esztétikai irányzatok uralma, amelyek szintén azo­nosak az Aczél-korszakban hatalomra juttatottakkal, a neomiszticizmussal és a posztstruktu­ralista antiesztétikával. Ami az előbbit illeti, leg­jellemzőbb tünete Hamvas Béla életművének reneszánsza. Műveit 1983-tól kezdte publikálni és propagálni a pártállami apparátus, és az MSZMP utolsó kormánya végül egy posztu­musz Kossuth-díjjal is szentesítette ezt a bizarr szellemi frigyet. Ami egyébként logikus követ­kezménye is volt Aczél György ama neveze­tes, 1985-ben megjelent nyilatkozatának, mely szerint Lukács ifjúkori, eklektikusán misztikus alkotói periódusának teljesítményei egyenér­tékűek marxista műveivel. E nyilatkozat elfogu­latlanságát nem kétlem, hiszen biztos vagyok abban, hogy Aczél György se a fiatal, se az öreg Lukács műveit nem olvasta. Ám azon se csodálkozhatunk, hogy az Aczél-káderek le­vonták a logikus következtetést: ha ez igaz, akkor ugyanez áll Hamvas írásaira is, meg bár­kire, akit a pillanatnyi divat felszínre vet. Sürgő­sen átképezték hát magukat neomisztikussá vagy – idegen nyelvi tudás birtokában – Heidegger-, Gadamer-, illetve Derrida-hívőkké. Ma is azok, s elveik mellett ki fognak tartani mind­addig, míg hírét nem veszik, hogy változik a szellemi divat széljárása. Akkor majd lelkesen teleírják a még meg nem született elméleti fo­lyóiratokat az új eszmékről szóló lerendezé­sekkel: ez volt az akadémiai tagság záloga Aczél György idején is, az elmúlt négy eszten­dőben is. Paradox pozitívum, ha megállapítjuk, hogy ezek az elméletek nem értéksorvasztó hatásúak, mert hatástalanok. Magyar ember – pláne, ha művész vagy író – kritikákat nem ol­vas, a posztstrukturalista antiesztétikák termi­nológiáját pedig még azok se értik, akik e szö­vegeket írják. A kritikának és az esztétikának azonban fontos értékorientációs szerepe len­ne, s így nem igazán öröm, ha azt nyugtázzuk, hogy nagyobb károkat sem okoz.

Az új politikai rezsim hivatalba lépése itt sem hozott és nem is hozhatott semmiféle vál­tozást. A kulturális élet perifériáiról sebtében összeverbuvált vezetőgarnitúrája túlnyomórészt – egy-két amnéziát tettető renegát Pándi- tanítványtól eltekintve – nemhogy elméleti jár­tassággal nem rendelkezett, de még a sznob­ság szintjén sem ismerte a művészeti életet. Tájékozatlanságuk olyan mértékű volt, hogy a karrierszempontjaikat közvetlenül meghatáro­zó hatalmi és anyagi ügyek kivételével a sem­mibevevésig menően érdektelennek mutatko­zott számukra minden kulturális probléma.

A művészetek semmibevevése negatív és pozitív következményekkel egyaránt járt. Az 1980-as évek állampárti művészetpolitikája ilyen szempontból is skizoid volt. Szerette vol­na ugyan, hogy „a kultúra is áru” jelszónak megfelelően a művészeti intézményrendszer önfenntartóvá váljék, de elvárta volna azt is, hogy ennek mechanizmusa ugyanolyan „kere­kek és csavarok” módjára kövesse a párt – megjegyzem, eléggé ellentmondásos és kiszá­míthatatlan – intencióit, mint a klasszikus „pa­ternalista” mecenatúra idején. A hírhedt „mara­dékelv” egyre fukarabb módján, alulfizetett gar­nitúrával, de nem engedte összeomlani a hiva­talos kulturális intézményrendszert, ám szinte mindvégig, 1988-ig hisztériás érzékenységgel reagált arra, ha ebben a politikai tabukat sértő jelenségekre bukkant. (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy e tabuk kisszámúak voltak, de ezek megsértését az irányítás még a legpe­riferikusabb irodalmi-művészeti orgánumok­ban sem viselte el – emlékezzünk csak a Moz­gó Világ vagy a Tiszatáj szerkesztőségének menesztésére.) Kizárólag a mulatságos látszatintézkedésekkel üldözött, de valójában nem­csak megtűrt, hanem a rendőri szigortól gon­dosan óvott szamizdat-orgánumok élvezhették a nyílt ellenzékiség szabadságát.

A kommunistafaló új rendszer művé­szetpolitikája – paradox módon – nem tett egyebet, mint következetesen tartotta magát az MSZMP 80-as évekbeli alapelvéhez, misze­rint a kultúra is áru, s olyan rezzenetlen kö­zönnyel nézte a művészeti intézményrendszer financiális csődjét, mintha a papírzsebkendő- ellátásban támadtak volna zavarok. Másfelől viszont csak a leghatékonyabb tömegkommu­nikációs formák, a rádió és a televízió nyilvá­nosságát korlátozta – a korábbinál némiképp még látványosabb – adminisztratív erőszakkal. E négy esztendő alatt minden más fórumon bárki bármit a közönség elé tárhatott, ha ki tud­ta fizetni a nyomdaszámlát vagy terembért, hi­szen – ahogyan ezt már József Attila megírta – „jogállamban pénz a fegyver”. Művészeti tabui egyáltalán nem voltak, hiszen a papírzsebkendő-horderejű ügyek nem érdemelnek egy tabuizálásnyi figyelmet. A gyakorlati publikációs szabadság mértéke persze ugyanaz volt, mint korábban, hiszen a jobboldali nyilvánosság mögött szinte korlátlan hazai és külföldi tőkee­rők álltak, a baloldal ilyen lehetőségei viszont nem haladták meg a pártállami idők szamizdat-orgánumainak kereteit.

Ha ilyenformán az 1990 utáni új hatalmat nem érdekelték a művészetek, a művészeteket viszont az új hatalom nem érdekelte. Hogy a zenében, a képzőművészetekben vagy az épí­tészetben e híres rendszerváltás nem hozhatott olyan változásokat, amilyeneket a Rákosi-kor- szakhoz képest a Kádár-korszak hozott, vi­szonylag érthető. (Akkor egy lassú, de végül mélyreható normalizálás-korszerűsítés ment végbe, míg 1990-ben ilyesmire nem volt szük­ség: a rendszerváltás után seregestül támadtak ugyan olyan alkotók, akik azt állították maguk­ról, hogy korábban mellőzöttek-üldözöttek vol­tak, de publikálatlan remekeket egyikük se tu­dott felmutatni.) Az azonban mégiscsak furcsa, hogy e világrengető történelmi változásokról nem írtak regényt, drámát, novellisztikánk sem szentelt neki túl nagy figyelmet, leginkább lí­ránk reagált rá, ám maradandó teljesítményei undorodó vagy dühös versek voltak. Közönyö­sen lépett át rajta a magyar film is. A 24. Magyar Filmszemle rendezői különdíjának nyertese, Szomjas György Roncsfilmje – példának oká­ért – legfeljebb azzal jelezte hogy nem az 1980-as években, hanem 1992-ben készült, hogy a rendőrt nem elvtársnak, hanem úrnak szólítják benne, aminthogy Várkonyi Gábor A kisváros című tévésorozata sem különbözik ezen túl a hajdani effajta folytatásos krimiktől, csupán ab­ban, hogy a gonosztevők már nemcsak Auszt­ria felől, hanem Ukrajnából is érkezhetnek. Még az a gyakori – több helyen is felbukkanó – mo­tívum se új, miszerint az Amerikából hazatérő álmilliomos valójában szegényebb a templom egerénél: ezt is ismerjük Gertler Viktor 1956-ban készült Dollárpapájából.

Szimbóluma lehet a lenéző semmibevevés­nek a Roncsfilm híres képsora, ahol a berlini fal ledöntése egy zugkocsma udvarát elkerítő téglafal ledöntésével áll párhuzamban. Fogal­mi nyelvre lefordítva: a magyar művészet tipi­kus attitűdjei alantas indulatok és érdekek által vezérelt, s a személyes és a nemzeti sorskér­dések szemszögéből nézve egyaránt érdekte­len és lényegtelen politikai eseménynek láttat­ják azt a tényt, hogy régiónkat az orosz ér­dekszféra tágkeblű vezetői odaajándékozták a nyugati övezet urainak.

Hogy ezek a művészeti attitűdök jogosak-e, és milyen mértékben azok, igen vitatható – az érvek és ellenérvek felsorakoztatása azonban ismét meghaladná az itteni kereteket. Manap­ság különben is valami új, valami más kezdő­dik. Vajon olyasmi, amiről regényt is lehet majd írni? Vagy tragédiába kívánkozik majd?

OLVASÓLÁMPA

SZEPES ERIKA

Kis magyar verstörténet

– az Ezredvég három évfolyamának versei alapján

Talán túlzásnak tetszhet, hogy három évi vers­termésből, különösen egy meghatározott pro­filú lap verseiből kívánok tanulságokat levonni, hiszen feltehetőleg igencsak kis szelete a ma­gyar költészetnek, időben és irányultságban egyaránt. Ám a három éves történet áttekinté­se után úgy éreztem: benne van a cseppben a tenger, avagy, nem természeti, hanem tudo­mányos hasonlattal élve: a hologram minden egyes kis részletéből rekonstruálható a teljes kép. De hát, ha nem is teljes, de legalább egy nagyon jellemző kép alakult ki korunkról az Ez­redvég hasábjain közölt versekből.

Az indulás a legegyértelműbb: Baranyi Fe­renc bátor lapindító beköszöntője – miszerint határozottan baloldali kulturális lap akar lenni az Ezredvég, az egyetlen ebben a nemben ma Magyarországon –, tehát ezután az akkor (1991) igenis nagyon bátor beköszöntő után természetes volt, hogy az ötvenes évek máso­dik felében indult nemzedék tagjai jelentkeztek elsőként, régi elvbarátok, harcostársak, akik éppen ebbéli minőségüknél fogva más lapok­ból kiszorultak. A leggyakrabban jelentkező költők ez idő tájt Győré Imre, Csanády János, Papp Lajos, Csepeli Szabó Béla, Soós Zoltán; no és természetesen a lapalapítók: Baranyi, Simor és Tabák. Az „inter arma silent musae” szállóige, mint a történelemben már olyan sok­szor, ezúttal sem bizonyult igaznak: ezek a ko­rábban is mindig szembenálló költők (hiába voltak mindig baloldaliak, sosem tartoztak a hi­vatalos kultúrpolitika kedvencei közé) az újabb kihívásra megerősödött hanggal, kikristályoso­dott nézetekkel és még keményebb erkölcsiséggel válaszoltak. Minthogy a baloldaliságot éppen nem párthoz, politikához kötötték, ha­nem – úgy hiszem legalábbis hozzám ha­sonlóan a baloldaliságot az európai humaniz­mus legfelsőbb fokának tekintik, legjobb ver­seik születtek meg ebben az időszakban. Csak jelzésszerűen emelek ki néhány olyan verset, amely szerzőjének eddigi legjobb alko­tásai közé tartozik: Györe Imre Brecht Bicska Maxiját idéző Vásári rigmusa Penge Mackieről, vagy Az oxigénről írott versének csattanós le­zárása („A halál nem az élet egy változata”); vagy a magyar költészetben kedvelt szimbó­lum átvétele: Jónás, fogak közt, biztosan élet­műve legjobb darabjai közé kerülnek majd. Csepeli Szabó Bélát inkább megrázták, mint harcossá tették az események, nagy erővel hat Vörösmarty Szózatának kiforgatott idézé­se: „hazádnak rendületlenül – és megrendül­tén is – légy híve, oh, magyar”; egy ízben az életbölcsességeket kétezer éve hordozni hiva­tott állatmese-példázattal él: Méhek és dara­zsak című versében: „Mondd, apám, ez a láza­san fortyogó gyűlés, ez a parázsló, mérges hangulat néked mit juttat eszedbe? – Azt, fiam, hogy a darazsak éppen úgy rajzanak, mint a méhek, de sajnos, nem termelnek mézet, csak mérget és parazsat”. Csepeli Szabónál az öregkori líra e társadalmibb ága mellett újjá­éledt a szerelmi költészet is, fáradt-arany, pasztell tónusú, szép versekben.

Baranyi Ferenc költészete a korábban is benne rejlő lehetőségeket teljesítette ki: koráb­bi indulatai kiforrottak, bölcsen lázítók lettek, vagy éppen keserűen fanyarak: a Humaniz­mus szarkazmusa mellett megfér az irónia és az önirónia gesztusa: a József Attila mottójára írott Ballada a világ kerekéről így végződik: „Proletár, az vessen magára, aki önként nem látja be, előre gördülünk, ha hátra fordul a világ kereke.” Adyt idéző BallAdyjában a perc-em­berkék újabb uralma ellen protestál, megírja A munkanélküli balladáját és a maró élű Kollaborálást. A magyarságvizsga a hamis nemzeti ön­tudatot támadja, Az ismétlődő történelem arról szól, ami a címe: a 20-az, 50-es, 90-es évek eseményei közt von párhuzamot formai bra­vúrral: a három korszak egy-egy versszak, mindhárom korszakot ugyanazokkal a sorok­kal jellemzi, csak a szakaszzáró sorok modu­lálnak. De mintha a ma már szintén nem diva­tos – sőt, falról kivakart – Lukács György inten­zív totalitás-elvét akarná kiteljesíteni, megvaló­sítani, t. i. azt, hogy még a legkisebb terjedel­mű, bármilyen témájú lírai műalkotásnak is vissza kell adnia azt a kort, amelyben létrejött – már amennyiben jó műről van szó tájver­sei, csendéletversei, mint egykor Petőfinél is, egy ponton túllépnek a tájon, az idillen, és ki­bukik belőlük a mai valóság: ilyen a Pincében, a Vizafogó és szerelmes verseinek jó része is. Biblikus verseiben nem újfajta vallásosság éled, hanem az örök tisztaság, az őskommu­nizmus krisztusi elvének vállalása, s ezzel együtt a bukás vállalása is (Üzenet a Golgotá­ról).

A pőrén, tisztán fogalmazott politikai versek költője Rozsnyai Ervin, akinek Beszéd a Jóis­tennel című verse a legkeserűbb ateista ver­sek egyike. Pass Lajos Stabat matere is ellent­mond a téma korábbi feldolgozásainak: az igazáért meghaló ember passiójára, szenvedé­sére teszi a hangsúlyt, nem a túlélő fájdalmára. Simor András soha nem írt ilyen tömör, csattanós, szinte jelzőtlenné csupaszított, lényegretörő, szinte aforizmatikus verseket, mint ebben az időszakban: mintha egy Arkhilokhosz vagy Gatullus dühe éledt volna újjá benne. József Attila idézései jó példái annak, hogy sorokat, idézeteket átvevő költészet éppúgy lehet új­szerű (Elégia), mint egy hangulatot és ritmust is követő (Születésnapomra, József Attilával – bár a hosszú sorok egy szótaggal rövidebbek). Másik költőpéldaképe, előde az általa mintaszerűen fordított Majakovszkij: neki több verset is szentel, köztük a meglehetősen ború­látó Ismét Majakovszkijt olvasva címűt:” „míg rosszra jött a rosszabb, és hullunk egyre alább”. Kemény, szarkasztikus a másik Maja­kovszkijt és egyúttal Füst Milánt parafrazáló verse, A jelenés, szárazán kemény és pontos A rendszerváltás haszna. Igen közeli rokona Simor költészetének Csala Károlyé: rokon az aforisztikus, csattanós jelleg, a szarkazmus, az aktuális témák felvetése. Amiben eltér Simortól, az a korunkra oly jellemző szóviccek ked­velése, gyártása, közülük egyik kedvencem a „talapalányaló”.

Talán éppen azért, mert az Ezredvég alapító egyéniségeinek, hangadóinak költészete so­sem volt bántóan agitatív avagy agresszíven politikus, hanem az indulatok mindig a jobb elérésének érdekében fakadtak ki, jelentkeztek az Ezredvégben olyan költők is, akiknek hang­ja nem a forradalmi hevületé, a nyílt politizálá­sé, csak egyszerűen megérezték és elfogad­ták a baloldaliságnak azt az értelmezését, amely a humanizmus kiteljesítésére, a szociá­lis érzékenységre, a „megalázottak és meg- szomorítottak” védelmére törekszik. Sorra küldtek verseket olyan költők, akik képtelenek e korszak laudációjra, s ezért más helyekről elutasíttattak, vagy nem is pályáztak oda, ahonnan feltehetőleg elutasítás várta volna őket. Tandori életképei teljesen politikamente­sek, ám közvetítenek egy olyan hangulatot, amelyre ismét érvényes Lukács fent említett té­zise (Hangok a levegőből). A Tandori verseiből áradó rossz hangulat, élethiány az Ezredvég másik fő költői vonulatának meghatározó je­gye. Simort is elkapja néha a „világtalanság” (A lélek is hajléktalan), Tabák András kifejezet­ten utal Tandorira (Jaj-vers T. D.-nek), és mé­lyen belesüpped ebbe a hangulatba például Az ember végtére című versében. Sajátosan rossz lelkiállapotról tudósít Choli Daróczi Jó­zsef („gyűlik körülöttünk a baj” – mondja keserűen). Jellegzetesen közélet spleen uralkodik Birtalan Ferencnél (Erről a napról) , Pass Lajos­nál (Viszockij), Papp Lajosnál (A régvolt kert) szonettjeinek szorongásában, nosztalgiában, páros magányában, a múltra való közös emlé­kezésben) ; és szinte az öngyilkosság felé ve­zető kiúttalanság árad Anóka Eszter verseiből (Megállótábla, Sorsát az ember). Ennek a han­gulatnak egyik legpontosabb megfogalmazá­sa Ágai Ágnestől való: „itthon maradt a resztli magyarság, mi; fáradt, megviselt, indulatra erős, cselekvésre gyenge, mély, híg és turmix magyarok” (A befejezetlen század). S hogy meddig tart mindnyájunk rossz hangulata, erre is van Ágainak tömör válasza: „amíg nem egy korszakváltás. Egy igazi, egy új. Nem dekla­rált, nem naptári, nem vérbemártott.” Timár György új hangú, szépséges szerelmi költé­szetének rejtőző szomorúságát, mélabúját nemcsak a személyes emberi tényezők okoz­zák (öregedés, múlandóság, az új szerelem­mel járó konfliktusok), hanem az is, hogy eb­ben a nem otthonos világban született meg e szerelem és róla a költemények.

Nem sokkal a folyóirat indulása után, már 1992 elején jelentkeztek olyan költők, akiknek személyiségét, költői alkatát, gondolataik komplexitását nem lehetett egy-egy verssel kellőképpen reprezentálni, s náhányuknál az sem volt érthető, miért éppen az Ezredvégben kívánnak publikálni.

Ezért gondoltam, hogy indítok egy új rova­tot Bemutatjuk XY költőt címen, amelyben lehe­tőségem nyílik arra, hogy szóljak a költő életéről, gondolkodásmódjáról, világképéről, s arról, hogyan jelenik meg mindez a versekben. Az első ilyen bemutatott költőnk már nem volt kezdő: az egy megjelent és több fiókban lapu­ló kötettel rendelkező Tokai András, akinek versei igen összetett élményanyagból táplálkoznak. Emlékei mélyén ott húzódik a gyer­mekkori nyomor soha nem felejthető világa (A Rózsa utca 29-ben), a nyomorban erkölcsi tar­tást adók, köztük elsősorban az édesanya alakja, s a szinte istenként tisztelt Feri bácsié is, akinek igaza volt. Az erkölcsi példa a múlt­ból, a gyermekkorból ered, de öröksége máig tart: a megbízhatóság örökkévaló, mitikus alakja például az A pályaőr, aki hajnali 4 óra 50-kor kinéz. Tokai élményanyagának másik rétege a kultúrának az a teljessége, amelyből igyekszik minél többet elsajátítani: ottjártakor átélte Kairó múltját és jelenét: Kaváfisz költé­szetét, amelynek ihletett fordítója, s ugyancsak fordít angol (amerikai) irodalomból is, amely­nek diplomás tanára. A kultúra kimeríthetetlen­sége az a vonzás, amely Tokait egyre újabb tájak felé tereli, s egy-egy újonnan felfedezett világ mindig új versek születését is eredmé­nyezi. A munkáslét példaadó etikája és a kul­túra mágikus tisztelet az az erő, ami Tokai köl­tészetét a legtisztábban értelmezett humaniz­mus körébe utalja – így csatlakozhat az Ezred­vég vezérgondolatához.

A Bemutatjuk második vendége az 58 éve­sen költővé avatott Láng Éva, akinek Ezred­végbeli megjelenése hat évvel követte első megszólalását. Szenvedélyes hangú, a világ minden baját vállára vevő, a jövőért prófétáló, de saját próféciáinak jövőjét is jól lát Kasszandra ó, aki egyaránt óv háborútól, fajgyűlö­lettől, környezetszennyezéstől, az emberi lélek szennyezésétől és elsivárodásától – és harcol mindezek ellenében legerősebb fegyverével, a szeretettel. A Bemutatjuk rovatban közölt verse formai ritkaság: szonettkoszorú, sajátos for­mában, férfi és nő párbeszédébe, a szerelem megtartó és tisztán tartó erejéről. Harmadik be­mutatott poétám igazi rendhagyó eset: Né­meth György klasszika-filológus, történész, egyetemi tanár, műfordító, polihisztor, világjáró congresman és mindemellett költő. Az Ezred­végbe az antikvitásból örökölt humanista tartá­sa, az antik értékek továbbvitele vezette: antik mitologémák újrafogalmazásával veti fel ko­runk erkölcsi kérdéseit (Iszméné tükre: nem az áldozat, hanem a túlélő sorsa a nehezebb, fon­tosabb; igyekezzünk túlélők maradni). A negye­dik Bemutatjuk óriási felfedezés! A teljes isme­retlenségből ragyogott fel egy különös tehet­ségű költőnő, aki A huszadik század történetét írta meg – nem történelemkönyvben, hanem egy vizionárius oratóriumában, apokaliptikus látomásokkal, mitikus alakokkal, szürrealista képekkel. Neve: Almási Katalin, az Ezredvég olvasóinak tudatában mára már egyet jelent mai magyar líránk egyik csúcsteljesítményével. Az ötödik bemutatás szabálytalan, hiszen nemcsak jól ismert, hanem egy, még néhány éve divatos fiatal költő kívánkozott az Ezred­vég hasábjaira: az a Petőcz András, aki a leg­fiatalabb költőgeneráció fejedelme – lehetne; a hivatalos kultúrpolitika kegyeltje – lehetne; sznob irodalmi körök zsúrfiúja, visongó ka­maszlányok bálványa – lehetne. S hogy miért nem az, kiderül a vele készített interjúból, ame­lyet a Bemutatás helyett készítettem: nincs haj­lama a megalkuvásra, alkalmatlan a klikkszel­lemre, a lobbyzásra, önmaga áruba bocsátá­sára, az érdekből elkötelezettségre. Szabad akar lenni, s a szabadság a kultúra mai állapo­tában számára a magányt jelenti. Magányának feloldásában talán segített valamit az Ezred­vég, köztünk nem kell „illegalitásban élnie” – ahogy ő fogalmazott keserűen.

Ha már a rovatokról esett szó, említsük meg, milyen állandó versrovatok képezik az Ezredvég törzsanyagát. Az Ablak rovatban ki­tekintünk a külföld költőire, az egyik legizgal­masabb blokkot éppen 1993 decemberében közöltük Stevan Tontic szarajevói szerb költő­től. Van évfordulós rovatunk, amelybe néha olyan pikáns ínyencségeket csempészünk, mint a Weöres Sándor fordította Mao Ce-tung versek; s talán egyedül a kulturális folyóiratok közül megemlékezünk Majakovszkijról, Brechtröl, Eluard-ról. A Megmentett oldalak­nak prózai és versanyaga egyaránt van, a ver­ses hagyatékok közül kiemelkedik Rónai Mi­hály András öröksége, amely kötetben meg nem jelent verseit és műfordításait tartalmazza, többek közt Vivaldi Négy évszakának szöve­gét, Louise Michel: A levert forradalom és Hei­ne Takácsok dala című verseinek fordításait. De itt olvashatók először Ladányi Mihály eddig kiadatlan szerelmes versei is, valamint a fiata­lon elhunyt Pinczési Judit versei.

Végül, de nem utolsósorban, hiszen övék a jövő, gyakran kapnak hangot lapunkban kez­dő ismeretlen köttök. Minden számban van né hány „felfedezettünk”: ilyen példával a gyakran a népdalok, népi imádságok hangján megszó­laló Millei Ilona, a neoavantgarde eszközökkel (is) élő, igen tehetséges Gulyás-Zana László s a saját lelkiállapotával a világ bajait visszhang­zó Fuchs Katalin. S az áttekintés végére hagy­tam egy kuriózumot: Dalos Györgynek a het­venes években írott, akkor nem publikált versei most, a kilencvenes évek elején jelentek meg először nálunk, az Ezredvégben, nem a hajda­ni ellenzék valamely mai fórumában, jelezvén, hogy világnézete az a humánus, el nem köte­lezett baloldaliság, amely ebben az országban valamiképpen mindig ellenzékben volt, van – és talán egyszer nem lesz.

Úgy gondolom, a felvázolt panoráma elég tágas, mind tematikailag, mind gondolatilag; harcias elszántságtól a szinte önfeladó lemon­dásig, teljes magánytól, „illegalitásban éléstől” (Petőcz szavai) a párkeresésig, a megtalált élettárs megtartásáért fohászkodásig, a szere­lem megtalálható benne. Formailag a képvers­től (Benkő Attila) a legbravúrosabb versformá­kig (Baranyi, Láng Éva, Simor) és a szabad­versig (Tabák, Tandori) szintén minden beju­tott e szélesre tárt kapukon. A magyar élet tel­jessége – ha hasonló nézőpontból is, de kü­lönféle értelmezésekben. Jellemző szelete való világunknak. Kis magyar verstörténet az ezred­végről.

VIDA JÁNOS

Múltbeli messzeség – tanulságul a közeljövőre

Bede Anna: Hadihajón Kínában

Ritka érdekességű párhuzamos útirajzzal ör­vendeztette meg olvasóit Bede Anna: könyvé­ben az idő két síkja – a több, mint nyolc évti­zeddel ezelőttié meg a maié – vetül egymásra, s e dupla optikán keresztül éles megvilágítás­ban tárul szemünk elé néhány kivételes törté­nelmi pillanat is.

Már a kis kötet műfaja is különleges. Az író­nő naplórészleteket ad közre, amelyek véletle­nül maradtak fenn és kerültek elő nagybátyja, az első világháború kezdetén eltűnt Tordy Nándor torpedómester hagyatékából. Egy­szersmind kommentálja is a szöveget – olyan lírai hangvételű betéteket illesztve személye­sen sohasem ismeri rokonának élményjegyze­tei közé, amelyek borzongatóan sugallják azt, ami az egykori és a mai világhelyzetben annyira hasonlatos: az akkori és a mostani közel­jövő bizonytalanságát és titokzatosságát.

A frissen kiképzett fiatal tengerész ugyanis, miután kötelező szolgálatát a század második évtizedének elején a Távol-Keletre irányított osztrák-magyar hadihajókon töltötte, épp az első világháború kirobbanására érkezett vissza hazájába. Ekkor szakadt meg naplója, s valószínűleg nem sokkal később az élete is. Előtte azonban eljutott Kínába, Japánba, s amilyen fürkész szemű megfigyelőnek bizo­nyult – jegyzeteinek tanúsága szerint – a messzi országokban, épp oly lenyűgöző éles­látással vette észre a véres összeomlás köze­ledtét, amely azután az ő sorsát is megpecsé­telte.

Az igazsághoz tartozik, hogy nem kritikailag feldolgozott történelmi dokumentumot tartunk a kezünkben, hanem irodalmi alkotást, amely­nek egyik – persze leglényegesebb, és terje­delmét tekintve is legjelentékenyebb – eleme Tordy Nándor szövege. A kötet címlapján azonban méltán szerepe! Bede Anna neve: egyrészt azért, mert ő a napló megtalálója, a közreadott részletek válogatója, a történeti ke­ret és a lírai betétek szerzője, másrészt azért is, mivel a naplójegyzeteken is erőteljesen érződnek az irodalmi átdolgozás nyomai. Arra néz­vést, hogy ez a beavatkozás milyen mértékű volt, nincs semmiféle támpontunk, de ez egyáltalán nem baj, a fentiekben jelzett műfaji sajátosságoknak ez így meg is felel. Valame­lyes kíváncsiság azonban mégis marad az ol­vasóban, aki esetleg azt is szeretnék tudni,. mekkora tehetség szunnyadt Tordy Nándor­ban.

Hiszen még a Távol-Keletről szóló század eleji útleírások ismerőjét is meglepik ennek a fiatalembernek a történelmi és kulturális háttér- ismeretei, szociográfiai megfigyelései és filo­zofikus eszmefuttatásai. Szemtanúja lehetett az első Kínai Köztársaság megalakulásának és a nagy japán reformcsászár, Mucuhito temeté­sének. Mindkét esemény kapcsán olyan forra­dalmas hangvételű jegyzeteket írt naplójába, aminők a korabeli nevesebb szerzőknek is be­csületére válhatnának. A Faluszélen címmel jelzett fejezet pedig olyan olyan remekmívű pil­lanatkép a kínai parasztok életéről, amely szintúgy páratlannak mondható a maga nemé­ben.

Ennélfogva a kis kötetet illusztráló egykori fotográfiák és képeslap-reprodukciók nem csupán élményszerűbbé teszik az olvasmányt, hanem egyben hitelesítik is. Jól tették hát a szerkesztők, hogy a Z-fűzetek többi darabjától eltérően ezúttal képek közlésére is vállalkoz­tak.

Tordy Nándor naplójának utolsó mondatai megjósolják az első világháború pusztításait. Bede Anna zárósorai felvillantják az adriai tűz­fészket – az akkorit és a mait is. A távolságbeállítás optikája most már tökéletes élességgel mutatja a képet. Aki belemer nézni a keresőbe, az látja is. (Z-füzetek/45)

CSŰRÖS MIKLÓS

Tudománytörténeti nézetből

Bogoly József Ágoston: Ars Philoiogiae. Tolnai Vilmos és az irodalomtudományi pozitivizmus öröksége

Az irodalomtörténettel nem szakmájaként fog­lalkozó olvasó leginkább azt tudja Tolnai Vilmosról, hogy perdöntő érvekkel szólt bele a Thaly Kálmán által közreadott (ál)kuruc, balla­dák hitelességének kérdésébe. Bogoly József Ágoston monográfiája tudománytörténeti né­zetből veszi szemügyre az életművet: Arany János, Széchenyi István és Madách Imre írá­sait. Tolnai „a filológiai akríbia” műhelyében ta­nulmányozza. Ebben az értelmezésben a pozi­tivizmus a szöveghez és a szöveg forrásaihoz való kötődést jelenti, és igen sok „mára átmu­tató tanulsággal szolgálhat”.

A pozitivizmus védelmezőjének némely elő­ítéletekkel is szembe kell néznie, a módszer szigorúsága, művelőinek olykori pedantériája, egzaktság-igénye olyan képzeteket is keltett, hogy netán ellentétben van a korszerű „szak­mai kánonokkal”, elsősorban a szellemtörté­neti irányéival.

A kötet okosan halványítja ezt az elterjedt vélekedést. Kölcsönhatásra céloz a pozitiviz­mus és a szellemtörténet között, az Irodalom, a művészet megértését a két irányzat szintetikus, együttes újraértelmezésében gondolja el. Figyelme az irodalomtudományiakon kívül a nyelvi jelenségekre is kiterjed, hiszen „tárgy – területe alapján” Tolnai az Akadémia szótári, helyesírási, nyelvtudományi és irodalomtudományi bizottságának munkájában egyaránt résztvett.

Kivételes gondosságra vall a jegyzetappa­rátus és a bibliográfia. Bogoly jóformán min­den. tárgyához tartozó szaktanulmányt földol­gozott. Korszerűsítő kiemelései hitelesek, pél­dául amikor a befogadó és a szöveg közötti kölcsönviszonyról szólva a Tolnai Vilmos szá­mára különlegesen fontos Rodin-mondatokat autentikus fordításban idézi: „A legfontosabb feladat az én törekvésem, hogy a világot meg­értse és megértesse. Az ember mosolya a há­zon, a bútoron, egyszóval a környező vilá­gon.”

A szerző ennek az idézetnek a szellemében és a „kapuján” keresztül közeledik az Ars Phi­lologiae útja felé. (Pannónia Könyvek)

FRIDECZKY FRIGYES

Különös történelemszemlélet

Pannon enciklopédia. A magyarság kézikönyve

Elismerésre méltó a Pannon Könyvkiadó új vállalkozása, az 1993 karácsonyára boltokba került Pannon enciklopédia, a magyarság ké­zikönyve. Ebben a rendkívül szépen illusztrált vaskos kötetben arra tesz kísérletet a kiadó, hogy tíz fejezetben összefoglalja a magyarság történetét az őshazától napjainkig; bemutassa hazánk hegy- és vízrajzát, tájegységeit; nö­vény- és állatvilágát; a magyar tudomány és technika századait; külön fejezet foglalkozik a vallással, a filozófiával, a képzőművészettel, a filmmel és a színházzal, a zenével és a tánccal, a magyar nyelvvel és irodalommal. Lényegé­ben mindazt a hasznos tudnivalót szeretné ol­vasói elé tárni, amit egy magára adó átlagmű­veltségű magyar honpolgárnak tudnia illik ha­zájáról. Teszi ezt nyomatékosan azért, mert a közelmúltban megjelent, részben angolból- franciából fordított lexikonok-enciklopédiák ép­pen egyetemes jellegük miatt csak korlátozot­tan jeleníthették meg a magyar specifikumo­kat. Ám ez a most kezünkben tartott kötet is tulajdonképpen összefoglalása annak a 1994 őszétől folyamatosan megjelenő tízkötetes so­rozatnak, amelyben e most tárgyalt könyv feje­zeteit külön-külön kötetek fogják részleteseb­ben kibontakoztatni. Ennek megfelelő e ké­sőbbi könyvek címei lényegében megegyez­nek e mostani enciklopédia fejezetcímeivel.

Modern szemléletű könyvet ígér a szerkesz­tő, Halmos Ferenc, amely a „legmodernebb forrásmunkák felhasználásával, naprakészen ismerteti az egyes témákat… nem kirekesztő, nem követeli magának az egyetlen igazság birtoklásának a jogát, de mégis határozottan képvisel valamit, ami eligazíthat, tájékoztathat”. A főszerkesztő maga jelzi, hogy nem lehetett teljes, minden tárgykört átfogó ez az enciklo­pédia, azt nem is kérjük rajta számon, érde­mes viszont megvizsgálni, mi az a szándék, szemlélet, ami eligazíthat, ami határozottan képvisel valamit?

A gondolkodásmód bizonyos meghatáro­zottságát, ilyen vagy olyan irányultságát, amely „határozottan képvisel valamit” s amely­ben „más szerzők, más műhelyek máshová tették volna a hangsúlyokat”, leginkább a tör­ténelmi fejezetekben lehet tetten érni. Vegyük például a hozzánk legközelebb álló történelmi korszakot, amelyben apáink és mi magunk is éltünk-eszméltünk; figyelemmel kísértük mene­tét, élveztük, avagy végigszenvedtük éveit-év- tizedeit. Ezt a történelmi szegmentumot egyet­len történész dolgozza fel. Az első világhábo­rútól az 1990-es választásokig, gyakorlatilag e fejezetrész kéziratleadásának napjáig terjedő huszonegy oldal kizárólagos taglalója, értel­mezője; B. L, azaz dr. Borhi László tudomá­nyos munkatárs (MTA Tört. tud. Int.). B. L. lá­tóköre széles horizontú, nemzetközi vonzatokba ágyazva szemléltet, a hűvös tárgyilagosság látszatát kelti, gyakran rajtunk kívülálló erőknek tulajdonít egy-egy végzetes történelmi ese­ményt, olykor viszont mereven egyértelmű íté­letet mond, amikor az árnyaltabb felvázolás, a tények körülményeinek, előzményeinek ismertetése igazabban vezetné elő az adott szituációt.

Nézzük meg például kategorikus kijelenté­seinek egyikét: „1918 novemberében megala­kult a KMP, amely szovjet típusú politikai rend­szer bevezetését tűzte ki célul. A megvalósí­tásra 1919 márciusában kaptak lehetőséget. A Kun Béla nevével fémjelzett diktatúra a balol­dali terror korszakát hozta el Magyarországra” (181. o.). E három mondat egyvégtében, a közbülső történelmi események elhallgatásá­val, sajátos elfogultságra vall. B. L. nem szól a Tanácsköztársaság bukásának külső és belső okairól, sem az azt követő fehérterror véreng­zéseiről, de a román királyi hadsereg Buda­pestig nyomulásának egyengetéséről sem, s hogy ezek miként „tisztították meg” Horthy be­vonulásának útját. A román csapatok 1919. augusztus 4-én vonultak be Budapestre, és csak miután az antant kivonulásra kényszerí­tette őket november 14-16 között, jött novem­ber 16-án Horthy Miklós fővezér Budapestre. Ezt B. L. a Két világháború között című fejezet közepe táján, jóval Hitler hatalomra kerülése után, imigyen interpretálja: „a nemzetközi elszi­geteltség enyhítése… útján fontos állomás volt, hogy brit támogatással kormányzóvá vá­lasztották Horthy Miklós tengernagyot” (183. o.) Később: „a politikai kedélyek megnyugtatá­sa felé hatott… a különítményesek terrorakció­inak Teleki által végrehajtott és az antant által követelt beszüntetése is.” Ismét jellemző a módszer: az eredeti helyen elhallgatott ese­ményt később elbújtatva, mintegy mellékesen közli az olvasóval. A fejezet zárásaként újabb „csemege”: „A Horthy-korszak felemás fejlő­dést hozott: a szellemi élet világszínvonala mellett a gazdaság egyenlőtlenül fejlődött”. (184. o.) Hogy jeles tudósaink (és karmestere­ink) nagy része kivándorolt Amerikába; hogy hárommillió koldus országa” volt hazánk; hogy a tbc „morbus hungaricus” volt, s a ko­rabeli orvosi táblák szerint hat percenként meghalt egy hazánkfia e betegségben – arról nem esik szó. Az első két zsidótörvényt (1938. és 39.) a következő sorokkal vezeti be: „A két világháború között Magyarországon lábrakapott az antiszemitizmus” (185. o.). Nem tudna arról, hogy 1919-20-ban tucatszám akasztot­tak fel szatócsokat, kocsmárosokat, szabócskákat csupán azért, mert zsidók voltak, s hogy már 1920-ban meghozták a numerus clausus törvényt, a zsidó értelmiségiek visszaszorítá­sára? A 187. oldalon újabb felfedezés: „az új honvédelmi miniszter, Nagy Vilmos erőfeszíté­seket tett a munkaszolgálatosok sanyarú sor­sának javítására” – amiből kiderül, s csak eb­ből, derül ki, hogy intézményesítették a katonai szolgálat sajátos diszkriminációját a zsidó val­lásé és politikailag gyanús egyedek részére. (Elhallgatva, hogy a velük való kegyetlenke­dés, tömeges agyonverésük napirenden volt, például Ukrajnában.)

Befejezésül még egy kategorikus kijelentés: „A Vörös Hadsereg megszállóként érkezett” (187. o.). Ez nem igaz: felszabadítóként jött, ké­sőbb vált megszállóvá, a hazai hatalom kíván­ságára. A szovjet katonák döntötték le a pesti gettó falát, ahol az éhhalálra ítélt, s a nyilasok atrocitásainak kitett zsidó tömegek szorongtak. B. L. nem ír hatszázezer zsidó és cigány ma­gyar állampolgár elgázosításáról, a Duna-parti, Maros utcai vérengzésekről. Arról sem, hogyan szerelte le s vitte el gyárainkat a német hadse­reg, mint robbantották fel hídjainkat, mint éget­tek fel mindent maguk mögött. Személytelen pusztulásról, veszteségről ír – leginkább pedig a szovjet megszállók kártevéseiről.

Hallgat arról is, hogy volt egy párt 1945-ben, amely felhívta a pincékből a főváros la­kosságát: temesse el halottait, kerülje el a dög­vészt, a pestist; s jelszava „Arccal a vasút felé”, „Tiéd az ország, magadnak építed!”, tö­megeket mozgósított; nem ír a hihetetlen gyors újjáépítésről, a stabilizációról, a kemény forintról 1946 augusztusában.

A vulgáris marxizmus retusált történelemké­pét felváltotta tehát az erősen elfogult, jobbol­dali sematizmus. Holott tárgyilagos, árnyalt történelemszemléletre van szükségünk közel­múltunk valós megismeréséhez.

Várjuk a kiadó vállalkozásának folytatását – ám körültekintőbb, elfogulatlanabb szemlélet­tel. (Pannon Könyvkiadó)

DÉRI BALÁZS

Elismerő kritikai visszhang

Magyar szépirodalom katalánul (1983-1993)

A katalánt, amely épp olyan önálló újlatin nyelv, mint a francia, az olasz vagy a spanyol,- 6-7 millióan beszélik, döntő többségében Spa­nyolország keleti autonóm területein (Katalónia, Valencia, Baleár-szigetek), továbbá a dél-franciaországi Raussillon-ban (katalánul: Rossello) és a szardíniái Alghero (l’Alguer) városá­ban A katalán tehát egyáltalán nem tartózik Eu­rópa kisebb nyelvei közé, ráadásul egy igen gazdag középkori irodáimat örökölt. A múlt század végén, majd századunkban a Franco-rendszer uralomra jutásáig a nyelvterület spa­nyolországi részén ismét jelentős irodalom bontakozott ki.

A 40-es évek több esztendős szinte teljes hallgatását igen lassú újrakezdés követte, de a 70-es évektől kezdve látványosan kibontakozó irodalmi élet s benne a katalán könyvkiadás nagy léptekkel igyekezett behozni évtizedes vagy éppen évszázados lemaradásait az önál­ló alkotások és a fordítások tekintetében is. Igen sok kiadó rendkívül nagy mennyiségű művet jelentett meg különösen az elmúlt két évtizedben. A problémákat ma részben az okozza, hogy a magánkiadással nem azonos mértékben bővül az olvasók köre, hiszen a ka­talánul beszélőknek most még nagyobb része az illető államok hivatalos nyelvén tanult az is­kolában, irodalmi műveltségét az államnyelven szerezte, és azt ma is könnyebben használja, mint,saját anyanyelvét. Jó időbe telik, amíg – szerencsés esetben – a rendszeres katalán is­kolázásban részesültek az olvasóközönség nagyobb részét fogják kitenni…

Ma már elmondható, hogy akár a régi, akár a kortárs világirodalom számos jelentős alko­tása hozzáférhető a katalán olvasó számára, s néhány remekművel a magyar irodalom is képviselteti magát: Irodalmunk katalán nyelvű terjesztésének legfőbb gátja, hogy nincs olyan katalán nyelvű terjesztésének legfőbb gátja, hogy nincs olyan. katalán fordító, aki nyelvün­ket akár minimális szinten is beszélné – így a katalánra való átültetés munkáját, s nem is mindig csak a nyersfordítás elkészítését, a ma­gyarországi katalanistáknak kell elvégezniük. Egy – nem is legjobb – hagyomány folytatódik tehát, hiszen magyar eredetiből a század ele­jén is csak magyar katalanisták fordítottak; az átültetések nagy része azonban közvetítő nyel­vekből született – ma a katalán kiadók ez utób­bi módszert szerencsére nem tartják elfogad­hatónak.

Hosszú évtizedek után először 1983-ban je­lent meg magyar szépirodalmi mű katalán nyelvterületen, mégpedig érdekes módon nem a katalán többségét kitevő barcelonai nyelvjá­rásra alapozott irodalmi nyelven, hanem annak valenciai változatában. A L'Espill című folyói­ratban a ritkán megszólaló költő-műfordító, Eduárd J. Verger hat József Attila-verset publi­kált. Ez a kezdeményezés a rendszeres ma­gyarországi katalán stúdiumok elindítójának, Faluba Kálmánnak a közreműködésével folyta­tódott, bár még Fayad Jamís spanyol és Egito Gongalves portugál fordítása alapján: a 30 versből álló bilingvis (!) József Attila-válogatás, a Poesia Gregal sorozat 12. köteteként, 1987-ben látott napvilágot a Consorci d’Editors Valencians (Gragal Liibres) kiadásában.

E kötettel párhuzamosan vetődött föl egy Madách-fordítás gondolata: Josep M. Castellet, a legtekintélyesebb katalán kiadó, a barcelonai Edicions 62 irodalmi főszerkesztője és Francesc Vallverdú szerkesztője, jó nevű költő ( akkoriban mindketten a szocialista realizmus elkötelezettjei, akik különösen érdeklődtek Kelet-Európa iránt) spanyol és francia fordítások­ból ismerte meg a Tragédiát, Három Büchner-drámával együtt 1985-ben jelent meg Madách műve a MOLU (A világirodalom legjobb mű­vei) című sorozat 39, köteteként. E sorok írójá­nak (Faluba Kálmán segítségével) készített nyersfordításából Jordi Parramon, egy virtuóz fiatal költő készítette el a verses fordítást, amely á kevés számú formahű fordítások közé tartozik; ritmikájában, rímelésében is szorosan követi a magyar eredetit. A bevezetőt a ma­gyar társfordító írta.

A Madách-mű sikerén felbuzdulva, Josep M. Castellet felajánlotta nekem, aki akkor ép­pen – ösztöndíjjal – Barcelonában tartózkod­tam, hogy fordítsak le egy kötetet valamelyik kortárs magyar költőtől. Választásom a Szál­kákra, Pilinszky János művére esett. A kétéves vajúdás után megszületett fordítást néhány hó­nap leforgása alatt, 1988-ban adta ki az Edicions 62, bevezetőül a költő Ars poetica helyett című írásával és a fordító esszéjével, az Els Ilibres de l’Escorpí/Poesia sorozat 115. kötete­ként. Ez alkalommal tehát nem nyersfordítás­sal és annak átdolgozásával jött létre a katalán változat – ám az igazságnak tartoztunk azzal, hogy a címlapon név szerint is feltüntettük a fordító munkáját ellenőrző-korrigáió munkatár­sak: Faluba Kálmán és Francesc Vallverdú ne­vét. Ez a kivételes eset, katalán műfordító köz­reműködése nélküli fordítás, egy nyelvileg, verselés tekintetében voltaképpen nem túl ne­héz kötetnél történhetett meg.

A következő években két jelentős prózafor­dítás jelent meg. 1990-ben Faluba Kálmán for­dítása, egy Réz Pál által készített Kosztolányi- válogatás, El petó i altres narracions, – (A csók és más elbeszélések), az Edicons 62 és a Magrana kiadó közös sorozatában, a Venéciesben: 1992-ben pedig szintén az Edicions 62 adta ki, a MOLU (A világirodalom legjobb mű­vei) 20. századi sorozatában, annak 70. kötete­ként, Déry Tibor G. A. úr X-ben című regényét. Az igen terjedelmes, rendkívül nehéz nyelveze­tű művet Szíjj Ildikó ültette át katalánra, az ÉL­TÉ akkori katalán lektora, Maria Fradera, vala­mint jómagam közreműködésével. A regényt bevezető tanulmányommal adták ki. Ez év első felére várható A kereszténység klasszikusai (Clássics del Cristianisme) sorozatban az Edi­cions Proa kiadásában Pázmány Péter Öt szép levele. A fordítást közösen végeztem Montser­rat Bayával, a katalán írószövetség titkárával. A kötet, melynek bevezető tanulmányát Szabó Ferenc jezsuita írta, hasonló lesz a Madách-műéhez: ahogy ott egy jobban ismert szerző, Büchner darabjaival együtt jelent meg a mi klasszikusunk, most Pázmány mestere, Bellarmino lesz az, akinek egy írása régi prózánk e jeles alkotójának művével együtt lát napvilágot, A Pázmány-fordítást a sorozat vezetője, Sebastià Janeras szorgalmazta, aki Faluba Kál­mán és Morvay Károly Barcelonában megje­lent katalán-magyar szótárának a szerkeszté­sében is érdemeket szerzett.

A katalánul megjelent magyar Irodalom elis­merő kritikai visszhangot váltott ki. A példány­számok, különösen mert sorozatokról van szó, katalán viszonylatban jó átlagosnak felelnek meg. Félelmünk inkább az lehet, hogy többen veszik meg e könyveket a polcokon jól mutató sorozatokban, mint ahányan ténylegesen elol­vassák. Örömünkre szolgálnak azonban az olyan pozitív visszajelzések, mint az, hogy Jó­zsef Attila Nincsen apám, sem anyám-ja egy valenciai folk-pop együttes sikeres CD-lemezén is megjelent, s hogy a fiatalon elhunyt, ki­váló regényírónő, Montserrat Roig egyik utolsó kisregényének mottójául és címéül egy Pilinszky-versidézet választott, a Szálkák című kötetből.

KÖNYVAJÁNLAT

„Nem vagyok más, mint végállomás. Nem hoztam semmi újat. Nem tettem mást, mint olyan földet műveltem meg sok gonddal, ízlés­sel és becsülettel, amelyet francia, orosz és angol regényírók előttem már felszántottak a 19. században” – írja egy munkásságát, élet­művét elemző tanulmány olvasása után Roger Martin du Gard, a huszadik századi modern prózairodalom, a realista regényírás francia mestere, aki minden idejét az írásnak, az alko­tásnak szentelve kora Tolsztoja akart lenni. Vi­déki birtokán szinte remetei visszavonultságban élt, magánéletének titkait féltve őrizve, de kiterjedt levelezése és baráti kapcsolatai révén mégis a kor közéleti-politikai konfliktusait értel­mező szellemi viták központjában. Az első vi­lágháborút katonaként harcolta végig, a ké­sőbbi történelmi eseményeket a spanyol köz- társaságiakkal, az ellenállással szimpatizáló, nácigyűlölő kívülállóként, tanúként élte át, s közben megírta világszerte ismert regényeit, elsőként a Boldogulni címűt, majd az Egy lélek történetét, a Vén Franciaországot az Afrikai vallomást, s élete főművét, a nyolc kötetes A Thibault családot, melyért 1937-ben Nobel-díjat kapott. Élete utolsó szakaszában, egészen 1958-ban bekövetkezett haláláig, tizenöt éven át írta – de befejezni nem tudta – Maumort alezredes című, naplóformában írt regényét, ezt a torzóban maradt monumentális társadal­mi freskót, mely az Európa Kiadónál három fordító – Szathmári Éva, Ertl István és Réz Pál – munkájának eredményeként jelent meg elő­ször magyarul. Martin du Gard rendelkezett ar­ról, hogy e műve csak huszonöt évvel halála után adható ki, irodalomtörténészek szerint az írót a korábban is foglalkoztató fiatalkori szexu­alitás regénybeli megjelenítése miatt. így Fran­ciaországban is csak 1983-ban látott napvilá­got a mű, óriási irodalmi szenzációt keltve. A kötet nemcsak Maumort alezredes befejezet­len naplóját és levelezését tartalmazza, hanem az írónak a művel kapcsolatos feljegyzéseit, a majdani kiadásra vonatkozó javaslatait, és a regényén-írás művészetéről, a lényegről és a formáról való gondolatait is. A teljesség re­gényben ábrázolásának illuzórikus voltáról el­mélkedve például azt írja, hogy „azok a köny­vek, amelyekben mindent megmutatnak, ele­meznek és elrendeznek, hamarosan olvasha­tatlannak fognak tűnni.”

Kötél homokból címmel a Tevan Kiadó adta közre Szakolczay Lajos színházi írásait. Egyet­len 1991-es keltezésű írás szerepel csak a kö­tetben, Székely János Mórok című drámájának a gyulai Várszínházban Tompa Gábor által rendezett bemutatójáról, a többi írás 1974- 1986 közötti színházi előadások nyomán kelet­kezett. Szakolczay kötetét nem lehet egyszerű­en színházi kritikák gyűjteményének nevezni, sokkal inkább egy tízéves korszak színháztör­téneti, mégpedig magyar színháztörténeti összefoglalójának. A magyar színház fogalmá­nak e kötet írásainak aspektusából igen sokfé­le jelentéstartalma van: magyar színház, mert magyar szerző műve került színre, magyar színház, mert magyarul adták elő, magyar, mert magyar színészek játszották a darabot, magyar színház, mert magyar színházban ját­szották – s itt a magyar színház, mert magyar színházban játszották – s itt a magyar színház jelentheti a pesti Madách Színházat, a Kolozs­vári Állami Színházat, a marosvásárhelyit, a ka­posvári Gsiky Gergely Színházat, a szabadkai Népszínház magyar társulatát, a sepsiszent­györgyi, az újvidéki, a veszprémi, a nyíregyhá­zi, a kassai, a debreceni, a kecskeméti vagy a fővárosi színházakat. S mindeme színház tár­sulata mellett a Magyarországon vendégsze­replő külföldiek közül jelen van a kötetben a moszkvai Művész Színházé is. Vendégrende­zők, mint Ljubomir Draékió, Dinu Cernescu, Jefremov, Efrosz, Tompa Gábor s az európai jelentőségű művész, Harag György munkája színesítette a színházi élet e mozgalmas, a mű­vészi szempontból kiemelkedő korszakát. Nemcsak a rendezői gárda volt nemzetközi a magyar színházi életben, hanem a színpadi szerzőké is: Lucián Blaga, Csehov, Büchner, Bulgakov, Jarry, s még sorolhatnánk a sikeres külföldieket a magyarok mellett, akik között Ta­mási Áron, Csáth Géza, Deák Tamás, Illyés Gyula, Kolozsvári Papp László s még több je­les drámaíró neve szerepel. A legtöbb írás Sü­tő András színpadi műveinek előadását méltat­ja, mégpedig egy-egy művének több színreviteléről is olvashatunk: pl. az Egy lőcsiszár vi­rágvasárnapja 1974-es kaposvári ősbemutató­ja mellett a tíz évvel későbbi Madách színházi előadásról, vagy a Harag György rendezte ko­lozsvári, a Marton Endre által rendezett buda­pesti, és Völgyesi András rendezésében a sepsziszentgyörgyi Kain és Ábel előadásáról. E magyar-nemzetközi színházi élet érdekes színfoltjaként került be a kötetbe magyar vo­natkozása miatt S. Snajder Confiteor című drá­májának színpadra állításáról szóló írás. A belgrádi Nemzeti Színházban Janez Pipán ren­dezésében műsorra tűzött darab főhőse nem más, mint Sinkó Ervin, a „hihetetlen hívő” for­radalmár és író. Szakolczay kötetét azért sem nevezhetjük egyszerűen színikritikák gyűjtemé­nyének, mert nem zsurnalisztikái színvonalú, tiszavírág-életű írások ezek, hanem az iroda­lomkritikus drámai műveket értékelő-elemző, az irodalmi műveket a színpadra állítás művé­szi megvalósításában vizsgáló színházi tanul­mányai. Természetesen az olvasó tájékozód­hat belőlük a szerepek színészi megromálásáról, a színpadi miliőt, a drámai mű alaphangu­latát megteremtő díszletek és jelmezek művé­szi színvonaláról is. A négy nagy fejezetre osz­tott, név- és címmutatóval kiegészített kötet a gyors információszerzésre is alkalmas. Érté­kes művel gyarapodott a magyar színházi iro­dalom e kötet által.

A kolozsvári színház történetében meghatá­rozó jelentősége volt Sütő András és Harag György együttműködésének. „A fokozódó dik­tatúra idején Sütő drámái Harag interpretálás­ban, a kitűnő Harag-csapat művészeinek előa­dásában, a színház eszközeivel mondtak kriti­kát a fennálló rendszerről… Harag György ren­dezéseinek hosszú sorát, melyeket több más színház mellett Kolozsváron is diadalra vitt, fel­sorolni nehéz. Harag, aki a nagybányai szín­házalapító fiatal társaság vezetője, majd átköl­tözésük után a szatmári Állami Magyar Szín­ház igazgatója lett, aki Újvidéken is új stílust teremtett, aki az európai színháztörténet nagy egyénisége volt…” 1985-ben, hatvanéves ko­rában hunyt el. Fellelhető cikkeit, nyilatkozatait, jegyzeteit, szóbeli megnyilatkozásainak, inter­júinak szövegét, leveleit s a hozzá írottakat, az őt és az előadásait méltató írásokat gyűjtötte kötetbe Harag György színháza cím alatt Nánay István a Pesti Szalon könyvkiadónál. Kü­lön fejezet foglalkozik Sütő és Harag kapcso­latával, újvidéki rendezéseivel, magyarországi munkásságával. A függelékben Harag György szerepeinek és rendezéseinek listája, majd ter­jedelmes jegyzet- és fotóanyag található.

Harminc éves írói munkásságának leltára zárja Gergely Ágnes Királyok földje című köte­tét, melyre Tevan Kiadó újdonsága. Kilenc ver­seskönyv, négy tanulmány, esszé, riport, inter­júkötet a tíz műfordításkötet sorakozik e gaz­dag életműlistán. Első verseskötete, az Ajtófél- fámon jel vagy, 1963-ban jelent meg, egyetemi évei után. „Nem voltak mestereim. Nem volt kinek a lábához ülnöm. Valahányszor a lapok közölték egy-egy írásomat, a barátaim tapintat­tal és gyanakodva telefonáltak, mint egy szo­morú, lázas betegnek, Egyetlen író akadt, aki kezdettől fogva rám sugározta konok jóindula­tát…” – írja. Tanári pályáját elhagyta az újságí­rásért, az Élet és Irodalom és a Magyar Rádió munkatársa lett, majd a Szépirodalmi Könyvki­adó szerkesztője, legutóbb több mint tíz évig a Nagyvilág rovatvezetője. Utolsó megjelent pró­zai műve a nagyszerű esszénapló volt 1991-ben W. B. Yeatsről. Költői és prózaírói mun­kásságát megjelent műfordításkötetei gazda­gítják, a versfordítás-kötetek mellett olyan je­lentős prózai művek átültetésévei magyarra, mint Joyce Kamarazene, Dylan Thomas Az író arcképe kölyökkutya korából, vagy Akutagava A vihar kapujában című regénye. Utolsó ver­seskötete az Árnyékváros (1986) is válogatott verseinek gyűjteménye volt, melynek elősza­vában azt vallotta, hogy „Szerzője mindig vá­rost akart alapítani… Mindig a város diktált. Pannon és idegen égboltokat vonzott magá­hoz, tengereket és sikátorokat, hivatást és mesterséget, ablaktörő szerelmet és kapuzáró etikát; mindenből annyit, amennyit fegyelme­zetten a keretei közé tudott szorítani. Az építő nagyon megtanulta, hogy szabadság és fe­gyelem édestestvérek.” A legutóbbi hét évben írt versei, melyek közül egyiknek, A védtelenség címűnek, záró sorait idézzük, e mostani válogatott kötet második részében látnak elő­ször napvilágot.

.....................................Minden
ösvény ismerjen rád, és nyomodban
nyugodjék meg a por, az átforrósult
kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt
ágáló, hatalomvágy verte részegek.
Zuhantában torpanjon meg a sérült
meteor. És váljék újra műhely a világból.
Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed.
Csak szeressenek, akármerre vagy.

(emmi)