NEMES LÁSZLÓ

Nevét csak az Isten tudja

Harminchat évvel a háború befejezése, kereken negyven esztendővel az El Alamein-i csata után jártam a feleségemmel Egyiptomban. Társasutazáson vettünk részt, a program a szokványos volt: Kairó, a világhírű múzeum az ókori Egyiptom csodálatos kincseivel, a mecsetek, a bazár, a gizehi piramisok és a Szfinx, kirándulás a szakkarai lépcsős piramishoz, Luxor, Karnak, a Kirá­lyok völgye, Asszuán, Alexandria, sivatagi utazás és tengeri fürdőzés – de énnekem mindez mást is jelentett, elsősorban mást: Érzelmes utazást, látogatást a múltba, ifjúságom egyik, időtartamá­nál is jelentősebb, sorsomat meghatározó szakaszába. Kairóban úgy éreztem magam, mintha lázas lennék – talán valóban az is voltam –, szegény Katit csak rángattam magammal a zsúfolt, koszos utcákon, tudtam, hogy az egyiptomi főváros lakossága a háború óta csaknem tízszere­sére nőtt, de megérteni, valójában felfogni mégsem akartam a változás jeleit; a lárma, lökdöső­dés, az elhanyagolt, mocskos, olykor omladozó épületek mögött én azt a régi Kairót kerestem, a Keletnek azt a mesés varázsát, amely valamikor még a külvárosok nyomorúságos sikátorait is belengte, hát még a bazár megelevenedett Ezeregyéjszaka-világát; kerestem azt a régi, elegáns belvárost, amely valamikor nekünk, szabadnapjainkon, szolgálat után itt csatangoló katonáknak a barakk-táborok, sivatagi homokban felvert sátrak sivársága után a kényelem, a polgári, sőt: nagyvilági élet illúzióját kínálta. Az egyiptomi királyság bukása óta számos utcanevet is megvál­toztattak, én mégis megpróbáltam tájékozódni: erre jöttünk be annak idején a központba a Bab el Luk állomásról… de hiszen ez az a széles út, ez volt a Fuad el Awal utca… itt volt az a nagyszerű cukrászda, azt hiszem, görög cukrászda, ahol azokat a csodálatos süteményeket ettük… Talán ez az… Egy üzlet mélyéről szirupos, émelyítő illat árad, odabenn tömeg tolong, legyek milliói, Kati elhúzza az orrát, a küszöbről visszafordulunk. De hiszen itt, az utca torkolatá­val szemközt, a téren, itt állt a világhírű Operaház, szép, klasszicizáló épület, amelyet a Szuezi csatorna megnyitásakor, az Aida bemutatására építettek… hát hová lett? Persze, persze, tudom, azóta leégett… mint ahogyan nincs már ott, a közelben a Shepherd's Hotel, a Közel-Kelet lege­legánsabb, patinás szállodája, ahová mi, közkatonák, természetesen be se tehettük a lábunkat, de azért hozzátartozott az életünkhöz, mint azok a világhírességek is, akik ott megszálltak, talán Josephine Baker is… – Felgyújtották – mondom Katinak. – Valamilyen zavargás idején a feldü­hödött tömeg:

– Mit gyújtottak fel? – kérdi Kati.

– A Sheperd's Hotelt.

– Ott is laktál? – Nem válaszolok. Hát ő sem érti? Még ő sem értheti? Hogy mit jelent, hogy csak elmentem a Shepherd's Hotel előtt?

És ott, az utca másik végén, ott ittam mindig azt a finom tejturmixot – mutatom. És igen, ez, persze, hogy ez a Szolimán pasa utca. Nicsak, a Metró mozi, ahová gyakran… és ott, ott volt az a nagyszerű katonaklub, a Music for All, ahol gyönyörű gramofonkoncerteket hallgattunk, és izgalmas vitaestek voltak… és az a katonaparlament… ott, de nem, talán feljebb… talán lejjebb néhány házzal… nem tudom… Megint lázasnak érzem magam, fel-le rohanok, nézem a házakat.

– Olyan fontos ez Tamás? – kérdi Kati.

Hát mi fontos? Gyerünk tovább! A Groppi cukrászda. Mint a pesti Gerbeaud – mondtuk mindig; ez volt talán az egyetlen igazán elegáns hely, ahová a közlegények is bemehettek; ültünk a márványasztaloknál, finom csészékből ittuk a kávét, a kertben zene szólt, néha táncoltunk a katonalányokkal… olykor még kairói polgárlányokat is felkértünk, mint valamikor a pesti ötórai teákon.

– Hát persze, hogy ide bemegyünk – mondja Kati, és megszorítja a kezem. Hiszen erről a helyről annyit hallott tőlem. Egyik könyvemben írtam is róla…

Benn zsúfoltság, sivár hodály, gyatra bútorok, barátságtalan kiszolgálás. Kerthelyiségnek nyo­ma sincs.

– Hát igen – mondom Katinak hiszen hallottam, egyszer ez is leégett…

Ott, azon a téren… vagy nem is ott, csak egy hasonló kerek téren? – ott volt az a könyvke­reskedés… az a különös, antifasiszta találkozóhely… izgalmas, titkos szellemi központ, amelyről nemrégiben, legnagyobb meglepetésemre, az olasz író, StefanoTerra regényében is olvastam…

Itt, talán nem is itt… és húzom magam után Katit. – Giustizia e Libertà – mondom neki. – Igazság és Szabadság. Az volt a kiadó neve.

Alexandriában szabad délután. A társaság szétszéledt. Az idegenvezető elmagyarázta, merre lehet a legjobb cipőket és a legolcsóbb bőrkabátot venni. Mi egy taxit béreltünk, hogy kimenjünk az alig nyolcvan kilométerre levő El Alameinbe, a brit katonai temetőhöz, az egykori nagy csata színhelyére. Mondtuk útitársainknak, hogy van két szabad hely a kocsiban – természetesen ingyen –, senki sem jelentkezett. Ragyogott, tüzelt az afrikai nap, ezen az őszön is, mint annak idején, negyven éve; jobbra tőlünk valami földöntúlian békés, mennyei kék színben ragyogott a tenger, a part mentén szikrázott a kicsapódott só fehér sávja, s az út bal oldalán a végtelen, sárga homoksivatag. Aztán a tábla: El Alamein; oly szívszorítóan világtörténelmi név, oly sors- fordítóan nagy, oly döntő eseményre emlékeztető, mint alig valamivel később Sztálingrád – és meglehet, nemzedékek számára semmitmondó ma már. Hősök? Egy kis, vidéki múzeum, szinte összekeverve, egybemosva az El Alamein-i csata és a meglepő módon arab győzelemnek feltüntetett 1973-as arab-izraeli háború emlékei; fényképek, néhány kiállított ágyú és tank, Montgomery és Rommel jellegtelen szobrai. És a közelben a temetők. A német is, az olasz is, az angol is. A győzteseké és a legyőzőiteké. A győztes brit sereg sírkertjében, zöld cserjék, virágok, ápolt utak rendjében az ezer és ezer sír beláthatatlan sorai: angolok, ausztrálok, új-zélandiak; a keresztek mellett itt is, ott is Dávid csillagok, alattuk németesen, lengyelesen, héberesen hangzó nevek, de láttunk magyarokat is, mint Sergeant Kovács, Corporal Molnár… és láttuk a szívbe- markoló feliratokat: „Itt nyugszik az antifasiszta háború egyik hőse. Nevét csak az Isten tudja.” Nevek, nevek és névtelenek, azok a katonák, azok a fiúk… azok a nevetősek, azok az izgágák és verekedők, azok a fiatal kölykök, akik voltunk… látom őket, amint rövid eltávozásukkor, bőrük pórusaiban még a sivatag porával, átszellemülten hallgatják a Music for All-bán Beethovent, amint a kantinban nyakalják a sört és verik az asztalt, néha ökölre mennek, aztán összeölelkezve éneklik: After the war is over… Ha majd a háborúnak vége lesz… Érzem a tenyeremben a kézfogásukat, látom, amint üvöltve, nevetve felgyújtják Shafto rozoga tábori moziját; látom az arcokat, a szemeket, ezeket a fiúkat, a sírokat, a sírokat…

És rajtunk kívül a végtelen temető néptelen. Senki, sehol. Ugyan ki jön már ide négy évtized után? Halottak a holtak szülei, öregek vagy meghaltak a hozzátartozóik is. Döntő csata? Hősök? Áldozatok? Történelem? Ki jön ezért ilyen messzire?

Átkarolom Kati vállát. Gyerünk. Megiszunk egy rossz kávét a koszos kis büfében a múzeum mellett, aztán robog az ócska taxi; a szállodában megnézzük az útitársaink új bőrkabátjait.

Majd vissza, Kairóba. Ott is egy szabad délután; mondom Katinak, gyerünk ki Túrába.

– Hová?

– Túrába. A Bab el Lúk állomásról indul a vonat. Maadi és Heluán között van Túra és Masszara; ott, a barlangoknál volt a táborunk… tudod, azok a barlangok, ahonnan a legenda szerint a kivájt köveket szállították a túlsó parton épülő piramisokhoz.

De a Bab el Luk állomáson is elképesztő tömeg. Nyomják, préselik egymást az emberek a kocsikba. Bűz, piszok, forróság. Többen a tetőre kapaszkodnak. Kati majdnem elsírja magát: – Csak nem akarsz ide felszállni?

– Nem – mondom.

Nem fontos. Nem fogom többé látni se Túrát, se Maadit, se Heluánt…

*

Ott álltam a sziklafalba vájt, kiürített turai és masszarai barlangok előtt. A villanyfényes labirin­tusok mélyéből már kihordták, részben el is szállították a rengeteg hadianyagot, teherautókra rakták a nem is olyan régen alakult térképész század – a mi századunk – nyomdagépeit, rajz­asztalait, teodolitjait. Még éreztem a füst, a pernye szagát. Elégettünk minden fölösleges térké­pet, iratot. Menetkészen állt az alakulatunk, vártuk a parancsot az indulásra. Alattunk, a mélyben a száraz árterület szürke kövei, poros buckái meg a nyomorúságos falu, Masszara viskói elta­karták szemünk elől a Nílust, amelyen túl nem is láthattuk, inkább csak sejthettük a piramisok körvonalait. A kövek közt, a kiszikkadt, hepehupás földön meg-megcsillant a napfény a vasúti síneken, ahol a helyiérdekű motoros vonat járt a kairói Bab el Luk állomás és Heluán között. A síneken túl, a folyóval párhuzamosan az országút, délre Luxor, Asszuán, Szudán, az afrikai kontinens közepe felé.

Ezen az úton vonult északról dél felé napok óta, véget nem érő menetben a brit hadsereg. Úgy rémlett, vége hát a második éve tartó észak-afrikai hadjáratnak, a váltakozó hadi szerencsé­vel folyó keserves, sivatagi harcoknak. Hiába voltak az emberfölötti erőfeszítések, hiába Tobruk kitartó védelme, a sok áldozat, a sok halott: a létszámban sokkal nagyobb olasz haderő, és mindenek fölött Rommel félelmetes hírű Afrikai Korpsa végül megtört minden ellenállást. Itt van­nak Egyiptomban, alig száz kilométerre Alexandriától. Mussolini már kétszer is átjött Líbiába, áthozatta fehér lovát, hogy azon vonuljon be Kairóba, Az olasz és a német propagandagépezet most már együtt harsogta szólamait Egyiptom közeli felszabadításáról. Faruk egyiptomi király és környezete – miközben a brit haderők közel-keleti főhadiszállása még Kairóban volt – alig lep­lezte rokonszenvét a közeledő fasiszta hatalmak iránt.

Hivatalosan senki sem beszélt vereségről, visszavonulásról, kiürítésről, de minden jel arra vallott.

– Mi még csak visszavonulunk valahová, és nekünk legalább fegyver van a kezünkben, de mi lesz az otthoniakkal? – mondta Lantos Péter barátom, akivel annak idején együtt utaztunk el Budapestről, majd Palesztinában együtt jelentkeztünk a hadseregbe, s akivel alig néhány héttel azelőtt (ez is a háború és a hadsereg kiszámíthatatlan csodái közé tartozott) újra összekerültünk.

Nem ő volt az egyedüli, akit akkoriban a Nyugati Sivatagban harcoló egységekből a mi új és még nem teljes létszámú századunkhoz vezényeltek. Csodálattal, a fellobbanó virtus, az önként vállalt áldozat és tenniakarás, valamint a természetes emberi félelem százalékban meg nem határozható keverékével olykor kissé irigykedve, máskor lúdbőrző háttal hallgattuk ezeknek a fiúknak a történeteit. Legendás hírűvé lett helységneveket emlegettek, El-Agheiláról, Bengáziról, Szidi Barraniról, Marsza-Matruhról beszéltek, a körülzárt Tobrukról, ahol éjjel-nappal szakadatla­nul támadták a sivatag felől és bombázták őket a levegőből a németek még az olaszok, tank­csatákról, szuronyrohamokról, elkeseredett kézitusákról – akárcsak a régi idők háborúiban –, a sivatag hideg éjszakáiról és gyilkos hőségéről. Hittük is nem is az olyan történeteket, hogy csak ráütötték a nyers tojást a napon áttüzesedett tankra, és készen volt a tükörtojás, meg azt, hogy az ostromlott Tobruk kikötőjében, a légitámadások rövid szüneteiben, ha nem éppen hadianyag- és élelmiszerutánpótlást rakodtak ki a hajókból, még futballoztak is, meg úsztak a tenger vízé­ben. Meg elmondták ezek a fiúk, hogy hónapokig nem került fedél, természetesen még sátor­ponyva sem a fejük fölé, a poshadt, megmelegedett vizet is szűkösen tudták csak beosztani.

Na, majd meglátjátok ti is, ha innen egyszer tovább megyünk, mondták. Sok volt az újonc is a századunkban, a nemrég bevonultak, egyenesen a palesztinjai, kiképzőtáborból érkezettek.

Ott álltunk hát mi, a szíriai sivatagot már megjárt, meg ezek a Nyugati Sivatagból ide vezényelt „öreg katonák” és a zöldfülű újoncok – valamennyien önkéntesek, de lelkük mélyén javíthatatlan civilek – a turai és masszarai barlangok előtt, várva a parancsot, a csatlakozást a menethez. Vajon hová? Szudánba? Etiópiába? Kenyába?

Mind gyakrabban jelentek meg fölöttünk a nem is olyan messziről felszálló német repülőgé­pek; az egyik éjszaka pontosan a fejem fölött ütöttek lyukakat a barakkunk hullámbádog tetejébe – mintha perforálták volna – a géppuskagolyók. Vártuk, lestük a német ejtőernyősöket, hátha innen akarják elvágni a visszavonuló brit erők útját. Hetek óta nem kaphattunk eltávozást;- akik szolgálatban, hivatalosan bementek Kairóba, elmondták, hogy a város sikátoraiban hátulról le­szúrva, átvágott torokkal találták a sötétedés után oda betévedt angol katonákat. Az egyik mo­toros küldöncünk, tagbaszakadt, kemény, verekedős fiú, egykori varsói vagány, szolgálati úton Alexandriában járt. Virágot akart venni egy lánynak, ám a milliós nagyváros boltjaiban egyetlen szál virágot sem lehetett kapni. Mindet felvásárolták, hogy virágesővel fogadják a bevonuló német és olasz csapatokat.

Álltunk a megrakott háromtonnás teherautóink mellett, forró szél hordta az afrikai port és homokot a piramisok meg a kontinens belseje felől, néztük az autók, harckocsik, gépesített lövegek véget nem érő menetét, néztem, s olyan furcsán szürkének és elgyötörtnek láttam Lantos Péter sivatagi naptól barnára cserzett arcát.

Aztán talán még azon a napon, vagy egy-két nappal később, ott lenn, az úton egyszerre csak megállt a menet. Majd megfordult, mintha hátra arcot vezényeltek volna az egész seregnek; porfelhő borította el a tolató, forgolódó járműveket, a felbomló, egy helyben topogó sorokat, és lassan-lassan elindult az egész oszlop visszafelé. A következő napon mi is leraktuk a századunk teherautóiról a nyomdagépeket, a teodolitokat, a lőszeres ládákat, a hadsereg lapja, a Union Jack közölte, hogy Churchill Egyiptomban járt, személyesen megszemlélt számos egységet; azt is megírták, hogy az egész közel-keleti hadsereg új főparancsnoka Alexander tábornagy, a nyol­cadik hadsereg parancsnoka pedig egy Montgomery nevű tábornok lett. Újabb ausztráliai és új-zélandi csapatok is érkeztek – én már a szíriai bevonulásnál találkoztam velük, de azért még mindig ámulva tekintettem ezekre a rendet, fegyelmet alig-alig tűrő, tekintélyt, rangot csak nehe­zen tisztelő fiúkra –, közvetlenül a mi századunk barakkjai mellett betonállványokra csörlővel felhúzott új repülőgépmotorokat próbáltak ki; éjjel-nappal zúgtak, berregtek iszonyú lármával ezek a motorok; mondták, hogy nagy részüket Amerikából hozták, ritkultak a német légitámadá­sok és berepülések, úgy tetszett, megszűnt a légi fölényük – és nemsokára elkezdődött az a véres, nagy csata El Alameinnél, ahol Rommel elszenvedte Afrikában az első és döntő veresé­get.

Akkor, ha kimentünk az árnyékszékre, már a barakkunk fegyverállványán hagyhattuk a pus­kánkat; szolgálat után először csak a rozoga tábori moziba, de később már a városba is beme­hettünk. Mondták, hogy a Mena House Hotelben, a piramisok melletti luxusszállodában megtalálták Hitler és Mussolini tervezett győzelmi bankettjének előre megrendelt étlapját…

Fél évszázad múltán összekeveredik az emlékezetben az időpontok sorrendje, még a fontos­ságuké is; csak foszlányok maradnak meg, helyszínek, szagok, ízek, szavak, arcok, gesztusok, félelmek és remények. El Alamein előtt és El Alamein után. Az a szúrós szag: por, szemét, napon száradó állati és emberi ürülék, veríték, füst és fűszerek keveréke, amelyet szinte meg is szoktam már a masszarai állomáson és Kairó külvárosi utcáiban. A helyiérdekű vonatot megrohanó ka­tonák lármája a Bab el Luk állomáson, amint félrelökik, kiszorítják a kocsikból a riadt, vagy némán, olykor dühösen tiltakozó hazai utasokat, a „koszos bennszülötteket”, de beugrik a fel­idézett képbe a dél-afrikai katonák csoportja is, azoké a maguknak hangosan, ököllel, rúgások­kal helyet teremtő fehér katonáké, akik a saját hazájuk fekete bőrű katonáit – ebben a háborúban mégiscsak harcostársaikat – sem hagyták maguk mellé ülni, azokat is kilökték a vagonból, az a nyolc-tízévesnél nem idősebb, szurtos arab kislány, aki az állomás mellett köldökéig emelte szoknyáját, s az ujjaival mutatta, hogy csak öt piaszter az ára, az a nem kevésbé mocskos kisfiú, aki captainnek, kapitánynak szólított minden katonát, és az állomástól csaknem az Operaházig loholva utánam, valami vacak zoknit akart eladni nekem, majd látva, hogy ebből nem lesz üzlet, a fülemhez ágaskodott, és úgy mondta: „Kapitány úr, nem akarja a nővéremet? Nagyon olcsó, nagyon tiszta.”

És emlékszem a sütemények mézédes ízére a Fuad utcai görög cukrászdában, és az elegáns Zamalek negyed árnyas kertekben megbúvó villáira, és a Kairó és Túra közti helység, Maadi még elegánsabb parkjaira, a gazdag egyiptomi polgárok palotáira, és eszembe jut egy kairói görkor­csolyapálya, ahová csak azért mentem el, mert odahaza, Pesten, gimnazista koromban a bará­taimmal meg a lányokkal, azokkal a szép vagy csúnyácska pesti diáklányokkal, örök vagy gyorsan kihunyt, de mindenképpen oly ártatlan, nagy szerelmeimmel korcsolyáztam minden télen a városligeti tó műjegén – de ez a forró és sivár betonpálya ott, a kairói Bab el Luk közelében olyan más volt, olyan magányosan rohangáltam körbe-körbe a néhány piaszterért bérelt görkorcsolyán; és ma is megvan a fiókom mélyén egy véletlenül megmaradt fénykép egy szép uszodáról, ha jól emlékszem, Littoriának hívták, talán az olasz kolóniáé lehetett a háború előtt, de akkor a katonaság tulajdonába került; szép volt, tiszta és kellemes, s én egyszerűen tudomásul vettem, legyűrve szégyenkezésemet, hogy az nem mindenkié, hogy a brit és amerikai hadsereg színes bőrű katonái nem vehetik igénybe.

És elevenen él emlékezetemben a Music for All nevű katonaklub, ahol a szabad estéinken oly sokszor vacsoráztunk, s az étterem melletti helyiségben, kényelmes fotelekben ülve, a kitűnő villanygramofon hangszórójából Bachot, Beethovent és Vivaldit hallgattunk; egyszer egy idős angol énekesnő – inkább amolyan jótékonykodó, a frontról szabadságra érkezett katonák, „azok a szegény fiúk” szellemi-kulturális szükségleteit kielégíteni akaró, lelkesedésében is kissé le­ereszkedő, inkább műkedvelő hölgy, mintsem igazi művész – zongorakísérettel Schubert dalokat énekelt, természetesen németül, hiszen Goethe és Heine nyelvének semmi köze sincs az ezek­kel a „szegény fiúkkal” holnap vagy holnapután véres, élethalálharcot vívó fasiszta hadsereghez; és emlékszem a Szolimán pasa utcában a nálunk, otthon talán még nem is ismert légkondicio­náló berendezéssel ellátott, kellemesen hűs Metró mozira, ahol a legújabb angol és amerikai filmeket vetítették; és sohase fogom elfelejteni azt az estét a turai barlangok előtt, abban a rozoga tábori moziban – egy Shafto nevű egyiptomi vállalkozó (arab, örmény, görög, zsidó vagy kopt?) kapott engedélyt a hadsereg ki tudja, hány tucat vagy hány száz táborában mozik építésére és üzemeltetésére –; valamilyen régi, amerikai zenés filmet hirdettek azon az estén, főleg ausztrál katonákkal telt meg a nagy hodály, de már az első jelenetek után elszakadt a film, a közönség kórusban kiabálta: „Gyerünk, Shafto! Mi lesz Shafto!”, aztán folytatódott a vetítés, majd megint megszakadt; így ment ez négyszer-ötször, jelenetek kimaradtak, vibrált a kép, recsegett a hang, aztán újra elsötétedett a vászon, végül a hangszórón át valaki bejelentette: „A mai vetítés tech­nikai okokból elmarad. A holnapi előadáson…” A folytatást már nem lehetett hallani, a közönség fütyült, dobogott, ordított: „Come on Shafto! Gyerünk, Shafto! Rajta, Shafto! Disznó Shafto! Tolvaj Shafto! Vissza a pénzünket, Shafto!” De már ezt a hangzavart is elnyomta az összetört padok recsegése, az ausztrál fiúk a mozivászon elé vitték, hajigálták a padokat, valaki meggyúj­totta a száraz fát, ropogott, lángolt a máglya, sípjukat fújva ott termettek a már tüzet fogott épület ajtajában a piros sapkás katonai rendőrök, de azok a rendetlen öltözékű, harsányan nevető ausztrál fickók egyszerűen félrelökték, elsodorták őket, néhány pofon, ökölcsapás is hallatszott; rohadt disznók, szarházi zsaruk, lógósok, kiabálták túl a tűz ropogását az ausztrálok, amíg mi a fronton verekedtünk, ti itt a seggeteket riszáltátok ebben a kikent-kifent egyenruhátokban, a francba veletek! Kinn voltunk már a moziból, én is futottam a sötétben a mi körletünk felé.

És emlékszem még egy előadásra ott, a turai táborban: a gyorsan felépített szabadtéri szín­padon maga a világhírű énekes-táncos csoda, Josephine Baker jött el hozzánk. Néztem, amint egy köpcös kopasz angol ezredes virágcsokorral és kézcsókkal köszönti a színes bőrű, nyúlánk, magas művésznőt, hallgattam a népszerű angol és francia dalokat, Párizs, szerelmem, Párizs, énekelte, amikor utoljára láttalak… és könnyes lett a szeme, és mindenki a maga Párizsára, a maga régen látott otthonára gondolt, Londonra, Manchesterre, Sydney re, Tel Avivra, és nekem is könnyes lett a szemem, nekem Josephine Baker személyesen is az otthonomat jelentette, Budapestet, a gyerekkoromat. Egészen kisfiú voltam még, amikor Josephine Baker Budapesten fellépett, engem is elvittek a szüleim a Royal Orfeumba, akkor énekelték Pesten, hogy Az én babám egy fekete nő… Fekete testén csak a banán…

Csak erre tudtam gondolni ott, azon az egyiptomi szabadtéri előadáson… mint ahogy mindig és mindenütt azt kerestem, ami a múltammal, az otthonommal összeköt. Boldogan szálltam fel mindig arra a zsúfolt és büdös helyiérdekű motorosvonatra is, mert egyszer felfedeztem az egyik kocsiban egy táblát: Made in Hungary. Ganz waggon- és gépgyár, Budapest. És elképzeltem, hogy ez a Ganz vonat most nem a masszarai, hanem a Margit hídi helyiérdekű állomásra visz, mint annak idején, az óbudai gépgyárból hazafelé menet. És a katonazsákomban két könyvet cipeltem magammal véges-végig a háborúban, Szíriában, Egyiptomban és később Olaszország- tan is: Thomas Mann Varázshegyének magyar fordítását, de nem is Hans Castorp sorsa érdekelt igazán, nem is Naphta és Settembrini vitái, csak az, hogy magyarul olvashatom; a másik, testes kötet Horváth János válogatása volt, a Magyar versek könyve, szinte mazochista, önkínzó gyö­nyöreim forrása: Egész úton – hazafelé – Azon gondolkodám…

És emlékszem az izgalmamra, amikor egy kairói antikvárium polcán egy kis könyv keskeny gerincén megpillantottam az arany betűket: Hunyadi János. És a csalódásra, amikor a könyvecs­két kinyitottam. A Hunyadi János keserűvíz francia nyelvű ismertetője volt. De azért azt is meg­vettem.

ALMÁSI KATALIN

Kísértetűző énekek

1. Afrikai átokdal
Fáklyát, ha gyújtasz
és szikrája pattan,
hajad tőle lobogva égjen,
keselyű repüljön feléd az égen,
árnyéka házad fölé boruljon,
ajtód elé hiéna mocska hulljon,
bűzös szaga arcodba csapjon,
vézna lába előtted szaladjon,
saját piszkodat éhesen faljad,
kölyköd sírását meg ne halljad,
helyedet ne leljed itt a földön,
sakálként élj az égi mezőkön,
lányaid szégyent hozzanak anyjukra,
anyjuk az ördöggel járjon kézenfogva!
Ősi vizeskorsód darabokra törjön,
tűzhelyed lángja égessen, gyötörjön!
Kecske lábát vérbe mindhiába mártsad,
hiába erőlködj, sorsod ki ne hányjad!
Vergődjél, forogjál benn a bűvös körbe’
bezárva, sikoltva, örökre, örökre!

2. Spanyolországban
Spanyolországban
fényes délben
kísértetek járnak,
s fenn az égen
csupa kék, csupa kék,
csupa fény remeg.
A kávéház kis asztalánál
a kísértet bort iszik
figyel és fecseg.
Koponyájából
tűzszeme bámul,
éled és tágul,
néz és megremeg.
A kígyó nevére
születik!
De jaj,
tavaly
még tudtam
a szót,
hogy sírjába visszadugjam,
de idén
én
már elfeledtem,
a halott ott nevet temetetlen,
fényes pohárból
vörösbort iszik.

3. Éjfél
Menjetek, menjetek,
könnyű táncot lejtsetek!
Szétesett a hájatok,
elrohadt a májatok,
nem fáj már a talpatok,
járjátok a táncot!

Lejtsetek, lejtsetek,
az eső is eleredt.
Szív begyébe sírás zárva,
koponyából tudás tára,
hova lett, hova lett,
hová lett a szemetek?

Nincsen bőre, fene bánja,
holdban fürdik koponyája,
tiszta lett, sima lett,
mondjátok meg hova lett,
hová lett a lelketek?

Nézzed, nézzed,
nicsak, lássad,
ott a dús lombok között!
Falevélre támaszkodva,
holdsugárba kapaszkodva,
néhány könnycsepp megszökött.

Évszakok

Józan fákon ülnek a részeg madarak,
méla, kék fenekű tehenek,
fáradt, piros szemű birkák
zokognak,
suttogó, csíkos mókusok panaszkodnak a szélnek.
Kérdik tőle,
hová lett a cukorízű nyár
s az elmúlt rozsdaszínű ősz
és a vízből fel-felbukkanó, jókedvű halak?

A menekülő tavasz az erdőben eltévedt.
Hol az ösvény? – sírja,
a réten meg tollászkodnak
a kopott, régi remények
és köhög az édes, kiszáradó patak…
az avarban ismerős pata nyoma halad.

Régi a petty az őz bundáján,
a lány ruháján szakadt a szalag.
Ugyanaz a felhő,
ugyanaz az ég.
De aki visszatér
már nem lesz ugyanaz!

LABANCZ GYULA

Okafogyott zárójel

Erdő mélyről hirtelen
feltörő mutatóujjas
gejzír; kettészelt év-
gyűrűs platán-platni,
izzik, ezt vésd eszedbe:
füledhez hideglelésért
se kapj, szíves, de kesztyűs
a fa bársonyos fogása;
kicsap földből az el-
tömedékelt fűrészporos
gyökér-láng; hő fölött
ezer levél tenyerei,
véres sorsvonal mindenütt;
gödröt botlás nevesít,
hajléktalan élteti
a temetőt (oltár előtt
senki sem hajléktalan),
agyagos fészek csészéiből
gőzölögve lobban el a nyár;
koporsók rögeszmés kopogása.
Ez tart meg; az megrémiszt;
szerelem szervetlen anatómiája –
spermabankra Mária spekulál,
hideg önzés a szeretet,
önkizsákmányoló szegénység,
okafogyott zárójel a hullám,
testeden süllyedtem el,
élet, aminek halála nincs.

Lap a jegyzőkönyvből

Utat felező, felhő-
hártyás cigarettában
villám-finánclábot sejtve
kutatja a várost végig
fürge ujjaival a szél.
Felezhetnénk talán –
csikkszedő baktat,
döglött hal: nikotin-
kátrányos szipkát sodor
partra az enyészet,
élenjáró a bajban;
tüzet ad; vesztére
(nem mindenkinek adatik meg
a természetes halál)
bőre alatt – vörös
vonal – teszi dolgát
lll/lll-as szálka,
megnevezhetetlennel
sötét kockáit tölti ki
hátam mögött a Fehér
Ház; mérlegképes híd;
törvény jövő idejű szelleme
a múlt, s a szegénység
a legdrágább szajha.

Séta, könyvvel

Nap, sugár nélkül,
ez most a szabadság.
Taposom a hegyen a füvet,
reccsen mikrofonpróba:
tisztábban lát-e, ki, világos
a hóval vagy magad.
Szidhatod a világot,
ilyet úgyse látott,
megállók, fában gondolkodom,
kicsap lombláng a torkomon.
Csöndért templomba,
hitért temetőbe jár, olvasom.
Szál virágban is az anyagi világ
kíváncsisága nyilvánul meg.
Hol a testről van szó,
a lélek útja egyszerű.
Egy könyv, mint száz. Este,
alapra borult háztetők.

GALABÁRDI ZOLTÁN

Nagy-Magyarország feltámasztása helyi viszonylatban

Tudós elmék eskü alatt vallják, hogy a pusztító földrengéseket több apró rengés előzi meg. Ezek ugyan a legfinomabb műszerek segélyével se érzékelhetők, de léteznek. Ha pedig ezt elhisszük – s miért is ne hinnők, ha egyszer eskü alatt vallják? –, úgy azt is feltehetjük, hogy ez a furcsaság nem csak a tektonika területén érvényes.

A mi falunk amolyan közepesen nem-nagy volt, de annál magasabban lobogott benne a honszerelem lángja – avatott kurátorok táplálták, szították bölcsőtől a sírig tartó hatállyal, el- annyira, hogy a lakosság köreiben élő analfabéták is nagy büszkén hirdették a magyar kultúr- szupremácia mibenlétét és horderejét.

Nekünk, iskolás gyerekeknek a címzetes igazgatói titulust viselő tanító istápolta a lelkünket. Volt hozzá eszköze fölösen. Már az iskolában megtorolt bármily apróságot, amely ellene próbáit mondani a nemzeti abszolútumnak: kaptunk körmöst, pofont, fenekest számlálatlanul. És akire a megtorlás szellője rálegyintett, az számíthatott rá, hogy a legközelebbi leventefoglalkozáson az a szellő süvöltő viharként ront reá. A címzetes ugyanis kettős minőségben ápolta bimbózó belvilágunkat: az iskolában mint tanító, a gyakorlótéren meg mint főoktató. És a főoktató pedáns pontossággal emlékezett a tanítóként tapasztaltakra. S torolt. Mert – szokta volt mondani, – milyen levente, és milyen katona lesz abból a züllött lelkületű senkifiából, aki nem képes felso­rolni megakadás nélkül Nagy-Magyarország hetvenkét vármegyéjét székhelyestül, mindenestül vagy nem tudja fölfelelni, miért is maradtak alul a magyarok Mohácsnál a zsidók és a kommu­nisták aknamunkájának köszönhetően? Szintetizáló kapacitás volt kétségkívül…

Ez a címzetes – hogyan, hogyan nem –, kikövetkeztette és mindenfelé hangoztatta, hogy ha a k. u. k. hadvezetés annak idején okosan alkalmazta volna a légierőket, bezzeg másként alakult volna honunk, Európa, de az egész világ ábrázata is. A közelgő nagy leszámolás közepette tehát a királyi magyar légierő lészen a feltámadás záloga… Volt egy kedves nótája, azt fújnunk kellett Iskolában, gyakorlótéren, kivonuláskor is, bevonuláskor is:

Büszkén száll fenn egy gépmadár, magasan, magasan, az égen,
Magyar gyerek ül a gépen, levelet viszen a kezében,
Levelet dob Kassa piacára, az van benne, hogy nemsokára
Bevonul a magyar Kassára…

Révült gyönyörűséggel hallgatta akárhányszor, s míg mi fújtuk, ő légcsavarberregést imitált az ajkaival, a tenyereit meg össze-összecsattogtatta – ez utóbbi a fedélzeti géppuska működését volt hivatva érzékeltetni…

Azon a nyári napon éppen masíroztunk a gyakorlótérre, porzott a lábunk alatt a Fő utca, s teli torokból zengtük: Bevonul a magyar Kassára…, a címzetes berregett, csattogott, mint máskor is. Úgy ám, de mintha megfeledkeztünk volna arról az apróságról, hogy nem sokkal elébb Hitler visszapászított egy sávot a Felvidékből. Hiába, nagy úr a megszokás…

A sors szándékából – vagy henyeségéből – kifolyólag azonban jött velünk szemben az úton Tekergő Benke Zakariás. Valami csöbröt cipelt a vállán – kis jóindulattal elfajzott teknősbékának nézhettük volna.

– Rossz ám a nóta, tanító úr! – szólt ki a csöbre alól. – Kassán már magyar zászló leng, hozzá szilárdan s örökké. Arrébb kell menni!

A címzetes szabályos haptákban állt előtte – a tisztelet nem annyira a kiigazító igazának, sokkal inkább iskolaszéki tagságának dukált.

– Jaj, minő szerencse, hogy jött, Zakariás bátyám! Igaz, igaz. Nem is értem, hogy kerülhette el a figyelmemet…

– Arrébb, arrébb – ismételte magát Tekergő Benke. – Például… ha úgy vesszük… Pozsony. Azt a Pozsonyt kár lenne a tótoknak hagyni…

– Hohohohó! – süvített ekkor egy kiáltás. És máris odabicegett Prandner Huba, úgyszintén iskolaszéki potentát. Hagyományossá nemesült gyűlölségben, öröklött haragban, perben állt Tekergő Benkével. A bicegésre a nagy háborúban tett szert, egy duhaj természetű őrnagy tisz­tiszolgájaként. Ez az őrnagy egy mulatós estén elkezdett hadonászni a szolgálati fegyverével, s merő véletlenségből szétlőtte Prandner jobb térdét. Az arra illetékes bizottság utóbb méltányos­ságból harctéri sebesülésnek ismerte el a fogyatkozást, így Prandner hadirokkanti címhez és némi járadékhoz jutott. – Hohohó! – rikoltott újból. – Volna talán sürgősebb is. Hát Kolozsvár? Hát Aranyosmarót? Talán te akarnád megmondani, hova plántálódjon a magyar lobogó? Te?

A költővel szólva: ez se enged, az se hagyja… – egyre följebb, egyre hangosabban; a lárma kiriasztott többeket a házakból, az udvarokról, innen is, onnan is közbe-közbeszóltak, ez Tekergő Benke pártján, az Prandnerén. Szegény címzetes! De szívesen lett volna száz mérfölddel odább!

– Na persze, na persze – habogott. – Nagyon is igaz… Alaposan meg kell fontolni… Bár szabadjon megjegyeznem, Kolozsvár vagy Aranyosmarót nem illik a ritmusba, ugyebár…

– Mi? – vicsorított Prandner. – Becsesebb a ritmus, mint Nagy-Magyarország? Hát, ez már kriminális!

– Nem, nem! Csak úgy… bátorkodom gondolni… az iskolaszék határozhatna, ugyebár. Bölcs testület, bölcs döntés…

Még aznap estére összeverbuválták az iskolaszéket, hogy a jeles testület a közbölcsesség erejével fojtsa meg a Turáni Átok Hydráját… Hát, a fojtással nem is lett volna baj, hanem a választott férfiak indulata nem ama Hydrára, de inkább egymás torkára ácsingózott. Alig ismer- szett meg a fennforgó ügy mibenléte, máris két táborra szakadtak. Tekergő Benke Pozsony mellett agyargott, míg Prandner Huba Aradhoz kötötte magát, márcsak a ritmus okán is. Mivel mindkét fél érvei egyazon hazafiúi érzeménytől dagadoztak, ki-ki a hang magasságával, majd a tárgy fenségétől némileg idegennek tetsző személyeskedéssel törekedett agyagba döngölni az ellenlábasokat. Pozsony, Arad, megint Pozsony, megint Arad – rá valaki Titelt is beajánlotta, egy gazdátlan sóhaj Királyhidát csempészte bele a felforrósodott légkörbe, bár ezeket csúnyán le­hurrogták. Mindent a maga idejében…

Egyvalaki emelkedett felül a civódáson: a plébános úr. Ő csak szorongott. Hivatalból volt tagja az iskolaszéknek, a személye körül glóriázó misztériumból is fakadt némi respektusa, ezen az alapon nem egyszer jeleskedhetett a mérleg nyelvének hálás szerepében. Most zavart, ide- oda kapkodó kétség uralta a lelkét. Tervezte a hívők adományaiból megújítani a celebrális öltö­zékek, miseruhák, karingek, cingulusok állományát, egy Szent Orbán szoborral is szerette volna gazdagítani a munkahelyét, de sehogyse bírhatta kiszámítani, miképpen alakulhat a hajlandóság, ha ennek vagy annak a pártjára áll. Vetegettek rá nógató pillantásokat, de ő egyelőre annak hajtogatására szorítkozott, hogy a Teremtő könyörületessége végtelen.

És lőni – a pokol elszabadulása előtt pár perccel futott érte a szakácsnéja a megmentő hírrel: Mikoládi Hajnalka néni nagyon rááhítozott az utolsó kenetre…

Fortyogó vulkán, őrjöngő darázsfészek – ahány tagja volt az iskolaszéknek, az mind ordított, hadonászott, lökdösődött, a hangzivatar fölé hol Pozsony, hol Arad neve szökkent, aztán letép­ték a falról a Nagy-Magyarország térképét, s csapkodták, ez az öklével, az a könyökével, legvé­gül darabokra szaggatták a szakrális kartográfiai ábrát, s a gyüreteket egymás szájába tömték…

Döntés hát nem született, a két tábor hazafelé igyekeztében riadó üvöltésekkel ostromolta a kicsillagosodott égboltozatot, ennek vagy annak a városnak a nevét alkalmazván lövedékül.

A történtek után nem lehetett már azt a közkeletű felfogást dédelgetni, hogy baj, az nincs, hogy a falu pihegő lélekkel szendereg a békesség és az egyetértés áldott szárnyai alatt. Maga­sabb fórumért kiáltott a meghasonlás, s ez a fórum nem is lehetett más, mint a választott esküd­tekből és virilistákból álló községi képviselőtestület. Mi ádáz fúria tette, mi nem? – elég az hozzá, hogy ezt a grémiumot is kettészakasztotta a viszálykodás. A tagok, kétségkívül előre feltüzelve, feltöltekezve, meg se várták a máskor szokásos megnyitó szavakat, a megvilágosodásért ese­dező rövid imádságot, izibe megütköztették a nézeteiket. Krudélice. Csépelték az asztalt, a fala­kat, szúró-maró szóröppentyűket hajigáltak, s nem maradtak meg a szavaknál! Valaki, állítólag véletlenül, rátiport a bíró lábára, a bíró visszarúgott, a rúgás mellétalált, visszaküldték egy pofon kíséretében – így szélesedett fokról fokra a konfliktus, az összegabalyodott faluméltóságok harci kiáltásokat skandálva döngetőztek, s fékevesztett tusa közepette a legeltetési társulat elnöke leharapta a hegybíró orrát, ily módon piszévé alakítván az addig inkább jókora tülökre hajazó, borvirággal bőségesen ékített szaglószervet. Akkor szétszaladtak, s mint elébb az iskolaszékiek, ők is teliordítozták a már nyugovóra tért falut, hol Pozsony neve, hol meg Aradé rezgette-csörrentette meg az ablakokat, s bírta féktelen ugatásra a kutyatársadalmat.

Akkor éjjel a falu csillagokkal tarkázott egére egy mindenáron tisztázandó perspektíva megte­remtésnek kétségbevonhatatlan szükségessége rajzolódott föl.

Az immár kiomolt honfivérrel is megöntözött talajból hamar kibújt s terebélyessé lett a pártos­kodás ágasbogas tüskefája. A pártokba tömörödés gyorsan végbement, elvégre mindenkinek tudnia kellett, hol is a helye, s ha netán nem tudta vagy éppen nem akarta tudni, azzal megér­tették, olykor a szó legvalódibb értelmében beleverték a fejébe. Izzott, rengett, hánykolódott a falu népe. A vajúdást kísérő hangháború átcsapott alvégre és felvégre, s középre is. Nevet is alkottak maguknak az egyfelé húzók, a biztos eligazodás végett. A Pozsonyra áhítozók büszkén és fájdalmasan magukénak vallották a hegybíró csúffá tett orrát, ezért Nemzeti Piszéknek hívták s hívatták magukat. Amazok meg addig-addig fitogtatták szent szándékukat, miszerint meghal­nak Aradért, ha éppen muszáj, amíg összeálltak a szavak kapitányai, a kezdőbetűk: MAHANA-MU. Meghalunk Aradért Ha Nagyon Muszáj.

Akadtak, persze hogy akadtak néhányan, nemzetietlenek, hályogos lelkületűek, hazafiatlanok. Nem álltak se ide, se oda, vagy ami még rosszabb, hol ebben, hol abban a táborban mutogatták magukat, berúgottságuk, máskor fenyegetettségük mértékétől függően – az efféléket sokra nem becsülték, de számolni számoltak velük.

Egyetemessé érett a meggyőződés: az állapotok sürgős és végleges döntésért kiáltanak. Csak volt ám egy nagy-nagy kérdés: ki mellé állnak a macsolafiak? A falu délkeleti nyúlványát lakók viselték e megnevezést. A nyúlvány közvetlenül érintkezett a Macsolának hívott lápos, mocsaras képződménnyel, ahol az asszonyok kendert szoktak áztatni, a vásottabb gyerekek meg békát, siklót fogdostak, hogy aztán hol a nagyanyjuk, hol a plébános úr szoknyájába dugják. Ezek a macsolafiak arról is híresek voltak messzi földön, hogy folytonosan, örökké és szakadatlanul hadarásztak a kezükkel, és nem tekintették, hogy ide-oda röpködő öklük hatósu­garában leledzik esetleg valakinek a képe vagy a gyomra. Ha leledzik, annál jobb! – ez volt a hitvallásuk általában. Némelyek ezt a viselkedés-minőséget arra vezették vissza, hogy a mocsár tőszomszédságában lakván szüntelen csapkodásra ítéltettek a töméntelen szúnyog miatt, má­sok genetikai okokra utaltak – ez utóbbit alátámasztani látszott az a körülmény, hogy télen is csapkodtak, amikor pedig mutatóba se fordult elő a nevezett rovarféleség… Nos, midőn elébük tálalták a sürgős és határozott állásfoglalást követelő kérdést, hogy hát akkor Pozsony-e vagy Arad, a macsolafik egy emberként csattantak föl: se ez, se az, hanem rögtön és mindent! Tud­niillik vissza. És ama pillanattól félelmetesen dübörgött az ő fertályukon a szentült akarás: Rögtön és mindent! A lózung olthatatlan hevét, világriasztó szellemét most is az összerendeződött kezdő betűk tudatták: RÉM. És okkal aggódhatott miattuk akárki.

Azokban a hetekben, hónapokban csak módjával, imitt-amott öntözte az áldott emberi verej­ték a rászoruló mezőket. Más természetű, hatalmasan fontos ügy szolgálatában kerestek kitelje­sedést az energiák. Döntést! Döntést végre! – ez óhajt szorgalmazta mindenki. Szemmel nem látható, kézzel nem tapintható, de csak annál meredekebb fal torlódott a szekértáborok közé, lőrésekkel, védművekkel, támadásra alkalmatos aknajáratokkal. A fal köveit magától értődőn a legszentebb hazafiasságból faragták, s abból főzték a köveket összeszilárdító ragasztóanyagot is. Ebből nem engedett senki.

Az persze előfordult, hogy a fő vonalak mentén, oldalán, alján árnyalatosán vagy karakterisz­tikusan sajátos csoportosulások, szárnyak, frakciók ütötték fel a fejüket, ezeket azonban sürgő­sen elszigetelték. Valamely rongylelkületű kalmár-kófic meg pénzeket gyűjtött titkosan, nem is akármennyit, sokat sejtetőn utalván suba alatti fegyvervásárlásokra, ilyesmikre, a jókora summá­val aztán megszökött, s hét faluval odébb betársult egy zsidó terménykereskedő vállalkozásába. Csípett a hír, csípett, de rést a sziklabástyán nem üthetett.

– Nem rendülünk meg! – acsarognak itt is, ott is. – Nálunk az igazság!

A nekilelkesültség tarajos hullámai hátukra emelték a köznapi élet legapróbb mozzanatait is. Az óidőkben a maguk természete szerint keletkező, s bonyolódó szomszédtorzsalkodások, sze­relmi ármánykodások, kocsmai és szőlőhegyi verekedések – mind, mind patriotisztikus töltést szívtak magukba.

A szellem megacélozására hivatott műhelyek természetesen nem nélkülözhették az ősi míto­szokat, s az őket megjelenítő jelképeket se. Híre terjedt, hogy a Nemzeti Piszék sámánt válasz­tottak maguknak. A MAHANAMU tagok erre kündüt emeltek – igaz, ércpajzzsal nem bírván egy káposztáskádba ültették, úgy nyújtották a magasba, s kard helyett disznóölő kést adtak a kezé­be, ám azt keményen és parancsolón villogtatta a négy égtáj felé. A RÉM-ek erre is, arra is rákontráztak: ők egyenesen fehér lovat áldoztak tradicionális szertartás keretében a Hadúrnak, pénteken, éjféli órán. Néhányan furcsállották ugyan, hogy a tűzáldozat alanya nyihogás helyett keserves miákolást hallatott, így könnyen terjedt a feltevés, miszerint nevezett Hadúr szemét Laska Rózái néni macskájával szúrták ki, csak előbb fehérre meszelték, mivel akkorig fekete színben létezett. Hír, hiedelem, szó, szellő, sár, víz – ahhoz kellett volna ám halált megvető bátorság, hogy bárki a RÉM-ek berkeiben puhatolózzék a részletek felől.

Az idő s benne minden óra, minden perc tette a maga dolgát. Akaratok gyűltek, gyarapodtak, duzzadoztak, az éjszakák sejtelmes sötétjében futárok és alfutárok osontak felvonulási tervekkel, hadparancsokkal, rágalmakkal és ellenrágalmakkal a tarsolyukban. Már csak egy alkalmas szik­rának kelleti belehullnia a robbanni kész gyúanyagba…

– Mert hiszen mennénk mi, úgy visszafoglalnánk Pozsonyt (Aradot) hogy csak na. De nem addig, amíg a hátunkat az ilyen-olyan gerincű belső bitang készül rongyolni…

Ha úgy esett, hogy idegen ember arra jártában a cifra állapotok okát-fokát firtatta, hát az megkapta a feleletet, lett-légyen akármilyen meggyőződésű a felelő.

– Coki! Itt helybélinek helybéli az ellensége, kóboroknak nincs szava. Ha adakozni akar, adakozzon, aztán álljon odébb, isten hírivel…

Meglett aztán, persze hogy meglett a gyúanyagot robbantó szikra is. A Nemzeti Piszék lele­ménye csiholta. A jeles napon, kora délután Mogyoró Gyöngyvér futott a főtérre; a felsőteste fedetlen, a haja szétszórva, s velőket hasogatva sikoltotta világgá, hogy őt a NAHAMU-sok rút erőszakkal partiba vágták, s tűrhetetlen gyalázatba döntötték. Az állítás normálisan élénk csodál­kozást váltott volna ki, mivel ezt a Gyöngyvért akárki férfiember megkaphatta némi fizetség fejében, az erőszak nyoma nélkül – de ha éppen sarkaiból készül kifordulni a világ, meglepő lehet az emberi ítélet, főleg ha az akar lenni… A Nemzeti Piszék haladéktalanul táborba gyűltek a jelképpé magasztosult nemtő mögött, a NAHAMU erői a tér szemközti felére mozgósultak – forrt, zúgott fölöttük a levegőég, az egyik seregben véres vasviliát, a másikban ugyancsak véres járomszöget hordoztak körül, innen is, onnan is futárok száguldottak a RÉM-ekhez, elnyerendő sürgős támogatásukat…

Valamivel napszállat előtt rontottak egymásnak a haderők, akként számolván, hogy egy-kettő kivívják a végső diadalt, s etetésre még haza is érnek.

Ám a jószágok aznap éhen maradtak, azok is, amelyeket életben hagyott a tündér szerencse…

Azt majd az elhivatott, tudós történészek dolga lesz kikutatni, a falu mely pontjaira, mikor, kinek-kiknek a kezétől röppent föl a vörös kakas – elég az hozzá, hogy az égboltozat bakacsinjára felballagó teliholdnak oka volt rácsodálkozni a féktelenül garázdálkodó, házakat, gazdasági épületeket emésztő lángokra. No, de ki gondolt volna akkor a körkörösen támadó tűzzel? Egyéb­bel? Meg-megújuló rohamokra indultak a hadfiak, a lelkeket csak egy cél vezérelte: mennél több ellenlábasnak befakasztani a fejét. Egyszer a Nemzeti Piszék látszottak felülkerekedni, másszor a MAHANAMU katonáinak ígérte magát a biztos győzelem délibábja, a pokolbéli kavargásból Jézus! Jézus! kiáltások hallatszottak hol Pozsonnyal, hol Araddal, hol meg Mogyoró Gyöngyvér­rel kiegészülve.

Hát a RÉM-ek? Nem, ők nem tagadták meg önmagukat. Egyszer az egyik, aztán a másik felet támadták hátba, mindig a fennebb látszónak rontván az esélyeit – ez pedig árulkodóan rájuk vallott, s tudatta, hogy ők semmi mód nem törekedtek opportunus konszenzusra, ahelyett a maguk hegemóniáját, egyben totalitárius uralmát siettek megteremteni.

Mire az élőerők végletes leharcoltsága okán abbamaradt a dúlás, elfogyott a falu nem kis része is. Hogy kinek dukál a győzelmi babér, azt megállapítani nem lehetett, mivel ez is, de még amaz is önmagát melldöngette győzedelmesnek, szokás szerint…

Kis idő múltával új arculatát vicsorította a Turáni Átok. Mi akkor már az új menetnótát fújtuk: magyar honvéd jár túl a Dnyeperen, körülöttük égnek a falvak…, s címzetes igazgatónk-valóságos leventeoktatónk nem csupán a légierőt, de tankhadosztályokat, nehéztüzérséget, olykor lángszórót imitált hozzá…

Az említett Átok áldottai-sújtottai most ezt az új perspektívát ízlelgették, a maguk vágy-indulatai szerint.

– Dnyepper! – kattogtak a Nemzeti Piszék, így, helyi tájszólással.

– Fittyfiritty az a Dnyepper! Mink a Volgát akarjuk!

– Mert csak piszék vagytok, de nemzetietlenek! – így a NAHAMU tromfja. – Mink a Kaspi tengerig meg se állunk! Nincs az az isten!

A RÉM-ek, messze túltekintve, túlemelkedve amazokon, araszolgattak: arasszal méregették, porciózták a térképet. Hüvelykujjuk az Urál sziklabércein, a másik… – Majd kitetszik – mondták, sokkal többet sejtetve. – S akkor majd hódol a nagyvilág a Magyar Géniusznak a Magyar Gló­busz udvartartásában.

SZARKA ISTVÁN

Szponzor-toborzó

Elharsognám. Talán. Hogy mily dicső vagy.
Súgnám, hogy kedves. Hátha a színe elé
enged akkor az Isten. Mivel
– fölháborító – meghalsz te is majd.

Megzengeném tán ÉRCNÉL MARADANDÓBB
legendáját üzleti zsenidnek.
Munkabírásod apoteózisát.
Eldolgozgatnék, el én
a birodalmad történetén,
Alig-vérforralóra. Majdnem vonzóra már.
Slaggal a nagyja mocskát.
Mintegy az unokádnak – egész a csődig.

Bizonygatnám: valahol mélyen
morális lény vagy, sőt szinte jótevője
a munkavállaló
emberiségnek, s méltán
tiéd e világ. Vagyis a pénzedé.
Meg hogy az államod. A demokráciád.
Hogy így vagy boldogtalan,
s nehéz, nehéz a lelked, saját-páncélteremben
saját-Modiglianit szemlélve magányosan.
A pittore – éhenhalt vagy mi – de én, de én még

lengére metszett aranyliliom-erdőt
ültetnék dicsőséged királykék mezejébe
hát még az egypöttyös hölgymenyét-gereznák –
ez azért nem semmi, gondold csak el
embervilág gigantikus
besurranója, te!

A magam árát nem ismerem, de
töredékéért megengedem, hogy
könnyíts a telkeden
(a fentiekre visszatérünk AZTÁN;
s habár a vers a kutyának se kell,
neked se lám-lám):
rettegd a poklot! s fizesd a nyomdaszámlám!

ROZSNYAI ERVIN

Hipnózis

1.
Lyukas az ég, elrozsdált bádog,
résein félelem csorog,
összebújnak a bőrig ázott
dalok, didergő verssorok,

pehelynyi fény sír, mint a gyermek,
ki a sötétben elveszett,
botorkálnak félvak szerelmek,
sikolyok, tébolyult neszek,

szél száguld, habos szájú dúvad,
kivillantva tépőfogát,
ahol elzúg, halálszagúak
a térdre bukott almafák,

elkékült országok verődnek
egymáshoz, nyakukon kötél –
mákony kellene, sűrű főzet,
aludni, míg itt jár a tél.

2.
Hogyan lett ismét úr e tájon
a cafrangos, szájas ripők?
Miféle hipnotikus álom
nyűgözi a bódult időt?

Süvegek, menték, rókaprémek,
szélütött, ósdi fringiák:
ugyan milyen varázsigéket
tud ez a naftalinvilág?

Lepattog a rikító festék,
pőrék a bemázolt szavak –
eszmélni kell, amíg lehet még,
míg végképp ki nem hűl a Nap,

míg él egy zátonyon a hűség,
ez a szívós hajótörött,
s tűhegynyi rést keres a fű még
a torlódó kövek között.

DOBOS ÉVA

Árnyak

Megyünk egymás mellett a Nagykörúton
egy magas árny meg egy alacsonyabb
megyünk a Nagykörút bazári
csiricsáré díszletei között
egy magas árny meg egy
alacsonyabb
Megyünk és nem zavar ez az olcsó
ez a szánalmas csillogás-villogás
ami oly messze van a fénytől
Két árny
egy magasabb meg egy alacsonyabb
Most ez adatott nekünk
ez az ócska összetákolt
színpad ezek a vigyorgón vonagló
torzpofák ez a haláltánc

BALÁZS ANNA

Volna-e?

József Attila,
ha élnél, jaj, ha élnél,
ki tudja, gyönyörű szavaid
verseid varázsos igazsága
lobogna, világítana-e,
vagy leverve, szétzúzódva
a sárban halódna?

Volna-e erőd,
miként Jézusnak,
kiverni a kufárokat,
akik csengő aranyra váltják
az Igét?

CSÁK GYULA

A világ legjobb étele

Mese

1.

„Az a miénk, amit megeszünk’’ – mondogatta nagyapám, és akármelyik oldaláról vizsgáltam ezt a megállapítást, színtiszta igazságnak hatott. Ennek a bölcselemnek a becse hatalmasra növe­kedett előttem, amikor tömérdek olvasmányom eredményeként megtudtam, hogy nagyapámat megelőzően ezt már Cicero is felismerte. Kizárt dolog, hogy tőle hallotta, pláne olvasta volna nagyapám, lévén analfabéta, ámde éppen ez a tény bizonyított egyszerre két fontos tételt: egyik, hogy a nagy gondolatok roppant egyszerűek, másik, hogy kiváló elmék mindig találkoznak a csúcsokon.

Nagyapám zseni voltát azonban egy későbbi esemény alapozta meg igazán.

Utasítás érkezett a Minisztériumból, hogy minden megyében össze kell számolni a szalma­kazlakat. (Ez azt a célt szolgálná, hogy kitudódjék: végszükségben mennyi állat alá elegendő alommal és mennyi embernek elegendő szalmazsákkal rendelkezik az ország…)

„Miként felelhetünk meg ennek a kívánalomnak?!” – sóhajtott fel az alispán, beavatva gond­jába nagyapámat, aki a parádéskocsisa volt. „Tudom a megoldást” – jelentette ki nagyapám szemvillanásnyi gondolkozási idő után. „S mi lenne az?” – bámult rá hitetlenkedve és remény­kedve a nagyhatalmú férfiú. Ha írni-olvasni nem is tudott nagyapám, a számokat ismerte, és megpattintva az ostort a szépen felhizlalt lovak felett, azt mondta: „Éppen huszonhétezer-hat- száztizennyolc szalmakazal van a megyében”. Még nagyobbra kerekedett az alispán szeme. „Honnan tudja ezt maga ennyire pontosan?”

Megrándította vállát nagyapám, és azt felelte: „Aki nem hiszi, járjon utána”.

Menten küldte a megvilágosodott alispán az adatot a Minisztériumba, ahonnan jött is a kö­szönet és az elismerés a gyors és pontos tényközlésért. Az elismerést azután becsülettel meg­osztotta nagyapámmal: titkos főtanácsosnak, léptette elő, de annyira titkos volt ez a főtanácsosság, hogy kettejükön kívül senki nem tudhatott róla.

Az új minőségi kapcsolat azonban működött, és minden szükséges alkalommal használta nagyapám tanácsait az alispán.

Történt például, hogy nagyon jeles vendégek érkeztek, akiket illett jól megvendégelni, annál inkább, mivel erős érdeklődést mutattak a táj különleges ételei iránt. A táj a Nagysárrét volt, ahol a múlt században még nem száradt ki a föld a Tisza lecsapolása után, hanem a zsombékok, tocsogók, lápok világában, meg a füvek, bokrok, falombok védelmében annyi ehető élelem találtatott, hegy a legszegényebbek is mindig jóllakhattak. Az urak persze mesterségesen tenyésztett-hízlalt állatokat ettek, akkurátus hálókkal fogott halakat meg lőtt vadakat sütöttek-főztek, de hát ezek országszerte ismertek voltak, és nem jelenthettek meglepetést. Azt nagyapám szol­gáltatta.

Ő is tudta, milyen terített asztal arrafelé a természet, de afelől is tájékozott volt, hogy létezik a vizekben egy élőlény, amit a legszegényebbek sem esznek meg soha – nosza: kínáljuk vele az urakat! A nevezetes élőlény a teknősbéka volt. Annyira ízlett az ínyenc vendégeknek, hogy attól kezdve divatba jött magasabb körökben a fogyasztása, és a kereskedők minden pénzt megad­tak a lápi embereknek, csak hozzák a teknősbékát. Ezek – mármint a teknősbékák – ugyanis olyan helyeken hemzsegtek, ahová csak a lápot ismerő emberek mehettek utánuk. A későbbi­ekben már nem is pénzért forgalmazták a teknőcöket, mert nem áruk volt, hanem értékük. Vétségek felett hunytak szemet érte a felsőbbségek, meg protekciókat osztogattak, ha valaki a fülükbe súgta, hogy teknősbéka állhat a házhoz. Annak arányában emelkedett az értékük, aho­gyan fogyatkoztak a vadvizekről. Háromszor tíz esztendő alatt mindet kiszedték élő helyeikről, és azóta nincsen magyar étlap, amelyen sárréti teknősbékát kínálnának a vendégeknek.

Nagyapám lett hát a fogyasztásra alkalmas teknősbékák eltűntének értelmi szerzője és felelő­se, cserébe viszont olyan új örömforrást honosított meg a vidéken, amely hamarosan ismerőssé lett Amerikában és a világ más részein, s mostanság is nagyon kedvelik.

Erre az új találmányra megint vendégjárás szolgáltatott alkalmat. Olyan külföldiek érkeztek Szent István tájékán az alispánhoz, akik azt firtatták: miképpen készül az ilyenkor szokásos új kenyér az egyszerű nép körében?

Tudott volt nagyapám előtt, hogy Tercsi néni süti a legjobb kenyeret, éspedig alighanem azért, mert minden ősi előírást pontosan megtart. Soha nem süt például kedden vagy pénteken, Luca napján és Borbála napkor. Amikor viszont süt, akkor kellően megadja a módját: mágikus eljárá­sokkal kísérten cselekszik. Dagasztás után cuppog a kenyérnek, a kemencébe vetés után pedig felborítja a szakajtó kosarat és magasba emeli a szoknyáját, hogy minél magasabb legyen a kenyér. Mindezt nagylányának is megtanította, és mos? már az végezte a sütést. Ezt onnan tudta nagyapám, hogy egyszer kileste, és attól kezdve többször is kileste.

Erre a leselkedésre hívta a sütés hajnalán az alispán úr vendégelt, akik ezúttal ugyan csupán a szemükkel ehettek, de áradozva állították, hogy nagyon jói esett nekik. Ezt hallván, elrendelte az alispán, hogy minden háznál ekképpen süssék a kenyeret, a külhoniak pedig magukkal vitték az eljárást, és némi változatokkal saját országaikban is bevezették. Ez lett az, amit a világban manapság peep-show-nak neveznek, és jó lenne, ha tudnák a városi folkloristák, hogy ezt na­gyapámnak köszönheti a tudásra szomjas emberiség.

2.

Ugyancsak némi áttételiéi én is nagyapámnak köszönhetem a létemet meg az eszemet is, ami alig marad el dicső elődömétől.

Hozzá hasonlóan én is egy bölcs mondással hívtam fel magamra a figyelmet, de nem olyan módon, hogy ugyanazt fedeztem fel, amit egy előttem létező valahai híresség, hanem az ellen­kezőjét!

Már nagyobbacska fiú voltam, amikor azt hallván egyszer, hogy evéstől jön meg az étvágy, azt vágtam rá: fordítva igaz a dolog! Éhesen jön meg az étvágy!

Ezt a véleményemet olyan úriembernek fejtettem ki, akit nagyapám fuvarozgatott az alispán úr vendégeként, és az illető igen művelt ember volt. Arra figyelmeztetett, hogy a mondás erede­tijét egy Rabelais nevezetű francia ki-vagyok-mi-vagyok fogalmazta és nagy merészség szem­beszállni vele. Némi tűnődés után elismerte ugyanakkor, hogy nemcsak pimasz a szellemi bátorságom, de helyénvaló is, mert helyére tettem egy rosszul fogalmazott igazságot. Szóba hozta mindezt az alispán úrnak is, aki nagyapám iránti jóindulata jeléül elintézte, hogy felsőbb iskolákba járhassak. Mikorra ellenben kezembe kaptam a jogi diplomát, sem az alispán úr, sem nagyapám nem voltak már az élők sorában, istápolók híján magam kezdtem hát jövőm alakítá­sához.

Minthogy szegény voltam, akár a templom egere, imával kezdtem, azután fogtam három templomi egeret, gyöngéden megnyúztam őket, papírba tekertem használhatónak vélt húsukat, azt a tarisznyámba tettem és elindultam szerencsét próbálni.

Gyalogszerrel mentem s mindjárt az utamba akadó legnagyobb vendéglőbe térve azt kértem: engedélyezzék, hogy megsüssem a magammal hozott kis pecsenyémet. A pincér már silány ruházatom okán is ellenséges volt, kérésemet hallva pedig egyszerűen kiutasított. Nem hagytam azonban magam, hanem a főpincérhez fordultam ugyanazzal a kéréssel. Ő is elutasított, bár udvariasabban, mint alárendeltje, mert bizonyosan bolondnak nézett. Az ő felszólításának sem engedelmeskedtem, hanem a tulajdonoshoz fellebbeztem, aki már annyira udvarias volt, hogy felajánlotta: válasszak bármit az étlapról, és fogyasszam el az ő vendégeként. Nem álltam kötél­nek, hanem ragaszkodtam eredeti kérésemhez, mire gutaütéses ábrázattal utasította pincéreit, hogy dobjanak ki. Én pedig feljelentettem a bíróságon és meg is nyertem a pert, mivel egy ezerháromszázhúszból való rendelet alapján minden vendéglős köteles engedélyezni az arra járó vándornak, hogy megsüsse konyháján a maga pecsenyéjét.

Hát én megsütöttem a magamét! Megteltek az újságok a per eseményeivel, s napokon belül összeült a parlament és hatálytalanította az elavult rendeletet. Olyan híressé lettem, hogy pom­pásnál pompásabb ajánlatokat kaptam, de én mindet elhárítottam, és szerény fizetség fejében étkezési tanácsadó lettem, amiként egy bizonyos időben a nagyapám is az volt.

Akkoriban éppen rendszerváltozás zajlott, aminek lényege szerint a soványak legyőzték a kövéreket és a soványak főparancsnokának, a legsoványabb soványnak a tanácsadójaként láttam forradalmi munkásságomhoz.

A legyőzött kövérek büntetéseképpen mindenekelőtt összeállítottam számukra egy fogyókú­rás étlapot. Hódolván egykori templomi egeremnek, az első ételféleség Egérfarokból készült hagymás glanca volt. Azután következtek sorban: Ókori liptói, Hámozatlan halszálka, Sörben sült hab, Alufólia minden nélkül, Müzlipemete kímélő módon, Kocsonyás képviselő héjában, Cékla- tepertő, Zakuszka élesre töltve, Hegyi levegő, Panírozott mángold. Azért, hogy egzotikus ételek se hiányozzanak, hát: Karibi manír, valamint Iraki redukció is került az egyen-étlapra.

Ezzel párhuzamosan megszerkesztettem a soványak étlapját is, hogy hízzanak. Elsőként megintcsak tiszteletem jeleként: Egérvelő mézes bálnahájjal, Rezgős mazagram, Szalonnás eresztékek, Kostök zacskóban, Tripla rostélyos podlabkával, Hízott disznó egészben, Füstölt gombóc galuskásan, Paplanba tekert szűzsüle, Dagadó Klára pendelyben, Tepertőben grillezett velőscsont, valamint Pudingos punch Tercsi néni levében.

Hamarosan kitűnt azonban, hogy rosszul teszi a dolgát, aki hálát vár a hatalmasoktól. A meghízott soványak lázongani kezdtek. Visszasírták az időt, amikor a szó látható értelmében közelebb állhatták egymáshoz soványságuk révén. Támadás ért azon hölgyek részéről, akik azt szerették, ha tenyerükön hordják őket a férfiak, ámde ehhez nem haladhatták meg az ötven kilót. Népi bölcsességre hivatkozva, bánatos hímek sutyorogták, hogy a jó csődör sosem kövér.

A volt-soványak elhízásával egyidőben a volt-kövérek csinosodni kezdtek, és művészi hajla­mok törtek fel belőlük, igazolva ezzel azt a Horatiustól előbányászott megfigyelést, amely szerint a koplalás a művészetek ihletője.

Úszást ajánlottam a túlzottan elhízottaknak, de azzal érveltek tudós ellenfeleim, hogy ez hamis kúra, mert ha igaz lenne, akkor a vízilovak mind girhesek lennének. Egyik ádáz ellenségem, aki sovány korában költészettel foglalkozott, fejemre olvasott egy Shakespeare-idézetet, amely sze­rint rosszul tesszük, ha minden ehető teremtményt meghízlalunk azzal a céllal, hogy magunkat hizlaljuk velük, mert eközben magunkat csak a pondróknak hizlaljuk. Végezetül azt is a szemem­re vetették, hogy a volt-kövérekkel végzett vegetáriánus kísérletem során föletetem velük a nö­vényvilágot, miáltal nem jut elég táplálék az állatoknak, amelyek húst adnának, vagyis veszélyeztetem a jövőt és így fából vaskarika minden recept-ötletem.

Elcsaptak szolgálatukból a volt-soványak, de ők is megjárták: a lefogyasztott kövérek nem­csak szellemiekben izmosodtak, hanem testiekben is, ráadásul fürgébbek lévén, a volt-soványak elhájasodott hadára támadtak, és le is győzték őket. Gazdagodván azonban azzal a tapasz­talattal, hogy legjobb átlagosnak lenni – létrehozták az átlagosak társadalmát, amelyet világszerte uralkodóvá tettek.

3.

Amiként a leghosszabb hullám is elvész a tengerben, majd újabb keletkezik – ekként hullámzik volt gazdáim táplálkozási szokása, valamint elméleti vélekedése a táplálkozás mibenlétéről. Nem tud nyugvópontra jutni a tudományok sokasága sem, hogy milyen táplálkozást ajánljon, és ennek nyomán persze a gyakorló táplálkozók sem tudják eldönteni, hogy mikor, miből, mennyit egyenek.

Valami főokos aztán kitalálta, hogy rendezni kell egy Világtáplálkozási Főtalálkozót, amelyre engem is meghívtak mint főelőadót, bizonyságául annak, hogy az élet mindig egyensúlyra törek­szik és bűnös meg ártatlan egyaránt elnyeri méltó büntetését, illetve jutalmát. (Ezzel az igazság­gal csak az a baj, hogy nem igaz.)

A kijelölt meg önjelölt előadók aztán kemény kampányba kezdtek, hogy népszerűsítsék táplálkozási programjaikat, én viszont csak azzal a szerény javaslattal álltam elő, hogy álljon mögém és kövessen gyalogosan mindenki, aki meg akarja ízlelni a világ legjobb ételét. Megkerültem velük háromszor a Földet, majd elvezettem őket nagyapám egykori sárréti házához, és benyitot­tam a hajdani konyhába. Terítő nélküli, üres asztal, két lóca meg egy ingaóra volt benne, amely éppen delet ütött. Felszólítottam követőimet, hogy most lássanak evéshez. Ettek volna is, ha lett volna mit.

Ekkor elővettem a bicskámat, és az asztallap hasadékai közül kenyérmorzsákat kapartam elő. Egyik morzsát ujjbeggyel megnyomva felemeltem és bekaptam. Rávetették magukat vendégeim a morzsákra, és vadászták a száraz kis kenyértöredékeket, miközben sűrűn hajtogatták, hogy ilyen finomat még nem ettek. Hát még amikor megvallottam, hogy ez nem egyszerűen kenyér- morzsa, hanem olyan kenyér maradványa, ami madárlátta, vagyis tarisznyában utazott már a mezők munkásának oldalán billegve, és legalább egy hetes!

Az egérpecsenye-perben, továbbá a soványak és kövérek háborújában játszott szerepem okán elhíresült ételszakértő lévén, csupa olyan ember követett a kunyhóba, aki öt világrész ínyencségét végigpróbálta már, akárcsak jómagam, de egyöntetű véleményként állapíttatott meg ott, a morzsákat szedegetve, hogy minden étel királynője a kenyér.

KUCZKA PÉTER

Meghalt Vörösmarty Mihály

1.
Hétköznap állt előttem, gyászos tizenkét óra
és kimért tennivalók,
hogy pénzt keli még szereznem vízre, kenyérre, sóra,
s nem szabadság és a jog.

Üresre hűlt a térség, néhány kóró meredten
s egy száraz falevél
hevert a homokon s várta, hogy ősi rendben
szétmorzsolja a tél.

A semmibe fúlt mindent váratlanul a mennynek
fényhíradása szelte át,
nem hallható a fülnek, láthatatlan a szemnek,
mégis értette szavát

elmém és belerévült, mintha valóban angyalt
látna a túlvilág kapuinál,
ki így szól: Kezdi el sírni, sírni, sírni, mert meghalt
Vörösmarty Mihály.

2.
Csiklandozta meztelen bőrét a kutyák
érdes nyelve, ahogy nyalták izmos
testéről az alvadó vért, fürdött volna
inkább patak habjában, források hideg
vizében, de itt, ezen a termékeny
zsíros síkságon nem volt egy csöpp víz,
még szomját oltani sem, hát hagyta,
de mert munkába kellett fognia,
vágott éles késével a lefejezett
dögből és nagy nyers húsokat dobott
a kutyáknak, még a vesét és szívet is,
és maga is beleharapott a gőzölgő
májba, s lenyelt néhány kesernyés
falatot, de – munkára! – gondolta,
a mészárlás megvolt, itt az ideje
a vetésnek, hisz ott feküdt előtte
csábítóan a szűzies talaj,
megmunkálásra várt és befogadásra,
markolta hát nagy, súlyos ekéjét,
hogy belevágja, csettintett kancájának,
s húzni kezdett a ló, hasadt a föld
tartózkodóan és mégis lágyan omolva,
hangtalanul nyílt szét, tetszett néki
a férfias erő, ahogy mélyre hatolt
belé, ő meg nyomta ekéje szarvát,
s nézte lova léptét, riszáló combjait,
s izzó vágy fogta el, asszonya hívó
mozgása, gömbölyű teste járt az
eszében, s elhomályosult tudatával
észre sem vette, hogy a háta mögött
fegyveres óriások bújnak sorban elő
a barázdákba dobált sárkányfogakból.

3.
Kunyhóiban meglapul az ország,
menekülne erdők vadonába,
öreg cigány, megittad az árát,
ne lógasd a lábadat hiába,
úgyis tudod, törten jön a holnap,
éjszakában ajtódon kopognak.

Semmi mentség, jártattad a szádat,
lelkesülten hangodat emelted,
kegyelemből kapod most az ételt,
facsarja a félelem a lelked,
értéktelen, olcsó irka-firka
minden szavad, nyomtatva papírra.

Hová lett a hit, a jó reménység,
pályatársak, büszke honleányok
éljenzése, hol vannak a vészben
a tapsoló, lelkesült barátok?
Messze tűntek, nem nézhetsz szemükbe,
vándorbotot fogtak a kezükbe.

Csak a szomszéd, disznóólja mellől,
köszön még rád, s ő is vonakodva,
áttér az út túlsó oldalára,
mikor meglát Kápolnásnyék papja,
kopott csizmád botlana a sárban,
ülsz magadban, nem jársz a határban.

Elméd is, mely volt szorgos cseléded,
s szolgált híven, mostan elbitangol,
téved, kihagy, nevek után kapkod,
átkozódó könyörgésre gondol,
tört szívedben megremeg a lélek,
idegenek lépnek rád, s fölébed.

Nincs támaszod, egyedül az asszony,
feledtetni kísérli a gondot,
hazudik tán, csak hogy vigasztaljon,
s használna, ha értenéd, mit mondott,
bámul rád és könnyei csorognak,
társad maradt s rabja most pokolnak.

Szétfutottak szavaid, mint hangyák,
rongyosak és piszkosak az eszmék,
süppedt sírnál zokognak az árvák,
haza, nemzet tépi önnön testét,
szív és pohár tele búval, gonddal,
húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal.

4.
Jaj! régi szép magyar nép
     Nincsen remény!
Fortuna szekerén okosan ülj
     Nincsen remény!
Lilla is, ki bennem a reménynek
     Nincsen remény!
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
     Nincsen remény!
Itt az írás, forgassátok
     Nincsen remény!
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
     Nincsen remény!
Isten veled, hazám, bátrak hazája,
     Nincsen remény!
Kis lak áll a nagy Duna mentében
     Nincsen remény!
Megenyhült a lég, vidul a határ,
     Nincsen remény!
Be van fejezve a nagy mű, igen,
     Nincsen remény!
Itt a nagy halott előttünk
     Nincsen reményi
Közéig a végzet, hallom zúgni szárnyát,
     Nincsen remény!
Gőg és Magóg fia vagyok én
     Nincsen remény!
Szeretnék néha visszajönni még,
     Nincsen remény!
Este van, este van; kiki nyugalomba!
     Nincsen remény!
A semmi ágán ül szívem
     Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
     Nincsen remény! nincsen remény!

5.
Borravalót lökött a házmesternek
a Lear király honoráriumából,
S – Menjünk, Mihály – mondta az asszony
–, nézzük meg a lakást…

Mihály látta már a lakást,
mikor ott halt meg Kisfaludy,
de azért elindult.

Laura szoknyája suhogva seperte
a kopott márvány lépcsőfokokat.

Miska bácsi maga elé meredt,
s megállt, s megtántorult.

A negyedik és ötödik lépcsőfok között
fekete gyík, vagy szalamandra villant,
gyors repedés támadt,
mint eltépett szűz gyenge öltönyén.

Térdre zuhant a költőfejedelem,
belebámult a hangtalan táguló szakadékba,
kúszni akart, hasmánt elkapni az ötödik
lépcsőfok végtelenbe futó kövét.
Ám testét kiverte fokhagymaszagú veríték.

Még megcsillant halványan reménye.
Beledobta a Zalán futását meg a többit,
az utolsó epigrammát is
a riadó, vak mélységbe,
mint ostromlók tömik kővel,
gerendával a vár árkát.
De csak könnyű pernye szállt,
nem ívelt át híd a szakadékon,
és a nagy álom végtelen éje közelgett.

Mihály bácsit ezután már csak vitték,
előbb karon, azután hordágyon,
Szent Mihály lován, koporsóban, a barátai:
Bajza és Schedel (47 óta Toldy).

A házmester pedig kiállt
a ház elé s mindenkinek
elmondta, hogy szegény Mihályt
a guta hogy ütötte meg.

6.
Bármily pörös
szót kiabálj,
meghalt Vörös-
marty Mihály.

Hogy él, hogy szól,
hazudhatod…
Vörösmarty
Mihály halott.

Elhunyt a vén
szoknyavadász,
lányok szívén
nem kotorász,

Már csontja is
szétporladott,
szíve halott,
szava halott.

Sem gyűlölet,
sem szeretet,
sem miniszter,
sem szervezet,

nem kelti fel
politika,
nem éleszti
fel patika,

se út, se cél,
gond, vagy vita,
sem az acél-
hang trombita.

Meghalt Vörös-
marty Mihály,
neki a ha-
lál dirigál,

de még halál
sem dirigál,
ahol ő van,
ott nincs halál.

Halott, halott,
halott, halott,
öcséiteknek
ne hazudjatok,

húgaitoknak
ne hazudjatok,
a költő sírján
ne cicázzatok.

7.
Én csak dörmögök, morgolódom, dörmögtem akkor is, mikor
megdőlt a demizson Laura kezében, s poharakba buggyant a bor.
– Óh, Istenem, hogyan szerette ezt a vöröset, szegény Mihály,
hétköznap, ünnep, nem issza többet, csak azt, amit isten kínál…

Ittunk a kopott, zöld poharakból, motoztunk csöndben az asztalon,
az ablak előtt az éjszaka járt köntösében, míg hullt a korom,
– Egy kis rántottét? – kérdezte Laura. – Akad még néhány tojás…
Toldy csak intett, pedig különben úgy beszél, mint a vízfolyás.

Kiment az özvegy, a tojás koppant, sütőben sercegett a zsír,
Bajza szeme kerekre tágult, arca, mint fehér rongypapír,
homloka meszelt falú kővár, a szeme alatt gyászkeret,
sorsot néző vak látnok volt most, meglátta a szellemeket,

nem is csoda, hiszen az ital az agyát szétroncsolta már,
s minden órában jó komája, réme, társa volt a halál,
Bajza felállt, szája kinyílott, látszott, jósolna valamit,
dehát Laura jött s lerakta az asztalra tányérjait.

Ettünk, én meg csak morgolódtam s dörmögtem akkor is, mikor
Laura újra töltött és a poharakba buggyant a bor.
Lehet, hogy tél volt és az utcán söpörte a szél a havat,
s éhes farkasok kísérgették pusztánkon a betyárokat.

Lehet, hogy nyár volt, ért a búza és szállt a széna illata…
Ittunk, hallgattunk, állt fölöttünk a nemzetiszín éjszaka.

8.
Méltóságos uramnak tisztelettel jelentem,
hogy a Kosuth-kutyák már megint zavart
akarnak kelteni és ezért országszerte azt
terjesztik, hogy meghalt a felségsértő
és lázadó kápolnásnyéki születésű,
55 éves Vöresmarthy, az ismert alkoholista,
aki többekkel együtt közkegyelemben
részesült – sajnos! – negyvenkilencben,
és most temetés ürügyén nagyobb tüntetést
készítenek elő, üres koporsóval, persze,
nemzeti gyásszal, felvonulással,
szavalatokkal, koszorúzással
holott a Kaiserliche Geheimpolizei
kiderítette, hogy az illető
nem halt meg, hanem francia ügynökök
segítségével, női ruhában, illegálisan
átlépte Isztria környékén a határt
és csatlakozott a büntetés elől
külföldre szökött felforgatókhoz,
hogy ott álnéven tovább izgasson, ezért
kérem a tervezett tüntetést betiltani,
a helyőrséget megerősíttetni, szükség
esetén lövetni, a főkolomposokat letar-
tóztattatni, az üres koporsót, valamint
a koszorúkat kegyelmesen és szigorúan
elkoboztattatni, mert elöntő bizonyítékok
vannak kezünkben arról, hogy
nem halt meg…

9.
Nevemet inkább takarja homály,
ördög horgán csali a kérkedés,
vétek vonzza a bűnt, bűn a halált.

Nemes, derék szülőktől származom,
pályafutásom ismeri az ország,
az egyházit és irodalmit is.

Az 1848-i forradalom balsejtelmeket
keltett lelkemben. Számos kötött és
kötetlen apróbb munkám jelent meg
a bécsi Magyar Kurírban, a hazug
álmok és próféták ellen s nem hiába.

Hirdettem, hogy világok rongya
a könyvtár és a szegénynek drága kincs
a hit. Ő császári és királyi apostoli
felsége, Ferenc József, két ízben volt
vendége asztalomnak… Tudtam a
mértéket és támogattam a művészetet.

Érdmindszenti oltárképre 200 pfrt.
A bécsi emléktemplomra 1000 pfrt.
Szilágy-somlyói leánytanoda 200 pfrt.
Az olcsó könyvkiadó társulatnak 300 pfrt.

Nem voltam jelen a temetésen,
de imádkoztam lelke üdvéért,
és mikor a nemzeti gyűjtés megindult
200 pfrt-ot küldtem anonim
a vérbajos agylágyulásban elhunyt
V. M. özvegyének és árváinak.

10.
G. Ágnes, a DM-Művek
klubvezetője,
piros pullóverét,
táncoló, szép mellét
tolta előre,
így lépett, vidáman
be a Kultúrházba,
ahol Mari nénit
zokogva találta.

Sírt az öreg kóró,
csorogtak a könnyek
arca barázdáin.
– Mi baj, Mari néni? –
kérdezte G. Ágnes.
– Talán megbántották
megint garázdáink?
Vagy a huligánok
megint szemeteltek?
Mondja csak meg szépen.

– Meghalt – hüppögte a
néne és a söprő
megállt a kezében.

– Meghalt? De ki halt meg?!
Nyögje már ki, néni,
mondja csak ki, bátran.

– Hát a Vörösmarty.
Ma reggel olvastam
a Népszabadságban.

– Őt siratja?
– Őt én…
– Akkor ne sirassa,
söpörjön nyugodtan,
hiszen Vörösmarty
költő volt s a költő,
tudjuk halhatatlan.

– Köszönöm, bogárkám… –
sóhajtott a néni
–, jótettért cserébe
három kívánságod,
bármi is legyen az,
megy teljesedésbe…

Így is lett. G. Ágnes
azóta férjhez ment,
hűséges a férje.
Majdnem kétmillió
forint volt a lottón
jogos nyereménye.
Boldog is, derűs is,
fiatalos mindig,
jó az egészsége.

Mari néni pedig
nem söpör a klubban.
Tiszta otthonában
unokákat ringat.
Lejár a Közértbe,
vásárol, mosolyog,
kapja a nyugdíjat.

11.
A formalinból kiemelt agyvelő
érrendszerébe – finom munka ez! –
injekciós tűvel valami víztiszta
folyadékot, talán lágy paraffint,
vagy korróziós kontrasztanyagot
fecskendezünk és ez a folyadék
betölti a legvékonyabb eret is
és benne gyorsan megmerevedik,
így a köztes állomány, a szürke
sejtek, ganglionok, piramis sejtek,
meg a többi, meg a többi,
az oldószerrel könnyen kimoshatók,
és megmarad a gyönyörű prepa-
rátum, korallváz. Lombjavesztett
bokor, hajszálvékony ágak
fehér hálózata, háromkiterjedésű
tércsipke, törékeny darab, de örök,
csak üvegbúrát kell borítani rá,
aztán mehet a nemzet vitrinébe.

12.
Két korsó sör mellett, lent, a Metropolban,
mindezt elmeséltem
Fazekas Lacinak, akivel eszmét már
többször is cseréltem,
s akinek várt sírás helyett kutya mosoly
villant válaszába.
– Te, Fazekas – mondtam néki megütődve –,
tőled nem ezt vártam.

Régebben, húsz éve, szájon vágtam volna,
amért belém mart itt,
s nem gyászolja velem együtt megrendültén
szegény Vörösmartyt,
kit magyar költőnek életében egyszer
eltemetni illik,
s különben is jobb, ha sír egy költő néha
s nem vigyorog mindig.
De a sztálinista ifjúság elmúlván,
öklöm zsebre vágtam,
szívemnek megnyugvást, elmémnek pihenést
leltem a pohárban,
vagyis a korsóban, merthogy korsó volt az,
amint fentebb írtam,
melyből a sört Mihály bácsi emlékére
egy cseppig megittam.

Ittam volna bort is, hozzá jobban illőt,
vöröset, fehéret,
mondtam volna gyászdalt, nyekergő-kesergőt,
sírjanak a népek,
dehát a bor ára sok a magamfajta
kispénzű személynek,
akit a Szerencse, bárhogy fut utána,
soha el nem érhet.

Nincsen könnyebbítőbb gyógyszere a szívnek,
mint hogyha kimondja
bánatát az ember, megnyugszik a lelke,
elcsitul a gondja,
kezet nyújtottam hát Fazekas Lacinak
már-már mosolyogva,
ő egy villamosra szállt, én meg a haza-
felé vivő buszra.

13.
A gyenge és erős,
félékeny és a hős
meghal egyaránt.

Légy hazug, vagy igaz,
végsorod ugyanaz,
csak a sírba ránt.

Hiába az ó-hit,
vagy, hogy jó hajóid
futnak tengeren,

titkos bankbetétek
nem mentik meg élted,
ha a sír üzen.

Az ENSZ főtitkárság,
az angol királyság
ezer cifra rongy,

földalatti bunkert,
tengerparti Hiltont
a halál leront.

Utcasarkon koldus
légy, vagy boldogan dús,
akár Dárius,

intesz, s kontinensek
népe belereszket,
velük egyre jutsz.

Verekszel a fronton,
whiskyt iszol London
kiskocsmáiban?

Mindnek egy a vége:
bonthatatlan béke,
csak föld terhe nyom,

Erőd lehet oly nagy,
hogy magad halál vagy,
s elvágsz életet,

mint viharban rossz fák,
pislákoló gyertyák,
pusztul életed.

Északsarki hóban,
lakkos autóban
a szívedbe lő,

semmitől sem retten,
ez kivédhetetlen
összeesküvő.

Könyvek csöndje sem véd,
se gyógytár, se mellvéd,
áttör ércfalat,

árnyékban és fényben,
védők gyűrűjében
puskavégre kap.

Mi lesz tetteidből,
és szeretetteidből?
Rothadás, hamu.

Babilon halom lett,
Pompéji is rom lett
s Herculaneum,

Időt nyerhetsz, nem nyersz
életet, a versenyt
csak ő nyerheti.

Hiszed: menekültél…
S közben ő a rétnél
kaszáját feni.

Kisfaludy meghalt,
Csokonai meghalt,
meghalt Bajza, Fáy,

Virág sem támad fől,
meghalt s nem lázad Vör-
ösmarty Mihály.

Most még óraszámra
táncol muzsikámra,
melyet kopogok

kopott írógépen,
de ha eljön értem,
majd én táncolok.

14.
Távol a fényteli holnap,
a gondokat elterelő,
és jégsugarában a Holdnak
dermed a dísztemető.

És lám lopakodnak az árnyak,
csöndesek s rémfeketék,
dobogva topognak a lábak,
tócsákon roppan a jég.

Költőnk a sírjában hallgat,
fűzfa alatt, egyedül,
de népüket küldik a falvak,
táncosok serege gyűl.

Messziről s pontosan jönnek,
suhannak sötét utasok,
élén a titkár, az elnök,
fejőnők, traktorosok.

Körben a pecsételt sírnál
zuhog az éjjeli nép,
nem mondja senki a sírnál
halottjuk titkos nevét.

És zeneszót ad a magnó,
gyászt ciripel citera,
brummog a bőgő s haragvó
bánatot sír a duda.

Kéz kézbe és nézd, igazodnak,
és indul és perdül a lánc,
és fényén a meghódolt Holdnak
dobogva dobban a tánc.

Siratják tánccal a holtat,
de ott fent éjfelet üt
az óra. És szertefoszolnak,
árnyékká szalad seregük.

S mikor a riasztott őrség
rendbontók után kutat,
s felveri a gyásztér csöndjét,
nem talál lábnyomokat.

Távol a fényteli holnap,
a gondokat elterelő,
és jégsugarában a Holdnak
dermed a dísztemető.

15.
… minden halálok fejedelme
a meghívott halál
… elmebaj, egyke és sivár
… fölöttünk fú a förtelmes halál
… előttünk egy nemzetnek sorsa áll
           meghalt Vörösmarty Mihály
           meghalt Vörösmarty Mihály

                                1974

ESZES MÁTÉ

A nyúlszőr kalap

A kalap ott pihent a katedrán, félig eltakarva az osztálynaplót. Hivalkodó eleganciája már az első pillanatban elbűvölt mindnyájunkat. Galambszürke színe, széles karimája, finom anyagának lát­ványa gyönyörködtette a szemet, önkéntelen simogatásra mozdult tőle a kéz. Az öreg Suszter, a kémia és a fizikatanárunk, mert hisz övé volt a kalap, szinte vallásos áhítattal helyezte pár centivel odébb, apró köhécselés kíséretében. S akárhányszor végezte el az órán ezt a műveletet, Kis Tojás húzott egy strigulát a BRÉ című kockás füzetbe. Az elmúlt órán negyven helyváltozta­tást számlált, de a csúcs eddig hatvanhét volt.

Suszter tanár úr régi kalapjával korántsem bajlódott ennyit, bár igaz, hogy azt már megviselték az évek. Csajlán, izzadtságtól sóval kiverten, vedlett macskához hasonlított. Gazdája éreztette is vele tépett voltát, szórakozottan megfeledkezett róla, gyakran ottfelejtette a katedrán. Ilyenkor már pukkadoztunk a röhögéstől, mert következett Meki, az osztály bohóca. Alig csukódott be a tanár úr után az ajtó, Meki a katedránál termett, hatalmasat nyávogott, felpúpozta a hátát és „sicc, sicc az anyád”-ot süvöltve körülugrándozta a kalapot. Ekkor pillanatra megmerevedett, lustán nyújtózott, majd villámgyors pofozó mozdulattal olyan erővel csapott le a szerencsétlen fejdíszre, hogy átszelve a légteret a terem végébe, a fogasokig repült, Visítottunk a gyönyörűségtől. Maki kalimpálva a kalaphoz futott, parányit élvezte a hatást, azután két ujja! megcsippentve kiegyen­gette horpaszait. Gondosan a fejére illesztette, s utánozva a tanár úr járását, végigsétált a pad­sorok között. Az ajtóhoz érve rokokó mozdulattal meglengette felénk a kalapot, illemtudó arcot vágott és szökdécselve iramodott a tanár úr után a meggyötört jószággal.

Az új kalap egy pillanatra se maradt el a gazdájától. Szünetben az osztályból a tanáriig gaz­dája fején tette meg az utat. Csibészesen szemébe húzva viselte, ha jókedvű volt; feltolta feje- búbjára, ha gondok gyötörték. Az új kalap Szűcsinek és nekem keserítette meg az életünket a legjobban. Mi voltunk a tanár úr fizika és kémia szertárosai, szakköri titkárai, amúgy pedig kísér­leti nyulak és balekok egyszemélyben. A következő napi órákra nekünk kellett összeállítani dél­utánonként a kísérleti eszközöket, közben babonás félelemmel kerülgettük az asztal közepén trónoló kalapot, hogy tüzet ne fogjon, a kémcsőben fortyogó lila lötty rá ne csöppenjen, óh, borzalom, nehogy…

A tanár úr, hogy igazán szemléletes legyen a bemutatott kísérlet, még a hatásfokozó műhibá­kat is megtervezte. Ha például vízzé! töltött üvegtál aljáról fémpénzt kellett kivenni, amelybe áram volt vezetve, és megrázott bennünket, mint Krisztus a vargát, oldalt kellett állnunk, hogy az osztály eltúlzott rángatózásunkban kedvére gyönyörködhessen. A megdörzsölt ebonitrúd elekt­romos terével a mi hajunkat állította égnek. A forgatókönyv szerint előre várt elszíneződést,sza­got, felmelegedést ámuldozó arccal, rövid és pontos meglepetést mímelő felkiáltásokkal kellett az osztály tudomására hoznunk.

Mi ketten: – Tanár úr, a folyadék olyan lilára vált, mint az akác.

A többiek kórusban utánunk: – … mint az akác!

Mi ketten: – Már érezzük a záptojásszagot, tanár úr!

Kórus: – Már érezzük.,.

A lombikokkal, tégelyekkel és mérőhengerekkel túlzsúfolt katedra fő helyén hetykélkedett a kalap, mi pedig Szűcsivel ott ácsorogtunk hasas lombikokkal zsibbadt karjainkban.

Mi szenvedtünk akkor is, amikor az öreg Susztert hatalmukba kerítették háborús emlékei. Mielőtt bevonult, hadivegyészként dolgozott. Felfedezett valamilyen folyékony rakéta-hajtóanya­got – vesztére. Hadifogságba került, ahol számításokkal és kísérletekkel teltek napjai. Miután a kísérleteket sikeresen befejezte, jöhetett haza Szibériából – két évvel később, mint fogolytársai. És nem kitüntetésként helyezték a mi kis falunkba. Csonttörő hideg volt – mondta – lefagytak a lábujjaim.

Kórus: – Óh, szegény tanár úr! Lefagytak a lábujjai!

Derűsebb percek következtek, ha a tanár úr szerelmeiről beszélt átszellemült arccal. – Kérem azok a csodálatos idomoki Az igazi szépség. Simogatásuk maga az éden! Képzeljék el azt a csodálatos harmóniát! Tökély! Tökély! Eh, értik is ezt maguk…

Belső zsebébe nyúlt, elővette furulyáját és szívfájdítón népdalokat játszott halkan, átéltem

– A legcsodálatosabb test, melyet a természet és az ember valaha alkotott. Felszínének min­den egyes pontja a középponttól egyenlő távolságra van. Hát nem csodálatos, kérem?

– Ez a káprázatos gyönyörűség nem volt más, mint a GÖMB.

Kórus: – A gömb a szépség csodája!

Eközben a kísérlet pergő képei megszakadtak, az utolsó kép kimerevedett. Minden a helyén maradt, mert ha az ihlet elillant, percek múltán, a következő órán innen folytatódott a bemutató.

Azon az emlékezetes délutánon kémia-szakkörbe indultunk Szűcsivel, de előbb beugrottunk a tanár úrhoz a feladatokért. Tanítónk makacsul hitt az elméletnek, már mint a saját elméletének. A szakkör spirálfüzetébe beírta a kísérlet elméleti számításait és ránk bízta, hogy a többiekkel végezzük el a méréseket. Ő soha nem jött a fáskamrából átalakított kémikumba. A foglalkozás végeztével beszámoltunk az eredményről. Éppen valami kristályosítás volt soron, és már a har­madik mérési sorozatnál tartottunk, amikor kiszámítottuk a mérések átlagát és kiderült, hogy az eredmény meg sem közelíti a tanár úr adatait. A fiúk idegeskedtek, senkinek sem akaródzott újra kezdeni a méréseket. Szidták az öreget, és sürgettek bennünket, menjünk, és mondjuk meg a tanár úrnak: rosszak a számításai. Szűcsivel végigkopogtunk az iskola visszhangos folyosóján, átvágtunk a parkon, s megálltunk a tanár úr házának kapualjában, hogy takaros mondatokba foglaljuk kérésünket. Nem akartunk sokáig ácsorogni. Keményen bekopogtunk, és Szűcsi egy lélegzetre előadta kívánságunkat: nézze át, tanár úr, a számításokat, mert a gyakorlat nem iga­zolja azokat. Az öreg elvörösödött, dühében kis híján odasózott az asztalon pihenő kalapjára, amint azt a régivel többször megtette, és ránk dörrent:

– Elég baja az a gyakorlatnak, fiacskáim! – A spirálfüzet Szűcsi fején csattant. – Most pedig mars! Addig ismételjétek a mérést amíg századmilligramm lesz az eltérés.

Lógó orral baktattunk vissza a kémikumba. Különösen Szűcsi volt elszontyolodva. Első ran­devújára készült a kézről kézre járó Pethő lányok legszebbikével, Ildikóval. Mikorra visszaértünk, újabb mérési sorozat végén jártak a fiúk, mely a vártnál jobb eredményt hozott. Az ötödik sorozat igazolta végre a tanár úr számításait, de már későn, Szűcsi lekéste a találkát, és mi, mindnyájan a délutáni focimeccset. Rohantunk az udvarra, ahol a lengőajtó előtt Hektor posztolt, az iskola pedellusának borjú nagyságú német juhásza. A kutya ránk mordult, ami kutyanyelven azt jelenti, hogy ki csak úgy jöhetünk, ha megvesztegetjük uzsonnamaradékunkkal. Szűcsi szemében hun­cut-gonosz láng lobbant. Átvágott a parkon és Suszter tanár úr verandájának asztaláról lekapta a kalapot, a park ivókútjánál termett, és már zúdult is a víz a szerencsétlen fejdíszbe. Szűcsi toporzékolva gyűrte, gyömöszölte, fogával cincálta a csapzott kalapot, s közben magában mo­tyogott, de csak az Ildikó és Hektor nevet hallottam tisztán.

Mikor kidühöngte magát, s a csúffá tett fejfedőt gombóccá gyűrte, tenyerébe tette, és tragikus képet vágva elindult vissza a ház felé. Megállt az ajtó előtt, és fájdalmasan elnyújtott hangon kihívta a tanár urat:

– Tanár úr… kérem, most… szedtem ki Hektor szájából a kalapját.

Az öreg Suszter átvette a felé nyújtott kalapot, s arca bíborra változott. Ajka hangtalanul mozgott, s döbbenten meredt tulajdonára, és én hallani véltem, hogy azt dohogja: „a dög!” Hogy ez Szűcsinek szólt vagy Hektornak, örökre titok maradt.

Mintha elhomályosult volna a tanár úr szeme. Kiegyenesedett, bal öklével belebokszolt a meggyötört filcbe, jobbjával forgatta és huzigálta a karimáját. Elindult a házba, de mielőtt behúzta volna maga után az ajtót tettetett könnyed hangon visszaszólt:

– Nem baj, kérem, nyúlszőr kalap, kirúgja magát.

ANÓKA ESZTER

Tűnődő félmosoly

Mikor e versét szedésre adtuk, még élt Anóka Eszter, s most mégis posztumusz műveként jelenik meg. Fájdalmas-fiatalon hunyt el, hosszú és kegyetlen szenvedés után, egy gyógyíthatatlan kór áldozataként. Állandó munkatársaink közé számított, hiszen számos elbeszélését és versét közöltük. Hiányozni fog tehetsége, tisztessége, kedves lénye.

Be se kell hunynod szemed, hogy lásd magad,
amikor a teljesség elviselhetetlen boldogsága
besugárzott és te is sugároztad a boldogságot,
vagy nem is magadat látod, hiszen az ember
csak tükör által látja magát, beledermedve,

s az már nem valóság, holott amit így látsz,
befelé, szinte már valóságosabb, mint a valóság,
persze hogy nem is magadat látod, hanem ahogyan akkor
érzékelted a világot, világod: amit megalkottál
az átélés egysége áltaí, amennyi épp a tiéd volt

akkor, egy konyhaszöglet vagy ameddig a szem ellát
Isten szabad ege alatt egy alkonyatkor vagy egy hajnalon,
egy májusban vagy szeptemberben, kinek mikor, hol,
tárt karral futsz valaki felé, fölragyog szeme és rád
tárja karját, tárt karral fut feléd valaki, és te

kitárod rá karod és nevetsz, be se kell hunynod szemed,
látod őt és mindent, a világod abban a kiteljesült
pillanatban, benned minden megvan, ami megadatott
neked, a színek, a szagok, a hangok, a mozgás,
ezek a miacsudák, mert nem emlékek, hiszen elevenek,

be se kell hunynod szemed, megoszthatatlanok és
elveszíthetetlenek, ez vagy, ezt sugárzód, érzékelésed
önmagaddá hasonlította, ami kívül volt, s ettől
egyszer s mindenkorra tiéd lett, ez a létezés, ez az
egyetlen lehető ugyanúgy az életben: a bizonyosság.

GYUKICS GÁBOR

Két groteszk

Levél testvéremnek

Metrón ülve írom fénylő soraimat. Nem tudom, hogy kerültem ide, mivel a karó miatt alig-alig tudok másra figyelni, gondolni.

Minden reggel karóba húzom magam.

Tudod, leveszem a nadrágom és beleszúrom a fenekembe a karót. Egy méter ötven centi hosszú, két végén kihegyezett, tölgyből készült nyárs. Egy széken állva helyezem magamba. Tolom, tolom, tolom. Amikor a tüdőmhöz ér, lekászálódom a székről, így földön elhelyezkedve már könnyebb, csak arra kell vigyáznom, hogy a torkomnál a szájon jöjjön ki, Ha a hegye kilóg, akkor már lehet húzni, óvatosan. Rámegy az egész napom. Általában kilenc óra felé kezdem el. A végbélen keresztül három óra alatt jut el a gyomorba. Itt egy kissé nehéz dolgom van, hiszen mintha egy vagon hím szarvasmarha vonulna nemesebb szerveim felé. A vékonybél mindig rátekeredik a karóra, úgy kell a kályhapiszkálóval megigazítani. Délután három órára ér el a tüdőmhöz. A májat fölösleges megemlíteni, mert kevéssé veszi igénybe. A tüdő és a szív körül szoktak adódni problémák, ott sokat kell pihennem, de a nyelőcsőhöz érve megnyugszom. Este hat órára már az orrom előtt látom a karó végét. Néhány jelentéktelen belsőszervemtől megtisz­títom, majd Prométheuszról kezdek álmodozni.

Persze, nem is tudom, neki avagy nekem jobb-e, esetleg rosszabb. Néha úgy érzem, szívesen lennék a helyében. Úgy tudom, a sasmadár nőnemű. Talán elvenném feleségül. Természetesen hozzám jönne. Óriási puritán lakodalmat csapnánk. Rengeteg élőlényt hívnánk meg föntről, s el is jönnének, elvégre egyedi alkalom. Egy a kapcsolatunkat ellenző egyént kérnénk fel az esketésre. Látnám az arcokon a düh, az izgalom, a féltékenység és a bonyolultság vöröslő jeleit, és ezen felbuzdulva köménymagot és NO and YES feliratú instrumentumokat dobálnék a fertőzött la teppe közé. Elkeseredetten ujjongva felkapnák, kirohannának, kiúsznának, kirepülnének velük, és félreismerhető környezetükben egy új szemléltető eszközről lelkendeznének, folyamatosan akadozva. A sas és én eközben elvonulnánk langymelegen hideg és forró éjszakánkba. Kezem­mel viszolyogva érzékelném kezelhetetlennek hitt testét. Csak ne lenne ilyen dús a szemérem szőrzete. Egyenként tépném ki; minden rántásnál orgazmus jönne létre. A sas jő! érezné magát egészen addig, míg fel nem fogná, hogy csak a csupasz bőr fedi örökké májra éhes testét. Menekülnöm kellene. Rémisztőén közelítene, szinte fagyasztana a szeme, de szerencsére repül­ni nem tudna. Felmásznék egy jó nagy fára, a sas három napig kuporogna szégyenlősen-szégyenletesen alatta.

Mikor reggel felébredek, a karó természetesen ott fekszik mellettem a földön. így hát felhúzom szép szövetű nadrágomat, megmosom, néha nyers, rövid életű kezeimet. Úgy kilenc óra felé lehúzom a nadrágom és beleszúrom a karót a fenekembe.

Nem értem. Hogy kerültem ide?

Csíkos macska

Elindultam. Szokás szerint sietve, egészen hosszúra nyújtott léptekkel haladtam a mindegy felé. Természetesen csak addig, míg meg nem lazult a cipőfűzőm. Ez a félszomorú rendellenesség napjában többezerszer megtörténik. Magányosan kötöm meg újra. Sziporkázik a kedvetlensé­gem. Eszméletlenül érdektelen számomra ez az egész, ami itt létezik. Lassan olyan fásult leszek az egoizmustól, mint egy nyugdíjas karalábé. Sírógörcs kezdeti stádiumát észlelem kínlódó torkom körül. Fülem őrjöng a verbális és mesterséges zajoktól. Vérbő szemem előtt a mindenható nép igyekszik szervezetlen rendben édes otthona felé. Érzem, hogy fáznak. Tél van, színe- hagyott hó hull, viháncolva-sírva. Olyan ez a kackiásodó nihil, mint amikor egy félrészeg exhibicionista, hogy rossz szájízén enyhítsen, félig rohadt almát rágicsál.

A cipőfűzőm már megint! Nem érdekel, így baktatok hatás nélküli lakóhelyemre. Szobám sárga tömegfüggönye próbál meg elhatárolni az utca érdektelen történéseitől. Már csak abban reménykedem, hogy senki sem tör be valószerűtlen álmom magányosságába.

Szenvedélymentes eldorádók közepette mindenféle áramot vezettünk a fülünkbe, befeketítettük a semleges színeket, elferdítettük a ferdeszerű aránytalan arányosságokat, hiszen csak ez jutott nekünk a nem létező szeretkezések folyamatában.

Rólad feszes tomporé lányról fogok állandó jelleggel álmodozni. A felejtést sajnos nem tudom átérzéssé formálni. Mostanában annyira mindennapos nálam a depresszió, mint diáklányban a gátlás. Magamon érzem a sargasso szorítását.

Kérlek, te ne hibáztasd magad, elég ha én járkálok öngyilkosjelölt módjára a világváros kép­mutató mocsarában! Bár azt hiszem épp ideje lenne megállítani ezt a „vér hullt a fáról” folyama­tot. Viszont akkor a közeli atavizmus kezdi el rágni tehetetlen testemet és lelkemet. A középutat kellene felfedezni. Valamit mindig látok messze a távolban, de kerülő úton próbálom megköze­líteni az ésszerűséget, és így általában rossz útra tévedek, ilyenkor érzéseimmel ütlegelem sze­relmesem parazita emlékét. Észbontó. Kinyitottam; félkész ebihalak úsztak ki lelkesen agyamból. Ők is szerelmesek voltak hajdanán. Amint eltűntek felriadtam. Üresnek, ostobának éreztem ma­gam.

Körülnéztem, a szoba közepétől jobbra egy fehér csíkokkal barázdált szürkés, feketés macska hevert. Szégyellve izzadt undoromat, megmarkoltam és kidobtam az ablakon. Egészen magasan lakom. A macska hátsó lábaira esett. Kissé pihegett, felállt, megrázta magát – de megütöttem magam! – és bicegve elindult a határ felé.

Be fogok zárkózni, de nem csak a cipőfűző miatt, vagy mezítláb, mosolyogva járok kemény, gerinctelen utcáinkon.

FUCHS KATALIN

Sorok F.-nek

Ülünk az étteremben
mohón nyeled a hasábkrumplit
„amit ma megehetsz’’ –
jut eszembe
a holnapról nem beszélünk
sem az égről ahogy szürkül
és magaaláereszt
mint a kisgyerek
szemed apró
rezzenetlen
csak a kezed árul el
olykor-olykor…

Napi penzum

Gyertyát gyújtok
kávé gőzölög
fölhívom D.-t telefonon
csodálkozik
négy éve nem hallott felőlem
mondja nagyon örül
és hallom nála a televíziót
azután T.-t tárcsázom
most rohan
majd később visszahív
ezt ígérte öt hónappal ezelőtt…
Dühös vagyok
dolgoznom kéne
a papír üres
mint egy betöltetlen állás –
mégsincsenek szavaim.

Naptár

Mint az Eunoctin a fiókban,
úgy fogynak a napok:
tizenegy dobozzal ezelőtt
láttalak utoljára.

Egyismeretlenes

Ha az embernek volnának jogai
ezt a tényt mennyiségi
és minőségi hányadossal
ki lehetne fejezni
de itt mindenütt csak
végtelen törtek vannak
és akárhogy számolom
X = NULLÁVAL.
(Most már értem miért buktam meg
annak idején matematikából…)

(nem a rossztól)

Nem a rossztól undorodom,
hanem attól,
hogy összekeveredik a jóval,
s mióta pontosan tudom
a kettő közötti különbséget,
nem a rossz ellen küzdők,
hanem azért,
hogy minden a helyére kerüljön,
s akkor adom csak föl,
ha lógni fogok,
vagy ha kiég a Föld alólam!

D. NAGY LAJOS

Ősz – a második hétvége

Imádom az őszt.
Imádom a beérett,
barnuló fű szagát, imádom
a téli szelídséget
a pergő rozsda közt.
Még távol dúl a méreg.

Itt csönd van, mint mindig.
S mégis halál a földben,
belei kiforgatva.
A felázott, sáros utak
csak egy sávot hagytak az autóknak.
A kocsik fürtökként lógnak
még a főutakon is.
Csak most értettem meg,
ml is az autóvezetés tudománya.

Itt a kertben
két hét alatt sem változott semmi.
Itt a kertben
minden megváltozott.
A boglyák hegyében
már feketére keményeden
a szalma,
nehézre vasalta
a telt húsú eső.

S az ázott kukoricaszárak
kupolában állnak.

Most épp köztes állapotban
van a természet.
A levelek már élettelenek,
de még a fán tartja őket
a honvágy.

Hamuszín bábba gubódzó,
ódonzöld fakó almaágak
öleinek körbe
barnabíbor ág-ruhákat.
Együtt hamvad avarrá
alma, körte.

Jól nézz meg mindent!
Nem látod soha többé.

Minden úgy megváltozott
egy perc, egy perc alatt
csipkekönny katicabogarak
tűntek át puha köddé.

Imádom az őszt.
imádom a pergő rozsda közt
a levetkező mezítelenséget.

Jól nézz meg mindent!
Nem látod soha soha többé
EZT az ázott életteliségat.

Lolita

Táncoltam
szép Lolitának
Távolban
súgnak az árnyak

Kis karját
lágy hamu fedte
Meghallják
bárhova menne

Hűs reggel
vállamon ébred
Szétreppent
tétova ének

Megcsókolt
ajka virágán
Élő-holt
tűzteli sárkány

Fényében
kis darabokra
Fény-ében
lángja a csokra

Karjában
tűnnek az árnyak
Táncoltam
szép Lolitának

ISZLAI ZOLTÁN

Halálomraválva

Rosszul őrizhető fiúgyereknek több az esélye arra, hogy eltűnjék a világból. Kimúljon, még mielőtt abba a helyzetbe jut, hogy halódjék idejét vesztett esztendőkig a halandók között, kik alázattal térnek napirendre az átélhetetlen, személyes megfosztottságok, a bosszúlhatatlan vesz­teségek fölött.

Első esélyem az elpusztulásra gyerekkori szívizomgyulladásom elfajulása lehetett volna, ha gondatlan s buta szülőkhöz van szerencsém. Sajnos, csiklandósan szőrös fülű háziorvos járt hozzánk akkor, a harmincas-negyvenes évek fordulóján. Fölfedezte (jelenleg fölöslegesen mű­ködő) szívemben a bajra utaló úgynevezett zörejeket. A myocarditis későbbi kimondása szüléi­mét állandó gyógykezeltetésemre késztette. Mégpedig nem aktív (ön)gyógyításomra esküdtek, hanem „pihenésből baj nem lehet” fölfogású orvosokra, sőt orvosnőkre bízták a fölépítésemet.

Magam mindent megtettem azért, hogy súlyosbítsam – ma már ki tudná megállapítani mennyire nehéz vagy csupán fölfújttá fontoskodott – rendellenességeimet. Fektető-klinikám egy teljes hónapjában éjszaka állandóan rohangáltam. Sőt, amíg az ápolószemélyzet rajta nem ka­pott, a gyerekkórterem tudtával s beleegyezésévei többször bebújtam egy valóban szívbeteg, gusztusosán kövér, tizenkét éves kislány ágyába, hogy – én először, ő nem tudni hányadszor – átéljük vele a gyógyászatiig bízvást ártalmas, szívrepesztően édes összebújásokat.

Szívbajom kiújulásának veszélye – a társadalombiztosítási igazgató apámat körüldongó Kasszandra-orvosok óvatoskodása miatt – valóságos Demoklész kardjaként lebegett fejem fö­lött. Utóbbit állandóan azon törtem, hogy tudnék élvonalba kerülni a legkülönbözőbb sportágak­ban, noha szüleim tizenhat éves koromig egyfolytában fölmentést eszközöltek ki számomra tornából. Egy jószemű tornatanárom sasszemmel észrevette, hogy tizenkét évesen hattízet ug­rok távolba, ollózó technikával százötvennyolcat magasba s hogy hatvan méteren félmétert ve­rek akármelyik tizenhat évesre, ha csak úgy játékból kölcsöntornacipőt húzok. Félévig engedett is szabályellenesen atletizálni. A szertornagyakorlatoktól tiltott. Azt hiszem ott sem az egész­ségemet féltette. Inkább a pillanat tört része alatt bekövetkező apróbb-nagyobb balesetekért nem merte vállalni a felelősséget.

Apámék majdnem fegyelmit akaszttattak az ötvenen túli tanár úr nyakába, mikor véletlenül – egy sportsikereimre irigy, érdekeit – barátomtól megtudták: irányomban együttérzően engedé­keny.

De előreszaladtam, Mert azért anyám tudtával és beleegyezésével amúgy szívbajosán is ér­hetett volna jótevő baleset, amely még idejében ütemelőzte volna e mostani, csak (értelmetlen) írói munkával érzésteleníthető lélekgyötretésemet.

1945. március elején, ragyogó napsütésben indultunk vissza a Dunántúlról, ahová családostul a front elől elmenekültünk, az Alföldre, hol állandó lakóhelyünk volt. Belekeveredtünk Bácsalmá­son egy eléggé ad hoc német repülőtámadásba, a lőszert és élelmiszert a géppuskázás és gyújtóbombázás alatt is egykedvűen szállító szovjet trének között.

Ott lehettem volna, a megszabdalt Duna-gáton, akár hősi (vagy milyen) halott is, tizenegy évesen. A hátamra kötözött könnyű zsírosbödönön édesanyám csak Szegedre megtértünk után fedezte föl a felszíni géppuskagolyó-nyomokat.

Még előbb, kilenc évesen, egy szintén gyógykezelésemet szolgáló intézményben kerültem majdhogynem kellemesen közel a halálhoz. (Amelynek jelentkezését egyébiránt az emberméltó­ság föladása; a megoldásként kínálkozó öngyilkosság pillanatnyi megvetése miatt 1987. január huszonhatodika óta csupán természetes vagy külsőleg erőszakos úton várhatom.)

Az intézmény a Bakonyban volt; akkor iskolaszanatórium. Tizenhat kis hálóépületből, tanter­mekből, étkezdéből, igazgatósági épületből és fűtőházból állt, tizenhat holdon. Hozzátartozott természetesen egy úgynevezett gyógybarakk. Amikor a nagyebédlőben az ügyeletes felügyelőnő észrevette, hogy nem a szokásos gonoszságból nem eszem finomfőzeléküket, hanem azért, mert iszonyú lázas vagyok, fölszólított, menjek a betegszobába, mert így a többiek közé nem jöhetek. Lehetek én akár fertőző is.

Engedelmeskedtem. Vettem kabátomat s az úgynevezett pilótasapkámat, amely akkor divat volt és elindultam a fekvőbarakk felé. Felnőtt koromban leléptem a távolságot. Körülbelül egy kilométer lehetett.

A hideg levegő némileg fölélénkített. Valamivel vidámabban baktattam a doktor úr birodalma felé, mint amilyen fejfájós hangulat nyomott az asztallapra az ebédlőben.

Akadt pillanatra beszélgetőpartnerem is; meglepő váratlansággal egy bizonyos fekete Klári. Mindig nagyon dörgölődzött hozzám, bár én, ott a Bakonyban csak az Erdélyből átkerült árva­leánykát, Ilonkát szerettem, hűségesen. Megmenekülésemért ma mégis csupán Klárinak tehetek szemrehányást. Mikor uzsonnaidőben keresni kezdtek, egyedül ő tudta megmondani pontosan, hol látott a kiásott utakat szegélyező hóbuckák között.

Találkozásunk után egy-két perccel ugyanis rosszul lettem. Félrevonultam egy havas padra, hogy kihányjam még jó étvággyal elfogyasztott reggelimet, az Ovomaltint a margarinos-mézes kenyérrel. A rókázástól úgy látszik annyira megkönnyebbültem – vagy legyöngültem? –, hogy elpilledtem a padon.

A hőmérséklet mínusz öt-hat fok körül lehetett, hallottam később, fincsi forrólázamban az orvos meg az ebédlői felügyelőnő sutyorgását betegágyam felett. Amikor megtaláltak, épp azt álmodtam, hogy az én szépséges, felemás szemű, szeszélyes édesanyám erről a vacak helyről, jobb belátásra térve, visszavitt magához.

Hazatértünk után – a bajai tűzvonalból – rövid időközökben kétszer is áldásos kilátásom lett volna arra, hogy szétszaggassanak, összetiporjanak, vagy – véres fejjel fűbe haraptassanak. Szülővárosom néhány romházában az effélékhez értő tisztviselők is tartottak ehető állatokat. Nekünk kétfajta volt 1945-46-ban. Disznók és libák.

Hogy a megriadt, dühös disznók egy nagyobbacska gyerek számára valódi veszélyt jelentse­nek, ahhoz valamiként meglepetésszerűen bele kellett esni az óljukba. Nálunk ezt a manővert az első szintjéig lebombázott melléképület mind korhadóbb födémdeszkáinak be-beszakadása tette kivitelezhetővé. Teszem azt, harcias bandázás, ellenséges kompániaküzdelmek hevében. A most utólag olyannyira kívánatosnak tetsző végeredményt azért nem értem el (életem értelmének halála előtt pontosan negyven évvel) mert, mikor beszakadt alattam a földszintes lakás egykori hálószobájában rabicfaldarabokból felépített disznóól deszka teteje, rendkívül helytelenül föltá­madt bennem a ifjonti kapaszkodóösztön.

Automatikusan megkapaszkodtam az elég sűrű mennyezetnádazásban. Legalább egy perc­nyi lassú lengés befejezésekor szakadtam csak az akkor mintegy százharminc kilós disznó-triász mellé. Jókora vakolatdarabok és egyebek kíséretében, mondhatni kiszámítottan, ami azt jelenti, hogy például nem ájultam el.

A disznó ugyanis az eszméletlen emberbe nem egyszer beléharap. Magyar történelmi vadka­nok szokásához híven olykor a nyaki főütőeret találja eltalálni. Én azonban itt, ha igazában térdre is, de talpraestem. Csupán elégedetlen röfögést meg sértődött vissantásokat arattam átmeneti jelenlétemmel a sertések mennyországában. Azaz a háború utáni típusú diszkókalodában.

Szerencsétlen kimászásom után négy nappal mint alkalmi libakísérőnek volt biztató kísérletem a hirtelen pusztulásra vagy tudatvesztésre. A fejlődő libák legelni szoktak. Csak utána lehet – tömve – hizlalni őket. Aszfaltos főutcánk füves mellékutcáiban, föl, egész a vasúti töltésig, erre a szorgalmas tépdesésre, szaggatásra meg is adhattam nekik az alkalmat.

A szelídebbek bögyének tapogatásával magam is meg tudtam határozni, mikor van az, midőn haza – értsd: a disznóól-hálószobától az egyetlen megmaradt közfallal elválasztott hajdani pol­gárszalonba – hajthatom tizenegy fős seregletüket.

Átkelésünk az aszfaltúton nem egyszer bizonyos cirkusszal járt. A libák, ha bevadultak, lengő szárnyukkal ész nélkül nekirohantak a keresztirányú forgalomnak. Ha – és talán ez volt a gyako­ribb – a túlságig jóllaktak, hártyás lúdtalpukon oly lassan totyogtak, mint a kacsák, a – táplálék­hasznosítás szempontjából akkoriban elhanyagolható – rokonaik.

Aznap, mikor egy trappoló szekéren (isten tudja, miért) keresztbe fektetett vastag rúd vége nekicsapódott baloldalról a bal arccsontomnak és a kocsis, mintha mi sem történt volna, továbbhajtott, az én hibámból is történt a sajnos megint jóra fordult baleset.

Libalegeltetés közben félszemmel olvasott detektívregényem utolsó lapjait forgatva indultam neki baromfiaim nyomában az átkelésnek, miután a meglepően kiegyensúlyozott szárnyasok tömött s egyenletesen haladó libasorukkal átértek a kapunkhoz vezető járdára. Ide is igyekeznem kellett utánuk. Ha vezető gunarukat valami megzavarta s nem találta el egyből az otthonos kapualjat, akkor a járdán csináltak mindenféle grimbuszt.

A kocsis nyilván nem számított arra, hogy – olvasás közben meggondolva magamat – szaporázom lépteimet. Feltehetőleg úgy vélte: ütemes trappban még elhajt a könyvébe mélázó hosszú, sovány, tornacipőt s négyszögletes kivágású fekete tornatrikót viselő fiú előtt. Én pedig – nem elég előrelátóan (mert nem elősegítve radikális befejezésemet) – kissé gyorsabban moz­dultam előre, a hátsó kerék vonaláig. Mögötte a saroglyábán várakozott pofonkólintásomra a keresztbe dobott, nyolc-tíz colos átmérőjű gerenda, vagy rúd. Ha szilárdabban áll keresztbe erősítve, nagyobbat üt. De így, lazán csak annyira legyintett meg, hogy hirtelen elszédültem bele és némi támolygás után közepes lendülettel hasraestem.

Erre nem számított a kocsi mögött haladó triciklis kenyérszállító! Jobb hátsó kerekével áthaj­tott nyakszirtemen. Fájdalom, a tricikli platója üres volt. így csak egy kis döccenést éreztem. Aztán villámgyorsan magamhoz tértem. Fölkapva balkezemnél heverő regényemet, s ügyel se vetve az öklét rázó pékinasra, már spurtoltam is, hogy becsukjam libáim után a kapukat.

Akárhogy töröm a fejem, nem bírom pontosan elhelyezni az (akkor még nagyon is létező) időben, hogy a libás-akcidencia múltán, vagy előtte folytatta le romházakban tanyázó fiúcsapa­tunk azt a vakolatdobásos hadijátékot, melynek szabályait – több mint húsz valódi év előtt – már/még ismertettem novellaciklusomban, a Kompániában. Nem egymással vetélkedő környék­beli galerik ádáz csatáját vívtuk. Csupán nagyfiúsan – mintha futballoztunk volna – sorshúzásos választás után kettéosztottunk. Kisméretű vakolatdarabokkal dobáltuk egymást. Három találat volt egyenlő egy kieséssel. Követ vagy téglát használni tilos volt. A fejremenést sem engedélyez­te a szabályzat. Addigi küzdelmeink egyike sem járt vérrel. A szülők egy darabig azért tiltották a kétségtelenül kamaszos játékot, mert a szétmálló régi vakolat- és mészdarabkák összekoszolták a ruházatunkat.

A választott ellencsapatból az én együttesem kárára azon a napon se történt semmiféle sza­bálytalanság. Akadt azonban minálunk egy fiú. Őt én élő ember számára se szövetségesnek, se barátnak azóta se gönnolnám. A magas és izmos, robbanékony barna kölök vetélkedéseink alatt mindannyiszor transzba esett a győzniakarás görcsös vágyától. Rendkívül gyorsan akart betörni az ellenfél torlaszai mögé. Taktikátlan előrehaladását úgy vélte biztosítottnak, hogy kihasználva eredendő gyorsaságát, kétszer olyan gyorsan katapultálta előre elkészített vakolatdarabjait, mint akármelyikünk. Sötétbarna szeme ilyenkor fönnakadt. Nem látott, nem hallott és természetesen játszva kipontozták.

Most, hogy az én csapatomba került, megtettem útóvédnek és állóharcosnak. Arra gondoltam, páratlan reflexei segítik az elhajlásban. Tévedtem, nem ismertem föl eszelős kamikaze-lendületét. Mint hátvéd is elsőnek kapott három találatot, de nem akarta elismerni. Amikor – csapatkapitány­ként – rászóltam, hogy ne játssza már az eszét, és ne csináljon Krisztusból bohócot, magán kívül került. Az ellenfél megfontolt vakolatzápora kellős közepén bennünket kezdett el – azzal a föl­akadt szemével, s nemcsak előírt méretű vakolattal – hajigálni. Még egyszer rászóltam. Most már vegye föl a kényszerzubbonyát! Mire békebeli féltéglát ragadott. Bevágta a szemem közé.

Nekem se volt rossz reflexem. Az arcom elé kapott tenyérrel nagyjából megvédtem a fejemet. Csak homlokomat érte a tégla sarka. Elborított a vér. Szerencsétlen félőrült osztálytársamra, mert eszelőssége mellett erős is volt, hárman mentek rá csapatomból. Össze-vissza verték.

Engem a szemorvoshoz vittek jó szüleim. Abszolúte értelmetlenül. A vér nem a szememből jött. Ráalvadt szemhéjamra, egészen az orrgyökig.

Leselkedhet a lányok körül legyeskedő tizenévesekre is a kecsegtető, nem várt veszély. Ez idő tájt két lány miatt értem el, de háromszor addig a pontig, melyen túl megszűnt volna remény­telen küzdésem a porszemnyi létezésben; megbocsáthatatlanul bizakodó igyekvéseim kiérde­melt bűnhődéséül.

Első két esetem ugyanahhoz a lányhoz fűződik. Családi keretek közt, összemesélve vonzód­tunk egymáshoz; apja festőművésznek mondotta magát, ő művészi tornázott. Asszonyosan szép, kislánynál érdekes orrhangon beszélt. Polipoperációja után elveszítette egyik rendellenes vonzerejét. Megmaradt viszont természettől felemás vastagságú lábának fantasztikus deleje. Mindkettő előírásosan szép s egyforma hosszú volt. Ám a hozzám hasonló felsős diákok azzal zrikálták egymást, hogy ugye a Pós Gabi lába közül nem tudnál választani, mi?

Fűzízű, szederillatú, homlokhűsítő szerelmünk különösen alakult. Neki is, nekem is hamar lett nálunknál fontosabb partnere. Szüléink egyik fele azonban együtt dolgozott. Közösen kirándul­tunk és szabályos időközönként vizitáltunk egymásnál. Mi ketten Gabriellával annyira imádtuk közellétünket, hogy olyankor lemondtunk a (neki különösen szépszámú) komoly szerelmünkről. Elválhatatlanok voltunk, együttlétünk első percétől az utolsóig. Testi bizalmasságunk szégyen­mentesen és természetesen alakult, attól függetlenül, hogy kispolgári óvatosságból sohasem feküdtünk le egymással.

Szüléink persze bölcs belenyugvással szentül hitték, hogy ezek nekünk itt még képesek ilyen fiatalon gyereket csinálni egymásnak. Meggyőződésem: egyik család se bánta volna túlzottan, ha úgy alakul.

Gabriella először a szarvaskői várrom tájékán veszített el majdnem engemet. Egy meredek úton rohantam le mellőle vidám virtuskodásból. Nagyra méretezett lépésem után kicsúszott lá­bam alól a talaj. Legalább hatszoros kényszerű tigrisbukfenccel landoltam az út végén sellőző-csörgedező köves patakban.

Gabikám bugyiféket használva ijedten huppant mellém csakhamar. Sírva összecsókolta min­denemet. Rettenetesen odalett. Elképzelem, milyen látványt nyújthattunk, amikor agyonkarmolva és vizesen cafatos ruhánkban megérkeztünk a szalonnasütők népes kis táborhelyére.

Mindkettőnket átöltöztettek; úgyahogy. Gabi nagynénje pedig, aki orvos volt, állandóan azzal idegesített, hogy nem érzek-é hányingert?

Komolyabb agyrázkódást Gabi miatt mégis csak az érettségi előtti nyáron kaptam, igen föl­húzott, hogy míg atlétikában és labdajátékokban könnyedén értem el jó eredményeket, addig a talajszaítót nem tudtam tisztességesen megcsinálni. Gabinak – izmosabbik ballábáról elrugasz­kodva – mind az előre-, mind a hátraszaltó könnyen ment.

Ha megbeszélés nélkül egyszerre mentünk ki a strandra, persze öt perc múlva kiszagoltuk egymást. Külön társaságainkat faképné! hagyva elmerültünk a mi csodálatos saját világunkba. Kapcsolatunk mélyebb alapja különben az lehetett, hogy ő engem lánynak fogadott. Én őt cse­rébe’ fiúnak tekintettem.

Azon a délutánon az uszoda kőszegélyéről segített gyakorolni az előreszaltót. Csupán néha sikerült. Hol a lendületem volt kicsi, hol az elrugaszkodásom energiaszegény, mittudomén. Aztán egyszerre rájöttem valamire. Elkaptam a ritmust. Ötször vagy hatszor előírásszerűen értem a vízbe. Gabi unszolt, hogy menjünk át a füves pályára. Próbálkozzam. Hátha menni fog kézletétel nélkül ott is. Még egyet akartam ugrani előtte. Habozás nélkül ugrottam. Megmagyarázhatatlan túlrugaszkodással produkáltam egy olyan másfélszalíószerű ügyetlenséget, amely a fejtetőmön kulminált; ráadásul a kőszegélyen.

Ekkor ültem – homályos önérzéssel, s csaknem azonnali rosszulléttel bizonyítva, szemléltetve számottevő agyrázkódásomat – először mentőautóban. Gabi – a mentőfiúk őszinte örömére – csodásán tömör mellével, fürdőruhásan remegett mellettem. Egynapi megfigyelés után hazaen­gedtek.

Később más-más városba jártunk egyetemre. Ő harmadéves korában elkezdte gondolom máig, nagymama koráig tartó férjhezmeneteleit és elválásait. Ha ott a strandon szétmegy a koponyám, baráti családjaink, míg el nem tűnnek a semmiség űrében, úgy emlegetnék őt, mint boldogságunk lehetőségétől korán megfosztott özvegyemet.

Egyetemistaként már megismertem életem társát, akit – miként ő szerette volna magát átke­resztelni – Borinak nevezek. Első egyetemi évünkben nem kapcsolt eléggé szorosan bennünket össze a bizonyosság. Csak a Bori nélküli első forró nyár hideglelős hiányérzete döbbentett rá arra, hogy ő nekem rendeltetett, hogy aztán halála harmincnégy év után most és mindörökké az én kísértet-vegetálásomhoz vezessen.

Egymás felé nyitódé sorsunknak abban az első esztendejében egy másik furcsa lánnyal ismerkedtem meg. Albérletben laktam, egy Rákóczi úti bérház földszintjén. Este tanítottam, kései mozikba jártam. Sokszor alakult úgy, hogy a házmesterért kellett csöngetnem. Április végéig hol a fületlen, bár kifejezetten jó megjelenésű házfelügyelőnőférj, ritkábban maga a habosán illatos pongyolák tucatjaiban pompázó, enyhén bajuszosodó barna kis házmesternő – egy csecsemő anyukája – nyitott ajtót.

A gyereket aztán a mamájával együtt bevitték hosszabb időre kórházba. Fertőző májgyulladá­suk, illetve „karanténjuk” lett. Apja, a fületlen zománcozó mester kénytelenségből odaköltöztette Bicskéről a húgát. Hadd segítsen neki a jókora ház ügyeinek intézésében.

Nem hívhatták másként a lányt, mint Ibolyának. Én már a második kapuzás után azt kértem tőle, nekem Bolyka legyen. (A mi féldunántúli családunkban Bolykázzák az Ibolykákat.) A varjú­fekete hajú, nálam valamivel magasabb nőnek nem hófehér, hanem elefántcsontszínű csodafo­gai voltak. Négy órát írnokoskodott egy szakrendelőben a Rózsák terén, hogy azért föl is mutathasson valamit. Soha annyi rosszarcúan csinos, brillantinozott pakompartú jampecet nem láttam egyhuzamban (tönkrejutott) életem végéig, mint amennyi akkor nyüzsgött a szeszélyes adakozó Bolyka vonzásától kockaköves udvarunkban. Ha véletlenül délután keveredtem haza az egyetemről, többször fogadott az az ábra, hogy míg a kétszobás, tágas házmesterlakás külső helyiségének ablaka tárva-nyitva van, s a zománcfújó három vibrálóan gyanús nagyhajúval veri a blattot, addig a belső zöld plüssbársonyfüggöny le van húzva. Idő után ugyan kijött a szobából az épp szerencsés vagány, s a kártyázók valamelyikének akkor lett szerencséje, ha helyette bejuthatott a lefüggönyözött szobába.

– Olyankor én már annyira türelmetlen vagyok – vallotta be nekem hamarosan Bolyka –, hogy be se takarózom. Csak várom, hogy minél hamarabb hozzám érjenek. Ha viszont nincs kedvem, kijövök és mindenki hazamegy.

Pénzt tőlem nem fogadott el Bolyka. Jobban szerette, ha vettem neki cserepes virágot.

Június másodikén fél tizenkettőkor mentem haza a moziból. Csöngettem. Hamar nyílott ki a kapu. Nem Bolyka nézett rám ferdezöld Szeleczky Zita-szemével. Nem is a félfülű mosolygott világospiros fürdőköpenyei egyikében.

Az ajtónyitogató két ismerősen ismeretlen fiatalember volt. Egyikük – pakompartos – elkapta a karomat. A másik? Mellbeszúrt. Aztán már mentek is kifelé. Csak még koppanva mellémdobták a hatalmas kapukulcsot.

Pillanatra átvillant bennem, hogy kész, vége, most rábasztam a sompolygásra. Csak az nyug­tatott meg, hogy bár habselyem ingem rendesen piros lett, különösebben nem fájt a mellem. Annyira észnél lehettem, hogy otthonosan bezártam a kaput. Éppen úgy, ahogy akkor szoktam, mielőtt a tűzforró szájú Bolykával közvetlenül zárás után a kapualjban egymásnak estünk. Nem is főbérlőim lakásába mentem föl, az első emeletre, ahonnét kiválóan láthattam a kártyapartikat. Megpróbáltam bemenni a házmesterékhez. Jól sejtettem.

Előszobaajtajuk nyitva állt, mindkét szobaajtó tárva. A zománcfújó rémülettől tág tekintettel bámulta Bolykát. Az orvos-írnoklány sziszegve mosta a nyakát a mosdócsap alatt. A lefolyó víz enyhén rózsaszín lett. Bolyka félszemmel rám vágott.

– Csönd, Franci – mondta mégis először a bátyjának. – Segíccs levenni a diáknak. Az ingit. Megnézem. A smucig bicskeiek. Minket jól felintéztek mi? Ha nem pakolok innét, asszondja, levágják az orromat.

Bolyka szakszerűen fertőtlenített. Másnap nyolckor megnézette a fiatal sebésszel is vágáso­mat. Sziszegtem, de nem lebegtem életveszélyben. A bicska azonnal félrecsúszott, jobbról, a bordám mellett. Kaptam tetanuszt. A rendelőben is Bolyka ragasztott le újból.

Harmadnap elköltözött a bérházból. Párszor egy barátomnál találkoztunk. Megismerkedett vele is. Szeptemberben, mikor váratlanul fölugrott első emeleti albérletembe, testileg már nem állott velem szóba.

– Szerencsét szereztél, bruderkém – világította meg szokatlan elhidegülését. Odaadta gyöngyszürke címlapú Cornavin óráját; „asszonta”: nefelejcsnek. Elvette feleségül a soproni születésű ifjú sebész. Ővele titoktartásáért aznap lefeküdt érdekemben.

Már férjes asszony miatt kaptam Debrecenben rézgálizmérgezést; kerek öt hónappal azelőtt, hogy névnapom után hozzámjött Bori, az ellenséges külvilágot körülöttem kibolyhozó, s atom­szívem máglyáját hevével tápláló Feleségem.

A másik asszonykával még gimnazistaként játszottam együtt, irodalmi színpadon. Véletlenül találkoztunk össze egy gyönyörű koraőszi napon, a melegstrand mellett, a debreceni Nagyerdő parkerdejében. Mutatós félárvalányként nevelkedett Panni. Tizenhat évesen ő volt az első kedves és nagyon fiatal lány, akire először fölfigyeltem a városkában. Ugyanolyan vallásé erdélyi anyja volt, mint az apám. Ezen a réven még előbb ismerték meg egymást, mint mi, a későbbi gimna­zista társak. Furcsálltam, hogy magassarkú cippzáras gumicsizmát viselt Panni az esős utcán. Ahogy előttem haladt, arányosan magas, telt termetével a vizes fasorban, hátulról az én fiatal édesanyámra emlékeztetett.

Kislányból egy év alatt lett asszonnyá, mesélte egyszer anyámnak az anyja. Mindketten közé­pen elválasztva viselték sűrű gesztenyebarna hajukat. Sokan az édesanyját tartották szebbnek. Én is melegen vonzódtam hozzá, évtizedekig.

Mindaddig, amíg sorsom (amire már köpök) arra nem kényszerített, hogy csupán tudjak róluk, de ne érezzék többé emberi érzelmeket.

Voltam Panni-Júliának Rómeója, Panni-Évának Bornemissza Gergelye, Panni-Mariskának Liliomfija és Panni-párttitkámőnek haladó értelmiségi vőlegénye – aszerint, hogy milyen darabokat vagy jeleneteket húzott elő kétségbeesésében vagy könnyelműségében irodalomtanárunk, a mázlijára hamar megboldogult, azokon az irodalmi előadásokon, melyeket közfelkiáltással teátrális estéknek neveztünk.

Lüszisztratét is akarta adatni. Egy helybeli orvosgyerek zenéjével. De igazgatónknál nem lelt meggyőzött pártfogóra.

Júliám-Évám-Mariskám a gyógyszerészeti pályát választotta. Közben mint egyetemista férjhez ment. Gyakorlóként jött felém gesztenyeszínűen és piros ruhásán azon a nem róla emlékezetes délelőttön.

Tizenegykor vártak ügyeletre egy közeli gyerekkönyvtárban. Helyettesítenem kellett a kedves könyvtáros nénit. Találkozásunk előtt fél kiló finom szőlőt vettem. Meg is akartam mosni az ártézi kútnál. Aztán a hügiénéről el is felejtkeztem, s beszélgetés közben mind a három fürtöt – a két fehéret én, s a rózsaszínűt Panna – élvezettel el is szemezgettük. Sok szeretettel megcsókoltuk egymás barnára sült arcát. Vissza-visszanéztünk az alig aranyló alléban; a Selyemlétra-nyitányt játszotta a hangszóróba kapcsolt rádió a melegvízű fürdőből, amely meghosszabbította nyitva- tartását.

Szívesen gondoltam még a gyerekkönyvtárban is Pannira, aktív és munkás támogatójára sok zavaros ambícióm közül az egyiknek. Eszembe jutott, hogy ércesen zengő magas baritonom miatt egyszer még Neddát és Szilviét is énekeltettek velünk. Uramisten, micsoda csukladozást művelhettem! Panni nem. Neki a hatalmas mezzoszopránja mellé iskolázottsága is volt; előrelátó édesanyja gondoskodott mindenoldalú képzéséről.

Bajlódtam a gyerekekkel. Úgy ebédig. Egyszerre furcsán – gondoltam: olyan gionósan – zengeni kezdett körülöttem a könyvtárvilág. Félkettőig bírtam mind zajosabb szédületemet. Tűr­tem a hatalmas fénykarikákat. Élveztem annak a jelenségnek rendellenes szobai jelentkezését, mikor a nyári aszfalt fölött a fölmelegedett levegő ingatja a mögötte lévő tárgyakat.

Kénytelenségből félórával korábban zártam a könyvtárat. Elindultam hazafelé, lehetőleg mel­lékutcákon át, a Nagyerdei út villalakásának albérletébe. Ott, ha nem is egy lakásban, de leg­alább egy házban laktunk feleségemmel. Soha senki meg nem mondta nekem, hogyan értem haza. De megálltam, azt hiszem, valamennyi nyomókútnál. Többnyire ismét csak hányást követőleg bő hideg vízben fürösztöttem arcomat. Kútfői kútig tántorogva így zuhantam be a kertka­pun. A teraszra hívó nyolc lépcsőn már nem egyedül kúsztam fel.

Hogy Borit mikor s ki szólította át az Egyetemi Könyvtárból – hol mint pályakezdő dolgozott –, nem tudom. Szívalakú arcocskáját óriásinak láttam. Kezében elveszettnek éreztem az arcomat. Kék szemében óriás gomolyfelhők pöndörödtek. Oboahangja mennydörgőt!

Akkor nyertem először gyomormosást. Négy és fél hó múlva kezdhettük el – mostani élőha­lálomig dátumozható – közös létküzdelmünket.

Közösen s jókor meghalnunk egyetlenegyszer sem adatott. Ha azt a hihetetlen bravúrt, amelyet nyolcvan kilométerrel haladó kis Fiatunkkal egy árokparton hajtottam végre, Skodával vagy Ladával kényszerülök megcsinálni – oldalamon Borival a halálülésen akkor most úgy fekszünk egymás mellett a farkasréti temetőben, mint frissen szerencsétlenséget szenvedett ezüstlakodal­masok.

Kislányunk akkor közeledett tizenhatodik évéhez. Idős édesanyám próbálhatta volna fölnevel­ni az érettségijéig. Máig nem mondtam meg neki – de miért is beszélnék erről, hiszen azt meg- úsztuk – hogy mire vagyok képes, ha megérzem az életre törő értelmetlen fenyegetést és a hatalmamban áll ellene tenni.

A fentieken kívül az egyszemélyes szörnyhalálra Borikám idejében két figyelemre méltóbb esélyem támadt. Mindkettő alkohollal kapcsolatos.

Előbb egy grúziai botanikus kertben zuhantam be a sziklás bokrok közé. Pedig csupán leve­gőzni akartam kicsit, kilépve a sziklakertbe a – természetesen – nyitott teraszról. Az esés után hanyatt fordulva az idegen csillagok alatt egyedül arra gondoltam; azonnal fölkelek és gyalog a családomhoz indulok.

Egy évvel később otthon, az előszobában esem össze váratlanul. Előeste megint sok pálinkát iszom. Reggel rohanni akarok. De – hófehérre szédülök. Ájulásom másfélperces. Tizenkét éves lányom a mentőket hívja. Bori a fejemnél térdepel. Szememet a tárcsázás zajára nyitom.

– Kutyabajom – nyugtatom meg a halálomraváltakat. – Csak a fedjemben. Lekattant egy relé. Vagy egy kapcsoló.

Mondd, kinek ón a tántorgó nincse vagyok! A mi összekapcsolódásunk biztosítékát hol csap­ták le? Végtelen a szakadékom, gyógyíthatatlan a mérgezésem, agyontiport testű az álmom.

És mondd, mire akarsz menni még velem, te semleges, te vigyori, te közömbös Véletlen? Te, aki ott sunyítasz ígérgetve, az életem magasan tartó s halálomat elrabló édes-aggódó asszonyar­cok mögött?