MEGMENTETT OLDALAK

ALFÖLDY JENŐ

Egy csokor Héra Zoltán kiadatlan verseiből

Az 1987-ben, egy héttel ötvennyolcadik szüle­tésnapja előtt meghalt költő posztumusz ver­sei a Kémjelentés a szabadságról címmel összerendezett és mindeddig ki nem adott kö­tetből származnak. A válogatás nem vonultatja fel minden hátrahagyott versét – e közlésnek terjedelmi határt szabnak a folyóirat lehetősé­gei. Arra törekedtem, hogy a szűkítés ellenére a pálya végéhez közeledő lírikus jellegadó sa­játosságai megmutatkozzanak. E költemények mind a szerző utolsó kötete, a Szabad elvonu­lás (1983) lezárása után keletkeztek.

Köszönetét mondunk a versek gondozói­nak és közreadóinak, Héra Zoltán özvegyé­nek, Molnár Ilonának és Zoltán fiának.

*

Akik ismerték és szerették Héra Zoltánt, most bizonyára izgatottan keresik a posztumusz versekben a gyógyíthatatlan betegség tudatá­ról adott jelzéseket, a lét határhelyzetében sod­ródó ember előérzetét arról, ami elkerülhetet­len: a halálról.

Ilyen verseket, efféle kitárulkozásokat, vallo­mást vagy panaszt azonban hiába keresünk hátrahagyott művei között. 1984-es versében, az Álomjelekben mintha éppen a hosszú öreg­ség esélyeit latolgatná az álomfejtők modorá­ban.

Nagy veszteség, hogy a „hosszú öregség, bűnökben tanúskodás” nem adatott meg neki. De verseiben ki tudta fejezni tanúságtételét, véleményét, ítéleteit. Nem névre szólóan – meggyőződésem szerint ezt soha nem tette volna de tévesztés nélküli erkölcsi bizton­sággal téve különbséget bűn és erény, tiszta szándék és torz megvalósulás között. Semmi jele, hogy készült a halálra – mindig az életre készült, azt akarta javítani. Ennek érdekében égette magát magas lángon. S költészete, mi­óta csak ismerem (a hetvenes évek közepe óta) folyamatos számvetés az élet értelmével: számvetés az ifjúságról (erre vall most az Egyhevű, egyidős című vers), a közösségi eszmé­re föltett életről (Utólag), a szerelemről (Egy szilánknyi), az erkölcsről (Lehetséges maga­tartás), a történelemszemléletről (Ajánlások) vagy akár a költői stílusról (Madách el nem küldött levele Arany Jánoshoz).

Héra Zoltán egyéni kifejezésmódjában meg­ítélésem szerint régebben az expresszionizmus, utolsó éveiben inkább a szimbolizmus egy sajátos változata kristályosodott ki. A láza­san lüktető, ajzott, megtorló, majd parttalanul áradó szabadverset egy meditatívabb stílus váltotta fel. A hosszú sorok most is megtörnek a lap szélén, de ez már a gondolat nyugodtabb, méltóságosabb hömpölygéséből, s nem a szertelenné felforrósult érzelmekből, indulatok­ból következik. E versekből most csak három példát emelek ki jellemzéséül. A Lehetséges magatartás bibliai példázatra, Jézus intelmére épül: „Adjátok meg Istennek, ami Istené, s adjá­tok meg a császárnak, ami a császáré”. Erre játszik rá, ezt vonatkoztatja a költő a saját ifjúsá­gában megismert „császárokra” és cézáromén utódaikra, amikor a szentenciát kimondja: „Is­ten terében kinyújtózkodni. / A császár teréből egyre szökni.” Az Ajánlások a történelem olyan mellékszereplőinek, tárgyainak és helyszínei­nek küld „ajánlásokat”, akikről és amelyekről alig vagy egyáltalán nem emlékezik meg az utókor. A korszakot híres-neves személyiségek neve fémjelzi, de a hozzájuk csatolt névtelen alakok, s furcsa módon még a tárgyak, állatok is, emberibb arcot kapnak a versben, mint a hí­rességek. Madách apokrif levele a kifejezés plaszticitását számonkérő műbírálónak fogal­mazza meg: a világ elől a világegyetembe, az emberek elől az ember fogalmához menekült. Felvillantja azonban a lehetőséget, hogy a fog­ható, látható, ízlelhető világ az ő szavaiban is otthonra talál, hiszen ő is megélte a szülőföldi tájat, az erdőt fáival, madaraival, zsongásával. Jó érzés leírni összefoglalásul: autentikus költő verseiről, köztük remeklésekről szólhattam.

HÉRA ZOLTÁN

Álomjelek

Férfi rózsával, amit asszonytól kapott:
                                 kurta hercegség, egy-éji fölkapottság.
Férfi rózsával, melyet egy angyalnak visz:
                                                       hazudott férfiasság.

Leány rózsával, kísérve krampuszoktól:
                                                       megcsúfolt fiatalság.
Ajándék-rózsás menyasszony: címeres közprédaság.

A szerető elé tüntetőn kirakott ajándék-rózsa:
                                 korai csüggedés, megtörő kalandosság.
A férj elől ágy alá dugott rózsa:
                                            gyógyíthatatlan elvágyódás.
A vőlegény elől elrejtett rózsa:
                                            szerencsés mátkaság, ügyes házasság
Rózsa egy szűz párnáján:
                                            elment komp, lekésett vonat.
Rózsa egy tőrrel, amely ölt:
                                            elúszott esély, hiábavaló bizakodás.

Rózsa egy ló kantárján, ide-oda billegve:
                                                       névtelen levél, arcátlan telefonok.
Rózsa egy ló mellső patái között, gyengéden megforgatva:
                                            pénzes útitárs, hirtelen elutazás.
Rózsa egy disznó szájában: nem várt vigasság.

Rózsa, lebegve tóban, piócák nélkül:
                                                       elhagynak kedveseid.
Rózsa egy tóban, megrakva nadályokkal:
                                            költséges betegség, új szerető.
Rózsa, amely a falból bújik ki:
                                 visszatért nő, kitartó képmutatás.

Rózsa a rózsakertben, ejtve szirmait maga alá:
      hosszú öregség, bűnökben tanúskodás.

1984

Egyhevű, egyidős

Álmodban mindig fiatal vagy,
almába, húsba harminckét foggal harapsz,
s táncolsz búcsúkban nem-csorba hold alatt.
Tartod kések éjén bizton a hozzád bújtat:
pengeél s rajta a vér
álmodban sápadtra nem riaszthat.

Öccse magadnak, álmodban összevissza utazgatsz.
Messzi városok! – úgy mondod ki a nevüket,
akár a hónapokét,
melyek így is meg úgy is hozzád peregnek.

Álmodban néha annál is ifjabb vagy,
nem is öccse: fia magadnak.
Még menyasszonyod sincs
Tűnődsz szemen s termeten.
Melyik is legyen?
Mindegyik és egyik sem.

És a Nap, álomi Napod!
Körüle s rajta még semmi gyanús.
Jársz, lobogsz, s az tükrödként követ.
Álmodban az még szakasztott te:
egyhevű s egyidős veled.

1984

Lehetséges magatartás

Isten színeit nagyon megnézni, közöttük
                                            színünkre lelni.
A császár színeit meg nem jegyezni.

Ápolni hangunkat, míg nem lesz ember-isteni.
A császári szavakat, mint babból a kövecset,
                                                                  félretolni.

Isten kincstárába, gyanták, viaszok, ritka madarak s halak
                                                       közé sokszor betörni.
A császári kincstár ékeit szajkó-Szépektől
                                                       el nem kívánni.

Isten terében kinyújtózkodni.
A császár teréből egyre szökni.

Istentől töretni, császártól megtűretni.
1984

Utólag

Utólag minden oly világos.
Hogy körülük ennyi salak,
nekik már a diólevélen s az áfonya zöldjén is salak,
a kelő napon s a teliholdon is salak,
ahol csak mennek, mindenütt fekete salak,
utólag oly egyszerű.

Igen ám, de én velük voltam,
amikor még nem volt utólag.
Ültem velük csitkenyék s szélrózsák között,
néztem velük erdei szilt, amint
növényi sünje – fagyöngye – színt váltott éppen,
s érezve az új évszakot, kövek közül a kígyó
éhes-sóváran kitekergett.

Utólag minden érthető. Igen ám, de én ott voltam velük,
amikor basszushangján a vágynak elsőt bődült a tisztás,
és jött rá a válasz mindenfelől:
szarvastestektől barnállott a köd.

Mennek most együtt.
Mintha követné őket lápi toportyán,
vagy volnának egymásnak nádi farkas.
Utólag mindez így. Igen, de én
láttam őket, amikor
– egyetlen gubanc, maga a szétbonthatatlanság –
együtt voltak egy virág-szöszöktől fehér, nyár-havas padon.

1984

Ajánlások

Noé galambjának, az elszállt s visszaszállt hírhozónak.
A Capitolium lúdjainak, Catullus kanári madarának.
Mohamed vezető tevéjének, Tas vezér mokány nénjének.
Gül Baba furfangos szamarának.
A királysasnak, amelyet Pizarro megkopasztott.

Lydia tizenegy költő lányának, kiknek verseit
                                                       elkobozta a tenger.
Habakuk törpe húgának, ki az elveszett kilenc
                                                       jós könyvet tollba mondta,
ízisz százéves papnőjének, akit még láttak Nagy Sándor
                                                                  görögjei.
Szókratész derék anyjának, Diogenész félszajha
                                                                  dajkájának,
A pompeji hetérának, ki egyazon hűséggel szolgált
                      négy költő és tizenegy hadiférfiú alatt.

Az avignoni kisasszonyoknak, Palermo himlőben elhalt
                                                                  szüzeinek,
épségben megmaradt fekete hajzatuknak.
Homérosz sasszemű dédjének. A Szapphó szerette Gongüla
                                                                                        lánynak.
Dante három titkos fiának.

A Jumuri vízesésnek. Az Atlasz-hegy hétezer tűszirtjének.
A Fehér folyó sárga martjának.
A csupa fű, csupa csend Branyiszkónak.

1984

Egy szilánknyi

Elmentem tőled, együtt az ünnepekkel,
a gazzá lett karácsonyfával,
a széttörött üvegangyallal,
a megvakult csillagszórókkal.

Kígyónak álmodtál egyszer.
Letekerőztem az álmaidról,
le a melledről, lábaidról,
az ágyadról, az erkélyedről.

Vissza nem tekerőzöm.
Nem kísért téged már többé más,
csak egy-egy gavallér sakál,
meg a gáláns szél,
bekúszva égi jajaid s a panelbogarak
rajzása közé.

Irgalmamból egy szilánknyi ott maradt nálad.
Dobd ki a rekedt,
hétszer fals éwégi trombitával.

1983 v. 1984

Madách el nem küldött levele Arany Jánosnak

Ami igaz, igaz, Uram, a Tragédiám
                                        már majdnem tragédiám.
Ennyi betűbizonytalanság! Szférák helyett a sverak,
sansculotte helyett a senquilott meg a senqulott,
még egy ügyvédbojtár is pirulhatna miattuk.

Baj ez, tudom. Furcsán voltam én a szavakkal,
ott voltak bennem, de nem az ujjamban,
inkább az ereimben, s valahogy mindig elszabadultan,
cikázóban vagy kóborlóban. Hogy őket kezemhez kezesítsem,
a gondolatnak, mely jön, mint hónak a hófúvás,
szóval, hogy annak azokat alávessem,
értse meg, minden figyelmem erre ment el.
Ha látom, amire vágytam, akkor bárhogyan sikerült,
máris azt hiszem, kikerekült.
Betűre nem adva nézem akkor a Művem,
                                        büszke-hanyag én, gőgöske Isten.
Szidjon hát csak, mint a Legfőbbet Lucifer,
vagy jobban: dorgálása bók nekem.

S bár Ön nem írta – gondja a concret lényeg volt,
a könyvé, mit híve Önnek bízón benyújtott –,
tudom, szeretné, ha lyrám is ismerne
hívebb regulát s több érzéki szót,
illót, villót és egyben megfoghatót.
Ígérem, meglesz az is, ha megérem.

Én, ki annyi nyűgömben a világegyetem,
a kemény óriásdió héjába menekültem,
s kinek emberek helyett az ember lett menedékem,
igaz, a rögtől mindeddig elfordultam,
feledve a rét habszegfű ingét

vagy a téli erdőt, amelynek gyönge
havára ránevet sárga fagyöngye.
Csupa táncolás, kigyúlás, kihúnyás, megannyi más!
Csak azt ne higgye Ön, hogy mindezt fel se vettem!
Éreztem mind, s annyira, hogy már féltem:
túl szépek, összevéreznek engem!

De talán, ha túl leszünk a Tragédián –
és szűnik egy kissé mell-kóliám –,
jönnek majd ők is. Idebókolnak a fák,
és nem csupán akácok, nyárfák, tölgyek.
Szil, éger, kőris és gyertyán,
mit honi versben nem szólított meg még senki sem,
hozzám mind szépen besétál.
És meglehet, először egymásra nálam talál
                                        szélrózsa s babérboroszlán,
kányafán csikorgó csóka s síron bánkódó hantmadár.

1984

Hold-sálas, Nap-csizmás

Amikor téged éjembe hívlak,
hogy légy velem hajdan-volt rétjeimen,
álmomban minden megdermed.
Üveg-zsombékok zúzódnak össze, ahová lépek,
s a juhar szárnyas magva is széttörő üveg.

Ha téged akarlak annak,
aki jöhetne velem az eldugott házba
- sűrűbe tettem, hogy oda kalandos utam legyen –,
a túl szelíd erdei út
rablóktól férges hajlatba fut:
csikót ölnek ott szélben, tölgy alatt,
megáll kezükben a kés,
véresek, ránk sandítanak.

Hogy egyedül mégse menjek az útra,
mely bölcsőm terébe visszavezet,
ha társamul téged akarlak,
álmom mindig a holtak házába hajt.
Fölöttem füstös boltozat,
körülem gyertyák és imák szaglanak.
A téglapadlatot, mint vén cserfák tövét a gombák,
borítják éppen-elárvult cipellők s csizmák.
(Jön értük majd, akié volt,
míg meg nem holt, a holt.)

Ha téged éjembe bármiért odakívánlak,
álmomba rögtön fagyban áll a táj.
Hó és korom ül mindenen,
s pernyék, pelyhek közt sétafikál
a hold-sálas, nap-csizmás halál.

1984

Két horda találkozik

Jó szívvel vagyunk hozzátok, s ti mégis vigyáztok,
szomorúak vagyunk emiatt nagyon.

Jó szívvel vagyunk irántatok, és ti mégis szomorkodtok,
bosszúsak vagyunk emiatt igen.

Szemünkbe nem fér gyanakvás, és ti mégis bosszankodtok,
haragszunk ezért bizony.

Szemünkbe nem fér gyűlölet, és ti mégis haragusztok,
mérgesek vagyunk érte felettébb.

Nem vettétek észre, ahogyan jöttünk.
Levághattunk volna benneteket,
nem tettük meg, és ti mégis dühöngtök,
Dühösek vagyunk emiatt, úgy ám!

Láttunk már tegnap titeket, tudtuk jól, hol alusztok,
lecsaphattunk volna rátok, s lettetek volna olyanok, mint a farkas-kézben a pocok.

Mi, mint a pocok?

Ti, mint a pocok!

Hej, mieink! Elő a nyilakat!

Hej, mieink! Elő az íjat és nyilat!

Nagy-nagy nyilakat, még nagyobb nyílvesszőket!

Még nagyobb íjakat, még nagyobb nyílvesszőket!

1985

KOSZORÚ

Kereken négyszáz esztendeje, 1594. május 30-án esett el Esztergom ostromakor Balassi Bálint, a magyar nyelvű líra első kimagasló, világirodalmi rangú alkotója. Emlékét Garai Gábor versével idézzük meg.

GARAI GÁBOR

Balassi

1.

Oda a jussod, költő, szedd a lábad!
Dobóék vára vádlón füstölög,
vasas zsoldosok nyargalnak utánad,
csörtess a nádba, rejtőzz, üldözött. –

Estére elhal majd a zaj, s ha fáradt
tested ledől, a földre nyűgözött
tagokból még a lélek égre szállhat
portyázni fönt a csillagok között.

Konok szád többé pénzért nem perel,
lovad a Senki rónáján legel,
itt híre sincs és ára sincs fejednek;

s a tó vizén, ha rá holdfény verődik,
arany csípőjű, régvolt szeretőid
ledér csapatban végighemperegnek.


2.

Kígyó-barátság: főúri csalétek,
nők esküvése, fortélyos beszéd
bűbája téged többé nem igéz meg. –
Terhét a múlt most úgy hullajtja szét,

mint vértjüket a megfutó vitézek.
Ne háborogj – az erdő és a rét
új otthont kínál: szídd a sűrű mézet,
szürcsöld a lombok őszi fűszerét.

Magányod súlyos szirmába csukódva
itt mély veremben lakhatsz, rókamódra,
s ha régi kedved olykor fellobog

még dalolhatsz is: meglásd meghatottan,
félszeg vigyorral jönnek majd nyomodban
kezes medvék és jámbor farkasok.


3.

A költő válaszol

De magam ellen, jaj, ki véd meg engem?
A förtelmek belepték lelkemet,
mint a talajt e tikkadt rengetegben
a szertekúszó hajszálgyökerek.

Nélküled, Uram, hová kéne lennem?
Te bocsásd szárnyra minden percemet,
megújuló intés légy életemben;
nem szentjeid – én érdemeltelek:

mert mélyen elplántáltál bűneimben,
sújthat jeged, fagyod, hiába minden,
paráznaságom újra kicsírázik:
én élem át (nem ők: a jók) e renyhe
test mámorában égve, dideregve
Műved s Tilalmad kettőzött csodáit.


4.

S miként feledjem Annát, Anna táncát?
(szökőárként terült, emelkedett),
Eger bástyáit, kardom villanását
s a harmatlepte régi réteket?

Hol vagytok jó végváriak, kevélyen
cikázó sólymok, korhely cimborák?
Áldomásaink ízét most is érzem,
veszett vágtánk bennem dobog tovább…

Vad volt? Nehéz volt? Szép volt? Újrakezdve
másodszor is így élném, istenemre,
de véget ért. Ébren kísért az álom:
már messze ring, vigasztalan vizekre
ereszkedik – hogy többé föl se szálljon –
gyémántfelhőm, egyetlen ifjúságom.

1957

ABLAK

A spanyolországi és latin-amerikai Új Dal-mozgalom népi ihletésű, társadalmi tematikájú irányzat. Virágkora a hatvanas, hetvenes évekre esik. A chilei Violeta Parra és Víctor Jara, az uruguayi Daniel Viglietti, az argentin Mercedes Sósa, a venezuelai Soledad Bravó s még sok más énekes és együttes, például a nálunk is ismert chilei Inti lllimani és Quilapayún dalait Latin-Amerika, Észak-Amerika és Európa fiataljai egyaránt énekelték. Az itt olvasható dalszövegek kottáit mellékletünkben közöljük.

ASZTÚRIAI NÉPKÖLTÉS

A Tarancón-bánya mélyén

A Tarancón-bánya mélyén
tizenegy meggyilkolt bányász.
Anyám, jaj, haza ne várjál,
anyám, jaj, haza ne várjál még.

Hét gyerek, hét apró csillés,
betemetve négy szép vájár.
Anyám, jaj, haza ne várjál,
anyám, jaj, haza ne várjál még.

Társaim vérében állok,
megijednél, hogyha látnál.
Anyám, jaj, haza ne várjál,
anyám, jaj, haza ne várjál még.

Moreda és Caborana,
siratás lesz minden háznál.
Anyám, jaj, haza ne várjál,
anyám, jaj, haza ne várjál még.

Eltemetjük őket holnap,
hét csillést, négy ifjú vájárt.
Anyám, jaj, haza ne várjál,
anyám, jaj, haza ne várjál még.

A Tarancón-bánya mélyén…

KOLUMBIAI NÉPKÖLTÉS

Parasztember, parasztember

(Új szöveggel)

Parasztember, parasztember,
ki ekéd fölébe görnyedsz,
barázdába jó mag hullik,
kár, hogy ura más e földnek.

Ugyan, mondd csak, parasztember,
ha e föld a gazda földje,
mért nem láttuk soha még őt
ekéjével földet törve?

Ki az ott a messzi csúcson,
az a szép szál parasztember?
Paraszt Ligánk tagja talán,
azért dalol olyan fennen.

Sarlójával jobb kezében
gyomot irt, vágja a nádat,
nemsokára sarlójával
fejekből is rendet vág majd.

DANIEL VIGLIETTI

Milonga a messziségről

Messze van földedtől földem,
és nincs tőle messze mégsem.
Vagy létezik oly vidék, hol
összeforr véreddel vérem?

Hosszú utak, messzeségek,
ahány ország, annyi zászló…
S kik mindig várnak, remélnek:
egyformák mind a szegények.

Térképem ízekre tépném,
s rajzolnék újat helyébe.
Közös hazánk befogadna
meszticet, négert, fehéret.

Folyóknak kék ere lüktet
e fekvő, hatalmas testben,
a föld testét a megöltek
vére színezte veresre.

Nem mi jöttünk idegenből –
mért élünk mégis hazátlan?
Ők adnak-vesznek itt mindent,
rabszolgák lettünk hazánkban.

Széttörnék minden bilincset,
hogy másképp éljünk, mint eddig.
Segíts nekem, segíts, elvtárs!
Segíts nekem, mire vársz még!?
Egy csepp víz bármily kevés is,
zivatarrá leszünk, meglásd!

VÍCTOR JARA

Megindul a szegénynép

Itt lenn, a földnek nyirkos mélyén
nem alszol, testvér, elvtársam, nem alszol,
itt hallgatod a tavasz újult szívverését,
felszáll a szól, és föllebeg az arcod.

Itt lenn fekszel arccal fölfelé,
friss földet dobnak rád a sírgödörbe,
tested már göcsörtös-szép gyökér,
jövőnk kihajt, virágot nyit belőle.

Lábad nyomán vetnek magvakat,
a sebzett földbe vetnek magvakat
a szegények,
halálod teremt holnap életet,
a szegények megőrzik életed,
száll az ének!

Itt, lásd, ahol a gyilkos meglapul,
ki a te röptöd orv golyóval szegte,
fél a gazdag, hogy háza lángra gyúl,
bosszútól fél, és emlékedtől retteg.

Mondd, látsz-e minket, elvtársam, barátom,
s hogy szívünkben a zászlók pírja lángol,
látsz-e minket,
mondd, látsz-e minket, elvtársam, barátom,
s hogy szívünkben a zászlók pírja lángol,
s megindul
a szegénynép,
s megindul
a szegénynép,
venceremos,
venceremos!

VIOLETA PARRA

Egy gerilla kéne itt

Volna csak,
volna csak egy fiam nékem,
szegfűszál,
szegfűszál termetű gyermek,
mint a szél,
mint a szél, könnyű a lépte,
nevezném,
nevezném őt Manuelnek,
s nevéül adnám Rodríguezt,
kit mindenek úgy szeretnek.

Én leszek,
én leszek az oskolája,
tudja jól,
tudja jól, hogy mit tegyen,
hogyha majd
bárki alkuszik hazánkra,
mint aki
gombostűvel üzletel.
Gerilla váljék belőle, védelmünkre így
legyen.

Már hazánk
szép nyakára hurkolódik
a kötél,
köteléke Lucifernek.
Senki sincs,
ki megvédené hazánkat,
sem bányász,
sem lakója messzi hegynek.
Katona van, mint a pelyva,
Manuelek nem teremnek!

Talpra hát,
talpra hát, kelj fel a sírból,
vedd elő,
tisztogasd meg fegyvered,
népedet,
népedet vezesd a harcba,
mert hazánk
újra meg kell védened.
Nincs itt e nyolcmillió közt,
egy sincs, ki fölér veled.

Földerít,
földerít a jóreménység,
hogy fiam,
hogy fiam lesz nemsokára;
jobb keze,
jobb keze kardfogni termett,
szívében,
szívében Manuel lángja,
hogy megtanítsa a hitványt,
aki élni, halni gyáva!

Könnyeim,
könnyeim most hullva hullnak,
csak reá,
csak reá emlékszem egyre.
Oly legény,
mint volt Manuel Rodriguez,
félezer,
félezer jó vón, ha lenne.
De nincsen hozzá hasonló,
nem ötszáz: egyetlen egy se.

Énekem,
énekem csak őt siratja…
Rozmaring,
rozmaring ékes virága!
Korcs kutyák,
korcs kutyák a hős gerillát
legyűrték,
legyűrték rút árulással.
De nem tudják őt megölni,
szemem mindörökre látja!

Megköszönöm, hogy adtad…

Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál, élet,
két csillagot szememnek, hogy a világba nézzek,
hogy meglássak tisztán feketét, fehéret,
fönn a magas égen fényes csillagnépet,
s lenn a sokaságban azt az egyet: téged.

Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál, élet,
hogy két fülemmel halljam zajodat és zenédet,
hogy tücsökszót, madárdalt hallhatok nappal-éjjel,
ugatást és záport, dübögő sok gépet,
és hogy néha reggel a te hangod ébreszt.

Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál, élet,
nekem adtad a hangot, s a szót, amivel élek,
szavaim csatáznak, szavaim becéznek,
szavak: anya, fivér, gyöngéd éji fények,
utamat mutatják hozzád drága lélek.

Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál, élet,
adtál két fáradt lábat, és utat, hova lépjek.
Ismerem a járást síkon, hegyvidéken,
jártam völgyet, lápot, erdőt, várost rétet,
s bárhová visz lábam, udvarodba érek.

Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál, élet,
adtál dobogó szívet, melyet az öröm éltet,
vidul, hogyha látja virtusát az észnek,
vidul, ha a rút nem fojtja meg a szépet,
vidul, hogyha rámnéz szemed tiszta kékje.

Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál, élet,
hogy tudom, mitől sírok, s nevetésre mi késztet,
bánat és öröm közt hányódik a lélek,
bánatból, örömből születik az ének,
amit ti daloltok, enyém és tiétek,
mindenki dalából születik az ének.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI

ZENEMŰVÉSZET

MARÓTHY JÁNOS

Zene, avantgarde, baloldal

Az „avantgarde” és a „baloldal” közt nem kell fáradságosan kapcsolatot keresnünk: Lenin eredeti szövege avantgarde-nak nevezi a pro­letár élcsapatot, a tizes-húszas évek művészeti újítói pedig baloldalnak tartják magukat – per­sze anélkül, hogy Lenin okvetlenül lelkesedett volna a művészeti újításokért, a művészeti újí­tók pedig okvetlenül elfogadták volna a „balol­dal” társadalmi-forradalmi értelmezését.

Az elnevezések formai azonossága mögött mégis mélyebb tartalmi összefüggés van. A művészet forradalmárai ugyan elsősorban ko­ruk hivatalosan elfogadott, uralkodó, „akadé­mikus” művészeti normáinak üzentek hadat, de ezek mögött föl kellett ismerniük azt az egész társadalmi intézményrendszert, amely e normákat fenntartja és működteti, sőt azokat az emberi viszonyokat, amelyek ember és mű­vészet kapcsolatát eleve meghatározzák, be­határolják, csatornázzák. így a közvetlen szak­mai célkitűzésnek („a dúr-moll rendszer meg­haladása”, „a monocentrikus perspektíva elve­tése”, „a dobozszínpad elutasítása” stb. stb.) a dolgok logikája szerint kellett elvezetnie a tár­sadalombírálat ilyen vagy olyan mértékéig – vagy éppen valamiféle társadalmi jövőképig, ahol a művészet számára kedvezőbb lehető­ségek nyílnak.

Míg a korábbi zenekorszakok az emberek együttműködésére, a közvetlen emberi kap­csolatokra épültek, a polgári kor az elkülönült egyed létformájának megfelelő zenét hozott létre. Ez az egyed, érezze bár magát kiszolgál­tatottnak vagy diadalmasnak, közvetlen ta­pasztalatait a saját házatájáról szerzi, míg átfo­góbb viszonyai csupán a „haza”, az „emberi­ség”, az „Isten” elvontságában jelennek meg, valamilyen fennkölt „fő- és államügyek” (Schil­ler) formájában. Innen adódik a bourgeois és a citoyen, a „polgári” és a „honpolgári” egy­mást kiegészítő, már Marx korai írásaiban megfogalmazott ellentétpárja. Nos, eszerint olyan zenére volt szükség, amely privát-sze­mélyes fogyasztásra alkalmas, egyedül meg­valósítható, mégis valamilyen „kukucskáló do­boz” formájában a világot hozza be, vagy lát­szik behozni, a polgár otthonába. Ezért lett a dalforma a polgári zenei szerkezetek alapja; ezért jöttek divatba már a 16. századtól az au­tomatizált hanglétrehozású billentyűs hang­szerek. Az Otthon a szilárd támaszpont, az „alaphang”, hogy aztán a polgár, a vándorlás kisebb-nagyobb izgalmai után, ide térjen vissza. így szükségessé vált az alaphang és az alaphangnem megerősítése, s a formai visszatérés, a megnyugtató lekerekítés, a fe­szültségek föloldása. (Vö. happy end; Wilhelm Meister színigazgatója még a Hamletét is happyendesíteni akarta, mert „a közönség nagyon örülne”, ha a főhős nem halna meg, s „aki a pénzt hozza”, annak az igényei mérvadóak.)

Ez a „zeneesztétikai” nézőpont szorosan összefügg tehát a „zeneszociológiaival”: a ze­ne társadalmi létformáinak átalakulásával. A saját magunk által létrehozható zene helyére fokozatosan a megvásárolható zene lép.

Hat csődöd ha vehetek én,
Nem enyém minden erejük?
Huszonnégy láb mind az enyém,
És büszkén vágtatok velük

– idézi Marx Goethe Faustjából. A zeneáru fő haszonélvezői előbb (a könyvnyomtatást ha­mar követő kottanyomtatás feltalálásával) még a zeneműkiadók voltak, s ez föltételezte a fo­gyasztónál legalábbis a kottaolvasás, az ének­lés és a hangszerjátszás képességét; de a 17. században megvalósul a nyilvános operaház, a 18.-ban pedig a nyilvános hangverseny in­tézménye, s itt már pénzért vásárolhatod meg a zenei előadók képességét; mindez, az auto­matizálás különböző fokozatain át (a zenélő órától a gépzongoráig) vezet a „hanghordozók forradalmához” (fonográf-gramofon-magnetofon-kazettás magnetofon-CD lejátszó stb; a rádió-tévé-videó sorról már nem is beszél­ve). Ez azt jelenti, hogy most már a hangzó végterméket vásárolhatod meg, s ehhez elég, ha gombot tudsz benyomni. így az „elektro-muzikális iparok” révén a zene napjainkra már olyan üzletté vált, amelyben a tőkecentralizá­ció még az olajiparét is meghaladja. Ennek megfelelően erősödnek a muzsikusok pana­szai a zenei tömegtermelés nyomásáról, és követelnek legalábbis „piackorrekciót” a mű­vészi értelemben vett zene puszta fennmara­dása érdekében.

Ilyen körülmények közt indultak meg – már jó egy évszázada – a zenei „forradalmak”: a maga művészetét komolyan vevő művésznek, tetszik vagy nem, a saját szőkébb szakmai ta­pasztalatai alapján is „baloldalivá” kell válnia – legyen bármilyen ismerete és véleménye az át­fogóbb társadalmi összefüggésekről.

E zenei forradalmak egyidejűleg irányultak a zene adott formái és társadalmi létfeltételei el­len. Miközben Debussy, Sztravinszkij vagy Bartók („a kutatást tisztán zenei szempontból kiindulva kezdtem” – írja az utóbbi) fölfedezték a hangrendszerek, harmóniák, ritmusok, for­mák polgárin túli lehetőségeit, az „összeha­sonlító zenetudomány” (Ellis, Hornbostel, Sachs) az Európán kívüli zenekultúrák elemzé­se során, a zeneszociológia pedig (Besseler) a hangzásideálok történeti „relativitásának” a fölismerése révén jut el hasonló tanulságok­hoz. A zenepedagógia már a századfordulón, Jaques-Dalcroze-tól kezdve kísérletezett bá­mulatos eredményeket fölmutatva, olyan mód­szerekkel, amelyek a passzív begyakorláson, betanuláson túlmenve, az emberek kreatív ké­pességeinek fejlesztését célzó, közös-együtt- működő, a testmozgással-tánccal-gesztussal összekapcsolt, rögtönzésre is lehetőséget nyújtó, amatőrök előtt is távlatokat nyitó zenélési formákra épültek.

De itt fölmerül egy fogas kérdés. A „balol­dal”, a szó teljesebb értelmében, magában foglalja azt a fölismerést, hogy a dolgok meg­változtatása nem pusztán lelkes művészek, tu­dósok, pedagógusok ügye, hanem az emberi­ség többségének is érdeke, közte azoké, akik a tőkés viszonyok nyomását, elidegenítő ter­mészetét nem egyszerűen a párizsi zeneműki­adók vagy az amerikai hanglemezgyárosok teljhatalmán keresztül, hanem egyetemes lét­feltételeikben érzékelik. Nemcsak avantgardista zenedarabodat nem adják ki. Éhen is hal­hatsz. (Noha Derkovits is szó szerint éhen- halt.)

Elméletileg a dolog egyszerűnek látszik. A kapitalizmus mindenütt közösséget rombol – kivéve a proletariátust, ahol éppen ellenkező­leg: közösséget teremt. Ez magyarázza akár a „munkásfolklór” létrejöttét. (Míg a hagyomá­nyos népdalkutatás a parasztságra összpon­tosult, s a paraszti közösségek bomlásával nö­vekedtek panaszai a népzene pusztulásáról, az utóbbi évtizedek kutatói – köztük Lloyd, Lomax, Steinitz, Karbusicky – ezzel egyidejű fo­lyamatként fedezték föl az „ipari népzenében” megjelenő „folklorisztikus ellenlökéseket”.) A tömeges proletarizálódás persze nem egysze­rűen a hagyományos folklór folytatásához, ha­nem ennél sokkal radikálisabb fejleményekhez vezet nagy nemzetközi kohóiban (elsősorban az amerikai földrészen), miközben a magyar parasztot is „fekete gőzösök” röpítik „hej, de magas” gyárkémények tövébe, „iszonyú mély sahtákba”, vagy tengeren „hánykolódó” hajók a „klevelandi vasgyárba”. A folklorisztikus mi­nőség a populáris zeneipar sémáit magába emésztve születik újjá egy olyan új zeneiség­ben, amely néhol meglepő párhuzamokat mu­tat az avantgarde zene variatív dallamképzésé­vel, politonális-poliritmikus kifejezésmódjával. Ettől fogva, a jazztől a rockig, a kommerciális zene is mintegy kétütemű motorként működik, folklorisztikus ellenlökésekkel és azok vissza-integrálásávai a zeneáru újabb és újabb divat­hullámaiba.

Ez így túlságosan is egyszerű volna. Bo­nyolítja a dolgot, hogy a munkás is elsősorban a maga és családja fenntartásáért fáradozik, két deci fröccsei becsüli magát, és hajlamos kispolgári álmokban feledést keresni. A dal­egyletekben kidagadó nyakizmokkal fújta Demény atya Pum-pum szerenádját, s a kocsmá­ból hazajövet a Schneider Fánit énekelte. Csak kemény tapasztalatok tanítják meg a kollektív cselekvésre:

Isten verje meg a sztrájknak törőit –
habár ott is a vackon a gverök rí.

A történeti példák azt bizonyítják, hogy a forradalmi föllendülések idején a munkástudat politikai erősödése egyidejű a kispolgáriság kulturális oldalainak leküzdésével, a „nagy kul­túra” iránti vágy erősbödésével – akár már a múlt századi chartizmustól kezdve, amely egy­ben az angol munkás kórusmozgalom szüle­tésének az időszaka volt (a számukra kialakí­tott tonic sol-fa method segítségévei még Händel Messiásét is énekelték!).

Századunkban a politikai és zenei „avant­garde”, vagy – ha úgy tetszik – a zenei és po­litikai „baloldal” közti párhuzamok nem pusz­tán elvi rokonságot jelentenek, hanem gyakor­lati kapcsolatok sorozatát is létrehozzák. Ha a maga területét forradalmasító művész lehetsé­ges társadalmi bázisát keresi, kézenfekvőén adódik számára az az emberi közösség, amely éppúgy a dolgok megváltoztatásában, egy polgárin túli kapcsolatrendszer kialakítá­sában érdekelt. Így jött létre az Október körüli években az orosz forradalomnak elkötelezett avantgarde művészet, amelynek a filmben (Eizenstein), színházban (Meyerhold), iroda­lomban (Majakovszkij), építészetben (Tatlin), festészetben (Malevics), sőt az ipari formater­vezésben (Rodcsenko) megvalósított újításai az egész évszázad művészetére kihatottak, s periodikus újrafölfedezéseik máig tartanak. Ve­zető gondolatuk, hogy a „földhözragadt élet” és a „fennkölt művészet” közti polgári szaka­dást fölszámolva, meg kell teremteni a közna­pokat is átható, az emberegészt kiteljesítő mű­vészetet – s ebben méltó zenésztársuk (nem­csak elvileg, hanem közvetlen munkatársként is) a fiatal Sosztakovics.

A zeneművészek és a munkások oldaláról is érdekes dolog megfigyelni azt a fokozatos átalakulást, amely az elvi rokonságtól a gya­korlati kapcsolatok kiépüléséig vezet. A szá­zadelő német-osztrák zenei avantgarde-jában kétségkívül Schönberg irányzatának (s neve­zetes dodekafon – „tizenkéthangú” – rend­szerének) volt a legmesszebbmenő, száza­dunk második felében erőteljesen megújult ha­tása. Nos, a legtöbbre tartott Schönberg-tanítványok közül Anton Webern munkáskórust ve­zetett (Eisler forradalmi munkásmozgalmi da­rabjait is betanítva), maga Hanns Eisler pedig, a 20-as évek második felétől, Bertolt Brecht el­választhatatlan társaként, már a munkásmoz­galomnak közvetlenül elkötelezett művésszé vált. Ha az „elkötelezettséget” valaki rossz ízű fogalomnak tartja mint a művészi szabadság korlátozóját, gondolja meg, hogy a polgári tár­sadalom művésze kényszerűen elkötelezett a zeneműkiadó, hangversenyrendező, műkeres­kedő stb. cégeknek, s rajtuk keresztül a Berlioz által szidott „rövidárus hölgyek és urak” polgá­ri-konzervatív közönségének – ha azt akarja, hogy művészete nyilvánosságra jusson.

Ehhez képest a forradalmi munkásmozga­lom, szerencsés időszakában és szerencsés színhelyein, valódi alternatívát kínált a maga új, színjátszó-, tánc- és énekes-zenés önművelési formáival. Ilyen volt a helyzet a húszas-harmin­cas évek fordulójának Berlinjében, ahol pl. Eisler-Brecht oratóriumának, A rendszabálynak a betanulása és előadása a munkások tömegeit mozgósító társadalmi eseménnyé vált. Hason­ló inspirációt adhatott a polgári „hangver­senyüzemen” kívül visszhangot kereső mű­vésznek ugyanebben az időben a magyar munkásmozgalom, a 100% körüli szelle­mi irányzataival. A Zenekakadémiát frissen el­végzett Szabó Ferenc, akit az 1927-31 közti évek zenekritikája a legtehetségesebb Kodály-növendékként tartott számon, vonósnégyesek és szonáták írása közben figyelt föl a forradal­mi munkásokkal létesített kapcsolat új művészi lehetőségeire. Ez nem lemondást, hanem új kiteljesedést hozott zenéjében: a munkáskórus­nak írt művek tapasztalata érlelte meg legna­gyobb nemzetközi sikerét: az 1931-ben a Mo­dern Zene Nemzetközi Társasága londoni díszhangversenyén bemutatott Farkasok dalát.

A művész és a társadalom közti kapcsolat­nak ezt az új csatornáját kétféléi is ásták. Az Új Március 1928. októberi száma joggal írhatta, hogy „egy egész nagy, fiatal munkásréteg van, mely a bürokrata gyámkodás és ellenőrzés alól kivonta magát, mely – ha egyelőre csak a kultúra területén is –, de szembeszállt a szoci­áldemokrata bürokrácia egész politikájával”.

Amikor Szabó Ferenc 1928-ban átvette az AMSZ (Alkolholellenes Munkás Szövetség) kórusának vezetését, olyan átalakulás kezdő­dött itt, amely a hagyományos „dalegyletek” egész fölfogását, életvitelét fokozatosan átala­kítva jutott el az „avantgarde” művészet befo­gadásáig. Akár napi tizenkét órát dolgozó munkások a modern zene, mozdulatművészet fogékony művelőivé váltak, színházba jártak és József Attila szemináriumain vettek részt.

Igaz, hogy az ilyen kivételes időszakokat nagy visszaesések követhették. A Szovjetunió­ban a sztálini konzervatív reakció idején a mű­vészet (Karginov Rodcsenko-könyvének sza­vaival) „visszatért a régi kerékvágásba”, és még a plakátokon is „újra megjelentek a női fejecskék és virágocskák”. Az alig néhány éve még az egész világot bámulatba ejtő orosz művészet (Prokofjev „bolsevik balettjától” az 1925-ös párizsi világkiállítás Rodcsenko ter­vezte orosz pavilonjáig) a 30-as évek új fejle­ményeivel Siqueirost már inkább „a századeleji jenki reklámrealizmusra” emlékezteti. Bulga­kov moszkvai utcaképe: a nyitott ablakokon át vezetékes rádiókból mindenünnen ugyanaz a típusvalcer szól. A valamikori forradalmi szel­lem a bensőségbe menekül. Rodcsenko fotó- riporter lesz, Tatlin díszlettervező, Meyerhold lágerban hal meg. Egyidejűleg az avantgarde és a munkás kulturális mozgalom nagy német- országi találkozását is szétveri a történelem vi­hara, az avantgarde-ot a fasizmus „elfajult mű­vészetté” nyilvánítja, a német szellem legjobb­jai emigrációba kényszerülnek.

ki kéri tőled számon az életed,
s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
      Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
         sirba se tesznek, a völgy se ringat,

szétszór a szél és – mégis a sziklaszál
ha nem ma, – holnap visszadalolja majd,
      mit néki mondok és megértik
         nagyranövő fiak és leányok.

Radnóti „Nyugtalan órán” fölmerült „mégis”-e igazolódott a történelemben. Az avant­garde és a baloldali társadalmi mozgalmak hú­szas évekbeli nagy találkozása megfelelt a dol­gok logikájának, s ezért elpusztíthatatlan ered­ményeket hozott. Az élve eltemetett megifjodva kelt ki sírjából az ötvenes évek olasz film- művészetében, a hatvanas évek zenei avantgarde-jában, tömegmozgalomként pedig a „második népzene-újjászületésben”. A világ­városokban az ötvenes évek végétől egymást követik az újrafölfedezett orosz művészetnek szentelt kiállítások, könyvek színházi és zenei újrabemutatók. Brecht és Eisler reneszánszát éli. Mindez csöppet sem nosztalgia, hanem új aktualitás, a hatvanas-hetvenes évek forrada­lmi hullámában újjászületett avantgarde ihletője. Luigi Nononak, a kor egyik zenei vezér­alakjának az interjút készítő Várnai Péter fölte­szi a kérdést: „Mindaz, amiről eddig beszélt, egy bizonyos szempontból nem mai, hanem fél évszázaddal korábbi. Nos, mondhatjuk-e, hogy a mai továbbfejlődés egyik útja a 20-as évek elképzeléseihez való kapcsolódás? Mondhatjuk-e, hogy a 20-as évek stílusa, kon­cepciója ma ismét időszerű?”

Nono válasza: „Szerintem a 20-as évekhez való kapcsolódásnak nemcsak ez a jelentősé­ge. Ha megismerjük az akkori elképzeléseket és tendenciákat, történelmi hiányt szüntetünk meg, űrt töltünk be. A 20-as éveket egész Eu­rópában ignorálták vagy elpusztították; elavult­nak vagy éppenséggel polgárinak, kapitalistá­nak tartották. Szerintem nagyon fontos ez a történelmi tisztázás, az akkori dolgoknak ez az újra-megismerése; de éppolyan fontos, hogy mindezt a mai helyzetbe, mai lehetőségeink közé és mai technikánk világába vetítsük át…”

A hatvanas-hetvenes évek zenei avantgarde-jának baloldali politikai elkötelezettsége nem pusztán tematikailag nyilvánul meg, ha­nem abban a törekvésben is, hogy a polgári zeneipar közönségén túli társadalmi bázist ke­ressenek. Cornelius Cardew, Frederic Rzewski, Christian Wolff a zeneművelés és – befoga­dás interaktív formáit, az improvizáció, az ama­tőr részvétel új lehetőségeit kutatják; Hans-Werner Henze a protest song művelőivel keres kapcsolatot; Nono a hangtechnika új lehetősé­geit fölhasználva alkot zenei formákat a geno­vai munkásokkal, venezuelai partizánokkal, forradalmi párizsi diákokkal kiépített szemé­lyes-emberi kapcsolatainak élményeiből és hangzó dokumentumaiból. A hetvenes évek nagy baloldali előretörésének talaján születik olasz földön a Musica/Realta mozgalom, amelyben élvonalbeli olasz muzsikusok építe­nek ki közvetlen kapcsolatot munkásokkal. Maurizio Pollini, a világ egyik legnagyobb zon­goraművésze játszik itt akár Schönberget is olasz munkásoknak, de nem hagyományos koncertformában, hanem elemezve-újrajátszva-megbeszélve. Az egész napi kimerítő mun­ka után a résztvevők néha éjfélig is elvitatkoz­nak Schönberg művészetéről…

A második oldal is kezdeményező. A hatva­nas években születik az a világszerte megerő­södő mozgalom, amelyet folkloristák „máso­dik népzene-újjászületésnek” neveznek. Az „elsőtől” abban különbözik, hogy nem lelkes pedagógusok szervezik fentről, hanem spon­tán társadalmi mozgalmakban születik lentről. A tiltakozás már művészi alapállásában jelen van: nem a zeneipar kész termékeit akarja át­venni, hanem a saját dalait a saját hangján elé­nekelni és a saját gitárján kísérni. így a „gomb- nyomásos kultúra” mindent eldönteni látszó áradatával egyidejűleg születik újjá tömegmé­retekben a kreativitás. Emiatt is indokolt a pro­test song, a canción protesta, de a canzone nuova elnevezés is, ahol az újdonság és a til­takozás egyszerre jellemzi a zenei formát és a baloldali elkötelezettségű emberi tartalmat, az USA polgárjogi és a vietnami háború elleni mozgalmaitól a latin-amerikai forradalmakon át a párizsi és torinói tüntetésekig, az angol és német békementektől a magyar baloldali-ellen­zéki diákmozgalmakig.

Mindez a szűkebb politikai mozgalmaknál jóval messzebbre hatott. Többek közt olyan népdalkultuszhoz is vezetett, ahol az amatőrök meghaladták a profikat, amennyiben a papírízű iskolazenén túl fölfedezték a népéletet, a nép­zene hangzó teljességét, különleges hangzás­módjaival és sajátos hangszereivel. De közvet­ve a „rock-forradalomnak” is lökést adott, amennyiben ennek új hulláma a Merseyside (Liverpool és környéke) füstös ipari negyedei­ből indult el.

Semmi meglepő nincs abban, hogy ezek a párhuzamok és közvetlen kapcsolódások „fönt” és „lent”, művészi és társadalmi értelem­ben vett avantgarde közt a legerősebben a for­radalmi föllendülések időszakaiban jelennek meg. Végül is annak az emberi felszabadulási folyamatnak a része mindkettő, amely az elide­genedés megszüntetésére, az emberi aláve­tettség fölszámolására, az emberi képességek kiteljesítésére irányul – és amelyre korunk épp­úgy reális lehetőséget kínál, mint ahogy az em­beriség végpusztulására.

KÉPZŐMŰVÉSZET

E számunkat Fernand Láger (1881-1955) festményei és rajzai díszítik. Századunk legnagyobb, irányt adó mestereinek egyike volt, a modern realizmus elkötelezettje, ízig-vérig közösségi művész. „Mint meggyőzödéses marxista (akárcsak Picasso) – írta egyik monográfusa, az angol John Berger –, különösen fontosnak tartotta, hogy a modem művészet meghódítsa a tömegeket, vagy amiként ó fejezte ki magát: hogy a nép belépjen a Szép birodalmába.” Itt olvasható – rövidítve közölt – írásában is ezt a gondolatot fejtegeti.

FERNAND LÉGER

Az új realizmusról

Minden művészeti korszaknak megvan a ma­ga realizmusa, amelyet többé-kevésbé a meg­előző korszakokra támaszkodva fedez fel. Oly­kor visszahatás, máskor folytatás.

A középkori festők realizmusa nem azonos a reneszánszéval. Delacroix realizmusa hom­lokegyenest ellentétes Ingres realizmusával.

E jelenség oka és módja megmagyarázha­tatlan. Érezni lehet csak, az oknyomozás in­kább összezavarja a dolgokat, semmint fényt derítene rájuk. Bizonyos, hogy nincs jellegze­tes szép, magasabbrendűen szép korszak, amely kritériumaként, alapként, összehasonlí­tási szempontként szolgálhatna. Az alkotó mű­vész, ha kétség ébred benne, nem fordulhat ellenőrzésért a múlthoz. Útját tulajdon végzete szerint kell végigjárnia: ebben rejlik a művész nagy magányossága.

Ezt a konfliktust mindenki átéli, aki arra ítél­tetett, hogy felfedezzen, alkosson, építsen.

Az iskolák nagy tévedése az volt, hogy fel akarták állítani a minőségek értékrendjét (pl. az olasz reneszánsz); ez az álláspont tarthatatlan.

A realizmusok különböznek egymástól, minthogy az új művész más korban él, más környezetben, az általános eszmék új rendsze­rében, amely uralkodik szellemén.

Fél évszázad óta rendkívül gyorsan változó tudományos, filozófiai és társadalmi felfedezé­sekben gazdag időket élünk. Nézetem szerint ez a gyorsaság tette lehetővé a korábbi plasz­tikai elképzelésektől meglehetősen különböző új realizmus gyors ütemű kialakulását és ki­bontakozását.

A „vonalból” elsőnek az impresszionizmus tört ki, főként Cézanne; ezután jöttek a moder­nek, kiteljesítve a felszabadulást. Felszabadí­tottuk a szint meg a mértani formát, A szín és a mértani forma meghódította a világot. Az utolsó félszázadban teljességgel az új realiz­mus uralkodik, a táblakép terén csakúgy, mint az utca és a belső tér díszítőművészetében.

Az első képeknek, amelyek ezt a fejlődést lehetővé tették, hibájául róják fel, hogy a mű­kereskedők és műgyűjtők szerezték meg őket, a nép nem juthatott hozzájuk. Vajon ki a hibás ebben? A jelenlegi társadalmi rend. Nem aka­rom a vádlottak padjára ültetni a képkereske­dőket, akik maguk is kockázatot vállaltak, ke­reskedelmi kockázatot: olyan árut vásároltak, amelyeknek jövőbeni kelendőségét senki nem látta előre. Ők és a műgyűjtők tették lehetővé, hogy megéljünk, nekik köszönhető, hogy mű­veink az egész világon elterjedtek.

Hogy műveink nem jutottak el a néphez, eb­ben, ismétlem, a mai társadalmi rend a bűnös, nem pedig az, hogy hiányoznék belőlük a hu­manitás. Mert vannak, akik ezzel az ürüggyel akarják fölégetni a hidakat, elpusztítani a ke­servesen megteremtett szabad művészetet, és visszahátrálni a pokolba, miközben folytono­san Rembrandtra meg Rubensre hivatkoz­nak.

Azzal az ürüggyel, hogy a tömeget nyom­ban meg kell hódítani, folyton hátrébb hurcol­nák, előbb vasúton, majd „stílusosan” kétkere­kű taligán – végül gyalogszerrel. Pedig a tö­meg nagyszerű, ösztönei egészségesek, és csak némi várakozási időre volna szükség, hogy felfoghassa az új igazságot.

Csakhogy ez megsértése ezeknek az „új emberek”-nek, akik egyebet sem kívánnak, mint megérteni és előrehaladni. Ezek az embe­rek, jelentik ki egyesek hivatalból, képtelenek fölemelkedni az új realizmushoz – amely pedig az ő koruk valósága, ebben élnek, dolgoznak, ők maguk teremtették meg a két kezükkel. Azt mondják nekik: nem nekünk való a modern, az a gazdagoknak szóló, különleges művészet, burzsoá művészet.

Ebből egy árva szó sem igaz.

Van hozzá erőnk, hogy új, kollektív falfesté­szetet hozzunk létre. Arra várunk csak, hogy a társadalmi fejlődés ezt lehetővé tegye.

Ízlésünk, hagyományaink a reneszánsz előtti primitív és népi művészekhez nyúlnak vissza.

A reneszánsszal kezdődött a festészetben az individualizmus uralma; véleményem sze­rint ebből nincs mit tanulnia annak, aki jelleg­zetesen mai, kollektív, népi falfestészetet akar teremteni.

Korunk elég gazdag plasztikai nyersanyag­ban, van honnan vennünk az alapelemeket.

De – sajnos – míg új társadalmi körülmé­nyek nem jönnek létre, a nép nem élvezheti vívmányaink gyümölcseit.

Hadd szóljak itt a szabad időről. Szabad időt biztosítani a dolgozóknak, megszervezni szabad idejüket – azt hiszem, ez a döntő kér­dés. Ettől függ minden.

A dolgozók a történelem egyetlen korszaká­ban sem juthattak el a plasztikai szépséghez, mégpedig mindig ugyanazon okból: sohasem volt elég idejük és elegendő szellemi szabad­ságuk hozzá.

Fel kell szabadítani a néptömegeket, lehető­vé kell tenni, hogy gondolkodjanak, lássanak, művelődjenek – s bizonyosak lehetünk benne, hogy akkor ők is élvezni fogják azokat a plasz­tikai újdonságokat, amelyeket a modern művé­szet nyújt számukra. […]

Minden emberben, még a legfaragatlanab­ban is benne rejlik a szépség megértésének képessége. De nincs elég szabad ideje – min­dig erre a kérdésre térek vissza –, hogy kimű­velje ezt a képességet, ezért egész életére megreked az összehasonlításon alapuló ítélet- alkotásnál, ha egy műtárggyal, képpel, verssel találja magát szemközt. Bouguereau-t többre fogja tartani, mint Ingres-t, mert Bouguereau jobban másol. Az összehonlításra épülő ítélet érvénytelen – minden műalkotás önmagában való érték. A műalkotás minden egyébtől füg­getlen egész; a munkás, ha hozzásegítik, meg fogja érteni ezt. Az embertömeg, amely helyet követel magának a nap alatt, a nép fia a költé­szet nagy menedéke – ezt soha el ne felejtsük!

A nép találta fel a népnyelvet, ezt a mozgé­kony, örökúj formát: a nép még az állandó nyelvi invenció légkörében él. Miközben keze a gépbe illeszt egy csavart, képzelete felszár­nyal, és új szavakat, új költői formákat talál ki.

Mióta a világ világ, a nép folytonosan újjáal­kotja a maga nyelvét, ez a nép realizmusa. Pá­ratlanul gazdag nyelv. Az argot-ról beszélek, a lehető legszebb, legelevenebb költészetről. Ezen a nyelven játszanak és énekelnek kis színházaikban a népi színészek, énekesek. Mesterei az argot-nak és feltalálói. Ez a nyelvi forma a realizmusnak és a legleleményesebb transzpozícióknak ötvözete, örökmozgó új realizmus.

És ezt az osztályt akarják megfosztani jogá­tól mindarra az örömre és kielégülésre, amit a modern műalkotás kínál! Nem akarják megad­ni neki az esélyt rá, hogy fölemelkedjék az új plasztika szintjére, holott napról napra megújít­ja a nyelvet… Tarthatatlan álláspont. A népnek joga van megkívánni, sőt követelni, hogy en­nek mindörökre vége legyen, és ő is beléphes­sen a Szép birodalmába, amelyből mindeddig ki volt rekesztve.

RÉZ PÁL FORDÍTÁSA

MÉRLEG

ILLÉS LÁSZLÓ

Weimartól Kiskunhalomig

Az „új tárgyiasság” Nagy Lajos szociográfiai elbeszéléseiben

Ismeretes, hogy századunk húszas éveiben, az évtized fordulóján új irodalmi-művészi irány­zat lépett fel széles földrajzi övezetekben, Eu­rópában és Észak-Amerikában, nevezetesen az „új tárgyiasság”, amely bizonyos értelem­ben a modernség utolsó hulláma volt. Eszmei­ségét tekintve sokban a „világmegváltó” avant­garde jegyeit őrizte még, ugyanakkor az évti­zedekkel később színre lépett posztmodern re­zignált távlattalanságát is előlegezte eseten­ként. Történetileg határhelyzetben került sor a modernség értékérvényeinek megingására a feltoluló, különböző színű „újbarbárság” antikultúrái közötti övezetben. A modernség ugyanis – Jürgen Habermas találó megállapí­tása szerint – magába foglalta az individuum mint szociális lény státusának kiküzdését „a létviszonyok ésszerű alakítása érdekében.”

A magyar irodalomtörténet-írás – a nemzeti glóbuszba zártságból származó hamis tudata miatt – korábban nem fordított kellő figyelmet arra a tényre, hogy a harmincas években ki­bontakozó ún. „szociográfiai irodalom” (a fic­tion és a non-fiction jellegzetes keverék műfa­ja) egy szélesebb világirodalmi kontextus ré­sze, az „új tárgyiasság” (Neue Sachlichkeit) hazai megjelenése. Mégpedig nálunk nem a „mágikus realizmus” szürrealisztikusan merev, élettelen változatában (ez az irányzat főleg az olasz és a német festészetben jelentkezett), hanem a verizmus áramlatához kapcsolódva, a tényszerűségek lázító erejét magába sűrítve.

A magyar prózában is paradigmatikus ér­vénnyel jelent meg ez a változás. Monografi­kus terjedelmet igényelne a téma teljes bemu­tatása; ezúttal meg kell elégednünk azzal, hogy a magyar „új tárgyiasság” úttörője és egyik kiemelkedő képviselője, Nagy Lajos egy fontos pályaszakaszát tekintjük át vázlatosan.

Nagy Lajos tulajdonképpen mindig is ma­gányos, táborokon kívülálló író volt. Neve egy időben ugyan ott szerepelt a Nyugat imp­resszumában, de nem tartozott szorosan a mozgalom prominens képviselőinek köréhez. A húszas évek végén közel került a baloldal orgánumaihoz, de ez a találkozás – noha mély nyomokat hagyott írásain – átmenetinek bizo­nyult. E társtalanság mélyebb okait nem annyira az egyéni adottságokban kell keresnünk. Úgy tetszik, Tóth Árpád korai kritikájában járt legközelebb az igazsághoz, amikor kimondta: „A magyarázatot Nagy Lajos írói egyéniségé­nek és a kor uralkodó művészi ízlésének sajá­tos ellentétében találjuk meg.” A költő a próza­író „kemény eszközeiről”, „komor írói módsze­réről” szólt. Tóth Árpád már a tízes évek végé­nek novellisztikájából finom érzékkel kihallotta azokat a „disszonáns” hangokat, amelyek a húszas években még felerősödnek Nagy La­josnál.

Írásainak tárgya – bármily közhelyszerűen hangzik ez ma – a korabeli magyar valóság, a háború és a forradalmi megrázkódtatások után létrejött társadalmi rendszer emberi és közvi­szonyai voltak, amelyeket – különösen kezdet­ben – erőteljes nacionalista, antiszemita és prefasiszta vonások jellemeztek. Nagy Lajos éles oppozícióban állt ezekkel a jelenségekkel, publicisztikáján, számos indulatos és (bátor) novelláján kívül a Flaubert-évfordulóra írt cikke is erről tudósít: „Ünnepeljük őt magányossá­gunkban – írja 1921-ben – ,…adassék meg a dicsőség a cselekvő embernek, de csak ad­dig, amíg öldöklő szerszámokkal nem indul el­lenünk, amíg… nem hozza a földre az éhínsé­get, a börtönt és a bitófát… Vegyük elő Bováry-nét, és azt olvasva zárjuk el fülünket, s hunyjuk be szemünket a külső világ barbársá­ga ellen.”

A hasonló megnyilatkozásoknak nemcsak abban van a jelentősége, hogy kijelölik: a fo­lyamatosan kibontakozó „újtárgyias” hangvé­telben Nagy Lajos majd a verista irányzatot kö­veti; hanem egyúttal jelzik az író tájékozódását is a nemzetközi szellemi életben. Olvasmányai közt az említett Flaubert-nek kitüntetett helye lesz, tőle tanulta az impassibilitét, azt a (látszó­lagos) szenvtelenséget, amely poétikájának egyik legfontosabb elemévé válik. Már korán olvasta Zolát (a naturalizmust elvileg is poziti­ven értékelte), Anatole France-ot, Gorkijt és más oroszokat, akik – úgymond – „másképp, alulról látják az életet”. Jól ismerte Arthur Schnitzlert, méltatta annak magyarul is megje­lent Guszti hadnagy (Leutnant Gustl) című el­beszélését, a tudatfolyam poétikai eszközének egyik első, nagy feltűnést keltő produktumát; ez a módszer majd nagy szerepet játszik Nagy Lajos „késő-expresszionista” szövegeiben, mint pl. a Jeremiádában és a Leckében. De már korán felfigyelt az amerikai regényre, Upton Sinclair írásainak „gyors tempójú akciópergésére”, „mozgófényképszerű” eljárására. Kü­lönösen intenzíven érdeklődött Sigmond Freud munkássága iránt, újabb és újabb cik­kekben tér vissza éveken át a pszichoanalízis, a tudattalan lelkiség, az elfojtott agressziós ösztönök problémáihoz. Vonzalma megfigyelt alakjainak pszichikai motivációi iránt mindig erős volt, miközben – furcsa kontrasztként – félreismerhetetlen figurái fiziognomiájának „be- haviorista” rajza. E tekintetben – azt mondhatni – George Grosszal, a rajzművésszel tartja a ro­konságot. (Az amerikai behaviorizmus és a szovjet reflexológia a húszas évek közepétől általánosan ismertté váltak Németországban.) Nagy Lajos Disznóképű, Gazdagember, Kö­vérember, Szegényember, Jóember stb., figu­ráinak ténykedését már fiziognómiai jellegze­tességeik meghatározzák, éppúgy mint Grósznál (Id. ez utóbbi Das Gesicht der herrschen­den Klasse, 1923 című mappáját.) Már Döblin is azt tanácsolta: „Történéseket, mozgásokat jegyezzünk le”, anélkül, hogy a figyelmet „indí­tóokokra” és motívumokra „fecsérelnénk”. Ez a tulajdonság Nagy Lajosnál par excellence „újtárgyias” novelláiban jelenik meg (Napi­rend, Bérház, Január stb.); mégis szemléleté­nek egyéni jellegzetessége lesz, hogy a mági­kus realizmus lélektelen dologi világával szem­ben igen mélyre rejtetten ugyan, de jelen van a minuciózusán kidolgozott pszichológiai mo­tiváció, a szenvtelenség mögött pedig az ér­zelmi elkötelezettség.

Mint említettük, a húszas évek közepétől emberi kapcsolatai főleg a baloldalon alakultak ki; szorosabban kötődött pl. egy ideig a 100% folyóirat köréhez. A szerzők – részben Német­országban és Ausztriában élő szélsőbalos emigránsok – utópista nézeteit nem osztotta; jellemző, hogy 1927-ben és 1929-ben Bécsben járván, elutasítja az Agis Verlag ismételt ajánlatát, hogy írjon regényt, amelyben a mun­kásosztály harca győzelemmel végződik. És mégis: szinte ugyanekkor vitába száll H. G. Wells William Clissold világa (1927) című szo­cializmus-bírálatával. A 100% sajátos módon – talán szerkesztője, Tamás Aladár, az egykori expresszionista költő ízlése nyomán – rendkí­vül nyitott volt a korabeli weimari művészeti élet jelenségei iránt. Más hasonló szemléletű, általában rövid életű lapok, továbbá Kassák Lajos Munkája, a Századunk című radikális polgári folyóirat (amelynek Nagy Lajos szerző­je is volt) széleskörűen tájékoztathatták az írót az amerikai, a német, az orosz irodalom és művészet (elsősorban a filmművészet) törté­néseiről, s ez a szellemi dialógus Nagy Lajos egyéni törekvéseivel összhangban járult hozzá a magyar „újtárgyias” novellisztika és majd a „szociográfiai irodalom” elindításához.

Feltűnő, hogy az avantgarde különböző stí­lusrétegei miképpen keverednek Nagy Lajos­nál már a húszas évek közepén a szimultanizmus és a montázs újtárgyias poétikájával. (Sőt, az 1931-ez Anya című novellában, erős ideoló­giai töltéssel, még a dada elemei is jelen van­nak.) Az említett Jeremiádá (1923) a háború utáni nyomor jajszava, valamint a Lecke (1928 erősen morális töltésű ál-antihumanista ex­presszív áradásában teljesen feloldódtak az el­beszélés megszokott keretei; egyesült a tudat­folyam a szimultán elemek rétegezettségével. Az első szövegben monológot, a másodikban kettévágott dialógust hallunk. Az egyéniség önszétrombolásának történetfilozófiája dübö­rög a múlt mélyeiből, ahogy a Nagy Moralistát hallgatjuk: Ez a zuhatag erősebb lehetne, mint a Niagara és ha meg nem változol, az idők végtelenéig zuhoghat eget ostromló ro­bajjal… te megmérgezted a mindenséget hat­vanezer évre… ne csiszoltad volna a követ, ne élesztetted volna a tüzet, hadd aludjon el és legyen hideg és sötétség mindörökre, mert mi­nek a világosság, ha te letérdelsz, könyörögsz és kezet csókolsz… Nem igaz a tanítás, hogy gazdasági szükségszerűség volt. Gyávaság volt, semmi más!… Igaz, különben haltál volna meg… hiszen hatvanezer éven keresztül min­dig meghaltál, nyomorban, szenvedésben, szégyenben és gyalázatban, rútul, dicstelenül, csak átkot és vereséget hagyva magad után!” Mintha csak George Groszt hallanék: „Nem igaz, hogy az ember jó – az az igazság, hogy állat! Az emberek teremtették meg a Fent és Lent gyalázatos rendszerét!”

Itt végül is határmezsgyén állunk, az Új Em­ber expresszionista víziója omlik szét; ez a tra­gikus figura teljesen imaginárius képződmény­nek bizonyult – egy időre. A húszas évek vé­gének legjelentősebb novellái, a Napirend (1927), a Bérház (1931), a Január (1930), az 1930. július, már a kiteljesedett tárgyiasság foglalatai. Nagy Lajos elvi cikkeiben is nyomon követhetjük a szemléletváltás indokolását. A Napirend keletkezése idején írta egy cikkében a hagyományos próza felbomlásáról: „A régi­módi történetes, azaz mesés, jellemrajzos, fő­alakos, epizódos, expozíciós és befejezéses és hátteres regénynek is sok egyéb ócskaság­gal együtt nemsokára befellegzik véleményem szerint, s új, tágasabb perspektívájú, formákat áttörő, szabadabb és pazarabb képzettársítást ontó írások következnek.”

Rendkívüli hatást tett rá Walter Ruttmann 1928-ban Budapesten is bemutatott filmje: Berlin – A nagyváros szimfóniája. Lelkesülten írt róla cikkében: „A műnek nincs meséje, rész­leteinek összefüggése mélyebb gondolat, mintha egy történet hordozná magán a részle­teket. Nincs tehát főhőse és hősnője, nincs ex­pozíciója és befejezése, kezdődik és abbama­rad az egész… Gyors ritmusú élet kellős köze­pén vagyunk, élünk benne, látunk, megisme­rünk, ítélünk, életkedvet kapunk, ujjongunk, ér­telmünk kritikai attitűdöt vesz fel, önkéntelenül helyeslünk, kívánunk, elutasítunk, ez tűnjön el, szűnjön meg, újat a helyébe.”

Ezt a poétikai mintát előlegezi szinte a Napi­rend. Már az első hangütés Dos Passosra, Döblinre emlékeztet: „1927. okt. 19. Szerda… A nap kél 6 óra 23 perckor. Nyugszik 17 óra 7 perckor. Munkás kél 6 óra 5 perckor. Hivatal­nok kél 7 óra 36 perckor. Nagyságos úr kél 10 óra 16 perckor… Utcalányok vizitje kezdődik reggel fél 9-kor. Jelmez: rózsaszín szoknya, cinóber blúz, fekete alsószoknya.” És így to­vább, precíz időpontok, helyzetmeghatározá­sok. Betekintünk a kávéházba, múzeumokba, bepillantunk a napilapok hírrovatába, körülte­kintünk az utcán, filmszerűen lepereg előttünk a hétköznapok, a város életének ezernyi apró részlete, részvétlen monotóniával, tárgyilago­san, a kilátástalanság benyomását hagyva maga után.

Ugyanezzel a módszerrel veszi mikroszkóp alá a Bérház életét. A felvevő gép lencséje emeletről-emeletre, lakásról-lakásra jár, nincs előtte fal vagy tető, könyörtelenül közel hoz, felnagyít és megvilágít mindent, ami sivár, ami visszataszító, ami szennyes és korhatag, lett légyen az erkölcs vagy halott tárgy. E „novel­lákban” igazolódik Viktor Žmegač észrevétele, miszerint a szimultanizmus éppen a rövid szö­vegekben jut érvényre. A Januárban az „új tár­gyiasság'' által oly igen kedvelt „fagyos-hideg” metafora érvényesül, az 1930. júliusban ellen­kezőleg: a 2000 fokos depresszió. E metaforák a montázs-elemek egymásra zsúfolt halmazát fogják össze, a figyelmes olvasó azonban ha­marosan érzékelni fogja: a tárgyiasságnak pá­tosza van, az „újtárgyias” monotónia mögött még mindig él valami az expresszionista-avantgarde panaszából – az Emberért, aki el­veszett valahol a dologi világ kulisszái mögött.

Már A nagyváros szimfóniájáról szóló cikké­ben felveti Nagy Lajos: „Kívánatos-e a való­ságnak ily átfogó, mélybe láttató, ellentéteket egymás mellé állító megismerése… nem éb­rednek-e ebből támadó, változtató, módosító gondolatok?” Nagy Lajos „újtárgyias” elbeszé­lőművészetének eszmei perspektíváit nem jel­lemezhetnénk találóbban (mily önkéntelenül adódó parallelitás!), mint azt Wieland Schmied teszi a német Neue Sachlichkeit egyik jelleg­zetes irányzatáról szólva: „Ezeket a tendenciá­kat egy élesre állított fényképezőgép-lencse regisztrálja a verizmus jegyében. Optikája a banálisra, a csúfra, a véletlenre irányul, egy el­kötelezett, polemikusán eljáró realizmus ez tu­lajdonképpen, amely ironikus, szarkasztikus, sőt cinikus vonásokkal rendelkezik, s amely­nek spektruma a harapós társadalomkritikától a proletárlét szociális problémáiig terjed.”

Már A nagyváros szimfóniája programmatikus kritikájában kifejezésre juttatta Nagy Lajos: „Nem végső stáció ez, hanem közbeeső. Utá­na jön az ábrázoláson túl terjedő pozitív művé­szi akarás.” Nem vitás: az ő esetében ez a „művészi akarás” nem volt más, mint a „nagy elbeszélés” (a „grand récit”), azaz egy átfogó társadalomkritikai regény megírása. Erre töre­kedett, ezt óhajtotta, de ez lényegében soha­sem sikerült neki. Ha az emberi egyéniség szerves részének tudjuk alkotókészségeinek, világlátásának természetét, azt mondhatnók: Nagy Lajos szinte predesztinálva volt a részle­tek megragadására, a kispróza, a prózaműfaji kísérletek elvégzésére. Különböző színvonalú kisregényei mellett két legnagyobb szabású prózai műve – jellemző módon – önéletrajz. A lázadó ember (1949) és a posztumusz megje­lent A menekülő ember (1954).

Az előbbiben írta önmagáról: „írásait a való­ság ábrázolására való szenvedélyes törekvés, a körmönfont mesétől való tartózkodás, az emberi nyomorúságba való mély belenyúlás jellemezte.” A korabeli magyar valóság ehhez bőségesen szolgáltatott témát számára. Ifjúko­ra és későbbi életformája elsősorban szegény­paraszti világ majd a városi kispolgárság életé­nek ábrázolására tették alkalmassá. Bizonyo­san nem véletlen, hogy az „újtárgyias” elbe­szélések előkészületi fázisa után éppen ő lett az oly tipikusan magyar tárgyias műfaj, az iro­dalmi igényű szociográfia kezdeteinek megte­remtője. (Kezdeményezéseit aztán kiteljesítette a harmincas évek legerőteljesebb irányzatának tartott ún. „népi irodalom” gazdag szociográ­fiai termése: Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Veres Péter és mások munkái, amelyek a „három millió koldus” or­szágáról tudósítottak.)

Nagy Lajos tisztában volt eme szerepének jelentőségével, és öntudattal vállalta. 1937-ben írta Alföldi falu című szociográfiai munkáját, s annak előszavában rögzítette: „A szociográfiai típusú írás az én műveimmel debütált legújabb irodalmunkban. Én írtam a Három magyar vá­ros című könyvet, amely 1933-ban jelent meg, ezután a Kiskunhalom című szociográfiai lé­nyegű regényt, amelyet 1934-ben adott ki a Pantheon.” Tisztában volt a műfaj nehézsége­ivel is: „Nem alkalmazkodom konvencionális formákhoz. Amit teljesítek, az kevesebb mint szociográfia, de talán több is, mert elkerülöm az erőszakolt általánosításokat, s így – remé­lem – nem fenyeget a szociográfusok balsor­sa, mely minduntalan el is éri őket, hogy két­ségbe vonják adataik hitelességét.”

A Három magyar város című kötetében Szolnok, Hódmezővásárhely és Győr minden­napjait világította át. Módszere sokban azonos a montázstechnikával írt novellákban alkalma­zott eljárással. Mind e helyeken elsősorban az emberek szociális helyzete érdekelte. (Vélel­mével mintha csak negatív előjellel megelőle­gezte volna a posztmodern alapszituációt, ahol is a „jelölő” és a „megjelölt” elválnak egy­mástól, nem viselnek egymásért felelősséget.) A szenvtelenséget átszakítva megállapította: „Tárgyilagos leírás aligha van. Minden leírás a valóságnak és a leíró szemléletének szintézi­se.” Ezt még a számszerűségek közlésére is érvényesnek tartotta. Szüksége volt-e kom­mentárra, midőn pl. az alföldi csecsemőhalan­dóság okai után kutatva rögzíti: „A tuberkuló­zis pusztítását az antihigienikus építkezésre szokták visszavezetni… az építésnél nem alkal­mazzák a szigetelést, a falakat közvetlenül a talajra építik… a lakóépületek ablakai kicsik, bármily sok van itt a napfényből, a lakásokba kevés jut belőle… száz lakóépület közül 1920-ban… egészen vályogból (sárból) épült 77,5%…” A hódmezővásárhelyi munkanélküli­ek természetben kapták a télen segélyüket a várostól, pénzre átszámítva – 9 fillért naponta… Szolnokon a külváros lakásaiba bepillantva megállapítja: „Az éjjeli menedékhely ehhez ké­pest világvárosi grand hotel.” Ismerőse a nyo­mortanyák festői szépségét ecseteli, őszerinte ez a magyarázat hasonlít ahhoz, „amikor egy klinikán az áttételes rákos daganatrendszerre azt mondják: szép eset”.

Elgondolható, hogy ilyen félázsiai állapotok közt – ahol a modernizációról, a „létviszonyok ésszerű alakításáról” sem a lakosság sem a hatóságok még csak nem is hallottak (az író egy közgazdász ismerőse szerint a nyomorra egyenesen szükség van!), a verista tárgyias­ság erősen ideologikus töltésűvé válik, azaz deformálódik a klasszikus új tárgyiasság”.

Nagy Lajos szociográfiai munkásságának legkiválóbb alkotása a Kiskunhalom (1934), amely minden eddigi modernizációs poétikai vívmányát összefoglalja és kiteljesíti: érvényre jut benne a szimultaneitás, a montázstechnika, a tudatfolyam, de kétségtelenül már átérezve a hagyományos lineáris elbeszélés egyes ele­meivel (volt kritikusa, aki miniatűr novellák rétegeződését látta a műben), jelen van a mély- lélektan és a szenvtelen állapotrajz, a monotó­nia végtelensége. József Attila ezt írta a szer­zőnek 1934. április 16-án kelt levelében: „Re­mekmű ez barátom! Több mint filozófia és több mint költemény…” De hozzátette: „Ben­nem szinte szorongást keltett a Kiskunhalom végzetszerűsége…” A költő valamilyen na­gyon lényeges mozzanatra tapintott rá e meg­jegyzésével, anélkül hogy annak gondolati tar­talmán bővebben kifejtette volna. Ez a „végzet­szerűség” nemcsak a porba fulladt alföldi magyar falu létperspektíváira utalt önkéntelenül, hanem a Nagy Lajos-i változatban megjelenő „magyar modernség” sorsára is.

A regény teljesen joyce-i módon kezdődik és fejeződik be: „1932. aug. 17-én, szerdai na­pon, a nap 4 óra 58 perckor kél…”, és: aug. 18-án a nap kél 4 óra 59 perckor, tehát már fennragyog az égen…” (Figyeljünk a meteoro­lógiai precizitásra: egy nappal később a nap már egy perccel későbben kél!) Az egyetlen napban a mikroszkóp áttekinti a helyi „extenzív totalitást”. ( A lakosok száma 2687, a lakó­házaké 599, a falu belső területe 400, egész határa 5753 katasztrális hold…”) Egyetlen nap leírását kapjuk, hajnaltól hajnalig. Tárgyilago­san írja le a szerző az egyéni körülményeket, nyomorult parasztokról olvasunk, kisgyerekek­ről, akiket máklével itattak meg a munkába me­nő szülők; elhagyatott, éhező öregekről, tüdő­vészről – és a csendőrök őrizte rendről. Maga­san kavarog a gondozatlan utak pora, s ke­gyetlenül és forrón ül a falun és a földeken a kánikula erőt szikkasztó pokla. Áll a levegő és áll a reménység a lelkekben. Bizonyos, hogy az ábrázolás tárgyilagossága nem magasztosítja fel a föld népét, s ha sorsának keserve vádolóan kiált is ki a sorok közül, az író tétova rezignációja is ott bujkál már a tárgyias leírás mélyén; noha halkan még, s évek múlnak el, amikor Nagy Lajos keserűen leírja: „Úgy ve­szem észre, hogy a sötétenlátók közé tarto­zom, anélkül hogy bármily meglévő program üdvözítő, jót hozó erejében hinnék.” (Alföldi falu, 1937.)

Ne feledjük, hogy amikor az utóbbi sorokat leírta, már visszatért a szovjet írószövetség 1934-es kongresszusáról, módja volt beutazni a szovjetország több vidékét, s benyomásairól Tízezer kilométer Oroszország földjén című ri­portjában, folytatásokban számolt be a sajtó­ban. Módszere ezen az útján is a tárgyiasság, („Magyarázatot soha nem fogadok el, sem for­radalmit, sem ellenforradalmit, csakis akkor, ha a tényállításokat bizonyítás követi”), az összbenyomás, amelyet közvetít – lehangoló. Ez a fokozódó rezignáció bujkál a következő évek novellisztikájában, maróan-ironikusan egykori elvbarátairól szólván a Budapest Nagykávéház (1935) című montázsregényé­ben, s a materialista világmagyarázattól elfor­dulva a mélylélektan eszközeivel élve, A falu álarcában (1937).

Nagy Lajos is részese lett az európai balol­dali értelmiség harmincas évekbeli súlyos lelki- ismereti válságának. A barbárság malomkövei közt őrlődve elveszítette reményét abban, hogy a modernség nagy álma megvalósítható. Láttuk: ő ezt nem csupán az irodalom poétikai arzenáljának megújítása útján képzelte el, emezt eszköznek vélte a „szociális utópia” megvalósításához, ezért szándékai túlmutattak az esztétikum határain. Ezért vált kezén a szo­ciográfiai műfaj „irodalmi és irodalmon kívüli formaelvek kapcsolatává”. Döblin – naivul – még így fejezte be a Berlin, Alexanderptatz dikcióját: „A Szabadság felé megyünk, be a Sza­badságba, a régi világot meg kell dönteni, itt a Hajnal fuvallata.”

Ezt a hajnalt Nagy Lajos, a szkeptikus mo­ralista nem látta felvirradni a harmincas évek elkomoruló világában: írásművészete formai modernségéből a későbbiekben sok mindent feladott, de a „weimari újtárgyiasság” erkölcsi kötelmét haláláig megőrizte.

MÚLTUNK

KENDE JÁNOS

Adalékok a Deák-mozgalom történetéhez

A kezdet

A harmincas évek második felében, a zuglói Szent István Gimnáziumban történt, hogy né­hány fiatal ember egymásra talált. Beszélgeté­seik tárgya, ahogy ez lenni szokott, először az irodalom volt, az az irodalom, amit nem tanítot­tak az iskolában. Vitatkoztak, könyveket cse­réltek, majd ráeszmélve, hogy ellentétben áll­nak a fennálló hivatalossággal, kis körré szer­veződtek. Természetesen a társadalmi kérdé­sek is szőnyegre kerültek, ez elkerülhetetlen volt akkor is. A rendszer pöffeszkedő látszat- stabilitásával ott állt szemben a reménytelen szegénység, mert ekkor még innen voltunk a háborús konjunktúra aranyévein, s az ország még nem lábalt ki a nagy válságot követő el­húzódó depresszióból. A kis kör szociális ér­zékenységét nemcsak a pesti Csikágó és a külső Zugló utcáin tett séták éleszthették, ha­nem saját helyzetük felismerése is, hisz szinte valamennyien az ú.n. alsó középosztályból származtak, s nyilván az otthonról hozott tíz­óraik különbözőségén is érzékelték az osztály­különbségeket. Kamaszként ezt nem lehet lá­zadás nélkül tudomásul venni, és innen már csak egy lépés, hogy az illető saját sérelmét társadalmi problémaként szemlélje. Ehhez még nem kellett illegális irodalmat olvasni, elég volt ehhez a Gondolat, a Válasz, a Szép szó, a Népszava, Bálint György publicisztikája, ami nyilván meg is fordult az érintettek kezén, legalább részben és további biztatást adott. Irodalmi, művészeti ambícióiknak kevés volt a kis autonóm önképző kör, forrongó gondolata­ik „eget kértek”, s miként annyi más diák előd­jük tette, alapítottak egy irodalmi lapot Vallo­más címmel. Nagy Lajos a Budapest Nagyká­véházban ironikusan szól erről az ifjonti maga­tartásról, amely a világ és önmaguk problémá­inak egyetlen orvosságát ismeri, a lapalapítást. Ami a konkrét esetet illeti, az író epés megjegy­zéseinek nincs egészen igaza, a lap címe is tanúsítja, hogy az alapítók makacsul hittek az őszinte szó erejében, másrészt az újságot esz­köznek tekintették egy szélesebb szekértábor szervezéséhez, hisz más iskolákban is terjesz­tették a Vallomást, s az így létrejött szövetség­ből, barátságokból, szerelmekből formálódott ki később a politikai csoport magva. A kibővü­lő társaság újabb szépirodalmi és társadalom-tudományi olvasmányélményeket hozott s olyan kapcsolatokat, amelyek elvezettek a szocialista munkásmozgalom különféle áram­lataihoz is. Mielőtt a baráti társaság mozga­lommá válásáról, s magának a mozgalomnak a történetéről szólnék, illendő megismerked­nünk a névadóval, Deák Györggyel, amennyi­re ezt a szűkös források lehetővé teszik.

A „vezér”

Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy neve sem a Magyar Életrajzi Lexikonban, sem a Munkásmozgalmi Lexikonban nem található. Személyi adatai a következők: született 1918. június 25-én Nagykikindán. Anyja neve: Augusztin Irén, apja neve: Deák Gyula. Történe­tünk idején megözvegyült pedagógus végzett­ségű édesanyjával a Peterdi utca 29-ben la­kott, egy olyan környéken, ahol együtt éltek a jobb szakmunkások és az elszegényedő „kö­zéposztály”. A Deák família a területváltozások nyomán került a Bácskából Budapestre. A jo­gász végzettségű édesapa Budapesten bizto­sítási tisztviselőként dolgozott 1932-ben bekö­vetkezett haláláig. Az anya szerény özvegyi já­randóságaiból nevelte, taníttatta a fiát. Deák Györgyre a legnagyobb hatást korán elhalt ap­ja gyakorolta, aki egykor a Galilei Kör tagja volt, ifjúsága eszméi szerint nevelte a fiát és jelentős társadalomtudományi könyvtárat ha­gyott rá. Ez a háttér, ez a szellemi poggyász elkülönítette és akaratlanul is kiemelte Deák Györgyöt gimnáziumi társai környezetéből, s természetesen tették a hasonló irányba tájéko­zódók szellemi vezetőjévé. Rá emlékező baj­társai, barátai méltatták nagyszerű emberi tu­lajdonságait, ezeket nem idézem, helyette in­kább elmondanám, hogy 1957-ben a Doku­mentum-filmgyár igazgatójaként számos, bör­tönből, internáló táborból szabadult embernek biztosított munkalehetőséget, mert akkor már ismerte a dolgok visszáját, nemcsak a színét, s ha megőrizte is lelke fiatalságát, azért már nem volt naiv. Hálából emberségéért nevének nyomát is eltörölték egykori munkahelyén. Hi­ába, neki nem volt szerencséje sem az úgyne­vezett proletár-, sem a rendszerváltó-utókorral.

A mozgalom kezdetei

Dr. Szénási Géza, az egykori legfőbb ügyész, aki diákként szintén az első csoport tagja volt, írja, hogy irodalmi körük „a háborús légkörben egyre inkább társadalmi és politikai vitafórum­má vált, s az 1937-es év elejére 8-10 főre szű­kült össze. Ebben az időben differenciálódtak a magunkfajta 17-18 évesek is turulistává, nyi­lassá, cserkésszé, cionistává, baloldali szim­patizánssá”. A helyzetkép találó és pontos. Ázsia és Afrika után már Európában is háború van („dúl a banda spanyol földön és foszto­gat”), alakulóban van a fasiszta hatalmak blokkja, s Magyarország is mind jobban sod­ródik feléjük. Választani kell tehát, s ki érezné jobban ennek a kényszerét, mint a 17-18 éves fiatalok. Ám ahhoz, hogy felelősen választani tudjanak, tanulni kell, tanulni a kor titkos tudo­mányát: a marxizmust. A forrás kezdetben a MSZDP kiadásában megjelent Marx és Engels-művek, illetve a Szabó Ervin-féle Marx- Engels válogatott voltak, amelyhez szakszer­vezeti könyvtárakban is hozzá lehetett jutni. Egy visszaemlékező szerint Deák György egyik kedves könyve a narodnyik forradalmár, Vera Figner memoárja volt, amelyet akkoriban fordított le németből Gárdos Mária. A Vihar Oroszország felett valószínűleg elmélyítette önismeretét, hisz e műben olyan értelmiségi forradalmárokról van szó, akik a nép közé mennek, hogy kapcsolatokat teremtsenek egy jövendő forradalom valódi hordozóival, ponto­sabban azokkal, akiket annak véltek. A cso­port tagjai is úgy gondolták, munkáskapcsola­tokra van szükségük, mert addig nem „igazi­ak”. A marxista irodalom nyomán kialakult naiv szociológiai determinizmusuk évtizedek múlva is átüt a visszaemlékezéseken. Az egyik emlé­kező így írja le társadalmi eredetét: „1921-ben születtem Győrött, deklasszált kispolgári csa­ládból”. Az egyik első munkáskapcsolat olyan szellemi muníciót hozott a csoportba, amely meghatározta e fiatal együttes későbbi politikai útját. Ez az anyag az ú.n. Schönstein-füzetek voltak, illetve a KMP hazai legális kiadványai (100%, a Társadalmi Szemle). Ezek ultrabalos szellemisége, forradalmi romantikája nagyon vonzónak tűnt az ifjú lelkek számára, ám ugyanakkor végtelenül időszerűtlen is volt. Ezek az anyagok, mint később maga Deák György jellemezte pl. a szociáldemokrácia iránti ellenszenvet oltották beléjük, „amely egé­szen a gyűlöletig fajult”. A fasiszta fenyegetés idején a proletárdiktatúrát tekintették megvaló­sítandó célnak. Értesültek a KMP 1936-os fel­oszlatásáról, s valami új, hiánypótló, önálló kommunista mozgalmat kívántak szervezni, amely majd a különféle tanulókörökből formá­lódik egy új párttá.

A „nép közé menést” a Deák-csoport eseté­ben a szociáldemokrata párt ifjúsági szerveze­teibe való belépés jelentette. Az aktivisták bekapcsolódtak az V., VI., VII., VIII. és a XIV. kerületi ificsoport munkájába s lejártak a Zuglói Sakk-körbe. Tették ezt azzal a céllal, mint Deák György mondotta, „hogy mi a Szociáldemok­rata Pártban működő ifjúsági csoportokból igyekezzünk kiragadni' a számunkra alkalma­sakat és ezeket bekapcsolni a mi gyakorlati mozgalmunkba. „Fellépésüket a harmincas évek elejének stílusában folytatott propaganda jellemezte, ám mindezt abszolút jóhiszeműen tették, s maguk csodálkoztak a legjobban azon, hogy megnyilvánulásaikat gyanakodva fogadták mind a szociáldemokraták, mind a már újjászerveződött, s a népfront-politika alapján tevékenykedő kommunisták képvise­lői.

Deákék tökéletes jóhiszeműségét mutatja, hogy nem fáradtak bele az ificsoportoknál ta­pasztalt mérsékelt sikerekbe, s tovább keres­tek összeköttetéseket az előttük járó baloldali generációknál is, hogy információkat, irány- mutatást, segítséget kapjanak. Felkeresték ezért az általuk nagyrabecsült Bálint Györgyöt, majd Schönstein Sándort és Sándor Pált, Az előbbi, illegális kapcsolatai nem lévén, barátságosan további tanulást ajánlott a fiataloknak, az utóbbi kettő azonban, provokátorokat gya­nítva a csoport megbízottaiban, elég barátság­talanul elutasította a látogatókat, s ezt a korszak viszonyai ismeretében termé­szetesnek kell találnunk, s utólag Deák György is megértette magatartásukat, de akkor persze igencsak furcsálták a két ismert kommunista viselkedését.

A balos nézetek (a legális munka elutasítá­sa, a népfront gondolattal szembeni értetlen­ség, sőt ellenszenv, a szociáldemokrácia túlzó kritikája, a proletárdiktatúra mint lehetséges stratégiai cél hangoztatása) nemcsak a gya­nakvók figyelmét keltette fel, hanem azokét is akik e kérdésekről némiképp hasonlóan gon­dolkodtak. így találkozott 1941 elején egy, a zuglói ificsoportban kialakult kapcsolat nyo­mán a Deák György vezette Kis Kör Demény Pállal és mozgalmával.

Nem feladatunk Demény Pál életét és tevé­kenységét értékelni, de az vitathatatlan, hogy Demény – a KMP vezetésével a húszas évek derekán történt szakítása után – egy autonóm, kommunista jellegű szervezetet hozott létre, amely az erők összegyűjtését, képzését, neve­lését tekintette fő feladatának. Deményben már közvetlen 1919 után kialakult az a vélemény, hogy a forradalom vereségének alapvető oka a munkásság éretlensége és felkészületlensé­ge a hatalom megragadására. Ezt a hátrányt egy új forradalmi hullám jelentkezése előtt ki kell küszöbölni, vélte. Ez a felfogás ellentétben állt a KMP vezetésével, amely az apály korsza­kát rövidebbnek, a rendszert pedig gyengébb­nek tartotta sokáig annál, mint amilyen valójában volt. Szervezetük mozgalommá a harmincas évek második felében vált, amikor a feloszlatott KMP nem tevékenykedhetett. Ek­kor a főváros munkáskerületeiben, a peremvá­rosokban és néhány nagyobb vidéki ipari centrumban sikerült felszívniuk a radikális haj­landóságú munkásfiatalok új nemzedékeit, olyanokat, akik elégedetlenek voltak a legális munkásmozgalommal, s akik értetlenül fogad­ták kommunista értelmiségi körök népfrontos nyitási törekvéseit. A mozgalom népszerűsé­gét növelte, hogy a csatlakozók viszonylag csekély kockázattal lehettek elvileg radikálisok, átélhették a féllegális helyzet romantikáját. A rendőrséget ugyanis a mozgalom – amíg meg­maradt a tanulókörök szintjén – nem nagyon érdekelte. Ez a körülmény 1939-40 táján, ami­kor a KMP újjászerveződött, és megindult a harc a Demény-mozgalommal, alkalmas volt arra, hogy rossz hírbe hozza Deményt és híve­it. Erről azonban valószínűleg mit sem tudtak Deákék.

Mit jelenthetett Deménynek Deák György és csoportja? Demény alapvetően racionális sze­mélyiség volt, valószínűleg nem hatódott meg különösebben az ifjú útkeresők romantikus bá­ján. Számára a csoport megnyerése olyan ifjú­sági rétegek felé jelentett nyitást, amelyekhez korábban nem jutott el a mozgalma, s rögtön hozzáfogott, hogy a csatlakozókat a maga ké­pére formálja. Itt a kiváló szervező valószínű­leg hibát követett el. Talán a túl intenzív meggyőzési kísérletek, az erőteljes integrálási törekvések vezettek oda, hogy a csatlakozás ellenére a Deák-csoport magva megőrizte önállóságát a Demény-mozgalmon belül is. A teljes belső azonosulás tehát nem ment vég­be, bár a Deák-csoport tagjai részt vettek a Demény-mozgalom képzési munkájában, eljártak az általuk szervezett, politikai tartalmú kirándu­lásokra, s igyekeztek kihasználni – ered­ménnyel – a nagyobb szervezetet az óhajtott munkáskapcsolatok kibővítésére. Ez az alig bevallott fenntartásokkal terhelt viszony a kez­detekben mindkét félnek megfelelt.

Mi volt az önálló tevékenység tartalma 1941 első felében, az ország háborúba lépéséig? A „mag”, 25-30 fő négy-öt csoportra oszolva ta­nulókörökben dolgozta fel a hozzáférhető le­gális és illegális marxista irodalmat. Persze, mert nem voltak szerzetesek, élték a maguk fiatal életét a baloldali ifjú generációk által kultivált keretek közt, kulturális rendezvényekkel, kirándulásokkal, csónaktúrákkal, s itt persze újabb emberi és mozgalmi kapcsolatok terem­tődtek. Ebben az időben már ismét tevékeny­kedett Magyarországon az illegális kom­munista párt, amely ekkoriban nem épített ki önálló szervezeti egységeket, hanem „ráépült” a legális párt- és szakszervezeti mozgalom struktúrájára. Elkerülhetetlen volt tehát a talál­kozás, ám kapcsolat nem jött, nem jöhetett lét­re velük. A Schönstein-füzeteken nevelődött Deák csoport tagjainak egészen más elképze­lésük volt az illegális párt harcosairól, mint akikkel a szociáldemokrata ificsoportokban ta­lálkoztak. A „hivatalos vonal” ekkoriban az egység érdekében teljesen felfüggesztette a szociáldemokrácia bírálatát, sőt – időnként nem kis sikerrel – nyitni igyekezett a polgári antifasiszta erők irányában. Ebben a magatar­tásban egyszerűen nem ismerték fel Deákék a kommunista jelleget. A „hivatalosok” viszont a maguk tévedhetetlenségének tudatában nem tudták elképzelni az önálló útkeresés lehetősé­gét és jogát, s amint nyilvánvalóvá vált a Deményékkel kialakított kapcsolat (ezt nem volt nehéz megtudni, hisz az egész baloldal egy nagy, bár időnként veszekedő család volt), még a jóhiszeműségüket is kétségbe vonták, s inkább elszigetelni akarták őket, mint maguk­hoz közelíteni.

Jellegzetes ebből a szempontból Deák György tárgyalása Non Györggyel – erre való­színűleg még a deményistákkal való szoro­sabb kapcsolat előtt került sor. Non határozottan elzárkózott attól, hogy Deákékat mint csoportot egyáltalán tudomásul vegyék, s arra célzott: az arra érdemesek megfelelő legá­lis munka után majd eljuthatnak oda, ahová annyira törekednek. Ez a tárgyalási stílus, bár konspirációs szempontokkal lehet utólag ma­gyarázni, bántó és elutasító volt, s ezek után az sem csodálható, hogy Demény szimpatikusabbnak tűnt, mint a merev hivatalosság kép­viselője.

A háború kitörése után történt egy olyan esemény amely még rokonszenvesebbé tette a Demény-mozgalmat Deákék előtt. A nyár vé­gén a budai hegyekben sor került néhány na­gyobb „oppozíciósnak” ismert csoport illegális tanácskozására, ahová Deményék Deák Györ­gyöt és társait is meghívták. A föld alatti mun­kában kezdő fiatalok számára valószínűleg lenyűgöző volt a konspirációs technika teljes fegyvertárának mozgósítása (őrök, jelszavak, kijelölt útvonalak stb.). A megbeszélésen Bajai Ferenc emlékezete szerint felszólalt többek közt Demény Pál és Justus Pál is. Mondandó­juk lényege a belső viták szüneteltetése és a lehetséges antifasiszta egység megteremtése volt a hitlerizmus ellen. Pontosabban arról le­hetetett szó, hogy a szovjet-német háború kitörése után az említett csoportok felfüg­gesztették a sztálini rendszer kritikáját, amely­nek bizonyos elemei a Demény-mozgalomban is megvoltak korábban, de ebben a tekintet­ben sokkal élesebb hangot használt a harmin­cas évek végén Justus Pál, akit némi iróniával magyar Trockijnak is neveztek (szegény, meg is fizetett ezért az epitetonért). Ebből azonban nem következett semmiféle gyakorlati cselek­vés, noha Deák és hívei valami ilyesfélét vár­tak. Ők nyilván a jó és a gonosz világméretű harcának tekintették a II. világháborút, különö­sen 1941 nyara után, s erkölcstelennek érez­ték, ha nem segíthetik az általuk jónak tartott ügy győzelmét. Demény viszont a maga moz­galmát óvatosságra intette a háborús kivételes törvények hatálybalépése s az állambiztonsági szervek várható fokozottabb aktivitása miatt, s ez vitákhoz vezetett a Deák-csoport és De­mény között, és „régi” deményisták közül is többen rokonszenveztek az aktivitást igénylő fiatalokkal. Megjegyezzük: a KMP ekkor – és még sokáig – szintén nem tartotta aktuálisnak a fegyveres ellenállást és fontosabbnak ítélte a polgári antifasiszta erőkkel való kapcsolat (ide­értve a rendszer belső, Hitler-ellenes ellenzékét is) kiépítését. Deák György, amikor a kezébe került az illegális Szabad Nép egyik száma, egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ezt a la­pot tényleg kommunisták adják ki, s egy ideig a függetlenségi mozgalmat a hazai antifasiszta küzdelem sajátos jelenségének és nem a kommunista mozgalom részének tekintette.

A Demény-mozgalom a háború idején sajá­tos belterjességet teremtett. Üzemet, majd üzemeket hozott létre, ahol elhelyezték a moz­galom aktivistáit (ezek később, 1944-ben jelen­tős bázisai lettek az ellenállási mozgalomnak). Itt dolgozott többek között a „deákista” Bajai Ferenc is, és itt ismerkedett meg Goldstein Alfréddal és Wetzler Benővel, Csehszlovákia Kommunista Pártja tagjaival. Wetzler önkén­tesként végigharcolta a spanyol polgárháborút is. Őket a vitákban Deákkal szimpatizáló Mayer Arnold helyezte el hamis papírokkal a Demény-féle vegyiüzembe. Mayer 12 évvel volt idősebb Deáknál, foglalkozására nézve gyorsí­rástanár, s korábban már részt vett a kommu­nista mozgalmakban, s ezért el is ítélték. Amennyiben nézetei rekonstruálhatók az emlé­kezésekből, valószínűleg a népfrontos fordu­lattal kapcsolatos fenntartásai vitték a KMP 1936-os feloszlatása után a deményistákhoz, s ekkortájt a mozgalom egyik vezetője volt. Goldstein igyekezett Mayert – aki összehozta vele Deákot – „leszakítani” a deményistákról. Az utóbb rekonstruálható kronológia szerint ez az ismerkedés nagyjából 1941 elején, talán februárban jöhetett létre.

Íme Goldstein jellemzése: „Már az első talál­kozón azt láttam, hogy Deák Gyuri nagyon ér­telmes, művelt… Aktív ember volt és szemben állt azokkal a deményistákkál, akik passzív munkát végeztek és mást nem is akartak… Több találkozón keresztül beszélgettünk, tisz­táztuk egymás között azt, hogy Deákék szeret­nének aktív antifasiszta harcot folytatni, röpcédulákat, falfestést csinálni, eljutni valami­kor, minél előbb a fegyveres partizánharchoz”. Goldstein és Wetzler egyetértettek Deák elkép­zeléseivel, bátorították, tanácsokkal, mozgalmi tapasztalatokkal igyekeztek a segítségére len­ni, s közben pártkapcsolatokat kerestek, hogy a KMP-t tájékoztassák hitelesen a Deák-féle mozgalomról. A kapcsolat Goldstein közlése szerint létre is jött és megtörtént a tájékoztatás a Deák György vezette szervezkedés helyzeté­ről, illetve a deményistákkal való viszonyukról. Az azóta azonosíthatatlan összekötő vélemé­nye az volt, hogy haladéktalanul meg kell kez­deni a fokozatos leválást a Demény mozgalomról. Tanácsokat adott továbbá a konspiráció megszervezésére. A legfontosabb közlés azonban az volt, hogy Deákékkal mint csoporttal kívánnak összeköttetést létesíteni. Bár a további kapcsolatok az 1942 május-júni­usi nagy letartóztatások miatt megszakadtak, Deákék jóhiszeműen tekintették a továbbiak­ban magukat az illegális mozgalom részének. A fokozatos leválás időszakában sikerült bőví­teni az üzemi összeköttetéseket, s bekapcsolni néhány olyan illegális harcost, akiknek szerve­zeti kapcsolataik korábban, különféle okok mi­att megszakadtak. Ilyen volt többek közt a szervezkedésben később jelentős szerepet ját­szó szász vasmunkás, Schaberger Jakab, aki az 1941-es észak-erdélyi nagy lebukás-elől menekült Budapestre, s itt a Weiss Manfréd gyárban dolgozott.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra, hogy egy mozgalmi sajátosságáról szót ejtsünk. A KMP 1939-40-es újjászervezésekor tudatosan töre­kedtek arra, hogy a mozgalomba lehetőleg ne vonjanak be olyanokat, akik ismertek voltak a rendőrség előtt. Ebben a szándékban meghú­zódott bizonyos fenntartás is a kommunista párt 1936 előtti korszaka iránt. Az így „lehagyottak” egy része azonban a háború kitörése után kapcsolatokat keresett, és jónéhányan szinte beleütköztek Deákék mozgalmába. A fo­lyamat tovább tartott az 1942 tavaszi nagy le- tartóztatási hullám után, amikor ismét sokan voltak olyanok, akiknek megszakadtak a kap­csolataik, s mivel a „hivatalos” párt egy ideig nem volt abban a helyzetben, hogy rendezze sorait, Deákékhoz csatlakoztak. A lebukások idejére Demény biztonsági okokból „mozgalmi szünetet” rendelt el, s ezt a pillanatot használ­ták fel Deákék a leválásra olyan látszatot kelt­ve, hogy megriadtak a várható kockázatoktól. A leváláskor mintegy 50 munkásfiatalt is „le­szakítottak” a Demény-mozgalomból.

Saját úton

Eddig a Deák féle szervezkedésről, mint cso­portról szóltunk. Az önálló útra lépés után he­lyesebb, ha mozgalomként emlegetjük, kap­csolataik kiterjedtségére való tekintettel. A „születés” pillanatát pontosan ismerjük: 1942. augusztus 20. A helyszín a Hűvösvölgy felé vezető út menti elhagyott temető volt. Itt jött össze a csoport kemény magva és elhatároz­ta, hogy önálló akciókba fog. A döntés szerve­zeti konzekvenciáit, az illegalitásba vonulást, a zárt szervezet alakítását, amelyet Deák java­solt, egyszerűen nem lehetett végrehajtani, hisz a meglévő kapcsolatok új összekötteté­sekhez vezettek, de az az elképzelés sem va­lósult meg maradéktalanul, amelyik a tevé­kenység fő súlyát az agitációra kívánta helyez­ni, s ennek érdekében szükségesnek tartotta a legális, sőt ellenséges szervezetekben vég­zendő tevékenység kibővítését (Deák emléke­zete szerint felvetődött például a nyilasok közé történő beépülés ötlete is a vitákban). A meg­levő tagságot igyekeztek 4-5 fős sejtszerűen működő egységekbe sorolni. Mintegy 5 sejt tömörült egy nagyobb egységbe, s a nagyobb egységeket összefogók alkották a mozgalom vezetőségét. Ezek egy része maga is csoport- vezető volt, míg mások általánosabb részfela­datokat láttak el. Deák György emlékezése szerint a „csúcsvezetőség” tagja volt, rajta kí­vül, Székely Klára, Schaberger Jakab, Pongrácz József, a Zuglói Sakk-körből csatlakozott kiváló sakkozó, Bruck László, Csillag Sándor, Heimler Ágnes és Földes István.

A technikai és anyagi feltételek biztosítása után 1942 novemberében kezdődött meg a röplap szórási akció. Kezdetben egyszerű jel­szavakkal próbálkoztak (Elég volt a Hitler- kosztból! Le a németbérenc kormánnyal! Különbékét a Szovjetunióval! Ki az üzemekből a katonai parancsnokokkal!). A jelszavas „röpcsiket” követték a szöveges anyagok, amelyek a reális hadihelyzetet ismertették, s háborúelle­nes akciókra hívtak fel. Az első, nyomdai betűkkel készített felhívás a következő szavakkal zárult: „Harcoljunk a munkásság szabad Ma­gyarországáért!” Ezzel kapcsolatban érdekes vitákról számol be emlékezésében Goldstein Alfréd. A szövegezésnél – mondja, – „forszí­roztam a függetlenségi mozgalom vonalát, míg Deák Gyuri még mindig forszírozta a mun­káshatalom kérdését… Végül is egy bizonyos kompromisszum keletkezett, amely a röpcédulákon látható, olvasható. Ez volt a kompro­misszum külső jele. A röpcédulák szövegében mind a kettőről szó volt: a függetlenségről is, a munkáshatalomról is.”

A rendőri jelentések 1942 őszétől rendre be­számoltak arról, hogy azonos stílusú és kiviteli technikájú röpiratok bukkantak fel Csepelen, Pestlőrincen, Kispesten, Erzsébeten, Sashal­mon, Rákospalotán és röpiratterjesztésre ke­rült sor a budapesti Műegyetemen is. A nyo­mozók megállapítása szerint üzemi sejt műkö­dött a Weiss Manfréd-gyárban, a fegyvergyár­ban, az Erdődi cipőgyárban, s amiről a rendőr­ség 1943. augusztus 7-én kelt jelentése nem számolt be, a Telefongyárban is. Voltak területi alapon szerveződött sejtek, amelyek egyúttal a szociáldemokrata párt szervezeteiben és a szakszervezetekben is tevékenykedtek. Kap­csolat létesült a Műegyetemen létrejött, párt­kapcsolatok nélkül szerveződött baloldali cso­porttal (tagjai egyetemi hallgatók, illetve fiatal mérnökök voltak), akik a Deák-mozgalomban folytatták tevékenységüket. E szervezkedés résztvevője volt Hack (ma ismert nevén Határ) Győző, a jelenleg Londonban élő kiváló író. Külön szálon kötődött a mozgalomhoz Schutz Iván, a Jugoszláviából Budapestre került műe­gyetemi hallgató, aki bizonyos délvidéki összeköttetéseket, elég laza partizánkapcsolatokat és némi, a fegyveres harcra buzdító esz­mei hatást hozott magával. „Diákvonalon” volt összeköttetés haladó katolikus és cionista kö­rökkel is; ezeket csak részben sikerült feltárni a nyomozóknak. 1943 tavaszán bővülőben voltak a vidéki összeköttetések. A hatóságok Pápán 15, Nyíregyházán 9, Debrecenben pe­dig egy 4 tagú sejtet derítettek fel. Megállapí­tották továbbá, hogy Salgótarjánban és kör­nyékén, valamint a tatai szénmedencében is megkezdődött a szervezetek kiépítése, de a mozgalom kibontakozását a letartóztatások megállították. Az eposzi seregszemléhez feltét­lenül hozzátartozik az anyagi-technikai háttér rövid felvázolása is. A rendőrségi jelentések megállapították, hogy a tagok heti 50 fillér tag­díjat fizettek, voltak továbbá önkéntes adomá­nyok és más forrásból szerzett pénzek. A nyo­mozás a mozgalom bevételeit kb. 6000 pen­gőre becsülte, amiből 1500-at le is foglalt. El­őkészületek folytak egy alkalmasabb nyomda létesítésére és telepítésére. Az illegális munka folytatására jelentős mennyiségű katonai és egyéb nyomtatványt „szereztek”, hogy aktivis­táikat a tervezett bevetések alkalmával megfe­lelő hamis papírokkal láthassák el.

A röplap terjesztő akciók legbátrabb, legrá­termettebb résztvevőiből szándékoztak kivá­lasztani a későbbi fegyveres „bevetések” kiszemeltjeit. Folyt a fegyverek gyűjtése. A fegyvergyári sejt csak pisztolyalkatrészeket tu­dott kicsempészni a gyárból, a tervek szerint ezeket összeszerelték volna, de egyéb forrá­sokból is hozzá tudtak jutni működő lőfegyve­rekhez. Deák György emlékezete szerint jónéhány pisztoly mellett volt két géppiszto­lyuk, villámkarabélyuk és kézigránátjuk is. Robbantási akciókat is terveztek, s elkezdő­dött egy háromtagú robbantócsoport kiképzé­se. Az első kiválasztott cél a német tisztek által lakott József körúti Hotel Wien volt, A robbantók közvetlenül Deák alá tartoztak. Az akcióhoz szükséges terepszemlét is elvégezték már, nem sokkal a mozgalom „lebukása” előtt. Megtörtént a fegyveres fellépésekre kiszemelt első rohamcsoport kiválasztása és megindult a tagok harcászati kiképzése is. A fegyveres harc kérdése ismét vitákat robbantott ki a moz­galom magvában. Goldstein Alfréd szerint a fegyveres akciók ekkor még koraiak lettek vol­na, ezt a tömegek még nem értenék meg, s az elhamarkodott lépéseknek nagyobb lenne a kára, mint a haszna. Deák ezzel szemben úgy képzelte, hogy a fegyveres akciót kell előny­ben részesíteni. Goldstein szerint a viták elle­nére és a jugoszláv kapcsolatok hatására Deák és azok, akik álláspontját osztották, foly­tatták a fegyverbeszerzést, a partizánharc és a robbantások előkészítését. Deáknak nem volt szüksége külső impulzusokra a fegyveres harc vállalásához. A kérdésben valószínűleg inkább a rendőrségi jelentésnek van igaza, amely az ilyen típusú aktivizálódást a háború meneté­ben végbement fordulattal magyarázza. Ma már nehéz elképzelni, hogy milyen hatást gya­korolt a közvéleményre az el alameini és sztá­lingrádi német vereség híre, illetve a II. magyar hadsereg pusztulásáról szóló információk.

Jány Gusztáv hírhedt hadparancsát néhány hét múlva megkapták feladó nélküli levelekben az ellenzéki képviselők és a baloldali lapok szerkesztői (jó lenne tudni, hogy mit szólt a parancshoz, mondjuk, Bajcsy Zsilinszky End­re), s híre ment a németeknek a Donnál visszavonuló honvédekkel szemben tanúsított magatartásának is. Ebben a légkörben már nem volt annyira képtelenség a fegyveres, né­metellenes akciók terve. A rendőrségi jelentés arról is beszámol, hogy az észak-afrikai front- helyzet alakulásából a mozgalom „elemzői” –, mindenekelőtt Mayer Arnold – azt szűrték le, hogy rövidesen várható a szövetséges erők partraszállása Olaszországban és a Balkánon, s akkor Magyarország egy fontos frontszakasz közvetlen hátországa lesz. Így a tervezett par­tizánakciók közvetlen károkat tudnak majd okozni a német hadigépezetben. Erre más té­ren is tettek előkészületeket. A mozgalom akti­vistái a velük kapcsolatban álló üzemekben már végrehajtottak néhány kisebb szabotá­zsakciót és megkezdték a nagyobbszabású bénító műveletekhez a szükséges dokumentá­ciók, tervrajzok beszerzését is, hisz a Fegyver­gyár és a Weiss Manfréd Művek, ahol jelentős bázisuk volt, fontos szerepet játszott a tengely­hatalmak fegyverellátásában.

A mozgalom „életjelei” már jókor felhívták a hatóságok figyelmét a szervezkedésre. Bár a résztvevők utólagos emlékezései önkritikusan szólnak bizonyos konspirációs hibákról, köz­vetlen tettenérésre, „akciózó” csoportok lefo­gására egyetlen alkalommal sem került sor. A nyomozó szerveknek csak néhány provokátor beépítésével sikerült eljutni a mozgalom magváig. Az is világossá lett a nyomozók előtt, hogy itt egy, a KMP-hez szervezetileg nem tar­tozó autonóm mozgalommal állnak szemben, hisz a „hivatalos” párt nem lett volna képes az 1942-es vérveszteség után röviddel egy ilyen szervezett mozgalmat létrehozni. Mindez nem akadályozta meg a vallatókat, hogy a vád szá­mára szükséges taktikai szempontokból ilyen kapcsolatokat igyekezzenek keresni. A moz­galmi kapcsolatokat rögzítő rendőrségi vázlat, amit a jelentéshez mellékeltek, mindenesetre talált ilyet.

A letartóztatások 1943 április végén kez­dődtek meg és az ú.n. nyílt nyomozás 1943. július 30-án zárult le. A lefogottakat Soroksárra vitték, a foglyokat a főjegyző villájának pincé­jében helyezték el, míg a vallatások a ház többi helyiségében zajlottak. A nyomozást Ferenczy Zoltán csendőr alezredes vezette 10-10 ren­dőrségi, illetve csendőrségi nyomozó részvé­telével. Az őrszemélyzet további 14 csendőrből állt. A vallatás technikája a szoká­sos fizikai bántalmazásoktól a „korszerűbb” villanyozásig terjedt. A letartóztatottak kor, nem és foglalkozás szerinti megoszlása a kö­vetkező volt. A 241 fogolyból 18 volt fiatalkorú, és 47 a nő. 7 mérnök, 20 egyetemi hallgató, 8 tanár és tanító, 31 magántisztviselő és 175 ipa­ri munkás szorongott a soroksági pincében a nyomozás végén. A kor szellemét tükrözte, hogy az összefoglalás szerzői nem tudták megállni a felekezeti megoszlás közlését sem. A felfogottak közül 129 (53,6%) volt „zsidófajú”, míg 112 (46,4) fő „magyar, keresztény”. A Ve­zérkari Főnök bírósága nem fukarkodott a büntetésekkel. 4 vádlottat köztük Deák Györ­gyöt és a vezetőnek vélt (vagy talán taktikai okokból kinevezett, hisz benne látták a KMP vezető szálak kézben tartóját) Mayer Arnoldot halálra ítélték. Az ő büntetésüket életfogytigla­nira, másik két társukét 15 évi börtönre változ­tatták utóbb. Heten 10-től 15 évig, 35-en 5-től 10 évig, 115-en pedig 7 hónaptól 5 évig terje­dő börtönbüntetést kaptak. A többiek „illető­ségből” más nyomozó szervek kezére kerültek, kisebb büntetéseket kaptak, vagy in­ternálták őket.

Ezzel azonban a büntetéseknek nem volt vége. A börtönben a „hivatalos” pártban vég­zett tevékenységért elítéltek sokáig kirekesztet­ték a Deák-mozgalom harcosait a politikai foglyok kollektívájából, s gyakori kínos viták­ban igyekeztek meggyőzni (ha ezt annak lehet nevezni), hogy tévúton jártak, frakciósok stb. Elég sok időnek kellett eltelni (s ebben különb­ség volt az egyes börtönök között is), amíg társként úgy, ahogy tudomásul vették őket, pedig ők szolidaritást vállaltak a közösséggel a legnehezebb helyzetekben: a sátoraljaújhelyi börtönlázadásban csakúgy, mint a németor­szági koncentrációs lágerekben. A különállás stigmáját kellett viselniük 1945 után is, s ami­kor „elismerték” végre őket, a történeti iroda­lom – ha szólt is róluk – azt alig palástolt fanyalgással, lekezeléssel tette. Tevékenysé­gük megérdemelné az alaposabb tudományos figyelmet, amit ez a dolgozat nem pótolhat. Mindenesetre arra törekedtünk, hogy felkeltse az érdeklődést Deák György és az általa veze­tett mozgalom iránt.

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

Az abszurd tulajdon

avagy: A másik szubjektum mint tevékenység tárgya

„Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat…
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög. ”

                                        JÓZSEF ATTILA

A szubjektum nem ember. Önmagában nem. Csak szervetlen testének, az objektumok rend­jének állandósult „társaságában”, egymást kölcsönösen meghatározva azok amik, együt­tesük (szubjektum-objektum differenciált egy­sége) az ember. Ez az ember elvont, absztrakt, azaz tudományos fogalmának lényege. De lé­nyeges különbség van az elvont ember fogal­ma – azaz a sosem létezett, kitalált, képzelt ember fogalma – és az ember (a létező, hús­vér, tevékeny, történelmileg meghatározott ember) elvonás, tudományos absztrahálás út­ján nyert fogalma között. Előbbi a vulgáris tu­dat, a vallásban vagy a filozófiában a Feuer­bach által képzelt történelmietlen ember sekélyes képzete tudományos igazolhatóság nél­kül, utóbbi a marxi „nembeli lény”, univerzális képességű lény a fejlődés meghatározott és tudományosan elemezhető fokán, tudo­mányosan igazolhatóan.

Ám az ember, szubjektum-objektum diffe­renciált egysége gyanánt bármilyen konkrét variációban (személyiség, társadalmi csoport stb.) a szubjektum-objektum korreláción kívül kényszerült megismerni a szubjektum-szubjek­tum korrelációt is, mi több, e viszonylat létesülésével és tudatos átélésével nyert is. Ez az az eset, amikor a kár haszonnal jár. A kár ugyanis történelmi kár volt: az ember saját erőinek szembefordulása az emberrel a magántulaj­don megjelenésével, vagyis az elidegenedés; a haszon: az elidegenült viszonyok közt az embertelenül megdermedt világban a szubjek­tum hevesen jelentkező szükséglete a másik szubjektumra és e szükséglet rendszeres ki- elégülési lehetősége, az ennek nyomán kicsi­szolódott szeretet képessége, e lehetőség megvalósulása a legkülönbözőbb síkokon, va­gyis az erkölcs. Máig sem tudjuk igazán, mek­kora „haszon”, milyen nyereség valóságosan.

Ez a szükséglet nem azonos az állati érzé­kelési szükséglettel (lásd anyaállat és kölyke egymáshoz bújása, tetvészkedő majmok, egy­mást melegítendő télen az egymáshoz simuló kígyók stb.), hanem itt a másik szubjektum mint élőlény, mint biológiai létező vegetatív adottságait lényegesen meghaladó „másik”,az objektivitások, objektumok rendjei által csi­szolt, kifejlett, önálló szubjektivitás megtestesí­tője. Azaz magasrendű társadalmilag, történel­mileg determinált lény, akinek vegetatív volta alárendelt jelentőségű, noha nélkülözhetetlen. És erről a magasrendű lényről képzeljük el a legszörnyűbbet: nem egyszerűen a másik szubjektum tulajdona (tulajdonos ui. csakis szubjektum lehetne) mint pl. a rabszolga, a prostituált (érdekházasság révén vagy utca­lányként), az „ütött gyermek” stb., hanem ob­jektum tulajdona (holott objektum csak tulaj­don lehet, tulajdonos soha). A képtelenségek képtelensége. És ez a képtelenség – létezik, van, „es gibt”. Az elidegenült társadalomban logikus és feltétlen következményként, mint az elidegenedés végső kifejlete. A magántulajdon formájában. A magántulajdon formájában csakis ez a véglet a természetes, hiszen nem a tulajdon a tehetetlen rabja a tulajdonosnak, hanem fordítva: a tulajdonos a rabszolgája sa­ját tulajdonának, állandó nyüzsgésre, ügyes­kedésre, taposásra, készenlétre kényszerítve. Szóval elmondhatná, ha nem röstellné: „Törö­köt fogtam, nem ereszt!” Életében a tulajdon nem a feltételek sorába sorolható, hanem a fel­tétlen, a meghatározó hatalom, akár „tulajdo­nos”, akár tulajdonból kirekesztett.

Ám az eredeti szükséglet – szükséglet a másik szubjektumra – annál inkább erős szük­séglet, ha már egyszer létrejött, s rendszeres kielégítetlensége a szubjektum emberi, társa­dalmi halálával ( megőrjít a patkánypuha éj, az asszony nélkül gyötrő szenvedély”) azo­nos, olykor a fizikai megsemmisüléssel együtt­járva (mert a szűkölködő úgy érzi és végső soron jól tudja, hogy csak emberi módon lehet élni, anélkül nem érdemes, nem lehet). Kielé­gülése a legnagyobb erőforrás. Az erkölcsi ér­zék, a szeretet „képessége”, a történelmileg ki­képződött emberi érzékek egyik leghatéko­nyabb válfaja, lévén a hatékonyság „elvét” megtestesítő szubjektum szubjektív jellegű, szubjektív formájú és szubjektív tárgyú képes­sége. A hatékonyság sokszorossága – lehet­ne. Hogy mégsem az, abban döntő szerepet játszik, hogy máig nem értjük igazán a termé­szetét (sokak szemében az erkölcs azonos va­lamiféle axióma-halmazzal, erkölcsi kódexszel, tízparancsolattal stb.) és hogy az elidegenült világban minden a feje tetejére áll. Az erkölcs sem lehet kivétel minden jószándék és tudás ellenére. Ennek következménye, hogy az er­kölcs szinte soha nem lehet meg a (tőle telje­sen idegen) birtoklás mozzanata nélkül. Ami­nek logikus következménye az „osztálya elra­gadta tőlem” szituáció, a birtoklás inverze, va­gyis a kizáródás a birtoklás lehetőségéből. Másfelől szenvedés a kielégítetlenség miatt, ha az imádott nő „nem szeret”, ha a szigorú apa simogatás helyett „nem tartóztatá meg az ő vesszejét”, ha a gyermek „hálátlan”, azaz járja a maga útját apuka és anyuka ellenére stb. Holott az erkölcsi cselekvés – olyan a termé­szete – önmagában hordja „jutalmát”: a puszta tény, hogy van az erkölcsi cselekvést megha­tározó erkölcsi szükséglet (motívum, indítta­tás), az erkölcsi szükséglet legmagasabbrendű kielégülése. A kóbor lovagoktól Karinthy Frigyesig minden igazi férfi és Tankréd Évájá­tól Nagyezsda von Meckig (Csajkovszkij me­cénása) minden rendkívüli nő tudta: lehet és érdemes a „távolból” szeretni, elvégre mi sze­retünk, a mi képességünk munkái kiszolgálta­tottság nélkül. Lehetséges hihetetlen erőtöbb­letre szert tenni annak tudatából, hogy a vilá­gon van vagy volt a kedves, aki beragyogta azt számunkra, hogy él vagy élt apánk és anyánk, ha nem is fogja érdes kezével a ke­zünket folyton, hogy gyermekünk lehet „hálát­lansága”, „önzése” révén az aki, tekintet nélkül saját rendeltetéséhez és általa érzékelt valós lehetőségeihez képest tizedrangú szülői „vá­gyakra” stb. Ám ez a kivétel, a nem nagyon ismert, tehát nem is nagyon irigyelt vagy vá­gyott változat. Az igazi, a természetes eme ál­talános hiedelem szerint, ha a szerelmet viszo­nozzák, ha a barát viszontszolgálatokat tesz, ha az anya simogat, ha ebadta kölyke szót fo­gad, azaz kiszolgáltatja magát nekünk. Ha haj­landó cselekvésünk tárgya lenni. S míg ezt hisszük, még csak el sem pirulunk. Állítólag őket szeretjük e kívánságunk kifejezésével. Mint a kutya gazdája, aki állítólag állatbarát, de gátlástalanul pulit tart egy panelház hatodik emeletén! Hiába a szeretet leküzdhetetlen! Az elidegenedés szívós, míg alapja, a magántulaj­don szívósan regnál a külső világban s lel­künkben legbelül. Bár megéri, de csak iszonyú erőfeszítés révén lehet ellene tenni.

Nem arról van szó, hogy elemi csapás, ha az imádott viszontszeret, s ezt igazolja is kéz­zelfoghatóan. Nem szörnyű átok, ha anya megsimogatja fáradt fejünket. Nem tragédia, ha gyermekünk tettei egyeznek kívánságunk­kal (már ti. ha az a tett valóban nekivaló s nem a mi szeszélyeink teljesítése). Nem baj, ha szá­míthatunk barátainkra. De a szerelem nem et­től szerelem s nem ettől különbözik alapvetően az állati üzekedéstől. Anya simogatása nem et­től az anyaság gyönyörűsége neki és nekünk egyaránt, nem ettől különbözik a majmok tetvészkedésétől. A gyermek viszonya szüleihez nem ettől gyermeki, a gyermeki státusz nem ebben különbözik a hangyabábok vegetatív lé­tétől. A barát nem ettől barát s különbözik lé­nyegesen a tettestárstól a biznisz kivitelezése során.

Az erkölcsi szükséglet, az erkölcs egésze mint viszonyrendszer, cselekvési mód és er­kölcsi tudat egysége a visszájára fordult világ tagadásaként született, a leleményes ember zseniális találmányaként – miként a vallás és a politika is – óvószerül és menedékül a világ szörnyűségeivel szemben. E „találmány” élhetővé tette az életet, elviselhetővé az emberte­len gyötrelmeket, bárki számára átélhetővé vi­gaszul és támaszul szolgálva, az ember „lé­nyegi erői gazdagodtak véle és általa. A „legdemokrakikusabb” emberi viszony (ha nem méltatlan e magasztos tárgyhoz e világi jelző), ahol a követelmény a maximum: „a mindenséggel mérd magad!” Azon túl lehetetlen. Azon innen az erkölcsi halál, hisz itt a kicsiség, az erkölcsi kicsinyesség ráadásul, mely számítóan „mérlegel” – az erkölcsi semmiség.

De lám, a meggyötört s folytonos újrakez­désre ítélt ember kicsivel beéri. Vezető helyett vezér, apa helyett tehetős gazda, feleség he­lyett törvényesített vagy nem is törvényesített partner, gyermek helyett saját bukott álmaim megvalósítója, barát helyett üzlettárs vagy pá­lyatárs („oly sok barátunk van” – értsd: a kutya sem törődik velünk, ha nem számíthat valami­re), tanító helyett „oktató” stb., Sorolhatnánk, mindenütt az erkölcsi igénytelenség tesped. Ebben a légkörben, ahol a szubjektum nem szubjektum számunkra, hanem cselekvésünk tárgyaként legalább részben nekünk kiszolgál­tatott objektum, aki amivé lett s eszerint viszszakarmol arcunkra, mindenütt csapdát állítva. Mivel az alapszituáció a magántulajdon világá­ban a szubjektum mint az objektum tulajdona, ahol a szubjektum csak hiszi, hogy megfogta törökjét, de biztos lehet benne, hogy az nem engedi őt, a legszörnyűbb visszaélések szub­jektív oldalról az erkölcs világában lehetsége­sek. Lám, a puszta és igazolható erkölcsi kö­tődés birtoklássá fajul. Japán tőkései és politi­kusai ezt közvetlenül profitforrásként kezelhe­tik sajátos történelmi fejlődésük folyománya­ként, bár ilyesmit mifelénk is megkísérelnek némelyek, hátha bejön.

Az egyén számára kialakult erkölcsi normák (amit, főleg az ún. szocialista erkölcsben – értsd: marxista szósszal leöntött valláserkölcs­ben – gyakran emelnek némely „etikusok” az erkölcsi elvek rangjára) illetékességi körön túl kiterjesztődnek. Ennek nyomán virágzik a né­pek testvérisége (gyakorlatát lásd a mai volt Jugoszláviában), a népek barátsága (vajon mi lehet az – csak nem a KGST vagy Bős, esetleg Kuvait az USA politikai érdekéből tönkretéve majd USA által megtámogatva, esetleg nyugati szimpátia irántunk?), a nemzetek felelőssége (esetleg az egyesült nemzeteké, ha az objek­tum gyanánt, azaz szerszámként működő szervezetet – ENSZ – szubjektummá rangso­roljuk, hadd legyen még teljesebb a káosz), véletlenül sem találva semmi konkrét tartalmat, amely ezeknek a ködös fogalmaknak megfelel, lehet szónokolni. Gátlástalan politikusok teszik is. Ennél már csak az lehet rosszabb, ha hiszik is, amit mondanak. Hitler állítólag sose hazu­dott – ebben az értelemben. Mindig hitte, amit mondott. Mostani vezetőink azért nem ilyenek.

Láttuk már, hogy az állítólag teljesen mate­rialista katedrafilozófia tematikájában, miköz­ben marxistának hitte magát, nem volt helye a materialista társadalomszemlélet elemi ténye­zőjének, a „rút” érdeknek. Tökéletesen ellenté­tes Marx szellemiségével. Miközben Marx intel­meit a szubjektív, a tevékeny oldal fontosságát illetően (lásd különösen: Tézisek Feuerbach-ról!) minden szemináriumon taníthatták, anél­kül hogy valóban értették volna, minden követ­kezmény nélkül, a történelmileg meghatározott legszubjektívebb tényezők vizsgálata és okta­tása, mint a cél és az erkölcs tematikája özön­víz előtti színvonalon tengődött. A legbensősé­gesebb tényezők egyike, az erkölcs itt kínálja magát tolakodóan, s észre sem vesszük, a ka­tekizmusok színvonalán engedélyezzük (lásd: kisdobosok 6 pontja, úttörők 12 pontja), beér­jük még itt is a legsilányabb látszatokkal, le­mondván örökségünkről, egy virágzó biroda­lomról. Sorsunkat megérdemeljük.

A gombaismében tanítják, hogy csaknem minden ehető gombának megvan a maga megtévesztésig hasonlító mérges ellenlábasa Az erkölcs gombavilágában teljes a fertőzés. A szerelem? Nagy dolog! Követeljük a szerelem „jogait” (Sic!). Ha film készült az őrült némberről, aki szerelmese nemiszervét levágta zabo­látlan szenvedélyében, a filmet úgy aposztro­fálják alulképzett esztétáink, hogy az „kiállás” a szerelem állítólagos „jogai” mellett. De hát a szerelem: csodálatos adomány, a kegyelem állapota! Akarnunk kell. Törekedni kell rá. De az önpusztító és mást pusztító szenvedélyből, mint bármilyen más lelkibetegségből – gyó­gyulni kell. Az egyetlen „jog”: az őrült elzárhatási joga; az egyetlen kötelesség: gyógyítani az őrültet, s gyógyítás idején és után gondos­kodni róla, mint a magatehetetlenekről általá­ban. Azért, mert hasonlít amarra, még ne le­gyünk rá „fogyasztók”! Szép az anyáról írt tra­gédia, akinek féltett fiát a karjában verték agyon ellenségei, mert félvén, ölelő karjaival lefogta a kezét s meggátolta, hogy védhesse magát. Minő szeretet! Minő? Majomszeretet. A majomnak meg lehet bocsátani. Állítólag cse­kély értelmű. De hát a szeretet gyönyörű ké­pesség, erő és erőforrás, hatékonysági ténye­ző! Néha velejár az ölelés. De van gyilkos öle­lés és áruló csók is. Nem lehet összekeverni egyiket a másikkal, „madár – madár” alapon. Ismét a gombaisme. Rendszeresen fogyaszt­juk a mérges gombát, s lassan az ehetőt tekintjük ellenünk valónak. Márpedig itt, épp itt, az erkölcs mindenki számára adódó bensőségessége, azaz többszörös szubjektivitása ré­vén már ma, külső feltételektől szinte függetle­nül, rengeteg megismernivaló és felhasználha­tó érték található, birtokbavehető. Elméleti ku­tatásban, gyakorlati tevékenységben egyaránt. Hihetetlen nyereséggel kecsegtet, s noha vala­mi tökélyről sem elméleti megoldásunkban, sem erkölcsi gyakorlatunkban nem álmodha­tunk, mindössze az emberileg, azaz konkrétan lehetséges optimumról, senki más nem érhet nyomunkba e téren, hiszen a szükséges kér­déseket fel sem vetik. Ez a maxizmus egyik nagy esélye. Hol van ehhez képest a megoldá­si lehetőség más talajon, olyan szemléletnél, mely az ember tudományos fogalmát nem tud­ja megalkotni?

Igaz, a magántulajdon van, ő a mi törökünk, az abszurd tulajdonos, „aki” „nem enged”. De tudjuk a nevét, ismerjük nemét. Már ma is a képébe nevethetünk. Zabolázzuk meg, s maj­dan adjunk „neki” módot arra, hogy maga­sabb osztályba léphessen.

FÓRUM

ROZSNYAI ERVIN

Miért jutottunk idáig?

Beszélgetés M. Terdik Mihály nyomdásszal a szocialista demokráciáról

M. Terdik Mihály 1911-ben született Budapesten. Nyugdíjas minisztériumi főelőadó; eredetileg gépmesterként dolgozott a Révainál és más nyomdákban. 1932-ben tagja lett az illegális kommunista pártnak. A háború alatt feleségével együtt üldözötteket rejtegetett, szám szerint nyolcat, köztük egy munkás ötödik hónapban levő feleségét. A Szocialista Hazáért Érdemrend kitüntetettje. Tanulmányozta a marxizmus klasszikusait, A tőke három kötetét is, folytatva azokat az elméleti tanulmányokat, amelyeket annak idején a szabók szakszervezetében kezdett, a Jaurés-munkaközösségben, ahol többek közt József Attila előadásait is hallgatta, az ő sugalmazására iratkozott be a Pázmány Péter Tudomány- egyetemre. A hatvanas években egy ideig kerületi tanácstag volt, erről majd sok szó esik beszélgetésünkben. Idén tölti be nyolcvanharmadik évét. Szívesen hallgat a rádióban Bachot, Händelt, Beethovent.

– Vágjunk a közepébe. Hogy is volt azzal a tanácstagsággal?

– Arról kénytelen voltam önként lemondani. („Önként”, ezt tegye idézőjelbe.) De mondom sorjában. Azt tapasztaltam, hogy a fogadóórá­kon és a tanácstagi beszámolókon a lakossági panaszok 90 százaléka az akkori Házkezelőségi Igazgatóság tevékenységére vonatkozott. Két műszaki bizottságot alakítottam, hogy vizs­gálják ki, mennyire jogosak a panaszok. A bi­zottságokban szakmérnökök, szakmunkások és technikusok vettek részt, csupa olyan ipa­rág szakemberei, amely lakóházak építésével, felújításával és épületgépészeti munkákkal foglalkozik. Ezek a bizottságok a Hazafias Népfront keretében működtek, ellenőrizték a hivatalból már jóváhagyott tervdokumentáció­kat és költségelőirányzatokat – természetesen munkaidőn kívül, munkaszüneti napokon is.

– Milyen javadalmazást kaptak a munkáju­kért? És kik vettek részt benne, milyen embe­rek?

– Úgy érti, milyen szemléletűek? Hát ké­rem, a legkülönfélébbek. A vezetőjük, Mester István, mérnöknek is, embernek is kiváló. Ő istenhívő volt, én ateista vagyok, de soha sem­milyen súrlódás nem zavarta az együttműkö­désünket. Aztán… mit is kérdezett, a javadal­mazást? Senki egyetlen fillért nem vett fel, nem is kért. Párttag, pártonkívüli, mindenki szívvel-lélekkel vállalta a munkát a közösségért. Lehet, hogy a mai füleknek ez szónokiasan hangzik, de ez az igazság.

– Szóval ellenőrizték a költségelőirányzato­kat…

– Igen. És megdöbbentő dolgokra derült fény. Rájöttünk például, hogy a HKI-feladatokra előirányzott 55-60 millió költségvetési forint­ból 20-25 milliót munkavégzés nélkül vagy mű­szakilag indokolatlanul költenek el. Egyedül a mi kerületünkben! Rendszeresen előfordult, hogy a szükséges javításoknak vagy felújítá­soknak a sokszorosát, – néha a tíz-tizenkétsze­resét tervezték be. Volt egy esetünk, ahol a felújításokra betervezett 539 ezer forint helyett csak 50 000 forintos költségelőirányzat lett vol­na műszakilag megokolható. Több helyről ér­kezett jelentésekből megállapítottuk, hogy a fővárosban évente mintegy 650-800 millió fo­rintot költenek el műszakilag meg nem indo­kolható módon. És ebben az összegben még nincsenek benne a lopások, fusizások, ma­szek munkák, amelyeket folyamatosan végez­tek a házkezelőségek alkalmazottai az állami munkaidő- és béralap terhére. Egy fiatal mér­nök, aki részt vett a Nagykörút és a Maja­kovszkij utca sortatarozásában, elmondta ne­kem, hogy nem is tatarozás folyt, hanem a fő­város kirablása.

– Hogyan fogadták az illetékesek az önök vizsgálati eredményeit?

– Mihelyt jelenteni kezdtük a fölfedett disznóságokat, megindult a gáncsoskodás a kerü­leti és a fővárosi államigazgatási szervek ré­széről. Óriási ellenállást fejtettek ki. Bekapcso­lódott ebbe a kerületi tanács akkori elnöke, a kerületi HKI igazgatója, mindenféle korrumpálási kísérlet történt, az egyik körzeti párttitkárral megüzenték nekem: ha nem hagyok fel az ilyesfajta tevékenységgel, pert indítanak elle­nem és a bizottságok tagjai ellen. Meg kell je­gyeznem, hogy a Magyar Nemzetben Tóth Er­zsébet újságíró két cikkben is védelmünkre kelt, és követelte a felelősök megbüntetését. Ezzel kapcsolatban nyilatkoztam a rádióban Regős Sándornak, kértem, hogy a Fővárosi Főügyészség segítsen felszámolni a visszás­ságokat. Jártam a Fővárosi Tanács elnökénél is. Azt mondta, mindennek utánanéz, és ha igazat beszélek, feljelentést tesz a bűnözők el­len, de ha a vádjaim hamisak, engem állíttat bíróság elé. Aztán nem történt semmi, se ez, se az. Látva, hogy a bizottságaim közérdekű munkája köszönet helyett ellenállást és fenye­getéseket vált ki, az összes dokumentumokat bemutattam a Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetében. Két ismert jo­gász vizsgálta át az anyagot, mintaszerűnek nevezték, és határozottan a munka folytatásá­ra ösztönöztek. Valamivel később a Miniszter- tanács mellett működő Tanácsi Szervek Osz­tályán is jártam. Elismeréssel és dicséretekkel halmoztak el, azt mondták, elég lenne öt-tízezer ilyen tanácstag, és másképp állnánk. Kér­tek, hogy semmiképp se mondjak le a tanács­tagságról – akkor ugyanis már erősen foglal­koztam ezzel a gondolattal. Végül, mivel felül­ről késett a segítség, a kerületi fizetett appará­tus ellenállásán pedig minden kezdeményezé­sünk felmorzsolódott, 1966 végén kénytelen voltam „önként” lemondani. A kudarc persze mély és tartós nyomokat hagyott azokban a mérnökökben, technikusokban és szakmun­kásokban, akik az ügy iránti szeretetből, önzet­lenül és lelkesen végezték ezt a munkát.

– Sokan azt állítják, nem is történt nálunk rendszerváltás, a maiak egyszerűen csak az előző rendszer, az ún. „pártállam” kártevéseit folytatják. Ön mit válaszolna erre?

– Ugyan kérem! Ma nem ennyi vagy annyi mázsa cementet lopnak hanem az országot hordják széjjel. Akkor titokban csinálták, mutyiban. Ezek a mai urak szétrúgták az ipart, a me­zőgazdaságot, a szociális vívmányokat, min­den értéket, amelyet ún. „pártállamban” kínnal-keservvel, jóformán a semmiből teremtettünk; hoztak helyette munkanélküliséget, kukában turkálást, aluljárókban kolduló szerencsétlen gyerekeket – minek soroljam? Látja, akinek van szeme. Aztán ne felejtsünk el valamit: ami disznóság akkor történt, az éppen hogy nem a szocializmus számlájára Írandó. A szocializ­mus híveinek a kezéből apránként, előbb las­san, aztán egyre gyorsabban, kicsúszott eb­ben az országban a hatalom.

– Ezt hogy érti?

– Hát kérem, hallgasson meg egy-két pél­dát. Idő: a hatvanas évek vége. Színhely: egy felsőszintű államigazgatási szerv. A szereplő: okleveles közgazdász, párttagságának kelte másodízben 1967. (1956 után otthagyta a pár­tot.) Külpolitikai nézete 1968-ban: „Isteni sze­rencse, hogy a francia kommunistákat De Gaulle legyőzte, mert a kommunisták összeku­szálják a nemzetközi helyzetet, és veszélyezte­tik a világbékét. Az is nagy szerencse, hogy szakadás van a nemzetközi munkásmozga­lomban, és a kínaiak összevesztek az oro­szokkal.” Ez az ember a történet időpontjában 42 éves; a vezetőségválasztó taggyűlésen őt választották be egy 47 éves, illegális múltú, jó szakemberrel szemben, azzal az indokkal, hogy fiatalítani kell. Vagy: színhely ugyanaz, a szereplő osztályvezető-helyettes, pártcsoport- bizalmi, munkásőr. Világnézete: „A marxizmus lejárta magát. A tőke nem zsákmányol ki sen­kit, nem ellensége a munkásoknak. Éppen annyira a munkásoké, mint a tőkéseké.” Kül­politikai véleménye: „Érthetetlen, miért követeli a Népszabadság az amerikaiak kivonását Dél-Vietnamból. Kezdjék el a vörösök. Előbb az oroszok vonuljanak ki onnan.” 1970-ben ezt az embert is pártvezetőségi taggá választották. Harmadik példa. Színhely ugyanaz, a szereplő főelőadó, volt párttag. Világnézete: „A szocia­lista rendszer ellenkezik az emberi termé­szettel, bukás vár rá; a jövő a kapitalizmusé.” Ez az ember, osztályvezetőjével egyetér­tésben, megfenyegette az osztályon dolgozó, munkáját hozzáértéssel végző veteránt, a Szo­cialista Hazáért Érdemrend tulajdonosát: „Öre­gem, nehogy panaszkodjon ránk, spicli ezen az osztályon nem maradhat meg. Aki spicliskedik, annak innen pusztulnia kell,” Bőven tu­dok még eseteket. A bizottságaim egyik tagja. Szocialista Hazáért Érdemrenddel kitüntetett párttag, elmondta nekem, hogy máshol is ta­pasztalt olyan természetű visszaéléseket, mint a mi kerületünkben; jelentette is másodmagá­val az Építésügyi Minisztériumban, de süket fü­lekre talált. Azt kellett tapasztalnom, hogy tisz­tességes kommunista jószerével már fel sem léphet a disznóságok ellen a politikai és eg­zisztenciális bukás kockázata nélkül.

– Mivel magyarázza ezt?

– Nézze, a hatvanas évek közepétől az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszó jegyében valósággal elözönlötték a pártot a címeres kis­polgárok. Kezükbe kaparintották az alsó- és középszintű pártszervek vezetését, semmibe vették a párterkölcsöt, az állami és pártélet normáit. Én azokat is idesorolom, akik egysze­rűen a hallgatásukkal, a passzivitásukkal segí­tették ezt a fertőzést. Mondok egy jellemző esetet. A kerületi pártbizottság megbízásából H. L. elvtárs, gépészmérnök, beszámoltatta a párttag tanácstagokat a munkájukról. Az én beszámolómról megállapította, hogy a nullával egyenlő, hiányzik belőle az önkritika. Utánam egyik tanácstagtársamat, K. Máriát hallgatta meg. K. Mária kijelentette, hogy neki nincse­nek problémái. H. L. elvtárs megjegyezte: „Lát­játok, elvtársak, nekünk olyan tanácstagokra van szükségünk, mint K. Mária.” Hát ezért tör­ténhetett meg, hogy velünk szemben, akik a disznóságokat lelepleztük, azok kerekedtek fe­lül, akik a disznóságokat elkövették.

– A Népfronttól nem kaptak segítséget?

– A mi kerületünkben a Népfront nem bizo­nyította se a népi, se a front jellegét. Népi azért nem volt, mert sokkal inkább fogta pártját a kerületi HKI-vezetőnek meg a fizetett tanácsi alkalmazottaknak, mint a lakosságnak. Front meg azért nem volt, mert a front mindig vala­mivel szemben az, ami. Nálunk a Népfront bábjátszó- és galambászcsoportot szervezett, asztalhoz ültette a nyugdíjasokat, ha bejöttek kávézni, de társadalmi ellenőrzést, azt nem szervezett. Pedig igazi frontra lett volna szük­ség, amely kiáll mellettünk. Gondolja meg: húsz esztendő tényleg kevés ahhoz, hogy a választott testületekbe került egyszerű embe­rek magas szintű közjogi ismeretekre tegyenek szert; de az már egyenesen tragédia, ha az igazgatási apparátus alkalmazottai tűzzel-vassal harcolnak az aktív tanácstagi munka ellen, és minden erejükkel arra törekszenek, hogy „csendes”, „problémátlan”, simulékony embe­rek töltsék be a választott testületekben a funk­ciókat.

– „Frontról” és harcról beszél. Összefügg ez azzal, amit az előbb a kispolgári hullámról mondott? Úgy értem, az önök bizottsági tevé­kenysége, amely a visszaélések leleplezésére irányult, osztály harc volt a kispolgárság ellen?

– Az hát, csak meglehetősen féloldalas. A hatalmi pozíciók akkor már jelentős részben az ő kezükben voltak, és egyre inkább úgy festett a dolog, mintha tankokra lövöldöznénk csúzlival.

– Hogyan fajulhatott ez idáig? Mivel magya­rázza a kispolgárság előretörését?

– Talán legjobb lesz, ha megint példákkal kezdem. Vegyünk egy nevetségesnek látszó, apró gazemberséget: a gebines és félgebines sörrablókét, akik szemérmetlenül úgy mérik a sört, hogy az egyötöde vagy az egyharmada hab. Nem nagy lopás… Az se nagy ügy, ha a kasszánál tíz-húsz fillérrel vagy egy-két forinttal többet blokkolnak. De mennyi jön ki egy napra, egy hónapra, egy évre? És tízezrek űzték ezt a mesterséget, a becsapottak meg a fokukat szívták. Persze, komolyabb jövedelemforrá­sokban sem volt hiány. A HKI-ról eleget be­széltem, nézzünk most valami mást. Itt van, mondjuk, az a fajta kisipar, amelyik nem a la­kossági igények kielégítésére, hanem közületi rendelésekre dolgozott. Adva van egy vállalat, a vezetői megállapítják, hogy bizonyos, nem nagy értékű alkatrészek, mütyürök, miegyebek nagyüzemi gyártása műszakilag nem oldható meg, vagy nem kifizetődő, vállalaton kívül kell legyártani, különben rossz lesz a minőség, ve­szélybe kerül az export. Ez a biznisz gomba­módra tenyészett mindenütt, ahol állami válla­latok és szövetkezetek működtek; haszonél­vezője az egyik oldalon a kisiparos volt, a má­sikon az a személy, aki őt rendszeresen meg­rendelésekhez juttatta, és ezért megkapta tőle a sápot, Vagy: az állami szektor üzlethelyisé­geit magánszemélyek kezére játszották olyan időben, amikor a kereskedelem munkájának egyik legnagyobb kerékkötője volt az alkalmas üzlethelyiségek hiánya és a meglevők zsúfolt­sága. Több ilyen esetről tudtam a kerületünk­ben. X. Y. műszerész kisiparos megkapta egy tejcsarnok helyiségét, N. N. bőrdíszműves kisi­paros a fővárosi fehérneműjavító gyönyörű sa­rokhelyiségét, Z. néni tájjellegű borkimérése le­csípett egy darabot a mellette lévő háztartási boltból. Nyilvánvaló, hogy vállalati és hatósági helyiséggazdálkodók üzelmeivel álltunk szem­ben – illetve, bárcsak szemben állhattunk volna! Nyugodtan állíthatom: lopás és útonállás volt ez a javából, módszerében és tartalmá­ban semmi más, mint eredeti felhalmozás, po­litikai értelemben pedig csendes ellenforrada­lom.

– Mennyire becsüli ennek a harácsoló ré­tegnek a létszámát?

– Ha hozzáveszem a felsoroltakhoz a kisebb-nagyobb városi és vidéki ügyeskedőket, a zöldséges- és egyéb maffiákat, a házkezelőségekkel „kooperáló” számozott építőipari vál­lalatok illetékeseit, a vállalati vezetőket, akik műszaki fejlesztés nélkül, s sima áremeléssel növelték a vállalati profitot, és persze elsősor­ban a saját zsebük tartalmát – hát, az érdekelt családtagokat is beleértve, nem hiszem, hogy túlzás lenne milliós vagy legalábbis többszá­zezres létszámról beszélnünk. De nem is annyira a létszám az érdekes, sokkal inkább az, hogy ezek a rétegek fokozatosan osztállyá alakultak, és ennek a folyamatnak szinte sem­mi nem állt az útjában. A közjogilag győztes állampolgárok pedig, a tisztességes dolgozók milliói, akik az alkotmány szerint az ország gazdái, a hatalom birtokosai, a termelőeszkö­zök tulajdonosai voltak, gyakorlatilag csend­ben kiszorultak a hatalomból. Szeretném még egyszer hangsúlyozni: nem a létszám a leg­fontosabb, az élősdiség mint szociológiai ka­tegória nem akkor kap jelentőséget, ha eléri az 51 százalékos arányt. Hiszen a magántulajdo­nos formációkban mindig egy elenyésző ki­sebbség zsákmányolta ki a többséget. A „mi” kispolgárságunk is kezdettől fogva olyan tár­sadalomformáló, illetve – deformáló erőt jelen­tett, amely hatásában jóval meghaladta ennek a szerveződő osztálynak a létszámát.

– Véleménye szerint tehát a burzsoázia új­jászerveződése vezetett a rendszer összeom­lásához?

– Igen, elsősorban az. Ne értsen félre, nem akarom kisebbíteni se a külföldi fellazítók sze­repét, se a velük összejátszó árulók felelős­ségét, de az árulás csak ott lehet hatékony, ahol megfelelő talaja van. Az árulásnak a kis­polgárság a melegágya. A kispolgárság pedig, főként az élősdi része, állandóan gyarapodott. Elsőként jelent meg az ingatlan- és a gépko­csipiacon, elsőként vásárolt vagy épített nyara­lót és családi házat, előnyöket élvezett a laká­selosztásnál, a külföldi üdülésben, neki voltak a legjobb összeköttetései, hogy bármit meg­szerezzen, amihez közönséges halandó nem juthatott hozzá. Ez a réteg a legkülönfélébb módokon összefonódott a fizetett apparátu­sokkal, megfertőzte az irányító szerveket, és nemcsak tartósan újratermelte, de a gyerekeire is átörökítette a kisajátított társadalmi előnyö­ket. Ők ásták meg a mi sírunkat azzal, hogy szinte óráról órára torzították és visszafejlesz­tették a szocialista tulajdon, a szocialista gon­dolkodás alig-alig kialakult formáit, széttépték a szocialista erkölcsnek még a foszlányait is. Szeretnék itt nagyon erősen kiemelni két fon­tos dolgot. Az egyik az, hogy ennek a rétegnek egy jelentős része párttag volt, vagy befolyá­sos párttagok támogatását élvezte, és ezáltal lejáratta a tömegek szemében a kommunista eszmét, beszennyezte a kommunisták ügyét és becsületét. A másik a következő. Az ilyen élősködő kisebbség mindenfajta hatalmat megtűr, amíg beéri a maga kis külön pecse­nyéjével. Megtűrte a mi szocialistának nevezett államhatalmunkat is, amíg hasznot húzott be­lőle, vagyis amíg viszonylag szerények voltak az igényei. De mi van akkor, ha ezek az igé­nyek már többé-kevésbé kielégültek, ha a kül­földi utazás, a nyaraló, az autó meg a még újabb, még nyugatibb autó a réteg általános gazdagodása miatt nem számít többé vagy alig számít státusz-szimbólumnak? A vagyon pedig továbbra is gyűlik, a szerzésről nem le­het leszokni, a pénznek meg olyan a termé­szete, mint a tavaszt érző kutyáé: szaporodni akar. És ha beleütközik a gazdagság társadalmasított szektorába, amely nem engedi meg számára, hogy tőkévé váljon és elvileg korlát­lan számban bérmunkásokat fogadjon fel, ak­kor megérett az idő a nyílt ellenforradalomra és restaurációra.

– A rendszerváltás tehát hosszabb folyamat volt?

– Pontosan. A burzsoázia eleinte lábujj­hegyen lopakodott a hatalom felé: alsó- és kö­zépszintű parancsnoki posztokat hódított meg, beszivárgott a magasabb szintekre. Az áttörést az 1988-as pártértekezleten hajtotta végre, ott kaparintotta kézbe egyértelműen a legfelső pártszerveket. Ezután következett a párt fel­oszlatása a 89-es kongresszuson. A Németh-kormány már a rendszerváltásnak, az ellenfor­radalomnak a kormánya volt, a 90-es válasz­tás csak betetőzte a hatalom átalakulását.

– Mit gondol, lett volna mód megállítani vagy megelőzni ezt a folyamatot?

– Hogyne lett volna: a társadalmi önigazga­tásnak, a demokratikus centralizmusnak a kővetkezetes érvényesítése más irányba vitte vol­na a fejlődést. Szavakban persze elfogadták a demokratikus centralizmus elvét, csakhogy az elv két ellentétes oldalát nem egymást feltéte­lező, hanem egymást kizáró kategóriának te­kintették. „Erősíteni kell a demokráciát, elvtár­sak, de nem szabad megfeledkeznünk a cent­ralizmusról, a vezetői tekintélyről sem!” Ezt verklizte sok vezető – mintha a két pólus nem egy és ugyanaz volna, mintha létezhetne szo­cialista rendszerben vezetői tekintély demokrá­cia nélkül, vagy demokrácia központi akarat nélkül!

– Kifejtené ezt bővebben?

– Szívesen, de elég messziről kell kezde­nem. Induljunk ki abból, hogy az állam határai szűkebbek a társadalom határainál. Termé­szetesen nem földrajzi, hanem szociológiai ha­tárokról beszélek – arról a tényről, hogy az ál­lam nem szabályozhatja a társadalmi élet min­den részletét, nem is arra való, a társadalom mintegy „kilóg” az államból. Az állam a társa­dalomtól elkülönült szervezet, így alakult ki tör­ténelmileg, és ez az elkülönültség csak olyan mértékben csökkenthető, amilyenben az ál­lampolgárok bekapcsolódnak a közügyek inté­zésébe, hatalmi és igazgatási funkciókat vesz­nek át az államtól. Ezt a folyamatot, a szocialis­ta önigazgatás kifejlesztését én az állam társa­dalmasításának és a társadalom államosításá­nak szoktam nevezni: ha hiánytalanul megva­lósul, nem lesz többé különbség állam és tár­sadalom között; illetve, az állam, éppen azáltal, hogy kiteljesedik és az egész társadalommal azonosul, tulajdonképpen meg is szűnik, felol­dódik a teljes demokratizmusban. Az állam el­halása és teljes megvalósulása ugyanaz.

– Nem túlságosan elvont és utópisztikus az ön felfogása?

– Én nem állítom, hogy a szocialista öni­gazgatás máról holnapra megszervezhető. A lenini állameszménynek, a lenini értelmezésű demokráciának a megvalósítása hosszú törté­nelmi folyamat, valószínűleg sok emberöltőnyi időt, talán egy évszázadot vagy még többet igényel. Érthető: a magántulajdon és az elkü­lönült államhatalom sokezer éve nemcsak az aktív közéleti gyakorlattól, a közügyekben való jártasságtól fosztotta meg a népet, hanem – és ez a nagyobbik baj – az állampolgári méltó­ságtól is, a közösségi tudattól, amely nélkül nem vállalhat történelmi szerepet mint a hata­lom birtokosa, nem lehet a történelmi esemé­nyek irányítójává. Az osztálytársadalmak korá­ban szinte természetessé vált a tömegek szá­mára az államon kívüliség állapota, a hatalom­nak való alávetettség. Ez az oka annak, hogy az önigazgatás csak lépésről lépésre épülhet ki. De a tanácsrendszer lehetőséget ad a kiépí­tésére. A tanácsrendszerű államkonstrukciók tendenciájukban az emberi történelem legfej­lettebb együttélési rendszerei. Rájuk alapozva ki lehet alakítani a társadalmi bizottságok és más önigazgatási formák olyan hálózatát, amelyben valóban tömegek vesznek részt, és az őket közvetlenül érintő ügyek intézése so­rán a gyakorlatban sajátítják el a demokráciát – eleinte a szociológiai perifériákon, később pedig nagyobb közéleti jártasságot szerezve, az állami élet magasabb szintjein.

– Gyakran hallani manapság, hogy az ún. „civil társadalmat”, az állampolgári önszerve­ződéseket kell támogatni az állam túlhatalmával, a centralizációs törekvésekkel szemben. Ön is ilyesmire gondol?

– Egyáltalán nem. Ha elfogadjuk, hogy van egyfelől az állam, másfelől az ún. „civil társa­dalom”, akkor rögzítjük az állam elkülönültsé­gét, ahelyett hogy a megszüntetésén dolgoz­nánk. Akkor legfeljebb csak odébbtoljuk a ha­tárt az állam és a társadalom között, ahelyett, hogy felszámolnánk. Persze, amíg van ma­gántulajdon, amíg léteznek osztályok, addig a határ meglesz, nem lehet eltörölni. Vagyis a „civil társadalom” erősítésének programja ele­ve feltételezi, hogy a magántulajdon örökéletű.

– A „civil társadalom” erősítése tehát pol­gári-demokratikus program, az ön által vázolt önigazgatás viszont a szocialista demokratiz­mus programja. Ön szerint mi a döntő különb­ség a polgári és a szocialista demokratizmus között, és hogyan viszonyul az utóbbi a cent­ralizmushoz?

– Mindenfajta centralizmushoz valamilyen, hozzá való demokrácia tartozik, és megfordít­va. A mi demokratizmusunk legfőbb mércéje nem az, hogy meghatározott időközökben szavazni lehet, még az sem, hogy a lakosság milyen arányban vehet és vesz részt a szava­záson. Ez is fontos, de sokkal lényegesebb a lakosság mindennapos közéleti aktivitása. Mi történik, ha a nép kívül reked az államon? Most a szocialista irányzatú államról beszélek. Az történik, hogy a nép gyakorlatilag lemond saját tulajdonosi jogairól. Mert igaz ugyan, hogy közjogi, alkotmányos értelemben minden állampolgár egyengjogú tulajdonosa a tár­sadalmi tulajdonba vett termelőeszközöknek, de azért nem egyformán birtokolják ezeket az eszközöket, nem egyformán rendelkeznek fö­löttük. A munkás nem úgy rendelkezik a gyár­ral, mint az igazgató, és ha a vezetőket nem ellenőrzik a vezetettek, akkor ebből előbb-utóbb olyan visszaélések származnak, amilye­nekről korábban beszéltünk. Akkor a szocialis­ta tulajdonforma illúzióvá válik, csoportos vagy magántulajdonná korcsosul, a bürokrácia úgy bánik vele, mint saját hűbéri birtokával. Vígan tenyészik a korrupció, kiterjed a bűnüldöző szervekre is; nem találni sehol egy illetékest, aki hajlandó lenne észrevenni azt, ami már ki­veri az emberek szemét. A csalódott, kiábrán­dult tömegek passzivitásba vonulnak, vagy csendes ellenállásba kezdenek, és az általá­nos politikai közönyben megfeneklenek a köz­ponti akarat elhatározásai. Ezért mondom, hogy a szocialista tulajdonviszonyoknak csak az egész nép által gyakorolt demokrácia felel meg, ha pedig ez nem ver gyökeret, a centra­lizmus sem érvényesül. Arkhimédészt variálva: a centralizmus annyit veszít a súlyából, haté­konyságából és erkölcsi értékéből, amennyi az általa kiszorított demokrácia súlya.

– A centralizmus tehát a demokráciától függ. És fordítva?

– Fordítva is így van. Ha a központi hata­lom tűri vagy egyenesen bátorítja a kispolgári elfajulásokat, akkor minden demokratikus kez­deményezés bukásra van ítélve, ahogy a mi bi­zottsági munkánk is megbukott. Az ilyen ma­gatartással persze a központ maga alatt vágja a fát, illetve végső fokon a szocializmus alatt. A demokrácia megvalósulását csak szilárd szocialista államhatalom szavatolhatja, az álla­mi akarat megvalósulását pedig csak a nép demokráciája.

– Ez mind nagyon szép, de nincs-e ellen­tétben azzal, amit éppen ön mondott: hogy a magántulajdon évezredei kiölték a tömegekből a közéleti érdeklődést és az állampolgári mél­tóságtudatot?

– Nekem az a tapasztalatom, hogy ennek ellenére mindig lehet ezrével és tízezrével olyan embereket találni – a legkülönbözőbb vi­lágnézetű embereket –, akik hajlandók önzetle­nül, fizetség nélkül tevékenykedni a közösség javára. Erre készteti őket a lelkiismeretük. Ami pedig a nagy többséget illeti: kit ne háborítana fel, ha becsapják, ha az üzletben udvariatla­nok, ha a hivatalban packáznak vele? Kit ne bőszítene, ha azt látja, hogy amíg ő szakadá­sig dolgozik, mások munka nélkül, lopásból, ügyeskedésből megszedik magukat? A nagy többségnek érdeke, hogy ne így legyen, és az érdek működésbe hozza az igazságérzetet. Éppen az évezredes megalázottság gerjeszti az emberekben a lázadást. És ha meggyőződ­nek róla, hogy van értelme, hogy orvosolják a sérelmeiket, akkor megszokják, hogy igenis le­het és kell harcolni a visszásságok ellen. Akkor ez a szokás tömegmozgalommá, igazi demok­ráciává fejleszthető. De ha falba ütköznek, egyszer, kétszer, háromszor, akkor visszahú­zódnak, és egészen más formákban fejezik ki elkeseredésüket: hanyag munkával, lógással, politikai nemtörődömséggel, és így tovább.

– Végül is mi dönti el, hogy merre fordul a dolog?

– Mi dönti el? Mindjárt elmondom, amit er­ről gondolok, csak szeretnék előbb visszatérni egy régebbi kérdésére. Azt kérdezte, mit vála­szolnék, ha valaki tagadja a különbséget a mai rendszer és az előző között. Hát kérem: az elő­ző rendszerben jogilag megvolt a lehetősége annak, hogy a vezetettek egyúttal vezetők le­gyenek, hogy ellenőrizzék és szükség esetén felelősségre vonják a vezetőiket, ma viszont papíron sincs ilyesmire lehetőség. Ezek a nemzetveszejtő nemzeti urak és hölgyek a né­pet még a „Népsport’’-ból, a sportújság címé­ből is kipöckölték, annyira irtóznak tőle. De nem akarok elkalandozni a témától. Nálunk minden baj abból eredt, hogy a lenini értelme­zésű demokratikus centralizmus többnyire pa­píron maradt. És miért? Mert mi magunk segí­tettünk megszerveződni és tessékeltük be a hatalomba a burzsoáziát. Ami visszaélés az ún. „pártállamban” történt, annak tekintélyes részét a burzsoázia követte el, párttagsági könyvvel a zsebében vagy anélkül. Ők követ­ték el, és ma ugyanők kérik számon mirajtunk, mulatságos, nem? Most pedig, hogy feleljek végre a kérdésére, megmondom egész rövi­den, hogy én szerintem mi dönti el a fejlődés irányát. Szocialista országban a párt politikája dönti el, minden egyéb harmad- vagy huszad- rendű. Minden azon múlik, hogy proletár osz­tálypolitikát folytat-e a párt, vagy elkanyarodik tőle. Nem a burzsoázia felelős tehát elsősor­ban azokért a visszaélésekért, amelyeket ő maga követett el. Mi vagyunk a felelősek, mert eltűrtük.

M. TERDIK MIHÁLY

Nyílt levél a marxizmus ellenfeleihez ^*

Nem új, sőt évszázados jelenség, hogy a tudo­mányos szocializmus ellenzői meg-megújuló lendü­lettel támadják a marxizmust és követőit. Persze ez önmagában nem is volna baj. Ezt a jelenséget ter­mészetesnek kell tartanunk. Ám azt már nem, hogy a megtámadott védtelenül tűrje a rágalomnak is be­illő támadásokat.

Ismeretes, hogy a marxizmus elleni eszmei áramlatok egyidősek magával a tudományos szo­cializmussal, és már Marx és Engels működése ide­jén jelentkeztek. Ennek a ténynek megvolt az a két­ségtelen előnye, hogy a polgári termelőmód talaján létrejött antimarxizmussal szemben a két leginkább érdekelt fél – Marx és Engels – maga vehette fel a harcot, és teremthette meg tényeken alapuló cáfo­latuk logikai rendszerét. S ők maguk hozhatták létre azt a gazdag eszmei fegyvertárat, amelyet a későb­bi korok marxistái is haszonnal vehetnének igénybe. Ám nem ez történik, mert a marxizmus mai követői nemcsak megtámadottnak, hanem többnyire legyő­ződnek is tekintik magukat.

Ennek egyik oka, hogy a polgári társadalom leg­utóbbi ötven évben kialakított mozgásrendszere sok olyan objektív elemet hozott létre, amelyek – okkal – megkérdőjelezték azt a tételt, hogy a proletariátusnak a láncain kívül nincs mit veszítenie. Má­sik oka pedig kétségkívül az, hogy nem eléggé sa­játítottuk el a történelmi materializmus elméletét és módszerét, s ennek híján képtelenné váltunk arra, hogy a mai kapitalizmust a saját objektív folyamatai és történelmi körülményei alapján lássuk, úgy, aho­gyan a kapitalizmust klasszikusaink látták a maguk idejében.

Ez a defenzív pszichózis főképp az értelmiségi körökben dívik, ezért egy, a valóságban is létező, de képzeletbeli értelmiségivé alakított baráton keresz­tül hozzájuk intézem a levelet. Bevallom: ez már a sokadik változat. Ám azért a sokadik, hogy csiszol­tabb legyen, s így felébresszem a bizalmadat és ér­deklődésedet jó magam, a munkásértelmiségi, no meg a mondandóim iránt.

Természetesen látni kell, hogy napjainkban óriá­si arányokban, módszeresen folyik országunk köz- gondolkodásának és egész életének elválasztása a marxista gondolkodástól. Ezzel egyidejűleg zajlik a „megújulás” elfogadtatása. Ez a folyamat nem ma­radhat hatás nélkül, kedves barátom, terád sem.

Én is úgy gondolom, hogy szükségünk van re­formra, de azt is észre kell vennünk, hogy nem min­den fogadható el reformnak, amit beleraknak a „re­formkosárba”, Jobb lett volna, ha a reform a szocia­lizmus talaján valósul meg nem pedig ellene.

Joggal kérdezheted: Mi az, amivel nem értek egyet? Nem egyéb az, mint a reform orvén végbe­menő történelmi mélységű változások megokolása. Ugyanis én sem 1948-tól 1956-ig, sem 1957-től napjainkig nem osztottam azt a véleményt, hogy mindaz, amit a fentemlített időszakokban tettünk szocialista építés címén, az a tudományos szocia­lizmus elvei szerint történik. Ellenkezően: mindazt, ámít ilyen címen tettünk, mindazt ahogyan tettük, hermafrodita dolognak véltem és mondtam. Olyan hermafroditizmusnak, amelyiknek abszolúte nincs, vagy alig van köze marxista elvekhez. De nincsen köze a modern, állammonopolista kapitalizmusnak a marketing elvei szerinti mostani mozgásrendsze­réhez sem. Ellenkezőleg: mindkét formációtól foko­zatos eltérésben van. Bár az utóbbitól nem elvileg tér el, csak kényszerből.

Mármost, a fenti felismerés nyomán haladva, odáig juthatunk a következtetésben, hogy ennek a felemás helyzetnek a kialakulásában – helyeseb­ben: a kialakításában – nemcsak a hozzá nem értés és tudatlanság játszott szerepet, hanem jókora tu­datosság, szándékosság is.

Ez a tudatosság nyomon követhető és kimutat­ható mind a gazdasági életet érintő intézkedések­ben, mind a hivatalos gondolkodásban.

Egyelőre maradjunk csak a hivatalos gondolko­dás területén.

Ennek a hivatalos gondolkodásnak – nagyon le­egyszerűsítve – az a lényege, hogy Marxéknak iga­zuk lehetett a maguk idejében, de mivel a korukbeli „történelmi” viszonyok megváltoztak, a mai törté­nelmi körülmények között már nem érvényes a mar­xi látásmód. Vagyis nem alkalmazható a mi viszo­nyainkra. Mert nem azt kell néznünk, hogy mit mon­dott Marx a maga idejében, hanem, hogy mit mon­dana ma, ha élne.

Eszerint ma Marx is helyeselné, ő is szocialista építésnek látná és nevezné a mi mostani reformun­kat.

Ilyen feltételezés Marxról önkényesség és a té­nyekkel szembeni indolencia. Az ilyen nézetek hir­detésével és terjesztésével a hivatalos gondolko­dás Marxot voltaképpen önmaga ellen, a tudo­mányos gondolkodás ellen akarja kijátszani.

Ugyanis ezzel a tipikusan kispolgári gondolkodással szemben el sem képzelhető, hogy a dialek­tikus és történelmi materializmus elméletének és módszerének a megalkotója ma ne úgy értékelné a történelem menetét, hogy azt ne a benne cselekvő­én élő, s az anyagi érdekeikért küzdő társadalmi osztályok törekvései alapján vizsgálná.

Mármost, ha nem tévesztjük szem elől, hogy Marx korában kapitalizmus volt, és hogy a kapitaliz­mus szakadatlan átalakulása, spirálszerű fejlődése ellenére – éppen a legjellegzetesebb vonásainál fogva – lényegében „változatlan”, semmi okunk fel­tételezni, hogy Marxnak ma lényegében lenne más a szemlélete és a vizsgálati eredménye a mai álla­potainkról. Ellenkezőleg: igen sok hasonlóságot kel­lene felismernie az akkori kor és a mi korunk jelen­ségei között. Véleményemet alátámasztandó, kö­vetkezzék néhány idézet az Osztályharcok Franciaországban (1848-1850) című műből. (Az idézetek a Marx-Engels Válogatott Művek I. kötetének 1963. évi kiadásából valók.)

,Az állam eladósodása – ellenkezően – közvet­len érdeke a burzsoázia ama frakciójának, mely a kamarában uralkodik és a törvényeket hozta. Éppen az állami deficit volt a spekulációjuk tulajdonképpe­ni tárgya és a meggazdagodásuk forrása.”

„Évről-évre újabb deficit. Négy-öt év lejártával újabb kölcsön. És új kölcsön új alkalmat nyújt a fi­náncoligarchiának [Marx financarisztokráciát ír], hogy a mesterségesen csőd szélén tartott államot megzsarolja.”

„Az állam a legkedvezőtlenebb feltételek mellett volt kénytelen a bankárokkal megállapodni.”

„Minden új kölcsön újabb alkalmat adott arra, hogy a közönséget, amely a tőkéjét állami járadé­kokba fektette, kifosszák tőzsdei műveletekkel, melyeknek a titkába a kormány és a kamarai több­ség be volt avatva.”

,Az iszonyú összegek, melyek így az állam ke­zén átfolynak, ezen felül alkalmat adnak csalárd szállítási szerződésekre, megvesztegetésekre, sik­kasztásokra, mindenfajta gazemberségre. Az állam becsapása, amely a kölcsönök útján nagyban [ki­emelés tőlem] történt, megismétlődött az állami munkáknál kicsiben. A kamarák és a kormány kö­zötti viszony megsokszorozódott az egyes hivata­lok és az egyes vállalkozók közötti viszonyként.”

„Minthogy a fináncoligarchia hozta a törvény­eket, vezette az államigazgatást, rendelkezett vala­mennyi szervezett közhatalom felett, uralkodott a közvéleményen a tények és a sajtó révén, ezért minden területen az udvartól le a Café borgne-ig (zugkocsmák) megismétlődött ugyanaz a prostitú­ció, ugyanaz a szemérmetlen csalás, ugyanaz a kó­ros szenvedély: meggazdagodni nem a termelés út­ján, hanem a már meglevő idegen gazdagság elcsa­lása útján. A polgári társadalmak csúcsain úrrá lett az egészségtelen és léha vágyak féktelen, maguk­kal a polgári törvényekkel is minden pillanatban összeütköző érvényre juttatása, amelyekben a já­tékból szerzett gazdagság természetének megfele­lően a kielégülését keresi, ahol az élvezet kicsapon­gássá válik, ahol a pénz, a mocsok és a vér egybe­folyik.

A fináncoligarchia a szerzési módjában éppúgy, mint az élvezeteiben, nem egyéb, mint a lumpen-proletatriátusnak a polgári társadalom magaslatain való újjászületése.”

A fenti megállapításokat Marx a korabeli kapita­lizmus viszonyaira vonatkoztatta. Ám mernéd-e, és tudnád-e tagadni, hogy a fent vázolt gazdasági (és amorális) jelenségek nálunk is megvannak, mi több elhatalmasodóban vannak? Nálunk is folyik gaz­dagság erőszakos módon, csalás útján való meg­szerzése. Az áldozat pedig az államosított ipar, a szövetkezeti falu és a nem stróman kismagántermelő.

Kedves Barátom, bizonyára magadtól is felisme­red, külön példák nélkül is, az elképesztő párhuza­mosságot, a csaknem azonosságot a Marx korából idézett jelenségek, gazdasági cselekmények és a mi ún. „létező szocializmusunk” gazdasági cselek­ményei között. Mégis szabadjon utalnom rá, hogy a Marx által felismert szerzési módnak – amely a bur­zsoázia élősdi frakciójának a sajátja – nálunk is megvannak a gyakorlati példái, s ez azt jelzi, hogy a polgári termelőmód leglényegesebb vonásai egyál­talán nem tűntek el. Sőt, virágkorukat élik.

Példaként megemlítem a tavalyi (1987. évi) év-végi több ezer tonnányi rothadt narancs importját, avagy az állami és a vegyestulajdonú bérházak és lakások tatarozásaival együtt járó szinte elviselhe­tetlen pénzügyi és műszaki anomáliákat, amelyek révén szinte nyilvánosan folyik az állam anyagi és financiális kifosztása. Amellett teljesen közömbös, hogy ezekre az épületfelújítási műveletekre az álla­mi ingatlankezelő szervek által vagy szövetkezetek és magánvállalkozók tervezésében és kivitelezé­sében kerül sor.

Ám szorosan idetartozik maga az ún. szabadár-rendszer intézménye is, valamint a magánjövedel­mek államilag garantált eltitkolhatóságának a tör­vényes rendszere is.

Ezek után talán már nem is szükséges idézget­nem Marxot. A marxi észjárást ismerők figyelmét azonban nem kerülheti el, hogy éppen a napjaink­ban erősödött fel a törekvés, hogy alapjaiban ront­sák le a marxi szemléleti mód hitelét.

Jogos a kérdés: miért?

Azért, mert csak a marxizmus lényeglátó, a jelen­ségek mögé is néző módszere képes feltárni a rej­tett törvényszerűségeket. Csak a marxi látásmód al­kalmazása révén derülhet fény arra, hogy például a szabadár-rendszer nem egyéb, mint az eredeti tő­kefelhalmozás törvényes melegágya, amely az ál­lam és a társadalom fokozatos kifosztását intézmé­nyesen biztosítja, s egyben a magánszektor ravasz dotációját is jelenti – a még csak alig csecsemőkorú – állami szektor rovására.

Igen, ez a gyakorlat az egyik legravaszabb és legkegyetlenebb – bár nem új – eszköz arra, hogy a nemzeti pénzvagyont átjátssza az állami egyszám­láról a magánvállakozók kezébe, OTP-számlákra és újabban részvényekbe is.

Persze az állami pénzvagyonnak az átjátszása a magánszektorba nem a szabadár-rendszer – legá­lis – bevezetésével kezdődött. Hanem ezt megelő­zően, szinte mát 1957 óta tudatosan vagy máskép­pen kialakított és az avatatlanok szemében ártal­matlannak tetsző stróman rendszer révén, amely­ben az évek során már sok-sok ezer magán „kisipa­rost” foglalkoztatnak, akik döntően nem a lakosság­nak, hanem elsősorban az „államnak” dolgoznak ma is, létrehozva ezzel a nem szocialista osztozkodás kulisszák mögötti rendszerét.

A fentiek alapján világos, hogy a nem szocialista elosztásnak ez a rendszere volt az első lépcsőfoka a még csak csecsemőkorú szocialista elvű tulaj­donviszonyok szétzilálásának, mint ahogy ez vetet­te meg az alapját a magánszektor kialakításának is.

Mármost, ha Marxban – még a tudományos szo­cializmus legmegátalkodottabb ellenfelei szerint is megvolt az a képesség, hogy a maga idejében a maga korának kapitalizmusát a csontrendszeréig felboncolva, teljes meztelenségében mutassa meg, semmi kétség sem maradhat fenn a tekintetben, hogy ma is rendelkezne azzal a képességgel, hogy a mi reformtársadalmunkat is teljes meztelenségé­ben mutassa be.

E munkáját valószínűleg még az a felismerés is megkönnyítené, hogy a mi „reformtársadalmunkban” főleg a korai kapitalizmus tőkefelhalmozási technikáját, azaz: az eredeti tőkefelhalmozás leg­különfélébb formáit kellene felismernie; a csalás, a lopás, a sikkasztás, a megvesztegetés rendszerét, amely – vagyonjogi esetekben – még a jogalkalma­zás területét is érinti, és méltán szélesíti ki a szabadár-rendszernek amúgyis tág kereteit.

Amellett a „tisztességes kapitalizmusnak” – amelynek a kezdeteire Marx már a maga Idejében rámutatott – még a nyomaira sem tudna rábukkanni. És ha ma élne, Marxnak azt is észre kellene vennie, hogy a burzsoáziának ez az itthoni élősdi rétege – szemérmetlen-tendenciózusán szocializmusnak nevezi ezt a valójában „mocsokegyveleget”, amely nyomasztóan súlyosodik nemcsak az egész népre, hanem a mindenkori kormány vállaira is, és ezért lo­gikusan alakítja ki azt a torz közérzetet, hogy a ka­pitalizmus jobb, mint a marxi szocializmus.

Nymodon a marxi gondolkodási és vizsgálódási módot ismerők előtt világosnak kell lennie, hogy csak a történelmi materializmus alapján tárható fel az, hogy a mi szocializmusnak titulált társadalmi-gazdasági berendezkedésünk nemcsak hogy nem szocializmus, de még modern kapitalizmusnak sem nevezhető. Teljesen nyilvánvaló, ha ma élne Marx, kimutathatná, hogy a mai rendszerünkben nem a szocializmus áll szemben a kapitalizmussal, hanem a kapitalizmusnak a legkezdetibb, legmocskosabb, 200-300 évvel ezelőtti – önmaga által már több­szörösen túlhaladott – formája, amelyben metafori­kusán újjáéledt a truckrendszer és a cottage-rendszer, amely annak idején egyik jellemző vonása volt a csaló kapitalizmusnak.

Nos, tisztelt barátom, mivel a fent említett társa­dalmi-gazdasági jelenségeket csak a marxi-gondolkodási mód száműzésével lehet titokban tartani – ez az oka annak, hogy a marxi gondolkodási mó­dot kiverik az emberek, elsősorban az értelmiség fejéből.

Befejezésül még tartozom magyarázkodni a „mocsokegyveleg” durvának mondható szóhaszná­lata miatt.

Az utóbbi egy-két évtizedben a fentin kívül még az alábbi díszítő jelzőket szedtem össze társadal­mi, gazdasági berendezkedésünkre: bódészocializ­mus, kabarészocializmus, operettszocializmus, bu­tikszocializmus, rablószocializmus stb.

Mindezek a spontán kialakult jelzők indokolttá teszik azt, hogy Marx nyomán, a mi „létező szocia­lizmusnak” titulált társadalmi-gazdasági alakulatun­kat a magyar kispolgárság „remekműveként” kezel­jük, hiszen az még megközelíthetően sem szocia­lizmus, és semmi okunk rá, hogy emiatt a torzkép­ződmény miatt fordítsunk hátat a szocializmusnak. Ennek a torzképződménynek a kialakulását az eredményezte – vagy inkább okozta – hogy az a jobboldali kispolgári irányzat, amely 1957-ben ját- vette a hatalmat az 1956 előtt törvénysértő módon hatalmat gyakorló baloldali kispolgárságtól, az „út­keresés” és „megújhodás” címén fokozatosan eltá­volodott a szocializmus építésének még a lehető­ségétől is.

1988

^* Ezt az írást 1989-ben közlésre elfogadta az Új Fórum; a lap megszűnése miatt nem jelent meg. [vissza]

UDVARHELYI ANDRÁS

„Vidám és népszerű író voltam”

Születésnapi beszélgetés a hatvanéves Moldova Györggyel

– Ez vicc, ugye?

– Csak annyira, amennyire az elmúlt hatvan év vicc volt. Ez nem egy riport témája, hanem egy könyvé. Tudod, sokkal többet elértem az életemben, mint amit képzeltem. Nem hittem volna, hogy ilyen tartalmas és érdekes lesz.

– Te irányítottad a sorsodat?

– Amennyire tehettem, kézben tartottam, irányítottam az életemet. Shakespeare szerint „testünk-lelkünk a kert, akaratunk a kertész”. Én, úgy érzem, egy viszonylag közepes kert­ben egész rendkívüli kertészként munkálkod­tam. A képességeimet nem néztem le, mert nincs okom lenézni őket, de soha nem tartot­tam őket világméretűeknek. Ha tehetséges va­laki, arról nem tehet, az adottság. Viszont hogy miként bánik a tehetségével, arról igenis tehet. Ha van a felszabadulás után következetesen baloldali írói pályafutás, akkor az enyém az. Engem mindig teljesen világos indítékok ösz­tönöztek, például a Komló, Az Őrség panasza, s a vasút- és a textileskönyvem megírására is. Ha érzed azt a biztonságot, hogy amit gon­dolsz, az helyes, utána már csak szorgalom és akarat kérdése az egész. Ezek pedig nem hiá­nyoztak belőlem soha. Az én életem egysé­ges, sokoldalú, művészileg megalapozott. Ez azt jelenti, hogy ha egy kilót rakok le, az ugyanannyit jelent, mintha egy mázsát tettem volna le. Amit én elmondok, az hiteles, ponto­san követhető. Nincs egyetlen tételem, aminek be kellene ragyognia a sötétséget. Minden lámpám ég – persze lehet, hogy nem teljes fényerővel.

– Ha holnapután meghalsz, így kerek az egész?

– Se nem kerek, se nem egész. Minden al­kotásom azonos önmagammal.

– Mi volt a célod az írással?

– Nem volt célom. Az írás lelki baj. Mindig írnom kellett, akármit, akár jól, akár rosszul. Hi­ányzik az életemből, ha nem írok. Az írás élet­módommá vált.

– Gondolom, sok mindenről le kellett mon­danod…

– Miért? Ha mást csinálok, akkor is. Erről egy orosz regényrészlet jut eszembe. Költöz­tetnek egy tudóst, és rakják fel a könyveit a kocsira. Azt mondja az egyik paraszt a másik­nak: „Na, ez sem sokat korhelykedhetett!” Én sem sokat szórakoztam, de nem panaszko­dom, hogy jaj, istenem, kimaradtam az életből! Sőt, nagyon is sok jutott belőle. Boldogult ifjú­koromban látványos figura voltam. Mindig vonzottam magamhoz a szituációkat, az okos embereket és a nőket. Minden töredék időt fel­használtam az írásra. Amikor például a textiles-könyvemet írtam, beraktam a két kicsi lányo­mat a fürdőkádba, és hagytam őket ázni. Amíg pancsoltak, a szomszéd szobában írtam. Gon­dold meg, tíz riportkötetem jelent meg, mind­egyik legalább négyszáz oldal, és emellett megírtam legalább nyolcszáz-ezer karcolatot, szatírát, néhány regényt is elkövettem. Ezt va­lamikor meg kellett írni! Ennek ellenére, ne vedd dicsekvésnek, de mintaszerű apa vol­tam, vagyok is. Mindig ott álltam a gyerekeim mellett. Úgy osztottam be az időmet, hogy mindenre jusson. A megoldás egyszerű volt: a felesleges dolgokkal nem foglalkoztam. Azzal is sok időt nyertem, hogy mindig jól megfizet­tettem magam. Ez teremtette meg a független­ségemet.

– Hogyan csináltad meg magadat?

– Szerencsém is volt, mindenekelőtt a Szín- művészeti Főiskolával, ahol egészen kivételes alapozást kaptam az írói pályára. Nagyon jó gárda került ki onnan: Galgóczi Erzsi, Csanády Jancsi, Gaál Pista, Csurka – és szerény­ségem. Aztán szerencsém volt a fizikumom­mal, hogy elbírtam a megpróbáltatásokat. Sze­rencsém volt anyámmal, aki hajlandó volt az életét négy fia szolgálatába állítani. Szeren­csém volt a nőkkel, akiknek rengeteget kö­szönhetek. Nagyon sok olyan kapcsolatom volt, amely nélkül nem jutottam volna el idáig. Köszönhetem a sikert az érzékenységemnek, az idegbajomnak, annak, hogy mindig arra ha­ladtam, amerre a hisztériám, a sértődöttsé­gem, a büszkeségem vezetett. Köszönhetem a szorgalmamnak, hiszen állati szorgalmas vol­tam, rengeteget írtam. Mindent megírtam, amit akartam, ami az eszembe jutott. Nemigen hagytam ötletet elveszni. Szerencsém voit Kar­dos Györggyel, a Magvető Könyvkiadó igaz­gatójával, aki rengeteget segített, szerencsém volt a közönséggel, az olvasókkal, mert sok­szor voltam a hangulati bukás szélén, és min­dig jött valaki, ha csak egy jó szóval is… Ilyen­kor nincs szükség sokra: ha billeg valaki, elég egy ujjal a jó irányba lökni. Ezt én mindig meg­kaptam, hál’ istennek.

– Furcsa, hogy istent emlegetted, és köz­ben szocialistának vallód magad. Nem ellent­mondás ez?

– Nem vagyok vallásos, hívő sem nagyon, mint ahogy párttag sem voltam, és nem va­gyok. Minden vallási, politikai érdekcsoporttól távol tartom magam.

– De baloldalinak mondod magad…

– Az a fontosabb, hogy mások annak tarta­nak.

– Ahány ember, annyiféleképpen értelmezi a baloldaliságot. Te hogyan?

– Nagyon jó kérdés! Ezt kérdeztem én is többek között Nagy Sándortól, Horn Gyulától, Thürmertől, Pozsgaytól. Nagyon szomorúan vettem tudomásul, hogy nem tudják, illetve csak negatívumokkal tudják megfogalmazni: antikapitaiista, antiklerikális, anti… Habár az „antikapitalista” Hornnál és Pozsgaynál már nem érvényes. Persze ezek a negatívumok el­fogadhatók, de a baloldaliság nemcsak ebből áll. Voltaképpen a baloldaliság pozitív tartalmát nem emlegették, nem beszéltek arról a huma­nista örökségről, amit a Kommunista Kiáltvány is megfogalmazott. Ezt kell felvállalni. Minde­nekelőtt a nyomorultakhoz való hűséget, a szegények képviseletét, a nacionalizmussal való szembenállást, a határokon való túllépést. Az összes klasszikus polgári értékek megvaló­sítása a baloldalra maradt, sem a jobboldal sem a liberálisok nem igénylik. Nézd meg a választási programokban: senki nem akarja megnyerni a munkásokat, a szegényparaszt­ságot, az értelmiség alsó rétegeit. A baloldaliság az ő képviseletüket jelenti, de a pártok legtöbbje a vállalkozói rétegnek, maximum a középértelmiségnek udvarol.

– Mit köszönhetsz az elmúlt rendszernek?

– Attól függ, honnan számítjuk. Ha 1945-től, akkor az életemet. Aztán a sorsomat, hogy tanulhattam… az egész életemet. Hálával gon­dolok rá. Persze ami nem menthető, azt én sem tudom, és nem is akarom menteni. Ami viszont fontos és hasznos, azt már szinte egyedül csak én védem. Például Kardos György kiadói személyiségét, örökségét; Ká­dárból azt, ami a javára írható, és bizony sokat lehet. Én így vagyok hálás.

– Mikor jöttél rá, hogy Magyarországon vál­tozások lesznek, és hogyan élted át a változá­sokat?

– Az óráját is megmondhatom. Én sokáig vidám és népszerű író voltam, és csináltam üptre az író-olvasó találkozókat. Volt jó néhány rendkívül haiásos, némileg szabadszájú pa­tentem, poénom. 1989-ben meghívtak Komá­romban egy vendéglőbe, és egyszer csak a poénjaim nem csattantak. Néztem-néztem a hallgatóságot, és láttam a szemükön: mást várnak tőlem. De akkor még nem tudtam, mit. Hirtelen éreztem, kicsúszott alólam a talaj. S akkor odajött hozzám egy olvasó, és azt kér­dezte, ki mellé állok. Tíz másodperc alatt kellett eldöntenem, mit tegyek, mint a rendőrnek, amikor a bűnözőt üldözi. S ha lő a nyomozó, a bíróság hónapokig sem tudja eldönteni, he­lyesen cselekedett-e. Akkor azt mondtam: én a szocializmussal szembe nem szállók. Nem emelek kezet rá. Fel sem merült, hogy elmehetnék a Beszélő gárdájába vagy Csurkához. Én szocialista vagyok. Viszont azt is tudtam, hogy ennek a hitnek, gondolatnak Magyaror­szágon fű nem nő. Elfogott a peresztrojkakór, és úgy éreztem, kész vagyok… Hogy amit gondoltam és csináltam, az többé nem érvé­nyes. Mintha egy futót, aki nem tud korcso­lyázni, a jégpályára tereltek volna. De szeren­csére ez az időszak nem tartott soká: bő más­fél évig. Mégis nagyon sok volt, mert haldokol­tam lelkileg. Mit, mit csináljak most?… Ha ak­kor jött volna egy becsületes, tisztességes, tisztakezű, okos, humánus rendszer, akkor én teljesen kész vagyok. Egyszerűen nem lettek volna érvényesek az eszközeim. De hát nem az jött, sőt…

– A kormányzat értelmiségiellenes?

– A dolog rendkívül bonyolult. Nem vagyok az értelmiség nagy híve, ez eléggé közismert rólam, Tudniillik ezt az elnevezést kisajátította magának egy rendkívül nagyszájú és rendkívül keveset dolgozó réteg. Már olyan értelemben, hogy ők járnak el az értelmiség nevében, ők bitorolják ezt a fogalmat, őket hiszi a világ ér­telmiséginek. Ezek az úgynevezett elvi értelmiségiek, nekik vannak kulcsaik a világhoz, a bölcsek köve természetesen már réges-régen a birtokukban van. Ezt a réteget, amelynek a hangossága betölti az országot és a világot, egyszerűen nem tudom elviselni.

– Ezek szerint nem értelmiségiek?

– De, de, értelmiségiek, csak messze túl­lépnek a saját lehetőségeiken, szerepükön, fontosságukon. Többnyire ők írnak az újsá­gokba leveleket, ők beszélnek a gyűléseken, ők tartoznak a politikai pártokba, ők a pártka­tonák, és abból élnek, hogy a hangjukat hallat­ják, és betöltik az országot. Az ilyenek mind a jobb-, mind a baloldalon megtalálhatók. A jobboldalon több, mert ők most először kaptak megnyilvánulási lehetőséget.

– Nagyobb a hangjuk, mint a tudásuk?

– Nagyobb a hangjuk, mint amekkora illen­dő volna. Az értelmiség egy másik része dol­gozik, mint például az én vegyészmérnök bá­tyám: őelőttük le a kalappal. Vagy itt vannak például a pedagógusok. A pedagógusok sze­repét nem lehet eléggé magasra értékelni. A königgrátzi csatát is a porosz iskolamesterek nyerték meg.

– És az értelmiségnek mi a szerepe?

– Amit kiharcol magának. A legfontosabb­ról itt kel! beszélni, az állampolgári morál teljes csődjéről. Nincsenek a társadalomban szige­tek, amelyek a saját törvényük szerint működ­nének. Leonardo da Vincit szoktam idézni er­re: „Az ég reflexe minden tárgyon azonos”, ugyanúgy törik meg a Nap a vízen, a közért cégtábláján, a Nemzeti Színházon. Ami a tár­sadalom egészét meghatározza, az meghatá­rozza a pedagógusokét, az egész értelmiségét is: itt tart az ország. A kormány és a rendszer értelmiségellenes. Nem bízik senkiben, ez az alapállása. Az értelmiségben különösen nem, hiszen az ellenzéki mozgalmak kimondottan értelmiségi indíttatásúak. Nem járnak messze az igazságtól, amikor azt föltételezik, hogy az értelmiség szemben áll velük, és ez nagyon sok dologban látszik. A hatalmon levők le szokták törni az önálló politikai véleményt min­den rétegben, és ezt teszi ez a rendszer is.

– Nem lenne ésszerű megoldás, hogyha a hatalom megfizetné-lefizetné az értelmiséget, hogy magához édesgesse?

– Inkább ellopom azt a pénzt, inkább ma­gamat fizetem meg, mint az értelmiséget – így gondolkodnak, és ezt is csinálják. A Kávéházi Konrádok úgy képzelték, hogy lesz három és fél év nyomor, és az utolsó fél évben kinyitják a bőségszarut. De nincs benne semmi! Még azt a keveset is kilopták belőle. Becsületükre legyen mondva, nagyon gondos és precíz munkát végeztek. Még bőségszaru sincs, és ha van, akkor papundekliből. Ez éppolyan fals dolog, mint amikor nekünk 54-ben azt mond­ták a katonaságnál a pocsék puskáinkra, hogy csak akkor vesszük elő a jókat, ha jönnek a Tito-fasiszták. Aztán 56-ban kiderült, hogy nin­csenek jó fegyverek: a raktárakban ugyanazok a pocsék fegyverek feküdtek lezsírozva. Tehát nem arról van szó, hogy az értelmiség nem adná el magát, hanem arról, hogy nincs miből megvenni. Sokan eladnák magukat, erről is ír­tam már. Nagyon nehéz elítélni azt, aki a gye­rekeinek kenyeret akar venni. Manapság ide­jétmúlt a római erkölcs szintjén gondolkodni. Belátással kell lennünk az ilyen emberek iránt, de még ezeket sem képesek megvenni.

– Mi nem tetszik az új kurzusban?

– Az emberellenessége. igen, ez a legpon­tosabb jelzője. Emberellenes, aljas, tolvaj – és még sorolhatnám. Nekem nincs alkum velük. Fel sem merülhet, hogy elfogadjanak. Egy jó szót nem kaptam tőlük. Amikor hatvanéves volt a Kabos Laci, a Kellér Dezső köszöntötte az öltözőjében, és azt mondta neki: „Lacikám, komikust egyetlen végzet érhet, hogyha hirte­len megszépül. Hozzád kegyes volt a sors…” Én is így jártam: nem szépült meg a rendszer, sőt kiderült: hajjaj, de mennyire nem! Aztán, tudtam, már csak harcolni kell, tudtam, miért, hogyan és kiért. A kilencvenes választások éj­szakáján már tudtam ezt, amikor néztem a té­vében nemzetes uraiméket, amint körben koc­cintottak a kupákkal. Akkor már tudtam, mi a dolgom. Meg akartam érni, hogy ezek a gőgös szemetek 94-ben a porban feküdjenek. Min­dent megtettem ezért.

– Légüres térbe kerültél?

– Nem én: ők vannak légüres térben. Én a földön állok. A rendőrkönyvem után megbuk­tam az Abortusz-szigetekkel. Aztán úgy érez­tem megint, hogy eljött az én időm, és elindul­tam a szatírákkal. Később megint volt egy könyvem, amelyet nem vettek észre, a Néma súgó, pedig egyik legjobb szatírakötetem. S akkor megint jöttek segítőkész emberek. Az egyik Urbán Tamás volt, a Pannon Kiadó igaz­gatója, és feltétlenül hitt bennem, és szerette, amit csinálok. Elvitte a balhét, kibírta, hogy megbukott a könyvem. Ő a második kiadó az életemben, akit komolyan veszek, az első Kar­dos volt. Aztán két és fél éve jött a Magyar Hír­lap, és minden héten írok nekik. Ez alapvető találkozási forma az emberekkel, jelenlét a vi­lágban, egyben a változás, a közlés lehetősé­gét is adja. A Hócipőbe is szívesen írok: rend­kívül becsülöm és nagyra tartom Farkasházyt, Az ott megjelent háromszáznegyven aforiz­mámból jelenik meg születésnapi ajándékként a Kis aljasságok lányaimnak című kötetem. Hatvan év minden élettapasztalatát, élettaktiká­ját beletettem ebbe, A lányaim most kezdenek engem olvasni. Ennek nagyon örülök, de soha nem kérdezem, mit szólnak hozzá.

– Kik állnak mögötted?

– Az ország hat-nyolc millió kiszolgáltatott­ja. Habár nem szeretem azt a kifejezést, hogy „mögöttem állnak”, mert onnan könnyű segg­be rúgni az embert… Jobb, ha mellettem áll­nak. Sokszor vagyok goromba, de a szegé­nyekkel, a portásokkal, a takarítónőkkel soha nem vitatkozom. Aki keveset keres, annak hi­vatalból igaza van, akkor is, ha nincs igaza. Most is rengetek meghívásom van: a szegé­nyekhez négy vadgesztenyéért is elmegyek…

– Több mint negyven könyved jelent meg. Közülük száz év múlva melyiket tartja számon az irodalomtörténet?

– A Titkos záradék című darabomban megírtam, amikor Hitler beszél a háziorvosá­val. Az orvos azt kérdezi, mit üzen az utókor­nak. Mire a válasz: „le van szarva!” Nem érde­kel az utókor, az irodalomtörténet, de ha na­gyon akarod, megmondhatom, melyik a ked­venc könyvem: a Negyven Prédikátor.

– Tudod, én először azt hittem, hogy lemá­soltál egy korabeli szöveget…

– No, ezt inkább dicséretnek veszem. Ami­kor Che Guevara naplóját megírtam, és bevit­tem Kardosnak a kórházba, elolvasta és ő is azt mondta: „Te ezt másoltad!”

– Hogy vagy képes ilyen stílusváltozások­ra?

– A focista is minden héten más csapattal játszik. Sok idő és beleérzőképesség kell hoz­zá, Mind a két könyvhöz tíz-tíz év kellett. Most ugyanennyi rámegy majd a Mikes-könyvemre.

– Miért őt választottad?

– Mert vele van mondanivalóm a hazafi- ságról, a kitartásról, a mesterségről. Mikesben minden benne van. Nem tudom felfogni, miért nem írták agyon, annyira kínálja magát… Mi­kest is a csend ölte meg, és a fejedelemhez való hűség. Ezt nehogy Kádár Jánossal azo­nosítsad!

– Azt mondta nekem nemrégiben egy tisz­telőd, hogy óriási élménye volt a Mandarin, a híres vagány. Amikor elolvasta, azt mondta: „Jaj, de jó, jaj de jó, ez egy új Gelléri Andor Endre!”

– Ez megtisztelő.

– Viszont hozzátette: sajnálja, hogy nem folytattad a novellák írását. Jók, jók ezek a szo­ciográfiák, de azért mégiscsak a novellista az igazi Moldova…

– Csak nem gondolja a barátod, hogy azt a ruhámat fogom viselni, amit már kinőttem? A következő van emögött – írtam is egy aforiz­magyűjteményt, abban benne van az embe­rek sok mindent várnak a másiktól, de legin­kább azt, hogyan lehet csalódni benne. Ezt imádják. Induláskor rajonganak: „Jaj de jó, jaj de zseniális, ez igen!” De ha utána megírom, mondjuk, az Isteni színjátékot vagy a Hamletet, akkor fanyalognak, és azt mondják: „Háát, ez nem az igazi, volt jobb, de kár érte! Csalód­tam benne…” Ez természetes reagálás, de nincs jelentősége számomra. Én nem vagyok novellista. Én epikus vagyok. Nagy apparátus­sal dolgozom, sok hordalékot magával vivő ol­dalakat írok. Akinek ez jó, jó, akinek nem tet­szik, az is jó. Csak ne döntsék el mások, hogy minek vagyok a legjobb! Mindenki véleménye érdekel, de senkié sem számít. Csak konkrét esetben módosítok. Például amikor Kardos azt mondta, hogy az elítélteknek nem lehetett ka­naluk a börtönben, mert kiélezték és felvágták az ereiket. Ezt a tévedést kijavítottam.

– Most fejezted be az ügyvédkönyvedet. Az anyagfelvétel során nem tapasztaltad, hogy ez a szakma is devalválódott?

– Ez nem igaz. Nem devalválódott, sőt! Ez az egyetlen olyan szakma, amelynek a tagjai politikai előiskolát kaptak. Ők az állam- és jog- tudományi karra jártak. Szerepük nem csök­kent. Mióta van újkori magyar parlament, az ügyvédek azóta a politika csinálói. A mostani parlamentben is huszonhat ügyvéd van. Az or­szág átalakulása a kezükben van. A könyvem legcsiklandósabb része egy ügyvédről szól, aki az ORFK vizsgálati osztályának vezetője volt ezredesi rangban. Azért hagyta ott a rend­őrséget, mert amikor a Zétényi-Takács tör­vényt elfogadták, nem volt hajlandó vizsgálni az úgynevezett hazaárulási ügyeket. Otthagyta őket, és elment ügyvédnek. Azért is sikerült csodálatosan ez a fejezet, mert az a haverom, aki az ügyvédkönyv megírására inspirált, dr. Sasvári Tibor – neki is ajánlottam –, a rendőr­ből lett ügyvéd esetéről nagyon pontos, hat flekkes elemzést adott, aztán később megírta a saját ars poeticáját is, amitől nagyon érdekes hídszerkezete lett a fejezetnek. A másik izgal­mas rész dr. Tímár Gyuriról szól, aki négy évet ült az Ónody-ügy miatt, mert védte a vádlottat, és kivitt egy cikket külföldre. Ő az az ügyvéd, aki a magyarországi zsidók kártérítési perét in­tézte, és ő védte a szélsőjobboldali nacionalis­ta Romhányit is. A véletlen adta, nem az eszem, hogy bekerült a könyvembe az ügyvé­dek nesztora, a 75 éves dr. Bárándy György, aki valószínűleg a század legnagyobb bűnügyi védője. Sok szerencsém volt a könyv írásakor is: jártam tárgyalásokra, néhány hetet eltűnhet­tem dr. Ádám Györggyel, aki az orvosi műhi­bák áldozatainak kárpótlási ügyeire speciali­zálta magát. Ő is rendkívüli ember. Termé­szetesen linkebb ügyvédeket is sikerült be­cserkésznem, akik rendkívül jó svádájúak. Vé­gül is az ügyvédi szakma rokon az íróival, hi­szen mindkettő anyaga a szó.

– Mennyire felelnek meg az ügyvédek a te baloldali gondolkodásodnak?

– Rendkívül kevés köztük a baloldali, mert úgy érzik, másodosztályú állampolgárai voltak az előző rendszernek. Sértődöttek, holott még­iscsak a szocialista rendszer anyagi kivétele­zettjei voltak. Most bosszút állnak.

– Az ügyvédkönyved írása közben megvál­tozott-e a véleményed a rendőrségről? „Bort, búzát, békességet, szeressük a rendőrséget”?

– A rendőrséget nem kell szeretni. Miért szeressük? Ennek a falvédőszövegnek egyál­talán nem kötelező országos méretekben elter­jednie. A rendőrség helyét kell megérteni és megértetni: ennek a szolgáltató szervezetnek az a feladata, hogy biztosítsa például a lányom testi épségét vagy azt, hogy ne raboljanak ki, és ez szent dolog. A rendőrséggel szembeni minden kifogásom ellenére elsősorban ezt ve­szem figyelembe. Ez némi kiállási kötelezettsé­get is jelent számomra a rendőrség mellett. Nagyon furcsán hangzik, de majdnem kizáró­lag a Bűn az élet című kötetem miatt kerültem szembe a liberális ellenzékkel. Ebben tudniillik értelmezni próbáltam a rendőrség helyét és szerepét, és ez nem egyezett az úgynevezett modern, liberális eszmékkel. Azt írták, lefeküd­tem a rendőrségnek, a Kádár-rendszer erő­szakszervének. Ez volt az úgynevezett liberális humán értelmiség velem szembeni tartózkodá­sának egyik fő oka. Ezt nagyon sokáig nem bocsátották meg. Igaz, nem is kértem a bo­csánatukat, és ma sem kérném. Ma sokkal többet tudok a zsarukról. A rendőrség helyzete sohasem a rendőrségtől függ, hanem mindig attól, hogy mennyire veszik komolyan, szakér­tők irányítják-e, mennyi pénzt kap. Nos, a ren­dőrség anyagilag a saját cipője mellett jár. El­képesztő: megállítanak rendőrök bankban vagy a követségek előtt, és elmondják, hogy tizenhat-tizennyolc-húszezer forintot visznek haza, néha annyit sem. Hát ez képtelenség! Nyilvánvaló, az életnek nincsen forintban kife­jezhető értéke. Na, de hogy meg sem próbál­ják, az mégiscsak nyomorult dolog, hiszen a rendőr az életét kockáztatja… Aki naponta úgy megy el otthonról, hogy nem tudja, hazatér-e, azt fizessék meg, de legalábbis kíséreljék meg. Keressen annyit, mint egy átlagos ipari mun­kás. Nincs mit csodálkozni a züllésen. Aki te­hetségesebb, okosabb, műveltebb, képzet­tebb, az nyilvánvalóan máshová fog menni. Az a múlt rendszer átkos öröksége volt, hogy azt mondták, a rendőr öntudatból szolgál. Úgy tu­dom, most nem ez a szempont: nem számít­hat tertmészetbeni juttatásnak a fizetése mellé, hogy szereti a trikolórt. Persze szeresse, de ne ebből kelljen megélnie. Üres hassal nem lehet Himnuszt énekelni, mondta Szabó Dezső, és ez miért ne vonatkozna a rendőrökre is.

– Figyeled, hogy mit ír rólad a sajtó?

– Természetesen figyelem. Mindig is sza­bad préda voltam. Régen azzal támadtak, hogy elárulom a rendszert, aláásom a szocia­lizmust, demagóg vagyok, nem tudok írni, rosszak a poénjaim, nem vagyok szatirikus. Most azt írják: „kommunista”, „bolsevik”, „vö­rös” Moldova, aláásom a rendszert, demagóg vagyok, nem tudok írni, rosszak a poénjaim… Az viszont lekötelező, hogy anyagiassággal nem vádolnak.

– Miért politizálsz?

– Mondhatsz önhittnek, de hatok az embe­rekre: elvárják tőlem. Én politizálok, de prog­ramcikket soha nem írtam. Mindig vagy szatí­rát írtam, vagy ábrázoltam. Nem hagytam ott az írói szakmát: az íráson belül politizálok, de nemcsak politizálok.

– Több párt is szívesen fogadna téged…

– Nem, nem, soha! 1990-ben már felkértek képviselőjelöltnek, de nem vállaltam. Valószínűleg valamelyik baloldali pártra fogok szavaz­ni, nyilván a szocialistákra vagy a Munkáspárt­ra; attól függ, hogy melyiküknek van nagyobb esélye.

– Most hogy érzed magad?

– Te tulajdonképpen egy boldog emberrel ülsz most szemben… Pedig szűkülnek a meg­jelenési lehetőségeim, kivetett magából a hiva­talos irodalmi élet, habár nemigen voltam ben­ne azelőtt sem… Irtó nehéz az életem, hiszen rengeteget kell dolgoznom, de annak a pénz­nek a felét sem keresem meg, amit öt éve, és ez most csak a negyedét éri annak. Érezhetően elhasználódom, elsősorban idegileg. De este tíz óra felé, amikor sírásinger fog el a fáradtság­tól és a reménytelenségtől, mindig elindul ben­nem egy second wind, egy „második szél”, amely azt súgja: összetehetem a kezemet há­lából, hogy Isten ezt a szerepet adta, amit be­töltők. Én lehetek az, akire az emberek úgy néznek, hogy tisztességes, következetes ma­radt. Igazolhatom, hogy nem a Kossuth- vagy József Attila-díjért írtam, hanem azért, mert ko­molyan vettem a hivatásomat. Nagy felelősség, hogy egy ország, hat-nyolc millió nyomorult nevében beszélhetek, akik sem szólni, sem írni nem tudnak. Ennél nagyobb megtiszteltetés embert nem érhet, és én ezt megkaptam…

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Választások

Azokban a májusi napokban, amikor e sorok az olvasó kezébe kerülnek, éppen eldőlőben van – vagy már el is dőlt – hogy miféle pártok nyerték meg Magyarország legújabb kori törté­nelmének második többpártrendszerű szabad választását. Nekem, aki három hónappal ko­rábban, februárban fogalmazgatom ezeket a gondolatokat, sejtelmem sincsen, miként fest majd a szavazás végeredménye. Nem is lehet; ha valamit, hát azt megtanultam életem még hátralevő kurtább idejére az 1988-89-es esz­tendők fordulataiból, hogy saját előrelátásom­ban nem bízhatok jobban, mint a színes újsá­gok horoszkópjainak jövendöléseiben.

Annál is kevésbé, minthogy ez a többpárt­rendszerű szabad választás most sem – mi­ként az előző sem – a világosan elütő-szembenálló programok közötti választás szabad­ságát biztosítja számunkra, hanem csupán a homályos és semmire nem kötelező jelszavak, valamint a pártelnevezések s a plakátokról megismerhető képviselőjelölt-nevek és fényké­pek közötti választásét. Mindenki – a „szélső­ségesek” kivételével, akiktől, ugyebár, óvjon az ég – nemzeti, meg liberális, meg szociális és a keresztény erkölcsiség híve. A különbség csupán annyi, hogy egyesek nemzeti-liberáli­sok, akik a keresztény erkölcs talapzatán áll­nak és szociálisan érzékenyek, mások viszont liberális-nemzetiek, akik a szociális érzékeny­ség talapzatán állnak és a keresztény erkölcsi­ség tisztelői, avagy keresztény-nemzetiek, akik a liberalizmus hívei és szociálisan érzékenyek – és így tovább, a lehetséges összes variáci­ókban. Mindenki nemzeti felemelkedést, létbiz­tonságot, szabadságot, gazdasági felvirágzást ígér, mindenki csatlakozni akar Európához, mindenki csökkenteni akarja az inflációt, a munkanélküliséget, s növelni a nyugdíjakat; ám nem mondják meg, mikor, miként, miből. Még a képviselőjelöltek nevei sem jelentenek igazi különbséget közöttük, hiszen bármelyik honatya bármikor nyugodtan áttelepedhet az egyik párt padsoraiból a másikéba. Ilyen körül­mények között bizony eléggé nehezen lehetne megjósolni, hogy a szomszédom, Józsi bácsi azokra szavaz-e majd, akik a nyugdíjának tete­mes felemelésével és az OTP-betétjének értékállandóságával kecsegtetik, vagy azokra, akik megfordítva, az OTP-betétjének értékál­landóságával és a nyugdíjának tetemes fel­emelésével hitegetik.

A politikusok, vagy – nem árt itt némi pon­tosítás – a politikai pályára átnyergelt-átnyergeltetett egyének egybehangzóan azt súlykolják belénk, hogy ez a választás sorsdöntő. így igaz: az ő sorsukat valóban eldönti. Vagy to­vábbra is ők szórakoztathatják-bosszanthatják a parlamenti tévéközvetítések nézőit, vagy el kell tűnniük a névtelen-arctalan-tévéközvetítetlen milliók tömegében, ahonnan az előző vá­lasztás véletlenjei kiemelték őket. Remélem is, hogy minél több szavazópolgár veszi – vagy már vette is – magának a fáradságot, hogy döntsön a sorsuk felől.

Azt azonban tudván tudnunk keli, hogy az igazi választások nem négyévenként egyszer, vasárnap történnek, hanem minden év minden egyes napjának valamennyi órájában. Mindig, amikor udvarias mosollyal hallgatjuk honfitár­saink üres politikai szólamait, vagy vitába szál­lunk velük, s ráébresztjük őket, hol mentek lép- re. Mindig, amikor eldöntjük, legyintünk-e vala­milyen újabb visszaélésre, hazugságra, kor­mányzati-hivatali ostobaságra, vagy az asztal­ra csapunk. Mindig, amikor a között válasz­tunk, hogy jogos düheinket a tévé bámulásába fojtjuk-e, vagy nekilátunk a sokat emlegetett „civil társadalom” megszervezésének. Minden egyes napon választunk, hogy a holnap is ugyanolyan legyen-e, mint a tegnap, vagy el­töprengünk azon, miként lehetne másmilyen, s mit tehetnénk annak érdekében, hogy másmi­lyen legyen.

KARDOS ISTVÁN

Furcsa félelmek

Hiába ismételgetem magamban az indulattól füstölgő érveket, melyek a Szocialista Párt és a MSZOSZ egyes vezetőinek választási megálla­podását igyekeznek lehetetlennek, a demokrá­cia játékszabályaival összeegyeztethetetlen­nek minősíteni – nem értem a hatpárti pánikot.

Nem értem, hogy mit féltenek, és hogy mitől félnek? A szakszervezetek függetlenségét fél­tik? Avagy a baloldal túlzott megerősödésétől tartanak? Mivel az urak között oly sok a törté­nész, talán utaljunk vissza az általuk oly sóváran emlegetett múltra. A Monarchia és a szá­zadelejei Magyarország közel egy évszázados hagyománya a szakszervezeti mozgalom és a szociáldemokrata párt együttműködése, sőt összeforrottsága. Ez részben abból származik, hogy a szakszervezetek történelmi elődei és forrásai voltak a belőlük megalakult munkás­pártoknak. A kettős tagság szinte termé­szetszerű volt. Erre csak néhány példa.

Peyer Károly évtizedeken keresztül a Vasas Szakszervezet elnökségi tagja volt, 1917-től a Bányász, a Kohász szakszervezet titkára, 1927-től 44-ig a Szakszervezeti Tanács orszá­gos titkára, 1922-től 44-ig országgyűlési képvi­selő.

Kabók Lajos a Vasas műszerészek titkára, 1919-től 44-ig, a nyilasok által való meggyilko­lásáig a MSZDP országos vezetőségének tag­ja, 1939-től 44-ig képviselő.

Szeder Ferenc a Magyarországi Földmun­kások Országos Szövetségének miskolci titká­raként 1922-től megszakításokkal a MSZDP vezetésének tagja, és képviselő.

Kertész Miklós a Magántisztviselők Szakszervezetének főtitkára, 1931-től 35-ig ország- gyűlési képviselő.

Kéthly Anna a húszas évektől a Magántiszt­viselők Szakszervezetének alelnöke, majd el­nöke. 1922-től 48-ig országgyűlési képviselő.

Szakasits Árpád az Építőmunkások Szak- szervezetének soraiból indult, MÉMOSZ alelnök, majd elnök, a szakszervezetek lapjának főszerkesztője volt. 1945-től országgyűlési képviselő koncepciós peréig. 1956-tól ismét képviselő. 1949-től 1950-ig a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke.

Valentiny Ágoston jogász, a 20-as évektől a Közalkalmazottak Szakszervezetének orszá­gos vezetésében dolgozik, 1920-tól 44-ig MSZDP vezetőségi tag, 1944-ben őt választják a felszabadult Szeged első polgármesterévé.

Vas-Witteg Miklós géplakatos. 1933-45 kö­zött a Vas- és Fémmunkások Országos Szö­vetségének helyettes elnöke. 1939-48 között a MSZDP Országos Vezetőségének tagja. A fel- szabadulás után a SZOT elnöke, majd államtit­kár. 1963-ban országgyűlési képviselőnek vá­lasztják.

Reisinger Ferenc a Famunkások Szakszer­vezetének miskolci titkára volt. 1922-től 39-ig, a nyilas éra kezdetéig országgyűlési képviselő. 1945 után ismét képviselő, belügyi államtitkár egészen a koholt vádak alapján történt letar­tóztatásáig.

A magyar múltból való példák arról tanús­kodnak, mintha a Horthy-rendszer toleránsabb lett volna a szakszervezetek politizálási joga iránt, mint egyes mai vezetők, amit legfeljebb az magyarázna, hogy soha nem volt semmi közük a szakszervezetekhez. Ám ha valaki ar­ra szeret hivatkozni, hogy a Nyugat számára mi a politikai modell, akkor is szolgálhatunk el­lenpéldákkal.

Willi Brandt a német szakszervezeti ifjúsági mozgalom egyik vezetőjeként, az antifasiszta mozgalom kiemelkedő alakja. 1949-1957 kö­zött a Bundestagban képviselő, majd 1957-től 1966-ig Nyugat-Berlin polgármestere. 1966-tól 69-ig NSZK alkancellárja, 1969-74 között a NSZK kancellárja.

Ellen Wilkinson az angol szakszervezeti nő­mozgalom egyik vezetője, egyidőben a Mun­káspártban is vezetőségi tag. 1947-től 1949-ig Attlee kormányában oktatásügyi miniszter.

Az angol Munkáspárt, melynek egyik alkotó tagozatát formálják a szakszervezetek, adták miniszterelnöknek, MacDonaldot, Hendersont, Landsburryt, Attlee-t, Flarold Wilsont, Bevint és több külügyminisztert, minisztert. Eközben Őfelsége koronája meg sem rezdült. Az angol kormánypárt, vagy más esetben ellenzék ve­zetője igen gyakran aktív szakszervezeti veze­tő. És ez ellen senkinek sem jut eszébe tiltakozni. A francia Louis Saillant a Bútoripari Munkások Szakszervezetének, majd később – 1945-1969 között – Szakszervezeti Világszö­vetségnek a főtitkára, 1944-től az Ideiglenes Francia Nemzetgyűlés képviselője.

Hermann Greulich a svájci szakszervezeti mozgalom egyik vezető funkcionáriusa, a svájci SZDP megalapítója mindvégig parlamenti kép­viselő, 1931 és 1933-ban a parlament elnöke.

Végül Hans Hansen a dán Nyomdász Szakszervezet egyik vezetője, 1936-tól képviselő, 1953-tól 56-ig pénzügyminiszter, rövid ideig külügyminiszter, 1960-ban miniszterelnökké választják.

Számtalan angol, német norvég, dán, finn példát sorolhatnék még, de úgy vélem, a hat­párti aggodalmakat ezek úgysem oszlatnák el. Ugyanis más húzódik meg a kifogások mögött. Végezetül azonban felhívnám a figyelmét az opponálóknak, hogy miért nem emeltek szót a Munkástanácsok országos elnökének, Palkovits úrnak a megválasztása ellen. Ő 1990-től ott ül ma is a MDF soraiban. Gerbovits Jenő a Parasztszövetség főtitkára a Kis­gazdapártot erősíti. Szó eshetne még a Liga és a SZDSZ összefonódottságáról, a Gazda­körök és az MDF nem titkolt liezonjáról.

Ám utoljára hadd említsem meg az úgyszin­tén érdekképviseletnek tekinthető Vállalkozók Pártjának és a liberális pártoknak választási szövetségét. Kérdésem csak annyi: a munka- vállalóknak miért nem szabad politikai szövet­ségest keresniük? Nincs igazán tisztességes válasz. Javaslom tehát, zárjuk le a vitát. Törőd­jenek bele az érdekazonos társadalmi csopor­tok egymásra találásába.

(simor)

Kétféle mérce

„Az utóbbi egy-két évben [kritikusaink] hajla­mosak voltak vitatható formában vitathatatlanul szocialista tartalmakat hordozó műveket olykor sokkal szigorúbban megítélni, mint kísérletektől tartózkodó, »szolid« formát öltött, ám igencsak szőrmentiben, rózsaszínűén állást foglaló alko­tásokat.”

Garai Gábor sorai ezek 1961-ből. A kétféle mérce alkalmazása azóta is változatlan kritikusi gyakorlat, a baloldali író örüljön, ha működését jóindulatú elnézéssel szemlélik.

Volt egy kritikus, aki tudatosan írt, már ameddig írni engedték, a baloldal érdekében mindig elfogultan. A Tűz-tánc nemzedék szelle­mi központja is ő volt, Imre Katalin. Ám „elfo­gultságát” hitelesítette az idő. Holtakat (Ladányi Mihály) és élőket (Györe Imre) egyaránt idéz­hetek példaként. A holtaknak mindig könnyebb a helyzetük, őket olykor-olykor már a kritika is hajlandó mások mellé állítani, noha ilyenkor is gondosan ügyelnek arra, nehogy – uram bocsá! – mások elé kerüljön a baloldali holt, a „talán”-zseni,

Imre Katalin irodalmi tanulmányai és kritikái kötetben nem jelentek meg. Hiába volt a Mag­vető Könyvkiadó munkatársa, összeállított kö­tete kiadására a kiadó nem vállalkozott. Az el­zárkózás oka az volt, hogy Haraszti Miklós 1973-as perében Imre Katalin a bíróság előtti rövid kihallgatása során elmondta, hogy kitű­nőnek tartotta Haraszti Miklós verseskönyvét, amelyet a Magvető nem jelentetett meg. Te­gyük hozzá a mai nemzedékek kedvéért, hogy a költő-Harasztit baloldali életérzése, mondani­valói miatt találta az adott korszak könyvkiadá­sa problematikusnak. A szovjet-amerikai köze­ledést például ilyen, a maga nemében egye­dülálló szatírával pellengérezte ki:

Mint a heréitek, úgy figyeljük,
olyan elcsukló izgalommal,
amint szétveti lábait
az éjszaka, és horizontnyi
combjai tövén felvilágol
a holdkaréj, a sárga hús,
az égi ágyék véznasága,
hogy hivatásos megadással
befogadja a kanhatalmak
távirányított nemiszervét.

                            (Itt a rakéta)

A kiadó igazgatója az Imre Katalinnak cím­zett levélben érezhetően ezt a verset tartotta a kiadás legfőbb akadályának. (Más kérdés, és a korszak irodalmi viszonyaira nagyon is jellem­ző, hogy akkor már öt éve megjelent, az Első ének című antológiában.)

Imre Katalin válaszleveléből az is kiderül, hogy őnélküle kérdésessé vált volna számos baloldali szerző művének megjelentetése, mert azoktól „a magyar lektorátus általában esetleg eleve visszariadt”.

A nem könnyen kiadott köteteket azután a kétféle mérce kritikusi gyakorlata várta – általá­ban. (Azt se hallgassuk el, hogy voltak azért fehér hollók, hiteles írásokra vállalkozó kritiku­sok is.) Miért kell erről szólni ma? Elsősorban azért, mert a helyzet nem változott. Kritikusaink ma is szívesen teszik József Attilát Illyés Gyula mellé, vagy fordítva, ám óvakodnak attól, hogy József Attila egyértelműen a legelső legyen, és hasonlóképpen tartózkodnak a közelmúlt nagy költője, Ladányi Mihály esetében is az osztatlan elismeréstől; ha nagynak is nevezik, gyorsan listát készítenek arról, hogy ki mindenki mellé sorakozik fel. (Tegyük hozzá azt is, hogy az efféle listákba sokszor kiváló költők kerülnek, akik igazán nem tehetnek a listakészítők buz­galmáról.)

A baloldali költőket, írókat pedig egy múlt századi példával vigasztalom. Volt egy élvonal­beli kritikus, jelentős esztéta, Greguss Ágost. Valóban nem volt akárki. Ám így vélekedett 1847-ben egy kortárs költőről:

Petőfi pediglen erőlködik vala,
Petőfi pediglen poéta nem vala;
Petőfi verseit elolvastam vala,
És ennél még nagyobb Ínségem nem vala.

(simor)

OLVASÓLÁMPA

ÁGAI ÁGNES

Levélféle Novák Gábornak

Tabák András: Vén ló – hószakadásban

Te, Gábor, emlékszel arra a sötét ablakra a für­dőszobában, ami mögött apád rejtezett, mi­után megszökött a munkaszolgálatból? Sötét ablak nyílt a sötét világra, csak a bombák és a sztálingyertyák fénye világított, no meg a re­mény pisla lángja, hogy egyszer mégiscsak ki­süt a nap. Ki tudja, miért lett Sötét ablak a könyv címe, talán így közérthetőbb, magyaro­sabb, mint a Sargasso tenger volt? Pedig te valójában ott, a Sargasso tenger habjaiban jöt­tél világra, létrehozód, Tabák András megmerítkezett vizében, és felfedezte valahai önma­gát. Felfedezte a háborúdúlt gyerekkort, és az emlékek repeszdarabjain megalkotta alteregóját, téged.

Megszeppent, csupaszív, érzékeny, világra figyelő kisfiú voltál, Gábor. Kicsi, törékeny, de erős szívű. Vártad az Apát, Egy apát rettenete­sen lehet várni, mert hiánya felborítja a szív egyensúlyát. Az apa hol feltűnt, hol elment. El­ment Borba, ami nem ital, hanem szerb falu, és ki tudta akkor, hogy ez a név később milyen mementó lesz. Elment puska nélkül, mert még azt se adtak neki. Te pedig itt maradtál egy fáradt, de fáradhatatlan, rajongva szerető, de idegesen türelmetlen anyával. Ebben a furcsa, félelmetes és kaotikus időszakban csak egy repkénnyel befutott verandán lehetett bizton­ságot érezni. Egy derűs, okos, csodálatos me­séket tudó nagyanya mellett. Ezt a nagyanyát keresed azóta is, hiszen az ember folyton ke­resi a menedéket, a szép szempárokat és a varázslatos meséket.

Mi lett belőled, Gábor, mióta nem találkoz­tunk? Felnőttél, már nem ájulsz el egy durva szó miatt, pedig annyi durva szót hallasz. Apa lettél magad is. Közben átlépkedtél egyik elbe­szélésből a másikba, belebújtál a verssorokba, egészen eltabákosodtál. De azért én felismer­telek ott a hószakadásban, amint a cudar idő­ben elbitangolt lovat figyeled: vidáman élvezi, élvezné a szabadságot, ha az időnél is cudarabb gazdája haza nem kergetné. Nézitek ketten Mukival, és ugyanarra gondoltok. Hiszen a fiad.

Hát amikor Gabbanccsal játszol az ágyneműtartó-hajóban? Süvölt a szél, vitorla recs- csen, csapdosnak a hullámok, veszélyben a rakomány, a csokoládé, melyet az éhező gye­rekeknek visztek Afrikába. Gábor – Gabbancs, még a nevetek is ugyanaz, és Gabbancs is bekerül a könyv lapjaira, ő is irodalmi figura lesz éppen azáltal, hogy cseppet sem irodalmias, hanem hús meg vér, olyan valóságos kisfiú, akibe naponta belebotlunk, és akire ta­lán oda se figyelünk. De te odafigyelsz, Gábor, és nem leereszkedő nyájassággal, pökhendi felnőtt okoskodással, hanem egyenrangú társ­ként. Azt játsszátok, hogy kisfiúk vagytok, bát­rak, kalandvágyók, életszomjasak. Tudnotok kell, hogy milyen a pacsirtatelepi végállomás, hogyan zötyög a kimustrált mukivonat, az öreg szerkocsi, és milyen érzés eltévedni a tátrai téli erdőben. Gábor, te sosem féltél a farkasoktól, szeretted őket (apád olvasta föl a Kutyák- és a Farkasok dalát az ágyad szélén, a nagy, cirádás, vörös fedelű Petőfi-kötetből), és Muki sem fél, mert te is felolvastad neki egy kisebb és kevésbé díszes kötetből. Muki alig várja, hogy megpillantsa a farkasokat, és elérzékenyülten suttoghassa: „ordaskáim”. Mert Muki is tudja, amit te tudsz, hogy nem az ordasok az ordasok, és szeretni kell azokat, akikre csúnyát mondanak, és akiket pusztítani akarnak.

Látod, Gábor, a regényhősök nemzedékről nemzedékre örökítik át magukat, és sohasem öregszenek. Lehet, hogy Tabák mester bele­keseredett a kudarcokba, de te, Gábor, korta­lan vagy, szabadon és szilajon vágtatsz át a könyv lapjain, feléledsz a gyerekeidben, azaz, dehogy éledsz föl, egy vagy velük.

Megszerettem Gabbancsot, Katát, és Mukit. Ők világos ablakból néznek rám, de ugyan-olyanok, mint a sötét ablakbeli kisfiú volt. Katá­ról tudok a legkevesebbet, csak azt, hogy kis­lányként Tóbi bácsi ölében ült, és húzkodta a szakállát. Tudod, Tóbi bácsi, akivel Tabák mester az etentók nyelvet kitalálta. Hű, micso­da tudományoskodó szöveget nyomtak vala­ha az egyetemi padokban! Katáról még azt is tudom, hogy később, amikor már leszállt Tóbi bácsi öléből, remek tájfutó nagylány lett, és fel­tehetően reálisabb, mint megrögzött álmodozó testvérei és felmenői. De hát ez is csak követ­keztetés. Gábor, Borka, ahogy nagyanyád szólított, ne engedd felnőni őket! Nem akarom, hogy rezignált felnőtt legyen belőlük, hogy a világ becsapja és kiábrándítsa őket.

Gabbancs ott áll az Állatkertben, a legszebb állat, a kecske ketrece előtt, Kata bűvöli Tóbi bácsit, Muki becézi ordaskáit, és integet az ő nevét viselő mukivonatról. így őrzöm őket mint nyájas olvasó, és becsukom a könyvet, mely színűkig van a múlhatatlan gyerekkor szépsé­gével és igazságával. (Z-füzetek/ 51)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Sokféle következetesség

Öt könyvről

Kassai Franciska; A vágy színei (Z),
Fábri Péter; Negyvenkilenc nap (Szerzői kiadás),
Örvös Lajos; Külvárosi emberek (Bethlen Gábor Könyvkiadó),
Tarján Tamás: A királynét megölni nem kell félnetek (Széphalom Könyvműhely),
Simor András; Ladányi Mihály (Z-füzetek/52)

A hadvezér, államférfi s költő, a horvát-magyar Zrínyi Miklós alakja máig szimbolikus jelentő­ségű épp a személyiségében s életművében meglevő sokféleség fölemelő egysége révén. Méltán vette föl nevét egy könyvkiadó, a hon­védelemmel kapcsolatos kiadványok gondo­zója. Zrínyi szelleme mitsem, a kiadóé annál inkább változott, de tovább működnek azok, akik a Zrínyi névhez kapcsolódva indítottak el egy könyv- és füzetsorozatot, mely megma­radt a mai magyar könyvkiadás egyetlen balol­dali vállalkozásának. A sorozat nyilván fölmu­tat jót is, gyengébbet is, életműveket folytat és elindít újakat. És megvan a maga közönsége, akárcsak ennek a folyóiratnak, az Ezredvég­nek amelyhez szorosan kapcsolódik. Néhány más kiadó könyve mellett hadd mutatunk be most néhány Z-füzetet a sokszínűségben megnyilvánuló következetesség példáiként.

Elsőként itt van Kassai Franciska mesere­génye, A vágy színei. Nem gyerekeknek szóló mese, s mindjárt kiderül, miért. De kapcsolódik e legrégibb s legfolyamatosabb műfaj – mond­hatni – több ezer éves hagyományához a Pancsatantrá-tól meg a Homérosznál is ködösebb személyiségű Aiszóposztól Oscar Wilde-ig. Amióta a népmesének a magas irodalomba való beemelése megtörtént Perrault majd a Grimm testvérek gyűjteményeivel, azután a ro­mantika mese-költészete E. T. A. Hoffmann, Hauff, Andersen s a többiek művei révén – no­ha az évezredes sablonok megmaradtak – el­mélyültebb, filozófikusabb, elvontabb lett, ugyanakkor mindinkább gyermeki fogyasztás­ra is egyszerűsödött a mese. Kassai Franciska is az ősi mesekereteket és motívumokat alkal­mazza: egyértelműen jó és gonosz figurákkal, intrikával, sőt varázslattal, reális és csodás ele­mek keverésével. Ami meglepő és az utóbbi évszázadok gyakorlatához képest új (egyben visszatérés az ősihez, így az Ezeregyéjszakához): az erotika, amely beteljesülés nélkül is sajátos bujasággal telíti a különben szomor­kás, szép szerelmi történetet.

A mese úgy jó, ha az ami: mese, amely nem akar a valóság mezébe öltözni. A Times-ban írták nemrégiben Esterházyról: „nemzedé­ke (Nádas, Temesi, Fábry – így –) legjobbja”. Ám most nem Esterházyról, hanem e nemze­dék utolsóként említett kiválóságáról, Fábri Pé­terről írunk, aki persze – idestova jópár évtizede – kétségkívül ígéretes szerző. A pró­zaírónak érnie kell: „századunkban senki sem írhat igazán jó regényt negyvenéves kora előtt” – mondotta Németh László (akinek mind­azonáltal sikerült). Fábritól rég várjuk az igazi művet, amelyre vitathatatlan tehetsége, frisses­sége, formai készsége, típusalkotása, pszicho­lógiája, jellemzése képesség teszi. Az élményanyag? Nos, itt egy új kisregénye (Negyvenkilenc nap), melynek közvetlen él­ménye nyilvánvaló. Szerelmi történet, egy-az-egyben, egyes szám első személyben.

De lehet-e még újat mondani két mai fiatal szerelméről? Nyilván. Fábri is megpróbálja, s az újítás látványos lázadás az elmúlt évtizedek „kötelező” materializmusa ellen – egy tárgy­szerűen előadott fantasztikus történet. Fan­tasztikus? Ősi műfaj ez is, amely virágzott a romantika idején, de a legjava művekben min­dig csöpp távolságtartással, sőt iróniával! Most ez hiányzik. A szerző csakugyan belelát­ja a sorsszerűt, végzetest az asztrológiával, parapszichológiával meg számmisztikával dú­sított élményanyagba. Mire jó ez az abszurd, mondhatni, kísértethistória? Fábri érzi, hogy enélkül sablonos, giccses, banális lenne a szereplők számára nyilván megrendítő, viha­ros érzelmekkel telített történet. így most „ér­dekes” lesz – node ez az érdekesség meg… csacskaság. Hiába fémjelzi a természetfölötti jelenségek (szerintem kártékony) „szakem­bere”, a tudósnak kikiáltott Egely György. No, majd legközelebb. Mert Fábrinak csakugyan azt kívánjuk, hogy a kiválóak közé tartozzék. E regényben tomboló képzelete is erre alkalmasítja. Képzelgésekkel, gondolatátvitellel, spe­kulációkkal azonban aligha fog sikerülni.

Tehetség? Élményanyag? Önmagában nem elég, tudatos szerkesztés is kell, no meg szerencse. Utóbbi híján nem lett (eddig?) je­lentős íróvá a túlságosan is szerény Örvös La­jos. Mert hogy harminchét évet kellett várnia mostani elbeszéléskötetére. Nem tudta előbb kiharcolni? Nem nyújt igazán újat? Tárgyát ma­ga is szűkíti, sőt lefokozza a szép, de sivársá­got sugárzó címlappal s rajta a címmel: Külvárosi emberek. Mert nemcsak erről van szó, hanem korunk belvárosokban vagy falun élő kisemberéről általában, akit Örvös belülről ábrázol, örökös szorongásaival, amely szo­rongást azonban rokonszenvesen oldja fel a szeretet, a szerelem, a humánum. Ami nagyon nagy dolog. Még nagyobb az az élménynya­láb, amely Párizs napjait s éjszakáit idézi elénk. Rengetegen írtak már erről nálunk is, Örvös elbeszéléseiben azonban semmi párizsi bo­hém sematizmus (pedig nehéz sorsban élő fiatal hőseinek helyzete szinte sugallná ezt), semmi kokottromantika nincs, egzotikum sem, csak – friss emberség. A formálás pedig? A ma is bőbeszédű magyar irodalomban üdítő rövidség, csupa – a mind sivárabb lapokból kihalóban lévő – tárcanovella. Épp azért jó mind, mert pár perc alatt elolvasható. Har­minchét év – Istenem, így gazdálkodunk a te­hetségeinkkel. Jelen esetben olyasvalakivel, akire már Móricz felfigyelt, s ő indította el egy­szerűségében is becsületes pályáján…

Igen, így gazdálkodunk a tehetségeinkkel, még ha netán zsenik is… Jól ismertem, írtam is róla, nem egy író-olvasó találkozóját vezet­tem be, de csak most merem kimondani, hogy a vagabundnak, sokak által komolytalannak vagy – ami még „rosszabb” volt: – balosnak, anarchistának tartott költő: Ladányi Mihály – talán – zseni volt, mindenesetre a legjelentő­sebbek egyike, akik az utolsó ötven évben nem is jelentéktelen költészetünkben feltűntek: Nagy László, Nemes Nagy, Pilinszky, Csoóri, Juhász, Tandori mellett. Épp mássága okán! Amely másságról most egy kis könyvet írt (megincsak a Z-füzetek sorozatba) Simor And­rás – Ladányival kapcsolatos eddigi írásainál teljesebben, szakszerűbben, mégsem monográfusi szárazsággal, hanem szemérmesen személyes megrendültséggel. Amely megren­dülés tán nem is illik a mindig vidámnak tetsző alkotóhoz, akinek bohósága, komolytalansága igencsak önvédelem is volt – életveszélyes ke­gyetlen igazmondását leplezendő, például azt a gyilkos gúnyt, amely Hruscsovról írott, világ- viszonylatban párját ritkító versét jellemzi. (Ő volt.) Magunknak tartozunk a megrendült szemlélettel: íme, így gazdálkodunk a tehetsé­geinkkel…

A tehetségekkel való „gazdálkodás” persze nem feltétlen elismerést jelent, hanem elsősor­ban észrevételt, odafigyelést és az irodalmi színházi életben való kritikai elhelyezést. Ezért olvastam kritikusként is élvezettel Tarján Ta­más új kötetét (A királynét megölni nem kell félnetek), melyben színikritikáit gyűjtötte egy­be, a drámaíró neve mellé ezúttal is odatéve a rendezőét is (mert ez a kor tendenciája, ez az előadások rendjéből következő társszerzői rang…). Tarján bravúrja a jóindulat és a (még­is) megalkuvás nélküli megindokolt ítéletmon­dás: egy pillanatig sem téveszt meg a tekintetben, hogy mi a jó s mi a rossz: tanulhat belőle író, színész, rendező és főként a vég­eredményt, az előadást élvező vagy elunó kö­zönség is. A legmeglepőbb azonban az, hogy ebben a mai ellehetetlenült kulturális életben igazmondásával együtt miként tudta Tarján megőrizni megbecsültségét, sőt népszerűsé­gét, Miért nem utálják igazmondásának „áldo­zatai”? Vagy nem állhatják, csak hallgatnak róla? Mert (be) látják, hogy igaza van?

Bár fentiekben nekünk is igazunk lenne… S abban is, ami még hátravan: a Z-füzetek egy- pár versgyűjteményét tekintve. Hogy hovato­vább semmibe visz az az agitatív költészet, amely Brecht (és Erdélyi József és Faludy György) nyomán lehet népszerű és szívhez- szóló, de rokonszenves mondandója és szán­dékosan egyszerű előadásmódja már nem mindig elégíti ki az (hadd használom ezt a léha szót) „igényes” olvasót. Az agitáció szüksé­ges, és bizonyos helyzetekben (s a mai – elis­merem – ilyen), ha eljut a tömegekhez, elégséges lehet –, de bármily kellemesek a csengő-bongó rímek, dallamos songok, me­rész képek, meghökkentőek a frappáns ötle­tek, ügyesen feldobott csattanók, bármennyire egyetértünk Is a kiábrándultsággal, és kívánjuk a dacos helytállást, ha megragad is némely vers szuggesztivitása, egyetértve figyeljük a ta­núságot és tanulságot: mindez költészetként immár kevés egy-egy József Attila vagy Ladá­nyi, Aragon, Auden, Eluard, Majakovszkij – folytathatnám – után. Néha már úgy érezzük, jobb lenne elhagyni a hol ügyes, hol nehezen feltalált rímeket, s a témát megírni vezércikként vagy glosszaként. A direkten politizáló – mondhatni – okító, másszor bökversstílus szinte már akadálya a mai szocialista költészet kibontakozásának, amelyre persze szintén van példa: a Csanády Jánosé vagy Juhász Feren­cé.

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Fordulóponton

Baranyi Ferenc: Vizafogó

Vékonyka versesfüzet, a fele annak is műfordí­tás. A műfordítások színvonalasak, s a saját versek is általában jók vagy szépek; oiyikukra – leginkább a Csoda címűre – még azt is bíz­vást rámondhatjuk: gyönyörű. Nem egy ráadá­sul a verstanszerzők figyelmére is méltó, a ma­gyar költészetben gyéren használt, „míves” formák (ballade, Ronsard-típusú szonett, alexandrin) példatárát gyarapítja.

De van ebben a füzetkében három olyan vers, amelyik mellbevág. Amit úgy olvas az ember, mintha némán üvöltene. Amelyiknél azt érzi: végre, végre valahára ez is kimondatott. Kimondatott, a neobarokk klerikalizmus mai új­jászületése idején is kimondatott, hogy

Jézus elvtárs, ezennel visszaperlünk
magunknak téged. Ács fia, halászok
osztályosa, jöjj, köztünk a helyed!
                                (Húsvétvasárnap)

– s mi mást felelhetnénk erre, mint azt, hogy ámen. Kimondatott az is, hogy

Ha kollaborálás volt itthon maradni
egy fűtetlen, kilyukadt falú ország
kicsit-nagyot didergető fagyában
s az „eltiport szabadság” tehetetlen
siratása helyett éledve élni (…).

akkor „eme sértő idegen szónak oly szép a ze­néje, mintha maga az Úristen dicsérne” (Kollaboráns). És kimondatott, végre ez is kimonda­tott:

A pestmegyei Fehér Könyv szerint én
ötvenhatban egy járás Forradalmi
Ifjúsági Bizottságának voltam
választott elnöke –s ez az igazság.
E tényt-amely sem nem érdem, sem gyalázat
eleddig sem hangoztattam nagyon,
de mától kezdve szégyellni fogom.
                                (Kossuth tér, 1992. október 23.)

Ez a három vers egy áttekinthetetlenül pisz­kos és hazug történelmi pillanat idején úgy szólal meg, hogy – Baranyi Takarna sírig is cí­mű ars poeticájának szavaival –

… eltökélt beismeréssel
tisztán kimondja szó szerint,
amit a tisztesség igényel.

Nem akárkinek adatik meg, hogy ki merje és ki tudja mondani azokat a tiszta, egyszerű szavakat, amelyek egy korszak eltökélt emberi tisztességének fényével világítanak. Vannak derekas költői életművek, amelyekben egyet­len ilyen vers sem található. Vannak irodalmi szekértáborok lobogóira tűzött költőnevek, melyeknek viselői egész életükben legfeljebb egy-két effajta költeményt tudtak papírra vetni. Baranyi költői fejlődésének legújabb szakaszá­ban megsokasodtak az ilyen versek; e vékony füzeikében is három akad belőlük.

A költői pályák effajta határvonalainak kijelö­lésével szoktak kezdődni az irodalomtör­ténetek fejezetei. Ideje, hogy elhangozzék: ezentúl vigyáznia kell arra, mit és hogyan ír. S nekünk is vigyáznunk kell arra, mit írunk róla. (Z-füzetekl49)

MILLOK ÉVA

Először megfogalmazott igazságok

Simor András: Ladányi Mihály

Szeretném kerülni a nagy szavakat, de attól tartok, ez szinte lehetetlen. Mert Simor írása Ladányiról nem mindennapján jelentős írás, sem témáját, sem először megfogalmazott és nyomtatásban publikált igazságait tekintve. Akik ismerik Marxot (nincsenek sokan), azok tudják, hogy az ő számára abszolút követel­mény volt egy-egy történelmi korszak konkrét, mély, dialektikus vizsgálata, akkor is, ha törté­netesen a munkásmozgalomról volt szó. Dia­lektikus, kritikai vizsgálata. S természetesen alapkövetelménynek tartotta azt is, hogy veze­tőik a munkások elé reális célokat tűzzenek ki. 1850. szeptember 15-én élesen szembefordult a Kommunisták Szövetsége Központi Vezető­ségének hibás programjával, amely a mester­séges „forradalomcsinálást” vélte a legköze­lebbi teendőnek. Szavainak 150 év távolából is figyelemreméltó a tanulsága: „Amíg mi azt mondjuk a munkásoknak, 15, 20, 50 évi pol­gárháborúkat és népek csatáit kell végighar­colnotok, nemcsak azért, hogy a viszonyokat megváltoztassátok, hanem azért is, hogy ön­magatokat is megváltoztassátok, és a politikai uralomra alkalmassá tegyétek (kiemelés M. É), ti, ellenkezőleg, azt mondjátok: Azonnal uralomra keli jutnunk, vagy lefekhetünk alud­ni…”

Simor Ladányiról szóló írása azért oly jelen­tős, mert elénk tárja, hogy Ladányi a maga ösztönös-tudatos módján és zseniális költő­ként hogyan érzékelte és fejezte ki korának je­lenségeiből azt a tényt, hogy a magyar mun­kásosztály lényegében nem tudta önmagát a politikai uralomra alkalmassá tenni.

Váratnak még magukra azok a tanulmá­nyok, amelyek a dialektikus és történelmi ma­terializmus módszerével igyekeznek majd hite­les magyarázatot adni arra, hogyan történhe­tett egy látszólag szocialista rendszer össze­omlása, különösen a Szovjetunióban. Az öté­ves tervek és a győzelmes Nagy Honvédő Há­ború országában. Amely a harmincas-negyve­nes években nem véletlenül nyűgözte le az eu­rópai értelmiség legkülönbjeit. (Hogy csak Ro­máin Rolland-t, G. B. Shaw-t, Lion Feuchtwangert, Barbusse-t, Joliot-Curie-t említsem.) Ha másnak nem, sokan nagyszabású kísérletnek fogták fel az akkori Szovjetuniót, melynek megvan a reális lehetősége a sikerre. Úgy tűnt, az orosz munkásosztály alkalmassá tette ma­gát a politikai uralomra. Hogy később a kísérlet a szocializmus megvalósítására a kezdetektől eltérően folytatódott, hogy nem az folytatódott, amire az októberi forradalom törte az utat, hogy az orosz munkásosztály miért vált egy­szer csak alkalmatlanná a politikai uralomra – ezek olyan kérdések, amelyekre egyelőre nem ismerünk hitelt érdemlő választ.

Nem így Magyarországon. Itt első perctől kevés esély volt egy ilyen típusú kísérlet sike­rére. 1956 valóban maga mögött tudhatta a magyar lakosság jelentékeny részét, bele­értve a munkásosztályt is. Itt inkább az volt vá­ratlan, hogy a marxi értelmezésű szocializ­mus mint törekvés az ezt követő periódus­ban tört be a magyar közéletbe egy számotte­vő fiatal költőnemzedék Tűz-tánc című an­tológiájában, amelyben – még kezdőként – de komoly figyelmet keltve, Ladányi is bemu­tatkozott.

Magam is emlékszem, mennyire feltűntek versei, nem megszokott költői hangja, plebejus eredetisége, valóságérzékelése, póztalansága, őszintesége. Simor András nagyszerűen mu­tatja ki Ladányi költészetének ezeket a legjel­lemzőbb vonásait, fejlődését formában és tar­talomban. És kimondja végre, milyen korszak is volt az, amelyben Ladányi élt, és amelyet olyannak látott, amilyen; nem volt hajlandó sem illúziókkal elfedni, sem a hivatalos kritika elvárásainak megfelelően beszélni róla. „A szo­cialista társadalmi »végkifejlet« érdekel – fogal­mazta meg saját maga düheim forrása, »el­lenzékiségem« tartalma az ellen irányul, ami a társadalomban élő ember szocialista irányban történő személyiségfejlődését gátolja. Saját életemen érzem ezeket is, saját gyöngeségeimen át vezet az út ezek felismeréséig. Rajtam is erőt vesz a szerzés vágya, a kapzsiság, a »fenntartási költségek« félelmével fűszerezve. Ez bizonyos »élménylírát« eredményez, amely­nek emberi vonásait azonban nem rejtem »örök« pózok mögé.”

Simor végre megfogalmazza az igazságot Ladányi és a korszak viszonyáról, arról, hogy mi minden ellen és kiknek az oldaláról lépett fel Ladányi haragos-keserűen, a szocializmus tör­ténelmi lehetőségeit föl nem adva. A korszak hivatalosai nem szerették, nem is nagyon „tűr­ték” Ladányit, bizonyítja a hivatalos szilencium is, amelyet kiróttak rá, és az a tény, hogy élete utolsó két évében a vezető irodalmi lapok – Kortárs, Új írás, Élet és Irodalom – egyetlen versét sem közölték.

A korszak konkrét, marxista vizsgálatához járul hozzá mindenesetre Simor András Ladá­nyi Mihályról szóló írása. De nem utolsó sor­ban ahhoz is, hogy bebizonyosodjon szá­munkra: Ladányi nagy költő volt, egyenes ágú utóda a magyar irodalom legnagyobbjainak. (Z-füzetek/52)

KÖNYVAJÁNLAT

„A szív szocialistája, s így Dánia büszkesége és az egész világ morális tulajdona.” Thomas Mann nyilatkozott így egyszer Martin Andersen Nexőről, akinek klasszikussá vált életműve a múlt század végének és századunk első évti­zedeinek szocialista realizmusként ismert mű­vészeti stílusirányzatához kapcsolódott, s en­nek úttörő képviselője, világszerte ismert és el­ismert alkotója volt. 1869-ben született Kop­penhágában, a város legszegényebb negye­dében egy sokgyermekes útkövező munkás fi­aként. Nyolcéves volt, amikor egy közeli sziget Nexø nevű kisvárosába költöztek (innen szár­mazik írói neve), s gulyás, cipészinas és kő­műves volt, mielőtt elvégzett egy népfőiskolái tanfolyamot. Ezután tanítóskodott, majd sú­lyos betegségéből felgyógyulva, ismét tanult, tanított és újságíróként tevékenykedett. Alapító tagja volt a Dán Szocialista Munkáspártnak. A német megszállás alatt börtönbe került, de si­került Svédországba szöknie. A háború után végleg Drezdában telepedett le, s ebben bizo­nyára közrejátszott az is, hogy hatalmas nép­szerűségnek örvendett a német munkásmoz­galomban. Negyven évvel ezelőtt, 1954-ben halt meg. irodalmi munkássága 1894-ben, el­beszéléseinek megjelenésével kezdődött, s már ekkor nyilvánvalónak tűnt, hogy művé­szetére a klasszikusokon kívül legnagyobb ha­tással az akkor virágkorát élő skandináv prózai realizmus volt. Műveinek világa a korszaknak azt a hatalmas változását tükrözi, amikor a proletariátus világformáló erővé válik, s az em­berek egyéni életében is teljes és meghatáro­zó erejű változások mennek végbe. Legismer­tebb, világhírű műve, a Szürke fény (későbbi magyar fordításban Ditte, az ember lánya cím­mel jelent meg), egy proletárasszony keser­ves, tragikus története nem kívánt születésétől kezdve a nyomorúsággal, küzdelmekkel és megaláztatásokkal teli gyermek- és ifjúkoron át. A regényből 1946-ban film is készült, melyet szinte az egész világon bemutattak. 1947-ben jelent meg első magyar fordítása, s a szerző nem volt ismeretlen Magyarországon, hiszen az első magyarra fordított elbeszélése már 1906-ban ismert volt. Most az Adina Kft kiadá­sában, Jánosy István fordításában kerül az ol­vasóközönség elé Ditte története, aki „Nagy kínnal-keservvel erőszakolta ki magának a föl­di életet. Mint egy a másfél milliárdnyi szürke tömegből, munkához látott, s hasznossá tette magát. A föld gazdagabb lett általa, anélkül hogy ezt neki tulajdonították volna. Egy volt a sok névtelen közül – emberi lény, akinek durva keze volt az egyetlen ismertetőjele.”

Nobel-díj, 1933 A könyvet átkötő fehér pa­pírszalagon e felirat jelzi a tényt, hogy a Dzsessz című regény szerzője, Toni Morrison részesült a múlt év legnagyobb irodalmi kitün­tetésében. Chloe Anthony Wofford, írói nevén Toni Morrison amerikai fekete bőrű írónő ma a Princeton Egyetem irodalomprofesszora. 1931-ben született, angol nyelv és irodalom szakon szerzett diplomát, majd tanított, ké­sőbb kiadói szerkesztő volt. Elbeszélések után első, önéletrajzi ihletésű regénye, „A legké­kebb szem”, 1970-ben jelenik meg. A magyar olvasóközönség is találkozhatott egy regényé­vel már 1986-ban, ekkor jelentette meg ugyan­is az Európa Kiadó „Salamon-ének” című re­gényét. Szürrealista vonásokat is mutató, a né­ger hitvilágból és folklórból is táplálkozó, eg­zotikumokban bővelkedő műveinek témáját a valóságos életből meríti, mint e most magyarul is elismerésre méltó gyorsasággal kiadott re­gényben. Az első világháború után a húszas évek világmegújító, lázas hangulatában, az új zene, a dzsessz bűvöletében élő emberek kö­zött, a Városban játszódik a gyilkossággal kez­dődő szerelmi történet. Toni Morrison mesteri­en építi fel a regény szerkezetét, a dzsessz jel­legzetes zenei formáit valósítva meg az egy­másra épülő fejezetek között, ahogyan a dzsessz-zenekar hangszerei egymásnak ad­ják, egymástól veszik át a dallam motívumait további kibontásra, improvizálásra, hogy az­tán újból minden hangszeren egyszerre hangozzék fel a zene. A különös hangulatú regényt az Európa kiadónál Vághy László for­dította.

Operák könyve, Opera-kalauz, Operamesék után most Opera kézikönyv látott napvilágot a Magvető Kiadónál. John Lazarus kézikönyvé­nek fejezetei az opera időrendi fejlődését tük­rözik nemzeti iskolák szerint. így következik egymás után az olasz, a francia, a brit, a né­met, a közép- és észak-európai, az orosz, az amerikai és a magyar opera története és kala­uza, mely utóbbi Németh Amadé műve a ma­gyar kiadáshoz. A nemzeti iskolák történeté­nek rövid vázlata után az egyes zeneszerzők és műveik ismertetése következik. Először a szerző életrajzi adatai, majd az opera adattára (cím, szövegkönyv és írója, az ősbemutató időpontja). A cselekmény ismertetése utáni át­tekintés a művel kapcsolatos zenei összefüg­gésekre világít rá, a fő címszavakra való utalá­sokkal. Lenyűgöző Lazarus módszere és stílu­sa, az a közlésmód, ahogy az olvasót szinte kézenfogva, társalogva vezeti be a zeneiroda­lomnak ebbe a sokak által kedvelt műfajába, s nemcsak elképesztő mennyiségű információ­hoz juttatja az egy-egy oldalnyinál alig na­gyobb terjedelmű ismertetőkben (kétszáz ope­rát ismertet), hanem ráirányítja figyelmét más zenedarabokra, összehasonlít, minősít, kritizál, további olvasmányokat és hallgatnivalókat ajánl, s ízlésre nevel. Mindemellett nem átall egy-egy kis pletykát is elejteni innen-onnan, a zenei világban megesett dolgokról. Profi mó­don elkészített, magas színvonalú zenei isme­retterjesztő művet vehet kezébe minden ope­rakedvelő. A könyvet előszó és a könyv hasz­nálatára vonatkozó eligazítás nyitja, a végén operakönyvek címlistája, szakkifejezések jegy­zéke és tárgymutató található.

Nem opera, hanem egy világsikerű musical készült 1961-ben „Camelot” címmel abból a regényből, melynek főhőse „…egy Arthur nevű király… Amikor Anglia trónjára került, látta, hogy a lovagok meg a bárók mint az őrültek harcolnak egymás ellen… Rengeteg gonosz­ságot műveltek, mert az erőszak volt az éle­tük… a királynak támadt egy ötlete, éspedig az, hogy az erőszakot az igazság szolgálatá­ban kell felhasználni… Maga köré gyűjtötte hát valamennyi hű és kedves ismerősét, páncélba bujtatta és lovaggá ütötte őket, beléjük oltotta elképzelését és leültette őket a kerek asztal mellé… hosszú évekig járták a világot, ember­evő óriásokat öldöstek le, leányokat mentettek meg, foglyokat szabadítottak ki, vagyis meg­próbálták jó útra terelni az emberiséget… Va­lami okból minden rosszra fordult. Az Asztal pártokra szakadt, keserves háborúskodás kez­dődött, és mindnyájan elestek.” Maga Arthur király, a legendás uralkodó foglalja így össze T. H. White Üdv néked Arthur, nagy király című regényciklusának végén a történetet. Az apai ágon ír származású szerző 1929-ben publikál­ta első verseskötetét, James Aston álnéven pedig több regénye is megjelent. Legnagyobb sikerét az Arthur-mondakör regényes feldolgo­zásával érte el, s nemcsak Angliában, de Ame­rikában is óriási népszerűségre tett szert. Whi­te a mondakör első feldolgozója, Malory nyo­mán írta ezt a tetralógiát, s a gondosan átvett részleteket morális mondanivalóval ötvözte. Arthur királyságát úgy jeleníti meg, mint egy álombéli boldog birodalmat. A történelmi hű­séget nagyvonalúan kezelve egy 15. század­beli elképzelt és idealizált világról ír, de közben el-elkalandozik az időben, a későbbi száza­dokba is. A regényciklus utolsó, 5. kötete a szerző halála után jelent meg, „Merlin könyve” címmel. A Valhalla Páholynál egy kötetben ki­adott négy első rész Szíjgyártó László, a szö­vegközti versek Tandori Dezső fordítása. Jó történelmi bestseller, úgy kell olvasni, mint a mesét.

(emmi)