SIMON LAJOS

Gyermeknaptár

Apám szidja a januárt,
az újrakezdés-januárt.

Apám szidja a februárt,
a farsangoló februárt.

Apám szidja a márciust,
a lobogózott márciust.

Apám szidja az áprilist,
a szeles-bolond áprilist.

Szidja volt kedves májusát,
a kalapácsos májusát.

Apám szidja a júniust,
kaszát suhintó júniust.

Apám szidja a júliust,
folyót forraló júliust.

Apám szidja az augusztust,
hajdani kazlas augusztust.

Apám szidja a szeptembert,
kis, hátitáskás szeptembert.

Apám szidja az októbert,
az őszvirágos októbert.

Apám szidja a novembert,
dérben szaladó novembert.

Apám szidja a decembert,
a kisjézuskás decembert.

Apám szidja az éveket,
szidja az egész életet.

Mint fán vén madár, úgy csörög,
mióta itthon ücsörög.

Szegények

Ahogy ülnek a lépcsőn vagy a járdán,
ahogy lábuknál sapka vagy kalap,
ahogy mutatják sebes testüket,
mint egykoriban Tamásnak a Krisztus,
ahogy mellettük megyek szívszorongva,
imát mormolnak, aztán szitkokat,
nem hiszik, hogy a nincs nekem is az!
… De van, aki még lépcsőre nem ül,
sebét titkolván járdaszélen áll,
csalódott szájjal fütyürész egy nótát,
lássák, gondolják, csak egy nőre vár.
Minek is tudni: másé már a gyár!
Nézi a lépcsőt, nézi a kalapját,
s egy csonkolt ujját. Gép vágta? Kasza?

Nézi a lépcsőt, nézi a kalapját…

Csonkolt lélekkel elballag haza.

BISTEY ANDRÁS

A nagy riport

Nem sokat haboztam, amikor a polgármester megkérdezte, hogy elvállalnám-e a városi újság szerkesztését. Korábban már küldözgettem híreket a megyei lapnak, sőt egy féléves tanfolyamot is elvégeztem. Hetente egy délutánt a szerkesztőségben töltöttünk, ahol nagyjából elmagyarázták, hogy kell újságot csinálni. Érdekelt a dolog, meg legalább az iskolán kívül is elfoglalhattam magam valamivel. Elég jó társaság gyűlt össze. A foglalkozás után néhányan mindig beültünk valahova, és dumáltunk egy jót mindenféléről, olyankor úgy éreztem, feltöltődöm szellemileg, azt hiszem, így voltak ezzel a többiek is, főleg azért jártak a tanfolyamra.

Zsuzsa nem nagyon örült, hogy hetente beutazom a megyeszékhelyre, nem mondta ugyan, de azért észrevettem. Egyszer eljött velem, mondtam neki, hogy üljön be nyugodtan a foglalkozásra, senkit sem szólítanak föl, csak előadásokat tartanak, meg cikkeket beszélünk meg, de nem tudtam rávenni. Halálra unta magát, amíg várt rám, utána meg már dühös volt, és hallgatott egész este, amíg a Dominó presszóban beszélgettünk; nem is jött többször. Zsuzsa ugyanott tanít, ahol én, úgy jöttünk össze, hogy szinte észre sem vettük, és a többiek is elkönyvelték, hogy mi együtt járunk, már házasokként kezelnek minket.

A polgármester egyébként gyerekkori jóbarátom, csak két osztállyal följebb járt, ugyanabban az általános iskolában, ahol most tanítok. Elég régen itt él a családunk, a nagyapámat 1938-ban helyezték ide állomásfőnöknek, az apám is itt élte le az életét, ide is házasodott. A nagyapám valamikor a negyvenes évek elején vett hat sor szőlőt, a családi legenda szerint azért, mert a bíró azt mondta neki: „Főnök úr, maga egész rendes ember lenne, csak egy baja van, nem idevalósi. Ha itt akar megtelepedni, először is vegyen szőlőt a Csátésban!”

A nagyapám hiába ódzkodott, hogy nem ért a szőlőhöz, sose foglalkozott vele, a bíró csak ingatta a fejét. „Majd lesz, aki elvégzi a neheze munkát, maga csak menjen ki néha a présházba, tegyen-vegyen, amit meg tud csinálni, beszélgessen, koccintson a szomszédokkal, majd meglátja, más szemmel kezdenek nézni magára.”

A nagyapám megfogadta a tanácsot, összegyűjtött egy kis pénzt, és megvett hat sor szőlőt egy kis présházzal. Később sokat nevettek ugyan rajta a családban, hogy csak a szőlő miatt fogadta be a falu, mert akkor még falu volt, csak néhány éve lett város, de a nagyapám nem bánta meg. Főleg a nyugdíjazása után járt ki gyakran, meg is tanulta a szőlőművelést. Apám is szívesen foglalkozott a szőlővel, sőt én is ének hozzá valamennyire, ha egyedül akarok maradni, kerül-fordul felülök a motoromra, és kimegyek a szőlőbe.

Azt gondolhatják, elkalandoztam a témától, de ez csak a látszat, hiszen arról kezdtem beszélni, hogy a polgármester megkért, szerkesszem a városi újságot. Márpedig, hogy éppen engem kért meg, annak mind oka volt, amit elmondtam: hogy a polgármester gyerekkori jóbarátom, hogy újságírótanfolyamot végeztem, és az is, hogy már nem „gyüttment” vagyok itt.

Van néhány lap a környéken, amit profi újságírók, a megyei újság munkatársai szerkesztenek, csak éppen az a baj, hogy egyébként semmi közük a településhez, odaszaladnak egyszer-kétszer egy félnapra, fölmarkolják a cikkeket, amelyeket akkorra megírtak nekik, azután söpörnek haza. Nyilván ezt akarta elkerülni a polgármester, azért szólt nekem. Nyomda is van a közelben, alig húsz kilométerre, megvan hát minden, ami egy újsághoz kell, megcsináljuk mi magunk, nem bízzuk idegenekre.

Csak az a baj, hogy a képviselőtestület néhány tagja morgott, hogy túl sokba kerülne az újság, ha engem teljesen függetlenítenének, és a havonta megjelenő hatoldalas lap készítése nem töltené ki a munkaidőmet. Ebben volt is egy kis igazság, bár én biztosan találtam volna elfoglaltságot magamnak, így aztán abban maradtunk, hogy néhány órát az iskolában is tanítanom kell hetenként az újság szerkesztése mellett. Ettől azután mindenki megnyugodott, belenyugodtam én is, pláne, hogy néhány ezer forinttal magasabb lett a fizetésem. Csak Zsuzsa aggályoskodott, hogy két félállás rosszabb, mint egy egész, majd jön egy új polgármester, akinek nem tetszik a képem, és elveszi tőlem a lapot, vagy megszüntetik, azután esetleg se újság, se iskola, és ha oda nem vesznek vissza főállásba, két szék között könnyen a földön találom magam.

Én azonban bíztam az újságban, vagy inkább magamban, bíztam a polgármesterben is, akinek elég jól fut a szekere, majdnem egyhangúlag választották meg. Nem éreztem a bizonytalanságot, amit Zsuzsa sugallt volna az aggályoskodásával, és nekem lett igazam.

Elég jól indult a lap, ezer példányban nyomják, és ez szép eredmény egy ilyen kis városban.

A szerkesztésbe gyorsan beletanultam, a tördelés volt a legnehezebb, de a nyomdászok segítettek, igaz, minden hónapban vittem nekik valamit, egy kis pálinkát, egy üveg bort vagy egy kosár szőlőt. De nemcsak ezért segítettek, és nem is csak azért, mert az újság hozzájárult a talponmaradásukhoz. Segítettek volna barátságból is, megvan az a jó tulajdonságom, hogy elég könnyen szót értek az emberekkel.

Ősz elejétől tavasz végéig nincs gond a szerkesztéssel, az iskolában, a kultúrházban, a könyvtárban mindig történik valami, amit meg lehet írni. Azután ott vannak az ünnepek, azokról is meg kel! emlékezni, február-márciusban írhatok arról, hogy milyen évet zárt az a néhány cég, amelyik még talpon maradt, tudósítok a szövetkezeti közgyűlésekről meg a nálunk megszerveződött két-három párt nagyritkán tartott megmozdulásáról. Szóval ősztől tavaszig még csak-csak van téma, de a nyár néha nagyon feladja a leckét. Mintha megállna az élet. Egy csomó intézmény bezár, az emberek szabadságra mennek, és ahol nincs ott a főnök, ott senki sem nyilatkozik semmiről, még a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokról sem. Jöjjek vissza két hét, három hét múlva, de a lapnak mégis meg keli jelennie minden hónap tizedikére, nem szüneteltethetem a nyári hónapokban.

Most legutóbb is a júliusi számot még összehoztam nagy nehezen, beletettem egy nagy képes riportot az iskolai évzáró ünnepségről, majdnem egy egész oldalt elvitt az a cikk, de az augusztusi szám sehogy sem akart összeállni. Nem találtam meg senkit, már azon gondolkoztam, hogy beleteszek valami jó hosszú novellát, néhány verset meg egy nagy képriportot az aratásról, azután passz, elmegyek szabadságra én is, legföljebb a polgármester majd megint csóválja a fejét egy kicsit, hogy ennyi pénzért, tudniillik amennyibe az újság kerül a városnak, nem verseket akarnak olvasni, a lapnak a város életét kell tükröznie stb. stb…

Tavaly már így jártam egyszer, akkor azt feleltem neki, hogy ha semmi sem történik ebben a kurva városban, akkor a lap csak a semmit tükrözheti. Nevetett, de azért egy kis éllel válaszolta, hogy történik itt mindig valami, csak észre kell venni. Ezt a vitát szerettem volna elkerülni az idén, de ötletem nem volt, és három oldal még üresen állt. Végül egy délelőtt bementem a Helle kocsmába. Ez az állomás mellett van, és mindig iszogat ott egy csomó ember. Arra gondoltam, hogy írok egy riportot arról, amit ott hallok, látok, tapasztalok. Nem valami nagy ötlet, nem is szoktam ilyesmit csinálni, de nem jutott jobb az eszembe, és egy ilyen riporttal is telik az újság.

A Helle kocsma még most is őrzi a régi hangulatát, nem alakították át, nem csúfolják presszónak, megmaradt annak, ami volt. A pultja horganyzott bádog, a padlója olajos deszka, az ablakai kicsik, és vasrács van rajtuk. Amikor bementem, majdnem üres volt az ivó, persze hétköznap délelőtt nagy tömegre nem is lehetett számítani, csak hárman fröccsöztek odabent Koszos vászonnadrág és atlétatrikó volt rajtuk, gyanítom, hogy rakodhattak az állomáson, és éppen szünetet tartottak, vagy nemrég fejezték be. Egyébként piszok meleg volt, hiába hajolnak hatalmas nyárfák a Helle kocsma fölé, hiába a vastag vályogfalak, bent is alig volt hűvösebb, mint odakint. Mind a három ember sűrűn törölgette magáról a verejtéket, és hessegette a legyeket, mert légy aztán volt bőven, egy disznóhizlalda van az állomás másik oldalán, onnan jön a sok légy meg a bűz is, ha éppen arról fúj a szél.

Kértem egy kisfröccsöt, azután a pohárral a kezemben egy kissé arrébb húzódtam a pult vége felé, ahol egy üvegszekrényben néhány sósperec árválkodott, és hallgattam a három férfi beszélgetését. A pult előtt álltak ők is, a hangjukat akkor sem halkították le, amikor beléptem, csak éppen rámnéztek, azután folytatták a diskurzust. Az egyik futballista volt, ismertem látásból, a csúfnevén Linának hívták, az igazi nevére nem emlékszem. Egy nyugdíjas vasutas hozza mindig a fociról szóló cikkeket a lapba, én nem nagyon ismerem a futballistákat.

Új munkahelyekről beszéltek, de nem értettem meg azonnal, hogy hol lennének ezek a munkahelyek. Lina egyre erősködött, hogy hamarosan fölvesznek valahol a városban tizenöt-húsz embert, a másik kettő meg hitetlenül csóválta a fejét, és mondogatta, hogy nem lesz abból semmi, nem hogy újakat vennének föl, de inkább elbocsátják azokat is, akik még dolgoznak. Bennem meg máris kezdett kialakulni egy cikk vázlata a város munkaerőhelyzetéről. Mert igaz, hogy írtam már többször is leépítésekről, elbocsátásokról, de arról még nem, hogy általában milyen a városban a foglalkoztatottság. Erről a városházán adatokat is kaphatok. Úgy megörültem az ötletnek, hogy már indulni készültem, de a három ember beszélgetése olyan irányt vett, hogy mégis maradtam, sőt kértem még egy fröccsöt.

Elhangzott ugyanis a szentgyörgyi úti takarmánykeverő telep neve, s lassanként összeállt a kép: Lina azt bizonygatta, hogy valami cég megvette a telepet, és máris megkezdődött ott a munka, egyelőre csak néhány emberrel, de ha fölfut a termelés, biztosan szükség lesz újabb munkásokra is. A többiek mondogatták, hogy eddig még senkit sem vettek föl a városból, ha egyáltalán igaz ez az egész, akkor a saját embereiket hozták valahonnan, velük dolgoztatnak.

Ezen még elvitatkoztak egy darabig, de újat már nem tudtak mondani, én meg fizettem, és otthagytam őket. Igazán meg lehettem elégedve, két jó témát is kaptam, a munkaerőhelyzetet meg ezt a takarmánykeverőt. Az utóbbi izgatott jobban, a másik egyszerű ügy volt, ahhoz akármikor megszerezhetem az adatokat. A takarmánykeverő azonban nem hagyott nyugodni. Hogy lehet, hogy erről semmit sem tudtam eddig, pedig már a kocsmában is beszélik?

A polgármesterhez szoktam menni, ha felvilágosításra van szükségem, de ő most éppen szabadságon volt, és valahol az Adriai tengerben áztatta a bütykeit, fölkerestem hát a jegyzőt, bár vele nem voltam olyan jóban. Olyan kihalt volt a főutca, mintha egy lélek sem lakna itt, és egyre melegebb lett, még szerencse, hogy a motoron mindig éri az embert egy kis légáramlat. A polgármester és a jegyző irodája ugyanabból az előszobából nyílik, ott ül Margitka, a közös titkárnőjük, de akkor éppen nem volt ott, kimehetett valahová. Így hát bekopogtattam, és be is nyitottam rögtön a jegyzőhöz, aki éppen legyet fogott az íróasztala fölött, zavarba is jött egy kicsit, amikor rányitottam. De azért most is udvarias volt, leültetett, és megkérdezte, hogy miben tudna segíteni „a helyi sajtónak”.

Amikor a szentgyörgyi úti takarmánykeverőről kérdeztem, csak annyit mondott, hogy erről ő sem tud sokat, egy budapesti kft vette bérbe a telepet a téesztől. Istállók is vannak ott, de az állatok jórészét levágták, a maradékot áttelepítették egy másik telepre, a szentgyörgyi úti épületek üresen álltak. Romlott, pusztult minden, az ajtókat, ablakokat kezdték szétlopkodni, a keverőtartályok rozsdásodtak, a téesz vezetői örültek, amikor jelentkezett az a budapesti kft, és valami jelképes bérleti díjért meg a legfontosabb állagmegóvási munkák elvégzéséért örömmel odaadták nekik, használják, amire akarják.

A következő kérdésem éppen az volt, hogy hát mire használja a kft azt a telepet, de a jegyző erre semmit sem mondott, hanem azt javasolta, talán a téesznél kellene érdeklődnöm. Csakhogy – tette hozzá rögtön – ez nem lesz könnyű, mert a téesz éppen átalakulóban van, néhányan kiléptek belőle, a bentmaradók meg a régi nagy téesz helyett három kisebb szövetkezetét alakítottak, de még azok sem alakultak meg jogilag, és tán maguk sem tudják, hogy kié, vagy kié lesz a szentgyörgyi úti takarmánykeverő.

„De hát valakinek csak fizeti a kft a bérleti díjat” mondtam erre, és a jegyző azt válaszolta, hogy nem rossz ötlet, ha többet akarok tudni, a legjobb volna kimenni, és megkérdezni a helyszínen.

Tizenegy körül indultam el a városházáról, először a Szentgyörgy felé vezető országúton mentem, azután a Virágos csárdánál le kellett kanyarodnom egy keskeny, elhanyagolt makadámútra, alig győztem kerülgetni a kátyúkat, és még vagy három kilométert zötykölődtem a bejáratig. A világ végén van az a telep, legalább hét kilométer a várostól, de ott véget ér a makadámút is, csak egy dűlőút vezet tovább, és jó húsz kilométeren semmi sincs utána, néhány roskatag tanyán kívül.

Az épületek elég rossz állapotban voltak, de feltűnt, hogy betonoszlopok közé vadonatúj, magas drótkerítést húztak ki köréjük. Az út egy nagykapuhoz vezetett, de az zárva volt. Álldogáltam előtte, csengőt kerestem, de hiába. Mozgást nem láttam az épületek körül, egy kutya ugatott valahol messzebb, de csak a hangja hallatszott. Kiáltottam néhányat, hogy „Hahó!” meg

„Jónapot!” és „Van itt valaki?”, ám erre sem mozdult semmi odabent. Letámasztottam a motort, és éppen nekiveselkedtem volna, hogy átmászom a kapu tetején, amikor hirtelen föltűnt mögötte egy tereptarka ruhás férfi. Biztosan ott lapult valahol addig is, talán a kerítés tövében nőtt magas fűben hasalt, az a lényeg, hogy az egyik pillanatban még sehol sem láttam, azután meg már ott volt. Sőt, elég barátságtalanul megkérdezte, hogy „Na, mi újság?”.

Nem szeretem az ilyen stílust, ezért először is hangsúlyzott udvariassággal köszöntem, de az ilyen figurák nem érzékenyek a finomabb iróniára, csak bámult mereven a képembe, talán azt gondolta, megijedtem tőle, azért vagyok olyan udvarias. Azután közöltem vele, hogy újsággal momentán nem szolgálhatok, de szeretnék bemenni.

„Mit akar?” kérdezte gyanakodva.

„A telep vezetőjével szeretnék beszélni.”

„Honnan jött?”

Értettem én a kérdést, azt akarta tudni, hogy milyen cégtől vagy hivataltól keresem, de ártatlan képpel csak annyit válaszoltam: „Innen a városból”.

Erre dühbe gurult, és a jobb kezével jelentőségteljesen a kigombolt dzsekije alá nyúlt, jelezve, hogy fegyver van a hóna alatt. Kívül nem hordott fegyvert, bár igyekezett katonásan kinézni, csak a haja volt túl hosszú hozzá.

„Semmi dolga itt!” kiáltotta gorombán. „Menjen a francba!”

Erre udvariasan elmagyaráztam, hogy baja lehet belőle, ha nem szól a telep vezetőjének. Hátha fontos ügyben jövök, egyébként pedig, ahol állok, a telep kerítésén kívül az úton, az közterület, nincs joga megszabni, hogy ott maradhatok-e vagy nem. Egyre sötétebb lett a tekintete, annyira, hogy a végén már meg is ijedtem, hogy lepuffant dühében, azután azt mond, amit akar, hogy átmásztam a kerítésen és megtámadtam, vagy valami ilyesmit. Erre azonban nem került sor, csak fenyegetően megkérdezte: „Mihez nincs jogom?”.

„Ahhoz, hogy elküldjön Innen.”

„Kimegyek, és jól szétverem azt a nagy pofádat…”

Kulcscsomót vett elő, és jelentőségteljesen megcsörgette, jelezve, készül kinyitni a kaput, hogy beváltsa a fenyegetését. Nem tudom, tényleg kijött volna-e, mindenesetre nem vártam meg, felültem a motorra, és eljöttem. Még kiabált utánam valamit, de ahogy távolodtam, és a motor is zúgott, nem értettem semmit a szavaiból.

Visszafelé jövet azután szidtam magamat az ostobaságomért meg a hebehurgyaságomért. Nem kellett volna összebalhézni az őrrel, csak megnehezítettem a dolgomat. Most még körülményesebb lesz megtudnom, hogy mi folyik odabent. Persze, ha megmondom, hogy újságíró vagyok, valószínűleg akkor sem engedett volna be, legföljebb udvariasabban beszél, bár még az sem biztos. De talán szólt volna valami fejesnek, akivel szót lehetett volna érteni. Kerülgettem a kátyúkat a rossz úton, és közben azon gondolkoztam, hogy mi legyen hát a következő lépés. Mert az szóba se jöhetett, hogy csak úgy leszálljak erről a dologról, annál sokkal jobban szorított az anyaghiány meg a közelgő lapzárta, és kíváncsi is voltam. Semmiért nem húznak ki méregdrága új kerítést, nem alkalmaznak őrt. Van ott valami, amit nagyon titokban akarnak tartani.

Megebédeltem otthon, azután magamhoz vettem a távcsövemet, és visszamentem a takarmánykeverőhöz. Csak most még jóval a kapu előtt leállítottam a motort, hogy a hangját ne hallják meg, inkább toltam egy darabon. Azután még mielőtt az út a kapuhoz kanyarodna, beállítottam a napraforgótáblába, én meg átmentem a kanyar túlsó oldalára, ahonnan a magasra nőtt szárak közül már be lehetett látni a telepre. A nap a hátam mögött sütött, ez is kedvező volt, mert a fénye nem vakított el, és a telepről sem vehették észre a lencse csillogását.

Őrült meleg volt, megrekkent a párás levegő a napraforgótáblában, úgy éreztem magam, mintha üvegházban álldogálnék. Ráadásul a napraforgófejek és a levelek szúrták, karcolták a bőrt a meztelen karomon, az apró sebeket pedig csípte az izzadtság…

Nem is tudnám megmondani, hogy mire számítottam, egyszerűen vártam valamire, ami közelebb visz a rejtély megoldásához. Egy-egy pillanatra igazi nyomozó riporternek éreztem magam, olyannak, amilyeneket a filmekben lehet látni, azután meg inkább a helyzet komikumát érzékeltem, és arra gondoltam, mit mondana Zsuzsa, ha egyáltalán meg tudna szólalni a nevetéstől. Zsuzsa amilyen gyakorlatias gondolkodású, olyan éles nyelvű is tud lenni, biztosan lett volna néhány megjegyzése, mondjuk arról, hogy a nagy nyomozó riporter egy ötven köbcentis robogóval érkezik a helyszínre, nem ám valami csodakocsival, és próbál meglátni valamit a napraforgófejek közül, csak az a baj, hogy maga sem tudja, hogy mit. így aztán még az is lehetséges, hogy tényleg meglát valamit, de nem tudja, hogy meglátta. Zsuzsa valahogy így szövegelt volna, ha ott van velem, de szerencsére táborban volt az osztályával a Mátrában.

Egyébként a határ teljesen kihalt volt, attól kezdve, hogy a Virágos csárdánál lekanyarodtam az országútról, egyetlen lelket sem láttam. Csak valahol nagyon messze araszolt egy kombájn, arra, ahol egy kis dombra fut föl a búzatábla.

Jó ideig lapultam a napraforgószárak között, de nem mondhatom, hogy sok haszna lett volna. Egyszer megláttam a tereptarka ruhás őrt, amint komótosan végigsétált a kerítés mellett, és hosszasan törölgette a verejtéket a homlokáról meg a nyakáról, azután két munkaruhába öltözött férfi átvágott az épületek közötti szabad térségen, az egyik hulló vakolatú egykori istállóból átmentek a másikba, de nem volt semmi a kezükben, úgy ballagtak, mintha éppen csak sétálgatni támadt volna kedvük.

Vagy két óra hosszáig kitartottam, azután meguntam a leskelődést. Már nagyon melegem volt, és káprázott a szemem az erőlködéstől. Kitoltam a motort az útra, és visszaindultam a Virágos csárda felé.

Ha nem állt volna egy tartálykocsi a csárda mellett az út szélén, elmentem volna mellette, és talán hagyom a fenébe az egész ügyet, valami olyasmibe fogok, amivel gyorsan megtelik a lap. A tartálykocsi azonban ott állt, és nem is az országúton, hiszen az nem tűnt volna föl, járhatnak azon éppen tartálykocsik is, hanem a makadámúton, amelyik a telepre vezetett. A csárda pontosan ott van, ahol ez a rossz út elágazik az országútból, így aztán mind a két oldalán megállhatnak a járművek. Csak éppen aki az országúton megy, az nem fordul be parkolni, talál elég helyet a várakozásra anélkül is.

A csárda udvarán van egy gémeskút, húztam egy vödör vizet, és a mellette levő favályúba öntöttem. Megmostam az arcom meg a karomat, mert már nagyon csípte az izzadtság, és a napraforgó meg a fölvert por jól össze is koszolt. A nap még magasan járt, néhány perc alatt fölszárította a vizet a bőrömről.

A kocsmában két férfi üldögélt az egyik asztal mellett, pohár volt előttük. Egy egészen fiatal srác állt a pult mögött, nem is állt, hanem könyökölt, mozdulatlan volt a tekintete, mintha nyitott szemmel aludt volna. Kértem egy kisfröccsöt, mire kelletlenül fölegyenesedett, megcsinálta, és a poharat elém tolta a pulton. Elég savanyú, rossz borból készült, de úgy kitikkadtam a napraforgótáblában, hogy egy hajtásra megittam, és kértem még egyet. Ezt már lassabban kortyoltam, húztam egy kicsit az időt. Nyilvánvaló volt, hogy ezek az emberek a telepre mennek, hiszen miért állna egyébként arrafelé az autójuk orra. Éppenséggel odamehettem volna hozzájuk, vagy fizethettem volna valamit, a kocsmai etikett szabályai szerint ez nem minősül tolakodásnak, de féltem, hogy úgy járok velük, mint az őrrel jártam, vagy ha nem is egészen úgy, de elmondják bent, hogy kérdezgettem őket, azután már teljesen egyértelmű lesz, hogy kémkedem a telep körül, és ezzel csak a dolgomat nehezítem.

A pult túloldalán támaszkodó fiatalemberhez fordultam hát, ő is tudhat valamit. Tettem egy közömbös megjegyzést az időjárásra vagy a forgalomra, már nem emlékszem pontosan, de a srác valósággal fölvillanyozódott tőle, nem is csoda, már kába volt az unalomtól. Néhány közömbös bevezető mondat után közelebb hajoltam, és halkan, hogy a két férfi ne hallja, azt mondtam: „Ezek alighanem eltévesztették az utat, lefordultak arra rossz makadámútra, amelyik a takarmánykeverőhöz vezet.”

A srác legyintett. „Dehogyis tévesztették el. Úgy ismerik a vidéket, mint maga vagy én. Hetente többször is jönnek…”

„Csak ők, vagy mások is?”

„Á, nem csak ezek. Majdnem minden nap látok tartálykocsit menni arrafelé.”

„Magyar rendszámúak, mint ez a mostani?”

Vállat vont. „A fene nézegeti. Volt már olyan, amelyiknek az oldalára nem magyar név volt felírva, de attól még lehetett magyar. Most minden cég idegen nevet vesz föl.”

„Maga régen dolgozik itt?”

„Csak egy hónapja. Segítek a szünetben. Ősszel megyek vissza az egyetemre.”

A két férfi fölállt, odajöttek a pulthoz fizetni. Fura, félig katonai, félig civil ruha volt rajtuk, ilyen levetett, rossz katonai holmit hordtunk valamikor gimnazista koromban a nyári építőtáborban.

„Mennyi?” kérdezte az egyik férfi, és megállt a pult előtt. Jó magas volt, az arca szögletes, rövidre nyírt szőke hajában apró izzadságcseppek csillogtak. A másik továbbment, csak az ajtó előtt állt meg, ott várt rá.

„Harminchat.”

A férfi ledobott egy ötvenest a pultra.

„Egy doboz gyufát!” mondta.

Volt valami furcsa, idegenszerű a hangjában. Azt nem állítom, hogy törte volna a magyart, ez három ilyen szóból nem is nagyon állapítható meg, de nem úgy ejtette a szavakat, ahogy felénk ejtik. Az „á”-t röviden mondta, a „t”-t meg megnyomta, valahogy így: „gyufatt”.

„Messze mennek még?” fordultam hozzá hirtelen. Azt szerettem volna, hogy legalább mondjon még valamit, amiből következtethetek arra, hogy honnan jöttek. De nem válaszolt, csak átnézett rajtam, és ment a társa után.

„Nem valami udvariasak” mondtam a srácnak, amikor a két férfi mögött becsukódott az ajtó. „És olyan furcsán ejtette a szavakat, mintha nem is magyar lenne.”

„Magyarok ezek” válaszolta a fiú. „A sofőrök magyarok… legalábbis azt hiszem. De a telepen külföldiek is dolgoznak. Úgy tolmácsolnak nekik a többiek.”

„Nocsak!” mondtam. „Ugyan ki jön ide dolgozni külföldről?”

„Hát a románok.”

„Gondolja?”

„Nem gondolom, hanem tudom” felelte. „Néha idejönnek inni. Nem nagyon engedik ki őket a telepről, de átmásznak a kerítésen, vagy kibújnak alatta.”

„Nem engedik ki őket?”

„Nem hát! Úgy őrzik a telepet, mintha valami szupertitkos támaszpont lenne.”

„Még ilyet!” Összecsaptam a kezem, megjátszottam, hogy nagyon csodálkozom, hadd örüljön a srác. „Miket tud meg az ember! Csak élünk itt nyugodtan, és a közelünkben…”

„Azt nem tudom, hogy mit csinálnak” vágott a szavamba, mert föllelkesítette a csodálkozásom, „de az biztos, hogy nem egészen tiszta ügy. Ha az lenne, nem kellene annyit titkolózni. Meg idegenből hozni embereket.”

„Hátha azok kevesebbel beérik” kockáztattam meg egy ellenvetést. Ez csak jobban fölpiszkálta a fiút.

„Van a városban épp elég munkanélküli. Nem hiszem, hogy az idegenek munkája kevesebbe kerül. Szállást, kosztot kapnak, pénzük is van valamennyi… Látom, amikor fizetnek. Én mondom magának, ezeket azért hozták ide, hogy ne beszéljenek. Aki itt lakik a városban, annak jobban eljárna a szája, elmondaná otthon meg a sógornak, komának, szomszédnak, hogy mi folyik ott.” „Hát ugyan mi folyna?” kérdeztem ártatlanul, de úgy, hogy a srác éppen ellenvetésnek is vehette. „Olajat vagy benzint raktároznak ott biztosan, azért járnak olyan sűrűn a tartálykocsik. Az őrség meg azért van, mert nagy a tűzveszély.”

Ebben magam sem hittem, csak a fiút akartam tovább beszéltetni.

„Ha csak azért őriznék” felelte ingerülten, „akkor helybelieket is fölvehettek volna. Azok sem gyújtanának rá a benzineshordók között.”

Hallgattunk egy darabig.

„Mégis, mit gondol, mit csinálhatnak a telepen?” szegeztem neki végül a kérdést.

Megvonta a vállát. „A fene tudja. Üzemanyaggal manipulálnak, az biztos. Lehet, hogy Jugóba viszik innen, vagy a tüzelőolajat pancsolják gázolajjá… Mostanában hallani ilyesmiről…”

„Sőt, az is lehet, hogy se ezt, se azt…” jegyeztem meg, de ezzel túllőttem a célon. A srác megsértődött, úgy érezhette, nem hiszek neki, sőt gúnyolódom vele.

„Az is lehet” mondta, és félig hátat fordított. Azután már csak egyszavas válaszokat adott, nem is erőltettem sokáig a beszélgetést.

Aznap este már nem akartam visszamenni, nehogy feltűnjön, hogy sokat forgolódom arrafelé,

de másnap úgy fél tíz tájban, amikor már teljesen besötétedett, újra kimentem a Virágos csárdába.

Két személyautó állt előtte, tartálykocsi éppen nem volt ott. Leállítottam a motort a bejárat mellett, azután benyitottam. Most sem voltak sokan, az egyik asztalnál egyetlen férfi üldögélt, a másiknál egy háromtagú társaság. A pult mögött egy alacsony, kövér asszony állt, a haja szorosan le volt simítva, virágmintás kötényt kötött maga elé. Valamikor az állomáson lévő kis pavilonban dolgozott évekig, ahová apám gyakran átszalajtott cigarettáért, újságért, vagy átmentem magam is, ha volt pénzem egy zacskó cukorra vagy egy szelet csokoládéra. Nem ismert meg, hosszú ideje nem találkoztunk.

„Nahát! Micsoda véletlen!” kiáltottam. „Hát már nem az állomáson tetszik dolgozni?”

„Olyan ismerős…” mondta bizonytalanul, és kutatva végigmért.

Megmondtam apám nevét.

„Hát persze!” kiáltotta erre, és a homlokára csapott. Apám az OTP-nél dolgozik, az itteni fiók vezetője, sokan ismerik. „Tudom már, hogyne tudnám! Csak hát jó régen nem láttam. Még szinte kisfiú volt, amikor cukorkáért meg újságért… Adhatok valamit?” Kértem egy fröccsöt, amíg készítette, tovább beszélt. „Nemigen volt még nálunk, amióta bérbe vettük ezt a kocsmát.”

Elmondtam, hogy előző nap voltam ott, beszéltem a fiával.

„Egyetemista!” mondta büszke mosollyal. „Két év múlva végez, építész lesz, mérnök.” Azután megkérdezte: „De mi járatban errefelé?”

„Az a helyzet” feleltem, és közelebb hajoltam egy kicsit, „hogy Romániába megyek a jövő héten, és lej kellene… Úgy hallottam, itt a telepen románok is dolgoznak, hátha tudnék venni tőlük.”

Lehalkította a hangját. „Mennyire gondolt?”

„Nem olyan sokra” feleltem bizonytalanul. „Csak éppen költőpénznek…”

„Ilyentájt jönnek, ha jönnek” mondta az asszony, még mindig suttogva, „Üljön le, várjon egy darabig, majd odaküldöm magához valamelyiket.”

Vagy húsz percig üldögéltem, azután kimentem az udvarra, megkerültem az épületet. Langyos, csillagos este volt, a csárda magányosan állt a messzire nyúló földek között, csak távolról világított néhány pislákoló fény. Régen nem jártam már ilyen későn a határban. Üldögéltem egy darabig a kút mellett egy alacsony favágótőkén, nem volt kedvem visszamenni a párás, meleg csárdába. Arra gondoltam, mire való ez az egész nyomozósdi, hiszen mit tudhatok meg, ha sikerül is szóra bírnom valamelyik munkást? Hogy olajat töltögetnek egyik tartályból a másikba? És akkor mi van? Hogy fűtőolajat szőkítenek gázolajjá, vagy valamilyen úton-módon üzemanyagot csempésznek innen Jugoszláviába, kijátszva az embargót? Netán lopott benzint, gázolajat tárolnak, és innen szállítják tovább? Ha megtudok is valamit, azt bizonyítani kellene, papírokkal, ilyen papírokat pedig lehetetlen szerezni. Ahhoz be kellene jutnom a telepre, az irodába, asztalfiókot, szekrényt, esetleg páncélszekrényt kinyitni.

Nevetséges szerepjátszónak, komédiásnak éreztem magam azokban a pillanatokban, aki nyomozó riporternek képzeli magát, olyannak, amilyeneket filmekben lehet látni, s amilyenek a valóságban talán nincsenek is. Lehet, hogy mégis Zsuzsának van igaza, meg kellene ülnöm a seggemen, s ha már mindenképpen szükséges ez az újság, igyekeznem kellene olyan cikkekkel megtölteni, amilyeneket várnak tőlem, s amilyenekkel a többit megtöltik. Senki sem kívánja, hogy vásárra vigyem a bőröm… Persze ez is valami fellengzős gondolat, magamban egyáltalán nem hittem, hogy veszély fenyegethet. Körülvett a kisváros jól ismert világa, amely szorosan tartott ugyan, de védett is, nem hihettem, hogy ebben a közegben bármilyen bajom eshet. Hiszen mindenki ismert vagy ismerte az apámat, iskolatársam, tanítványom vagy valamelyik tanítványom apja-anyja volt, esetleg apám barátja, ismerőse, üzletfele a bankból. Néha nyomasztott ez az ismertség, talán azért is jártam szívesen a megyeszékhelyre az újságíró-tanfolyamra, mert ott nem kellett állandó készenlétben lennem, hogy köszönjek vagy köszönést fogadjak, személytelenné válhattam, elvegyülve a tömegben. Most azonban, ahogy egyedül üldögéltem a favágótokén a csárda sötét udvarán, amelyre csak a hátsó bejárat fölött világító villanykörte vetett gyenge fényt, váratlan erővel megragadott a biztonság és az otthonosság érzése. Lám, itt is találtam ismerőst, aki segít, akár nekivághatnék a telepre vezető útnak, bemehetnék a kapun, az őr csak a száját jártatta, mit tehetne, ha azt mondanám, hogy a városi lap újságírója vagyok…?

De mégsem indultam a telepre, hanem visszamentem a csárdába. Közben cserélődtek a vendégek, bár nem lettek többen. Alig tértem vissza a helyemre, odajött az asztalomhoz két szürke munkaruhás férfi.

„Magának kellene lej?” kérdezte a magasabbik. Az arca borostás volt, a nyáresti melegben sem gombolta ki az inge fölött viselt kabátot. Erősen kopaszodott, csak a feje tetején volt haj, azt simán hátrafésülte. A másik alacsonyabb volt, egy kissé lógott rajta a ruha, valószínűleg nem találtak rávalót, s egy pár számmal nagyobbat adtak neki. Sűrű fekete haja volt, a két szemöldöke feltűnően vastag, ettől szúrós lett a pillantása.

Bólintottam, erre mind a ketten leültek az asztalomhoz. A nevüket nem mondták meg. „Mennyi kellene?”

„Vagy negyven-ötvenezer.”

A magasabbik elgondolkozva bólintott. „Mikorra?”

„A jövő hét közepén utazom.”

Ismét bólintott.

„Lehet róla szó.” Akcentus nélkül beszélt magyarul. „Csak az a kérdés, mennyit szán rá.” „Százért tizet.”

Elégedetlenül megcsóválta a fejét. „Az nem sok.”

Csend volt egy darabig. Éreztem egy kis lelkiismeret-furdalást, hiszen eszem ágában sem volt lejt venni, nem készültem Romániába, csak úgy gondolta, ez lesz a leghatásosabb módszer, hogy kapcsolatot teremtsek a telepen dolgozókkal. ígérhettem volna többet is, igazán semmibe sem kerül, de hihetőbbnek tűnt a dolog, ha alkudozom.

„Nem biztos, hogy tízért lesz” szólalt meg a férfi egy kis szünet után. „Adjon húszat! Magának még így is megéri, ha kint jól vásárol.”

„Nem szeretek alkudozni” válaszoltam. „Ha olyan sokat keresnek a telepen, hogy nincs szükségük pénzre, felejtsük el.”

„Nem arról van szó” mondta a férfi. „Megegyezhetünk azért, de százért tíz tényleg nem sok.” „Nem hiába beszélik a városban, hogy aki bejut dolgozni a telepre, az megütötte a főnyereményt, olyan jól fizetnek.”

„Az ám!” felelte csúfondárosan a férfi. „Aki irigyli, jöjjön és próbálja meg!”

„Mennének is szívesen, de a városból nem vesznek föl senkit. De ha olyan rossz, maguk miért csinálják?”

„Az a kis pénz is több a semminél. Otthon azt is várja a család.”

Rendeltem nekik kétszer egy deci pálinkát, magam megmaradtam a fröccsnél.

„Egyáltalán, mit csinálnak maguk ott a telepen” szegeztem nekik a kérdést, de úgy, mintha csak az előző beszélgetés folytatása lenne, mintha érvet keresnék arra, hogy nem olyan rossz a helyzetük, csak sajnáltatják magukat.

A férfi jó nagyot húzott a pálinkából. „Tankautóban üzemanyagot hoznak, azt tartályokba fejtjük, azután jönnek más autók üresen, azokat pedig megtöltjük.”

„Csak ennyi?”

„Ennyi.”

„Ez olyan nehéz?” kérdeztem gúnyoros mosollyal. Jól számítottam, ez felbosszantotta az emberemet, bizonygatni kezdte, hogy neki van igaza.

„De nincs ám nyolcórás munkaidő. Reggel, este, éjjel, amikor jönnek, készen kell lenni.” „Öntenek valamit az üzemanyaghoz?”

Az alacsonyabbik, fekete férfi, aki eddig hallgatott, mintha nem értene semmit a beszélgetésből, hirtelen megszólalt románul. Nem értettem, mit mondott, de a hangsúlyából éreztem, hogy figyelmezteti valamire a másikat. Váltottak néhány szót, azután a férfi, akivel addig beszéltem, visszakérdezett: „Miért érdekli az magát?”

„Nem érdekel különösebben, maga kezdett beszélni a munkájáról.”

Ez persze nem volt igaz, de ki emlékezett már akkor, hogy melyikünk hozta szóba először a telepen folyó munkát!

„Én nem tudom, tesznek-e valamit az üzemanyaghoz, de nem is érdekel” mondta a férfi elutasítóan. „Elvégzem a munkámat, és amíg megkapom érte a pénzemet, addig semmi közöm a többihez.”

Beszélgettünk még egy kicsit, de akárhogy próbálkoztam, nem tudtam többet kiszedni belőlük a telepen végzett munkáról. Végül azzal búcsúztak, hogy másnap hozzák a pénzt. Nem tudom, hogy elhozták-e, én azóta nem jártam arrafelé.

Végül összeállt a lap anyaga, írtam egy riportot a telepről is. Benne volt nagyjából, amit itt elmondtam, csak lerövidítve, hogy beleférjen egy újságoldal három hasábjába. Sok konkrétum nem volt benne, de azt hiszem, elég jól sikerült érzékeltetnem a dolog titokzatosságát, és azt, hogy ahol ennyi titok van, ott leplezni akarnak valamit, leplezni pedig, legalábbis ilyen módon, csak szabálytalan, törvénytelen dolgokat szoktak.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a cikkem nagy visszhangot keltett, vagy ha keltett is valahol, abból nem sok jutott el hozzám. Néhányan ugyan megállítottak az utcán, kérdezgettek volna még, hogy mi van a telepen, de csalódottan vették tudomásul, hogy magam sem tudok többet.

Néhány nap múlva azonban meglátogatott a polgármester az irodámban. Ugyanis kaptam egy szobát a városházán, ott voit a lap szerkesztősége. Éppen újságot olvastam, amikor benyitott a polgármester. Ez egyébként elég ritkán fordult elő, inkább telefonált, és ő hívott magához, ha beszélni akart velem, ezért egy kicsit csodálkozva néztem föl az újságból, amikor belépett. A lapunk augusztusi száma volt a kezében, a telepről szóló cikknél nyitotta ki, és letette elém az asztalra.

„Megbeszélted ezt valakivel?” kérdezte. Láttam rajta, hogy ideges, de talán tekintettel a régi barátságra, fékezi magát.

„Kivel kellett volna megbeszélnem?” kérdeztem vissza nyugodtan.

„Honnan kaptad az információkat?”

„Benne van” böktem az újságra.

„Azt látom.” Fölemelte egy kicsit a hangját, de nem kiabált. „Mindenféle részeges csavargóktól, kocsmatöltelékektől. ”

„Szerettem volna érdeklődni hivatalosan is, de senki sem állt szóba velem. Az őr gorombáskodott, telefonjuk nincs, vagy ha van, az titkos, itt a városházán meg senki sem tudott semmit. A jegyző…”

„Ki javasolta, hogy foglalkozz ezzel a témával?”

„Senki.”

A polgármester megtörölte a homlokát. „Két hétre kihúzom a lábam…”

„Mi bajod ezzel a cikkel?” szakítottam félbe. „Vagy szólt valaki? Reklamált? Akárki volt, rajta, mondja el az igazságot, ha ez nem igaz… én megírom szívesen azt is…”

„Az a baj” mondta a polgármester, inkább gondterhelten, mint dühösen, „hogy ötszáz munkanélküli van a városban. Ötszáz ember vár munkára, azután idejön egy cég, és mi, vagyis te, vagy az újság, vagy mit tudom én, szóval nekitámad, gyanúsítgat…”

„Épp elég gyanúsak… Azonkívül egyetlen helybeli sem dolgozik ott, ez a cég az égvilágon semmit sem enyhít a munkanélküliségen… és biztos, hogy valami disznóság…”

A polgármester felkapta az újságot.

„Ha most nem enyhít, még enyhíthet” felelte. „Bért fizet a szövetkezetnek a telepért, és bővítheti a tevékenységét. Ez a cikk meg elriasztja a befektetőket!”

„Mondom, hogy valami törvénytelen…”

„Mi közöm hozzá?!’’ A polgármester már kiabált. „Ha törvénytelen, az a rendőrség dolga, nem az enyém, és nem a tied! Mi vagy te, detektív, vagy mi az ördög? Ez nem a te dolgod, és nagyon megkérlek… eh!” Legyintett, és hirtelen kiviharzott a szobából.

Zsuzsa közben hazajött a táborból, a kezébe került a lap, és persze rögtön jött az aggodalmaival. Még valami olyasmit is mondott, hogy ha nem maradok veszteg, ezek el is tehetnek láb alól, ki tudja, milyen erők és milyen pénzek mozognak a háttérben, és milyen magasra vezetnek a szálak.

A mártíromsághoz nem volt nagy kedvem, az igaz, de nem is hittem, hogy a dolgok odáig fajulhatnak. Hiszen a polgármesteren kívül senki sem keresett meg, se helyreigazítási kérelem, sem szemrehányás, sem fenyegetés, a telepiek hallgattak, mintha nem olvasták volna riportot, vagy nem is róluk szólt volna.

Néhány napig még arra is számítottam, hogy valaki fölfigyel a cikkemre, mondjuk egy nagyobb lap vagy a rendőrség, és megkeresnek újabb információkért, vagy hogy tanúskodjam, de nem történt semmi. Persze kicsi ez a lap, a város határain kívül nemigen olvassa senki, az itteni rendőrség meg úgy lehetett vele, mint a polgármester: minek riasszuk el a befektetőket, amíg nincs konkrét ok a gyanúra, vagy nincs hivatalos följelentés.

Augusztus végén kijött a megyei laptól egy ismerős újságíró, akivel egy kicsit jobban összeismerkedtem a tanfolyamon. Azt hittem, végre a riportom nyomán akar érdeklődni a telepi dolgok iránt, de másról, apróságokról kérdezgetett. Végül megemlítettem neki a riportomat. Eleinte úgy látszott, hogy érdekli, elolvasta, dicsérte, hogy milyen jól megírtam, de amikor fölajánlottam, hogy folytassa a tájékozódást, gyűjtsön még adatokat, és írja meg a megyei lapba, csak a nyakát húzogatta.

„Negyven flekket kell megjelentetnem havonta” mondta mentegetőzve. „Tudod, milyen sok az?” Bólogattam, negyven flekk tényleg sok. „Ha belefogok ebbe, és rámegy egy hetem, mennyit tudok írni belőle? Mondjuk jó esetben öt-hat flekket. De ha nem lehet a végére járni, akkor semmit, és nem lesz meg a teljesítményem, ugrik a prémium, sőt még jól le is baltáznak, hogy keveset dolgozom.” Kövérkés arcáról, hosszú, lekonyuló bajuszáról áradt az önsajnálat.

Volt abban valami igazság, amit mondott, de azért ismertem annyira a viszonyokat a megyei lapnál, hogy tudtam, ha letesz az asztalra egy szenzációs riportot, senki sem fogja a teljesítményét firtatni. Nem is beszéltünk többet a takarmánykeverő telepről, inkább azt kezdte feszegetni, elkészülnek-e a tanév kezdetére az iskola tetőszerkezetének felújításával.

Szeptember első napjaiban döntöttem: a riportomat még javítgattam egy keveset, néhány helyen igyekeztem a leírásokat szemléletesebbé, a párbeszédeket pergőbbé tenni, azután elküldtem az egyik országos lap szerkesztőségének. Tudom, hogy sokat kockáztattam, akár azt is, hogy kirúgnak a városi laptól, barátság ide, barátság oda, a polgármester ezt már aligha nézte volna el, sőt talán még az iskolából is… legföljebb abban bízhattam, hogy az országos lap tekintélye majd véd valamennyire. Zsuzsának nem is szóltam erről, nem akartam hallgatni a sopánkodását.

Már másnap izgatottan lapoztam az újságot, pedig hát tudtam, hogy még nem lehet benne. Napokig vártam a cikket vagy valami választ, hogy „Kérjük szíves türelmét…” vagy legalább, hogy „Őszinte sajnálattal közöljük, hogy írása nem…” esetleg valami hasonlót, de semmiféle válasz nem érkezett.

Két hét múlva fölhívtam a szerkesztőséget, kapcsolgattak ide-oda, végül valaki azt mondta, várjak türelmesen, rengeteg anyag vár közlésre náluk, de szerintem fogalma sem volt a riportomról.

Most november eleje van, megszokásból még mindennap átnézem azt a budapesti lapot, de már nem nagyon bízom benne, hogy valaha is közli az írásomat. Persze lehet, hogy bennem van a hiba, nem tudtam elég jól megírni a sztorit.

Egyébként az életem nem változott, szerkesztem a városi lapot, tanítok az iskolában… Zsuzsa gyereket vár, még ebben a hónapban megtartjuk az esküvőt.

LABANCZ GYULA

Klinikai portré

Ki álomba készül,
nem gondol a halálra,
de álmodban mindig éhes
s méginkább közönséges vagy.
Sztaniolpapírba csomagolt kenyér,
falhoz vágod, lélegző tüdő
– hangyák tükrös
országhatára –, s a vízben
ernyőnyitogató,
selyemborítású
szellentés. Ütheti
szőr-bot a nyomát,
se bolha, se ember,
csak kitárt kar
kilométer köves út,
ráül kicsit a sötét,
végképp elijesszen.
Gyűrűs nap, lomha ló –
hajad választó vonalán
rúdujjaidhoz fogva
tükörellenes fésű – érkezik
a reggel.

Tömör sötét

Azzal, hogy a halálbüntetést
eltörölték, a hóhér még
a jövő ellen ügyködik!
Vetkőzöm, ujjam gyűrűzi
nyakas ruhaakasztó, „márna már”
– legalábbis az elme – nem
hasad tovább, Jézus Attila.
Ha beütöm, foltos, barokköltéses
könyökömön jön ki a világ,
leheletem mohás szőnyeg
hallgatásból érkező angyal –
földi nyelvjárásos szavaid elé.
Azt mondod: csacsi, széna,
azt mondom: száraztintás toll;
azt mondod: Betlehem, Golgota,
villanyszámla fényszalma, mondom én
tömör sötétben tapogatózom.

Egy régi-új vers

És maradjon meg magnak,
de a szememben: a nap.
A földnek úgyis szüksége van
Ádámról és Éváról szóló
történetéhez egy fára,
s miért ne ereszthetne
bennem gyökeret a világ,
miért ne lehetnék én az, ki
egyetlen gyümölcsével is
bűnre csábít, ki örök lelki-
furdalásával amúgy is
már a kert tulajdona. –
Fény és rügy-pletykás gyökerek,
el-al-szom-szé-do-lok, belátom,
mesésen kicsinyít a fa.
Hernyóstul ölbe pottyant
alma – végtelenített hólánc –
járhatatlan úton üresbe
pörgő szerelem. Fölriadok,
kezemben birs: kettészelem,
kiröpül belőle egy lepke,
villanybúrára száll,
árnyékba felnagyítva a falon.

SZARKA ISTVÁN

Piac-szonett

Az embert végül a gyomra
vezeti forró nyomra.
Hozzá. Ez mindig kitalál
valamit. Hol az italár

hol a hús, hol a benzin
hol a falbontó enzim
hol a víz, hol a bolhatár
hol a gáz, hol a korhatár

száll, s mind fölfele, huncutul
s ha kell, ha nem. Míg eldugul
a társadalmi bélvég.

Az ember – hátha él még –
teszi magát, és csendbe' vár.
Hogy fölszálljon az emberár.

Dézsa-vü

Fürkészd, ha huny az alkonyi csillag:
kóbor eb őriz? netán gorillád?
alvóhelyed hullámpapír? Vagy
tengerrengésű vízágy?

Forgolódhatsz – dézsa-vü, az van.
Settenkedik szörnyeteg gyanúd:
nem más, megint csak AZ van a gazban
és ez az út se az az út.

Lám unokád, okíthadd őt, és
nem lesz kaszinós, se főkurátor,
újföldesúr, hirtelentőkés
vagy más pénzmosó, se tőled, se magától.

Ellebegett a pillanat –
amíg állt, újfent lerabolták
s amíg elől csináltad, azalatt
hátul elkélt a maradék ország.

D. NAGY LAJOS

Válasz és kísértés

1. Virággal jöttem, nem karóval,
    gazdagabb lettem minden szóval,
    hoztam aranyat, öt akóval,
    anyádnak is, s te nem figyelsz,

2. mint a bolondgomba fák tövén,
    gondosan gondozott szökevény,
    Hét Toronyban sínylődő erény,
    s halottak élén menetelsz.

3. Tejfogam nem vásom a kőbe,
    nem sietek a temetőbe,
    éjszaka álmodok előre,
    hogy lesz mégis, ki megsirat.

4. Puha ágyba takartam magam,
    a testem sebes, de vartalan,
    nem jut el a hírnévig szavam,
    s nem számolom a napokat.

5. Szeretnek? Kit fűzöl magadhoz?
    Üldözöl? Mi hajszol a rabhoz?
    Csak győzd, ami lesz, csak csalatkozz,
    vágd meg késeddel kenyered.

6. A Hét Toronyban nincsen ablak,
    de télen már szenet is adnak,
    ne hidd, hogy csak téged siratlak,
    hajtsd vissza szépen fejedet.

TOKAI ANDRÁS

Banyalika

Ismered azokat a lyukasra préselt vaslemezeket, amiket megrozsdásodva imitt-amott a szemét­ben lehet találni. Különösen könnyű volt ilyesmire bukkanni néhány évvel a háború után, a Ganz Gyár környékén, a Népliget tankok-szántotta, eldudvásodott parkjaiban.

Valaki – lehet, hogy maga az öregasszony – könnyen hajlíthatta aztán az aprólukú lemezt éppen akkorára, hogy az alagsori lakás kicsike kamrájának szellőzőablakába pászoljon. Talán még egy kis cement is tartotta belülről. Belökni, benyomni, berúgni mindenesetre nem lehetett. Horpadt volt és rozsdásodott. A lukak közti részek megrepedtek, finoman elhasadoztak, de a lemez, a szellőzőablak kitartott, és kitartott mögötte a titok és a sötétség is.

Banyaluka. Mai nyelvérzékemmel banyalikának nevezném inkább ezt a harminc-harmincöt év távlatából is eszméletemben sötétlő nyílását a megfejthetetlen rejtélyeknek. Igen, hisz voit a Népliget melletti nagy házban összesodródott lakosság közt épp elég olyan nép is, aki még tájízekkel beszélt. Igaz, a mucsai beszédért legalább akkora banda-röhej járt, mint a nyáreleji lekopaszításért, amelyet legtöbbnyire szintén vidéki szokásokat őrző apai parancsra nemegyi­künk volt kénytelen a Házban működő Jakabffy fodrász nullásgépétől elszenvedni, egy forint hetvenért.

Igen! Azért is banyalika! Hisz nincs, aki kiröhögjön, vagy fenékbe rúgjon. Már se Kisvars, se Cimaj bandája nem létezik; nem acsarkodnak egymásra, nem rugdossák a bőrt és a sódert a banyalika előtti grundon. A grundon, ami ebben a nagy házban sajátos módon az udvar része volt, a nagy, U-alakú ház bekerített udvarának egyik hátsó része. Igen, az udvar! A többnyire bezárt nagy kapukkal, melyek közül az egyiket, a Villám utcára nézőt azért nyitották ki csak nagyritkán, hogy a szemetes, a csomaghordó postás, a jeges, nyár vége felé meg a nagy szeneskocsik bejöhessenek; vagy hogy behajtson az egyetlen motoros jármű, Vida bácsi oldal- kocsis újságszállító BMW-je.

Nyarak az udvarban. Hisz nyaralni nemigen járt senki. Ült az ember a többhelyütt repeszektől sérült, forró és sima vaskorláton, meztéllábát lógatva, nem zavartatva magát mindaddig, míg esetleg lányok nem jöttek arra összefogózva, – hogy a töke kilóg a glottgatyábóí. A szandál, vagy a tornacsuka persze ott volt az emberrel, mert a sóderon nem lehet mezíélláb focizni. Ámbár szandálban meg fára mászni nem lehet, mert a szandál, főleg a már sokszor javított, az első szűk ágtőnél azonnal elszakad, és akkor a muterod ordítani kezd, és mindenképp azonnal indulhatsz a suszterhoz, aki viszont négy-öt utcával odébb tartja a műhelyét.

A szégyen és a rádmért kötelesség közös jelképe ez: régi nyárban mezítláb haladni forró aszfalton. Kezedben az egyik, a szakadt szandállal, markodban az izzadtan melegedő alumíni­umpénzekkel óvatosan átkelni a büdös fáradt-olajjal föllocsolt, döngölt kőtörmeléktől púpos Szapáry utcán, a túlsó járdán törölgetni a talpadról a ragacsot, és egészen az azonnal elvégzendő javítás befejeztéig reménykedni abban, hogy ötven fillér mindenképpen, de lehet, hogy egy egész forint marad majd hazafelé fagylaltra.

Szégyen és feladat jelképe ez a szandál-vivés (nem szandál-vitel), hisz Pesten vagyunk, mondjuk: ezerkilencszázötvennégyben. Rohadt szandál-fölmutatás. Anakronizmusként, hisz a római katholikus szimbolika homályával majd csak évekkel később fogsz megismerkedni, hogy aztán persze, szégyenkezve ismét, legyilkold magadban ezt a homályt is egy hosszadalmas lázadással, aminek királyölő pillanata az is lehetne, hogy a megjavított, kifizetett félszandált, még mindig mezítláb, behajítod a Rezső téri templom csúszós műmárvány-padozatára.

Jelkép minden abból a gyerekkorból, ahogy persze a felnőttkor minden érdemleges emléke is jelkép, ha van merszed a szimbólumokat magadra venni, mérni, érteni. Minek is írná le most mindezt, csakugyan? Fő jelképe mégis: a Banyalika.

Forró, alacsony vaskorlát, oldalt Vida bácsi motorbiciglijének túlméretezett, rozsdás kék hul­lámlemezekből tákolt garázsa, mögötted keramit-téglákból kirakott, szurok-göbökkel ragasztott út. (Minek út két zárt kapu közé?)

Fák. Fáramászásra valók, hisz gyümölcsöt nem teremnek. Előtted a kavicsos grund, a túlsó oldalán golyónyomos, vakolatja vedlett, egyemeletnyi tűzfal, és a kegyetlen focipálya, aminek kellős közepén ott sötétlik a sóderral fölszórt talajtól kétarasznyira a barnarozsdás, a lukak közt helyenként finoman elhasadt szellőzőnyílás, a titok és sötétség: a Banyalika.

És megteszed megint, sokadszor. Hogy megtedd? Vagy csak hogy megtedd és elmesélhesd? Megteszed. Megállsz a forró korlátnál, átóvakodsz a sóderén, kicsikét görbe pályán, mint (anakronizmus megint, hisz nincsenek még föllőve a szputnyikok) mint ravasz elektronika által vezérelt űrrakéták, – oldalazol a szellőzőnyíláshoz, a tűzfalhoz lapulva, már ott a kezedben egy marék aprószemű sóder, már körmöd alatt a sárgás, szürke por, még fölpillantasz mind az öt emelet nyárdélutáni üres ablakaira, és elkezded bemunkálni a sódert a rozsdás lyukak közé.

És mindegy, hogy ez alkalommal fölhangzik-e a banya rikácsolása a kamra, illetve a mögötte húzódó alagsori lakás fekete mélyéből. Amikor a bosszútett végrehajtásához szükséges mennyiségű sóder elfogy, büntetlenül, ám talán a büntetlenségtől először őszintén megrendülve visszasompolyogsz a glottgatyáktól fényesre koptatott vaskorláthoz.

És várod a srácokat, akik közül soha, senki, semmikor nem látta még a Banyát.

GYÖRE IMRE

Színes

A Sárga Ló
ma inkább kék volt,
mikor fülembe
kukorékolt,

majd halkan súgta:
légy szíves,
ma szerda van,
hát légy színes.

Akár a színes pók,
ha tinta,
vagy kaleidoszkóp? –
kérdém vissza –,
vagy gyöngy, mit hordott
szent Klarissza? –

Nyihogott,
nem is válaszolt,
s mert dolga volt,
hát elloholt,
arra, hol sárgán
kél a Hold.

Mert aznap
ilyen kedve volt.

A Sárga Ló belülről

A Sárga Ló,
az sárga kint,
de látható,
ha rád tekint,
hogy szíve ég
és vérvörös,
így illegál,
és körkörös
belvédelme,
ha megy, vagy áll,
és minden ügyben
felpörös,
talán százötven
éve már,
sörényében nincs
zöld fűszál,
és főleg nincsen
pántlika,
és főleg nincs
püspöklila.
Kérdem:
fejében most mi jár?
Szól: – Kant úr
az egy vén szamár. –
S farkával int.
Az ész megáll.

TABÁK ANDRÁS

(Négy év)

Ezek a levitézlettek,
aligha kétséges,
nyomot akartak hagyni
       maguk után mind.

Hagytak is: akár a csiga,
mely összetaknyolja
ocsmány váladékával
             a feslő rózsát.

(Népuralom)

I.

Kezdetben néptelenít,
majd aztán népitlenít,
elnéptelenítve végül mindent
e nagyszerű népuralom,
amelyet épp megélünk,
                                       ha megélünk.


II.

Demokrácia egyenlő népuralom,
szavalja a szónok, és hozzáteszi még:
a népuralom salakot is kitermel.
A salakot látom.
                  De hol van a nép?
                                       S hol uralma?

(Magyar Út)

Bizony ismerős, túlontúl ismerős ez a Magyar Út
A Don-kanyarig vezetett el, és elvitt Auschwitzig is
Egymillió magyar élet kövezte ki ezt az utat

(Cs.-ről)

Böhönyénk hogy besúgó volt?
Megütődni rajta miért kell?
Művésszel ilyen megesik,
Így kezdte a piktor is egykor.

(Halotti beszéd)

Eltemették, ahogy illett
S úgy, ahogyan megillette
Görögtüzes, talmi fényben
Áporodott papi szóra
Díszmagyaros, nagy, nemzeti
Csinnadrattás esztrádműsor
Orrfacsarón naftalinos
Úri bűze közepette.
S bár mostantól rossz emléke
Dohos lénye, rémalakja
Mindmegannyi álnok tette
Kicsiny lelke, dölyfös szava
Megférgesült, beteg agya
Kísérletként köztünk marad
Mindörökre mint intelem –
A föld legyen könnyű rajta.

Lesz-é könnyű a föld rajta?

ESZES MÁTÉ

Bolyhos Tekla panziója

Bolyhos Tekla házának ablaka télen-nyáron tárva-nyitva. A rozzant kerítés és a ház fala között ásónyomnyi virágágyás csíkja húzódik. Az öregasszony a nyitott ablakon át maszatos bögrék­ben és vizespoharakban nyújtogatja ki az italt a járda szélén toporgó kuncsaftoknak. Törzsven­dégei cseppet sem finnyásak. Megisszák a pálinkát meg a bort, akkor is ha kutyán folyt keresztül – magyarázza Tekla mama a szomszédoknak, akik ha elvitelre vásárolnak tőle italt és a jobbikból kérnek, megütközve tapasztalják, hogy egy hordóból méri az öregasszony a lefitymált lőrét és a „királyoknak való” nedűt. Amikor Sápi Feri szóvá tette, Tekla mamának, hogy fel nem foghatja miképpen lehet ugyanabból a hordóból mérni a vinkót és a „királyok borát”, olyan választ kapott, hogy attól koldult: – Egyszerűen, Ferikém! Az abroncs választja el őket.

Bohus az ablakon át dorgálja Sárossy Gyulát és Bagi Gyuláékat, mindennapos hajnali ven­dégeit.

– Hiába lapátoltam el tegnap hajnalban a járdáról a havat, úgy összetáncoltátok, mintha Peszeki Sanyi a csordát hajtotta volna az ablakom alá Itatni. De nektek még ez sem volt elég, itt hagytátok a névjegyeteket is körben, sárga lyukakat pisáltatok a hóba. Ezek a díszítmények nekem ötszáz forintomba kerültek. Vailyon Kazi, az elnök megfenyegetett; nyakamra küldi Tolkát és lefoglaltatja a pincében a hordókat az utolsó dongáig, ha az utcán át itatlak benneteket.

– Egyet se félj, Bohuska, emlékezz csak, amikor negyvenkettőben a fináncok megtalálták a szalmakazladban az eperfahordó pálinkát, amit saját kezűleg főztél, mi meg Daku Flórival lefej­tettük éjszaka demizsonokba a községháza udvarán és az utolsó centig visszakaptad. Majd megütötte őket a guta, amikor Apátiban észrevették, hogy üres a hordó – mondja Sárossy Gyula, a borbély vigasztalóan.

Bolyhos Tekla azonban vigasztalhatatlan. Először is, negyvenkettőben az első rövid, de viha­ros házassága után fiatal elvált asszony volt. Az apai örökségből nyitott vendégfogadó virágzott. Még a környékbeli falvakból is hozzájártak mulatni az urak. Igaz, csak italmérésre és dohány- árudai cikkek kiskereskedésére kért és kapott iparengedélyt, de mindennel foglalkozott. A hat vendégszoba minden éjszaka foglalt volt. Pestről szerződtetett három dámát, akik rövidesen felkavarták a családi tűzhelyek nyugalmát. Elhíresedett a konyhája is, mert Havas Vendel sza­kács művésze volt a mesterségének. Egyszer fogadásból Dancsházi igazgató úrnak a Katona Jani susztertől hozatott cipőtalpbőrből olyan flekként sütött, s az igazgató úr olyan jóízűen fala­tozta, hogy még hat adagot rendeltek belőle az urak.

Negyvenkettőben, ilyenkor, a Sülyi Stefánia Fiókszövetkezet farsangi báljába készülődtek. A bál előtt, a Bolyhos fogadó színháztermében, Nóti Károly két egyfelvonásosát, A motor-t és A cég arájá-t láthatta a közönség. Kónya Böske és Vona Manci alakítását ájult lelkesedéssel tap­solta a publikum. Utána kezdődött az álarcos bál, Bolyhos Tekla vendégfogadójának összes termeiben. Szép idők voltak. És szép volt az ifjúság. Azóta sok mindennel megpróbálkozott, ami valami csekély haszonná! kecsegtetett. Egész életében népes család megélhetésének gondját cipelte a hátán. Kisebbik lánya itt él a faluban, részeges férjével, aki meginná a holnapi napot is, és félnótás fiával. Túl a nyolcvanon is rászorulnak őrá, Tekla mamára, akit a háta mögött csak .vén uzsorásnak” hívnak.

Ahogy múltak az évek egyre magányosabb lett. Előbb az unokái, azután a lányai is elmara­doztak mellőle, csak ha adnia kellett, akkor jöttek. Egyetlen beszélgető partnere maradt, akivel kertelés nélkül mindenről eszmét cserélhet: Isten. Ő ugyan süldő lány kora óta nem jár rend­szeresen templomba, és nem is féli az Istent, az azonban szerfölött tetszett neki, hogy a Minden­hatóval kedve szerint társaloghat. Az pedig különösen jóízű volt ezekben a beszélgetésekben, hogy tegeződhetett az egek urával, amíg a parány földi hatalmasságokat, a jegyző urat, a pati­kust, Vörös csendőr őrmesteri magázni kellett. Öregségére Istennel való viszonya is megkese­redett. Ahogyan a testi nyavalyák, kínzó derékfájásai, csúz okozta lábfájásai egyre szaporábban jelentkeztek, beszélgetéseikben a Teremtőt mind gyakrabban illette szemrehányásaival. Amint ereje fogyatkozott, lassan, észrevétlen elgyámoltalanodott, gyakorta káromolta a Jótevőt, még azt az eretnekséget is számtalanszor elkövette, hogy köszvénytől göcsörtös mutatóujjával az Urat sejtett lakhelyén megfenyegette.

Pedig Tekla mama ügyei ez idő szerint nem állnak rosszul. Zugkocsmája szépen jövedelmez. A hátsó udvarban, a lóistállóban berendezett menedékhelynek most is három állandó lakója van. Ők hárman a falu híresen hírhedt korhelyei. Itt húzódtak meg Bolyhos Tekla istállójában, ahol fedél van a fejük felett. Tekla mama táplálja őket, napi ellátásuk személyenként egy vekni kenyér és egy liter bor. Hetente egyszer hármuknak tíz tojásból készít rántottát. Az istálló gerendájáról avas szalonna és sótól kivert füstölt csülök lóg madzagon, amelyből egymást szemmel tartva takarékosan nyesegetnek egy-egy szeletet. Ezenfelül az öregasszony havonta egyszer kimossa a göncüket. Ők hárman: Csörögi Lehel, a tengerész, Szekeres Áron, a temetőőr és Rege János, a gatteros, nyugdíjukkal fizetnek Teklának a gondoskodásért.

Csörögi Lehel apja örök életében vízi ember volt. A folyó holtágait járta és az áradások után a lapályokban megrekedt vizeket. A sűrű nádasokban víziszárnyasra vadászott, halászott, ráká­szott. Fia, Lehel is a vadvizek illatától érezett gyermekkorában igazi mámort. Ám ahogyan cse­peredett, apjától örökölt nyugtalan vére (az öregről azt beszélték a faluban, hogy sót szállított fiatal korában tutajon a Tiszán) csillapíthatatlan vágyakat lobbantott lelkében. Tengerész akart lenni. Hatalmas hajókat akart távoli vizeken kormányozni. Képzeletében testet öltött pontosan az úticél, az ország, amelyről mindent tudni akart: Kína. Barátnak, ismerősnek egyébről sem be­szélt, mint a nagy utazásról. A faluban ma is kínainak hívják, a füle hallatára is, de nem azért, mert eljutott Kínába, pusztán csak azért, mert annyira szeretett volna odamenni. Csörögi Lehel nem volt még egészen húszéves, amikor a Bura és Szolnok között közlekedő gőzhajó matróza lett. Ez a hajó kettős életet élt, hétköznap kofahajó volt, szállította delénkendős, kartonszoknyás, kötényes utasait zöldséggel, tojással, baromfival megrakodva a városba és este vissza. Ünnep­napokon pedig sétahajóvá változott, fedélzetén gondtalanul fecserésző szép, jó illatú nőkkel. Lehel fogékony volt a szépség és a báj iránt, igazából ezeket az ünnepi járatokat szerette. Csakhamar észrevette, hogy izmos alakján feszülő matróz zubbonya, sötétkék, fehérszegélyes matrózsapkája alól rakoncátlanul kibukó szőke haja, egészséges fogait megvillantó mosolya nem marad hatástalan a hölgyekre. A menetidő majdnem négy órás volt a végállomásig, kicsi, de tiszta és egyszerűen berendezett kabinja pedig kényelmes. Ebből a kis fészekből sok szép emléket vittek magukkal Lehel hölgyei, de hoztak is cserébe eleget, a gyöngédségüket, a kiszol­gáltatottságukat, amelyet ő diszkrécióval viszonozott.

Azután dunai hajós lett, egyszer egészen a Vaskapuig hajózott és látta a tengert. így mesélte el barátainak a faluban később nyugdíjas kormányosként a kocsmaasztalnál. Mivel független­ségre áhítozott, agglegény maradt, egész életét magányosan élte. Valami olthatatlan kíváncsisá­got érzett a mások titkai iránt, de ha birtokába jutottak tapintattal megőrizte. Bizalmas üzeneteket közvetített, kényes küldetésekben járt el, vigasztalt és gyakran maga költötte híreivel reményt öntött a reményvesztettekbe. Ő lett a falu szerelmeseinek postása is. Titoktartása és tapintata tette alkalmassá erre a feladatra. Szerelmi közvetítőként csak egyetlen egyszer vétett szigorú önmegtartóztatással végzett szolgálata erkölcse ellen. Felbontotta Matildkának, a postás­kisasszonynak Pázmándy Lalihoz küldött levelét. Sokadik levélre küldte Matildka azt a választ, amely a gondosan összehajtogatott levélpapíron egyetlen szóból állt: NEM. Azóta sem érez lelkifurdalást, mivel ő is fülig szerelmes volt Matildkába.

Talán a gyerekkor élményei, talán felnőttkora vándorélete okozta-e, de mindig a mának élt. Viszolygott attól, hogy birtokoljon valamit, úgy gondolta, szabadságától fosztaná meg a tárgyak tulajdonlása. Több használhatatlan roncsból összeeszkábált kerékpárja az egyetlen vagyona, mellyel végigkarikázik a falun az alvégtől a felvégig, azért, hogyha alkalma adódik, és sikerül elcsípnie néhány új hírecskét, azt tovább adhassa azoknak, akiket illet.

Megbékélt a sorsával meg Tekla asszony menedékhelyével is. Bár amikor beköltözött tiltako­zott az ellen, hogy szalmazsákon háljon. Remélte, hogy a nyugdíja fejében egy ócska ágy jár neki. Bohus másként gondolta: – Ha nem tetszik a szalmazsák, vackolj magadnak a jászolba. Ha jó volt a názáretinek, neked is megfelel.

Szekeres Áron kegyeleti szolgálatból ment nyugdíjba kilencvenkettő decemberében. Temető- cr és sírásó volt egy személyben, amióta az asszony itthagyta, annak pedig már idestova negy­ven esztendeje. Egész emberöltőt töltött hivatalában, de a halálba mint megmásíthatatlan ténybe, nem tudott beletörődni. Minden erejét, találékonyságát latba vetette, hogy legalább csak egyszer, egyetlen alkalommal meghátrálásra kényszerítse a kaszást. Először csekélyke mellékkeresetnek indult a megbízatás, melyet magára vállalt: a lelkileg és fizikailag kimerült rokonok helyett átvál­lalta a virrasztást a ravatalozóban a megboldogult mellett. Szekeres Áron ott, a halott közelében érezte meg az emberi egyedülvalóság határtalanságát. Ezt pedig színjózanan nem lehetett elvi­selni. Minden alkalomra vitt magával egy üveg pálinkát, és húzott belőle egyet-egyet, ha kiszá­radt a torka. Mert Áron egyfolytában beszélt a megboldogulthoz, régi eseményeket, vitákat elevenített fel, hiszen mindenkit ismert éltében, még játszópajtásai is akadtak közöttük. Minél bensőségesebb viszony fűzte Áront a halotthoz életében, annál indulatosabban érvelt, perleke­dett, hol a tetemhez, hol egyenesen Istenhez intézve szavait. Megesett, hogy ültéből felemelked­ve türelmetlenségében a koporsó mellé lépett és erélyesen kopogott az oldalán, nevén szólongatva fennhangon az elhunytat. Minden hiábavalónak bizonyult, soha egy hang, egy rebbenés, egy jel nem érkezett válaszul.

Vagy talán mégis? Tavaly januárban, a Daku Flóri melletti virrasztáskor. De oda nem megbí­zásra ment vigyázni, hanem már nyugdíjasként önmaga nevében. Csikorgó hideg volt, mély hó, a keményre fagyott földben a barátokkal fél napig ásták a sírgödröt, csak csákánnyal boldogultak a fagyos agyaggal. Szemöldökük, bajuszuk, hajuk deres lett, mikorra végeztek.

Éjfél után elszállingóztak a barátok, Sárossy Gyuláék, az ivócimborák, már csak ő maradt egyedül a koporsó mellett. Tekintettel a hidegre és a hosszú éjszakára alaposan felkészült a virrasztásra, két üveg pálinkát vitt magával. Talán mert annyiszor cserben hagyta a remény, szenvedély nélkül társalgott Flórival. Már a második üveg cseresznyét is megbontotta, amikor csak alig hallhatóan, szinte sóhajtva suttogta valaki: „gematt”, „gematt”, „gematt”. Ez volt Flóri szavajárása, helyeslő és tiltakozó mondataiba egyképpen beleillesztette, noha ő maga, sem pedig hallgatósága nem ismerte a jelentését. Áron behúzódott a ravatalozó sarkába, meghúzta a pálinkás üveget és lelkében, testében boldogság áradt szét.

Ekkor következett be az, amire fél életen át hiába várt. Flóri felült a koporsóban és egy könnyed mozdulattal a ravatalozó kockakövére lendült. Hosszú léptekkel indult az ajtóhoz, egyetlen taszítással sarkig tárta a nehéz vasajtót. A szél havat kavart öles alakja után. Áron utána iramodott, követte a halottasház mögé, egészen a patakig. Itt Flóri fekete öltönye helyett már bársonynadrágot, keményszárú csizmát és bekecset viselt. Áron úgy látta, hogy a koporsót bélelő fehér gyolcs a dereka köré van csavarva. Pillanatra eltűnt a szeme elől, amikor újra felbukkant fakutyán siklott a patak jegén a Holt-Tisza felé. Kétrét görnyedve hajtotta magát a lába közé fogott szöges bottal a patak torkolatáig, onnan éles kanyarral a holtág zúzmarás fűzkoronái alá csusszant, ahonnan vakítóan fénylő hóbundában bukkant elő. Éles roppanással szakadozni kezdett Flóri alatt a jég, mögötte hatalmas jégtáblák torlódtak, még küszködve próbálta botjával előre taszítani a fakutyát, de egyre mélyebbre süllyedt a jeges vízben, és egészen eltűnt Áron szeme elől…

Szekeres Áront úgy elnyomta az álom, hogy arra sem ébredt fel, amikor reggel leszögelték a koporsót. Úgy kellett felrázni. Imbolygó léptekkel a halottasház mögé ment, saját bakancsa és Flóri ormótlan csizmájának nyomait egészen a patak partjáig követte, ott eltűntek a nyomok, a hajnali hófúvás betemette őket. Visszaballagott a ravatalozóba. Csalódottan vette tudomásul, hogy nem győződhet meg róla, benn van-e Flóri a koporsóban.

Hazasietett átöltözni. A temetésig már csak arra maradt ideje, hogy egy darab terméskövet barna csomagoló papírba göngyöljön, és madzaggal átkötözze.

Komor arccal állt a sírgödör szélén kezében a kővel, várakozott. Bernát atya rövid imát mon­dott és megszentelte a lebocsájtott koporsót. Amikor az első lapát föld hullott a sírba, Szekeres Áron előre lépett és a követ a koporsó fedelére dobta. A gödörből mély, tompa, üresen kongó hang tört fel, olyan, mint amikor üres hordót görgetnek. Áron elmosolyodott. Könnyed léptekkel elindult Bolyhos Tekla panziójába, ahol az övé volt a fal melletti szalmazsák…

Rege János az apjától tanulta a fűrészgép kezelését. Az örege még gőzfűrészen kezdte, a húszas évek végén, amikor a gőzmalom mellett felépült a fűrésztelep. Közel a Tisza-gáthoz, a Hanyiék rámpájánál működött a két gatter – így nevezték a faluban, mely szűkös kenyeret adott húsz-huszonöt sülyi családnak. A tizenkét órás munkanap és a megélhetéshez kevés, az éhen- haláshoz pedig sok nyolcvan filléres napszám ellenére, hajnaltól késő estig ültek a gáton sorban a napszámra várakozók. A fűrészelni való fenyőtörzseket oláhok úsztatták le a folyón, sószállító tutajok után kötve, és adták el élelemért, kenyérért, szalonnáért, halért. Rege János gőzfűrésszel darabolta, aprította az irdatlan szálfákat szemet gyönyörködtető léccé, pallóvá, gerendává. Fais­merete és szemmértéke olyan tökéletesre csiszolódott az évek során, hogy amikor életében egyszer romlott ételtől megbetegedett, három napig állt a fűrész, mert nem akadt, aki a helyére álljon. Nem is hívták másként csak gatteros Regének a faluban, s ez szerfölött szerencsés volt, mivel így nem lehetett összetéveszteni a másik Rege Jánossal, aki az Új soron lakott. A fia, ifjú Rege Jani megörökölte apjától a fűrészmesterséget és kézügyességet, a ragadványnévvel együtt, sőt amikor korszerűsítették az üzemet és dízelmotorokkal váltották fel a gőzgépeket, gépkezelői képesítést is szerzett.

Azon a végzetes napon, amikor a baleset történt, kipihenve és tiszta fejjel ébredt Rege Jani. Az estét a cimborákkal fergeteges jókedvvel töltötte, Darázs Laci születésnapját ünnepelték. Megetette az állatokat, készített magának reggelit, darab sajtot, szalonnát, karéj kenyeret vitt magával és elindult kerékpáron a fatelepre. Az Icsuék rámpáján felhajtott a Tisza-gátra, hogy a gáton karikázhasson végig az ártér felől felszakadozó hűvös párából nagyokat szippantva. Már előtűnt a napkorong a folyót szegélyező fűzfák mögül, s egyszerre hideg fuvallat kerekedett. Megélénkült az erdő, székács, rigó, szarka szólt az ártér sűrűjében. Rege Jani szinte hóbortosán kedvelte ezt a mélyzöld derengést.

A műszak előtt alig akadt dolga, a fűrészlapot éppen tegnap reszelte ki borotvaélesre, a munkaterületet teljes rendben hagyta, s olyan tiszta volt, mint a patika. Segítőjével az első fenyő­törzset már tegnap satuba fogták, a láncokkal a csigákra erősítették. Csak a motort kellett bein­dítani. Miután a védőrácsot leemelte, még egyet igazított bal kézzel átkarolva a fenyőrönkön. Intett a segédnek, hogy mehet. Oly hirtelen lendült előre a rönk, hogy nem maradt ideje bal karjával elengedni.

Amikor évek múltán első ízben volt ereje elmondani a történteket, nem tudott szabadulni attól a képtelenségtől, hogy annyira gyorsan és váratlanul metszette le a gép csuklótól két ujjnyival feljebb a kezét, hogy a fűrész tükörfényesre csiszolt fém talpára lehulló kézfejének ép kezével önkéntelenül utána kapott…

Rege János foglalta el a középső szalmazsákot Tekla mama istállójában.

Bolyhos Tekla nem gondolt arra, hogy éppen most, amikor a gőzölgő hurkalevest beviszi az is­tállóba a három lakójának, tör ki a botrány. Ilyenkor, disznóölések idején sorra járja a házakat és összegyűjti a hurkaiét, melyben a frissen töltött hurka kifő. Alaposan megfűszerezve, ebből főzi azt az ízletes korhelylevest az ő „hajótöröttjeinek” a kialkudott ellátáson felül, csak úgy grátisz.

– Vidd vissza, Bohus, nem kell a levesed – mondja Csörögi dühtől kivörösödött arccal.

– Mi ütött belétek, Lehel, aranyszínű zsírkarikák úszkálnak a tetején, még kenyérkockákat is pirítottam hozzá. Szeretném én látni azt a hajószakácsot, aki hurkaléből ilyen levest csinál neked.

– Edd meg magad, Tekla, nekünk többet ne kéregessél, nem vagyunk rászorulva – dörmögi Szekeres Áron csutakszerű bajusza alól.

– No csak, de finnyásak lettek az urak! Pont te mondod ezt, Szekeres Áron. Mikor ideköltöztél hozzám, majd elfújt a szél, olyan rozoga voltál, most meg ki vagy gömbölyödve, mint a disznó­sajt.

– Azt kérjük, amire a nyugdíjunkból telik, Tekla. Ne koldulj a faluban nekünk, mert ez a mi szégyenünk, nem a tied – bátorodik neki Rege János is.

Egyre paprikásabb a hangulat, de Bolyhos Teklának jól felvágták a nyelvét, nem hagyja annyiban.

– Rege Jani, a te rokkantnyugdíjad a legkevesebb, épp csak hogy kivitte neked a postás, három nap alatt a nyakára is hágtál. Elhoztad hozzám vagy Marcihoz a felső kocsmába. Azután itt ittad nálam hitelben a bort.

– Regét ne bántsd, Bohus – kel Jani védelmére Csörögi a múlt hónapban kétszer írt neked meghatalmazást, hogy segélyt kérhess a nevére a polgármesteri hivataltól. Tudtommal, mind a kétszer meg is kaptad.

Bohus most már tudta honnan fúj a szél. Csörögi Lehel lázította ellene a többieket is.

– Nem kell nekem veletek vesződnöm. Lehel. Mehet mindenki amerre lát. Te már megpróbál­tál kétszer is elmenni, igaz, csak akkor, amikor jöttek a jó idők, és elhálhattál a hajóállomás várójában vagy a buszmegállóban a padon. Amint megjöttek a hűvös éjszakák, rögtön megta­láltad az ajtómat, visszakullogtál.

Csörögi Lehel már megbánta, hogy ujjat húzott Bohussal. Megenyhülten szimatol egyet-kettőt a hurkaleves felé a levegőbe, de Tekla mama nem szereti a fél győzelmet.

– Helyes, menjetek kolduljatok magatok. Neked, Lehel, a templom lépcsőjét ajánlom. Csak vigyázz, mert Bernát atya kiseprűztet a templomudvarból, ha a hívek egyre kevesebb persely­pénzét elhalászod a sekrestyés elől. Te, Áron, próbáld meg a községháza előtt, szemben a járdán, ahol nagy a forgalom. Rege Jani neked így nem fog menni, túl becsületes vagy, és büszke. Te csak szedd tovább a Marcinál a pultról a poharakat és, ha kevés, amit Marci hébe-hóba ad, öntögesd össze a maradékot a poharakból, és hajtsd fel, mikor nem látják.

Most már teljes volt Bohus részéről a győzelem. A lázadók visszakoztak, ám Tekla mama még nem fogyott ki a szóból.

– De egyről ne feledkezzetek meg. Azelőtt, amikor itt jobban éltek az emberek, két falu, Süly és Roff tudott eltartani egy koldusasszonyt, Kacska Etelt, ti pedig ebben az egy faluban hárman vagytok.

DOBY JÁNOS

Ismét és ismét

Ismét és ismét kataklizmákról
szólnak a hírek… – látható is
helyszín, áldozat: csonkolt golyóbis,
amit alkalmasint csak gányolt
az Úr, hogy forgott a korong.
S ami rátapadt, a maradék agyag
állt össze tenyere éle alatt.
Únva is tán, de mesterfokon
rögtönzött, csak úgy ráadásnak.
Nem is szánta hát véglegesnek.
De mert gördült, már késznek tetszett.
Úgy lehet, meg is bánta másnap.
Hisz minden el lett fuserálva.
A teremtés, a tudomány BUM-ja
tőle kellően, csak fércmunka.
Okkal teszi az Úr, ha bánja,
hogy létrehozta a világot,
melyben a pörgő sárplanéta
lakója, mint a kecskebéka
pöffeszkedik, ugrál, hápog,
hogy – hús, se hal; pete, se ikra
se több, se kevesebb: gyarló féreg.
S riogatásból áll az élet.
Mindennapos a kataklizma.

1988. szeptember

Szárnyas oltár

(Egy táblakép nyomán)

A terem széliében – este, lámpafény –
      terpeszkedő asztal terítéke
néhány tányér-tál, sózott hal, lepény,
      bögrék, s a kancsóban vörös vinkóféle;

a körülötte ülők közül senki még
      edényhez nem nyúlt, várván, hogy a Mester
meditációjának végeztén,
      áldást kérve, enni kezd a többiekkel.

De előtte még felemelkedék
      és mondá – aki vele egy időben
elsőnek mártja meg a kenyerét,
      okkal teszi azt olyan sietősen.

Javakorabeli a férfitársaság.
      Mi teszi mégis, mintha aggastyánok
látnák vendégül a ház urát?
      – aki szemlátomást fiatalabb náluk.

Hallgatnak, habár szólani illenék,
      hiszen utószor ülnek együtt itt most;
node, korai lenne, Tamás kötekedjék;
      veszély kerülendő, együttlétük titkos,

s ami zajlik, az a búcsúvacsora.
      De mi oly sürgős, hogy felállt Judás?
Talán dolga végett? Nem. Más az oka:
      eligérkezett… és várja Kajafás.

János nem állja meg, utána ne szóljon:
      – Nehogy lemaradj! Leinti őt Lukács.
Nincs mit bosszankodni az asztalbontókon.
      Kancsó, tál mind üres; se bor, se kalács.

A Mester és a kiszemelt utód
      még beszélgetnek: „tudod, hogy szeretlek,
Péter, ne fogadkozz…” s megnyomva a szót:
      „mire szól a kakas, háromszor tagadsz meg.”

Eddig a kép, s hogy ezután ki merre
      tűnt az éjszakában eszét, hitét vesztve?
A százados utóbb a jelekből felismerte,
      hogy istenfiát feszíték keresztre.

1993. augusztus

SIMOR ANDRÁS

Könyörgés

Fújj orromba lelket, Uram,
mert lélegezni nem tudok,
kiszáradt folyóm és kutam,
mint igavonód, pusztulok.

Válaszd szét az éjt és napot,
mondjad: világosság legyen,
mert sötétség korma ragyog
fénytelen földi tereken.

Hitesd el velem a hitet,
te kegyetlen Nemlétező!
Adjál a haladnak vizet,
mert már tátogni sem tud ő.

Nőjjön fű, teremjen növény,
egyél folyóm, legyél kutam –
hogy élhessek a földtekén,
fújj orromba lelket, Uram!

Vajdaiáda

Eddig se látogattál, ezután
se látogatsz Napoddal, szerelem,
nem villan felém egedből a fény,
míg a halálig magam cipelem.

Míg a halálig magam cipelem,
egedből a fény nem villan felém,
hidegeddel küldesz a semmibe,
mert nem ragyogsz át a Montblank jegén.

Végszó

Hát Lucifernek volna igaza?
Az Úr szavát többé nem hallani?
Gémberedett szívvel a rég kihűlt
Naptól reméljek szikrát vagy az ég
kilobbant sötétjéből csillagot?
Tankréd ezért voltam? Danton ezért?
Az Úr is elbújt, hogy ne lássa ezt,
kit ő teremtett, milyen mélyre hullt.
Édenünkké e világ nem leszen,
és túlvilági kertben nem hiszek.
Az éhségemet kergetem tovább,
haragomat a dermesztő havon,
sehováig torkom tikkadt dühét,
mert ember vagyok, győzni akaró,
pogány istentől kaptam a tüzet,
s mi tegnapelőtt lobbant, bennem ég,
ha jég is lesz körűlem a világ,
és a jövendő rossz rozmáragyar.
Mindenségedben újjászületek,
és tenélküled, enmagam fogok
sosem volt édenemért küzdeni.

MOLNÁR GÉZA

Búcsú Párizstól

Előző este az Olympiábán voltam, szenegáli folklóregyüttes műsorára kaptam protokollmeghívót, térképet bogarászva kerestem a címet, behajtani tilos táblák állták az utamat, keringtem, forgolódtam, idegesített, hogy elkésem, végre ott voltam a színház előtt, de nem találtam helyet, tovább kellett hajtanom, míg valamelyik mellékutcában nagy nehezen le tudtam rakni a kocsit. Rohantam vissza, már zárták a nézőtéri ajtókat, adtam két frankot a jegyszedőnőnek, a zsöllyéhez kísért.

Az előadás fantasztikus volt. Gyönyörű testű fekete nők meztelen keblekkel, rikítóra mázolt férfiak démonikus álarcokkal, a zene szaggatott, vad ritmusa az egekig csapó, dobhártyaszag­gató dübörgéssel kavarva, hevítve a tánc, az ének hullámzását – belekábultam, beleszédültem.

A közönség tombolt, újra és újra megismételtették a számokat, éjfél körül ért véget a produk­ció.

Ez Párizs – gondoltam. – Ez a nyitottság a világra, idegen népek kultúrájára, ez nálunk elkép­zelhetetlen.

A színház előtt megtorpantam: hol is hagytam a kocsit? Nem jegyeztem meg az utca nevét. A homlokzat fényeit eloltották, a tömeg oszlott, a kocsik elhúztak, ott álltam a gyéren megvilágí­tott járdán, aztán elindultam találomra a környező utcákba. Megizzadtam, dühöngve szidtam magamat. Jó órát bolyongtam, míg végül rábukkantam a galambszürke Fiatra.

Reggel későn ébredtem, kábán bóklásztam, nem is reggeliztem, ne késsek sokat az Intézet­ből.

A titkárnőnk hangjában feszültség vibrált: – Már otthon is kerestem. Siessen a kövire, tizen­egykor diplomataértekezlet.

– Ilyenkor? De hisz ma csütörtök van…

– Rendkívüli.

– Mi a napirend?

– Nem közölték.

Az Intézet a Latin Negyedben volt, a Nagykövetség a Diadalív közelében, az Avenue Fochon, a Szajna túlpartján. Ha nyomom a pedált, odaérek. De át kellett vágni magam a Boul’Mich'-en, aztán a Concorde-on, majd föl a Champs-Élysées-n, megkerülni a Diadalívet.

Június első napjaiban jártunk, a turistaszezon megkezdődött, Párizs tele volt kocsikkal. Min­denféle torlódás, dugók. Ott hagytam a szokásos útvonalat, kis utcákba bújtam, gyorsan halad­tam.

… Mi ez a rendkívüli diplomataértekezlet? Szokásosan hétfőn reggel kezdik ezzel a hetet, az Intézetből a tanácsosi rangban levő igazgatónk, Báti Laci bácsi vesz részt rajta. Most mindnyá­junkat berendeltek. Mi a fene történt? Megbukott a kormány?… Újabb felkelés… Most, 1965 nyarán ez teljesen valószínűtlen. A románokkal van valami gubanc? Vagy itt jöttek rá valami disznóságra? Megpattant egy kolléga, s vitte magával az iratokat az amerikaiaknak?

Szerencsém volt, még időben érkeztem.

Körülpillantottam az irodában: a nagykövet az íróasztala mögött ült, a hosszú tárgyaló két oldalán a kollégák, akik a Nagykövetséghez tartozóan végezték munkájukat, de itt voltak a kon­zulátushoz és a külkereskedőkhöz tartozó diplomaták is, természetesen a katonákkal kiegészül­ve. Báti mellett ült Bene Ede – ő tartott fenn nekem is egy helyet – mi hárman dolgoztunk diplomáciai rangban a párizsi Magyar Intézetben.

A nagykövet szenvtelenül közölte, a kormány takarékossági programjának következtében a Külügyminisztérium csökkenti a képviseletek létszámát. Központi szolgálatra hazarendelték – hivatalos papírt vett fel az asztalról és olvasta: – A Nagykövetség diplomatái közül… a Konzulá­tus… a Kereskedelmi képviselet… a Párizsi Magyar Intézet…

S itt az én nevem hangzott el.

– A felsoroltak franciaországi kihelyezése július tizenötödikével megszűnik. Bőségesen ele­gendő idejük van, hogy a munkát átadják, lakásukat felmondják, minden ügyüket rendezzék. A döntés végleges. További munkájukra a Központban kapják az utasításokat.

A nagykövet felállt, jelezve, vége az értekezletnek. Kimentünk a folyosóra, mondatfoszlányok ütöttek a fülembe: … hát igen, ez várható volt… mit tehet a kormány ilyen helyzetben?… valahol meg kell fogni a dolgokat… persze vannak, akiknél komoly gondok lesznek… C'est la vie…

Azok beszéltek, akik maradtak. A többi némán, zárkózottan ment el az épületből. Én is vigyáz­tam, az arcom ne áruljon el semmit. Engem ne sajnáljanak. Ne adjak okot kárörömre, rejtett röhögésekre. Udvarias mosollyal, barátságos kézfogással búcsúztam a kollégáktól.

Báti utánam szaladt, az utcán elért. Kapkodta a levegőt, az arca vörös volt, ősz haja lobogott a szélben:

– Édes fiam… Én erről nem tudtam… Esküszöm, csak most hallottam…

Még én vigasztaltam: – Ugyan… Egy pillanatig sem gondoltam, hogy te… ne izgasd fel magadat.

– Ha bármiben segíthetek…

Beültem a kocsiba, gépiesen vezettem. A gondolataim összevissza kavarogtak. Mi is ez? Hogyan történt? Most mi következik? Tizenegy név hangzott el, tizenegy diplomatát vezényeltek vissza ezzel a rendelettel Párizsból, váratlanul. Itt, Párizsban, tizenegy ember, s hasonló arány­ban mindenütt a világon szétszórt magyar külképviseleteken.

A Külügyben is, Párizsban is jól megvoltam a főnökeimmel, Báti feldúltan rohant utánam, mikor megtudta: az Intézetből nekem kell mennem. Kollégáim közül nem eggyel évtizede tartó barátságok szövődtek. Voltak irigyeim is természetesen, fojtott dühök, alattomos-óvatos betartá­sok: mit akar itt ez az író, könyvei jelennek meg, rendszeresen ír a lapokban, jó jövedelme van, miért vesz el egy helyet, miért ül be egy státuszba, előlünk, helyettünk – de ez nem az ő művük volt.

Itt most a gépezet működött, valahol kitalálták, elhatározták, ennyi ember itt, ennyi ott, ez annyi mint ennyi dollár, ennyi francia frank, ennyi svájci frank, ennyi dájcs márka és így tovább, ez kéremalássan, összesen… jó nagy summára rúg ki, és ehhez hozzájönnek a lakbérek (devi­zában), a szolgálati gépkocsik, a sofőrök, s hozzá még mindaz, amit a munkával járó repi-kiadásokban meg lehet spórolni, tehát a szükséges fejlesztésekre, modernizációkra, a vásárlásokra sokkal több pénz marad az államkasszában. Bizonyára a hazai pályán is végrehajtanak valami óvatos racizást, leépítéseket (bár ezekkel kapcsolatban azt figyeltem meg, hogy a hivatal, az intézmény előbb-utóbb mindig visszatornázza magát az eredeti létszámra – mindegy), szóval ez s pénz, most tehát beindítjuk a gépezetet és elszántan és határozottan és kíméletlenül megva­lósítjuk a jó és okos döntéseket.

És akkor ott áll az egyes ember a gépezet fogaskerekei között.

Itt állok én.

Passyn legördültem a Szajna-hídra, az Eiffel-torony előtt jobbra kanyarodtam, a grenelle-i viadukt alatt elhaladva már elértem a rue du docteur Finiay-t, a házat, ahol laktam.

Leállítottam a motort, üldögéltem a volán mellett, végigzúdultak rajtam az emlékek.

… Akkor már nyakig voltam a hazai pályán mindennel. Van úgy az ember, hogy egyszer csak érzi, nem megy tovább a kocsi. Ez itt már csak kínlódás, nyöszörgés, vergődés, ez már nem az, amire lélekben fölesküdtem, amire az életemet, alkotóerőimet föltettem; ami itt kibontakozik, olyan politikai-gazdasági szövevény, amelyen nem tudok keresztül látni, amelyet az eszemmel- tudatommal nem bírok tovább a vállamon vinni. És már nem győzöm szuflával a vitákat, azt hogy akik fölbíztatnak, mindig a háttérbe húzódnak, posszibilisek maradnak jobbra is, balra is, én viszem el a balhét, én, a hülye, aki mindig tartottam magam ahhoz, amire még munkásként a mozgalomban tanítottak: „ki kell állni az embernek a véleményével, a véleményéért ki kell állni!” – s napról-napra újra tapasztaltam, ha az ember beugrik a bíztatásnak és valóban kendőzetlenül elmondja a véleményét – akkor magára marad, zsákutcába jut, ahonnan nincs tovább.

S mindez együtt azzal az ördögi ellentmondással, hogy közben könyveim jelentek meg, tár­cáimat, novelláimat rendszeresen publikálták – sikeres író voltam.

Talán ha beértem volna ennyivel, ha nem lett volna a mániám, hogy az irodalom mellett közösségben is dolgoznom kell, szerkesztőségben, valamilyen funkcióban… Ahol a magamfajta embernek csak megégni lehetett…

Azt mondtam: Elég volt! El innen!

Bejelentkeztem Sz.-hez. Ő volt a Központi Bizottság illetékes titkára, másnap fogadon Roz­márarcú, tömött bajszú, szemüveges, testes ember volt, a koncepciós perekben ót is lecsukták. Cigarettázott, félig lehunyt szempillái mögül nézett, amíg szavaimat hallgatta.

Azzal kezdtem, hogy 1941-ben kerültem a mozgalomba, 1956 nyarán jelent meg első novellás könyvem…

Közbeszólt: – Ne mondja fel az életrajzát, ismerem a tevékenységét. Tőlem mit kíván?

– Szeretnék a nyugati kultúrával alaposabban megismerkedni. Talán az országnak is hasznára lehetek: nem valami szinekúrára gondolok, hanem munkára…

– Szóval diplomáciai szolgálatra akar menni. Hogy áll a nyelvekkel?

– A németet jól beszéltem, fel kellene frissítenem. Franciául kora ifjúságomtól tanulok oroszul olvasom a Pravdát, a beszéddel is elboldogulok – de a Szovjetuniót már ismerem.

– Azt maga csak hiszi – mondta. Felállt, kezet nyújtott, közönyös, semmitmondó Kézfogása volt. – Meglátom, mit tehetek.

Ez a beszélgetés 1962 januárjában zajlott le. Márciusban, mikor már az egészet e feledtem, behívtak a Külügy személyzeti osztályára, s közölték, a bécsi Collegium Hungaricumba fognak helyezni. Előzetesen majd státuszba vesznek, az osztrák referaturán „betanulok”, s utána jön Bécs. Addig is foglalkozzam a német nyelvvel.

Boldog voltam, minden szabadidőmet német nyelvkönyvekkel töltöttem.

Májusban érdeklődtem a személyzetin: mi van?

Ne nyugtalankodjak, tanuljam gőzerővel a németet.

Augusztusban, egy forró nyári napon bent jártam a pártközpontban, felkerestem E.-t, testvéri jóbarátomat.

– Te, ez észbontó! Januárban voltam Sz.-nél, márciusban a Külügyben, májusban újra meg­erősítették, hogy Bécsbe kerülök, most augusztus van, és sehol semmi…

– Itt a telefon, a „K”-vonal. Hívd fel Péter Jánost, kérdezd meg, mi van?…

– A külügyminisztert?!… Én… soha nem találkoztam vele, azt se tudja, ki vagyok.

– Hívd csak fel.

A miniszter vette fel a kagylót.

Bemutatkoztam, de mielőtt folytathattam volna, ő vette át a szót: – Elnézését kell kérnem, húzódik az ügye, de közben Aczél elvtárs felhívta a figyelmünket, hogy maga a kultúrát tekintve francia orientációjú. Ennek folytán Párizsba fogjuk helyezni. Természetesen bizonyos eltolódást jelent ez időben…

Megköszöntem, aztán lerogytam a székre, s bámultam magam elé.

Aczél. Akivel annyi vitám volt, aki kirúgott az ÉS-től. És most anélkül, hogy kerestem volna, hogy kértem volna, belenyúlt az életembe. Talán a legnagyobb dolgot tette, amit remélhettem.

Szeptember elsejével státuszba vett a Külügy, kineveztek első osztályú követségi titkárnak. Besorolásom megelőzte a segédattasé, attasé, harmadosztályú titkár, másodosztályú titkár rang­ját, fölöttem már csak a tanácsos, a követ és a nagykövet helyezkedett el.

Óriási érzés volt, hogy diplomáciai pályára kerültem. A társadalom, a politika mozgásának új oldala. Kihívások, melyek próbára teszik tehetségem, képességeimet. Visszatértek életerőim.

Olyasféleképp éreztem magam, mint amikor 1946 márciusában elindult velem a vonat Szen­tesre, hogy újságíró legyek.

Soha nem feledtem azokat a rohadt éveket, amiket pinceműhelyekben töltöttem a cégtábla­festést tanulva, aztán Zelensky gróf úr gépgyárát, ahol a földön, hanyatt fekve kentem a készülő autóbuszok alvázát, miközben fölöttem a karosszérián villanyhegesztők szikrái villogtak, a festék a karomon visszafolyt a hónom alá, arcomat úgy beborították a festékpöttyök, mint a leopárd bundáját a foltok.

Igaz, most író voltam. Igaz, már értelmiségi lettem. De most is arra gondoltam az 1945-ös felszabadulás, a nagy társadalmi váltás nélkül, abban a régi, kegyelmes-méltóságos, nagytőkés-nagybirtokos világban diplomata soha nem lehettem volna.

Romantikus illúziók a régi világról? Nekem aztán beszélhettek! Tudtam, mi a melósélet, mi a kapitalizmus, mi a fekete és mi a fehér.

Eszmélő ifjúságomtól kezdve szenvedélyes érdeklődéssel olvastam a francia írókat. Villon, Victor Hugó, Balzac, Stendhal, Zola, Maupassant, Giono, Roger Martin du Gard – ne folytassam azt, ami úgyis felsorolhatatlan.

Ilonkával arról álmodoztunk, ha véget ér a háború, megyünk Párizsba. Kis padlásszoba… Mindkettőnknek van szakmája, a magyar munkást szeretik, dolgozunk, tanulunk, s írom a regé­nyeimet.

Nagy kerülővel, nagy változásokkal, de most megvalósul.

Egy-egy diplomáciai kihelyezés általában négy évre szólt, engem is így indítottak el a pályán. Az első év ismerkedés az új országgal, környezettel, második év a kapcsolatok kiépítése, a jelentő-munka beindulása, igazán eredményesen a harmadik-negyedik évben dolgozik a diplo­mata. Akkor már úgy mozog, mintha a saját hazájában lenne. Tovább nem nagyon célszerű kint-tartani, mert akaratlanul is kezd szerepet cserélni: átveszi a fogadó ország érdekeinek, kíván­ságainak képviseletét saját hazájával szemben.

Tehát én is számítsak négy évre. 1963. október 13-án megkezdtem a munkát a párizsi Magyar Intézetben.

Másik világba kerültem, fejlett civilizációjú, magas kultúrájú, kitűnően szervezett nyugati or­szágba.

Mindjárt a kezdeteknél találkoztam azzal a bizonyos „finom betartással”. A gazdasági ügyek­ben illetékes diplomata még Pesten azt ígérte, mire kiérkezem, alkalmas lakást fog ajánlani. Párizsban csak a vállát vonogatta: keress magadnak. Három hétig laktam feleségemmel és anyósommal egy nyomorúságos hotelszobában a fizetési előlegem terhére, mert a Külügy csak lakásbért fizetett, szállodaszámlát nem, munka után rohantan a lakáshirdetések címeire. Ömlött az eső, ácsorogtam a huzatos, büdös metróállomásokon, bolyongtam ismeretlen városrészek­ben. Hol a lakbér volt túl magas – a „keretet”, mely rangomra s fizetésemre volt méretezve nem léphettem túl – hol a lakás vacak, hol a tulajdonos lépett vissza másnap, mert valahonnan figyelmeztették, azon a környéken nem lakhat szocialista országból érkezett diplomata. Végül a Konzulátuson dolgozó kollégák siettek segítségemre, ők ajánlották a rue du docteur Finlay-n levő lakást.

Ebédlő, nappali, háló a hatodik emeleten. A nappaliból a Szajnára s a túlparti ezüstszínű, kerek rádiópalotára láttam. Madame B., a tulajdonosnő szívélyesen üdvözölt, jogtanácsosával aláírtam a bérleti szerződést, s fellélegezve, megkönnyebbülve vettük birtokba a kellemesen berendezett otthonunkat. Ez itt, a Grenellé környékén plebejusabb kerület volt, mint a túlparton velünk szemben fekvő elegáns Passy, de talán jobban is éreztük itt magunkat.

Gyorsan kialakult a munkaköröm, az irodalmi kapcsolatokat évek óta Báti gondozta, az egye­temmel, tudósokkal Bene foglalkozott, én kaptam a képzőművészeteket és a filmet. Tökéletesen elégedett voltam: festőművésznek indultam, mindig is szenvedélyesen érdekeltek a művészetek, évekig voltam a film- és színházi kritikusa fővárosi lapoknak. Belekerültem a forgatagba: kiállítá­sok, megnyitók, fogadások, ismerkedések művészekkel, újságírókkal, rendezőkkel, az 56-os robbanástól széttépett kapcsolatok újraépítése. Nem volt könnyű. Gereblyés László, a költő, aki a francia hadseregben harcolt, részt vett az Ellenállásban, kiterjedt baráti köre volt francia értel­miségiek között, 1955-ben társaságomban kalauzolta Budapesten s az országban Madame Louise Bouissonouse-t és férjét, a nyugalmazott admirálist. Mindketten el voltak ragadtatva hazánktól. Gereblyést nevezték ki 1959-ben Párizsba, az Intézet igazgatójának. Keserű szájízzel beszélte, egy fogadáson találkozott a Madame-mal és férjével, mindketten elfordították a fejüket, mikor örömmel, baráti szívvel üdvözölni akarta őket.

Barátokra találtam a katonák és a konzulok között, de a követségen is befogadtak a kollégák. A konzul mindjárt az első vasárnap kivitt Versailles-ba.

Nekem nem járt szolgálati gépkocsi, az Intézet öreg 304-es Peugeot-ját Báti használta, ő volt az igazgató és a kulturális tanácsos. Metróztam, ha otthonról jöttem-mentem, de akkor is, ha hivata­lokat, intézményeket látogattam. Fárasztó volt a vándorlás, az átszállások föld alatti útvesztőiben. Késő esti programokon nem vehettem részt, mert a Metró tizenegykor leállt, a taxit nem fizették.

Nem ez volt a gond, szerényen éltünk a szerény fizetésből, a magyar diplomaták nyugati kollégáikkal összehasonlítva szegénylegények voltak, de a látszatot őrizni kellett, ha vacsora-meghívást viszonoztunk, nem maradhattunk el az ő színvonaluktól, a „keret” nem fedezte a költségeket, kipótoltuk saját zsebből.

Én magam, feleségemmel együtt úgy gondoltam, ha nékünk Párizs jutott, a kilátogató vagy krajcáros napidíjjal kiküldött barátokat, ismerősöket segíteni kell. Szinte mindennaposak voltak a vacsora- és ebédmeghívások, a városnézések, kísérgetések – természetesen a magunk költsé­gére.

Nem vásárolgattunk, nem gyűjtögettünk, nem spóroltunk. Ráérünk, van még idő, majd a harmadik, a negyedik évben körülnézünk, mit volna érdemes hazavinni.

A kocsi nagyon hiányzott. Otthon már három éve volt autóm, a Parázs című színdarabom honoráriumából vettem egy Škodát, amikor kijöttünk, eladtam. Majd itt szerzek valami használt nyugati járgányt. Azonban egyelőre erről szó sem lehetett. Majd a harmadik, negyedik évben…

Nem is a kényelem miatt vágytam az autóra. Párizs kifogyhatatlan volt látnivalókban, múzeu­mok sokasága kínálta magát, egymást érték a színházi és filmbemutatók, a kiállítások megnyitói. Párizs persze mindezt önmagában is megérte. De Párizs mégsem volt a teljes Franciaország. A tengerpart, a kikötők, a Loire-völgyl kastélyok, a katedrálisok Chartres-ban, Rheims-ben, Amiens-ben, Strasbourg-ban… Egyáltalán, a nagyvárosok: Grenoble, Lyon, Marseille… Az országrészek, tájegységek, Bretagne, Normandia, Bourgogne, a Pireneusok…

Soha, egy percig sem fogtam fel külszolgálatomat valamiféle írói tanulmányútnak, kitűnő le­hetőségnek, amit írói munkámhoz kaptam segítségül. Diplomataként akartam helytállni önmaga­mért – s a diplomatának meg kell ismerni a fogadó országot, amelyben dolgozik.

A szerencse a kezemre játszott. A milánói Mondadori kiadó szerződést kötött Hullámverés című regényem megjelentetésére. A szerződés határideje lejárt, a könyv kiadásától visszaléptek, a honoráriumot viszont kifizették – erről a Jogvédő értesített Párizsban. Forintban vehettem volna fel a pénzt, de hosszas procedúra után engedélyezték végül, hogy frankban megkaphassam. Egyik kolléga, aki haza készült és új kocsit akart venni, eladásra kínálta a galambszürke, három éves Fiatot. Fele pénzem megvolt a Mondadoritól, másik felét ezredesbarátom, a katonai attasé kölcsönözte. Így alig több, mint fél év múltán, autónk lett.

Minden hétvégét az utakon töltöttünk, ismerkedtünk ezzel a mérhetetlenül gazdag, műemlé­kekben, kulturális örökségekben felbecsülhetetlen értékű országgal. De kocsink lévén, most már barátainknak, rokonainknak, hazai kollégáinknak is lehetővé tettük ugyanezt.

Volt, aki méltányolta is a néki áldozott szabad időt, s a beszélgetéseket. Erdei Ferenc vala­melyik nyugati útjáról hazatérve megállt Párizsban. Az utolsó pillanatban szóltak a követségtől, hívjam meg vacsorára őt is meg a társaságában levő Móricz Virágot is. Már este volt. Valahon­nan felhajtottam borjúmájat, s míg elmentem értük a szállodájukba, Ilonka elkészítette az ételt – keservesen, kempingfőzőn, mert a gáz- és elektromos művek dolgozói sztrájkoltak, gyertyafény­nél vaklálódott, s gyertyafénynél vacsoráztunk, igen jó hangulatban. Erdei otthonról levélben köszönte meg a szíves fogadtatást s elküldte meleghangú dedikációjával a Futóhomokot.

Később filmesek érkeztek tengeren túli fesztiválról. Hárman voltak, egyikük, H. O., ki a szín­ház- és filmmagazint szerkesztette. Éppen hétvége volt. A hivatalvezető tanácsos felhívott: „Te, Géza, vigyük el őket a Loire-völgyi kastélyokba. Rászánjuk ezt a napot, biztos nagy élmény lesz…” így történt. Az asszonyok hideg sültet, édes tésztát, borokat, konyakot pakoltak az elemózsiás kosarakba, ők terítettek az ebédhez, rótták velünk fáradhatatlanul ugyanazokat chambord-i, amboise-i lépcsőket, fizettük az ő belépőiket is a kastélyokba, melyeket ez alkalommal vagy tizedszer láttunk, különböző delegációk, vendégek kíséretében.

Már az éjszakába nyúlt az este, amikor H. O.-t a rue de Rivolin letettem a szállodája előtt. Unottan nyújtotta búcsúra a kezét: „Ugye ez nektek benne van a repiben?” Úgy elkedvetlened­tem, hogy válasz nélkül beültem a kocsiba s elhajtottam. Amikor szabadságra hazajöttem, a New York-palota előtt összefutottam vele. Néhány közönyös mondat után elköszönt, még azt se mondta, igyunk meg együtt egy feketét…

Míg itthon voltam szabadságon, Sz. üzent: készüljek rá, ha lejár a kihelyezésem, már vár rám egy főszerkesztői beosztás valamelyik irodalmi lapnál.

… Megszakítottam összevissza csapongó gondolataimat… végül is nem tölthettem a kocsi­ban az ebédidőmet emlékezéssel, meg kell mondanom a feleségemnek, mi volt a diplomata-ér­tekezleten, milyen rendelet jött Pestről.

Szárazon, tárgyilagosan meséltem el a történteket. Nyugodtan végighallgatott.

– Percig se emészd magad. Nem lesz új kocsink? Nem vesszük meg a negyedik év végén az új szobabútort, a luxuscikkeket, amikhez otthon nem lehet hozzájutni? Na, és!- Fogjuk fel úgy, milyen nagy dolog volt ez a két év itt Párizsban. Az egész írói világképed megváltozott. Másképpen látod az otthoni helyzetet, másképp az ittenit. Barátokat, kapcsolatokat szereztél, hazakerül a Tiha­nyi-hagyaték, ez nélküled nem ment volna… Van lakásunk, van munkánk mindkettőnknek, nem maradunk kenyér nélkül. Gézukánk így otthon felvételizhet az egyetemen, együtt marad a család.

Ilyen volt ő, ez volt Ilonka. Akármi baj akadt, akármilyen nehéz helyzetbe sodródtunk, ő talpon voit és nem hagyta, hogy az élet bunkója a földre sújtson. Nem kellett magyarázkodnom.

Még májusban tervezni kezdtük az idei vakációt. Sátrat veszünk, kempingezve gurulunk haza. Felmegyünk a Magas Alpokba, a Savoyai tavakhoz, onnan le a Côte d’Azur-re, majd át Olaszor­szágba, Rómáig, megnézzük az Örök Várost, onnan Velence érintésével Budapestre…

Minden költséget előre kiszámoltam, augusztus közepére terveztük az indulást, azzal, hogy július közepétől nem költünk, élünk a megtakarításból, nagyon szerényen, így egy egész havi fizetésünk marad a vakációra. De a kötelező júliusi hazatéréssel épp ezt az egyhavi fizetést rántották ki alólunk.

Írtam haza, engedélyezzék, hogy augusztus közepéig maradhassunk. Nagyon gyorsan meg­jött a válasz: saját költségemen még itt tölthetek egy hónapot. Tehát egy hónap, fizetés nélkül, úgy hogy engem terhel a lakbér, a rezsi, s minden egyéb, amit eddig a Külügyminisztérium vállalt a szolgálati lakással… Láttam lelki szemeimmel, amint a Külügyben valamelyik betartós kolléga finom mosollyal, egyetemes nemzetközi karjelzéssel beint, miközben aláírja a választ…

Indulunk július 15-én.

Felmondtam a lakásbérleti szerződést, kértem Madame B.-t, a tulajdonost, jöjjön, vegye át a lakást, a berendezést. Csengő hangon nevetett: – Ohó, Uram, ez csak a kiköltözés napján lehetséges! Még több, mint egy hónap! Addig sok kárt tehetnek a berendezésben!

Alig tudtam szóhoz jutni.

– De, asszonyom!… Hogy jut ilyesmi az eszébe? Biztosíthatom, úgy vigyáztunk a lakásra, mint a sajátunkra. Talán még jobban.

Gyorsan válaszolt: – Tegyük fel, holnap átveszem a lakást, az aláírt leltár szerint. És ha utána kiégetik a padlószőnyeget? Eltörnek néhány poharat vagy tányért? Az egész készletet kidobha­tom. Semmit se követelhetek, ha már átvettem a lakást. – Kis szünetet tartott. – Olvassa el a szerződést, uram, amit aláírt, pontról-pontra.

Úgy éreztem, fenyegető üzenet van a szavaiban.

Amikor, közel két éve, az Hôtel Dagmar nyomorúságos odújában töltött hetek után megkaptuk ezt a lakást, a lelkem üdvösségét is odaadtam volna az ördögnek, hogy ide költözhettem, meg se néztem a papírokat, mit írok alá.

A követségen őrizték a szerződést, most alaposan áttanulmányoztam. Bizony benne volt, teljes világossággal. A lakásban, s a hozzá tartozó berendezési tárgyakban, háztartási gépekben konyhafelszerelésekben stb. okozott károkat a bérlő köteles azonnali készpénzfizetéssel megté­ríteni. A függönyöket, a padlószőnyeget, a bútorok huzatát, kárpitját kitisztítva kell átadni. Az ajtók, ablakok festésén keletkezett sérülések, karcolások, repedések javítási költségét… a tapé­ták szennyeződését…

Jézusom! A hideg rázott: mi vár ránk?

Ilonkával mindent gondosan átvizsgáltunk, úgy tűnt, néhány eltört tányéron, poháron kívül egyéb hiányosság nincs, ezért meg mit számíthat fel? Ajtók, ablakok, falak, függönyök, szőnye­gek – nagy szerencsénkre épek.

Megnyugodtunk.

Akkor értesítést kaptam, hogy Pocton úr, kinél a galambszürke Fiat biztosítva volt, csődbe ment, s a nemzetközi utazásra érvényes biztosítási kártyát már nem tudja kiadni. Másik cégnél új biztosítást kellett kötnöm – váratlan kiadás a kuporgatott frankjainkból.

Az idő felgyorsult. Lezajlott a Nagykövetségen a távozásunk alkalmából rendezett búcsúfoga­dás, meglepően sokan vettek részt rajta.

Csomagoltunk, a ládákat átszállították a kövire, onnan küldik haza, Pestre.

Madame B.-nél, a tulajdonosnál sikerült elérnem, hogy az indulás előtti napon vegye át a lakást. Jogtanácsosa kíséretében jelent meg korán reggel, de most mintha egy másik asszony lett volna. Amikor bérbe vettem a lakást, szívélyes, derűs, kedves hölgyet ismertem meg benne, ekkor egy zárkózott, hideg, távolságtartó, gőgös nő állt velünk szemben, aki minuciózus pon­tossággal, aprólékossággal vizsgálta át a szobákat, a fürdőszobát, a csempéket (nem repedt-e meg valamelyik?), a fekete-fehér televíziót, amely egy frank bedobásával egy óra hosszat üze­melt, néha a film legizgalmasabb jeleneténél kikapcsolt, s ilyenkor mindent tűvé tettünk egy egyfrankos érméért… Aztán jött a konyha. A jogtanácsos, angolbajuszos, pirospozsgás, kopa­szodó úr, olvasta a leltárt, Madame B. a világosság felé emelte a poharat, nem repedt-e, ujját végigfuttatta a pohár peremén, nem csorba-e, ha parányi lepattanást tapasztalt, dobta a szemét­be, s úgy diktálta: egy hatdarabos, metszett üvegpohár készlet…

Közbeszóltam: – De, asszonyom, ez csak egyetlen pohár…

– Darabszám nem árulják, csak készletben! – válaszolt ellentmondást nem tűrően.

Erre a sorsra jutottak a fajansz lapostányérok, mert valamelyikről hiányzott egy gombostűfejnyi zománc. Az alumínium lábosok között talált egy horpadtat – a szemétre lökte.

Következtek a függönyök, az elsötétítő drapériák. Széthúzta, megforgatta, szúrós gyanakvó szemmel végigvizslatta őket.

– Tisztítóba kell küldeni őket – közölte.

– Tökéletesen tiszták, asszonyom. Ezeken sehol egy folt, porozódás, szennyeződés.

– Aznap hozattam el a tisztítóból s tétettem fel őket, amikor ön ide beköltözött. Ugyanabban az állapotban akarom visszakapni.

Dél volt, mire végeztek, s benyújtották a számlát. Majd hanyatt estem, az utazásra félretett pénz felét követelték. És még hátra volt a tisztító.

– Nekem holnap hajnalban indulnom kell. Adok önnek egy kötelezvényt, hogy a függönyöket, elsötétítőket kitisztítva hagyom a lakásban. A Követség garanciát vállal értem – mondtam.

Kifizettem Madame B.-t. Elmentek.

Ilonka a nappaliban ült, a szeme tele volt könnyel.

– Hidd el, nem a pénz miatt… Legfeljebb nem megyünk Rómába. De hogy lehet ilyen aljas? Amikor aláírtuk a szerződést, egyetlen tányért, egyetlen poharat sem néztünk meg…

Magamba roskadva ültem vele szemben, s a szőnyegre bámultam. Hiszen tarthattam volna neki előadást arról, hogy ez a kapitalizmus. Most személyesen is találkoztunk „a” háztulajdonos­sal, aki a legkíméletlenebbül érvényesíti az érdekeit, s ha teheti, a bőrét is lenyúzza annak, aki a kiszolgáltatottja.

Ennek az országnak a csodás gazdagságát ez a típus teremtette meg. Ez hozta létre tűzzel-vassal, gyilkos háborúkkal a gyarmatbirodalmat, ez rabolta össze az ültetvényeken, a bányákban a milliárdokat, amiből a nagyszerű ipar, a modern tudomány létrejött. Napóleon hadvezéreinek szemében ugyanez a keselyű láng világított, amikor kifosztották Rómát, Nápolyt, Milánót, Madridot, s kocsikaravánokkal küldték haza a műkincseket, hajókon Kairó, Egyiptom gazdagságát.

Mi eddig a másik Franciaországgal találkoztunk. A vonzó, a kedves, udvarias, szellemes, okos művészekkel, írókkal, újságírókkal, tudósokkal, diplomatákkal…

Egyszer egy gyárosismerősöm azt mondta nekem: „azt pontosan tudjuk, mennyi arany van a Nemzeti Bank páncéltermeiben. De hogy mennyi aranyat őriznek a Rotschildok s a nagy magánbankházak széfjeiben, azt senki sem tudja… Iszonyatos mértékű felhalmozott tőke. Na­gyon óvatos, látszólag mozdulatlan. De ha támadásba lendül, Isten irgalmazzon, mindenkit elta­pos…”

Még sok mindent mondhattam volna Ilonkának, de arra gondoltam, mit számít ez most?

Felállt.

– Ide hallgass, én még egy éjszakát nem töltök ebben a lakásban. Gondol egyet, újra meg­jelenik ez a boszorkány, kitalál valamit, fizessünk ezért is, azért is. Inkább a kocsiban alszom…

Leszedte a függönyöket, elsötétítőket. Mosógép nem volt a lakáshoz, a kádban végezte a mosást. Magára hagytam, elmentem a Követségre, az ezredesbarátomhoz, a katonai attaséhoz.

– Nem te vagy az első, akivel ezt teszik – mondta. – Mennyit metszett ki a zsebedből a vén kurva?

Kinyitotta a széfet, s leszámolta a pénzt. Tiltakoztam.

– Hagyd csak, majd otthon, forintban megadod Jó lesz az a pénz nekem akkor is.

Száraz, sivatagi meleg ült a városon. Ilonka az erkélyen teregetett, a műanyagholmik gyorsan leszáradtak. Vasalt, amikor hazaértem. Fölakasztgattuk a függönyöket, elsötétítőket a helyükre, lehordtuk a maradék cuccot a kocsihoz.

Már mindenkitől elköszöntünk, elbúcsúztunk.

Kihajtottam a Szajna-partra, a vízen az alkony rózsaszínű fényei ragyogtak. Elmentünk az Eiffel-torony előtt, szemben a túlparton a kigyúló reflektorok tüzében már működtek a Chaillot palota szökőkútjai, vízágyúi…

Elhúztam a Latin Negyedbe, az Intézetben a munka négykor befejeződött, a kulcsaim még nálam voltak. Bementünk, a szalonban ledőltem, megpróbáltam valamit aludni.

Éjfél után indultunk haza.

A Placé d’Orléans-on megálltam a piros lámpánál. Sárgára váltott, aztán zöldre. Nem volt miért sietnem, lassan indultam, amikor egy piros színű, kétüléses, angol sportkocsi, egy Spitfire jó százkilométeres sebességgel keresztülvágott előttem. Át a piroson. Ha gyorsabban indulok, derékba kap.

– Most már nyugodtan utazhatunk – mondtam Ilonkának –, ha ezt megúsztuk, nem lesz semmi baj.

Reggel már a Savoyai tavak partján voltunk, ott vertünk sátrat, másnap a Côte d’Azurön csodáltuk a tengert. Jött Firenze, Róma, Velence.

Amikor lejárt a szabadságom, felhívtam Sz.-t. Házon kívül volt. Kértem a titkárnőt, hagyjon üzenetet, mikor mehetnék be hozzá. Egy hét múlva újra kerestem, Sz. elvtárs megint házon kívül van. Nem, nem hagyott üzenetet. Idő múltán még egyszer próbálkoztam. Sz. nem volt a helyén, valahol tárgyalt. Többet nem hívtam.

Most már sehol, senkitől nem hallottam arról, hogy szóba kerültem valamely irodalmi vagy művészeti lap főszerkesztőjeként.

Egyelőre „jegeltek” a Külügy sajtóosztályán. Kínlódtam, nem szerettem ezt az unalmas hiva­talnokmunkát. A főosztályvezető nagyvonalúan, barátian nyugtatott, marasztalt: – Kezdj el angolt tanulni. A francia már megvan. Két év múlva tanácsos leszel Kanadában.

Nem tagadom, vonzott a nagyvilág, a diplomáciai munka, hiszen már belekóstoltam, tapasz­taltam sok érdekességét, nagyszerűségét.

Ilonka energikusan tiltakozott: – Döntsd el végre: író akarsz lenni, vagy diplomata? Elhiszem, ötvenéves korodra nagykövet leszel. És a regényeidet ki írja meg helyetted? A kettő együtt nem megy. – Hozzátette: – Emlékezz, a háborús évek alatt együtt terveztük, hogyan leszel író… Most mindezt föladod?

Januárban írtam Péter Jánosnak. Kértem felmentésemet. Én voltam az egyetlen diplomata Magyarországon, aki a maga szuverén elhatározása szerint, önszántából fölmondott a Külügy­miniszternek.

BARANYI FERENC

Hegyeshalom

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába”,

melyben a vizet sziklából fakasztják,
mert vízcsapokhoz most sincs érkezésük –
ott csak csodára futja, hol a masszát

a ménkü sem mozdítja, mely beléüt.
(S megint azoknak arca ismeretlen,
kik napról-napra felfedik kilétük.)

Lehetett volna itt is élni szebben,
de lám, a régi téboly visszatombol,
s az új gazságok láttán szem se rebben.

Ki itt belépsz… (A folytatást tudod jól.)

Fekete

Fekete kalászból kipereg a búza,
haragos az ördög, hasogat a csúza –
s akire haragszik, szarvaira húzza!
Talán meg is nyúzza.

Fekete diáknak a szeme sem áll jól,
bagolyhuhogásban garabonciás szól,
huzata süvöltő, lányt sodor a háztól,
s tarlón messze táncol.

Forró sóhaj száll a lány után a széllel,
malaclopót, ronggyá nyűtt köpenyt kibélel,
szállj utána, sóhaj, szívdobogás kérlel,
szállj utána, érd el!

Fekete kedélyben komorul a rontás,
fekete tükörben fekete hasonmás,
fekete hazában fekete hegyomlás –
én is, ő is csontváz.

Egy faragatlan szentnek

A lópokróc a modorodhoz
képest, akár a lágy selyem,
mikor hallgatlak, úgy lelomboz
a sok verbális födelem,
hogy seggnek érzem a fejem
s fohászkodom: örökre szűnj meg…
Most mégis azt követelem:
rontsd, míg szemfényvesztés az ünnep!

A földgolyó, sajnos, valóban
kupleráj lett, szűk és koszos,
világnyi prostitúcióban
senki sem oszt már, csak szoroz.
És ez azért sajnálatos,
mert ingyen már isten se büntet.
Hát legalább te ostorozz –
rontsd, míg szemfényvesztés az ünnep!

Hatvanéves a hülye is
lehet, ha jól vigyáz magára,
de akit jégre szíve visz:
a telet másokért is állja
s örül, ha van egy-két barátja,
akikkel délibábot űzhet,
s kiknek raja megint kívánja:
rontsd, míg szemfényvesztés az ünnep!

Pajtás, ez léha vicc csupán,
de komolyan nem venni: bűntett.
Görögtűz ég Pesten, Budán –
rontsd, míg szemfényvesztés az ünnep!