FIATALOK

Mindhárom szerzőnk középiskolás diák, Szabadkán élnek

BATA MÁRIA

…arról, amit tegnap éreztem

sárga szavak
suhannak halkan
titkok merülnek
csendben feledésbe
boldog várakozás
az őszi fák alatt
fordított filmkockák
egy messzi csillagban
az ábécé távoli
jeleit álmodva
egy 36-os villamos
kerekeiben utazva
elmenni házakba
udvarra színházba
keresni életet
célt eszközöket
több nyelven beszélni
csak artikulálni
bámulni vizet
hűvöset beteget
könnyekkel születni
kalapból megélni
meghalni titokban
levél-keresztmetszetet
rajzolni csendesen
kezdetnek elejét venni
tisztán és üresen

KOLLÁR WAGNER LÁSZLÓ

halottak napján

két angyal ül a temetőben
egy hűvös sírkövön
előttük pislogó kandalló
szótlanul nézik a tüzet

dominó

ma később kelt fel a hold
holnap nem kel fel a nap
hetek múlva mi sem kelünk fel
megfulladunk a paplanok között

cím nélkül

odakinn bál volt
a szépség e csúf negyedében
csak zokogni tudok
részegen tántorog egy csorba lépcsőház
hajnal van és gyönyörű

PÁLFI ATTILA

Ősz

             volt egyszer egyszer
          talán soha
       elmetszett patkányfej
    és gonosz mostoha
       és tűzijáték és gyermekjáték
(csak a játék
    kedvéért vagyunk mi játszótársak
    megálmodott játszótereken már
                   az idők kezdete óta)
          ó megdicsőült piskóta
       ó botcsinálta hangzatokat zengő
                      isteni óda
       a szőnyegrojtok összegubancolódtak
          nem szól száj
             nem fáj fej
                ó libatej ó anyatej
             itt hagytatok
                meghallgatatlanul
          gonosz lélekkanalakkal kevergetve
                      mivoltom
       kétségek közt evezve keresem a
    megszakított
    megbolygatott
    megbénított idegvégződéseket
          van-e értelme
             volt-e értelme
                valamikor is
                   a sziklagörgetésnek
                      a vad dörömbölésnek
                         a zakatoló lüktetésnek
       volt van lesz
          hangtalan nesz
             eressz
                   kísértés
             nem akarok veled lenni
       ha utolér az utolsó sértés
          a vérigsértés
             a megnemértés
                   és és és
       félek hogy fertőtlenített kezével
    hozzánk ér a közöny
             belénkköt
                   megköt
                és nem folyik több könny
                   ami most kezdődne igazán
                      csak volt egyszer
                         és nem lesz soha

MEGMENTETT OLDALAK

Ladányi Mihály – aki 1986-ban hunyt el – most lenne hatvanéves. Alábbi levelét a Kulturális Minisztérium irodalmi főosztályának egykori vezetőjéhez, Tóth Gyulához írta. Az ő beleegyezésével adjuk közre. A továbbiakban pedig öt meg nem jelent, illetve kötetben ki nem adott Ladányi-verset közlünk.

LADÁNYI MIHÁLY

Levél a főosztályvezetőhöz

LADÁNYI MIHÁLY

Fohász tizenharmadikán

Öregisten, egyszer leülnék kibicelni mögéd,
      mi lesz velünk,
mivelhogy előbb-utóbb mindannyian
      körmeid közé kerülünk.
Ámbár tudom, kialakul majd a jövőnk,
      nem kell ezért annyira odalenni!

Keresztények se voltak valaha:
      mennyit kellett püfölni őket,
      szurokba mártani, ésatöbbi –

Mindig lőn valahogy – mondá az írás,
      amit irának a lapok,
      jövőnkre függesztve szemük.
Ó, Öregisten, add meg valaha majd
      legalább ezt a
      valahogyot nekünk.

1966

Plakát

Tiéd a föld, a gyár, az ország.
Na, de a fiad mire vitte?
A segédjegyző lánya
hozzámenne-e feleségül?

Olajos tenyeredből
hova pottyannak kölykeid?
Szakszervezetbe?
Házibuliba?

S bosszant-e, hogy
1514 óta
a Dózsa György-hús ára
egyre csak lefelé megy?

Ámde

Ha a szabadságdal-fesztiválokon
a közönség döntene,
meg a szabadságdalokat
piacra dobó hanglemezvállalat,
baj nélkül menne az egész,
                                             ámde
a zsűri
hát bizony, a zsűri
időnként kissé kompromittáló lenne.

Árván és gyanakodva

Nemsoká hajnal lesz. Nincs hazamenni kedvem.
Csak loholnék tovább keserű szád után.
A parkban szál gyufánál mohón arcodba lestem,
de nem a te ázott hajad borult reám.

Nem te ültél mellém az olcsó moziban,
a lucskos hóesésben sem te jössz most velem.
Igyekvő állatok vagyunk mindannyian.
Holnap reggel nem lesz boldog itt senki sem.

Árván és gyanakodva vártalak verseimben,
Mint harangszóban istent süket harangozó.
Talán reád akadhatnék, ha lenne isten,
vagy ha istenre lenne szó –

1966

Vers jó dolgokról

A humanizmus jó, mint a tavasz.
De rászállnak a mezőkre a lepkék
és lerakják petéiket, amikből
idővel hernyók lesznek.

Jó, hogyha nő a nemzeti vagyon.
Vagyonos ország! – mondják áhítattal.
De néhanapján nem árt megcsodálni
azokat is, akik élvezik.

A demokratizmus is jó dolog,
de nézd meg, hogy kik a demokraták,
és kicsodák fölött demokraták,
és mennyiért azok.

Lassan hát vége lesz

KOSZORÚ

Negyvenkilenc éve szabadult fel Magyarország

LÉNÁRT GYÖRGY

Hazatértek

Lágyszínű szeptember volt 1945-ben, amikor a kis mongolképű katona pilleként kapta föl anyámat a Vörös Hadsereg ütött kopott, sáros teherautójáról, s tette le nagy óvatosan Pesten a volt Rudolf téren, melyet ma Jászai Mari tér­nek hívnak, az óra előtt, s ültette az egyetlen épen maradt padra, tette melléje kis batyuját, doszvidánya, mamuska, búcsúzott tőle, majd felugrott a kocsihágcsóra, onnan meg a veze­tőfülkébe préselte magát, és visszatekintett anyámra, akinek – mint valami kéthónapos újoncé – sörtés volt zöldeskék barhet kendő­vel takart kopasz feje, alig észrevehetően re­megett a hosszú úttól, a fáradtságtól, szeme égett beesett gödrében, a tág pupillák még a haláltábor krematóriumainak tüzét, az Appell-platz-ok fagyos hidegét tükrözték, bár ő maga közelébe sem került a „fürdőnek”, a halált osz­tó zuhanyrózsáknak, az SS-ek vicsorgó far­kaskutyáinak, az őrök, a Lagerältesték bikacsökjeinek, mert őt és a Sziget utcai csillagos házból elhurcolt ötszáz zsidót eladásra tartot­ták, tárolták, őrizték a halálfejesek, hogy gyógyszereket kapjanak értük Svájctól, amire azonban már nem került sor, csak arra, hogy az én szép, fiatal anyámból harmincötkilós csontvázzá aszott vénasszony legyen, aki most nézve, de nem látva bámulta a Jászai, azaz Rudolf téren a kiégett Palatínus házakat, a felrobbant Margit hidat, az üszkös királyi pa­lotát, a Dunába roskadt Lánchidat, csak a Charon ladikján megtett szörnyűséges visszautat érezte minden porcikájában, de erőt véve ma­gán, felállt és megindult az N. utca felé a Ro­konhoz, aki majd nyakába borul, és jó puha párnákra fekteti, pehelypaplannal takarja be, s aludni fog, aludni, napokon, heteken át, hogy frissen, fiatalon szaladjon át a fürdőszobába, ám egyelőre csak fáradtan vonszolta magát, egyik lépést követte a másik, lassan, erejét kí­mélve araszolt előre, egyre közelebb az N. ut­cához, bár neki úgy tetszett, ez az utolsó stá­ció a leghosszabb, legkeservesebb, botlado­zott is, hiszen a járdán lövedékek szaggatta lyukak nehezítették a járást, de végre a minisz­térium sarkán is befordult és hamarosan ott állt a ház előtt, megérkezett hát, a kapualj hűvös dohszagot árasztott, imitt-amott a lépcsőfokok kicsorbultak, anyám zihálva szedte a levegőt, az ormótlan facipő is nehezítette az emeletek leküzdését, de végre ott állt az ajtó előtt, csont­váz mutatóujjával megnyomta a csengőgom­bot, türelmesen várt a langymeleg ellenére is az én egykori posztó sínadrágomban, meg egykor mutatós és kerek-szép vállán az én egykori posztó cserkész körgalléromban, várt türelemmel, míg kinyílt az ajtó, s ott állt a kü­szöbön a Rokon, aki nagy nehezen felismer­vén fertőtlenítőtői bűzlő unokahugát, rémülten kiáltott fel: Ide nem jöhetsz be, Lala!

Anyám hátat fordított az ötszobás N. utcai la­kásnak, a párnáknak, pehelypaplanoknak és illatos fürdőknek, lebotorkált szótlan lassúság­gal az utcára, lelógó körgallérja, kis batyuja a földet súrolta, ő maga meg halkan suttogott – igazuk van… félnek a tetűtől, megfertőzhetem a kisbabát… de hát öt szoba… meg a két cse­lédszoba, egyikben talán … ellakhattam volna, s ment a megadott címre, csak ide a szom­szédba, egy öreg bérház ötödik emeletére, ahol Joint penzió várta a hazavetődő lágerla­kókat, akiknek füstté vált a rokonsága és ott­hona, akiket csupán a véletlen sodort haza, ebbe a hálátlan, komisz hazába, amely – úgy hitte – elvett tőle mindent, lelkileg is rokkanttá vált, lába azonban vitte tovább az öreg bérház ötödik emeletére, ahol a gondnok bevezette az utcára nyíló keskenyablakú kis szobába, egy­máshoz sem szólva, mert a sokat megélt férfi se látott még ilyen izzószemű, feszes tartású csontvázat, aki csupán egyetlen szót préselt ki vékonyvonalú, vértelen ajkai közül – köszönöm – mondta, és leült az egyszerű vaságyra, felhajtotta a takarót mely nem volt pehelypaplan csak durva katonapokróc, de tiszta, betakarta magát vele, és öt perc múlva testetlen alakja alig rajzolódott ki alatta, aludt másnap reggelig moccanatlan.

Ugyanebben az időben, amikor anyám a Joint szállás kis szobájában alváshoz készülődött, nagy gőzfelhőt fújva befutott a Nyugati pálya­udvar külső vágányára – a fedett üvegcsarnok rombadőlt – az Északi Fűtőházban éhes laka­tosok, szerelők által helyrepofozott, nemrégen még golyóklyuggatta 424-efe öreg mozdony, mely hosszú kocsisort vontatott maga után, s a vagonok sem voltak különbek nála: rozsdá­sak, foltozottak, némelyiknek deszka helyette­sítette az ablaküvegét, mások, egykor exp­ressz vonatok puha, bársonypárnás kocsijai épeknek látszottak, a ruganyos párnák azon­ban bolhákat rejtettek, vérükkel táplálták az utasok, akik közt akadt becsületes is: volt ha­difogoly, munkaszolgálatos, családját kereső családanya, – a többség azonban feketéző volt, aki a messzi vidéket járta, ahonnan ruha­neműkért, a nagymama csipkés bugyogóiért és fűzős cipőiért, szebb napokat látott zsaket­tért, bilgericsizmáért és vadászkalapért libát, tojást, zsírt kapott, ezek arannyá alakultak át, aztán újra a zsakett meg a többi következett, az emberek azonban a fapados harmadikat választották, ahol némi nyugalmat leltek a vérszopóktól, hiszen az út hosszú volt, és fárad­ságos, az egykoron háromórás utazás Szege­dig hat, sőt hétórásra is nyúlt, én pedig még messzibbről jöttem, Bukarestből, – negyvenöt nyarán ez a fény és bőség városa volt – ahová mint szökött munkaszolgálatos, levetvén a gyűlölt karszalagot meg a koszlott sapkát, né­mi vargabetű után, május elsején érkeztem meg, s amúgy fáradtan és piszkosan ellépdel­tem a Calea Victoriei-en emelt tribünről intege­tő Károly király meg Petru Groza, azaz Gróza Péter előtt.

Megérkeztem tehát egy szeptember eleji késő délután Bukarastből, ugyanazon a napon, ami­kor anyám Bergen-Belsenből, amely nem volt éppenséggel sem a fény, sem a bőség lágere, fényt legfeljebb a krematóriumoktól kicsapó láng adott, a bőség pedig napi két centi fekete kenyérnek csúfolt masszát jelentett, míg én a román fővárosban éltem a magam világát lá­nyok, fiatal hadiözvegyek közt igyekezvén be­pótolni a munkaszolgálatban mulasztottakat Lucullusnak, Bacchusnak és Ámornak áldoz­va, nem törődve a holnappal, tervek, elképze­lések nélkül, tücsökmódra könnyelműen, carpe diem… tüzeltem magamat, holnap majd to­vább, de hová merre? – nem fontos, a hátam mögött a haza, én csupán mostohafia voltam, ott már semmi keresnivalóm, ez a haza kifosz­tott, mindenemtől megfosztott, mindattól és mindazoktól, ami szent és aki kedves volt ne­kem; itt álltam kifosztottan, megfosztottan, tes­tileg már kielégülten, lelkileg üresen, kiégetten, mint egy villámsújtotta fiatal fa, mert fiatal vol­tam, még csaknem gyerek, aki itt téblábolt Bu­karestben, a keleteurópai Párizsban, kigömbölyödve, szinte felbüfögve a finom falatokat, megszerezve és máris elfeledve a női skalpo­kat, hisz úgyis tovább állok, de hová is? – Amerikába? Palesztinába – igen, talán oda, ahol az ősök éltek – ugyan, kinek az ősei? –, s alighogy észrevettem, máris bemutattak snagovi gazdag jóakaróim egy fiatal zsidólánynak, egy szép kis gidának, hogy mennénk el együtt az Ígéret Földjére, s ha meg nem szólal ben­nem egy kis vészcsengő, már nyakamban a menyasszony, Lia, a szép gidácska, hogy él­jünk boldogul ott, túl az óperencián, ám sze­rencsére nem így történt, mert üzent a haza: egy vöröskeresztes újságban állt, hogy 1945. júliusában a Vörös Hadsereg felszabadította a bergen-belseni tábort, ahol az életbenmaradottak között Lénárt Andorné, született Marton Gabriella is szerepelt, így hátat fordíthattam a fény és bőség városának, s nem Liával és nem is Palesztinába, hanem Flórával, – a fél-román, fél-magyar fiatalasszonnyal, aki szintén Pestre készült, – vonatra szálltam, hogy meg­keressem anyámat „valahol Németország­ban”, mert úgy gondoltam, az embermilliók immár letértek a hadiösvényről, és minden út járható már, ami persze csak emeletes naivitá­somat bizonyította.

Flóra is szép volt, mint számomra akkoriban minden lány, aranybarna haja lazán hullt vállá­ra, és szépen keretezte ovális arcát, kis egye­nes orra, meg szürke szeme a hosszú pillákkal igéző volt, mondaná a múltszázadi regényhős, talán huszonötéves, tehát nálam idősebb, épp annyival, amennyivel ilyenkor ajánlatos, s hogy férjezett volt-e, nem tudom, nem is volt fontos, csak az, hogy a zsúfolt kupéban szo­rosan mellém simult, és gyorsan múlt az idő a lassan bandukoló gőzösön, magával vonszol­va a temérdek sorsot: rozoga életeket, vad ál­mokat, fekete bánatokat, az aranyokat számlálgató Harpagonokat, de aki olyan fiatal volt, mint akkor mi ketten, annak csak csintalanságokon járt a képzelete, így kellemes társaság voltunk egymásnak, annál is inkább, mert tud­tuk, Pesten elválnak útjaink, így is volt, de azért kétszer még találkoztunk, egyszer Flóra Falk Miksa utcai lakásán, igen illedelmes körülmé­nyek között, majd pár napra rá a Szeretetkórházban, ahol anyám feküdt már, egész­ségét helyrehozandó, s ahol három hónapot töltött, hogy kiheverje a lágerélet következmé­nyeit, – ami persze lehetetlen volt – a tífuszt, a skorbutot, a fekélyeket, meg a velőkig ható iszonyatot… és itt látogatta őt Flóra, a szé­passzony, aki csókot lehelt anyám csontváz­kezére, hogy már búcsúzzon is, mert várták barátai egy más bolygóról, ahová nem követ­hettem, másnap még láttam a sebhelyes Dunakorzón egy ismert belvárosi, idősödő játék- kereskedő karján.

Megérkezésem után az állomásról konflison, élő, lóvontatta, kiszolgált négykerekűn a Ro­konhoz vitettem magamat, mert azt reméltem: ő a fix pont életünkben, ezért én is megjártam a kicsorbult lépcsőfokokat, én is megnyomtam a csengőgombot, amit anyám néhány órával ezelőtt, s előttem is megjelent az ajtóban ő, aki közölte anyám megjöttét és a panzió címét, aztán zárult az ajtó; este lévén mégsem men­tem azonnal anyámhoz, csak másnap reggel zárhattam karomba azt az asszonyt, aki – bár nem kértem – életet adott nekem, a kései idő miatt tovább kocsiztam hát a Bajnok utcába, ahhoz a házhoz, ahonnan épp egy esztendeje hurcolták el apámat Buchenwaldba, ahol öt­venhatéves korában műszaki-tudományos te­vékenysége delén füstté vált ez a drága, okos-szerény ember, akit anyám csillagos házról csillagos házra vándorolva csak várt-várt vissza, végül őt magát is elhurcolták, s a Jó­zsefvárosi pályaudvarról marhavagonban nyolcvanadmagával, egy csepp víz és élelem nélkül tíz napig utaztatták a lágerkapuig, ahol az a felirat díszelgett, hogy Arbeit macht frei, melynél aljasabb, cinikusabb lózungot azóta se tudtak kiagyalni, nos, ide, ebbe az „otthon­ba” tértem vissza, ahol én sose jártam, mert a Nagy Költözés idején épp tankcsapdát ástam a Kárpátokban a Vörös Hadsereget megállí­tandó, de hogy is lehetett volna otthonom, amikor vasárnap reggel soha nem várt, – ha itt éltem volna is – gőzölgő tejeskávé és kalács a fehér abrosszal terített asztalon, hisz abrosz se volt, asztal se abban a piciny szobában, ahol anyám-apám meghúzta magát, mert a másik két szobát, bár nagy volt, 1944 nyarán a Zsidó­tanács parancsa szerint, további hét összeköl­töztetett személy lakta, ide e sosemlátott fé­szekbe tértem e piciny szobába, ahol az ablak­üvegeket összezúzta a légnyomás, ezért desz­kalapokkal szegezték be, hogy az őszi szél, meg az őszi eső be ne csapjon, ahol a desz­kák ellenére is hideg volt, akár a kriptában, s valójában kripta is volt, mert az egykori, az iga­zi, a régi otthonnak a megmaradt, szívnek ked­ves bútorai összezsúfolva, megcsúfolva gyá­szolták saját magukat és egykori gazdáikat, akikről ők nem tudtak semmit, hisz én is csak épp egy félórája gyűrtem le világgá ordítani kí­vánkozó átkaimat ennyi szenvedés, könny, gyász láttán, pedig ekkor még reméltem, hogy apám is hazajön majd, s csak pár héttel ké­sőbb, egy Hold utcai autókereskedőtől tudtam meg, az egykori birkózóbajnoktól, aki a „kala­pácsos ember” modellje volt egykoron, hogy apám az ő karjaiban halt meg negyvenöt janu­árjában, egy tetves priccsen, kiabáló-szitkozódó emberkisértetek között, mert szíve felmond­ta a szolgálatot, ezt aztán később én is el­mondtam az antik kredencnek, cseresznyefa asztalkának, amelyen egyetemista korában apám a műszaki rajzait készítette, a Canaletto-rézkarcoknak és a díszkötésű Kölcsey- meg Kisfaludy-sorozatoknak nagyapám könyvke­reskedéséből, ami azonban már egy másik történet, a mai azonban úgy alakult, hogy ott­hagytam ezt a kripta-otthont, s reggel – egy kis időre – bajtársam Dob-utcai főúri egyszobás, udvari lakásába kérezkedtem be, ahol a vécé szemben, a fáskamrák mellett volt.

A Dob utcai földszintes ház szemben állt a postaminisztériummal, az utcai fronton fod­rászüzletbe juthatott fel három lépcsőn a ven­dég, a kapualjnak vizeletszaga volt, mert a sar­ki kocsma részegei ezen a kongó-bongó vé­dett területen is könnyítettek magukon, ez azonban a ház néhány lakóját a legkevésbé sem zavarta, megszokták épp úgy, mint az ecetfát az udvar közepén, amelyet az őske­resztény M. néni muskátlicserepei vettek körül, meg azt is, hogy Feri sosem köszön senkinek, még anyjának sem, M. néninek, ennek a korán elvirult, munkában megfakult, ráncosarcú so­vány kis proliasszonynak, aki fél napig sírt örö­mében, amikor fia, az én munkaszolgálatos társam még a nyár közepén váratlanul betop­pant a sötét udvari odúba, ahová most én is bekérezkedtem – vajon mennyi időre? – a néni és fia mellé harmadiknak, mert az apa, a ter­metes zsidó villanyszerelő – képe a falon – meg a kisebbik fiú még valahol messze, ki tud­ja hol jártak ekkor, így elfoglalhattam az ablak alatti ócska díványt a kiálló rugókkal, de ez még így is paradicsomi helyzetnek tűnt a krip­tához képest, ugyanis mi hárman vidáman vol­tunk itt, igazán nem panaszkodhattam, mert a mama jólelkű asszony volt, a dalt is szerette, este néha dúdolgatott, aztán sírva az asztalra borult, hogy pár perc múlva – könnyei még a ráncokon futottak le – egy másik nótára gyújt­son, mi meg hajában sült krumplit esze­gettünk szalonnacsíkokkal, s e fenséges étek fölött fenséges illat lengedezett a szobában, ahová egyszer estefelé, sültkrumplizás köz­ben betoppant Sipos Béla bátyám, zsírfoltos, fekete, egykor elegáns Eden-kalapban, – a harmincas évek divatfi angol külügyminisz­teréről elnevezett fejfedőben – ugyancsak megviselt téli kabátban és hátán zsákkal, amit azonnal levetett, s amúgy kabátosán oda­ült közénk az asztalhoz a krumplis tál elé, mi pedig döbbenten, némán meredtünk rá, akár egy kísérletre, amely – aki? – akkor épp ott – ő volt.

Sipos Béla építőművész, grafikus, apám leg­közelebbi barátja, egyetemi diáktársa-lakótársa volt egy nyomorúságos pesti albérletben csak a nagy háború idején kerültek el egymás­tól, aztán a húszas években. Béla Európát jár­ta, a Karl Marx Hof ostroma idején Bécsben telepedett le anyjával, sokáig nőtlen maradt, csak később vett el egy csinos elvált asszonyt, amikor áttelepült 1938-ban Budapestre, s itt is akár Bécsben, nagy lapok grafikusa, megbe­csült művésze volt, mert Miklós Andor, az Est­lapok tulajdonosa felismerte a benne rejlő kin­cset, mindent megtett, hogy lapjaihoz kösse, ami sikerült is, Béla rajzai a „nap emberéről” – politikusokról, diplomatákról, bűnözőkről, mű­vészekről, sorra jelentek meg Az Est-ben a második zsidótörvény megjelenéséig, amikor Béla fogta Eden-kalapját, s egy házzal odébb állt, mégpedig szülővárosába Kassára, ahol az ő tervei szerint készítették el annakidején a II. Rákóczi Ferenc emléktáblát a dóm falán, innen azonban már nem tudott tovább állni, előbb bujkált egy darabig, de ez nem felelt meg Ízlé­sének, s rejtélyes úton-módon (mint később elmondta) egy vezérkari ezredes kocsiján fele­ségével és az ezredes sofőr-csicskásával együtt, egy honvédségi Adler gépkocsin Pest­re hajtatott negyvennégy december elején, és álnéven bejelentkezett a Vadászkürt szállóba, ahonnan egy nyilas razzia elől, ugyancsak ka­landos módon, pincelabirintusokon át mene­kült el, hová is? – hát ifjúkori barátjához a Baj­nok utcába, a csillagos házba, apámhoz, aki azonban, mint ismeretes, már több mint egy hónapja a németek vendégszeretetét élvezte Buchenwaldban, s mert anyám is eltűnt e zsi­dóházból, Sipos Béla és felesége elfoglalta szüleim helyét a piciny szobában, de a nyug­hatatlan Béla a zsidók számára tiltott időben elhagyta a házat, elragadó bájjal emelte meg Eden-kalapját a házmester előtt, mielőtt kilé­pett volna az utcára, hogy körülnézzen, „mi új­ság?”, és esetleg bekukkantson a Vígszínház kávéházba az egykori törzsasztalhoz, előbb persze gondosan eltávolítva prémes télikabát­járól a sárga csillagot, és mindig a zsebben hordott kis kefével eligazítva a női szíveket el- bágyasztó bajuszát, de nagy volt a meglepe­tése, amikor a Szent István körúton csak füs­tölgő romokat talált, ennél csak megrökönyö­dése volt nagyobb, hogy egy fekete egyenru­hás, karszalagos járőr beható vizsgálat tárgyá­vá tette papírjait, amelyekről egyértelműen ki­derült, hogy ő a kiválasztott nép fia, aki Szálasi úr minden parancsát lábbal tiporta, aminek az lett a következménye, hogy előbb a Szent Ist­ván körúti nyilasházban vették kezelésbe, az­tán még sikerült őt kijuttatni az ostromgyűrű­ből, hogy kísérettel Bécs felé gyalog menetel­jen, majd hamarosan lágerlakó legyen ő is, aki most itt ül az asztalnál, a Dob utcában, a tál gőzölgő, hajában főtt krumpli előtt, beszíva a finom illatot, s észrevétlen néhány szem krumplit csúsztatva a lábánál álló zsákba.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Inspiráló képek

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkijnak igen jó cimborája volt a víg kedélyű piktor: Viktor Alekszandrovics Hartman. Muszorgszkij sem volt hosszú életű (1881-ben, negyvenkét éves ko­rában halt meg), de Hartman élete pályáját még kurtábbra szabta a sors: ő már 1873-ban távozott az árnyékvilágból, mielőtt betölthette volna negyvenedik életévét. Egy esztendővel a halála után, 1874-ben emlékkiállítást rendeztek a tiszteletére Péterváron. Muszorgszkij ennek a kiállításnak a képeit öntötte zenébe, szinte azon melegében.

Muszorgszkij kitűnő zongorista volt. Már kilencesztendős korában ámulatba ejtette a kör­nyezetét. Ám apját ez egy pillanatig sem gátol­ta abban, hogy katonai pályára adja a nem mindennapi zenei tehetséggel megáldott fiút. S ha a sors közbe nem szól, Muszorgszkij sem lett volna több, mint egy ügyesen klimpírozó hadnagyocska, aki léha tiszti mulatságokon szolgáltatja a talpalávalőt. Ám a sors közbe­szólt, méghozzá Borogyin, Dargomizsszkij, Kjui és Sztaszov urak személyében, akik vé­gérvényesen eltérítették a húszéves gárdatisz­tet a muzsika irányába. Ez a baráti kör volt az előzménye a későbbi Ötök társaságának, amely az orosz zene megújítását tűzte ki célul, s célját nem remélt eredménnyel meg is való­sította. A társaság tagjai Balakirev, Borogyin, Kjui, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov vol­tak.

Muszorgszkij a hangszerelést voltaképpen sohasem tanulta meg igazán. Két leghíresebb operáját, a Borisz Godunovot és a Hovanscsinát manapság is Rimszkij-Korszakov hangsze­relésében viszik színre a világ dalszínházai­ban. Az Egy kiállítás képei című Muszorgszkij-mű is eredetileg zongorára íródott, mások hangszerelték meg később: Ravel, Butnyikov stb. Ravel hangszerelése sikerült a legjobban, így ma is ezt a változatot hallhatjuk mindenütt.

A százhúsz esztendeje létrejött remekművet hadd ünnepeljem a magam sajátos módján: közreadom legújabb termékemet, amelyet szintúgy képek inspiráltak. Markovics Ferenc Balázs Béla-dijas fotóművész barátom – aki amúgy osztálytársam is volt valaha Cegléden – lenyűgöző kiállítással lepte meg híveit janu­árban. E kiállítás képei ihlették Az lenne jó cí­mű versemet.

A látás terhét vinni volt a tiszted
a nézelődők és vakok között,
így lett sok fontos pillanat az ihlet
szorításában általad örök,
a létezésnek tettenért magányát
mutattad fel a társas léthiány
titkos tivornyáin, ahol legárvább
maga a boldog isten volt talán.

Az lenne jó, ha kedved így maradna,
hogy legyen, aki fényekkel tanít
móresre egy világot, mely a napra
vetíti már agresszív árnyait
s a mindenség tündöklésébe rázva
saját kormának szeplőpermetét:
legelsősorban önmagát alázza
s ragyogva szédül attól, hogy sötét.

Fakassz sugarat árnyak-lepte tájból,
exponálj őrtüzet szurkos hegyen,
hogy a kartonra bűvölt látomástól
kipiruljon a sápadt érzelem
s az értelemig sugározza forrón
izzó színét, világos erejét,
hogy a sötétség rendje felbomoljon,
mikor már-már a nap helyére lép.

KÉPZŐMŰVÉSZET

SZEPES ERIKA

Kísérő szavak Fekete Edit grafikáihoz

„Amióta nyugdíjban vagyok, azóta több időm van rajzolni. Teljesen szabadon, minden kö­töttség nélkül. Dátumot nem írok rá, a nevemet sem, nem akarok már stílust kialakítani, talán nincs is felismerhető kézjegyem. A halhatatlan­ságról már régen lemondtam, de néha elég örömöm van abban, hogy rajzolok, azt, amit éppen érzek és gondolok.” Ezekkel a szavak­kal fejezte be a vele készített interjút Fekete Edit 1990-ben (Kritika, 1990/3).

Szerény, talán túlságosan is szerény, háttér­be húzódó ember szavai ezek, akit már 1990-ben félreállítottak, „leírtak”. Azóta négy eszten­dő telt el, és a feledés mintha még jobban rá­borulna a művésznő alakjára és műveire. Pe­dig nem akármilyen életutat járt be, nem akár­milyen szakmai pálya áll mögötte. Fekete Edit érzékeny, sérülékeny lélek – ennek az alkatnak a kialakulásához nem kis mértékben segítette hozzá a történelem. S az érzékeny embereken mindig nyomot hagy az a korszak, amelyet ép­pen átélnek; alakítja őket is, stílusukat is. Amire Edit azt mondja: nem akar már más stílust, az talán azt jelenti: nem akar már nagyobb meg­rázkódtatást az életében, nem akarja, hogy még egyszer, gyökerestül, mint egy virágot, új életbe plántálják. Mert eddigi életei mind meg­határozták annak a korszaknak a stílusát, amelyben éppen alkotott. Járt Jaschik Álmos iskolájába, amelyet ugyan nem szeretett, de el­hozta tőle a szecesszió egy finom vonulatát, amely a számunkban közölt tv-s inzerteken, címfeliratokon és néhány rajzon is észlelhető. Részt vett az illegális mozgalomban, ahová szociális érzékenysége vezérelte: talán ennek az élménynek a lenyomatai a Käthe Kollwitzra és Ernst Barlachra emlékeztető, szociografikus hűségű, naturalisztikus szegényember-rajzok. Megjárta Birkenau poklát, innen hozta azokat az emlékeket, amelyek megrázó hatású, exp­resszionista grafikáit ihlették (koponyára aszott arc, rács mögött; illetve, a kapu előtt álló, szép idomú, telt női test, amely a kapun belülre kerülve sorvadni kezd, majd csontvázzá sem­misül: egy élet története egyetlen grafikába sű­rítve).

1945 után hivatása a rajzfilm lett, és a Walt Disney-filmek divatja és áradata idején igyeke­zett megteremteni a sajátosan magyar rajzfilm­stílust. Ezeken a mesés rajzfilmeken generáci­ók nőttek fel, és a filmekben kidolgozott rajzstí­lus tovább élt későbbi munkahelyén, a televízióban készített címfeliratokon, inzerteken. Járt Bortnyik Sándor iskolájába is, ám a konstrukti­vista stílust nem vette át, csak a szellemet: a forradalmi lendületet, a világmegváltó szándé­kot. Ezt őrzi Bortnyikból, nem a stílusjegyeket: a világjobbító szándék inkább a groteszk felé terelte. Ottó Dixre emlékeztető, már csaknem karikaturisztikus rajzai társadalmi jelenségeket pellengéreznek ki: az egyik, leginkább Dix mo­dorát idéző grafikán fejek (fejek? vízfejek és torz koponyák) torlódnak egymáson, mind el­nyomni készül a másikat, közben maga is nyo­módik, formátlanodik, elveszti karakterét és ve­le jellemét. A kép címe (még a nyolcvanas évek közepén született!): „A Magyar Televízió­ban uralkodó állapotok”. Ugyanezzel a szar­kazmussal reagált egy, az „átkost” követő be­jelentésre, újsághírre. A képen pödrött bajszú, kakastollas, csendőrsisakos igazi Horthy-korszakbeli „úr” pukkedlizik piperézett rokolyá­ban… S ma amikor egy egységesülő Európát hirdetünk, megszületik Fekete Edit groteszk ví­ziója egy mítoszparódiában megfogalmazva: a Zeuszbika hátán elhurcolt Európé darabjaira hullik szét (sajnos, a vízió igazabbnak látszik, mint az egységet propagáló jelmondat).

A mai kor jelenségeire leginkább ezzel a szarkazmussal válaszol. S a szarkazmus az olyan lírai alkatú embereknél, mint Fekete Edit, az önvédelem legbiztosabb fegyvere: érzelme­inek elrejtéséért lendül támadásba. Az életben is ilyen keserű a humora: kisebb társaságban szó került arra, miből vették az új mosogatógé­pet. Edit arca először megrándult, majd meg­keményedett, és fahangon ezt válaszolta: „A gázszámlából”. A válasz oly hirtelen és annyira másfelől érkezett, mint ahonnan vártuk („egy munkám honoráriumából”, „félretett nyugdíj­ból” stb.), hogy hirtelen szinte nem is értettük meg. Majd amikor megvilágosodott, hogy a Birkenauért kapott kárpótlási jegyeket nevezte gázszámlának, hideg futott végig a hátamon. Megértettem, hogy bizonyos dolgokat az iga­zán mélyen érző emberek nem tudnak kimon­dani. Vagy durva szavakkal kerülik ki, vagy ilyen zseniálisan keserű irónia születik meg be­lőle. Ezt az iróniát érzem mai stílusa egyik ágá­nak. A másik ág a tiszta líráé: gömbölyű for­mákkal megrajzolt, szép testű alakok, megkapóan tiszta gyermekarcok, akvarelljein a táj szépsége, természeti jelenségek, egy vihar fenségességének visszaadása. És a művész mindig megújuló törekvése, hogy önarcképét megalkossa. Fekete Edit több önarcképet ké­szített, ezeken fegyelmezett, szigorú, magába zárt arc néz ki feszülten a képből. Nem elége­dett velük. Talán érzi, hogy nem egészen ilyen, hogy nem csak ilyen. De a lírát, az érzelmeket, szemérmes ember lévén, önnön arcára nem tudja rálehelni. Azt életműve egészéből kell ki­keresni, megérteni, aminthogy igazi önarcké­pét, a különféle stílusokat összefogó, követke­zetes egyéniséget is csak az életmű teljessége rajzolja ki.

ZENEMŰVÉSZET

ITTZÉS MIHÁLY

Rádiójelek

Eljátszadozom a szóval: rádiójel – riadójel… Félévszázados múlt ködébe vész, gyermekko­ri emlék, de bizony valóban volt idő amikor a rádióból riadójel harsogott: zavarórepülés, lé­giriadó… Mondták, személyes emlékem nincs róla, hogy egy három rövid hangról felfelé dobbantó kvart hangköz feleselt az angol rá­dióban a hitleráj idején a németek Beethoven­től kölcsönzött (elorozott!) három felütő rövid ritmusérték után lezuhanó nagy terces „sors­motívum” (V. szimfónia) rádiójelével.

Persze a hangjelek eredete a történelem e- iőtti időkbe vezet vissza. Dobok ritmusa, rövid alig artikulált kiáltások átható hangja közvetítet­te az üzenetet. De valahogy ide kívánkoznak Jerikó faldöntő harsonái (sófárjai) is őspélda­ként, vagy a tatárok érkezését a Mária-templom tornyából kürtjével (harsonájával?, trombi­tájával?) hírül adó krakkói toronyőr esete: dal­lamát be sem tudta fejezni, mert egy „kutyafe­jű” nyila torkát metszette, s máig így töredéke­sen él a hagyományos jelhang. Harangszó szava hívott s riasztott évszázadok óta, harso­nák szignálja jelentette a király érkezését, s nem kisebb mester mint Joseph Haydn által komponált trombitajelek ébresztették, irányítot­ták, szólították nyugovóra az osztrák császá­rok sokféle nemzetiségű katonáit. Trombitajel adja tudtul a szabadulás óráját Beethoven Fideliójában az igaztalanul rabságban tartott po­litikai foglyoknak, s a hagyományos dobszó „jelenti be” Till Eulenspiegel kivégzését Richard Strauss szimfónikus költeményében. S persze dobszó, a kisbíró felhívó jele adta hírül, hogy fontos bejelentéseket hallhat a falu népe. Szóval a hangjel fontos események, szemé­lyek bejelentője, névjegye lett az idők folya­mán. Aztán századunk technikai csodái között feltűnt a rádió, majd a televízió s lett a csodá­ból, a különlegességből mindennapjaink (nél­külözhetetlen?) társává. Csavargatjuk a gom­bot, mint Karlheinz Stockhausen, a neves kor­társ német zeneszerző Hymnen című művének „hőse”, s a rádióban hol ennek, hol annak a nemzetnek himnuszát halljuk éjszaka, vagy hol ennek, hol annak a rádióadónak a szignálját fedezzük fel.

Névjegy, hangjegy: én vagyok itt, engem, minket hallotok, emberek! Népet, nemzetet, or­szágot, szellemiséget, ideológiákat, szemléle­tet képviselünk… Hogy csak a magunk háza- táján seperjünk. Valamikor határozott szel­lemiséget képviselt a dallamtöredékből formá­zott jel: A Petőfi-adóé: „Magyarok, a haza ve­szélyben forog…” – kurucos-forradalmas mo­tívumok szárnyán; a Kossuth-adóé: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Szöveg nél­kül is mindenki tudta, tudja(?) miről van szó. Ma is nemzeti létérdek kifejezője, szimbóluma, több, mint szimpla hangjel: ide figyeljetek, em­berek!… Legalábbis többnek kell(ene) lennie, akárcsak a műsorkezdő Rákóczi-indulónak, a nap mint nap műsort záró Himnusznak.

Aztán az indifferens, jellegtelen URH-műsorból is egyszer Bartók-rádió lett. S a jel-kompo­nista bölcs választással nem egy amúgy is szignál-jellegű Bartók-motívumot választott. Például lehetett volna a Concerto V. tételének harsány „bejelentkezése”. (Amit egyébként egy s más műsorokhoz alkalmaznak.) De ez bizony túl direkt lett volna. ízlésesebb, jobb a csendesebb, „szenvtelenebb” motívum, mely a III. zongoraverseny kezdetéből villant fel né­hány hangot, diszkréten is határozott üstdobütésekkel lekerekítve. Mondhatni: telitalálat.

Volt példa a televízióban is kölcsönzött hangjelek használatára: A középkorúak, idő­sebbek emlékezhetnek még a hajdani tv-hír- adó rohanó szimfónikus zenéjére, melyhez ro­tációs gépek látványa járult. Bizony kevesen tudták, hogy Robert Schumann, a német ro­mantika nagy mesterének II. szimfóniájából va­ló az idézet, zenei iparművészettó lefokozva. Ugyancsak a televízióban hallhattuk a Buda­pesti Művészeti Hetek szignáljaként Kodály Felszállott a páva – variációk egy magyar nép­dalra című művének szabadság-szimbólum­má vált felröppenő, megdicsőülő népdal-motívumát (hogy nem a meglevő, helyesebben: meg nem levő [!], hanem az egyszer eljöven­dő szabadság üzenetét hallotta ki valaki belő­le… ma már történelmi kérdés).

Kodály művét felemlegetve jut eszembe, hogy nagy zeneszerzőnk hátrahagyott jegyze­teiben valahol arról elmélkedik, méltatlan az önálló nagy művekhez, hogy alkalmazott mű­fajjá alacsonyítják azzal, hogy egyes részleteit önkényesen társítják valamilyen műsorhoz; ugyanakkor hozzátehetjük: a zenével járó sza­badabb asszociáció lehetőségét elveszik, va­lamilyen konkrét eszmei mondanivalóhoz, konkrét gondolatkörhöz társítják, s így megkö­tik értelmezését. Ehelyett az önálló köz-, kísé­rő- és jelzenék komponálását javasolta a mes­ter.

Nemcsak anyagi, hanem gondolati és álta­lában kulturális okok miatt is, talán a félúton van a megoldás. Ma például jelentős eszmei súlya lehet annak, hogy a Határok nélkül című műsor Bartók Béla Hat román tánc népi dalla­mokra című művének egyik határozott karak­terű rövid tételét választotta szignáljának. Az már azonban másképp hat, némileg az eredeti értékét degradálja, hogy a Vidéki Magyaror­szág műsorát az Allegro barbaro című zongo­radarab „klasszikusok pop-ritmusban” jellegű feldolgozása vezeti be a maga megmerevített „modern” zakatolásával a valójában rugalmas bartóki ritmika helyett. (Ettől Bartókot, az ő szellemiségét és stílusát soha senki nem fogja jobban megközelíteni.)

Persze mindig is voltak s vannak divatok a műsorjelek megválasztásában. Uralkodó diva­tok befolyásolják a szerkesztőket vagy az új szignálok komponálóit is. De, az ég szerelmé­re, stílus is van a világon! Már tudniillik stilisz­tikai s egyben tartalmi-hangulati illeszkedés, megfelelés! Hogy csak egy kirívó példát mondjunk a stílustalanságra: a korábban bibli­kus címet viselt anyanyelvi műsor (A testté lett ige, ma: Tétlenért szavak) amerikai iskolán ne­velődött repetitív jellegű, de mondhatnám: jel­legtelenül kozmopolita szignál, illetve közzené­ket választ. Hitelrontás a javából, vagy pedig az anyanyelv, tudniillik a zenei anyanyelv sem­mibevétele.

Egyes zenei szerkesztőknek, úgy látszik, nem mindig működnek jól a reflexeik, vagy az iskolázottságuk és az ízlésük nem megfelelő, esetleg a hivatásukkal járó nevelői kötelezett­ség helyett az olcsó népszerűséget keresik, a divat és közízlés – rosszul értelmezett – kiszol­gálását. A legutóbbi karácsony előtt hallottam egy szociális problémákkal, a magányosok karácsonyával foglalkozó rádióműsort. A szív­hez szóló, lágy húrokat pengető riportok után – ha nem is túl agresszív, de mindenesetre – stílustalanul harsány, zakatolva ritmikus „zene” „kerekítette le” a műsort. A közönségesség és a közhely aligha lehet mindig közönségtoborzó, a harsányság nem azonos a jellegzetes­séggel.

A képpel nem törődve, térjünk még vissza egy szóra a televízióhoz (vagyis a távolbalátó­hoz). Volt idő, amikor a kellemes hangzású, mondjuk, csengő-bongó Vangelisz-zene volt a Híradó „beharangozója”. Ma divatot és hazai hagyományt jól ötvöző hangjele van e műsor­nak, ízlés és szakmai tudás párosul benne cél­szerűséggel és magyar szellemmel, de még némi nemzetközi divattal is. Dallamában – motivikájában magyaros, szerkezetében igényes (pl. az imitációs szakasz felrakásában), a vi­lágban másutt is megtalálható stilizált régi ze­nei stílussal „archaizálással” rokonítható, és célszerű harsány trombitás szignál-kicsengé­sével. Méltán és méltón jelzi a Magyar Televí­ziót! Akárki komponálta, jól tudta s jól végezte feladatát…

Igazi körképet úgy lehetne vázlatosan felve­tett témánkról adni, ha napokat, sőt heteket rá­szánva figyelemmel kísérnénk a rádió (és tele­vízió) hazai (és külföldi) műsorait. Láthattuk, megközelíthető a kérdés történetileg, a zene­szerzői, a szerkesztői mesterség, az esztétika és a gazdaságosság oldaláról, a rendeltetés (műfaj) kérdéseit előtérbe helyezve, s így to­vább. Itt és most teljességre nem törekedhet­tünk, csak vázolni akartuk a problémakört – kissé rapszodikusan és önkényesen.

MÚLTUNK

A sátoraljaújhelyi kitörés, 1944

1944. március 22-én, miután a hazánkat megszálló németek Sátoraljaújhelyen is megjelentek, az ottani börtön magyar, jugoszláv s más nemzetiségű foglyai fel­lázadtak, s kitörtek fogságukból, hogy a közeli erdőkben partizánharcokba kezd­jenek. A magyar ellenállásnak kétségtelenül ez volt a legmerészebb és legveszélyesebb tette, melyet kegyetlen megtorlás követett.
   A „sátoraljaújhelyi kitörés” 50. évfordulójára a Magyar Ellenállók és Antifasisz­ták Szövetsége Fegyveres Tagozatának újhelyi csoportja emlékkönyv kiadását kezdeményezte. A kötet a Soros-alapítvány támogatásával el is készült, közli a legfőbb emlékezéseket, bírósági Mákat, az antifasiszta foglyok eddig legtelje­sebb névsorát és öt tudományos intézet idevágó adatait.
   A dokumentumokat gyűjtötte: Bárdos Lajos, Jámbor Árpád, dr. Majtényi Já­nos, Neruzsil István és dr. Seregi Ferenc. Szerkesztette: dr. Székely Klára.
   Az alábbiakban a mintegy 500 gépelt oldalnyi szöveg kicsiny részletét adjuk közre, a kiadók-szerkesztők hozzájárulásával. Az eredeti forrásmunkák részletes adatai helyett csupán az egyes szerzők nevét tüntetjük fel. E szemelvényekkel is tisztelegni kívánunk a hajdani hősök és mártírok bátor tette előtt.

F. S.

1944. Március 22.

„Látszatra minden úgy zajlott le ezen a napon is, mint máskor. Ébresztő a szokásos időben; reggeli­re feketekávé, séta. A séta azonban meglepetést hozott. A szemben levő ügyészség ablakaiban megláttuk a németeket. Ők néztek minket, mi őket. Jelenlétük az ügyészségen csak egyet jelenthe­tett: átveszik a börtön vezetését.

Az őrök is zavarodottak, nem törődnek velünk, egymással beszélgetnek.

A levegőben van, hogy tenni kellene valamit, menekülni a kilátástalan holnap, a németek elől. Félelmeivel és reményeivel küszködik mindenki. Mi, a beavatatlanok nem is sejtjük, hogy meghoz­ták a döntést, s csak néhány óránk van még az akció kezdetéig”. (Bazsik Renáta)

„Komor, szeles reggel volt 1944. március 22-én. A fegyházban nyomott volt a hangulat, főleg amiatt, hogy megérkeztek a német megszállók. A német (SS) jelenlét minden zárkában fő téma volt. Tartot­tak attól, hogy a németek átveszik a fegyház veze­tését és likvidálni fogják nemcsak a kommunistá­kat, hanem válogatás nélkül mindenkit. A fegyházőrök is gondban voltak, mert attól tartottak, hogy a németek lefegyverzik őket. A reggeli séta idején senki sem törődött a fegyelemmel, még az őrök sem, mert az ablakokból meglátták a német fegy­vereseket. A nyugtalanság fokozódott.

Déltájban a magyar kollektíva vezetőinek tudo­mására hozták a felkelés előrehozott tervét. Egy órával azután minden zárkába megküldték ezt a hírt.” (Z. Milisavac)

„A kijelölt rohamparancsnokok csak délután kö­zölhették a kitörés időpontját zárkatársaikkal. A magyar kollektíva vezetősége ebédosztás idején közli határozatát: mindenki maga dönt, részt vesz- e az akcióban.” (Bazsik Renáta)

„A magyar foglyok zavarba jöttek, mivel óriási többségüknek egyáltalán nem volt fogalma arról, hogy mi készül a fegyházban. A kiszabadulásról e- lőtte is volt ugyan szó és ez nagyon vonzó volt, de ezzel párhuzamosan kétségek merültek fel. Vass Klára tanúsítja: »az én zárkámban lévő asszonyok nyugodtan fogadták a felkelés hírét, de a szemük­ben félelem tükröződött. Egy sem volt közöttük, aki a kitörést ellenezte volna. Nemsokára ebből a zárkából magyar nők éneklése hallatszott – forra­dalmi dalokat énekeltek. Ezzel próbáltak önmaguk­ba bátorságot, lelket önteni.«

Hasonló helyzet uralkodott más zárka kollektí­vájának tagjai között is. Mindenki a kitörés tervéről tárgyalt; nyíltan, vagy suttogva: menni, vagy nem menni. (Z. Milisavac)

Choleva Béla szerint: „1944. március 22-én dél­után kész tények elé voltunk állítva. A déli órákban Erdős, aki írnok volt az irodán, egy rövid időre be­jött a zárkába, említette, hogy a fogházban komoly dolog készül. Utána hallottuk már a lövöldözést.”

Sándor Lajos írja: „Szimics Mirkó közölte, hogy a terv végrehajtását előrehozták, március 22-én, »kiblizéskor« lesz a kitörés. Hangsúlyozta, hogy a részvétel önkéntes. … Közölte feladatunkat is: a fiatalok csoportjának kell biztosítani a börtönből kitörő partizánosztagokat, azaz le kel! kötnünk az őrséget.”

Rajnai Miklós egykori szemtanú, aki a polgári fogházban volt parancsnok Sátoraljaújhelyen, a kö­vetkezőket mondja:

„Az eset 1944-ben történt, március hónapban, egy pár nap múlva a németek bejövetele után. Ab­ban az időben a partizánfogház katonai parancs­noka Lindenberger Lajos volt.

A foglyok a második emeleten voltak. Fegyveres őrök teljesítettek szolgálatot a folyosókon. Az egyik volt a »kulcsos«, akinek birtokában voltak a kulcsok. Neki csak pisztolya volt. De mellette volt legtöbbször egy fegyveres őr vállravetett puská­val, szuronnyal ellátva.

Három részből állott a fogház. Az első tisztán polgári jellegű volt, a másik kettő katonai.

Délután vitték ki az úgynevezett »putrizáskor« a szennyes vizet és hoztak be magukkal a foglyok friss vizet. A szennyes vizet, az úgynevezett »put­rikat« is a foglyok hordták ki előzőleg.

Minden ajtót ki kellett nyitni a putrizáskor, A kul­csos nyitotta ki. Felső és alsó zár volt. Az alsó zá­rat kellett benyomni, hogy a felső is kinyíljon. Ami­kor kiöntötték a foglyok a szennyes vizet és hoz­ták magukkal a tiszta vizet, akkor támadtak rá a fogházőrre, és az egyiket a másikkal egyidőben ár­talmatlanná tették. Bekötötték az őrök száját, és belökték a zárkába, és rájuk csukták az ajtót.”

A kitörés első húsz perce

„Éppen befejeztük az étkezést, amikor furcsa zö­rejek hallatszottak a folyosó felől. Hallottuk, ahogy csapkodnak, törnek-zúznak, kiabálnak, aztán lö­völdöznek. Megijedtünk, nem tudtuk mi történhe­tett. Egyszeresek a zárkaablakon becsapódott egy golyó, beleállt a falba. Abban a pillanatban kivágó­dott az ajtónk, egy elvtárs pisztollyal a kezében elkiáltotta magát: elvtársnők, kifelé! Egymást lökdösve rohantunk ki a folyosóra és le az udvarra. Néhányuknak sikerült is lejutniok, minket a folyo­són feltartóztattak. A katonák a szobájukból lövöl­döztek.” (J. Kobilszki-Kocsovics) „Mikor felharsan a folyosón a kiáltás: »Kibli-víz«, nagy zaj támad. Mintha verekednének…

A külső zajokból kezdetben nem derül ki, kik du­lakodnak. Németek szállták meg a börtönt? Hirte­len kinyílik a zárkaajtó, és a tizennyolc éves Marion áll előttünk, mosolyogva, konyhakéssel a kezében. – Kifelé, elvtársnők! Szabadok vagyunk! Összekapjuk ruháinkat, zúdulunk a folyosóra. – Puskákat! – kiáltja mellettem Ankica. Az őrség le­fegyverzése a terv szerint történt. Miután a kulcsá­rok az első zárkát kinyitották, szinte másodpercnyi pontossággal mindkét emeleten egyszerre rántot­ták be őket a zárkába. A kiblit vivők megálltak az első őr mellett, a tiszta vödröt vivők pedig a máso­dik mellett, mintha megpihennének egy pillanatra. Gyors jeladás a két emelet között, s a következő pillanatban a leütött, ájult őröktől már el is vették a puskákat. Behúzták őket a kinyitott cellákba, és megkötözték. (…)

A rohamosztag – parancs szerint – rohant a pi­henő őrséget lefegyverezni. Feladatuk nem volt könnyű. Az őrség folyosóját csak az udvarról lehetett megközelíteni. A rohamcsoport tagjai lefutot­tak az udvarra, s onnan felrohantak az őrség első emeleti folyosójára. A folyosón állványon álltak a puskák, az őrök a nyitott ajtajú cellában pihentek. A rohamosztagosok rájuk csapták a cellaajtót, s mire az őrség észbe kapott, már foglyok voltak. Társaink puskával a kézben indulhattak az irodába a parancsnokságot lefegyverezni.

A börtön a miénk lett. Szabadok voltunk. Mámo­ros boldogsággal özönlöttünk a nyitott zárkákból a folyosóra. Zúgott a börtön a felszabadult foglyok kiáltásaitól. Magyar, szerb kiáltásoktól, jelszavaktól visszhangzottak a falak: »Puskákat!« – »Le a fasiz­mussal!« – »Előre a hegyekbe!«

Elvtársak, barátok, szülők és gyermekek talál­koztak – férjek és feleségek ölelték át egymást. Hirtelen lövés dördült, és sikoltás hallgattatta el a boldog zsivajt.

»Apám!« – kiáltja mellettem Danilka. Első halot­tunk: Danilka apja. Első a hatvankettőből. A pihenő őrség szobájából lőtték le. Az egyik katona nem tette szokás szerint az állványra a puskáját, hanem bevitte a cellába. A lövés felriasztotta az udvari őrséget is.

Megkezdődött a harc. A földszinten a fiatalkorú­ak nem tudták a kitörést a terv szerint végrehajtani. Az ügyeletes börtönőrt még mindig csalogatták a cellába, mikor fentről már elhangzott a jelzés: kez­dődik. Bármennyire is kérték a fiúk, a »smasszer« nem volt hajlandó a pipázást abbahagyni, és be­menni az »eltört ágyat« megnézni. Nem volt mit tenni, kitörtek a nyitott zárkából, leteperték, behúz­ták a cellába, és megkötözték. A többi fegyőr meghallotta a zajt, és elkezdődött a dulakodás.

Bognár József főfoglárt Szimics Mirko, a fiatalko­rú rohamcsoport parancsnoka próbálta lefegyve­rezni, de Bognár mentve a »smasszer becsületet«, hadonászni kezdett a kardjával. Szimicsnek Vracsarics, Dimitrijevics és az erdélyi magyar Gancz Izsák sietett segítségére. Majd Kálmán és Fazekas foglá­rok következtek. Végül is mindegyiket behúzták a zárkába, az ágyakra kötözték, és szájukat betöm­ték.

Akadt áruló is, egy szakács-házimunkás. Nem akart részt venni a kitörésben. Kényelmes élete volt, ehetett bőven. A nagy harc kellős közepén kijött a szakács-zárkából, és a hátsó feljáraton felosont a második emeletre. Senki sem törődött vele. Kinyitotta a zárkaajtót, kiszabadította az őrséget, akik az otthagyott néhány puskával rögtön tüzet nyitottak. Ekkor sebesült meg Vukics Uros, Dolovác Zsarkó, akik a lefegyverzett őröket vigyázták a második emeleten.

Az őrség parancsnokát, Kárászi Benjámint pus­katussal ütötték le, mert nem engedte kinyitni a kaput. Dzsánics és néhány társa már az irodán dula­kodott az ott levő tisztekkel. Követelték a kapu és a lőszerraktár kulcsait. Közben ölték meg Kovács Sándor főtörzsőrmestert, sebesítették meg Jelsics tartalékos századost és Lindenberger hadnagyot.

A börtönben egyre nagyobb lett a lárma és lö­völdözés. Vlaskalics Milenko a kulcsártól elvett pisztolyával az udvari őrséget fegyverezte le: »Mindenki a hegyekbe!« – kiáltozott, és rohant fel­felé a lépcsőkön.” (Bazsik Renáta)

„Kezdetben minden jó! ment – írja Sándor Lajos –, a fiatalkorúak egyike. Az osztagok kifutottak a kapun a hegyek felé. Mi – akik már nem jutottunk a kapun kívül – egyre beljebb szorultunk. Német ka­tonák, magyar csendőrök és fogházőrök vadásztak ránk, először a lépcsőház felől, majd a folyosókon. Arra gondolni sem lehetett, hogy eredeti zárkáink­ba visszatérjünk. Katics Pávelnek egy folyosószeg­letről jövő golyó keresztülment az álkapcsán és összeroncsolta az arcát. Bátyja, Alexa, egy zárká­ban feküdt: bajonettel háromszor mellen szúrták. Szegál Mózes kijutott, de a trafiknál halálos golyó érte, Schuszter Vladko a női zárkába menekült, és ott öngyilkos lett. Mi egyre feljebb mentünk, és a második emeleten magunkra csaptuk egy üres ma­gánzárka ajtaját. Itt voltunk Lőwi Ferenc, Ádám László és én.”

Elszabadult a pokol

„Az őrség lefegyverzése, a börtön meghódítása körülbelül húsz perc alatt zajlott le. Utána vészjós­ló nagy csend támadt. »Jönnek a németek!« – hal­latszott egy kiáltás, és akik nem jutottak ki az épü­letből, visszahúzódtak zárkáikba. Voltak, akiket a börtön körüli utcákban ért a német támadás, néhányan az udvarról már csak a kazánházba tudtak menekülni.

A következő pillanatban elszabadult a pokol. Kí­vülről tűz alá vette a börtönt a helyőrség. Szét­fröccsentek a rácsozott üvegfal üvegkockái a gép­pisztoly lövedékektől, a kapura is tűz zúdult, a vij­jogó zajt még félelmetesebbé tették az aknák mély hangú robbanásai. Az aknavetők a hegyet lőt­ték, a menekülőket. Vijjogtak a vésztjelző szirénák, dörögtek a begyújtott motorok.

Döbbenet és félelem uralkodott a cellákban. Egyes zárkákban a foglyul ejtett, megkötözött őrök mellett feküdtek az őket lefegyverző foglyok, és senkinek sem jutott eszébe, hogy a fuldokló őröket a szájukba tömött kendőktől megszabadítsa.

A fiatalkorú zárka tagjai közül öten, Szimics, Vracsarics, Katics, Löwi, Mijatov már nem tudtak kijutni a kapun. Szimics a börtönnyomdával a hóna alatt, Vracsaricscsal a pincébe húzódott.

Ilics a fiatalkorúak cellájából felment a második emeleti folyosóra, és pisztolyából lövöldözött az udvaron levő katonákra. Golyószórósorozattól ta­lálva zuhant a folyosó kövére. A német és magyar katonaság betört a börtönbe.”

Katics Pavle így írt ezekről a percekről: „Társaim bementek egy cellába, s elbarikádozták magukat, én kezemben tartva a vasdarabot, egyetlen fegy­veremet, lehajoltam, hogy kifeszítsek egy üres zár­kát, amikor éreztem, hogy egész testemet forróság önti el. Megszédültem. Puskalövést hallottam egé­szen közelről, és mielőtt leestem volna a folyosó kövezetére, egy rám meredő, füstölgő csövet vet­tem észre. Még el tudtam kapni az egyik foglár gú­nyos tekintetét, tőlem öt-hat lépésre ugrott ki a melléklépcsőházból. Egy pillanatra még eszembe jutottak a gyűlölt foglár bestiális elbeszélései az elfogott ukrán partizánok elleni »hőstetteiről«, me­lyekkel minduntalan dicsekedett.

A golyó bal halántékcsontomon ment át, és szétzúzta az állkapcsomat. A folyosó kövén feküd­tem eszméletlenül. Talán félóra telt el a kitörés kezdetét jelző padlódöngetéstől, mikor arra tértem magamhoz, hogy német és magyar katonák gázol­nak rajtam. Mindenki halottnak hitt. Újra elvesztet­tem az eszméletemet. Amikor – talán a hidegtől, talán a rettenetes fájdalomtól – magamhoz tértem, már hajnal volt. Felemeltem a fejemet. Vizet kér­tem a katonáktól, de hiába.” (Bazsik Renáta)

Choleva Béla, aki az egyik I. emeleti zárkában volt: „A mi zárkánkat tulajdonképpen már csak ak­kor nyitották ki, amikor az őrök és a német katonák kereszttűz alá vették az udvart és a kaput. így ml is már csak visszafelé tudtunk jönni. Fegyverünk nem volt, csak botok voltak. Visszahúzódtunk, ez is kockázattal járt, mert pl. a folyosót is belőtték az ostromlók. A szemem előtt lőtték át az egyik, egy szerb diák állát, aki egész este ottmaradt a folyo­són. Többen feküdtek már ott megsebesülve.”

Tamásovics Géza: „Mivel a 123-as zárka a legu­tolsók egyike volt, végighallgattuk a fegyházban történteket, és a németül jól tudó rabtársaink fi­gyelték a fejleményeket, és informáltak bennünket. Fél óra múlva hozzánk értek. Berúgták az egyéb­ként is nyitott ajtót, és megjelent három géppisztolyos SS-katona, és utánuk belépett egy német tiszt. Alacsony testalkatú, kezében egy hosszú-csövű pisztoly, és azt kérdezte, hogy mennyi a zárkalétszám, és mindenki itt van-e? Leszámolta a létszámot. Rövid ideig gondolkodott, majd azt mondta gúnyosan, hogy négy önként jelentkező álljon elő. Sejtettük, hogy mire mehet a felszólítás.

A felszólításra öten léptek elő; Goldstein Alfréd, Téglás Vilmos, Fábián Pál, Kelen Tibor és Dékány Győző. 7-11 évre elítélt foglyok voltak. Az SS-tiszt meglepődött a gyors kilépésen, és rövid gondolko­dás után azt mondta, hogy az egész zárka menjen le az utcára. Katonák kíséretében lementünk a fegyház előtti utcára, ahová már sok bajtársunk ki volt hajtva. Láttuk és hallottuk, hogy a fegyházzal szemben levő Sátorhegyet aknavetőkkel vagy páncéltörő kiságyúval lövik. A hegyoldalon haladó, de nem látható, menekülő foglyokra lőttek.”

„A magyar női zárkát nem hagyták el a foglyok. Az ajtó nyitva volt, így a folyosóról néhányan ide menekültek a katonaság elől, így Kobilszky Julian­na zárkatársnőm, Huszár Miklós mérnök, a tizenöt éves Suszter Vladimír. A zárka előtt eldobott revol­ver hevert. A németek »Partizanen« kiáltásokkal el­kezdték döngetni a zárkaajtót. De a fiúk a zárká­ban található holmikból barikádot emeltek az ajtó elé.

A német katonák a zárkanyíláson át lődöztek a zárkába. Eltalálták a pápai Fein Ilonát és a kassai Balog Máriát. Ilona a nyakán sérült meg, sápadtan, eszméletlenül feküdt a szalmazsákján. Balog Mária gerincsérülést szenvedett, iszonyatos kínjai voltak, kétségbeesetten jajgatott.”

„A németek egy perc türelmi időt adtak a női zárka kinyitására. Az ajtó azonban nem nyílt ki. Ek­kor egy köteg kézigránáttal utat robbantottak. Ha­talmas detonáció, az ajtón ember nagyságú lyuk támadt. Füst, por, szalma, vér, deszkadarabok a barikádból, s a tátongó résen át feltett kezekkel, egyenkint léptek ki először a nők. Puskatus, szu­rony, német csizmák fogadták őket, letépték róluk a ruhát is. A sebesülteket összevissza rugdosták, s végül otthagyták őket a cella kövén. A németek zárkáról zárkára minden járni tudót kivertek a fo­lyosóra. Majd a lépcsőházban sorfalat állva, puska­tussal és szuronnyal kergették le a foglyokat az udvarra, s felsorakoztatták őket a börtön falánál.” (Bazsik Renáta)

Vass Henrikné a „magyar” női zárkából: „Mind­annyian kimentünk a zárkaajtónk előtti folyosóra, és néztük a gyorsan pergő eseményeket. Alig múlt el vagy 10-20 perc a kitörés kezdete óta, a jugoszlávok, kik megpróbáltak kijutni a börtönből, egy- re-másra nyomultak vissza a folyosókra. Nem tu­dom miért, de többen épp a mi zárkánkat válasz­tották visszavonuló fedezéknek.”

Barta Lászlóné a „magyar” női zárkában történ­tekről így ír: „Nemsokára nagy zaj, kavarodás, nyí­lik a zárkaajtó. Rohanjatok! Megkezdődött!

A szomszéd zárkából (I. emelet 21.) a szerb nők – Renátával az élen futottak ki a börtönből. Roha­nás, kiabálás, puskalövések! Tanácstalanok vol­tunk. Ezután már minden percek alatt zajlott.

A folyosóról jajgatást, nyöszörgést hallottunk. Kinéztünk a folyosóra. Kb. 3 méterre a zárkánktól Huszár doktor feküdt a földön, ellőtt lábbal. Mellette orvosi táskája. Klárival odaszaladtunk, és behúztuk a zárkába. Pár perccel később a két Katics testvér rohant visszafelé, be a zárkánkba.

Tőlük tudtuk meg, hogy a kitörés nem sikerült…

A három férfi azt javasolta, csukjuk be a zárka­ajtót, ami csak befelé nyílott, és barikádozzuk el magunkat. Ez meg is történt. Asztalt, padot, szal­mazsákokat egymásra hányva eltorlaszoltuk az aj­tót. A három férfinak szörnyű élményei voltak a délvidéki eseményekkel kapcsolatban. Újvidéken vérengzések voltak. Nem akartak élve a németek kezére kerülni.

Valójában egyikünk sem tudta felmérni, mi lenne a jobb: magunk között meghalni, vagy várni, hogy mit hoz a sors.

Közben a folyosóról és az udvarról németül és magyarul elhangzott többször a felszólítás: adják meg magukat! Mi a zárka egyik védettnek tűnő sar­kába húzódtunk, Elek Hilda és a kassai Baloghné hátukkal az ajtótorlaszt támasztották, közben kö­töttek valamit, hogy belső feszültségüket levezes­sék. Egyszer csak Baloghné hangtalanul összero­gyott. Lövést kapott. A zárka kémlelőnyílásán lőt­tek be. Néhány perccel később nővérem, Ilus kiál­tott: »Eltaláltak!« Torkából ömlött a vér.

Gyorsan egy törülközőt csavartam a nyaka köré, de az pillanatok alatt átvérzett. Egyre gyengébb lett a vérveszteségtől. Elbúcsúzott tőlem: »Légy boldog« – mondta. Apatikusan fogadtam. Csak az járt az eszemben, hogy én honnan kapom a lövést, és hova?

Egyszer csak hatalmas robbanás hallatszott az ajtó felől. A torlasz a levegőbe emelkedett, majd visszahullott. Utána még egy robbanás, a holmikat a zárka közepébe dobta. Nagy lyuk tátongott az ajtón. Vége!

Megláttuk a német katonákat a gránátok által robbantott zárkaajtón. A romokon át egyenként ki­másztunk,”

Egész éjjel vártuk a sortüzet

Vass (Henrikné) Klára így emlékezik: ,A kitörés után mindannyiunkat letereltek az udvarba, majd kikergettek az utcára. Ütöttek vertek bennünket, ahol csak értek. Fein Ilus a zárkában golyót kapott, ami széttörte az állkapcsát, és a gége mellett is kapott szilánkot. Ilyen állapotban vonszoltuk ma­gunkkal. Az utcán a hátamra vettem, vastag ka­bátomon is átéreztem vérét. Senki nem akart intéz­kedni a minket őrzők közül, pedig látható volt, hogy ha nem segítenek, llus elvérzik, míg végül egy idő­sebb német katona készséges volt, és a mentővel elvitette az akkor már a földre lefektetett sérültet, llus ma is őrzi arcán a sebesülés nyomait, sok éven át különböző helyeken jöttek elő a szilánkok.”

Barta Lászlóné arra emlékszik, hogy miután az eltorlaszolt zárkaajtót kirobbantották és kiterelték őket, – „addigra már a férfi zárkák üresek voltak, (az I. emeleten, a II. emeletieket még nem ürítették kil). ők az utcán, a börtön előtt álltak feltartott kéz­zel. Német és magyar katonák fogták ránk fegyve­reiket. Felsorakoztattak bennünket. Én nem tudtam a kezemet feltartani, mert Ilust fogtam, aki nem tu­dott lábraállni. Az egyik őr puskatussal ütötte a kö­nyököm, hogy tartsam fel a kezem, Ilust egy közeli fához vonszoltam, majd visszamentem a sorba, Ilus összeesett. Nemsokára jött a mentő, és elvitte.

Láttuk, hogy lőszert cipelnek a börtön háta mö­gé! Iszonyatosan fárasztó volt olyan hosszú ideig feltartott kézzel állni. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy legyünk már túl az egészen minél előbb.

Biztosak voltunk abban, hogy agyonlőnek ben­nünket! Nem tudom, hogy mennyi ideig álltunk így az utcán, de egy idő után visszatereltek bennünket a börtön udvarára. 400 politikai fogoly a fal felé fordulva, feltartott kézzel állt. Hátunk mögött nagy nyüzsgés volt. Hozták a megszökött, de időközben elfogott foglyokat és sebesülteket. A lépcsőház­ban két oldalon már felsorakozva ott álltak az idő­közben kivezényelt csendőrök, feltűzött szuronnyal. Ütötték és szúrták a lefelé haladó foglyokat.

Az udvaron a németek két golyószórót állítottak fel, és parancsuk volt, hogy agyonlőjenek minden­kit. Csak hetekkel később tudtuk meg, hogy Lindenberger Lajos, a fegyház parancsnoka telefonált Budapestre a VKF-hez, ahol Babos ezredes megtil­totta a kivégzést.

Már sötét volt, amikor felvezényeltek bennünket egy üres zárkába.”

Julijana Kobilszki-Kocsovics írja: „Egész éjszaka az udvaron álltunk, felemelt kezekkel. Egész éjjel vártuk a sortüzet, egész éjjel hallgattuk a sebesült társaink jajgatását. Hidd el, ezek voltak életem leg­nehezebb pillanatai, amit nem lehet elfelejteni. Annyi fiatal elvtársunk adta életét a munkások fel­szabadításáért, a fasizmus végső bukásáért. A szí­vem fájt, hogy nem fogom megérni a felszabadí­tást, hogy nem láthatlak benneteket soha többé. Nem is álmodhattunk arról, hogy életben marad­tunk. Csak két hosszú nap után tudtuk meg, hogy bíróság elé kerülünk.”

Choleva Béla emlékezéséből: „Minket kihajtottak az udvarra, az udvaron leszaggatták rólunk a ruhát, ütöttek, vertek bennünket. Céltudatosan előkészí­tettek minket a tömegkivégzésre. Szorosan egy­más mögött mentünk. Egy tiszt a nyakamra célzott, de nem talált el, hanem a közvetlenül mögöttem jövő Potomcsik orrát lőtte át. Én egy vasrúddal kaptam kétoldalról a kezemre, vállamra. Kivittek bennünket az utcára, onnan a hátsó udvarra és az­tán a kerítésfal mellé állítottak bennünket. Már be­sötétedett, de szerencsére a fogházparancsnok, Lindenberger, bár a dulakodás közben a halánté­kán megsebesült, nem hagyta, hogy a németek a kivégzést végrehajtsák. Lindenberger hivatkozott a németek előtt arra, hogy van neki törvényes felet­tes hatósága, és addig, amíg nem kap írásbeli pa­rancsot, addig semmiféle megtorlást nem enged végrehajtani.

Már sötét volt, amikor mindnyájunkat felhajtottak a zárkába.”

Az ifjabb Kótay Ferencnek (Kassáról), a felkelés 39. évfordulója alkalmával megjelent emlékezésé­ben így maradtak meg azoknak az óráknak a törté­nései: „Utána, ahogy sorakoztak a folyosón, a lép­csőkön a német katonai csendőrök és rendőrök sorfala között, minden egyes foglyot puskatussal, vasrúddal, derékszíjjal vertek, és szuronnyal szúrkáltak. így sebesítették meg idősebb Kótay Feren­cet, Mózesnét, Potomcsikot, Subovics Jánost, Rezsuhá t.

Az utcára sokan félmeztelenül kerültek ki, mivel letépték róluk a ruhát. A megtépázott foglyokat fel­emelt kézzel sorakoztatták fel a német golyószóró elé,”

,Az udvaron a kaputól nem messze állt Linden­berger, bekötözött fejjel, kézzel, mellette egy né­met és magyar katonatiszt. »Lelőni őket!« – üvöl­tött a német tiszt. Az udvar két sarkában golyószó­rók, a falnál sűrű sorokban a feltartott kezek erde­je. és mert sötétedett, az őrzők tüzeket gyújtottak.

A falnál álló »megvert sereg« sorsa még nem dőlt el.

Külön állítják azokat, akiket az utcáról hoztak be, külön a fiatalkorú zárka néhány tagját: Szimicset, Vracsaricsot, Dimitrijevicset és Petrovicsot. Az őrség kegyetlenkedik velük, s minden őrségváltás újabb kínokat hoz nekik.

Aki nem bírja már az udvaron állók közül az üt- legeket, és lehanyatlik a keze, rúgják, tapossák. A köztörvényesek foglárnője cipősarkával tapos a földön fekvő foglyok fején. Az SS-katonák lámpái­nak fénye időnként végigszalad a foglyokon. Az éj­szaka csendjét Balogh Mária hangos haláltusája töri meg, de éjfél felé elcsendesedik ő is.

Valahonnan az őrségből halk füttyszó hallatszik: »…és megnyílnak a börtönök, és szabad lesz újra a nép…« – csendesen, de elég erővel ahhoz, hogy mindenkinek érezze ebben a szörnyű órában, nincs egyedül.

A börtönirodán ezalatt szakadatlanul tárgyaltak. A német tisztek követelték a foglyok azonnali ki­végzését, Lindenberger ellenben kitartott a szolgá­lati út mellett. A német parancsnokot megdöbben­tette a magatartása, és mert nem tudta, hogy a megszállt, »szövetséges« országban meddig me­het el: engedett Lindenbergernek.

Késő éjjel visszaterelték a foglyokat a cellákba. Száz férfit is bezsúfoltak a cellákba, ahol eddig legfeljebb húszán voltak. Akikben a kitörés szerve­zőit, vezetőit gyanították, magánzárkába lökték, és SS-őrséget állítottak az ajtó elé. A foglyoknak állniok kellett, még a sebesülteknek is.

Elmúlt az éjszaka, sötét előjelekkel közelgett a reggel. Senki nem tudta, kinek sikerült megmene­külnie azok közül akik kitörtek. Hányan haltak meg? Hányan vannak életben? Hányan jutottak el az erdőig?

Mikor felhangzott az őrség – a régi őrség – pa­rancsnokának vezényszava, kicsit fellélegzett a börtön: magyar katonák vannak a folyosón, nem németek.” (Bazsik Renáta)

Kitörés a tűzön át

A jugoszlávok visszaemlékezése: A kitűzött fel­adatot mind Dzsanicsék, mind a többi zárka együt­tesen hajtották végre. Amikor a foglyok a fegyházat belülről elfoglalták, a lefegyverzett őröket Dolovac Zsárkóra és Jovan Milosra bízták. A szállító­csoport pedig gyorsan vitte ki az udvarra az előre elkészített csomagokat: élelmet és takarókat. Eísenberger Sándorra, Szemere Imrére és Vukics Urosra bízták a puskákat. Ebben a csoportban dol­gozott Csolics Bozsidar, Huszár Lajos, Cserkezov Rada és Milics Danac. Benya Antal pedig, mint ál­latorvosi egyetemi hallgató, aki orvosi ismeretekkel rendelkezett, azt a feladatot kapta, hogy a sebe­sülteknek gondját viselje, ellássa őket.

A folyosón a zajtól a pihenőben elszunyókált őr felébredt, kinézett a kémlelőnyíláson a folyosóra, és látta, hogy a foglyok már megszerezték az őr­ség tartalékban lévő fegyvereit. A bezárt őrök egyike saját puskájával, amelyet tisztítás céljából vitt a pihenőbe, az ablakon keresztül az udvarra lőtt, amivel riasztó jelet adott le. A jeladásra az igazgatói iroda munkatársai a második emelet felé futottak, ahonnan Vlaszkalics Milenko és csoportja tüzet nyitott, és megállásra kényszerítette őket.

Ekkor már az egész épületben folyt a lövöldö­zés. Egyes zárkákban pánik keletkezett, a felkelők pedig a lépcsőkön rohantak lefelé. Ebben az idő­ben az egyik fogoly: Jovanovics Vasza, akit »Szítja« néven ismertek, és a konyhában dolgozott, vissza­futott a saját zárkájába, a második emeletre, ahol a bezárt őrök segélykiáltására kinyitotta a zárkájuk ajtaját, és kiszabadította őket. Bebizonyította, hogy fogolytársainak korábbi bizalmatlansága megalapozott és indokolt volt, a bojkott, amit vele szemben alkalmaztak, helyes volt.

A foglyok a tartalékban lévő fegyvereknek csak egy részét szerezték meg, és a kiszabadult őrök a birtokukba jutott puskákkal tüzet nyitottak a fog­lyokra. A golyók eltalálták Dolovac Zsarkót és Jovan Milost, de találatot kapott Vukics Uros is, aki Vlaskalicsék zárkájában őrizte a fogságba esett őröket. A kiszabadult őrök elfoglalták az egész második eme­letet, és az ablakokból tüzet nyitottak az udvaron levő foglyokra. Gradistelek, akik a padokkal a jelzé­seket megadták az akció kezdetére, csapdába ke­rültek, mert az ő zárkájuk ajtaját elfelejtették kinyit­ni. Mindent láttak, tudtak, de tehetetlenek voltak, mert a saját zárkájukból ki sem jutottak.

A konyhában voltak: Baradunov Branko szakács, Mogin Péter, aki a lakatos műhelyben és Mészáros Károly, aki a cipészműhelyben, dolgozott, s még néhány szakmunkás: borbély, asztalos stb.

Baradunov és Mogin kirohantak és csatlakoztak a Dzsanics-Suc csoporthoz, betörtek a fegyházirodába, és le akarták fogni az igazgatót. Szándékuk volt megszerezni tőle a fegyverraktár kulcsát, és az ott levő fegyverekkel felfegyverkezni. Ez a feladat nem ment simán, mert az irodaőrség parancsnoka, Kárász Benjámin megpróbálta megállítani a foglyo­kat, de a foglyok puskatussal fejbeverték, és beha­toltak az irodába. Útjukba esett Kovács Sándor al­tiszt, akitől követelték a fegyházkapu kulcsait. Du­lakodás kezdődött, lövés dördült, Kovács halálos sebet kapott, és ezután vették el tőle a kulcsokat.

Amikor Dzsaniccsal közölték, hogy szabad a ki­járás a fegyverházból, a rohamcsoport elhagyta az igazgatói irodát, és rohant a főkapu felé. Ugyanak­kor a fegyházban maradt foglyoknak Dzsanics uta­sítást adott, hogy meneküljenek, mert szabadok. Az ifjúsági csoportnak parancsot adott, hogy hátvéd­ként biztosítsák az elvonulást mindaddig, amíg az utolsó fogoly is elhagyja a fegyházat. Közben az épületen belül már folyt a lövöldözés – az össze­csapás az őrök és a foglyok között. Ez alatt a zár­kákból nők és férfiak vonultak kifelé fegyverrel és fegyverek nélkül. Egyes foglyokat lövés talált el. Ilics Pavle pisztollyal a kezében próbált rendet te­remteni az udvaron és azért állította maga mellé az unokanővérét. Pavlovics Deszankát, hogy megvédje.

Bugarszki Szlavko, Dzsanics parancsára vissza­tért a zárkájukba az ott felejtett orvosságokért. A lépcsőn összeütközött két őrrel, akik a szuronyos puskájukkal támadtak rá, akik közül az egyiket megölte. Útközben sikerült megtalálni az orvossá­gokat, és kiszabadított a zárkákból újabb tíz fog­lyot. ők már nem tudtak kijutni az épületből, mert elzárták az útjukat, és visszaszorították őket. Fel­mentek a padlásra, ahonnan jól körül tudtak nézni. Már mindenütt magyar és német alakulatok fogták körül a fegyházat tankokkal és tarackokkal. Erre visszatértek az elhagyott zárkákba, és közölték az elvtársakkal: Mi nyílt harcban állunk, amelyben biz­tos halál vár az itt maradtakra – ránk. Próbáljuk meg azt, hogy a zárkaajtót bezárjuk, és amikor a németek vagy magyarok jönnek, mondjuk azt, hogy mi ki sem mentünk a zárkából. így is tettek.

A jugoszláv nőkkel volt bezárva Bazsik Renáta, és amikor Dosztanics Mariján kinyitotta a zárkájuk ajtaját, kirohantak, és fegyvert kértek, A kijáratná! várt rájuk Dzsanics, aki a nők nélkül nem akart el­indulni. A nyitott kapunál a foglyok tömege rohant az üres utcán. A fegyházból lövöldözés zaja hallatszott, és már halottjuk is volt, de végig kitartot­tak, amíg volt töltényük. A kapuból távozóban pus­ka és géppuska lövések fogadták őket. Akiknek si­került a tűzvonalon átjutni, a hegyek felé menekül­tek azzal a szándékkal, hogy a partizánokkal egye­süljenek.

Mindaz, ami kitörésnek volt nevezhető, mind­össze húsz percig tartott. Egyszerre csak meg­szűnt a fegyverropogás. A városból szirénák üvöl­tése hallatszott, és zúgtak a motorok. Az utcáról kiáltották: jönnek a németek! – és mindenki igye­kezett visszahúzódni a fegyházba és a zárkákba Mindenki menekült, ahogyan tudott.

A fegyház udvarán és a fegyház körül több mint negyven halott feküdt. A folyosókon is halott fog­lyok és súlyos sebesültek hevertek szanaszét.

Minden zárkából kihajtották a foglyokat; motoz­ták, verték, kínozták őket. Ezután a foglyokat fel­sorakoztatták és lehajtották az udvarra. Feltartott kezekkel kellett állniok az udvaron, és velük szem­ben állt Lindenberger igazgató, aki bekötött fejjel jelent meg előttük, mellette állt egy német és egy magyar tiszt. A német tiszt üvöltötte, hogy minden­kit agyon kell lőni.

Az udvar temető volt, ahol a még élőket ütötték, verték, kikergették az utcára, ahol a civil lakosság elégedetlenül nézte a jelenetet, és szóltak is elle­ne. Erre a németek szétkergették a civil tömeget.

Harc a börtönkapun kívül

„A hegy oldalán menekülők törtetnek a csúcs felé. A szabad levegőtől elszoktunk, nehezen megy a futás, zihálva szedjük a levegőt. De futni kell, az erdő minden reménységünk. Percenként hasra vá­gódunk a sárban, hogy védelmet találjunk a gép­puskalövedékek, a szétrobbanó aknák repeszei el­len. Az erdő ritkás, de mégiscsak erdő, s ahogy beljebb hatolunk a fák között, egyre távolabbról hallatszik a szirénák bőgése, a fegyverek dörgése.

Az erdőben összeverődött csoportok arrafelé tartanak, amerre a határt sejtik.

Éjszaka vihar tör ránk, az alig rügyező fák nem tudják felfogni a jeges északi szelet, a lábnyomok pedig árulkodóan követnek bennünket a friss ha­von.

A mi csoportunkban tizennégyen voltunk, fiata­lok, szerbek és magyarok. Nyolc gyéren öltözött nő; kabátjainkat, pulóvereinket eldobáltuk a hegy­oldalon, hogy jobban bírjuk a hegymászást. Egész éjjel menetelünk, sárban, hóban, szélben, úttalan utakon; nappalra egy kis erdőben bújunk meg, s hogy meg ne fagyjunk, avarral takarózunk. Ahogy leszáll az este, újra útnak indulunk. Hajnalra egy tisztás szélén álló erdészházhoz érünk; előtte a kocsiút, mögötte ösvény kapaszkodik a hegyre.

A hideg és fáradtság erősebb a félelemnél. Min­denki egyetért: be kell menni a házba. Hátha bará­tot találunk, hiszen nem lehet mindenki ellenség.

De hol lehetünk? Reméljük, már Szlovákiában. Én tudok szlovákul, én vagyok otthon ezen a vidé­ken, nekem kell bemennem a házba.

Ijesztett a talán húszméteres távolság az erdő széle és a ház között. Barátba vagy ellenségbe üt­közöm?

A ház előtt Milán utolér. Bátrabban lépek s zör­getem meg az ajtót.

– Kto to? – (Ki az?) – hangzik belülről szlová­kul.

– Barátok! Eltévedtünk, szeretnénk kicsit mele­gedni!

Nyílik az ajtó, fehér ingben és gatyában negyve­nesforma férfi lép elém.

– Ne féljen, bácsikai – kérleltem, bár ón talán jobban féltem tőle, mint ő tőlem.

– Csendőr, katona nincs a házban?

– Senki sincs, még a feleségem sem, leküidtem Hutára még az este.

A konyhában szétáradt testemben a meleg. Le­feküdni, enni és aludni!

Hittünk az erdésznek, de azért körülnéztünk.

– Hol vagyunk, bácsika? Slovensko? – kérdem.

– Magyarország ez! De itt szlovákok laknak. Körben csupa szlovák község van – mutatja szé­les mozdulattal a konyha közepén állva.

Társaink boldogan óvakodnak be a melegbe, hogy barátot találtunk.

Az erdész felajánlja, megfeji a tehenet. Bár na­gyon összebarátkoztunk, Milan ragaszkodott hoz­zá, hogy két fiú kísérje ki az egy szem puskával, melyhez nem volt lőszer. A fiúkat azonban elnyom­ta az álom, s a »jóbarát« egy óvatlan pillanatban elmenekült. Fejszével a kezében láttuk viszont, amint a csendőröket vezeti ránk pár óra múlva.

Felmarkoltuk az asztalon talált őzsonkát, szilva­lekvárt, kenyeret, az erdész ottfelejtett pisztolyát három tölténnyel, s újra nekivágtunk az ismeretlen hegyeknek. Az erdész lefelé ment, tehát mi ellen­kező irányba indultunk. Akkor még nem tudtuk, hogy az ellenkező irány üldözőink karmaiba vezet, akik elébünk kerültek. Bevált a gyakorlott csendőr- kopók számítása. S mellettük volt a hegység min­den ösvényét és rejtekét ismerő erdész.

Órákig menetelünk a patak vizében, mert a ha­vas földön meglátszottak volna lábnyomaink. Egy forrásnál pihenőt tartottunk, nagy kövekkel körülra­kott mélyedésben. Pihenni és végre enni akarunk.

Engem küldenek őrségbe; a forrástól száz mé­terre, a hóban fekve figyelem az utat.

A csendőrök rejtőzve közelednek, s olyan hirte­len bukkannak fel, hogy csak inteni tudok társaim­nak. Rögtön rám lőnek. Meleget éreztem a kezem­ben, de kúszom tovább a hegyoldalban felfelé. Még egy golyó talál el, a lábamból magasra szökik a vér. Mikor magamhoz térek a talán pillanatnyi áju­lás után, két csendőr áll mellettem. Látom egy pil­lanatra görnyedten rohanó társaimat, Ankica sötétkék barhentruháját, aztán elvesztem újra az esz­méletemet.

Arra ébredtem, hogy a patakban fekszem. Ké­sőbb kocsizörgést hallottam, felemeltek, és sze­kérre dobtak. A szekér zötyögött velem, a görön­gyös úton minden zökkenő éles fájdalmat okozott. Valaki – nem tudom, mennyi idő múltán – megita­tott a cipőmből. Ma már tudom, Zsarnai Bandi volt, a félcigány levente, akit röviddel a feketehegyi ak­ció után behívtak katonának, s elesett. (Bazsik Re­náta)

Mogin Péter 1941-ben, mikor a csendőrség le­tartóztatta, tizenöt éves diák volt. Megkínozták, majd a bíróság négy és félévi börtönre ítélte. A rögtönítélő bíróság a kitörés után halálra ítélte, de mivel még nem volt húszéves, kegyelmet kapott. Német koncentrációs táborban halt meg 1944-ben.

Mind a hárman a rohamcsapat tagjai voltak, együtt menekültek, együtt fogták el őket.

Péter a tárgyalás után így mesélte el elfogatásuk történetét zárkatársainak:

„A kapuőrség lefegyverzése után eljutottunk az erdőbe, de elvesztettük kapcsolatunkat a többiek­kel. Egész éjjel az erdőben bolyongtunk.

Nagyon fáztunk, közülünk csak Szrdanovnak volt télikabátja.

Egy falu határában ért bennünket a hajnal, egy erdő szélén. Fáztunk, éhesek voltunk és fáradtak; elhatároztuk, hogy bemegyünk az első házba.

A házigazda szívesen fogadott bennünket. Rög­tön tudta honnan vagyunk, de úgy tett, mintha nem tudná. Adott tejet, és krumplit sütöttünk. A sült krumpli emlékeztetett bennünket a régi, szép, ott­honi napokra.

Jó volt így ülni, inni a meleg tejet és hallgatni a tűz pattogását, a házigazda nagyon szolgálatkész volt. Folyton forgolódott a konyhában, hogy minél kényelmesebbé tegye pihenésünket, valójában azért, hogy minél jobban félrevezessen bennünket. Egyszer csak közölte velünk, hogy van valami dol­ga a bátyjával, aki itt lakik nem messze. »Ti csak pihenjetek, mintha otthon lennétek« – mondta.

Egy óra sem telt el, hogy beléptünk ebbe az át­kozott házba, még igazán lélegzethez sem jutot­tunk, máris körül voltunk zárva. Az ablakon át láttuk a felfegyverzett leventéket és a csendőröket.

Elhatároztuk, hogy jobb megölni magunkat, mint egy újabb »kihallgatást«, az Ármiáéhoz hasonlót átszenvedni. Branko megállt, kigombolta a kabát­ját, és rám kiáltott: »Lőj!« – és átnyújtotta a revol­verét. Nekem akkor volt életemben először revol­ver a kezemben. Nekiszegeztem lassan, reszketve ziháló mellének, és meghúztam a ravaszt. A revol­ver csütörtököt mondott. Nem tudtam, mi baja van, ezért visszaadtam Biankónak. Ő megfogta, és vizsgálni kezdte. Közben azonban a csendőrök be­rontottak. Nem tudtunk mást csinálni, mint meg­adásra emeltük kezünket a ránk szegezett szuro­nyok előtt.”

Mikóháza, Somhegy

1969 novemberében tárgyalta a fővárosi Bíróság dr. Vámosi József volt csendőrszázados és társai háborús bűnügyét. Vámosi mellett ült a vádlottak padján Benedek Áron, Csűri Pál, Bíró Lajos és Bor­bély Viktor, volt csendőrök. Ugyanebben az időben vonta felelősségre a kassai törvényszék Komjáthy István csendőrt. Ő ugyanis 1946-ban, hogy a felelősségrevonást elkerülje, áttelepült Csehszlo­vákiába. Az elkövetett kegyetlen gyilkosságokért dr. Vá­mosi József életfogytiglani, Komjáthy István tizen­egy, Borbély Viktor tizenkét, Benedek Áron nyolc, Csűri Pál nyolc és Bíró Lajos négy év börtönbünte­tést kapott.

Csűri Pál így vallott a helyszínen. 1969 nyarán: „1944. március 24-én tíz-tizenegy katonával elin­dultunk a Mikóháza mögötti hegyek irányába. A Mi­kóháza községen átvezető országútra merőlege­sen nekiindultunk – csatárláncot alkotva – az erdő­séget átkutatni. Több órai gyaloglás után, kb. dél tájban azon vettük észre magunkat Tóth szakasz­vezetővel, hogy a katonák teljesen elszakadtak tő­lünk, illetve a tőlem bal oldalra állók közül néha lehetett látni egyet, hogy jön felfelé a domboldalon. Ekkor már Pálháza irányából lövöldözéseket hallot­tunk, amire úgy véltük, hogy azok a katonák lövöl­döznek, akik tőlünk jobbra messze elkalandoztak. Körülbelül egy óra tájban értünk a Somhegy-tetőre, ahol láttuk, hogy tőlünk körülbelül háromszáz mé­terre Pálháza irányából Sátoraljaújhely irányába fut hat vagy hét személy. Ezekre a személyekre nem lőttünk, hanem vártunk csöndben, hátha mifelénk is jön valaki. Körülbelül tízperces várakozás után tő­lünk nyolcvan-száz méterre egy bokros részen észrevettünk két személyt, akik felénk futottak. Én ekkor fegyveremet felemelve rájuk kiáltottam: »Állj, kik vagytok?« A két futó megállt, és felénk fordult. Az elől álló a kezét megadásra emelte, a válláig, a másik személy, aki mellette, illetve mögötte egy pár méterrel állt, kezét csak egy kicsit emelte fel. Láttuk, hogy fegyver nincs náluk.

Összenéztünk Tóth Sándorral, és arra gondol­tunk, a parancs: élve senkit elfogni nem szabad. Ezért én azt a parancsot adtam, hogy »tüzelj!« Mindketten két célzott lövést adtunk le, amire a két magát megadó személy összerogyott. Én arra a személyre lőttem, aki velünk szemben, a bal olda­lon állt, és kezét a válláig emelte. Ahogy a két sze­mély összeesett, odafutottunk, és megnéztük, hogy hol találtuk el őket. Amelyikre én céloztam, annak a golyó orrán keresztül a fején ment át, ame­lyiket Tóth lőtte le, az a szívtájékon volt sérülve.”

Öt napon át tart a vallatás

„A kitörést követő napok csaknem minden órájá­ban begördült egy-egy teherautó szomorú rakomá­nyával. Felismerhetetlenségig halálra sebzett tár­sainkat hozta. Az elfogott élők fölött a rögtönítélő bíróság ítélkezett.

Az udvar fehérlett a meztelen holttestektől, ami­kor március 28-án, a börtönnel szemben levő ügyészség épületében összeült a kassai honvéd törvényszék, mint rögtönítélő bíróság.

Megérkezett Kassáról a csendőrség nyomozó- csoportja is. A kihallgatások röviden és kegyetlenül folytak. Egyesével vezették elő a gyanúsítottakat, puskatussal, szuronnyal. A kihallgatás eszköze a gumibot. Szilárdan kellett állítani, hogy az akcióról senki nem tudott semmit, a fegyveres kitörésben nem vett részt, és csak akkor menekült, amikor mindenki, de azt sem tudta, hová. Persze a szem­besítéskor az őröknek egyetlen szava minden állí­tást semmissé tett. A vallatás célja: megállapítani, kik voltak a kitörés szervezői. A megállapítás egyúttal ítélet is volt.

Másnap kezdődött a vallatás, mely a mi szá­munkra már nem jelentett újdonságot… A kassai DEF végezte a kihallgatásokat, hóhérai alaposan kitettek magukért. A kínzás valóságos mesterei voltak. Fejünket ütemesen a falba verték, körmeink alá forró tűheggyel szúrkáltak, talpunkat vastűvel böködték, lábunkat kicsavarták és szöges csiz­mákkal taposták meztelen lábujjainkat, kezünk fe­jét. így ment ez jónéhány napig.” (Bazsik Renáta)

Tárgyalás és ítélet

„Április 3-án kezdődött a tárgyalás. Három napon át vonultak reggel, délben, majd délután és este, a bíróságra oda- és vissza, katonák és csendőrök sorfala között, a láncra fűzött és bilincsbe vert fog­lyok.

A nagy tárgyalóteremben, az asztalon két égő gyertya között feszület. A vádlottak padján negy­venöt vádlott. Oldalt a lefegyverzett őrök: a koro­natanúk.

Sorban szólítják a negyvenöt vádlottat. Tulaj­donképpen ötven vádlott lenne, de öt még szökés­ben van. (ők azok, akiket a Schwartz-gödörben öl­tek meg a tárgyalás után a csendőrök.)

Vlaskalics Milenko az elsőrendű vádlott. Tudja, hogy halál vár rá, mindent magára vállal. Ő volt az akció fő szervezője. Ő fegyverezte le az őrséget. Ő lőtt az ablakból a katonákra, akik bekerítették a börtönt. Szenvedéllyel szól az akció céljából, a vágyról, mely áthat minden hazafit: kiverni hazájá­ból a betolakodókat.

Utána Benya Antal következik. Rá is halál vár. Tanúk vannak, akik látták fegyverrel a kezében.

Tóni vállalja »Bulldog«-nak, a főtörzs­őrmesternek a megölését, így kerít alkalmat arra, hogy beszéljen azokról a rémtettekről, melyeket a magyar fasiszták Csurogón, Zsablyán, Újvidéken elkövettek. Tóni hitet tesz magyarsága mellett; be­szél arról, hogy minden magyar hazafinak köteles­sége szembeszállni Hitlerrel és hazai szövetsége­seivel, a magyar fasisztákkal.

Az őrök a koronatanúk, tudják, hogy vallomásuk halálos ítélet. Egyenként szólítják őket, rá kell mutatniok a tettesekre. Végigfut szemük a vádlotta­kon, és a többségük – hallgat. A bíróság elnöke már türelmetlen, nógatja őket. Az öreg zsellérkato­nák azonban semmit sem tudnak, hiszen a foglyok olyan sokan voltak. Leütötték őket, elájultak – nem láttak semmit. Nem akarnak uraik cinkosai lenni, in­kább mellénk állnak. Van, aki megértette harcun­kat, van, aki arra gondol, hogy a Vörös Hadsereg már a határon áll. Csak egy-két volksbundista né­met hajlandó tanúskodni.

1944. április 6-án reggel a kassai honvéd tör­vényszék rögtönítélő bíróságának elnöke, vitéz Ta­nító Béla ítéletet hirdet.

A Magyar Szent Korona nevében 1944. március 22-én, a honvéd vezérkar főnöke bíróságának sá­toraljaújhelyi büntető intézetében szabadságvesz­tés büntetésüket töltő negyvenöt vádlott közül, a börtönből való kitörés és lázadás, hatósági közeg ellen felfegyverkezve elkövetett erőszak bűntette miatt tizenhárom vádlottat kötél általi halálra ítél, huszonkét vádlottat kilenc-tizennégy évi szabad­ságvesztésre, a többit az illetékes katonai bíróság­hoz utalja rendes eljárás végett.

*

Az érveket már senki nem hallgatja, maguk a bí­rák sem. Mindenki tudja, hogy ezeket az éveket már nem kell leülni.” (Bazsik Renáta)

FÓRUM

SZÉCHY ANDRÁS

A túlélésért, a haladásért ^*

A Haladó Erők Fórumán széles diapazonban, szorongva vizsgáljuk a mindannyiunk számára oly létfontosságú külső és benső béke, a túlé­lés időszerű problémáit. A sort még egy komp­lexummal szeretném szaporítani: a továbbé­lés, a népek tényleges szuverenitása és az emberi progresszió szerves együvé tartozásának gondjával. Ez a szó legszorosabb értelmé­ben korunkban már semmiképpen sem helyi, provinciális vagy éppen regionális, kontinentá­lis kérdés, hanem ahogy a legfelvilágosultabb gondolkodók ezt felismerik: a XX. és a XXI. század fordulóján az emberiség történetében a maga kölcsönhatásában valóságosan glo­bális problémává vált.

Civilizációnk, az emberi tudás és technika eljutott odáig, hogy nemcsak földünk és a tár­sadalmi lét gyógyítójává, meggazdagítójává válhat: a szegénység, a betegségek, a töme­ges éhhalál, a környezetpusztulás, a tudatlan­ság, egyenlőtlenségek, a farkastörvények le­győzőjévé, hanem ellenünkre is fordítható. So­ha nem látott kegyetlenséggel népeket, földré­szeket zsarolhat, ha úgy tetszik beprogramozottan gombnyomással elpusztíthat, az őrült­ségig elszabadulva az emberi civilizáció létét is megszakíthatja. Elképzelhetetlen bestialitásoknak váltunk kiszolgáltatottjaivá.

Nem a szaktudós precizitásával és rendsze­rezettségével de muszáj a mindenki által érzé­kelhető jó néhány tényt most a történések for­dított sorrendjében visszafelé pergetve ma­gunk elé idézni az Öböl-háború szupertechnicizált és álnokul megengedett öldökléseit, Szomália szemforgatóan állítólag „megsegí­tett” éhezőit, a szinte már kibogozhatatlan hát­terű bosznia-hercegovinai testvérháború gyil­kolászásait oda-vissza, a kéksisakosok, a szomszédos országok és a nagyhatalmak asszisztálásával. A kaukázusi és a közép-ázsiai népek polgárháborúit, s mindent, ami a második világháború óta az állítólagosán „bé­keidőben” Koreában, Vietnamban, Granadá­ban, Latin-Amerikában, a Falklandon, Paleszti­nában, Libanonban, Bangladesben, a Fülöp- szigeteken, Fekete- és Dél-Afrikában egy pilla­natra meg nem szakadva történt és történik ma is.

A világot permanens gazdasági krízis gyötri már jó ideje: a nukleáris fegyverkezési verseny esztelen pazarlásaiban nem csupán a szocia­lista kísérletek jó része vérzett ki – nem utolsó sorban önön hibáitól és torzulásaitól is kudar­coktól kísérve. Még jobban leszakadt az ún. „fejlődő”, pontosabban fejletlen, visszamaradt világ, kibékíthetetlen antagonizmusokat szülve növekszik a távolság Észak és Dél között. De magában az ún. „fejlett ipari országok” citadel­láiban is krónikus recesszió dúl a maga belső és külső ellentmondásaival, növekvő munka­nélküliséggel, külső és belső adósságokkal, a termelés stagnálásával és visszaeséseivel, a konkurrencia-harc kiélesedésével, az erőterek átrendeződéseivel.

Hiába a hangos propagandisztikus porhin­tés: ennek a konkurrencia-harcnak, átrendező­désnek áldozata Kelet-Európa is, sőt: maga egész Európa. Áttevődnek a súlypontok egyál­talában nem önzetlenül Amerikára, Ázsiára, nem véletlenül okozott és okoz olyan nagy ne­hézségeket Maastricht, az Európai Közösség fejlesztésének tényleges ütemmenete, a kelet-európai népek gazdasági gondjainak enyhíté­se, gazdaságaik egyenjogú befogadása, prosperálhatóságuk tényleges elősegítése.

Sokak véleménye szerint itt nem egy ha­gyományosan értelmezett ciklikus válságról van szó, hanem a legszélesebben értelmezett, mindenre kiterjedő általános válságról globális méretekben, egyetemes civilizációs veszélyről, ha úgy tetszik, szükségszerű korszakváltás előjátékáról, melynek a szó legszorosabb értel­mében több esélyes lehet a követhető közvet­len fordulója. Jó ideje a nemzetközi politológiai irodalom bestsellere az amerikai-japán Francis Fukuyamának A történelem vége? című eszmefuttatása, melyet most legutóbb megtol­dott A történelem vége és az utolsó ember cí­mű írásával.

Ebben egy új világégés, újfasizmus felülkerededésével szemben a liberális világforrada­lom, új világrend apoteózisában, a tőkés vi­szonyok örökkévalóságának kiteljesedésében látja a történelem végjátékát. Ennek joggal mond ellent egy másik bestseller szerző, a ne­ves történész, Paul Kennedy A nagyhatalmak felemelkedése és bukása, s most 1993-ban megjelent A XXI. századra készülve című új könyv írója.

Sorra veszi napjaink valóságának bonyo­lultságait: a tovább erősödő népességrobba­nást, a népességeltartó természeti feltételek ki­merülését, az ökonómiai és kulturális egyenlőt­lenségek ollójának további nyílását, az elosztá­si zavarokat, az új antagonizmusok komplexu­mainak éleződését. Könyve pozitivista elem­zés: arra a becsületes konklúzióra jut, hogy a dolgok megoldásában nem segíthet sem a történelmi pesszimizmus, a katasztrofális vég hirdetése, sem a történelmi utópia, a valós el­lentmondások feloldásával adós maradó, erő­szakon alapuló, rózsaszínű, paradicsomi aranykor illúziójának hazug beígérése,

A Haladó Erők Fóruma itt Magyarországon, és a hozzánk hasonló emberek ezrei sok he­lyütt a világban a megoldások legkisebb kö­zös többszörösét keresik. S ez a művészet brechti nyelvén számunkra, mint kategorikus imparativus elsősorban azt jelenti – Állítsátok meg az új Arturo Ui-kat! Engedtessék meg ne­kem egy szubjektív vallomás. Nagyon nehéz időben, 1943-ban, a fasizmus tobzódásának kellős közepén, a Fórum egyik evangélikus paplelkész előadójának édesapja, Donáth Fe­renc – aki akkor, s tudtommal, haláláig meg­győződése szerint marxista volt és maradt – engem mint 16 éves akkor eszmélkedő süvölvényt azzal küldött el egy kálvinista diákszer­vezet konferenciájára: próbáljatok megegyezni a közös veszedelemmel szemben a túlélésért minden jószándékú emberrel. Tegyetek meg mindent hazánk megmentéséért, de sohase üljetek fel a nacionalizmusnak, ne feledjétek, hogy a kelet-európai népeknek nem az ellen­ségeskedés, hanem a megbékélés, az együtt­élés a közös érdeke. Kövessétek Kossuth, Mocsáry, Károlyi, Jászi, Ady, József Attila, Ba­logh Edgár példáját – ez a magyarság igazi érdeke!

Ez a konferencia Szárszón volt 50 éve. 1993-ban is volt ott egy találkozó eszmecsere. De én is csak azt mondhatom legjobb lelkiis­merettel, másokkal együtt: ne tévedjenek – ez a Szárszó, nem az a Szárszó volt! Nem Veres Péter, Erdei, Nagy István, de még csak nem is Németh László és Karácsony Sándor Szárszó­ja. Ahhoz az ég világon semmi köze, annak csak bitorlója, hazug kisajátítója.

Még egy vallomás. Életem nagy szerencsé­jének tartom, hogy materialista meggyőződé­sű tanítóim mellett olyan emberek közelében is nevelkedhettem, mint Sík Sándor és Kará­csony Sándor. Ismeretes, hogy Sík Sándor pi­arista rendfőnök volt, kiváló költő, az esztétika és irodalomtörténet egyetemi tanára, a fiatalok nevelésének megszállottja, igaz humanista. Olyanok útra indítója, mint az ún. „szegedi fia­talok”, Radnóti Miklós, Buday György, Erdei, Ortutay és még igen sok értéke a magyar kul­túrának. Karácsony Sándorhoz kálvinista diák­ként még több fűzött. Elmondhatom, hogy ő vezetett el Győrffy Istvánhoz, a magyar néprajz kutatásához, a népi írókhoz, a parasztság szo­ciográfiájának műveléséhez, a népi kollégiu­mokhoz, a demokratikus ifjúsági egységmoz­galomhoz. Mindketten vallásos emberek vol­tak, de toleránsak, igaz hazafiak, humanisták, s éppen ezért meggyőződéses, példamutató antifasiszták, a szociális haladás hívei. Ezek voltak a fasizmus elleni harcban, s azok ma­radtak 1945 után, a népek tavaszán.

Ma a világ szegényei milliárdjainak sorában megsokasodtak ismét a magyar szegények milliói. Olyan helyzetbe jutottunk, ahogy azt két polgári beállítottságú, tekintélyes szociológus, Andorka Rudolf és Kolosi Tamás konkrét szá­madatokkal nemrégiben bizonyították: a ma­gyar társadalom kétharmada falun és váro­son egyaránt a szegénység kategóriájába süllyedt, s mindössze a lakosság 6-8%-a lett vagyonosabbá az elmúlt években. A gazda­gok gazdagabbá lettek, a szegények szegé­nyebbé.

A fórumon elhangzott nagy művészek tol­mácsolásában Bánk és Tiborc kettőse Erkel halhatatlan operájából. Úgy is mint a paraszt­mozgalom neveltje, Katona József szavaival Tiborc panaszát szeretném idézni: „ó a ma­gyar se gondol oly sokat velünk, ha a zsebe tele van – hisz – a természet a szegényt maga arra szánta, hogy szülessen, éljen, dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és – meghaljon. Úgy van úgy! esmérni kell az élhetetlenek sorsát, mindenekelőtte megtudhassuk szánni is.”

Bánk azt kötötte lelkére a királynak, II. And­rásnak, hogy a külföldi ármánykodások és a belső társadalmi feszültségek miatt, „hazánk ne essen polgári háborúba”. Ma nemzetiszínű frázisoktól harsog az ország. Hazánknak, a transznacionális gazdasági, politikai és katonai fogságba hullva, azt kívánhatjuk: mindannyian még ma tegyünk azért, hogy ne legyünk a merániak és a Biberachok martaléka.

Mély meggyőződésem, a Galileiről elneve­zett kör társaságában: mindenfajta szorítás el­lenében, a félrevezetőkkel és inkvizítorokkal, a sötétség apostolaival bátran szembeszállva fennen hirdessük és mélyen bízzunk a termé­szet és az emberi társadalmi lét törvényében – Eppur si muove! És mégis mozog a föld!

^* Elhangzott a Haladó Erők Fórumának 1993. november 12-i tanácskozásán [vissza]

MŰHELY

ULRICH HUAR

A kapitalizmus restaurációja Oroszországban? ^*

A 16. századtól a 19. század végéig tartó pol­gári-demokratikus forradalmi ciklus tapasztala­tai szerint korlátozott helyi közegben ideiglene­sen helyreállhatnak a történelmileg elavult tár­sadalmi állapotok, de tartósan, világtörténelmi folyamatként nem. Ebből adódik a kérdés, hogy restaurálható-e tartósan a kapitalizmus a volt szocialista államokban. A mai restaurációs időszak vizsgálata emellett nem szorítkozhat a volt szocialista államokra: globálisnak kell len­nie, ki kell terjednie a nemzetközi finánctőké­nek arra a kísérletére, hogy ismét a maga osz­tatlan uralma alá vesse a világot.

Borisz Jelcin brumaire tizennyolcadikája

Az 1993. októberi moszkvai harcok megítélé­sében két alapfelfogással találkozunk. Az egyik azt tartja, hogy a politikai elitek belső harcáról, a „neoszovjet nómenklatúra” klán­testvérei közötti összecsapásról volt szó. így vélekedik pl. Jurij Afanaszjev a Neues Deutschland 1993. októberi 8-i számában.

A Legfelső Tanács és az elnök közötti harc látszólagos képéből valóban levonható ilyen következtetés. De a történelmi események je­lenségformája messze eshet a lényegüktől. A felszínen működő heterogén erők sokrétű, egymást keresztező szándékai elrejthetik a harcok társadalmi tartalmát. Marx írja a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájá-ban: „A tulajdon különböző formáin, a társadalmi létfel­tételeken egész felépítmény emelkedik külön­böző és sajátosan alakult érzésekből, illúziók­ból, gondolkodásmódokból és életszemléle­tekből. […] Az egyes egyén, akihez mindez hagyomány és nevelés révén jut el, azt képzel­heti, hogy cselekvésének ezek a tulajdonkép­peni indítóokai és kiindulópontjai.” (Marx-Engels Művei 8. köt. Bp. 1962. 129. o.)

Az a felfogás,hogy az októberi összecsa­pás „klántestvérek'' hatalmi harca volt, megvá­laszolatlanul hagy néhány kérdést.

1. Miért állt a Nyugat, nevezetesen Clinton elnök, kezdettől fogva Jelcin mellé? A katonai erőszak alkalmazására Clinton már előbb áldá­sát adta, semmint Jelcin ehhez az eszközhöz folyamodott volna. Ha nincs másról szó, mint egy klán belső harcairól, a Nyugat nem köti le magát az egyik oldal mellett.

2. A kommunista pártok, a nemzeti vagy akár a nacionalista csoportosulások miért Ruckoj és Haszbulatov politikáját támogatták, nem pedig Jelcinét, vagy miért nem maradtak semlegesek? A kommunista pártok egyébként különféleképpen kötelezték el magukat. Az Orosz Föderáció Kommunista Pártja (OFKP) támogatta ugyan a Legfelső Tanácsot, de a fegyveres összecsapásban nem vett részt el­lentétben a Viktor Anpilov vezette Orosz Kom­munista Munkáspárttal. Légbőlkapott az az ál­lítás, hogy a kommunisták jobboldali és fasisz­ta erőkkel közösködtek, és a Legfelső Tanács védelmi harca „vörösbarna puccs” volt. (Az a mód egyébként, ahogy a tv-adók a megfelelő „képi dokumentumokat” összeállították, a Goebbels rendezői instrukciói szerint összevá­gott híradókra emlékeztet.) Sem megbeszélé­sek, sem megállapodások nem voltak az OFKP és a nacionalista vagy fasiszta csopor­tok között. Azt, hogy a fasiszta csoportok is megjelenjenek provokációs célzattal a Legfel­ső Tanácsot támogató népi demonstrációkon, a kommunisták nem tudták megakadályozni. Ezeken a tüntetéseken heterogén elemek vettek részt, hogy védelmezzék Oroszország al­kotmányos rendjét a bitorló Jelcin ellen.

3. Miért támogatták az autonóm köztársasá­gok és területek túlnyomórészt a Legfelső Ta­nácsot, nem pedig Jelcint? Miért ajánlották fel szibériai képviselők a Legfelső Tanácsnak, mi­után Jelcin 1993. szeptember 21-i alkotmá­nyellenes ukáza feloszlatta, hogy tegye át székhelyét valamelyik szibériai városba?

4. Ha csupán a „neoszovjet nómenklatúra” belső harcáról volt szó, miért nem találtak kompromisszumos megoldást, miért katonai eszközökkel vívták meg a harcot? Hiszen az 1991. augusztusi események után Jelcin, Ruckoj és Haszbulatov közös frontba tömörültek az alkotmány védelmére!

Nyilván többről volt szó tehát, mint egy ural­kodó elit belső harcáról. Mégpedig arról – és ez a másik, általam is vallott felfogás, hogy két ellentétes társadalmi szemlélet csapott össze, amelyek mögött egymást kizáró osztá­lyálláspontok rejlenek, akár tudnak róla a sze­replők, akár nem. Innen a harc élessége és a felek kibékíthetetlensége. A harcot Jelcinnek az a szándéka robbantotta ki, hogy keresztül­hajtja a gyorsított privatizálás második hullá­mát, az újabb sokkterápiát, feszített ütemben valósítja meg a nyugati eredetű neoliberális kapitalizmus-modellt. A Nemzetközi Valutaalap és a külföldi tőkés társaságok ezt sürgették. Ez a koncepció azt jelenti, hogy feladják Oroszor­szág szuverenitását, teljesen alárendelik az or­szágot a külföldi tőkének, folytatják a nemzeti erőforrások kiárusítását. Oroszország dolgo­zói számára ez a koncepció káoszt és anarchi­át ígér, azt, hogy fokozódik az elnyomorodás, amely már az első sokkterápia nyomán tö­megméreteket öltött. Ruckojnak és Haszbulatovnak nem volt kialakult programjuk. Semmi­lyen alternatív program nem létezett a jelcini irányzattal szemben.

Való igaz, hogy Ruckoj többször változtatott az álláspontján, s hogy több kommunista párt működik különböző programokkal. Ennek elle­nére nagy vonalakban felvázolható a Ruckoj és Haszbulatov köré csoportosult Jelcin-elle­nes, alkotmányvédő erők többé-kevésbé kö­zös társadalomképe: államkapitalizmus, az ál­lami, kommunális és szövetkezeti tulajdon fenntartása, az állami szabályozás és a piaci mechanizmusok összekapcsolása, vegyes tu­lajdonformák. Gazdasági elképzelésük bizo­nyos fokig hasonlít a „kínai mintájú szocializ­mus”-hoz. Még kell őrizni, illetve helyre kell ál­lítani az egykori Szovjetunió szociális és politikai vívmányait, mindenekelőtt az 1990-es alkotmányban lefektetett szovjet demok­ráciát.

A föld maradjon állami tulajdonban. Jelcin privatizációs próbálkozásait éppen a földkér­désben hiúsította meg sikeresen a Legfelső Tanács. Külpolitikai téren az ellenzék azt kíván­ta, hogy álljanak helyre a szoros gazdasági és politikai kapcsolatok a FÁK államai között, a Kínai Népköztársasággal és a harmadik világ országaival. Meg akarták védelmezni Oroszor­szág szuverenitását, véget vetni a nemzeti erő­források elkótyavetyélésének, arra törekedtek, hogy a végrehajtó hatalom, az elnököt is bele­értve, vesse alá magát a törvényhozó hatalom­nak. E céljaik nemzeti tartalma megmagyaráz­za, miért támogatták őket a nemzeti és a naci­onalista elemek (a hadseregben is).

E koncepció fontos részei egybehangzanak az OFKP programjával, amely elutasítja a tő­kés restaurációt és a föld privatizálását, köve­teli a népgazdaság állami szektorának megőr­zését, a tervgazdaság és a piacgazdasági me­chanizmusok összekapcsolását, olyan szociá­lisan orientált és ökológiailag veszélytelen gaz­daság megszervezését, amely szavatolja a nép folyamatosan emelkedő életszínvonalát; követeli továbbá Oroszország védelmi erejé­nek megóvását, az 1990-es alkotmány érvé­nyesítését, s hogy maradjanak meg a szovje­tek a néphatalom politikai formáiként, álljanak helyre a gazdasági kapcsolatok Oroszország, Belarusz (Belorusszia), Ukrajna, Kazahsztán és más köztársaságok között.

Jelcin társadalmi-gazdasági és politikai koncepciója nem volt összeegyeztethető a Legfelső Tanács törekvéseivel. A Legfelső Ta­nács a kapitalizmus restaurációjának fő politi­kai akadályává lett. így jött létre az „egység­front” Jelcin, a belső komprádor-burzsoázia, néhány becsvágyó tábornok, a liberális értel­miség, és a nómenklatúra elemei (Jelcin mint a Politikai Bizottság egykori tagja, maga is ez utóbbinak reprezentatív exponense), valamint Jelcin nyugati megbízói között, akik attól féltek, hogy az elnök bukása esetén elvesztik orosz- országi piacaikat, és rettegtek egy új, szociális irányultságú Szovjetuniótól. Ebben a történel­mi konfliktusban Ruckoj, Haszbullatov és Makasov tábornok a demokratikus, nemzeti érzel­mű, alkotmányhű erők élén álltak, személyükben képviseltek ebben az időben általános nemzeti és szociális érdekeket.

Mivel Jelcin nem kapta meg restaurációs politikájához az orosz nép többségének támo­gatását, és egyetlen osztályra sem számítha­tott, tekintélye pedig állandóan csökkent, már csak államcsínnyel menthette meg hatalmát. A polgári államfelfogás hazaárulásnak szokta nevezni az ilyesmit. Jelcin egy innen-onnan összeszedett pretoriánus gárdával, különleges rohamosztagokkal, a naro-fominszki és a tulai hadosztály válogatott különítményeivel meg- ostromoltatta a „Fehér Házat”, a Legfelső Ta­nács székhelyét, így vetett véget a kettős hata­lomnak. A katonai akció után van egy pár vá­laszra váró kérdés. Ruckoj, az egykori tábor­nok, és Makasov tábornok miért engedték a konfliktust fegyveres összecsapássá éleződ­ni? Miért tartottak ki mintegy tíz óra hosszat a heves ágyútűzben, és adták meg magukat oly későn? Hiszen egyikük sem kalandor, mind­ketten képzett katonák. Miért nem vettek részt a harcban a fegyveres erők reguláris egységei, teljes hadosztályok, hanem csak kiemelt köte­lékek? Miért viseltek fehér karszalagot? Nem ismerték egymást? Vajon Ruckoj és Makasov reguláris erők segítségével számítottak? Miért maradt el a segítség?

A véres „győzelem” után Jelcin feloszlatta a Legfelső Tanácsot, menesztette a főállamügyészt, lemondásra kényszerítette az alkot­mánybíróság elnökét. A maga módján ragyo­góan igazolta ezzel a marxista állam- és forra­dalomelméletet: hatalmi kérdésekben nem a parlamenti többség, nem a választók akarata vagy az alkotmánybíróság ítélete dönt, hanem a fegyverek ereje. A hatalom „hármas megosz­lását”, amely állítólag a demokratikus kor­mányzat garanciája, papírrongyként söpörték le az asztalról.

Jelcin, a nemzetközi konszernek és a hazai komprádor-burzsoázia embere, sem a nép többségére, sem valamiféle parlamenti „kon­szenzusra” nem számíthat. Egyetlen lehetősé­ge marad: a bonapartista diktatúra. A bonapartizmus a 19. században még haladó funkciót töltött be, olyan értelemben, hogy biztosította a burzsoázia számára a társadalmi hatalmat, és hozzájárult a tőkés termelési viszonyok érvé­nyesüléséhez, előmozdította a termelőerők ki­bontakozását. Jelcin azonban a 20. század vé­gén a kapitalizmus önpusztítása idején, nem viheti ezt végbe. A nyugati médiumok kórus­ban ujjongtak: „Fellélegzik a világ!” Egyáltalán nem meglepő, hogy a szerepeket összecserél­ték: Ruckoj, Haszbulatov és Makasov „puccsisták”, Jelcin a demokratikus rend védelme­zője. A tények kificamodnak. Az emberi jogok és a demokrácia nyugati Grál-lovagjainak iga­zolására újból előrángatják a fiókból a Kirkpatrick-doktrinát, amely szerint a jobboldali „autoritárius rendszerek” és a kommunista „totalitá­rius rendszerek” között különbséget kell tenni: az előbbiek képesek a demokratikus átalaku­lásra és USA-barátok, tehát támogatandók, az utóbbiak képtelenek átalakulni, nem USA-ba- rátok, tehát harcolni kel! az eltávolításukért.

E hírhedt doktrína értelmében Jelcin olyan emberbarátok közé sorolható, mind Duvalier, Marcos, vagy Csőn Tu Hvan, a „kvandzsui mészáros”. De van itt egy bökkenő. Mihelyt a fasiszta diktatúrák forradalmi-demokratikus népmozgalmakat gerjesztenek, és elvesztik ezzel kommunista-elhárító funkciójukat, az USA ejti őket, inkább a népmozgalmat igyek­szik a monopóliumok számára veszélytelen utakra terelni. Egy amerikai külügyi tisztviselő így jellemezte ezt a politikát: „Stratégiai érde­kekből az USA hosszú éveken át diktatórikus rendszereket támogatott a demokratikus moz­galmak ellen, pl. Dél-Koreában és a Fülöp-szigeteken. Akkor változtatta meg a politikáját, amikor stratégiai érdekeinek a demokratikus eszmények feleltek meg.” Jelcin sem korlátlan időre kapta mandátumát nyugati megbízóitól.

Jelcin perspektívái

1. Jelcin taktikai sikert ért el azzal, hogy a ha­talom kérdését saját javára tudta eldönteni. De nem támaszkodhat egyetlen osztályra vagy nagyobb társadalmi rétegre sem. Hiába idézik fel hívei a cárok és a pópák „szent Oroszor­szágának” kísértetek, ezzel aligha fogják a nagy néptömegeket reménytelen helyzetükben megvigasztalni. Jelcinnek még arra sincsenek eszközei, hogy legalább a fegyveres erők tag­jainak legégetőbb szociális szükségleteit kielé­gítse. A nemzetközi sajtó mind gyakrabban mutat rá: a hadsereg elégedetlen, amiért a szupermodern haditechnikát kiszolgáltatják a Nyugatnak, azonfelül kilátás van Lengyelor­szág NATO-tagságára, a Távol-Keleten pedig meghátrálásra a kurilli-kérdésben. Jelcin már magának a vérontást elrendelő Gracsov tábornoknak a hűségében is kételkedni kezd. A bonapartizmushoz hozzátartozik, hogy a diktátor függő helyzetbe kerül tábornokaitól. Kedvük­ben kell járnia, és ők egyre többet követelnek. A diktátor kicserélhető, Jelcint felválthatja egy másik. Jelcin teljességgel a Nyugattól függ: ha eltér az előírásaiktól, hamar belebukik.

2. Jelcin szétromboltathatta harckocsijaival a parlament épületét. De harckocsikkal nem tud se burzsoáziát teremteni, se társadalmi bá­zist szerezni.

3. Mi lesz az autonóm köztársaságok és te­rületek döntése? Többségük október előtt Jel­cin ellen foglalt állást. Jelcin de facto kikap­csolta őket, s ebből arra kell következtetnünk, hogy ezekben a régiókban nem áll a legjob­ban. Szeparatista tendenciák már október előtt jelentkeztek.

4. A szovjet-struktúrát szétverték. Nem tud­ni, mennyire pótolja majd ezt egy nyugati min­tájú parlamenti rendszer, amelynek Oroszor­szágban minden előfeltétele hiányzik. Ha egyáltalán lesz ilyen rendszer, legfeljebb csak fügefalevél lesz a diktatúra leplezésére és a nyugati világ megnyugtatására. A jelcini alkot­mány értelmében a parlamentnek lényegileg semmilyen hatalma sincsen.

5. A gazdaság továbbra is döntő. Jelcin nem fog érdemleges hitelt kapni az ipar kor­szerűsítésére, általában a termelőszektorra. (A korszerűsítés egyébként munkahelyeket tesz fölöslegessé, és ha sor kerülne rá, ugrásszerű­en felduzzasztaná a jelenleg még viszonylag alacsony munkanélküliséget.) Az értéktöbblet- termelés és a felhalmozás mechanizmusa a legfejlettebb tőkés országokban is akadozik; hogyan működik majd Oroszországban? Jel­cin a legjobb esetben moratóriumot kaphat az adósságtörlesztésre, hiteleket, hogy legalább a kamatokat előteremthesse. A Valutaalap és a Világbank éppúgy nem enged a jussából, mint Shylock a neki járó egy font húsból. Felhalmo­zás nélkül azonban nincs ipari korszerűsítés. A komprádor-burzsoázia pénzügyi spekulációk­kal gazdagodik, nem pedig értéktöbblet-terme­léssel. Az Oroszországból 1993 közepéig ki­menekített tőke 20-40 milliárd dollárra becsül­hető.

6. A néptömegek, a munkásosztályt is bele­értve, a fásultság és rezignáció állapotában vannak, s egy ideig valószínűleg így is marad­nak. Számítani lehet a munkásosztály egyes részlegeinek deklasszálódására és demoralizálódására. De a tömegek nem maradnak örökké ebben az állapotban. A forradalmak nem múlnak e! nyomtalanul a népek életében. Úgy tűnik, a Vörös Októbernek, a Nagy Hon­védő Háborúnak a hagyományai elevenek még a nép lelkében, különösen a fegyveres erők körében. Másképp miért menesztett vol­na Jelcin 30 000 tisztet „politikai megbízhatat­lanság” miatt? Miért döntik le a Lenin-emlék- műveket? Miért biztosítják páncélosokkal a no­vember 7-i tüntetési tilalmat? Vajon tartósan ki­irthatják ezen a módon a nagy szocialista ha­gyományt: Kiszoríthatják cári nosztalgiákkal Marx és Lenin örökségét az emberek gondol­kodásából és érzelmeiből? Lenin hagyatéka nem törölhető ki egy nagy nép emlékezetéből.

Lehetséges forgatókönyvek

A nemzeti és nemzetközi osztályerők jelenleg észlelhető tendenciái alapján a következő for­gatókönyveket tartom lehetségesnek.

1. A nyugati mintájú kapitalizmus meghono­sodása nem valószínű.Oroszországban a Vö­rös Október előtt csak kezdeményként, csíra­formában létezett a polgári-tőkés társadalom. Hogyan akar Jelcin vagy az utána következő diktátor olyasmit helyreállítani, ami sohasem létezett? Ki finanszírozza a tőkés restaurációt? A kapitalizmus restaurációjának lehetőségé­ben éppúgy kételkedem, mint ahogy a parla­menti rendszer bevezetésének lehetőségében.

2. Régi formájában a Szovjetunió nem állhat helyre. A restaurációs politikát megelőző álla­potban sem.

3. Előreláthatólag a bonapartista diktatúra valamilyen formája fog fennállni történelmileg hosszabb ideig. Hogy meddig, azt nem láthat­juk előre. Louis Bonaparte diktatúrája 20 évig tartott, Pinochet csaknem 18 évig volt hatal­mon, és még ma is ő a hadsereg főparancs­noka. Fennáll a veszély, hogy a bonapartista diktatúra fasisztává fajul, hasonlóvá Latin- Amerika fasiszta diktatúráihoz vagy az 1967-es Görögországéhoz. Oroszország még erősebb függésben kerül a Valutaalaptól, a Világbank­tól és a multinacionális konszernektől, ame­lyek a hazai komprádor-burzsoázia segítségé­vel kíméletlenül kiszipolyozzák az országot. Az orosz népre kettős kizsákmányolás vár: a ha­zai és a külföldi pénzspekulánsok közösen ra­bolják ki. Egyes autonóm köztársaságok kiválhatnak az Orosz Föderációból: nagy a valószí­nűsége a polgárháborúk kiszélesülésének és az intervenciós háborúknak. A már jelenleg is megfékezhetetlen tömeges bűnözés növeked­ni fog, mind kiterjedésében, mind intenzitásá­ban. Oroszország a bonapartista diktatúra ap­parátusaival szorosan összefonódó, velük „együttműködő” hazai és nemzetközi bűnban­dák eldorádója lesz. A lakosság jelentős része a latin-amerikai nyomornegyedek lakóinak életnívójára süllyed. Tarlós tömegjelenséggé válik a pauperizmus.

4. A legkedvezőbb forgatókönyv: az orosz kommunistáknak, igen széles szövetségben valamennyi demokratikus és nemzeti erővel, sikerül visszaszerezniük a munkások, parasz­tok, alkalmazottak, értelmiségiek bizalmát, a fegyveres erők egy részéét is, semlegesítve a többit, és ezzel a tömörüléssel szétverni a bo­napartista diktatúra elnyomó szerveit, stabili­zálni, illetve helyreállítani a gazdaságot és a szociális intézményeket. Az OFKP minimális programjának, valamint a Ruckoj-Haszbulatov csoport ennél szerényebb céljainak végrehaj­tása egyenértékű lenne egy demokratikus nép­forradalommal, amelyben a dolgozók meg­szerzik a politikai hatalmat. Erős és szilárd államhatalom nélkül egy szocialista irányult­ságú demokratikus program nem vihető ke­resztül.

Ez a lehetséges forgatókönyv húsz, har­minc, talán ötven év súlyos, nagy áldozatokkal járó harcai árán valósítható meg. Várható eb­ben az esetben az imperialista államok inter­venciója, ahogy az Októberi Forradalom után történt – hacsak meg nem akadályozzák ezt az imperializmusban lezajló változások. Látvá­nyos változások azonban a vezető tőkés or­szágokban belátható időn belül aligha valószí­nűen

A három centrum közötti konkurrencia szin­tén megnehezítheti vagy megakadályozhatja a „hét nagy” egységes eljárását. Egymás elleni üzleti harcuk, amely már-már gazdasági hábo­rú vonásait ölti, átcsaphat a politika területére, és katonai összecsapásokat is előidézhet kö­zöttük. Nyitott kérdés továbbá a Kínai Nép­köztársaság fejlődése. Hogyan alakulnak Kína kapcsolatai a Nyugattal és Oroszországgal? A kínai külpolitika jelenleg pragmatikusan kezeli az egykori Szovjetunió utódállamaihoz való vi­szonyt, igen gyorsan diplomáciai kapcsolatot létesített velük, jóllehet egy kínai szerző tanul­mánya szerint Jelcint a pekingi vezetők „a kommunizmus árulójának” nevezik. (Lásd Xu-ewu Gu: Die Russland-Politik Chinas. „Aussenpolitik”, 1993/3. sz., Hamburg.)

Az ázsiai-csendes-óceáni térség növekvő, ha ugyan nem döntő szerepet fog játszani a jövő világpolitikájában. A Kínai Népköztársa­ság esetleges szorosabb együttműködése In­diával könnyen megváltoztathatja a világpoliti­kai helyzetet. (Gondoljuk el, mennyivel inkább megváltoztathatta volna Kína és az egykori Szovjetunió szoros együttműködéssel – A ford.)

A legközelebbi nagy társadalmi forradalom nem feltétlenül Oroszországból indul ki. Társa­dalmi átalakulásokra számíthatunk Ázsiában, az iszlám övezetben, Latin-Amerikában vagy magukban az imperialista centrumokban, bár nem tudni, hogy ezek az átalakulások milyen irányt vesznek. Globális méretekben, fenyege­tően növekszenek a szélsőjobboldali, fasiszta mozgalmak. A jelenlegi restaurációs időszak végkifejletének két pólusa rajzolódik ki: az egyik a kapitalizmus önmegsemmisítése, a másik a szocializmus. Az előbbi kiteljesítené a barbárság uralmát. A két pólus között a válto­zatok egész sora lehetséges, amelyek az egyik vagy a másik pólus felé tarthatnak, és gyorsíthatják vagy késleltethetik a fejlődést. Az emberiség e pillanatban közelebb áll a barbár­ság eluralkodásához, mint a társadalmi prob­lémák forradalmi megoldásához.

Kitörni ebből a halálos válságból nagyon nehéz lesz, de nem lehetetlen. Az, hogy a le­hetőség valósággá válik-e, a nemzetközi hala­dó emancipációs erők, főként a kommunista mozgalom fejlődésétől függ. Nem szükség- szerű, hogy a nemzetközi finánctőke osztatlan világuralmának restaurációja legyen a történe­lem végső szava,

ROZSNYAI ERVIN FORDÍTÁSA

^* A szerző berlini történészprofesszor. írása (Resta­uration des Kapitalismus in Russland?) a „Marxis­tische Blätter” című lap 1994/1 számában jelent meg. [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az a bizonyos átmenet a Holnaphoz

Simor András Ladányi Mihály-esszéjét olva­som, most jelent meg a Z-füzetek 52. száma­ként. Tömör, pontos „pályakép – miként az al­cím mondja – az előtörténet költőjéről”. S ez az alcím, ugyebár, egyrészt úgy értendő, hogy Ladányi a szocializmus előtörténetének költője volt (e szocializmus tehát mégis, minden mai látszat ellenére eljön majd, s a klasszikus köz­helynek megfelelően az emberiség „igazi törté­nelme” akkor kezdődik), másrészt pedig úgy, hogy Ladányi „a” költője, vagyis legnagyobb költője volt ennek a korszaknak. S – tündöklő tehetségén túl – azért volt az, mert az önmagát kommunistának hirdető rendszerben – Simor szavaival – „ellenzéki kommunista” tudott len­ni, groteszk verseiből „az adósság-csapdába besétáló, az elit-bürokráciát nevelő, a gazda­sági tespedést előidéző, a forradalmi öntuda­tot semmibevevő, az internacionalizmus he­lyett a Szovjetunió nagyhatalmi politikáját ki­szolgáló, a párttagságot és a munkásosztályt depolitizáló, az országos döntésekből kiszorí­tó korszak képe néz ránk”.

Mindez eszem-szívem szerint való igazság, de nem erről akarok írni, hiszen – hajdani bu­dai úrigyerekként – nem tartanám ildomosnak, hogy saját folyóiratában bólogassak egy fő- szerkesztőnek. A probléma, ami morfondírozásra késztet, az, hogy Ladányi nemcsak azért fordult szembe a hajdani rendszerrel, mert visszásnak találta, hogy míg „az Osztály”

…söntésben ácsorog,
vagy pálya szélén ácsorog,
vagy ajtó előtt ácsorog:
      (Aki söntésben ácsorog)

addig a nevében hatalmaskodó „elit-bürokrá­cia” privilegizált helyzetben él, tagjainak

évente új
titkárnőjük van, és
külön-vonalon telefonálnak
vacsora-ügyben
                      (Szociográfia)

hanem azért is, mert fölismerte, hogy a társa­dalmi folyamatok nem pusztán a szerény, de más „szocialista” országokéhoz képest mégis jelentős és stabilnak látszó – anyagi jólét biz­tosítását célozzák, hanem a közösségellenes magánjólét kialakítását:

Vegyél meg mindent, vásárolj nyakra-főre,
légy hitelképes, keress kezeseket,
ne maradj ki a piac örömeiből se,
szerezz, szerezz, szerezz!
                      (Tizenegyedik parancsolat)

Ő ugyanis tudta, hogy – miként esszéjében Si­mor az egyik Ladányi-nyilatkozatból idézi – a „szerzés vágyának” felszítása „a társadalom­ban élő ember szocialista irányba történő sze­mélyiségfejlődését gátolja”.

Rendkívül érdekes és aktuális eszmetörté­neti feladat lenne Ladányi költészetét olyan szempontból is alaposan elemezni, volt-e olyan alternatív-elképzelése, amelyik egyszerre garantálta volna a nemzet jólétének folyama­tos emelkedését, de egyben ki is zárta volna az önös „szerzésvágy” hasonló mértékű növe­kedését. (Én erre explicit utalást nem találtam a verseiben.)

Meg kell vallanom, hogy akkoriban – jólle­het a rendszer fenséges jelszavai és alantas gyakorlata közötti feszültség bennem is ladányis dühöket lobbantott fel – eléggé eltérően ítéltem meg a helyzetet. Magam is költőként kezdve pályafutásomat, főképp azt tartottam embertelennek, hogy – amint ezt kevés, vélet­lenül vagy figyelmetlenség okán nyomdafes­tékhez jutó verseim egyikében – megfogal­maztam, a

segédmunkásnő villamosra szállva
siet, hogy egy nyolcórás legendán át
talicskán tolja súlyos ifjúságát
a holnap felhőkarcoló-falába.
                                 (Anyák napjai)

Mindig idegen volt tőlem az a gondolat, hogy egy generációt rabszolgasorba taszítva (vagy akár csak korszerűtlen – a hűtőszek­rényt vagy a színes televíziót, autót nélkülöző – életviszonyok közé kényszerítve) „feláldoz­zanak” a jövő, a későbbi generációk boldog­sága érdekében. A „frizsiderszocializmus”, „gulyáskommunizmus” korszakának bekö­szöntését tehát nem úgy éltem meg, mint „a szocialista személyiségfejlődést gátló” deter­minációt vagy – ahogyan ma mondanák – „a nép megvesztegetésének” gesztusát. Épp ellenkezőleg, a halottak vádló árnyékaitól meglehetősen sötét múltú rendszer legiti­mációjának egyetlen – de egyben perdön­tő – érveként értékeltem, hogy igyekszik tisztességes életszínvonalat biztosítani a nemzetnek:

Az ember még néha-néha visszagondol,
megyünk tovább, kilépünk minden tegnapokból,
s a mában nem lehet más, csak a holnap mérték:
az utcára ugró öngyilkos tükörképét
elfelejtik lassan a lemosott ablakok,
csengő naracsszörpös üvegekkel megrakott
teherautók gurulnak az utcákon át.
s lesimítják róluk a halottak lábnyomát

– írtam az Élet és Irodalomban, Imre Katalin jó­voltából ideig-óráig néha megjelent verseim egyikében. Bízva természetesen abban is, hogy szívós, vereségeket is eltűrő mindennapi iszap­birkózással ki lehet verekedni azt, hogy a továb­bi fejlődés előbb-utóbb a kulturális színvonal emelkedését és a rendszer demokratizálódását is magával hozza; a néphatalom a nép hatalma lesz, s e nép immáron nem csak választott kép­viselői útján fogja olvasni Thomas Mannt.

Nos, mint ismeretes, belőlem aztán nem lett semmiféle költő, s ráadásul a jövendőről alko­tott elképzeléseim sem „jöttek be”. Ladányi nagy költő lett, de az ő elképzelései is a jövőre, az „elhalasztott holnapira maradtak. Eleven hát a kérdés – legalábbis azok számára, akik egyál­talán hajlamosak még ilyen kérdéseken gondol­kodni – hogy a naptár lapozásán túl van-e teen­dőnk ahhoz, hogy a Holnap eljöjjön, s ha igen, voltaképpen mit és hogyan kellene csinálni.

FARAGÓ VILMOS

Vagymi

Esterházy Péter megszólítása

Volt egy könyvrészleted tavaly a Népszabad­ságban. A csók, ezt a címet kapta, én pedig az indítékot kaptam tőle, hogy megszólítsalak, kedves Péter. Ha redukálva ismertetem most közleményed, tekintsd lehetséges olvasóm iránti figyelmességnek, s ne irántad tanúsított figyelmetlenségnek, bár nyilvánvalóan leegy­szerűsítés az amit alant találsz.

Nos:

A csók egy nyolcvannyolc későnyári akcióra emlékezik. Némely írók úgy találták akkor, hogy a nagymarosi erőmű elcsúfítaná a Duna­kanyart, ezért tiltakozásul antológiát állítottak össze, s ezt Budapesten az Ady szobor tövé­ben dedikálva árusítani kezdték, egy U-alakú asztalról. Történeted főszereplője, akit szoká­sos rejtőzködő játékaid egyikeként én-nek ne­vezel ugyan, ám fiatal és szépmosolyú férfi­ként írsz le, tehát mégsem te lehetsz, maga is író, ott üldögél az U-alakú asztalnál. Roppant bátran üldögél ott, mert – mint írod – kemény diktatúrában félni szokott az ember, puha dik­tatúrában viszont szégyellni meri, hogy fél, s ezt bátorsággal leplezi. Nyolcvannyolc késő­nyarán puha volt már a diktatúra. Kenni lehetett. Tiltakozó antológiára, U-alakú asztalra, még az Ady szobor talapzatára is. Bátor novel­listád nem számított súlyos retorzióra, úgymint kardlapozás, áristom, kurtavas, holott még egy évvel korábban is könnyen kihívhatta maga ellen, nem egy tiltakozó antológiáért, hanem egy vonatkozó névmás henye használatáért is. A kemény diktatúra politikai rendőrei, akik civil­ben kritikusok vagy szerkesztők voltak, szigo­rúan őrködtek e nyelvhelyességen, százával nyelték el a kazamaták azokat a boldogtalan alanyi költőket, akik nem tudták, hogy megen­gedő mondatokban az is kötőszónak mindig az állítmány után kell állnia. Szó, szó, szó. Roppant jelentőséget tulajdonítottak neki, én magam is úgy érzek, mint te, nem tudok felhá­borodás nélkül arra az utolsó pártállami íróköz­gyűlésre gondolni, melyet az írók megaláztatá­sa egyik mélypontjaként emlegetsz: „János­nak kellett szólítani azt,akit amúgy szóra sem méltattak volna” az írók. No, de hát most? Ezerkilencszáznyolcvannyolc végén? Amikor az írók elnöke már önként szólítja Jánosnak azt, akinél zsákmányszerző célzattal instanciá- zik? Most már Berecz János is puha. Szinte ráomlik elnökünkre és körben csurog róla lefe­lé. Ül tehát szépmosolyú novellistád az Ady szobor tövében és nagyon bátor, noha édes­apja figyelmezteti: „ezeket a műanyagkommu­nistákat nem szabad alábecsülni, mert csak a hatalom, a hatalom megszerzése érdekli őket, semmi más nem számít, se Isten, se ember, se az édesanyjuk, csak a hatalom. Ezt, fiam, te el sem tudod képzelni, úgyhogy ne legyen nagy a pofád…”

Nem tagadható, hogy az U-alakú asztal kö­rül vibrált is némi feszültség. Amikor tehát megérkezett végre hat rendőr, a közeledő mártíromság megkönnyebbülése oldotta a feszült­séget, az őskeresztények érezhették így az aréna közepén, midőn az oroszlánok művész- kijárójának rácsa nyikorogva fölemelkedett. Ámbár… Van-e foga, mancsában van-e karma ennek a hat oroszlánnak? A legfiatalabb lép oda először, s már szaglássza is az asztalon, nem az antológiát, hanem egy paksaméta röp­lapot szaglász. Itt a baj. Ha több nincs, egy fo­ga van azért ennek a kommunista oroszlán­nak. És ekkor támadt remek ötlete a történet főszereplőjének: „Fölpattant, a széke hátradőlt, a meglepett rendőr arcát két keze közé fogta, fejét oldalra fordítva, mint egy hollywoodi film­ben, szájon csókolta a fiút. Nagy csönd lett a városban…” Aztán tapsolni kezdett körben az aréna, csókos novellistád „enyhe dohányízt ér­zett”, az oroszlánok bebújtak autójukba és el­távoztak. (A történet tárgyi hitele, kedves Péter, picinyt megbicsaklik itt: a rendőrök ötszemé­lyes Zsigulin jártak, a hatodik csak úgy távoz­hatott, ha fölhasalt a motorháztetőre.)

No de hát: a csók. Mit mondjak? Jópofa. Lesmárolni a kis puháját, bele a dohányízű szájába neki. Action gratuite. Ugyanolyan jó­pofa, mint amikor Bóni gróf beugrott a nagy­bőgőbe. Amikor vitéz Hakapetzy lelőtte a ve­lencei csillárt a megyei bálterem mennyezeté­ről. Vagy amikor báró Löwenfeld Ármin föld­bérlő kifogta a lovakat a primadonna pezsgős cipőjéből. Ugyanaz a minőség. Csak a műfaj más. Utóbbiak a premodern operettből valók, előbbi a posztmodern abszurdból.

Várj, kérlek, várj, Péter, ne szólj még közbe, folytatni szeretném.

Aki a csókot adta, enyhe dohányízt érzett – írod. És aki kapta? Idegen férfinyál ízét érezte – vélem én. Jól fogadta? Aligha. Hiszen meg­alázták vele. Mint aki pofont kapott. És itt lép be az én mesei igazságérzetem (mert hiszen meséről van szó, ugyebár): az a rendőrfiú rosszul tette, hogy azonnal az autóba mene­kült. Mert tévedés, hogy itt arról van szó: ke­mény-e a diktatúra vagy puha. Itt egy lovagias ügyről van szó. Rendszersemlegesről. És ne hidd, hogy igazságérzetem arra biztatná a me­sebeli rendőrfiút: adta volna vissza a pofont. Nem. A rendőrfiúnak meg kellett volna ragad­nia a jópofa novellista orrát és kilencven fokos szögben jobbra csavarintani, majd körbemosolyogni az arénára és fogadni a tapsot. Ekkor ugyanis egyensúly támadt volna. Felszabadult jópofaság. Ha mindenáron politizálni akarunk, tudod, mit tett a te főszereplőd azzal a csók­kal? Élezte az osztályharcot. Bizony. Mint egy műanyagkommunista. A rendőrfiú tenyerében azóta viszket egy pofon. Mérget rá, Péter, hogy egyszer elcsattantja. És az már politikai pofon lesz, mert történelmi csalódásokkal, sőt dühökkel súlyosul. Valamit megint elrontunk, Péter. A rendőrfiú nem tud antológiáról, irodal­mi bohóckodásokról sem tud, önjelölt költőfe­jedelmekről sem, de egyszer még egy irtóza­tos pofont fog lekeverni valakinek. Olyan úri­emberformájúnak. (Mellesleg mondom: az a rendőrjárőr volt. Köze csak annyi a diktatúrá­hoz, amennyi köze a világon minden rendőrjá­rőrnek van. Szerencsém többször elvitt már Itáliába; nem fordulhatott elő, hogy bármily ut­cai esemény helyszínén föl ne tűnjön egy per­cen belül a Polizia feliratú autó. Pedig Itáliában régóta puha diktatúra van. Polgári. Keresztény- demokrata.)

De még nincs vége.

Baj van csókolózó novellistád édesapjának a kommunisták hatalomvágyára vonatkozó in­telmeivel is. És nem azért (könnyű győzelem volna ez így), mert nyolcvannyolcban hangzot­tak el, s most kilencvennégyben inkább az antikommunisták hatalomvágyával birkózunk. Még csak azért sem, mert eddig semmiféle bagázs nem jutott hatalomhoz a világon, hata­lomvágy nélkül. Még a múmiák is hatalmat akarnak, ha szarkofágokból előcsalja most őket rendszerváltási sznobériánk. Hanem azért, mert aki szerint a hatalomvágy kommu­nista specifikum, az nem látott még kommu­nistát. Akiket novellista barátunk édesapja azoknak vélt a megyei és egyéb pártbizottsá­gok élén, azok Bóni gróf, vitéz Hakapetzy és báró Löwenfeld Ármin közvetlen utódai voltak. Bóni elvtárs, Haka Péter elvtárs és Oroszlán elvtárs. Sőt: eetás. Én magam csak néhány régi kommunistáról tudok: naiv reménykedő mindahány, meg is bűnhődtek érte. Ke­reszten végezte az egyik Jeruzsálemben, tüdőbaj vitte el fiatalon a másikat Debre­cenben, sírját tapodják méltatlan utódai a harmadiknak a Híghgate-i temetőben. Hatal­muk? Nekik?

Ismerni sem igen ismertem több kommunis­tát. Finom őszhajú hölgy volt az egyik, vérbő családregényeket írt, bűbáj és szelíd hűség jel­lemezte, az állítólagos kommunista hatalom volt annyira sznob, hogy a legcsiszlikebb utitársat is többre becsülje, mint őt – Thury Zsu­zsának hívták. A másiknak Kéry tanár úr volt a neve, ő tudott legtöbbet Shakespeare-ről Ma­gyarországon, a legelegánsabb magyar urak egyike volt, ha méltatlan helyzetbe kerültem, rá kellett gondolnom mindig: lehetetlen, hogy ez vele is előfordulhasson; a méltatlan helyzetek nem mertek közelébe kerülni. És hát Kati néni. Telefonközpontot kezel a pesti Széchenyi ut­cában, rögeszméje, hogy az ember a társaiért él. Ha „szochazásként” ötszáz forint nyugdíjki­egészítést kapott gyanúm, hogy kapott, most vették el tőle olyan parlamenti urak, akik… de ezt hagyjuk. Kérlek, Péter, ne kelljen bizonygat­nom, volt-e vagy sem hatalomvágya Thury Zsuzsának, Kéry tanár úrnak, s van-e Kati né­ninek.

De még mindig nincs vége.

Képzeld el, Péter, az olyan amilyen értelmi­ségi helyzetét, akinek röstelkednie kell saját magán. Illetve a kaszton, amelyhez tartozik. A balgaságainkon. Jó, itt vannak az oroszok, ta­lán mimikri ez, megjátsszuk, hogy buták va­gyunk – ezt gondolhattuk negyvenöt évig. E- lőtte persze a németek voltak itt, ezelőtt meg az osztrákok – évszázadokon át belgáskodtunk. De most nincs itt senki, lehetnénk oko­sak. Hát akkor hogyan mer Potyka néni repr­ezentálni bennünket? Miként válhatott népve­zérré Böhönye, akinél egy foximaxi tanfolyam szemináriumvezetője is képzettebb társada­lomtudományosán? Miért dicsérnek nagysúlyú személyiségként, zseniális taktikusként egy sótalan múzeumi hivatalnokot? Aztán itt van Jánoska, Ivánka, Lacika és – mondjuk – Feri­ke. Járattuk őket úttörőbe, iskoláztuk jó gimná­ziumokban, egyetemi padokba ültettük. És mindenütt azt tanulták, hogy a kommunizmus egy társadalomutópia, amely egyszer megva­lósul majd. És akkor jön az 1990-es választási kampány. Jánoska, Ivánka, Lacika és – mond­juk – Ferike pártja pedig közzéteszi egyik jel­szavát: „Soha többé kommunizmust!” Már­most bizonygassam, kedves Péter, hogy mondhatok-e soha többé valamire, ami soha eddig nem is létezett még? Avagy kérdezzem meg, muszáj-e ennyire butába lemenni egy vá­lasztási siker reményében?

Sorolni pedig azért sorolom mindezt neked, mert volt idő, amikor Jánoska, Ivánka, Lacika és – mondjuk – Ferike szerepébe csaltak vala­kik téged is. Amikor azt hihették olvasóid, hogy szerinted is Grimm-mesében éltünk ed­dig: komcsi farkasok zabáltak jóságos nagy­mamákat, most viszont előhúzzuk nagymamát a komcsi farkas bendőjéből és vidám táncba kezdünk a vadász bácsi hallali kürtjére. Amikor állandó rovattal adtál szándéktalanul erkölcsi hitelt egy folyóiratnak, melynek első számától a gyűlöletkeltés gennyezte át lapjait. Amikor jó­pofa bemondásaidat alkalmazták politikai hely­zetmeghatározásul. Például azt, hogy nagy to­longás kezdődött most a damaszkuszi úton. Hehe, mutogattak egymásra, mindenki a má­sikra mutogatott, holott nem damaszkuszi út volt az, különben Szent Pálokkal volnánk kö­rülvéve most (de hol van akárcsak egy is?), másrészt Saulus egy üldözött kisebbséghez tért meg Paulusként, nálunk pedig az üldöző többséghez szerettek volna csatlakozni a tolongók. Vagy például azt a bemondásodat, hogy „Földet vissza nem veszünk!” Hű, de jó­pofának találták! Mint amikor Németh László azt írta 1956 nevezetes Irodalmi Újságjába, hogy forradalmunk tiszta, ne szennyezzük be magyar vérrel. Istenem, mondták Bóni elvtársék később, egy író és mégsem követelt vé­rontást. Istenem, mondta Hakapetzy úr, a kis­paraszti magyar jövő vásári kikiáltója, egy arisztokrata és mégsem követeli vissza a fél Dunántúlt. Tudod, Péter, az a baj, hogy Csörgheö Csuliék máris visszavették a magukét. Hogy vásári kikiáltóék most verik szét a nagy­üzemi mezőgazdaság infrastruktúráját. Hogy a tenyészállomány a vágóhidakon végzi. Hogy nemcsak a pesti Moszkva téré, hanem Dózsa ceglédi piacán is megjelenik a munkakeresők köpködője.

Az a baj, kedves Péter, hogy jó volna, de nem lehet következmények nélkül jópofáskodni. Az emberre szerepet lőcsölnek, az ember játssza a szerepet, s aztán már a szerep játssza őt. Ha Kati néni felelős azért, hogy Biszku elvtárs kiket zavart be a téeszbe, most én is felelős leszek, te is felelős leszel azért, hogy Csörgheö úr kiket zavar ki a téeszből. Noha a fene sem akart felelős lenni.

Hiszed, nem hiszed, én fontosnak tartom, hogy maradjanak hiteles emberek az ország­ban. Ezért szólítalak meg. És ezért emlékeztet­lek egy három évvel ezelőtti mondatodra. A szövegösszefüggés nem fontos most már, mondatod így hangzott: „Elvégre prole­tárdiktatúra volt itt évtizedeken át, vagy mi”. Nos, nem hihetem, hogy azt gondoltad: való­ban proletárdiktatúra volt itt. Csak azt hihetem, hogy pontosan fogalmaztál: vagy mi volt itt. Akár egybe is írhatjuk: vagymi volt. Ha egy terü­let lakói és a lakók választott vezetői szuvereni­tást élveznek, a területen poliszok szerveződ­nek, a poliszokból társadalom, a társadalomból ország. Ha a szuverenitás csorba, vagy nincs is, akkor vagymi szerveződik. Szerveződés ez is, hiszen a vagymi nem egyszerűen életkeret, mint az ország, hanem az életben maradás ke­retrendszere. Ilyenként roppant erős lehet. De gazdaméltóságot nem ad. Otthontalanság-érzetet, azt bezzeg szuggerál. És mióta nem érez­zük otthon magunkat? Csak évtizedek óta? Hi­szen voltunk mi már török meghatározta vagy-

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

A homály bennünk van

Kiss Anna: A jelenlét

A Nyugat-nak elvontságokra hajlamos, szépet kereső, mélyen humánus, igazán európai köl­tészetét már a húszas években két irányzat ke­resztezte: a végsőkig egyszerűsített népdal­szerű Erdélyi-féle népiség és a Füst-Kassák művelte szabadvers. Illyés és József Attila mindkettőtől tanult s mindkettőt meghaladta. A népiséget a balladák ősiségévei elmélyítő Sinka tette egyszerre archaikussá és sajátosan korszerűvé. Aztán jött a „szocreál”, amely lé­nyegileg a jobboldali Erdélyi népiségéből csi­nált pártos közköltészetet (Kónya, Simon Ist­ván, Váci), míg a brechti „direkt” politizálást (Ladányi, Simor) sznob módra már nehezen viselte el még kevésbé Pilinszky szikár szemé­lyességét s istenességét, vagy a lassan mind­nyájuk fölé növő Weöres mindent egyesítő s megújító játékos filozófikumát. Juhász Ferenc és Nagy László, majd Csoóri viszont Sinkához s Weöreshöz egyaránt kapcsolódva hozott lét­re új közösségi-népi szürrealizmust. Ezzel szűnt meg magyar népiség és modern euró­paiság antinómiája: a szintézisen pedig már költők tucatjai dolgoztak.

Közéjük tartozik az a Kiss Anna, akinek új kötete már szinte megoldhatatlan feladatot ró a befogadóra – aki nem érti, miről van szó, legföljebb érzi. De van-e ezen „legföljebbnél” följebbvaló? Mikor letettem a kötetkét, elővet­tem, amit Kiss Annáról mások írtak: a pályáján elindító, első számú mesternek, Nagy László­nak pár soros bemutatójától, Lengyel Balázs, Vasy Géza után a másik mester: Juhász Fe­renc mostani mértékadó utószaváig. Mit mondhatok ezek után? Legszívesebben újra közreadnám Nagy László 1969-es – alig ismert – szövegét, vagy bőven idézném a később születetteket: megmagyarázzák, miként indítja Kiss Anna költészetét – az ősi hitvilágnak meg­felelően – sámánként, miként folytatja immár a feudális világképből kiszakadva boszorkány­ként, hogy mind szélesebb, ugyanakkor mind homályosabb világokat járjon be. Mégpedig most már földrajzilag is – A jelenlét éppúgy utal valódi s vélt magyar, mint kelet-ázsiai, óceániai, északi mítosz-töredékekre, melyek­ben a mítosz éppoly fontos, mint a töredékes­ség. Mert szintézisről nincs szó: csak az (útkeresés adódik, ám az föltétlenül.

Lehet-e társulni a kereső költőnőhöz? Ne­hezen; fogódzót alig ad. De erre is, arra is meginduló asszociációi, ötletei, képáradata akkor is gazdagítanak, ha „szót sem értünk”. Azazhogy csak szavakat, szöveget. Ám el ne vessük magunktól azt, ami (egyelőre?) érthe­tetlen. Nem, nem ez a megoldás. Újra kell ol­vasni s másodszorra már világosabb lesz, mert ha nem áttetsző is, egy egész, ősi, népi s modernül elidegenedett, hajdan közösségi, de immár technikájával együtt elvadult, ellensé­ges világra világít rá, tudva tudatva, tudatosít­va, hogy a homály bennünk van s a végsőkig küzdenünk kell önnön személyes, de azért mindegyre másokba kapaszkodó általános szellemiségünknek valamiféle megszabadítá­sáért: a világért s benne önmagunk magányos s mégis másokkal közös realizálásáért.

Nem értjük? Olvasni kell újra meg újra, s egyszerre letisztul s megnyílik az, ami zárt volt, hermetikus, elidegenedett, reménytelen, s mégis varázsos, játékos. És ez már nem vala­miféle magyar(os) népiség, sokkal közelébb áll Eliot Puszta országához s ebben válik örök (benne immár magyar) mítoszokat hordozó helyi s európai alkotássá. Így lesz egy költőnő­ből a költő, aki riadt szolipszizmusát az egész emberiség messzi múltjába s talán még egy­szer földerülő kollektív jövőjébe tekintve pró­bálja megszüntetni s ezzel olvasóját is re­ménnyel eltölteni. (Tekintet Könyvek)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

A kettős teher fájdalma

Láng Éva: Mókuskerék

Szonettkoszorúk, leoninus hexameterek, limerickek, tankák és haikuk – ha a formákra tekin­tünk, Láng Éva új verseskötete tisztára úgy fest, mintha nekiállt volna, hogy illusztrációkat gyártson egy verstani kézikönyv fejezeteihez. S méghozzá olyanokat – hiszen az illusztráci­óknak illik Ilyeneknek lenniük ~, amelyek a leg- szigorúbb-legmesterkéltebb szerkezeteket is abszolút precizitással szemléltetik. Sőt, ha az eredeti forma nem eléggé kimódolt, Láng Éva artisztikusabbá teszi, fölös verstani tehertétele­ket vállal; a japán haikukat görög daktilikus lej­téssel ötvözi, ötszótagos soraikból adóniszi kolónokat farag.

Egy derék szorgalmú kékharisnya elisme­rendő teljesítménye lenne így jellemezhető, ha ezek a verstani ínyencségek adnák Láng Éva kötetének lényegét. De amikor ilyen epigrammákat olvasunk:

Oltár a haza,
Feláldozod érte mind-
azt, ami másé

– bizony, hogy a mondanivaló ragadja meg a figyelmünket, s nem az adóneussal ötvözött haiku. S ki figyelne arra, hogy egy szonettko­szorú virtuóz kompozíciójából süvít a kiáltás:

A vagyonom kell? EZT RÁTOK HAGYOM!
Teher. Kétezer éve cipelem.
A Szentföld. Diaszpóra. Aragon.
Kijelölték mindenhol a helyem.

„Rés” voltam ledöntött gettófalon,
„erős bástyán”, hiten és címeren.
Nem ölt, hazát épített a karom.
Most kiderül, ez is farkasverem?

„A második világháború tragédiája, a német deportálás iszonyata nem mint politikai téma, nem mint harag vagy bosszúvágy forrása je­lentkezik Láng Éva költészetében – írja a kötet előszavában Vekerdi József. – Az összetört élet üvegcserepeiből a nemzeti sorscsapás képe áll össze: az ezeréves, nehéz magyar sorsé, amelyen belül 1944 a zsidóságot sok­szoros erővel sújtotta. Szász János, a romá­niai magyar író mondta egyszer keserű humor­ral: »Magyarnak lenni ezer éven át nehéz voit, zsidónak lenni háromezer éven át nehéz volt, és legnehezebb a kettőnek egyszerre lenni.« Ennek a kettős tehernek a fájdalma lüktet Láng Éva áradó ritmusú soraiban.”

Szonettkoszorúkban, leonikus hexamete­rekben, limerickekben, tankákban és adóneusokkal ötvözött haikukban. (Mediant Kiadó)

– ii –

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

A „mazzinizmus” aktualitása

Madarász Imre: Mazzini, az Apostol

Jól emlékszem, mennyire meglepett, hogy ennek a mi új, a „valódi demokrácia” eszméitől áthatott rendszerünknek legelső intézkedései közé tartozott az is, hogy megvonta a választó- polgároktól a képviselők visszahívásának jo­gát. Csodálkozásomnak hangot adván tanult barátaim egyike – a demokrácia lelkes híve és szakértője – felvilágosított, hogy e visszahívási jog „rendszeridegen” kommunista kitalácló. El is hallgattam menten, hiszen világos, hogy egy ilyen nyomós érv ellen reménytelen lenne rep­likákkal előhozakodni.

S most olvasok egy könyvet – Madarász Im­re írta, a debreceni Tudományegyetem olasz tanszékének vezetője –, Giuseppe Mazziniról, az egységes Olaszország megteremtőjéről, a demokrácia elveit kidolgozó klasszikus gon­dolkodóról. Az egyik Mazzini-idézet így szól:

„Az az intézmény pedig, amelyet Kormánynak neveznek, nem egyéb, mint Vezetés; néhány embernek adott megbízatás, hogy a Nemzet gyorsabban elérje célját; és ha azt a megbíza­tást elárulják, ama kevesekre bízott hatalom meg kell szűnjék. Minden, a Kormányzásra je­lölt ember a közös gondolat végrehajtója, vá­lasztott kell legyen, és visszahívható, valahány­szor megsérti vagy félreérti azt.”

Amiből kitűnhet, hogy a parlamenti demok­rácia mai apostolai se ismerik jobban a saját klasszikusaikat, mint a hajdani marxizmus-sze­mináriumvezetők Marx és Engels tanait. Ez a felismerés vezeti a monográfia szerzőjét is, hi­szen bevezetőjében kiemeli: „Meggyőződé­sem, hogy a »mazzinizmus« aktualitása kevés korban és helyen volt olyan izzó, mint a mai Magyarországon. Mazzini irodalmi munkáinak tanulmányozása olyan szavak, fogalmak értel­mének, olyan eszmék kapcsolatának tisztázá­sában segít, mint liberalizmus, demokratiz­mus, konzervativizmus, progresszió, patriotiz­mus, nacionalizmus, kozmopolitizmus, populizmus… amelyek nálunk sosem voltak olyan divatosak, mint manapság, de ennyire zavaro­sak sem: éppen túl gyakori használatuk és a média-manipuláció koptatta el valódi jelenté­süket. Mazzini segít kifényesíteni őket (…), po­litikai kultúrálatlanság, intolerancia, eszmeha­misítás, zsurnál-hisztéria, népbutítás, hazug­ságkampányok »össztűzében« felüdülés, sőt újjászületés kortyolni egy olyan ember életmű­vének »tiszta forrásából«, aki az életét tette föl arra, hogy az eszmék tisztán maradjanak az emberben és tisztán valósuljanak meg a világ­ban.” így igaz, s a recenzens legfeljebb annyit tehet hozzá, hogy e Mazzini-kismonográfia ol­vasása hasonló felüdülés. (Nemzeti Tankönyv- kiadó)

– ii –

KÖNYVAJÁNLAT

Az Akadémiai Kiadónál látott napvilágot az a Kós Károly műveiből válogatott kötet reprint ki­adásban, mely a bukaresti Irodalmi Könyvki­adó újdonsága volt 1969-ben, de magyaror­szági terjesztését megtiltották. Emlékezések és tanulmányok gyűjteménye a Hármaskönyv. Szépírás, publicisztika, grafika című kötet csaknem fele, melyből Kós Károlyt, a gondol­kodót ismerhetjük meg, aki Erdély sokszínű kultúrájáról írva kitekint a világ más tájaira is, s az írások egy részében emlékeit is közreadja. Szépirodalmi alkotásai közül a balladai hangu­latú elbeszélések, az Erdély múltját idéző „Bu­dai Nagy Antal histórija” és „A Gálok” című kis­regények, valamint a „Varjú nemzetség” című regénye szerepel a gyűjteményben. A „Gálok” laza szerkezetű családi krónika, Kós első írása a háború után, 1921-ből való, melyben a csalá­di birtok megtartásáért való évszázados küz­delmet ábrázolja. Az 1925-ben írt „Varjú nem­zetség” Kós legkedvesebb könyve, első regé­nye. Szakítva az erdélyi történeti regényírás ha­gyományával, szemléletével a történelmet a népi élet felől közelítette meg. Kós harmadik alkotói területét, a grafikusit a kötetet díszítő, a székely népművészet stíluselemeit tükröző grafikák, tollrajzok, linóleummetszetek példáz­zák. Kós Károly az Erdélyi Szépmíves Céh ala­pító tagja és igazgatója volt, s az itt 1924-44 között megjelent 164 könyvvel kapcsolatos könyvészeti munkákat, az ex libriseket és il­lusztrációkat is beleértve, ő végezte. „Szeret­tem illusztrálni. Amikor írtam, akkor is képben gondolkoztam, láttam a képet, és azt írtam le,., írás közben örökké rajzolgattam. Ez az én kö­zöm a grafikához.”

Lehet, hogy meg sem lepődött volna, ha tíz évvel ezelőtt valaki azt jósolja neki, hogy 1994-ben klasszikusok sorozatában jelenik meg no­velláinak gyűjteménye. Igényesen élt, igénye­sen írt, méltósággal halt meg, ahogy az a ha­lálát hírül adó gyászjelentésen olvasható. Deák Tamás, az aradi születésű kolozsvári író a gyó­gyulás reményében települt át Budapestre 1984-ben, s élete utolsó két évében színdarab­jai bemutatóját is várva, regényének megfilme­sítését is tervezve, még írt néhány novellát, saj­tó alá rendezte esszékötetét, melybe a világ- és magyar irodalom nagyjairól írt mesteri esszéit gyűjtötte egybe, s kézbe vehette az „Alagutak a halálig” című elbeszélésgyűjtemé­nyét is. Ebből a tizenhárom írást tartalmazó gyűjteményből vett át kilencet – megtoldva még eggyel – a Havi Klasszikusok sorozatba Tarján Tamás, a Történet, kutyával című kötet­be. Deák Tamás elbeszéléseit akárcsak más műfajú alkotásait is, a szellemi és stílusbeli igé­nyesség, az igazságkeresős, a megismerés vágyától hajtott kételkedés, a fölényes mester­ségbeli tudás jellemzi. írják róla, hogy nem is­merte a felületesség könnyű mámorát, a zsurnalizmus henyeségét, s a becstelenségnél csak a dilettantizmust gyűlölte jobban. Hatal­mas műveltsége és szellemi méltósága, filoló­giai igényessége legendás – és irigyelt volt. Most megjelent kötetének címadó elbeszélé­séből Kiss Adorján nyugdíjas özvegyember életének, közösségben való létének megválto­zását követhetjük nyomon attól a pillanattól kezdve, amikor éppen hetvenedik születés­napján összetalálkozik egy kóbor kutyával. Ez a találkozás a szabadság hiányában, a körülmények nyomasztó hatására mindket­tőjük számára végzetesnek bizonyul. Deák Tamás ezekben az elbeszélésekben is, akárcsak minden művében, A Méltóságát Veszített Világot írta meg. A Magyar Hírlap és a Maecenas Kiadó közös, nagyközönség­nek szánt sorozatában e kötettel újra felfede­zett egy immár klasszikussá vált kortárs euró­pai írót.

Féja Géza kiadatlan novellái A léleklátó ku­tya címmel a békéscsabai Tevan Kiadónál lát­tak napvilágot. Az 1978-ban elhunyt író hagya­tékából előkerült novellák nagy része Békés­csabán született, ahol Féja Géza 1945 után több mint tíz évig visszavonultan élt. A novel­lák visszatérő szereplőjének, Báth Mihálynak keserű történeteiben nagyon sok életrajzi vo­nást fedezhet fel az olvasó, s ráismerhet a vá­rosra is, mely befogadta őt és életteret biztosí­tott számára. Féja Géza irodalmi munkásságát versekkel kezdte, a szociális érzékenysége, a „hárommillió koldus” sorsáért érzett felelős­sége pályáját a publicisztika felé fordította. Csatlakozott a falukutató mozgalomhoz, a Vá­lasz, a Magyar írás és a Szabadság című la­poknak lett a munkatársa, a népi írók körének harcos publicistája. Több néprajzi vonatkozá­sú mesegyűjteményt jelentetett meg, s bekap­csolódva a nagy társadalmi felfedező munká­ba, 1937-ben megjelenteti „Viharsarok” című művészi szociográfiáját. E művéért nemzet- gyalázás címen perbe fogták, s pozícióit az ál­lamhatalom szemében a Márciusi Front prog­ramjának kidolgozásában való részvétele sem erősíti. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején ideológiai munkásságát a „harma­dikutas” koncepció jegyében folytatja, s néze­teire erős hatással volt a szélsőséges naciona­lizmus is. Irodalomtörténeti munkásságát az ötvenes évek végén lírai hangú önéletírásával fejezi be, majd társadalmi és történelmi regé­nyeket és elbeszéléseket írt. Most először ki­adott elbeszéléseiben megelevenedik a rég le­tűnt jobbágyvilág is, a nyomorúságos sorsú, félelemben és megaláztatásban tengődő em­berek világa. Olvashatunk a kötetben történel­mi tárgyú elbeszélést a 17. századból, a kuruc korból, majd a századelő éveiből való szerelmi történetet. Ezután Báth Mihály kisvárosi törté­netei következnek férfiakról és nőkről, életről és halálról, meg a Cigánynak nevezett fekete léleklátó kutyáról, amely csak egyszer ugatott, Báth Mihály öreg beszélgetőtársa halálának napján.

„Apám, anyám emlékére” – így szól az aján­lás Mészáros Márta Napló magamról című könyvében, mely a Pelikán Kiadónál jelent meg, Pataki Éva, Mészáros Márta forgató­könyv-írójának szerkesztésében. Hogy szülei­nek emléke milyen eleven és meghatározó még ma is a filmrendezőnő életében, arról nemcsak gyerekkori emlékeinek felelevenítése során győződhet meg az olvasó, hanem abból a megrendülésből is, ahogyan leírja apja élő emlékével való találkozását Kirgíziában, né­hány évvel ezelőtt. Mészáros László nagy te­hetségű szobrász volt, aki a háború előtt Frunzéban élt családjával. Itt még régi házukat is megőrizték a lakótelepi dzsungelben, s úgy tartják őt számon a mai napig, mint a Kirgiz Képzőművészeti Akadémia alapítóját, akinek minden megmaradt – megmentett – alkotását múzeumban őrzik. Mészáros Márta tragikus emléket őriz róla: „Magára a letartóztatásra is pontosan emlékszem. A kutya iszonyatosan vonyított. Előttem van a kép, hogy egy egyen­ruhás ember pisztolyt fog a farkaskutyára. Az apám kiabál: „Ne öld meg! Ne öld meg, kér­lek!” Odamegy, megfékezi a kutyát. Előttem van a lakás, a szétszórt papírok, anyagok, szobrok földúlva. Anyám állapotos, már nagy a hasa. Előttem van a remegése. Én ott álltam a kiságyban. De az apám nagyon vidám volt, ez az utolsó emlékem róla.” Anyja is rövidesen meghal, nevelőszülők hozzák haza Magyaror­szágra. Moszkvai filmfőiskolai tanulmányai után itthon dokumentumfilmeket készít, majd elkészíti első játékfilmjét, az Eltávozott nap cí­műt. Ezután játékfilmek sora jelzi rendezői munkásságát, az „Örökbefogadás” a „Kilenc hónap” külföldi nagy fesztiválsikerek, filmjei­nek vetítése világszerte, s folytonos küzdelem az itthoni fanyalgásokkal, elutasításokkal szemben. Az első „Napló” forgatókönyvét 1963-ban kezdte el írni, s több mint húsz év múlva mutatták be, az 1984-es magyar film­szemlén, s még ugyanebben az évben a zsűri különdíját nyerte a cannes-i filmfesztiválon. A „Napló” harmadik része után Kossuth-díjat ka­pott. „Nagy esemény számomra, hogy a ha­zámban elismernek” – írja. Művészpályafutása mellett a nő, az anya sorsát is megismerhetjük a vallomásból: „A szerelem és a szeretet szá­momra a legfontosabb. Soha semmi más nem érdekeit, sem pénz, sem siker, hatalom, ma­gántulajdon – csak a másik ember: férfi, nő, gyerek. És a munkám. Szerelem és film nélkül nem érdemes élni…”

„A kutyák, akikkel megosztható a létezés, különös és csodálatos lények.” Gerald Durrell írta ezt a szép mondatot az általa válogatott A legszebb kutyatörténetek című könyv elősza­vában, melynek magyar változatába a magyar szerzők műveit Budai Katalin válogatta. A vilá­girodalom sok jelentős alkotójának életművé­ben találkozhatunk kutyatörténetekkel. Az em­ber és a kutya örökéletű kapcsolatát a kötetbe válogatott művek címeiből is érzékelhetjük: Eric Parker: „Hadd legyek a kutyád”, O'Henry: „Egy sárga kutya emlékiratai” (természetesen az emberről), Jack London: „Egy embert sze­retni”, Arthur Bryant: „Életem kutyája, Jimmy”. A szép és megható történetek mellett a humort kedvelők is megtalálják a maguk szórakozását, ha elolvassák Jerome K. Jerome „Montmorency” című elbeszélését, vagy Cecil Aldin esz­mefuttatását arról: „ Hogyan rendezzünk Korcskutya-bemutatót”. Kipling, Wodehouse, Chesterton, Virginia Wolf s még több külföldi szerző mellett Tömörkény István, Kosztolányi Dezső, Szerb Antal és Szász Imre kutyatörténe­teit olvashatjuk a kötetben, melyet a Pesti Sza­lon Könyvkiadó jelentetett meg.

(emmi)