NEMES LÁSZLÓ

Légüres tér

Az az én harcos, fegyveres múltam! Ha viszolyogtam valamitől úgy igazán, az éppen a militarizmus volt, a katonaság szelleme – nem éppen a fegyelem, mert azt még csak elviseltem vala­hogy, az önként vállalt fegyelmet, bizonyos értelemben el is fogadtam, szükségesnek is tartottam mindig, minden körülmények között, az élet minden területén hanem amitől irtóztam, az a vak engedelmesség, és ami vele jár, az önkényeskedés, a minden nevetséges kis hatalom, pirinyó rangbéli fölény bornírt kihasználásának a lehetősége – és legfőképpen, ami pedig a leglényege­sebb: annak az elvnek a szentesítése, szinte vallásos, megfellebbezhetetlen elfogadása, hogy végső kérdéseket, emberek, népek sorsát fegyver kell, hogy eldöntse, eszmék, érvek értelmes ütköztetése helyett a vérontás, életek kioltása, gyilkolás.

És hogyan szántam rá mégis magam? Önként, szabad elhatározásomból – ahogyan otthon Egervári Ferenc hadbíró főhadnagy, nem sokkal később sógorom, eleinte elismeréssel, mond­hatnám: irigykedve, aztán egy idő múltán gúnyosan, gyanakodva, sőt gyanúsítva jegyezte meg.

Akkor már nem a hajdani müncheni ügyvéd haifai városszéli lakásának albérleti szobájában laktam a Kertész fivérekkel és Boldog Imrével együtt, hanem Lantos Péterrel és három másik műegyetemi, vagyis technioni magyar diáktársammal – ugyancsak albérletben – a Herzl utca egyik mellékutcájában. A főbérlőnk, Kozma Norbert, losonci rádió- és villanyszerelő mester, feleségével és két kislányával már néhány évvel korábban, legálisan érkezett Palesztinába. Szo­morú, vészterhes időszak volt ez, hazulról egyre gyérebben érkeztek a levelek, az otthoniak is ritkábban és mind nagyobb késéssel kaptak tőlünk értesítést. Minden borítékon rajta volt a küldeményt felbontó háborús cenzúra ragasztószalagja és pecsétje. És meddig tarthat még ez a kapcsolat is? Bármikor bekövetkezhet olyan fordulat, amely lehetetlenné teszi a további leve­lezést. De még ennél is nyomasztóbb volt a gondunk (bár a későbbi eseményeket a maguk szörnyűségében józan ésszel még csak elképzelni sem lehetett), hogy milyen sors, milyen ve­szedelem vár a családunkra Hitler Európájában, Hitler életterében. Mindezek ellenére – hiszen húszéves, egészséges fiúk voltunk – tulajdonképpen vidám (nem gondtalan, de vidám) diák­életet éltünk. Még alkalmi munkákat is kaptunk, én mind gyakrabban készítettem Kozma Norbert ismerősei részére kissé primitív, de azért használható műszaki rajzokat; Kozmáék konyháját is használhattuk – még az edényeiket is ha meguntuk a sovány menzakosztot, otthon nagy lakomákat csaptunk, óriási fazékban főztük a paprikás krumplit és az olcsó tojásos lecsót, együtt tanultunk, közösen használtuk a rajzszereinket, nagyokat röhögtünk és még nagyobbakat sóhaj­toztunk, ha az utcán egy-egy csinos lány (jó nő, ahogy mondtuk) ment el mellettünk. Abban az időben ugyanis, talán elsősorban az utazás, az Európából illegálisan – vagyis az angolok által csak korlátozott számban kiadott bevándorlási engedély nélkül – érkező menekültek gyötrelmes hajóútjának és lopva végrehajtott, tiltott partraszállásának veszélyei, aztán meg a bizonytalan életkörülmények miatt lényegesen kevesebb fiatal nő volt az országban, mint fiatal férfi. Szóval, mi csak nagyokat sóhajtoztunk, és kerestük, lestük a ritkán adódó alkalmakat.

És aztán eljött az a nap, amelynek bekövetkeztére már régen számítottunk, amire belül, a zsigereinkben, valami állandó remegés már régen figyelmeztetett. Hogyan is hihettük volna, hogyan hihették odahaza értelmes emberek, akár a szüléink is, de főként azok az oly bölcsen szónokló politikusok – ha ugyan hitték, ha valójában akarták is egyáltalán, és nem csak szóla­mokat hangoztattak –, hogy Magyarország végig semleges maradhat ebben a háborúban, ami­kor ők egész politikájukat – a jelentős részük őszinte rokonszenvéről nem is beszélve – kezdettől fogva hozzákötötték Mussolini és Hitler politikájához?

Sikerek? Pillanatnyi sikerek, teátrális megdicsőülés, mint amikor tizenkilencben Horthy Miklós az antant hatalmak és a román hadsereg segítségével fehér lovon belovagolt Budapestre. Vajon meddig tarthat az a „győzelem”, amikor Hitler segítségével, még jobban elkötelezve magát Hitler politikája mellett, a Felvidékre és Erdélybe is belovagolt? Meddig tarthat ez a „dicsőség”, micso­da végzetes és morális szakadékba vezet? Erről beszéltünk izgatottan éjjel-nappal, amikor meg­tudtuk, hogy a magyar kormány, a jugoszlávokkal csak nemrégiben megkötött örök barátsági szerződését megszegve, átengedte Magyarországon a Jugoszláviát megtámadó német csapa­tokat, amikor megtudtuk, hogy ezt az árulást erkölcsileg nem vállaló magyar miniszterelnök főbelőtte magát, amikor megtudtuk, hogy Magyarország gyakorlatilag máris hadviselő fél lett – természetesen Hitler oldalán erről beszéltünk, meg arról, hogy ha van Isten, ha van még igazság a földön, akkor a nácik embertelen eszméi nem diadalmaskodhatnak. Ha pedig mégis Hitler Németországa kerülne ki győztesen ebből a háborúból, még ha most szövetségesének nevezi is Magyarországot, ugyan milyen sors várna a magyar népre is a fajelmélet őrült rangso­rolásában, az árja Németország szolgálatában, még ha valamivel a zsidók, cigányok és szláv népek fölé helyezve is, de azért mégis csak az „aljanépek” között Hitler életterében? Aki nem ezt akarja, és azt sem, hogy Magyarország a fasizmus veresége után megint a vesztes oldalra kerüljön, annak minden anyagi és erkölcsi következményével, az mást nem tehet, mint hogy taktikázás, lapulás, gyáva és önáltató kivárás helyett szembeforduljon Hitlerrel. Napról-napra határozottabban megérlelődött bennem és barátaimban, diák- és lakótársaimban az elhatározás – és ennek helyességét, erkölcsi igazát vallom ma is, több mint fél évszázad után is –, az, hogy önmagunk becsületéért, a szüléink, a barátaink életéért – és ez megint csak olyan pillanata volt az életünknek, amikor nem riadhattunk vissza a legnagyobb igazságokat kifejező, máskor nevet­ségesen csengő közhelyektől –, a tisztességért, az emberiség jövőjéért, és azon belül igenis: Magyarországért is egyebet nem tehetünk, mint hogy részt vegyünk a harcban Hitler ellen, a fasizmus ellen.

És egy forró május eleji estén azt mondtuk, megint csak közhelyekkel, talán még önmagunk­tól is meghatva kissé: semmi sem olyan fontos, a tanulás sem, a diploma sem, az egyéni sorsunk sem, mini a becsület. És másnap reggel, valóban még kissé magunktól is meghatva, megilletődve mentünk el abba az angol toborzóirodába.

Ma már nem tudnám megmondani, hogy a városnak melyik negyedében, melyik utcájában volt. Csak arra a századosra emlékszem, aki ott ült egy kopott íróasztal mögött, és eléggé unott arccal írta be az adatainkat. Életünk egyik legnagyobb, valóban sorsdöntő, életre-halálra szóló lépésének pillanatában. Emlékszem, ahogy lustán felnézett az elébe tett irataimból, még a nagy K-betűvel lebélyegzett (megbélyegzett?) magyar kivándorló útlevelem is ott volt az íróasztalán. – Lőrincz Tamás? Magyar? – kérdezte. – És miért akar…? – Nem fejezte be a mondatát, talán sok lett volna a fárasztó melegben, és én úgyse tudtam volna válaszolni rá, ha mégoly kitűnően beszéltem volna is angolul – pedig csak néhány szót dadogtam akkor se tudtam volna meg­magyarázni neki, akkor se érthette volna meg, mi köze van ehhez az erdélyi Lőrincz család legendákba vesző múltjának, a trágyaszagnak M.-ben a nagyapám udvarán, a nagypapa elke­seredett, büszke magyarságának, apám meséinek a Rákóczi úti gyerekágyam mellett Dávidról és Góliátról meg Kossuth Lajosról és Gábor Áronról, és mi köze hozzá Petőfinek és Jókainak és Adynak, meg a numerus claususnak és a Budapesten Jugoszlávia és Görögország felé átenge­dett náci csapatoknak meg az emberi méltóságunknak… hogyan is mondhattam volna el mind­ezt annak az álmos képű századosnak, annak az idegennek; azt válaszoltam csupán, a típusfeleletet, az üresen kongó frázist, a közhelyet – az igazságot: Harcolni akarok a fasizmus ellen, Hitler ellen.

Orvosi vizsgálat, eskü, kezem a Biblián, az eskető rabbi – őrnagy – még a sorozó századosnál is unottabb képpel hallgatja a szövegemet, aláírom a szerződést, még az ujjlenyomatomat is ráteszem a nyomtatott formulára, szabályos szerződés Ő Brit Felsége és köztem For the Duration of Emergency, a szükségállapot idejére. Sarafand, a kiképzőtábor, őrséggel, kerítéssel elzárt óriási barakkváros, napfényben szikrázó vörös homok, tágas gyakorlóterek, mozi, csinos tiszti szállások, hatalmas legénységi étkezőbarakkok, illemhelyek külön a tiszteknek, külön az őrmes­tereknek, külön a közkatonáknak, külön a briteknek, külön a bennszülötteknek. (A mi jogállásunk tisztázatlan volt, mint általában Palesztinában, ahol a nagyságában és hagyományaiban szinte még érintetlen brit világbirodalom tisztviselői nem tudták, hogyan bánjanak az európai kultúrországokból jött, náluk nem egyszer műveltebb, iskolázottabb menekültekkel, ezekkel a rendhagyó, sokszor izgága, de azért mégiscsak fehér bőrű „gyarmati bennszülöttekkel”. Sarafandban tehát mi nem végezhettük szükségletünket az angol, skót vagy ír származású katonák illemhe­lyén, de ez a megkülönböztetés később, Palesztinán kívülre kerülve megszűnt, ott már csak európai eredetű és színes bőrű katonák elkülönített latrinái voltak, és mi ott sok tekintetben – de latrinaügyben kétségtelenül – az európai, tehát szinte egyenrangú kategóriába tartoztunk.) A sarafandi barakkok hullámbádog teteje áttüzesedett a hőségben, a mennyezetre szerelt ventillá­torok csak megkavarták a forró levegőt. Megtanultuk az első angol vezényszavakat, a vigyázz állást, a hátra arcot (ellenkező irányba végrehajtva, mint nálunk, otthon – nem balra, hanem jobbra fordulva), megszoktuk, hogy minden étkezéshez teát kapunk, méghozzá tejjel, megkap­tuk az első egyenruha-darabjainkat (kezdetben nevetséges, első világháborúbeli uniformist, csil­logó rézgombokkal) és ugyancsak első világháborúbeli Lee-Enfield puskáinkat, szuronyt, gázálarcot, lábszártekercset, fekete bakancsot. Katonák voltunk.

És az voltam több mint öt esztendeig. Boldog voltam, hogy az lehetek, tehát azt is mondhat­nám: imádtam a katonaságot. És utáltam is. Vagy másként fogalmazva: nagyszerű volt (leg­alábbis elviselhető) és undorító. Utálnivaló, mert hogyan jön hozzá valaki, akárki, csak azért mert egy, két vagy három stráf van a karján, vagy csillag vagy akármilyen firlefancos jelzés a gallérján, és úgy nevezik, hogy tizedes vagy őrmester, és attól én az illetőnek amolyan nem is emberi hangjára, inkább vakkantására (és milyen egyforma vakkantására, akár angolul, akár magyarul, németül vagy oroszul hangozzanak is el a vezényszavak) köteles vagyok abban a pillanatban valami értelmetlen, kényelmetlen testtartást felvenni, jobbra vagy balra fordulni, a puskámat vállra venni vagy lábhoz helyezni, a holmimat, a fekhelyemet nem az ízlésem, nem az ésszerűség szerint elrendezni, hanem szögletesen, elvágólag… – szóval nem tudtam rajongani a gomb- és bakancsfényesítésért, mindazokért az értelmetlen tevékenységekért, amelyeket az angol katonák meglepő kifejezéssel (ezt hamar megtanultuk angolul) bull shit-nek, bikaszarnak neveznek.

És imádtam a katonaságot, mert abban az időben Anglia volt az egyedüli hatalom, amelyik folytatta a harcot Hitler ellen, és utáltam a fegyvert, mint emberölő szerszámot, és boldog voltam, hogy fegyvert kaptam, hogy megkaptam azt az ócska Lee-Enfield puskámat és a szuronyomat, hogy nem kényre-kedvre kiszolgáltatott áldozat vagyok, hanem egyenrangú ellenfél. Mert a fa­sizmust le kell győzni, éppen azért, hogy én is, mások is a maguk módján, a maguk emberi méltóságát és jogait megtartva, békében, civil társadalomban élhessenek. És ehhez, abban a pillanatban, sajnos, a fegyver kellett. Elfogadtam hát, ha viszolyogva is, mindazt, ami úgy látszik elkerülhetetlen velejárója: a jobbra át-ot, a balra át-ot, a bakancspucolást, a bull shit-et.

Meneteltünk a tikkasztó melegben, megtanultuk szétszedni és összeszerelni a puskánkat és a Bren-géppuskát, és megtanultuk minden alkatrészének angol nevét, és szaporodtak a német légitámadások – talán Libanonból és Szíriából szálltak fel a gépek –, és megtanultuk, hogyan kell fedezéket keresni, és megjelentek a táborban a Görögországból visszahozott csapatok emberei, az életben maradottak, akik rémmesékkel – de valóságos történetekkel – riogattak minket, újon­cokat a görögországi harcok szörnyűségeiről, a német hadsereg és légierő döbbenetes túlere­jéről, a kapkodó, fejetlen kiürítésről.

És aztán egy újabb kiképzőtábor, vagy ötven-hatvan kilométerrel délebbre, itt már csak sát­rakban laktunk, lövészárkokat ástunk és gyakoroltuk, hogyan kell apró, rejtett aknákat telepíteni és kötélből függőhidat készíteni meg pontonhidat építeni, mert mint műegyetemi hallgatót mű­szaki egységhez osztottak be; szolgálat után, ha nem voltunk éppen őrségben, bementünk a közeli faluba, többnyire csoportosan, néhány magyar fiú – hajdani lakótársaim közül már csak Lantos Péterrel maradtam együtt ebben a században, de voltunk még vagy húszán magyarok, nálunk még tíz-tizenöt évvel idősebbek is. Volt a faluban egy Éden-kert nevű vendéglő, ahol táncolni is lehetett, én ugyan sose voltam jó táncos, nem is rajongtam érte igazán, de jó volt hallgatni a zenét: J'attendrai le jour et la nuit, j'attendrai toujours ton retour… és a többi régi, szirupos dalt, régi pesti estékre meg vasárnap délutáni ötórai teákra emlékeztettek, a barátaimra, akikkel együtt voltam ott, Csillag Ervinre és a nagy szerelmére, Fazekas Ilikére, és persze, ha önmagam előtt tagadtam is, Forbáth Verára; J’attendrai… ő vajon várja-e, vajon ki várja a visszatértemet? És megismerkedtünk ott, abban az olcsó, szegényes Éden-kertben egy magyar asszonnyal, akinek a férje ugyancsak bevonult a hadseregbe és Görögországban fogságba esett; próbálkoztunk hát külön-külön és együtt hevesen és eredménytelenül a csinos fiatalasszonynál, de legalább táncoltunk vele, s közben magunkhoz szoríthattuk és magyarul beszélhet­tünk vele; aztán rohanás, vissza a táborba, öt kilométer a poros úton, éjfélre benn kell lennünk a körletünkben… Kilépünk egyre gyorsabban az úton, olykor futólépésre váltunk, éjfélig még húsz perc, még tizenöt, még tíz… kopog az angol kincstári bakancsunk, egy kis csoport elszán­tan loholó angol katona, és közben nótára gyújtunk: Debreceni kaszárnya, az egyesbe magam vagyok bezárva… A két öreg: Weisz Feri, a századunk szakácsa és Goldstein Emil építészmér­nök odahaza is volt már katona; Emil különösképpen sok nótát tud, lelkesen fújja: …sírja körül hat szobalány, szűk szoknyája remeg a farán…, még első világháborús bakanótákat is: …pisz­káld ki, piszkáld ki, piszkáld ki belőle… és mi többiek is, a brit hadsereg katonái, palesztinai zsidó önkéntesek, harsogjuk vele a magyar katonanótákat… hát mi ez, miféle tudathasadás? Vagy nem is az?

Aztán a csomagolás, sátrak lebontása, menetkész a század, a parancsnokunk, Williams őr­nagy arcán a feszültség: igazi katonák lettek-e már ebből a gondjaira bízott szedett-vedett nép­ségből? Várjuk a parancsot, bármely percben indulhatunk. Vajon hová? Irakba? Iránba? Mindkét országban alig leplezetten nácibarát kormány van hatalmon, elkerülhetetlen az angolok erélyes beavatkozása. Vagy Szíriába? Ahol a vichyi kormány csapatai és német légitámaszpontok van­nak, ahonnan várható, hogy a német hadsereg a semleges Törökországon át megrohanja, s az Észak-Afrikában előretörő német-olasz haderővel együtt harapófogóba szorítja a létfontosságú Szuezi-csatornát és a közel-keleti olajmezőket védő brit sereget. A Palesztinából menekült jeruzsálemi főmufti, Hitler és Mussolini rajongója, Bariból, az olasz rádión át naponta ígéri az arab világnak a felszabadulást a brit imperializmus igája alól, s az eljövendő fasiszta mennyországot.

Vonatra szálltunk, ócska, döcögő szerelvény – kétségtelenül észak felé megyünk. Remegett a gyomrom az izgalomtól. Teherán… Bagdad… az Ezeregyéjszaka! Majd egy nagy állomáson leszállunk, már éjszaka van, sorakozó, húzza a vállamat, a derekamat a nehéz felszerelés, a tiszteket nem is látom, a törzsőrmester, Sergeant major Bums diktálja a tempót: left-right, left- right, bal-jobb, bal-jobb. A helység, ahol vagyunk, mesebeli városnak sejlik a sötétben, fehéren derengő házak, kertek mélyén megbúvó paloták, virág- és gyümölcsillat. Embert nem igen lá­tunk. Damaszkusz – súgja valaki. Egy nagy épület (kaszárnya vagy iskola?) kopár folyosóján, a földre terített gumírozott esőköpenyünkön alszunk, párnának fejem alá teszem a gázálarcom rugalmas vászontáskáját, aztán újra sorakozó, az utcák már nem néptelenek – Damaszkuszban vagyunk, most már biztos, hogy Damaszkuszban, a sarkon túl terepszínű ponyvával fedett há­romtonnás teherautók várnak, és elkezdődik a hosszú utazás, elmaradnak a fák, a gyü­mölcsöskertek, homok és köves sivatag, remeg a forró levegő, a kocsi ponyvája alatt belepi arcunkat, nyakunkat a por, homokszemcsék csikorognak a fogunk között. Ebédszünet, füstölt- hús-konzerv, kétszersült, az övünkre csatolt, zöld posztóval bevont lapos kulacsból óvatosan isszuk a vizet, ki tudja, meddig kell hogy elég legyen, majd indul a konvoj tovább. Észak-kelet felé. Késő délután Lantos Péter egyszerre csak megragadja a karomat. – Odanézz! Fata morgana!

A távolban, a sivatagi táj fölött, a forró levegő fátyla mögött álomszerűén remegve karcsú oszlopok, boltívek, gyönyörű márványpaloták romjai tűntek fel. Elállt a lélegzetünk. A híres fata morgana! Még a délibábot se láttam a Hortobágyon.

De hamarosan kiderült: szó sincsen fata morganáról. A gyönyörű romváros valóság. Palmyra, az ókori, harmadik századbeli híres Zenobia királynő világszép fővárosa. Nem messze a romok­tól katonai tábor – (talán a francia helyőrség szállása volt nem sokkal azelőtt), barakkok, sátrak, rozoga kő- vagy vályogépületek, nyüzsgés, kiabálás, angol és ausztrál katonák, a már jól ismert nagy, szögletes hőálló tartályokból osztják a forró tejes teát; mi is tudjuk már, hogy a puskája mellett a katona legfontosabb felszerelési tárgya a zománcbögréje, amelybe a teát töltik; vacso­rát is kaptunk, a kijelölt szállásunkon megint a köpenyünkre feküdtünk – mély álmunkból ébresz­tett a légitámadás. Valahol bombák is robbantak – ki tudja, milyen célpontok lehettek ott? –, a fejünk fölött alacsonyan zúgtak el a repülőgépek, a géppuskagolyók végigsöpörtek a táboron. Aztán megfordultak, és jöttek vissza megint. Megszólaltak a légvédelmi ágyúk, Burns törzsőr­mester ordított: lőjétek, puskával is lőjétek őket! Fejünkön a lapos acélsisak – a tin hat, a pléhkalap, ahogy az angol katonák becézték a rohamsisakukat –, kezünkben az ócska, első világháborús puska, egyszerre mindössze öt töltény fér a tárba, és lőttünk, lőttünk a fölöttünk vadul berregő német gépekre, s amikor eltűntek a sötét éjszakában, úgy éreztük, mi űztük el őket, összeölelkeztünk, és valami könnyű, lebegő érzéssel mentünk vissza a fekhelyünkre, örültünk egymásnak, hogy vagyunk, hogy megvagyunk, hogy tettünk valamit, legalábbis próbáltunk tenni valamit, hogy katonák vagyunk. Ez az érzés, ez a jobb szó híján bajtársiasságnak nevezhető érzés, az életre-halálra egymásra utaltság, az életre szóló összetartozás érzése volt, a Hitler és társai ellen önként vállalt kötelezettségemen kívül a másik dolog, ami olyan imádnivaló abban az utálnivaló katonaságban.

(Sok-sok évtizeddel később a Mátrában, egy szakszervezeti üdülőben töltöttem két hetet. Munkások, tisztviselők, pedagógusok, mindenféle dolgozók üdültek ott, többnyire családostul. Az étteremben megfigyeltem, hogy van ott két férfi, olyan harminc év körüliek, és mindkettő valahányszor elmegy a másik asztala mellett, ahol az a feleségével és a gyerekeivel eszik, egy pillanatra, alig észrevehetően, talán nem is tudatosan, ráteszi a kezét a társa vállára. Nem volt ebben a mozdulatukban semmi bizalmaskodás, semmi becézés, semmi kimódoltság, csak va­lami nem is tudatos megnyugtatás: itt vagyok, számíthatsz rám. A háborúban, katonáknál láttam csak ezt az önkéntelen mozdulatot. Megérdeklődtem, ki az a két üdülőtársam. Pilóták voltak. Polgári repülők, de ők is életre-halálra egymásra utalva.)

És reggel tovább, a köves sivatagban, a kocsik ponyvája alatt megreked a hőség, beszáll a felkavart por, a kipufogók gázainak bűze; motoros küldöncök száguldanak el mellettünk, azt se tudjuk, ki vezeti a konvojt, azt se, hogy hová. Este megint egy keleti mesebeli város: Deir Ez-Zor. A szűk utcákban a jellegzetes szagok: por, csípős és émelyítőn édes fűszerek, füst és száradó állati ürülék, a sikátorokból kiabálás és nyúlós keleti zene – persze: rádió, hiszen ez már mégsem az Ezeregyéjszaka kora, bár a folyó, melyet végül megpillantunk, ez a mesebeli nevű Eufrátesz, még régebbi világot is idéz: Tigris és Eufrátész, Mezopotámia… Babiiónia… A hőségben is libabőrös a hátam, a karom.

Itt is kiépített katonai táborba értünk, magas téglafal választott el egy sötét bozótostól, azon túl, úgy sejtettük, ott hömpölyög az Eufrátesz vize.

Deir Ez-Zor! Egy éjszaka emléke maradt meg bennem, amikor a tábor raktárából eltűnt fegy­verek után nyomoztunk. A fél várost átfésülte a katonaság, fogalmam sincs, hogy milyen terv, milyen elgondolás, milyen nyomok alapján, mint ahogyan azt se tudtam, sose tudhattam meg, hogy kik lopták el a fegyvereket; a nácik ügynökei, fasisztabarát arab szervezet, szíriai naciona­listák, valamelyik, saját szakállára tevékenykedő sejk fegyveresei vagy csak közönséges rabló­banda, egyszerű tolvajok? Mentünk a sötét utcákon, libasorba fejlődve a sikátorokban, szuronyt szegezve – kissé remegett a kezemben a szuronyos puska; nem is olyan régen gyakoroltuk a kiképzőtáborban a közelharcot, a szuronyrohamot; vadul üvöltve kellett a szuronyt a szalma­zsákba döfni, „megforgatni benne, a hasába taposni, hogy könnyebben kijöjjön a bajonett’’ – ordította az O’Brian nevű vörös hajú, vörös arcú őrmesterünk –, de itt, a Deir Ez-Zor-i sikátorok­ban csak tartottam magam előtt a szuronyos puskát, tusát az oldalamhoz szorítva, Istenem, ha ezt egy élő emberi testbe kell beledöfnöm!… Néhány házba bementünk, nyomorúságos, füstös helyiségekbe, kizavartuk és körülfogtuk az embereket: férfiakat, nőket, álmukból felvert síró gye­rekeket; miért éppen itt, miért éppen őket, sose tudtam meg; valami oka, valamiféle nyom volt talán, de az is lehet, hogy nem; házkutatás, kidobált rongyok, kidobált edények, összetört cse­repek, felforgatott, bútorzatnak alig nevezhető holmik; aztán tovább. Jóval éjfél után vissza a táborhoz, őrség a falon kívül a sűrű bozótosban, a puska élesre töltve; – A legkisebb neszre, mozgásra azonnal lőni! – mondja a szelíd lelkű Fichmann hadnagyunk; neszeket hallok, faleve­lek rezdülnek, de nem, ember úgysem lehet, mondom magamban, remélem, hogy nem, csak egy kóbor kutya, halkan osonó macska, a hullámok surrogása a közeli folyóparton…

És egy délután emléke. Nyoma sincs annak az éjszakai izgalomnak, békés vasárnap délután, hármasban baktatunk a városban, kimenős katonák: Lantos Péter, Weisz Feri, a szakács és én; az árusok kávéscsészéket, kendőket, ezernyi édességet, tőröket kínálnak, futnak utánunk a por­tékájukkal, gyerekek hada vesz körül, koldusok is, a folyóhoz érünk, eláll a lélegzetünk, keskeny, de gyönyörű vonalú függőhíd, Lantos Péter megragadja a karomat: – Te, ez egy kis Erzsébet híd! – kiáltja. – Valamit inni kellene – mondja Weisz Feri; megyünk tovább, az egyik házon óriási, francia felirat: Café des Fleurs. Bemegyünk, se kávéház, se virágok; közönséges kocsma, ócska lebuj gyarmati katonáknak, koszos, terítetlen asztalok, csupasz lócák, sűrű füst, bor- és sörszag, ordítozás. Az egyik asztalnál ausztráliai katonák, fejükön a széles karimájú kalap, ing nincs rajtuk, csupasz felsőtesttel, izzadva isszák a mérhetetlen mennyiségű sört. A távolabbi sarokban francia idegenlégionáriusok. A fejükön a kalandfilmekből ismert fehér, csákószerűen magas, kerek, el­lenzés sapka, a tarkójukra lógó fehér lebernyeggel. Az egyikük egyszerre csak feláll kissé dülön­gélő léptekkel elindul felénk, szinte nekiesik a nagy darab, kerek fejű szakácsunknak, felborítja a sörét, átöleli a vállát és magyarul elrikkantja magát. – A fenébe is, hát nem a dagadt Weisz, aki leütött egy angyalföldi kocsmában? Hát nem ismersz meg, édes egykomám? Hát én vagyok a Patyi Antal! – A Tóni! A Patyi Tóni! – ölelgeti most már Weisz Feri is az idegenlégióst. Az meg minkéi szorongat, a mi vállunkat, hátunkat veregeti: – Hát magyarok vagytok ti is, édes egy ko­máim! Nahát, nahát… erre iszunk!

És a Café des Fleurs, az a gyarmati csapszék, egy észak-szíriai arab városban, az Eufrátesz partján, angol, ausztrál, francia katonák lármájában, egyszerre megtelik az angyalföldi kocsma emlékeivel… a Pálinkás Jocó… emlékszel, édes egykomám? Hát persze, a cinkelt kártyás Jocó… és az a bögyös csaposlány, emlékszel, a Zsuzsi… a nagy seggű Zsuzsi…

– Édes egykomám, az volt az élet! – sírja el magát Patyi Tóni. – Gyertek velem – mondja aztán –, ott, mindjárt a híd túloldalán, az a ronda sárga ház… még nem voltatok ott? A héten érkezett Bejrútból egy új kurva… szőke, talán nem is arab… a vádliján is látszik, olyan formás, mint nálunk, odahaza…

Búcsúzkodunk, Lantos Péter meg én indulunk vissza a táborba; Weisz Feri meg Patyi Antal összeölelkezve a híd felé. Még halljuk, amint énekelnek: …hadd lássam a babámat, babám szívét majd megöli a bánat!

Még azon a héten mi is megláttuk, igaz, csak messziről, azt a sárga házat. Forgalomirányító­nak osztották be néhányunkat a hídra; Péter is, én is puskával a vállunkon, zászlóval a kezünk­ben integettünk, tereltük, vezettük a keskeny hídon hol az egyik, hol a másik irányba a végtelen sorokban dübörgő katonai járműveket. Ha egy-egy pillanatig lélegzethez jutottunk, egymásra nevettünk. Szavak nélkül is ugyanarra gondoltunk: mit szólnának odahaza, Pesten, a szüléink, ha tudnák, ha csak álmodnák is, hogy most éppen katonai közlekedési rendőrök vagyunk egy eufráteszi hídon!

Onnan, Deir Ez-Zorból kerültem aztán a szakaszommal abba a szétlőtt, egykori idegenlégiós erődbe, abba a Rakka nevű Eufráteszparti arab városkába vagy faluba. Ott már Lantos Péter sem volt velem, én voltam az egyedüli magyar. És az a sportos, oly igazán angol tisztnek látszani akaró Fichmann hadnagy, a költő fia, volt a Rakkába kihelyezett szakaszunk parancsnoka, és az öreg M. az őrmestere. Ráncos képű, szikár férfi, harsány, pattogó hangú, kemény, igazi katona. Az első palesztinai önkéntesek közül való, ott volt Franciaországban, a brit expedíciós hadsereg katonájaként mentették át 1940 júniusának első napjaiban Angliába, részt vett a görögországi harcokban, a Krétát védő és utolsó pillanatban behajózott utász században kapta az első stráfját, nálunk lett, már a kiképzésünk első hetében őrmester. Mondták a fiúk, de erről ő sose beszélt, hogy a háború kitörése előtt az illegális zsidó hadsereg, a Hagana egyik egységének volt a parancsnoka. Esténként odaült közénk, nagy élvezettel mesélt a kalandjairól. – Tudjátok, gyere­kek – mondta; gyerekeknek nevezett mindnyájunkat, pedig voltak köztünk már nős emberek és családapák is, igaz fiatal családapák –, tudjátok, gyerekek, ismételgette recsegő hangján –, nem tegnap lettem először katona. Nem is tegnapelőtt. Tudjátok, gyerekek, kik voltak az eszerek? A szociálrevoiucionárok? A szocialista forradalmárok? Hát azok közé tartoztam már pétervári egye­temista koromban is. Mi voltunk az igazi orosz szocialisták, az igazi forradalmárok. Nem a bolsevikok. És harcoltunk is ellenük, amíg csak lehetett Kétszer sebesültem, főhadnagy voltam, amikor végleg menekülnöm kellett. – Kábultan hallgattam, számomra mindez valami álomnak tetszett, eszerek, kadetek. Kerenszkij és az orosz Duma, és a szovjetek, és Lenin és Trockij és Sztálin és a volgai kozákok – eszembe jutott az a régi-régi nyár ott, a Bácskában, Karcsiéknál, a parkban a vágtató lovakra fel, lovakról leugráló kozákok, a csizmájuk, a tölténytáskákkal tele­rakott zubbonyuk, a villogó kardjuk; ezek mind cári tisztek voltak, magyarázta Józsi bácsi, hát ez a ráncos képű, recsegő hangú M. őrmester is? Ez a Hagana-parancsnok, kibucnyik, szikár, öreg zsidó parasztember? Vagy akkor már nem is élt a cár? Nem a cár tisztje volt? Valamilyen köztársaságé? Semmit se tudtam, semmit sem értettem.

Lovasrohamokról mesélt M., arról, amikor egy bolsevik matróz golyója centiméterekkel kerülte el a szívét.. Aztán azt mondta, hogy a szolgálati szabályzat szerint a brit hadsereg tagjai visel­hetik a szövetséges haderők kitüntetéseit, és amióta Hitler most júniusban megtámadta a Szov­jetuniót, Oroszország a szövetségesünk… így hát ő is felvarrta az orosz kitüntetései szalagjait.

– De hiszen a Szovjetunió az nem azonos azzal a régi Oroszországgal – jegyezte meg egy Klein nevű precíz, berlini fiú.

– Az mindegy! – legyintett nagyvonalúan M. – Oroszország az mindig Oroszország!

Akkoriban még nem kezdődött el a rakkai híd építése, azon a rozoga kompon teljesítettünk szolgálatot, az volt az egyetlen átkelési lehetőség az Eufráteszen Deir Ez-Zor és a török határ között. És a folyó északi oldalán bunkerek, beton géppuska fészkek épültek – arra az esetre, ha mégis támadnának a németek északról, Törökország felől. Egy késő őszi vagy kora téli napon aztán értesítést kaptunk – pontosabban: a rakkai erődben elszállásolt helyőrség parancsnoka hogy másnap erre jön, és kíséretével átkel a kompon Sir Henry Maitland Wilson tábornok, a közel-keleti brit hadsereg főparancsnoka. Lett hát nagy izgalom és pucolás, súrolás, fényesítés – csupa bull shit – a szakaszunk meg az angol és az indiai egységek körleteiben. Akkor már nem azt az első világháborúbeli egyenruhát hordtuk, amit újonckorunkban kaptunk; mi is az új, sportos szabású, sok zsebes, puha gyapjú, modern battle dresst – csataruhát – viseltük. Leg­alább azokat az undok és nevetséges rézgombokat nem kellett tehát fényesítenünk. így is kinyal­va, csillogó bakanccsal, tökéletesen kitisztogatott fegyverrel, gondosan kikefélt, rendbehozott öltözékben jelentünk meg a reggeli sorakozón. M. őrmester három fiút visszazavart, mert nem voltak elég tökéletesen megborotválva.

Dél felé járt az idő, amikor megérkeztek az első motorkerékpáros küldöncök, aztán négy-öt terepszínű személyautó, törzstisztekkel tele, valahonnan még piros sapkás tábori csendőrök is előkerültek, olyan fehérre súrolt szőtt övvel, élesre vasalt nadrággal, olyan egyenesen a szemük fölé húzott sapkával mintha nem is ezen az Isten háta mögötti sivatagos tájon, hanem egy londoni parádén lennének a Buckingham-palota palota előtt. (Hát nem undorító? – súgta mögöttem egy Ben Or nevű, már Palesztinában született fiú, ugyancsak egykori technioni diák; M. őrmester pedig rámordult: kuss!) Majd a komp elé gördült a tábornok gépkocsija. A helyőrség parancs­noka, már nem is tudom, őrnagy volt-e vagy alezredes, vigyázzt vezényelt, mögötte állt a hajdani idegenlégiós erődöt elfoglalt brit katonaság tisztikara: öt-hat angol tiszt, a mi Fichmann hadna­gyunk és a volt afgán király fia; a többi színes bőrű tiszt, az „alkirályi megbízatású” indiai tisztek, turbánnal a fejükön, hátrább sorakoztak – a vigyázz vezényszó rám nem vonatkozott, én éppen szolgálatban voltam; kipucolt ruhámban, puskámmal a vállamon kuporogtam a motor mellett a deszkalapon, a komp platója alatt. Fáradtnak, gondterheltnek látszott a testes, öreg Wilson tá­bornok, lomha léptekkel ment fel a kompra, s a korlátra támaszkodva az Eufrátesz szürke vizét nézte. A tisztek illő távolságban álltak. Mögöttük a tábori csendőrök, aztán néhányan a mi sza­kaszunk emberei közül: a kompot kezelő személyzet. M. őrmester vezetésével. Wilson tábornok félkör alakúra vágott szemüvege fölül lustán körülnézett, majd egyenesen M.-hez lépett. Mutató­ujjával az őrmesterünk mellére bökött. – Ez honnan van magának? – kérdezte. Vagyis annak a magas orosz rendjelnek – talán a Szent György rendnek – a szalagja. Csak foszlányokat hallot­tam a plató alatt, M. őrmester folyékony, szörnyű kiejtésű angol szavait: …a bolsevikok ellen… lovasroham ezred főhadnagya… Majd Wilson hangját, tisztábban, amint a saját mellére mutatott: Nekem is megvan…az intervenciós hadjárat… a brit sereg parancsnoka…

Azt hiszem, semmi jelentősége sincs, hogy ez a jelenet, éppen ez a jelenet, így megmaradt az emlékezetemben. Találkozások? Történelem? Ez a lényeg? Nem a csaták, a lerombolt váro­sok, a legyilkolt családok? Mi a fontos? Mi a történelem? M. őrmester boldog, büszke mosolya?

Arra emlékszem még, hogy a jobb partra érve a tisztjeink mereven szalutáltak, a tábornok biccentett, egy ujját éppen hogy a sapkája ellenzőjéhez érintette, aztán kezet fogott M. őrmester­rel, és beszállt a kocsijába.

Hideg tél köszöntött ránk a sivatagi forróság után. Jeges szelek nyargalásztak az Eufrátesz fölött, éjszakánként vadul üvöltöztek az erőd közelébe merészkedő sakálok, talán ők is fáztak, talán kevesebb élelmet találtak ilyenkor? Nem tudom, ezt se tudom. Mi fáztunk, kevés volt a fűtőanyagunk. A romos falakon és bástyákon belül két barakkban szállásolták el a szakaszunkat, karácsony tájt összeköltöztünk az egyik épületbe, kiszedtük a másik ajtait és ablakkereteit, és eltüzeltük. Aztán a gerendák következtek, az építmény faváza – mire a tél elmúlt, elfogyott az egész barakk.

Ott kezdtem papírra vetni azt a Légüres tér című, regénynek gondolt irományomat; megtelt az a korábbi francia idegenlégiós erőd régi pesti nappalok és éjszakák emlékeivel, örömeivel, álmaival, szorongásaival, csalódásaival és meneküléssel egy távoli világba. S a rakkai arab boltban vásárolt spirálfüzet első oldalára mottóul akkor azt a Dante-idézetet írtam: Tu proverai sì come sa di sale / lo pane altrui, e come è duro calle / lo scendere e'l salir per l'altrui scale… „Majd megtudod, mily sós kenyér a másé; / s föl- és lemenni, milyen kínos ösvény, / keserves lépcső az idegen házé!”

LABANCZ GYULA

Négykezes

Bemagolja fa
a tavaszt, magnak
a fa befejezetlen. –

Állati, fogja rá
elragadtatásában
szökőkútra mutatva
a gyerek; állati: –
odafelé felfűzi,
vissza feldarabolja,
megtartó zsiráfnyak
a vízsugár, mígnem
átvérzi az alkony. –

Ökölbe szorítom, de
nem gyűröm össze
hídvázrajzos tenyerem. –

Bakancs: száraz
esőt okád zokni-
felhős fürge lábujj. –

Ezüst terep, toll,
szív-galvanizálásra
előkészített kabátbelső. –

Sikíttatni: béka,
izzadt vizsga test
kuruttyoló versburok. –
A félelem világos:
kulcslyukárnnyal bábozó
ki-becsapodó huzatos ajtó.

Álmomban

Visszabeszél a kő
vízből locsogó nyelvvel
Jákobnak vélte magát
álmomban lefüleltem

Így jutnak hozzád

Vécéülőke, ami fenekednek á-t
s bé-t mond, ha a csönd füledre
rajzolja rá magát; otthon vagy.
Ágál, szemerkél, látható a hang,
izzó kékharisnya a szesz, pihe-
párnás rétegek szellőzködnek.
Kurvák, stricik, kóklerek… S azt
teszed, amit nem szabad:
például ha mindent elönt a szennyes lé,
nézheted, megnézheted magad;
(vagy nem álltál-e életedért
csupán, büntetésből, anyád hasában
fejen – leomló gatyás bástyafok –
szüntelen ámulva e reménytelenül sem
gyönyörű életen?) Elvenni – mi
egyszer már tiéd volt – aligha
lehet. Sötétedik, így jutnak hozzád
a dolgok mind közelebb; nyoma sem
marad a téli, saját hallgatózásába
rekedt ködnek. Hanem hát ez is:
mennyi? útra kelni mit jelent?
Emléked már önmagában megél,
s ha elmégy, az is ellenedre lesz.

Hiányzó napjai miatt

Alulról sokkal egyszerűbb,
ül a parton, mi mást tehetne,
kérdőre vont horgász?
Kondenzcsík, éghez kötött
hivatali toll, semmi packázás,
kézhez kapja mit hiányzó
napjai miatt megérdemel:
fizetési szalag, silabizálhatja
most föntről a Dunát,
mellkasán, biztonsági
öv, ferde törtjei,
nap, hold közt osztódva,
embernek lenni –
homlokránc regisztrálja
a hajból tekercselt
elektromos hullámokat.
Leszáll a gép, s ha van
hova haza menni,
a végtelen sem végtelen.

Aranyköpés és szálka

Mondják, fejtől bűzlik, –
(miért emelkednének
vízből templomok fölé
a házak?), csillag-pikkely,
léggömb-kopoltyú,
pillátlan halszem a hold.
Higany gurul a koponyába
gerinctelen lázmérő,
(nem volna baj, ha
hús is volna azon,
akit épp temetnek!)
Donnál elesettek
hótetovált helyén
por koronás címere:
svábbogár.
Ül az ember ez éji
cet savas gyomrában,
csípős lé, aranyköpés
és szálka; hangvelős
csont a telefon,
sugarak leveleken
áttörő porlasztása, izga
férgek után szabadon.

1993. szeptember

RÉDEY PÁL

Egy gyáva római

A vitézek azért, amikor megfeszítették Jézust, vették az ő ruháit és négy részre osztották, egy részt mindenik vitéznek. És a köntösét. A köntös pedig varrástalan volt, felülről mindvégig szövött. Mondották azért egymásnak: ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá. kié legyen.

(JÁNOS 19,23-24.)

A félelem rossz tanácsadó. Rufus pedig, barátom és fegyvertársam félt. Ijedelme nem volt ugyan alaptalan, mégis meg kellett tagadnom. Nemcsak azért, mert római katona nem ijed meg saját árnyékától, de azért is mert dezertőr lett, s ha elfogják saját bajtársainak keli kivégezniök, én pedig erre képtelen lennék. Inkább letagadom, hogy barátom volt. Elmondom ennek a szeren­csétlennek a történetét.

Egy-egy római légió igen vegyes társaság. Toborzáskor, beosztáskor még közös nyelve sincs. Mindenki a saját barbár nyelvén próbálja magát megérteni. Pusztán tisztjeink káromkodá­sa meg a vezényszavak közösek. Ők pedig arra ügyelnek, hogy a szőke germánok, fekete szemű gallok, gyapjas hajú afrikaiak, barna bőrű ázsiaiak össze ne marakodjanak. Évek telnek el, míg összeszokunk, s elfelejtjük, hol szoptatott bennünket anyánk. A lovasok, harci szekeresek, a tüzérség mindenkor lenézett bennünket, pedig rajtunk gyalogosokon, íjasokon, kardosokon, dárdásokon, múlott a sasok diadala. A fegyelem és elszántság belénk ivódott és büszkék vol­tunk roppant tekintélyünkre. Amerre elvonultunk, a félelem lett úrrá az embereken. A garnizont ritkán hagyhattuk el, s ha idegen városban teljesítettünk szolgálatot, csak párjával, négyesével kószálhattunk. Minden tartományban a „vitéz” megszólítás és köszöntés illetett bennünket.

Én a 13-as Szíriában szolgáló Arabica légió közvitéze voltam. A 7-es cohors első manipulusához, második centuriájába tartoztam. Egységem, a 7-es cohors a többivel együtt a körme között villámot tartó sasok alatt vonult.

Tőlünk mindenki félt. A fegyelmet és rendet alig néhányan képesek vagyunk fenntartani. Elég az embereknek egyenruhánkat látni, máris elnémulnak a handabandázók. Vackaikra húzódnak az asszonynépek, a csivitáló gyerekek. Rómaiak vagyunk, s ha valakinek más a véleménye, annak hamar odacsapunk. Nem emlékszem, hogy valahol is jártamban más történt volna, mint amit akartunk, parancsoltunk. Róma akarata szent, s mi katonák tudtuk ezt. Nem is adódott rés ezen az akaraton. Rettenthetetlen erőnk a bátorság volt, s a kellő időben alkalmazott szigorú ítélet. Ahová lábunkat betettük, ott meghunyászkodás, alázat és engedelmesség volt a követel­mény. S ha akaratunkat valaki keresztezni próbálta, elveszett. Rögvest intézkedni kellett, nem pedig alkudozni. Az alkudozás a politikusok dolga, a katonáké az odacsapás. Gondolkodás nélkül felállítani egy keresztet! Lehetőleg látványos helyen. S amíg a kereszt áll, néma a nép, elül a lárma. S ha újra öklét rázza, csitítsd egy másik kereszttel! A keresztre feszítettek jajveszékelése hosszú időre elnémítja a lázongókat.

Ezt mi rómaiak régtől fogva tudjuk. Megszállásra kiképzett embereink ezen a téren nem ismer­nek lazaságot. Itt nem a szívnek, hanem a parancsnak kell engedelmeskedni. Róma ezért tudott a világ ura lenni.

Néhány napja ide vezényeltek bennünket Jeruzsálembe. Alexander századossal a második centuriát. Itt veszteglünk már több mint egy hete ebben a poros, zegzugos városban. Azt sem tudom, miért. Keleten még soha sem jártam, nem láttam e városok bazárjait, a föl- s alá hullámzó tarka tömeget, ordítozó, szakállukat tépő embereket. A szűk sikátorokban megszoruló szamara­kat, köpködő tevéket. A kiáltó rendetlenséget. Bölcsőm állítólag Északon ringott, s egy ideig Rómában nyertem kiképzést. A hangos zsivaj, a színes forgatag vonzott. Bár ilyen helyen nehéz rendet teremteni. A procurator is velünk jött. Elhagytuk tengerparti rezidenciáját a második centuriával. Helytartónk igazi római, s mi büszkék voltunk rá. Fiatal feleségét is magával hozta, bár mi nem láttuk őt.

Úgy hírlett, csak néhány napig maradunk, ám valami nem lehetett rendjén, hogy itt kell törté­nünk e szép tavaszi napokat. Azt mondták, óvakodjunk a héberektől, alattomosak és veszedel­mes ellenségei Rómának. Könnyen ráfizethetünk, ha közéjük keveredünk. Főként magányosan. Gyűlölnek bennünket, s gyűlöletüknél csak félelmük nagyobb. Valóban, amikor centuriánk be­vonult, egy lelket sem láttunk az utcán, pedig másutt a tömeg mindenkor megcsodálta fegyel­mezett sorainkat, pompás hadi felszereléseinket, tisztjeink aranyos sisakjait, amint büszkén paciroznak lóháton, s patáik csattognak a kövezeten. Itt halott város fogadott, az emberek elhú­zódtak, mintha magába itta volna őket a por és a kövezet. Később is elódalogtak mellőlünk, még a csapszékek is kiürültek, ha befordultunk. Asszonyaik, akik tüneményes szépségűek, szemükbe vonták fátylaikat s elsomfordáltak. Nem lehetett velük találkozni.

Mondtam is Rufusnak, ilyen városban még nem jártam, ahol szinte szikrát hánynak a gyűlö­lettől a tekintetek, Rufus elvigyorodott, vörös feje szinte lángolt (egyebekben nevét éppen vörös fejétől nyerte), s dadogva mondta (mert különben dadogott is): „Nem baj, az asszonyok (lega­lább szszépek”. Barátságba vele a gályán kerültem, amelyet Caesareába irányítottak a 7-es cohors leváltására. Ennek már jónéhány éve Szenvedélyes kockázó volt, akárcsak én. Mert mit is csináljon egy szerencsétlen római katona, amíg tengeren hányódik egy-egy rozzant gályán? Hallgatjuk unalomig a fedélzetre szivárgó nyögéseket, nyöszörgéseket, undorodunk és hányás környékez a mélyből jövő bűztől. Alant rabszolgák húzták az evezőket, mi pedig kockáztunk.

Itt Jeruzsálemben is ezzel űztük el az első napok unalmát. Kimenőnk nem volt, valami Antónia nevezetű erőd őrséget láttuk el. Itt lakott a procurator is szépséges feleségével, és itt fogadta a héber előkelőségeket. Azokkal ivott, mulatott. Ám ezek oly sűrűn jártak be hozzá, hogy számon se tudtuk tartani őket.

Mondom, a városba alig mehettünk ki. Ám amint mód kínálkozott reá, azonnal megleltük a külváros csapszékeit, ahol kiváló borokat mértek. Pénzünknek hamar nyakára hágtunk, drága volt az ital. Azt mondták, mivel sok idegen tartózkodik a városban, ez az oka. Rufus dadogása nem hatotta meg a héber csaplárost, jóllehet váltig erősítette, hogy többet inna, ha engednének az árából, meg „hha hhitelt kkapna”. Szerezni sem tudtunk italra valót, bár néhány alkalom csábított rá.

Egy hete aztán eleven lett életünk. Néhány héber lázadót kellett kivégeznünk. Bennünket Rufusszal az osztagba vezényeltek. Hármat vezettünk keresztül a városon, a falon kívül lévő vesztőhelyre. Rufus vigyorogva közölte: „wégre wan walami, nnem kkell mindig unatkozni.” Mert se ital, se nő, se dorbézolás, az ember elfelejti, hogy római. Négyünket vezényeltek ki. Andrónikust, ezt a tagbaszakadt bivalyképűt, Apellesí, akinek névrokona a híres római színész. Dicsekedett is vele, hogy meglátogatta öltözőjében a „rokont”. Rufust, a vörösképűt, aki szünet- lenül vigyorgott és idétlenkedett, meg engemet. A kivégző osztagot Alexander századosra bízták. A százados szűkbeszédű volt, szüntelenül maga elé nézett. Nem dicsért, nem szidott bennünket, mintha nem tetszett volna neki az egész eljárás. De ezt egy szóval sem mondta ki.

Az egyik héber valami nevezetes ember lehetett, ennek keresztjére táblát is kellett akaszta­nunk, a táblán neve és foglalkozása szerepelt. De én nem tudok olvasni, társaim se, így nem tudtuk kibetűzni nevét. Osztagunkból talán a centurio tudta egyedül, kit végzünk ki.

Andronikus, a bivalyképű marcona, meg én ragadtuk meg ezt a nevezetes embert. Nem sokat ellenkezett. Mondtam is Andronikusnak, „ezzel magam is elbántam volna”. A bivalyerejű Andro­nikus motyogott valamit, s odabökött, segítsek a többieknek. Azok rúgkapálóztak, vicsorogtak ránk, alig lehetett bírni velük.

Kivégzések alkalmából első dolgunk volt „megkopasztani” az áldozatokat. Ezt mi, rómaiak így mondjuk. Ugyanis mi szükség ruhástól elemészteni őket, akik az alvilágban úgyis kapnak más ruhát. S ha nem, annyi baj legyen. A két csavargón nem sok keresnivalónk volt. Ellenben a közbülső, ama neves héber rendesen fel volt öltöztetve. Hófehér anyagból állt minden ruhada­rabja, s ami különösen megkapta figyelmemet, az a köntöse volt. Nem római divat szerint szab­ták, de értékesnek látszott. Római katona akasztott ember ruházatából mindig jó pénzt tudott csinálni. Ha ügyesek voltunk, nem is keveset. A nép úgy tartja, hogy az akasztott ember ruházata szerencsét hoz, s ha áruba bocsátjuk, nagy tülekedés támad körülötte. Alig akadt bajtársam, aki nem ivott volna jókat az akasztottak ruházatából. Nekünk pedig mindig pénzre volt szükségünk. A római katona torka száraz, s zsoldja vékony.

Első dolgunk volt tehát levetkőztetni őket. Tűrte is az enyém. Tán azt hitte, megússza vele a dolgot. Ilyenkor az ember keze gyorsan jár. Főként azért, mert szeretne mihamarabb túlesni a dolgon, s aztán vissza a táborba, vagy ha kimenő van, a csapszékbe. Alighogy felhúztuk őket, s kipeckeltük keresztjeiket, hogy ne inogjanak, ha vonaglanak rajta, kijelentette Rufus: „nna, kkatonák, osztozkodjunk!” Rámutatott a halomba rakott ruhákra. Kardjával szabdalni is kezdte, meglehetősen egyforma darabokra. Ügyesen, hogy mind a négyünknek jusson.

Csomóra gyűrve dugdostuk övünkbe. „Valamit a katonáknak is a jó munkáért!” – röhögött teli torokból Andronikus, a bivalyképű. Rufus ezután a köntöst nézegette. Hosszú vászonból állt, semmi varrás rajta. Azon gondolkodtam, hogyan tudnak belőle ruhát formálni a héberek. Rufus megjegyezte: „Ezt kkár wolna szszétdarabolni, ez így értékesebb!” Én rábólintottam, Andronicus pedig odavetette: „Tán visszaadjuk neki?” – s felvigyorgott a középső keresztre. „Nem, csak nem gondolod – vetettem közbe minek az már neki?” Rufus hüvelyébe dugta kardját s ezt dadogta: „Nna, akkor hhát?”

„Erre sorsot vetünk!” – jelentettem ki, s a vörös Rufus azonnal elővette kockáját. Megpörgette, eltakarta, a többi hasonlóan. Andronikus, a bivalyerejű, Apelles, a tragikus színész rokona, meg én. A kocka Rufusnak kedvezett: „Nna, llátjátok, ezt így kkell!” Összegöngyölte zsákmányát és ráült. Attól kezdve addig kockáztunk, amíg vonaglottak az áldozatok. Az a középső pedig amíg élt, olyan szomorúan tekintett Rufusra, hogy az teljesen megzavarodott. Héber szavakat motyo­gott, amit nem értettünk. Rufus időnként rápillantott, vörös haja lángolt, mint egy máglya, aztán hátat fordítva neki, vetette tovább a kockát. Szinte eszelősen. „Rufus, az az ember sajnálja tőled köntösét!” – gúnyoltuk. Mire Rufus egyre idegesebb lett és veszteni kezdett. Már kéthavi zsoldja úszott.

Három nap múlva Rufust, a vörösfejűt mint katonaszökevényt körözni kezdték a városban. El sem tudom képzelni, mi történt, mert vasárnap találkoztam vele utoljára. Izgatott és sápadt volt, akár a Capitolium márványlépcsői. „Tte – mondotta az a bizonyos ember, akit kközépütt ffeszítettünk mmeg, él!” „Nem lehet – válaszoltam –, mielőtt eljöttünk, én átszúrtam az oldalát, igazán mély sebet ejtett a dárdám.” így próbáltam megnyugtatni.

Rufus azonban váltig erősítette: „El, itt a wárosban ttöbben is llátták!” „ Ne beszélj zöldeket, hiszen a váltás napokig őrizte a sírját is!” De Rufust nem lehetett megnyugtatni. „Én ttudom, hhogy él, és wissza ffogja kkérni a kköntösét. Bbarátom, azzal a kköntössel bbalszerencsém wolt. Egy hhéber ssem wolt hhajlandó mmegvásárolni.” „Mert drágán adtad” – próbáltam elütni a dolgot. „Á, ffenét, ttíz székéit kkértem cscsak érte, dde nnem kkellett ssenkinek.” „Menj és jelents beteget, hiszen lázas vagy, ráz a hideg!”

„A kköntösért wisszajön, meglásd!” – kiáltotta és elrohant. De nem tudott egyenesen járni, csak bukdácsoiva. Darabig utána loholtam, de az egyik kanyarulatnál elveszett tekintetem elől. Majd visszajön estére, az őrség néhány quadransért becsúsztatja az erődbe. De este a fáklyák rőt fényénél már nem volt kivel kockáznom. Rufus dezertált. Kiadták ellene az elfogató parancsot, senki se tudott hollétéről. Én mélyen hallgattam az esetről, hogy gyanúba ne keveredjek.

A következtetést le kellett vonnom. Az a nevezetes héber megbabonázta szerencsétlen ba­rátomat. Szomorú tekintetét nem tudta elviselni. Neki pedig inába szállt a bátorsága, egy halott árnyékától megrettent. Sajnálom Rufust, de szégyent hozott a sasokra. Sajnálom, mert a garnizon unalmát remekül elvertük kockázással. De aki megijed a saját árnyékától, ahhoz nem illik a vitézi cím. Lemondok róla, s szívem mélyéből megvetem.

CSEPELI SZABÓ BÉLA

Küszöbömön kuporogva

      Ajtómat, íme, szélesre tártam,
de mindhiába:
      ritka vendég nálam mostanában
az önfeledt,
      jó versteremtő hangulat.
Rozsdás, őszi kertem alatt
      csupán három-négy mérges eb,
      kisebb-nagyobb kutya ugat,
s járja körül rám-rám morogva,
      kissé gyanakvón, szimatolgatva,
eléjük vetett,
      csontig lerágott bánatomat… –
S míg kintről rekedt, vén ószeresek
      azzal ostromolják a fülemet,
hogy „csontot, rongyot, rezet, ólmot
      s ócskavasat veszek!… –
Én ostoba, lám
      azzal békítgetem a szívemet,
hogy küszöböm felett kuporogva,
      s el-elmosolyodva, csendesen,
      olyan égre-villanó verseket
vetek papírra.
      amelyek talán senkinek sem
      kellenek…

A vesztett éden

– Mondd, öregember,
      hányszor másztad már meg a hegyet,
      s meddig vágyód még a szerelmet,
az asszonyi ölelést?
      Nagyon meredek már néked ez az út:
Nem félsz,
      hogy megöli elfáradt szívedet?…
– Ó, kedvesem,
      ha nem kerülgetném már a hegyet,
      s gyönyörű csúcsát, a szerelmet,
hol találhatnám meg azt a rést,
      azt a rejtett kis erdei ösvényt,
mely e Siralom Völgye felett,
      a vesztett Édenbe visszavezet?

Asszonyi indulat

Azt nem tudom már,
      hogy mivel bántottam meg Őt,
de az a mozdulat lám,
      oly sok-sok év után is bennem ég:
Az öngyújtó
      hirtelen megvillant ujjai között,
s oly gyorsan lobbant szép arca elé,
      mint egy kigyulladt pici repülőgép,
majd elsötétülve az asztalra koppant,
      s a terasz mély-szürke árnyaiban,
szivem leégett,
      porban heverő kikötője felett,
már csak egy gyönyörű asszonyi arcél
      felhőbe tűnő haragos holdja,
s egy cigaretta felizzó csillaga
      fénylett…

SIGMOND ISTVÁN

Hatkezes költőre, özvegyre és teremtésre

„Szép, mint a varrógép és az esernyő
véletlen találkozása a boncasztalon.”

(LAUTRÉAMONT)

A költő vélekedése szerint a teremtés hatodik napjának formai és tartalmi produktuma hamisítat­lan selejt. De ez egyáltalán nem baj. a mindenséghez viszonyítva mindössze 16,66 százalékról van szó, amit bármikor újra lehet teremteni. A kőit* először a genocídiumra gondolt, de hogy ez a módszer körülményesnek ígérkezett, és valószínűnek látszott, hogy igen komoly fizikai meg­terheléssel jár, a megoldást az intellektuális szférában próbálta felkutatni, s végül a totális átlényegülés mellett döntött. S noha ez a módszer is időigényesnek mutatkozott, a költő úgy döntött, hogy a dologra érdemes rászánni egy életnyi pillanatot.

A költő harminchatodik életévének negyvenedik hetét élte, az újrateremtés első szakasza szombat délután vette kezdetét hat óra ötven perckor. A hét óráig fentmaradó időben a költő a bal keze mutatóujján tapasztalható idétlenséget próbálta enyhíteni, ez az ujja ugyanis igen hosszúnak mutatkozott. Nem volt hosszabb a középső ujjánál és mindössze egy milliméternyivel nőtt nagyobbra a gyűrűsujjánál, de a kisujjához és a hüvelykujjához viszonyítva látványosan hosszú volt. A költő megpróbálta visszanyomni valamelyest a mutatóujját, s ámbár – vélekedése szerint – tenyerében lett volna elegendő hely, a mutatóujj makacsul ragaszkodott eredeti hosszúságához. Na jó, mondta a költő, s mielőtt átöltözött volna, letépte a függönyöket a szobák ablakairól és a rádiót kidobta az udvarra. A televíziót nem tudta felemelni az ablakpárkányig, viszont a készüléket addig döngette a falhoz, amíg negyvenhat darabra esett szét. Fél nyolckor indult el. Mezítláb volt, hosszú fehér gatyában, fején szalmakalap. A díszítőelemekre nem helye­zett különösebb hangsúlyt, olyannyira, hogy a piros glaszékesztyűt és a pettyes csokornyakken­dőt kompromisszumos megoldásnak érezte. Azzal az egy szál krizantémmal viszont igen sokat bíbelődött. Amíg a válla bőrén átszúrta a biztosítótűt, egy mély lélegzetvételnyi idő telt el csupán, a bordó virágszál már percek óta ott díszelgett a költő bal vállán, de addig nem indulhatott el, amíg a csermelyben megindult vércsík nem száradt rá a bal melle bimbója és a gatyája korca közötti szakaszon. Háromnegyed nyolckor érkezett a helyszínre. Már mindenki táncolt. A fény felülről vetítődön a táncolókra, amivel a költő egyáltalán nem értett egyet, mindenki legyen ön­maga fényforrása, mondta, és micsoda elmebeteg ötlet volt két szemet és két fület adni ahhoz az egyetlenegy fejhez, és mi végre a két kéz, a két láb, a két vese és a két tüdő, és miért viselnek az emberek cipőt, bugyit és melltartót, és miért áll az a szörnyeteg a pódiumon azon a két idétlen lábán, két idétlen kezével, két idétlen szemével, két idétlen fülével, és ki kérte rá, hogy azzal a két idétlen pálcikával pötyögjön azon az idétlen izén. És ez nem is tánc, mondta a költő, ez valami egészen más, önkívületi állapot, vonaglás dobszóra, szellemidézés, sámánok morajlása, természetfölötti lények bujálkodása, ösztövér testek egymásba szorulása, versenylihegés, csupa undor és mocsok, meggörbült csontvázak debilis tipegése, és hús, hús és hús több vagonnyi mennyiségben, töppedt agyvelők, ürülék mázsaszám, és az ékek: haj, szőr, pihe – hányadék. Amikor a költő kitépte vállából a bordó krizantémot, megpillantotta a lányt. Talán az egyetlen volt, aki nem táncolt, állt a fal mellett és felfele nézett. Nem ölelték, nem ölelt, nem vonaglott, nem nyögött, nem volt ösztövér, csak nézett. Arcán nem volt sem öröm, sem bánat, sem vágy, sem harag, csak nézett. S noha a villanófény egyforma időközökben világította meg az arcát, egyet­lenegyszer sem rebbent meg a szeme. Nem lehetett tudni, hogy ébren van-e vagy nyitott szem­mel álmodik, a költő vélekedése szerint ha a lány ébren is lett volna, arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy egyáltalán nincs jelen az ébrenlét irreálissá silányodott eseményei között, az álmok realitásában viszont még akkor is otthonosabban közlekedett volna, ha netalán repülni lett volna kénytelen. Ő az, mondta a költő, s máris elindult a lány felé, hogy magáévá tegye ezt az álomból faragott ima-kövületet. Jer, mondta a költő, s noha a lány semmit sem hallott a hangza­varban, mintha megérezte volna, hogy mozdulnia kell, összefont lábakkal elvánszorgott az ajtóig, s ahogy kivergődött az ajtónyíláson, olyan benyomást keltett mint aki önkívületi állapotba került, ösztövér volt és buja, meggörbült csontvázú és húsos. Na majd! – mondta a költő, átverekedte magát a masszává tömörült táncolókon, kilépett az utcára és a lány nyomába eredt. A költő sokkal nehezebb feladatra vállalkozott, mint képzelte. A lány olyan eszeveszett rohanásban ha­ladt célja felé, hogy lehetetlen volt megközelíteni, néha ugyan meg-megállt, nem pihenés céljá­ból, hanem hogy elvégezze a soron következő tornagyakorlatot. Ilyenkor összefonta a lábát, s miközben némileg összegörnyedve körkörös forgást végzett, bizarr táncmozdulatokkal kísérte a mutatványt. Aztán lélekszakadva rohant tovább. Közben befordult az egyik sarkon, be egy má­sikon, végül elérkezett egy kapuhoz. A zár gyorsan engedelmeskedett a sebesen forgó kulcsnak, a lány mozgása viszont igencsak lelassult a cél előtti révületben, lábát már nem tudta felemelni, csúszkálni viszont tudott, s miközben végigvonszolta magát az udvaron, s lassú, igézetes moz­dulatokkal kinyitotta a budi ajtaját, a költő akkor mászott át a kerítésen. Kimért léptekkel haladt végig az udvaron, közben felnézett az égre, No nem azért, mintha a csillagok járásából akarta volna kibarkochbázni a közeljövő eseményeit, számára a csillagok kizárólag fényforrás szerepet töltöttek be, egyszóval miután szemrevételezte az eget, megelégedéssel konstatálta, hogy a telehold ragyogása igen kellemes látási viszonyokat biztosít a budiban lejátszandó jelenet szá­mára, amelynek a kezdete csakis a budi ajtajának leszakítása lehetett. Ez természetesen meg is történt. A költő nem számított a robajra, az elrozsdásodott zár ugyanis megadó volt és alázatos, de a lezuhanó ajtó szörnyen dongott a keményre taposott köves udvaron. A lány szembenézett a költő szent hevületben tündöklő arcával.

– Oh! – mondta a költő, egyik karját felemelte a magasba, s ott tartotta egy ideig. – Mi dolog ez, leány? Bokádra trottyant bugyid némileg zsenáns. Szememből elköltözik a ragyogás, ha sokáig nézem, ahogy görnyedsz a lyukon. Légy arám.

A lány cipőfelsőrész-ellenőr volt a helyi bőrgyárban, munkája igen alapos szakismeretet, hosszú gyakorlatot, valamint különleges koncentrálási képességet igényelt. Ezúttal viszont kizá­rólag csak arra összpontosított, hogy rózsaszínű bugyiját visszahúzza a fenekére. Ehhez a tény­kedéshez is meglett volna a gyakorlat és szakismeret, csakhogy ezt közönség előtt igen ritkán gyakorolta, ennek tulajdonítható, hogy némi bátortalansággal kotorászott a lába körül.

– Illatod puha vánkos – mondta a költő –, szemed feketéje lidércben a fény, hajad mélybúvár lihegése, milyen a hasad? Fedd fel bársonyos szirmodat, búvópatak csörgedezést, erdők bozót­ját. Le a göncökkel, ara!

Noha a cipőfelsőrész-ellenőrökre egyáltalán nem jellemző a bávatagság, a lány nem tudta felfogni az illatvánkos értelmét, arra már kísérletet sem tett, hogy a mélybúvár lihegést megfejtse, ideje sem volt arra, hogy a szellemi szféra igen bonyolult labirintusában kutatgasson fényforrá­sok után, életének egyetlen célja és értelme az illuzórikussá vált bugyi megkaparintása volt. És ezúttal valóban tanúsított némi bambaságot, hiszen egy olyan fehérnemű után kapkodott a telehold fényében, amely a budi meghitt környezetében gazdát cserélt, s a sors kifürkészhetetlen akaratából négy fele szakítva fityegett a költő hosszúra sikeredett mutatóujján.

Bugyi nélkül a lány ügyefogyottabb volt valamelyest, ám ez az állapot csak addig tartott, amíg a költő megragadta az eszelős tekintettel felfele néző lány szoknyáját, és közismert pedantériá­jával egyforma szélességű csíkokra tépte. A továbbiakban a jelenet helyszíne áttevődött a budi térségéből az udvarra. Persze ez sem következett be zökkenésmentesen. A felmerült akadályo­kért nem terheli felelősség sem a költőt, sem a lányt. Mindössze annyi történt, hogy a lány előbb jelzett ügyefogyottsággal tetézett bambasága minőségi változást szenvedett, tudniillik a teljesen lemeztelenített altest tudata egyfelől képes kikapcsolni az akarati tényezőket, másfelől eksztatikus állapotba tudja hozni a vegetatív idegrendszert. Ebből kifolyólag a lány szívverése igencsak felgyorsult, bélműködése gyarapodó tendenciát mutatott, mirigyeinek váladéktermelése pedig megdöbbentő méreteket öltött. Ráadásul valami démonikus erő is munkálkodhatott benne, erre abból lehetett rájönni, hogy egyáltalán nem volt hajlandó lélegzetet venni, arcának bőre misztikus színeket kezdett felvenni, mindezek közben a démon arra ösztökélhette a lányt, hogy próbáljon meg eltűnni a kerekded lyukon. A lány csóré feneke opálosan csillogott a telehold fényében, de a költő nem vesztegette az időt holmi gyermekded bámészkodással, hanem célratörő tudatos­sággal próbálta meghódítani a lányt, akiben a meghódítottak örömteljes ernyedtségét egyelőre még nem lehetett felfedezni. A költő nem volt ideges, inkább csodálkozott. Nem tudta felfogni, hogy a lány miért ragaszkodik a budi térségéhez, amely meghittebb volt ugyan az udvari kör­nyezetnél, de az udvar méretei vitathatatlanul előnyösebb feltételeket biztosítottak a jelenet soron következő részleteinek lebonyolítása szempontjából, az egészségügyi aspektusokról nem is be­szélve. A lány akkor kapta az első verést, amikor hajánál fogva kivonszolták a budiból. A verés négy percig tartott. Nem volt nagy verés, de meglehetős. A költő vigyázott arra, hogy vesére ne üssön, vélekedése szerint ugyanis a veseműködés zavartalansága a kiegyensúlyozott lelki élet záloga. A fenékrészeket viszont igen vehemensen ostromolta, és nem eredménytelenül, mert nemsokára minden kétséget kizáróan érzékelhette a lány testén az ernyedtség tüneteit. Valószí­nűnek látszott, hogy még mindig nem állt be az a bizonyos örömteljes ernyedtség, ezt abból lehetett látni, hogy a lány nem túl szaporán ugyan, de ígéretes nekibuzdulással elkezdett mászni a házba vezető ajtó felé.

– Lila cserkészek közt reményt vesztett csigabiga visong – mondta a költő, és úgy döntött, hogy elűzi a lányban sündörgő démont.

A lány kooperatív készsége kívánni valót hagyott maga után. Zavarhatta az immár teljes meztelenség tudata is, merthogy a költő akkurátus következetességgel sorban letépett róla min­den ruha- és fehérneműt, persze az is lehetséges, gondolta a költő, hogy a palántaültetés akkor mutatkozik a legeredményesebbnek, ha erre a holdsarló növekedésének az időszakában kerül sor, a lány tehát kizárólag szakmai meggondolásból kapkodta a lábát, miközben a költő szent hevületben tündökölve megpróbálta elültetni a lányt a bejárati ajtótól jobbra, az egyetlen zöidsé- geságyás közepébe, az immáron szépen zöldellő petrezselyemlevelek közé.

Este tíz óra lehetett, amikor a démon megjelent. Először csak gégehangokat hallatott, aztán gejzírként szökkent ki a lány torkából bődületes visítások kíséretében. Kinyílt az ajtó.

– Kislányom, te vagy? – lépett ki az öregasszony az udvarra, s az előszobából kisugárzó fénynyaláb sávjában szemügyre vehette a combközépig elültetett, és hol hörgő, hol trillázva visító meztelen lányt a petrezselyemlevelek között, valamint egy hosszú fehér gatyát, szalmaka­lapot, piros glaszékesztyűt és pettyes csokornyakkendőt viselő tündöklő arcú férfit, aki delejes átszellemültséggel mezítláb tangózott a lány körül, miközben a mellbimbója és a gatyája korca között felsejlő vércsík meg-megcsillant a telehold fényében.

Az öregasszonyt állva érte a jobblét, a szomszédok jóvoltából tisztes temetésben részesült. Az árva kölcsönkapott csipkebetétes gyászruhába öltözött, a fekete fátyolt úgy helyezte el a fején, hogy teijesen eltakarja a hajából hiányzó tincsek helyét.

A költő harmínchatodik életévének negyvenegyedik hetét élte. Az újrateremtés második sza­kasza szerdán este vette kezdetét, pontosan nyolc órakor. A költő még nem vetette el teijesen a genocídiumot, alternatívaként minden bizonnyal elvezethet a végső megoldáshoz, gondolta, különösen, hogy a kezelésbe vett egyedek ötven százaléka nem a totális átlényegülést válasz­totta. A másik ötven százalék az ebédlőben ült az asztal mellett, csipkebetétes gyászruhában, fátyol nélkül, és várta a részvétnyilvánítók látogatását. A költő fél kilenckor érkezett. Elhaladt a budi mellett, aztán visszafordult, hogy az üresen tátongó, ajtó nélküli tákolmányon kegyelmet gyakoroljon. Először vállal próbálta ledönteni a falakat, aztán rúgásokkal kísérletezett, de hogy a faiak csökönyös elszántsággal kitartottak, a költő egy pillanatig sem habozott kimondani a vég­ítéletet: „Isten szeme mindent lát, leszarom az oldalát”. Miután felegyenesedett és felhúzta a nadrágját, egy percig még ott állt mozdulatlanul, a kötelező végtisztesség csendjében, amely kijárt a teremtés hatodik napjának. Most már tudom, mondta a költő, most már tudom, hogy a hatodik nap produktuma gyámoltalan, ügyetlen, kellemetlenül torz, bántóan ostoba, ízléstelen és badar, egyszóval idétlen, ennélfogva szükségtelen. Az újrateremtés egy minőségben és mennyiségben is különb világot produkál. Íme! – mondta a költő, és szent hevületben tündöklő arccal nézte az új világ alapkövét, amely egyelőre alaktalanul, de büszkén domborodott a budi falánál.

Az ajtó nyitva volt. Az árva még mindig az ebédlőben ült, csipkebetétes gyászruhában, és felfele nézett. Arcán nem volt sem bánat, sem öröm, sem vágy, sem harag, csak nézett. Nem lehetett tudni, hogy ébren van-e vagy nyitott szemmel álmodik, a költő vélekedése szerint ha az árva ébren volt, arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy feszült érdeklődéssel várja a további események bekövetkeztét, az álmok irrealitásában viszont még akkor Is idegennek érez­te volna magát, ha netalán angyalként teljesített volna égi szolgálatot.

A költő szent hevületben tündöklő arccal nézte az árvát.

– Illatod puha vánkos – mondta a költő –, hajad mélybúvár lihegése, szemed feketéje üdém­ben a fény. Légy arám.

Az árva meglepő fürgeséggel próbált felmászni a falon. Próbálkozása nem volt kimondottan sikeres, noha egy ideig igen eredményesen buzgólkodott felfele A költőnek tetszett a mutatvány, egy ideig passzív szemlélője volt az eseménynek, a kezében tartott bordó krizantémot letette az asztalra, és figyelmesen hallgatta az árva lihegését. Csakhogy a szabadesés törvénye visszapa­rancsolta a padlóra az árvát, aki abban a pillanatban, ahogy földet ért, máris vetkőzni kezdett. A költőnek bőségesen volt ideje, de annyi azért nem volt, hogy kivárja a vetkőzés időigényes műveletének a végét, s noha a csipkebetétes gyászruhát félig már lecibálta magáról az árva, a másik felére már nem volt gondja, mert a költő egyetlen mozdulattal tépte kétfele a jól szakítható selymet. A fehérneműk eltávolítása közben a költő kimérte az első negyvenet. Húszat a fenék egyik felére, húszat a másik felére. A további negyvenre azért nem kerülhetett sor azonnal, mert az árva besuvadt az asztal alá, hátát rágörbítette az asztal lapjának az aljára, és igen hevesen vernyákolt.

– Csóré macska lóg az ajkán, libidó az asztal lapján – lelkesedett a költő. – Légy arám.

Az asztal felborítása után az árva tizenegy alkalommal részesült fenyítésben. Álló, ülő, kapasz­kodó, guggoló, lehajtó és mászó pozícióban, valamint ügetés és trappolás közben. A konyhából kivezető ajtó küszöbén, a ruhásszekrényben, az ágyban, az ágy alatt, a padlásra vezető csiga­lépcsőn, a spájz legalsó polca alatt, az előszobái fogasra csimpaszkodva, a zongora billentyű­zetén, az udvaron, a veteményeskertben és a kapun csüngve. Végre eljött az a pillanat, amikor sikerült közös nevezőre jutni a mennyegző időpontját illetően. A költő vélekedése szerint az aktus lebonyolítására igen alkalmatos volna a következő nap, azaz a csütörtök, amivel az árva bizo­nyára egyetértett, mert a kaputól jövet visszafele egyetlenegy szóval sem mondott ellent, vagy jelentett be különvéleményt. Igaz, hogy a költő nem kezdeményezett hosszabb eszmecserét, inkább arra vigyázott, hogy a szűzi test ne szenvedjen károsodást a rapszódikusan elszórt kövek között, miközben az árvát gyöngéden végighúzta az udvaron.

A menyegzővel várni kellett egy ideig, mert az árva csak négy nap múlva nyitotta ki a szemét. A költőnek 96 óra állt rendelkezésére, hogy a totális átlényegülés szellemében megváltoztassa a környezetet. Ennek érdekében közismert pedantériájával vette kezelésbe a bútorzatot, a ruha­neműt és az összes lakásban található tárgyakat. Mindent kettétört, négybe vágott, hatba szakí­tott és nyolcba zúzott. A zongora billentyűzetét nyolcvanöt darabra szedte szét, a súlyosabb és nehezebben kezelhető tárgyakat fejszével aprította fel, a kisebb tárgyakhoz elegendőnek mutat­koztak a tömör falak, a ruhafélékhez kezeit és lábait vette igénybe. Az eredmény hatalmas ku­pacban tornyosult a valamikori veteményeskert teljes területén. A lakásban nem maradt egyéb, csak az ágy s benne az árva.

A költő vélekedése szerint az árva azt hihette, hogy vendégségben van. Viselkedéséből azt a következtetést is le lehetett vonni, hogy összetévesztette magát valaki mással, noha voltak olyan mozdulatai is, amelyek arra utaltak, hogy tisztában van önmaga kilétével. Például ahogy lenyúlt a bili után. Természetes és magától értetődő fesztelenséggel emelte be az ágyba, majd mélyről fakadó, kielégült sóhajtások kíséretében igénybe vette a szóban forgó alkalmatosság űrtartalmá­nak a felét. A költő megrendültén figyelte az újrateremtés fejleményeit, s ahogy ott állt az árva ágya mellett, hosszú fehér gatyában, szalmakalappal a fején, némileg kifeslett piros glaszékesztyűben és az elmaradhatatlan pettyes csokornyakkendő díszében, a szent hevület ragyogása mintha lekopott volna megnyúlt arcáról, helyette sokkal tartalmasabb és mélyenszántóbb érzetek tükröződtek a szemében.

– Szabad vagy – mondta a költő. – Repülj!

Az árva nagyfokú precizitással fogott hozzá a röpdöséshez. Lassú mozdulatokkal lecsúszott az ágyról, majd négykézlábra ereszkedve megközelítette a költőt. Mozdulataiban semmiféle végletességet nem lehetett felfedezni; a költő némileg sajnálkozva vette tudomásul, hogy a megilletődéssel párosuló tisztelet, avagy csodálat teljességgel hiányzott mozdulataiból, viszont egyáltalán nem lehetett volna hancúrozással vádolni, azaz valamiféle pajkos ugrándozásra, ne­talán pajzánkodásra való hajlammal. Mindezekkel szemben az árva higgadtan, megfontoltan, aprólékosan kidolgozott pedáns következetességgel látott munkához. Természetesen a lábujjak­nál kezdte, majd következtek a lábfejek, az alsó lábszárak, a térdek, a combok, a nemi szervek, a lágyék, a csípő, a köldök, a has, a mellbimbók. Nem tartott szünetet, sorba vette a költő kézujjait, a csuklókat, a tenyereket, alkarokat, felkarokat, hónaljakat, nyakat, szemeket, orrot, szájat, füleket Egyetlenegy testrészt sem hagyott ki, volt egy olyan pillanat viszont, amikor a költő bokája körül szöszmötölt, elég hosszasan, amiből arra a következtetésre lehetett jutni, hogy egyedül képtelen leküzdeni a felmerülő akadályokat. A költőnek ezúttal segítenie kellett, felemelte hát sorban a lábait, hogy a talpához is hozzá lehessen férkőzni. Ezek után már csak a sarkok voltak hátra, a bokák, a lábikrák, a térdhajlatok, az ülep, a keresztcsont, a derék, a lapockák, a vállak, a nyakszirt, a tarkó és a fejtető. A költő 79 csókot számlált, pontosan annyit, amennyinek lennie kellett.

– Végítéletben a visszaszámolás: menüett-pitizés és lóhere-mosoly – mondta a költő, aztán döngetett egyet hitvese hátán, mert az asszonyka nem tudta felfogni a jeleket, miszerint négy­kézlábra ereszkedve kell várakoznia egy kicsinykét, amíg kezdetét veszi a teremtés harmadik szakasza.

A költő úgy döntött, hogy végleg lemond a genocídiumról. Vasárnap volt, tizenegy óra ötven perc.

– Mássz! – mondta a költő.

Az asszonyka ezúttal jobban felfogta a jeleket, meglepően fogékony volt a hangokra, s mi­közben a költő szent hevületben tündöklő arccal megindult a valamikori ajtó felé, amely a totális átlényegülés folyamatában mindössze egy téglalap alakú lyuk lett a falon, az asszonyka közvet­len természetességgel mászott a költő után. Csak egyszer kerülték meg az udvart. A költő hosszú fehér gatyában, délceg léptekkel vezette a menetet, a budi ajtó nélküli nyílásnál megállt egy pillanatra, hogy elérzékenyülésén úrrá legyen valahogy, de amikor a valamikori veteményes­kerthez értek, már nem tudta visszatartani könnyeit, nem térdelt le, de áhítattal nézett végig önmagán.

– Jer, enyészet, jer, végtelen! – kiáltotta a költő, s miközben behatolt a derékig érő szemét­kupacba, az üvegcserepek, apróra vágott bútordarabok, kantákból kiömlött kompótok, szétté­pett ruhadarabok, konyhai szemét és mindenféle mocsok keverékébe, lehajolt, hogy a négykézláb várakozó asszonyt felhúzza maga mellé. – Magzatvíz – mondta a költő, s az asszonyka fejét belenyomta az üvegcserepekkel összekeveredett szilvaízbe.

Megszólaltak a harangok.

– A költő mintha ezt várta volna, gyors mozdulatokkal letépte magáról a hosszú fehér gatyát, a piros glaszékesztyűt és a pettyes csokornyakkendőt, aztán ráhajolt a szemétbe süppedt asszonyra.

– A teremtés szintézise… a teremtés szintézise… – mondta a költő, de már nem tudta bejezni a mondatot.

Az asszonyka tizenhatszor sújtott le a keze ügyébe került széklábbal. Az ütések mindig ugyan­arra a helyre csapódtak be, a költő homloka közepére.

*

A tyúk egy kicsit kapirgált a költő sírja körül, aztán beugrott a gödörbe. A gyászhuszárok felrö­högtek. A pap széttárta a karját és mondott valamit. Szavait nem lehetett érteni, pedig valószínű­nek látszott, hogy megjegyzése nem volt érdektelen.

– Tudtam – mondta az özvegy.

– A kurva anyádat! – Ezt az egyik sírásó mondta, közben a kezében tartott kötelet korbács­ként használva besuhintotta a gödörbe.

Többen cöcögtek. A pap nem cöcögött, A jelenlevők közül ő tudott legtöbbet a végítéletről, de látni lehetett rajta, hogy a tyúk-ügynek nem tudott helyet találni a képletben.

– Koty. Koty. Koty – mondta a tyúk, és elkezdett szemelgetni a koporsóra szórt virágok között.

Ekkor érkezett meg a gúnár. Szép, fehér gúnár volt, lehetett olyan ötkilós, és vadul gágázott.

– Na, na – mondta a pap, és a kezében tartott Bibliával hessegető mozdulatokat végzett, megpróbálva elriasztani a vészesen sziszegő gúnárt. De már késő volt.

– Tudtam – mondta az özvegy, s hogy kivédje a támadást, felugrott a levegőbe, aminek csak annyi értelme volt, hogy a gúnár csőre nem a térdébe, hanem a bokájába fúródott.

– Koty. Koty. Koty – mondta a tyúk, és ügyes kis csőrével nekiveselkedett a szemfedőnek.

A gyászhuszárok közben elhajtották a halottaskocsit, egyikük visszamaradt, mert a röhögéstől nem tudott mozogni. Derékból előrehajolva tántorgott a sírok között, időnként belekapaszkodott egy-egy fejfába. Édes jó anyám, mondta, édes jó anyám.

Az özvegy sorsa sem volt kimondottan kellemes. A gúnárral való küzdelemben úgy eseti a hátára, hogy rézsútosan feküdt a sárban, félig a friss földhányáson, félig a szomszédos sírhan­ton. Kezét az arcára szorította, amit lehetett a kétségbeesés ösztönös megnyilvánulásának tekin­teni, pedig csak annyi történt, hogy megpróbálta elodázni a pillanatot, amikor a lesben álló, sziszegő gúnár nekiesik a szemének. A pap egyik lába az özvegy feneke alá került, s ebben a méltánytalan helyzetben már-már csorba esett papi méltóságán. A gúnár közben lecsendesedett némiképp, de ottmaradt az özvegy feje közelében. Mély csend ülte meg a tájat; atyáknak sikerült elhelyezkednie a koporsó tetején, a szegfűk és krizantémok társaságában. Csak a gyászhuszár hörgéssé szelídült röhögése hallatszott időnként a sírok között. A pap az özvegy feneke alá szorult lábával is meg tudta őrizni lelki egyensúlyát. Falusi gyerek volt, ennek köszönhetően egyáltalán nem félt a ludaktól, s bár tudta, hogy Isten szándékai kifürkészhetetlenek és elrende­lési megmásíthatatlanok, az óvatosság mellett döntött. Egy hirtelen mozdulattal megragadhatta volna a gúnár nyakát, hogy az özvegy mellől eltávolítsa a támadót, de Bibliát tartó kezével valahogy nem érzett indíttatást a gyilkolásra, a másik kezét pedig oldalra nyújtotta, az egyensúly megtartása végett. Hogy patthelyzetben erény-e a tétovázás, az egyházi doktrína ezzel kapcso­latban nem tisztázta álláspontját, a pap viszont némi habozás után cselekvésre szánta rá magát. Először is óvatosan kihúzta lábát az özvegy feneke alól, s a másik lábával átlépett az özvegy fején. Noha ez a lába egy jó fél méterrel magasabbra került a másiknál, lévén hogy a földhányás tetején állapodott meg, a terpeszállás valamelyes stabilitást biztosított számára. Ezek után a szeretet tiszta mosolyával kinyúlt a gúnár felé.

Egy ötkilós gúnár nyugalmi helyzetben pontosan öt kiló. Repülés közben viszont az alapsúlya növekvő tendenciát mutat, azaz egyenes arányban gyarapszik az ösztöneiből fakadó düh mér­tékével. Ez a tétel nem tartozik az állattenyésztés tárgykörébe, vallásfilozófiai vetületei sincsenek, a pap tehát nem tudhatott róla. Arról viszont tudomást kellett volna szereznie, hogy zuhanás közben fohászkodni több mint hiábavalóság: dramaturgiai giccs. Amikor ugyanis a gúnár csőre belecsapott a feléje nyújtott tenyérbe, a pap mélyen saját színvonala alatt reagálta le az esemé­nyeket. Ösztönszerűm hátralépett, de a mozdulatot hátravetődésnek is lehetett tekinteni, s egyensúlyát elvesztve, először a hátára zuhant, majd fejjel előre belecsúszott a gödörbe. Esés közben az egyik lába beleakadt az özvegy csipkebetétes gyászruhájába, amelyik hónaljig felsza­kadt.

– Tudtam – mondta az özvegy.

Hogy a tyúk kimúlt-e a pap nyolcvan kilós súlya alatt, ezt abban a pillanatban nem lehetett felmérni, a gyászhuszár viszont az utolsókat horkantotta, feküdt szép csendesen két sír között, felakadt szemmel. A gyászoló gyülekezet tizennégy tagja csak akkor mert elszéledni, miután a gúnár lassú, méltóságteljes léptekkel eltűnt a sírok között. Mindössze hatan maradtak vissza: az özvegy, a négy sírásó és a vak kántor. Az özvegynek is mehetnékje támadt, de felemás öltözék­ben – félig ruhában, félig csak kombinéban – nem tudta rászánni magát a távozásra. A négy sírásó lapátvégre támasztott fejjel nézte az özvegy kivillanó rózsaszínű bugyiját.

– Ringyó – mondta a legidősebb, és kiköpött.

A vak kántor a hangokból arra a következtetésre jutott, hogy a ceremónia közelít a befejezéshez, rázendített hát mély baritonján a Tebenned bíztunkra. Amikor a pap a koporsó tetejére állva felemelkedett a gödörben, kinyújtott kezében egy friss tyúktojást tartott.

– A teremtés szintézise – motyogta az özvegy.

Ez volt az a pillanat, amikor az özvegynek választania kellett: vagy sikolt, vagy elszalad. Elszaladt. Közben sikoltott.

*

Az özvegy este tízkor érkezett a helyszínre. A nemrég összevarrt és újra elszakított csipkebetétes gyászruhát ügyesen összefogta magán, s megállt a fal mellett, a bejárati ajtó közvetlen közelé­ben. Már mindenki táncolt. De nem is tánc volt ez, hanem önkívületi állapot, vonaglás dobszóra, ösztövér testek egymásba szorulása, versenylihegés, csupa undor és mocsok, meggörbült csontvázak debilis tipegése, és hús, hús és hús több vagonnyi mennyiségben, töppedt agyve­lők, ürülék mázsaszám, és ékek: haj, szőr, pihe – hányadék. Az özvegy nem táncolt, állt a fal mellett és felfele nézett. Nem ölelték, nem ölelt, nem vonaglott, nem nyögött, nem volt ösztövér, csak nézett. Arcán nem volt sem öröm, sem bánat, sem vágy, sem harag, csak nézett.

Ő az, mondta a festő, s elindult a terem túlsó végéből, hogy magáévá tegye ezt az álomból faragott ima-kövületet. Jer, mondta a festő, s noha az özvegy semmit sem hallott a hangzavar­ban, mintha megérezte volna, hogy mozdulnia kell, összefont lábakkal elvánszorgott az ajtóig, s ahogy kivergődött az ajtónyíláson, olyan benyomást keltett mint aki önkívületi állapotba került, ösztövér volt és buja, meggörbült csontvázú és húsos. Na, majd! – mondta a festő, átverekedte magát a masszává tömörült táncolókon, kilépett az utcára és az özvegy nyomába eredt.

LÁNG ÉVA

A hűlt falak elégiája

Átléptem a küszöböt, vissza
nem ereszt már ez a kulissza.
Parányi hőként – hűlt szobában –,
születtem, féltem jártam, háltam.
Hány fal terített – rongy-terítő
– álmot, hány keresztrefeszítő
sikolyt, sóhajt nyelt el a fal?
Nem válogat, mindent befal.
Zsarnokon őrzi, aki voltam,
akiket magamba karoltam
rejtik az odvak, az a sok –
„tisztaszoba” és hány mocsok
koptatta körmöm reszelősre,
hogy kriptamélyük eszelőse
most faggassam a falakat.
Az ajtón belül a lakat,
amit le kéne verni balta –
– öklöm-fejem verem a falba;
ahogy a bőr csontról lefoszlik,
a némaság fecsegve oszlik,
már súgdossák a titkokat:
sokat tudnak, nagyon sokat.
A falak egymással fecsegnek,
susog egy elfelejtett szeglet:
– emlékszel, – sóhajtja: a szembe-
levő rábólint: – van eszembe’
ahogy rádőlt, rajtam ölelte…
– Rólam a pókhálót seperte.
– Lestem a dikó vacokágyát, –
porrá lett már mind, aki rájárt. –
– Bennem a malter, mész felizzott
ha csalfa csalta, aki bízott…
– Én ablakom éjjel kitártam,
ha álmuk szellőszárnyán szálltam,
Vénusz ködével betakartam,
amit elrejteni akartam…

A fal melletti csonka asztal
magányos. Senkit nem marasztal
csipkés rongyán az irka-firka,
nem árulja el, hogy ki írta.
A könyvpolcon – a glédasorban –,
betűkbe dermedt gyászos kor van,
az eltűnő, vázolt sorokra
rávetül az enyészet pokla,
Múlandóság lebeg a némán
csörtető csendőr-csönd arénán.

A falak közt – az időárnyak –
rá nap süt, kint füvet kaszálnak;
a régi ujjlenyomatot –
amit az idő meghagyott –
őrzik a poroszló falak.
Ahol ölelni láttalak,
nyoma sincs már az érintésnek,
a fal mindent magábavésett;
a vérköröknek kábelében,
a dimenziók Bábelében,
dajkálja malter és salak,
őrzi, ahogy kihordtalak.
Börtönfalak, rút időfejfák,
zsugori, gonosz tanú – jelfák,
a néma malter, kő, habarcs, mész
mielőtt bezár, körbecserkész,
már jelzi, itt minden sivár lesz,
ahogy viszi az időt Ares,
rejti a testünket a csónak,
de a révész a halandónak
ajkáról a elhabzó nyálat
nem törli le. Majd csak a bánat
csókolja vagy örök enyészet;
mit úgy becéztünk egyszer – végzet.

Falak, s a szúvas Időlépték
méri ingaórák ütését;
az ajtó, ablak, négy sarok,
ökölbezárt kriptamarok,
még szorítja fürtjeink szálát, –
ujjaink már nem boronálják, –
a mézes csókemlékek ajkán
elszáll a kéj, éjmélyű sajkán.
Nyomasincs – puha – érintések,
S a velük együtt kőbevésett
lávát lövő vulkánszerelmek
falbazárt vágyak; kőbedermedt
menyegzők. Hitek. Édes éden
– a dimenziók Bábelében –
felizzik újra érted, értem.

CSÁK GYULA

Mitől félünk?

A harmadrendű poros út egyik hajlatánál temetési menettel találkozott a nagy, sárga sportautó. Csak a festő ült benne. Lassított, majd le is állította a motort, és homlokába húzva sárga szal­makalapját, kilépett a kocsiból. Sárga volt az inge, a nadrágja meg az a selyemsál is, melyet inge nyakába gyűrve hordott.

Az elhaladó menet nemcsak szomorú, de nyomorúságos is volt. Kopott vének vonszolták magukat a bokáig érő porban, s a porral együtt szállt bánatos énekük a kéklő magasság felé.

A gyászkocsi mögött parasztszekér zörgött; néhány nagyon öreg rokon rázódott rajta, meg a nagyon öreg pap.

Olyan dűlőútra kanyarodott a menet, amelynek végében mihasznának tetsző, ritkás akácerdő állt. Ez volt az újtemető. Miután az utolsó ember is letért a kocsiéiról, a festő utánuk lépkedett. Addig követte a menetet, amíg az egészen bevette magát az akácosba. Ott leemelte kalapját, a mellére szorította és olyan bánat ült az arcán, mint akinek mindenki másétól eltérő, külön gyásza van.

A fekete népek a sír köré zsugorodtak és énekeltek. Áhítatukat megzavarta pillanatra, hogy a festő is közéjük vegyült. Némi sutyorgás, ámuldozás hullámzott át a kicsiny gyülekezeten. Az öreg pap is a festő felé fordult, aki nemcsak arcra, de egész küllemére nézvést is idegenként hatott. Akárha egy sárga kanári keveredett volna poros-szürke verebekkel. Megemelte kissé kezét a pap, mintha üdvözölni vagy megáldani akarná a különös jövevényt.

Annyira új volt a temető, hogy mindössze néhány tucat friss halom domborult a csenevész akácok alatt. Gyorsan hervadó virágok és kókadt koszorúk hevertek a hantokon. A hetek óta tartó hőség gyorsan szárított mindent; ropogott a leégett apró fű a népek léptei alatt. Csak néhány szívós gyomnövény bokrosodott itt-ott.

A pap rövid fohásza után ismét énekbe fogott a gyülekezet, s a festő sárga zsebkendőt húzott elő, hogy letörölje könnyeit. Ezzel megint csodálkozást ébresztett. Annyira felkeltette a pap ér­deklődését is, hogy miután a szerszámos emberek belapátolták a gödröt, s ezzel véget ért a pap tiszte, az idegenhez lépett és óvatosan megkérdezte: – Elnézést.., Rokona volt az elhalálozott?

A festő kérdéssel válaszolt.

– Kérhetném, atyám, hogy rövid időre maradjon itt velem? – A pap tűnődő arcát látva gyorsan hozzátette: – Majd én hazaviszem.

Intett a pap a bámész népeknek meg a szekeresnek is, hogy induljanak. Igyekezvén mene­külni a hőség elől, a közeli halottasház árnyéka felé húzódott, miközben sűrűn törülgette izzadó tarkóját. Néhány földbesüppedt, az építkezés idejéről ott maradt, csonga tégladarabot gyűjtött a festő, és ülőhelyet emelt belőlük az öreg papnak. Ő maga a halottasház falának támasztotta hátát és megjegyezte: – Szerintem ez nem temetőnek való hely, Méltatlan a másik világba költözők számára.

Gyöngyöző homlokát tapogatta a pap, és csendesen dörmögte: – Itt jelölték meg a helyét… illetékesek. Máskülönben a temető attól válik temetővé, hogy temetnek bele. Majd kiformálódik az arculata. Kiformálják a halottak, és otthonukká teszik ezt a helyet.

– Legalább másfajta fákat kellene ide ültetni – tekintett körbe kedvetlenül a festő. – Szomorú­fűzek, olajfák, hársfák… Ezek a halottak fái, nem az akác.

Újra körbetörülgette fejét a vén pap. Ezúttal nemcsak azért, hogy szárítkozzon, hanem azért is, mert zavarban volt.

– Rokona volt az elhalálozottnak, és azért jött most ide? – ismételte korábbi kérdését.

Száraz fűszálat csippentett ujjai közé a festő, s amint lehajolt érte, úgy is maradt, és most homlokmagasságban volt a pappal. Térdére helyezte szalmakalapját és rövidet sóhajtott.

– Talán – felelte a falu felé nézve. – Amennyiben mindannyian rokonai vagyunk minden léte­zőnek. Amennyiben mindannyian egyformán Isten teremtményei vagyunk.

– Engedelmével – mozgott kényelmetlen ülőhelyén a pap nem tudok semmit a kilétéről, uram. Úgy is felfoghatnám a szavait, mintha gúnyolódna.

Hirtelen felegyenesedett guggoltából a festő, és megérintette a pap vállát.

– Öntől hallottam ezt atyám. Öntől tanultam hittant gyerekkoromban, mert a szüleim vallása szerint való iskola nem létezett akkortájt a faluban. Mindössze három olyan család lakott itt. – Szájába kapta a száraz fűszálat és idegesen rágni kezdte. – Mind a három család elfüstölgött a gyűlölet gyehennatüzén… valahol. Égbe szálltak egy pokolbeli kéményen át. Csak én menekül­hettem meg… és most hazajöttem, hogy kérjek öntől valamit.

A külső meleg helyett most hirtelen támadt belső izgalomtól verejtékezett a pap. Vizenyős, táskás szemeit összevonva figyelt az idegenre, aki megismételte, hogy kérni szeretne valamit.

– Megteszem, ha tudom… – bólintott végül bizonytalanul.

– Temessen el engem… itt! – nyújtotta ki karját a silány földhalmok felé.

Rövid álmélkodás után tagadóan ingatta fejét a pap.

– A maga ideköltözésének még sokkal távolabb van az ideje, mint az enyémnek, fiam.

Ellépett néhányat a faltól a festő, és nem a papnak, hanem a dísztelen semminek mondta, igen határozott hangon: – Most van itt az én távozásom ideje!

– Fél a haláltól, fiam? – kérdezte óvatosan a pap.

– Nem – jelentette ki iménti határozott hangján a festő, majd még erőteljesebben hozzátette: – Én az élettől félek. – Eddigi, szoborszerű tartása megváltozott, és úgy tett hirtelen, mintha sürgős dolga lenne. Karját kínálta a papnak. – Amint ígértem, hazaviszem, atyám.

*

Pár nap múltán holtan találták a festőt a templom kapujában. Sárga sportkocsijában feküdt, s a körzeti orvos szerint gyorsan ölő méreg végzett vele. Semmiféle papírt nem találtak nála, ami kilétét igazolhatta volna, így hát a pap rendelése szerint azt írták a koporsójára: „Ember fia és Isten fia, élt, amíg meg nem halt”.

Eltemette a pap, ahogyan megígérte. Sokan gyanakodtak, hogy tud valami bővebbet is a furcsa idegenről, de senkinek nem árulta el, miről beszélgettek, csupán engem tisztelt meg ezzel a bizalmával.

BÉKÉSI GYULA

Egy tragédia margójára

Fekszel hanyatt. Nem jön szemedre álom.
Kinn sötét van. Szél fúj. Hajnali három.
Paplanodon távoli havas bokor
egy tollpehely, s régi telekre gondolsz,
melyek ott reszketnek az idő ezüst ágán
– mint angyalhaj-díszek? vagy sátán
guanói?… Mennyország-és-pokol
csilingel-csörget kísérteties tébolyt…
S már csak egyetlen pontocskára figyelsz. – Ó, ha lenne
sorsokhoz idegzített fegyelme
benned a lélektől való tisztánlátásnak:
ami zuhan most legeslegbelül: – emelkedne…
De iszonyú ez a „tegnaptól” tébolyult „másnap”!
mit elviselni nem bír – se szív, se elme…

1987

A Kolduspoéta

(Berda emlékére)

Kihűlt üres tányér és
kenyérmorzsák az asztalon.
A sarokban árnyék. Félsz.
Virrasztasz vigasztalan.

Csönd van. Legbelül: zene.
Gondolatot szül érzelem.
S mintha jövőt nemzene
Ég-Fény idegeiden.

Kinn: sötétség. Az egen
egyetlen csillag sem ragyog.
– „E kinti világ idegen” –
gügyögöd-és-gagyogod.

Ázott kabátod: szegen.
Belőle földig csüng a rongy.

1988

Belvárosi pillanatkép

Aluljárókban és utcasarkokon
rongyos, kéregető szerencsétlenek.
A kirakatok hidegen fénylenek.
Bogár csapódik az ablaknak vakon.

Egeket hasgató indulatfokon
„őrült” ordítja, kik, kiknek kellenek…!
majd eltűnik, mini hóban hópihe-nyom,
szélben szirom, mint köpet kövezeten.

Amott: fújja nyálát, akár karámba’ kan,
egy „becsiccsentett”, morc, világ-csúfja öreg;
szeme (hulla-szeme) tágra nyíltan mered
Valamire, mi megállt… és mégis rohan…

Aluljáróba’ lenn: fojtótekercs hereg;
fénycső kacsint; korom – plakát-virágokon.

1992

Koldus Imre

Öngyilkos lett koldus Imre,
magát hűlni „szegre tette”,
merthogy nagy volt már a „láza”,
s egyre több, mi őt alázta.

Előkerült hát a spárga
s köttetett lámpa horgára;
előkerült az állvány is;
a többi már…?
                           – Járt így más is…

Volt ő: kukákban kutató;
s gúnyolt kupec-mulattató
szennyes pesti „röhögdék”-ben,
hol pénztelen és idétlen
álldogáit a maradékra
lesvén; azazhogy
                           – moslékra…

S volt ő: szatyrokat cipelő,
elhízott „új előkelő”
asszonyság után csoszogó;
így kenyérre- s tejrevaló
csörrent olykor egy-egy kevés;
engedte a Gondviselés…

Most már csak az angyaloknak,
a sok tejúti „gyalog”-nak
cipel szatyrot, s meg-megáll:
rája senki sem kiabál…

Fenn az égi vásárcsarnok
kapujában szentelt csokrot
kínálgató tündérek közt
szálat-szálhoz most ő kötöz,
ő, az árva elköltözött;
földi gúnyolt, kis leköpött…

Ó, tudja azt a Jóisten,
hogy munkához kit segítsen
Országában; ravasz kupec
Neki nem kell; mert úgy lehet:
Szent Halmából arany-kupac
válna, s ellepné az eget
földi-szennyes-ördög-csorda,
s lenne a Menny: poklok-pokla…

Vigyázz te is, koldus Imre
(miképpen én itt a rímre),
hogy amire Isten felkent,
annak szolgáljon a lelked…!

1992

Ady sírjánál

Magyar csontok hamva-vedre-
őr-szelleme, Ady Endre!
hozzád szólok; meghallod-e
ÉN-hangomat, ami zengne
villámszórón itten-mostan
e csendesült viharosban,
melynek neve: Halál-Ország;
ám, hangom is elorozták;
csak a lefojtott indulat
ver szívemben halk indulót
leendő masírozáshoz,
mely életet vagy halált hoz
miránk, szegény magyarokra?
tudja az Ég csillag-csokra
fölött csillangozó Lélek…!
A jövőtől, bizony, félek,
hogy az Idő egyre rostál,
s teli-s-teli az Ocsus Tál
konkoly-szítta rossz-magvakkal;
s merthogy rég ellenünk rukkol
s immár csinnadrattásan is! –
sok-sok kápráztató hamis,
mit a vak szellem is én már;
s hogy nem vagyunk jó-Magunknál
életesen, sors-lebírón;
s hogy a gonosz, gyilkos Nérón
semmi nem vesz erőt itten;
s tűri ember, tűri Isten
léleknyúvasztó igánkat:
rángunk mi, ha nem is rángat
Kísérlete ez utálat
gőzében bűzlő világnak…!
S rúgjuk egymást idegentől
átvett kedvvel, nemzetvesztő
kábulatban itt mindétig,
míg csak el nem kopunk térdig,
„szép-ép-jövőnk” csúfságára;
s ez már: bensőnk csonkasága! –
Ó, Prófétám! csak most értem
azt, hogy…: „térdem van, csak térdem”…!

– „Cifra szolgák”, minden versek
fölé emelkedett herceg,
magyar-sors-úr, Ady Endre!
tyhű, mi-minden várna kendre,
ha unná az örök-álmot
lenn s magyar feltámadáshoz
kerekedne úri kedve…!

1993

CSANÁDY JÁNOS

Cserepeim a múltnak kútjából

Még a háború előtt

Még kisebb gyerekek voltunk, mint a háború idején – legalábbis, amíg ide nem ért a front és apróságunk, (apródságunk) bizonyos előjogokkal ajándékozott meg bennünket. Nem féltünk, csak az apánktól meg a csősztől. Az utóbbitól azért, mert nem szerette, ha szerinte céltalanul kóborlunk a mezőn, a kukoricások között. A mezei ember dolgozik: kapál, szánt, vet, arat. A kölykök kezébe viszont csak tízéves koruk körül nyomnak szerszámnyelet.

Mit akarunk hát? Kalandozni. Rég elfeledte már az a derék, pálinkás csősz, milyen is volt: gyerekszemmel figyelni a világra. Fácánokat fedezni fel a gyéresebb mezőn, tovairamló, barna nyulat látni (meglátni!), és főként, no, főként: meghajlított gombostűvel pecázni a patakban. Bár az ottani halak nem voltak éppen Moby Dickek – mi sem Ahab kapitányok, cethajósok. Csak iskola után jobban vonzott bennünket a horgászás, mint otthon a tányér krumplileves. Egy-két órával mindig le is késtük a friss ebédet, mondván a kifogást, hogy még ezt meg ezt az iskolá­ban. Az ISKOLÁBAN! – A tanító úr szent volt, és előfordult, hogy csínytevéseinkért büntetésül bezárt bennünket a padlóolajszagú tanterembe egy-két órácskára. így aztán néha a nyakába varrtuk a patakparton eltöltött órácskákat is.

Hogy mi történt a halakkal? Az ujjnyi halacskákkal, horgászdiadalunk mágikus jelképeivel? Azt a környékbeli macskák tudnák megmondani, vagy utódaik, a mai lajosi cicák, mert bizonyára folyik a pecázás még ma is a Kutas-patak partján.

Még kisebb gyerekek voltunk, s táguló orrlyukkal szimatoltunk bele az erős, májusi levegőbe, amikor még nem ért el bennünket a front, a gránát, a bomba, és még nem halásztak a közeli Sióban kézigránátokkal a katonák, és nem hullottak el egymás golyóitól a rohamokban. Csak mi horgásztunk ott (s emlékeink halhatatlan, tiszta vizében) a káka, nád között vagy a hídról lógatva le a meggörbített gombostűket anyánk fiókjából csent cérnaszálon, s hittük töretlenül, hogy a miénk ez a teljes, szép, végtelen határ.

A szabadság mélységei

Mintha csak távlatot akartam volna kapni – a festő, aki jó néhány lépést hátrál, hogy felmérje művét –, menekülésszerűen hagytam oda szülőföldemet, barátaimat és szerelmeimet, a falu rusztikus társadalmát, ahol mi, iparos-, tanítógyerekek elvesztünk a rögtaposók vidám heje-hu- jázó és káromkodó forgatagában, s a város szippantó erejével, naiv álmokban gerjesztett von­zásaival már jelen volt lelkünkben.

A szabadság mélységei hívtak, vonzottak; a család gazdag kötöttségéből akartam szabadulni, mivelhogy két családban éltem egyszerre, ellentmondásos érzelmi örvényekben, s már untam, fárasztott ez a helyzet a Mezőföldön, horizontokig nyúló pátriámban, a szabad mezők rajongá­sában – ezt az emléket vittem magammal s inkább a magányt választottam.

Mintha távlatot akartam volna kapni, jövőmben hátráltam majd negyven évet, belebetegedtem, belegebedtem a vágyódásba szülőföldem után, s összekevertem verseimmel, szó- és sorlele­ményeimmel azt a modern világot, amelynek magam is alkotó részese lettem. így váltam vers- teremtővé, történelem vágta tudathasadással, melyben mindig egységet igyekeztem teremteni múlt és jövő: emlék és eszmélet között.

A szabadság mélységeit bejárva – miközben személyes életemet tengettem, kalandoztam sikátorokban, ültem a főiskola termeiben, országot jártam, mint tengert a nagy földrajzi felfede­zők sorokat küldtem napilapok és folyóiratok porondjára; hírnököket parancsoltam magam elé, hogy érkezem s miközben megérkeztem és meglepetten láttam: mily sokan vagyunk mi or­szágjárók, szellem-birodalmat hódítók, kozmosz-tekintetűek; a szabadság szakadékaiban, a mélységek fölött lebegők, barátaim: megjelent az az útnak indító, járni tanító, lépést egyengető udvar, szederfákkal szélyezett utca, elemi és polgári iskola tanterem, kocsmai bálterem, dohogó, nyárban port okádó, búzaillatú cséplőgép, az a roppant család, amely szántást taposva, egyezkedve-civakodva, búcsúi verekedések vérfoltjaival a vállamon – mégiscsak útnak indított ben­nünket.

FUCHS KATALIN

Akkor éjjel

úgy fogadtalak magamba,
mint termőföld a záport,
egészen méhemig hatolva
birtokoltad összes porcikám,
utána hamar elaludtál,
én éber voltam,
s még sohasem józanabb.
Azóta két hét telt el,
most itt ülsz velem a bárban,
sört iszol, csevegsz,
és fogalmad sincs,
kit tartottál
akkor éjjel a karodban.

(hiába)

Hiába kering az ősz
tépett leveleivel
ma sem voltam jobb
mint holnap lehetnék
a tél eljő amúgy is
meglelni sorsomat
melyből úgy lógok ki
mint kabát alól
az ingujj.

Esti vers

Kulcs csörren a zárban;
itthon vagyok,
a kabát magától is
helyére találna,
azért gondosan fölakasztom,
s mintha hálás volna érte,
a szék egyhelyben topog,
s míg vacsorát nyelek rajta,
neki mondom el,
mi történt ma velem,
és nem velem,
éber az este,
kár volna még lefeküdni,
elmosom hát a tányért
harmadszor is,
s közben úgy képzelem,
mindennek jelentősége van,
hiszen mégis
túl kell ezt itt
valahogy élni…

Itt most

az a kérdés,
hogy tegyünk-e fetát
a zöldbabfőzelékbe,
szöszös lesz-e a ruha
az új mosóportól,
és mit szarik a
Pampers-baba.
Lőnek, igaz,
de az messze van,
mint Henk harmadunokatestvére,
akit hiába faggatnánk arról,
hogy hány sörreklámot adnak
a következő világháborúig.

Kikapcsolódás

Villognak a színes lámpák
800 Watt repeszti a falat
nincs finom muzsika
melodikus árnyalás
csak dob dübög
a halántékomon
és csukott szemmel
ernyedten hagyom
hogy ma más üvöltsön
helyettem.

(Valaki)

Valaki átölelve
azt mondta: szeret,
és ezt egy álló hétig
képes voltam elhinni.
Könnyelműségemből
az analitikusom
meg a biztosítótársaság
jelentős haszonhoz jutott,
az olvasó pedig
eme sorokhoz,
melyekbe csöndben,
de ígéretteljesen
belefúlok.

TOKAI ANDRÁS

Eszébe jut Szonofabicsovics

Leírom azt, amit majd megtanultok,
ha nem maradtok ökrök és ha tulkok.
Hogy egy rigóbeszédes hajnalon, mikor
a Márta lányom köpenyébe bebújva
és hátamon
a cinnamon-
szagú „Búvárklub” felirattal
megértettem ezt és irdatlan
élességgel jött elő,
hogy élni jó
a koraszülöttnek
a háborúk után. De ám
nem lehet kibúvárolni érzelmeit a sziveknek:
hogy hogy dobog, és hogy mit jelent a hány.
                                                            Fahéj-
szagú az éj,
de, ím, a reggelek
lejtős öblében barna
rigószárny rezeg.
                              Meg is itattam én ma,
                              fürdőköpenyes stratéga,
                              a zöld előhívó tálról.
                              a slaggal
                              az egész sereget.

Fahéjszagú az éj. Tetűszagú a hímrigó.

Dohos a ritkásan öntözött fű, a vágott
virágok között, ahol a késdobáló
a csíkos ágyon sünöket lesve éjszakázik.

És alattomos a túlnőtt mandula nagyon.
Magára nőttette a ribiszkeágakat és úgy
                                                            tesz ő,
mint én: hazudik. – Fahéj az éj.

Most hagyj, kEgyetlenem. Én úgy tudom
         a dupla
„gyé”-kből kiáradó lemondást,
hogy nálamnál jobban
senkisem.

Most el is megyek magamba karthaúzinak,
figyelni hogy mozognak
a maradék izmok és inak.

Még egy panasz október elsején

Aztán, hogy mennyit vár az ember.
S mi hasztalan latolgat, oszt, szoroz!
Valahogy mindig őtet ostorozzák, mert
nem olyan ő, aki ostoroz.

S ez nem baj végül is. Ő gyöngéd.
Nem bánt senkit, csak nagy fájdalmában,
dühében.
Furcsa, önkínzó szerekkel él:
dohány, 2,8 deciliternyi tisztaszesz,
s „alajja” naponta sok tonnányi szégyen.
                                                  Holott lehet:
a világot fordítva kéne járatni, és talán
e marhanagy változásba döbbent emberek
lecsüccsennének mind a seggükre, és röhögve
kitalálnák, másképpen, jobban, hogy lehet.

„Menjünk tovább, de kevesebb szóval”

          Gyermekkorom felköték
          A színben egy nagy tökharangot.
          Megvolt a súlya, lódulása,
          Csak éppen nem ada hangot.

                    (Arany: Naturam furca expeilas…)


Mi minden odavolt már!
Aligha fér több
ránc homlokra,
barázda pusztaságra,
Elérte mélypontját a mégiscsak meghagyott
       bajusz.

Jóval a mentegetőzés éve után,
talán a „Menjünk tovább, de kevesebb szóval”
megjegyzés évéből való a felvétel.

Arany néz rám a képről.
Tanít szűkszavúságra:
„Mit vár a sok beszédtől?
A hallgatásnak is van
aránya és iránya.”

ZÁGONI FERENC

Farsang Imre

Történetek a Szép utcából

Farsangnéról azt beszélték a Szép utcában az asszonyok, hogy nem tisztességes nő, vagyis hogy nem igazi asszony, csak afféle megesett nőszemély, talán nem is volt soha hiteles férje, s a gyanút csak növelte, hogy ha valaki megkérdezte tőle, ki az Imre gyerek apja, mindig úgy felelt: az ő hitbeli és szerelembeli ura, aki sajnos meghalt. És legtöbbször még hozzátette, neki isten előtt nincs mit letagadnia sem szégyenlenie, ami pedig az emberek vélekedését illeti, az nem sokat jelent, nézzen csak magába mindenki és azután ítélje meg, ki tisztességes, ki nem.

Ugyanis a Szép utcai (tudvalévőén az alsó Szép utcai) Négyházak lakónyilvántartásában a második házsor ötös számú lakásának bérlőjeként Farsang Zsófia szerepelt, vagyis nem Imréné vagy Józsefné, vagy akármi, ahogyan a becsületes férjezett nőket hívják; aztán meg mitől van az, hogy az Imre gyerek neve is Farsang? így aztán a kettő per ötös lakót a Négyházakban, de szerte a Szép utcában többnyire csak Zsófinak vagy Zsófikénak szólították, akik pedig komo­lyabban akartak szólni vele, azok Zsófi asszonynak mondták.

Zsófi asszony 1942 nyarán költözött a Szép utcába, az akkor tizenötödik évében járó Imre fiával. Az asszony hamarosan munkát talált a közeli szövőgyárban, ami pedig az égimeszelő, kezét-lábát szertehányó kamasz fiát illeti, az néhány hét múlva a Négyházak egyik nevezetessé­gévé emelkedett. Ugyanis az őszi iskolakezdés napján az Imre gyerek is elindult iskolába. Még­pedig a helybéli gimnáziumba. Ekkora csodát a Négyházak (huszonnégy lakás) nem látott még. Előfordult egyszer-egyszer, hogy valaki polgáriba adta a család nagyreményűjét (kapaszkodjon ki a sárból), de hogy – gimnáziumba? Kinek van erre pénze? Meg aztán minek? A csodát pedig követte a rejtély, hogy a Zsófi asszony, aki csak egy betanított munkás a szövőgyárban, miből állja ezt a rettentő nagy kiadást. A Négyházakban mindig akadt asszony, aki akár a legkényesebb vagy legbizalmasabb magánügyben is feltette a kérdést az érintettnek, így aztán Zsófinak is válaszolnia kellett az érdeklődésre (legalább is tanácsosnak látszott, mert még mindig jobb, ha felel, mintha bő fantáziával mások találgatják). Elmondta a „hiteles igazságot”, azt, hogy az Imre gyerek a polgáriban végig kitűnően tanult, s amikor tavaly végzett, jelentkezett egy névtelen jótevő, aki felvállalta gimnáziumi taníttatását. Az elmúlt tanévben az Imre gyerek a különbözetire készült, most nyáron különbözeti vizsgát tett, egyebek között latinból, és felvették a gimnázium ötödik osztályába.

A Szép utcai Négyházak lakói – tűzoltó, építőmunkás, rendőr, kocsis, varrónő, hivatalszolga, gyárimunkás, utcaseprő, asztalos, sofőr, boltossegéd meg effélék, negyedük-harmaduk állandó­an beteg vagy munkanélküli amikor az Imre gyerek csodáját méltatták, főleg ezt a latint ejtették ki nagy tisztelettel. Mintha valami felsőbb szellem költözött volna a Négyházakba, a lakók leg­többje magát is valahogy egy kissé eme szellem részesének vélte-érezte. Mondogatták is szerte a Szép utcában, büszkén, dicsekedve, hogy náluk, a Négyházakban olyan lakó is akad, aki latinul tud. Mint a papok meg a doktorok. Úgy ám!

A Négyházakban különben a vékony falak meg a többnyire nyitott konyhaajtók révén minden­ki tudott mindent (vagy csaknem mindent) a többiekről, különösen a bal meg a jobb szomszéd­járól, amit pedig ki-ki a szomszédjáról tudott, az nem maradt ismeretlen senki más (természetesen főleg az asszonynép) előtt sem. Akadtak azonban titkok minden négy fal között, amelyeket nem szívesen kötött volna mások orrára senki, így azt különös gonddal őrizték is minden hegyezett fül, minden vizslató szem elől. Például Zsófi asszony titka, amit még Imre fiával sem akart megosztani. Egyelőre. De hát, a körülmények néha sürgetőek.

Történt pedig, hogy Farsang Imre különbözetis, az osztályközösségbe most (1942. szeptem­ber) beilleszkedni készülő túlkoros, némi szorongással ugyan, de igencsak emelkedett lélekkel belépett az V/b-vel jelzett tanterembe s nagysietve beült a leghátsó pad túlsó szélére. Ormos Előd osztályfőnök úr (történelem-földrajz szakos) megjelent az év első tanóráján, végighordozta tekintetét az ismert arcokon, s megakadt a szeme Imrén. Az új fiún. Rögtön ki is hívta a katedrára és felszólította, mutatkozzék be az osztálynak. Imre zavarában hebegett-habogott, mondott min­dent, azt se tudta már, mit, majd egyszerre csak a mondat közepénél abbahagyta. Ormos osztályfőnök úr rápirított: több öntudatot, mélyebb önérzetet várt volna el tőle, de nem baj, kiheveri majd a zavarát, belejön, beleszokik az új, baráti környezetébe; az a fő, hogy derék, becsületes magyar gyerek, vagyis ifjú, hiszen az ő korában (egy évvel idősebb volt az osztály legtöbbjénél) már sokan fegyvert fogtak a haza védelmében. „De valamiről nem beszéltél, fiam – intette Imrét. – Az édesapádról. Márpedig egy igazán jó keresztény ember tiszteli-szereti a szüleit, olyan nagyon, hogy annál jobban semmi mást nem szerethet. Kivéve persze az Istent és a hazát, A most veszélyben lévő szent hazát, amelyért ha kell, az életét is odaadja.” Az osztály új tanulója azonban továbbra is csak némult-kukult.

Óra végén az osztályfőnök behívta Imrét a tanáriba. Maga elé állította és megkérdezte: „Ugye, te félárva vagy?” A fiú bólintott. Ormos tanár úr Imre szemébe nézett, férfiasán, keményen, és így szólt: „Csak nem az a bajod, hogy tán zsidó volt az apád?”

Aznap este, amikor az anyja hazatért a gyárból (fél tizenegy), Imre jóformán a konyhaajtóban nekiszegezte a kérdést. Zsófi asszony megrémült. Mi baj? Mi történt? „Hogyan jutott ez most az eszedbe?” Imre elmondta. Zsófi asszony leült a konyhaasztal mellé, szemközt a fiával, csende­sebbre csavarta a petróleumlámpa lángját és halkan, nyugodtan azt mondta: „Nem fiam. Nem volt zsidó az apád. Légy biztos benne. Nem akartam neked beszélni erről még. De nem baj, nagy­fiú vagy már, sok mindent megértesz. Nem volna ennek igazán jelentősége, de hát ma mégis van. Ilyen a világ. El kell fogadnunk. Anyád tizenhét éves volt, beleszeretett egy tizenkilenc éves fiúba, aki őt szintén nagyon szerette. Össze akartak házasodni. De a fiú szülei tiltották, s néhány hét múlva egy távoli országba küldték tanulni. Amikor elutazott, nem tudtuk, hogy téged már a méhemben hordalak. Később pedig már nem volt lehetőségem megmondani neki. Most tizenöt éves vagy. Gondoltam, ha tizennyolc leszel, mindent elmondok. Reméltem, hogy még talán meg is ismerkedhettek egymással.”

A rejtett titkokon és talányokon túl a Négyházakban adódtak meglepetések is. Például amikor egy tüntetésen (1943 szeptembere, Csepel) a kettes háztömb négyes lakásában (Zsófi asszo­nyék mellett) lakó Kenéz rendőr megkardlapozta a hármas tömb hatos számú lakásában lakó Czenner ácsot. A rendőr azonban a rákövetkező vasárnapon, ebéd előtt (ingujjban, papucsban) bekopogott a Czennerék ajtaján (a felesége zavarta át, mivel a két asszony igencsak jóban volt egymással, márcsak a fiaik révén is, akik egy padban ültek az elemi iskolában), és elnézését kérte a történtekért, vagy mondhatjuk úgy is, a maga módján bocsánatot kért, mert a szándék ez volt. (A szöveg azonban így hangzott: „Bassza meg szomszéd, későn vettem észre. De lássa be, nem csaptam nagyot. Különben, mi az isten valagának jár maga ilyen helyekre?”)

Az pedig, hogy ki volt vallásos, ki nem, aligha derülhetett ki a szavajárásából (mekkora gya­korisággal és milyen összefüggésben emlegette a szentek valamelyikét), de abból sem, ha azt vesszük, ki milyen szorgalommal látogatta a templomot. Mert például a Kenéz rendőr a felesé­gével és két gyerekével, vagy a Czenner ács az asszonyával és a fiával, csakúgy, mint a Négy­házak huszonnégy lakása legtöbbjéből egy-két lélek vasárnaponként többnyire megjelent a nagymisén, együtt térdepelt le a hideg kőre, amikor a plébános úr felmutatta az Úr testévé változott ostyát és együtt kopogtatta a mellét bűnbánóan a ministránsgyerek (a négy per egyből a Cserepes sofőr fia) háromszori csengetésére. Zsófi asszonyt azonban a kereső szem nem találta közöttük. Nem, ne értsük félre. Zsófi asszony egyike volt – ha nem is a legsűrűbb, de – a legpontosabb templomjáróknak: minden áldott vasárnap és ünnepnapon tisztába, rendesbe öl­tözött, és jóval a tízórás nagymise kezdete előtt már ott térdelt a baloldali kishajóban a festett falikép előtt, amelyen a Bűnbánó Magdolna mossa Krisztus urunk lábát (adott is ez okot némi talányos pletykálkodásra a Szép utcában), nagymise alatt pedig többnyire fenn tartózkodott a karzaton s – az orgonista-karvezető engedélyével – együtt énekelt (szép, erős, magas hangja volt) az iskolai vegyeskarral.

Erről a kórusbeli éneklésről még annyit, hogy egy szép koratavaszi napon (1944 áprilisának első vasárnapján) szerencsétlen ünneprontó eseménynek lehettek tanúi néhányan a nagymisére igyekvők közül (Zsófi asszony nem, ő ilyenkor már a Bűnbánó Magdolna előtt térdepelt). Amikor az orgonista-karnagy (a polgári iskola énektanára) be akart lépni a templom kétszárnyú, kitárt főkapuján, két civilruhás férfi állt elébe és felszólította, hogy kövesse őket. A karnagy hajtogatta, hogy ez képtelenség, ez képtelenség, ez lehetetlen, neki itt rögvest orgonálni kell, a civilek azonban a templomlépcső aljában ácsorgó egyenruhás rendőrre mutattak (Kenéz őrmester), és megkérdezték az orgonistát, akarja-e, hogy az ő sokkal feltűnőbb és kellemetlenebb segítségét vegyék igénybe. Mivel a diszkrétnek szánt esemény így is szemet szúrt néhányaknak, a temp­lomban hamar szétfutott a hír, miért hallgat az orgona süketen a nagymise alatt, s miért pusmog­nak a karzaton a fiúk-lányok ahelyett, hogy énekelnének. Zsófi asszony akkor értesült az eseményről, amikor felfele indult a karzatra vezető lépcsőn.

A következő vasárnapon már egy magas, sovány, gúnárnyakú fiatalember orgonáit (meg keli hagyni, nem is rosszul), ezt a hívők hamar elfogadták, de hogy a régi orgonista, aki már vagy egy évtizede búgatta vasárnaponként a nagyorgonát, és betanította-vezényelte az Isten dicsősé­gét zengő kórust, hogy az valami hazaáruló, bolsevista kém, átkozott zsidóbérenc volna, azt igencsak ámulva, de méginkább hitetlenkedve fogadták.

Márpedig mindenki higgye el, mert így igaz – bizonygatta a Szép utcában Kenéz rendőr a kíváncsiskodóknak, ő látta, a saját szemével, hiszen ott volt a házkutatásnál, hogy mekkora hegy bűnös irat meg könyv meg a jóisten tudja mi egyéb szemét került elő, amelyek mind-mind ennek a gazembernek az árulását bizonyították. S ha akadt, aki még ezután is kételkedett, annak (persze csak ha közeli ismerős volt) mutatott egy nyomtatott röplapot, de szigorú-bizalmasan, mert nem lett volna szabad magához vennie, még kevésbé mutogatnia, amelyen olvasható volt a felbújtó uszítás fehéren-feketén, hogy a nép fogjon fegyvert Magyarország függetlenségéért, a fasizmus ellen, a német megszállók ellen. „Aztán meg hát, nem elég bizonyíték az, hogy meg­szökött?” – bökte ki a végső érvet az őrmester. Majd még hozzátette: „A családját, azt azért sajnálom. Szép asszony, négy gyerek.”

Hogy Zsófi asszony mindebből mit hitt el, mit nem, azt csak ő tudhatta, de tény, hogy azontúl a nagymise kezdetekor, felállva a bús tekintetű Magdolna kép elől, nem a karzatra indult, hanem beült oldalt, a szenteltvíz tartó melletti padsorba. Farsang Imrus pedig tette, amit Zsófi asszony, a Szép utca és most már Ormos Előd osztályfőnök úr is elvárt tőle: szorgalmasan tanult, és kimagasló eredménnyel (az osztály második legjobbjaként) végezte be a megcsappant létszámú (áprilisban kimaradt három, sárga csillag viselésére kötelezett tanuló) hatodik osztályt. Ormos osztályfőnök úr felettébb megkedvelte a hallgatag, okos, szolgálatkész fiút, és nem is titkolt figyelemmel (talán szeretettel is) igyekezett – ahogy ő mondta – a szárnyai alá venni az apátlan félárvát.

A tanévzáró ünnepen (sietős ünneplés a szirénák légiveszélyre figyelmeztető bőgése köze­pette) Ormos Előd azt tanácsolta az iskolaudvaron felsorakozott tanulóinak, hogy aki teheti, töltse a szünidőt valamely biztonságosabb településen, és gyűjtsön erőt az elkövetkezendő nehéz időkre.

Ősszel Imre megkezdhette a hetedik osztályt a gimnáziumban. Zsófi asszony azon imádko­zott, hogy be is tudja fejezni. Ennek esélye azonban egyre csökkent. Október egyik tavaszt hazudó vasárnapján ugyan néhány órára délibábos remény szállta meg a lelkeket a Szép utcá­ban, amikor elterjedt a hír, hogy a rádió bemondta, vége a háborúnak. A Négyházak lakásaiban előkerültek a nyomor rejtett tartalékai (a fejadag jegyre havi 60 deka zsír, 32 deka cukor, 20 deka rizs, napi 20 deka korpáskenyér), s mire a család népe eldőzsölte a holnap és a holnaputánok morzsáit, a családfő eliszogatta a zugban vásárolt műbort, már ki is józanította őket a rádió a nagy békemámorból. És ezzel együtt porszemmé zsugorodtak Imrének (és Zsófi asszonynak) a gimnázium befejezéséhez fűzött reményei.

Ormos Előd osztályfőnök úr négy nap múlva ismertette az osztály előtt az igazgató úr dönté­sét, amely szerint: tekintettel arra, hogy Szálasi Ferenc nemzetvezető úr, aki Horthy Miklós kor­mányzó úrtól átvette a legfőbb hatalmat, általános mozgósítást rendelt el, ami érinti a nyolcadikosok legtöbbjét, valamint tekintettel a sűrűsödő bombázásokra és a mind bizonytala­nabb helyzetre, a gimnázium valamennyi évfolyamán határozatlan ideig szünetel a tanítás. A bejelentést az osztály óriási ovációval fogadta, de Ormos osztályfőnök úr azonnal és erélyesen csendet parancsolt. És folytatta. Ó úgy gondolja, hogy ebben a sorsdöntő helyzetben minden­kinek becsületbeli kötelessége teljes erejével és minden tudásával a haza szent ügyét szolgálnia. Jelentkezzék, aki az ő vezetésével vállalja ezt a szolgálatot, nem riadva vissza a különleges, néha talán romantikusan veszélyes feladatoktól sem. Farsang Imre túlkoros, a VII. osztály legidősebbje (három hónapja töltötte be a tizenhetediket) elsőként jelentkezett. Még nyolcán követték.

Ormos osztályfőnök úr (ettől kezdve Ormos parancsnok úr) a tornateremben gyűjtötte össze csapatát. Kitárta a szertár ajtaját, és géppisztolyokat hozott elő. Töltény nélküli kiképzés követ­kezett. Egy hét múlva a gimnázium belső, zárt udvarán éleslövészet (az épület falára rajzolt emberalakzat jelentette a célpontot). November első napjaiban a kis csapat már készen állott a parancsnok által ismertetett feladat teljesítésére. A járőrözésekre Ormos parancsnok esetenként kijelölt maga mellé két-három „önkéntest”, hárman belső őrszolgálatra a körletben (a vaságyak­kal berendezett tornateremben) maradt, a többiek másnap reggelig hazamehettek tisztálkodni, alsóneműt cserélni.

A járőrt mindannyiszor természetesen Ormos parancsnok vezette. Induláskor valamiféle régi katonai öltözetbe bújt, karjára árpádsávos karszalagot húzott, és átvedlett nemzetiszocialista pártszolgálatossá. A fiúk a civilruhájuk ujjára tűzték (biztosítótűvel) a karszalagot, és ez, de méginkább a tekintélyt parancsoló géppisztoly tette hivatalossá a személyüket. A kis csapat alkonyattól (a kijárási tilalom kezdetétől) hajnalig járta a félelem mélysötétjébe merült várost és igazoltatott mindenkit, akivel csak találkozott. Aki nem tudta kellőképpen igazolni magát, azt (néha több embert is összegyűjtve) bekísérték valamelyik nyilaskeresztes pártházba, rendőri vagy katonai parancsnokságra.

November közepetáján, pontosabban 12-én kedden Ormos parancsnok két szolgálatossal (egyikük Farsang Imre), nem sokkal sötétedés után indult útjára. Igazoltattak is hamarjában néhány férfit, nőt, sőt gyereket, akik nem értek még haza a kijárási tilalom kezdetére. Ezeket megszidták és elengedték. Megszokott, rutinszerű tevékenység volt. Ezen az estén, úgy tíz óra tájt – (ilyenkor már ritkaság számba ment, ha valakivel találkoztak), a Fő utcán haladtak a Duna felé, amikor a sötétben szinte belebotlottak egy férfiba. Igazolásra szólították fel. A férfi nyugod­tan, készségesen adta át a papírjait. Ormos parancsnok testvér (újabban megkövetelte ezt a titulust) elemlámpája világánál átböngészte a pecséttel, iktatószámmal, aláírással ellátott szabá­lyos okmányt, amellyel a férfi igazolta, hogy foglalkozása gépészmérnök, a budai légvédelmi parancsnokság műszaki kisegítő alakulatánál szolgái, s éjfélig kapott eltávozási engedélyt, hogy meglátogassa a családját. Éppen igyekszik vissza a szolgálati helyére. Ormos visszaadta az iratokat a katonának – aki különben civilben volt, de hát ebben az időben a segédszolgálatosok­nak, néha még a katonáknak sem jutott szabályos kincstári öltözet – és jó utat kívánva elbúcsú­zott az embertől, lelkére kötve még, hogy igyekezzék, ha éjfélre be akar érni az alakulatához. A férfi elköszönt: „Kitartás, éljen Szálasi”, és gyors léptekkel eltűnt a homályban. Ormos parancs­nok elgondolkodva meredt arrafelé, amerre a férfi alakját elnyelte az éjszaka gomolysötétje, majd hirtelen felkiáltott: „Az úristenit! Hogy nem jöttem rám előbb? Ez a nagytemplom orgonistája volt. A szemét hazaáruló. A legmocskosabb fajzat, aki keresztény magyar ember létére, tanár létére csatlakozott a söpredékhez. Gyerünk utána!”

Trappoltak a sötétben. A parancsnok elemlámpája tapogatta előttük az utat. Sehol senki. „Amelyikőtök meglátja, tüzeljen – adta ki a parancsot Ormos. – Nem juthatott messzire. Semmi felszólítás, lelőni a nyomorult férget!” Egy bombatalálatos, romos házhoz értek. A kaput közre­fogó falak még álltak, de belül már csak a leomlott emelet, lógó falak, téglatörmelék. A parancs­nok intézkedett. Farsang önkéntes a kapuban marad, ők ketten bemennek és átkutatják a terepet. Ha itt van, csak a kapun át menekülhet.

Farsang Imre járőrszolgálatos önkéntes, hetedéves gimnazista, a Szép utca és a Négyházak büszkesége, bevallhatjuk, reszkető térddel húzódott a romkapu mélyébe. Az elsötétítés és a felhős ég koromfeketébe zárta a várost, elnyelve az utcákat, a házakat. Imre állt a vakon ásítozó kapualjban, amely mögött hamarosan eltűnt az elemlámpa imbolygó fénye és elhaltak a bajtár­sak óvatos léptei. Farsang Imre még soha nem került olyan helyzetbe, hogy bár fegyverrel a kezében, egyedül találta volna magát az éjszakában, arra várva (dehogy is várva), hogy valamely gyűlöletes ellenség, a haza ellensége, a nemzet ellensége, áruló bolsevik elébe toppan. Érezte, hogy reszket. Noha önmaga előtt is szégyellte, de óvatosan félrehúzódott a kapualjból, és az utca felőli külső, védettebb oldalon odalapult a falhoz. Nem félek, nem félek – ismételgette magában. Mígnem valahonnan a semmiből felsejlett előtte egy árny. Talán a kétségbeesett önál­tató remény késztette arra, hogy összeszorult torokkal, magas, mutáló hangon megszólaljon: „Ormos testvér, te vagy az?” Az árny eltűnt. Futó lépteket hallott. A derekához kapta a géppisz­tolyt és eleresztett egy hosszú, ijedt sorozatot. Ott termett rögtön a két bajtárs. „Mi történt?” „Ő volt az!” „Eltaláltad?” „Merre van?” Átfutottak a túloldalra. Ormos elemlámpájának fényében lö­vedéknyomokat fedeztek fel a szemközti épület falán. Előtte az aszfalton vérnyomok.

Hajnalig kutatták a környéket a „megsebzett vadállat” után. Nyolc óra tájt tértek vissza a bázisukra. Imre lerogyott a vaságyára s bár halálosan fáradtnak érezte magát, nem jött álom a szemére. Egyre csak azt a pillanatot idézte, amikor rákiáltott az árnyra (így mesélte a többiek­nek), s az ijedten elrohant, mire ő célzott lövéseket adott le rá. Félálomban már maga is hitte. És büszke volt a tettére. Este nyolckor rázta fel az ügyeletes: „Meddig akarsz még dögleni?” Közölte vele, hogy másnap délig jutalomeltávozást engedélyezett számára a parancsnok.

Úgy tíz óra lehetett – a Szép utca és a Négyházak belelapult az éjszakába, mint egy hatalmas, sötét bombatölcsérbe amikor Imre megkocogtatta a kettő per ötös lakás konyhaajtajának ablaküvegjét. Semmi. Erősebben zörgetett. Hiába. Aztán már szinte döngette az ajtót. Végre óvatosan félrelibbent a vastag elsötétítő függöny. „Jaj, fiam, te vagy az?” Alig ismert rá az anyja hangjára: Keskeny résre nyílott az ajtó. „Ne gyere be, édes fiam, ne gyere – hallotta az anyja sírós könyörgését. – Az égre kérlek, menj el. Menj. Ne kérdezz semmit. Majd megmagyarázom. Majd máskor. Menj! Menj édes fiam…”

Imrében furcsa, gyanakvó indulatot ébresztett anyja szokatlan ellenállása. Erővel benyomta az ajtót. A konyha sötét. A félig nyitott szobaajtón túl halovány fény. Az anyja elébe állt. „Hallgass rám, édes fiam!” Imre erővel félretolta az útjából és belépett a szobába. Az anyja ágyán egy férfi hevert. Ruhástul. Szeme csukva, az arca mozdulatlan. Ingén, a mellkasa közepénél tenyérnyi sötét folt. Imre az ágy fejénél libegő szál gyertya fényénél döbbenten meredt a halottra, akiben egyre határozottabban felismerte azt a valakit. Azt… Rémülten hátrált ki a szobából. Mögötte megszólalt, soha nem hallott, soha nem ismert hangon az anyja: „Az apád. Te ölted meg.”

Farsang Imrét sem a Négyházakban, sem a Szép utcában nem látta többé senki. Elérte-e a hír, hogy az anyja öngyilkos lett? Talán igen, mert állítólag ott ólálkodott az apja-anyja közös temetésén, valahol távolabb a sírgödörtől. De lehet, hogy ez nem igaz, hogy ezt csak úgy hitték, vagy képzelték némelyek. Bár ki tudja…

Mindez arról jutott eszembe, hogy most, halottak napján, kinn a temetőben, a magas kőke­resztnél, amelyen az Atyának a fia csügg felfeszítve, a csendes este faggyúszagú félhomályában egy magas, egyenes tartású férfit láttam köpenyébe és magányába burkolódzva. Keze összekul­csolva, szeme a lábánál pislákoló két szál gyertyára szegezve. Mozdulatlan. Akkor rezdült csak, amikor az ezernyi mécsesláng között bujkáló könnyű szellő kioltotta gyertyái libegő lángját. Gyufát kotort elő köpenye zsebéből, lehajolt, felsercentett egy szálat s reszkető kézzel meggyúj­totta ismét a gyertyácskáit. Az arcát nem láthattam. Ki lehet? Farsang Imre? Nem tudom. De mindegy is. Én a Farsang néni fiára gondoltam. Rá, aki most a hatvanas éveit morzsolja. Ha él. Mit gondolhat ma, ha él, emberről, világról? Mit gondol eszmékről, szenvedélyekről? Mit mond a gyerekeinek – ha vannak – gyűlölködésről s a gyűlölködés keltette gyilkos indulatokról? Mit mesél az unokáinak – ha vannak – a régi időkről? Mit mesél magáról? Mitől óvja őket? Mire buzdítja?

Néztem a kezét, ahogy a kialudt gyertyáit újragyújtja. Mitől reszket a keze? Mitől?…