FÓRUM

HUSZTI ERNŐ

Reformkori törekvések a hazai bank- rendszer és hitelügy megteremtésére

Bár Európa fejlett országaiban a bankok alapí­tása, a bankrendszer kialakítása már a XVIII. század második felében megkezdődött, Ma­gyarországon a pénzintézetek történetének kezdetét csupán a XIX. század második ne­gyedétől számíthatjuk.

A rendi Magyarország csaknem kizárólag mezőgazdasági jellegű állam volt, számottevő iparral és kereskedelemmel nem rendelkezett. Termelésének egyoldalúságát és elmaradott­ságát nem kis mértékben azon osztrák törek­véseknek köszönhette, amelyeknek célja ha­zánk Ausztriától való gazdasági függőségének fenntartása volt. Az ország gazdasági fejlődé­sét – a császári udvar gazdaságpolitikai célki­tűzései mellett – a múlt idők megkötöttségei és elavult berendezkedései is gátolták. Ez idő tájt a nyugat-európai államok gazdasági életére már a kapitalista gazdasági rendszer törvény- szerűségei kezdik döntően rányomni bélyegü­ket. Új, addig ismeretlen földrészek felfedezése és gyarmatosítása nagy nyersanyagtömegek Nyugat-Európába való özönlését eredménye­zik, s a nagymértékben megnövekedett forga­lom a kereskedelem felvirágoztatása mellett a különböző technikai találmányokat gyakorlati­lag felhasználó, s a kézműipar helyébe lépő gyáripari termelésnek teremti meg az előfeltéte­leit. A fejlődő gazdasági élet nem nélkülözhet­te, sőt megkövetelte az aktív és passzív ban­kári műveletek végzésére specializálódott in­tézmények létrehozását. A „pénzzel kereske­dők” önálló intézményei, azaz a bankok alapí­tása a XVIII. század első harmadától megállít­hatatlan folyamattá vált. Kezdetben az egysze­rűbb változatok, azaz a takarékpénztárak és a letéti bankok terjedtek el, s ezeket követték a mai felfogásnak megfelelő, valamennyi bankári műveletet végző pénzintézetek. A korabeli for­rások szerint 1838-ban Európában nagy szám­ban működtek takarékpénztárak, mégpedig:

azaz együttesen 1160. A felsorolásban magyar bank nem szerepel, holott Erdélyben a Brassói Takarékpénztár ekkor már működött.

Gazdasági életünk általános elmaradottsá­ga mellett különösen az elavult, még a közép­kori viszonyokat tükröző, s hiányos jogrend­szerünket kell megemlíteni, mint a hitelélet ki­alakulását gátló tényezőt. A rendi Magyaror­szág magánjogi rendszere – miként egész al­kotmánya – ugyanis a rendiség princípiumá­nak jegyében állott, azaz a hatalmi tényezőket a rendek számára kívánta biztosítani. Hiteljogi vonatkozásban ez többek között azt jelentette, hogy amennyiben az adós nemes volt, a szá­mára biztosított előjogok alapján ingatlanát a hitelező követelésével szemben sokáig védhette, illetve amennyiben attól megválni kény­szerült, bármikor visszaválthatta. Az ősiség el­véből következően a vér szerinti családtagok elsőbbséget élveztek a nemesi ingatlan meg­szerzésekor, amennyiben kiegyenlítették az adósságot. Az örökös visszaválthatóság pedig a nemesi ingatlannak a zálogidő eltelte után az elzálogosító, annak örököse vagy engedmé­nyese részéről való visszavásárlását biztosí­totta, a zálogösszeg lefizetése, s a záloglevél szerinti mértékben engedélyezett beruházások megtérítése ellenében. Ez az elv érvényesült a bíróság által zálogba vett nemesi javaknál is.

Feudális viszonyok között az előbb említett tényezők kissé zavarólag hatottak, de nem vál­tak „húsbavágókká”. A hiteligény mögött ugyanis rendszerint nem a termelés vagy a for­galom bővítésének megelőlegezése állott, ha­nem személyes fogyasztási, végső felhaszná­lási igény. Az ilyen igények valós, mobil fede­zetének hiánya miatt a reális hitelkereslet mér­sékelt volt, annak kielégítése viszont nem üt­között forráskorlátokba.

A felmerült hiteligényeket ezekben – a pénz­intézetek megjelenése előtti – időkben a gaz­dag és takarékos birtokosok és polgárok köl­csönzéseiből, a családi és nemzetiségi pénz­tárak patriarchális jellegű hitelnyújtásaiból, az egyházi és világi alapítványokból, az egyházi vagyonból és a vármegyei árvapénzekből elé­gítették ki.

A nemesi baráti kölcsönök, valamint az egy­házi, továbbá az alapítványi vagyonokból és a megyei árvapénzekből nyújtott hitelek kamatai és feltételei méltányosak voltak. Minthogy ek­kor ezen tőkék gyümölcsöző kihelyezésére más lehetőség nem adódott, a hitelezők öröm­mel álltak rendelkezésre. Természetesen az előnyös hitelfeltételeket elsősorban a megfele­lő fedezettel rendelkező, korrekt adósok élvez­ték.

Ma azonban úgy fogalmaznánk, hogy a pénzpiac nem volt – különösen területileg – egységes. Egyes területeken a megfelelő fede­zettel rendelkező, korrekt hitelfelvevők hiá­nyoztak, máshol viszont a rendelkezésre álló tőkék mennyisége nem volt elégséges. Ennek következtében tág tere nyílt az uzsorának is.

Az uzsora irritáló hatására, illetve leküzdé­sére kezdeti lépések történtek a hitelélet nor­mális feltételeinek kialakítása érdekében. A XVIII. század vége felé az udvarnál már meg­található a tőkegyűjtéshez és hitelközvetítés­hez hasonló funkciókat ellátó első szervezet. Egy 1772. november 15-én kelt királyi leirat a magyar királyi udvari kamaránál egy hitelpénz­tár felállítását rendelte el, részben az állam hi­telszükségletének kielégítése, részben pedig a magántőkék gyümölcsöző elhelyezése céljá­ból. Festetics Pál, aki a hitelpénztár felállításá­nak egyik legfőbb támogatója, élharcosa volt, különösen abban látta ezen hitelszervezet je­lentőségét, hogy lehetővé tette a magyar tő­kéknek belföldön való gyümölcsöztetését. A korabeli szakirodalom szerint: „a magyaror­szági tőkepénzesek, habár a szokásosnál ki­sebb kamat mellett, örömest helyezik el tőkéi­ket a magyar királyi udvari kamaránál”.

A francia háborúk alatt kialakuló konjunktu­rális helyzet, a megnövekedett fogyasztás, a gabonaárak emelkedése és az infláció lénye­ges változásokat idéztek elő a magyar gazda­ságban, s mintegy megteremtették az előfelté­teleket a kapitalista szellemnek az országba való beáramlásához. A haszonelvi gazdálko­dásra való áttérést és ezzel az intenzív terme­lés megvalósítására irányuló törekvéseket azonban hitelügyeink akkori helyzete nagy­mértékben gátolta: a hagyományos hitelforrá­sok már nem voltak elégségesek, hiányos és elavult jogszabályaink pedig nem adták meg a kellő alapot az új, modern hitelrendszer kiala­kulásához.

A megváltozott viszonyok módosították a közgazdasági gondolkodást is. A hitelélet megteremtésével kapcsolatban a nemzet ré­széről kezdettől fogva két álláspont jutott ér­vényre:

– Az egyik a konzervatív rendi felfogás volt, amely a spekulációs szellem elharapódzásában káros jelenséget vélt, és a rendiség patriar­chális viszonyaihoz való még szigorúbb visszatérésben látta a megoldást. A hiteljogot arra kívánta felhasználni, hogy még jobban meg­védje a rendiség érdekeit, az uzsora ellen pe­dig szigorú törvények megalkotását javasolta.

– Ezzel szemben a rendiség haladó tagjai, a reform nemzedék – a rendiség koncepciójá­nak szem előtt tartásával – a korlátokat megfe­lelő reformok megvalósításával igyekezett le­rombolni.

Már a XVIII. század utolsó évtizedében fel­bukkannak a hitelügyek terén fennálló helyzet reális szemléletéből fakadó reformtörekvések, amelyek azután elindítói voltak a következő év­tizedeket betöltő küzdelmeknek.

Az 1791. évi 67. törvénycikk megengedte, hogy magánosok, nemesi és polgári testületek a reformbizottsághoz javaslatokat nyújtsanak be a közállapotok megjavítása érdekében. A beküldött javaslatok között már számos, a ké­sőbbiekben megvalósításra kerülő reform­eszmének találjuk meg a gyökerét. így többek között szerepel a beküldött tervekben a peres eljárásnak adóssági ügyekben való gyorsítá­sa, a betáblázási eljárás szabályozása, a hite­lezők készpénzzel való kielégítése érdekében az árverési rendszer bevezetése, sőt az ősiség elve módosításának a szükségessége is, amennyiben az örök vissza- válthatóság korlátozásának a terve is felmerült.

Désy József egy II. József által kitűzött pályázatra bekül­dött dolgozatában nemcsak a telekkönyvi rendszer Magyar- országon való meghonosításá­nak fontosságát hangsúlyozta, hanem egy nemzeti pénzjegy­kibocsátó „pénztár” felállítását is javasolta.

1829-ben a Casino pályáza­tot tűzött ki a földművelési álla­potok megreformálására, amelyre többek között Balásházy Tanácsolatok a magyaror­szági mezei gazdák számára című munkája is beérkezett. Balásházy jelzett művében egy egész fejezetet szentel azon – a gazdasági ha­ladás terén felmerülő – akadályoknak, amelyek a földműveléssel nincsenek közvetlenül kap­csolatban, mégis elengedhetetlenek a hazai mezőgazdaság fejlesztéséhez. A legfontosabb hátráltató tényezőként a következőket ismerte fel:

„1. Hogy a fekvő vagyonokat örökösen adni és venni nem lehet, továbbá a zálogoknak azon tzélnak való meg nem felelését, a mellyre láttatnak alkotva lenni és ezekből folyó káros következtetéseket.

2. A creditumnak nem léttéből folyó nagy akadályokat és veszteségeket.

3. Az igazságnak hirtelen ki nem szolgáltat- hatásából és a politziának hijjános karban való léttéből folyó akadályokat.”

Balásházy személyében a haladóbb szelle­mű nemesség képviselője szólalt meg. A re­formgondolatok természetesen nemcsak a külföldi eszmeáramlatokat ismerő főnemesek­nél talált visszhangra, hanem az árukapcsola­tokon keresztül az aránylag kisszámú vállalko­zói körben is. E tekintetben figyelemre méltó Wachtler Bernát jómódú pozsonyi kereskedő nyomtatásban megjelent bírálata, mely az 1828-as jogügyi bizottság által készített váltó- és kereskedelemügyi kódexet taglalja. Az eb­ben közölt gondolatok egyéni, kiforrott felfo­gást tükröznek. Hangsúlyozza, hogy a magyar nemesség és a magyar kereskedő rétegek kö­zötti kapcsolatok kiépülésének legfőbb akadá­lya az, hogy a váltótörvény hiánya következté­ben a kereskedők nem tudják követelésüket gyors úton behajtani. Legelső feladat tehát a váltótörvény megalkotása, mégpedig úgy, hogy a nemesek is „váltóképesek” legyenek. Egyben bírálja azokat a törekvéseket, ame­lyek egy létesítendő nemzeti bank kibocsátotta papírpénz segítségével kívánták a hitelellátás problémáit megoldani. Mindezek alapján az el­ső lépésnek – még a hitelintézetek létrehozása előtt – az ősiség eltörlését jelölte meg.

Azok a reformkori törekvések, amelyek mo­dern alapokra kívánták helyezni a magyar gaz­daságot, a fejlett nyugati világot, s mindeneke­lőtt Angliát tekintették példaképnek. Felismer­ték, hogy a XVIII. század elején a világgazda­ságban olyan korszakváltás és fejlődés kezdő­dött el, amelynek alapvető mozgatója az önér­dek, azaz az, hogy „mindenki teljes erejével azon fáradozik, hogy anyagi helyzetét a lehető legkedvezőbb színvonalon biztosíthassa”.

A reformkor gondolkodóira, a gyakorlati ta­pasztalatokon kívül, a klasszikus közgazda­ságtan volt igen nagy hatással. A klasszikus közgazdaságtan a XVII. század közepétől, Petty fellépésétől, a fiziokratákon, Smith és Ri­cardo munkásságán keresztül jelentős befo­lyást gyakorolt a XIX. század első negyedében publikált közgazdasági és – az ezek szerves részét képező – pénzelméletekre. A pénzzel kapcsolatos elméletek ugyanis ez idő tájt az általános közgazdaságtanon belül, s nem önálló tudományként kerültek kifejtésre.

A reformkor embere a klasszikus közgazda­ságtan háromféle megközelítésével találkozha­tott, azokkal, akik képviselték és továbbfejlesz­tették; vagy cáfolták és elvetették; végül utó­pista szemszögből magyarázták.

Ricardo, a klasszikus közgazdaságtan leg­markánsabb reprezentánsa maga is ebben az időszakban publikálta nézeteit és mint a mun­kaértékelmélet legkövetkezetesebb képviselő­je kifejtette, hogy értéket és értéktöbbletet csak a munka hoz létre. Pénzelmélete, amelyet mennyiségi pénzelméletnek neveznek, vi­szonylag egyszerű összefüggést tár fel, mely szerint a pénzmennyiség és a forgási sebes­ség szorzata mindenkor egyenlő az áru- mennyiség és az árak szorzatával. A következ­tetés a reformkor embere számára kézenfekvő volt: akármelyik oldalról is közelítjük meg ezt az összefüggést, a gazdaságnak pénzre van szüksége, s ha nincs elegendő, akkor hitel for­májában kell megszerezni, kialakítva az ehhez elengedhetetlen feltételeket.

A klasszikus közgazdaságtan alapjain azon­ban már új pénzelmélet is kezdte bontogatni szárnyait, amely a gazdaság számára szüksé­ges pénzmennyiséget a jövedelmek alakulása oldaláról közelítette meg. A jövedelem ugyan­csak pénzkategória, keletkezése, elosztása és újraelosztása csak pénz közvetítésével történ­het, mégpedig megfelelő fiskális és monetáris rendszer keretében.

Ebben a korban Say, Malthus, Senior stb. személyében a vulgáris közgazdaságtan is ter­jedőben volt, amely elvetette a klasszikusok munkaértékelméletét és helyette a termelési té­nyezők – természet, munka, tőke – értékterem­tő nézetét hirdette. Az utópisták (Saint-Simon, Owen stb.) pedig bírálták a tőkés társadalom számos vonását és egy idealizált, általuk fejlet­tebbnek tartott társadalom képét rajzolták fel. Ezek a nézetek azonban még csak igen cse­kély mértékben hatottak a reformkori közgon­dolkodásra.

Ebben az időszakban rendkívül népszerűek – inkább divatosnak mondhatóak – voltak Jeremy Benthamnek, az utilitarizmus szélsősé­ges képviselőjének művei. Bentham írásai nem voltak a valóban klasszikusokkal – Smith, Ricardo vagy Say munkásságával – össze­mérhetők, de a profitérdekeltség, a „hasznos­ság” alapján állva minden gazdasági cselek­vést annak hasznot hajtó hatása szerint ítélt meg, s ezt megfelelően népszerűsítette is. Pl. Széchenyi életrajzírói szerint az ő hatására kezdte el a Hitel megírását, miután a profitér­dekeltségnek ez a romantikus szemlélete gon­dolatokra serkentette, alátámasztotta a munka nemzetformáló szerepéről alkotott véleményét és erős gyakorlati tenniakarást váltott ki nála. A reformgondolatok, ezen belül a hazai hitelé­let kialakításának legátfogóbb képét Széchenyi rajzolta fel. Ő fogalmazta meg a szellemi előz­ményeket, öntötte formába a felmerült elgon­dolásokat és fogta össze az új gazdasági és politikai eszmeáramlatokat. Ezeket Széchenyi maga is nagyra becsülte, s így írt a Kelet Népé-ben: „Én egyedül alapot adtam a közsej­tésnek, egyedül szavakat a sokakban élő gon­dolatoknak.”

A hazai hitelélet és bankrendszer kialakulá­sa nem előzhette meg a gazdaság alapvető termelési tényezőinek létrejöttét. Magyaror­szág ugyan a rendi monarchia jogilag függet­len társországa volt, valójában erős gazdasági függésben élt Ausztriától. Jellemző, hogy 1830-ig sem vasútja, sem gőzhajója nem volt az országnak. Némi ipar kizárólag Pesten kon­centrálódott, vidéken csak az 1840-es évek­ben jelentek meg gyárak. Fejletlenségünkre jellemző, hogy a nyugati és a közép-európai országok között iparosodás tekintetében az utolsó helyen álltunk. Nem volt sokkal jobb a helyzet a mezőgazdaságban sem, hiszen ag­rárkultúránk elmaradott volt, rendkívüli értéke­sítési nehézségekkel küszködött, s emellett sű­rűsödő és egyre mélyülő világgazdasági vál­ságok hozták mind nehezebb helyzetbe a ren­di Magyarországot.

Az elmaradott, számos gonddal küzdő ha­zai gazdaságban a tőkefelhalmozási folyamat rendkívül lassú és alacsony szintű volt. A ter­melés fejlesztése, korszerűsítése, a bérmunká­ra való áttérés pénztőkét igényelt. Pénzt kis­mértékben ugyan felhalmoztak, de ez – a tuda­ti és az intézményi feltételek hiányában – nem válhatott pénztőkét. Nyilvánvaló volt, hogy a tezaurált pénzeket meg kellett mozgatni, be­vonni a gazdasági vérkeringésbe, létrehozni a modern kölcsöntőkét. Ehhez pedig meg kellett teremteni az intézményi kereteket, azaz a bankrendszert és a hitelszervezetet.

Széchenyi tehát kiemelt jelentőséget tulaj­donított a modern pénzügyi rendszer létreho­zásának, ezen belül pedig az önálló magyar jegybank és bankrendszer megteremtésének, a fejlett hitelviszonyok kialakításának. Ma már tudjuk, hogy gondolatai kifejtéséhez a magyar gazdasági valóság szinte valamennyi problé­máját át kellett tekintenie, véleményt alkotni azokról, nem hanyagolva el az emberi és er­kölcsi vonatkozásokat sem. Más szóval, amikor egy országban, korszakban vagy időszak­ban a korlátozottan rendelkezésre álló belső és külső pénzforrások, a hitellehetőségek hiá­nya vagy összeszűkülése vélhető a fejlődés korlátjának, akkor óhatatlanul a gazdasági ne­hézségek szinte teljes skálája felszínre kerül.

Maradjunk azonban csak szűkebben vett témánknál, a reformkori hitelviszonyoknál. Ré­gi bölcsesség szerint, aki tiszta vizet akar inni, annak a forráshoz kell elmennie. Ha a hazai reformkori hitelviszonyokról és hiteltörténetről igazán tudni akarunk valamit, akkor Széche­nyihez kell visszanyúlnunk.

A fejlett hitelviszonyok hiánya, a pénzkap­csolatok kezdetlegessége és a gyümölcsöző befektetési lehetőségek szűkössége következ­ménye volt ugyan az elmaradott társadalmi fel­tételrendszernek, mégis a fejlődést akadályozó tényezővé lépett elő és kedvezőtlenül hatott vissza a gazdaságra. Az ősiség törvénye miatt a potenciális befektetőnek számító földbirto­kos réteg nem válthatta birtokát szabadon pénzre, nem ajánlhatta fel hitelfedezetül. Nor­mális hitelről és törvényes kamatlábról tehát nem lehetett beszélni.

Széchenyi a hitelt a gazdaság, a vagyon mobilizálása és növelése eszközének, vala­mint ezen keresztül a gazdasági élet fellendítő­jének tartotta, de csak akkor, ha mindez a piaci viszonyok között jut érvényre. Tisztában volt azzal, hogy a gazdasági élet a naturális és a pénzügyi folyamatok szövevényes egysége, amely piac nélkül nem létezhet. Hiába van bir­tokunk, kastélyunk, gabonánk, állatunk, ha mindez nem értékesíthető, ha gazdagnak lát­szunk, holott nincs pénzünk. Csak a piacon, a kereslet-kínálat alapján válik el, hogy eladók vagyunk-e vagy csak termelők, lesz-e pénzünk vagy termékeinket saját magunknak keli elfo­gyasztanunk. Szükség van a piacra, a cserefo­lyamatra, az áru metamorfózisára, az áru pénz­re cserélődésére, illetve a pénz áruvá való át­alakulására. Mit ér a termelés, ha a felesleg ér­tékesítése korlátozott? Mit ér a pénz, ha az anyagi világnak csak nagyon kis hányada válhat áruvá, azaz megvásárolhatóvá? Ha viszont nincs megfelelő piac, nem lehet a termékeket értékesíteni, akkor mi értelme a termelés és forgalom hitel útján való bővítésének? Mi te­remti meg akkor a hitei törlesztésének és visszafizetésének előfeltételeit? Miből elégítheti ki magát – törvényes keretek között – a hitele­ző, ha az adós rossz gazdasági döntése ered­ményeként vagyonából kell tartozását visszafi­zetnie?

A pénzgazdálkodás feltételeinek hiánya te­hát ezernyi olyan kérdést vetett fel, amely ked­vezőtlenül hatott az iparra, a mezőgazdaságra és a kereskedelemre egyaránt, lehetetlenné té­ve a megfelelő gazdasági növekedést. Ezért magát a magyar olly jól nem bírja, mint kö­rülményei engednék” – vallja Széchenyi, azaz szegényebb, elmaradottabb lehetőségeinél.

Valami merőben újat kellett létrehozni a ha­zai hitelélet kialakításával, azaz meg kellett te­remteni gazdasági és intézményi feltételrend­szerét. A legkezdetlegesebb hitelélet kialakulá­sához nemcsak potenciális hitelezőkre, de po­tenciális adósokra is szükség van. Kellenek, akik rendelkeznek tőkével, s azt hajlandók megfelelő haszon ellenében és törvényes biz­tonság mellett kölcsönadni, valamint szükség van azokra, akik elfogadható használati díj (ka­mat) fejében és jövedelmező befektetési lehe­tőségek mellett igénybe is veszik a felkínált hi­telt. A korabeli magyar társadalmi, gazdasági és jogi viszonyok – mint már erről szó volt – nem tették lehetővé a hitelélet említett módon való kialakulását, hiszen

a) rendkívül kicsi volt a tőkeképződés;

b) bizonytalan és kockázatos a hitelkihelye­zés;

c) kevés gyümölcsöző befektetési lehető­ség adódott; végül

d) a kölcsön felvételét nem a termelő- vagy forgalmi tevékenység természetes velejárójá­nak tekintették, hanem a rossz gazdálkodás következményének.

A hiteléletnek azonban meghatározott nor­mái vannak. A hitelezőnek joga van megtagad­ni a hitelkérelmet, de ha ezt nem tette meg és – meghatározott időre és kamat mellett – az adós rendelkezésére bocsátotta a pénzössze­get, akkor az adósnak joga van ezt a pénzt a hitel lejáratáig befektetni vagy forgatni, amennyiben törlesztési és kamatfizetési köte­lezettségeinek rendben eleget tesz. Széchenyi kénytelen volt viszonylag terjedelmesen foglal­kozni ezekkel a ma már természetesnek és tri­viálisnak tűnő kérdésekkel, mivel a hitelélet említett normáit elsősorban az adósok, de igen gyakran a hitelezők is megsértették. Ezért is hívja fel nyomatékosan a figyelmet arra, hogy a földbirtokos csak abban az esetben fekteti be a hitelből kapott pénzt birtokába, ha egyút­tal biztos is abban, hogy – normális törlesztés mellett – ok nélkül nem fogják a hitelt felmon­dani, tehát idő előtt nem kell visszafizetnie tar­tozását. Ma ezt úgy fejeznénk ki, hogy a kapott hitel befektetésekor vagy egyéb felhasználás­kor nagyon fontos, hogy a hitel törlesztése a hitelből finanszírozott beruházás vagy egyéb tevékenység tényleges gazdasági megtérülé­séhez igazodjék.

Vajon mikor nem mondja fel a hitelező a hi­telt, ha az adós azt egyébként időben és előírt módon törleszti? Akkor, ha a hitelkihelyezés egész időtartamára biztos abban, hogy pénzé­hez bármikor hozzájuthat, ha váratlan esemé­nyek azt kikényszerítik. Tehát előtérbe került a likviditás kérdése, mint a korai hitelélet kialakulását gátló tényező.

A hitelélet kibontakozását akadályozó té­nyezők felszámolására irányuló elgondolásai­nak összefoglalásakor Széchenyi a megtakarí­tások képzésének fontosságára hívta fel a fi­gyelmet. Látszólag ellentmond a hitel igénybe­vételének szükségességéről vallott nézeteivel az az elvárása, hogy aki jó gazdaként akar cselekedni, annak jövedelménél kevesebbet kell költenie, azaz rendszeresen pénzt kell megtakarítania. Pénzfelhalmozás és hitelkihe­lyezés között azonban – mint ismeretes – szo­ros összefüggés áll fenn, különösen a hosszú lejáratú beruházási hitelek vonatkozásában. A hitelképesség egyik fontos kritériuma ugyanis mindenkor a józan, jövedelmező gazdálkodás, illetve a jövedelem egy részének felhalmozása volt, amely hitelforrásként, vagy éppen a hitel felvételének biztosítékaként jöhetett szóba.

Széchenyi kiemelt jelentőséget tulajdonított az önálló Nemzeti Bank megteremtésének. Mint kifejtette, hazánknak leginkább pénzre volt szüksége, amely több munkát, abból pe­dig még több pénzt eredményezett volna. Eh­hez pedig elengedhetetlen az önálló Nemzeti Bank, amely normális kamat mellett nyújtotta volna azt a hitelt, amit a külföldiek drágán ad­tak. Véleménye szerint sokkal kevésbé vesze­delmes, ha önmagunknak tartozunk, mintha idegeneknek, ezért óriási hibának, sőt balfo­gásnak tartotta kihasználatlanul hagyni a pénz- teremtésből adódó előnyöket ott, ahol erre megalapozott, reális igény volt. Ahogy sem a termelő, sem a kereskedő nem kezdheti tevé­kenységét pénztőke nélkül, bármilyen kedve­zőek az egyéb lehetőségei, úgy egy nemzet sem. S hogy vannak veszélyei a pénzterem­tésnek, esetleg infláció lesz, bankok mennek tönkre stb., ezt kisebb bajnak tartotta, mintha egyáltalán nincs pénz.

Tudatában volt annak is, hogy a pénztőke nagyhatalom, jelentős befolyással van a politi­kára. Példákkal bizonyította, hogy csak azok­ban az országokban alakulhatott ki lüktető gazdasági élet, ahol a tőkék szabadon mozog­hattak, ahol nem volt hiány a hitellehetőségek­ben.

Széchenyi reformeszméi a rendiség tagjai részéről eleinte nem találtak kedvező fogadta­tásra. A nemesség többsége a rendiség fel­bomlása ellen kiváltságainak még további erő­sítésével kívánt védekezni. A gazdasági hely­zet romlása azonban a rendeket a reform­eszmék elleni merev elzárkózás megváltozta­tására kényszerítette.

A reformtervek közül elsőként azok valósul­tak meg, amelyek a rendiség princípiumával még többé-kevésbé összeegyeztethetők vol­tak. Az 1836. évi 15. törvénycikk a pénzbeli el­marasztalást magukban foglaló bírói ítéletek végrehajtásának módjáról intézkedik, s a hite­lezők érdekeinek hatályosabb védelmét céloz­za. Az 1836. évi 18. törvénycikk a gyors jog­szolgáltatást ellátó vásári bíróságokról szól, s mintegy a váltótörvényszékek hiányát pótolja a vásárok esetében. A szóbeli eljárást valósítja meg kisebb perekben az 1836. évi 20, törvény­cikk, melyet az 1840. évi 11. törvénycikk egé­szít ki. A perek folyamatáról szóló 1836. évi 45. törvénycikk pedig a perek gyorsabb lebonyolí­tásáról intézkedik a főtörvényszékeknél.

Habár az említett jogszabályok is már előre­haladást jelentettek, az 1840. évi országgyűlés olyan törvények megalkotásával dicsekedhe­tett, amelyek egész gazdasági életünk szem­pontjából alapvetőekké váltak. A hitelügy szempontjából különösen a váltótörvény (1840. évi 15. törvénycikk), az adóssági köve­telések elsőbbség végetti betáblázásáról szóló (1840. évi 21. törvénycikk), valamint a csődről szóló (1840. évi 22. törvénycikk) törvények je­lentősek. A közkereseti társaságokról szóló törvény (1840. évi 18. törvénycikk) pedig a részvénytársasági forma bevezetésével lehető­vé tette a modern vállalati társulást.

A felsorolt jogszabályok megalkotása előse­gítette, hogy a hitelügy hazánkban is az euró­pai fejlődés útjára lépjen és pénzintézetek jöj­jenek létre, amelyek nélkül a gazdasági élet fej­lődése elképzelhetetlen. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy az első hitelintézetek meg-

alapításának időpontjai a hitelrendszer kialakí­tását elősegítő törvények megalkotásával es­nek egybe, illetve néhány pénzintézet alapítá­sának időpontja meg is előzte ezeket a tör­vényeket, a várható törvényes szabályozás bi­zonyosságának jegyében.

A nemzet a reformtörvényeknek a gazdasá­gi életre gyakorolt jótékony hatására számított, az uzsora megszűnését, a 6%-os törvényes kamatláb csökkentését, a külföldi tőke be­áramlását, s általában hiteléletünk fellendülését várta. Ezek a várakozások azonban nem telje­sültek. A birtokos osztályt ugyanis – amely fő­leg a harmincas években erősen eladósodott – az 1841. évi bécsi pénzügyi válság igen sú­lyos helyzetbe hozta. Az általános gazdasági válság miatt az Osztrák Nemzeti Bank az év közepén felmondta a bécsi bankoknak és ke­reskedőknek nyújtott 4%-os jegybanki hiteit. A keletkező pénzszűke a hitelek felmondásának hullámszerű tovaterjedését idézte elő, s ez aló! természetesen a hazai földbirtokosokhoz kihe­lyezett kölcsönök sem voltak kivételek. Ugyan­ekkor a termények értékesítése is nagy nehéz­ségekbe ütközött, mivel a termények felvásár­lására sem jutott pénz. A kamatláb 20% fölé emelkedett, s a krízis legsúlyosabban a ne­mességnek éppen azt a rétegét érintette, amely Széchenyi hatására a termelés növelé­sét, a vállalkozási szellemű gazdálkodást kí­vánta megvalósítani. A helyzetet még súlyosbí­totta a váltótörvény kiforratlansága, amely az általános tájékozatlanság következtében szá­mos visszaélésre adott alkalmat.

Széchenyi közvetlenül a váltótörvény meg­alkotása és meghozatala előtt már bizonyos aggodalmakat táplált várható következményei miatt. Jóllehet, a váltótörvénykezés alapvető fontosságáról meg volt győződve, mégis bizo­nyos fokig osztozott a konzervatívok által han­goztatott azon aggodalomban, hogy a váltó­forgalom elterjedése számos problémát fog okozni. Főleg a magyar nemesség pénzügyi szempontból való járatlanságából, megszokott életformájához való ragaszkodásából szárma­zó nehézségekre számított, sőt a váltótörvény­kezésnek egy későbbi időpontban való beve­zetését sem vetette el.

A törvény megjelenése után azonban már nem aggályoskodott, hangoztatva, hogy „oliy állapotból milyen a mai, egy jobb állapotba minden jaj és kellemetlenség nélkül nem lehet jutni”. Hitt abban, hogy a külföldi tőke beáram­lása előbb-utóbb megteremti az olcsó hitelle­hetőségeket is, az ország pedig megindul majd a gazdasági prosperitás felé vezető úton.

A váltótörvények által előidézett gazdasági bajok orvoslásaként Széchenyi a megkezdett úton való teljes végighaladást, az ősiség eltör­lését hangsúlyozta. A negyvenes évek politikai irányzata, mely a liberális eszmék megerősö­dését hozta magával, valamint a rendiség tag­jait sújtó pénz- és hitelválság a közhangulatot Széchenyi hitelügyi koncepcióinak maradékta­lan megvalósítása irányába hangolta. A liberá­lisok – habár eltérő szempontok által vezérelve – átvették ugyan Széchenyinek a hitelügyek re­formjára vonatkozó elgondolásait, megvalósí­tásuk azonban nem az általa helyesnek vélt sorrendben, illetve célkitűzései szerint történt. Széchenyit ez a folyamat aggodalommal töl­tötte el, s az általa javasolt, a földbirtokosok­nak olcsó és hosszú lejáratú hiteleket nyújtó közalap, valamint a Dessewffy gróf által terve­zett, és 1843-ban már törvényjavaslat formáját öltő országos földhitelintézet tervének a meg­hiúsulása további csalódást okozott számára.

Dessewffy még a negyvenes évek elején – a porosz földhitelintézetek mintájára – egy olyan hitelegylet létesítését javasolta, amely­nek tagjai az ország birtokos nemességén kí­vül a királyi városok, valamint mindazon köz­ségek lettek volna, amelyek birtoktulajdonosok voltak. Ezen egyesület kamatozó zálogjegyek kibocsátása útján jutott volna forrásokhoz, amelyekből történt volna a hitelkihelyezés. A kölcsönökért a hitelegyesület tagjai összes va­gyonukkal egyetemleges kezességet vállaltak volna. A javaslat szerint törvény rendelte volna el, hogy a közintézmények alaptőkéiket ezen hitelegylet zálogjegyeibe fektessék.

A javaslat azonban törvényerőre nem emel­kedett, mivel az udvar nem voit hajlandó elfo­gadni a magyar rendek ellenőrzési jogát e hitel- intézmény felett.

A ’48-as események meghozták a függőben maradt kérdések megoldását, s az 1848. április 11-én szentesített új alkotmány megszüntette a rendi megkötöttségeket, s így az ősiség, a ne­mesi birtokkiváltságok helyébe a gazdasági szabadság elvét juttatta előtérbe. Elfogadásra került az országos földhitelintézet felállítását el­rendelő törvény is, a szabadságharc bukása azonban meghiúsította a magyar földhitelinté­zet megszületését is. Mindez azonban már egy másik fejezet lapjaihoz tartozik.

MÉRLEG

FEKETE SÁNDOR

Kossuth és a pesti március tizenötödike

„Vegyenek el tőlünk mindent, csak a szabad sajtót adják meg, s nemzetem szabadsága, nemzetem boldogsága felől kétségbe nem esem… vagy nyomtatási szabadság, vagy a szabadság elnyomása. Út közép itt nincs! Én a sajtó szabadságára voksolok!” ¹

Harminc esztendős volt Kossuth Lajos, ami­kor 1832. szeptember negyedikén e merész követeléssel állt elő Zemplén megye közgyűlé­sén. Petőfit, ekkor még Petrovics Sándort, egy negyedév választja el tizedik születésnapjától, diák Sárszentlőrincen.

Tizenhat esztendővel később, 1848 forra­dalmas tavaszán, az olaszországi és francia revolúciók után Kossuth radikális programot fejt ki a pozsonyi országgyűlés március 3-i, úgynevezett kerületi ülésén, de az uralkodó elé terjesztendő feliratban a sajtószabadság köve­telése nyílt formában még nem kap helyet. Csak a bécsi felkelés másnapján, március ti­zennegyedikén áll elő idevágó javaslatával: „A sajtószabadság Ausztriában meg van adva, akarják-e a tekintetes rendek annak kitenni e házat, hogy a nem magyar nyelven írott nyom­tatványok nem magyar törvény szerinti felelős­ség mellett özönöljenek szét a hazában, vagy pedig akarnak intézkedni, hogy nálunk a sajtó- szabadság, melyre nekünk nemcsak elidege­níthetetlen polgári és státusi, de törvényes jo­gunk is van, kellő korlátokkal (F.S.!) körülírva törvényes úton hozassák be.” ²

Felkiáltójeles utalásom talán önmagában is kiemeli, hogy Kossuth igyekezett megnyugtat­ni a tisztelt rendeket: nem válik majd féktelen­né a sajtószabadság… Érvei közé még egy nem kevésbé nyomós intelmet is beszőtt: ha­mar készüljön javaslat a sajtószabadság kodi­fikálására, „hogy a körülmények által túl ne szárnyaltassunk, s máshonnan ne diktálják a sajtótörvényeket, mint e törvényhozási terem­ből”. A fenyegető célzás értelme nyilvánvaló:

Kossuth arra figyelmeztette a rendeket, hogy vannak az országban radikálisabb irányzatok is, amelyek a habozó törvényhozást hamar túl­szárnyalhatják…

Mint tudjuk, ez utóbbi fejlemény hamar be is következett, hamarabb, mint Pozsonyban bárki is gondolhatta volna – Pest forradalmi ifjúsága másnap, március tizenötödikén tettlegesen életbe léptette a sajtó szabadságát, sőt az írá­saiért bebörtönzött Táncsicsot is kiszabadítot­ta. Mindenféle „Petőfi-kutatói elfogultság” nél­kül rögzíthetjük, hogy e történelmi tett mindene­kelőtt Petőfi Sándor érdeme, övé volt e nagy rajtaütés terve, s személyesen vezette a csatát is. Általában nem szenvedett kisebbrendűségi komplexusban, de ez esetben indokolatlan kér­kedésnek sem ítélhetjük, hogy a nagy nap és saját történelmi szerepe értékelését is magára vállalta:

S te, szivem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjúság vezére
Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet…
Napóleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!

A vers címe: 15-dik március, 1848. Egy nappal a pesti forradalom után íródott. Igazsá­gát, a költő vezéri szerepét megerősíti minden olyan krónikás, aki azon melegében örökítette meg az eseményeket. Birányi Ákos például egyenesen a népek sorsát vezérlő isteni szán­dékokkal hozza összefüggésbe a Nemzeti dalt ³ Petőfi mégis arra kényszerült, hogy két és fél hónappal később újra magyarázza A márciusi ifjak történelmi szerepét, immár kerül­ve az egyes szám első személyt, de a korábbi vershez képest hevesebb általánosítással:

Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!
Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját (…)

A költeményből az is kiviláglik, miért érezte szükségesnek Petőfi az újabb magyarázko­dást:

És mi becsben, hírben álltunk,
Míg tartott a küzdelem,
De becsünknek, de hírünknek
Vége lett nagy hirtelen.

Kik nem voltak a csatán, a
Diadalhoz jöttének,
S elszedék a koszorúkat,
Mert a szóhoz értenek.

A márciusi koszorúk elszedése, vagy leg­alábbis megtépázása nem sokkal a történelmi nap után elkezdődött, amikor Kossuth Lajos, a Bécsben kiharcolt diadal főszereplője (mert hogy ott is kivívtak némi győzelmet a „magyar argonauták”) így leckéztette meg a testvér fő­város, Budapest Pozsonyba érkezett egyetemi küldöttségét: „…én Budapest város lakossá­gát e hazában kimondhatatlan nyomatékos­nak, s Budapestet az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom (…) a tizen­öt millió magyar teszi egészben a hazát és nemzetet (…) csak a nemzet az, akit illet a nemzet sorsának eldöntése; és hogy osztozik abban is, hogy ez a nemzet jogainak, hivatá­sának s rendeltetésének érzetében oly erős, miszerint mindenkit, kinek olyas gondolat jön­ne eszébe, letiporni tudna.” ⁴

Mindez négy nappal ama később nemzeti ünneppé lett Március Idusa után történt. A fe­nyegető beszéd lényegét Széchenyi naplójá­ból is megismerhetjük. A gróf rögzíti, hogy mi­lyen bájos fiú (quel charmant gargon) a kül­döttséggel érkezett Vasvári Pál, akit tüstént Saint-Justhöz hasonlít, egyszersmind felséges­nek találja Kossuth beszédét, melyet így összegez: „Becsülöm etc. Festhet, de az itteni törvényhozásnak parancsolni nem fog!” ⁵ Szé­chenyi annyira fellelkesedett a kossuthi kiállá­son, hogy végig nagy betűkkel írja az idézett szöveget.

Budapest vagyis a pesti márciusi ifjúság ter­mészetesen nem siet visszavonulni. Mivel az új sajtótörvény tervezete túl magas pénzügyi biztosítékok letételéhez kívánja kötni a politikai lapok alapítását, a Szemere-féle tervezetet Pesten nyilvánosan elégetik… A hírt Széchenyi március 23-án jegyzi fel naplójában, másnap már azt is rögzítheti, hogy mit mondott Kos­suth a még Pozsonyban tartózkodó Vasvári­nak: „ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog”! Erről Széchenyinek mindjárt eszébe jut az is, hogy az a Kossuth fenyegeti „felkötés­sel” Vasvárit, aki a „minap” kijelentette: „A szellemet nem lőhetni agyon”. ⁶

A Március Tizenötödikét értékelő, fentebb idézett Petőfi-verset tehát ilyen s ehhez hason­ló fejlemények előzték meg: a költőnek volt oka arra, hogy sértett önérzettel vágjon vissza a márciusi ifjúság tettét lekicsinylő, magukat a pesti fiatalokat provokáló kossuthi fenyegeté­sekre. A sértettség azonban rossz tanácsadó, általában is, de kivált a politikában: költőnk „túlreagálta” Kossuth kirohanását, amikor az­zal vágott vissza, hogy korábban minden em­ber „csak beszélt”, a pesti ifjak voltak az elsők, akik tenni mertek…

A történelemben sokféle formát ölthet a cse­lekvés. Tett volt Kossuth 1832-es kiállása a saj­tószabadság mellett, tett-értékű Kölcsey hatal­mas védőirata Wesselényi mellett, a szóiász- szabadságért vívott deáki küzdelemnek része lett Kossuth kiszabadításában s éppenséggel nemzetközi jelentőségű tett volt ez utóbbi 1848. március 3-i beszéde: a március 13-i bé­csi felkelést jórészt a németre fordított Kossuth-szöveg robbantotta ki… Költőnk tehát nem mutatott túlzott méltányosságot a pozso­nyi országgyűlés vezéralakjává emelkedő Kossuth iránt, amikor a március tizenötödikéi tettei ilyen radikálisan állította szembe a pusz­tán beszédnek minősített radikális pozsonyi ki­állással Petőfinek – bár nem szorul senki mentségé­re – mégis javára írható, hogy a túl szigorú köl­temény megírására minden bizonnyal a márci­usi ifjaknak címzett kossuthi fenyegetések is késztették. S ami fontosabb, később, 1848 szeptemberében, tapasztalva Kossuth radikalizálódását, jónak látta újra fogalmazni Március Tizenötödike értékelését. Az Egyenlőség! Tár­sulat proklamációjában így összegezte 1848 forradalmas magyar tavaszának két fő esemé­nyét: „Követte Franciaország példáját Európa minden népe, felkiáltott és fegyvert ragadott szabadságáért. Fölkeltünk mi is, magyarok, fölemeltük a szabadság eltiport zászlaját: Po­zsonyban Kossuth, Pesten az ifjúság.” 7

A meghatározás mesterien tömör, mindkét fél Iránt méltányos – ez a történelmi igazság. S becsületére válik a költőnek, aki ex professo lehetett volna elfogult is, lévén alanyi költő és csupán huszonöt esztendős. Kossuth viszont, aki negyvenhatodik évét taposta és államférfi­úként kétszeresen törekedhetett volna a tárgyi­lagosságra, nem engedett a maga Negy­vennyolcából, s Március Tizenötödike első év­fordulóján így vélekedett Petőfiék napjáról, igaz, magánlevélben: „Hogy tulajdonképpen mit ünnepelnek március 15-én, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tu­dom…” ⁸

Mivel Kossuth is megízlelte a Habsburg- igazságszolgáltatást, megértőbben is gondol­hatott volna Táncsics kiszabadítására, s azt is elismerhette volna, hogy különbség van a saj­tószabadság bátor követelése és még bátrabb tettleges megvalósítása között,.. Mivel azon­ban egy feleségnek írott, tehát szigorúan ma­gánlevélnek tekintendő írásról van szó, a kis pesti lármának ne tulajdonítsunk túlzott jelen­tőséget.

Az már elgondolkodtatóbb, hogy harmincöt évvel ama Március Idusa után, 1882-ben Kos­suth ingerült levélben magyarázza meg Helfy Ignácnak, miért nem hajlandó a nyilvánosság számára nyilatkozni Petőfiről, s kategórikus mondatai ennyi idő után is sértettségről és le­kicsinylésről tanúskodnak. Bővebben idézek e levélből, mert bár 1964-ben már megjelent egy napilapban, általánosan ismertnek ma sem te­kinthető: íme:

„… bármi furcsán hangozzék is ez most, higyje el Ön nekem, akkor midőn minden gon­dunk a tett, a cselekvés számára volt igénybe véve (mely téren Petőfy a maga hóbortjaival nemigen excellált), az ő versei hatottak itt-ott az érzelmekre, a lelkesedésre, mint hatott Czuczor s hatott Szemere huszárdala, de a tett embereinek más dolguk volt, mint verseket ol­vasni, vagy költőkkel foglalkozni. Petőfi nem bírt akkor oly nimbusszal, mint aminővel most bír s méltán bír. A halhatatlanság dicsfényét csak a halál adja meg.” ⁹

Igaz a megállapítás: akkor vagyis 1848-49-ben Petőfi nem bírt „oly nimbusszal”, mint mondjuk 1882-ben, jóval halála után (noha e megnövekedett nimbuszhoz bőven társult ha­misítás is – a forradalom, a függetlenségi harc, a világszabadság költőjét pusztai dalnokká s „nemzeti lantossá” fokozták le). Az viszont már szinte felfoghatatlan, hogy egy Kossuth Lajos szerint Petőfi versei is úgy hatottak „a lelkese­désre”, mint Czuczor és Szemere (Miklós) köl­teményei. A derék Czuczor Riadó ja tisztes mű, s a költő később rettenetesen megszenvedett érte, vasláncon tartották börtönében. Szemere megúszta egy rövid fogsággal, amit persze nem illik felróni neki, mert némely politikai „bű­nüldözők” kezén egy hét is felérhet több hóna­pi fogsággal. A baj ott van, hogy – Petőfi ellen írt közepesen ügyes szatíráját kivéve – Szeme­re Miklós verselményeit nem volna szabad egy lapon, sőt: egy sorban említeni egy lángelme költészetével.

Ami magát a kossuthi levelet illeti, feltűnő, hogy írója mennyire kiemeli: ő a tett, a cselek­vés embere, míg Petőfi szerinte e téren nemi­gen excellált, legfeljebb hóbortjaival.., Kos­suth a későbbiekben is újra meg újra hangsú­lyozza, hogy költőnk „nem volt a cselekvés embere”, sőt „excentritásaival csak bajt csi­nált”, például amikor „a nyakravalónak hadat üzent”. Nem volna sok értelme itt megvitatni ez utóbbi ügyet, s azt sem, ki volt nevetsége­sebb, Petőfi-e, aki (Saint-Just hadbiztoshoz hasonlóan) nem szerette a formalitásokat, vagy Mészáros Lázár, aki nyakravalótlansága miatt megdorgálta Petőfi századost. Az viszont már eltűnődésre késztethet, hogy Kossuth az ominózus levélben jónak látja költőnk front- szolgálatát is ironikusan felhánytorgatni, imi­gyen:

„… én nem hallottam, hogy Petőfy valamit tett volna (ti. a harcmezőn. F. S.). Annyi bizo­nyos, hogy Bem csatajelentéseiben őt soha­sem említette. Mi befolyással lehetett társadal­mi körben? nem tudom; de mint katonáról, mint a tett emberéről sohasem hallottam felőle.

Hát maradjanak Önök a költő örökfényű nimbuszánál, az embert hagyják annyiban és politikai viszonyokba pedig ne rántsák, mert azokban ő akkor mint cselekvési ember nem számított.”

Nos, ami Petőfit, a katonát illeti, Kossuthnak némi mentségére szolgálhat, hogy költőnknek 1882-ig érdemleges hazai életrajza nem szüle­tett, érthető okokból főleg csatatéri szereplései kapcsán nem mutattak túl heves elbeszélői hajlamot biográfusai. De szerencsére Bem be­szélt, sőt írt, egyebek közt e kinevezést:

Bem ¹⁰ ”

Amiből kiderül, hogy nem Kossuth nevezte ki Petőfit 1849 elején őrnaggyá, mint az idézett levele mondja, hanem a lengyel generális lép­tette elő a századosként hozzá érkezett költőt. Excellálni annyi, mint kitűnni. Nos, ha Petőfi Kossuth szerint katonaként nem excellált, Bem szerint igenis kitüntette az ellenség előtt bátor­ságát. Ez ügyben nyilván Bem a mérvadó, Kossuth itt némileg elfogultnak mutatkozik.

A hosszan idézett szöveg vissza-visszatérő, vagyis ismételten kiemelt mondandója feltűnő: Kossuthék a történelmi tett emberei, Petőfi vi­szont a tettek mezején sosem tudott kitűnni… Kétségtelen, hogy utolsó csatájában a költő- katona fegyvertelen, mintegy nézőként figyelte az ütközetet, s halálát is az okozta, hogy a hadügyi vezetők méltatlan eljárása miatt rang­járól lemondott, s kilátástalan anyagi helyzeté­ben lovát is kénytelen volt eladni. De májusi előléptetése előtt 6, azaz hat ütközetben fegy­veresen vett részt, s minden tanú szerint életét kockáztatva excellált bátorságával. Kossuth­nak, aki csak nagyon távolról követte a csaták zaját, legalább ebben az egy tekintetben illett volna mérsékelnie ellenszenvi kitöréseit.

Az egész ügyben persze nem is az a legér­dekesebb, hogy Kossuth még 35 év távolából is milyen következetesen negligálja a „kis pesti lárma” jelentőségét, megtagadva Petőfi közé­leti fellépéseitől mindennemű történeti elisme­rést, éppenséggel alkalmatlannak minősítve a költőt a históriai cselekvésre. Lehetetlen nem gondolni arra, hogy ennyi idő után is, mintegy tudatalatti szándékossággal, vissza akart vág­ni Petőfinek ama 48-as verséért, mely a radiká­lis pozsonyi politikusok március 14-i és 15-i fellépését degradálta puszta beszéddé, kizáró­lag a pesti márciusi ifjúságnak tartva fenn a tett dicsőségét. De amíg a költő 1848 szeptembe­rében ezt az elfogultságát kiigazította, Kossuth négy és fél évtizeden át sem volt hajlandó fe­lülvizsgálni a saját ellenérzéseit.

E makacsságában minden valószínűség szerint befolyásolta a hiúság. Mivel a történel­mi szereplők általában éppoly kevéssé mente­sek a sértett hiúság kitöréseitől, mint az átlag, köznapi emberek, az öreg Kossuth Petőfit ki­csinylő indulatain nincs mit csodálkozni. Arra mégis emlékeztetnünk kell, hogy Kossuth és Petőfi ellentéte nem 1848-ban kezdődött, volt annak korábbi előtörténete is.

Lehetséges, hogy épp Kossuth adta le az első „lövést” ebben a szellemi-politikai párbaj­ban. Még 1846 végén történt, hogy az Életké­pek hátsó borítólapján előfizetési felhívást kö­zölt, s abban így csábította az olvasókat: „Új­évi első füzetünket b. Eötvös József, Jókay Mór, Kossuth Lajos, Nagy Ignácz és Petőfy Sándor urak gazdagítandják jeles elmemüveik­kel; – úgy hisszük, ezen nevek lapjaink minden további ajánlatát fölöslegessé teszik.” ¹¹ Petőfi ekkor még nem töltötte be huszonne­gyedik évét, remekléseinek többségét még nem írta meg. Nem csodálhatnánk ha Kossuth felkapja a fejét egy ilyen névsor láttán, hol egy ifjú költővel helyezik egy szintre. Sajnos azon­ban, ennél többet tett, sértett önérzetében visszakövetelte az Életképeknek már átadott cikkét. Frankenburg Adolf, az érintett szerkesz­tő később, 1883-ban így emlékezett vissza a számára is kínos affér petőfis értékelésére: „Igazán haragudni csak egyszer láttam őt, ak­kor, midőn hazánk egyik legnagyobb fia, akit az egész nemzet tisztelt, s Petőfi is nagyrabecsült, megtagadta tőle a kollegialitást, vissza­követelvén a lapom számára küldött cikkét: nem lévén kedve – mint írá – az általam fölso­rolt újévi munkatársak közt egy »poéta« mellett figurálni. Petőfi éppen nálam volt, midőn a le­velet vettem. Mérgesen pattant föl székéről: »Vagyok én is olyan ember, mint ő – heveskedék –, s még örülni fog, ha az én nevemmel együtt fogják említeni az övét is!«” ¹²

Frankenburg nem mutatja be Kossuth leve­lét. Gyulai Pál egyik emlékezése szerint Kos­suth nem Petőfi poétaságát, hanem „kicsapott komédiási” mivoltát kifogásolta – aligha tudjuk ellenőrizni a jeles kritikust, aki lelke mélyén egyiket sem szerette a konfliktus főszereplői közül. A lényeg mégis igaznak tekinthető, s e szerint Petőfi és Kossuth viszonyának korai megromlásáért ez utóbbi a felelős, oktalanul gőgös anti-gesztusa révén.

Többé-kevésbé nyilvánosnak tekinthető sértő reagálására nincs mentség, de talán né­mi magyarázat található. Ismeretes ugyanis, hogy ugyanebben az évben, 1846 folyamán (a pontos dátum vitatásába itt nem érdemes be­lemerülnünk), még az Életképek-affér előtt Pe­tőfi többször is társalgóit a Pestre látogató Kari Beckkel. Sokkal később, amikor költőnk már világhírre emelkedett, Beck megírta memoárja­it, s ezekből kiderül, hogy Petőfi kritikusan em­legette Kossuthot vendége előtt. Nem valószí­nű, hogy a német poéta sietett volna informálni Kossuthot, de az elképzelhető, hogy sürgő­forgó vendég lévén, továbbadta Petőfi vélemé­nyét a pesti értelmiség néhány fecsegő kedvű tagjának. Egy csöppet sem valószínűtlen a fel­tevés, mely szerint a pletyka esetleg eljutott Kossuthoz is, aki rátartiságban semmiképpen nem maradt el Petőfi mögött…

Ha így volna, amit már aligha lehet egzakt módon bizonyítani, Kossuthnak persze akkor sem kellett volna tiltakoznia az ellen, hogy egy névsorban szerepel egy poétával (netán: ki­csapott komédiással). Petőfi állítólag azt is mondta Becknek, hogy szerinte Kossuthból hi­ányzik „egy Brutus és Cassius önmegtagadá­sa” ¹³, de ez nem tekinthető megbocsáthatat­lan sértésnek, hiszen e neves római férfiak „önmegtagadása” is csak mítosz. Kossuth ne­heztelése nem tartott sokáig, tudjuk, hogy a Bajza József által szerkesztett és külföldön megjelent, 1847-es dátumot viselő „politicai zsebkönyvben” egymás mellett szerepel Kos­suth két kemény írása (az egyik álnéven) s Pe­tőfi három merészen forradalmi költeménye: a Dalaim, a Palota és kunyhó, és a Rákóczi em­lékét idéző A majtényi síkon. (Biztos, ami biz­tos: Bajza a majtényi jelölést kipontozta.) Ez sem változtat persze azon, hogy ez volt az el­lenzék első nagy s mindjárt utolsó egységes szellemi fellépése a forradalom előtt. Biztosra vehető, hogy Kossuth tudta nélkül Bajza – az Életképek-ügy után – aligha tette volna be Pe­tőfi lázadó verseit. ¹⁴

Kossuth a későbbiekben is törekedett erre az egységre, s 1848 márciusában is számított arra, hogy az ellenzéki ifjú értelmiségiek moz­galma támogatni fogja az országgyűlésben ví­vott politikai küzdelmét. Mégsem úgy történt, ahogy képzelte – az ifjú irodalom körül csoportusoló fiatalság Petőfi kezdeményezésére önálló erőként lépett fel Március Tizenötödi­kén. E szakadás természetesen régóta tisztá­zott a történetírásban, de mivel a köztudatban nemigen ismert Március Idusának ez az előtör­ténete, röviden ki kell térni erre is.

Olyan koronatanúra hivatkozhatunk ezúttal, aki maga is a pesti események részese volt s később a magyar forradalom történetének egyik első krónikása lett – Irányi Dánielre. A bukás után Irányi emigrált, s a francia Charles-Louis Chassinnal közösen írták meg két köte­tes művüket, mely 1859-60-ban jelent meg Pá­rizsban, (Negyvennyolcas revolúciónk kultu­szának sok tekintetben felemás, sőt talmi jelle­gét mutatja, hogy az úttörő jelentőségű könyv magyarul csak 129, azaz százhuszonkilenc év­vel később jelent meg, fontosságához képest gyér visszhanggal.)

Önmagát harmadik személyben említve, az első kötet VII. fejezetében irányi elbeszéli, hogy az Ellenzéki körrel egyesült pesti liberális ifjúság nevében s megbízásából 1848 márciu­sának első napjaiban felkereste Pozsonyban Kossuthot, akivel megegyezett abban, hogy „a pesti követet” az Ellenzéki kör ifjúsága „az or­szág egész területéről összegyűjtött tömeges petíciókkal” fogja támogatni. Március 14-ére össze is hívták az Ellenzéki kör s az ifjúság közös gyűlését, ahol „érces és magabiztos hangon” Vasvári Pál is felszólalt, s „vak­merősége (…) roppant lelkes tapsot váltott ki”. ¹⁵

Petőfi azonban – némely legendáktól eltérő­en – el sem ment a köri gyűlésbe, a petíciót túlhaladott, az időkhöz méltatlan eszköznek te­kintette, s másnap kora reggel elkezdte végre­hajtani a saját tervét. Kossuthnak pontosan tudnia kellett, hogy a pesti ifjúság „átszervezé­se” petíciózó csapatból tettleges forradalmi vívmányokat kiharcoló tömeggé – Petőfi mű­ve. S volt olyan politikai zseni, hogy azonnal megérthette: a pesti Március Tizenötödike fé­nyében, bármily jelentős volt is az ő pozsonyi és bécsi fellépése, a dicsőségen valamelyest osztoznia kell az izgága költővel. Vagy leg­alábbis: kellene. Mivel azonban erre nem volt, nem lehetett képes, lelkében kis pesti lármává fokozta le a pesti eseményeket, s Petőfiék cí­mére menesztett fenyegetésekkel próbálta megzabolázni Március ifjúságát. Ami persze nem sikerülhetett.

A bécsi udvar kétszínűsége, majd lázadást szító nyílt támadása később radikalizálta Kos­suthot, s ez késztette Petőfit már idézett szep­temberi nyilatkozatára, melyben de facto a márciusi dicsőség megosztására tett udvarias ajánlatot. Az ellenállási harc radikális vállalásá­ban Kossuth ekkor már egyet is értett Petőfiék- kel, olyannyira, hogy 1849 vészterhes kora­nyarán, velük akarta mozgósítani Pest népét. Az ellenség azonban túl gyorsan közeledett a főváros felé, s Kossuth jobbnak találta a harc nélküli elvonulás tervét. S ekkor a költő, akinek nevét ekkor még plakátok hirdették, Arany Já­nos, Egressy Gábor és Fáncsy Lajos színész nevével együtt, mint „az orosz betörés tárgyá­ban” meghirdetett népgyűlés szónokait, Aranyhoz intézett levelében, noha tizenegy nap telt el csalódása óta, ily rettentő szavakra ragadtatta magát:

„KEDVES BARÁTOM,
                                  az napon, mellyen hirdettük a népgyülést, a mellyre föllovalt bennün­ket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vívandó véres, elhatárzó, utósó lehel/etünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt sat. mint ő: maga mondá ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedüszóban perse (sic!) – hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé ott hagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábalni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hói hazamentő irhája nagyobb bizton­ságban lehet. Én ezen komiszságra teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jővén, s megemlékezvén még előbbeni sebeimről is, kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat s más nap családommal együtt ide a békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk s a melly percekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.” ¹⁶

A sistergő stílus önmagában is jelzi, hogy a szabadságharc végnapjainak e szomorú epi­zódját a költő nem tudja s nem is akarja sine ira et studio, harag és elfogultság nélkül előad­ni. Nem is ismerhette a hadihelyzet tényleges alakulását, a hadvezetés körüli viszályokat, ez­úttal is lírikus módjára ítélt, s ehhez csalódott­ságában joga is volt. Egyébként is: levelében élő bírálja az élőt, indulattal, de nem minden ok nélkül. Kossuth viszont több évtized múltán, történelmi távlatból is csak költői érdemeit haj­landó elismerni a rég halott Petőfinek, de a kö­zéleti harcos és a katona tetteit ismételten s gúnyos modorban negligálja. Kossuth elleni utolsó, magánlevélre szorítkozó sistergése után Petőfi már csak egy hónapig él, nem nyílt módja ítélete felülvizsgálatára. Kossuth viszont hosszú évtizedeken át sem tudott megenyhül­ni a költő iránt, s a végén már nem csupán közéleti-katonai cselekvésén ironizált, hanem egész egyéniségét bírálta: amilyen bámula­tos Petőfi, a költő, ugyanő mint ember, kiállhatatlanul gyarló volt”. ¹⁷

Jó két évtizeddel ezelőtt szélesebb körűen foglalkoztam a két férfi ellentéteivel, azok nem­zedéki, társadalmi, magyarán: osztálykülönbségekből is fakadó és világnézeti meghatáro­zóival. Ezúttal egyetlen történelmi nap megíté­lésében kialakult szembenállásukat igyekez­tem megvilágítani, rámutatva arra, hogy e konfliktusban mindkét részről munkált az egyéni becsvágy és hiúság is. Petőfi mellett szól, hogy 1848 szeptemberében igazságos mérlegre törekedett, Kossuth pozsonyi és bé­csi kiállását együtt méltatva a pesti márciusi ifjúság forradalmi tettével, szabadságharcunk vezére azonban nem mutatott hajlandóságot Petőfiék Március Tizenötödikéjének elismeré­sére. Mivel nincs ember gyarlóság nélkül, el­mondhatjuk, hogy ez a személyes érdekből fa­kadó elfogultsága az ő gyarlóságának része. Mégis javára szól, hogy Petőfi elleni füstölgé­seinek magánlevelekben adott teret. S noha csak általánosságokban ismerte el költőnk bá­mulatos poézisét, tudta, hogy milyen buzdító küldetést teljesítettek versei a függetlenségi háborúban. S amikor, már az emigrációban, 1848 helyett 1849-et vagyis a magyar függet­len köztársaság évét írta folyóirata címébe, ő maga emelte ki, hogy ez a lap „jelszavul Petőfi e sorait viselte homlokán: »De mit tűr a szolga­ságnak népe? Mért nem kél fel, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy Isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről?«” ¹⁸

Ezzel a citátummal Kossuth maga mutatott rá arra az eszmére, mely minden nézetel­térésük ellenére összekötötte a szabadságharc vezérét és a forradalom költőjét: mindket­ten a megalkuvást nem ismerő, végsőkig vál­lalt függetlenségi harc törhetetlen hívei voltak halálukig.

JEGYZETEK

¹ Kossuth Lajos összes munkái. VI. k. Ifjúkort iratok. Sajtó alá rendezte Barta István. Bp. 1966. 342. Mint Kossuth maga is utal rá jegyzetben, F rancois Chabot francia forradalmár szavait tette át magyarra. [vissza]

² Kossuth L.: írások és beszédek 1848-1849-ből. Szerk. Katona Tamás. Bp. 1987. 30. [vissza]

³ Birányi Ákos: Pesti forradalom. Pest 1848. 18. [vissza]

⁴ Kossuth: írások és beszédek. 38-39. [vissza]

⁵ Széchenyi István: Napló. Szerk. Oltványi Ambrus. 1978. 1211. [vissza]

⁶ U. o. 1215. [vissza]

⁷ Petőfi Sándor Összes Művei. V. k. 1955. 125. [vissza]

⁸ Kossuth Összes Munkái XIV. k. 655. [vissza]

⁹ Ács Tivadar: Kossuth és Petőfi. Magyar Nemzet 1964. okt. 25. Később hosszan ismertette a levelet Pándi Pál: Első aranykorunk. 1976. 615-618. [vissza]

¹⁰ Petőfi-adattár. Szerk. Kiss József. III. k. 143.-144. [vissza]

¹¹ Életképek 1846. december 12. [vissza]

¹² Lásd Hatvány Lajos: így élt Petőfi. 2. kiadás, II. k. 1967. 41. [vissza]

¹³ Beck visszaemlékezése a Koszorúban jelent meg. 1879. 2. k. 3. füzet. [vissza]

¹⁴ Irányi Dániel-Charles-Louis Chassin: A magyar for­radalom politikai története 1847-1849. Hl. Az idézet: I. k. 138. E fontos forrásmunka Szoboszlai Margit kitűnő fordításában, Spira György gondolatgazdag bevezető tanulmányával jelent meg 1989-ben, a Szépirodalmi Könyvkiadónál. [vissza]

¹⁵ Ellenőr. Politicai zsebkönyv. A pesti ellenzéki kör megbízásából szerkesztő Bajza. Németországban, 1847. [vissza]

¹⁶ Petőfi Sándor Összes Művei VII. k. Szerk. Kiss Jó­zsef. 1964. 214-215. [vissza]

¹⁷ Kari Beck és Petőfi viszonyáról részletesebben lásd például Turóczi-Trostler József: Petőfi belép a világ- irodalomba. Bp. 1974. [vissza]

¹⁸ Az emlékezés még Kossuth életében jelent meg: Irataim az emigráczióból. Bp. III. k. 357. [vissza]

KOSZORÚ

Az itt közölt esszével egyszerre emlékezünk meg a háromnegyed évszázada elhunyt Ady Endréről és a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának úgyszintén 75. évfordulójáról

SIMOR ANDRÁS

A legyőzhetetlen Ady

Tudott, hogy Korvin Ottó a halála előtt írt bör­tönnaplójában Adyt idézte, „akiben minden ér­zésére talált hangot”. Azt is sokszor megírták, hogy Korvin nyugodt helytállásával mekkora erőt adott a többieknek. Ritkábban idézték a börtönnapló búcsúsorait: „Ki tudja, hátha épp erre van most szüksége a szocialista mozga­lomnak? Ki tudja, mennyi gyümölcse érik a mi elpusztulásunknak? Ki tudja: Talán többet je­lent ez, mintha életben maradnánk?”

Pedig ez a részlet rokonítható leginkább A halottak élén Adyjának költészetével. 1969-ben Lukács György A halottak élén-re utalva írta: „Az a nagy krízis, amely Európát az első világháborúhoz vitte, különböző föld alatti gó­cokon, többé-kevésbé tudatosan megszólalt a világ csaknem minden irodalmában. Az a ma­gánvéleményem, hogy ez a leghamarabb és legadekvátabban Adyban szólalt meg – ebben a tekintetben Ady fölötte áll összes európai kortársának, kikben ez az engedetlenség és ez a forradalmi szükségszerűség hangot kapott –, hogy tehát emberileg és költőileg is Ady en­nek a kornak a legnagyobb lírikusa.” Idekíván­kozik Ady két prózai vallomása: „… a Háború óta nem kell magyaráznom, hogy mit tehet­tem. Leglebírhatatlanabb jajaimat a közlés szenvedélyének isteni átkával megverten el kellett mégis olykor jajgatnom. Persze hogy most lettem aztán az igazi értelmetlen Ady azoknak, akit ilyennek szerettek mindig dekla­rálni.” (Távol a csatatértől) „Vallom ma is, hogy emberi dokumentumokat tudtam s talán tud­nék ma is adni. De most ez senkinek se kell, de zavarodott vagyok, s el kell engednem az életemet.” (Levél Bölöni Györgynek) A két Ady-idézet Lukács György két szavát, az „em­berileg” és „költőileg” szavakat dokumentálja: a krízis megszólaltatója értelmetlen lett a világ­háború megszállottjai és megtévesztettjei szá­mára, s éppen akkor lett a „legértelmetlenebb”, amikor az életet már-már elengedve teremtette meg a század első két évtizedének megrendí­tő költői összegzését.

Mindezt 1969 óta részletesen feldolgozta, aprólékos elemzésekkel hitelesítette iroda­lomtörténet-írásunk. Ady háborús líráját Király István két kötetes nagy tanulmányban is mél­tatta. Kevesebb elemzés született arról, hogy miért lehetett Ady 1920 után a kommunista gondolat legigazabb költő-elődje, Ezúttal nem csak a József Attila-i Ady-kötődésre gondolok, azt különben is feldolgozták a szakemberek. Inkább arra, hogy miért csendülhetett fel Ady szava olyan hitelesen az akasztófa árnyékában az „árva legelsők” ajkán. S itt utalok vissza is­mét Korvin Ottó utolsó feljegyzéseire. Az ő megrendültsége azt a kommunista megrendültséget előlegzi, amit nála jóval tudatosab­ban sokan átéltek, még maga Lenin is: a re­mélt világforradalmi lehetőség nem vált való­sággá. A húszas évektől kezdve ott bujkál ez a megrendültség – természetesen továbbélő il­lúziókkal hadakozva – az egész európai kom­munista mozgalomban. Korvin Ottó, a „fan­tasztikus ifjú” ezt sejti meg, őrzi idegeiben, s érzései kifejezésére Ady-sorokat keres.

S ezzel eljutottam mondanivalóm lényegé­hez: Ady nemcsak a világháborús krízis, az engedetlenség és forradalmi szükségszerűség legnagyobb költője. Az ő költészete a világhá­borút követő forradalmi szikrákat kioltó euró­pai ellenforradalmi konszolidáció világát is ki­fejezi.

Vizsgáljuk meg ebből a nézőpontból A ha­lottak élén egyik kiemelkedő versét. Az elemzés elé ismét Ady-próza kívánkozik: „Ordítani szeretnék, ha lehetne, a dühtől, hogy a mi embriópolgárságunk, melynek lelkévé szegőd­ni akartam, milyen állatian ordítja a vért. Ez sohse volt érdemes azokra a javakra, mikhez eljuttatni szerettük volna.” (Levél Bölöni Györgyékhez)

A századelő legnagyobb magyar polgári demokrata forradalmára a hazai polgári forra­dalmár demokratiság csődjét fogalmazza meg a fenti levélrészletben. Ez a világlátás a közép-európai szocialista forradalmi fellendülés át­meneti veresége után sem veszített aktualitá­sából.

Véresre zúzott homlokkal idézték Ady ver­seit 1920-ban az első magyar kommunisták. Idézzük hát ezt az Ady-verset, a Véresre zúzott homlokkal címűt.

Engem az első sor a XIX. században való­ban véresre zúzott homlokú Vasvári Pál egyik följegyzésére emlékeztet: „Az ész az életsajka vitorlája. Ha ez nagy, a szél elhajtja előre a vi­torlát, a többi apró sajkák pedig elmaradnak. Boldog-e az ilyen ember? Meg van fosztva tár­saitól. Egyedül él a jövőben.” A Vasvári-jegy­zet utolsó mondata mintha az Ady-vers első sora volna: „A Mában élni a Jövőért…”

Ady az első szakasztól az utolsóig kérdez. A második szakasz az utolsó sort kivéve egyetlen kérdéssor:

Harcos valómból kiszakadtam?
Véres-e a homlokom?
Igaz-e csúf menekülésem
Vagy csak véres ésszel, homlokkal
Álmodom és gondolom?

A negyedik szakaszt ugyanígy szerkeszti meg:

Ugy-e azért tártnak a harcok
S nem változott a világ?
Csak az én vén homlokom vérzik?
A Jövőt is el csak én dobtam
S tagadom a mai Mát?

Figyeljük meg a két kérdező szakasz lezárá­sát. A másodiké: „Jaj, be szörnyűén megriad­tam”, a negyediké: „Én, jaj, a régiekkel tartok.” Nemcsak az ismétlődő „jaj” szó jelzi azt, amit a költő ki is mond: a riadtságot. Még inkább erről tanúskodik az, hogy a „jaj”-szó másod­szor a „régiekkel tartok” kijelentés elő kerül. S a régiekről azt is tudjuk, hogy Ady ordítani sze­retne, amikor rájuk gondol. De mit tehet az, aki tagadja a mai Mát, aki egyedül él a jövőben? A Jövőben, amelyről azt reméli, hogy van, s hogy csak „ő dobta el”. Ady tudja, hogy a drá­ga Tegnap nem „sebetlen homlok”.

De amikor a nincs-Jövő nevében utasítja el a mai Mát, kénytelen „sebetlen homlokának látni a Tegnapot. Ami szubjektíve igaz: az ő homloka akkor sebetlen volt. így jut el ez a minden részletében dialektikus költemény a legsúlyosabb jajt szikár gondolatként elzoko­gó befejezéshez:

Hátha mégis baj van Földön
És igazak a sebek
S minden Leendő összeomlott.

Ez a legtökéletesebb, az időben legmesszebbre előrejelző Ady-szimbólum. Nem a Jö­vő omlott össze, nem a tegnapi Tegnap bukott el. A Leendő, méghozzá minden Leendő om­lott össze. Ennél pontosabban a költészetben senki sem fogalmazta meg a forradalmi lehe­tőségek összeomlását. A dialektika ilyen erő­vel majd az Eszmélet-ben szólal meg újra.

A dialektikát költészetté formáló Ady kétség- beesése sohasem válik kiúttalanságot sugalló életérzéssé. Ady a legkétségbeesettebb vers­ben is engedetlen, forradalmat követelő. Ez a vonása egészen másféle költői megoldások­ban realizálódik, mintha katarziszra törekedne, vagy ha valamiféle megfoghatatlan jövőképbe vetítené hitét. Kérdésekben és kétkedő bizony­talanságot szuggeráló köznapi szófordulatok­ban kap hangot Ady forradalmisága. A kérdé­seket már idéztem. Nézzük a bizonytalanság szavait: „véres-e”, „igaz-e”, „pedig ugy-e”, „hátha”. Miféle bizonytalanság ez? Ezekkel a szavakkal Ady az utolsó sort kérdőjelezi meg: „S minden Leendő összeomlott.” Mintha azt kérdezné: „ugye nem igaz, hátha mégsincs így?” De tudja, hogy egyelőre így van. Ezért mondja ki a vers utolsó soraként a legzordabb igazat, s csak előzőleg kérdőjelezi meg, csak előzőleg enyhít rajta az idézett szavakkal. Nem ad több reményt, csak annyit, amennyi törtémelmileg hiteles.

A költői újdonság, a versszerkesztés újsze­rűsége ennek a mindenoldalú dialektikának belső formája.

Milyen ez a belső forma?

Tökéletesen alkalmas arra, hogy költészetté tegye a kétségek, riadalmak világában megfo­galmazható megrendülést, a forradalmi lehető­ségek válságát. Párhuzamosan szerkesztett szakaszokat zár le, összegez. Az első és a harmadik, a második és a negyedik szakasz azonos felépítésű. A szerkezetileg azonos egy­ségek így írhatók egymás alá:

A mondattaniig szigorúan azonos sorszer­kezetek, amelyekben néhol ugyan az a szó (jaj), vagy variáns (mintha, tán) szerepel, az engedetlenség és a forradalmi szükségszerű­ség dialektikájának költői formájává válnak. Ez a forma annyira belső, hogy a verset elemzés nélkül befogadó olvasónak fel sem tűnik. Mes­teri összhangban áll vele az egymásra messziről felelő rímek rendszere, a külső forma: abxxba, amely rafinált észrevétlenségével erő­síti fel a vers legbelsőbb indítékainak érvényre- jutását.

Ezt az Adyt sem az első világháború, sem az 1920-ban kibontakozó fehér terror nem tud­ta legyőzni. Találkozhattam még egy-két 1919-ből való kommunistával. Öregen is Adyt idéz­ték. Lenin-fiúk s értelmiségiek egyaránt. Ők – akárcsak a kivégzett Korvin Ottó – idegeik szent várakozásaként élték át egy életen át a szocializmust, a Leendőt. Ezért találtak minden érzésükre hangot Ady Endrében, akinél két­ségbeesettebben nem remélt senki.

MŰHELY

CSABAI TIBOR

A Shakespeare-fordító Kossuth

Részlet a „Kossuth Lajos és az irodalom” című tanulmányból

Már börtönéből írt első levelében, 1837. május 10-én, Kossuth angol nyelvtant, szótárt és Shakespeare-t kér, s nagy szorgalommal kezd hozzá az angol nyelv tanulásához, majd mint­egy erőpróbaként lefordítja a Machtbet első hat jelenetét. Amikor azonban az Eötvös-szerkesztette Árvízkönyv I. kötetének (1839) könyv- jegyzékéből megtudja, hogy már évekkel eze­lőtt – 1831-ben – megjelent a Döbrentei Gábor fordítása, abbahagyja a munkát, mivel – úgy­mond – „haszontalanság volna fordításomat folytatnom, mert habár még a Döbrenteyét nem olvastam is, meg vagyok mégis győződ­ve, hogy ő százszorta jobban dolgozott, mint én tehetném. – Tehát manum de fabula!”

Öregkorában egyik látogatójának, Királyi Pálnak elmondotta, mily hallatlan gonddal boncolta, ízlelte a Shakespeare-kötet első so­rait. „Hat hónapig dolgoztam az első 16 soron – idézi Királyi Kossuth szavait –, mert a világért sem mentem volna át egyik szóról a másikra addig, míg az előbbinek minden ízét s minden ízének az okát ki nem fürkésztem. Hanem félév múlva tudtam is aztán angolul.” És ez nem szerénytelen dicsekvés; az ilyesmi egyébként is teljességgel idegen Kossuth egyéniségétől. Shakespeare-szövegen tanulta meg az angol nyelvet, mégpedig páratlan tökéletességgel, s később Angliában és az Egyesült Államokban elmondott angol nyelvű beszédei éppen erő­sen érezhető shakespeare-i ízeikkel és színeik­kel ejtették bámulatba a kossuthi forradalmi szabadságeszmékért különben egyáltalán nem lelkesedő angolszász uralkodó köröket. Kossuth angolságán mindvégig ott a nyoma valami ódon patinának, mely Shakespeare nyelvének elmélyült tanulmányozásáról, a shakespeare-i stílus felszívásáról, szerves el­sajátításáról árulkodik.

A fordítás munkája kitűnő stílusfejlesztő is­kola volt Kossuth számára. Eddigi, többnyire zsúfolt és szövevényes latinos mondatszerke­zeteit most határok közé szorította, és világos, pontos tagolásra kényszerítette a fordítót meg­kötő szöveg, száguldó jambusi sorainak meg­határozott szótagszámával, a boszorkányok vaskosan groteszk beszélgetéseinek népi ízei­vel, rövid, trochaikus soraival. Bár az átültetés­ben itt-ott nehézkes szóhasználattal találko­zunk (például védlet, vakmerészlet, termé­szettúli, dudorék, függeteg ágy stb.), a gyakor­lott fordítót is erős próbára tevő szöveggel va­ló megbirkózás egészében sikeresnek mond­ható, különösen a szertelenül kavargó szenve­délyeket kifejező részletekben. Ahogy Kossuth például Macbeth és felesége monológjait visszaadja, a stílus szempontjából ezek a rész­letek egyenesen Vörösmarty Lear-fordításának komor erejét idézik. A boszorkányok által Cawdor thani címmel és a királyi korona elnyerésé­vel kecsegtetett Macbeth így elmélkedik:

        Eme
Természet rendén túli nógatás
Magában sem rossz, sem jó nem lehet.
Ha rossz, igazzal mért kezdődik? Mért
Nyújt a sikerre zálog foglalót?
Ha jó, miért vesz egy irtózatos
Gondolat erőt rajtam, aminek
Immár borzalmai képére hajam
Berzeng s keblemben ez a férfi szív
Oldalbordámhoz kocog hangosan?
A jelen bárgyú félelem nem oly
Gonosz, mint minő iszonyúk a bősz
Képzelet szörnyű rém alakjai.
Gondolataim még csak ábrándilag
Gyilkosak, s már is ez a gondolat
Egész valómat megreszketteti.
Minden erőm egy sejdítésbe fúl
S ami van, mind nincs, csak az van,
mi nincs.

A ritmus itt-ott még döcög, szótagszám-hibák is előfordulnak néhol, de a nyelvi-stilisztikai forma az eredeti közelében jár. A képzelet felfokozott képei, „szörnyű rém alakjai”, iszonyatai és borzalmai, a végletes szenvedélyek hiper­bolikus vonásai – adekvát kifejezést nyernek Kossuth fordításában. Sőt talán azt is mondhat­nék, hogy Kossuth a fordításban, stilisztikai eszközei révén, egy kissé talán ki is élezi Sha­kespeare művészetének bizonyos vonásait, azokat, amelyek a romantika képzeletköréhez, tárgyi és formai rekvizítumaihoz közel állanak, s ezzel mintegy romantikus interpretációját, egy kis túlzással: romantikus stílus-parafrázisát ad­ja az eredeti shakespeare-i műnek. – A másik idézendő részlet ugyanezt igazolja. A féktelen nagyravágyásban semmiféle eszköztől vissza nem riadó Lady Macbeth Duncan király érkezé­sének hírére vad szenvedélytől áradó mono­lógban így önti ki magából indulatait:

        Jöjjetek
Ti vén eszméket nemző szellemek,
Zúzzatok össze minden asszonyit
Hölgy-kebelemben, öntsetek belém
Tetőtül talpig bősz irtózatot,
Kegyetlenséget, sűrítsétek a
Vért ereimben, hogy az irgalom
Rést ne találjon s a bűnbánatos
Szorongatások vad szándékomat
Ingadozóvá ne tegyék. Elé
Nő kebelemhez ti hóhérlatok
Angyalai, ti bűnveszélyt leső
Szemlélhetetlen szolgacsoport,
Elő, faljátok fel emlőm tejét,
S eresszetek epét belé. S te éj
Oltsd fel halottlepelkint a pokol
Legfeketébb füstoszlopát, nehogy
Handzsárom éle lássa mit csinált,
Vagy a sötétség paplanén az ég
Átpillantson egy irgalmas megállj-t
Kiáltani!

Kossuth fordításkísérletét Toldy Ferenc sze­rint a „hozzáértők kedvezőleg fogadták”, vi­szont Döbrentei fordításáról (megjelent Pesten 1831-ben; Shakespeare Remekei I.) már a Fel­ső Magyar Országi Minervában közölt részle­tek alapján rendkívül lesújtó vélemény alakult ki. Bajza például a Conversations-Lexikon-pör egyik kritikájában így jellemzi Döbrentei mun­káját: hogy Shakespearet még most csak tűrhetőleg is adhassuk magyarul, nem hiszem. Bizonyítják ezt Macbethnek azon scenái Is, amelyeket az Úr a F. M. O. Minervában mutat­ványúl közlőit, s melyekről… azt mondhatom, hogy nem egyebek szerencsétlen erőködésnél.” Sápatag, erőtelen Döbrentei nyelve, kép­zelőerőben és ötletekben szegényes, a hagyo­mányos sémákra támaszkodó; stílustörténetileg az előző korszakot – a Kazinczyét – idézi; ezért is fordul ellene oly ingerülten Bajza, a ro­mantika meggyőződéses híve.

Kossuth tehát egyrészt látatlanban túlzottan magasra értékelte Döbrentei fordítását, más­részt viszont túlzottan lebecsülte saját munká­ját és képességeit, s ez – sajnos – fordítása abbahagyására késztette. De még így, töredék formájában is nagyigényű, a puszta nyelvgya­korláson messze túlmutató becsvágyról tanús­kodó munka ez.

Meggyőző erővel példázza azt az egyre for­málódó készséget, mely különösen a felfoko­zott érzelmek nyelvi kifejezésében, az erős szenvedélyek belső hullámzásának, ki-kitörései izgatott mozdulatainak stilisztikai érzékelte­tésében már most is igen magas fokot ért el, egyszersmind sejtetve azokat a forrásokat, melyekből a kossuthi szónoklat és publiciszti­ka magával ragadó ereje táplálkozik.

CSALA KÁROLY

A Kossuth-emigráció nyomában

Beszélgetés Ráday Mihállyal

Huzamos ideje tartó televíziós műsoraiból Ráday Mihályt – aki duplán képviselő mosta­nában: a parlamentnek s a fővárosi önkormányzatnak is tagja – szinte az egész ország „városvédő Ráday ként” ismeri. Kulturális örökség védelmezésében, még egy-egy téve­dés kockázatától sem riadva vissza, nem ismer pardont Ráday, s igazán becsületére mondhatjuk: nem ismer el pártállást sem. Van például egy furcsának is nevezhető mű­sora, amelyik már a 11. részéhez érkezik el a napokban, jóllehet csak két adással jelentkezik évente (március 15-e és október 8-a táján, nem számítva az ismétléseket): Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc emlékhelyei – így hangzik hosszú címe. Furcsának pedig azért nevezhető, mert a kormánytag és MDF-tag Katona Tamás­sal közösen csinálja a közismert SZDSZ-es Ráday.

– Egyszerű ennek a magyarázata – mondja az érintett. – 1988-ban volt az Unokáink sem fogják látni-nak egy adása, amelyikben szó esett a negyvennyolcas forradalom és szabad­ságharc emlékhelyeinek gondozatlanságáról, illetve föltáratlanságáról. Katona Tamást mint történészt, ennek a kornak a tanulmányozóját hívtam meg stúdióbeszélgetésre. Voltaképpen abból a beszélgetésből indult el a negyvennyolcas emlékhelyek önállósult sorozata. Annyi levelet, bejelentést, telefonértesítést kap­tunk ugyanis az adás nyomán, hogy világossá lett a feladat: utána kell járnunk, vajon mennyi és milyen állapotban maradt fenn a történel­münk e hatalmas jelentőségű eseménysoroza­táról valló tárgyi emlékekből?

• Az októberi adásból úgy látszik, az utóbbi időben főleg a Kossuth-emigráció külhoni nyomait kutatja a műsor forgatócsoportja.

– Hadd áruljak el egy titkot: nemcsak azt. Mert igaz ugyan, hogy Kossuth Lajos halálá­nak századik évfordulója táján természetesnek látszik épp a Kossuth-emigráció föltáratlan vagy kevéssé ismert helyeit, tárgyi emlékeit is bemutatni az ismertek mellett (ezzel foglalko­zott ugyanis a legutóbbi adásunk, amelyik Tö­rökországban, Bulgáriában, Romániában ku­tatta föl a Kossuth-emigráció nyomait, s ezt a munkát Itáliában folytatjuk a most következő adással), de egy idő óta már készülünk egy másik történelmi emigrációs vonulat televíziós föltérképezésére is. Rákóczi és a kuruc emig­ráció emlékhelyeivel is össze-összetalálkoztunk ugyanis, eleinte véletlenségből, utóbb már tudatosan, miközben a Kossuth emigráció nyomain jártunk! Például nemrégiben Törökor­szágban. Természetes, hogy ezeket az emlék­helyeket is filmre vettük. S majd eljön az ideje – remélem legalábbis –, amikor ezt az anyagot is a közönség elé tárjuk.

• Mi a legfőbb nehézsége az efféle, tény­feltáró televíziós sorozatnak?

– Hát sok munkával jár, mi tagadás. Per­sze, nem lefilmezni nehéz ezeket a helyeket és a tárgyakat, hanem megtalálni. Elmondhatom például, hogy a temetőjárásban, sírhantok vagy síremlékek fölkutatásában és helyszíni megtisztításában – ez nagyon sok esetben el­kerülhetetlen, ha filmre akarjuk venni „felfede­zésünket” – kicsiny stábunk már-már abszolú­te profi!

• Nem mintha nem derülne ki a televíziós sorozatból, de azért nem árt talán direkt mó­don is megfogalmazni: mi a célja ennek a mű­sornak?

– Nagyképű szólamnak hangzik, de meg­győződésünk, hogy ha csakugyan komolyan vesszük, akkor van értelme, tehát: hazafias ne­velés történelmi ismeretközléssel, szórakoztat­va, sztorizással, adomázással. Ennyi.

• Gondolom, közvetlen hatása is szokott lenni egyik-másik adásnak, hiszen mindegyikben elhangzik valami fölhívás egy-egy konkrét emlékhely gondozására, ilyesmire…

– Így igaz. És örömmel szoktam konstatál­ni, hogy többnyire nem marad pusztába kiáltó szó a felhívásunk. Persze, ahogy az élet min­den más területén, a történelmi emlékhelyek méltó megtartásában és gondozásában is le­het ám számos oka annak, hogy a világos fel­ismerést még a legjobb szándék megnyilvánu­lása esetén se kövesse érdemleges cselekvés Néha a pénz hiányzik, máskor az illetékes in­tézkedő. Kíváncsi vagyok például rá, hogy va­jon mikor és kik fogják újrarendezni a bulgáriai, sumeni Kossuth-emlékház kiállítását, mert igencsak rászorulna erre…

• Idekapcsolódik, hogy létezik egy Nemze­ti Pantheon Alapítvány, amely általánosabban a magyar történelem tárgyi emlékeit, emlékhe­lyeit kívánja rendszerezve föltárni, megmente­ni, ha rászorulnak, a gondozásukról gondos­kodni. Ennek – nyilvánvalóan nem függetlenül a negyvennyolcas történelmi emlékhelyeket végiglátogató és ismertető televíziós sorozat­ban kialakult együttműködéstől – két társelnö­ke történetesen Katona Tamás és Ráday Mi­hály. Mi a helyzet ezzel az alapítvánnyal?

– Ha pénzzel nincs is tele, de tervekkel tele van. Remélhetőleg könyvalakban is be tudjuk mutatni nemsokára – a Budapesti Városvédő Egyesület kiadásában –, hol tartunk a föltárás­ban, és hol az emlékhelyek gondozásában a Kossuth Mauzóleum helyreállításától az akár­hol föllelhető sírhelyekig, mondjuk: Nagycenk­iéi Házsongárdig.

ZENEMŰVÉSZET

ITTZÉS MIHÁLY

Bartók Kossuthja

Bartók abból az emberfajtából való, amely örök elégedetlenségtől hajtva mindent meg akar változtatni, mindent szebbé-jobbá akar tenni, amit a Földön talál. Ebből kerülnek ki a művészet, tudomány nagyjai, a nagy felfede­zők, feltalálók, politikában a nagy forradalmá­rok, Kolumbusok, Galileik, Kossuthok, akik mind másképp hagyták maguk után a világot, mint ahogy találták.” – írta-mondta Kodály Zol­tán Bartók emlékezete című cikkében-beszédében 1955-ben. Az általunk kiemelt két név egybekapcsolása azonban nemcsak a barát és nagy pályatárs helyét-rangját kijelölő emlék­beszédben történt meg, hanem Bartók Béla maga tette meg először, amikor 1904-ben kö­zönség elé lépett „szimfóniái költemény’’-ével. Súlyos alkotói válságból menekült a Kossuth című zenekari alkotással a nagy romantikus hagyományt folytatva, Liszt és Richard Strauss szellemében a programzene ifjú, de nagy tehetségű és távlatú nemzeti képviselőjeként.

A pusztán zenei szempontokon túli inspirá­cióról Kodály így vélekedett Bartók Béla, az ember című 1946-os tanulmányában: „egyéni sorsán kívül aggasztja a magyar sors is. A mi nemzedékünk számára még élő valóság volt 1849 szörnyű emléke. Mindennaposak voltak a Kossuth-szakállas öreg urak, akik maguk lát­ták a szabadságharcot. Ilyenekkel Bartók is ta­lálkozhatott. »Nagy idők tanúja« – így jelezték az újságok, ha egy-egy negyvennyolcas hon­véd gyászjelentését hozták. Én magam is »ágyúgolyós« házban laktam. Gimnazista ko­runkban elrendelték, hogy március 15. helyett április 11-et kell megünnepelni, tehát, a tör­vények szentesítésének napját. Ekkor az ifjú­ság éjjel vonult ki a honvédszoborhoz, mert nappalra betiltották. Éjjel szavalták el Ábrányi Kornél március 15-i verseit. Emlékezetem sze­rint országszerte így történt. Ez volt a Kossuth- szimfónia talaja.” – írta Kodály, s még hozzá­tette: „Zenében nem lehet politikai pártállást ki­fejezni, de igenis lehetett megéreztetni a sza­badságharc dinamikáját. Ez a zene akkor vilá­gos politikai állásfoglalást jelentett.”

A zeneszerző maga is sokat foglalkozott például édesanyjához írott leveleiben a száza­delő nemzeti-politikai kérdéseivel. Ez volt az az idő, amikor a magyar nyelv használata mellett érvelt; amikor levele sarkára magyar címert raj­zolt, „Le a Habsburgokkal!” felirattal; amikor magyar ruhában járt tüntetőén; vagy amikor ki­váló pályatársát, Dohnányi Ernőt – minden művészi és emberi értéke ellenére – hazafiatlansága miatt elmarasztalta. 1921-es Önéletraj­zában a negyven éves mester így emlékezett ifjúkora még romantikus-nemzeti eszményeire: „Akkoriban támadt Magyarországon az a nem­zeti politikai áramlat, amely a művészet terüle­tére is átcsapott. Arról volt szó, hogy zenében is valami sajátosan magyart kell teremteni. Ez a gondolat bennem is meggyökeresedett és a magyar népzene felé terelt, jobban mondva afelé, amit akkoriban magyar népzenének tar­tottak. Ezek alatt a hatások alatt született »Kos­suth« című szimfonikus költeményem…” Tudjuk, hogy az igazi népzene felfedezése csak a következő években lett meghatározó művészi és emberi élmény Bartók számára. Ekkor még a népies műdal, a stilizált verbun­kos határozták meg magyaros zenei gondol­kodását, még nem tudta, hogy „az Erkel-Liszt féle magyarság határán állva” nem nagyon lel­het új útra, új mondanivalóra. Előbb azonban mégiscsak el kellett mondania a kor elfogadott stílusában is első s majdhogynem utolsó sza­vát. Erre késztették az események melyekről édesanyjához így írt: „… A mostani állapotok veszedelmesen hasonlítanak a 48 előttiekhez. A magyarok felébredtek hosszú zsibbadtsá­gukból, követelik jogukat. A horvátok zavarog- nak, a világ legbölcsebb hadügyminisztériuma őrült szamár rendeleteket ad ki, melyek csak még jobban felizgatják a kedélyeket. És a jó magyar király! az alkotmányos uralkodó! azt meri állítani, hogy csakis az ő joga megállapítani, milyen legyen a vezényleti nyelv a magyar hadseregben, ehhez az országgyűlésnek sem­mi köze. Egy Habsburgnak legcsekélyebb be­látása sincs. Nem képes felfogni olyant sem, amit a gyöngeelméjűek is megértenek. Az új­ságok meg mérlegelik, mennyivel előnyösebb vagy hátrányosabb Magyarország helyzete most, mint 56 év előtt…”

Nem csoda, ha az ilyen indulatoktól, esz­méktől áthatott fiatal művész Kossuthot tette meg műve főhősének; Kossuthot, aki „a forra­dalom vezetője, lelke” volt. A szimfonikus köl­teményhez a műfaj „szabályai szerint” részletes magyarázatot, programot is írt Bartók. Idézzük kivonatosan a tíz egymással szorosan össze­függő, zenei utalásokkal is át- meg átszőtt rész­ből egybekomponált mű költői tartalmát:

I. „Kossuth”, melyben egy kígyózó mozgá­sú, mérsékelten gyors, komolyhangú magya­ros-romantikus téma akarja a főhőst jellemezni.

II. „Mi bú nehezül telkedre, édes férjem?” – „a hűséges hitvestárs aggódva szemléli férje bánatos, gondoktól redős arcát.”

III. „Veszélyben a haza!” – Kossuth hiába Is akarná leplezni súlyos gondjait, a nemzet sor­sán érzett fájdalmát. Majd „merengve néz vissza a dicső múltba.”

IV. „Hajdan jobb időket éltünk…”

V. „Majd rosszra fordult sorsunk…” E rész „az osztrákok zsarnokságát, törvényt nem is­merő erőszakosságát akarja jellemezni, mely­ből annyi baj szakadt hazánkra.” Persze mit ér dicső múlton merengeni s bajjal teli jelenen ke­seregni, tettekre van szükség.

VI. „Harcra fel!” – hangzik a zenekar riadója az átalakított Kossuth-témával.

VII. „Jöjjetek, jöjjetek! szép magyar vitézek, szép magyar leventék!” „Ez Kossuth szózata a magyar nemzet fiaihoz, mellyel őket zászlaja alá hívja”, majd megszólal a „gyülekező ma­gyar vitézek témája” a stilizált verbunkos hang­vételével. Hatalmas fokozás a dobok, rézfúvók szólamainak előtérbe helyezésével, jelezvén, hogy a kormányzó felhívására a sereg „szent fogadalmat tesz, hogy a harcban mindhalálig kitart.” A zene hamarosan elhalkul, „pár pilla­natra mélységes csönd, s aztán” következik a cím nélküli VIII. szakasz

A neves Bartók-kutató Denijs Dilié doku­mentum-közléséből ismerjük a korabeli zene­kari muzsikusok reagálását a mű zenéjére, gondolatvilágára, ahogy szólamkottáikban megörökítették: „Vágd! nem apád! Üsd!” „Csuhaj!”, majd: „nix dajcs!”, meg: „Ne sírj, ne sírj Kossuth Lajos!” A szóban forgó részt pe­dig így kommentálták: „isten áldd meg a ma­gyart!”. Ez azonban inkább kontraszt a zené­hez, mert ott éppen „Gott erhalte paródia” hangzik fel. Meg is jegyzi az egyik zenész: „Szegény Haydn”; ugyanis a nagy klasszikus bécsi mester írta azt a vonósnégyes-melódiát, amely később a császárhimnusz dallama lett. Bartók maga a három ponttal „címezett” tétel tartalmát így jellemzi: „halljuk az ellenséges osztrák csapatok lassú közeledtét. Témájuk az osztrák himnusznak első 2 eltorzított taktusa.” „Megkezdődik a harc teljes erővel. (.,.] a küz­delem az élet-halál tusa jellegét veszi fel, mit a legvadabb disszonanciák akarnak jellemezni, […] Fel-feltűnik Kossuth alakja.” „De vajmi ha­mar elérkezik az ellenség utolsó, végzetes tá­madása: a túlnyomó nyers erő ellen hiába küzd a magyarok vitézsége, a küzdelem az osztrákok vad diadalával végződik. Bekövet­kezik a végső katasztrófa; a magyar hadsereg megmaradt tagjai elbujdosnak az ellenség szörnyű bosszúja elől.

IX. „Mindennek vége!” „Az ország legna­gyobb gyászt ölt. de még ettől is eltiltják, így tehát:”

X. „Csöndes minden, csöndes…”

Ha nem is remekmű, kiforrott alkotás az ifjú Bartók zenekölteménye, tehetséges munka, melyet szerencsére ma is meghallgathatunk hanglemezről. Művészi dokumentuma egy for­rongó korszaknak. Akkori ars poeticáját így fo­galmazta meg a zeneszerző: „Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a ma­gyar nemzet és magyar haza javát.” Egész éle­tére érvényes hitvallás, művészi, emberi prog­ram. De ahogy Kossuth Lajos is eljutott a du­nai népek konföderációjának gondolatához, úgy Bartók Béla is kitágította művészi, emberi és politikai horizontját, befogadván mindenféle nép, nemzet tiszta forrósainak hatását, amiről számos műve, mindenek előtt a Táncszvit vall. A harmincas évek elejéről való sokat idézett nyilatkozatában pedig szavakban is megfogal­mazta, hogy „az én igazi vezéreszmém [..,] a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden vi­szály ellenére.”

Mindkét vallomás ma is érvényes üzenet. Mindkettőjük – Bartók Béla és Kossuth Lajos – nevében.

MORFONDÍROZAS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Kossuth Lajos azt üzente

Sokfélét üzent, nemcsak azt, hogy „elfogyott a regementje”. Van például egy olyan nevezetes szentenciája is, miszerint: „A történelmi logika órájának számlapján a percmutató néha éve­ken át lassan mozog, azután egyszerre nagyot zökken és megkondul az óra-harang.”

Bizony, átéltünk ilyen pillanatokat mi is. Mi­lyen lassúsággal mozgott a percmutató az 1970-es évek elejétől 1989 megrázkódtatá­sáig s az 1990-es választások harangkondulásáig!

A harangzengéssel hatalomra jutott rétegek őszintébb képviselői maguk is bevallják: sose számítottak arra, hogy saját életükben bekö­vetkezik a rendszerváltás. Igaz, lehetett hallani- olvasni arról, hogy az ország eladósodása fo­kozódik, de kit érdekelt ez akkoriban, amikor az adósságterhek csak a kormányzatot nyo­masztották s nem a néptömegeket: az élet­színvonal lényegében azonos szinten maradt. A politikai liberalizálódás folyamata sem jelez­hetett radikális változást, hiszen az 1956 utáni konszolidáció természetes folytatódásaként le­hetett felfogni. Úgy tetszett, a rendszer vezetői saját jószántukból szüntetik meg a vasfüg­gönyt, vezetik be a világútlevelet, s játszadoz­nak a több jelöltes választások gondolatával; a velük legélesebben szemben állók számára is világos volt, hogy – Szabó Miklóstól idézem – „a marginális helyzetű ellenzék, amely mögött nem állt a politikailag eredményesen közöm­bösített tömegek támogatása, érdemleges nyomást a hatalomra kifejteni nem tudott”.

„Éppen ez tette a hatalmi központot maga­biztossá, és vezette arra a gondolatra – folytat­ja Szabó Miklós –, hogy jobban jár, ha rende­zetten kivonul a hatalomból és átadja a csőd­tömeg-gondnoki tisztet az ellenzéknek.” S ha utánajárunk, hogy voltaképpen mikor is kez­dett érlelődni ez a gondolat a hatalmi közpon­tokban, igencsak furcsa adatokra bukkanunk. Nagy László kutatásai szerint (Ezredvég, 1993. 12. 77. old.) Sevardnadze úgy emlékszik, Gor­bacsov már 1986-ban eldöntötte, hogy bele­egyezik Németország újraegyesítésébe – s ez azt is jelentette, hogy a szovjet érdekszféra többi európai országáról is „lemond”.

Amiből pedig az tűnik ki, hogy a Kossuth metafórájában szereplő óra harangja nemcsak akkor kondul, ha a percmutató meghatározott helyekre zökken, hanem akkor is, ha valaki rá­csap. S az 1990-es kondulást egyes politiku­sok közel fél évtizede elhatározták már, csak éppen mi, közönséges százmilliók – a segéd­munkásoktól a parasztokon és butikosokon át a szamizdat-lapok és hivatalos orgánumok fő­szerkesztőiig, sőt, az „egyszerű” pártközponti osztályvezetőkig és központi bizottsági tago­kig – nem sejtettük, hogy valahol, valakik ré­gen eldöntötték a kongatást.

S ezen aztán hosszan el lehetne morfondí­rozni. Óriási kérdés például, hogy a XX. szá­zad végi nagyhatalmi viszonyok közepette egy ilyen kis országnak, ugyan miféle lehetőségei vannak arra, hogy – ideig-óráig tartó ellensze­gülésektől eltekintve – érdemlegesen befolyá­solni tudja a saját sorsát Az egyes, magá­nyos, közömbös vagy tájékozatlan, tévével-plakátözőnnel elbolondított szavazópolgárok­ról nem is szólva.

Ezen azonban törjék a fejüket azok, akik a politikából élnek, s akik – remélem – a most közelgő választások idejére is kitalálnak valami okosat számunkra. Én inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy jóllehet némelyeknek módjuk van arra, hogy akkor kondítsák meg a történelem harangját amikor nekik tetszik, ez az óra azért magától is jár, s akkor is – elnémít- hatatlanul – felzeng, amikor saját mechanizmu­sának törvényei írják ezt elő számára.

Akit nem sikerűt még végképp elundorítani a politikától, azt a különös jelenséget tapasz­talhatja, hogy alig néhány történelmi másod­perccel azután, hogy az 1990-es kondulást vi­lágszerte a baloldal halálharangjaként kommen­tálták, váratlanul és érthetetlenül mindenfelé a baloldali győzelmekről adnak hírt a választási je­lentések. Lehet, hogy a Kossuth-szentenciában szereplő, a történelmi logika szerinti zökkenés- kondulás éppenséggel most várható?

OLVASÓLÁMPA

HEGEDŰS SÁNDOR

Kossuth Lajos alkotmánytervezete

Spira György könyvéről

A rendszerváltás óta többet hivatkoznak Kossuth Lajosra, mint ahányszor műveit meg­szólaltatják. Kutatva az utóbbi években megje­lent könyvek között, nem találunk tevékenysé­gét elemző monográfiát, de írásainak gyűjte­ményes kiadását sem. Lehet, hogy a mai elit nem mer szembesülni a nagy magyar politi­kussal, mert rögvest kiderülne: nevét kisajátí­tották. Szellemiségét azonban nem tudják ma­gukévá tenni.

Ezért – a centenárium okán – a recenzens kénytelen megidézni egy 1989-ben napvilágot látott kis kötetet, melynek jelentősége sokkal nagyobb, mint visszhangja volt. Spira György Kossuth Lajos és alkotmánytervezete című munkájáról van szó. Nemcsak az adja tudo­mányos fontosságát, hogy először tette közzé történész az 1859-es alaptörvény teljes szöve­gét, de az is, hogy bőven nyújt lehetőséget a mai „demokratikus” alkotmánnyal való össze­vetésre.

Kossuth a Kütahyában eltöltött kényszerpihenő alatt, 1851 áprilisában készítette el híres vázlatát, mely forrása lett az 1859-ben „végle­gesített” változatnak. A politikusban már régen érlelődött egy, az európai normák szintjén álló alkotmány kidolgozása. 1848 tavaszán még mereven elzárkózott a nemzetiségeknek tett engedmények elől, de a Függetlenségi Nyilat­kozat kibocsátását követően, s a katonai hely­zet kedvezőtlen alakulásának hatására már késznek mutatkozott rendezni kapcsolatunkat a történelmi határok között élő etnikumokkal, sőt: a szomszédos népekkel is. Belátta, a maj­dani szabad Magyarországnak szüksége lesz korszerű konstitúcióra, mely szabályozza az állam és polgárai, a magyarság és a nemzeti­ségek közötti jogállást.

E gondolatokat taglalja Spira kitűnő érteke­zése.

Kossuth ellene volt a túlzott állami centralizá­ciónak, mert azt vallotta, ez sérti az emberi jo­gokat. A népfelség elvét ezért az önkormányzat elvével egészítette ki. Olyan struktúrát ajánlott, mely szűkre szabja a többség és kisebbség közötti antagonizmusokat. Az autonómia kiter­jedt volna a községekre, városokra, megyékre, nyelvi és vallási kollektívákra. Nagy súlyt helye­zett arra, hogy az alkotmány nyújtson garanci­ákat a demokratikus jogok érvényesüléséhez: Én a nemzet jövőjét nem a hatalomban, ha­nem a szabadságban keresem…” Úgy gondol­ta, azt a nyelvet kell helyileg hivatalosnak tekin­teni, melyet a többség bír, de a kisebbség anyanyelvének korlátlan érvényesülése mellett. Legyen minden tisztségviselő elmozdítható, minden képviselő visszahívható. Kétkamarás országgyűlést proponált, ahol a honatyák saját nyelvükön szólhatnak.

Kossuth nem zárkózott el a monarchiától, ha az „istenáldotta” nép ekképp határoz. Ez esetben az ország élére egy életre megbízott nádor kerülne, de koronázatlan királyt a ma­gyar közjog ne ismerjen el. Amennyiben a nép a respublikát választaná, a köztársasági elnö­köt 6-9 esztendőre érvényes mandátummal ruházza fel. Szükségtelennek tartotta az állan­dó hadsereget, ám a férfiak értsenek a fegy­verforgatáshoz, hogy bármikor hadrafoghatók legyenek. A bíróságoknak – minden részrehaj­lást kiküszöbölendő – az esküdtrendszert ja­vallottá.

Nem véletlen, hogy Spira György tanul­mányában nagy teret szentelt Kossuth nemze­ti-nemzetiségi koncepciójának. Ennek rendezé­se ugyanis sorsdöntő volt a vegyes etnikumú Magyarország szempontjából.

A kütahyai száműzött felismerte: a pángermán és pánszláv veszéllyel szemben csak a dunai konföderáció nyújt védelmet. Igaz, nehe­zen jutott el a magyar szupremácia feladásá­hoz, de a szabadságharc konklúziói ráébresztették: kölcsönös engedmények nélkül nincs összefogás, összefogás nélkül nincs függet­lenség. Alávetettség egy idegen hatalomnak, vagy kompromisszum – így tette fel a kérdést akkor a történelem.

„Könnyű” dolga volt Horvátország és Szla­vónia esetében, hiszen ezek a területek sosem képezték hazánk szerves részét. Erdély azon­ban a „szentistváni” birodalomhoz tartozott, ezért itt nem kívánt konföderativ viszonylatokat teremteni. Hasonló álláspontot képviselt a dél­szlávok törekvéseit illetően is: az országot nyelvek szerint… fölosztani nem lehet, ha csak az országot elrabolni nem akarjuk…” A szövet­ség – a tervezet értelmezésében – nem vonat­kozna a tagállamok belügyeire, csupán a kö­zös védelemre, az összehangolt külpolitikára, kereskedelemre és vámügyekre. A kevert etni­kumú régiók nemzetiségi önkormányzathoz jutnának, s természetesen őket is megilletnék az általános demokratikus szabadságjo­gok. Mivel az „idegen ajkúak” s a szomszédok magatartása döntő volt a függetlenség elnye­résében, s mivel az érintett tényezők biztató reagálása elmaradt, Kossuth – Irányi Dániel ösztönzésére is – további kedvezményeket he­lyezett kilátásba. A Spira által közreadott teljes szövegből megállapítható, a politikus hozzájá­rulna ahhoz, hogy a délszlávok a horvátok mintájára önállósághoz jussanak. Erdély kér­désében pedig a helyi országgyűlésre bízná annak eldöntését, milyen státuszhoz akar jutni a dunai konföderáció keretei között. Ez utóbbi engedmények – miként a történész kimutatja – komoly előrelépést jelentettek a kütahyai felfo­gáshoz képest. Ám amikor Irányi az alkotó hozzájárulását kérte, hogy francia nyelven köz­zétehesse a kiteljesedett, 1859-es változatot – Kossuth visszakozott, mert azt gondolta: kény­szerből elmegy a legmesszebbre is, de „nem tanácsos egyszerre olly árt kiáltani, melly talán magasabb, mint (amit) a másik fél kíván…” Ennélfogva a közvélemény nem ismerhette meg a teljes indítványt. A politikus később is módosította korábbi elképzeléseit: megváltoz­tatta például a nemzetőrség etnikai elvek sze­rinti szervezését. A dunai konföderáció szép álma, az adott hazai és nemzetközi konstellá­ció miatt jámbor óhaj maradt.

A kiegyezés után Kossuth a „minden mind­egy” álláspontjára helyezkedett, alkotmányter­vezete ennélfogva kimaradt válogatott (vagy „összes”) műveinek újabb kiadásaiból. Egyet kell értenünk Spirával, hogy a konföderáció feladása nemzeti közömbösséget sugallt, s ez a nacionalizmus malmára hajtotta a vizet. így alakult tehát, hogy csak a „torzó” jutott el az olvasóhoz. A 11 alkalommal és különböző nyelven publikált alkotmánytervezet más és más volt, mert szerzője mindig a megváltozott körülményekhez igazította. Spira György érde­me a teljes mű megismerésének lehetősége. Kiderül (s ezt a történész elaborátuma Is meg­erősíti), Kossuth egy olyan progresszív alap­törvényt dolgozott ki, mely sok vonatkozásban túlmutatott még George Washington elképze­lésén is.

A könyvecske tartalmazza Spira aprólékos, részletekre is kiterjedő dolgozatát a kossuthi koncepció születéséről, alakulásáról, a függe­lék két – a tervezettel összefüggő – Irányi-leve­let közöl és magát az alkotmány hiteles, ép, 1859-es szövegét. Mindezt impozáns jegyzet­apparátus kíséri. A dicséretes és úttörő vállal­kozás hozzásegíti a szakembereket, laikusokat egy valósághű, komplexebb Kossuth-kép megismeréséhez.

(Csokonai Könyvkiadó)

Magyar történelem – cseh nyelven

Richard Pražák: Dĕjiny Mad’arska

A brno-i (brünni) Masaryk Egyetem bölcsész­karának kiadásában s a magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával je­lent meg 1993-ban az a cseh nyelvű Magyar- ország története, amely Richard Pražák pro­fesszor irányításával – elsőrendű szerzőségé­vel és szerkesztésében – született meg. Nem mindennapos esemény: nem adnak ki nyakra- főre magyar történelmi összefoglalót sem a szomszédos, sem a távolabbi államokban. Morvaország fővárosában igazán jó helyet ta­láltak egy ilyen kiadvány megjelentetésére: kü­lönlegessége ugyanis, hogy bár – mondottuk – cseh nyelvű, mindazonáltal cseh és szlovák szerzők írták együtt, s ha úgy tetszik, cseh és szlovák „köztes területen” jelent meg. Őszintén szólva, e sorok rovója nem tudná tévedhetetlenül szétválasztani az itt szereplő cseh és szlovák történészeket nemzetiségük szerint, így hát a legjobb mindjárt fölsorolni mindannyiukat, előrebocsátva, hogy igencsak megér­demlik, merthogy ez a tömör, alig háromszáz oldalas monográfia a tárgyilagos szomszéd- ábrázolásnak a közelebbi-távolabbi jövőben nyilván még nemegyszer emlegetett példája­ként hat. Tehát, a tárgy, vagyis a magyar törté­nelem időrendjében előrehaladva, a követke­zők műve e könyv: Lubomír Havlík, František Hejl, Pavol Horváth, Richard Marsina, Richard Pražák, Marta Romportlová, Milán Šmerda.

Pražák professzor nem mulasztja el leszö­gezni Bevezetésében, hogy ez a könyv az ő nézetüket, tehát a cseh és a szlovák történet- tudomány képviselőinek nézetét kívánja képvi­selni a magyar történelemről, éspedig a cseh és szlovák történettudomány legújabb kutatá­sainak figyelembevételével. Természetes igény, természetes fenntartás. Korántsem je­lenti azt, hogy ne óhajtanák figyelembe venni saját nézeteik megfogalmazásakor a magyar történészek kutatási eredményeit.

Kétségtelen azonban, hogy ennek a mo­nográfiának egészen sajátos hangnemet és színt kölcsönöz a tény: különös figyelmet fordít a magyar történetnek azokra az eseményeire, amelyek hazánk északi részein zajlottak, azok­ra a kapcsolatokra, amelyek a szlávokkal fűz­ték össze a magyarokat történelmük során, és­pedig kiváltképp a nyugati szlávokkal, vagyis északi szomszédainkkal, akik – mint népek – nemegyszer a magyar állam történelmi határa­in s a magyar társadalomfejlődés keretein be­lül élték meg saját fejlődésük fordulatait. A honfoglalás és a kalandozások történetében így hát különleges hely illeti meg a nagymorva-magyar kapcsolatokat; utóbb Is a Felvidé­ken játszódó eseményeket, politikai, kulturális tényeket.

Izgalmas adalékok birtokába juthat így e könyv olvasója: számos analógiára hívják föl fi­gyelmét a magyar, illetve a szlovák és a cseh politikai, kulturális törekvések, mozgalmak vagy akár csak eszmék mozgásának történeté­ben. Hosszas példasorolás helyett csupán egyet hadd ragadjunk ki ezekből: a magyar ja­kobinus-mozgalom hatására vonatkozót cseh- morva földön. Vajon mikor, hol olvashatott ilyesmiről a nem-szakember magyar olvasó?

A könyv általános, szándékolt nézőpontjá­ból következik, hogy különös gondot fordíta­nak szerzői az etnikai viszonyok alakulásának történetére a magyar évszázadok során. Ezek elemzését minden egyes korszakban újra és újra elvégzik. Az adatok tárgyilagosságához nem fér kétség; a dolog tanulsága pedig nyil­vánvaló a mában élő olvasó számára: Magyar- ország története sosem volt kizárólag a ma­gyarok története. Hogy mennyiben volt az, s mennyiben nem – ezzel a kérdéssel szembe­sülni keil, nem mulasztható el, akár „jólesik”, akár nem a vizsgálat eredménye.

Amit viszont hiányolhatunk itt: a gazdaság- történet csupán a kései feudalizmus korától szívügye e monográfia szerzőinek és szer­kesztőjének, a koraközépkorból szinte kima­rad a jobbágyság és a földtulajdon fejlődéstör­ténete. Kár érte. Mert ugyanakkor nem szorít­kozik a könyv a „politikai felhőrégió” mozgása­inak puszta regisztrálására, nem egyszerűen az államesemények, nem az uralkodóosztály és háborúskodásainak története, hiszen példá­ul a kulturális történet figyelmes elemzéssel kap helyet a politikai események fölvázolása mellett.

Érdekes észlelni azt a néhány pontot a mű­ben, amelyen határozottan mást képviselnek a szerzők, mint magyar kollégáik általában. így például Mária Terézia néhány gazdaságmegha­tározó intézkedését egészen más színben látják feltűnni, mint a magyar történelemkönyvek (fő­képpen a tankönyvek) írói. Állítják: nem volt olyan fékező hatásuk a magyar (mező)gazdaságra, mint ahogyan a magyar kutatók vélték és vélik napjainkig. (Kiváltképp az 1754-es vámtörvény megítélésében térnek el az állás­pontok: e könyv szerint nem a monarchia nyu­gati részeinek iparfejlesztése és védelme, nem a magyar mezőgazdasági export tönkretétele, nem a magyar részek gyarmati alávetése volt ennek célja és eredménye. A mai ismeretek szerint, mondja a könyv, ez a törvény egyálta­lán nem akadályozta meg a magyar mezőgazdasági termékek nyugatra irányuló kivi­telét!)

Ha már a kurta terjedelem úgyis csupán a szemelgetésre szorít bennünket részletesebb ismertetés helyett, akkor hadd ragadjunk ki egy másik, de megítélésünk szerint hasonlóan érdekes mozzanatot a közös történelem vitatott lényeinek bemutatásából. Lehet, némelyeket meglep a közlés, de e könyv cseh és szlovák szerzőinek nincs kétségük afelől: Kassát né­met (és nem szovjet) repülőgépek bombázták azon a végzetes nyári napon 1941-ben, amely hamari ürügyet szolgáltatott a Bárdossy-kormánynak a Szovjetunió elleni hadüzenet­hez…

Az adatok, tények, nevek írásában vigyázó gondossággal jártak el e Magyarország törté­nete szerkesztői; a legbogarasabban is csupán egy-két, valójában jelentéktelen elírást regiszt­rálhatunk. (Gábor Dénes keresztnevét Gyulára változtatta valaminő szeszély; Sárospatak megnevezése következetlen: néhol Blatný Potok, másutt – gyakrabban – Šarišský Potok.) De ez csakugyan semmiség. Bárcsak egy ma­gyar „Csehország története” vagy „Szlovákia története’’ volna kézbevehető – ennyire ke­vés kivetnivalóval! (Masarykova Univerzita v Brně)

CS. K.

KÖNYVAJÁNLAT

A Kossuthra emlékező könyvek sorát egy ré­gebben megjelent mű reprint kiadása nyitotta meg az elmúlt év végén. Asztalos Miklós, aki az erdélyi kérdésnek avatott ismerője volt (több munkája megjelent ebben a témakör­ben) 1928-ban adta közre Kossuth Lajos kora és az erdélyi kérdés címmel kutatásainak eredményét. „Az önmagáért való Erdély gon­dolatának, az erdélyi állameszmének a kialaku­lásától egész napjainkig igen változatos törté­nete van. Hol erőteljesen lobban lángra, hol elcsenevészesedik, hol az egyik Erdélyben la­kó faj hirdeti, hol a másik, de ellentétes célzat­tal” – írja. Tanulmányában kifejti, hogy az unió­gondolat, mely addig nem volt vizsgálat tár­gya, az 1830-as években, Kossuth fellépésével került a köztudatba, s gyökeresedett ott meg. Mindebben nagy szerepe volt az Ország- gyűlési Tudósításoknak. Elsőként az 1831 előt­ti unionista eszmék történetét taglalja a szerző, majd az 1832-1847 közötti időszakot, mely Kossuth fellépésének korszaka, az uniópropa­ganda kora volt. A könyv következő fejezete a gondolat megvalósulását mutatja be 1848-49-ben, ahogy az 1711-ben felvetődött eszme a forradalmi idők rendkívüli körülményei között alkotmányos formában realizálódott. Végül az unió-gondolat válságos éveit elemzi, a Kossuth-emigráció 1849-1866 közötti időszakát. Asztalos Miklós a mű írása idején az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosa volt, s mun­káján nyomon követhetjük azt a helyzeti el­őnyt, amit a források közelsége nyújtott. Az egykorú hírlapirodalom szellemes feldolgozá­sa olvasmányossá teszi a művet, melynek a témakör első feldolgozásán kívül legnagyobb érdeme az egyes fejezetek utáni, gondos mun­kával összeállított tematikus irodalomjegyzék.

Magyarország és Erdély királyai, királynői, fejedelmei és kormányzói élettörténetén át vizsgálja az Officina Nova Kiadónál megjelent Királyok könyve a magyar történelmet. A nem tudományos igényű, de adatokban gazdag, jól használható és ráadásul rendkívül szép kötet történész szerzői – Bertényi Iván, Diószegi Ist­ván, Horváth Jenő, Kalmár János és Szabó Pé­ter – a magyar uralkodók életrajzát, pályáját, legnevezetesebb tetteit, jellegzetes uralkodói vonásait örökítik meg azonos terjedelemben, egy-egy oldalpáron, ahol az illető uralkodó személyi adatait és az ország történetének ak­kori eseményeit is naptárszerű kronológiába foglalták. Mindezt rendkívül gazdag, szép kivi­telű, gondosan válogatott illusztrációs anyag­gal ötvözték. Az életrajzok sorát úgyszintén ol­dalpárokon megszakítják a királyi házakat, di­nasztiákat ismertető részek, vagy azoknak a rendkívül fontos, nagyhatású történelmi ese­ményeknek a leírásai, melyek egy-egy uralko­dóhoz kapcsolódva döntő jelentőségűek vol­tak az ország életében. Az Erdélyi Fejedelem­ség uralkodóinak életrajzait – a kronológia fo­lyamatosságának megőrzése végett – külön fejezetben tárgyalja a könyv. A Magyarország történetében ritka kormányzói funkciót betöltő személyek közül csak háromnak a portréja, te­vékenysége szerepel az uralkodókéhoz ha­sonló terjedelemben. Közülük az egyik nemze­ti történelmünk kiemelkedő alakja, akit a ma­gyar nemzetgyűlés 1849. április 14-én válasz­tott kormányzóelnökké a debreceni ország- gyűlésen: Kossuth Lajos. „Kilencvenkét évet élt, majdnem egy egész évszázadot, és ebből hatvanhét esztendőt töltött a politikai pályán. A hatvanhétből negyvenöt az emigrációban telt el. Előbb hittel és bizakodással, utóbb már fo­gyó reménnyel” – olvashatjuk a könyvben. Az uralkodóházakat és uralkodókat felsoroló kronológikus adattár (mely egyben tartalomjegy­zék) és szómagyarázat, valamint a témához kapcsolódó ajánlott irodalom jegyzéke egészíti ki a kötetet.

A Királyok könyvében is szereplő Mária Te­rézia Magyar- és Csehország királynője, ké­sőbb német-római császárné legifjabb lánya, az 1755-ben született és 1793-ban tragikus vé­get ért Maria Antoinette a hőse a Pesti Szalon Kiadónál megjelent műnek, Stephan Zweig re­gényes történelmi életrajzának. Maria An­toinette XV. Lajos francia király unokájához, Lajos Dauphinhez, a későbbi XVI. Lajoshoz ment férjhez, s osztrák származása és mulato­zást kedvelő, pazarló természete miatt minden jótulajdonsága ellenére is nagyon népszerűt­len volt Franciaországban. Mindezt növelte még a hírhedt nyakékpör, melybe ártatlanul keveredett, de neki tulajdonították az udvar al­kotmányosság ellen irányuló intézkedéseit is az 1789-es nemzetgyűlés után. 1792-ben őt is elfogták, elválasztották férjétől és gyermek­eitől, s fogházba zárták, ahol kegyetlenül bán­tak vele. A jakobinusok követelésére állították forradalmi törvényszék elé, halálra ítélték, s egy kétkerekű kordén a felizgatott tömeg gyalázkodása közepette vitték a vesztőhelyre. A mű végére Zweig 1932-ben utószót írt, mely­ben arról számol be, hogy a történelmi művek­hez felhasznált források szokásos felsorolása helyett miért a fel nem használt forrásokat ne­vezi meg. Regénybe illő történetet mond el, azt, ahogyan Maria Antoinette leveleinek felku­tatója és kiadója, a nagy tudású kultúrtörténész, magas rangú diplomata Feuillet de Cou­ches báró elárasztotta hamisított levelekkel a világot, s rajta kívül hogyan írt boldog-boldog­talan – Maria Antoinette szabónője, komornál, borbélya, gyermekei nevelőnői, szinte minden egyes barátja, de még Samson úr, a hóhér is – emlékiratot róla. Azért Stephan Zweig fel­használta a bécsi levéltári kutatások akkor legfrissebb eredményeit, s ezt kitűnő írói lele­ménnyel beépítette érdekes és olvasmányos művébe. Azt akarta „…megmutatni, hogyan köszönheti egy közepes erejű jellem egészen egyedülálló sorsának időket túlélő jelentőségét s jellemnagyságát mérték fölötti boldogtalan­ságának.” A mű a Regényes történelem soro­zatban jelent meg.

V. László királlyá koronázásakor tizenkét hetes volt, és a ceremónia közben úgy böm­bölt, hogy csak úgy zengett belé a fehérvári templom. II. Géza tizenegy éves korában került trónra 1141-ben, s helyette nagybátyja, a szerb Belos bán vitte az ügyeket a király nagykorú­ságáig. III. László négyéves, IV. László tízéves, Róbert Károly tizenhárom éves volt, amikor Magyarország trónjára került. V. László mind­össze 17 esztendőt élt, amikor néhány évi ural­kodás után meghalt. Mátyás tizenötévesen lé­pett trónra, a tragikus sorsú II. Lajost pedig ap­ja kétévesen magyar, háromévesen cseh ki­rállyá koronáztatta, s kilencévesen házasították össze Habsburg Máriával. A királyi házassá­gok a diplomácia, a politika eszközei voltak, szövetségeket, országok, birodalmak közötti szerződéseket pecsételtek meg velük, s akár királyi csecsemőt is odaígértek felnőtt uralko­dónak, ha az érdek úgy kívánta. Nagy Lajos király egyéves Mária lányát IV. Károly német császár Zsigmond fiával jegyezték el, Katalin lányát négyéves korában az orleansi herceg, Lajos, a legkisebb kétéves Hedviget Vilmos osztrák herceg jegyezte el. Mindez Csukovits Enikőnek a Móra Kiadónál megjelent Királyi gyermekek – gyermek királyok című könyvé­ben olvasható, melyből megtudhatjuk, hogy a magyar középkorban – melyről oly kevés írá­sos és tárgyi emlék maradt fenn –, hogyan, milyen körülmények között éltek és nőttek fel a királyi gyermekek és a gyermek királyok. Kör­nyezetük, a királyi udvar, a tanulás, a játék, a szórakozás mind sorra kerülnek az érdekes művelődéstörténeti könyvben. A gyermekhá­zasságokról, a magyar királylányokról és a gyermek királyokról szóló fejezetek olvastán akár szánhatjuk is felhőtlennek éppen nem mondható, inkább boldogtalan sorsukat. Nem­csak az érdekes téma, de a szép képanyag is vonzóvá teszi a könyvet.

Bonaparte Napóleon mindjárt születése után római királlyá és örökösévé nevezte ki Mária Lujza császárnéval kötött házasságából származó fiát, aki 1811-ben született és akit huszonegy éves korában már el is temettek. II. Napóleon, a későbbi reichstadti herceg a nagyhatalmak ellenállása miatt soha nem fog­lalhatta el a trónt; anyja Bécsben hagyta, ahol nagyapja, Ferenc osztrák császár és magyar király neveltette Metternich felügyeletével szi­gorú osztrák szellemben. Az ifjú herceg sokat szenvedett az idegen környezetben, s ráadá­sul nagyapja kívánságára be kellett lépnie az osztrák hadseregbe is, ahol magas tiszti ran­got kapott. Fiatalon halt meg anyja karjai közt tüdősorvadásban, s csak húsz év múlva, 1852-ben vétette föl III. Napóleon császár a francia uralkodók közé II. Napóleon néven. Tragikus sorsát dolgozta fel Edmund Rostand A sasfiók című romantikus, verses drámájában 1900-ban, s a mű azóta bevonult a klasszikus színpadi alkotások közé. Sikeréhez nagyban hozzájárult a címszerep első megformálója, Sarah Bernhardt is, akinek ez volt egyik leghí­resebb alakítása. Magyarországon 1908-ban mutatták be először a Magyar Színházban. 1946-ig hét kiadása jelent meg a drámának, s most csaknem ötven év után látott újra napvi­lágot az Európa Kiadónál Ábrányi Emil klasszi­kus fordításában. A Sárkány Győző rajzaival illusztrált gyönyörű könyv a gyomai Kner nyomdában készült.

(emmi)