MIKSZÁTH KÁLMÁN

Diákok Olaszröszkén

Részlet a „Különös házasság” című regényből

Az úgynevezett zöldcsütörtökön két sárospataki diák állított be az olaszröszkei kocsmába körül­belül most nyolcvanöt éve. Vakációra mentek a szomszéd megyébe, Bornócra, és közvetlen ebéd után érkeztek az említett olaszröszkei kocsmába per peoes apostolorum. Akkor még a diákok nem voltak úgy elkényeztetve, mint most. A taneszközök közt első helyen a nádpálca szerepelt, s a közlekedési eszközök közt a „gyű két lábam”. Hanem a diákok gyomra már akkor is mindig korgott, sőt még jobban, mint a mostaniaké. A méta nagy növesztője volt az „etye-petyének”, ahogy az étvágyat hítták akkor magyarul. A két diák – szakállal, bajusszal ékeskedő mindenik – nagyon savanyú ábrázatot vágott a csibukozó kocsmárosnénak arra a kijelentésére, hogy semmi ennivaló nincs.

– Hja – mondá a kocsmáros, aki maga is értett a kulináris latinsághoz –, sero venientibus ossa. Jöttek volna az ifjú urak egy órával előbb. Olyan pörköltem volt, hogy a palatínus is kitörülte volna a tálat utána.

– Hát nem főzhetne valamit a néni hirtelenében? – kérdé az egyik diák, szelíden föltekintve az asszonyra.

Az nagy füstöt eresztett erre a csíbukszárból, aztán így szólt jószívűen:

– Van egypár idei csirkém odakünn, ha bírnátok belőle fogni vagy leütni kettőt, kirántanám nektek.

No már hogyne bírnának. A pataki diák még a kísérteiét is elfogja (éppen ebben az esztendőben fogott egyet leveleki Molnár Pali), pedig annak teste sincs, a csirkének ellenben van teste. Ámbár még így húsvét táján nagyon is csekély súlyú és termetű.

Mindegy, a diákok kimentek az udvarra, s hajszát tartottak a csirkékre, melyek mindenféle ólak, lészák és ölfarakások közé szaladtak szét.

Az udvar közepén egyetlen jármű állott, könnyű, lőcsös magyar szekérke bőrülésekkel. A lovak hámistrángja el volt csatolva, s fejük egész fülig bentveszett abban a lóvilágban igen népszerű toalettdarabban, amit közönséges abrakos tarisznyának neveznek, s ahonnan egyhangú ropogtatás zaja hallatszott ki. .

A kocsiülésen egy szöszke, kékszemű, vézna fiúcska feküdt hanyatt, a napfényen sütkérezve. Balról egy mandulafát horzsolt a lőcs. A fa tele volt halvány rózsaszínű virággal, s egyet-egyet hullatott belőlük a fiúra, aki fölszedte őket, s azzal mulatta magát, hogy nézegette, szaggatta. A kocsis, aki a lovak körül sürgött, ismételten kérdé a fiútól:

– Nem száll le, Lajoska?

– Minek?

– Nem iszik egy kis bort?

– Nem.

Hanem a bajuszos pataki diákok akciója mégis felköltötte érdeklődését. Hogyne? Hiszen magában véve nagy pataki diákot látni se mindennapi spektákulum, hát még csirkefogási műveletnek közepette? Leszállt a kocsiról, s bámészan követte őket élénk, okos szemeivel, amint utánairamodtak a csirkehadnak, hogy valami szögletbe szorítsák őket, ahol elfoghatók, vagy hogy botjaikkal leüssék, amennyiben épkézláb nem lehetne elfogni.

A vidám hancurára többen összegyűltek az udvarra, a szomszédok átkukkantottak a kerítéseken, a csintalan fehérnép, az Ágnes meg a Panni kiszaladtak az edénymosogatástól, különben is érdekelte őket a két szemrevaló úrfi. Ágnes ismerte is az egyiket, a „hitványabbat”. (Borzasztó nagy úr volt ám annak az apja.) Azonfelül benézett az udvarra a szolgabírói hajdú is, a Szabó Gyuri. Azt ugyan mindig itt a kocsma tájékán lehet találni. Erre hordja az ördög, aki gégéjében lakik. Hanem most a viháncolásra, zajra botlott be. Kár is lett volna elmulasztani, mert nagy mulatság, hogy fogják az éhes diákok a csirkét. Hopp, megvan! Ejnye! Az átkozott portékák megint kisiklottak a kezük ügyéből. Lett ilyenkor nevetés, gúnyolódás. Nohát, nem tudnak semmit a diákok. Nem is Kövy uramtól kell az effélét tanulni. Jobban tudja ezt a róka meg a görény.

Maga a kocsmáros is kijött, ő is nagy csibukszóval, mint a felesége, arcra is hasonlítottak, csak az volt a különbség, hogy az egyik szoknyában járt, és a csípőjén tartotta az egyik kezét, a másikkal a pipaszárat fogta, a másik ellenben nadrágban járt, és az egyik kezével a pipaszárat fogta, a másikat pedig a nadrágellenzőben tartotta,

– Hohó! Vigyázzanak, domini, a botokkal, mert le találják ütni a feleségem kakasát, s abból aztán nagy baj lészen. Hopp, hopp, Napóleon! Szaladj, Napóleon!

Aminthogy a kergetett baromfiak között csakugyan ott lődörgött egy nagy bóbitás, testes, fácánszínű kakas, a hatalmas farkán fölkunkorodó egyik hosszú fehér tollán a következő nyomtatott betűs felirattal: „Vivat Napóleon Bonaparte”.

– Ott azt a fiatalt kell leütni, azt a sáfrányszínűt vagy azt a fehéret! – kiáltá a kocsmáros. – Ni, ott szalad az ólak felé.

De a két nagy diák nem bírt eredményre jutni, az eldobott husángok is célt tévesztettek, mire a kisdiák kihúzta zsebéből a parittyaszíjat, követ tett bele, és meglóbázván azt a levegőben, hirtelen eleresztő az egyik madzagot.

Süvített a kő, mint a nyíl, szállt, aztán csak egyet fordult a csirke a saját tengelye körül, és összeesett. Éppen a kis ostoba koponyáját találta összezúzni, legalább nem sántul meg, sem a konyhakés el nem metszi a torkát, hanem kimúlik szép rögtöni halállal a csirkefaj elleni hadjáratban a csatatéren.

– Valde bene! – lelkesedett a kocsmáros. – így csak az isten tud lőni, meg a Dőry úr. (Még akkor nem volt a makkfilkónak ez a mostani személyesítője, mert különben ismerte volna Teli urat a kocsmáros.)

A kis diák másik kövecskét emelt föl, s most már a fehér csirkét kommintotta meg vele, hogy azt is rögtön elhagyta a lelke.

– Kell-e még több? – kérdé némi színészi pózzal a kisfiú.

Nevetni lehetett volna ezen. A kevélységén. No nézze meg az ember! Az a csöpp nebuló hogy kineveti ezeket a nagy diákokat: kell-e még több?

Szerencsére nem is hallották, észre sem vették eddig. Mérhetetlen nagy úr a pataki jogász arra nézve, hogy egy donátista gyereket észrevegyen. Az oroszlán talán meglátja a hangyát a homokban, a talpa alatt, de a pataki jurista nem láthatja meg a donátistát. Ami nem lehet, az nem lehet. Vannak rendkívüli távolságok, stb.

Mindennek dacára a zömökebb pataki, a szőke, kerekfejű odalépett a fiúhoz, és vállon veregette.

– Ezt jól csináltad, barátja az erénynek! Nagyra nőjj, öcsém!

Egyebet nem mondott neki, hanem azt a keveset aztán legalább úgy megfogadta a kis nebuló, elannyira megnőtt, hogy szeme-szája tátva maradt tőle a kerek koponyájúnak huszonöt-harminc év múlva, mikor ráemlékezett.

– Hogy hívják a gyereket? – kérdé aztán hanyagul, elmenve a kocsis mellett, aki kezdte mér leszedni az abrakos tarisznyákat.

– Kossuth Lajoskának – felelte a kocsis.

1900

GARAY JÁNOS

Kossuth

Hogy népét Egyptusból kivezesse: sötét éjt
    Választott hajdan Mózes a népvezető.
Te fáklyát emelél, hogy eloszlatnád a sötét éjt.
    S nyílt pályán nyíltan törsz seregeddel elő.
Tán az Ígéret földéből ez zárta ki Mózest;
    Tán Kossuthnak ezért nyíl meg egy új Jerikó.

1842

ESZES MÁTÉ

Az audiencia

Már hónapok óta kilincselt a lapengedély megszerzése ügyében. Végigjárta az alantas hivatalo­kat, hivatalnokokat, de az engedély kiadását húzták-halasztották. Legutóbb, pozsonyi útján Jó­zsef nádort is felkereste; a főherceg megértő rokonszenvvel fogadta kérését és ígérte, hogy továbbítja Bécsbe, Hetek múltak el újra, s a benyújtott folyamodvány körül teljes csöndesség honolt. Hirtelen elhatározással felkerekedett, elutazott Bécsbe, hogy személyesen szerezzen meggyőződést, számíthat-e lapengedélyre, vagy sem? Bécsben is kordiális fogadtatásban ré­szesült A nagyhatalmú Gervay tanácsos bizalmáról és jóindulatáról biztosította. Bejutott a fekete kamarilla egyik potentátorához is, aki hízelgőn dicsérte a Pesti Hírlapban írt vezércikkeit, sőt addig merészkedett, hogy atyafiságos hangot ütött meg s figyelmeztette: irányadó helyről érte­sült róla, Metternich herceg a döntést saját hatáskörébe vonta lapengedélye ügyében.

Kihallgatásra jelentkezik a birodalmi kancellárnál – határozta el. Amíg a kancellária épületéhez hajtatott, bőven maradt ideje eltöprengeni sorsa ilyetén fordulásán. Illúziói nem voltak. Ismerte a hatalmas úr ellenszenvét a hírlapok és a hírlapírók iránt. Pestre is eljutott a híre a kancellár kijelentésének, amelyet az angol és francia lapok személye elleni támadásai idején tett: „A sajtószabadság nagyobb veszedelem a pestisnél és kolerajárványnál, hasonló a rákbetegséghez, mert lappangva öl, és gyógyíthatatlan. Az újságírás mérge tönkreteszi a polgári rend egészséges gondolkodását.” Már akkor elcsodálkozott azon, hogy ez a bölcsnek és szellemesnek tartott ember miként feledkezhetett meg arról, hogy legnagyobb sikereit Gentz Frigyes ragyogó hírlapi cikkeinek és emlékiratainak köszönheti.

Amint a ballhausplatzi palota főbejárata elé érkezett, időzött még egy kicsit a kocsifelhajtó árkádja alatt. Óvatos lesz – döntötte el. Mint kérelmező elkövet mindent, hogy a beszélgetés az okos diplomácia és a jó modor keretei között maradjon. Legokosabb lesz, ha ügye szűkszavú, önérzetes felvázolásán kívül csak életfolyásáról, családja nehéz körülményeiről beszél.

A kancellári dolgozószoba előtermében selyem térdnadrágos, selyemharisnyás udvaroncok és diplomaták várakoztak. Őszintén meglepte, hogy sokkal könnyebben sikerült bejutnia Ausztria kancellárjához, semmint előre gondolta volna. A titkár a neve hallatára azonnal bejelentette érkezését urának, s anélkül, hogy várakoznia kellett volna, ajtót nyitott számára.

A kancellári dolgozószoba rokokó pompája, aranycirádás fehér ajtóival, lakkozott ablakrámáival, a csíkos bútorhuzatokkal, szöges ellentétben állt lakójának puritán külsejével. Metternich hosszú, térdig érő fekete kabátot viselt, állát magas gallér támasztotta fel, amely köré hosszúra kötött fekete selyemnyakkendő volt csavarva, a kötést igazgyöngy szorította össze. Az arcon megnyúlt és hajlott orr uralkodott, a sovány arc és a késpenge-vékony ajkak sivár kedélyről tanúskodtak. A herceg egész lényéről lerítt, hogy az egyszerű pórt pöffeszkedő dölyffel kezeli, lenézi, magyarán mondva: kutyába sem veszi. Még az érkező és fogadó közötti kölcsönös udvariaskodás közben utasította az ajtó felé hátráló titkárt, hogy ameddig „Herr von Kossuth” nála tartózkodik, addig ne háborgassák.

Röviden előadta a hercegnek távozása körülményeit a Pesti Hírlap éléről. Valóságos okként a Landererrel fönnálló anyagi nézeteltérést jelölte meg, amely summázatául elmondta, hogy a lap megindítása utáni hetekben a tulajdonostársak, Landerer és Heckenast, pausále szerződést kötöttek vele, melyben jövedelmét havi átalányban állapították meg. Kevéssel későbben Landerer önérdekből azt indítványozta, ekkor 800 előfizetője lévén a lapnak, hogy emelkedő példányszám szerint állapítsák meg jövedelmét, s kössenek új szerződést. Ebbe rövid gondolkodás után belement. Előadása alatt a kancellár fonnyadt ajkai körül olykor megjelent egy-egy gunyoros mosoly. Amikor eddig jutott az elbeszélésben, a herceg magához ragadta a szót, és időpontokra, számszerű adatokra tekintettel is, pontosan befejezte a kiadó és közötte keletkezett viszály történetét. Ő ámulva hallgatta, hogy a kancellár, még a Pesti Hírlap általa és vezércikkei által vonzott előfizetőinek a számát is ismeri: 5200 fő, s arról is tud, hogy e magas példányszám után Landerer nem volt hajlandó fizetni. Megdöbbent ekkora tájékozottság hallatán. Ilyen személyére vonatkozó intimus dolgokat csak két ember ismerhetett rajta kívül, Landerer és Heckenast. Most fogta csak el az értelmét Landerer havonta ismétlődő bécsi útjainak. Wesselényi báró intő szavai is felötlöttek emlékezetében, aki már a Törvényhatósági Tudósítások független szelleme által kavart országos vihar idején figyelmeztette, hogy a pozsonyi diétán, de még a megyegyűléseken is ott nyüzsögnek a kamarilla ügynökei, és nem mulasztanak el egyetlen elejtett szót sem.

A herceg nagyívű históriai fejtegetésbe kezdett. Nekiveselkedett saját diplomáciai pályafutása felvázolásának. Öntömjénezve ecsetelte, hogy miként tartja őt előtérben az európai események hatalma, immáron több mint negyedszázad óta. Természetesen az események eme hatalma semmi egyéb, mint a Szent Szövetség. És tarthatnak felőle jót, rosszat, azt senki sem tagadhatja el, hogy Európa békéjét az a konzervatív politika tartja fenn már huszonöt éve, amit bajos lenne az ő nevétől elválasztani. Ez eddig csak a bevezető volt. Most tért rá a kancellár Magyarország sajátos viszonyaira. Időszerűnek látta, hogy feltárja a szerkesztő előtt politikai hitvallását. Amint mondta, híve a természetes fejlődésnek, bár ő konzervatív ugyan, de egyben az igazi, okos haladás embere. Barátja a haladásnak, de ellensége a kartáknak, az aláírásgyűjtésnek, amit itt egy izgága hírlapíró, amott egy főrangú különc rögtönöz. Ilyen eszközökkel őt nem lehet letéríteni a békés reformok útjáról. Mert aki lassítani akarná az átalakítás ütemét, az az ő szemében retrográd elme, obskúrus sírásója a nemes konzervativizmusnak, aki pedig többet akar, az a liberalizmust zászlajára tűző felforgató, forradalmár.

Egy oldalajtón át belső inasa hasztalan hozta volna be reggelijét, mert a herceg egy kézmozdulattal elhárította.

Terjengős magyarázatba kezdett az európai alkotmányok fejlődéséről, de nem a népszenvedély által rögtönzöttekről, hanem az évszázadokon át formálódókról, amelyeknek ő igaz híve. Mint mondotta, a magyar alkotmányt ez utóbbiak közé sorolja. És neki leghőbb vágya, hogy Magyarország az alkotmányosság keretei között boldoguljon. A herceg egészen belemelegedett, még a pofacsontjaira aszott, finom ráncokkal borított bőre is kisimult, fakókék szeme csillogott. Bevallotta, hogy nézete szerint a birodalmi kormány Magyarország irányában hibát hibára halmoz. De itt nem a rossz cselekedetek esnek legsúlyosabban a latba, hanem az elmulasztott jótétemények. Ennek sürgősen meg kell változni. – Ezen én változtatni akarok – tette hozzá nagyúri fejbiccentéssel, amennyire a szorosra kötött magas gallér megengedte –, s ha én azt mondom, én akarom, legyen szíves az úr ez alatt a kormányt érteni.

Ezután hosszan előszámlálta, hogy milyen módon képzeli az osztrák kormány Magyarország jövőjét. Sorolta a legközelebbi országgyűlés elé tárandó javaslatok lajstromát. Ezeknek a kidolgozása a kormány részéről folyamatban van – mondta.

Ekkor némiképp lehalkította hangját, szája körül fáradt mosoly bujkált – a személyesebbé váló hangot, és a stílus megváltozását Kossuth rögtön észlelte.

– Herr von Kossuth, már most képzelje el, számíthat-e a kormány sikerre, ha a közvélemény ellenszegül és megvonja bizalmát tőle. Ha azoktól a független állású és gondolkozásé férfiaktól, akik polgártársaikra hatni tudnak, semmiféle támogatást nem kap. – A herceg hangja ismét magasabbra szökött. – Én nyíltan akarok az úrral beszélni. Én önre nem haragszom, közömbösen viseltetem az úrral szemben. Ha lapjában rovásomra élcelődik, nem bosszankodom, én értem a tréfát és kedvelem a szellemességet. Megenged az úr egy példabeszédet? Én magam szoktam borotválkozni, s ehhez nekem éles borotva kell. így vagyok az emberekkel is; azokat kedvelem, akiknek vág az elméjük, mint a penge, akik sokat árthatnak, de sokat is használhatnak aszerint amint felhasználjuk őket. Én az ön politikai pályáját régóta figyelem és megmondom őszintén: önt Magyarország első politikai írójának tartom. Bámulója vagyok írásmodorának, ön nagyszabású mondatokban közli gondolatait, végérvényesen fogalmazza meg mindazt, ami országaink szellemi frontjain vajúdik. Méltányolom képes beszédét, mondanivalójának természetes sodrát.

A szerkesztő éberen figyelt, megértette, hogy ennyi tömjénezés után következnie kell a kísértésnek.

– Ezt azért mondom önnek – folytatta a herceg –, hogy nehogy azt feltételezze rólam, nem ismerem, vagy elfogult volnék önnel szemben. Ugyanakkor méltányolni tudom azt a befolyást, is, melyet ön a közvéleményre gyakorol. Megjósolom önnek – emlékezzék a szavamra – a kor, amelyben élünk, az önöké, politikai íróké. Egy politikai író nagyobb befolyással lehet ma nemzete sorsára, jövőjére, mint a legnagyobb diplomáciai hatalmasság. Ön hírlapot akar indítani! Én a maga helyében nem tenném, mivel ismerem e pályának nyomorult materiális oldalát. Lehet, hogy megneheztel rám, de ön egy romantikus fantaszta, akitől merőben távol áll a lapkiadáshoz nélkülözhetetlen kalmárszellem. Higgye el, hiábavalóságokra fecsérelné az idejét. Ön büszke függetlenségére! Pedig egy sikeres hírlapíró sohasem lehet teljesen szuverén. A sikert állandóan gerjeszteni kell, következésképpen engednie kell a közönség gyöngéinek, különben elpártolnak tőle az olvasók.

A herceg mély lélegzetet vett, mintha meredek hegyoldalban kapaszkodna fölfelé, és folytatta:

– Én önnek függetlenebb pályát garantálok. Legyen az úr független politikai íróvá, ki laphoz, nyelvhez nincs kötve. Mindössze arra kérem csak, hogy ha a kormány döntései az ön meggyőződésével egyeznek, pártolja azokat ott és ahol alkalma nyílik rá, tehetsége szerint.

A szerkesztőnek az arcába szökött a vére, kissé megemelkedett ültében, hogy közbevágjon, de a herceg ujját felemelve szelíd erőszakkal beléfojtotta a szót. Jelezte, hogy még nem ért mondandója végére.

– Ne magyarázza félre szavaimat. Nem akarom önt megvesztegetni. Én szívből gyűlölöm és megvetem azt, aki veszteget, és azt is, aki hagyja magát korrumpálni. Nem kívánom öntől azt, hogy meggyőződésével szemben álló dolgokról írjon. Ó, csak nem gondolja, hogy én arra akarom rábírni, akkor dolgozzon nekem, mikor nézetei nem egyeznek az enyéimmel? Biztosíthatom, erről szó sincs! Én csupán azt szeretném, hogy akkor támogatná a kormányt, ha meggyőződése annak törekvéseivel találkozik. Őrizze meg függetlenségét, de mivel önnek birtokai nincsenek, az csak természetes, hogy aki az oltárnak szolgál, az oltárról éljen – határozza meg fáradozásainak jutalmát. Tessék választani, amit s amint tetszik, biztosítom, hogy meg lesz elégedve honorálása módozatával, mert úgy teljesítem minden kívánságát, hogy harmadik személynek nem lesz róla tudomása.

A szerkesztő különben szelíd kedélyű és diplomatikus egyéniségét végletekig felzaklatta a hatalmas kancellár megalázó ajánlata. Találkozásuk első félórájában bizonyosságot szerzett arról, hogy Metternichnek a jellemességről és a jellemszilárdságról fogalma sincs. Felháborította az a tény, hogy Bécsben a hatalmasok így beszélhetnek a nemzet fiaival.

Nagy önmegtartóztatással fékezte meg indulatait, belátva, hogy a herceg a mérget mézben adta be. A vén diplomata nyomatékosan hangsúlyozta ártatlanságát – nincs szándékában őt megvesztegetni. Nem érezte feljogosítva magát, hogy a képébe kiáltsa: keressen másutt gazembert, olyant, aki hajlandó áruba bocsátani a lelkét. Belső háborgása lassan megcsendesedett és száraz, de nyugodt hangon felelte:

– Amint látom, hercegséged téved a magyar ellenzék megítélésében, amikor azt hiszi, hogy az nem támogatja a kormányt, ha az valami jót alkotmányos úton akar keresztülvinni. Máshol az ellenzék kormányra akar kerülni. Nálunk nem erről van szó, mert nincs parlamentáris kormányunk, a személyváltozással a rendszer nem változik. Az ellenzék tehát nem hatalomra vágyik, hanem megelégszik azzal az ellenőrző jogkörrel, mellyel kikényszeríti, hogy a kormány alkotmányos keretek között maradjon.

Az ellenzék másik feladata a reformok kezdeményezése. Ez nálunk mindennél szükségesebb hivatása az ellenzéknek, mert Magyarországon a mágnások befolyásuk alatt tartják a kormányt és természetes ellenségei minden reformnak. A magyar ellenzéket tetteiben nem az vezeti, hogy a jó kizárólag általa történjék, hanem, hogy egyáltalán megtörténjék. Hercegséged tudja, az utóbbi időben volt arra is eset, hogy a kormányt saját pártja elhagyta, de az ellenzék támogatta.

A kancellár fejét kissé oldalra biccentve leste a beszélő szavait, mert süketsége annyira elhatalmasodott, hogy néha kínossá vált. Aggkori betegségei közül ez az egyetlen, ez az eltitkolhatatlan tépázta meg leginkább a hiúságát.

– Herr von Kossuth, ezzel az ellenzékkel nekem semmi dolgom. A magyar oppozíció minden lépése olyannyira kiszámítható, hogy ez súlytalanná teszi a politikai sakktáblán. Ha én az Önök köreiben népszerűségre törekszem, ahhoz elegendő lenyisszantanom egy darabkát a rendi kiváltságokból és önök, ott Pesten, rögtön vivát-ot kiáltanak – vágott szavába ingerülten a kancellár.

Kossuth érzékelte a veszélyt, s óvakodott attól, hogy felbőszítse ezt a lélekben még mindig erős és töretlen aggastyánt. Békítőleg folytatta:

– Én biztosítom hercegséged az egész ellenzék nevében, ha meggyőződésünk a kormány törekvéseivel megegyezik, s a kormány jót akar a nemzetnek és azt alkotmányos úton akarja – az ellenzékben mindig hű támaszra fog találni.

– Ez nagyon üdvös lesz önöktől, ez nagyon üdvös, Herr von Kossuth – bólogatott helyeslőleg a kancellár.

– Amennyiben uram, herceg, tehetségemnek némi hatást tulajdonít, én minden olyan alkalommal, ha nézetem a kormány intencióival megegyezik, kötelességemnek tartom azt tőlem telhető energiával pártolni. Eddig is ezt tettem, mert ez számomra a legegyszerűbb polgári és hazafiúi kötelesség. De éppen mivel ily tiszta hazafiúi kötelesség, hercegséged belátására bízom, hogy tisztességes ember szemében ennek sokkal szentebbnek kell lennie, mintsem hogy privát adás-vétel tárgyát képezze. Ha pedig ennél többet akar, herceg úr, előre is biztosíthatom, hogy az reám nézve sértő és haszontalan erőfeszítés lenne, mert én, tudja meg hercegséged, nem vagyok eladó!

Miután végre kimondta a döntő szót, nagyot sóhajtott, s a kancellár önkéntelenül utánozta. Úgy érezte itt a pillanat, amikor újra rá kell térnie a maga dolgára.

– Nekem csak az a kérésem, hogy ne akadályozza a kormány működésem a hírlapírói pályán. Reménylem, nem tekint hercegséged túlzottan magabízónak, de három és fél év óta nem minden siker nélkül szerkesztettem lapom a hon és az uralkodói ház jól felfogott érdekében. Beszélgetésünk elején hercegséged említette, hogy a kormány országommal szembeni intézkedései a múltban hibák sorozatából állt, és hozzátenném: ez egy évszázadon át mételyezte az uralkodó és a nemzet viszonyát. A múlt hibáiból eredő bizalmatlanságot pedig nem lehet olyan könnyen levetni, mint egy megunt ruhadarabot. Engedje a kormány a politikai pártok eltérő véleményét szabadon ütközni, kísérje figyelemmel a reformok érlelődését, és ha az ellenzék már valami jobbító megújhodást kiérlelt, tegye azt magáévá és arassa le a népszerűséget, a dicsőséget a kivitelért. Mert a népszerűtlen kormány nemzeti szerencsétlenség, bukásra van ítélve. Ha a kormány a sajtó szabad tájékoztató működését eltiltja, légüres tér támad körülötte, mert a közvéleményben felszökő újító láznak nem lesz biztos fokmérője. Ezt a hibát helyreigazítandó folyamodtam lapengedélyért. Ezenkívül az is munkált bennem, hogy a jövőben, anyagiak tekintetében, ne egy piszkos érdekű könyvüzér, hanem a magam számadására dolgozzam.

A herceg türelmetlenül várta a szózat végét. Beszélni kezdett, mert még mindig mindenkivel, mindenről fáradhatatlanul beszélt – és akkor az ember egyszerre elfelejtette, hogy aggastyánnal van dolga. Még nem adta fel a reményt, hogy fényes ajánlatával képes lesz elkápráztatni a szerkesztőt. Mint gyakorlott lélekhalász és lélekidomár még mindig bízott benne, hogy sikerül vontató kötelére akasztani szövetségesként partnerét. Nem fukarkodott a mézes szavakkal, célja érdekében bevetett minden eszközt, s tette ezt a rafinált diplomatának azzal a simaságával, aki az udvari légkör szeszélyei szerint egyszerre tud nyájas, lekötelezőén szerény és vakmerőén kérlelhetetlen is lenni. Német szabatossággal előadott gondolatai, folyondárként fonták körbe kiszemelt áldozatát. A három és fél órán át tartó audiencia alatt elküldött néhány követet, visszarendelte inasával reggelijét, hosszan várakoztatta ifjú nejét, aki beüzent, hogy szeretne vele kocsizni menni.

A beszélgetés végén alig leplezett zavarral vette tudomásul, hogy ajánlatait a szerkesztő rideg nyugalommal, szemernyi ingadozás nélkül, udvariasan utasítja vissza. Utolsó szavai arról tanúskodtak, hogy hihetetlen számára a kormánykegynek ez a határozott elutasítása.

– Herr von Kossuth, mégis arra kérem, fontolja meg ajánlatomat, s ha valami mondanivalója lesz, hozza azt tudomásomra bizalmas emberemmel, Wirkner Lajossal.

Most a szerkesztőn volt a meglepetés sora. Ausztria kancellárja egészen az előteremig kísérte, a várakozó udvaroncok bámulatára. Megütközésük nem volt alaptalan, a hatalmas miniszter több mint három órás audienciára méltatott egy egyszerű magyart.

Azzal a tapasztalattal gazdagabban hagyta el a palotát, hogy a Metternich-féle udvari körökben a polgári becsületben nem hisznek, mert a becsületes ember, olyan ritka errefelé, mint a fehér holló.

Gondolataiba merülve sétált végig a napfényes palotasoron. Végiggondolva újra a kancellári kihallgatáson elhangzottakat egyre nyilvánvalóbb lett számára, hogy lapkiadói engedélyt aligha kap. Wirknerrel sincs értelme szót váltania, mert önérzetére büszkébb annál, semhogy alkalmat adjon az udvari tanácsosnak szavai hamis tolmácsolására vagy elferdítésére. Friss volt még a seb, amit a tanácsos úr azzal ütött keblén, hogy megvásároltatta a kormánnyal a Jelenkort, elzárandó előtte minden lehetőséget a sajtóban.

Nem ült bérkocsira, gyalogszerrel indult el a Passanerhof gótikus házsorai között szállására, de előbb még sétára indult a Práterbe.

Másnap hazautazott.

A pesti hajóállomáson a zuhogó esőben apósa és felesége várta, rossz hírekkel. Tinnyei birtokukon, melyet lapszerkesztői javadalmazásából vásárolt, a kisbojtár ráengedte a zsenge májusi lucernára a marhákat legelni. Két tehén, a Szegfű és a Rózsa felfúvódott. Mire a baromorvos megérkezett, a két jószág kiszenvedett.

Közeledett távozásának ideje a Pesti Hírlap szerkesztői székéből is, mivel a felmondás fél esztendeje a vége felé járt. Állandó jövedelem nélkül, a család és a szülők iránti kötelességek terhével a vállán, kilátástalan jövő elé nézett. A bécsi út arra is ráébresztette, hogy Landererrel minden tisztességes tárgyalás értelmetlen, hisz ő csak eszköz a kamarilla embereinek kezében. Ezzel a kör bezárult.

*

A kormányzó hívei évtizedek múltán még az emlékét is feledni-feledtetni akarták ennek az első bécsi útnak. így eshetett, hogy a két férfi találkozásának igaz története legendává homályosuk. Miszerint Kossuth Lajos megfogadta volna, soha nem megy Bécsbe, nehogy látnia kelljen a várost, ahonnan a nemzet számára minden rossz ered. Amikor pedig a hírlapengedély dolgában mégis utazni kényszerült, este érkezett és még virradat előtt elhagyta a császárvárost, hogy fogadalmát megtartsa.

NÉPKÖLTÉS

Kossuth Lajos a Bakonyban Kossuth Lajos a Bakonyban Fel s alá sétál, Dupla puska az oldalán, Magyar huszárt vár. Kossuth Lajos még megvan, Magyar huszár elég van. Éljen a magyar! (Zala megye) Szépen szól a Kossuth muzsikája Szépen szól a Kossuth muzsikája, Szépen jár a kis pej lovam lába; Aranyzabla, aranykantár szárja, Ha elindul, vigyázni köll rája: Hogy el ne szakadjon a zablája, Szépen illik gyönge testöm rája. (Temesköz) Kossuth Lajos táborában Kossuth Lajos táborában Két szál majoránna. Egy szép barna magyar huszár Sej, lovát karélyozza. Ne karélyozz, magyar huszár, Mert leesel róla, Nincsen itt a te édesanyád, Sej, aki megsiratna. Ne sirasson engem senki, Jól vagyok tanítva, Sem lépésbe, de sem mars-marsba, Sej, le nem esek róla. Mert a huszár a nyeregbe Bele van teremtve, Mint rozmaring a jó földbe, Sej, belegyökerezve. (Kassa)

KOSSUTH LAJOS

Szeged népéhez

Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa! mélyen megilletődve hajlok meg előtted.

Mikor Szegedhez közeledtem, sajnálni kezdém, hogy mellemből kifogyott a hang, de midőn Szeged népét látom, úgy látom, hogy nincs mit sajnálnom, mert itt többre nincs szükség, mint hogy a lelkesedés előtt mélyen meghajoljak.

Midőn én mint az ország teljhatalmú biztosa s a honvédelmi bizottmány egyik tagja, népfelkelést intézendő, utamban más helyekre bementem, azért mentem be, hogy lelkesedést ébresszek; de Szegedre azért jöttem, hogy itt a lelkesedést szemléljem.

És én mondhatom, örömmel szemlélem Szeged népében a lelkesedést; mert veszedelem fenyegeti szegény elárult hazánkat, oly veszedelem, melyhez hasonlót évkönyveink nem mutatnak, s melynek láttára némely kicsinyhitűek a fővárosban azt mondák, hogy a magyar nemzet napjai megszámítvák. De én azt mondám: ez nem igaz!

Alkudozásba akartak ereszkedni Jellasichcsal, ama gaz árulóval, kit az ármány pokoli céljainak kivitelére, arra, hogy csak nem rég visszanyert szabadságunkat s függetlenségünket kezeinkből újra kicsikarja s a népet újra a szolgaság jármába hajtsa, eszközül szemelt ki. De én azt mondám, hogy mielőtt a nemzet annyi erővel s küzdelemmel kivívott szabadságából csak egy hajszálnyit is lealkudnék, elmegyek és megtekintem a népet.

És most, miután Szeged népét látom, látom szemeiben a lelkesedés szikráit, nem késem megírni a fővárosba, hogy Szeged népe az árulóval való minden alkudozás ellen ünnepélyesen tiltakozik. Megírhatom-e ezt? (A nép: Meg!)

Igenis, megírom, hogy miután Szegedet s népének ezreit a haza szereimétől lelkesülve láttam, kőszirtté szilárdult keblemben a hit, hogy e haza, lépjen*bár a pokollal szövetségre ellene az ármány, mentve lesz.

Krisztus mennyei országát megalapítandó a földön, egynek választottal közöl azt mondá: e kőszálra építem én egyházamat; és én hasonlóan mondom, hogy Szegedre s ennek lelkes népére építem nemzetem szabadságát, és a pokol kapui erőt nem vesznek azon.

Oly hatalmasnak hiszem én a népet, hogy ha felkel és összetart, a ropogva összerogyó égboltozatait is képes fenntartani erős karjaival.

Hazámfiai! Mondhatatlanul fontos az óra, melyben hozzátok szólok; talán éppen ebben az órában ütköznek vitéz seregeink az áruló csordáival. Ki tudja, mit hoz ránk ez óra? győzelmet-e vagy veszteséget? – De győzzünk bár, vagy veszítsünk, én Szeged népére minden esetre számolok. A népre minden esetben szükségünk lesz: ha győzünk, hogy a győzelem gyümölcseit learassa; ha vesztünk, hogy a veszteséget győzelemmé változtassa.

Tehát e fontos órában, e mondhatatlanul fontos pillanatban kérdem: találkozik-e egy fia a hazának, találkozik-e egy polgára e városnak, ki hazája szabadságáért vérét, életét feláldozni kész nem volna? (A nép egyhangúlag: Nem!)

Én esküszöm a mindenható Istenre, ki védi az igazságot és a hitszegő árulót megbünteti, esküszöm, hogy hazánk szabadságából egy hajszálnyit utolsó csepp véremig elraboltatni nem engedek; esküszöm, hogy hazánkat védeni fogom, míg karomat felemelhetem. A magyarok istene úgy segéljen és áldjon meg engemet!

(A nép e szavakat lefedett fővel s fölemelt kezekkel lelkesülve mondotta el a szónok után.)

Hajdan, midőn a hazát veszély fenyegette, hős apáink véres kardot hordoztak körül az országban, s ennek láttára mint sasok repültek harcmezőre a vitéz magyarok. Én látván a haza jelen veszedelmét, zászlót ragadtam kezembe, megesküdve, hogy addig nem nyugszom, szegény fejemet nyugalomra nem hajtom, míg az elárult haza fiait szabadságának megmentésére annak árulói ellen zászlóm alá nem gyűjtöm. De most, miután Szeged népének lelkesedését látom, bízvást összehajtom e zászlót, e zászló nem enyém többé, én Szeged zászlója alá állok. És én bízom a magyarok istenében, bízom Szeged népének lelkesedésében, hogy kevés idő múlva mentve lesz a hon; ha pedig a hadi szerencse kevésbé mosolyogna fegyverünkre, ha netalán a végrehajtó hatalom az ármány által a fővárosból kiszoríttatnék, azon esetre Szegedet oly pontnak tekintem, melyről a haza szabadságát, a nemzet függetlenségét megmenteni erősen hiszem.

Szegediek! Testvériség köt össze bennünket. Nincs nemes és nemtelen többé; egy hazánk fiai, polgárai, testvérek vagyunk mindnyájan. Tehát testvérileg összetartva ragadjunk fegyvert az árulók ellen, legyünk készen hazánk oltalmára.

Testvérek! Ha úgy jöttem volna e városba, mint valamely rendkívüli örömnek, boldogságnak hírnöke, igényelhettem volna talán tőletek koszorúkat: de miután a végre siettem körötökbe, hogy benneteket fegyverre, a haza megmentésére hívjalak fel, azon virágkoszorúkat, melyeket lelkes hölgyeitek utamban elhintettek, nem tekinthetem másképp, mint előjeléül azon győzelemnek, melyet a haza ellenségein nemsokára kivívandunk.

Egész életem küzdés és szenvedés vala; de e pillanatban jutalmazva érzem magamat – ám pihenni nem fogok, árva fejemet nyugalomra nem hajtom, míg el nem mondhatom az írás ama szavait: Most bocsásd el, uram! szolgádat, mert láták szemeim hazám szabadságát, boldogságát megmentve.

Keblem tele érzéssel, még sok mondani valóm volna hozzátok; de az érzés elfojtja ajkamon a szót. Különben egy pár napig körötökben szándékozván maradni, még lesz alkalmam hozzátok bővebben szólani. De most nézzétek – soha nem sírtam – és könnyezek.

1848. október 4.

MÓRA FERENC

A fölköszöntés

Részlet a „Dióbél királyfi” című regényből

Biczók mester egyszer elkésve jött be az iskolába. Látszott a sebes járásán is, a szeme csillo­gásán is, hogy valami igen kihozta a sodrából.

– Gyerekeim – állt meg a padok előtt mához egy hétre nagy magyar hazafi látogat meg bennünket, Kossuth Lajosnak hívják. Úgy kell ránézni minden magyar embernek, mint a napra. Nektek is mindnyájatoknak ott kell lenni a fogadásán, legalább eldicsekedhettek vele öregkoro­tokban, hogy láttátok Kossuth Lajost. De még azt is szeretném, hogy valaki köszöntő verset mondjon közületek a Kossuth Lajos tiszteletére.

Összevillant a szemünk, és egyszerre kiáltottuk mindnyájan:

– Petykó! Petykó! Malajdoki Petykó!

– Magam is úgy gondoltam – mosolygott elégedetten Biczók mester, és kiintette a padból a piruló Petykót. – Ide hallgass, én már meg is csináltam a köszöntő verset, ezt kell szépen megtanulnod.

Szép hosszú vers volt, a kezdetére még most is emlékszem:

Érdemes férfiú, légy üdvöz általunk,
Magyar nemzetünkért kik élünk és halunk.

Szegény Petykónak álló hétig se éjjele, se nappala nem volt, örökösen a verset tanulta. Meg is tanulta szépen, el is mondta százszor is, nemcsak nekünk meg Biczók mesternek, hanem a Körösnek is, meg az eperfának is, meg a galamboknak is, s aki csak hallotta, az mind azt mondta rá, hogy még ilyen szépet nem hallott életében.

Szép is lett volna az nagyon, csakhogy az utolsó reggel már nem tudta olyan szépen elmon­dani Petykó, mint addig. Nyalkán kiöltözve, bársony ünneplőben mentül közelebb értünk az iskolához, annál jobban akadozott. Ott is mondta, mondogatta magában, leszegte a fejét, összeszorította keményen az öklöcskéit, s mire megindultunk Biczók mester vezetésével a nagy­vendéglő elé, akkorra már boldogan súgta a fülembe:

– Tudom már megint, Dióbél!

A piacon nyüzsgött az ünneplőruhás nép, zászlókat lengettek a legények, bokrétákat szoron­gattak a lányok. Delet harangoztak, mikor fölharsogott az éljen messze az utca végin, s nemso­kára láttuk is már a négy-pejlovas hintót.

– Nini, hiszen ez a mi hintónk! – kiáltotta el magát Matykó.

Az volt az csakugyan, a Malajdoki uraság hintája, Gáspár úr maga is ott ült rajta, jobbján meg a vendég, tüzes szemű, szép deli férfi, Kossuth Lajos. Darutollas kalap volt a fején, azzal intege­tett köszöntést jobbra-balra.

Még le se szállt a hintóról, mikor már elejbe állt egy nagyszakállú öreg ember, és elkezdett beszélni. Aztán egy másik ember beszélt, aztán egy harmadik, és a legények lengették a zász­lókat, és a lányok szórták Kossuthra a virágot, hogy már alig látszott ki a bokréták közül.

Alig álltunk már a lábunkon, mikor Biczók mester karon fogta Petykót:

– No fiam, most már rajtad a sor. Csak bátran, bátran, hiszen tudod a verset, ugye?

– Tu-tu-tudom – hebegte Petykó elfehéredve, s odaállt a nagy ember elé.

– Érdemes férfiú – fogott bele a versbe, aztán kimeresztett szemmel nézett körül. Kereste a többi szép szót, amik hirtelen kiszöktek a fejecskéjéből.

– Érdemes férfiú… – próbálkozott még egyszer, de most már reszketett, mint az öreg eperfán a száraz levél.

Gáspár úr mosolyogva odasúgott Kossuthnak, mire az nyájasan lehajolt a kis szónokhoz:

– Tessék, kis barátom, mit akarsz mondani?

– Én… én… már nem tudom… én azt tudom… – buggyant ki a könny a gyerek szeméből.

– Csak bátran, kis barátom! Hát mi az, amit tudsz?

– Bácsi, én… én… nem tudok mást… én… ón… megvetem a hengerbuckot a maga tiszte­letére, ha akarja, – vágta ki magát huszárosán Petykó, s már akkor vetette is a bukfencet, hogy csak úgy nyekkent.

– Édes kis katonám – nevette el magát Kossuth Lajos, míg a szemét elfutotta a könny –, ez esett nekem a legjobban, mert tudom, hogy ezt szívből cselekedted.

Azzal a karjára vette Petykót, és beemelte a hintóba. Engem is odaintett Gáspár úr, Biczók mestertől kialkudott a számunkra egy heti vakációt, és azzal kihajtottunk a malajdoki kastélyba.

Én az egész idő alatt lent ültem a hintó fenekén, a Kossuth Lajos lábánál. Halálos holtomig büszke leszek erre a tisztességre, aminél nagyobbal magyar gyerek nem dicsekedhet.

1922

VAJDA JÁNOS

A megajánlási beszéd

Egy honvéd naplójából

Felállíttaték az első tíz zászlóalj, és az alvidékre küldetők.

E had eleinte „önkénytesnek” nevezé magát, s a „honvéd” elnevezés később lett általánossá, amidőn már egy egész nemzeti hadsereg állítása lőn elhatározva Kossuth nagyszerű s emléke­zetes szónoklata folytán.

E szónoklatnak s hatásának tanúja voltam. Petőfi, Vasvári s a több ily népvezéri egyéniség közt a képviselőház baloldalán (a redut teremben) jó helyre vergődtem. Kossuth éppen súlyos beteg­ségből lábadt föl, s oly gyönge volt, hogy úgy vezeték föl barátai az ülésterembe. Híre volt, hogy beszélni fog, ha „bír”. Hosszabb s nagyobbszerű szónoklatra részéről senki sem volt elkészülve.

A betegség igen észrevehető nyomaival arcán s alakján, halványan lépett a szószékre. Az ember szinte féltette és mondani szerette volna neki: „Ne erőltesd s kíméld magad; várj, míg helyreállsz, hisz téged senki sem pótol.”

Ő valóban igen gyönge, halk hangon kezdé beszédét, engedőimet kérve a hallgatóságtól, hogy hangosabban nem bír szólni; de oly csönd volt a teremben, hogy még susogó hangját is meg lehete hallani.

A haza állapotának föstésén kezdette, előadván, hogy kívülről nincs mit remélnünk, s magun­kon magunkban kell segítenünk. Ezalatt a hangja mindegyre erősbült, mozdulatai élénkültek, s úgy tetszék, mintha a lelkesedés előbbi egész erejét visszaadná.

Midőn már vagy fél óráig beszélt, nemcsak ő maga, de a hallgatóság is elfeledkezett testi betegségéről, s a szónoklás állott előttünk, ereje egész nagyságában. A lelkesedés egyre foko­zódott. Már minden egymásra következő mondata gyújtott, elragadt, meghatott, a közönség mint­egy fuldokolt a hatás alatt, mert lelkesedése küzdött a figyelemmel, s elnyomta tetszése kitöréseit, hogy meg ne zavarja a szólót, s nehogy a zajban egyetlen szótag rá nézve értetlen maradjon. Midőn szónoklatában odáig ért, hogy a haza megmentése kétszázezer katonát kíván, a képvise­lőház nem állhatta ki tovább: nem várhatta, hogy beszédét, vagy bár e mondatot bevégezze, közbekiáltva: „megadjuk!”, mint egy test fölállott, a karzat éljen-viharba tört ki, s néhány percig tartott a lázas jelenet, mely a magyar országgyűlések történetében a legritkábbak egyikének s a forradalom egyik legnevezetesebb mozzanatának mondható.

A nemzeti egyetértés e nagyszerű nyilvánulása mindenkit átvillanyozott, örömkönnyek csillog­tak a szemekben, képviselők, hallgatók egymást átölelték, mintegy bizonyosnak tartva, hogy a haza meg lesz mentve.

Azt hívők, hogy a szónoki hatást ennél magasabbra vinni lehetlen. De csalódtunk. Kossuth szónoki ereje határtalan volt.

Nagysokára a zaj lecsillapulván, a mély csöndben Kossuth a meghatottság lágy hangján, mintegy elfordítva magától az őt illető kitüntetést, szerényen meghajtotta magát, mondván, hogy ezennel meghajlik a nemzet nagysága előtt!

A hallgatóság e ponton valóban nem tudta, mit csináljon. Érezte, hogy bármit cselekszik, már külső jelekkel ki nem fejezheti megindulását. E szónoki fogás váratlan és kétségkívül rögtönzött volt, mint általán Kossuth minden beszéde, és mégis a szónoklat történetében alig találhatnánk ehhez zsenialitásra foghatót.

A lelkesedés zaja újólag kitört, és nem is szűnt meg többé.

E hosszan tartó zaj alatt Kossuth a lángoló szónokból lassankint a beteg emberré változott át, s egyszerre hozzárohanó barátai karjai közé hanyatlott. Egészen kimerült arca ismét elhalványult, szemei lecsukódtak. Sokan megdöbbentek s a legrosszabbtól kezdettek tartani.

A közönség a legrendkívülibb fölindulásban, aggodalom, lelkesedés érzelmei közt tolult kifelé, szemeit az álélt szónokra függesztve, kit barátjai karjaikon inkább vittek, mint vezettek ki és le a gyűlésteremből. Még a lépcsőn is kísértem őt szemeimmel s láttam, mint lógtak karjai s lábai, s arcának sárgasága tanúskodott, hogy elgyöngülése nem csupán szellemi lázasság, de valóság­gal testi kimerültség következménye is.

Az egész jelenet rajza hűtelen lenne, ha meg nem említeném, hogy a tömegben nagy volt azok száma, akik a jelenet hősét félistennek nevezék.

1868

FRIEDRICH ENGELS

A magyar harc

Részlet a Neue Rheinische Zeitungban megjelent cikkéből

Miközben Itáliában már megkezdődik az első visszacsapás a tavaly nyári és őszi ellenforradalom ellen, a magyar rónákon most fejeződik be az utolsó elnyomó harc a közvetlenül a februári párizsi forradalomból eredő mozgalom ellen. Az új olasz mozgalom az 1849-es mozgalom előjátéka, a magyarok elleni háború az 1848-as mozgalom utójátéka. Valószínű, hogy ez az utójáték még a titokban készülő új drámába is át fog húzódni.

Heroikus az utójáték is, akárcsak a 48-as forradalmi tragédia első, gyorsan pergő jelenetei, akárcsak Párizs és Bécs eleste, jólesően heroikus azok után a részint lanyha, részint kicsinyes közjátékok után, amelyek június és október között zajlottak le. 1848 utolsó felvonása a terroriz­muson keresztül megy át 1849 első felvonásába.

Az 1848-as forradalmi mozgalomban először, 1793 óta először meri megtenni egy nép, ame­lyet körülzárt az ellenforradalmi túlerő, hogy a gyáva ellenforradalmi dühvel a forradalmi szenvedélyi, a terreur blanche-sal a terreur rouge-t állítsa szembe. Hosszú idő óta először találkozunk egy valóban forradalmi jellemmel, egy olyan férfival, aki népe nevében fel meri venni az élethalál­harc kesztyűjét, aki nemzete számára Danton és Carnot egy személyben, s ez a férfi – Kossuth Lajos.

A túlerő iszonyatos. 4 millió magyar ellen egész Ausztria, 16 millió fanatizált szlávval az élen.

A tömeges felkelés, a nemzeti fegyvergyártás, az asszignáták, a gyors leszámolás mindenkivel, aki gátolja a forradalmi mozgalmat, a permanenciában levő forradalom, egyszóval a dicső 1793- as esztendő összes fő vonásai ismét föllelhetők a Kossuth által felfegyverzett, megszervezett, fellelkesített Magyarországon. Ez a forradalmi szervezet, amelynek úgyszólván 24 órán belül ké­szen kell állnia, ha elbukni nem akar, ez hiányzott Bécsben, különben Windischgrätz sohasem hatolt volna be oda. Meglátjuk, hogy e forradalmi szervezet ellenére behatol-e Magyarországra. […]

E harc valóban a Franciaország ellen 1793-ban folytatott harcra emlékeztet. Csupán azzal a különbséggel, hogy a magyarok gyéren lakott és csak félig-meddig civilizált országának koránt­sem állnak rendelkezésére azok a segédeszközök, mint akkoriban a francia köztársaságnak.

A Magyarországon gyártott fegyvernek és lőszernek szükségképpen igen rossz minőségűnek kell lennie; különösen az ágyúk gyártása nem valósítható meg gyorsan. Az ország megközelítőleg sem akkora, mint Franciaország, és ezért minden talpalatnyi elvesztett föld sokkal nagyobb vesz­teség. A magyaroknak nem marad egyebük, mint forradalmi lelkesedésük, vitézségük és az az erélyes, gyors szervezés, amelyet Kossuth biztosíthatott nekik.

De azért Ausztria még nem győzött. „Habár az ellenséges seregek… meg fogják kísérteni áttörni a Lajtánál, ha ott meg nem győzzük, meggyőzzük Győrnél, ha itt nem… Pestnél vagy a Tiszánál, de végre megverjük.” így mondta Kossuth, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy meg­tartsa szavát. […]

1849. január 13.

RUDAS ERNŐ FORDÍTÁSA

CSÁK GYULA

Kossuth Ladányban

Egyik magánlevelében említi Kossuth Lajos, hogy a kormány költözésekor, a Pestről Debrecenbe vivő útja során megéjszakázott Püspökladányban is. Mint e falu neveltje és mindmáig nagyrabecsülője kitűntetőnek érzem a jelzett ese­ményt, bizonyára hasonlóan számos falumbeli atyámfiához. Kedv és köteles­ségtudat egyaránt ösztökélt, hogy megidézzem ama éjszakát. Minthogy vajmi kevés vonatkozó tényt búvárkodhattam elő, megtoldottam a képzeletemmel. Az alábbi olvasmány tehát nem a történettudomány művelőinek, hanem inkább az irodalmat kedvelőknek kínál – reményeim szerint – hasznos és kellemes időzést.

1.

Négy ló húzta a hintót a községháza felé, s bár jó erőben voltak, nem repülhettek, miként a hintók elé fogott lovak többnyire szoktak, de mégcsak nem is poroszkálhattak, mert a marasztaló januári hideg sárban csüdig cuppogott a lábuk. Ezért inkább úgy hatottak, mintha vontatnának valamit.

Rakományuk pedig igen értékes volt, mert a Honvédelmi Bizottmány elnöke, Kossuth Lajos ült a hintó mélyén a helyi közigazgatási vezető társaságában. Előttük, a bakon csendbiztos billegett a kocsis mellett. Kétoldalt és a hintó mögött fegyveres lovasok őrizték a nemes szállít­mányt, amelyet még két másik hintó követett; ezeken a szabadságharc vezetőjének legközelebbi munkatársai, nevezetesen Heimbacher és Bikkesy őrnagyok, Gelich Richárd és Tóth János szá­zadosok dideregtek. Nem a hidegtől fáztak, mert hisz erős fagy esetén a sár is megkeményedett volna, tehát inkább enyhe január eleji napok jártak – hanem a Szolnoktól idáig vezető utazás viszontagságai merítették ki őket.

Az előző napokban, de főleg 1848. december 31-én heves vita során dőlt el, hogy a Kossuth vezette kormány és a parlament egyaránt költözzön Debrecenbe a Budapestet fenyegető Windischgraetz osztrák hadvezér elől, aki a bécsi és a prágai forradalmakat már leverte, és a magyar szabadságharc ellen indult. Batthyány Lajos gróf azon az állásponton volt, hogy csak a Honvé­delmi Bizottmány élén álló Kossuth és kormánya utazzon, mert a parlamentet is áttelepíteni roppant bonyolult, míg Madarász László és néhány társa azzal érvelt, hogy a parlament is utaz­zon, éljen együtt a kormánnyal és törvényesítse tetteit. Ez utóbbi nézet győzedelmeskedett, és szilveszter éjjelén összegyülekeztek a kormánytagok és képviselők a pesti indóházban, s az 1849. esztendő első hajnalán útnak indult velük a vonat Szolnok felé.

Az útbaeső nagyobb településeken megállt a szerelvény, s Kossuth élőszóban adott reményt, bátorítást az összegyűlt várakozóknak és írásos rendeleteket nyújtott át a törvényhatóságoknak. E rendeleteket a vonaton diktálta kancelláriája két titkárának, Stuller és Szőllősy uraknak, akik hol éberen figyelve, hol bóbiskolva jegyezgették a fáradhatatlannak tűnő Kossuth szavait.

Január első napjának estéjén érkeztek Szolnokra, ahol Kossuth a hazafias szellemű ferences rendi barátok kolostorában kapott szálláshelyet, de pihenésre itt is kevés időt hagyott magának. Leginkább Vetter tábornokkal tárgyalt a Tisza mögötti hadműveleti alap rendezéséről. Tömény­telen tennivaló halmozódott, s a tábornok le is táborozott Szolnokon, hogy menten katonai szervezőfeladatához láthasson.

Nemcsak a fáradtság tette, hanem tudatos döntés volt, hogy Kossuth megálljon Püspökla­dányban. Innen pár órányira esett Debrecen, a végcél, a szabadságharc irányításának új köz­pontja, s mielőtt oda beértek, gondolkozni, cseppet esetleg pihenni, levegőt venni akart Kossuth.

A községháza felé haladó járműveken gyéren pislákoló lámpások imbolyogtak, hogy világít­sák egymást és az utat. Homályosan megvilágították időnként az út szélén sárbaragadt helybé­lieket is, akik a magas vendég látására gyülekeztek. Néhányuk megemelte fövegét és kutatva leste a sötétben, hogy merre láthatja azt az embert, aki előtt levette kalapját? Egyik fedetlen fejű talán ükapám volt…

2.

– Domine Kossuth! – kiáltotta egy idős, magas férfiú a községháza emeleti bejárójában, ahová a népes vendégsereg felkísértetett. Széttárt karokkal állott a férfiú, majd imára kulcsolt kezeit magasba emelte, ő maga pedig térdre ereszkedett. – Minő csodája Istennek, saját személyében itt láthatni önt! – folytatta emelkedett hangján. – Remélem azonban, erre a magasztos és szemé­lyes közelségre számos alkalmunk lesz még Nagyváradon.

– Nem tudhatom – felelte Kossuth vékony mosolyra húzva ajkát, miközben enyhe csodálko­zással felvonta egyik szemöldökét. Lehajolt, gyöngéd szorítással megfogta különös tisztelője karját és talpra segítette.

– De hiszen önt Váradon várjuk – mondta némi zavarral és csodálkozással az öles termetű, finom posztóból készült ruházatú ember.

– Az országgyűlés határozata következtében úgy a törvényhozó test maga, mint az ország kormánya Debrecenbe indult és oda is érkezik! – mondta keményen Kossuth, és az előbbihez hasonlóan tapintatos, mégis eltökélt mozdulattal félretolta útjából a magas embert, hogy a többi, üdvözlésére összegyülekezett helybeli és megyei urakat üdvözölhesse.

Noha nem tudhatták biztonsággal a ladányi elöljáróság vezetői, hogy megszáll-e náluk a Honvédelmi Bizottmány elnöke, mindenesetre készültek és húsz embernek szóló asztalt raktak meg ennivalóval a nagy tanácsteremben. Mindent, ami frissen vágott hízókból kinyerhető jó falat, asztalra hordatták a kirendelt hajdúkkal s a gyűrött-fáradt vendégsereg némelyike mohón esett az ételnek, mások – testi elgyötretettetéstől és álmosságtól szenvedve – inkább csak piszkálták a tányérjukra tett falatokat.

Maga Kossuth jó étvággyal evett, de hamar bevégezte és ez jeladás volt mindenki számára. A község első embere a szomszédos szobához vezette Kossuthot, benyitott és mutatta, hogy ott vetettek neki ágyat.

– Köszönöm, barátom – bólintott Kossuth –, de az ágy még várhat, míg a fontosabb tenniva­lók: nem. – Visszafordult a nagyterem felé, ahol már letakarították az asztalokat, de a vacsorán résztvevők még bent ácsorogtak, jöttek-mentek, társalogtak. Úgy röptette körbe tekintetét Kos­suth, mintha keresne valakit, s amikor nem találta, lehalkított hangon kérdezte az elöljárót: – Ki volt az a tiszteletre méltó úr, aki oly lelkesen üdvözölt ideérkeztemkor? Nem látom és nem láttam a vacsorázó asztalnál sem. Nem tudja kegyelmed, hová lett?

– Korán este érkezett és azt mondta, hogy a nagyváradi magisztrátus küldötteként jelenik meg az ön üdvözlésére. Úgy tudhatom tehát, hogy Váradról jött, de nem lehetek biztos benne: hová ment?

– Köszönöm kedves itteni mindnyájuknak a szíves vendéglátást – terelte más irányba a be­szélgetést Kossuth. – Ez megmarad emlékezetünkben. Most már azonban szükségünk lenne némi csendre és egyedüllétre, hogy a dúsan terített asztaloknál távolabbra tekinthessünk.

Megértette a tisztségviselő a kérést, mely számára parancs volt, és gyors intézkedései nyo­mán mihamar kiürült a tanácsterem, s az ételek-italok helyét papírosok foglalták el a zöld posz­tóval bevont asztalokon. A pár perccel korábban átfutó alkalmi derűk helyére súlyos gondok települtek.

Mielőtt bármi egyébhez kezdtek volna, magához intette mind Stuller, mind Szőllősy titkárokat Kossuth, és szigorúan megkérdezte: – Honnan származhat a képtelen feltételezés, hogy Debre­cen helyett Váradra mennénk? Ma este hallottam először effélét.

Váltogatott lábakkal állott Stuller és megsápadt az arca színe, amíg elmotyogta: – Kósza hír lehet. Én is hallottam róla, már Szolnokon…

Hirtelen haragjában úgy lendítette magasba egyik karját Kossuth, mintha ütni készülne, de csak szavakkal ütött.

– Hallotta és megtartotta a hallottakat, mint amelyek csak magára tartoznak?! – Amilyen ha­mar szabadjára engedte, olyan gyorsan el is fojtotta hirtelen hevületét, és látszatra nyugodtan folytatta a kérdezést: – És mért kószálnak ilyen hírek? Miért mennénk Váradra valós úticélunk, Debrecen helyett?

– Az a semmit érő szóbeszéd keletkezett – nyögte Stuller méginkább elhalványodva –, hogy nem bízik eléggé Kossuth a Debrecen részéről elvárandó vendégszeretetben, és ezért gondolta, hogy inkább…

– Semmit érő szóbeszéd?! – kiáltotta Kossuth ismét föllángoló hévvel. – Felfogja maga, mek­kora kárt okozhat szent ügyünknek ebben a helyzetben az efféle szóbeszéd?! Honnan veszi a bátorságot, hogy eldöntse helyettem a szavak értékét?! Hogy merészeli eltitkolni előlem az ilyen szóbeszédet?! Dögevő óriásmadarakként kószálnak fölöttem az életveszélyt hozó szóbeszédek, de maga ügyel rá, hogy tudomásomra ne jussanak!

– Csak… mert kímélni akartam…

– Ne kíméljen! – toppantott Kossuth, majd nagy lélekzet után ismét higgadtra formálta hang­ját. – Azt is tudja netán, titkár úr, honnan keltek szárnyra ezek a dögevő szóbeszédek?

Stoller, mintha elszánta volna magát, hogy lesz, ami lesz, egyszersmind belátva talán, hogy valóban jóvá kell tennie súlyos hibáját, fölemelte fejét és katonásan jelentette:

– Bécsben… – kezdte volna, de beléfojtotta a szót Kossuth, amint levegőbe lökte ökölbe szorított kezét és elismételte:

– Bécsben…

– A bécsi angol követségen – folytatta Stoller. – Ott született a pletyka, miszerint nem Debre­cenbe utazik a kormány. – Ismét lehajtotta fejét és az előzőkhöz fűzte: – Elnézését, uram.

Kossuth haragtól kifeszült alakja megroggyant kevéssé. Járkálni kezdett a teremben és kese­rűséggel szőtte egymásba gondolatait a küzdelemről, amelyet régen folytat, hogy a diplomácia eszközeit is mozgósítsa a magyar szabadságharc nemzetközi támogatásáért és éppen az angol kormánnyal sikerült a leginkább ígéretes barátságot kialakítani… és íme! Azután azonban arra gondolt, hogy változatlanul élő a rokonszenv Anglia kormányában, s legfeljebb követségi tisztvi­selők… Igen, ezek valóban semmit érő szóbeszédek is lehetnek, de sokat rombolhatnak is. Együtt kell élni a gondolattal s – talán – a ténnyel, hogy hathatós külső segítség nélkül kell védeni a nemzeti függetlenség és szabadságharc ügyét…

Titkáraihoz fordult és csendesen mondta: – Küldjétek be a katonai tanácsadó urakat.

3.

Már a Honvédelmi Bizottmány élére kerülése első percében átlátta Kossuth, hogy alkalmas katonai szakértők nélkül nem végezheti jól feladatát. Voltak pillanatai, amikor kárhoztatta magát, hogy azelőtt nem foglalkozott hadügyi természetű kérdésekkel, de hát ez meddő önostorozás volt, hiszen mikor gondolhatta volna, hogy egyszer még szüksége lehet rá. A tény ellenben tény volt, hogy nincsenek kellő ismeretei, ezért haladéktalanul katonai tanácsadókból álló irodát szer­vezett maga köré. Segítségükkel minősítette a hadtestek és csapatparancsnokok beterjesztett, átfogó intézkedéseit, és a vele együtt-gondolkodó katonai szakértők tudására támaszkodva dol­gozta ki azokat a javaslatokat, amelyek elsődlegesen katonai szempontokból fontosak és szük­ségesek.

Miután a titkárok beszólították Heimbacher és Bikkesy őrnagyot, Gelich Richárd és Tóth János századosokat, néhány órára a szabadságharc agyközpontjává lett a püspökladányi községháza tanácsterme.

Folytatta Kossuth a Szolnokon Vetter tábornokkal abbahagyott szervezőmunkát a Tisza mö­götti hadműveleti alap rendezésére.

Minden kiterjedésükben áttekintették a tennivalókat. Fegyverzet, felszerelés, ruházat, élelem előteremtése, élelmezési- meg fegyverraktárak létesítése nevezetesebb hadászati helyeken; a csapatálladékok új pihenőhelyei, szállítások megszervezése, kórházak berendezése, kiképző ka­tonai intézetek, katonai igazságszolgáltatások és – elkerülhetetlenül – helyenként rögtönítélő bí­róságok felállítása. A mindezen feladatok végrehajtásával megbízott személyek, intézmények megjelelölése, a szétzilálódott postai összeköttetés újrarendezése – mind-mind szóba került a püspökladányi tanácsterem néma falai között.

4.

Szolnoktól kezdődően már nem fértek az elkeskenyülő és mindinkább gyalázatos minőségű országúton a Debrecen felé igyekvők. A mellékutakat is mindenütt ellepték a különféle járművek, lovasok és gyalogosok. Vontatott ágyúk, takarmányszállítmányok, élelmiszerszállítmányok, pót­lovak szállítmányai, hintók és lovasok özöne áramlott át a Tiszán az Alföldre. Egy-egy kijelölt pihenőhelyen olyanná lett a torlódás, amely hasonlatos volt a régi magyarok elképzelt szekértá­boraihoz.

E tarka világ leginkább a csárdák belsejében mutatkozott igazán tarkának. A legrongyosabb szalmafedelű csárdákban is magasrangú katonatisztek, főhivatalnokok tülekedtek a söntés körül, elvegyülve gubás parasztokkal, közkatonákkal, fuvarosokkal, pásztorokkal, kétes múltú és jelenű szegénylegényekkel, akik a törvény elől bujkáltak a végeláthatatlan náderdők, lápok, feneketlen­nek hitt mocsarak rengetegében.

Nagyforgalmúvá lett a Püspökladány és Karcag határában álló Ágota csárda is. Éppen a pest-debreceni útvonal mellett épült egy halom tetején. Valamikor, a XVI. században zárda állt a dombon, és egy kun főember Ágota nevű lánya apácáskodott benne. Róla nevezték el a csárdát, amelynek falait az elpusztult zárda omladékaiból építették az 1700-as évek elején. Amúgyis állandóan élénk volt itt az élet, mert itt jártak el a gazdag kereskedők, pénzes kalmárok drága portékával nyikorgásig megterhelt, ponyvás szekerei, – de most egy tűt sem lehetett volna leej­teni a csárdában préselődők sűrűjében.

Mindenki befelé igyekezett kintről, ahol tejfehér köd ülte meg a tájat, majd hirtelen támadt, csontkaparó szél fújta szét a ködöt, s messziről rétifarkasok üvöltését hozta.

Odabent óriási kemence adta a meleget, amit fokozott a türemkedő sokaság testmelege, a testmeleget meg fokozták az ételek és italok. S ahol ennyi ismeretlen ember egybekeveredik, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb szóváltásba is keveredjenek, amit aztán fütykösök, fokosok, sebtében előrántott kardok pengése váltott fel.

Ideges pandúrok, felhevült katonák vetettek véget egy ilyen perlekedésnek, amelynek már igen súlyosan sérült szenvedői voltak, és a szemtanúk szerinti vétkeseket lefegyverezték s sze­kérre kötözve beszállították a püspökladányi községháza fogdájába. Két összevérzett legény és egy ugyancsak tépett honvédtiszt került volna lakat alá, de a csendbiztos nem látta helyénvaló­nak, ha közös börtönbe zárja a kóbor legényeket meg a honvédtisztet. Ezért némi tanakodás után úgy döntöttek, hogy Kossuth elé állítják a katonát, mert a pandúroknak nincsen joga ítél­kezni felette, de el sem engedhetik, ugyanis a szemtanúk szerint ő volt a fővétkes.

A helyi hatóság fegyveres hajdúit meg a Kossuth védelmére odaállított őröket félrenyomva, bekopogtatott hát az ajtón, majd a bentről hangzó engedély után két emberével és a vérző tiszttel belépett a tanácsterembe a csendbiztos, és nagy zavarában elhadarta az igazságot, miszerint a helybeli közigazgatás vezetőivel is megtárgyalva az ügyet, előállítottak – íme – egy sűrűvérű tisztet, aki felett ők nem ítélkezhetnek.

Asztal körül tárgyaló tisztjeivel éppen arra jutott Kossuth, hogy elég lesz mára, és fáradtan hallgatta a csendbiztos jelentését, aki mondandója befejeztével rögtön ki is lépett az ajtón, legé­nyeivel együtt.

– Mit mond védelmére? – kérdezte halántékát erősen dörzsölve Kossuth, majd miután a tépett ruhájú tiszt sokáig nem felelt, ágyulövésként dördült a Honvédelmi Bizottmány elnökének hangja:

– Mit érdemelhet az a tiszt, aki csatatereket kerülve, korcsmákban csörgeti a kardját?! – Minthogy a fiatal tiszt erre sem felelt, mert egyszerűen porig sújtotta helyzete, amibe valóban saját hibájából került, hátat fordított neki Kossuth, és úgy mondta az asztaltól már felállt katonai tanácsadóinak.

– Mára végeztünk, uraim, – Továbbsétált az asztaltól és nagyon halk, elszomorodott hangon hozzátette. – Ez az ember mától nem tiszt. Ennek megfelelően intézkedjenek.

5.

Sokáig állt lehorgadt vállakkal Kossuth, mert nyomasztotta iménti, gyors döntése, egy idő után azonban kihúzta magát, mintha azt mondta volna önmagának; ha nem háríthatja el, hogy egész népét érintő ügyekben súlyos döntéseket hozzon, kis ügyekben hozandó döntések sem Top­panthatják össze. Felednie kell a lefokozott honvédtiszt döbbent szemeit, és nagyobb dolgokra nézni! Már korábban, katonai tanácsadóival folytatott megbeszélései során visszatérően megkí­sértette az állítólagos nagyváradi férfiú különös fel- és eltűnésének emléke, valamint az általa itt is felröppentett kósza hír, miszerint ő Kossuth Lajos, nem bízna eléggé Debrecen vendégszere­tetében… „Micsoda mocsok rágalom!”

Igen, rágalom, de a rágalom természete, hogy mindig: megtapad belőle valami. Most ez viszont megengedhetetlen! Biztosítani kell Debrecen városát minden bizalmáról, de annak érde­kében is cselekednie kell, hogy a szabadságharc kormányát és parlamentjét hű odaadással és bizalommal fogadja Debrecen. A legparányibb akadályt, vagy akár csupán feltételezett akadályt is el kell hárítani ennek az életbevágóan fontos, kölcsönös bizalomnak az útjából!

Mint óriási felelősségének tudatában levő ember, azonnal cselekedni vágyott, hogy késede­lem nélkül tegye, amit múlhatatlanul tennie kell. Noha megannyiszor bizonyíttatott már szónoki képességeinek megléte, rögtönzéseinek hitele és magával ragadó ereje, ezúttal úgy vélte: nem bízhatja magát az alkalmi sikerre, hanem előre megfontolt és megfogalmazott mondanivalóval kell Debrecen városába érkeznie.

Hajnali három óra volt, amikor magához rendelte Stuller és Szőllősy nevű titkárait, papírokat s pennát parancsolt a kezük ügyébe és diktálni kezdett:

„Üdvözlet Debrecen város közönségének!

Az országgyűlés határozata következtében, úgy a törvényhozó test maga, mint az ország kormánya, Debrecenbe megérkezett.

E tősgyökeres magyar város köréből fog Magyarország megmentetni és nemzeti szabad­ságunk biztosíttatni!”

Diktálás közben eltávolodott az összetolt asztaloktól, de most megperdült és szigorú tekintet­te! az írnokokra szólt: – Ezt írják le még egyszer! írják úgy: „Igenis meg fog mentetni és bizto­síttatni!”

Amíg a két írnok pennája hallhatóan percegett, rövid szünetet tartott Kossuth, hogy jól átgon­dolja az ezután következőket. Szó szerint azt kívánta mondani, amit most diktált. Azért íratta két példányban beszédét, hogy jusson egy a sajtónak is. A nála maradóról pedig azt kell olvasnia, ami majd a sajtóban közöltetik, s amit most minden szellemi erejének birtokában fogalmaz.

Folytatta a diktálást.

„Én láttam utamban a Kunság áldott térmezőinek férfias népét, mely szolgaságot nem tűrt soha, láttam szemeikben az igazságos harag villámait s hallottam ezernyi ezreinek ajkairól a mennydörgő fogadást, mely a haza ellenségeinek halált esküdött és megesküvének: nem tűrni soha, hogy a Kunság szabad földjét idegen járom nyomja.”

Egy öreg szolgát engedtek be az ajtónállók, aki tiszteletteljesen várakozott a teremben, amíg engedélyt kap, hogy beljebb léphessen. Némi harapnivalót és bort hozott egy tálcán és görnyedten, roggyantan állva hallgatta Kossuth szavait.

– Mi az? Maga még ébren van? – vetett rá végre egy meghökkent pillantást Kossuth.

Az öreg most már bátorságot érzett, hogy előbbre lépjen és a tálcát lehelyezte az asztal sarkára.

– Mindenki ébren van a községházán – mondta, s büszkére emelt főtartással hozzátette: – De még talán az egész faluban is! Mi az: virrasztani egyet Kossuthtal, miközben ő mindig virraszt, amíg mi alszunk?

Hirtelen melegség járta át Kossuthot, miközben a tálca felé biccentve mondta: – Köszönöm az elemózsiát.

El is fordult, amiből érezhette az öreg, hogy szabad az út a távozásra, és meg is indult, de az ajtóban megállt s amennyire munkában megfáradt teste engedte, fölegyenesedett.

– Mondhatnék-e valamit, uram? – kérdezte.

– Tessék – bólintott készséggel Kossuth, bár belüi kissé türelmetlen volt, mert már ott feszült idegeiben a további diktálnivaló.

– Csak az – mondta némileg tétován az öreg hogy: jó, jó a kunok, de a mi fajtánk, a hajdú is vérét adja, ha kell, a szabadságért, a mostani időkben is. Erről se feledkezzünk meg.

Kezét a kilincsre helyezte, amikor utánaszólt Kossuth:

– Megálljon!

Az öreghez sietett, átölelte, esőszagú, hideg vállára ejtette a fejét és ráejtett a paraszti gúnyára egy csepp könnyet is, otthagyva azt az öregnek, a falunak, a hajdúknak. Azt remélte, senki nem veszi észre ezt az elgyöngülését, de óvatosságból pihentette még egy kicsit fáradt fejét az öreg vállán, azután ő nyitott neki ajtót s alig hallhatóan mondta:

– Még egyszer köszönöm.

Az öreg távozta után pedig olyan gyors léptekkel, ahogyan az ajtóhoz ment, visszasietett az asztal közelébe és sebesen mondott szavai nyomán alig győzték percegtetni a pennát az írno­kok.

„Láttam a vitéz hajdúkat, kiknek kebele oly gazdag dicső emlékezetben, kik kitűzték Bocskay ősi zászlaját, mely alatt vérrel szerzettek maguknak szabadságot; kiknek a hazáért ontott vérük bői a vallás és politikai szabadság áldása terült a honra a vérnek napjaiban s kik hivatva vannak megtartani a hazának azon szabadságot, melyet őseik szereztenek. Míg szabad hajdú él, Ma­gyarország földjét idegen zsarnok bírni nem fogja…”

Olyannyira felhevült, hogy csaknem elfulladtak utolsó szavai. Felolvastatta egész eddig tollba mondott beszédét, azután az öreg által behozott tálcához ment és csippentett néhány falatot. A titkároknak is felajánlotta a táplálkozást, akik el is fogadták az ajánlatot, s miközben hideg hurkát tömött a szájába Stuller, fejével az ajtó felé intve megjegyezte:

– Nekem is volt alkalmam szót váltani az öreggel, amíg a szobámba vezetett. Egyebek mellett azt mondta: Kossuth kalapja többet nyom a serpenyőbe, mint az összes koronák együttvéve.

Szőllősy rövidet nevetett, és megcsóválta a fejét.

– Vajon milyen mérlegen mérte meg?

Kossuth abbahagyta az evést, és hálónak berendezett szobája felé indult. Úgy szólt, hogy nem fordult meg:

– Hitem szerint van hozzá mérlege… Lepihenhetnek az urak. Majd holnap folytatjuk.

SÁROSI GYULA

A trónfosztás

Részlet a „Ponyvára került Arany Trombita” című verses krónikából

Tizennegyedikén április havának,
Fényes ünnepe van ott a közhazának.
Követeink ülnek már a nagytemplomban,
Körültök terem a temérdek nép nyomban.
Oly telidesteli vannak a karzatok.
Hogy majd leszakadnak a szent boltozatok.
Némán függ felettök Rákóczi harangja:
Mert Kossuthba szállt most annak minden hangja.
Szól pedig Kossuthból egy nemzetnek nyelve,
S egy nemzet sebével lévén szíve telve –
Mutatja a király bűnei lajstromát,
S a szentségtaposó lábaknak vérnyomát
Mutatja fertőjét a sok hitszegésnek,
Mely véget vet immár a béketűrésnek.
Mutatja tengerét a kiontott vérnek,
Melyet az özvegyek s árvák számonkérnek.
S mindezt felmutatván a gyűléshez fordul,
Mely mintegy kész átok, zúg rettentő zordul.
Mert Kossuth ezt kérdi a vérző nemzettől:
Meddig tartózkodik még az ítélettől?
„Lehet-e még tovább az ország királya,
Ki ártatlan népét így tönkre prédálja?
Ki népét gyilkolni, pusztítni nem szánta,
Lehet-e kegyelet szívünkben iránta?
Nem lehet – úgymond – és szavai szikráznak:
Nincs tovább irgalom a habsburgi háznak!
Mert ha meghagynék azt még a királyságban,
Találkozhatnék-e bíró az országban,
Ki a gyilkost, rablót elítélni merje,
Kitől büntetését a gazság elnyerje?
Mikor a trónuson ülő falamia
Maga gyújtogató, gyilkos haramia?
Úgy van! az osztrákház gaz uralkodása
Minden jobbérzésnek volna széttiprása.
Megoldznék így minden erkölcs köteléke –
Pedig ez az ország összetartó féke.
S szelíd vidékei a magyar hazának
Valóságos zsiványbarlanggá válnának.
Nemzetem, ily tettel megölnéd tenmagad!
Ennek egy országot kitenni nem szabad;
Mely áldozatának vár más gyümölcsére,
Melynek más gyümölcsért hullt és hull a vére:
Mint, hogy megalkudjunk azzal egy gyékényen,
Ki minket meghurcolt már a vérösvényen.
Győzelem, ne alku legyen harcunk vége:
Éljen Magyarország és függetlensége!
Azért urak, nyomban ki kell most mondani:
Hogy szabad nemzetkép kívánunk állani
Az európai hatalmak sorában –
Bízván fegyverünk és isten jóvoltában!
S mondjuk ki – mert tovább eltűrni gyalázat –
Hogy végkép elcsapjuk azt az osztrák házat,
Mely annyi árulást vitt végbe s gazságot,
Miért, ha mennykővel tenne igazságot,
Maga az isten is kifáradna benne,
S végre majd az égben egy mennykő sem lenne
Csapjuk el örökre a habsburgi házat!
Még tovább is tűrni bűn már és gyalázat!”
Ily igéket zengett Kossuth arany szája –
És íme, míg a nép áment dörög rája,
Odanézz atyafi, a gazdák felállnak
S a király nevére vesszent kiabálnak!
Igen, a követek végezni nem késnek,
S hogy véget vessenek annyi hitszegésnek,
Ott, hol koronázni szokták hajdanában
A királyi főket: az isten házában –
A habsburgi háznak, megérdemlett bérül,
Lecsapják a véres koronát fejérül.
Igen, ott, hol érte buzgón könyörögtünk,
Míg rabjárma alatt keservesen nyögtünk,
Átkozzák a királyt Dávid énekével:
Verje meg az isten mind a két kezével!
S oly nagy a korona földrezuhanása,
Minő a közátok rettentő zúgása.
Mely nyomban kíséri a zsarnok hitszegőt
S feketére fogja a fényes levegőt.
De nagyobb az öröm s a diadalének,
Mellyel a nép tombol függetlenségének!
Majd tengerré gyűl a nemzet örömkönnye
S határt nem ismer az áldások özönje,
Mellyel Kossuth nevét minden szív kíséri –
És a lelkesedés majd az eget éri,
Midőn e hazának dicső őrangyalát,
Kinek köszönhetjük ügyünk diadalát;
Ki szembeszállt értünk a legszörnyebb vésszel
S uralkodik rajtunk tömérdek lángésszel:
Hogy pótoltatnék a király üres helye
S lenne a nemzetnek szíve most a feje:
Kinek nagy hatalmát még az is okozza,
Hogy a hű szíveket szívvel kormányozza –
A nemzet gyűlése egy szívvel és szájjal
Egy polcra emeli csaknem a királlyal. –
Éljen Kossuth Lajos, hazánk megváltója;
Kossuth, Magyarország dicső kormányzója!

1849

JOSEF VÁCLAV FRIČ

Kossuth és a magyarok

Részlet az „Emlékeim”-ből

A köznemesek, akik Magyarország összes nemzetiségeiből kerültek ki, a megyegyűléseken és az országgyűlésen tanújelét adták annak, mennyire iskolázottak a szónoklásban és a közügyek intézésében. Eredetileg a latin nyelv volt náluk az összekötő kapocs, majd 1843-ban inkább politikai, mint nemzeti okokból a magyar nyelvet fogadták el és még legnagyobb ellenségeik tanúsága szerint is közülük származott „a tapasztalt államférfiak, a rátermett politikusok, s mi több, a becsületes hazafiak színe-java”. Egyszóval ez a réteg szinte arra termett, hogy a helyzet urává váljék az országban, melynek nem volt középosztálya. Ez a réteg minden nemzetiségi türelmetlensége ellenére, melyért a döntő időpontban oly végzetesen meglakolt – a haza és a nép szolgálatában, nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül, olyan osztatlan elismerést vívott ki magának, hogy csakhamar és joggal vezető csoporttá vált. Merész, de világos és határozott volt a célkitűzése: a saját állam eszméje, melynek érdekében a fölöttébb tehetséges, kitartó és lelkes Kossuth vezetésével mindenekelőtt a gőgös mágnásokkal vívta meg győzelmes harcát, majd pedig Metternich kormányával, mely hiába kísérelte meg a divide et impera elv alapján megfé­kezni a magyar országgyűlési képviselőket. Majd ez a réteg önszántából és kárpótlás nélkül lemondva előjogairól, az adómentességről, a robotoló nép rovására élvezett könnyű életről és az úgyszólván korlátlan rendelkezési jogról, igyekezett Hungáriát saját modern Magyarországává változtatni, mely cél érdekében a tizenkilencedik század történelmében példa nélkül álló kemény és kitartó harcot vívott. É harc kimenetele a szörnyű vereség, de ismételt fölocsudás után, melyet a megváltoztatott taktika és az új helyzet ügyes kihasználása tett lehetővé, eléggé ismeretes. Noha ellenségeink és talán azok is maradnak, ámbár ehhez igen gyakran és fölöslegesen mi magunk szolgáltatjuk az okot, éppen ezért figyelemmel kellene kísérni őket és megtanulhatnánk tőlük, hogyan lehetne és kellene otthon is eljárnunk – mutatis mutandis!?

Elvégre már 1843-ban 19 megye, melyben a döntés joga kizárólag a nemességé volt, köve­telte, hogy mindenki, akár nemes, akár nem, kivétel nélkül tekintse kötelességének az adófizetést, a robotot pedig fokozatos megváltással szüntessék meg. Sőt, mi több, követelték a sajtószabad­ságot, az összes vallási felekezetek egyenjogúságát, az önkormányzat kibővítését és az összes polgárok egyenlőségét. Egyúttal védvámokat is követeltek, természetesen a hazai ipar fejlesztése érdekében. Kossuth évek óta éppen ezeket népszerűsítette lapjában, a Pesti Hírlap-bán, mely számunkra hétpecsétes titok maradt.

Egy évre rá, szeptemberben védegyletet alapítottak, melynek rövidesen 60 000 tagja és 138 fiókja lett. Kossuth lángoló szónoklatokkal buzdította a főnemességet, hogy vegye ki részét ezek­ből a hazafias törekvésekből, mert a nemzet úgyis kivívja ezeket akár segítségükkel, akár – ha keli – ellenük is! Erre, 1845-ben már a nemesek egy jó része önként vállalta az adófizetést és 1847 decemberében a magyar országgyűlés – nyilván Metternich akarata ellenére – már a robot- és jobbágymegváltásról tárgyal.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

(A nagy Lajos egyszer Pozsonyban félrehívta a mi Ludevit’unkat és melegen megdicsérte egy tüzes beszédéért, melyet az elnyomott nép érdekében mondott, s amellyel a helyi gyülekezetben megbotránkozást keltett a mágnásokból álló közönség körében. De nem csak nyíltan helyeselt, miközben Stúr beszélt, hanem ő volt az egyetlen, aki megszorította a kezét, míg a többiek, a szlovák népvezér merészségén megütközve, hallgattak. „Ne engedje magát megfélemlíteni – mondotta neki Kossuth –, ellenkezőleg, segítsen nekem abban a törekvésemben, hogy megtör­jem az önző mágnások ellenállását, és meg fog róla győződni, hogy egyformán szívemen vise­lem saját népem és az ön népének szenvedéseit, melyeket csupán kéz a kézben haladva enyhíthetünk.” Ez, sajnos, csak pillanatnyi és múló közeledés volt, de elegendő ahhoz, hogy két különböző nép képviselője tiszteletet ébresszen egymás iránt. Éppen Štúr volt az, aki felhívta a figyelmemet a magyar hazafiak sok ragyogó tulajdonságára, különösen pedig Kossuth többéves agitációjának demokratikus irányára.)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A párizsi februári forradalom kitörésének első, még kétes hírére, Kossuth rögtön nyomatéko­san lelkére kötötte a törvényhozóknak, hogy a nagy fordulatok idején nem elég csupán reformok­ra gondolni, hanem kötelességük a súlyos veszélyt erélyes tettekkel elhárítani. És az emlékezetes 1848. március 3-i ülésen ismét Kossuth volt az, aki ajánlotta és megindokolta annak szükséges­ségét, hogy egyenesen a királyhoz kell küldöttséget meneszteni, mely monarchiánk minden or­szága részére a különböző nemzetiségeknek megfelelő alkotmány kibocsátását kérné, Magyarországnak pedig felelős minisztérium engedélyezését szorgalmazná.

A későbbi magyar diktátornak ez a javaslata, melyet többezer példányban vitt Bécsbe a kül­döttség, vezérfonala és legfőbb indítéka lett az ottani mozgalomnak és harcnak, mely végül is a régi rendszer bukásához és március 15-én az alkotmány kihirdetéséhez vezetett. […]

Amikor pedig a párizsi lázongások és Lajos Fülöp király menekülésének, valamint jobbára az alkotmány kikiáltásával végződő (müncheni, bádeni és egyéb németországi) forrongásoknak hírével egyidejűleg híre jött hozzánk annak is, hogy milyen határozottsággal lépett fel Kossuth Lajos a magyar országgyűlésen, akkor hogyan térhettünk volna ki mi, csehek ama gondolat elől, hogy itt a legfőbb ideje felelősségteljes kifejezést adni törekvéseinknek és kívánalmainknak, hogy tespedtségünkből felocsúdva, tettel bizonyítsuk be nemzeti öntudatunk érettségét!? Hogyan té­továzhattunk volna hát, meg sem kísérelve legalább megmentésünket?!

A magyar országgyűlés a saját alkotmányos biztonsága érdekében biztosítékul a korona többi országaiban is alkotmányos vívmányok bevezetését kívánta. Rámutatott, hogy a bürokratikus tétlenség a vesztét okozza a régi monarchiának; hogy a tétlenül elszalasztott pillanatot a minden­ható isten sem hozhatja vissza!

A Ferdinánd őfelségéhez intézett fölterjesztésben, mely nem kívánta őfelsége atyai szívét szomorítani a korona országaiban a jelenlegi rendszer miatt mutatkozó bomlás szomorú tüneteinek ecsetelésével, az országgyűlés rámutatott a közös érdekekre, melyek megvannak mind Magyarországnál, mind a többi országoknál és nemzeteknél, amelyeket ugyancsak meg keli békíteni és ki kell időszerű engedményekkel elégíteni.

Íme, ezt kívánták a velünk évszázadokon át társas korona képviselői, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kivívott szabadságjogok addig nem lesznek biztosítva, „míg Magyarországon kívül is nem szűnnek meg a minden szabadságot megölő módszerek szerint uralkodni”.

Lehet, hogy Kossuthék ezt önzésből követelték, de ez egészséges és előrelátó önzés volt, és ők mondták ki elsőként mindazt, ami a monarchia összes nemzetiségeit nyomta. Nem kérték köszönetünket, de megérdemelték volna legalább elismerésünket és ha már nem voltunk hálából rájuk tekintettel, legalább gondosan föl kellett volna rájuk figyelni!…

1884

SZŐKE PÉTER FORDÍTÁSA

JONÁŠ ZÁBORSKÝ

Kossuthra

Éljent ujjonganék, látván, hogy szavadnak
vihar-dörgésére rabláncok szakadnak,
melyek ezer éve bilincselnek minket,
szolgasorba kötve szegény népeinket.

Magam se tudom már, örüljek vagy sírjak,
hisz kényét töröd le gőgös urainknak,
de e szabadsághoz honfitársaimnak
szavaid nemzeti megalázást hoznak.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

NICOLAE BĂLCESCU

„… valóban nagy ember.”

Levél Ion Ghicához

Ghica, szeretett Ghica, borulj térdre és adj hálát az Istennek, hazánk megmenekül! Kossuthtól jövök. Amit álmodni is alig mertem, beteljesedik. Bem megverte az oroszokat Besztercénél és kiűzte őket; most Brassóba indult s azután Havaselvére. Láttam táviratait. Kossuth mutatta meg nekem őket. Pénzzel akarják megnyerni Omer pasát. Fog is menni. Elképzelheted örömömet, amikor Kossuth azt javasolta, hogy láncút egész seregével vezessem Havaselvére.

Azt mondta, hogy az összes erdélyi és bánsági románoknak a fejedelemségek megmentésére kell indulniok, mert ott van a román nemzetiség alapja. így tehát Bemmel együtt rövidesen Hava­selvére indulok, nagy katonai erővel és 8 millió román kel fel az oroszok ellen. Kossuth minden­ben megkönnyíti erdélyi működésemet és pénzzel is ellát; ő valóban nagy ember. Most hiszem, hogy a szabadság ügye diadalra jut. Sohasem voltam olyan boldog, mint ebben a pillanatban.

Ma három hónapja, hogy elváltunk. Sokat szenvedtem, kegyetlen pillanatokat éltem át, de most minden bőségesen megtérült. Tudod, hogy most mit kell tenned. Nem írhatok többet. Mondtam Kossuthnak, hogy Bem proklamációjában legyen benne, hogy a magyarok meg akar­ják menteni Havaselvét is, meg a törököket is…

Holnap feltétlenül utazom, most nagyon fel vagyok indulva és sok dolgom van, nem írhatok többet. Röviden írtam. Egészítsd ki magad gondolatban. Áldásom szálljon rád az eszméért, hogy engem ideküldtél. Nem hittem, hogy álmok is valóra válhatnak. Batthyány Kázmértól formális üzenetet várok az engedményekre vonatkozóan. Eszembe jut, hogy mit írtam Ion Brătianunak Konstantinápolyból: az fogja megmenteni a hazát, aki elmondhatja: „Magyarországból jöttem ki.” Bolliac nagy segítségemre van. Kossuth mindenben elfogadja a leveledben kifejtett tervet. Erről ma sokat beszéltünk. Bem teljesen a mi pártunkon van.

A kormány rendeletéit elküldtem Szkendernek Pancsovára, ahol most azért van, hogy minél hamarabb Erdélybe mehessen. A légió előőrsként fog Havaselvére menni. Kossuth leváltotta az erdélyi kormányzót, mert amint azt Bolliac feltárta, rosszul viselkedett a románokkal szemben.

Szeged, 1849. július 14-én

DOMOKOS SÁMUEL FORDÍTÁSA

NÉPKÖLTÉS

Kossuth Lajos íródeák Kossuth Lajos íródeák, Nem kell neki gyertyavilág. Megírja ő a levelet A ragyogó csillag mellett, Éljen a magyar! (Pest megye) Kossuth Lajos béfogatta hat iovát Kossuth Lajos béfogatta hat lovát, Felülteti feleségit, két fiát. Leereszti kocsijának firhangját, Úgy vitte el a szép magyar koronát. Kossuth lova megérdemli a zabot, Kétszer kerülte meg Magyarországot. Még egyszer is megkerülhette volna, Ha Görgey igaz vezér lett volna. Verje meg az jó isten Görgeyt, Mért rakatá le az magyar fegyverit! Verje meg az jó isten Görgeyt, Mért rakatá le az magyar fegyverit! (Székelyföld)

ÁLEKSZANDR HERZEN

Londonban Kossuthnál

Részlet az „Emlékeim”-ből

Első találkozásom Kossuthtal voltaképpen már a második volt. A dolog így történt. Mikor felmen­tem hozzá, a fogadószobában egy katonaformájú, félig magyaros egyenruhába öltözött úr azzal a kijelentéssel fogadott, hogy a kormányzó úr nem fogad.

– Levelem van hozzá Mazzinitól.

– Rögtön átadom. Legyen szíves – a pipámra mutatott, aztán egy székre. Két-három perc múlva visszajött.

– A kormányzó úr rendkívül sajnálja, hogy most nem fogadhatja: éppen az amerikai postát fejezi be: egyébként, ha várni tetszik, hagy örömmel fogadja.

– És mikor végez a postával?

– Öt órára feltétlenül.

Az órára néztem, fél kettő volt.

– No, három és fél órát nem várok.

– De később visszajön?

– Én Notting Hilltől legalább három mérföldnyire lakom. Egyébként – tettem hozzá –, nekem semmi sürgős dolgom nincs a kormányzó úrral.

– De a kormányzó úr nagyon fogja sajnálni.

– Akkor itt a címem.

Elmúlt egy hét. Valamelyik este megjelent nálam egy magas, hosszú bajuszú férfi, magyar ezredes, akivel nyáron Luganóban már találkoztam.

– A kormányzó úr küldött; nagyon aggódik, hogy nem volt nála.

– Ó, milyen bosszantó dolog! Egyébként hiszen meghagytam a címemet. Ha pontos időt tudok, még ma elmentem volna Kossuthhoz, vagy… – tettem hozzá –, hogy kell mondani: a kormányzó úrhoz?

– Zu dem „Oiten” (az öreghez) – felelt a honvéd mosolyogva. – Magunk közt úgy hívjuk: „az öreg”. Meglátja majd, milyen ember. Olyan koponya nincs a világon, nem is volt, és… – az ezredes lelke mélyén halkan imádkozott Kossuthhoz.

– Jól van: holnap két órakor elmegyek.

– Nem lehet. Holnap szerda van, akkor az öreg csak a mieinket, csak a magyarokat fogadja.

Nem állhattam meg; elnevettem magamat, az ezredes is nevetett.

– Hát mikor teázik a maguk örege?

– Este nyolckor.

– Mondja neki, hogy holnap nyolckor eljövök, de ha nem lehet, izenjék meg.

– Nagyon fog örülni. Várni fogom a fogadóteremben.

Ezúttal, mihelyt csengettem, a hosszú ezredes rögtön elém jött és egy alacsony ezredes bevezetett Kossuth dolgozószobájába.

Kossuth egy nagy asztalnál dolgozott: fekete bársony dolmány és kis fekete sapka volt rajta. Kossuth szebb, mint akármelyik arcképe vagy mellszobra; első fiatalságában bizonyára férfi­szépség volt és nagy hatást tehetett a nőkre arcának sajátságosán romantikus, elmélázó kifeje­zése. Vonásaiban nincs az a klasszikus szigor, mint Mazzini, Saffi, Orsini arcán, de (és talán minékünk északiaknak lelkéhez azért állt közelebb), szomorúan szelíd pillantásából nemcsak a hatalmas ész, hanem a mélyen érző szív is előragyogott: mélabús mosolya és egy kissé szen­vedélyes beszéde rögtön megnyerte az embert.

Rendkívül jól beszél, bár idegenes kiejtéssel, franciául, németül és angolul. Nem üt el semmit frázisokkal, nem jár kitaposott utakon; együtt gondolkodik az emberrel, meghallgatja, és a maga véleményét csaknem mindig eredeti módon fejti ki, mert ő mindenkinél szabadabb a doktrináktól és a pártszellemtől. Lehet, hogy érvelése, cáfolgatása az ügyvédre vall, de amit mond, az ko­moly, azt átgondolta.

1848-ig Kossuth sokat foglalkozott országának gyakorlati kérdéseivel, ezért voltak nézetei megbízhatóak. Jól tudja, hogy az események és gyakorlati alkalmazásoknak világában nem mindig lehet olyan egyenesen repülni, mint a varjú; hogy az események ritkán fejlődnek egyszerű logikai vonalon, hanem lavírozva, cikloisokba fonódva haladnak, az érintő irányában ki-kiiendülnek. Ez az oka többek közt annak, hogy Kossuth kevésbé lázasan tevékeny, mint Mazzini, és hogy másrészről Mazzini szüntelenül kísérletezik, próbálkozik, Kossuth soha.

Mazzini úgy nézi az olasz forradalmat, mint rajongó; hisz a forradalomról alkotott eszméjében nem veszi bírálat alá és csak törtet előre, mint a húrról lepattant nyíl…

Kossuth nem a forradalmi hagyományok közkincsét, nem a társadalmi doktrinerség túlvilági varázsigéit hozta magával Magyarországból, hanem hazájának tiltakozását, amelyet mélyen és alaposan ismert. Ez az ország még új, még ismeretlen volt igényeiben, intézményeiben, korlát­lanul vad középkori életformáiban. Kossuth társai között a specialista volt…

A francia menekültek az ő szerencsétlen természetükkel, hogy ajtóstul rontanak be a házba és mindent saját mértékükkel mérnek, erős szemrehányást tettek Kossuthnak, hogy Marseille-ben azt jelentette ki, hogy a szocialista eszmékkel rokonszenvez, Londonban pedig a Mansion House erkélyéről tisztelettel beszélt a parlamentarizmusról.

Kossuthnak teljesen igaza volt. Ez Konstantinápolyból elutazásakor történt, tehát az 1848 után következő sötét éveknek legünnepélyesebb, hősi epizódja idején. Az az északamerikai hajó, amely elragadta őt Ausztria és Oroszország feléje nyúló karmai elől, büszkén vitte a száműzöttet a köztársaság felé, és útközben kikötött egy másik köztársaság pártján. Ebben a köztársaságban már várta Franciaország rendőri diktátorának parancsa, hogy a száműzött ne merje a lábát a leendő császárság földjére tenni. Most ez annyiban is maradt volna, de akkor még nem volt mindenki végkép megtörve. A munkások rajai csónakokba vetették magukat, és odaeveztek, hogy Kossuthot üdvözöljék, Kossuth pedig, ami természetes, a szocializmusról beszélt nekik. Most a kép megváltozik: útközben az egyik szabad ország a másiktól kikérte vendégéül a szá­műzöttet. Kossuth a nagy nyilvánosság előtt köszönetét mondott az angoloknak a fogadtatásért, és amellett nem hallgatta el tiszteletét az olyan államrendszer iránt, amely ezt a vendéglátást lehetővé tette. Mindkét esetben teljesen őszinte volt. Ő egyáltalában nem tartozott párthoz. Ami­kor a francia munkásokkal érzett, ugyanakkor az angol alkotmánnyal is rokonszenvezhetett; azért még nem lett Orleans-párti és nem árulta el a köztársaságot. Kossuth ezt tudta és tagadó fö­lénnyel fogta fel helyzetét Angliában a forradalmi pártokkal szemben. Ő nem húzott egyik pártár­nyalathoz sem; ő épp olyan távol tartotta magát Ledru-Rollin-től, mint Louis Blanc-tól. Mazzinivel és a lengyel Worcell-lel még volt közös területe; országaik szomszédsága, küzdelmük megegye­ző céljai, sőt lehet mondani: azonos küzdelmük. Először velük is lépett érintkezésbe.

De Mazzini és Worcell már régesrégen franciások-ká lettek. Kossuth ennek ellenállt, és csak nagy nehezen tágított és pedig olyan mértékben, amennyire Magyarország felkelésébe vetett reményei mind jobban halványodtak…

Kossuthtal folytatott beszélgetésem mindjárt kezdetben komolyra fordult: tekintetében és sza­vaiban inkább komorság volt, mint derű; biztos, hogy ő nem holnapra várta a forradalmat. Délkelet-Európát bámulatosan ismerte; meglepett, amikor Katalin cárnő és a porta közt folyt tárgyalásokat idézte.

– Milyen szörnyű kárt okoztak önök nekünk a mi felkelésünk idején – mondta – és milyen szörnyű kárt okoztak saját maguknak! Milyen rövidlátó és szláv-ellenes politika Ausztriát támogat­ni! Persze, hogy Ausztria a megmentéséért annyit se fog mondani, hogy „köszönöm”; vagy azt hiszi, Ausztria nem tudja jól, hogy Miklós nem neki segített, hanem általában a zsarnok-uralom­nak?

Oroszország társadalmi helyzetét sokkal kevésbé ismerte, mint politikai és katonai viszonyait. Ezen nem is lehet csodálkozni; a mi politikusaink közt is hányán vannak, akik néhány közhelyen, és alkalmi elszigetelt magánvéleményen kívül szintén nem tudnak róla semmit! Ő azt hitte, hogy a kincstári parasztok robotmunkájukkal az adójukat róják le; kérdezősködött a faluközösségről, a földesúri önkényről is. És mindent elmondtam neki, amit tudtam.

Mikor Kossuthtól eltávoztam, megkérdeztem magamban: mik a közös vonások Kossuthban és társaiban, népük függetlenségének szeretetén kívül? Mazzini arról ábrándozott, hogy Olasz­országgal együtt az egész emberiséget felszabadítja, Ledru-Rollin Párizsban akarta őket felsza­badítani, és aztán szigorúan rá akarta parancsolni a szabadságot az egész világra. Kossuth nem igen gondolt az egész emberiséggel és meglehetősen közömbös volt neki, mikor kiáltják ki Lisszabonban a köztársaságot, vagy mikor fogják a tripoliszi dejt az egységes és oszthatatlan tripoliszi testvérközösség egyszerű polgárának nevezni.

Ez a különbség az első pillanattól fogva szembeszökő, és későbbi tetteinek egész sorában látható volt. Mazzini és Ledru-Rollin, mint olyanok, akik gyakorlati feltételtől elszakadtak, minden két-három hónapban megpróbálkoztak egy-egy forradalmi kísérlettel: Mazzini felkelésekkel, Led­ru-Rollin ügynökök kiküldésével. Mazzini barátai osztrák és pápai börtönökben pusztultak el, Ledru-Rollinéi meg Lambesc-ben és Cayenne-ben. De mindketten, vak fanatizmusukban, egyre csak küldték Izsákjaikat az áldozati oltárra. Kossuth nem kísérletezett; Libényi, aki késsel támadt az osztrák császárra, semmi összeköttetésben nem volt vele.

Kossuth kétségkívül vérmesebb reményekkel érkezett Londonba, és be kell ismerni, hogy volt mitől megszédülnie. Csak vissza kell emlékezni az állandó ovációkra, amelyekben részesítették, fejedelmi diadalútjára tengereken és óceánokon keresztül; Amerika városai versenyeztek a di­csőségért, melyik fogadja és vezesse be falai közé elsőnek. A kétmilliós büszke London feszes állásban várta a vasúti állomáson, a lordmayor kocsija készen várt rá; aldermanok, serifek, a parlament tagjai kísérték a rivalgó és kalaplengető nép hullámzó tengerében. És mikor a lordmayorral kiment a Mansion House erkélyére, olyan harsogó éljenzés fogadta, amilyent Miklós cár nem tudott megkapni még Wellington protekciójával, a Nelson szoborral, meg a versenyló előtt bemutatott hódolatával sem.

A gőgös angol arisztokrácia, amely visszavonult birtokaira, amikor Bonaparte (III. Napóleon) a királynővel Windsorban lakomázott és a City polgáraival tivornyázott, most megfeledkezett a méltóságteljes tartózkodásról és hintókban, határokban özönlött megnézni a híres agitátort: magasrangú főurak siettek bemutatkozni a hontalannak. A „Times” emiatt kissé össze is ráncolta a homlokát, de aztán úgy megijedt a közvéleménytől, hogy elkezdte Napóleont szidni, és ezzel ütötte helyre a hibáját.

Lehet-e csodálni, hogy Kossuth egészen mámorosán jött vissza Amerikából? De amikor már egy-két évet eltöltött Londonban és látta, hogyan és merre haladnak az események a kontinen­sen, és mennyire lehűlt a lelkesedés Angliában is, Kossuth megértette, hogy a felkelés lehetetlen és hogy Anglia rossz szövetségese a forradalomnak.

Egyszer, még csak egyszer töltötte el megint a remény és lett újra a régi ügynek szószólójává az angol nép előtt: ez a krími háború kitörésekor volt.

Előjött magányából és karöltve jelent meg Worcellel, vagyis a demokrata Lengyelországgal. Lengyelország nem kért a szövetségesektől egyebet, mint felhívást, mint engedélyt arra, hogy megkockáztassa a felkelést. Kétségkívül nevezetes pillanat volt ez Lengyelországra nézve: most vagy soha! Ha a lengyel felkelést elismerik, mire várjon Magyarország? Ezért jelent meg és kért szót Kossuth 1854. november 29-én a lengyel nagygyűlésen. Ezért ment a gyűlés után Worcellel együtt Anglia fontosabb városaiba és agitált Lengyelország érdekében. Kossuth akkor tartott szónoklatainak tartalma és alakja is rendkívül figyelemreméltó. De Angliát ezúttal nem ragadta magával; a nép csapatostul jelent meg a gyűléseken, megtapsolta az ékesszólást, hajlandó volt gyűjtést rendezni; de a mozgalom nem jutott messzire, a beszédek nem keltették egyéb rétegek­ben azt a visszhangot, amelynek befolyása lehetett volna a parlamentre, vagy a kormányt arra késztette volna, hogy irányt változtasson. Elmúlt 1854, eljött 1855, Miklós meghalt, Lengyelor­szág meg se mozdult, a háború csak a Krím partjaira szorítkozott; a lengyel nemzeti tudat feltá­masztására gondolni se lehetett; Ausztria a szövetségeseinek torkában megakadt csontdarab volt; mindnyájan a békét akarták. De a fő dolog már megvolt: a civil Napóleont hadi dicsőség koszorúzta!

Kossuth megint lelépett a színről. Az „Atlasz”-ba írt cikkeit és előadásait, amelyeket Edinburgh-ban, Manchesterben tartott a konkordátumról, inkább magánügyeknek lehet tekinteni. Kossuth nem mentette meg sem a maga, sem felesége vagyonát. Megszokta a magyar mágnások bő fényűzését, és külföldön most ehhez nagy munkával kell az eszközöket elő­teremteni; és ezt minden leplezés nél­kül teszi.

Egész családján van valami nemes ború, látszik, hogy nagy eseményeken mentek keresztül, és ezeknek egész skáláját végigszenvedték. Kossuth kö­rül még ott volt néhány hű bajtársa: eleinte udvarát képezték, most egy­szerűen barátai voltak.

Az élmények mély nyomokat hagy­tak benne; erősen megöregedett az utóbbi időben; és nagy nyugodtságán megesik az ember szíve.

Az első két évben ritkán találkoz­tunk; aztán a véletlen összehozott nemcsak Angliának, hanem egész Eu­rópának egyik legszebb pontján, a Wight-szigeten. Egyszer egy hónapot töltöttünk együtt Ventnor városában; ez 1855-ben volt.

Elutazása előtt egy gyermek­ünnepélyen vettünk részt. Kossuth két fia, gyönyörű szép és kedves két gye­rek, az én gyerekeimmel táncolt… Kossuth az ajtóban állt és kissé szo­morúan nézte őket, aztán mosolyogva mutatott a fiamra.

– Látja: a fiatal nemzedék már kész bennünket felváltani.

– És ők már meg fogják látni?

– Épp erre gondoltam én is. De egyelőre csak táncoljanak – tette hozzá, és még szomorúb­ban nézte őket.

Azt hiszem, abban a percben mindketten ugyanazt gondoltuk.

Az apák meg fogják-e látni? És mit látnak meg? Az a forradalmi korszak, amely felé töreked­tünk, amelyet a kilencvenes évek húnyó fényei világítottak meg, amely felé a liberális Franciaor­szág, az „ifjú Olaszország”, Mazzini, Ledru-Rollin törekedett: nem a múlté már? Ezek az emberek nem egyebek-e már, mint szomorú képviselői a múltnak, akik körül csupa új kérdés, egészen más élet forr?…

1864

HONTI REZSŐ FORDÍTÁSA

NÉPKÖLTÉS

Könnyű a németnek

Könnyű a németnek
Adót exegválni;
Nehéz a magyarnak,
A szegény magyarnak
Kossuth Lajost várni.

(Jászság)

Szennyes az én ingem

Szennyes az én ingem,
De még a gatyám is,
Majd hoz Kossuth tisztát,
Türr Pista meg puskát.
Éljen Garibaldi!

Kossuth, Klapka és Türr
Mind be fognak jönni.
Sereg is jön velük
Húsz-harminc ezernyi.
Éljen Garibaldi!

De sok itt a holló,
De kevés a kard s ló,
Majd hoznak ők, csak mi
Készek legyünk halni.
Éljen Garibaldi!

Csendes most a tenger,
Még habokat sem ver;
A menekülteknek
Csendes útjok lészen.
Kossuth Lajos éljen!

(Pécska)

Elkészült már Nyék alatt a vasút

Elkészült már Nyék alatt a vasút,
Azon jön be Garibaldi, Kossuth.
Meghozta a nemzeti lobogót.
Vigyázz, német, szűk lesz a bugyogód!

Kossuth Lajos levelet íratott,
Közepébe bankókat rakatott.
Általadta az íródeáknak:
Ossza ki a magyar katonáknak.

(Tolna megye)

GALABÁRDI ZOLTÁN

Névbitorlás

Rám bökött nőiesre ápolt ujjával és kacsintott. Huncutkodva.

– Hát, te szépen lebuktál, hallod-e! Villogsz ezzel a Galabárdi névvel, és mi derül ki? Csak bitorlód. A becsületes neved egészen más…

Diadal uralgott az arcán, a hangjában. Ráhagytam. Kis örömök, nagy boldogság – tartja az amerikai bölcsesség. Hadd örvendezzen…

– És mondd csak – lelkendezett –, ez a dichotomia nem okoz adott alkalommal tudathasa­dást? Identitászavart? És hogyan döntőd el, mikor melyiket használd? Amelyiket éppen nem szégyened?

Szellemes – ő nyilván úgy találta. Cinkos grimaszt vágott, talán érzékeltetni akarván, hogy jó, jó, baj éppen nincs, de nem árt tisztán látni a dolgokat… Ezt is ráhagytam. Kis örömök…

Elmagyarázhattam volna neki, hogy amikor, mondjuk így: beérkeztem az irodalom nem ép­pen fogadékony berkeibe, akkor már ketten ügyködtek az én „becsületes” nevemen, s ahogy illik, a később érkező másikat választ, amattól elütőt; hogy aztán ez kinek lesz hasznára, kinek ártalmára, az megint más kérdés. Tehát választottam… Adhattam volna a jópofát is eképpen: tudod, kérlek, bűnözők és művészek köreiben szokásos álnevet használni, értsük meg szegé­nyeket…

– És mondd, miért éppen ezt választottad? Valami oka csak van…

Van. Meg is mondom – de csak az okot. Az ok okát nem. Törd a fejed, s ha kisütsz valamit, megint lesz sikerélményed.

– A szülőfalumban ez volt a csúfnevünk. A Galabárdi…

Azt hihette, egy suta viccel zsilipeltem el lehetséges kérdéseinek folyamát. Pedig nem. Ezt a nevet csakugyan a falunk égette a nagyapám homlokára. Mi meg, annak rendje-módja szerint örököltük tőle. Mást nem is…

Másfelé hogy van, azt csak gyanítom – mifelénk gyakori, úgyszólván általános szokás volt egyik-másik emberre, családra ragadványnevet tapasztani. Egyszer valamiféle tulajdonság, más­kor meglepő cselekedet, fura sajátosság révén szerzett valaki merőben új nevet, ha örült neki, ha nem, s előfordult, hogy az új felfalta az igazit, az az igazi inkább csak a hivatalos iratokban fordult elő. Az efféle ragadványnevek között akadt elmés, találó, jóízű; némelyiknek az oka, ere­dete már réges-rég a feledés homályába halt, mégis létezett, s öröklődött nemzedékről nemze­dékre.

Volt ennek a közösségi névadományozásnak olyan fajtája is, amit némi – vagy nem is kevés – kajánság, rosszindulat, gonoszság teremtett. Ezek olyanokra nőttek rá, akik valami testi fogya­tékossággal, bajjal, balszerencsével, hírrel ütöttek el a többiektől, s a kései leszármazottak mél­tatlankodva tanakodhattak: ugyan miért hívják őket Kancsalnak, Csámpásnak, Enyvesnek, ha egyszer hibátlan a szemük állása, mutatós a járásuk, a tulajdont illető tisztességüket meg maga a mennybéli se vonhatná kétségbe. Mindegy – a ragadványnév élt, az adományozók a világért nem feledkeztek volna meg róla, s ha valaki tiltakozni próbált, annál sűrűbben annál szúróbban hallhatta.

Régi igazság – szép kis igazság! –, hogy kicsi ember akkor örül, ha magánál kisebbet lát. És ha éppen nem lát? Hát, próbál csinálni… Errefelé régen nagy többségben voltak a kicsik, a kisebbek, a még kisebbek; s ne legyen tévedés, nem a termetbeli méretekről beszélünk… Hor­dozták, viselték, cipelték kicsiségük súlyos materiális és spirituális terhét, nyűgét. Menekedni nem bírhattak, hát tekertek egyet a valóságon, elvégre némi önérzetre mindenkinek jussa van, ha még olyan nyomorult is. Lázadt tehát a boldogtalan, a lázadás olyan formáját választván, amihez hozzáfért, amit se törvény, se szokás nem kifogásolt, s a papok se vették zokon.

A falu szélén magabiztosan terpeszkedett a nyomor, a nyomorgó meg nem azt fontolgatta, hogy miért, meddig – inkább keresgélt. Hol láthatna magánál nyomorultabbat. Ott voltak köze­lebb és távolabb az uradalmak. Az uradalmi cselédek. Na, ugye! Azoknak még annyijuk sincs! Nincs részük a világban, azoknak még a kutya is parancsol, istenük a semmitelenség, hazájuk a se itt se ott… Ki magyarázhatta volna meg, hogy amije neki van, az köti igazán rabságba: meg nem él belőle, a mindennapi szükség szolgává teszi, akárki szolgájává, a krajcáros napszám, a kegyetlen gyalogmunka koldusává, és a menekvésre annyi esélye sincs, mint amazoknak, a cselédeknek, mert azok Szent György táján elmehetnek akárhová sorsukkal alkudozni, ő pedig semmire-elég tulajdonával guzsolva tapodtat se mozdulhat. Tudott Werbőczyrői vagy sem – a szabad költözés gondolata álmai birodalmában se kísérthette meg.

Előfordult, a ritkánál is ritkábban, hogy egy-egy cselédember megszakasztó munka, istenalázó nélkülözések, na és egy kis szerencse révén kimenekítette magát a cselédsorból és betelepedett valamelyik faluba. Vett némi földet, egy süppedt üstökű házat, jó esetben állatot is, igavonót, tejadót… Aztán csak ámult a szerencsefi, hogy a falu az istennek nem fogadja be, lépten-nyomon a képébe keni, hogy jöttment, csak jött-ment, betolakodott, alattomos csúfság a tősgyökeres falu orcáján. A neve? Ugyan, ki lenne kíváncsi az ilyennek a nevére? Azt kell tudni, s főleg tudatni vele, honnan is szalajtották! Az uradalomról kell nevet adni rá, abból, amabból – amelyik kiköpte. Berzenkedik? Annál inkább! Annál sűrűbben! Annál hangosabban!

Az én szülőfalumban legalább tizenöt család viselte, tűrte, akár közönyösen, akár zúgolódva a ráakasztott nevet, s az korokon át rikoltozott idegenségről, jött-mentségről. így ragadt csúfságul, szégyenbélyegül a mi famíliánkra a Galabárdi név. A nagyapám Horvátiként szabadult el Galabárd-pusztáról, s hitte talán, hogy lesz idő, amikor felejtheti a cselédsort, az intézőt, az ispánt, a gyötrelmeket, a megaláztatást. Ha hitte, tévedett. Százszor szólították, százszor hallhatta: Gala­bárdi! Mekkorát tudott csattanni ez a szó! Horváth csak akkor volt, ha hivatalok, hatóságok keresték: fizesd meg az adót, törleszd a hátralékot, add oda az egyházi dézsmát, küldd a fiadat katonának…

Egyszer úgy látszott, megdicsőülök a nevünknek köszönhetően. Egy kicsit… A tanító tudatta velünk, iskolásokkal (az elemi negyedik osztályát jártam akkor), hogy tanfelügyelői vizitnek né­zünk elébe. Két napig nem kellett tanulnunk, az iskolaudvart, a kertet rendeztük, fényesre dörgöl­tük az ablakokat, tisztára sikáltuk a dobogót. Lelkünkre kötötte a tanító, hogy a jeles napon vegyük fel a létező legjobb ruhánkat, a cipőnk legyen kiglancolva, akinek meg nincs cipője, az alaposan mossa meg a lábát.

Meg is érkezett a tanfelügyelő úr. Végigsétált a padsorok között, egyenesre igazgatta a falon a Nagy-Magyarország térképét, Kogutowitz Manó jeles termékét, aztán felült a dobogóra. Nézett bennünket. Mi meg persze őt néztük. Mintha egy ötven évvel előbb készült ódon fényképet láttunk volna: szűk nadrág, galambszürke mellény, rövid kabát, dupla óralánc, hegyesre pödört bajusz – olyan volt, mint a Modiano cigarettapapírt ajánlgató reklámfigura. Vártuk, hogy kivallasson ben­nünket, számonkérje a tudásunkat, amelynek a tantervek szerint lenni kéne, s hogy jó öt percig nem történt semmi, riasztó szorongás telepedett ránk. Egyszer csak azzal a kérdéssel támadt ránk, hogy mit tudunk Kossuth Lajosról. Mit tudtunk volna? Ő apánk, március tizenötödikén szokták emlegetni, és utca van elnevezve róla. Kész…

Dicséretes, dicséretes – mondta többször is. Hát a Kossuth-nótát tudjuk-e? Nem azt az aztüzentéset, a másikat. Nem tudjuk? Hát, akkor most megtanuljuk… Reszelt egyet a torkán és nekiállt énekelni. Fújta, ragyogott az ábrázata, taktust is ütött a jobbkezével.

Alsónyéken megépült a vasút,
Megjött rajta Garibaldi, Kossuth,
Meghozták a nemzeti lobogót,
Megállj, német, szűk lesz a bugyogód.

Eldalolta háromszor, negyedszerre már együtt bömböltük vele, jókedvűen – ilyen vizitáció akár naponta is lehetne…

Amikor úgy ítélte, hogy véglegesen belénkplántálta a nótát, csendet intett.

– Dicséretes, dicséretes – mondta. – Derék magyar gyerekek vagytok… Hanem azt tudjátok-e, ki az a Garibaldi? Nem tudjátok? Ő, és ezt megjegyezzétek, Kossuth kebelbarátja volt, és mint ilyen a magyar szabadság fogyhatatlan patrónusa…

Nem hagyott tűnődni bennünket, hogy vajon miféle istenteremtménye lehet „egy fogyhatatlan patrónus” mondta tovább.

– És azt tudjátok-e, hogy errefelé a tájnyelv Galabárdinak mondja a nevezett Garibaldit? Most már tudjátok. Úgy értesültem, ebben a faluban is bírlalják a Galabárdi nevet.

Fel kellett állnom, lestem bambán a többi gyerekre, a tanfelügyelőre, a tanítóra. Annak a sze­mében nem láttam semmi jót…

Harangszóval továbbment a tanügyi főférfiú, helyreállt a köznapi rend. Délután leventefoglalko­zás. Azt is a tanító parancsnokolta, aranypaszomántos tiszti sapkával a fején. Először szóbeli eligazításban részesültünk: ne gondoljuk, még csak véletlenül se gondoljuk a nótában emlegetett németeket a Hitler vezér és kancellár vezette német népnek, egészen másról van szó. Aztán engem vezényelt a színe elé.

– Na, smakkolt neked a nóta, te Garibaldi-Galabárdi?

– Alázatosan jelentem: hát…

– Hát, hát, de mennyire hát! Most járd körül tízszer a gyakorlóteret! Békaügeíésben! Közben mondhatod a nótát. Hogy Galabárdi, Kossuth.

Hat kört megtettem úgy-ahogy, utána folyton hasraestem. Tovább, tovább, egy-kettő, egy-ket­tő – már többet csúsztam, mint ugrottam, a térdemből szivárgott a vér, a verejték csípte a sze­memet – a gyerekek visítozva, gurgulázva nevettek, odatévedt néhány ténfergő felnőtt, ők is nevettek.

– Galabárdi – mondták. – Hát persze. Az a neve…

A nevem. Hát ne szeressem?

GÁSPÁR IMRE

Kossuthhoz

Hívnak, s hogy eljősz, bár hírnek hihetlen,
Honodba oly sok egyre visszavár!
Akit csodáltunk délibáb-szigetben,
Az óriás imé közénk leszáll!
Száz diadal s egy elbukás emléke,
Nem sírsz-e föl nagy bajnokod előtt?
Véres mezők, nagy harcok száz vidéke,
Megint meglátjuk, újra halljuk őt!

Meglátni őt! hány szem lábadna könnybe,
Hány ifjú kar érezne új erőt!
Hány bérc borulna fény, tűz-özönbe,
Hány dal fogadná karba zengve őt!
Elédbe hullnánk, olvasnék szemedből
A legnagyobb napok történetét…
– – S én félek, annyi büszke márvány megdől,
és annyi dicskör foszlik szerteszét!

És nem mi döntünk, nagy szobor Te, porba –
Körűled itten is imádatunk.
Kezed szorítjuk, gyűlünk látni sorba,
Nagy emlék, áhítattal hallgatunk!
Hallod a hangot, mely neved kiáltja?
Éretlen, dicstelen néptömegét?
Bálványt emel, s dühödten porba rántja,
Egy percért adja el legszebb hitét!

Legszebb regénk, mi hősünk, óh maradj ott!
Keresse a zarándok lak-helyed,
Hozzon lábad nyomáról ide hantot,
Ne hozz romot nagy ábrándkép helyett!
Regénnyé válnék a dicső legenda…
Kopár föld lesz a hegy, mely messze kék…
Elveszti bűvét a rejtély megoldva…
Meg ne mutasd a népnek Istenét!

Maradj, nevedbe nagy napok fűződnek,
Fényes, dicsők, de fájók s véresek!
Nem vészek kellenek munkás időnknek,
Nem szereti már csak regéjöket!
Maradj, regéid életet kérhetnek,
Vihar zúdulna, s elveszítne még…
S a mi karunk ma gyönge, nemzetednek
Kalmár bajokkal küzdeni elég!

Ne jöjj, nagy terhei nem bír a hajlott váll,
Nem zengnek messze reszkető igék;
Te, ki titáni harc vezére voltál,
Kisebb csatát kár néked vívni még!
Maradj varázsló, az erős félisten,
Aki szavával döntött, épített…
Csodát nem, más segélyt vár a hon itten,
Karod nem bír el két történetet!

A nagy nevek egy történetnek élnek,
Azontúl útjok a lejtőn lemén,
Legszebb dalát elvesztik a regének…
Nagy kétszer, aki tért ad idején!
Egy óriás állt nemzet-tények élén,
Félépület nem volt egy műve sem,
Minden hajója járt a siker révén…
Nem kérte vissza kormányát sosem!

Virágaidat a haza születte,
Beszél honodrul a vándor madár..,
S Te legnagyobb, sosem feledt szülötte
Távolba nem tudnád szeretni már?
Dal ünnepel, és a történet ítél,
Minden szív hordja dicsőségedet…
Itt ne veszítsd el, ott mit nem veszítél,
S neved túlél időt, kort, életet!

1876

BARANYI FERENC

Torino, 1876

„A czeglédi választó kerület
mai napon országgyűlési
képviselő választására
gyűlvén össze, örök hálájának
kifejezést adandó, Önt,
mélyen tisztelt hazafi,
egyhangú lelkesedéssel
képviselőnek megválasztó.”
(Távirat Kossuth Lajos Úrnak
Turinba 1876 decemberében.)


Mit hittek a ceglédi százak?
Hogy az elaggott száműzöttből
a tisztes távirat nyomán vad
ifjú erők gejzírje tör föl?

Hogy a hiúságát legyintő
szellő után a bujdosó majd
újabb üzenetnek beillő
orkánsodrású választ sóhajt?

Avagy csupán annyit reméltek,
hogy egy jelkép a testületben
vétózhatatlan ellenérv lesz
az egyezkedés vádja ellen?

Szép volt a gesztus akkor is, ha
együgyű hit vagy sanda szándok
vezette: színleg visszahívta
a színre azt, ki rég lejátszott.

Nem történt semmi. Olaszország
– immár szilárd egységbe forrva –
egykedvűen intézte sorsát
és nem figyelt Kossuth Lajosra,

ki néptelen parkokba bújt a
korzók mögött és meg-megállt, hogy
– zsebéből percenként kihúzva –
elolvasson egy telegráfot.

TABÁK ANDRÁS

(K.)

Mikor az elveket már mindenki eladta,
mikor a hűséget már mindenki feladta,
az aggastyán Turinban ezt írta könyvében:
„Az elvhűség termő mag a jövő földében”.

RÉVAI JÓZSEF

A Dunaföderáció tervéről

Részlet a „Kossuth Lajos” című tanulmányból

Kossuth levonta 1848-49 tanulságait. És a tanulságok így hangzottak: a szláv népek független­ségének feltétele a magyar függetlenség, a magyar függetlenség feltétele a szláv népek függet­lensége. Egy 1858-ban tartott angliai előadásában ezt így fejezte ki: „Figyelmeztetem a délszláv népeket, hogy ha a török uralom napjai meg vannak számlálva, a délszláv népek csak úgy számíthatnak szabad és független jövőre s nemzeti egyéniségeik fenntartására, ha szomszéd­jukban egy szabad és független magyar nemzet él, mely távol minden terjeszkedési, távol min­den uralmi vágytól saját létérdeke által van arra utalva, hogy a szomszéd népeknek szabadságuk és nemzeti egyéniségük megőrzéséhez segédkezet nyújtson…” 1890-ben pedig ezt írja: „Én nemcsak a legnagyobb örömmel kész valék közreműködésemet arra felajánlani, hogy a felsza­badulandó szomszéd Magyarország és a felszabadulandó szomszéd oláh és szláv népek között külellenség elleni kölcsönös védelem végett szövetség jöjjön létre, de sőt e szövetséget mind a mi függetlenségünk, mind az ő függetlenségük biztosítékának tekintettem… A részletek vitatás tárgyát képezhetik, de az eszme maga… parancsoló követelménye Magyarország bizton­ságának s a keleti népek nemzeti szabadságának…”

Kossuth persze az 1848-49-es tragédia tanulságait vonta le, tehát az ő számára a kérdés így hangzott: hogyan lehet megakadályozni, hogy a magyar függetlenségi harc ellen a német-oszt­rák elnyomók és a cári reakció újra összefogjon, vagy másképpen: hol, kiknél lehetne hátvédet találni ez ellen az összefogás ellen? így merült fel számára a pánszlávizmus veszedelme, a magyarral szomszédos kis szláv népek szövetsége a cárizmussal. De Kossuth a pánszlávizmus ellen is a német veszedelem elleni védekezés szempontjából harcolt: ez volt Kossuth pánszláv- ellenes álláspontja és a magyar reakció pánszláv-ellenes álláspontja között az áthidalhatatlan ellentét. Kossuth a szláv mozgalom és a német terjeszkedés szövetkezésétől tartott a magyar függetlenség ellen, ezt akarta megakadályozni s a szláv népek függetlenségi harcának támoga­tásával, a magyar-szláv szövetség megteremtésével. A magyar reakció viszont a szláv népek függetlenségi harcától tartott és a harc sikerét akarta megakadályozni a magyar-német szövet­séggel.

Kossuth a cári Oroszország ellen is azért fordult, mert benne látta a 48-as tapasztalatok alap­ján a német elnyomás leghatalmasabb támogatóját. A pánszlávizmus ellen nem a szláv népek elnyomásának, hanem a szláv népek szabadságának programját hirdette. „A pánszlávizmus egyedül biztos ellenmérgét csakis az egyes szláv nemzetek saját nemzeti egyéniségének s füg­getlenségének biztosítása képezhetné” – írta 1860-ban és hozzáteszi: „Keleti szomszédságunk­ban a Dunán alul szláv népek vannak, tehát azon oldalról szláv gyűrűvel vagyunk körítve. Tetszik, nem tetszik, a geográfiát nem lehet megváltoztatni. De ezen szláv gyűrű reánk nézve csak azon esetre lehet veszélyes, ha… pánszláv gyűrű s nem szerb, bolgár, bosnyák, hercegovec, montenegrin gyűrű. Ezek a népek nekünk sem külön-külön, sem együttvéve nem lehetnek veszélyesek, ha szabadok…” (Kiemelés tőlem, R. J.)

Sem külön-külön, sem együttvéve! A szabad szláv népek egymással való szövetkezésében tehát Kossuth semmiféle veszedelmet nem látott a magyarságra nézve és országában sem volt szabad szláv népek szövetségében pánszlávizmust szimatolni. Mint ahogy az is távol állt tőle, hogy a magyarságot körülvevő „szláv gyűrűben” önmagában véve nemzeti veszedelmet lásson, nem pedig egyszerű földrajzi adottságot. Miért látott hát volna „nemzeti veszedelmet” abban, hogy egy szabad Oroszország, mely nem szövetségese, hanem halálos ellensége a német terjeszkedésnek, védi és támogatja a szabad szláv népeket?

Kossuth dunaföderációs tervének másik fő gondolata a lemondás a magyar hegemóniáról, a magyar nép és a szláv népek egyenjogúságának elismerése. Nem állítjuk, hogy ezt Kossuth minden következményével együtt végiggondolta és vallotta, de a magyar-szláv szövetkezés gondolatának logikája e felé a következtetés felé vitte. És a 67 utáni magyar nagybirtokos reakció azért üldözte és vetette el szenvedélyes dühvel a Dunaföderáció gondolatát, mert kiérezte belőle a magyar »hegemónia« felszámolására irányuló tendenciát.

Kossuth tudta, hogy a szláv népekkel összefogni és magában Magyarországban fenntartani a szláv kisebbségek elnyomását: fából vaskarika. 48 tapasztalatai alapján tehát a magyarsággal együttélő szláv és román nemzetiség nemzeti követeléseinek kielégítésére törekedett. De tudta azt is, hogy a nemzetiségi kérdés nem magyar »belügy«, hanem a magyar állam és a szomszéd szláv államok szövetkezésének feltétele: nemzetközi ügy. Az 58-as szövetségi tárgyalásokban, Cuzával és Obrenoviccsal, tehát formális kötelezettségeket vállalt a magyarországi román és délszláv nemzetiség követeléseinek messzemenő kielégítésére nézve.

A magyar-szláv egyengjogúság, a lemondás a magyar „hegemóniáról” végső soron a területi kérdés felvetésére kellett, hogy vezessen, a „történelmi Magyarország” felszámolására. Magya­rok és szlávok szövetsége csak akkor lehetett volna tartós és szilárd, ha a magyarok lemonda­nak szláv kisebbségek erőszakos visszatartásáról a magyar államban, ha elismerik azt a jogukat, hogy egy nemzeti államban egyesüljenek határon túli testvéreikkel.

A Dunaföderációs terv történelmi jelentősége abban áll, hogy bizonyos lépéseket tett ebben az irányban. A magyar függetlenség kivívása érdekében Kossuth kész volt lemondani a „területi integritásról!” Obrenovics Mihály herceggel tárgyalva, a szerb-magyar szövetség útjait egyen­getve, 1858-ban kijelentette: „Mi arra is készek vagyunk, hogy Horváthországnak teljes, tökéletes függetlenséget biztosítsunk, ha nem akarják a magyar koronával 800 év óta fennálló kapcsot fenntartani.” Nagy elvi jelentőségű kijelentés volt ez! Először ismerte el magyar politikus egy magyarországi szláv nép jogát arra, hogy maga rendelkezzék sorsa fölött, beleértve azt a jogát is, hogy Magyarországtól különválva, önálló államot alkosson!

Tudjuk, hogy 1848-ban a magyar-szláv-román ellentétek fő oka az volt, hogy a magyarság nem ismerte el a nemzetiségek jogát területi önkormányzata. Területi autonómia – még ha a magyar állam keretében is – a magyar hegemónia felszámolását jelentette volna: lépést a magyar nemzeti elnyomás felszámolása, az ország föderatív átszervezése, a magyar-szláv-román egyenjogúság felé. Kossuth megteszi ezt a lépést is. Cuza fejedelemmel tárgyalva, a megköten­dő román-magyar egyezmény szövegébe felveszi a következő pontot: „A háború befejezte után egy Erdélyben összehívandó gyűlés határozna ezen tartománynak Magyarországgal való admi­nisztratív egysége fölött, s ha a többség azt határozná, hogy Erdély régi, különálló adminisztratív helyzetébe visszalépjen, ez nem elleneztetnék.”

A Kossuth-féle Dunaföderációs tervben persze volt egy csomó következetlenség és ellent­mondás is. Amit Kossuth meg akart adni a horvátoknak, az elszakadás jogát, nem akarta meg­adni a többi nemzetiségnek A horvátokkal kapcsolatban lemondott a „területi integritásról”, de a szerbek, szlovákok, románok felé hangsúlyozta, hogy a nemzetiségi kérdésben a magyar engedmények „végső határa hazánk területi épsége és politikai egysége”. 1861-ben egyenesen megrója Klapkát, mert területi autonómiát ígért a nemzetiségeknek. „Az ország területének nyel­vek szerint való feldarabolása pozitív öngyilkosság.” Következetlenség volt Kossuth politikájában az is, hogy míg egyrészt a szláv népek függetlensége és szabadsága mellett szállt síkra, a 70-as években a magyar függetlenségi politikát a feudális, szláv-elnyomó Törökország mellé állította, amivel még jobban kiélezte a magyar-szláv ellentétet.

De Kossuthnak ezeket az ingadozásait a „területi integritás” feladása és megóvása között, a magyar „hegemónia felszámolása” és a magyar „elsőbbség” hangsúlyozása között, történelmi távlatból kell nézni. Akkor, a múlt század ötvenes éveiben, Kossuth-tól, a magyar szabadságharc vezérétől, aki a 48-49-es harc után el volt telve a magyarság nagyságának jogos érzésétől, nem lehet zokon venni, hogy nehezére esett végigmenni azon az úton, mely a magyarság elnyomó szerepéről, a „történelmi” magyar állam koncepciójáról való lemondáshoz vitt. Ne felejtsük el azt sem, hogy akkor a Magyarországgal szomszédos népek maguk sem kívánták, hogy a magyar­ság tabula rasa-t, teljesen új helyzetet teremtsen a nemzetiségi, a területi kérdésben. Az akkori Szerbia, az akkori Románia, nem is szólva a szlovákokról, ruszinokról, nem volt még olyan fejlettségi fokon, hogy mint reális programot már akkor napirendre tűzhette volna a Magyarországon elnyomott fajtestvéreivel való állami egyesülést. Cuza és Obrenovics Mihály a Kossuthtal folytatott tárgyalásokon ezt a kérdést még fel sem vetették.

Kossuth ingadozásai tehát érthetők, mert az akkori helyzetből fakadtak. Annál nagyobb állam­férfiúi tett volt tőle, hogy mégis rálépett a nemzetiségek „történelmi” magyar elnyomásáról való lemondásnak az útjára.

1944

KOSSUTH LAJOS

Levél az antiszemitizmusról

A tiszaeszlári „vérvád” 1882-ben óriási hullámokat vert Magyarország-szerte, s oly mértékben osztotta meg az ország közvéleményét, ahogy békeidőben talán még semmi sohasem. Gyeptűzként terjedt az antiszemitizmus, és számos város­ban, megyében a felszított pogromhangulatban a zsidók élete is veszélybe ke­rült. A gyűlöletnek ebben az izzó légkörében Kossuthnak is színt kellett vallania, meg kellett szólalnia. Torinóban írott levelét tántoríthatatlan hívéhez, a Függet­lenségi Párt egyik vezetőjéhez, Helfy Ignáchoz intézte, de valójában magához a párthoz, annál is inkább, mivel a párt Tiszaeszlár kérdésében végzetesen meg- hasonlott. Miközben a párt olyan tekintélyei, mint Irányi Dániel, Ugrón Gábor, Hermán Ottó, Polónyi Géza és a zsidó vádlottak védelmét bátran vállaló Eötvös Károly bátran szembefordultak az antiszemita szennyárral, a párt néhány közis­mert országgyűlési képviselője, Istóczy Győző, Ónody Géza, Verhovay Gyula, Csatár Zsigmond stb. a zsidóellenes uszítás szervezőjévé és hangadójává vált. A nevezetes levelet rövidítve közöljük.

Helfy Ignáchoz

Kedves Barátom!
A „zsidó-kérdésben” (szégyen és botrány, hogy Magyarországon még ez is lehetséges) százan­ként kapom a leveleket. Van olyan is, ahol „egy társaság” azon pár szó miatt, melyet Csernátony felőlem írt, megbotránkozását adja tudtomra a felett, hogy öreg napjaimra még én is „zsidóvá lettem”, s decretálja, hogy „vége van becsületemnek”. Van olyan is, pedig névaláírással, amely tudtomra adja, hogy a megvesztegettetés gyanúját vontam magamra. Vannak mások, melyek tudtomra adják, hogy eljátszottam a zsidók tiszteletét, mert nem szólalok fel védelmökre; és vannak százankint, melyek nógatnak, hogy mért nem beszélek már, s végre vannak olyanok, melyek nem is engem, hanem az Önök pártját illetik – egyet mutatványul ezek közül ide rekesztek – kérem, közölje azt szíves tiszteletem mellett Mocsáryval mint pártjuk elnökével.

Hát biz’ ezek a correspondentiák mutatják, hogy a felpaskolt szenvedélyek habjai féktelenül csapongnak abban a szegény országban.

Aligha nem lesz igaz, hogy végre is ezen heczeléseket az Önök pártja fogja megkeserülni, mert hiában, az kikerülhetetlen kénytelenség, hogy a párt, mint országgyűlési constituált párt, e kérdésben állást foglaljon; én azt hiszem, máris késett, mert nem gondolom, hogy ez olyan dolog, melyben az Önök pártja az állásfoglalást attól függesztheti fel, hogy konkrét propositiók álljanak előtte. – Egy ilyen pártnak, ha activ tényezőnek akar tekintetni, nem lehet közömböst játszani egy ily horderejű mozzanattal szemben, mely immár nem egyes emberek hóbortja, divergatiója vagy programja, tessék nevezni, aminek tetszik, hanem a nemzet életébe mélyen benyúló közügy miben állást kell a pártnak foglalnia. De már pedig én egyrészt azt mind politikai, mind erkölcsi lehetetlenségnek tartom, hogy az Önök pártja az ország polgárai közt a faj-, nyelv-, valláskülönbség nélküli jogegyenlőség elvét megtagadhassa; másrészt azt is kétségtelennek tartom, hogy ez a nagy elv nem oly dolog, melyet a párt tagjaira nézve nyílt kérdéssé lehessen declarálni, s ha volnának, kik ez elvet megtagadnák, azokat a párt tagjainak lehessen tekinteni.

A dolognak két oldala van: egyik a középkor sötétségének hagyománya: a zsidógyűlölet; másik bizonyos közgazdászai és társadalmi bajok, melyek amannak tápul is szolgálnak s élesz­tősére fel is használtattak. Nem tanácsos azt ignorálni, hogy Istóczy et Co. uraknak soha sem sikerült volna a németektől (proh pudar! ezt is a németektől) importált agitatiókkal oly izgalmat kelteni, ha azok a közgazdászati és társadalmi bajok a tömegeket fogékonyakká nem teszik az izgalomra. A nép érzi a nyomort, de nem tud magának okairól számot adni, s „malaisere” speculálva a középkori zsidógyűlölet előáll s azt mondja: te szegény, nyomorgó nép, megmondom én neked, mi a te nyomorod oka: a zsidó. S természetesen az a visszhang kél: „Üssük a zsidót!” A dolog így áll. A gyakorlatias politikának ezt nem szabad ignorálni.

Hát mi az Önök pártjának hivatása?

Határozottan állást foglalni a jogegyenlőség sérthetetlensége mellett, faj-, nyelv-, valláskülönb­ség nélkül az ország polgárai közt. […]

Önök ott vannak a hely színén, nemcsak az erdő körvonalait látják mint én, hanem a fákat is, hát Önök jobban tudhatják mint én, hogy hol szorít a csizma legérzékenyebben. Lássanak mun­kához közgazdászati és socialis bajok elhárításának terén; ha életet akarnak biztosítani pártjuk­nak, tereljék practikus térre a nemzet figyelmét, irányát, s ne nézzék összetett kézzel tétlenül, miként uszíttatik bele a közérzület a zsidó-kérdésbe, melynek amellett, hogy a XIX. század ma­gyarját a középkorba akarja visszalökni, még az a nevetséges hibája is megvan, hogy absolute nincs semmi possibilis célja, kivéve a gyűlölködésben kéjelgést s hozzá még ezt is német min­tára; ellenben az a nagy veszélye megvan, hogy az öt- vagy hatszázezer zsidó polgárt egytől egyig a hatalom szárnyai alá kergesse.

Turin, 1882. október 11.

GYŐRÉ IMRE

Tükör

Jószág kutyám kipusztult,
avagy hogy meghalt inkább.
Macskámat eltemette
egy éhes olasz gyomra.
Se kutyám nincs, se macskám,
némely keserves percben
ugatok egyet-egyet,
kutyákkal társalkodva.
Máskor meg suttogok csak
gyengéd virágaimnak,
mert nem kedvelik ők a
hangos zajgásokat, sőt
meg is riadnak tőlük,
ámbátor nincs fülük sem.
Vagy van, csak mi nem látjuk?
Gyakran egy hét is elmúl,
míg ötven szót beszélek,
hacsak nem kevesebbet.

Egy név van már csak itten:
Kossuth. Magános név ez.
Egy Kossuíh-nevű név csak,
ki éltét viszi-hordja
egy napról másik napra.
S meddig? Az még egy kérdés,
de válasz rája nincsen.
Hat hónapig még élhet
e Kossuth nevű név, ki
már él hetvenhét éve,
de hat hónapnak múltán
nem túl sok gondja lészen:
ha jobbra lép vagy balra,
avagy előre, mindegy,
a kenyér szóba botlik,
s véres lesz tőle lába.
Kenyér: ugyancsak szép szó:
már honja után ez lesz
legszebb szó itt a földön
a Kossuth nevű névnek.

Merthogy Kossuth már nincsen.
Kossuth nincs népe nélkül.
Mi ő? Egy név maradt csak.
A társak? Kévebomlás,
szétmállott, elpárolgott
mindahány, mint a kámfor.
S bárkitől elfogadni
a legparányibb dolgot,
akármi szívvel adják:
alávalóság volna!
Torkomon elakadna
kenyérfalat, a morzsa,
mit ajándékba kaptam,
megfúlnék tőle rögvest!

Nem függni senkitől – ez
volt szent vezérlőeszmém,
és semmi környülállást,
amely függésbe hozna,
nem tűrnék semmi áron.
Függetlenség! Nem dölyf ez,
örökös megszokás csak,
mindenre kivetülve.

Kedélyre lenne szükség,
Kossuth Lajos, kedélyre,
mivel halódik lelkem,
lassan és kínosan bár.

Élelmi-gondok! Tegnap
egy szelet kényért este
elloptam önmagamtól,
hogy majd mégszárogassam,
eldugtam, mint a tolvaj
féltett kincsét, s most nincs meg.
Egy napot elvesztettem
a léthez, mit különben
nehéz keresztként hordok,
fel-felbukva a sírig.
Nem dobhatom le mégsem,
mert kötelesség lenni,
ha nincs is mit remélni,
csak rád néznek reménnyel.
Hiszem, hogy vannak lelkek,
kik honreményük végleg
hozzám s belém vetették:
nem csatolhatom meg őket,
Kossuthnak végét vetvén.

A rettentő nyomasztás,
minek nem látszik vége,
egy nap megőrjít végképp!
És unszolgatnak váltig
otthonról, hogy kiáltsak.
A pusztába? Mivégre?
Hagyjanak engem békén!
Most még koplalni, aztán
meghalni idejében.
Egy csontvelőig romlott
nemzeten mit segítsek?
Egy név! Még ha Kossuth is!
Mit? Hogyan? És miképpen?
Kétely s remény közt hányva?
Itt, széjjeltépelődve,
ön- s közbajok gyötörten?

Mert nem akarok éhhel
elveszni, szellememnek
teljes teljében, tegnap
emlékim írni kezdtem.
Hazámnak okulásul,
magamnak: pénzért, pénzért,
hogy ebből élni tudjak!
Nem szégyenít a munka
egy minutumra sem, csak
íróasztalhoz láncol
mostantól mindhalálig.
Nincs fölkelésem többé!
Bár könny csurog szememből,
gyomrom, rheuma, görcsök,
el nem hagynak egy percre!
Koporsót magam mellé,
hogy mindjárt abba bukjak
holtomban le, a székről!

S a honból kirekesztve!
Ez itt a döbbenet, hogy
kirekesztve a honból!
A honból, mindörökre!
Jó törvényt hoztak Bécsben:
azt, ki tíz évig távol
van hónától, kitörlik
a nemzet névsorából,
nem lészen magyar többé,
s ha mégis visszatérne,
kérelem s esküvéssel
lehetne álladalmi
polgár, s a honnak része!
Tíz év még eltelik, s én
nem leszek honfi többé!
Vagyhogy leszek, csak itten!
Nem fáj, tűzlánggal éget,
iszonytatással tölt el,
hogy nem szólt hű fiáért
a nemzet! Szégyen, szégyen!
Majd ujjal mutogatnak
reám az utcán: nézzék,
hazátalan csavargó,
van képe erre járni,
s kutyáik rámeresztik.
Vakkantok nékik egyet,
velük megértjük egymást.
Iszonytató e bélyeg
homlok s lélekre ütve,
s hottiglan éget, éget!
Mert az, hogy esküvéssel
lennék e dög-királynak,
ki kezét nemzetemnek
vérébe mártogatta,
erkölcsi holttá tenne,
s túlélni nem kívánnám.

Vagyis hogy végítélet
napjáig olasz földön
kell megmaradnom: végzés.
Baraccone di Collegno:
elvégre az is jó név,
Mutatványbódé. Tessék,
tessék csak nézdelődni:
egy Kossuth-nevű név ez,
íróasztalhoz kötve
élte végéig körmöl,
hogy el ne vesszék éhen:
élő tiltakozásból
ne holt nyugvássá légyen,
kit, midőn már nem árthat,
pompázva ünnepelnek.

Nem oktalanul mondám:
hogy csodálatos élet
méretett rám a sorstól:
látni, miként fogant meg
nemzetem kebelében
Szabadság, Függetlenség,
miként lett óriássá
ki lenn csúszott a porban,
ezen két szent szavaktól!
A pisla mécsből mint lett
egy tűzláng, Európa
sötét egében égve!
Most ezen Európa
csupa kaszárnya-ország,
de egy napon kitörnek
a népek, a kaszárnyák
kapúin át, a fényre!
Mily csodálatos élet
látni mindazt, mit láttam,
s reszkedt vén dögnek lenni,
ifjonti szívvel itt bent,
keservben és robotban.
A változandó létben
változni s megmaradni
egyfolytán ugyanannak!

Hagyján. Ma egy falásnyi
kenyeret nem kerestem.
A gályarab ledobta
evezőjét, de hátát
a korbács összetépi.
Nem telik öröm abban:
holtakkal társalkodói
nappal csakúgy, mint éjjel,
s várni az éjsötétben,
hogy jönnek sorjadozva,
kivált, ha nem túl kedves
vendégek jődögélnek!
E szív nemzet s honomnak
lakhelye, nem fér benne
emléki megbocsátás
senki emberfiának,
s környülállásnak sincsen,
mi őket mentegetné.
Egy ily roncsolt vén dögtől
legfönnebb szánalomra
várhat ki is? Hát senki.

Kivévést tán a grófot.
Egy ilyen parvenűben
támadhat némi szánat
a legnagyobb magyarnak
képe iránt. Kivált, hogy
a honnak törzsökéhez
bilincsezett bokával
vittünk, egyazon ügyben,
csak gyökerében másképp
képzelve el a módot,
mellyel hazánknak üdvét
elérni vélekedtünk.
Ámbátor parvenűnek
nézett ő, semmi kétség.
Mi szépen kért: ne lépjek
lábbal a Casinóba,
mert annak kihalási
beláthatatlanok lesznek,
Metternich is azonmód
kilépne onnan, s mások.
Legyen nyugodt a gróf úr,
magamtól visszalépek,
semmiképp sem kívánván
alkalmatlannak lenni.

Ezt azért nem felejtém.
Úgy ám: Metternich herceg
fontos a Casinóba!
Az udvar cselszövője!
Jó vele jóba lenni:
vethet tán alamizsnát
a jogtól fosztott honnak!
Ez volt a sarkos pont, hogy
útaink szerteváltak:
mert míg a gróf felülről
kapott jog-adományok
által vélt boldogulni,
nemzetét fölemelni,
ezen Kossuth a jogot
kikényszerítni vágyta
a nemzet erejével.

Hányszor is panaszlotta
szemrehányón a gróf úr,
hogy én a szívhez szólok,
míg ő az észhez szólna!
Szívborjadzásnak hívta
a honszeretet lángját,
tűz-lobbasztással vádolt,
szó-pompával s a többi!
Nemzetnek újulását
vágyta, de nemzet nélkül!
Holott tudhatta volna:
alkotmányos országban
az alkotmányos népet
ön-akaratja nélkül
nem lehet boldogítni!
Vádolt ő lázasztással,
forradalmár! Hévvel,
éppencsak elfelejté:
a forradalom ott volt
negyvennyolcban a népben,
a nemzet lelkében, és
tüzét nem én szítottam,
sőt, ő szította bennem.
Én újultam e hévtől,
tépődött ő és bomlott.
Ámbár Döbling asylum
volt néki, semhogy gyógyhely.
Szegény gróf! Biztosan volt
egy perc, hogy önmagát ott
Kossuthnak lenni hitte.

Ám az, mit egykor mondtam
felőle, most is áll még,
s áll majd, míg él a nemzet:
„Gróf Széchenyi ujjait
a kornak üt-erére
tévé, és megértette
lüktetéseit. Ezért tartom
a legnagyobb magyarnak”.
Tartottam, tartom. Bárha,
midőn pisztolygolyóval
velejét szétloccsantá,
túlozva ünnepelték,
vélvén: Kossuthon rúgnak,
s a forradalmon ezzel,
így hát az Isten áldja,
de megbocsátás nélkül,
emléki szánalommal.

Kérdés, mit tenne itten,
e Mutatványosbódé
nevű helyben, kenyérért
naponta görnyedezve?
Bíz ez nem jó sanyargás,
ez kényszerített élet.
Mi kényszerít? A honnak
ínsége, hogy segéljek,
tán ki lehetne vonni
a bűzletes mocsárból,
mibe Deák belökte.

Deák! Feri! Barátom!
Mi egykor volt, amíglen
útjaink elszéledtek.
Hogy könyörögtem néki!
Majdhogynem térdenállva!
Majdhogynem leborulva!
Magam földig alázva,
levélben könyörögtem:
álljon el szándékától!
Barátom! – szólítottam,
azon múlt emlékének
nevében, mely a hosszú
számkivetés keserve,
hazafiúi bánat,
családi búnak súlya
alatt előttem mindig
szentnek maradt meg máig.

Együtt állottunk őrt a
nemzet jogai mellett,
midőn a bécsi udvar-
s kormánytól követeltük:
hazánknak önállása
és szabadsága minden
tekintetben, a pénzügy,
hadügy tekintetében
a kül-ügyekben szintén,
kormányzatot is értve,
elismertessék.
Barátságra barátság,
ám ellenzékességre
a jogos visszatorlás!
Ennek alapján álltunk!
És jött a perc, hogy nem volt
más, mint a visszatorlás,
te nem bíztál erőnkben,
inkább vidékre mentél,
Széchenyi beleőrjült,
Eötvös külföldre tért el.

Én azok közé álltam,
kik jogaikba bízva,
istenbe, önmagukba,
visszatorlással éltek
a támadással szemben.
Nem dicstelen a lap, mely
a magyar nemzet által
a történelmi könyvbe
örökre iktatódott,
S habár a cári ország
erőink összetörte:
nem érdemlett bukásunk
a világ rokonszenvét
kivítta nemzetünknek.

Útaink elváltak hát
akkortól mindörökre.
Reám a bujdosás várt,
reád vezér-szereplés.
Utadba én nem álltam,
ámbár szemmel kísértem
polgári ténykedésed,
aggódva, csöndbe mindig.

De szólnom kelle most már:
a jámbor nép hihetné,
békés jogvisszaszerzés
talapján állsz még mindig.
Pedig már rég nem állsz ott!
A jogfeláldozásnak
síkos terére léptél,
s én kérdem: mi maradt még
feladható a honnak
önállásából? Kérdem!
A magyar sereg most az
osztrák seregnek része,
a vezénylete osztrák,
költségvetése szinte,
nincs külön külügyünk se,
hát akkor mért folyt vérünk?
Idegen érdekeknek
vontató-kötelére
akasztott az ország,
és ön segédleteddel!

Tiltakozom ezellen!
Lehet elnyomást tűrni,
alkalmas percre várva,
hogy rabigád levethesd!
De lemondani önként,
jogunkról végidőkre:
megfoghatatlan nékem,
megfoghatatlan, mondom!

Küzdelmünk leverése,
bukása óta ez volt
a legfájdalmasb tőrnek
döfése kebelembe.
Azóta én: vagyok csak.
Nem mondható, hogy élek.

A hon független voltát
feladtad!
És egy koldustarisznyát
kapott nyakába érte!
Kiegyezésnek híjják!
És iszonytató lészen
ennek következése
egynéhány évek múlva:
tűzcsóvaként a Balkánt
dobják hazám egére,
s helyében rom marad csak!

Mért nem vesztem el akkor?
Mért kötelesség élni?
Mert élni kötelesség,
örömtelen vén rabként,
naphosszat görnyedezve!
Hogy legyen, aki mondja:
negyvennyolc kezdet volt
csak,
azon negyvenkilences
függetlenségi törvény
nélkül kezdet marad csak!

Én itt negyvenkilencnek
alapján állok végig!
Negyvenkilenc: az minden!
Negyvennyolc: árulás már!
A függetlenség ellen!
A magyar függetlenség
az itt van, kebelemben!
Ezt vinnem kötelesség!
És kell egy olyan ember,
ki nem más, mint egy élő
tiltakozássá vált lény
az osztrák udvar ellen!

Dicsőségtele élet.
Meglehet: henye élet.
Ám nincsen olyan feltét,
képzelhető eset, hogy
az osztrák császárságnak
magamat alávessem!

S ha negyvenkilencet vágy
a nép csinálni, engem
mindenkor megtalálhat,
s ha én negyvenkilencet
csinálhatok, hiszem, hogy
a népet megtalálom.

Csak addig el kel! Élni.
Még élni valameddig,
akármi viszonyok közt.
Annyit tudván magamról:
tükör valék, tükör csak,
mely a kapott világot
mind visszasugározta.
S a nép vala világom.

Mi lészen? Isten tudja.
Az biztos: bármi lészen,
a tükör összetörhet,
a világ nem tör véle,
a nép marad, s világol
jövendő századokban.

Jövendő századokban…
Mily rövid volt e század…
Mily sok keserv és fénylés!
Röpült szabad madárként,
most lőtt sebével gunnyaszt.
Tán gyógyul, szárnyra kap
még…
Te meg csak hordd kereszted:
ülj gálya-asztalodhoz!

Ülj asztalodhoz, vén dög!

MÓRICZ ZSIGMOND

Varázslat

Ma egy könyvet kaptam Kossuthról, amely visszavarázsolt gyermekkorom s ifjúkorom legtüze­sebb, legszenvedélyesebb s legdíszesebb álmai közé.

Én még abból a generációból vagyok, amelyik Kossuth katonájának nőtt. A legelső ének, amit életemben tanultam, az, hogy: „Ha még egyszer azt izeni, / Mindnyájunknak el kell menni”. Körülöttem mindenki valami határtalan rajongással beszélt Róla, s mivel már igen korán, kisgyer­mekkorban látnom kellett, hogy ez a rajongás csak szó, szó: én annál forróbbra hevültem a Kossuth-imádatban.

Életem első húsz évének semmi más politikai tartalma nincs, csak amit a Kossuth név jelent. Úgy látszik, az elnyomatás mindaddig annyira egyenletesen erős volt, hogy a Kossuth-koncepció teljesen kiküszöbölte az összes politikai hiányérzetet.

Eleinte falun éltem, vagy a falu hatáskörében. A falu pedig még akkor igen kevésben külön­bözött az ötven évvel azelőtti jobbágy-község életétől. Csak annyiban, hogy Kossuth-szabadságban élt. Vagyis fel volt szabadítva a földesurak, a papok s a mogyorófavesszős hajdúk zsarnoksága alól. Még az öregek a jobbágyvilág gyermekei voltak, de már az akkori férfinemze­dék a forradalom után született.

Vakon esküdtek Kossuthra. Kosút, Kosút! Ez volt az egyetlen jelszó, amely érintetlenül, tisztán hangzott ezekben a színmagyar, kálvinista kis falvakban.

Hogy mi volt a tartalma ennek a szónak, azt nem hiszem, hogy tisztán tudta volna valaki. Kossuth jelentette a szabadságot, a király elleni harcot, Bécs ellen mindent. S ez volt a legna­gyobb baj, amit éreztek. Nagyobb baj volt, mint a kenyértelenség, mert az adót jelentette. A vidéknek nem volt földesura. Ahogy ma mondjuk, a földeloszlás kedvező volt. Mindenkinek megvolt a maga kis földje, s a harmincholdas gazda földesúri hatalommal bírt. De legalább is azzal a tekintéllyel. Urat, szolgabírót, alispánt sohase láttunk. A pap képviselte az istent, a jegyző az államot. Boros Ferenc nagygazda, fürtös gubájában, a falu kortese, a politikát. Kossuth Lajos mindent.

S Kossuth Lajos még élt. Már nagyon öreg volt. Kilencvenéves, de még élt, s még mindig elhozhatta a „tisztát s Türr Pista a puskát”.

Aztán Debrecenbe kerültem a gimnáziumba. Ott a Kossuth-kultusz még –hangosabb s még erősebb volt, tudatos s nevelő hatású. Lényegében ugyanaz, ami a falun. Abban a kispolgári körben, ahova be voltam ágyazva, ugyanolyan áhítattal s halk litániával emlegették a negyvennyócat. De itt már nem mondták fóradalomnak, hanem szabadságharcnak. Iskolai termino­lógia volt már a kérdés neve, s ahogy beszéltek róla, az is iskolai önképzőköri elbírálás volt. Maga a név itt sem jelentett másat, mint a faluban: valami homályos szabadságvágyat s szük­ségletet, Ausztria elleni dacot, harcot, szabadságvágyat. El kell szakadni Bécstől s akkor ugyan­úgy élni tovább, ahogy most élünk. Csak éppen nem fizetni adót Bécsnek, hanem azon a pénzen nemzeti hadsereget tartani. Debrecennek már volt csatája, amelyet augusztus 2-án az egész város megült s ünnepelt, s szidták Görgeyt, aki cserbenhagyta Nagy Sándort.

Szociális tartalma ennek a Kossuth-kultusznak nem volt. Sőt, már itt elítélték Kossuthnak a jobbágyfelszabadító munkásságát. Ez már vörösszínű cselekedet volt, bár a vörös szín akkor még nem volt lefoglalva a népfelszabadító mozgalmak számára. De azért olyan bikavadító volt minden, ami a negyvennyolcas idők jobbágykérdésére vonatkozott. Az itteni ismerőseim kisnemes családok maradékai voltak, akik elvesztették egy-két jobbágyukat, s kishivatalnoki sorba szorultak a megyénél, a városnál, az iskolánál s hivataloknál. Megőrizték azonban falusi úri mentalitásukat, s világok választották el őket a csordástól, aki reggelenként kihajtotta a tehenet, végig a Mester utcán.

De a honfi érdemekért megbocsátották a nemesi előjogok elleni vétket; a háromszázados harc Ausztria ellen, különös, jobban szította őket, mint az ezeréves a jobbágyok ellen. Kossuth honmentő jelentősége fölibs emelkedett, s elfeledtette, elmosta a szociálist.

Akkor jött, 1894 tavaszán a megdöbbentő, lesújtó hír, hogy meghalt Kossuth Lajos.

Éppen kiütött a vakáció. Még hallottam a debreceni Nagytemplomban Dicsőfi József prédiká­cióját, s örökre feledhetetlen maradt számomra, hogy a pap a szószékben ugyanúgy zokogott, mint én a karzaton, s mint az egész közönség a Nagytemplomban, ahol annak idején a szabad­ságot kikiáltották. Az a templom abban az órában valóban a magyarság egységes nagy temp­loma volt, színültig töltve a magyar szabadságvágyak roppant feszítő hangulatával.

Másnap utaztam a szüléimhez, akik akkor már Sárospatakon laktak, s ott folytatódott ugyanaz a hangulat. Pontosan ugyanolyan feszültségű nemzeti fájdalom töltötte be a távoli kisvárost, s éreznem kellett a magyar telkeknek egységes nagy összeforrottságát a Kossuth név varázslatá­ban. Nem hiszem, hogy az ezeréves haza történetében lett volna még egy ilyen mindent elvará­zsoló államférfiúi jelenség, aki az egész tömeget oly hosszú időn keresztül annyira egy síkon s egy feszültségben tartotta volna.

Ez a varázslat különös volt. Anyám sírt, ha Kossuthot bántották, és én vele sírtam. Mindig elragadtatás, lelkesültség tört ki rajtam a Kossuth nevére. Ez nem volt az én sajátom, ez tömeg­hatás volt: magyar láng.

1930

JUHÁSZ GYULA

Kossuth

Ez a hét betű a magyar égbolt göncölszekere, amely mindig mutatja az utat a szabadság győzelme felé.

*

Széchenyi csak legnagyobb, Deák csak bölcs, de ő a mi édesapánk.

*

Az én boldogult Mári néném azok között a sze­gedi fehérruhás lányok között volt, akik virágot hintettek a nagy népvezér lábai elé. Ha e jósá­gos, szentéletű nő szemébe néztem, úgy érez­tem, hogy a magyar szabadság napjának visszfénye ragyog felém.

*

Az első szónok, aki a világszabadságot emle­gette – nyilván Petőfi után – magyarul, az Kos­suth Lajos volt Szegeden. A nagyapám íróasztalán mindig ott voltak Kos­suth Lajos iratai az emigrációból. És ágya fejé­nél az örök kormányzó képe. Mikor beléptem a szobába, az az érzésem volt, hogy itt nagyon visszavárnak valakit, aki elment, és akit nem tehet elfelejteni.

*

Kossuth nem tragikus alak. Mint ahogy a mes­siások nem tragikusak. Tragikus az a nép, amely nem ismeri meg, és nem követi a mes­siásait.

*

Jöjjön el a te országod! – a magyar ember min­denkinél mélyebben érzi ezt a fohászt.

1929

RÉVÉSZ IMRE

A Kossuth-kép

Debrecennek és a Tiszántúlnak felszabadítását majdnem pontosan egy félesztendővel előzte meg a Kossuth Lajos halálának félszázados fordulója. A város az akkori nyomott és szűk lehe­tőségek, beteg és balsejtelmes lelkiállapotok közt is igyekezett volna az évfordulót valamelyest méltóképpen megünnepelni. A szép koratavaszi időben a Nagytemplom előtti téren már elkészült a helye a szabadtéri ünnepségnek, amikor – valószínűleg nem véletlenül – az évforduló előesté­jén megnyílt a legfeketébb gyalázat örvénye: Hitler csapatai megszállták Magyarországot. A begyulladt politikai és közigazgatási hatóságok – lehet, hogy a katonai parancsot meg sem várva – eszük nélkül tiltottak le mindenféle Kossuth-ünneplést, sőt nagyon jellemzőleg még azzal a bölcs tanáccsal is kísérleteztek, hogy a Nagytemplomban tervezett ünnepélyes istentiszteletet is jobb volna az utolsó percben lefújni. Ez a legszörnyűbb szégyen mégsem következett be, az istentisztelet Kossuth emlékére a Nagytemplomban az előre megállapított időben és módon, hatalmas közönség előtt megtartatott – de ez már csak annyit őrt, mint egy utolsó kilobbanó mécsfény a gyalázat viharos éjszakájában…

Fél év múlva bekövetkezett felszabadulásunk és ahhoz hat hétre már a ideiglenes magyar nemzetgyűlés megnyitására készülhettünk. A nemzetgyűlés színhelye azonos volt az 1849-es országgyűlés képviselőházáéval: a Kollégium oratóriuma. A nagy nemzeti átalakulás bevezető fázisaiban óriási felelősséggel fáradozó magyar politikusoknak meg az őket határtalan megértés­sel támogató, a legelső perctől kezdve nem győztes hódítókként, hanem szabadító és segítő testvérekként viselkedő szovjet katonai hatóságoknak egyetértő akaratuk volt, hogy az egész nemzetgyűlés a kossuthi gondolat és hagyományok égisze alatt folyjék le, s ez még az ünnepies külsőségekben is méltóképpen kifejezésre jusson. Ezért óhajtották, hogy az oratórium katedrája, Kossuth egykori szónoki emelvénye fölött a nemzetgyűlés egész tartama alatt ott függjön Kos­suth életnagyságú arcképe. Siettünk eleget tenni az óhajtásnak és a Kollégiumban egyedül kéz­nél levő életnagyságú portrét, amely a már öreg turini remetét ábrázolja, megfelelő dekorációval elhelyeztük a kijelölt helyen.

De amikor a magyar politikusok és magasrangú szovjet tisztek eljöttek felülvizsgálni, hogy a teremben mindenek ékesen és jó renddel várják-e a nemzetgyűlés másnap felgyülekező tagjait: egyhangúlag tiltakoztak az ellen, hogy ezt a történelmi feladatra fölsereglő gyülekezet az öreg Kossuth, a sír felé közelgő fáradt, magános megértetlen száműzött képe köszöntse. „Azonnal le kell venni és a föld alól is elő kell keríteni egy a 48-49-es Kossuthot ábrázoló festményt – hiszen mi nem a temetésére, hanem a feltámadására gyűlünk most össze Kossuthnak; nem a hiába üzengető letört szabadsághős igéire vagyunk kíváncsiak, hanem a diadalmas, nemzetépítő for­radalmárt akarjuk látni és hallani.”

Szégyenkező – bár boldogan szégyenkező – zavarunkban nem tudtuk egy darabig, mitévők legyünk, de végre kiderült, hogy a leégett városháza romfalai között épen maradt meg egy gyönyörű fiatal Kossuth-portré. Azt hozattuk át s vele együtt a II. Rákóczi Ferencét is – kettejük ölelkező géniuszának fénye világított rá a nemzetgyűlés követei előtt ama nevezetes két decem­beri délutánon és estén az új magyar jövendőnek akkor még ködbevesző ösvényeire.

1951