Hoztam onnan egy matrózsipkát,
a partra vetve leltem ott,
teteje naptól, mint a sáfrány,
belseje sótól áztatott,
Eszem tudja: Baudelaire-i matróz,
tengert járó vesztette el,
aki viccel az albatrosszal,
de csak ha pálinkát vedel.
Szivemmel sok hajótöröttre
éreztem akkor, s nemcsak ott…
Ha nem leszünk matrózi népség,
vágjuk földhöz a sityakot.
Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sújt és szeret…
(ADY)
Az Úristennek irodájában ott van
az emberiség minden anyakönyve,
naponta átlapozza, mint a leltárt,
kit teremtett és kit vegyen magához.
Közben motyog, mivel örök s öreg:
„Ez a sandító nem kell még nekem,
éljen száz évig, s ha bírja tovább,
paradicsomból kiparancsolódva!”
Enyémet nézi, s hümmög bölcsesen:
„Még élhetne, de sokat küszködött,
és szenvedett is, – magammal viszem!”
S én a szekérke-saroglyán ücsörgők,
ahogyan éltem, olyan csöndesen.
Hull a manna a pusztában,
hull, hull a szőke, hórihorgas tél,
tallózik törzs közt futtában,
havas szélről beszél.
Vackába bú a nádifarkas,
iszapban nyurga és kövér
halak, iszapban bujdokolnak,
bajszuk, mint kukac farka, kiér,
fönt a kietlen jég,
hátán varjupiszok tottyan,
pöttyös lesz a fehér,
pöttyös jég hava nagy foltokban;
itt-ott egy léknél
horgász gubbaszt, vagy az üveget
emelgeti, nyakalgatja –
mártélyi tél, mártélyi tél:
Tisza-fehér és mindig nyalka!
A láda
Lakást cseréltünk. A ládát megtartottuk, mely régi lakásunk tágas, hatalmas erkélyén kényelmesen meghúzódva őrzött sok lim-lomot. Hanem új helyünkön nem boldogultunk vele, a falatnyi loggián, a szűkebb konyhában nem fért, így hát kivittük a nyaralóba. Éppen alkalmatos volt arra, hogy a telek alján, a szerszámoskamrában belé tegyük a motoros permetezőt.
Ez a gépezet még a korábbi évek gyümölcsfa-ápoló, gyümölcstermelő ambícióihoz kapcsolódott. Azonban évek múltán megöregedtem, nyavalyáim szaporodtak, az orvos eltiltott a fizikai erőkifejtéstől, hirtelen hajladozástól.
A motoros permetezőt eladtuk, a láda kiürült. Feleségem nyomban rátette a kezét, a nyaraló tágas konyhájában szüksége van rá. Most már folyton szem előtt volt, dicsértük, milyen kényelmes ülés esik rajta, háttámlát, karfát is faragott rá az asztalos, egyáltalán, milyen száraz, egészséges fenyőfából készítette, ezen egy vetemedés, szemernyi korhadás máig nincs, pedig már használt bútorként került hozzánk. Mikor is? Úristen, már csaknem ötven éve, 1945 kora tavaszán!…
Visszahallgattam az időbe, lehetséges ez? Jószerivel egy emberöltő! Mi minden süllyedt az egymásra rakódó évek súlya alatt tengerfenék mélységre…
És a láda, mint valami varázsdoboz, elénk vetítette, minden kis részletével eleven valóságként feltárta azt a régi koratavaszt.
Pesterzsébetről február 9-ikén verték ki a német és magyar seregeket, nácikat és nyilasokat, s hat nappal később mentünk az anyakönyvvezető elé. De milyen hat nap volt mögöttünk! Az utcákon temetetlen holtak és lódögök, bombakráterek, kiégett tankok, felszaggatott sínek, összerogyott, szétlőtt házak. Az idő megenyhült, fenyegetett a kolera. A tetszhalott, hullaszagú városban el kellett indítani az életet. Eltakarítani a hullákat és dögöket, aztán élelmet keríteni az éhhalál küszöbén tántorgóknak, aztán valami közigazgatásfélét, rendet, szervezettséget teremteni.
Micsoda hitünk volt a jövőben, micsoda bizalom önnön erőinkben, hogy Ilonkával összeházasodtunk! Akkor és ott, az összebombázott, szétlőtt Pesterzsébeten!
Semmink se volt a házasélet megkezdéséhez, anyósom könyörgött, legalább egy évet várjunk, „míg ennek a lánygyereknek kelengyét tudunk adni”.
Nem vártunk.
Az épp csak hogy szerveződő polgármesteri hivataltól lakást kaptunk. Földszintes, öreg ház padlós szobája, köves konyhája lett első otthonunk. A szobában keskeny szalmazsákos ágy s vénséges vén akasztós szekrény, a konyhában festett kredenc és karosláda. Előttünk egy fiatalasszony élt itt az öccsével, meg annak barátjával. Férje katona volt, régóta nem érkezett hír felőle.
A két fiatalember katonaszökevény volt. A falakon ott virítottak a plakátok: „A katonaszökevényeket rejtegetőikkel együtt felkoncoljuk!”
A fiatalasszony elrejtette a két fiatalembert. Az ágyat félretolva a szoba padlóját felszedték, vermet ástak, ott rejtőztek, lapultak a szökevények a visszaillesztett padló, a helyére tolt ágy alatt.
Valaki beárulta őket. Valaki a házból vagy a szomszédból. Egyszercsak megjelentek a nyilasok és a tábori csendőrök, félrehúzták az ágyat, felszedték a padlót s már vitték is a két fiatalembert az asszonnyal együtt.
Holttestüket a Városháza elé, a Kossuth-szobor lábához dobták, nyakukban tábla: „így járnak a katonaszökevények és rejtegetőik!” Ritkás hó hullott rájuk, ott hevertek napokig, míg végül az öreg Hemela bácsi kézikocsira rakta a csonttá fagyott tetemeket, a temetőben sírgödört csákányozott, s abba eltemette őket, fejfa és jelzés nélkül, ahogy az akkor, az ostrom hónapjai alatt elhullott sokezer embernek részéül jutott.
Vödörben hordtam a földet, s az ágy alatti üreget betemettem, a padlókat visszaszögeztem.
Már nyár volt, amikor lakásunkban megjelent egy férfi, kekiszínű nadrágban, dzsekiben, úgy, ahogy az amerikaiak kistafírozták a fogságukból hazabocsátott, lerongyolódott magyar bakát. Mondta is, hogy most jött Nyugatról, a dolga sietős, már megy is tovább, de a bútor az övé… Igen, igen, ő volt annak az asszonynak a férje, tudja, mi történt vele.
Semmi megrendülés nem látszott rajta.
Fölajánlottam néki egy összeget a bútorokért, a pénzt zsebrevágta s már indult is. Többé nem láttuk.
Míg abban a lakásban laktunk, gyakran járt eszemben az a fiatalasszony. Itt ült a karosládán, hámozta a krumplit, figyelte, forr-e már a víz, vagy épp a szomszédasszonyt hallgatta.
Egy ilyen földszintes házban, hol a közös udvarra több lakás bejárata nyílik, semmit sem lehet titokban tartani. Biztos félt és idegeskedett, a ládán kucorogva rettegve hallgatta a ház kapujának nyílását, a léptek zaját. A férjéért is aggódott, az öccséért is, meg annak a barátjáért is. Talán csak önmagára nem gondolt, magát nem féltette.
A konyhabútor egy ideig kísérte életünket, lakásról-lakásra vándorolt velünk. Végül is a szekrényt a zuglói házmesterné vette meg tőlünk, a láda azonban velünk maradt az elmúlt évtizedeken át.
A nyáron fehérre és világoskékre festettem, hiszen még mindig jó! szolgál. Nyár végeztével igen alkalmatos arra, hogy száraz tűzifával telerakjuk, s ha némely téli napokon a szűz hóval takart nyaralóhoz kirándulunk, a pattogó hasábok lángjaiba bámulva, elidőzzünk életünk múltba merült emlékeinél…
A kéz
Igen, a kezet is újra látom, ha azokra a februárvégi napokra gondolok.
Pesterzsébetet 1944. április 9-én Nagypénteken támadta meg pusztító szőnyegbombázással az amerikai légierő. Ezer halott maradt a romok alatt, a későbbi áldozatokat senki sem számolta. Aztán jöttek az ostrom hónapjai, a becsapódó gránátok és aknák.
Aki csak tehette, menekült ebből az elátkozott városból.
Átgördült a front rajtunk, A városvezetésnek végre is tudnia kellett, hány lakosa van a városnak? Mennyi lakás maradt meg? Üzletek, élelmiszerkészletek, orvosi rendelők, csecsemők, magatehetetlen öregek – mindezekről legalább hozzávetőleges képet kellett kapni. A frissiben alakult Néptanács tagjaként (hamarosan a Nemzeti Bizottság lépett a helyébe) én is nyakamba vettem a várost.
Szomorú és lehangoló élmény volt ez a romok közti vizsgálódás, utcasorokon az életnek semmi nyoma, néha zörgő bordájú kóbor macska szaladt át az úton, riadt verebek röppentek a kopasz fák ágaira, s ahol megmaradt családokat találtam, ott is kifogyhatatlanul ömlött a panasz eltűnt, elhurcolt családtagokról, a Don-kanyarban pusztult férjekről, testvérekről, a gettó szörnyűségeiről – tragédiákról, melyek orvoslására semmi, de semmi remény nem mutatkozott.
És mégis – mégis, a koratavaszi napsütésben, a párálló fényben a remény, a bizakodás mosolyát is láttam. Megszűnt az ostrom, elvonult a háború, már nem kellett rettegni a bombázásoktól, a belövésektől, a nyilasok razziáitól, megszűnt az elsötétítés, neki lehetett vágni a már felszabadult országnak batyuzni, csereberélni – annál, ami volt, csak jobb jöhet.
Egy tágas udvaron három asszony trécseli, sütkérezett, az óvóhelyi megbújás, a pinceélet után élvezték a napmeleget, a fénnyel átjárt friss levegőt. Fekete kiskutya szaladt elém, bukdácsolt, még épp, hogy próbálgatta az ugatást. Fölkaptam, simogattam, az ölemben maradt, míg beszélgettünk. Mikor eljöttem, nekem adták, biztos örülni fog a feleségem.
Másnap ágyban fekvő beteg férfit találtam egy szobácskában. Üljek le, majd előkerül az asszony is, sárgaborsót adnak jegyre, elment sorbaállni.
A férfi negyven-ötven körül lehetett, mondta, cukorbaja van, nem bír fölkelni. Mutatta az üres gyógyszeresdobozát: „Inzulin kellene, jó uram.” Halványan mosolygott: „Inzulin nélkül meghalok.” Kis szünet után hozzátette: „Az asszony miatt szeretnék életben maradni. Súlyos szívbeteg Az tartja életben, hogy engem gondoz.”
„Ha valahol van inzulin, megszerzem” – mondtam.
Nagyon jól tudtam, gyógyszer nincs a városban. A Néptanács minden ülésén szóba került: haldoklóknak, csecsemőknek nem tudnak gyógyszert adni. Ő is tudta, a cukorbeteg, hogy ígéretemre nincs fedezet. Hamarosan bizonyosan meg fog halni.
A mosolyára, a nyugodt mosolyára sokáig emlékeztem.
Néhány nap múltán, a Határ úton – épp ott, ahol Pesterzsébet a fővárossal érintkezett –, kicsiny mellékutcában, a konyhaajtó mögül hangokat hallottam. Kopogtattam, benyitottam. Termetes, kövér asszony gyúrta-nyomkodta a fehérneműt a hokedlire állított mosóteknőben, az alacsony konyhát belepte a gőz. Az asztalnál egy férfi ült, felállt, kezet nyújtott, hellyel kínált Beszélgettünk, ő közben evett, szépen, kulturáltan, balkézben a villa, jobbjában a kés, mellyel egy-egy falat húst vágott, a tányér szélének támasztva a kanál, azzal ette a lencsefőzeléket, s közben egy-egy darab kenyeret is tört a hús mellé.
„A főorvos úr nem erzsébeti, csak nálam vészelte át az ostromot – mondta az asszony a mosóteknő gőzéből feltekintve. – Őt nem kell itt számba venni.”
„Igen, Budán, a lakásomon s a pesti kórházban nem maradhattam, ott mindenki ismert Julcsika takarította az osztályomat, a rendelőmet, és befogadott ide.”
Magas, csontos, sovány férfi volt a főorvos, sötét öltönyt viselt, kissé régimódi, kihajtott sarkú kaucsuk gallérjára feketével áttört, bordó nyakkendőt kötött, ezüst haja, kissé megpödört bajusza, magabiztosan villogó kék szeme egész lényének valami arisztokratikus jelleget kölcsönzött Bizonyára hamis papírokkal élt itt.
„Sebész vagyok, hetvenéves – mondta s most úgy fogta a kést, akár egy szikét, láthatatlan vonalat húzott vele a levegőben, majd kitartotta s mutatta a moccanatlan pengét. Jelentőségteljesen nézett rám: – Ez a kéz nem remeg. Ez a kéz még tud operálni.”
Néztem a kék erekkel átszőtt kézfejet, a hosszú, vékony, finom ujjakat, az ápolt körmöket s a rezzenéstelen pengét. Erő volt ebben a kézben, tudás és hit. Gyönyörű kéz volt, megmentett életeket láttam benne, a jövő ígéretét.
A füstölőbot
Apám kelt legkorábban a családban, amikor mi, négy iskolás kölyök kikászálódtunk az ágyból, néki híre-nyoma sem volt. Jó tanulók, szorgalmasak, de eleven rosszak voltunk mind a négyen. Ha belénk bújt az ördög, nem bírt velünk anyánk, kevésnek bizonyult a vessző csattogása a hátunkon, ilyenkor hangzott el a vészjósló fenyegetés: „Megálljatok csak, megmondlak apátoknak!”
Apánk volt a mumus. Az alkonyi órákban tért haza, a kapu előtt szállt le a bicikliről, fáradtan, morózusan, harapós rosszkedvvel. Féltünk tőle – okkal. Hirtelen haragú, lobbanékony dühű, rendkívül erős ember volt; lecsatolta a nadrágszíját és istenesen eltángált bennünket. Előle elszaladni se mertünk, úgyis megfogott volna, félelmetesen gyors volt, s a menekülési kísérletért külön verés járt. Utána pedig térdeplés a falnak fordulva, a fájdalomtól fel-felcsukló, elfojtott, vinnyogó sírással, mert a verést szótlanul kellett tűrni, sírásért újabb ütlegek jöttek. Idő múltán apám megenyhült, akkor nagy alázattal bocsánatot kérhettünk; fogadkoztunk, többé nem leszünk rosszak – s mehettünk a srácokhoz, a haverokhoz játszani.
Apai nagyapám, Molnár János, uradalmi magtáros volt Sárkeresztúron; innen ragadt apámra – megkülönböztetendő a többi Molnároktól – még gyerekkorában a név: „a Magtáros Náci”.
A katolikus iskolában egy tanteremben ült hat osztály, s egy tanító veszkölődött a sok nebulóval. Apám könnyen tanult, gyors eszével kiemelkedett a többiek közül. A tanító úr tanácsára (el ne kallódjon az istenáldotta tehetség), papnak akarták adni. Beíratták Fehérvárra a gimnáziumba, megszökött, hazament. Jó nagy verés után visszavitték. Hónap múltán újra megszökött, ő hentes-mészáros akar lenni! Nagyapám végül beszerződtette inasnak egy fehérvári mesterhez.
Egyszer Máraitól olvastam egy hentesről, aki egész héten öli, vágja, bontja a disznókat, két meztelen kezével turkál a forró belek között a májért, a szívért – vasárnap szótlan szelídséggel ül az ünnepi asztalhoz, kanalazza a levest családja körében. Vajon miféle ösztönöket, indulatokat, hajlamokat vezet le az állatok legyilkolásával, felboncolásával a szótlan családfő? – tűnődött Márai.
Meglehet, ez az írás is hajtotta kíváncsiságomat, mikor megkérdeztem már rég nyugdíjban éldegélő apámat, miért éppen hentes-mészáros akart lenni eltökélten hajthatatlanul már gyerekfejjel? Nevetett: „Náncsi néni, hová be voltam kvártélyozódva gimnazistaként, gyakran küldött a piacra, én vettem a húst is. Néztem a henteseket, mészároslegényeket, amint álltak a standon csokornyakkendővel, hófehér, keményített, vállig érő kötényben, a mellükre piros selyemmel hímzett monogrammal; a derékszíjukon oldalt láncon függött az acél, melyen megfenték a kést; tréfálkoztak, évődtek a fiatalasszonyokkal; jókedvűen, virtusból csaltak a mérésnél – hát ezért. Erős, szabad emberek voltak. Láttam a kirakaton keresztül, vasárnap délután ott ültek a Korona kávéházban, olvasták az újságot, cigarettáztak és itták a feketét, amihez egy pohár vizet is odakészített a pincér. Dehogy leszek én pap, fekete csuhában, ájtatos szentfazék!…”
Nem volt itt semmiféle mélylélektani rejtély, az ösztönvilág félelmetes szörnyeinek beterelése a hétköznapi vágóhidak világába. Apám szemében a hentes és mészárosság épp olyan iparosmunka volt, mint a kerékgyártóé, a gépészé, az asztalosé – csak éppen ehhez támadt kedve.
A tekintélyes, jómódú fehérvári mesternél állandóan volt négy-öt inas, három segéd. Ezek közül a legidősebb, az „elsőlegény” az inasokkal közös hálóhelyiségben aludt. Ez a csontos, sovány agglegény volt az ítélőmesterük; ágya mellett, a falnak támasztva, ott állt a füstölőbot. Jó tíz centi vastag, másfélméteres, barnára pácolt rúd volt, a végén szigonyszerű, kétágú vaskampóval; ezzel a bottal nyúltak be a füstölőben felfüggesztett sonkákért, szalonnákért, kolbászokért.
A mester maga nevelte, hizlalta a disznókat, vágómarhákat is tartott. A trágyahordás, az etetés az inasok dolga volt. Reggel fél négykor keltek, és zárás után, este ők takarították fel a műhelyt, az üzletet, sikálták lúggal a tőkét és a követ; ahol hússal dolgoznak, szemernyi szennyeződés sem maradhat. Napközben végezték az inasmunkát, ahogy a mester és a segéd urak elrendelték. Ha valamelyikük hibázott, figyelmetlen volt vagy éppen elbámészkodott a városban, ha az inasok keserűen, fáradtan összemarakodtak, este a hálóhelyiségben jött a büntetés.
Apám arca elkomorult, tekintete kiüresedett, mintha a műit kiszívta volna belőle a fényeket, ahogy idézte a gyerekkort, az inaséletet: „Az elsőlegény kézbevette a füstölőbotot, szájában a cigarettaszipkával közönyösen szólt: hajolj le! Meg kellett fogni a bakancs orrát, a füstölőbot lecsapott. Négyszer-ötször; de volt, aki tízszer kapott. Néha egész éjjel a hasamon feküdtem, reggel meg féllábon ugrálva rángattam föl a nadrágot, a sírást, szipogást visszanyelve, fűztem a bakancsot, és napokig nem bírtam leülni, annyira fájt a feldagadt fenekem.”
Legyintett, lemondóan: „Nem tudjátok ti.., Milyen élet volt az! Már a szülői háznál is hajnalban keltem, az üstben főtt a krumpli a malacoknak, a katlan előtt guggoltam, és egyik kezemmel dugdostam a kukoricacsutkát a parázsra, a másikban tartottam az olvasókönyvet, a tűz fényénél magoltam a leckét. Nem én voltam a kedves gyereke édesanyánknak, mert morogtam az igazságtalanságok miatt. Egyszer úgy fejbe vágott az üst merőkanalával, hogy felrepedt a bőröm és az arcomat elöntötte a vér… Lecsapta a merőkanalat, dögölj meg, elrohant. Ott volt nyakán a sok kölök, a gazdaság a ház körül… Neki is megvolt a keresztje, nehezen bírta szegény.”
Kis szünetet tartott, sóhajtott: „Az első háború előtti világ, a Ferencjóskás aranykor…”
Ez a távoli, lidércfényes világ jött vissza mindig az emlékeiben, ha szóra bírtam: „A mester vásárokon is vett vágómarhát. Ő beült a kocsmába áldomást inni, én hajtottam haza az ökröket, a teheneket. Rám sötétedett, temető mellett vitt az országút, a tehén farkába kapaszkodtam, vacogtam a rémülettől. Még nem voltam tizennégy éves, mikor inasnak szegődtem, s úgy lettem segéd úr, hogy épp betöltöttem a tizenhetet. Folyt a világháború, besoroztak, irány a front, tizenhét évesen. Megsebesültem, a kórház után újra kihajítottak a harctérre. Orosz fogságba estem. Amikor vittek tehervagonokban Szamarába, a fogolytáborba, olyan éhes voltam, hogy felszedegettem és leszopogattam a vágány mellől a civilvonatokból kidobált halszálkákat…” Végül is az a kávéházas, csokornyakkendős élmény az a ő számára sohase valósult meg. Hazatért a fogságból, nemsokkal később elvette anyámat, a nála négy évvel idősebb, kétgyermekes hadiözvegyet, s attól kezdve csak a munka, a család fenntartása jutott osztályrészéül Édesanyja, az én sárkeresztúri nagyanyám, Stadler Alojzia dühöngött ezért a házasságért, tizenkét évig nem lépte át a lakásunk küszöbét, addig nem látta se a menyét, se az unokáit.
Apám nem ivott, nem kártyázott, egyetlen passziója az volt, ha havonta egyszer elment a húsos szakszervezetbe befizetni a tagdíjat. Munkahelyén, a Fővárosi Húsüzemben ellenállt a nyomásnak, hogy lépjen be a keresztényszocialistákhoz, „sárgákhoz”. Reisz Móricék baloldali szakegyletéhez haláláig hű maradt,
…S mindabban a sok történetben, a tűhegyes jégkristályokkal és lávaömlésekkel kavargó korban, melyet nékem elbeszélt, számomra az egésznek összefoglaló szimbólumaként a füstölőbot maradt meg. A közönyösen dünnyögött „hajolj le”, s a bot iszonyú ütlege.
íme, nem udvarolni jöttem,
korhadt faág sóhajt a ködben,
vizes lett az arcom is már
sikolyok ügetnek mögöttem.
Sárga madár szárnyal az éjben
sárga szárnya vakít sötéten
kicsorduló zöld mezőkön
buckákba bicsaklik a térdem.
Szálljunk tovább jó lovam, rajta
látom, viszik az árokpartra
hasadt cseresznye nedvében
híg vérben vigyorog az ajka.
Könnyeztél, ha aludni tértem
vágytam gyöngyfogad mindig ébren
s liliom terült szememre
mikor súgtad reszketve: még nem.
Nekem nincs társam, csak kudarcom,
éjjelenkint egyedül alszom
félbevágott üde gyümölcs
csapzott hajamtól jég az arcom.
A frissen vágott fű illatában,
a frissen szelt omló kenyérben,
víz fölé hajló lágy fűzfaágban
van elrejtőztetve a mérgem.
Gályahajók korhadt evezője,
állatszennyben született járom,
dinnyeföldek mocskosszájú csősze
bújtatja a megbocsátásom.
Tintával szentelt régi levelek,
zuhogó versekből gyöngy-fogat,
nekilendülő vonatkerekek
őrzik csendesen a titkodat.
Fagyott az éj, ezüst reggel
dereng csilló levelekkel,
cipőd ezüst sarka koppan
felébredt a kósza szél is,
kószán táncol a bokrokban.
Fagyott az éj, ezüst reggel.
Előbukkan egy madárka,
csőre hegyén fuvolája,
enged már a kemény talaj,
vigyázz, ne lépjél a sárba!
Pislog tükrén, sír az árva.
Fagyott az éj, ezüst reggel.
Itt az ajkam, gyere vedd el!
Gombolkozz be, kedves, gyorsan,
mint vetkőztél, olyan kedvvel.
Fagyott az éj, ezüst reggel.
Macskák lopják a háztetőt,
olvad lassan a délelőtt,
siess, amíg sötét bújtat,
adj a számra csókot előbb!
Fagyott az éj, ezüst reggel.
Szeretlek, így nevetett fel,
s kivirult a téli reggel.
Mocskos szemű pocsolyában
megtelt a szó tiszta csenddel.
Fagyott az éj, ezüst reggel.
Minden egyes találkozásomkor magammal
egyre öregebb leszek
egyre fiatalabb leszek
de már ez sem vigasztal.
Még mindig azt hiszem
némán csókol csöndet a szívem
hogy élsz
hogy miattad született a föld kereknek
hogy belőled van íze az élet-tereknek
hogy élsz hogy élsz
pedig csak zokogva majszol az ész
pedig csak szeretlek.
Áttörhetetlenek a szavak,
bár mit sem tudnak megoldani,
olyanok, mint a gyémántkristály,
olyanok, mint a nap:
csak még jobban elmagányosítanak.
Amikor udvarunk zöldjére a fecskék
pihenni leszállnak,
akkor éget a legforróbb vágy
utánad.
Amikor csivogva kergetőznek
hatórai elcsukló fényben,
akkor jönnek barna szemeid értem.
S amikor táncukból fáradtan ülnek
csókkal a néma kerítésre,
felszáll bennem a vágy, a csók, a szív és
te.
Megcseppen a közöny a szavak
érdes boltozatain,
mint az eső, szertehullanak
és megtörnek valamin.
Végül kis prizma-szilánkokká
oltja őket a magány,
így lesznek megfoghatatlanná
a törvény sivatagán.
A legtöbbször némán bolyongtam
a legtöbbször a legszebb tájon –
az arcodban.
Nem tudom, ki vagy te,
hogy a puszta léteddel fölkavarsz,
nem tudom, ki lehetsz te,
hogy fölröppented a hús avart,
nem tudom, honnan jöttél,
és nem tudom, mit akarsz.
Csak azt tudom, hogy itt vagy,
csak azt, hogy miért, azt nem tudom.
Miért hagyok prédát a kínnak,
azt nem tudom,
csak azt, hogy jó a kínpadon,
csak azt, hogy jó, hogy jó nagyon.
Jó, ha az ember felesége mindent tud. És Edit igazán mindent tudott. Hogy például délután fél négy előtt nem szabad kimenni a strandra az ózonlyuk miatt, és nem szabad fejessalátát enni az amőbák miatt, és legalább tíz faktorú napozókrémet kell használni, és nem szabad saru nélkül mászkálni a homokon. És főleg a színes bőrű árusoktól nem szabad semmit vásárolni, se karórát, se fürdőlepedőt, se rádiót, se napszemüveget, se hímzett blúzt, se fonott kosarat, se gyerekjátékot, se szalmakalapot; egyrészt, mert lopott holmi és börtönbe kerülhet az ember, másrészt mert hamis pénzt adnak vissza, harmadsorban: mert minden árujuk fertőző, leprát, maláriát, sárgalázai, álomkórt és édszt terjesztenek. Ugye, a Karvalyék is tavaly a strandon vettek egy szőnyeget, és amikor kibontották, egy kígyót találtak összetekeredve. Persze ez nem igaz, Karvalyék nem vettek semmit, csak mesélték, hogy ajánlottak nekik egy fürdőlepedőt, de pókok szaladgáltak benne. A kígyót Misi találta, a zöldséges unokaöcs egy narancsládában. De Edittel nem érdemes vitatkozni, ő mindent úgyis jobban tud. Legyen szőnyeg, kígyó, ózonlyuk. Elvégre jó a strand fél négykor is. Legalábbis jó volna egyet aludni a nyugágyban, de pont négykor be kell menni a vízbe, se előbb, se később, mert felhevülsz, lehűlsz, tizenöt percig kell bennmaradni, azután újra napozni, majd még egyszer be, mindenben a mértéktartás és a helyes ritmus. Ma úgyse fog eljönni a szőnyegárus.
Négy óra lesz öt perc múlva. Már felvonult az egész ezeregyéjszaka. Itt volt a piros turbános a színes cukorkáival. Egy hosszúlábú, villogó fekete szemű napszemüveg-árus. Már alázatos meghajlással kínálta portékáját egy göndör kézimunka eladó. A szőnyegárus még nem jött. A szőnyegárus pont négykor érkezik, vállára vetve a portékája: kék, zöld, sötétbordó és szürke szőnyegek. Szeretné látni a szőnyegek mintáit, szeretné ha az árus kiterítené elé a homokba, ha lekuporodnának egymás mellé és az öreg (vagy ki tudja, talán nála is fiatalabb) árus elmesélné, hogy hol szőtték ezeket a szőnyegeket. És ő maga hogy került ide? Talán arról a hajóról, amelyen észak zord matrózai felfedezték a bujkáló menekülteket és tizenkettőt közülük a szeretet és keresztényi türelem jegyében belehajítottak a viharos Atlanti óceánba? Vagy hamis papírokkal embercsempészek hozták át cementes zsákok vagy fél disznók között, és ő verítékben úszva, fulladva és lihegve jutott át ismeretlen határokon? És néhány gyereket hagyott otthon? Anyát? Fivért? Ellenséges törzsek vagy jóságos ENSZ segélyakciók üldözték halálra? Háborúk dúlnak-e arra, vagy csak sáskajárás, szárazság, éhség? És itt ki bújtatja, menti, mikor fogják tovább toloncolni határokon át? Evett-e már ma valamit? Nem puszta véletlen-e, hogy kettőjük közül ebben a harmincnégy fokos melegben ő cipeli a nehéz szőnyegeket, és nem ő ül a kényelmes nyugágyban, nem ő fog bemenni a langyos vízbe és nem őt várja este a panzióban a paradicsomos makaróni és a jégbehűtött dinnye?
– Négy óra múlt – mondja Edit. – indulás.
És ha senki sem vesz tőle szőnyeget? Ha azért nem jött ma, mert éhenhalt? Ha lecsukták. Ha… De nem. Ott jön.
– Nem szabad az árusokra nézni, hányszor mondtam. Ha kérdezel tőlük valamit, többé nem tudod lerázni. Ha húszezer lírát kérnek, és te negyvenet ígérsz, akkor is odaadják, mindegy nekik, lopnak helyette mást. Nixdájcs. Nem válaszolsz. Most miért nem mozdulsz? Négy óra.
A szőnyegárus még sohasem nézett rá. A szőnyegárus pont négykor elvonult előtte. Ha a közelébe ért, érezte, hogy kókuszszagot áraszt a teste. Látta, hogy inas lába mélyen besüppedt a forró homokba, a tekintete valahová messze néz, a színes napernyők fölött az ég felé. Ő próbálja követni ezt a ködös tekintetet, azt szeretné, ha találkozna az ő pillantásával, ha volna köztük egy megértő mosoly, cinkos, biztató mosoly, de csak komoly szomorúság van, mint akkor… akkor… akkor…
– Itt hagylak – mondja Edit és megfogja a gyerek kezét. – Apád megint a fellegekben van.
– Megtaláltam – dobban nagyot a szíve. – Hát persze. A szőnyeg! Ez a megaláztatásban is büszke tekintet. így nézett apa az ő feje fölött, így nem akarta, hogy megszégyenített pillantása találkozzék az övével. Ötéves sem volt, és apát elbocsájtották. És akkor felcsavarta az ebédlőszőnyeget, és hóna alá vette. És őt magával vitte. Hova is? Biztosan a bizományi boltba, vagy ószereshez, vagy mit tudom én. Kiterítette a szőnyeget, és ő látta, hogy a szemüveges bácsik és kövér nénik megrázzák a fejüket és akkor apa szótlanul visszacsavarta a szőnyeget és kézenfogta őt. Nem szólt egy szót se, miért mennek, hová mennek, csak egyre fáradtabban rótták az utcákat. Ő remélte, hogy apja rá fog nevetni, hogy vesz egy fagylaltot. Hazavitték a szőnyeget, és anya csak azt mondta: „Van, akinek minden sikerül, fiam, van, akinek semmi.” Van akit bedobnak a jeges vízbe, van, aki csak akkor megy be fürödni, ha már elég langyos. Van, aki pizzát eszik a strandvendéglőben, van, aki alig kétszáz kilométerre innen sorban áll egy vödör vízért és leteríti egy gránátszilánk. Van, aki otthagyja az éhhalálnak tizennégy apró porontyát, van, aki elé bordó szőnyeget borítanak és díszőrséget állnak, ha átlépi egy idegen ország határát, és van, akit megbilincselve rúgdosnak az őrszoba felé.
– Hé, ember, álljon meg, hombre, amico, warten sie aspetta!
A szőnyegárus megfordult, hitetlenkedve és csodálkozva.
Rámutatott a zöld szőnyegre.
– Quanto?
– Quararttamila. Negyvenezer – felelte az árus, inkább kérdő, mint állító hangsúllyal. Az alkut várta, hogy tizenötezerért odaadhassa. De ő nem alkudott. Benyúlt a hasára erősített övbe, ahol az ajándékokra szánt pénzt kuporgatták. Amália néninek egy salátástál, Bözsikének egy ronda kis timsó szobrocska, amely időjóslásul szolgál, Robinak egy zúgó tengeri kagyló.
Edit visszaérkezett a gyerekekkel.
– Megőrültél? Ez a szőnyeg kell neked? Ez a rondaság! Hová tegyem?
– Sehova. – És intett az árusnak, hogy vigye a szőnyeget és vigye a pénzt. Regalo – tette hozzá. – Ajándék.
– Te egészen hülye vagy – kiabált Edit, és az arca piros volt a méregtől. – Kinek akarsz te ajándékot adni?
– Magamnak – felelte, és belegázolt a vízbe.
Ancsel Évának
Megkerül a hálón
reflektor-futár,
susztermatt-helyes figura,
József Attila szekértolója
rég nem lát ilyet.
Halászbástya: nap, hold,
rögtön sáncot fogok,
ismét száz tenyérrel
tisztelegnek a pesti, fagyból
épp hogy felengedő háztetők.
Alakoskodhat, csak hiányával
tüntethet, de hiányával is
valódi, az igazságot
– miként a Názáretit –
nem szeretni, megérteni
volna jó ok, ugye?
Feszeng talpazata
a part menti kettős
szobornak, gyűlöletre,
hazugságra épül e szörnyű rend.
Kukákra, fekete lyukra
kárhoztatják a hite
vesztett, céltalan bolyongó
nyomorultat, pókhálót sző
villanykörte-lombikba a sötét –
túlélési kísérlet. Érek
a Marxról átkeresztelt
Nyugati térre, penészedő napfény,
aluljáró: rámkövesedő
sakktábla, bizonyos,
hogy nem veszíthetek!
Téged a Gellért-hegy
Athénra emlékeztetett.
Léptél-e súlytalan holdra
a folyóban? És Róma? – Arc Nérója, a vér
magára gyújtja az eget.
Szempillavonással közelebb
naponta bezárattatja magát,
ezért minden álom börtönviselt álom
reggelig, hogy utána ismét,
újra élőiről kezdhessen mindent.
De a szavakban nincs közvetlen életveszély.
Barátom voltál, s az vagy-e még?
Írj, ne bolondozz: Jórgosz Rumelisz.
Bármit teszek, megtartják
különjelentésüket a szavak.
Szamárfüles papírom
oly türelemmel szenvedi
tűnődésemet, akár útjára
is bocsáthatnám, ha
nem fogna el a kétely:
költő anyagát – éjhez
képest minden leépülés –
létből meríti, ezért
természetével fizet.
Fölveszi posta-kék gallérját
az alkony, – sírkövön név,
földben a test, mi van
köztük? és elindul
a változtathatatlan
csillag-címzett éjszakába.
Kit megugat és levizel
a tulipán, hajnali
kertben az nem járatos.
Őrizd meg a hóolvadást, a pincét a kert végében rozsdásodó hullámlemezzel a tetején, a jégcsap pattanó törését, poros, semmilyen ízét a szádban, a hóié csörgedezését az elvékonyodó jég alatt, a tavasszal előbukkanó föld szagát, a bokáig érő agyagos sarat, a hegyre nyílként felfutó vadnyulat, a virágcsokor fákat, a hajadba hulló szirmokat, a fű selymes érintését talpad alatt, a tavaszi levegő furcsa mámorát, az arcodon könnycseppként lefutó záport, a messzi kék eget, kedves madaraid cikázását a magasban, a folyó egykedvű loccsanását, összezárt két kezed közt a szöcske moccanását, a viharfelhők iramlását, lábaid futó zaját, a kiégett tarló szurkálásait, az esti harangkondulást, mely messze szétterül a tájon, a hazafelé tartó, jóllakott tehenek bőgését, a kútba csobbanó vödör merülését, a befőzésszagú udvarokat, a napon duzzadó párnák illatát, a tágranyílt szemedben tükröződő összes hunyorgó csillagot, ami nyár-végi égboltról rád tekint, az érett körték puffanását, a fák rozsdás búcsúját, az égő avar mardosó füstjét, a messzi hegyek sürgető hívogatását, a nyúlós, lappangó ködöt, a hideg, borzongató esőket, a kályhában felizzó hasábokat, a temetők gyertya és krizantém szagát, a csikorgó havat csizmád alatt, a téli estéken völgybe húzódó füst ízét, madarak lábnyomait a frissen hullott hóban, hideg, holdas éjszakán ágak fagyos reccsenését, s kutyád panaszát a teliholdnak, a fagy csipkelődő babrálását arcodon, a szakadó hó némaságát, a bágyadt, délutáni napot, amikor sapkád merészen leveszed, a fenyő illatát, a karácsonyi utcát, minden fénylő ablakával, a kalács meleg leheletét, a lovasszán csengő suhanását, a hegyről legördülő kacagást, sikongatást, mely hamarabb ér el hozzád, mint a szánkó, a támadó naptól megroggyanó hó zúdulását a tetőről, talpad azonnal vizesedő nyomát, őrizd meg a hóolvadást, vigyázz az emlékeidre, vigyázz!
Mohos fa ágán
trónol a sárkány
árva kő szélén
kéklő lidércfény
Avarba bújnak
beléd hatolnak
Hallgat a lélek
múlik az élet
Elénk omlanak égi vásznak,
oldódik kékjük,
hogy patakká, úttá váljon.
Elénk térdel a nyár is.
Zöld ragyogása itt még szüntelen,
nem törte meg a napok rohanása.
Oltárán kutyatej, kankalin.
Megcsendül a harangvirág.
Göcsörtös fák ága simítja arcodat,
gombák köszöntenek levett kalappal,
jöttödre vár a madarak serege,
te vagy a nyár hercege!
Üdvözöld őket, így az árnyak
nem temethetik be ezt a pillanatot.
Látod, elénk omlanak a vásznak,
látod, így válik bennem ünneppé –
ha látlak.
Lennék fűszál, mely lábadhoz hajol,
lennék szellő, mely mindig átkarol,
lennék fény, amely neked világít,
lennék álom, csókolnám szempilláid,
lennék csend, és lennék áhítat,
lennék a szerelem, mely mindent átitat,
lennék társad, lennék asszonyod…
lennék semmivé, hogyha akarod.
Az öt éve elhunyt írónő e kiadatlan
költeményét dr. Remény Pálnak ajánlotta.
Tőle kaptuk meg a kéziratot első közlésre.
Egy ujjad körme fénylik így?
Ökölbe zárva rejtegesd.
Szív dübögjön föl nyelvedig
hogy szólalj már: jaj, el ne kezdd.
A normális lény köznapi.
Nem bélyegzi meg semmi jel.
Épp torkodig tud ugrani –
bölcs volna nem feledni el.
Belépusztulsz, ha így, ha úgy.
Elvészünk, hidd el. Tudom én.
Szólnék valamit vigaszul,
de nincs remény. Már nincs remény.
1977
Legyek benne én és legyen benne ő is
legyen benne sok szín és szag
szaga az esőnek a rothadó levélnek
a színt adja az ő szeme
és a mozdulatot az én kezem
a keretet az idő
az időt a zsinagóga kivilágított fala
a világítást a Hold
és holmi mesterséges fények
a sötétnek felelő fal
kontrasztja legyen ő
az ő szeme
és egy rebbenő kéz
szappanszaga
Természetre, küllemre is olyan tüsténkedő ember. Középmagas, inas, sovány. S már marad is inas, szikár férfinak, hiszen harminc felé közeledik.
Mikor a korcsmáros asszony elrebegi a boldogító „Hát fújja fel, hadd látom!”-ot, a két gyereket a sarokba parancsolja, – Sipirc! Aztán meg ne nyikkanjatok nekem!
Szófogadó a két gyerek. Nyolc-tíz évesek lehetnek, soványak, mint a Fater. Mert így szólítják; pedig nem édesapjuk, de még csak nevelőjük sem. Összeállt az anyjukkal úgy négy éve, s egészen jól megértik egymást. Az asszony a férfival, a férfi a gyerekekkel. „Rendes csávók ezek! – szokta mondogatni. – Csak ne falnának annyit…” Pedig nem látni a két fiún, hogy agyonennék magukat. Soványak, mint a Fater, de még sápadtabbak is.
A Fater ügyes ember. Bontja a csomagot, kiteríti a sárga-kék gumicsónakot a kocsma közepére és elővesz egy jókora öklömnyi gumiszerkentyűt.
– Az micsoda? – bök rá a kocsmárosnő; olajbarna szemében kíváncsiság és bizalmatlanság.
– Csókolom, hát az a gumibigyó, amivel most felfújom. Ez meg itt – egy tasakot mutat fel – lyukadásra. Ha kiszúródna.
– Aztán könnyen szúródik? – s megtapogatta a derekát. Tulajdonképpen már a száján volt. „Aztán az én mázsám alatt nem merül a víz alá?” De hiú asszony, azért is festeti a haját bogárfeketére, hogy fiatalabbnak tessék, s a súlyából is letagadna szívesen vagy húsz kilónyit „Lefaragom én neki egyszer!” – ígérgeti a férje; hatalmas termetű, de olyan máli féle ember, vakarja a pocakját a sarokban és sörözik. A sört „behozzák” a vendégen, s ők ketten, mármint a korcsmárosné és a férje böfögő elégedettségben élnek. Hogy minek nekik a gumicsónak a gumibigyóva! és a lyuk elleni tartozékkal együtt?
– Hát ezt kérdezem én magától, jóember! – mondta a nő, amikor felajánlotta megvételre a féltett kincsét. Még a demokratikus németeknél vette. Egy ifjúsági túrára vitték jutalomból. Vitték, ő meg az egész zsebpénzét sörre és erre a gumimicsodára költötte. Azóta is hurcolássza magával. Asszonytól asszonyig. Mert élt ő már hárommal, néggyel is. De valahogyan megunja őket, vagy az ő szűrét pöndörítik ki. – Hát minek?
A Fater szakszerűen próbálja magyarázni, hogy ez a gumicsónak a gumibigyóval és a lyukragasztóval egyetemben milyen príma áru. – A németek tudnak, kérem, kézcsókkal…
– Tudnak, no jó! De nekem minek?
– Itt vannak a tavak. Körben, a falun túlon is. Ha idejönnek az unokák?…
Az unokákkal lehet a kocsmárosnő szívót meglágyítani. Meg a pénztárcáját kinyitni.
A férje ásítozik, nyel egy korty sört.
– Úszni se tudnak a szerencsétlenek – s köpne oldalra, de arra nagyon háklis a felesége. Lenyeli hát a nyálát. – Ámbár tán éppen azért kéne nekik ez a csónak. Prímának tűnik.
– Prímának, itt! – pöröl az asszony. – Aztán a vízen? Te kipróbálod?
– Bolondnak nézel?
A Fater pedig – ilyenkor látszik, mekkorák a kezei! – egyre gyömködi a gumibigyót.
– A legjobb az, hogy több sávon megy bele a levegő. így, ha baj találna lenni az egyik sávban, a másik meg a többi még szuperál.
A nagyobbik soványka megszólal a sarokban. – Öcsi kólát kér…
– Kuss, banda! – sziszegi-lihegi a fiúk felé a Fater.
– Violám, adj nekik kólát,
– Gyertek. Addig se látjátok, hogy az apátok milyen ügyetlen… – s kacag az asszony. Kivillannak a fémfogai és a vörös ínyen megfeszül a húsos száj. – Van még söröd? – néz a férjére. – Csak szólj! – mert a vendégek előtt a férj szent ember, az asszony gyöngyöm-violám. Kocsmárosék ennél kevesebbet nem engedhetnek meg maguknak.
A Fater izzad, ledobja a zakóját egy székre.
– Lassan halad…
– Megy ez, kézcsókolom. Megy. Csak szokni kell.
Pár éve, hogy a faluba beköltözött a gyerekek anyjához, és már tudják róla: ez a Jóska fiú ügyes ember. Mikor munkanélkülinek tették, mindent elvállalt. Lovakat etet, szánt, vet, kertet ás, cserepet javít, tetőt foltoz. Egyszóval, olyan mindenhez értő ember. És olcsó! Mert hát ezt is tudja róla mindenki. A múltkor is egy öregasszony elhívta, a kerítést kéne megreparálni. „Mennyit kér, Józsikám?” Nézett az asszonyra meg végig a portán, és sóhajtott. „Kérhetek én magátó', édesanyám, akár egy krajcárt is?” Hát ilyen ember ez a Fater. Gyömködi a gumibigyót, izzad, a torka ki van száradva. „Csak egy kisfröccsöt ihatnék…” – gondolja. De nem kér, mert azt most nem szabad. Akkor azt hihetné a kocsmárosnő, hogy fröccsökért akarja elvesztegetni a kincsét, amit ő abból a jutalomútból vett, amiért igencsak megdolgozott. Kommunista-szombat, társadalmi munka, szívesség a cimboráknak, a bányamestereknek… Szóval, nem volt az a kelet-német túra ingyen! De persze pénzébe se került. Mert a brigád, amikor őt javasolta jutalomra, akkor még a zsebpénzét is állta. Káromkodik magában, miközben pumpál, hogy „inkább sört vettem volna azon a pénzen”. De még a gondolat is megriasztja. „Kirúg az asszony, ha pénz nélkül megyek haza.” Pénz kell, hogy a gyerekek enni tudjanak, és neki is jut akkor cigarettára, kisfröccsre. Jó lenne, ha maradhatna a gumicsónak. De kenyér, az ugye, kell. Tej úgyszintén, s már igen kívánják az asszonnyal együtt a csirkepörköltet. Hetente egyszer, hát az igazán nem dőzsölés. Persze csak szárnyból, farhátból, sok-sok hagymával, zaftosán, savanyúsággal.
Mikor végre sikerült felfújnia a csónakot, megtörli a homlokát, elégedettsége jeléül csípőre teszi a kezét.
– Üljön bele, kézcsókolom! – s szélesen mosolyog hozzá.
– Minek néz engem, jóember?
A férfi feláll, szemrevételezi.
– Nagyobbra is sikeredhetett volna – de aztán gondol egyet és belehempereg.
Pár vendég van éppen; kuncognak.
– Istyú bácsit az Isten is tengerésznek teremtette…
A Fater érzi, a hangulat neki kedvez.
– Aztán mennyiért adná? – kérdi az asszony.
– Kétezerötszázba’ van nekem… Akkor, amikor a forintnak illata volt… Kétezeröt. Ma is!
Igazi üzletasszony, nem sérti az alkudozás. – Ezerkettő.
– Kétezer… No meg egy kisfröccs.
Az asszony nevet. Tudja, hogy győz. Kitölt egy rendes fröccsöt. – Ezerötöt adok érte. Ezt meg igya meg az egészségemre. Stimmt?
A Fater savanyúan nyeli a fröccsöt. Érzi, elveszítette az alkut. – Még tegyen rá egy doboz cigarettát.
– Jó! van, jóember. Velem mindenki jól jár… Mert én már ilyennek születtem. így van? – s a férjére pillant.
– Add a cigarettát neki.
A Fater hálás. Még tud az asszony vásárolni az ábécében. Esznek csirkepörköltet, s három nap múlva jönnie kell a segélynek. A fröccs is mocorog benne, hűti és melegíti egyszerre. így nem is olyan randa ez a büdös élet – gondolja.
– Leeresszem, kézcsókom?
– Hagyja, Ki az a marha, aki ennyit gyömködje azt a gumiizét.
A férj rábólint.
– Elalszik majd a nagyszobában, violácskám – mert érzi ő is, hogy az asszony jó boltot kötött. – Jó asszony ez, láthatják, emberek – néz körbe a kevésnyi vendégseregen.
– Te, te! Csak ne dicsérj. Nincs nekem arra szükségem. Igaz, emberek? – s észre se veszi, hogy a Fater a két neveltjével elsiet. – Kár ezért az emberért. Mert ügyes fiú, én látom rajta. Csak nem jól született, vagy micsoda. Nem jó helyre. Vagy korán. Vagy túl későn. Igaz, emberek?
A vendégek bólogatnak. Sört, fröccsöt rendelnek.
Lecsó februárban
A férfi aláíratja velem a papírokat, kezembe adja a dokumentumot és megy tovább a dolgára. Nézem a sárga könyvecskét: Holland Királyság. Igazságügyi Minisztérium. Külügyi Osztály, középen a holland címer, alatta nagy, fekete betűkkel: LETELEPEDÉSI ENGEDÉLY s a törzsszám.
„Most már biztonságban vagy, megmenekültél ebből a kelet-európai pokolból!” – mondja később anyám a telefonban, nem tud hová lenni az örömtől.
Frank hétre vár vacsorára, „ezt meg kell ünnepelni”, és jóízűt csettint a nyelvével.
A szobában kellemes meleg van, halkan szól a tv, az asztalnál gyertyafény.
A te recepted szerint csináltam, de kicsit erős lett. Török paprikából, spanyol paradicsomból, német kolbászból Hollandiában készült igazi magyar lecsó!” – nevet, és tálalni kezd. „És a végeredmény majd méltóképpen tükrözi a nagy nemzetközi együvétartozást”-vágok vissza. Frank csak nevet, s kitölti a bort.
Turkálok az ételben, anyám szavain tűnődöm. A nyolc órai Journal ban a főtéma most is Bosznia, ezrek haltak éhen, otthoni hírek szerint némely helyeken dúl a kannibalizmus, de itt csak a képmutató amerikai ejtőernyős élelemakcióról beszélnek. Aztán belpolitika, időjárás. Magyarországról semmi hír…
„Mi az, nem ízlik?” – kérdi a barátom, mert észreveszi, hogy odébbtolom a tányért, és nedves a szemem. S ahogy rámnéz, megadva magam, csak csöpögtetek tovább az asztalra könyökölve. Frank visszakanalazza a lábasba a maradékot, gondosan ügyelve, hogy semmi se vesszen kárba. „Ne haragudj – mondja –, nem tudtam, hogy nem bírod az erőset.”
Minek nevezzelek, Fuchs?
Gyerekkoromban következetesen Fuss-nak mondták a nevem az osztályban, és közröhej tárgya volt. Ha bemondás után jegyezték le, találgathattam, melyik variáns következik: 1. az illető nem hagyja magát zavarba hozni, szemrebbenés nélkül jegyzi, amit hallott: Fuksz. 2. némi gondolkodás után rájön, hogy ez valami idegen név, valami eshás, ja persze, mint a Schneider, s elégedett képpel írja: Fusch. A 3. változatban szemérmesen lesüti a szemét, és bizonytalan hangon érdeklődik: X-szel, ugye?
Ó, hogy irigyeltem Keresztes, Horváth, Szabó, Berkes nevű osztálytársaimat! Még a Göbl Szeverinnek is különb sors jutott. Mindenki úgy hívta, hogy Szevi, és ez olyan jópofa volt. De a Fuchs… Valaki mondta, hogy az osztályába jár egy Kákics meg egy Hugyec. „Azokat legalább le lehet írni!” – vigasztalhatatlan voltam. Apámtól kaptam a nevemet, aki meg az ő apjától, a család apai ágon sváb volt. Anyai ágon sem magyarosodhatott apám a Krausz névvel. Anyám részéről a Gépész név igen tetszetős, magyar csengésű. Irigyeltem is érte anyámat addig, míg meg nem tanultam, hogy sok ilyen furcsa csengésű név mögött rejtőzik valami. A Gépész mögött például a Goldstein, nagyapám, kit nem is ismerhettem, mert a második világháborúban elhurcolták a németek. Soha nem tért vissza, pedig akkor már Gépésznek hívták. Szóval, sárga csillagzat alatt születtem, sváb vezetéknévvel. S amikor Hollandiába kerültem, szinte élményszámba ment, hogy Fuchsnak ejtették és írták. De örömöm csak a vezetéknevemig tartott, ugyanis itt a Katalin látszott leküzdhetetlen problémának; Kethi, Kéiti, Két, Katarin és az elmaradhatatlan holland ejtésű Káááti. S most mindennek tetejébe, első verskísérleteim hazai megjelenése után, a legjobb szándékkal tanácsolták, hogy magyarosítsam a nevemet, mert egy magyar költő nem futhat idegen néven. Törtem is eleget a fejem, lapozgattam az újságokat, folyóiratokat, este elalvás előtt névsorok hada sorakozott zsibbadt agyamban.
Tegnap eszembe jutott egyik kedvenc íróm: P. Howard, és döntöttem, maradok a Fuchsnál. Hadd találgassa majd a szorgos utókor eredeti, igaz magyar nevemet. Különben is már megszoktam, hogy a Fuchsszal mindig annyi baj van.
Monti
Nyár volt. A kerítést festettem, nagy munka a drótháló minden milliméterét bekenni. Szemtelenül szófogadatlan volt aznap. Folyton a lábam alatt volt, és mintha csak élvezte volna, hogy bosszant. Többször rászóltam, sőt meg is fenyegettem: „Eredj a helyedre, mert megraklak!” Rám se hederített. Bohócosan ugrált körülöttem, és egy ügyetlen mozdulattal feldöntötte a festékesvödröt. Ez volt az utolsó adag. Elhajítottam az ecsetet. „Gyere ide!” Lassú, de határozott léptekkel jött. „Leülsz!” Szótfogadott. „Mit csináltál?!” Elfordította a fejét – zavarban volt. Mozdulatlanul ült. Várt. Ahogy fölemeltem a kezem, rám nézett. Egyenesen az arcomba. És ekkor hirtelen nevetnem kellett: csupa festék volt a bajsza. Boldogan ugrott föl, szájába kapva labdáját föl-a!á rohangált a kertben. „Ki látott már fekete kutyát zöld bajusszal?”
Három éve már, hogy nincs. Róla álmodtam az éjjel. Akármerre fordultam, csak úgy barnállott felém a hatalmas szempár; most nem látszott a fehérje, mint amikor nevet… Tudta, hogy meg akarom ütni – és én csak dadogtam: „Bocsáss meg!”
Óh, fejlődés! Óh, demokrácia!
Rágondolni is iszonyat: a vad,
véres, vörös bolsi terrorban éjjel
mennyi-mennyi könnyelmű, kacarászó,
felelőtlen ember mászkált az utcán!
Nem restellt csak úgy bóklászni, sötét
ligetekben léhán smárolni, dugni!
– Mennyivel más ma!
Ha alkonyodik,
hazafiasan hazafut a polgár,
nem koptatja az aszfaltot, az utca
holdbéli táj, ha mozgás van, azok
betörők, kurvák, rablógyilkosok,
nem kell komolyan venni őket. (Őket
a rendőrség sem veszi komolyan.)
A MAGYAR POLGÁR ESTE OTTHON ÜL!
Páncéllemezzel s meghitt riasztókkal
bélelt ajtók mögött már megszokottan
kapcsolja be a tévét, s nézi, nézi:
a képernyőn mint úszik át pörögve
a nemzetiszín pesszárium-hármas,
Híradó indul: családiasán
dadogó bájos bemondók dicsérik
– joggal!!! – az okos, bölcs, mindenható
kormányt, majd jön az amerikai
éterien-művészi akciófilm!
S ha robajt hall, ha bohó betörők
az épp üdülő szomszéd ajtaját
vágják szilánkká – mosolyogva bólint:
„Nagy dolog ez a piacgazdaság,
ugye, szívem,
hisz van miért betörni!”
1.
Miután a kisváros polgárainak egy csoportja igen jó anyagi helyzetbe került, megnyílott az út ahhoz, hogy lelkiekben is gazdagodjanak. Ez utóbbinak első jeleként az egyik úriasszony jótékonysági mozgalmat kezdeményezett, ami arra irányult, hogy fűthetővé tegyék a templomot. Akadtak ugyan, akik szerint nem a templomot kellene fűteni, hanem a papot hűteni, hogy télidőben fogja rövidebbre tüzes mondókáját, de hát ez értelemszerűen értelmetlen indítvány volt, ezért elvetették és maradt a feladat, hogy megoldják a templom fűthetőségét.
A kezdeményező úriasszony megfelelő szakembert kerített, aki a szükséges felmérés után cirkogejzírt javasolt és olyan borsos árat mondott mellé, amely csakis összefogással volt előteremthető.
Gyűjtés kezdődött, ami általános tetszést aratóan, igen elmésen zajlott. A mozgalom élén álló hölgy sorra járta az úriházakat és nemcsak arra törekedett, hogy sokakat megnyerjen a nemes ügynek, hanem azt is elmagyarázta, hogy ne szedett-vedett holmikat gyűjtsenek az akcióhoz csatlakozó hölgyek, hanem férjeik leginkább kedvelt cipőjét, kabátját, kalapját stb. Mindezeket az ő lakására csempésszék, s a többit bízzák rá.
Zseniálisnak bizonyult az ötlet, mert a férjek nagyon dühösek lettek, és elmentek, hogy visszavásárolják szeretett holmijaikat, de persze jóval eredeti árukon felül kapták vissza a hölgytől, aki azután lelépett az így besöpört summával, Senki nem tett feljelentést, mert olyan szégyenletes volt az ügy, hogy legokosabbnak látszott hallgatni róla. A cirkogejzir egyelőre nem épült be a templomba.
2.
Sokkal dicsőségesebben alakult viszont az irodalmi klub ügye.
Ez is hölgyek vállalkozása volt, sőt: csakis hölgyek lehettek a klub tagjai, amint ezt az alakuló ülés három résztvevője eleve leszögezte. A férfiaknak megvan a maguk elfoglaltsága, szórakozása, a hölgyek többsége viszont unatkozik, hát ezért kell kizárólag önmaguk számára megteremteni egy nemes foglalatosság kereteit, és azután azt megtölteni tartalommal.
Az alapító hölgyekről azt mondhatjuk, hogy életkorukat illetően olyanok voltak, akiknek a bőrét már megcsípte a dér, vagyis kinőttek a táncmulatságokból, de még nem elég öregek ahhoz, hogy otthon ülve kötögessenek. Igaz, működtek más női egyesületek is a kisvárosban, például éppen egy kötögető-horgoló csoport, amelyet azonban valaha Zoja Kozmogyemjanszkaja-brigádnak kereszteltek, és ez elegendő ok lehetett arra, hogy a most létrehozott irodalmi klub tagjai ne vonzódjanak hozzá. Létezett ezenkívül az úgynevezett Rövidszoknyások Aktívája, amely megintcsak érthetően kívül esett az irodalmi klub tagjainak érdeklődését, akárcsak a Pávakor, ahol főképpen parasztasszonyok mutatták magukat.
Az irodalmi klub éppen azt pótolta, ami hiányzott a kisváros úriasszonyainak életéből: igényesek együttléte, akik arra törekszenek, hogy a műveltség harmóniája kösse össze őket.
Miután híre ment, hogy alakult egy ilyen klub, jó ösztönnel tömörültek bele azok, akik másoktól különbözni, egymáshoz pedig hasonlítani akartak.
Hamarosan húsz tagúvá szaporodott a klub és gyaníthatóan ez volt az a létszám, amely az ideillők teljességét jelentette.
Hetenként két alkalommal gyülekeztek, mindig más lakásban, ahol felolvastak, azt megvitatták, és mindeközben közelebb is kerültek egymáshoz. Eleinte csak bólintásokkal köszöntötték egymást, majd apró puszikat leheltek egymás füle mellé, noteszeikbe jegyezték egymás telefonszámát, majd pedig szellőztethetőnek érzett, diszkrét ügyeikbe is beavatták egymást.
Többségi szavazás eredményeként abban állapodtak meg, hogy névsor szerint foglalkoznak az írókkal s így Agatha Christie-t Arany János követte, ámbár a déligyümölcs-kereskedő felesége szerint Shakespeare-rel kellene kezdeni, akár oly módon, hogy átkeresztelik „A” Shakespeare-re, de a többség ezt elvetette.
Haladván az irodalmi tudásban, mindenki számára nyilvánvalóvá lett, hogy Arany János felesége Arany Jánosné volt, noha többen kétségüket fejezték ki azt illetően, hogy törvényes házasok voltak-e? Babits Mihályhoz érkezvén az okozott heves vitát, hogy vajon hangszálainak sérülése vagy verseiből kiolvasható, sokirányú szerelmi elkötelezettsége akadályozta , hogy több és szebb verset írjon – de a vitákat nem tudták megnyugtatóan lezárni, mert a vonatkozó irodalmi források hiányoztak, lévén, hogy a kisváros egyetlen könyvkereskedője két hónappal korábban anyagi csődöt jelentett és bezárt, a közkönyvtárat pedig a rendszerváltás óta tatarozták egyfolytában.
Törekedvén azonban arra, hogy mégis hiteles forráshoz jussanak, egyik hölgy az ismerőse révén meghívott egy költőt a városba, aki meg is érkezett, de az állomásra elé rendelt hölgyek olyan italos állapotúnak találták, amikor leszállt a vonatról, hogy a legközelebbi vonattal visszaküldték oda, ahonnan jött, megtérítvén természetesen az útiköltségét.
Ezt a balsikerű kísérletet követően úgy döntöttek, hogy nem hívnak írókat, hanem ők mennek oda, ahol az írók vannak, és így például elterveztek egy londoni utazást, ahol mindannyian megtekintik a híres Madám Tusszó (a pontos és helyes kiejtésben elég hosszas vita után egyeztek meg) panoptikumában Agatha Christie-t, amit egyik hölgytag már látott egyszer.
A kalapüzlettel rendelkező öregkisasszony megtervezte a klub emblémáját, az ékszerész felesége pedig vállalta, hogy sok példányban kiönteti férjével, aki azonban erre csak az aranyár és a munkadíj lefizetése után lett volna hajlandó, viszont mégis lett embléma, amit azután büszkén hordtak is az irodalomba szerelmes hölgyek.
3.
Noha zártkörű volt a klub, mégis olyan híre s rangja lett, hogy elhatározták a klubtagok: egy program erejéig a nyilvánosság elé lépnek. Alapos megfontolás után úgy döntöttek azonban, hogy a nyilvánosság is zártkörű lesz, azaz: valamelyik tag lakásán rendezik, és csak férjeiket, azok barátait meg a város néhány vezetőjét hívják meg.
A választás a temetkezési vállalkozó feleségének lakására esett, illetve – természetesen – férjével közös lakásukra, lévén, hogy ez volt a városban a legnagyobb, és egyik szobából a másikba, harmadikba, negyedikbe szárnyas ajtók nyíltak. Egyszóval kényelmes hely volt a tervezett rendezvényre, mert a temetkezési vállalkozó sírköveket, virágokat is árult, és külön jövedelmező üzletágként a sírok rendbentartására is vállalkozott.
A meghívott kívülállóknak semmit sem árultak el a programból, miközben lázasan készülődtek. Úgy tervezték, hogy az óriási hallba nyíló szárnyas-ajtóban kezet fog a férfiakkal az elnökasszony, a helyettese, a levelezési titkáruk, a pénztárosuk, a tagnyilvántartójuk, továbbá négy albizottságuk vezetője, a többi funkció nélküli tag pedig elzárja a haliból befelé nyíló ajtókat, hogy valamennyi vendég a haliban maradjon, amíg lezajlik a program első pontja, ami abból áll majd, hogy az elnökasszony felolvassa közösen írt dolgozatukat, amelynek azt a címet adták, hogy „Az irodalmi nő mint olyan”. Ezt követően a funkciók nélküli tagok megnyitják a szobákba vezető szárnyas-ajtókat és kiscsoportos beszélgetésekbe vonják a férfiakat, előre szétparcellázott irodalmi témák tárgyában.
Bármennyire kemény elhatározásuk volt azonban, hogy mindenkit a hallban tartanak, amíg az elnökasszony felolvasása tart, egyik férfival kivételt kellett tenni, mert azt súgta a szárnyas ajtóban őrködő, funkció nélküli hölgytagnak, hogy rosszul van, s mivel a hallban semmi ülőalkalmatosság nem volt, beengedték az egyik belső szobába. A temetkezési vállalkozó is utána ment, mert házigazdaként kötelességének érezte, hogy aggódjon, és beintette feleségét is, hátha szükség lesz háziasszonyi közreműködésre.
Odabent aztán megvallotta a férfi, hogy veszélyérzete támadt, éspedig attól a fenyegetettségtől, hogy hosszú lesz az elnökasszony felolvasása. A vendég és a házigazda ezen jót röhögött, majd ittak is az ijedtségre, a háziasszony viszont a klubfegyelem kötelező szabálya szerint visszament a hallba, ahol az elnökasszony még csak felolvasandója felénél tartott. A rosszullét miatt eltűnt férfi barátja a háziasszonyhoz oldalgott és aggodalmát fejezte ki az eltávozott miatt, mire a háziasszony őszintén megmondta neki, hogy hálistennek semmi baj, csak a felolvasás elő! menekült a kedves meghívott. Ettől az érdeklődő férfi pukkadozni kezdett, majd megsúgta a mellette álló férfinak, amit a háziasszonytól hallott, az továbbsúgta és a visszatartott pukkadozástól meglilult fejű vendégsereg mind beoldalgott a beteget meglátogatni, csupán egyetlen férfi maradt a felolvasás végéig a hallban, mert ő miről sem tudván, a falnak dőlve aludt.
Megfelelően a tervnek, a felolvasás végeztével átvonultak a klub tagjai az akkorra már derűsen falatozó-italozó férfiakhoz, akik azonban megvalósíthatatlanná tették a program folytatását, vagyis a kiscsoportos beszélgetéseket az irodalomról, mert azt mondták: sajátos járvánnyá lett, hogy menten betegekké lesznek, ha irodalomról hallanak. Javasolták ellenben a hölgyeknek, hogy koccintsanak velük, dicsérték ruháikat, és a házigazda leült a zongora mellé s játszani kezdte, hogy Kecskebéka felmászott a fűzfára… Többen mögé álltak és harsogták a gyönyörű dalt, majd talpalávalót kértek a házigazdától, és táncra invitálták a hölgyeket, akik némi szabódás után lejteni kezdték az egymás után következő táncokat, közben ettek, ittak és mindenki jól érezte magát.
4.
Következő napon rendkívüli gyűlést hívott össze az elnökasszony, ahol zord bírálatot mondott a temetkezési vállalkozó feleségéről, amiért dévaj dáridóba fullasztotta irodalmi ünnepségüket. Többen is csatlakoztak hozzá, egyszersmind emlékeztették, hogy ők már előre jelezték a helyszínből fakadó bajokat, ismervén a temetkezési vállalkozó életkedvét és mulatós modorát, de hát az elnökasszony kompromisszumot kötött, és a lakás nagysága miatt mégis ott rendeztette irodalmi estjüket, holott a temetkezési vállalkozó felesége minden más körülménytől függetlenül sem érdemelte volna ezt a megtiszteltetést, hiszen elegendő bizonyíték van rá, hogy nem őszinte irodalmi érdeklődésből járt a klubba, hanem csak arra volt kíváncsi, hogy ki, milyen ruhában van.
A temetkezési vállalkozó felesége vérig sértetten távozott, az elnökasszony erős fejgörccsel szanatóriumba vonult, és így átmenetileg, bizonytalan időre felfüggesztette működését az irodalmi klub.
A gólyahír virított. Sárga szőnyeg.
A hóbogyót már nap sütötte újra.
Homoktövistől bordázott a tőzeg.
Az iszalag kis nyilait kifútta.
A vérehulló fecskefű levedlett.
Vadrepce mállott szét a parlagon.
A mézelő akácon ült. A nedvet
itta. Aranypor szállt az asztagon.
Szivet dalolt a réten egy pacsirta,
az égető, naparcú föld felett.
A gyík nyomát a szürke porba sírta,
göröngy alatt aludt fehér telet.
„Figyeld, amit az ég a földre hintett!”
Az őszapánk, minden titkok tudója
nevén nevezte, megmutatta mindet:
az fecske, ez rigó, amott a gólya,
csupaszcsigák, kövöncsúszók, falánkok,
a láz tüzét oltó verónikák.
Reámtestálta – őrre a világot.
De szél zilálja már a tátikát.
Csodajó, ha a fű serken, ha a tél menekül, verten.
A szemét a kakas vágya. Puha föld a vetés ágya.
Csalitot keresünk, tágat. Odavár a legény. Vágyad.
Ma a szív meg a vér táncol. Csak ölelj! Megölelj! Százszor
Őszre a tátika kushad. Szárad a kút, vize poshad.
Sóval a föld sziket őriz. Csappan a tóban a bő víz.
Messzire bűzlik a tócsa. Hullik a lomb. Fagy a rózsa,
szirmai szállnak a sárba. Szél viszi, rothad a szára.
Ha átél elinal, gyengül szigorú fagya. Már enyhül.
A kemény, viharos fúgák a tavasz futamát zúgják.
Rügyező juharok várják a napot. A bibét tárják.
Csupazöld fafüzér bókol; ha a nap tüzesen csókol.
C. arra vágyódott, hogy egy időre visszavonuljon attól, amit világnak neveznek. Elhatározását azzal okolta meg, hogy utálja zajos és meglehetősen büdös környezetét. C. a Nagykörúton lakott. Ez volt a nyilvánosságnak szánt ok. A másik okot csupán baráti társaságával közölte. Ez utóbbi ok C. furcsa és érthetetlen kimerülése volt. Kimerült szellemileg, kimerült érzelmileg.
– Halott a lelkem, meghalt a szellemem – mondogatta.
Ezen a barátok elnézően mosolyogtak, mert C, aki a filmvilág egyik kiválósága volt, fantasztikus művészfilmekkel kápráztatta el rajongóit. Tavaly díjat is nyert az egyik külföldi fesztiválon, amelyet egy kimondhatatlan nevű városban tartottak. C. különben nem vett részt a díjkiosztáson. Arra hivatkozott, hogy sok munkája van. Utóbb azt is megjegyezte, hogy neki egy díj semmit sem jelent.
– Émelyítő, ahogyan szerénykedik – kiáltották ellenségei.
Többen úgy találták, hogy spleenjeivel fel akarja hívni magára a figyelmet, és ez nem tett jót amúgy sem túl nagy népszerűségének. Meg kell hagyni, hogy a nézők is inkább tisztelték, mint szerették C. filmjeit. Kimondani ugyan senki sem merte, hogy unja őket, féltek, hogy kiderül, műveltségük nem kielégítő. Voltak azonban néhányan, akik valóban rajongtak érte, ezek közül sem hitte el senki, hogy C. kimerült.
– Olyan vagy, mint a viruló élet – áradoztak.
C. azonban tudta, hogy baj van vele. Hosszú, szürke unalom terjedt el rajta. Érezte, hogy az unalom először a lábát nyalogatta körül, majd bekapta egyik lábujját, utána a másikat, azután mind az ötöt és meglehetősen gyorsan kúszott felfelé a lábszárán.
– Ha a szívemhez ér, meg fog ölni – gondolta C., aki filmes lévén, mindent képekben látott, mindent a képek mozgásában képzelt el.
Az unalom szürke, formátlan valami volt, öltögette a nyelvét, mint a kígyó. Még elképzelve is szörnyű volt ez a „szürke izé”, C. nem talált megfelelő kifejezést rá. Ha valamelyik filmjében ábrázolnia kellett volna, akkor szöveget nem adott volna alája, hanem lassú dobpergést vagy monoton, félelmetes zenét, ez jobban érzékeltette volna a „szürke izé” kúszását, mint a legköl- tőibb szavak.
Félt attól, hogy az utóbbi időben semmi nem jut eszébe. Semmi új, semmi meglepő. De még inkább félt attól, mi lesz, ha ezt egyszer valaki észre is veszi. Tudta, hogy akkor vége.
Rajongóinak nem jelentett semmit, hogy a mester fáradtságról panaszkodik. Olyan csodálatos, sohasemvolt, merész, eredeti (e jelzőkkel ők illették legutóbbi alkotását) film megalkotása után, ezt nem tartották meglepőnek. Sőt!
– Pihennie kellene – mondta az egyik rajongó.
– Hol tudnék én pihenni – sóhajtotta C.
Valóban hol? Ez a sóhaj őszinte volt. Utálta a fürdőhelyek nyüzsgését, a tolongó turistákat, a palacsintasütőket, a gyerekek zsivaját. Annyi mindent utált még ezenkívül, hogy azt már felsorolni sem volt érdemes.
– Falun – mondotta a rajongó.
– Falun?
Erre még sohasem gondolt, bár múltkor olvasta valahol az újságban, vagy talán a rádióban hallotta, hogy a nyaralókat szeretnék falura csábítani. Mindenki jól járna; a parasztok kiadnák a szép, tiszta szobát, a nyaraló pedig olcsón, gond nélkül üdülne.
– Falun? – kérdezte elgondolkozva C.
Már látta a hazatérő csordát, a szépséges menyecskét, amint legalább tíz szoknyában ringatva formás csípőjét, a kúthoz vízért megy. A menyecskéről jutott eszébe, hogy a nagy érzelem hiánya is elkeseríti. Volt valamikor egy házassága, nem sikerült, még egyszer megpróbálta, de a második házasság is válásba fulladt. Sokszor gondolt arra, hogy a nagy érzelem megválthatná, még akkor is, ha szenvedni kellene miatta.
– Manapság nincsen már igazi falu – dünnyögte C. elgondolkozva. – Mindenütt két-három szintes paloták, diszkó, filmvetítés. Elvetélt városi élet!
– Én tudnék egy igazi falut – mondta az egyik rajongó. – Igazi, régimódi falu. Fent a Bakonyban. Kicsi hegyi falu. Kanyargós utcácskák. A falu egyik végén az erdő, a másikon lankák. Zöld a fű, egy kis, kékvizű patak szeli át a falut. A házak olyan kicsikék, hogy alig látszanak ki a fák közül, bebújnak a hegyoldal szoknyája alá.
– Milyen költői lettél – mosolygott C.
– Csak költő lehetek, ha ez a falu eszembe jut – válaszolta a fiatalember, – ez a tündéri hely mindenkit költővé tesz.
Ez az odavetett, kissé mesterkélt mondat döntötte el, hogy C. végül is elhatározta, falura megy pihenni. Éspedig ebbe a faluba. Hátha a fák közé bújó házacskák neki is megadják a költői ihletet. Hátha van még számára remény.
C. elutazott a Bakonyba. Először vonaton ment, aztán buszon, végül pedig gyalogolt is a régimódi, kis faluig.
A falu éppen olyan volt, amilyennek C. ifjú rajongója leírta. A parányi házak a hegy oldalának dőltek. Az utcácskák kanyarogtak, a falu főutcája végigballagott a házak között, azután befordult az erdő alá. A patak csobogott, vize kristálytiszta volt és a parti sziklákon néha zöld színű, kecses békák ugrándoztak. Estefelé az erdő fái sóhajtozni kezdtek és páfrányillatot sodortak a kis házak abiakai alá.
C. bűbájos, kis szobát bérelt az egyik házban. Ha kinyújtotta a karját, elérte a mennyezetet. Az ablakon egy körtefa ága nyúlt be, mintha kezet akart volna szorítani az új vendéggel és bemutatni számos fiát, lányát, akik erősen kapaszkodtak kis szárukkal anyjuk erős ágaiba.
A mesebeli kis faluban úgyszólván csupa öreg ember lakott, szépmetszésű öreg arcok fordultak feléje, ha esténként sétára indult a főutcán. C. hamarosan rájött, hogy falun mindenki köszön mindenkinek. Ő is udvariasan viszonozta a köszöntéseket és néhány nap múlva észrevette, hogy már ő köszön előre. A koszt kitűnő volt, a víz pompás, a bor nemes és pincehideg.
Egyszóval minden kitűnő volt, kivéve azt, hogy az unalom nem akarta elengedni C. lábaszárát, sőt, mintha feljebb kúszott volna.
– Teljesen kész vagyok – mondta önmagának C.
Egy pár nap múlva az unalom, a „szürke ízé” – ahogyan C. barátian szólította – arra bíztatta, hogy hagyjon fel az esti sétákkal a főutcán. Kiment tehát a rétre, a falu végére, ahol egy kisebb tavat vett észre. Tulajdonképpen tónak nem is volt nevezhető, közönséges libaúsztató volt.
Ezen a réten látta meg először a libákat.
A libák libasorban haladtak.
– Tehát ezt hívják libasornak – állapította meg C., aki most látott először libát a réten.
– Vajon ki tanítja meg ezeket ilyen egyenes sorban járni – gondolkozott el, amint a libákat szemlélte. – Bizonyára ösztön. De más állatnak, miért nincs olyan ösztöne, amely „libasorba” állítaná őket? Talán az állatorvosok tudják? Meg kellene kérdezni valamelyiket, hogy mi ennek az oka.
De eszébe jutott, hogy nincsen egy állatorvos ismerőse sem, és ezért a gondolatot már el is hajította magától. Leült egy kőre és nézte a libákat. A libák kimásztak a tavacskából, gondosan megrázták magukat és sorba álltak. A legelső liba volt a legnagyobb. Hosszú, csontos csőre volt.
– Ellenszenves száj – gondolta C.
A libák elvonultak. C. egy ideig még szemlélődött a réten, majd, amikor úgy érezte, hogy már semmi látnivalót nem talál a szép, ringatózó füvön, felkelt és hazafelé indult. Útközben szórakozottan letépett néhány, margarétához hasonló virágot, és szagolgatni kezdte. Nem volt illata.
Utolérte a libákat. Kétségtelenül ugyanazok a libák voltak. Megismerte az elöl menetelő ellenszenves libát.
– Ilyen ronda, mohó szájat még emberben sem láttam – elmélkedett még farkasban sem! De láttam-e én már életemben farkasszájat? Soha. Ki nézi meg egy farkas száját? Tudomásul veszi, hogy vérszomjas, gyilkos fenevad és kész! Igazságtalanság a farkassal szemben.
Átfutott az agyán, hogy legközelebbi filmjében szerepeltetni fog egy farkast. De hol és minek? Gondolatban legyintett, bár annak örült, hogy egyáltalán eszébe jutott valami. Egy farkas! Igen, egy farkas! De mit kezdjen egy farkassal?
Idáig jutott gondolataival, amikor észrevette azt a libát, amelyik utolsónak menetelt a sorban.
Kicsi volt. Sokkal kisebb mint a többi. Valami baja lehetett a lábának, mert elmaradt a többiektől. Azok rendületlenül masíroztak tovább, fejüket időnként oldalra fordították, minden ok nélkül, mert nem volt ott semmi látnivaló. Az utolsó liba gyorsabban kezdte vonszolni magát, utánuk iparkodott. Határozottan sántított.
– Szegényke – gondolta C.
A libák abba a házba fordultak be, amely szomszédos volt azzal a házzal, ahol C. lakott.
– Miért mondják, hogy a liba buta – elmélkedett G. – Maguktól is hazatalálnak. Fantasztikus!
Este vacsora után beszélgetésbe elegyedett a szállásadónőjével. Az idős asszony nagyon megörült, hogy vendége végre beszélgetni kezdett vele. Eddig barátságtalannak érezte, és meg- közelíthetetlennek, most végre feloldódott. Meglepetést jelentett azonban számára, hogy a libákról kezdett el érdeklődni.
– Az a nagy, hosszú nyakú, az a gúnár, kérem tisztelettel – válaszolta vendégének. És amikor a vendég a libák neve felől tudakozódott, megmagyarázta, hogy libáknak nem szokás nevet adni.
C. másnap megint találkozott a libákkal. Este a réten. Enyhe szél fújt és az erdő páfrányillata végiggurult a réten, mint valami jószagú, zöld labda. A szél megsimogatta C. arcát, majd tovább sietett a falu felé.
C. hamarosan észrevette az utolsó libát. Jobban sántított mint előző nap. Lehet, hogy így született. Vagy valami gaz kölyök eltörte a lábát. így talán nem is jut elegendő eleséghez az a liba?
Ismét szedett néhány margarétát. Amikor a libacsapat felsorakozott a hazamenetelre, ő is készülődni kezdett.
A sánta liba megint a sor végére került. Volt benne valami báj, a nyaka nem volt olyan irdatlanul hosszú, mint a többieké, a csőre édesen lapos volt és a fejét kecsesen félre tartotta. C. úgy érezte, hogy a liba tekintete egy pillanatra megáll rajta.
– Legalább közrevennék, őt, hogy ne kelljen leghátul mennie. Ott veszélyes – futott át C. agyán.
De a liba ismét csak hátul totyorászott, meg-megállva, utána meg iparkodva vonszolta magát a többiek után. A tollai selymesen csillogtak az alkonyi rózsaszín napsugarakban.
– Éhes vagy, szegénykém – mondta C.
Utánuk sietett és a margarétáit a sánta liba felé nyújtotta, amely megint csak elmaradóban volt a többiektől. A liba megérintette csőrével a margarétákat, de azután elfordította a fejét.
– Nem kell neki – suttogta C.
A sánta liba, mintha csodálkozva nézett volna C.-re, de ekkor a gúnár hátrafordult és csúnya, sziszegő hangot hallatott ellenszenves csőréből. C. megijedt, de megijedt a liba is, és lábát vonszolva sietett a csapat után.
Aznap este C, megkérdezte szállásadónőjétől, hogy mit eszik egy liba, továbbá beszámolt neki a gúnár ellenséges magatartásáról is. A néni megmondta, mit esznek a libák és figyelmeztette, hogy a gúnár alkalmanként igen veszélyes lehet. Erős, kegyetlen csőrének csípése fájdalmas.
C. megköszönte a felvilágosítást.
A következő napokban rosszra fordult az idő. Nem volt kedve kimenni a rétre, szobája ablaka mögött üldögélt és a függönyt kicsit megemelve lesett ki a kertbe. Nem látott semmit, csak az eső tompa függönyét. Az unalom, a „szürke izé” azonban nem volt sehol. Ennek nagyon megörült, habár még mindig nem jutott eszébe semmi, úgy érezte, az agya, a szeme nem működik. Csak azt látja, ami előtte van. Ez mindig megijesztette. Arra vágyott, amit „látomásnak” nevezett mások előtt. Önmagában „fenének” hívta. A „fene” nem volt sehol.
– Talán majd az is visszajön – vigasztalta magát C.
Estefelé elállt az eső. Gondolta, végigsétál a főutcán. Vágyódott a szép, öreg arcok után. Kalapot is tett a fejére, szalmakalapot és elhatározta, mélyen meg fogja emelni a köszönésnél. Közben finoman, féloldalasán meg fog hajolni. Érezte, hogy ez szép és esztétikus látvány lesz. Régimódi, századeleji. De ez illett ehhez a főutcához.
A főutcán azonban senki sem jött vele szemben. Ez bosszantotta, szüksége lett volna erre a régimódi mozdulatra. Kifejezetten bántotta, hogy most nem lehet kedves és hódolatteljes senkihez. Pedig már látta önmagát, amint sudár alakja kecses ívben hajlik egy öreg parasztasszony elé. Ez igen! Sudár alak, kecses ívben, kalapja a kavicsokat söpri! Lehet, hogy már lát valamit? Nem, nem lát semmit, a „fene” még mindig nem bukkant elő.
A széparcú öreg parasztok, úgy látszik, ma este behúzódtak házaikba. Nem mutatkoztak sehol. Két sihedert látott, de azok nem üdvözölték őt.
Bizonyára nem ebből a faluból valók – gondolta. – Nem tudják, mi a jómodor!
Vissza akart fordulni, amikor szemben vele feltűntek a libák. Megismerte a gúnár gyilkos csőrét. Mögötte egy elég nagy liba menetelt, barna tollú liba. Sohasem gondolta, hogy van liba, amelyik nem fehér.
– Csak nem vadliba? – jutott eszébe.
Nem volt vadliba, megnézte jól, amikor elmentek mellette. Amikor a gúnár odaért, jobbra fordította nagy fejét. Ő megijedt, önkéntelenül hátralépett, de a gúnár nem csinált semmit, csak jobbra fordított fejjel masírozott el mellette. A többiek is jobbra fordították a fejüket, úgy tetszett, alaposan szemügyre veszik. Úgy érezte magát, mint a tábornok, aki a díszszázad tisztelgését fogadja.
Hátul ment a kicsi, a sánta liba. Ő is jobbra fordította a fejét, mint a többiek, de az ő lapos, szép libaszemében érdeklődést érzett.
Amikor a csapat már elhaladt mellette, a libák ismét előre néztek, követve a gúnár minden mozdulatát. De a leghátsó liba megállt. Biztosan elfáradt a lába. A lapos szemek fürkészően fordultak vissza.
Ekkor a gúnár már észrevette, hogy a liba lemaradt, és fütyülve sziszegett. Az ijesztő hangra a sánta liba elkapta a tekintetét, és szánalmasan vonszolni kezdte magát a többiek után.
Még nehézkesebben járt, mint eddig. A széles libafar meg-meg billent, amikor a rövid, satnya láb erőlködve emelte tovább. A többiek lassítottak és a liba most már ott bicegett mögöttük.
– Galádság, hogy ezt a nyomorult jószágot gyalogolni engedik – ötlött eszébe. Különben elhatározta, hogy ezentúl bottal fog közlekedni. Félt a gúnártól.
Másnap megint szemerkélt az eső, mégis kiment az udvarra. Ott találta szállásadónőjét, aki éppen a baromfit etette. Érdeklődött, miért nem tart inkább libákat. Az öregasszony, aki ezúttal is megörült, hogy beszélgethet vele, felvilágosította, hogy neki nem fizetődik ki, továbbá fárasztja, hogy a libát tömni keli. Ő megkérdezte, hogyan tömik a libákat, és amikor megtudta, majdnem rosszul lett.
– Brutalitás – hebegte. – Inkvizíció!
A néni szemmel láthatóan egyik fogalmat sem ismerte és ijedten bámult rá. Kérdésére, hogy erre okvetlenül szükség van-e, igennel válaszolt, és hozzátette, ez a libák sorsa. A sors szóra felkapta a fejét és arra gondolt, milyen szép és megható, hogy egy parasztasszony a libák sorsáról beszél. Kért tőle egy keveset a baromfieledelből, amelyet a néni a kötényéből szórt, és a marék kukoricával a szomszéd kerítéshez sietett.
A libák már otthon voltak. Ettek. Habzsoltak. A sánta liba előtt sokkal kevesebb táplálék volt, mint a többiek előtt. Vagy kevesebbet kapott, vagy a többiek elették előle. Lassabban is evett, mint a többiek, és a fejét félve kapkodta jobbra-balra. C.-nek összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy ezt a kecses nyakat egy parasztasszony durva keze fogja megragadni, hogy lefelé gyúrja rajta a táplálékot. Megborzongott. A liba most feléje emelte hosszúkás, lapos szemét. Megismerte! Érezte, hogy ez ostobaság, és zavarában szórni kezdte az eleséget, áthajolva a kerítés bokrai között. Ügyetlenül szórta, sok szemcse fennakadt az ágakon.
A liba észrevette a hulló táplálékot, és édesen sántikálva billegett a kerítés felé. De a gúnár, amely már néhány másodperc óta figyelt, megelőzte. Az undok sárga csőrben pillanatok alatt tűnt el az eleség. Rásziszegett C.-re ás meglebegtette szárnyait, semmi hálát nem mutatott a külön csemegéért. Azután visszarohant és tovább habzsolta saját vacsoráját.
– Rabló, kalóz – sziszegett C. Igyekezett utánozni a gúnár undorító hangját.
A sánta liba mintha vállat vont volna. Visszabicegett az ételéhez és eszegetni kezdte.
– Egyél, hízzál – biztatta gondolatban C. – Nem tudod, mi vár rád!
A rosszul sikerült ajándékozási kísérlet óta C. kezdett megint kijárni a rétre. A libák fürödtek, és a kis liba most már kétségtelenül felismerte. Egyszer-kétszer sikerült odacsempészni neki az eledelt, a sánta liba megette, a gúnár, úgy látszik, nem figyelt oda.
C. mindig ugyanarra a helyre telepedett le, egy kidőlt fatörzsre. Volt rajta egy mélyedés, abban ült és a hátát kényelmesen megtámasztotta. Mindennap elhatározta, hogy párnát is hoz ki magával, mert a fa eléggé kemény volt, de mindennap meg is feledkezett róla. A botjáról azonban nem feledkezett meg, mert változatlanul tartott a gúnártól, s valahányszor kemény, hosszú csőrére pillantott, megborzongott.
Eledelt azonban mindig hozott magával és etette a sánta libát. A liba megette, amit kapott, lassan eszegetett, közben jobbra-balra kapkodta a fejét. C.-nek az volt az érzése, hogy fél. Pedig a gúnár már tudomásul vette, hogy C. eteti az egyik libát. Hallgatólagos tudomásulvétel volt ez, gyűlölet lappangott mögötte. Ezt C. határozottan érezte, pedig a gúnár nem sziszegett, és az eledelt sem kapkodta el a sánta liba elől. C. azonban tudta, hogy unalom helyett most a gyűlölet kapkod a lába felé.
– Nem vagyok egészen normális – gondolta. – Félek egy libától!
Azt azonban nem bánta, hogy nem normális, mert ez a lelkiállapot a „fene” közeledését jelezte. Jelezni ugyan jelezte, de a „fene” nem volt egyelőre sehol.
– Majd, majd – biztatta önmagát.
A „fene” a borzalommal együtt jelentkezett újra. Váratlanul, de hiszen minden nagy dolog váratlanul tűnik fel az ember életében. Ezt különben C. fejtette ki legutóbbi filmjében. Volt, aki megértette, volt, aki nem, de nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy C. erre rájött.
Szép este volt, langyos meleg sóhajtozott ki a faluból a rét felé, a páfrányillat pedig lepihent a réten. Úgy látszott, ma nem volt kedve beröpködni a faluba.
C. már odaszórta a ma esti desszertet a libának. Utóbbi időben így hívta a kis sántát: „Gyere, gyere, itt a finom desszert!” – és a liba, nagyokat billentve gömbölyű farán, azonnal odasántikált. Megette és ránézett. Most már biztos, hogy ránézett.
– Meg akarja köszönni – gondolta C. – De édes! Meg kellene mentenem a töméstől! Talán eladnák nekem, hazavihetném. De mit csináljak egy libával a Nagykörúton? Szembeszállni egy libáért a sorssal?
Érezte, hogy ez már a „fene” közeledése.
Ezen az estén a liba közelebb merészkedett hozzá. Megette az eledelt, utána odasettenkedett C. lábához. Ránézett. Kedves kis libaarca volt, szemében értelem. Ezt eddig nem vette észre. Ismét csodálkozott, hogy miért nevezik a libát buta libának. Ennek a libának volt esze, voltak érzései, volt jelleme, Ezt az orra hegyéről is le lehetett olvasni. Az orra pedig a lapos, bájos csőrén volt. C. közelebb hajolt a sánta liba csőréhez.
A liba szokása szerint oldalt fordította a fejét. C. még jobban lehajolt. Ekkor közvetlenül a füle mellett megzizzent a gúnár gyilkos sziszegése. Utolsó pillanatban kapta el a szemét, mert a kemény, rikító sárga csőr menthetetlen kivájta volna.
A gúnár támadott. Gyilkos szája nagyra nyílt.
– Foga is van – C. majdnem megbénult, amikor a tűhegyes valamiket megpillantotta a tágra nyitott csőrben.
Felugrott. Fel tudott még ugrani és hátrafelé tapogatózott. A gúnár most felrepült. Szárnyát hatalmasan széttárta és C. felé suhogott. C. felkapta a botot, amelyet a fatörzsnek támasztott, és a liba felé sújtott. Csodálkozott, milyen ereje van, és az is eszébe jutott, hogy most üt meg először valakit életében. Mindig borzalommal töltötte el az erőszak.
A gúnár visszaesett. Nem a bot találta el. Nem tudott repülni, nehéz teste visszarántotta. De megint erőt gyűjtött és a sárga, száraz csőr és a harsogó, szétterülő szárnyak újra ott suhogtak előtte. Ütött, ütött, újra ütött. Úgy érezte, hogy talált is. Ez erőt adott neki, össze-vissza vagdal- kozott, amíg érezte, hogy nincs már előtte semmi.
Most vette észre, hogy csukott szemmel verekedett. Nem mert felpillantani, félt, hogy véres holttest fekszik előtte. Amikor végre kinyitotta a szemét, látta, hogy a gúnár nyugodtan masírozik a rét túlsó széle felé. A többiek mögötte sorakoztak. Leghátul a sánta liba.
A gúnárnak nem volt semmi baja. Egy vércsepp sem volt hegyes csőrén, hosszú fején. Egy tolla sem borzolódott fel, mind simán, rendesen lapult a hatalmas testhez. Olyan volt mint mindig. Már elhagyta a rétet, mögötte a többiek. A legkisebb hátul sántikált.
– Úgy látszik, megőrültem – mondta C.
Pedig biztosan emlékezett rá, hogy ütött, és hogy talált. Még érezte kezében a bot lendülését és érezte, hogyan borzongott meg, amikor keménybe ütközött. Látta maga előtt a felrepülő, kitáruló szárnyát, még érezte a gúnár szagát, a félelmetes karmokat is látta idomtalan lábán.
– Megúszta – mormolta csalódottan.
Hazafelé menet a „fene” kezdte el kísérni. Elhatározta, hogy legközelebbi filmjében a halált fehér szárnyak suhogásával fogja megjeleníteni. Már látta is a szárnyak tetején megcsillanó bíborszínű cseppeket. A cseppeket a Nap fogja megvilágítani. Még mindig remegett a félelemtől, ha a gúnárra gondolt, de úgy érezte, hogy megérte. A „fene” úgy látszik, megkerült!
Másnap azért nem merészkedett ki a rétre. Elhatározta, hogy ezentúl nem is megy ki, a kerítésen keresztül fogja etetni a sánta libát. Azt is elhatározta, hogy magához veszi. A konyhában eléldegélhet akár tíz évig is. Jó! fog vele bánni.
A főutcán sétált este, amikor megpillantotta a közeledő libákat. Elöl ment a gúnár. Beugrott egy kerítés mögé, a kaput gondosan becsukta. Félt. Igenis, félt. Nem volt nála a bot.
Nem történt semmi baja. A libák elvonultak a kerítés mellett, még csak nem is fordították jobbra a fejüket, mint rendesen. Ismét megállapította, hogy a gúnár sértetlen maradt. Azt is észrevette, hogy a sánta liba nem volt velük.
Ez meglepte. Megvárta, amíg a libák eltűnnek, és hazaindult ő is. Amint hazaért, a kerítéshez sietett. A libák otthon voltak és vacsoráztak. A sánta liba nem volt közöttük. Nézelődött, hogy talán a bokrok közé bújt, de nem, ott sem volt senki.
A szomszédasszony alakját látta a konyhaajtóban. Átkiáltott neki, és amikor odajött hozzá, a sánta kisliba felől érdeklődött.
– Tudom, hogy tetszett etetni a kis satnyát – mondta a szomszédasszony. – Olyan kis nyavalyás volt, de helyes jószág…
– Maga is szereti, ugye? – kérdezte C.
– Az ember nem szeret egy libát – magyarázta türelmesen a szomszédasszony. – A jószág az jószág! Ha a disznót szeretném, hogy tudnánk leölni? De ezt sajnáltam én is…
– Sajnálta? – hebegte C.
– Agyonverte az a gyilkos szemét, – Az asszony a gúnárra mutatott. – Ez a vén gyilkos, ott ni! Kirohanok reggel, hogy miért gágognak, azt hittem, a róka vagy a héja, hát ez a vén gazember akkor ütötte rajta az utolsót! Csupa vér volt a kis feje, agyonütötte a szegény nyomorultat! Mire odaértem, persze, elfutott ez a rusnya féreg, de akkor már nem volt élet a kis sántában. Most mit csinálhattam volna? Ott sül bent a sütőben. Nemsokára kész!
C. tudta, hogy már percek óta érezte a sülő libapecsenye szagát. A félig nyitott konyhaajtón áradt kifelé. A finom, ínycsiklandó, jól ismert illat birizgálni kezdte az orrát.
– Igaz, mit csinálhatott volna… – nyöszörögte.
Ájulás fogta el. Köszönés nélkül megfordult és a szobájába tántorgott. Lefeküdt, lehunyta a szemét. A libapecsenye szaga diadalmasan nyomult be az ablakon. Felugrott és becsukta. A szag megtorpant az ablaküveg előtt, de most a suhogó szárnyakat és a vércseppeket látta. A „fene” jól végezte a dolgát. Túl jól. Akármerre fordult a gúnár sziszegő csőre lihegett feléje, és úgy érezte, hogy a szárnyak az orcáit súrolják.
Másnap összecsomagolt. A meglepett öregasszonnyal közölte, hírt kapott, azonnal haza kell utaznia. Kifizette a szobáját, és egy szál bőröndjével elindult. Jó darabot kellett gyalogolnia, amíg a buszmegállóhoz ér.
Útja a patak mellett vezetett el. Távolról látta a rét zöldjét, rajta fehér foltok. Talán a libák voltak, talán margaréták.
Egyedül volt. Letette a bőröndöt és várt. Majd ökölbe szorított két kezét felemelte, és az egyikkel az ég felé, a másikkal a rét felé sújtott.
– Átkozott gyilkosok! – hörögte.
És sírva fakadt.
