GÖRBE TÜKÖR

GYÖRE IMRE

Magyar Igazság, Élet-poézisvalóság

A helyzet megoldása

A négerek mind büdösek,
rossz szaguk van az araboknak,
a cigányok meg csirkét lopnak,
meg mindent, amit csak lehet.

Naponta sárgábbak a sárgák,
büdös tojást és kígyót esznek,
Tibetben láma-vajat tesznek
teájukba s kézzel kavarják.

A fehér szín se biztosíték
semmi ellen: tollas zsidónál
nem sokkal jobb a sanda bankár:
sóletet zabáinak Rotschildék.

Összeesküsznek mindeközben
Göncz Árpáddal, s a tüzet szítják,
hogy erós ne légy, mint a szittyák,
s hős eleid az Etelközben.

Légyen immár keserves végük,
ne szíjják vérünk többet itten,
áldva néz ránk fentről az Isten:
magyar gyökered vágd közébük.

Irigység

Egymilliárd kínai sárgul
az irigységtől, mert magyar
szeretne lenni, itt, mai,
nem ott, ahol most kínai.
Lajosmizsén lakhatna itt,
s a kultúra e magasábul
lenézne minden kínait.

Magyar

Magyar Igazság, Magyar Élet,
nem érthetik a szamojédek,
zsidók, cigányok, mongolok:
magyarnak lenni nagy dolog,
s különbnek lenni bárki másnál,
nem hajladozni, mint virágszál,
de állni, mint a tölgy, szilárdan,
ezerszáz éve e hazában.
Ezért bámul ránk annyi nép,
néger, arab s más csajvadék,
hogy állunk itt, s ilyen kitartón,
magyar mocsárban, magyar tarlón.
Isten, Haza és Család – mondjuk,
lesz még velünk sokaknak gondjuk,
ha Igazságunk fellobogjuk.

Turul

A turulmadár
vigyázzban áll,
mikor nem röpköd éppen
fenn, a levegő-égben.
E MIÉP-21-esek
védik a magyar légteret,
Für Lajos tenyeréből esznek
pörkölt pacalt,
ha megéheznek.

Magyar Út

A Magyar Útra
nem léphetnek
zsidók, cigányok,
ateisták,
szabadkőműves
homosegg-
szurkálók,
s folytatnám
a listát:
zsidók, cigányok,
négerek,
mert minket,
magyarokat itten
ezek csak kirekesztenek.

Magyar élettér

Van tartása és kelleme,
már csak élettér kellene
neki.

Nem külföldön, de idebenn,
hol most túl sok az idegen,
zsidó.

Letüdőzik a levegőt,
ettől fullad meg legelőbb
a nép.

Magyar oxigént! Elfogy ez,
nem nő újra, mint sok pajesz,
nem ám.

Menjenek hamar, hamarabb,
várja őket a sivatag:
Negev.

Így leszünk itthon magyarok,
otón járunk majd, nem gyalog,
s lovon

S az Úr, ki lelkeinken átlát,
tudja: lábunk ott lesz a Kárpát-
okon.

Magyar lélek

Két szemük van,
meg két fülük,
egy szájuk:
magyarul beszélnek,
bárki azt hinné:
magyarok.
De lelkük mégse
magyar lélek:
belül hordják
a pajeszuk.

MEGMENTETT OLDALAK

GERGELY SÁNDOR

Sír az apám

Apám hatvan éves, és Burgenlandban lakik. Már fél éve kérelmezte honosítását Magyar- országba. Kicsi, sovány zsidó az apám, az utolsó három év antiszemita szennyén felül­emelkedve maradt, aki volt: magyar.

Még ma is, harmincöt évi, sváb faluban lakozása ellenére, magyarosan beszéli a német nyelvet, de magyar szavai illatosak a színes rábaközi tájszólástól. Az én apám magyarul beszélt sváb falunkban, amikor még a jegyző és a tanító is csak dadogta azt. Az én öreg, zsidó apám ezen a vidéken úttörője volt a magyar nyelvnek, kultúrának. Szegény magyar-zsidó házaló apám véres verejték, robot és koplalások árán végeztette el – jeles rendűén – mind a hat gyerekével a magyar középiskolát.

És mind a hat gyereke: magyar… És önként, hazafias lelkesedéstől hajtva, ment a harctérre három fia. A háború után két évig vakon ténferegtem a pesti utcákon, és félvakon rovom ma is a sorokat a magyar kultúra szolgálatában. Bátyám az összes legénységi kitüntetésekkel díszített tartalékos főhadnagy, még ma is sínyli a Piavénái szerzett malária rohamait. Öcsém feje még ma is félrebillen a fronton szerzett idegsokk utóhatásától.

Apám puritán ember. A vasi, győri, veszprémi és Sopron megyei parasztok azt mondják róla, á'nnem is zsidó, hanem igaz ámber…

Ma meglátogatott az apám Pesten. Ruhája piszkos volt, ősz szakálla tépett, és az arca… ó, Uram Isten… és a szeme, az ő tiszta, áldott szeme…

Betántorgott szegény apám világítóudvarra nyíló hat négyzetméteres cselédszoba- hónaposszobámba, s leült a padlóra, mint a zsidók böjtnapon a falumbeli templom kőkockáira. És sírt. És fuldokló szavának minden, erőtlen akcentusához furcsán-tehetetlenül hadonászott sovány karja.

– Megvertek… fiam – jajdult el. – Megvertek, megkínoztak… Börtönből, kukacok, piszkok, bűzök börtönéből jövök. Fiam, megvertek. Engem, aki apám kezén kívül ember sújtó tenyerét sose éreztem.

Vizet hoztam, s melléje ültem. Megmostam a fülét, amelyből még mindig szivárgott a vér. S a szemét, a nyakát is megtörülgettem nedves törülközőmmel.

A földről nem kelt fel. Mellette maradtam ülve én is. És valami soha nem látott idegen hangon mesélt. Közben lehúzatta velem kabátját, ingét, amely már négy nap óta nem került le a testéről.

– Vasárnap este határátlépő igazolvánnyal bementem Sopronkeresztúrról Sopronba – kezdte mondani. – Velem volt a táska meg a pénz, százhetvenezer korona, amit a G.A. Scheid aranyolvasztó cégtől, mint máskor, kaptam bevásárlásra. Egy kiló házikenyér, egy kiló alma és húsz deka trappista sajt is volt velem. Két napra ennivaló. A Győr-Sopron-Ebenfurti vasút soproni pályaudvarán megvizsgálták az igazolványomat. Este hét óra volt. Azt mondta egy szőke határőr:

– Maga öreg álljon félre.

Az apám félreállt, amíg mindenkit igazolgattak. Csudálkozott ugyan, miért történt ez, hiszen őt ismeri ez a szőke őr, mindenki ismeri őt Sopronban, minden kisgyerek. Minden héten bejött igazolvánnyal Sopronba, amióta csak elszakították falunkat hazánktól. Azért jött, hogy a budapesti Scheid G.A. aranyolvasztó cégnek a dunántúli kisvárosok és nagyközségek órásaitól törmelék aranyat és ezüstöt vásároljon.

– Aztán megparancsolta a szőke – folytatta apám. – Nyissam ki a táskámat. Beleturkált. Akkor bevitt egy szobába, és rám parancsolt: le a ruhával. Megtalálta nálam a százhetvenezer koronát. Mutattam neki a közjegyzői írást, az iparigazolványt meg a cég igazolványát: törmelék aranyat vásárolok a Scheid-cégnek.

– Öltözzön – mondta a határőr, – Átviszem az őrszobába.

Csodálkozott apám, miért van ez. Csodálkozott és ment. A szőkén kívül még másik három határőr vonult velük.

Apám még mindig a padlón ült a falnak támaszkodva, és ősz szakállára rácsöpögtek a kövér könnyei. Furcsán-tehetetlenül emelgette aszott karjait, amikor tovább mondta.

A menet: a négy fegyveres és köztük apám a pályaudvari rendőrőrszobára tartott: az apám, sovány, kicsi öreg zsidó és körötte négy kardos, puskás ember. Az ajtót a határőrök magukra csukták.

A félhomályos szobában a szőke őr lapáttenyere rácsattant apám bal orcájára. Apám megtántorodott, és a falnak esett. A szőke erre ököllel ütött a fülére. Ömleni kezdett apám vére. Utána az őr az orrát verte. Most már az orrából is dőlt a vér. Apám elesett. Most itt, a kies világítóudvari szobában mutatta, hogyan feküdt hasmánt, és kaparta kínjában a padlót.

– Megmondod már az igazat? – kiáltott rája a szőke.

– Mit? – kérdezte apám, arccal a padló felé.

A határőr csípőn rúgta. Apám szegény felüvöltött…

– Csempésztél, vén disznó – kiáltotta a szőke. – Valid be… Aranyat csempésztél Bécsbe a kommunistáknak – a szőke a földre térdelt, apám mellé, tarkóját verve öklével s biztatta. – Valid be, valld be…

– Nem, nem igaz – nyöszörögte apám. – Esküszöm hat gyerekem életére… félvak fiam soha ne lásson, ha igaz…

Ütés, rúgás, röhögés. Aztán az egyik határőr letörölte apám arcáról a vért, s a szőke felrántotta apámat a magasba.

– Vén gazember – mondta, s megfogta apám jobb csuklóját. – Büdös zsidó – hátracsavarta apám kezét. – Aranyat csempésztél Bécsbe. – Apám hörgött, a tenyerét már a lapockáig a nyak felé nyomták. – Valld be, zsidó, hogy csempésztél – a szőke apám bal kezét térdével hátulról a falnak nyomta, és fehér szakállára köpött.

Apám, most mellettem, sírt. Úgy sírt, mint egy gyerek… ahogyan a kínzás alatt sírhatott.

– Nem vallhatok magamra gazemberséget – suttogta.

Bal keze roppant; bal tenyere hátul, a nyakánál, a gerinc tetején belehullt a már előbb elszorított jobb tenyerébe.

Apám nyöszörgött, sírt, üvöltött. Aztán eleresztették.

Apám, most, a földön ülve mutatja, hogyan hullott le drága, dolgos két keze. A szőke meg csak egyre dühöngött: – Ilyen büdös zsidó, nem akar vallani…

És fogta apám pergamentszínű kezét, és vékony madzaggal kötözte össze csuklóját. A három néző közül az egyik nekibuzdult.

– Na, egyszer én is… – mondta, s úgy ütötte arcul apámat, hogy az összekötözött kezű, tehetetlen öreg a falnak repült.

– Vallj, zsidó.

Apám a fal mellett a földre omlott. A szőke lehúzta cipőjét, vékony madzaggal összekötözte apám két bokáját. Aztán feltolta a két összekötözött lábat a két összekötözött kéz között. A felnyomott térdek alatt seprűnyelet dugott keresztül. Apám most a fején ült, és két meztelen talpa az ég felé meredt. S a felfelé nyúló talpak fölött fenyegetőzött a szőke. És apám volt katona fiaira gondolt és szegény anyámra… és összeszorította véres, habos száját, hangtalanul imádkozott, s készült az úristen színe elé, mert nem vallhat a kínzók kívánsága szerint, hiszen nem szabad senkit se rágalmazni: tehát saját magát sem.

A határőr marka apám öle felé nyúlt. Apám nagyot üvöltött és… itt, félhomályos kuckóm­ban, elsírja magát az emlékre.

– Vallasz, zsidó – kérdezte ismét a határőr.

– Vallók.

– Csempésztél?

– Igen

– Hányszor és mennyit?

– Minden héten két kiló aranyat.

– Na látod! – nevettek megnyugodva a puskás emberek.

Este hát órától tízig verték. Most egy óra hosszat pihentették. Utána apám aláírta a jegyzőkönyvet, hogy havonta négyszer csempészett aranyat kilószámra Bécsbe. Ő, aki ezerkilencszáztizennyolc óta nem volt Bécsben, ő, akinek negyvenöt éven át tartó robot után annyi pénze sincs, és nem is volt, hogy csak egyszer is megengedje magának a fényűzést, hogy egy hétig ne robotoljon…

Este tizenegykor a jegyzőkönyvvel átvitték a soproni rendőrség fogdájába. Szegény anyám hétfőn reggel beutazott Sopronba, keresni az apámat, mert valaki, ismerős, hajnalban azzal verte fel álmából, hogy apámat bevitték a rendőrségre. Ott kóválygott megállás nélkül, s a piac melletti rendőrségi fogda ablakán át meglátta apámat.

Aztán minden rendbe jött. Egy dr. Márkus nevű humanista soproni ügyvéd közbenjárására és Pammer rendőrkapitány intézkedésére szabadon engedték apámat.

Az a szőke határőr, Radics nevezetű, apám pénzét akarta, amelyik sose volt az apámé. Egy zsidóét! Akit nyugodtan lehet ütni, pofozni, kínozni. Senki ezért őt felelősségre nem vonja.

És ilyen vadállatok állnak határőrséget Magyarország nyugati végein.

– Fiam – kezdi újra apám fáradtan. – Felejtsd el ezt…

Árt a fájós szemednek, amit a hazád védelmében szereztél, árt, ha ilyen szomorú dolgokon jár a fejed.

És az elgyötört, hatvan éves burgenlandi öreg zsidó, az én apám, aki áttelepedni készült a megmaradt kis országba, véreres szemmel ide-oda révedezik a haza említésénél.

Zsidó Szemle, 1922. augusztus 11.

ZSOLT ÉVA

Naplórészlet

Zsolt Éva naplóját édesanyja, Zsolt Ágnes találta meg 1945-ben Nagyváradon. 1948-ban sajtó alá rendezte és kiadatta ÉVA LÁNYOM CÍMMEL. A tizenhárom éves kislány 1944. október 17-én halt meg Auschwitzban. A szemtanúk szerint maga Mengele tuszkolta fel arra a teherautóra, amellyel a foglyokat a krematóriumba szállították.
    Zsolt Éva édesanyja első házasságából származott. Naplójában nevelőapját – Zsolt Bélát – Béla bácsiként, anyját Ágiként említi.

1944. március 26.
A rádió állandóan légiriadót jelez, vagy a zsidókat szidja, de úgy, ahogy eddig soha. Már a bombázástól sem félek, mert még a riadó is jobb, mint a zsidózás a rádióban. Aztán beolvasnak mindenféle rendeletet a zsidókról, hogy mi mindent nem csinálhatnak. Ági ma is beszélt Pesttel, azt mondja minden barátjuk már a németek foglya és a németek mindenkit megölnek, még a gyerekeket is. Kis Naplóm, eddig nem akartam beléd arról írni, mert elhesegettem magamtól, de amióta itt vannak a németek, csak Mártára gondolok. Ő is gyerek volt mégis megölték a németek. De én nem akarom, hogy engem megöljenek! Én fotóriporter akarok lenni és 24 éves koromban férjhez megyek egy angol árjához, de az is lehet, hogy Vadas Pistához. Pistát nem láttam mióta bejöttek a németek, de nem is gondolok rá, mert olyan rettenetes az egész élet március 19-e óta. Bár inkább Pistára gondolnék, mint Mártára, most már igazán azt sem bánom, hogy vesz-e Péter Évának perecet a moziban, vagy sem.

1944. március 27.
Ma itt volt Juszti. Rettenetesen sírt s azt mondta, hogy Poroszlay néni engedné, hogy elbújjak a pusztán, de Poroszlay bácsi azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Pedig én a disznóólban vagy a tehénistállóban is el lennék, akármit dolgoznék, a juhokat is őrizném, csak ne lőjjenek agyon a németek, mint Mártát. Nagyapa mindenféléket próbál. Hamis papírt szerezni legalább Béla bácsinak, de semmi sem megy. Még egyelőre a patikába jár a nagyapa, de azt mondja nem sokáig és most már nem lehet elintézni 5000-ért, mint akkor vitéz Rajnaynál. Jusztinák odaadtuk a nagymama ékszereit és azt is elhatároztuk, hogy mást semmit sem dugunk ei, mert ha eldugjuk akkor azért is megölhetnek – mondja Ági. Egyáltalán most mindenre mindenki azt mondja; megölnek. Mintha az nem volna a világon a legborzasztóbb. Már az is milyen rettenetes, hogy Ági minden csengetésre felordít, hogy itt vannak és elviszik Béla bácsit. Most is látszik, hogy Ági mennyire szereti Béla bácsit, mert az eszébe sem jut, hogy mást is elvihetnének, mint őt.

1944. március 28.
Most volt nálunk Friedländer Ági néni. Hajnalban a németek és a magyar rendőrök elvitték Sándor bácsit és az összeseket, akikről tudták, hogy szocialisták vagy kommunisták. Átkutatták az egész lakását és azóta nem tudja, mi van Sándor bácsival. Nálunk ma három kályhában ég a tűz. Ági elégeti az összes könyveket, Béla bácsi leveleit, amiket akkor írt neki, amikor még nem volt a felesége. Rettenetes büdös, égett szag van a lakásban! Különben ma este hallottuk a rádióban, hogy Béla bácsi összes regényeit valami zúzdába viszik Pesten, mert az ő könyveit többé nem olvashatja senki, az árt az embereknek. De nemcsak a Béla bácsi könyvei ártanak, hanem másokéi is. Például Molnár Ferenc, akitől már én is olvastam a Pál utcai fiúkat. Hogy abban mi árthat az embereknek, azt igazán nem tudom. Én úgy sírtam, amikor a kis Nemecsek meghal a könyvben. Én különben is mindig sírok, ha valahol olvasom, hogy valaki meghal. Én nem akarok meghalni, mert én még alig éltem!

1944. március 29.
Ma eljöttek a zsidó hitközségtől és elvitték majdnem az egész ágyneműt, a németek mindennap követelnek valamit a zsidóktól, egyik nap írógépeket, másik nap szőnyegeket, ma ágyneműt. Nagymama előbb alkudozott, de aztán azt mondta, úgyis mindegy minden, vigyék. Ki sem akarta válogatni, oda is adta azoknak a vadidegen embereknek a fehérneműsszekrény kulcsát, amit máskor még Jusztinák vagy Áginak is nehezen adott oda. Juszti ma megint itt volt. Úgy ki volt sírva a szeme, mintha ö is zsidó volna, azt mondja, hogy bele pusztul abba, hogy engem, akit a világon a legjobban szeret, nem tud megmenteni attól, ami esetleg rám vár. Juszti azt mondja, az a baj, hogy ő nem önálló ember, hanem Poroszlayék alkalmazottja. Milyen csúnya szó is az Jusztival kapcsolatban, hogy alkalmazott. Juszti nálunk nem volt alkalmazott, hanem Juszti volt a legkülönb mindnyájunk között, ezt Ági mondta nekem és ez igaz is. Mikor Ági gyerek volt, ő is Jusztit szerette legjobban, még talán nagyapánál is jobban! Ágival sokszor beszélgettünk Jusztiról ő mondta, hogy minden más embernek van magánélete, vagyis vannak barátai vagy moziba jár, vagy színházba. De Jusztinák könyörögni kellett, hogy menjen valahová, amíg Ági Váradon lakott, együtt jártak moziba, vagy cukrászdába. Mióta Ági Pesten lakik, csak velem jött néha és a nagymamával. Juszti nem is ment férjhez úgy, mint a többi nők, pedig Ágitól tudom, hogy amikor őhozzá került, csinos fiatal lány volt és ő nemcsak Ágit nevelte, hanem mindenben segített és folyton dolgozott. Olyan méhecske természetű ez a Juszti – szokta mondani Ági – és azt is hozzátette, hogy Juszti nélkül nem is tudná elképzelni a mi életünket. S most itt áll Juszti és valósággal a kezeit tördeli. Még sohasem láttam Jusztit úgy jajveszékelni, mert ha régen valami bánata volt, akkor csak reggel vettem észre, hogy ki van sírva a szeme s napközben még a rendesnél is sápadtabb volt Ági azt mondta, hogy sem ő sem én, sem a nagymama nem tudjuk azt soha meghálálni Jusztinák, hogy milyen volt hozzánk. Az a legkevesebb, hogy ha ő öreg és beteg lesz, akkor ápoljuk majd és érezze , hogy a mi otthonunk az övé is. Nekünk még volt otthonunk és neki el kellett tőlünk mégis menni, mert Hitler a világ ura! Édes jó Istenem, engedd, hogy ne haljunk meg és Juszti visszajöjjön hozzánk! Élni szeretnék! Istenem, ugye az csak véletlenség volt, Te nem figyeltél oda, amikor Mártát megölték, de most miránk vigyázol!

1944. március 30.
Most kezdődik csak a legnagyobb borzalom. Nagyapa ma délben azzal jött haza, hogy a németek a szebb házakból dobálják ki a zsidókat, csak azt vihetik magukkal, ami rajtuk van és senki sem kérdezi, hogy hol fognak aludni. Mindenki befogadja egymást, de nagyapa mondja, megtörtént az is, hogy azt is kiteszik, egy óra múlva, aki befogadja a másikat és akkor még több család áll az utcán lakás nélkül. Még csak ez kellett szegény Rácz nagymamának, eddig csak Ági visított, ha csengettek, s úgy szorítja Béla bácsit, mintha meg akarná fojtani. Most már minden csengetésre nagymama is felzokog és azt mondja: most leszünk hajléktalanok. Már a mi környékünkön is dobálják ki az embereket, láttam a gyerekszoba ablakából ma délután is Waldmann bácsiékat, kis táskával és egy szatyorral jöttek ki a kapun és három német tiszt állt kint az ajtóban, az egyik hátulról belerúgott Waldmann bácsiba, amikor a saját kapuján kijött, hogy azoknak az átkozott németeknek átadja azt a szép kis házat. Nem is szóltam róla senkinek még Béla bácsinak se. Az egész családból Béla bácsi még a legnyugodtabb, meg a nagyapa. Nagyapa azt mondta Áginak: „Kislányom, én már nem bánok semmit 61 éves vagyok, olyan fáradt, olyan sokat dolgoztam az életben s olyan kevés örömöm volt, te tudod a legjobban!” Mégcsak ezt kellett Áginak hallania, hogy még jobban zokogjon. Úgy kérlelte nagyapát, én is sírva fakadtam, amikor azt mondta neki: „apukám én azt akarom, hogy éljünk, hogy szép öregséged legyen, meglátod minden jó lesz, csak ezt bírjuk ki”, – ilyeneket mondott Ági nagyapának s ott csókolta nagyapa haját meg a kezét, ahol érte. Béla bácsi azt mondta, mindenki csomagoljon össze magának egy kis táskát a legszükségesebb holmival, mert minden órában kitehetnek bennünket is az utcára mint Waldmann bácsiékat. Friedlánder Ági néni éppen jött hozzánk elmesélni, hogy Sándor bácsi a Városháza pincéjében van, az most a politikai foglyok börtöne. Vagyis az a politikai fogoly, aki szocialista vagy kommunista. Ma megkérdeztem Béla bácsit, elvihetik-e Ágit is, a városháza pincéjébe azért, mert ö is szocialista? De Béla bácsi azt mondta, hogy ettől ne féljek, mert Sándor bácsi harcos szocialista volt, Ági pedig csak szereti a szocialistákat. Mióta a németek itt vannak, ki sem megyek az utcára, apukám szokott jönni hozzánk. Pedig nagyon szeretnék már gyerekekkel is találkozni, hátha akkor el tudnám felejteni, hacsak rövid időre is, hogy itt vannak a németek. Apukám aránylag elég nyugodt. Ma megkérdezte Ágit, nem akarja-e, hogy én is katolikus legyek, ő tudniillik már régen az. Ági nem bánja, ő mindenbe benne van, amivel rajtam segíthet, de sajnos faji törvény van, s az úgysem segít, hogy milyen a vallás.

Előbb nem is értettem, mi ez a faji törvény, de aztán mindjárt eszembe jutott, hogy ezt persze Hitler találta ki: nürnbergi törvénynek hívják, rengeteget hallottam és olvastam róla. Az a lényege, hogy árjának kell lenni és nem reformátusnak vagy katolikusnak. Szóval, kis Naplóm, nem fogok kikeresztelkedni, pedig Béla bácsi hallotta, hogy rengetegen akarnak. De a váradi keresztény papok most is ragaszkodnak hozzá, hogy előbb mindenki hat hónapig tanuljon és csak azután lehet kikeresztelkedni. Béla bácsi még hozzátette, hogy az Egyház most alaposan levizsgázott! Én mindig azt hittem, hogy a papok szent emberek és mindenkin segítenek, aki csak bajban van. De úgy látszik, ők is csak azokon az árjákon segítenek, akik bajba jutnak, a zsidókon nem. Ki segít rajtunk?

1944. március 31.
Ma kijött a rendelet, hogy a zsidók ezentúl sárga csillagot fognak viselni. Elő van írva, hogy milyen nagy legyen a csillag s azt is megparancsolták, hogy minden ruhára fel kell varrni. Mikor a nagymama ezt megtudta, megint olyan izgatottan kezdett viselkedni, hogy orvost hívtunk. Kapott injekciót, most alszik. A nagymama még nem tudja, hogy már a telefonokat is kikapcsolták. Ági akart telefonálni orvosért és nem tudott. Akkor a nagyapa megmondta, hogy a zsidóktól már elvették a telefont és hogy majd ő hoz orvost: Eddig Ági beszélt esténként Pesttel, most már ennek is vége s én sem beszélhetek Anikóval sem Maricával. A zsidó üzleteket is elveszik, Vadas Pista is otthon ülhet majd. Csak azt nem tudom ki fog enni adni a gyerekeknek, ha a nagyok nem dolgozhatnak. Csak nem akarják a németek, hogy éhen haljunk valamennyien? Bár Ági szerint ez is megtörténhetik. Ági különben minden nap soványabb lesz, a sebe fáj és lázas. Alig tudta összecsomagolni a koffereket, csupa nem fontos dolgot tett be, úgy, hogy a végén Mariska meg a nagyapa csomagoltak mindenkinek. Ági különben is nagyon ügyetlen kezű, ő mindig csak annak örül, hogy én olyan ügyes vagyok. De most semminek sem örül, csak Béla bácsit félti. Béla bácsi most igazán megmutatja, hogy milyen erős, egész nap vigasztal bennünket, s ha nagymamának rohama van, csak ő tudja valamennyire megnyugtatni. Pedig szegény Béla bácsit nemcsak azért üldözik, mert zsidó, hanem mert baloldali.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Es most?

A hegedű éneklő hangszer. Akkordjátékra nem túlzottan alkalmas, egyszólamúan sír, ujjong, évődik – akárcsak az emberi hang, a vox humana. Nem véletlen tehát, hogy a köznapi ember a hegedűt hívja segítségül rendszerint, amikor legbensőbb érzéseit kívánja kifejezésre juttatni. A sírva vigadó férfiú a fülébe hegedűvel húzatja a nótát, de szerenádozni is vonósokkal vonul el imádottja ablaka alá.

Lám, már én is kerülgetem a pontos kifeje­zést, mint macska a forró kását. Nem akaródzott leírni, hogy cigányokkal vonul el. Muzsi­kus cigányokkal, akik a saját folklórjuk ellen dolgoznak. Az érzelmes műdalok vagy a jópofán „romáskodó” nóták ugyanis általában elhomályosítják az eredeti cigány folklórt. Pedig az itt él velünk. Nem a mi kultúránk mellett, hanem benne. Éppen ezért, amikor Bari Károly cigánydalokat adott közre nyolc évvel ezelőtt, olyasvalamiről érkezett hír, ami régtől fogva itt van.

A dalok gyűjtője és fordítója annak idején, amikor költőként porondra lépett, egy kicsit csodabogárnak számított. Akár akarta, akár nem, ez így volt. Nekem meggyőződésem, hogy nem akarta. Cigány származását mások „tupírozták fel”, mások kovácsoltak belőle tőkét-természetesen saját maguk számára. Bari Károlynak különösebben nem voltak komplexusai amiatt, hogy cigány. Pontosab­ban: elsősorban nem amiatt voltak komp­lexusai. Éppen az tetszett benne kezdettől fogva, hogy cigány mivoltát egy bizonyos osztályhelyzetfélének tekintette, nem pedig faji hovatartozás kérdésének. Verseit mindig is a magyar költők magától értetődő illetékes­ségével írta, azzal a felelősségtudattal és lelkiismerettel, amelynek dimenzióit és elő­jelét hét hosszú évszázada alakította ki ebben az országban. Már akkor, amikor az ajtón kopogtatott, egyértelmű volt számomra, hogy nem csupán a cigányságnak követeli a „biza­lom rézkrajcárjait”, hanem minden kivetett­nek, akinek a fejét a „megaláztatás pókhálói” csúfítják. Nem véletlenül tekintette egyik modelljének Radnóti Miklóst, aki az asszimilálódás csöppet sem könnyű tantárgyából csillagos jelesre vizsgázott a legkegyetlenebb vizsgaidőszakban, önvérével hitelesítve a kalkulus mindenkori érvényességét. Radnóti „sistergő ködbe kiáltott szavai” is bátorították a fiatal költőt arra, hogy egy hasonló vizsgán embermód igyekezzék helytállni, noha akkor, amikor ő elindult, nem is sistergett annyira a köd…

És most, hogy újra sistereg? A kirekesztő magyarkodások feltámadt divatja idején vajon mit érez Bari Károly?

Jó lenne tudni.

UDVARHELYI ANDRÁS

„Azt hittem, a fehér embereknek nincsenek előítéleteik…”

Beszélgetés három színes bőrű diákkal

Magyarországnak mind erkölcsi, mind anyagi szempontból igen fontos, hogy minél több külföldi diák tanuljon egyetemein. A nálunk tanuló diákok több mint kétharmada úgynevezett önköltséges: saját maga fedezi tanulmányi költségeit. Egyharmaduk ösztöndíjat kap a magyar államtól. Hogy kik, azt a Külügyminisztérium és a Művelődési Minisztérium illetékesei döntik el. Általában azoknak az országoknak az állampolgárai, amelyekkel Magyarország szeretne jó gazdasági és diplomáciai kapcsolatot tartani. El kell ismerni, hogy a jelenlegi magyar politika már nem ideológiai alapon dönt ezekben a kérdésekben. Ez a befektetés nagyon rövid távon megtérül. Gondoljunk csak arra, hogy itt tanult a mostani ciprusi elnök, a tanzániai művelődésügyi miniszter, a kambodzsai külügyminiszter-helyettes is, és ezek az emberek második hazájuknak tekintik Magyaror­szágot. Óhatatlanul jobban figyelnek a magyarokra, és sok esetben előnyünkre szolgál az ismeretség. Nemcsak a kereskedelmi és politikai kapcsolatokban hasznos a külföldiek taníttatása. Közvetlen gazdasági haszna is van. Egy külföldi diák évente négy-nyolcezer dollár tandíjat fizet, pénzt költ a taneszközökre, segédletekre, lakást bérel vásárol, szóval sok pénzt költ el Magyarországon. Az önköltségesek tanulmányi díja közvetlenül az egyetemek, főiskolák fejlesztésére fordítható, tanári munkahelyeket teremt, ebből a pénzből mehetnek a magyar diákok külföldre, és devizaforrásnak sem utolsó. Nem mindegy tehát, hogyan érzik magukat nálunk, milyen hírünket költik a világban. A Martin Luther King Egyesület segítségével sikerült beszélgetnem három színes bőrű diákkal. A jordániai Khaled al-Awar, az etióp Tsehau Tadesse és honfitársa, Taye Kabebe beszéltek magukról és magyarországi élményeikről.

– Huszonkilenc éves vagyok – kezdi törté­netét Khaled al-Awar, a Martin Luther King Egyesület egyik vezetője. Jeruzsálemben születtem. Még mindig élnek ott rokonaim. 1967-ben Ammanba kerültem, az ottani rokonaimhoz. Ott kezdtem iskolába járni, ott végeztem el a gimnáziumot is. Az iskolákban megtanították az iszlám alapjait, hogyan kell élnie egy muzulmánnak: hogy hinni kell Allahban, hogy minden Istentől való, hogy imádkozni kell, megtartani a Ramadant, hogy a munka nekünk imádkozás, nem szabad ölni, csak harcban, nem szabad bosszút állni, tilos hazudni, és szeretni kell felebarátainkat. Kedvencem a matematika volt. A főiskolán pénzügyi ismereteket tanultam. Édesapám szállodaigazgató, édesanyám háztartásbeli. Tízen vagyunk testvérek: öt fiú, öt lány. Mivel egy palesztinnak más útja nincs, csak a tanulás, ezért mindannyiunkat iskolába járat­tak. Mindegyik testvérem főiskolát, egyete­met végzett. Szüleim és rokonaim háromezer dollárt fizetnek a taníttatásomért évente, és további három-négyezer dollárt küldenek a költségeimre: albérleti díjra, kosztra, könyvek­re, szórakozásra. 1987. október 7-én jöttem Magyarországra. A Nemzetközi Előkészítő Intézetben kezdtem tanulni magyar nyelvet, irodalmat, történelmet, politikai gazdaságtant, matematikát, világtörténelmet. Nagyon nehe­zen tanultam a magyart. Az iskolában csak annyit tudtam meg erről az országról, hogy Közép-Európában van, és hogy a törökök és a tatárok is itt voltak. Eleinte szokatlan volt, hogy a családok nem olyan összetartóak, mint nálunk, és hogy a szomszédokat nem érdekli, mi történik a másikkal. Szokatlan volt az étel, az ital, és amíg nem tudtam a nyelvet, nagyon kellemetlen volt, hogy nem tudom megértetni magam. Szerencsére az első magyarok, akikkel találkoztam, Igen kedvesek voltak. Csak azért nem váltam elszigeteltté, mert nem akartam. Meggyőző­désem, az egyéntől függ, hogyan tud beil­leszkedni egy idegen ország életébe. Mindig ügyeltem arra, hogy alkalmazkodjak. Magyar lányokkal is megismerkedtem, de feleségül csak arabot vennék, mert azok hűségesek. Úgy gondolom, ha van ellenérzés az arabok­kal szemben az azért van, mert keveset tudnak rólunk. Sajnos, sok magyar ma is azt hiszi, hogy mi, ha úgy látjuk hasznosnak, akár két kecskéért is eladjuk a feleségünket. Én a feleségemért meghalnék, még azt sem engedném, hogy más ránézzen. Egyébként nálunk szerződésben rögzítik, hogy a férjnek mennyi kártérítést kell fizetnie, ha a feleségét elküldi. Egy évig jártam a Közgazdasági Egye­temre, de két évre fel kellett függesztenem a tanulást, mert az egyik testvérem munka- nélküli lett. így csak a megélhetésemre tudtak pénzt küldeni, ezért munkát vállaltam: újságot hordtam, voltam reklámember, se­gédmunkás. Diploma nélkül nem akarok hazamenni, ezért most a jogra készülök.

A Martin Luther King Egyesületnek meg­alakulásától, 1991 októberétől tagja vagyok. Azért hoztuk létre, hogy legyen egy szer­vezet, amely megvédi a külföldi diákok érde­keit. Engem még nem vertek meg, de 1991-92-ben százhúsz esetben támadták meg társaimat, 1993-ban eddig húsz-huszonötször. El kell ismerni, hogy csökkent a táma­dások száma, de ez annak is köszönhető, hogy óvatosabbak lettünk, Lehetőleg taxival járunk, és csoportosan. Az egyesületnek köszönhetően most már ismerjük a jogainkat. A rendőrök is óvatosabbak már, de még mindig bizalmatlanok vagyunk velük szem­ben. Már különbséget teszek a seftelő arabok és miközöttünk, de még mindig gyakori, hogy inkább igazoltatják a színes bőrűeket, mint mondjuk a németeket vagy az angolokat. Az ORFK és a BRFK vezetőivel való tárgyalásunk után belső utasításban szabályozták, hogyan kell foglalkozni a külföldiekkel. A kapitánysá­gokon sok jó szakember dolgozik, aki jártas a külföldiekkel kapcsolatos ügyekben. Bebizo­nyosodott, hogy együtt lehet működni a rendőrséggel. Az idegenrendészettel azonban még sok gondunk van. A rendelkezések még elsősorban a külföldi diákokat sújtják. Tevé­kenységünk arra is irányul, hogy olyan megol­dásokat ajánljunk, amelyek megkönnyítik az itt tanuló külföldi diákok életét.

– Tsehau Tadesse a nevem. Etiópiából jöttem. Addisz-Abebából. Apám Halié Szelasszié császár idején katonatiszt volt. Politi­kai okok miatt lefokozták, de polgári alkalma­zottként a katonaságnál maradt, és adminiszt­ratív ügyekkel foglalkozott. Innen ment nyug­díjba és magánvállalkozó lett. Mérnöki diplo­mája volt, építővállalatokat vezetett. Két éve halt meg. Anyukám háztartásbeli. Hatan vagyunk testvérek. Az otthoni viszonyokhoz képest jól éltünk, egy nyolcszobás házunk van. Egyik bátyám az etióp légitársaságnál dolgozik, a másik az Afrikai Egységszervezet­nél. A nagyobbik öcsém elektrotechnikus, a kisebbik most érettségizett, a húgom pedig egy videotékában eladó. Mindannyian elit iskolákba jártunk. Nemigen éreztük a nyo­mort, pedig a fővárostól kétszáz kilométerre mintha egy egészen más ország létezne, ahol az éhség, a nyomor az úr. Addisz-Abebában szinte nem is tudtuk, hogy harminc évig háború dúlt.

1983-ban érkeztem Magyarországra. Eleinte a családom sem akarta, hogy ide jöjjek, én sem, hiszen nagybátyám rokonsága az USA-ban él. Jobb lett volna oda menni, de a kelet-európai tanulás kevesebbe kerül. Magyarorszá­got választottam, mert apukámnak volt egy ismerőse, aki már járt itt, és elmondta, hogy jók a magyar egyetemek. Én is jártam a Nem­zetközi Előkészítő Intézetbe, eztán kerültem a jogi karra. Mikor ide érkeztem, csupa barát­ságos emberrel találkoztam. Este nyugodtan sétálhattam az utcákon: ott tanultam meg magyarul. A kocsmákban fizettek nekünk, a pincérek előbb szolgáltak ki. Sajnos, az évek folyamán változott a helyzet: már alig merünk bemenni egy kocsmába, a pincérek jó, ha kiszolgálnak, és rossz szájízzel jövünk ki. Ma­gyarországon ma rossz színes bőrű külföldinek lenni. A gondolat, hogy félnem kell, nagyon nyomasztó. Engem még nem vertek meg.

– Én Etiópia keleti részéből, Harar tarto­mányból jöttem 1984-ben – mondja Taye Kabebe, a Kertészeti és Élelmiszeripari Egye­tem élelmiszeripari szakának ötödéves hallga­tója. – Szüleim nyugdíjasok. Apám az egyik megye gazdasági vezetője volt. Elég vagyo­nosak voltunk, pedig Mengisztuék elvették a földjeinket. Érdekes, a szocialista Mengisztu most földbirtokos Zimbabvéban… Tizenketten voltunk testvérek. Az egyik bátyám agrár­mérnök Skóciában, a másik meghalt az etióp- szomáliai háborúban, a harmadik bátyám tanár. Mind a két nővérem főiskolát végzett. Egyik öcsém orvos, a másik matematikai statisztikát tanul, a harmadik kémia-biológia szakos tanár. A legkisebb öcsém most érett­ségizett. Az egyik húgom agrármérnök, a másik érettségi után férjhez ment. Az etióp állam és az UNESCO fizeti a taníttatásomat. Először az orvosi egyetemre iratkoztam be. Két évet jártam Pécsett. Nagyon nehéz volt, megbuktam biokémiából. Aztán Szegeden az Élelmiszeripari Főiskolára jártam három évet. Onnét jöttem át a kertészetire.

Én voltam a legszerencsétlenebb. Ötször kerültem veszélybe. Négyszer vertek meg, először 1988-ban, szilveszter éjszaka a Mó­ricz Zsigmond körtéren. Szórakozni mentünk éppen. Kilenc fiatalember jött velünk szembe, fekete dzsekiben, cowboycsizmában. Mond­tak valamit, de nem értettük. A társaim elsza­ladtak, én elkéstem. Az utca közepére löktek. Szerencsére nem volt forgalom. Megvertek. Elvesztettem az eszméletemet, kórházba szállítottak. Nem tudtam, mit csináljak, mi­lyen jogaim vannak. Nem tettem feljelentést. Másodszor 1989-ben vertek meg. Egy nyári estén, nyolc-kilenc óra felé, a Skálánál sétál­tunk, amikor szembejött egy húsz-harminc fős dzsekis csoport. Az öklüket rázták. Mi utat adtunk nekik. Szerencsémre az egyikük rám mutatott és azt mondta: „Ezt ne bántsá­tok!” így aztán két pofonnal és néhány rúgás­sal megúsztam. Azt hittem, még egyszer nem bántanak, de harmadszor is bekövet­kezett, amitől féltem. 1990 decemberében történt. Kenyérért mentem a közértbe. Ott állt néhány dzsekis fiatalember, és azt kiabál­ták „Büdös néger, menj haza!” Mondtam, oké, megyek máris… De alig indultam el, belém rúgott az egyik. Futni kezdtem. Hár­man utánam jöttek, és a 61-es villamos végál­lomásánál elfogtak. A földre dobtak, ütöttek, rúgtak, lespray-ztek. Több járókelő nézte, de senki nem szólt egy szót sem. Féltek. Nálunk nem ilyen passzívak az emberek. Még a cipő­met is elvitték. Mezítláb mentem volna haza. Az egyik újságos segített. Azt mondta: „Ezek az állatok a kukába dobták a cipődet!” A ren­dőrségen először nem akartak jegyzőkönyvet fölvenni, csak akkor, amikor Ill MÁRTON, a Martin Luther King Egyesület elnöke közbelé­pett. Tizenöt nap után azonban megszüntet­ték az eljárást. Ez furcsa volt, mert a fiatalok, akik megvertek, rendszeresen ott voltak a körtéri büfénél: megtalálhatták volna őket, ha akarják. A negyedik eset 1991-ben, a kőbá­nya-kispesti gyilkosság után történt. Tévések jöttek felvételt készíteni a Kertészeti Egye­tem Kókusz klubjába, és arról érdeklődtek, hogy érzik magukat a külföldi diákok. Én elmondtam, hogy háromszor vertek meg. Néhány nappal az adás után, hajnali két-három óra között a dzsekisek odajöttek a törökbálinti kollégiumhoz, és azt követelték, szó szerint: „Adjátok ki a nyilatkozó büdös niggert!” Volt egy szobatársam, egy nigériai gyerek. Rettenetesen félt. A kollégium neve­lőtanárnője azonban rendes volt, tárgyalni kezdett a skinhaedekkel. Azt állították, hogy nem akarnak megverni, csak beszélgetni akarnak velem. Mondta nekik, hogy ezt ne éjszaka tegyék, mire fenyegetőzve elmentek, de azt mondták, reggel visszajönnek. Üzen­tem Ill MÁRTONnak, és ő jött ki értem reggel kocsival. Összecsomagoltuk a cuccaimat, és a lakásában kaptam menedéket. Az ügy megjelent az újságokban. Átköltöztem egy másik kollégiumba. 1991 novemberében késő délután a Váci utcában sétáltam, és megint szembe jött négy dzsekis. Azt kiabál­ták: „Büdös nigger, menj haza! Elfoglalod előlünk az iskolát!” Az egyikük sípcsonton rúgott, a másik a hajamat ragadta meg. Kirán­tottam magam, és elmenekültem, eszembe sem jutott védekezni. Tudja, otthon Európáról egészen más volt az elképzelésem. Engem mindig fehérek tanítottak: amerikaiak, sváj­ciak, kanadaiak. Nagyot csalódtam: fájó és megalázó kiszolgáltatottnak lenni.

FÓRUM

„RICHARD LEWIS BALTIMORE III. ^* ”

Gyámolítani és megbecsülni

(Elhangzott a Martin Luther King Egyesület jótékonysági vacsoráján, 1993. március 2-án)

Tisztelt nagykövet urak,
kedves barátaim, kollégáim!

Egy forró augusztusi délutánon történt, közel harminc esztendővel ezelőtt. Negyedmillió amerikai gyűlt össze a washingtoni Lincoln-emlékműnél. Negyedmillió ember: fiatal és öreg, gazdag és szegény, kétkezi munkás és tisztviselő, diák, értelmiségi, háziasszonyok és nyugdíjasok – az ország minden tája, a lakosság minden fajtája képviseltette magát. Meghallgatták Martin Luther King tiszteletes beszédét, a leghíresebbet, amelyet valaha is elmondott, és amely így kezdődött: „Van egy álmom.” A leendő Nobel-békedíjas ékesszó­lása biztosította, hogy az ország egyetlen szögletében sem maradt hatástalan a polgár­jogi mozgalomban rejlő szenvedély, lendület és emberi tartalom. Nem Dr. King volt az egyetlen vértanú, akit a mozgalom éveiben öltek meg. New York környékén volt egy középiskola. Egyik tanárnőjét így hívták: Mrs. Schwerner. Az ő fiát, Michaelt, s két másik fiút – Andy Goodmant és James Chaneyt – két északi fehéret és egy déli feketét az alapvető emberi és polgári jogokért vívott harcban gyilkolták meg az 1960-as években: három név abban a hosszú-hosszú névsor­ban, amely azokat sorolja fel, akik életüket adták azért, hogy biztosítsák amerikai polgár­társaik jogait.

Három évtized telt el, s noha ezalatt ko­moly fejlődés történt, dr. King látomása az emberi méltóságról továbbra is megvalósulat­lan – s nemcsak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon. Ahogyan Coretta Scott King idén rámutatott: „Rémalomszerű szenvedés, a faji és nemzetiségi ellenséges­kedés fékezhetetlen robbanása vár ránk. Csak egy pillantást kell vetnünk Jugoszlávi­ára, a volt Szovjetunió köztársaságaira, Szu­dánra és Szomáliára, Ciszjordániára – vagy a mi városainkra.” Ma, 1993-ban még mindig szükségünk van egy olyan nagyságrendű példára mint Martin Luther King. Ered­ményeinek áttekintése helyett azonban – úgy gondolom – hasznosabb, ha ma este meg­vizsgáljuk, milyennek is képzelte el a jövőt. Az ő jövőképének van szószólóra szüksége. Valamennyiünknek szükségünk van rá, legki­vált azoknak, akik demokráciák polgáraiként élnek.

Az Egyesült Államok uralkodó eszméje tiszteletben – sőt, becsben – tartja a kulturális különbségeket, az örökségbeli eltéréseket. Csakhogy ez az eszme sem nem új, sem nem amerikai. Századokkal ezelőtt egy apa ekképpen intette fiát: „A vendégek és a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben így növekedett a római birodalom, így magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. (…) Mert amiként különb-különb tartományokból jöttek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, kü­lönb-különb példát és fegyvert hoznak ma­gukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedés- től elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszo­kású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevé­nyeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkod­janak, mintsem másutt lakjanak.”

„A jövevények gyámolítása és becsben tartása.” Más szövegkörnyezetben, más formában ugyanezt az érzést dr. King is kifejthette volna. Jelenlévő magyar kollégáim kétségkívül fölismerték: azokat az intelmeket olvastam fel, amelyeket I. István magyar király adott át fiának Imre hercegnek közel ezer évvel ezelőtt.

Fölvetődhet a kérdés: lehetséges-e korunk­ban „gyámolítani és becsben tartani a jövevé­nyeket?” A világ számos részén ostrom alatt állanak az emberi jogok. Az én saját hazám­ban, Los Angeles városában tavaly robba­náshoz vezettek a súlyos igazságtalanságok, s a szakadatlan faji feszültségek.

Európában Belfast, Rostock és a volt Jugoszlávia területe lett konfliktusok színhe­lye. Szerte Közép-Európában támadások érik a cigányokat, zsidókat, színesbőrüeket, törö­köket és másokat. A lista hosszú. Nagyon- nagyon hosszú.

A veszély árnyékában sem politikailag, sem társadalmilag nem vagyunk tehetetlenek. Azok, akik jobban szeretnek a tétlenség kényelmes övezetében tartózkodni, gyakran a többi ország nehézségeire hivatkoznak. Ez a hozzáállás a probléma része, nem pedig a megoldásé. A megoldás javarésze abban található, miként szemléljük, s hogyan köze­lítjük meg a feladatot. Ebben a tekintetben megoszlik a felelősség, amikor a hírközlésről és az értékek oktatásáról van szó.

Fiadd kezdem a hírközléssel, a médiával. Mindig fennáll annak veszélye, hogy miköz­ben az etnikai konfliktusról jelentünk, akara­tunk meggyengül. A televíziózás korában, amikor a kimondhatatlan szörnyűségek képeit óránként közvetítik lakásunkba, rövid idő alatt érzéketlenné válhatunk. Érzékenységünk hamar eltompul. A bigott és a kegyetlen tettek, amelyeket kis idővel ezelőtt még hitetlenkedve és felháborodottan fogadtunk volna, szinte normálisaknak, vagy legalább is elkerülhetetleneknek tűnnek, mikor újra meg újra megismétlődnek. Ahogyan egy budapes­ti újság nemrég megjelent kommentárja hangsúlyozottan rámutatott: a bigott és kegyetlen események számának megsokszo­rozódásával az incidens elveszti hírértékét, az újságírók pedig – fáradtan, szégyenkezve vagy éppen félelemből – nemigen akarják majd jelenteni őket. Kifejlődik a hallgatás összeesküvése, mi pedig afelé sodródunk, hogy fatalista módon elfogadjuk a valójában elfogadhatatlan helyzetet. Körülbelül egy évvel ezelőtt, önkéntelenül megborzongtunk, amikor először hallottuk az „etnikai tisztoga­tás” kifejezését, ami nem volt más, mint keserűen ironikus eufemizmus. Mára túl sokan vagyunk olyanok, akik már nem borzongunk. Nincs többé gonosz mellékzöngéje. Fokozatosan a tárgyilagos kifejezések tarto­mányába került.

Ebbe a folyamatba nem nyugodhatunk bele. Számunkra, akiknek eltökélt szándé­kunk az, hogy komolyan vesszük az emberi jogok ügyét, az első feladat ez: nevükön kell neveznünk a dolgokat – kerüljön bármibe is. Az újságíróknak emlékezniük s emlékeztet­niük kell: a valóságot nem változtatjuk meg azzal, ha fátylat borítunk a tükörre. Akármi­lyen fájó is az üzenet, mit sem nyerünk, ellenben sokat veszítünk, ha elhallgattatjuk a hírhozót.

Fia az újságíróknak különleges feladatuk van az emberi jogokért folyó küzdelemben, ugyanilyen feladat hárul a fiatalság oktatóira, nevelőire – és ebbe a csoportba vala­mennyien beletartozunk. Az előítéletet és a gyűlöletet nem kell föltalálniok az egymást követő nemzedékeknek: rettenetes és riasztó hatékonysággal kerülnek át ezek az apák nemzedékéből a fiúk nemzedékébe. Ezt a tényezőt hangsúlyozta az ötvenes évek népszerű zenés játékának, Rogers és Hammerstein South Pacific című darabjának egyik dalszövege. Az egyik jelenetben egy amerikai azon veszi magát, hogy mélységes lelki zűrzavarba kerül, amikor megpróbálja megér­teni, mi is az a zsigerekbe ivódott, emocio­nális ellenérzés, amellyel a fajták közötti viszonyhoz közelít. (A hallgatóság iránti mély­séges tiszteletem jeléül most ahelyett, hogy elénekelném, csupán felolvasom a verssza­kot.)

Megszületsz és ez vár reád:
tanítanak, hogyan élj gyűlölve-félve
évről évre.
Félni gondosan megtanítanak
attól, kinek bőrszíne másik árnyalat.
Ha betöltőd a nyolcat, a hetet, a hatot,
tudod, hogy kit rokonod utál, te is utálhatod.

Ennek a szomorú körnek meg kell törnie. És megtörhet – többek között azáltal, hogy szembeszállunk a szelektív emlékezetkiesés­sel, amely elhomályosítja ezen kártékony örökség erkölcstelen természetét.

Nem állíthatjuk, hogy nem tudunk az ese­ményekről, amikor a fajgyűlölet jelképeinek és szótárának álnok manipulációja nyomán a barbárság veszi át az uralmat. És nem néz­hetjük közönyösen, amikor a közösség kollek­tív bölcsességét állítólagosán képviselő egyének ahelyett, hogy csendesítenék az ifjúság túlkapásait, még uszítják őket. Hamis tekintélyek ezek, alkalmatlanok arra, hogy gyermekeket bízzanak rájuk. Nem engedhet­jük meg nekik, hogy társasjátékként vagy valamiféle szalon-vígjátékként kezeljék a gyűlöletet, olyan színdarabként, amelyben csak a színfalak mögött történnek csúnya dolgok. A gyűlölködés áldozata nem kevésbé áldozat attól, hogy megkínzója megtanulta, hogyan kell a felvevőgép előtt mosolyogni vicsorgás helyett, miközben mással mondatja el, amit valójában ő gondolt ki.

Mit tanítsunk tehát gyermekeinknek? A megszokott válasz ez: tanítsunk türelmet, toleranciát. Csakhogy a türelmet gyakorta összetévesztik a halogatással vagy a passzivi­tással. Pedig a türelem sem ez, sem az. Megtaníthatjuk gyermekeinket gondolkodni. Józanul és kritikusan gondolkodni arról, mi is az, ami valójában érdekli őket. Megtaníthatjuk őket arra, hogy az önbecsülés legmagasabb foka a mások iránti tiszteletben rejlik. Megta­níthatjuk őket, hogy ráérezzenek az Elie Wiesel megfigyelésében rejlő erőre: „A holocaust óta minden ember zsidó.”

Ha azt akarjuk, hogy az emberi jog több legyen, mint jámbor szólam, korlátok és megszorítások nélkül minden emberre ki kell terjesztenünk. Az emberi jogokkal szöges ellentétben áll az, hogy kizárólag bizonyos etnikai kisebbségekre összpontosítsunk, azokra, amelyek a szomszédos országokban élnek, miközben oda sem figyelünk arra.

hogy indokolatlan és erőszakos támadások érik az itthon élő külföldieket. Az emberi jogokat nem módosítják az országok között húzódó határvonalak.

A következetességekre való törekvésre azonban rá kell szánnunk magunkat, mert csak egyetlen út visz előre: az emberi út. Ez az út, amely megerősíti és kiterjeszti közös emberségünket.

Mielőtt befejezném, szeretnék elmondani egy történetet. Egy történetet, amelyet nemrég hallottam egy fiatal szudáni diáktól, aki Pesten, a hatos villamoson utazott. A zsúfolt villamoson meglátott egy idős höl­gyet, s át akarta adni neki a helyét. Az asszony válasza kemény volt és váratlan. A fiúra villantotta tekintetét, és így szólt: „Ide hallgasson, maga néger! Ha azt akarom, hogy átadja a helyét, majd szólok.” És tovább ácsorgott. A csöndes diák szomorúan és zavartan nézett maga elé. Szerencsére azon­ban a történet nem itt ér véget. A nevelés hagyományos nemzedékei sorrendjét meg­fordítva egy jólelkü fiatal magyar, aki a közel­ben állt, így kiáltott a hölgyre: „Hallja, asszo­nyom! Ez nem volt szép öntől. Hát nem tudja, hogy tiszteletlenség így beszélni egy emberrel?” Ez az ismeretlen magyar fiatal­ember az a személy, akit jelenlétünkkel ma bátorítani akarunk. Egyszerű cselekedetével azt tette, amit István király intelmeiben örökül hagyott: ”gyámolítottá és becsben tartotta a jövevényt”. Azt tette, amin a Martin Luther King Egyesület munkálkodik, amit az Albert Schweizer Alapítvány létrehozása céloz.

Az a tény, hogy itt láthatom Önöket ma este, bizakodással tölt el: István király intel­meinek szelleme fönnmaradt és győzedel­meskedik. El kell ismernem, hogy Magyaror­szágon mindig éreztem a vendégszeretetet, és azt a mélyen gyökerező emberséget, amelynek a vendégszeretet egyik megnyil­vánulási formája. Figyelemmel az időnként aggodalomra okot adó eseményekre, tud­nunk kell: amíg ez az emberség létezik, nincs ok kétségbeesésre.

Üdvözlöm önöket
és köszönöm figyelmüket!

^* Az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykö­vetségének követ-tanácsosa [vissza]

SEBES JÓZSEF ^*

Raoul Wallenberg

Édesapja tengerésztiszt volt. Közvetlenül fia születése előtt halt meg. Az 1912. augusztus 4-én született Raoult nagyapja (Gustav Wal­lenberg) nevelte, aki képviselő, majd vállal­kozó és később Svédországnak japán, kínai, majd törökországi nagykövete volt.

Raoul Wallenberg amerikai egyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet. Renge­teget utazott: járt Arizonában, Californiában, Mexikóban, Dél-Afrikában, majd Palesztiná­ban is. Különböző feladatokat látott el; volt irodai tisztviselő, bankhivatalnok, majd Svéd­országba visszatérve egy export-import céghez lépett be. Előélete tulajdonképpen sikertörténet, állandó változás és sok tapasz­talat- és ismeretszerzésben telt el. Keres­kedőként két alkalommal is – 1942-ben majd 1943-ban járt Magyarországon; kapcsolatait vélhetően ekkor kezdte kiépíteni.

A 32 éves fiatalember 1944. július 9-én jelentkezett különleges szolgálattételre a svéd követség Gyopár utcai palotájában.

Az időszak közvetlen eseményeit a történészek már több oldalról is feldolgozták. Drámai, sötét, a magyar zsidóság százezreivel szembeni ke­gyetlenkedések időszaka kezdődött 1944. március 19-ével, a német megszállást követően. A deportálások 1944. május 15-én kezdődtek – a szovjet csapatok közelsége miatt – Kárpát- aljáról, és az elhurcoltak száma a július elejére tehető vidéki deportálások befejezésekor elérte a 427 000 főt.
E nagyszabású akciósorozat nem történhetett titokban. 1944. június 26-án az amerikai elnök éles hangú jegyzékben szólítja fel a magyar kormányt a deportálások leállítására, majd másnap Hull amerikai és Edén angol külügy­miniszter is megtorlással fenyegetőzik.
A budapesti zsidók deportálását a németek 1944. július első napjaira tervezték, de a szovjet hadsereg közeledése, a szövetségesek nyugati partraszállása, valamint a kormányzó ellen készülő nyilas puccs más fordulatot adott az eseményeknek. A németek vereségsorozata újból mozgósította a háborúról való kilépést ösztönző­ket. (E csoport élén gróf Bethlen István állt.)
Hatásukra a kormányzó követelésére felmentet­ték 1944. július végén Endre László és Baky László államtitkárokat. Aj. egyházak a keresz­tény-zsidók megmentése érdekében ostromol­ták a kormányt és július 9-én pásztorlevelet szándékoztak kiadni. A végső döntést Horthy a Baky-lmrédy vezette nyilas puccskísérlet után hozta meg, és 1944. július 6-án leállította a deportálásokat, illetve felfüggesztette a buda­pesti zsidók deportálását előkészítő további intézkedéseket. (Nyomatékül felrendelték az esztergomi páncélos hadseregeket.)

A tömeges deportálások leállítása ellenére 1944. júliusában, augusztusában tovább folyt a fővárosi zsidók rohama a külföldi védlevelek megszerzéséért. A németek nem nyugodtak bele a deportálások leállításába és Wesenmayer és Eichmann közvetítésével ösztönözték Hortyt és a kormányt az elkezdett akció befejezésére. Az új időpontot augusztus 27-ben jelölték meg, de a hadihelyzet, valamint a román kiugrás Hortyt határozott intézkedésekre késztették. Eltávolította a németbarát Sztójay-kormányt és a Lakatos-kormány segítségével megkezdte a kiugrás előkészítését. Aj új Lakatos-kormány 1944. augusztus 30-án a németekkel megegye­zett, hogy Budapest zsidó lakosságát eltávolítja ugyan a városból és vidékre koncentrálják, valamint munkára is fogják, de a deportálásokat nem folytatják. Az új kormány tehát módosította az eddigi zsidópolitikát, de egyetértett azzal, hogy a zsidóság összességében bűnös, kártékony, a magyarságra különösen veszélyes faj és ezért érvényben hagyta társadalmi elszigetelésüket. Drámai változást jelentett a nyilas hatalom- átvétel, 11944. október 15.), amelyet ország­szerte pogromok kísértek, (rablás, fosztogatás, erőszakoskodás, amelyek rendszerint gyilkos­ságba torkolltak).
A németek – nyilas segítséggel – ismét átvették a „végső megoldás” kezdeményezését. 1944. október 20-án megkezdték a munkaképes zsidók behívását munkaszolgálatra, majd no­vember 2-án – szállítóeszközök hiányában – gyalog, Hegyeshalom felé indították őket. (A Gestapo közel 60 000 embert vett át a határnál.)

Ezen az úton bukkant fel újra meg újra Raoul Wallenberg gépkocsijával a bécsi országúton és igyekezett kiemelni a sorból vagy segíteni a szenvedőket.

A maradék zsidó vagyon kezeléséről november 3-án intézkedett a Szálasi-kormány és minden vagyontárgyat a nemzeti vagyon részének nyilvánított.

A zsidó lakosság gyors megsemmisítése érdekében novemberben kezdték meg a fővárosi zsidóság nagyobb arányú koncentrá­lását. Elsőként a „külföldi gettó”, az úgyneve­zett védett házak létrehozására került sor. A Nemzetközi és a Svéd Vöröskereszt, a pápai nuncius és a semleges országok követeinek megbízottai (közöttük Raoul Wallenberg) Kemény Gábor külügyminiszternél meggyeztek, hogy a védett zsidókat a semleges földre való kiszállításig külön városrészben koncent­rálják, (az Újlipótvárosban a Pozsonyi út, Szent István park, Pannónia utca, Szent István körút által határolt területeken; 4500 svéd, 7800 svájci, 690 portugál, 100 spanyol, 2500 vatikáni, kormányzói és BM védettet helyeztek el).

A korábbi lakók többségét az Újlaki Tégla­gyárba, majd Hegyeshalomra vitték. A semle­ges államok követségei (közöttük Raoul Wallenberg) tiltakozására a menetszázadok­ból is kiemelték a védett zsidókat és az így keletkezett „védett” századokat Budapestre irányították. (A forgalomban lévő védlevelek száma már többszörösen felülmúlta a hivata­losan elfogadott 15 600-at. A svájciak által kiadottak száma 40-60 000-t, a svédeké 7-10 000-t, a spanyoloké 3000 tett ki. Miután sok volt a hamisítás is, erre hivatkozva behat­oltak a házakba. 1944. november 29-én a Belügyminisztérium a Gestapóval meg­egyezett újabb munkaszázadok kiszolgál­tatásában. Raoul Wallenbergnek sikerült a svéd védlevéllel rendelkezőket mentesítenie, a svájci védetteket azonban bevagonírozták. (Sorsuk ismeretlen.)

A nagy gettó felállítását is 1944. november 29- én rendelték el, a Király utca – Károly körút – Dohány utca – Nagyatádi Szabó (Kertész) utca által határolt területen 60 000 embert zsúfoltak össze. December közepétől a szovjet csapatok megkezdték Budapest ostromát. A nyilas állam- gépezet bomlása, az államapparátus működés- képtelensége folytán senki sem állta útját a nyilas kegyetlenkedéseknek, így mindennapos­sá váltak a betörések és gyilkosságok, az áldo­zatok száma meghaladta a 10 000 főt.

Az utolsó napok eseményeinek befolyáso­lásában ismét kiemelkedő szerepet játszott Raoul Wallenberg (szoros együttműködésben Stössckler Lajossal és Domonkos Miksával, a gettó vezetőivel).

1945. január elején a nyilasok tömegesen vitték a védett házakból a nagy gettóba a zsidókat. Raoul Wallenberg Carl Lutzcal és Per Lascaval együtt fölkereste 1945. január 7- én Vajna Ernőt, Szálasi tejhatalmú megbízott­ját és rábeszélte, állítsa le a védett házak kiürítését. Vajna – a belügyminiszteri tilalom ellenére – 100 rendőrből álló alakulatot ren­delt a gettó védelmére. A gettó fent említett vezetői, együttműködve Szalai Pállal, a Nyi­laskeresztes Párt rendőri összekötőjével, megakadályozták a gettóba zártak tervezett megsemmisítését. Szalai Pál – Raoul Wallen­berg közlésére hivatkozva – felkereste Schmithuber német tábornokot, és kilátásba helyezte, hogy a háború után nem mint katonát, hanem mint tömeggyilkost ítélik el, ha nem hagyja abba a felszámolási tevékeny­séget. Schmidthuber leállította az akciót, és közben a németek Budára húzódtak vissza. A gettókat a szovjet hadsereg szabadította fel: 1945. január 16-án az újlipótvárosit, január 18- án pedig a nagy gettót is. A fővárosban mint­egy 100 000 zsidó menekült meg.

Az előzőekben említett drámai események valamennyi szakaszában fontos, egyes idő­szakokban meghatározó szerepet játszott Raoul Wallenberg. Hónapokon át szinte éjjel­nappal dolgozott és élete kockáztatásával sok helyen határozottan és nyíltan lépett fel. 1945 elején már közvetlen életveszélyben volt, ezért ő is megmentőjeként és felszabadító­ként várta a szovjet csapatokat.

Budapesten Raoul Wallenberget 1945. január 17-én látták utoljára, amikor hű társá­val, Langfelder Vilmos gépészmérnök sofőr­jével Debrecen irányába Malinovszkij marsall­hoz indult. Hivatalosan a szovjet hatóságok 1957 februárjáig tagadták, hogy fogságba estek volna, de ekkor a svéd miniszterelnök többszöri sürgetésére A. Gromiko szovjet külügyminiszter-helyettes kormánya nevében közölte, hogy a svéd diplomata 1947. július 17-én „feltehetően szívroham következtében elhunyt”. (Langfelder Vilmos állítólag 1948. március 2-án halt meg.) Raoul Wallenberget azonban a később szabadultak több helyen is látni vélték, így világszerte mozgalom indult kiszabadítására.

*

Raoul Wallenberget az Egyesült Államok kormánya tiszteletbeli állampolgárrá avatta, s október ötödikét Wallenberg-emléknappá nyilvánította. A világ számos országában utcát, teret neveztek el róla, valamint köny­vek jelentek meg tevékenységéről. 80. szüle­tésnapján Magyarországon először (1992. augusztus 4-október 31. között) dokumen­tum-kiállítással emlékeztek meg tevékeny­ségéről.

A világ több országához hasonlóan Magyar- országon is (1988. december 17-én) Raoul Wallenberg Egyesület alakult, amelynek céljai között szerepel Raoul Wallenberg tevékeny­ségének feldolgozása és bemutatása is. A vészkorszak idején kiemelkedő bátorságot és hősiességet mutató Raoul Wallenberg (akár a többi embermentővel együtt is) megér­demelne a fővárosban egy állandó, önálló állami kiállító- és emlékhelyet.

Megfontolásra javasoljuk, ha Amerikában díszpolgárságot kapott Raoul Wallenberg a magyar üldözöttek megmentéséért, hazánk­ban is megérdemelné, hogy díszpolgárrá avassák. A magyarországi embermentők tiszteletére, valamint tiltakozásul a holocaust megtörténte ellen – hasonlóan több ország gyakorlatához – holocaust emléknap kijelö­lése is kellő mementó lenne.

^* A szerző a Raoul Wallenberg Egyesület ügyvivője [vissza]

TÁNCMŰVÉSZET

KŐVÁGÓ ZSUZSA

Miért éppen „Eszter imája”?

Beszélgetés Kricskovics Antallal és Szilcsanov Máriával

Kulturális követi titulussal járt Helsinkiben tavaly a budapesti szerb-horvát tanítási nyel­vű iskola Tamburica Együttese. A humanitá­rius célú rendezvénysorozat bevételét a szervezők a – Finn-Magyar Baráti Társaság, Finn Cigánytársaság, Délszláv Népek Társa­sága, a Finn-Héber Egyesület – a Magyar Vöröskereszt javára utalták át a háborús események elől hazánkba menekült délszláv menekültek támogatására. Dr. Szilvay Csaba, a Helsinkiben élő magyar származású mened­zser törvényszerűen választotta a jószolgálati missziós feladat abszolválására a Kricskovics Antal és felesége, Szilcsanov Mária vezette ifjúsági művészeti csoportot.

A tamburica mint hangszer majdnem minden balkáni népcsoport jellegzetes instru­mentuma, így az együttes névválasztása is tükrözi az etnikumok természetes külön­bözősége mögött rejlő azonosságot.

Az Erkel-díjas Érdemes művész koreográ­fushoz és feleségéhez több évtizedes barát­ság fűz, természetes hát, hogy interjú jellegű beszélgetésünk hangvétele szubjektív.

– A vendégszereplés programját tekintve valamint a művek ismeretében úgy vélem, hogy megint csak makacsul ragaszkodtál a „kricskovicsi koncepcióhoz”, azaz a műsor­ban egyenlő hangsúlyt kapott minden balkáni népcsoport feldolgozott foiklórkincsének reprezentálása, s emellett a magyarországi kisebbségek: németek, szlovákok, románok, cigányok s mi több, zsidó hagyományok és ortodox keresztény szokások bemutatása is.

– Természetes, és neked nem is kell ma­gyaráznom, hogy miért. Mialatt az „Egyesült Európáról” szavalnak a politikusok, a valóság gyűlölködésekről tanúskodik. Nekünk művé­szeknek és pedagógusoknak – hisz ereden­dően magam is testnevelő tanár volnék – igenis feladatunk, hogy műveinkkel és peda­gógiai munkánkkal bizonyítsuk: ember és ember, nyelv – hagyomány – szokás között nem létezhet alapvető értékkülönbség. A rasszizmus bűn – az alapvető etikai normákat semmibevevő hatalmi érdekek érvé­nyesülése, a crô-magnoni ősembernél is alacsonyabb szinten „gondolkodó” elmék műve. Az előadásainkról szóló hivatalos, szakmai és egyéni vélemények mind-mind azt emelték ki, hogy mi valójában az integrá­ciót, elsősorban is az egalitée eszméjét jelenítjük meg a magunk művészi eszközei­vel, s ami még különösen fontos, gyermek­előadókkal.

A Finnországi Cigányok Szövetségének elnöke így búcsúzott egyik előadás után: „ Önök elhozták a mi gyerekeinknek a szív melegét. Finnországban az életet jelenti a fa, – és ma, amikor olyan sötét időket élünk – nem szebb és jobb dolog-e a fából sziveket faragni, mint sírkeresztet?!”

– Megértik-e a „cigányozók, zsidózók” és rasszista társaik egy ilyen mondat lénye­gét?…

– Ők nem, de ők nem is érdekelnek – csak az emberek! Soha nem kérdeztem, milyen hivatal mit szól ahhoz, amit csinálok. Csak a dolgok mélyén rejlő emberi, humanista tartal­mak eszközömmel, a tánccal történő kifeje­zése érdekelt.

– Közel tizennyolc essztendeje – vagy tán több is – hogy elkészítetted az Ősi elégiák című, héber siratódat, a Pécsi Balett vezető táncosnője, Uhrik Dóra számára. Te voltál az első, aki nem zsidó származásúként, a nem éppen felhőtlen magyar-izraeli diplomáciai viszonyok ellenére ehhez az anyaghoz nyúltál.

– Nem érdekeltek a viszonyok – most sem érdekelnek. Nekem kötelességem volt el­pusztított, megsemmisített embertársaim, egy kultúra hagyományainak meggyalázásáért a magam módján sírni. Németek- bunyevácok lakta kis magyarországi faluban, Garán töltöttem a gyermekkoromat, és az egyszerű emberek között nem éltem meg a kirekesztés, a lenézés, a megkülönböztetés szörnyű élményét. így valahogyan ki kellett fejeznem azt is, hogy az értelmes, érző em­bereknek igenis fáj másoknak, sokaknak e szemléletből fogant halála. De ki akartam fejezni azt a csodálatot is, amit falum templo­mának szentélye keltett bennem. Ugyanilyen érzésem támad ma is – meglett emberként – egy mohamedán mecset belsejében, egy klasszikus görög templom romjainál vagy egy buddhista szakrális építmény, szertartási rend láttán. Számomra egy rituális ének, vagy szokás – csoda. Nem igazán érdekelnek a kanonizált vallások, tanítások, legendák. De nagyon is érdekelnek mindazon örökérvényű és humanista végkicsengésű tartalmak, amelyek a miszteriózus köntös mögött rej­lenek. Többek között ezért készült a zsidó siratom, de ez intonálta pl. a „Castor és Pollux” születését is.

– Ez utóbbi, ha jól emlékszem, Beethoven: Coriolanus-nyitányára készült…

– Igen, és látod, lassan így, húsz év táv­latából is mennyire igazam volt azzal, aho­gyan befejeztem… a testvérek egymás ellen nem harcolhatnak. Mindegy, hogy fordítom most a számomra olyan kegyetlenül fájdal­mas bosnyák-szerb-horvát testvérharc erede­tét és végkifejletét, vagy a kaukázusi népcso­portok: abházok, grúzok, oszétek viaskodását…

– Öntudatlanul is a te táncos anyanyelved­del rokon mozgáskincsű népeket említetted?

– Igen. Rokonaim. Én bunyevác vagyok, itt születtem, de ők is a véreim, nem tudom, hogy ezt meg lehet-e érteni?

– Nagyon is, hiszen a műveid a nagy E-vel írt emberről, viszonyairól, vérségi kapcsolatai­ról, etikai tartásáról, áldozatvállalásáról szól­nak, „Iphigeneia”, „Agnus Dei”, „Prome­theus”, „Kilencen voltak”, „Szkopje 1963”, „Makar Csudra”, „In memoriam”, „Ma­gány”. A „Relációk I., II., III. pas de trois” az egyéni és párkapcsolatok, a „Pólusok”, tánckari művek és a „Carmina Burana”, mind-mind az egyén – kis – és nagyközösség viszonyainak, harmóniájának és antagonizmusának, az önmagamhoz való hűségnek a koreográfiái megfogalmazása.

– A „Relációk l-ll-ben” és a „Pólusok”-ban is a stilizált távol-keleti, valamint az ú.n. „Graham-technika” és balkáni mozdulatkincs ötvözése foglalkoztatott mint táncost. Mint gondolkodó embert pedig mindennapi éle­tünk pillanatnyi megsemmisülései és újrakez­dései, a megsemmisítve megőrző emberi kapcsolat lehetőségeinek értelmezése.

– A „Pólusok” elsősorban zenei matériájá­ban kötődik a távol-keleti kultúrkörökhöz – jelesül a tibeti lámaista hitvilághoz –, a láma­ének és az instrumentális kíséret esztétikai hatásában megerősíti a kinetika nyelvén fogalmazott gondolatait a „különös”, s „nem mindennapi”, a kisebbség-többség viszonyai között megőrzött hűség lehetőségéről. A magatartás és csoportformák ütközéseinek

plasztikai és dinamikai formációi a kényszer szülte szituációkban is azt közvetítik, hogy a tömeg és a test meghajolhat, megtörhet, de a lélek és az ész mindvégig szabad marad.

A hűség és a hit fogalompár viszonyainak koreográfikus megfogalmazása két bibliai témából táplálkozó kompozíciód: a Jób és az Eszter imája.

– A „Jób” születésében nem tagadom, hogy inspirált Mestrovic csodálatos szobra, de nagyon foglalkoztatott az is, hogy mit csinál az ember? Létezik egy úristen, vagy hatalom, a másik oldalon pedig ott vakaród­zom én, a kicsi ember. A hatalom mindent adhat: tudást, felöltöztethet, de a vakaródzást is ő kényszeríti rám. Jogom van visszaszólni, hűséggel. Eszter?… Ó más. Eszter hős, mégpedig a szeretet hőse. Ő szerelemmel és szeretettel mentette meg a népét a pusztu­lástól. Én pedig úgy gondolom, hogy ma is ezt kellene játsszanunk. Szeretettel és a gye­rekekkel kellene összetartanunk a népeinket.

– A Purim a gyerekek ünnepe a vallásos és a nem hithű, de hagyományőrző zsidó csalá­dokban, közösségekben egyaránt.

– Ott, Helsinkiben az a tizenhat fehérruhás mezítlábas magyarországi délszláv kislány olyan áhítattal járta a zsidó kólót, olyan fino­man és légiesen, hogy a nézők – közöttük a hitközség elöljárói is – elsírták magukat. Ahogyan a műsorunkban megfért egymás mellett az ortodox keresztényrítus, a pomázi- budakalászi hagyományokból komponált „Szerb eljegyzés” és a Purim ünnepet idéző koreográfia, úgy kellene az integrációban is megőrizni identitásunkat, s mindörökre kitö­rölni az emberiség szótárából a rasszizmus fogalmát és bélyegét.

FILMMŰVÉSZET

ABBÁSZ FAHDEL ^*

A titokzatos dús színekkel ecsetelt Kelet

Az arabok képe a nyugati filmgyártásban igen gyakran a túláradó fantázia terméke, tükrözi a Nyugat csodálatát, de egyben félelmét is az iszlám-arab Kelettől, ettől a másfajta, oly közeli s mégis oly távoli világtól.

Ez a tarka, titokzatos és dús színekkel ecsetelt kép, ez a Kelet made in Hollywood vagy Párizs vagy Róma kevésbé volna bántó, ha nem laknák álnok és barbár arabok, akiket felismerni kapkodó tekintetükről, kitérő ma­gatartásukról. A kéjsóvárság és a többnejűség a velejárójuk, semmit sem szeretnek jobban, mint fiatal lányokat rabolni Nyugatról, és háremükbe zárni őket.

A nyugati filmgyártás valójában csak azokat a tág körben elterjedt előítéleteket tükrözi vissza, amelyek némelyike még a keresztes­hadjáratok korából ered, amikor Észak-Afrika „a barbárok partja” néven volt ismeretes.

Néhány filmben, amilyen a Marokkó, Casa­blanca, Egy ember a légióból vagy Az elve­szett őrjárat, a cselekményről kiderül, hogy arab földön játszódik, ámde anélkül, hogy akár csupán egyetlen arab is a képbe kerülne; más filmekben rövid jelenéseik vannak az araboknak, arra valók, hogy a minaretekhez, a pálmafákhoz és a tevékhez hasonlóan egy kis helyi színt kölcsönözzenek.

Mindazonáltal az arab férfiszereplők jóval nagyobb teret kapnak, mint az arab nők. A férfiak lehetnek cipőtisztítók, szolgák, idegen- vezetők, kígyóbűvölők, zsebtolvajok, sőt bennszülött hercegek is, a nők lehetőségei viszony a prostituált (olyan hagyomány ez, amelyik az 1936-os Az alvilág királyától az 1982-es Nagy testvérig húzódik) vagy a hastáncosnő (A máltai háza) szerepeire korlá­tozódnak.

Csakis fölöttébb hiányos öltözékben, le­déren és buján gondoskodnak ők a légiósok és a kalandorok szórakoztatásáról, akik a hírhedt Kasbah negyedében kószálnak. Alkal­milag hűségesnek és hősiesnek is mutatkoz­hatnak, mint Jasmina, a Sivatagi virág táncos­nője, aki egy európai titkosszolgálati tiszt karjaiban hal meg, miután segített neki lelep­lezni egy összeesküvést.

Alfred Hitchcock három minaretje

Az arab tájra éppoly kevés figyelmet fordí­tanak, mint lakóira. A környezet kevés számú klisére redukálódik – festői sikátorok, nyüzsgő piacterek és homokdomboktól övezett pálma­ligetek –, s ez éppoly kevéssé hiteles, mint a barnára sminkelt arcú, nyugati színészek alakította jellemek. A kétes hitelesség azonban nem csupán azoknak a filmeknek a jellemzője, amelyeket festett díszletekkel és plasztikpál­mákkal műtermekben forgattak. Számos olyan filmben, amelynek a külső felvételeit arab helyszíneken forgatták, a táj természetes szépségét művi hatásokkal egészítették ki, mert úgy gondolták, hogy így fokozhatják az egzotikus hatást. Alfréd Hitchcock Az ember, aki túl sokat tudott című filmben a híres Kutu-bija-mecsetnek nem csak az egy szál mina­retjét mutatja, de egyszerre hármat csinál belőle! Az alvilág királyában az algiri Kasbah a csibészek gyakorlóterévé változik; más produk­ciókban Bejrutot, Kairót, Tangert és Casablan­cát mutatják a bűnös szenvedélyek, a gaztet­tek és a korrupció melegágyaként.

A mozilátogató nem lepődhet meg azon, ha egy egyiptomit tunéziai dialektusban hall beszélni, vagy ha egy irakit marokkói öltözék­ben lát. Ezek az időtlenségek abból erednek, hogy számos filmet, amelyek a Közel-Keleten játszódnak, a Maghreb országaiban forgatnak. Némelyik rendező nem tesz különbséget a különböző arab népek közt, másoknak az arab és a muzulmán egykutya, s ezáltal még attól a csekély néprajzi érdekességtől is megfoszt­ják filmjüket, amellyel talán bírhattak volna.

A nyugati filmgyártók hanyag bánásmódja az arab tájképekkel, személyekkel és törté­nelemmel egy-egy értéktelen celluloid-Kelet előállítása során huzamos lelkiismeretlen­ségről tanúskodik.

A gyarmati film

Az első világháború után erőteljesen megnö­vekedett az arabok ellenállása a gyarmati uralommal szemben. Hatása elérte Európát, s a film sem mellőzhette ezt az égető kér­dést. Így született meg a gyarmati film mű­faja, amely a húszas és a harmincas években nagy népszerűségnek örvendett. Ez a műfaj a gyarmatosítók rátermettségét magasztalja (Az új emberek és A bled Algéria gyarma­tosításának századik évfordulójára készült), valamint az úgynevezett „békéltető rendsza­bályokat” (Tűz, A nap fiai, Beau Geste, A sivatag hangja). Hősei a gyarmati hadsereg katonái és az idegenlégiósok, gazfickói pedig a „csökönyös” arabok.

Nem minden bennszülöttet mutatnak ellenségként és árulóként. Olykor találkoz­hatunk a helybeli hivatalnokok soraiban egy- egy „jó” arabbal is, aki a lázadó testvéreik elleni harcban a gyarmati hatóságokkal való együttműködésre szánja rá magát (A bled lelke, Ardant kapitány).

Másrészről az arab felkeléseket, mindenek­előtt a legdrámaibbat ezek közül, az algériait, jókora zavarodottsággal tárgyalják a filmek. A hatvanas évek olyan filmjei, mint az Elise vagy az igaz élet, Muriél, A kis katona csak elnagyoltan és közvetett módon ábrázolják az algériai háborút. Egyetlen egy francia film, az amerikai James Blue rendezte Az igazság olajfái nyúlt nyíltan a témához, ám ez is ide­jétmúltnak bizonyult, mivelhogy a megbé­kélésre szólította föl a szembenállókat, ami­kor már szakításra került sor köztük.

Csupán a hetvenes években vállalkozott rá két francia filmrendező, hogy bátran elítélje a gyarmati háborút. René Vautier és Yves Boisset a Húsz évesnek lenni Les Aurés-ban, valamint a Nincs jelentenivaló című filmjeik­ben fiatal újoncok történetét beszélik el, akiket arra kényszerítettek, hogy „tisztogató hadműveletekben” vegyenek részt Algé­riában. 1989-ben hasonló módon tárgyalta a témát Gérard Mordillat rendező a Kedves öcskös című filmjében.

A vietnami háborúról készült amerikai filmek számához képest a francia termés meglehetősen szerény. Az egyetlen nyugati rendező, aki a háborút Algéria szemszögéből ábrázolta, az olasz Gillo Pontecorvo volt; bátor filmje, Az algíri csata hosszú ideig be volt tiltva Franciaországban.

Az arab-izraeli konfliktus

A gyarmati uralom vége és az arab országok függetlensége új fejezetet nyitni látszott a kelet-nyugati kapcsolatokban. Ám újraéledtek a régi démonok az arab-izraeli konfliktusban. Némelyik nyugati rendező nyíltan állást foglalt ebben a viszályban. Ottó Preminger Exodus-ában, amely Izrael állam alapításáról szól, minden arab kellemetlen figura, egyetlen kivétellel; ez békében akar élni a zsidó telepe­sekkel, s hittestvérei ölik meg.

Preminger Rózsabimbó című, 1974-ben készített filmje csakis a terrorizmus szemszö­géből tárgyalja a Palesztina-kérdést. Más amerikai filmek is, mint Az entebbe-i győze­lem vagy a Kettős szerepben hasonló szem­léletmódról tanúskodnak. Csupán a politi­kailag elkötelezett filmkészítő Costa-Gavras merészelt Hanna K. című filmjében, amelyet valóságosan Izraelben forgatott, rákérdezni a megszállás valóságára.

Boldogtalan szerelmek

Más filmekben a Kelet és a Nyugat szemben­állása arabok és a nyugati világból valók közt kibontakozó, boldogtalan szerelmek törté­neteként jelenik meg. Kezdve a Fazil-lal, amelyben egy francia nő beleszeret egy arab hercegbe, s végül sikerül megszöknie a háreméből, ahol fogságban tartják (s amely­ben a müezzin „ó én szerelmesem” szavak­kal szólítja imára a hívőket!) s végezve a Pierre és Dzsamila-val, ezzel a modern Romeo és Júlia-változattal, amely egy külvá­rosi lakótelepi házban játszódik (ahol Afriká­ban született franciák laknak együtt észak-afrikai bevándorlókkal, anélkül, hogy érintkez­nének egymással), mindezek a filmek több­nyire az egyik vagy néha mindkét szerelmes halálával végződnek. Csak kevés kivételt találunk ez alól, mint amilyen a Csetepaté vagy Rex Ingram másik, még korábbi filmje, Az arab.

Néhány, megtörtént eseményeken alapuló, valóságos személyeket ábrázoló film túllép ezen az állítólag áthághatatlan ellentéten. Ezek olyan keletrajongók tapasztalatait mutat­ják be, akik az arab-muzulmán világgal való találkozásukat fogékonyan élték át. E filmek közé tartozik A csönd hívása, amely Charles de Foucauld francia gróf történetét meséli el, aki visszavonult telepesként élt a sivatagban, s mindenekelőtt a világsikert aratott Arábiai Lawrence. De még az ilyen filmekben is gyakran föláldozzák a valóságot a képzelet kedvéért.

Az Ezeregyéjszaka Keletje

Ismét másik filmműfaj a mesékre és legen­dákra – mint amilyen a híres Ezeregyéjszaka – épülő filmeké. Ezek a történetek ragyogó színekben festik az arab-muzulmán civilizáció aranykorának pompáját és kifinomultságát, csodálatos anyag kimeríthetetlen forrásául szolgálnak, amit több-kevesebb sikerrel dolgoznak föl filmen.

Aladin kalandjainak első filmváltozata már 1899-ben elkészült. 1902-ben Ali Baba került sorra, majd 1919-ben Szindbád, a tengerész története. Utánuk több száz nyugati film következett, köztük négy valódi mestermű: A bagdadi tolvaj két verziója (USA, 1924; Nagy- Britannia, 1940) eztán az Ali Baba és a 40 rabló (vígjáték a francia komikussal, Fernandellel és a csodálatos egyiptomi táncosnővel, Samia Gemallal), valamint az olasz rendező, Pier Paolo Pasolini filmje, Az ezeregyéjszaka virága. Pasolini volt az egyedüli filmkészítő, aki e történetek fantasztikus és esztétikai oldala iránt éppoly érdeklődést tanúsított, mint a bennük rejlő, mély bölcsesség iránt.

Ez a fajta film gyakran kellemes szórako­zást nyújt, ám furcsa módon negatív hatással is járt: számos nyugati rendezőt arra ösztön­zött, hogy képzeletbeli Keletet ábrázoljon a valóságos helyett. A baj az, hogy az efféle „fantáziadús” filmek, amilyen például Arthur Joffé észbontó Hárem-je, olyan fantázia-Keletet mutatnak, amit egyetlen arab sem ismerhet el Keletnek.

Az utóbbi időben foglalkozni kezdett a filmgyártás a bevándorlás problémájával is. Némelyik a kézenfekvő kliséket szaporította csupán, mint például a bűnöző arabok klisé­jét, amidőn az emigráns csoportok és az elismertetésükért folytatott küzdelem témájá­hoz nyúlt. Mások, mint például Yves Boisset Dupont-Lajoie és Roger Flanin Pokoli vonat című alkotása, jóllehet pozitív érzület munkál bennük, pusztán az áldozat és a bűnbak szerepében mutatják a bevándorlót. Számos figyelemreméltó mű közül csupán Rainer Werner Fassbinder A félelem megeszi a lelket és Michel Drach Elise vagy az igaz élet című filmjére jellemző, hogy a rasszizmus kritikája mellett finoman megrajzolt, rokon­szenves alakok portréit mutatja be.

Az utóbbi néhány évben új nemzedéke nőtt föl a bevándorlóknak Franciaországban, ennek könnyebb az integrálódás, mint szü­leiknek volt. Filmkészítői csapat is található ebben a nemzedékben, köztük Mehdi Charef, Rachid Bouchareb és Abdelkrim Bahloul, akiknek már sikerült elérniük azt, hogy átfo­góbb, differenciáltabb és pontosabb képet rajzoljanak az arab közösségekről.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

^* A szerző neves iraki filmesztéta és filmtörténész. Franciaországban több könyve is megjelent. Jelen írását az UNESCO Courier 1989/10. száma közölte. [vissza]

MÉRLEG

LUTFI TEHSIN ^*

Huszonötmilliós nép – állam nélkül

Egy és más a kurdokról

A kurd nemzet múltja

A kurdok huszonöt milliós nép állam nélkül; országuk, Kurdisztán mintegy 500.000 km2 területű (összehasonlításképpen: Magyaror­szág 93.000 km2.)

A kurd történelem körülbelül 4000 éves. A legtöbb történész egyetért abban, hogy a kurd nép elődei a médek, akik Krisztus előtt 612-ben az Asszir Birodalmat legyőzték. A kalifák hatalmának hanyatlása után, a 11. századtól jöttek létre a kurd fejedelemségek. A 16. század kezdetén az oszmán birodalom a siíta perzsák növekvő hatalma ellen a kurd fejedelemségek támogatásával biztosította magát. A perzsa haderőt legyőzték, és a kurd fejedelmek kormányozták Kurdisztán terü­letét a Fényes Portával kötött szerződés alapján. A kurd fejedelemségek a 19. század elejéig megtartották előjogaikat. Az első világháború befejeződése és az oszmán birodalom hanyatlása tette a kurd kérdést a nemzetközi tárgyalások tárgyává. 1919-ben a párizsi békekonferencián a kurd delegáció független államot követelt. A sévres-i béke- szerződés kielégítette ezt a követelést.

A törökök, az oszmán birodalom katonai örökösei, Mustafa Kemal „Atatürk” alatt sikeres ellenállást fejtettek ki a szerződéssel szemben, és 1923-ban az európai hatalmak a lausanne-i szerződésben elismerték Törökor­szág máig is fennálló határait. A „kurd kér­dést” ejtették. Kurdisztán déli részét az angolok mandátumos területéhez, az újonnan alapított államhoz, Irakhoz osztották. A keleti, a perzsa birodalomban található rész a mai Iránnak jutott. Kurdisztán kisebb részein ke­resztül orosz és szír határokat húztak. A kurdok elszánt politikai és katonai ellenállása ellenére az akkori Népszövetség elismerte az új határokat. Ezzel Kurdisztán felosztása nemzetközileg megpecsételődött.

Kurdisztán iráni részén a Kurd Demokratikus Párt 1946-ban kikiáltotta a Kurdisztáni Köztár­saságot (fővárosa Mahabad). A Nyugat politikai támogatásával a sah bevonultatta csapatait a Kurdisztáni Köztársaságba, legyőzték azt, és elnökét Quazi Muhamedet kivégezték.

Kurdisztán iraki részén az iraki kormánnyal szembeni hosszú fegyveres ellenállás után (1961-70) 1970-ben békeegyezmény jött létre, és kihirdették a kurdok számára az autonómiát, a bagdadi kormány azonban csupán négy évig tartotta magát ehhez az egyezményhez. 1974 márciusában az iraki légierő újra megkezdte Kurdisztán bom­bázását. Az algíri egyezményben a perzsa sah is kötelezte magát, hogy nem támogatja a kurdokat. Irak Szaddam Flusszein elnöklése alatt a mérges gázok bevetésétől sem riadt vissza. 4500 falvat tettek a földdel egyenlővé.

Az öbölháború után 2 millió kurd kény­szerült menekülésre Törökországba és Irán­ba. Ennek a tragédiának nagy része a hegyek­ben, télen zajlott le.

1992-ben Iraki-Kurdisztánban demok­ratikus választásokat tartottak, létrejött a kurd parlament, amely – Bagdad minden ellen­kezése ellenére – regionális autonómiát alakít ki Irakon belül.

A gazdasági helyzet Iraki-Kurdisztánban

Kurdisztában jelenleg is feszült a helyzet: Szaddam fegyveres erői folytatják a határ­menti városok és falvak mindennapos zakla­tását: Bagdad továbbra is blokád alatt tartja a kurd területet, és így megakadályozza, hogy élelmiszer, gyógyszer és méginkább azt, hogy benzin jusson be Kurdisztánba; a kurd gazdaság az összeomlás szélén áll; az alap­vető infrastruktúra tönkrement: a telekom­munikáció összeomlott, az utak és autópályák erősen károsodtak, cserére vagy javításra szorulnak, A néhány iparág (cementgyártás, textilipar, dohányipar, konzervipar) napi prob­lémákkal küzd, hiányzik a benzin- és alkat­részellátás. Áram csak meghatározott napo­kon van, és akkor is csupán néhány órára. Az iraki dinárt százszorosán leértékelték, ami megnehezíti, hogy a lakosság a vágtató inflációban boldoguljon. Az átlagos havi bérek és keresetek havi 300 iraki dinár körül mozog­nak, ez az összeg épphogy csak lehetővé teszi egy háromtagú család számára a havi kenyéradag beszerzését. Az életszínvonal a társadalom minden területén drasztikusan romlott. Mindez a fiatal generációt sújtja leginkább. Ki fog derülni, hogy a demokrácia pillanatnyi kísérlete Iraki-Kurdisztánban, ahol a munkanélküliség kb. 70%-os, helyt tud-e állni a gazdasági kihívásokkal szemben. A nép jelenleg sajtószabadságot élvez, amit a „sza­bad” Kurdisztánban naponta gyakorolnak is. Ott úgy gondolják, hogy ezt az innovatív, demokratikus életstílust érdemes megtartani. Nem tudni azonban, hogy a nép meddig bírja a gazdasági nyomást, és mikor kell végleg feladnia az ellenállást. Reméljük, hogy erre nem kerül sor, e célból azonban meg kell hozni néhány intézkedést, amelyek megaka­dályozzák az anarchia és a diktatúra visszaté­rését.

Korábbi segélyek

A kurdok hálásak a nemzetközi közösségek­től, különösen az Egyesült Államoktól és az Európai Közösség tagállamaitól kapott segé­lyekért.

Ezek a kormányok nagy erőfeszítéseket tettek, hogy az 1991-es kivándorlások idején emberéletek ezreit mentsék meg. Később folytatták fáradozásaikat, hogy a kurdokat ismét letelepítsék azokon a területeken, ahonnét erőszakosan elűzték őket. Az efféle segítség speciálisan humanitárius szempon­tokat követett. A pénzeket azonban rosszul és koordinálatlanul kezelték, ami kettős allokációt eredményezett. A kurd nép pillanat­nyilag mégis azt reméli, hogy a fejlesztési projektekhez műszaki és financiális segítsé­get kap, ezeket most már koordinálva és célorientáltan a kurd közigazgatáson kell átvezetni. A projektek célja az infrastruktúra újjáépítése, a kurd gazdaság felélénkítése, valamint a munkanélküliség problémájának megoldása. Ennek elérése után a kurdok nem fognak tovább támogatást kérni, hanem önállóan építik tovább gazdaságukat.

Beruházási nehézségek

A kurd nép nem akar a nemzetközi közösség terhére lenni. A kurd régiónak termékeny talaja van, elegendő vize és különböző ener­giaforrásai, mint például az olaj-, víz-, nap- és szélenergia. A kurd nép ellenállóképességéről és kemény munkabírásáról ismert. A fejlő­dést azonban pillanatnyilag a tőkehiány és a tétovázó helyi és nemzetközi vállalkozók akadályozzák, akik a beruházásokat Kurdisz­tánban igencsak kockázatosnak tartják. Szad­dam haderői még mindig mindenütt megtalál­hatók, és emlékeztetik a kurdokat, és máso­kat is közelségükre; a kurd enklávé védel­mét szolgáló jegyzőkönyv pedig, amelyet hathónaponként meg kell újítani, nem nyújt biztonságérzetet a helyi és külföldi beruhá­zóknak, hogy hosszabb távra egyéni vállalko­zásba vagy vegyes vállalatba fogjanak. Ráadásul az Iraki-Kurdisztánban fennálló szankciók megakadályozzák a szükséges felszerelések, alkatrészek és nyersanyagok Kurdisztánba történő szabad bevitelét. Ameddig ilyenek a feltételek, a kurd nép sorsa a külföldi segítségtől függ, és a to­vábbfejlődés késlekedni fog.

Demográfiai változások Kurdisztánban

Az Iraki-Kurdisztán ellen harminc évig folyta­tott támadások az országot romba döntötték. Több, mint 4000 falvat leromboltak, közel 200 000 embert megcsonkítottak vagy meg­öltek; mintegy 180 000 személy holléte tisztázatlan. Ez a helyzet nemcsak a települé­seket verte szét, hanem a kurd nép gazda­sági verőerét, a mezőgazdaságot is szétrom­bolta. Demográfiai szempontból eltolódás állapítható meg, növekszik a városi lakosság, a mezőgazdasági közösségek egyidejű csök­kenése mellett. Szaddam kegyetlenkedései nyomán özvegyek, árvák, nyomorékok ezrei maradtak. A munkanélküliség pillanatnyi emelkedése a növekvő városi koncentráció közvetlen következménye; a sok embernek munkalehetőséget adó, ám kis számú ipari vállalat bezárása vezetett ehhez a helyzethez.

Szükséges tennivalók a fejlődés meggyorsítására

Két előfeltétel teljesítése szükséges ahhoz, hogy az Irakban lévő kurd területeken az évtizedeken át tartó rombolás okozta károkat felszámolják:
1. A nemzetközi szankciók megszüntetése Kurdisztánban: ez a régió újjáépítéséhez szük­séges alkatrészek, speciális gépek, nyers­anyagok és építési felszerelések importja számára készíti elő az utat.
2. Az „Operation Provide Comfort” határozat­lan időre szóló megújítása, hogy az érdekelt nemzeti és nemzetközi vállalkozók számára megteremtődjék a beruházásokhoz szüksé­ges biztonságérzet.

Azonnali pénzügyi segítség

A következő két évre kb. 250 millió US dollár allokációját célozzuk meg, valamint további 300 millió US dollárt a következő tíz évre a kurd falvak újjáépítésére, ami elegendő lenne arra, hogy Kurdisztánt ismét talpra állítsuk. Ez az összeg, kb. 500 millió US dollár, lehetővé tenné a falvak rahabilitálását, a Szaddam által telepített aknák eltávolítását, az iparágak helyreállítását, az utak és a telekom­munikációs hálózat újjáépítését, valamint az iskolák, kórházak és klinikák felszerelésének biztosítását. Ezenkívül a segélyek révén a parasztokat el lehetne látni a szükséges gépekkel, műtrágyával; a községi vezetése­ket meg lehetne fiatalítani, és emelni lehetne a városi életszínvonalat. A támogatás lehető­vé tenné a helyi alkalmazottak bérének és fizetésének emelését, amely pillanatnyilag nem elegendő arra, hogy minimális életszín­vonalat garantáljanak. Ezenkívül arra használ­nánk a támogatást, hogy mezőgazdasági ipart építsünk fel, és egy kis finomítót vásárolnánk, melynek segítségével a kurd kezelésben lévő fúrásokból az olajat finomítani tudnánk.

A kurd gazdaság

A kurd gazdaság elsősorban mezőgazdasági jellegű. Kurdisztán az alapvető élelmiszerek­ből önellátásra képes. A felesleget exportálni lehetne, s ily módon keményvalutát lehetne kigazdálkodni a további fejlesztéstechnikai szükségletekhez. Amint a mezőgazdasági termelés megerősödött, agroindusztriális projektek megvalósítása is sorra kerülhet. Ezenkívül Kurdisztán rendelkezik elegendő olajjal és más ásványi kincsekkel, mint a réz és a vas, valamint minőségi márvánnyal, melyeket a szomszédos országokba lehetne exportálni.

Ami az energiaforrásokat illeti, már létezik két hidroelektromos projekt, amelyek a régió­ban szükséges energia egy részét megter­melik (azaz a dokani és a derbendikhani duzzasztók területén). Egyéb, ugyancsak alkalmas területeket szeretnénk továbbfej­leszteni és ezzel a pillanatnyi energiakrízist legyűrni. A nap és a szélenergia pótlólagos kihasználására kutatásokat kell végezni, és a kutatások eredményeit át kell ültetni a gya­korlatba.

Ezen lehetőségek felhasználásával a kur­dok nem lesznek hosszabb ideig terhére a nemzetközi közösségnek. A kurd nép azt kívánja, hogy a segélyek elviselhető formáival lássák el, amelyek egy valódi, önmagát bizto­sító fejlődést tesznek lehetővé. Kétségtelenül továbbra is szükség lesz bizonyos technikai segítségnyújtásra, arra, hogy a kurd politiku­soknak gazdaságpolitikai ügyekben útmuta­tást adjanak, és a fejlesztési prioritások kitű­zésében segítsék őket.

A monetáris krízis

Nemrégiben Szaddam mindenkit meglepett azzal, hogy a 25 dínáros bankjegyet érvény­telenné nyilvánította, és ezen bankjegyek tulajdonosait arra kényszerítette, hogy azokat a helyi bankokban a bejelentéstől számított egy héten belül cseréljék be. Egyidejűleg azonnal lezárta nemzetközi határait erre a hétre, Iraki-Kurdisztán felé is, hogy „Szaddam Irakján” kívül mindenkit megakadályozzon a bankjegyek becserélésében. Sokaknak egész halom nem kívánt és nem érvényes 25 díná­ros bankjegy maradt birtokában, mivel nem juthattak el az iraki bankokhoz. Az a hír járja, hogy Szaddam arra is készül, hogy az 5 és 10 dínáros bankjegyeket is érvénytelenné nyilvá­nítsa. Ha ez megtörténik, akkor Kurdisztán­ban mindenki tönkremegy, aki csak ezeket a bankjegyeket birtokolja.

Az iraki dinár alternatívája

Miközben Szaddam az iraki nép idegeivel játszik, a kurdoknak alternatívát kell keresni gazdaságuk stabilizálására, az infláció megfé­kezésére, és arra, hogy határaikon belül stabilitást vigyenek a monetáris rendszerbe. A fenyegető katasztrófa elkerülésének lehet­séges útja lenne, ha Iraki-Kurdisztán saját valutát bocsátana ki. Egy ilyen terv során a kurd kormányzat egy kurd valutaegységet bocsátana ki, amely a jelenleg forgó 5 és 10 dínáros bankjegyekkel kicserélhető lenne. Ezt a pénzt keményvalutára cserélnék, és elhe­lyeznék a helyi központi bankban. A kormány egyidejűleg felszólítaná a kurd népet, hogy aranyát vagy keményvalutáját ugyanazon bankban helyezze el, az újonnan kiadott pénz biztosítására. További biztosítékokhoz nem­zetközi forrásokból lehetne jutni. Az eljárás részletei később kerülnének kidolgozásra. Mindenesetre ez a forgatókönyv tűnik az iraki-kurdisztáni monetáris rendszerben fenn­álló bizonytalanságok legvalószínűbb megol­dásának.

^* A szerző hazánkban élő kurd geológus. Cikkét magyar nyelven írta meg. [vissza]

MŰHELY

HEGEDŰS SÁNDOR

A „szegedi gondolat”

Igen dráma; helyzetben fogalmazódott meg szélsőjobboldali politikusok tollából-szájából a különböző „izmusoknak” az az egyvelege, amelyet „szegedi gondolat” címszó alatt tar­tunk számon. Gyűjtőfogalomról van szó, mert nem organikus rendszer, de alkotóelemei elválaszthatatlanul fonódnak egymásba.

Szegeden – 1919-ben – az ellenforradalom a Tanácsköztársaság leverését követő meg­torlásokra készült, az ország birtokbavételére, a „nemzeti újjászületésre”. Valljuk be; alig akadt a Tisza-parti városban olyan elme, amely alkalmas lett volna elméleti kérdések kidolgozására. Erre később került sor. Mind­azonáltal már itt a sokszínű társaság fontos­nak tartotta, hogy körvonalazza azokat az alapelveket, melyek egyrészt tükrözték a majdani rezsim ideológiai-politikai karakterét, másrészt alapul szolgálhattak a belőlük sar­jadó manipulációknak.

A „szegedi gondolat” keresztény volt és „nemzeti”, agrárius és fajvédő, antikommunista és „antikapitalista”. Ki-ki megtalál­hatta benne a maga koncepcióját, ellenfor­radalmi cselekvésének eszmei motivációját, olyannyira, hogy később a magyarországi nemzetiszocialista mozgalmak belőle is merítettek ihletet dicstelen tevékenységük­höz. Sőt, ma is akadnak, akik visszanyúlnak a jobboldali radikalizmus e forrásaihoz „hagyo­mányőrző” kontinuitást kereső törekvésük során.

A történelmi helyzet

A „szegedi gondolatnak” tehát történelmi funkciója volt. A hatalmukat vesztett osztá­lyok és rétegek kezébe fegyvert adott, hogy a lelkeket meggyőzve és mozgósítva vissza­szerezzék uralmukat és azt megtartsák. Az erőszakot, lélekmérgezést egyszerre alkal­mazták céljuk érdekében. A sorozatos meg­rázkódtatások termelték ki ezt a neokonzervatív-fasiszta jelenséget, mely a francia meg­szállás biztonságosnak mondható légkörében szerveződött erővé.

Az első csapás, mely a reakció egy részét a szélsőségek felé sodorta a háborús vereség volt. Sokan ezt a tragédiát Mohácshoz mér­ték. A kapituláció számukra aggályos követ­kezménye a Monarchia szétesése, amelynek folyományaként Magyarország megszabadult ugyan Bécs nyűgétől, de támaszától is. A soknemzetiségű konglomerátum eresztékei meglazultak, s felerősödtek a helyi nacionaliz­musok, melyeket eleddig a dualizmus köz­pontjai elnyomni igyekeztek. Prága, Pozsony, Zágráb, Belgrád, Bukarest telhetetlen vezetői nem sokra tartották Wilson etikai szem­pontjait, és „hazafias” mámorukban-olykor történelmi jussukra hivatkozva akkora dara­bot akartak kihasítani az agonizáló állam­szövetség testéből, amekkorát nem szégyell­tek, s amelyhez Versailles hozzájárulását is remélhették. Ez a tendencia a magyar urakat rémületbe ejtette, mert tartottak attól, hogy fennhatóságuk alaposan leszűkül, földjeik, piacaik, nyersanyaglelőhelyeik zömét az utódállamok veszik birtokukba. Ez a perspek­tíva a revans és revízió híveit szaporította, kovácsolta egységbe. A nyugat felé korábban félfüggetlen, kelet felé imperialista Magyaror­szág csak az elnyert szuverenitásba tudott „beletörődni”, de a szentistváni örökség elvesztésébe nem.

A birodalmi pozíciójukban megrendített magyar uralkodó osztályokat az is nyugtalanította, hogy a cári orosz impéríum terü­letén munkáshatalom, a bolsevizmus fészke, a világforradalom bázisa jött létre. 1918 októberében idehaza kitört az őszirózsás forradalom. A hagyományos nagytőkés-nagy­birtokos osztályok háttérbe szorultak, hogy helyet adjanak a pacifista, antantbarát közép- és kispolgári rétegeknek. Károlyi Mihály kísérletet tett az autokratikus politikai felépít­mény felszámolására, kezet emelt a nagybir­tokra (mindenekelőtt a sajátjára), az úri, feu­dalizmusban gyökerező privilégiumokra, s bizonyos mozgásteret biztosított a korábban kirekesztett dolgozók számára, A szép ígére­tekből azonban számos csupán papíron maradt, s ez a munkások, parasztok millióit arra kényszerítette, hogy a történelem által megérlelődött feladatokat maguk hajtsák végre. A Tanácsköztársaság létrejötte vég­képp elkeserítette a haza sorsáért „aggódó” politikusokat, tiszteket. Hiszen már nem egyszerűen arról volt szó, hogy az urak egyik csoportjának kezéből egy másik csoport kezébe ment át a hatalom – amit korszerű demokráciában még „változatosságnak” is fel lehetett volna fogni – hanem maga a rendszer, a magántulajdon léte vagy nemléte forgott kockán.

Szeged

Szeged az ellenforradalom egyik központja lett. A város ugyanis 1918 decemberétől 1920 márciusáig francia megszállás alá került, miáltal megfelelő jegecesedési góca volt a különböző rendű és rangú antikommunista politikusoknak, akarnokoknak, önjelölteknek. E szélsőséges polgári, egyházi és dzsentri elemek a háborús összeomlás és forradalmak miatt átmenetileg szétzilálódott nagytőke­nagybirtok helyén keletkezett vákuumba behatolva egyedül vagy társbérletben akarták a hatalmat gyakorolni, s viszonylag önálló érdekeiket érvényesíteni.

Noha mindinkább Horthy Miklós ellen­tengernagy vált e csoportosulás vezetőjévé, a legagilisabb szervező Gömbös Gyula, aki­nek „katartikus” egyénisége, „magával ragadó retorikája”, és „lángoló” hazafisága kovászként hatott a jórészt mulatozással, terméketlen vitákkal, a pozíciók előzetes felosztásával, intrikákkal és az előkelő klubok hölgytagjainak meghódításával foglalatoskodó úriemberek körében. A Kass Szállóban, eldu­gott kiskocsmákban borozgatás közben, sírva-vigadva szőtték a kereszteshadjárat terveit. A politikailag, ideológiailag heterogén ellenforradalmi tábor tagjai a részletekben élénk, olykor heves szópárbajokat folytattak egymással, ám az ádáz kommunistaelienességben teljes volt közöttük az egyetértés.

Alig várták, hogy az antant leverje a mun­káshatalmat, s az intervenciós csapatok nyomában haladva „felszabadítsák” a „vörös rémuralom” alatt „sínylődő” magyarságot. Vonulásukat bitófaerdők szegélyezték. Ennek ecsetelése azonban már a fehérterror törté­netéhez tartozik.

Ideológiai-politikai források

A „szegedi gondolat” nem egységes eszme- rendszerként született meg. Összetákolói laza rendszerbe integrálták a századvégre kialakult regresszív tanokat, s azokat a kiéle­zett politikai viszonyok között tovább radikalizálták. Természetesen új elemnek tekinthető az antibolsevizmus, hiszen a Szovjetunió létrejötte, a Tanácsköztársaság fennállása, majd megdöntése után továbbélő kommunis­ta hatások irányt szabtak a „gondolat” fejlő­désének.

Merítettek a dualizmusban kiteljesedett birodalmi eszméből (a Duna-medence népei feletti uralom igénye), Istóczy Győző, Verhovay Gyula antiszemitizmusából, Méhely Lajos fajbiológiájából, Zichy Jenő, Károlyi Sándor, Széchenyi Pál „antikapitalista” agrá­rius szemléletéből, a zsidó polgárosodás konzervatív kritikájából és Margitay Dezső romantikus, feudalizmus felé visszatekintő restaurációs ideológiájából egyaránt. A színes arzenálból nem maradhatott ki termé­szetesen a klerikalizmus sem, mely egyszer­re volt antiszemita, antiliberális és szélső­ségesen nacionalista (Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Zadravetz István). Sokat átvet­tek Szabó Dezső nézeteiből, aki a parasztságot tekintette a magyar „fajiság” letétemé­nyesének.

Mindezek az „izmusok” többnyire nem „eredeti” formájukban, hanem az ellentmon­dásos és válságos korszak kívánalmaihoz igazodva kapcsolódtak fűzérbe.

Az antikommunizmus

A szegediek felismerték, hogy a tőkés rend­szer legnagyobb ellensége a kommunista mozgalom. Készek voltak bizonyos enged­ményekre a zsidókérdésben, a demokrácia és liberalizmus tekintetében, de a kommunis­tákkal szemben nem ismertek irgalmat.

Horthy írja emlékirataiban: a vörös terror leküzdése volt a célom.” Tonelli Sándor triviálisabban fogalmazott: „A Károlyi-for­radalom, a desperádók és rövidlátók forradal­ma szülte a bolsevizmust, a patkányok forra­dalmát.” Gömbös Gyula sem rejtette véka alá a kommunisták iránti érzelmeit: „A vörös veszedelemmel szemben egész Európának fegyverbe kellene lépnie… Moszkvát és Szentpétervárt, a bolsevisták e két fő bázisát el kell foglalniok.”

A szegediek számára a kommunisták hazátlan internacionalisták voltak, akik szá­mára a nép, a nemzet semmit sem jelent. Bangha páter úgy nyilatkozott, hogy el kell vetni az álszocializmust, mely az osztálygyű­lölet alapján áll, mely forradalmi nyugtalan­ságot szít, megnehezítve ezzel a társadalmi békét. Osztozott Roscher véleményében, miszerint a kommunizmus csak állatok és angyalok között valósítható meg.

Valamennyi antikommunista bíráló a marx­izmus legfőbb bűnéül a magántulajdon taga­dását rója fel. A „nemzeti” hadsereg fogadal­mában olvashatjuk:,,… Esküszünk, hogy a bolsevik Vörös Hadsereg ellen még akkor is, ha saját véreinkkel találjuk magunkat szem­ben, a magyar nép és az 1000 éves Magyar- ország további fennállása érdekében haladék­talanul felvesszük a harcot…”

A nacionalizmus

A „szegedi gondolat” legfőbb értelme a szélsőséges nacionalizmus. Minden egyebet ennek kontextusában kezeltek. Ez nem a feltörekvő, antifeudális polgárság vagy áruter­melő középnemesség progresszív nacionaliz­musa, mely a hűbéri abszolutizmussal és a középkori széttagoltsággal szemben egy korszerű nemzet kialakításának, a tőkés piacgazdaság feltételei megteremtésének kifejezője. Ez a nacionalizmus a politikai és gazdasági hatalmától, kiváltságaitól megfosz­tott, ám azt visszaszerezni akaró, sebzett, megalázott nagytőke-nagybirtok rohamcsapa­tának hazafias szólamokba öltöztetett agresszív sovinizmusa.

Gömbös a keresztény valláserkölcsre épített nemzeti államról beszél, jelezve egy­részt annak antikommunizmusát és antisze­mitizmusát, másrészt nemzetiségellenességét. Ez a felfogás arra is jó, hogy elfedje a társadalmi antagonizmusokat. Úgy véli, az egyes osztályok harmóniában vannak, mint a gép alkatrészei, s együtt képezik azt amit ő nemzetnek ismer el.

Miután a „szegedi gondolat” életre hívása egybeesett az ezeréves birodalom széthul­lásával, az értelmi szerzők csak a szentistváni Magyarország dimenzióiban tudtak gon­dolkodni. Érthető, tehát, hogy sovinizmusuk az irredentizmus elemeit is tartalmazta.

Zadravetz ezt írta: „Előre az ezeréves határokig, jaj, aki utunkat állja!” Megtalálható a revíziós propaganda érvei közt a gazdasági tényezőkre való utalás, miszerint a Kárpát­medence széttéphetetlen egységet képez. A Nyugatot azzal akarták megnyerni, hogy Magyarországot a keresztény civilizáció keleti bástyájának kiáltották ki. Sokszor történt célzás a pánszláv, illetve pángermán ve­szélyre is.

Fennen hirdették a magyar szupremáciát, az elmaradott szomszédok feletti gyámkodás szükségességének fantazmagóriáját. Ez a kardcsörtető nacionalizmus természetesen nem szólt arról, milyen érdekek fűzték a nagytőke-nagybirtok urait a Trianon előtti helyzet visszaállításához. Az irredentizmusra hivatkozva erős hatalom kiépítését, és „hon­védő” szellemtől áthatott nevelést szorgal­maztak. Prohászka: „A magyar népnek nem esztétikai kultúra kell. A magyar népnek főleg erőre van szüksége.” Gömbösék szembenálltak mind a Monarchia visszaállításának tervé­vel, mind a Kossuth-álmodta dunai konföderá­cióval. Ők a „magyar öncélúság” élharcosai voltak.

A keresztény gondolat

Egy zömében katolikus közegben, a Regnum Marianumban a keresztény erkölcsiség és a keresztény ideálok alapvető komponensként épültek be a „szegedi gondolat” eszmerend­szerébe. Korántsem csak vallási irányzatról van itt szó, hanem vallási köntösbe bújtatott tömény politikumról. Ez fejezte ki a dzsentri-katonatiszti csoport lelkiségét, de a tömegek között is hódított a múltban gyökerező, tradi­cionális mítoszok ápolása.

Ennek a konzervatív, keresztény plat­formnak volt hajlíthatatian, és mi tagadás, nagyhatású szószólója Prohászka Ottokár, aki a kereszténységet a fajvédelem és az antikommunizmus szinonimájaként értelmezte. Bajosan lehetne a krisztusi megbocsátás példájának tekinteni: „Igaz, hogy az evan­gélium a szeretet és a béke; de olyan szere­tet, mely tüzet hozott a földre, s a tűz mellé kardot és korbácsot.” A jezsuita Bangha Béla kíméletlen hitvédő: az állam belső életének erkölcsi alapjául a keresztény erkölcsöt és világnézetet kell elfogadni. Aki ezt támadja, az a nép egész fejlődését veszélyezteti. Nála a keresztény nemzeti elv nem „faji”, nyelvi, vagy származásbeli összetartozás, hanem kulturális-erkölcsi egység. Zadravetz intranzigens, militáns pap, aki a szeretet hirdetése mellett gátlástalanul uszította felebarátait véres pogromokra. A Prónay-különítmény „csatába” induló zászlajának megszen­telésekor imigyen szólott:,,… És ne a türelem jelszavával hordozzátok, hanem a magyar lázongás minden pezsdítő és zúgó erejével, mert ezzel lehet csak az új Hazát megterem­teni…”

Érdemes idézni Ady Endre váteszi sorait:„Hát nem méltóztatnak látni, hogy az Ehrhardok, Prohászkák a jövendő klerikalizmusnak előhírnökei? A klerikalizmus örök célja az emberiség nyűgben tartása… Nagyon természetes, hogy e nagy cél eszközeinek a haladó korral együtt folyton módosulniuk kell… ez ecclesia militans gondolkodóbb elemei modernebb fegyverekkel kezdenek hadakozni…”

Shvoy Kálmán ezredes (aki nem tartozott éppen a baloldalhoz) világosan látta, hogy a „szegedi gondolat keresztény jellege soha­sem volt lelkileg az, csak a keresztény jelszót használták fel aljas tetteik motiválására.”

Antiszemitizmus és fajvédelem

A szegediek a zsidó nagytőke és zsidó bolsevizmus közös összeesküvésével magyarázták a nemzeti katasztrófát. E teóriából követ­kezett, hogy az izraeliták visszaszorításával meg lehet teremteni az ország újjá­születésének feltételeit.

A társadalmi elmaradottság miatt erősek a tudati konzervativizmus hagyományai. Főleg az egzisztenciájukban fenyegetett dzsentrik, a kapitalizmus előretörésének hatására elsze­gényedő „középosztály” tagjai a zsidó- ellenesség hangadói. Engels szerint az anti­szemitizmus a feudális hanyatló rétegek antikapitalista reakciója. Ez az agrárius szem­benállás a polgárosodással nálunk a zsidó tőke „megkeresztelését” követelte és nem magának a tőkének a likvidálását. Gömbösék rasszizmusa a gyakorlatban nem terjedt ki a zsidóság egészére. Már Szegeden – noha éles viták közepette – néhány előkelő izraeli­tát befogadtak az ABC-be, az Antibolsevista Commitéba. Közismert, hogy a nagytőke és az antiszemiták később kompromisszumra léptek egymással a nagypolitikában is. (A fajvédő párt ellenzékisége nem jelentett tényleges veszélyt a hatalom számára.) Csak mellesleg jegyzem meg: amikor Gömbös 1932 októberében miniszterelnök lett, a parlamentben sietve deklarálta elfogulatlan­ságát.

Magyarországon a politikai antiszemitizmus akkor bontakozott ki, amikor a zsidóság jelentős része asszimilálódott, s egy vékony rétege meghódította az ipar, kereskedelem és bankélet kulcspozícióit. Ez a finánctőke egyik alapvető pillére lett az ellenforradalmi diktatúrának, ezért a disszimiláció hatalmi eszközökkel történő megvalósítása és a totális őrségváltás nem mehetett végbe a krízis immanenciája alapján, csakis külső erőszak útján. Mivel a „szegedi gondolat” hordozói a Horthy-rendszer tömegbázisát képezték, s anyagi gondjaikat a zsidóság kiszorításával képzelték megoldani, az anti­szemitizmus a rezsim hivatalos politikájának rangjára emelkedett. Természetesen az államilag sugallt gyűlölködésnek figyelemel­terelő szerepe is volt. Ennek felszínen tartá­sában nem kis részesedést vállalt Prohászka, Zadravetz és Bangha. Az antiszemiták he­vesen támadták az emancipáció intézményét és a zsidóságot szívesen látták volna ismét a középkori gettók falai között.

Az izraelitákkal szembeni idegenkedés a szegediek jóvoltából a fajvédelem alakját öltötte. Gömbösre nagy hatást tett H. S. Chamberlain és Méhely Lajos fajbiológiája. Úgy vélte, mivel a magyar vérsejtek gyengéb­bek, mint a zsidóké, ez utóbbiak beolvasztása a nemzetbe elképzelhetetlen.

A szélsőségesek rasszizmusának egyik kedvelt válfaja az úgynevezett turanizmus volt, mely egy kreált 600 milliós, zömében ázsiai, vérösszetételében egységes népcsoportot feltételezett – a magyarság vezetése alatt.

*

A „szegedi gondolat” a maga egészében egy totalitárius fasiszta törekvés ideológiai vetülete volt. A Horthy-Gömbös féle szélsőjobbol­dali irányzat azonban 1921-től kénytelen volt kiegyezni a konzervatív erőkkel, s a kialakult negyedszázados ellenforradalmi érában egy lett a többi eszmei-politikai tényező között, de hatása térben és időben túlnőtt társadalmi bázisán.

KRAUSZ TAMÁS

A kelet-európai rendszerváltás és az antiszemitizmus

Megjegyzések a rendszerváltó antiszemitizmus jellegéről

Az a liberális érvelés, vagy inkább csak propa­gandaszólam, mely szerint az antiszemitiz­mus fellobbanása Kelet-Európában lényegét tekintve a régi államszocialista rendszer terméke és annak utóéletéhez tartozik, alap­jában egyoldalú és félrevezető. Alább még kitérünk majd ennek az „egyoldalúságnak” okaira, előbb azonban azt szeretnénk aláhúzni és amellett érvelni, hogy az antiszemitizmus új, történelmi formái a rendszerváltás termé­keként bukkantak fel, létrejött egyfajta rend­szerváltó antiszemitizmus, amelynek funk­ciója és jelentése lényegesen eltér az anti­szemitizmusnak attól a formájától, melyet az államszocialista Kelet-Európában korábban megismertünk.

Az antiszemitizmusról sok mindent tudunk Adornótól Sartre-ig, Bibótól Brahamig. Az antiszemitizmus történelmi hagyománya Kelet-Európában jól feltárt, modern rendszer- váltó formáinak megismeréséhez mind mód­szertani, mind szaktudományos szempontból minden feltétel adva van. Mégis a politikai elitharcok még a legfelkészültebb értelmi­ségiek sokaságát is elvakítják, s arra készte­tik, hogy feladják a korábban védelmezett kulturális-elméleti örökséget.

Mindenekelőtt abból indulunk ki, hogy az antiszemitizmus történeti-gazdasági és szociokulturális jelenség, amely a modern politi­ka eszköztárának is fontos eleme. Felhasznál­ta a fasizmus és a konzervativizmus, a kom­munizmus és a liberalizmus a maga érde­keinek megfelelően, s ez a helyzet napjainkra sem szűnik meg. Sőt, a jelenség egyfajta reneszánsza figyelhető meg melynek okaira az alábbiakban térek ki. Az okok önmagukban hordják a jelenség mai funkcióját.

1. A régi államszocialista rendszerek annak ellenére, hogy nem egyszer vezető elitjeik által manipulativ módon felhasználták a bü­rokratikus uralmi struktúra működése érdeké­ben, az antiszemitizmust alkotmányjogilag tiltották és büntették. A hivatalos antifasiszta indoktrinációva! az antiszemitizmus nem is igen lett volna összeegyeztethető. A „népi antiszemitizmus”, amely minden állam­pártban meggyökeresedett, Magyarországon inkább volt egy dzsentri eredetű értelmiségi antiszemitizmus, mint a szó autentikus értel­mében népi. A rendszerváltás folyamatában a régi „kommunista” elit egy része egy „nemzeti párt” segítségével az új hatalmi szerkezetbe „átmentette” magát és – kon­kurenseivel szemben – átmentette ezt az ideológiai és szociokulturális örökséget is, mintegy szövetségre lépett a feltörekvő „nemzet”, azaz dzsentri-értelmiségi csopor­tokkal. Az antiszemitizmus öröksége külön­böző történelmi okok folytán különösen Oroszországban, Ukrajnában és Lengyel- országban volt erős, de kétségtelenül Ma­gyarországon is virulens ideológiai kötőanyag­nak bizonyult számos politikai szervezetben (mindenekelőtt természetesen az MDF-ben vagy az annál is szélsőségesebb, jobboldali radikális csoportocskákban.)

2. Ezt a történelmi „örökséget” egy nyu­gat-európai rasszista-antiszemita hullám mintegy megerősítette, új dimenzióba helyez­te. A rasszizmusnak e betörése Kelet-Euró­pába elválaszthatatlan a tőkés világgazdasági recessziótól, amelynek keretei között a mun­kaerő világpiacán kiéleződő konfliktusok etnikai-nemzetiségi ellentétekké transzfor­málódtak. Ez a rasszista betörés az állam­szocialista rendszerek felbomlása nyomán összetalálkozott a kelet-európai nemzetiségi konfliktusok történelmi formáival. Elegendő, ha a török-bolgár, horvát-szerb, román-ma­gyar, stb. ellentétekre utalunk, melyek között a cigánygyűlölet vagy az antiszemitizmus a maga sajátosságaival ugyancsak „virágjába” borult.

3. A rendszerváltás in statu nascendi a maga demokrácia-felfogásával úgyszólván „rehabilitálta” az antiszemitizmust, amennyi­ben kiemelte a jogilag tilalmas szellemi ha­gyományok közegéből. Ráadásul a baloldal világméretű térvesztése a politikai demok­rácia kelet-európai kiszélesedése ellenére is olyan antihumanisztikus ideológiák előretöré­sét indukálta, mint a sovinizmus és a naciona­lizmus.. Az antiszemitizmus – egyebek között – szinte természetadta módon töltötte be azt a vaakumot, amit a régi szocialisztikus esz­mék kiszorulása idézett elő.

4. A rendszerváltás, konkrétabban a privati­zációnak és demokratizálásnak nevezett folyamatok során a konkurrens elitek és érdekcsoportok harca a gazdasági és politikai hatalom, valamint az állami tulajdon „újra­elosztásáért” felerősítette az e harcokat igazoló ideológiákat. Az antiszemitizmus csak eltakarta a lényeget: mindenütt a „nemzeti” elitek (dzsentri, bojár, apparátcsik, stb.) érde­kei ütköztek meg a nemzetközi pénzszer­vezetekhez és pénzcsoportokhoz kapcsolódó régi „reformértelmiségi” érdekcsoportok és az osztozkodásban felszínre törő más rétegek érdekeivel. Az antiszemitizmus azoknak a szélsőségesen jobboldali csoportoknak lett a legadekvátabb ideológiája, amelyek végkép­pen kiszorultak a privatizációból, s a középré­tegektől való leszakadás fenyegette őket: a lumpenesedés vagy a proletarizálódás.

5. Ehhez társult egy sajátos „pártanti­szemitizmus”, amely a pártok közötti ver­senyben a liberális színezetű politikai tömörü­léseket megpróbálta az antiszemitizmus eszközeivel a politikai perifériára szorítani. Általában a liberális politikai tömörülések maguk is gerjesztették ezt a folyamatot, amikor az erős antikommunista-propagandával és még inkább a spontán privatizáció körüli harccal kedvező feltételeket biztosítot­tak szociális és pszichikai értelemben is a keresztény-nemzeti ihletettségű antiszemitiz­mus számára. Nem ismerték fel, hogy mind­ez majd velük is szembefordul. Az új anti­szemitizmus egyik legfontosabb vonása, hogy a baloldal vereségével az antiliberalizmus válik alapvető funkciójává. Ez a funkció- váltás máig kevéssé vizsgált.

6. Az antiszemitizmus funkcióváltása elvá­laszthatatlan attól a körülménytől, hogy mind a világrendszer síkján, mind a kelet-európai regionális fejlődés síkján az etnikai proble­matika specifikus szociális tartalmakat épített magába. A 70-es évek óta tartó nemzetközi „neoliberális rendszerváltás” keretei között az elszegényedő rétegek – ahol erre a törté­nelmi feltételek adottak voltak – a gazdasági és esetenként etnikai nyomás hatására az etnikai-nemzetiségi önvédelem zászlaját bontották ki. Eközben a ún. zsidókérdés is új szociális „helyértéket” kapott. A zsidó etnikai eredet szociális „helyértéke” Kelet-Európá­ban szinte mindenütt, Magyarországot bele­értve, az „újgazdag” egy speciális kategó­riáját involválja, mely „újgazdag” társadalmi pozíció egyfajta egyetemes gazdasági be­ágyazottság terméke és megnyilvánulása. Az antiszemitizmusnak ez az alakja arra hívatott, hogy éppenséggel eltakarja a „nemzeti” kormányok gazdaságpolitikájának következ­ményeit: azt, hogy az állami tulajdon legér­tékesebb részeit kiárusították a külföldi tőké­nek, s a befolyt hasznot felélték, kisajátították vagy adósságtörlesztésre fordították a Nem­zetközi Valutaalap legmelegebb támogatá­sával, sőt: ösztönzésével. Nem a véletlen műve tehát, hogy Oroszországban a jelcini reformközgazdászok az orosz gazdaságnak a világpiacra való teljes megnyitásával együtt hozzájárultak a belső orosz politikai életben is az amerikai és általában a nyugati befolyás növekedéséhez. Az ellenzék nemzeti populis­ta erői ezt a valóban „nemzetietlen” politikát – amely végső soron a jelcinista katonai diktatúrában öltött testet – egy világméretű cionista összeesküvés őrült elméletével magyarázzák, amelynek forrásait vissza lehet vezetni a századelő orosz feketeszázas ha­gyományáig. A magyarországi csurkizmus is valami hasonló jelenség, bár veszélyessége nem vetekedhet a feketeszázas populizmuséval. Az ú.n. „vörösbarna veszély” azon­ban nem több, mint egy probléma eltúlzása, liberális irtózás mindentől, ami tömegmoz­galom, intellektuális értelemben pedig külön­böző jelenségek leegyszerűsítő összevonása, a jelcinista diktatúra egyfajta ideológiai igazo­lása. Ugyanis Oroszországban a kommunista-narodnyikpopulizmus és az orosz fasizmus a Jelcin-puccs előtti időkben is elkülönült egy­mástól, nemcsak az eltérő zászlókban és szimbólumokban fejeződött ez ki, hanem jelszavakban, követelésekben is. Ez nem jelenti azt, hogy például a Pravdában> megje­lent soviniszta írások az antiszemitizmus megerősödésében ne játsszanának sajná­latos szerepet, ne akadályoznák a baloldal újraszerveződését.

Oroszországban is nyilvánvaló azonban, hogy az új antiszemitizmus társadalmi alap­zata elválaszthatatlan a rendszerváltás szoci­ális-gazdasági következményeitől. Azzal, hogy a reform-liberalizmus igazolja mindezeket a folyamatokat, szinte tálcán kínálja az érveket a szélsőjobboldali antiszemita erőknek, hi­szen való igaz, hogy a „reform” a gazdagokat még gazdagabbá, a szegényeket még szegé­nyebbé teszi. A fentebb említett narodnyik kommunista eredetű antiszemitizmus, amely alapjában a Kelet-Európában mélyen gyöke­redző egyfajta plebejus értelmiségellenességből is táplálkozik, valóban „szövetségre” léphet a nemzeti populizmussal. Ez utóbbi soviniszta „vonzása” könnyen megérinti a szociálisan érzékeny antikapitalista „narodnyikizmust”, amely a tősgyökeres orosz szocia­lizmussal hagyományosan bensőséges kap­csolatban áll. Ugyanakkor alapjában hamis az a liberális beállítódás, amely ezt a lehetséges „szövetséget” a fentebb említett „vörös­barna fasizmusként” értékeli. Egyfelől az orosz fasizmus világosan elkülöníthető náci irányzat, de másféle tendencia a monarchista-feketeszázas mozgalom is. Másfelől, mint aláhúztuk, az összes itt említett irányzatok egybemosása a jelcini diktatúra érvelése, amely önmagával szemben is csak a fasiszta alternatívát feltételezi. Ezt a logikát sajnos, ismerjük…

Ugyanakkor a liberálisok Magyarországon és Oroszországban is gyakran elfelejtik Jó­zsef Attila közismert intelmét, miszerint „tőke és fasizmus jegyesek, minden külön értesítés helyett”.

7. Az új antiszemitizmus vagy rendszervál­tó antiszemitizmus egy másik sajátossága, hogy a konzervatív „keresztény-nemzeti” antiliberalizmust olyan nemzeti populizmussal párosítja, amely a rendszerváltás sikertelen­ségét a zsidók és cionisták „ mesterkedései”-nek, összeesküvéseinek tekinti. Magyarán: a rendszerváltás „elárulása” a zsidók műve. A liberálisokhoz hasonlóan ők is elhallgatják azt a tényt, hogy az újgazdag-jelenség magának a rendszerváltásnak a legbensőbb mozzanata. Ezzel az új hatalmi elitek szélsőjobboldala a rendszerváltás gazdasági és szociális követ­kezményeiért a felelősséget megpróbálja áthárítani – a bűnbak-keresés jegyében – a zsidókra, a cigányokra, a törökökre, a magya­rokra, stb., egyszóval az idegenekre.

A hagyományos munkásmozgalom felszá­molódásával megszűnt a „szocializmus­veszély”, az új antiszemitizmus most a kelet-európai „nemzeti eliteket” abban segíti, hogy a nemzetet egységesként tüntessék fel egy „homályos” nemzetközi ellenséggel szem­ben. Lengyelországban például gyakorlatilag már nem is élnek zsidók, ám az antiszemiták számára ez mégsem jelent különösebb prob­lémát. A zsidókra mégis szükség van, hogy a nemzeti identitás valakikkel szembeállítva megfogalmazható legyen. A „zsidó” az „ide­gen” szinonimájává vált.

8. A Kelet-Európára zúduló katasztrófák kétségkívül elválaszthatatlanok az adósság-válságtól. A nemzeti függetlenség iránt táplált illúziók összeomlanak, a nemzetgazdaságok még a korábbiaknál is kevésbé funkcionálnak. Nemzetközi szervezetekhez kerültek át olyan döntések, amelyek alapvetően meghatároz­zák a kis kelet-európai országok nemzetgaz­daságainak mozgásait. Még a nemzeti parla­mentek tevékenysége is jelentős korlátozást szenved. Persze a nemzeti felbuzdulás még­sem irányulhat általában a kelet-európai rendszerváltást támogató nyugati nagyhatal­mak és vezető elitek ellen, hanem manipu­lative kell meghatározni az ellenfelet. Ezért nem a nyugati pénzintézetek és tőkés multi­nacionális társaságok lesznek a nemzeti populista rendszerekben az ellenségek, hanem bizonyos „konkrét idegenek”, akik a nemzetközi tőkeáramlást személyileg is „megtestesítik”. így válhat bizonyos „nem­zeti” csoportok számára például Soros György ellenséggé miközben, mondjuk, egy svéd, egy német, egy francia vagy egy japán társaság annak ellenére jelenik meg pozitív fényben, hogy gyakorlatilag semmilyen ko­moly termelői tőkeberuházást Magyarorszá­gon nem kezdeményez, eltérően Sorostól, aki magánemberként a kelet-európai kultu­rális infrastruktúrába – most mindegy, milyen okokból – igen jelentős tőkét invesztált. Mégis Soros mint „zsidó”, mint idegen jelenik meg olyképpen, hogy nem a kapitaliz­mus lesz az „ellenség”, hanem csak egy speciális partikuláris megnyilvánulás, amelyet az ügyeletes ellenséggel, vagyis Soros Györggyel kívánnak illusztrálni.

A világban és régiónkban működő integ­rációs és dezintegrációs folyamatok bonyolult összeütközésének korában élünk. A kelet-európai rekapitalizációs folyamatok katasztro­fális társadalmi következményei milliók és milliók félelmét erősítik szerte a régióban. E következményektől való félelem is közre­játszik abban, hogy emberek sokasága ismét bűnbakok keresésére lett fogékony, s ez a félelem is „megújítja” az antiszemiták, álta­lában az idegengyűlölők gondolat- és érze­lemvilágát. Az antiszemita mindenekelőtt – fél. És mindenekelőtt ebben áll társadalmi veszélyessége, hiszen az antiszemitizmus tragikusan gazdag történetéből tudjuk, hogy a félelem és a tudatlanság társadalmi konflik­tusokkal kombinált kirobbanása szörnyű következményekkel járhat. Az antiszemitiz­mus tehát csupán része a világot elárasztó idegengyűlöletnek, ezért szem előtt kell tartani, hogy az idegengyűlölet fellobbanása nem ismer nemzeti határokat. A nemzeti keretek között fellobbanó idegengyűlölet egy egész régiót fertőzhet meg. Márpedig Kelet- Európában az antiszemitizmus még mindig hatékony szellemi gyúanyag.

ANDOR LÁSZLÓ

Szabadpiaci rasszizmus

A világértelmiség elitje alighogy elkezdett gondolkodni azon, hogy honnan jött elő ez a temérdek kedvező fejlemény Európa keleti felében 1989-90 folyamán, máris arról kellett elgondolkodnia: honnan jött elő ez a temér­dek szenny és szörnyűség ugyanott, alig néhány év múltán? Első pillantásra a régión­kat dúló nemzeti és etnikai konfliktusok az 1989-es liberális és demokratikus kezdet tagadásának tűnnek. De ha alaposabban megvizsgáljuk a tragikus fejlemények erede­tét, akkor azt látjuk, hogy a nacionalizmus és a rasszizmus tetőzése nem tagadása, hanem egyenes vonalú meghosszabbítása a 80-as évek liberális áramlatának.

Az ész trónfosztása

Világszerte elismert filozófusunk, Lukács György Az ész trónfosztása címmel írt köny­vet a fasizmus eszmetörténeti gyökereiről. Nagy német filozófusok az irracionalizmus útjára terelték a gondolkodás fejlődését a 19. század második felében – magyarázta Lukács s e vágányon haladva a német társadalom jelentős része eljutott oda, hogy fogékonnyá vált a kifejezetten embertelen ideológiák és intézkedések iránt is, amikor a gazdasági és szociális válság barbár megoldásokat tűzött napirendre.

A háború utáni eszmélés a társadalmi szerződés és kompromisszum gondolatát állította a politika középpontjába, a gazdaság- politikában pedig ennek megfelelően fontos szerepet kapott a tervezés, az újraelosztás és a szabályozás. Az erőteljes szekularizáció eredménye kiegyensúlyozott növekedés, stabil árszínvonal, és csaknem teljes foglal­koztatás volt. Csökkent a szegénység, csök­kentek a társadalmi különbségek, és előrelé­pés történt az emberi jogok terén. A keynesiánus megoldások idealizálása nélkül is el kell ismerni azt a jelentős társadalmi haladást, amely az 1945 utáni évtizedeket megkülön­bözteti a megelőző időszaktól.

A gazdasági és társadalmi gondolkodás azonban megint az irracionalizmus irányába fordult a lázas 70-es évek végére. Az liberális gazdasági elképzeléseket felmelegítő konzer­vatív irányzatok elkezdték megfosztani a gazdaságot és a társadalmat azoktól a stabilizátoroktól, amelyek a háború utáni egyedülál­ló fejlődést lehetővé tették. Az ismert példa­beszédnek megfelelően úgy vélték, hogy a vízen járást nem a nehézség, hanem csak annak gondolata, az elsüllyedéstől való féle­lem akadályozza. A jelenlegi recesszió és zűrzavar azonban félreérthetetlenül mutatja, hogyan tudnak az „első osztályú” tőkés társadalmak a vízen járni a szükséges mennyiségű szabályozás, tervezés és újra­elosztás nélkül.

De bármennyire anakronisztikusnak tűnt is Friedrich Flayek filozófiája az 50-es és 60-as években, és tűnik majd megint az elkövet­kező évtizedben, mégis ez jelentette a politi­kai programok és társadalmi magatartásfor­mák elsőszámú forrását a 80-as évek főára­mában, Flayek – legvilágosabban az Út a szolgasághoz című könyvében (1944) – hatá­rozottan elutasította a 30-as évek racionaliz­mus és tervezés felé sodró szellemi áramla­tait. Tekintettel az egyéni szabadság veszé­lyeztetésére – magyarázta Hayek le kell tennünk arról, hogy megismerjük a megismerhetetlen. Az államot nem szabad feljogo­sítani arra, hogy bármiféle közérdekre hivat­kozva beavatkozzon a gazdaságba, mert annak az eredménye csak rosszabb lehet, mint amit a spontán mechanizmusok nyújtani tudnak. El keli tehát hinnünk, hogy a piac láthatatlan keze a legjobb szabályozó, és fel kell adnunk reménytelen tanulmányainkat a társadalom szerkezetéről és érdekvi­szonyairól. E nézetek viszonylag nagy nép­szerűségre tettek szert Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, amikor a konzervatív kormányok némi részleges fellendülést tudtak felmutatni – annak a külső eladósodá­sának az árán, amit most kell valahogy kezel­niük az utódoknak.

De az az ünneplés, melyben Hayek és Friedman részesült Angliában és Amerikában, messze eltörpül lengyelországi vagy magyar- országi szentté avatásuk mellett. Pedig John Kenneth Galbraith azt írta egykor: aki képes elhinni, hogy a General Motors és a sarki újságárus ugyanazoknak a piaci erőknek vannak alárendelve, az bármit képes elhinni. És valószínűleg nemcsak közgazdasági téren. Csakúgy, mint nyugaton, a szabadpiaci hie­delmek felvirágzása Kelet-Európában is vallási „ébredéssel”, nemzeti és etnikai mitológiák újraélesztésével, valamint parafenomének és csodadoktorok aranykorával esik egybe.

A „mindentudó kommunista pártokból” való kiábrándulás után az értelmiség és a kevésbé iskolázott rétegek jelentős része egyformán a szabadpiaci és a nacionalista mítoszok felé fordult. S habár az előbbi mo­dernnek és az utóbbi elavultnak tűnhet, mindkettő nagyjából ugyanazon a szinten képes megragadni a valóságot. Az a gondol­kodásmód, amely a társadalom tagjait egyfor­mán és kizárólag vállalkozó egyénnek, fo­gyasztónak vagy adófizető polgárnak tekinti, és elvárja, hogy engedelmeskedjenek a személytelen piac uralmának, egyáltalán nem felsőrendűbb annái, mely mindenkit egyfor­mán és kizárólag magyarnak, szerbnek vagy észtnek akar látni, és megköveteli, hogy kövesse azokat, akik magukat a nemzet vezetőinek tartják. De korunk liberalizmusa és nacionalizmusa között nem csak annyi a rokonság, hogy egyidejűleg erősödtek meg a szekularizáció apálya nyomán.

Kollektív privatizáció

Kelet-Európában a szocializmus elutasításá­nak egyik fő oka a 80-as években kialakult gazdasági válság volt, melyet nagyarányú külső eladósodás súlyosbított Lengyelország­ban, Magyarországon, Jugoszláviában és Romániában. A Nemzetközi Valutaalap befo­lyása alatt az első három ország átfogó piaci reformokba kezdett, komoly lépéseket téve a gazdaság liberalizálásában és dereguláiásában. Sőt, ezen országok utolsó működő „kommunista” párti kormányai (Messner, Németh, Markovié) gyakorlatilag felvállalták a tőkés gazdasággá való átalakulás programját, az állami tulajdon jelentős részének magán­kézbe adása útján.

A stagnálás, az adósságválság, a piaci reformok és a rekapitaiizáció együttesen hatványozott differenciálódáshoz vezetett győztesek és vesztesek között a gazdaság­ban és a társadalomban. És Jugoszláviában, mely nagy jövedelmi és fejlődési különbsége­ket mutató részekből álló szövetségi állam volt, e differenciálódás egyértelmű regionális és etnikai dimenziót öltött. A szövetségi állam és hadsereg fenntartása viszont a gyorsuló differenciálódás körülményei között csak a jövedelmek növekvő újraelosztása útján lehetséges, s ez éppen elég ok a szö­vetség gazdagabb résztvevőinek arra, hogy kivonuljanak a közös államból. Különösen akkor, ha némi támogató ösztönzés érkezik a kontinens vezető nagyhatalma részéről.

A sokrétű válság és a bonyolult etnikai viszonyok közepette pedig amint napirendre kerül a nemzetállam megvalósítása, eltűnik mindenfajta internacionalista öntudat, a szövetségi államból nem marad más, mint egy – szerb irányítás aiatt álló – hadsereg, és az út nyitva áll a legbrutálisabb etnikai tiszto­gatás előtt. A gazdasági válság nyomása, amely más országok esetében is ugyan­annyira létezett, nem lehetett tekintettel a jugoszláv állam törékenységére meg az erőszakos etnikai összeütközések előtörté­netére, és Európa 1945 utáni legpusztítóbb eseménysorozatát idézte elő.

A nyilvánvalóan lehetetlen és életképtelen nemzetállam felé fordulást eszerint a kollektív irigység fűti. Míg a múlt században a liberaliz­mus és a nacionalizmus kéz a kézben vezet­tek az acsarkodó kisállamok egyesítéséhez és békéjéhez, addig ma a kollektív privatizá­ció útján kéz a kézben vezetnek a szövet­ségek és együttműködések felmor­zsolásához, új konfliktusok felgyülemléséhez. A liberális gondolkodás által nagyrabecsült verseny és rivalizáció Kelet-Európában ma úgy jelenik meg, mint nemzetek versenyfutása nyugati befektetésekért és adományo­kért, a világtársadalom elitjébe való mielőbbi és minél előnyösebb bebocsáttatásért. S az erre való jogosultság szüntelen hangoztatása a nemzetek közötti versenyben akaratlanul is rasszista elemekkel töltődik meg és nem csak ott, ahol az emberek halomra gyilkolják egymást.

Az új magyar nacionalizmus például az átmenet időszakában egyértelműen mint orosz- és románellenes rasszizmus bonta­kozott ki. Részben a romániai magyarság jogfosztottságára hivatkozva, részben pedig abból a meggyőződésből táplálkozva, mely a kelet-európai barterkereskedelmet kizárólag az oroszok által ránk erőszakolt, számunkra hátrányos rendszernek tekintette, összevetve egy „természetesebb” és „szervesebb” nyugati piaci orientációval, és különösen ha még azt a honoráriumot is beszámítjuk, ami a keleti blokkból való esetleges kiugrásért járt volna, mondjuk, külföldi befektetések, állami garanciák vagy adósságelengedés formá­jában.

Visegrád szelleme már egyértelműen a kelet-európaiság megtagadását, a kelettől való elhatárolódást jelentette. „Mi, lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok, közép-európai nemzetek vagyunk, és különbözünk a szovjet­unióbeli és balkáni népektől. Különbek va­gyunk náluk, mert mi mindig is a nyugathoz tartoztunk, kivéve az elmúlt negyven évet, de az nyilvánvalóan a zsidók/oroszok (a nem kívánt rész törlendő) műve volt. Nekünk van jó esélyünk arra, hogy nyugati típusú piacgaz­daságot hozzuk létre, és előbb-utóbb bekerül­jünk az Európai Közösségbe, nem úgy, mint a többieknek tőlünk keletre és délre, akik tulajdonképpen nem is európaiak, hanem ázsiaiak, de legalább is onnan jöttek.” De hasonlóan ahhoz, hogy e négy ország veze­tése egyszerűbbnek gondolja a piaci gazdál­kodás megszilárdítását a többiektől elhatá­rolódva, Csehország esetleges kilépése a visegrádi csoportból ugyanígy azt jelentheti, hogy a cseh vezetés már célegyenesben érzi magát, és meg kíván szabadulni a másik hárommal kötött kétséges ügyletektől, mint ahogy – a kontinens vezető nagyhatalmától inspirálva – már meg is szabadult a szövet­ségi államtól, amely „azokhoz az elmaradott szlovákokhoz” kötötte. (A közvé­lemény-kutatások szerint az elszakadás sokkal népszerűbb volt az előnyösebb helyzetben lévő csehek körében, mint Szlovákiában.)

Nem meglepő ezek után, ha a nemzetek közötti versenyfutás és a piaci teljesítmény­kényszer kiéleződésével nacionalista és rasszista válaszok születnek ott is, ahol a piaci átalakulás programja nem kerül napi­rendre. Nem szabad megfeledkezni például arról, hogy a berendezkedését tekintve szu­per-diktatórikus Románia annak idején az utolsó centig kiszolgálta a nyugati hitelezőket, ennek érdekében áruba bocsátotta német-ajkú lakosságát és bűnbaknak állította az „exportképtelen” magyar kisebbséget. Ha­sonlóképpen nehéz lenne bármiféle pozitívu­mot felfedezni az utóbbi néhány évben ural­kodó szerb politikában is. A kialakult helyzet azt mutatja: nem lehet olyan kis nemzetet találni, amelynek nacionalizmusa ne lenne életveszélyes, és pusztán kicsinysége és elnyomottsága által igazolható lenne.

És hiba lenne azt hinni, hogy a piacosítás és a rasszizmus közötti meghitt kapcsolat csak a „kommunizmus” romjain, de legaláb­bis a kapitalizmus perifériáin alakulhat ki. Az „idegenek” elleni kirohanások és az újra­elosztás elleni lázadás egymást erősítik sok nyugati jobboldali párt programjában. That­cher és Reagan járt élen abban, hogy a fenn­álló gazdasági rend áldozatait hibáztassák rossz sorukért, és alaposan lefaragják a számukra nyújtott támogatásokat, országon belül és a tengereken túl egyaránt. A jelenlegi válság azonban véget vetett a viszonylag mérsékelt megoldásoknak, és a szélsőségek­nek nyitott utat.

A regionális szeparatizmus mögött Spa­nyolország észak-keleti részén vagy Észak- Olaszországban egyértelműen a szegényebb országrészek finanszírozásának megtagadása munkál. Skandináviában és Ausztriában, melyeket egykor a majdani jóléti állam proto­típusainak tekintettünk, ma már 10 százalék körüli szavazatokat kapnak az adózás ellen lázadó pártok, melyek egyúttal szigorú beván­dorlóellenes intézkedéseket sürgetnek olyan pártnevek alatt, mint „Haladás”, „Szabadság” és „Új Demokrácia”. Az új szélsőjobbol­dal rendszerint a leggazdagabb országrészek­ben a legerősebb, ahogy azt nemrég a német Köztársaság Párt előretörése is megmutatta Baden-Württenbergben, Frankfurtban és Flessenben.

Milton Friedman azt tanította, hogy az újraelosztás kedvezményezettjei nem érdem­lik meg, amit kapnak, mert alapvetően lusták, és mert visszaélnek a szociális juttatásokkal. Elsősorban az a probléma velük, hogy nincs bennük elegendő vállalkozószellem, vagyis nem eléggé életrevalóak, ezért mindenfajta támogatásuk kárbavész. De ha ezek a megál­lapítások Friedman nézetei szerint érvénye­sek a munkanélküliekre, a bevándorlókra vagy a gyermekeiket egyedül nevelő anyákra, akkor miért ne lennének érvényesek a szlová­kokra, szerbekre, az egykori Jugoszlávia muzulmánjaira és albánjaira, a norvég Észak vagy az Olasz Dél lakóira, akik mind ez ideig a jövedelmek területi újraelosztásának ked­vezményezettjei voltak. A különbség annyi, hogy a norvég Dél és az Olasz Észak lakóinak nincs meg az az etnikai vagy nemzeti jogalap­juk, amelyre hivatkozva „externalizálhatnák” ráfizetéses polgártársaikat, vagyis kivonhat­nák az „élősködőket” támogató újraelosztó államból. A jogalap megtalálásához azonban csak egy kis fantáziára van szükség, ahogy azt az észak-itáliai Lombard Liga már be is bizonyította.

A történelem végén

A világrendszer centrumában végbemenő folyamatok elemzése hiányában, és a nem­zetközi gazdasági és politikai rend egyenlőt­lenségeinek figyelmen kívül hagyása követ­keztében sokak számára még mindig úgy tetszik, hogy problémáink megoldásához egyszerűen a nyugat-európai társadalmi és gazdasági modell átvétele szükséges, és ennek végrehajtása pusztán elhatározás kérdése. Annak ellenére, hogy a Thatcher-korszak ma megsemmisítő kritikában része­sül Nagy-Britanniában, és a Reagan-Bush korszak dicstelen véget ért az Egyesült Álla­mokban, nálunk e politikusokat még mindig hősöknek tekintik, akiknek politikája egyet jelent a sikeres modernizációval, és az „első osztályú” nemzetté válás kulcsának számít.

Még azok a polgári radikális és szociál­demokrata értelmiségiek is, akik néhány éve a svéd modellt ajánlották az államszocializ­must levető társadalmaknak, ma a Maastrich-ti Szerződés monetarista Európájához való csatlakozást tartják kívánatos és reális terv­nek, legalábbis a visegrádi országok számára. És a legkisebb lépés is, amely e cél felé látszik vezetni, bizonyítékul szolgál „európai­ságunkra” vagyis „elsőosztályúságunkra” , szemben a tőlünk keletre és délre élőkkel. Ez pedig azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az 1989-es liberális fordulat szellemi iránymu­tatói (és érdekes módon sokan közülük a fasizmus intellektuális gyökereit feltáró Lu­kács György tanítványai) a szabadpiaci rasszizmus zsákutcájába rekednek.

Ha valaki – az amerikai Fukuyama hatása alatt – tényleg úgy gondolja, hogy a törté­nelem 1989-ben véget ért, az a további fejle­ményekre való tekintet nélkül ismételheti a végtelenségig, hogy a nyugati piaci társadal­mak már megtalálták a megoldást az emberi­ség összes problémáira, és a hátra lévő években a legnagyobb gondot az jelenti, hogy bizonyos maradványjellegű szélsőségesek a baloldalon (trockisták) és a jobboldalon (ná­cik), külön-külön vagy együtt, nem akarják belátni ezt az egyszerű tényt.. Elemzésükből úgy tűnik, hogy szabad akaratunkon múlik, hogy felzárkózunk-e néhány év leforgása alatt (Nyugat-)Európához, és átvesszük-e annak jól bevált intézményeit és fogyasztási normáit, vagy sem. E gondolatmenet a választásokhoz közeledve, a három évvel ezelőttihez hason­lóan megalapozatlan várakozásokat ébreszt, csak most egy esetleges liberális kormány iránt, amely jövőre egy valutaalapi ihletésű thatcherista programmal léphet hivatalba.

Az 1989-ben elnyert „szabadság” azonban nem a választás szabadsága volt, hanem a gyűlöleté. Aki magyar, annak most már nem muszáj egy táborban lennie az oroszokkal és a románokkal (hacsak nem romániai magyar), horvátoknak egy államban a szerbekkel, cseheknek a szlovákokkal. Mindenkit lehet utálni, sőt: helyenként lőni is. Ennek liberális alternatíváját igen nehéz elképzelni, hiszen a liberális gazdaságpolitikák döntő szerepet játszottak abban, hogy ide jutottunk, és ráadásul Európa-szerte bizonyították, hogy jól megférnek a rasszizmussal és a sovinizmus­sal ugyanannak a pártnak vagy kormánynak a programján. Ugyanezen okoknál fogva Ju­goszlávia történelmi tragédiáját nem lehet prekapitalista „törzsi” ellenségeskedésként értelmezni, hiszen az nagyrészt a piaci viszo­nyok terméke, és hasonló jelenségek –egye­lőre kevésbé véres végkifejlettel – a fej­lett Nyugaton is szép számmal megfigyel­hetők.

Ezeken az állapotokon túllépni a szekulari­záció újabb hulláma nélkül nehezen lehet. Ez pedig azt jelentené, hogy magunk mögött hagyjuk „a történelem végét” ismét tekin­tetbe vesszük a gazdaság és a társadalom bonyolultságát, és saját haladásunkat nem mások előrelépésének megakadályozásával kívánjuk elérni.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A bőrfejűek ontológiájáról

Az ember megszokta, hogy világának esemé­nyei ok-okozati összefüggésekbe illeszked­nek. Megnyomja a villanykapcsoló gombját, ezzel kontaktust létesít az áramforrás és a villanyégő között, s az világítani kezd. Ha viszont sötétben akar ülni, egy újabb gomb­nyomásra e kapcsolat megszakad, s a lámpa kialszik.

Valaha úgy képzeltük, az emberi kapcsola­tokban is ilyen logika érvényesül. Ha valaki úgy érzi, származása vagy világnézete miatt hátrányos megkülönböztetésben van része, nem használhatja anyanyelvét, nem gyakorol­hatja vallását stb., felizzik benne a békétlen­ség: összefog a hozzá hasonló helyzetűekkel, s – akár erőszakos úton is – megpróbálja kivívni jogait. Ha viszont nincsenek effajta sérelmei, vagy ezeket – megfelelő törvény­hozási és végrehajtási gombok lenyomogatásával – megszüntetik, az izzást hevítő indu­latok is elapadnak.

Mint oly sok racionális elképzelésünkben, ebben is csalódnunk kellett. Mert ugyebár, ha valamiben, hát a magyar nemzeti érzület kiélésének lehetőségében igazán nem szű­kölködünk a rendszerváltás óta. Utcáinkon mégis rohamosztagos egyenruhákba bújt, kopasz – „bőrfejű” – fiatalok tűnnek fel, akik „nemzeti ifjaknak” nevezik magukat, s botok­kal, vascsövekkel és gázspray-vel felfegy­verkezve vadásznak a cigányokra, színes bőrű külföldiekre és egyéb „idegenekre”. Külföldi szélsőségesek gyilkos kisebbségi dühe lobog a szemükben – miközben ők a többségiek, nyelvük a hivatalos nyelv, földjük az anyaor­szág. Még arra sem hivatkozhatnak – miként a német vagy francia neonácik –, hogy a kenyerüket féltik az ide beözönlő idegenek­től, törököktől, araboktól: nagyon buta muzul­mánnak kellene lennie annak, aki épp most akarná nálunk szorgalmát kamatoztatni.

A trianoni határok izzítanák nemzeti hevüle­tüket? Aligha, hiszen fő céltábláik, a cigányok nem voltak hivatalosak a Párizs környéki békék tárgyalóasztalaihoz, s alkalmanként székely lányokat is összevernek, mint „idege­neket”. A cigány kriminalitás szítja hát dühü­ket? Ez sem valószínű, hiszen a színesbőrű egyetemistákat is megtámadják, jóllehet róluk sose adtak még hírt bűnügyi statiszti­káink. Úgy érzik, az Árpáddal ideérkezők leszármazottait, a „tősgyökeres magyarokat” valamiképp háttérbe szorítják az utóbb beköl­tözők utódai? Dehogy: a „nemzeti ifjak” sajtóban leginkább elhíresült vezérei közül az egyiket Sneider Tamásnak (mozgalmi nevén meg éppenséggel Roynak), a másikat Riczkó Rolandnak hívják, mondanánk, ha az efféle érvelés nem volna kedvünk ellen való. (Min­den tiszteletem bizonyára igen derék és fényes emlékű felmenőiké.) De ha már erről van szó – mert szó van róla, az effajta témák­ban jártas folyóirat, a Szittyakürt 1993. májusi számában egy Szkínhedeknek üzenek című dicsvers a „faj-ta-lan”, ”magyargyűlölő rasszisták”-kal ilyen alapon állítja szembe a „magyar, rövid hajú, szép fiatalok”-at –, hát Árpád apánk seregének kürtjeit eredetileg bizonyára másféle neveket viselő szittyák fújták. (E feltételezés nem jelenti, hogy a Roland-énekben megörökített nemszittya hősöket kevesebbre becsülöm, sőt költőjét, Turoldust is jóval tehetségesebbnek ítélem, mint a fent említett dicsverset szerző hölgyet.)

Adva van tehát egy olyan társadalmi jelen­ség, amely az áramforrás nélkül világító lámpa csodájához hasonlatos. Ilyenkor szokás elővenni az olyan címeket, amilyen „az ifjúságot megmételyező fasisztoid propagan­da”, „a jogos társadalmi indulatokat meglo­vagoló uszítás hatása”, s más hasonlók. E címkék persze mind igazak. A baj csak az, hogy az ok-okozati láncolat legfelszínesebb szakaszára utalnak. Nem mondanak többet a „bőrfejűség”-ről, mint – mondjuk – egy olyan orvosi szakkönyv, amely a tüdővészről szólva megelégednék annak közlésével, hogy egymás leprüszkölése útján szokott terjedni.

A kutyát megharapó postás és az áramfor­rás nélküli világító lámpa hálás újsághír: sajtónk igazán nem fukarkodik a bőrfejű-téma taglalásával. A leprüszkölési folyamat vala­mennyi ténye közismert, ki-ki sopánkodhat, ijedezhet vagy vállvonogatással napirendre térhet fölöttük. A mélyebb összefüggések azonban mindaddig rejtettek maradnak előt­tünk, amíg a társadalmi lét sajátos törvény- szerűségeit fel nem tárjuk. Halála előtt Lu­kács György nekilátott egy monumentális mű megalkotásának, amelynek befejezetlen kézirata A társadalmi lét ontológiája címmel jelent meg. Ha akadtak volna folytatói-korrigálói, a bőrfejű-probléma sem lenne olyan rejtélyes számunkra, mint amilyen. Tudomá­nyos életünk elitté avatott rétege azonban – ide értve az egykori Lukács-iskola és óvoda híveit is – akkor már jó ideje Heidegger vagy Gadamer híveként kereste meg a kenyérreva­lót. Adja hát az ég, hogy a bőrfejű-probléma ne mutatkozzék fontosabbnak a kutyákat megharapó postások eseténél, mert megol­dásához nincsenek komolyabb teoretikus eszközeink a napi publicisztikánál.

OLVASÓLÁMPA

ALFÖLDY JENŐ

Ha nem lehet, akkor is kell

Mezei András: Adorno

Mezei András három dolgot sosem fog meg­tagadni. Egyik a származása. Hamisítatlan Dávid-csillagos származás. Amikor tizenhá­rom éves volt, sárga posztóból viselte család­ja. Ezért nőtt fel apátlanui. (Sikerült megkerül­nöm egy szót, melyet illetlenség csak úgy belemondani a vakvilágba. Tudom, Mezei jó szívvel biztatna: mondd csak ki, Jenőkén, zsidó vagyok. Csak legvégső esetben titkol­tam.) Talán emiatt lett költő. Költő tudniillik az, aki más, mint a többi, sőt: még egy kicsit másabb.

Másik a gyerekkora. Szoros összefüggés­ben az előbbivel. Gyerekként volt a törté­nelem, a társadalom, a vallás, a vérség veszé­lyeztetettje. A származásáé. Gyermekként tanult meg harcolni az életért., Sajátjáért, másokéért. Ésszel és erővel. Rengeteg em­léke van a gyerekkorából. A későbbi gyerekek számára felfoghatatlanul sokat kellett félnie és bátornak lennie. Óvatosan, okosan kiját­szani azokat, akik el akarták veszejteni a magafajtát. Szembeszállni a nála erősebbek­kel. Gyorsabbnak, cselesebbnek, lenni. Gólt rúgni nekik, ha megszelídül a harc. Jobb verset, prózát, újságcikket írni, mint ők. Érzékenyebb lett, mint a többség. Neki egy sértés egyúttal életveszélyt is jelentett, nemcsak megkarcolt önérzetet. Érzékeny is maradt. Talán mégis inkább ezért lett költő. A költő ugyanis az, aki érzékenyebb a többinél.

Harmadik a szülőföldje. Ugyancsak szoros összefüggésben az előbbiekkel. Hamisítatlan „pesti srác”. A Körút,, Wesselényi utca, Dohány utca és Szövetség utca által határolt negyed az ő szűkebb hazája. Tetszés szerint meghosszabbítható persze a Rózsák teréig és azon túl, a Rottenbiller utcáig és tovább. Sokszor rám szóltak már, hogy ne a legna­gyobbakhoz hasonlítgassam a mai költőket. Nincs igazuk. Ők a viszonyítási pontok. Mezei úgy lett az Almássy tér énekese, ahogy Petőfi az Alföldé.

A hármas számon túljutottam. Úgy látom, azért van még, amihez Mezei nem tud hűt­lenné válni. Nem tagadhatja meg, hogy politi­kus lény. Ismét szoros összefüggésben a fentiekkel. A politikai pálya idegen tőle, de a politikai véleménymondás, illetve műveitől a politikai színezet soha. Mindig a kisebbség­ben lévők, az elnyomottak és megkülönböz­tetettek, a megbélyegzettek, az érzékenyek, a szegénysorsúak oldalán áll. Mert nagykorúan is gyerek tudott maradni a „felnőttek” között. Mert kitűnő a lelki memóriája.

Mindeddig őróla magáról beszéltem, nem a verseiről. Ezt biztos helyteleníti. Mert ő mindenekelőtt a költészethez kíván hű ma­radni. Az egész sorsból csak az a fontos, miként válik verssé, költészetté.

Erre szokták mondani nagyvonalúan: a megfelelően kiválasztott szavakat a meg­felelő sorrendben kell egymás mellé írni. Ám ahhoz, hogy nem csupán „jól megírt” versek szülessenek, hanem ki is fejezzék írójukat jellemző szavaikkal, személyességre utaló hangsúlyaikkal és lélegzetvételükkel, egy­szóval a stílusukkal, ahhoz az ő alkatára, múltjára, idegrendszerére, génjeire, álmaira, mániáira, félszeire, szorongásaira és vakmerő kakaskodásaira is szükség van. Sok verset elemeztem már, régi klasszikusokét és mai kísérletezőkét, de mindig éreztem, ha nem ismerem írójukat, akkor csak a mű tervrajzát rajzolhatom le – szerencsés esetben –, mint egy zsebrádió nyomtatott áramkörét, mely­nek még semmi köze a zenéhez, melyet a készülék megszólaltat. Mezeit évtizedek óta ismerem, s amikor végiggondolom a verseit, óhatatlanul megjelenik mögöttük az ember. Megjelenik ősz (ma már teljesen fehér) üstö­kével, igen-t bólintó enyhe tickjével. Megje­lennek kezeírása ritkás, jobbra dőlt betűi, magyarázó kézmozdulatai. Megjelenik egész szangvinikus lénye, gyors váltásokra képes kedélykilengéseivel, kitöréseivel és szeretet­teljes lecsitulásaival. Nem szokta megbánni, amit indulatában kimond, nem is a korrekció kedvéért nyúl szelídebb húrokhoz, csak a teljes képhez nála hozzá tartozik a dolgok egyforma erős, noha nem egészen egyidejű érzelmi és értelmi megközelítése.

Persze, hogy a verseiről beszélek. Persze, hogy a stílusát, a nyelvezetét, beszéd­modorát, írói magatartását jellemeztem. Verseiben szenvedés és szenvedély van, értelem és érzelem forrad össze szókapcsola­taiban. Igaz: ha azt idézném föl, hogy asztal- társaságban sosem fogyasztott szeszt és nem dohányzott, viszont mindig kedvelte az édességet („tudod, gyerekkoromban nem jutottam hozzá” – mentegetődzött a borízű hangú bohémeknek, akiket valószínűleg ő fog eltemetni) – akkor csak a magánügyeit fe­csegném ki. Verseiben azonban nincsen – mégsincs – édesség, és nem – mégsem – hiányzik belőlük a mámor, az elragadottság, a lebegés. (Igaz, sosem reszelés a vers­hangja, mint a nagy dohányosoké.) Hál'lstennek, nemcsak erjesztett italokkal lehet eljutni az emelkedettség s a súlytalanság állapotába. Mezei verseinek magas az öröm­foka, bár sok keserű és maró íz vegyül lágyabb ízükbe. Talán éppen kedvencétől, Nemes Nagy Ágnestől olvastam, hogy a legédesebbnek érzett narancsban van a gyümölcsök közül a legtöbb savanyú és kesernyés íz, a szerencsés összetétel révén mégis ezt érezzük a legédesebbnek. De Mezei nem az a két-három cukrászsüteményt bármikor elfogyasztani kész gourmand a költészetben, aki a Sport presszóban adja fel rendelését a pincérlánynak. Versei jóval szikárabbak, fegyelmezettebbek, mozdula­taikban takarékosabbak és meggondoltabbak, mint írójuk az életben. A szebbik nemmel sem foglalkoznak annyit, mint ő. Lehetséges, hogy mégsem hasonlítanak rá? Megdől a fentebb vázoltam személyesség elmélete?

Ha végigtekintek verseskönyvein, ez a gyerekkor-dolog mégis véresen igaz. Minden­hol hitének, a zsidó vallásnak, a háromezer éves és a második világháborús zsidósorsnak az erkölcsi erejébe, mitológiájába, legen­dáriumába és a zsidó etnikum szokás- rendszerébe ütközöm. Mélyen megélte ezt a sorsot, ezt az etnikumot. Magyar módra, magyar költő módjára. Mint Csanádi a zámolyi felsősorét, Csoóri az alsósorét: mint Kalász Márton a baranyai svábokét, Tandori a budai váralján lakókét.

Vadnyugati versei talán a legpestibbek, a legalmássy-téribbek, a legnépszínház-utcaibbak. Ezek pesti moziversek, azokra az időkre emlékezőn, amikor még nagy dolog volt a mozi, és jó íze volt a sósperecnek, a szotyolának. Ezek a versek az Almássy téri kamasz­gyermek élményei, képzelgései a western-filmek, kovboj-filmek nézése közben. Gyors, filmvágásszerű asszociációk a piff-puff-mozi és a háborús tratatata-bumm között. A kovboj által búgó baritonon Baby-nek szólított Mary és az ő mutáló hangján talán megszólítani sem mert Szövetség utcai Mari között.

Ez az ő hamisítatlan világa. Idill és rettenet, veszély és izgalom, hősiesség és meg­menekülés. Átlőtt kalap és győzelmi mosoly. Játék és vér és rommá lőtt, bombázott fővá­ros, melyben külön végzetet szántak a maga­fajtának. Ebből az élménygubancból nőnek ki sudáran azok a nagy versei, amelyeket már nehéz lenne visszavezetni személyes élettör­ténetébe. Ilyen a Lesz-e bárka?, a Külön kerül. Ilyen az Anti-genezis, a Tudod már. Ilyen a Sheriff-csillag. A Fehér malom. Gon­dolatot sugárzó költői képek, fülünkben maradó dallamok. Egymástól távoli képzetek zenei összecsengése a rímpárokban. Ki ne maradjon a szűkre szabott felsorolásból A szabadságról. A Fehér a fehéren. S ha csak­ugyan a dal méri leghívebben a költőt: a Libánus-fa. Legújabb kötete, az Adorno ver­seit pedig legszívesebben mind felsorolnám.

Hogy miért Adorno a címe? Aligha kell magyaráznom. Adorno mondta, hogy Ausch­witz után nem lehet verset írni. Mezei versei azt sugallják, ha nem lehet, akkor is kell.

(Belvárosi Könyvkiadó)

CSIBRA ISTVÁN

Adósságtörlesztés

Hermann Hesse: A pusztai farkas

Hermann Hesse (1877-1962) Nobel-díjas (1946) német-svájci író A pusztai farkas című 1927-ben született műve – jó szokásainkhoz híven – csak 65 évvel később, 1992-ben jelent meg magyarul. Egy-két más prózája a két világháború között még szinte nyomban az eredeti után napvilágot látott magyar nyelven, és a hazánkban újabban talán legis­mertebb Narziss és Golmund is mindössze 33 évet késett. Ez a csaknem hét évtizedes mulasztás azonban nagy kár, mert Hesse, ha nem is remekíró, de nagyon érdekes, sikeres és hatásos író, jóllehet mindenki által egyér­telműen főművének ítélt alkotása, a Das Glasperlenspiel (Üveggyöngyjáték) is még mindig csak németül kínálja magát olvasói­nak. 1945 után, amikor pedig Hesse művei bár félreértések folytán, de meghódították a nyugati világot, idehaza valószínűleg azért kezeltettek gyanúval, mert e művek jórészt a szintén gyanúval kezelt, illetve elutasított, majd később is csak módjával, azaz éles kritikával adagolt nietzschei, freudi, jungi filozófiai, mélylélektani gondolatok afféle „megzenésítései” voltak.

A Hesse-életművel szembeni adós­ságainkat törlesztendő, a kiadó jól választott, mert A pusztai farkas ha nem is a legjobb, de a legjellegzetesebb s egyszersmind a legvi­tatottabb műve. Mint szinte mind a többi, ez is vállaltan önéletrajzi ihletésű: egy ötvenéves magányos értelmiségi, sőt művész, sőt érzékenységében alighanem zseniális férfiú pokoljárásáról, a körülötte lévő egyre inkább amerikanizálódó, kiüresedő, álszent, hamis és hazug, a klasszikus polgári értékeket meg­tagadó burzsoá társadalommal való kínzó meghasonlásáról szól – s 1927-ben Hesse éppen ötvenéves. Még ha az „amerikanizálódás” okán – ez is az ő szava – a dzsessztől, a rádiótól, a gramofontól félti is a klasszikus polgári szellemiséget, például Goethét vagy Mozartot, akkor is megdöbbentő lehet a mai olvasó számára ez a később mások által is megírt undor és csömör, ez az azóta több­szörösen beigazolódott előérzet az ember külső és belső természetének elszennye­ződéséről, nem is beszélve az első világhá­ború utáni szellemi, morális, lelki válság közepette máris a másik, még iszonyúbb világméretű vérontás megsejtéséről.

És a következtetés? A tisztánlátó, mélyen érző, művelődési élménytől szabadulni nem tudó ember, művész, zseni kételkedni kezd az emberi világ, az emberi élet értelmében, méltóságában. De megveti saját magát is, hiszen mégiscsak foglya marad ennek az elviselhetetlen, amorális, nyájembereket, csordaembereket (Nietzsche) szülő világnak, hiszen neki is saját kis bankbetétjéből kell éldegélnie, még ha kivonul is a profithajsza mindennapi szellemtelen taposómalmából, s először csak kiskocsmákban szeszekkel, később lokálokban, kuplerájokban rafinált szexszel és egyre inkább kábítószerekkel folytja el morális felháborodását, avagy keres éppen újabb fogódzkodókat és stimulusokat saját rejtélyes énjének felfedezéséhez, a csodálatos emberi lélek zegzugos tájainak bebarangolásához. Nem csoda hát, ha felbuk­kan énjében és megköveteli a magáét saját másik fele: az állat, a vicsorító, magányos, pusztai farkas. Nem csoda, ha mindenki, aki még a régi európai polgári szellemi és közös­ségi, kisvárosi értékekhez, mentalitásokhoz ragaszkodik, mind közönségesen őrültnek nyilváníttatik, s őrült is, hiszen nem lát kiutat, s folyton-folyvást a megoldást ígérő öngyil­kosság, a borotvanyisszantás jár a fejében.

Amikor a mű a hatvanas évektől kezdve nyugaton bestseller lett, a „kábítószerezés bibliájává” vált – miként a színvonalas fordí­tást és utószót nyújtó Horváth Géza írja –, persze nem az elembertelenítő monopolkapi­talizmus, a gazdasági és kulturális imperializ­mus miatti mélységes erkölcsi felháborodást és tiltakozást olvasták ki belőle, hanem a minden úgyis mindegy alapján a mindenfajta értéket megvető marginális lét, a gátlástalan hetero-, homo- és gruppenszex s főként a narkotizálás legitimációját és apoteózisát mint egyedül üdvözítő megoldást. Ez azonban – talán mondani sem kell – teljes leegyszerűsí­tése és félremagyarázása Hesse művének, amely a szerző őszinte morális megrendü­léséből és valami, többnyire zenébe oltott szellemi-isteni megigazulás utáni sóvárgá­sából fakadó gyilkos kritikája már 1927-ben mindannak, ami utána és ma csak még hatvá­nyozottabban jelentkezik. Nála ugyanis nem csupán jelszó a rossz közérzet a burzsoá kultúrában, az amerikanizálódó ember réme, a lehet, hogy romantikus, de hiteles antikapitalizmus.

A Harry Haller nevű főszereplője maszkjába bújt Hermann Hesse persze, mint általában, ezúttal sem regényt, hanem erősen lírizált, önvallomásos prózát írt, amely helyenként versbe és prózának álcázott szabadversbe csap át. (Jóllehet tényleges versei sosem arattak sikert.) Saját belső világán kívül szinte senkit és semmit sem képes igazán ábrázol­ni, s a többi mégiscsak szükségesnek látszó szereplőt is saját tulajdonságaival ruházza fel. Herminából, ebből a kis tánctanár-szalonkurvából például olyan brilliáns pszichológust-filozófust kreál, hogy csak úgy ámul az ol­vasó, amikor Hesse-Haller mélyenszántó gondolatait hallja a hölgy szájából. Ha van még értelmük az olyan fogalompároknak, hogy ábrázolás és kifejezés, elbeszélés és leírás, akkor e párok második tagjai illenek Hessére. Az oly fontos irónia és humor vi­szont csak hellyel-közzel üt át a szövegen, s némely lírai túlcsordulások ezért csak mint­egy paródiaként olvasva elviselhetők. Hason­lóan bágyasztóak a folytonos önismétlések és összegzések, a „kibeszélések” a mű szövetéből, melyek miatt olykor az az érzé­sünk, hogy némiképp mesterkélt „program­zenével”, sőt torzókkal, egy lehetséges remekmű nem is egy vázlatával van dolgunk. Erről árulkodik a háromszoros nekirugaszko­dás is, amit lehet ugyan egy szimfónia három tételének vélni, ám mindenképpen a „mű­egész” látja kárát.

Hesse klasszikus humanizmusáért és stílusművészetéért kapta a Nobel-díjat. De nem ezen áradozó lírai prózája, hanem csak egész életműve alapján ítélhetjük meg, hogy megérdemelte-e. Én mindenesetre Németh G. Bélával értek egyet, aki szerint Hesse „egy mellékszólamot vitt a század orkeszterében, szépségben a többitől el nem mara­dót. Olyat, amely … nélkül bizonyosan seké­lyebb és érthetetlenebb volna maga a fő­szólam is.” S bár „Hesse nem tartozik a nagy extenzitású vagy éppen univerzális írók cso­portjába”, mégis oda kell rá figyelnünk. (Balassi Kiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Emelkedett konzervatív költészet

Albrecht Haushofer: Moabita szonettek

A fasizmus-nácizmus ideológiájának megala­pozását jórészben kitűnő gondolkodók végez­ték, s az ő – önmagukban is vitatható! – eszméik vulgarizálása jelent meg a politikai propagandában. Nietzsche eszmei befolyását Lukács György ugyan a kelleténél jobban eltúlozta, de a rasszizmusnak, az „északi” ember felsőbbrendűségének, antiszemi­tizmusnak, az egyoldalú történetszemléletnek olyan nem is német előfutárai voltak, mint a francia Gobineau és az angol H. S. Chamber­lain. A „nemzeti szocialista” tanokba beépülő geopolitika kialakítója pedig egy Kari Haushofer nevű kiváló földrajztudós volt, akinek „érdemei” aztán szintén kiemelkedő tehet­ségű, sokoldalú fiára, Albrechtre is átörökítődtek. Noha a fiú származását tekintve nem volt egészen „árja”, mégis Hitler kedven­cének és helyettesének, Hessnek kegyeltje és külpolitikai tanácsadója lett, miközben mint földrajzi szaktekintély szinte az egész világot beutazta, folyóiratokat szerkesztett, rengeteget publikált, geográfiai szakcikkeket éppúgy, mint verseket és hagyományos felépítésű történelmi drámákat, amelyek közül a Nagy Sándorról írt utolsó mű, tudtom­mal máig kiadatlan. Ugyanis mikor ezt 1941-ben megírta, Hess Angliába repült, hogy a keleti támadást megelőzőleg Nyugat felé találjon kiutat. Haushofert akkor letartóztat­ták, mert – tán nem is alaptalanul? – azzal gyanúsították, hogy Hessnek tippadója volt…

De kiszabadult s ettől kezdve egy „Álta­lános politikai földrajz és geopolitika” című nagy tudományos összefoglaláson dolgozott. Közben azonban egy mindinkább ellenzéki, sőt ellenálló csoport középpontjává lett, s e kör kapcsolatban állott az 1944. július 20-i merénylet végrehajtóival, miért is Haushofer is újból börtönbe került.

A híres-hírhedt berlini Moabit fegyházban írt összesen nyolcvan szonettet, amelyek a többévszázados kifejezésmód fegyelmezett előadásában ábrázolják a halál árnyékában megtapasztalt emberi egzisztenciát, amelyet Boethius, Morus Tamás vagy Dosztojevszkij is átélt – előbbiekre hivatkozik is, mint ahogy a szellemi elődök, társak és ideálok név­sorában az akkor még alig ismert Schweitzer, a szintén humanisztikus tevékenységet folytató nagy sportember, Nurmi éppúgy szerepel, mint az egyiptomi, perzsa, indiai vagy kínai gondolkodás nem egy alakja s eszméje.

És közben emlékképek, távoli tengerek s hazai tájak… Emelkedetten konzervatív költé­szet ez, mely mit sem vesz át a német expresszionizmus vívmányaiból, de – lévén kevésbé harsány – tán még mélyebben járó és személyességében is megragadó. Nem panaszos írások ezek, inkább elgondolkodók, önmaga s apja korábbi tévedéseit, megal­kuvásait is beismerők, olykor bizakodók…

Csakhogy e bizakodás hiábavalónak bizo­nyult: a Vörös Hadsereg már Berlint ostro­molta, mikor egy SS-alakulat agyonlőtte Albrech Haushofert. Vele együtt bebörtönzött fivére azonban kiszabadult, s a kivégzett testvér zsebéből – akárcsak az abdai sírból – előkerültek a versek. Az apa nem egészen egy évvel később öngyilkos lett…

A Moabita szonettek nemrégiben Hárs Ernő hű és szép fordításában végre magyarul is megjelentek, bár eleddig nem keltettek olyan érdeklődést, amelyet érdemelnének… De mindenképpen jó, hogy az alkotóereje teljében lévő s egyik kötetet a másik után publikáló Hárs Ernő Haushofer megrendítő művét is közvetítette számunkra. (Orpheusz Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

1989 egyik tavaszi délutánján a Rómában élő Jerzy Kluger egy pápai pecséttel lezárt levelet kapott, melyet régi osztálytársa, Karol Wojtyla, azaz II. János Pál pápa írt alá. „Kedves Jurek” – kezdődik a levél, és a régi barát arra kéri Klugert, hogy vegyen részt azon a szer­tartáson és emléktábla avatáson, amelyen a nácizmus wadowicei zsidó áldozataira emlé­keznek. Egyúttal kéri és felhatalmazza, hogy olvassa fel e hozzá intézett levelét, ezzel képviselve ő, a zsidó, barátját, a pápát. Gian Franco Svidercoschi olasz újságíró véletlenül ismerte meg Jerzy Klugert, akivel hosszas unszolás után interjút készített. Ez a beszél­getés szolgált alapanyagául az Aura Kiadónál magyarul is megjelent könyvének. Levél egy zsidó barátomhoz a könyv címe, amely II. János Pál pápa és a zsidó Jerzy Kluger gyermek- és ifjúkori barátságának szépirodal­mi eszközökkel megformált, rekonstruált története, egy kétszálon futó kisregény. Az egyik szál a félárván felnövő Wojtyla, Lolek életének története egészen a háború befeje­zéséig, a másik cselekményszál pedig a zsidó ügyvéd fiának. Jurek Klugernek és család­jának tragikus történetét eleveníti fel, miköz­ben fő motívumként vonul végig a regényben a két fiú barátsága. Az elbeszélő – GianFranco Svidercoschi – kéri az olvasót, ne eléged­jen meg a múlt tragikus történetének megis­merésével: tekintse feladatának és őrködjön azon, hogy a jövőben, sőt, hétköznapjainkban soha többé ne engedjen senki a rasszizmus, a diszkrimináció, a gyűlölet, a másik ember lebecsülése kísértésének. Bármiféle ember­ről legyen is szó.

Világirodalmi lexikonunkban hiába keressük Peter Marshall nevét, állítólag hazájában, Angliában is keveset tudnak róla, még szüle­tésének és halálának dátumát sem ismerjük. Pedig sokunk kortársa volt, a „dühöngő ifjúság” nemzedékébe tartozott s ifjú maradt örökre: tizennyolc éves korában gyermek- paralízis támadta meg, szülei intézetbe adták, s 1964-ben megjelent Tombol a hold című regényének második magyar kiadása idején, 1978-ban már nem élt. írói életrajzához tar­tozik még 1963-ban napvilágot látott „Két élet” című önéletrajzának, és második regé­nyének, az 1966-os megjelenésű „Nincs helyed a temetőben”-nek a keletkezése, és mindenképpen része írói elismerésének a magyar olvasóközönség kitüntető figyelme, az a siker, amit a „Tombol a hold” mostani, harmadik kiadása is bizonyít. Nem szorul különösebb magyarázatra e regény önéletrajzi indíttatása, hiszen az a megrázkódtatás, mely a fiatal Marshallt betegségével érte, számára az írás, a megírás által válhatott túlélhetővé és elviselhetővé. Végül is ez a sorstragédia tette őt íróvá. Az intézetben egymásra találó két fiatal szerelmi története, melyről a könyv szól, lehetett volna egy önsajnálattól csöpö­gő, szentimentális mese, de akkor nem nevezhetnénk egy ígéretes tehetségű író első kis remekművének. A regény első részé­ben párhuzamosan futó két történet – a munkáskörnyezetben élő, majd középiskolái befejezése után egy újságnál elhelyezkedő, korlátai ellen lázadó fiú, és az angol polgári családban nevelkedő orvosi pályára erőltetett, úgyszintén lázadó lány történetének szálai a szenteskedő, torzult személyiségeket gyártó egyházi intézet falai közt futnak össze, mely megismerkedésük, elmélkedéseik, remé­nyeik és szerelmük színhelye. Ebben a kör­nyezetben kell megküzdeniük az előítéletek­kel, a rosszindulattal, a hivatallal, és kor­látozott életterük ellenére is reménykedniük abban, hogy nem válnak a társadalom szám- kivetettjeivé. „Hiszen nyomorékok vagyunk – mondja Anette – a közösségnek nincs sok haszna belőlünk. S még csúnyák is, idét­lenek. …De ki öljön meg bennünket? És utánunk majd az elmebetegeket is, mert azok is szenvednek. Úgy végre nyomorék és bolond nélkül marad a világ. Tökéletes lesz? Vagy hólabda csak. A nagy hólabda egyszerre elszabadul. Előbb a nyomorékokat és a bolon­dokat gázolja el, aztán a másvallásúakat, aztán a vallástalanokat, aztán a különféle szektákat, aztán a baloldaliakat, aztán a sötét- bőrűeket meg a sárgákat meg a bibircsókosokat meg a tarkabarkákat, aztán az iszá­kosokat, antialkoholistákat, paráznákat, szüze­ket, bűnözőket, homoszexuálisokat. »Dobd le a bombát!«-pártiakat, »Ne dobd le a bom­bát!«-pártiakat, cigányokat és minden em­bert, aki más. Akkor lesz tökéletes a világ.” A pergő párbeszédekkel mozgatott történet, a fanyar humorral, iróniával fűszerezett, nemes érzelmeket sugárzó ma is modern szöveg Bányay Geyza remek átültetésében olvasható ismét, az Európa kiadásában.

A múlt század első felében, egy fagyos februári nap délutánján két gentleman alkudo­zott borozgatás közben Kentucky állam P. városában. Latolgatták, milyen és mennyit ér, elég lesz-e egyáltalán a tartozás fejében, s milyen feltételekkel adható el Mr. Shelby tulajdona, Tamás a néger rabszolga. Harriet Beecher-Stowe világhírű regénye, a Tamás bátya kunyhója kezdődik a fenti jelenettel, az a regény, amelynek jelentős előkészítő szere­pe volt az Egyesült Államok 1861-1865-ös polgárháborújában, végső soron a rabszol­gaság eltörlésében. Az 1852-ben megjelent regény Délre csempészett példányait úgy kobozták el, akár a rejtett fegyvereket, s író is kevés van, akinek nevét nemcsak az irodalomtörténet tartja számon, hanem minden Amerikáról szóló történelemkönyv is. A presbiteriánus lelkész lánya, a vallásos családi légkörben nevelkedett, ifjúkora óta írogató tanítónő Cincinnatiban lakott, mely határváros volt a szabad területek és a rabszolgatartó államok között. Déli utazásai során ismerte meg a néger rabszolgák szomorú sorsát. Részben J. Henson néger lelkész önéletírá­sát, részben az önmaga által gyűjtött doku­mentumokat felhasználva kezdte írni, és egy folyóiratban folytatásokban közzétenni az amerikai közvéleményt lázba hozó regényét. Hatalmas sikere volt nemcsak hazájában, hanem világszerte, mert bátran és meg­győződéssel állt ki egy egész korszakot foglalkoztató ügyben a humánum, az erköl­csösség, az emberiesség oldalán. Amilyen sikere volt, olyan hevesen támadták is; köny­ve védelmében adta közre a következő évek­ben „Kulcs a Tamás bátya kunyhójához” címmel a felhasznált és összegyűjtött tény­anyagot. A regény immár majd másfél évszá­zados sikere és hatása irodalmi értékeinek is köszönhető, bár a folytatásos regények szerkezeti lazasága felfedezhető benne: egy kicsit terjengős, kicsit bőbeszédű, ezenkívül divatjamúltan érzelmes. Akkor mégis mi lehet e tartós siker titka? – hiszen magyarul is legalább 35 kiadást ért már meg, többen lefordították. Elsőként Irinyi János éppen 140 évvel ezelőtt, 1853-ban a Kulccsal együtt, és milliók olvasták. Nyilván azért, mert ez a regény nemcsak hiteles, hanem érdekes és szórakoztató is, cselekményes és mindenki számára közérthető, jóság és az emberek iránti szeretet sugárzik belőle, s felejthetetlen szereplők sorát sikerült megteremtenie az írónőnek. Noha nem ifjúsági regény, mégis kiérdemelte az ifjúsági irodalom klasszikusa rangját is. Ebben az évben egyszerre kétféle kiadásban és fordításban is megjelent: a gyerekek számára Benedek Marcell által fordított és rövidített, átdolgozott kiadás a Móra Kiadónál látott napvilágot. A teljes mű a Novella Kiadó – Holló és Társa közös kiadá­sában jelent meg, Réz Ádám fordításában, aki a könyv utószavában azt írta: az igaz ügyek fegyverei, a jó könyvek nem avulnak el so­ha.”

(emmi)