Beléptem az ajtón. Valaki szájon vágott.
– Oppardon, nem önt akartam.
Ajkamon kiserkedt a vér. Vakon botorkáltam. Sötét volt. Valami nagyot durrant. Többen, köztük néhány nő is, csengőn felkacagtak.
– Lárifári – mondta valaki.
Macska lépdelt a levegőben. Éppen fölöttem megállt. Ezt onnan tudom, hogy villogott a szeme.
– Bocsánat – szólt félszegen. – A mellékhelyiséget keresem.
– Nem vagyok idevalósi. Mondja, pajtás, lehet errefelé valamit inni?
– Goethe vagyok – zengett egy hang. – Hallott már rólam, fiam?
Beljebb nyomakodtam. Mécses pislákolt a sarokban. Egy hálósipkás úr ágytálon ült, és fütyörészett.
Keresztülbuktam egy széken. Csizmás láb hágott a nyakamra.
– Megvagy piszok!
– Tévedés – nyögtem. – Nem Ferdinánd a nevem.
– Ja, az más…
Repülő csészealj ütközött a fejemnek. Egy buzi hozzám törleszkedett.
– Nem haragszol? – suttogott. Nézd, milyen szép a farom.
– Elnézést. Én csak inni szeretnék valamit.
– Disznó! – hörögte a homokos. – Segítség! Mentsenek meg! Egy Ferdinánd!
Kétfejű kutya ugatott. Belemart a lábamba.
– Jaj, ez fáj!
– Igazolja magát! – rivalt rám egy hang.
A zseblámpa mögött pápaszemes csősz állt, szúrós hegyű bottal a kezében.
Autó jött nesztelenül, és elgázolt.
A csősz az igazolványomat forgatta.
– Halálra ítélem.
– De hát én nem Ferdinánd vagyok! – kiáltottam.
– Akkor menjen a dolgára. Hülye! Feltartja a forgalmat.
Havazott. A rekamién három öregúr seggrepacsit játszott. A rádióból dzsessz rikoltott.
– Hol lehet itt inni? A szentségit…
Dühödten törtettem előre. Körös-körül kombinés nők hevertek. Egy körszakállas férfi gitározott.
Felrecsegett a hangszóró.
– Figyelem! Figyelem! Mindenki őrizze meg a nyugalmát!
Géppuskasorozat süvített el a fülem mellett.
Behúzódtam az első ruhásszekrénybe. Egy acélsisakos katona ajkára tette az ujját.
– Pszt! Azonnal rohamozunk.
– De nem velem! Én inni akarok!
– Menjen az anyjába! Maga biztos Ferdinánd. Hé, őrség! Leütni!
Kiléptem a szekrényből. Hullába ütköztem. A csillárról lógott. Mellén tábla: „így jár minden Ferdinánd”.
– Nem vesz lottót? – kérdezte kalitkájából a kanári. – Ha tőlem vesz, ötöse lesz.
– Inni akarok! – üvöltöttem. – Hát nincs ebben a rohadt krecliben egy pofa konyak?
Egy vastag hang ünnepélyesen mondta:
– Liberté, égalité, fraternité…
Az ablakon fehér köpenyes alak lépett be. Tőrét a mellemnek szegezte:
– Stop! Mit keres itt?
– Maga mit keres itt?
– Rohamosztagos vagyok. Mi az utolsó kívánsága?
Sarkon fordultam, és rohanni kezdtem.
– Hahaha – dübörgött mögöttem a nevetés.
Gyermekkórus énekelt:
– Se-he-gi-híts me-heg, jó-hó-hó U-urunk…
Jobbról libasorban futballcsapat közeledett.
– Hajrá fiúk! Hol tudnék itt inni valamit?
Forró kar ölelt át. Egy hang mindenféle csacskaságokat lihegett.
Ráléptem a fejére.
– Kiirtunk, Ferdinánd! – mennydörögte valaki. – Szabadon akarunk élni! Hahó!
Zúgó taps.
Az asztal alatt mise folyt.
– Pater noster, Pater omnipotens…
Sűrű cigarettafüst kóválygott.
– Szervusz – mondta a volt feleségem –, én félek itt.
– Fogd meg a kezem.
Mindenütt akasztott tetemek függtek.
– Inni kéne – suttogtam. – Semmi mást, csak inni még egyszer ebben a büdös életben.
– Kérem tisztelettel, itt elgázosítunk – pattogott egy hang. – Felsőbb parancs. Mondjanak fohászt.
Az alácsüngő kötélen kifestett bohóc ereszkedett le.
– Jöjjenek velem.
Mentünk vele.
– Maga, ugye, Ferdinánd? – kérdezte együttérzően. – Én Ferenc vagyok ugyan, de magukkal mindig szimpatizáltam.
– Maga igen jóképű férfi – mondta a volt feleségem. – Nem néger vagy dzsesszdobos véletlenül?
Egyre magasabban jártunk. A kötél, melyen fölfele kapaszkodtunk, lágyan ingott. –Esküszöm, csak inni akarok valamit-magyaráztam. – Akármit, csak ne sör legyen, ha egy mód van rá.
– Halt! – reccsent egy hang. – Hände hoch! Wer da?
– Ajjaj – szólt a bohóc. – Már ezt is elfoglalták. Csúszhatunk vissza. Szar hely ez az Európa, mindig tudtam. Magának mi a foglalkozása?
Vállat vontam.
– Inni kéne.
Lefelé csúsztunk, majd átröppentünk egy trapézra.
Vadászgép körözött. Mélyrepülésbe ereszkedett és géppuskázott.
– Magát keresi – nézett rám a bohóc. – Holnap már a Ferencekre is sor kerül.
– Jó volna kikerülni ebből a lakásból – mondta a volt feleségem, és remegett a hangja.
A szomszédos kötélen görények ereszkedtek le. Sisakjuk és géppisztolyuk tompán csillogott.
A bohóc dörmögött.
– Kutyaszorító. Nekem már fáj az ülepem ezen a trapézon.
– Inni kell – mondtam részegen bátrabb az ember. Csak ne lenne ilyen rohadt sötét. Hány óra?
Volt feleségem megnézte világítólapos karóráját.
– Dél van. Déli tizenkettő.
– Nem bírom tovább – szabadkozott a bohóc. – Ne haragudjanak. Macskásra zsibbadt a fenekem.
Átlendültünk a kötélre. Lefelé csúsztunk.
A csilláron kör alakban tucatnyi ember függött. Megismertem apámat és a barátaimat. Meg C.-t, S.-t, a két T.-t, L.-t. De ott lógott J. is meg Zs. (de fura) és a kis B.
Eltakartam volt feleségem szemét.
– Ne nézz oda!
– Ismerte őket? – kérdezte részvéttel a bohóc.
A lakás parkettjén álltunk.
– A haza – ordított valaki. – A haza. A haza! A haz3-a.
Kopaszodó fej hajolt fölénk. Mosolygott.
– Geothe vagyok.
– Aha – bólogattam. – Mi már találkoztunk egyszer.
A bohóc oldalba bökött.
– Hát, sajna…
Görények álltak mindenfelé. Géppisztolyaikat ránk szegezték.
Volt feleségem sírva fakadt.
– Ne bőgj! – förmedtem rá. – Mit vagy úgy oda? Csak ihatnék még egyet utoljára…
Dús keblű, mezítelen nő lépett hozzánk. Karján kisdedet tartott.
– Én vagyok a Nagyboldogasszony. Halálra vagytok ítélve, Ferdinánd.
A gramofon tölcséréből Elvis Presley vartyogott.
– Imádkozzatok – szólt a Nagyboldogasszony.
A görények közeledtek.
Lövés
köpés
s késdöfés
seb arcomon
arcom már nem Krisztus-arc
földönfutó kurd férfi arc
üres cigány arc
s földúlt rabbi arc
seb a Földgolyón
füveken
madarakon
gyerekarcokon
lövés
köpés
s késdöfés
Zörög, mint csörgő,
az akácsor,
már nem tudnék
megmaradni máshol.
Elolvadt végre
a piszkos hó,
kokárdafényt villogtat
itt a kimondott szó.
Csak ődöngnék
a világ másik táján,
zászlóm színeit
svédül, arabul kántálnám.
Már nem tudnék ellakni
semmilyen idegen nyelvben,
hazámban-földemen
a mérgek is magyarul
bomlanak, pusztítanak
zsigereimben.
Mi lesz
velem Uram,
a jövendők mit hoznak?
Angyalaid
csendőr-éveket
hoznak?
S mi lesz
tevéled Uram,
neked az évek mit hoznak?
Új kereszteket
ácsolnak,
Uram?
S mi lesz
a kis
népekkel:
koponyaheggyé,
auschwitzi hamuvá
válnak, Uram?
S az emberiséggel
mi lesz,
Uram?
Mert emlékeket égetek
Fekete emlékeket
Kötözném immár cölöphöz
Menekülő lépteimet
Hiába kutattalak
Fölgyújtott éjszakák
Romjai alatt
Hiába írtam üzenetet
Az álmok tűzfalára
Évek lobbantak el
S a bőrömre égtek
Csalódások fekete foszforjelei
Amíg utat söpört
A szél hozzád
Amíg rád találtam
Amíg melléd szegődtem
Emelj föl magadhoz
Emelj föl
Emelj föl engem
S tiszta szóval
Taníts meg élni
Ne mindegy módra
Bitangoló sátorvágyaimat
Jó lenne leverni végre
És száműzni kéne
Már szívemből csavargó
Ösztöneimet
Ajkadon mosolyívet hajlít a fény,
arannyal futtatott álmok csillognak szemedben.
Briliáns hangú kakas ébreszti a hajnalt.
Díszes ruhában feszeng a csönd.
Ünnepi igyekezettel kávé sistereg,
ma ágyba hozod a reggelit az asszonyi
báj hópehely-könnyű lépteivel.
Ablakra karcolt jégvirág-nevetéssel
üdvözöljük a patyolat-ingű tájat
mint nagykucsmás pásztorok
pipáznak kémények.
Lehelet-szavakból gyúrt hógolyókkal
dobáljuk egymást,
mert tréfára kaphatók vagyunk; –
az idei tél úgyis kemény:
hideg szelek kaszájával
aratja jókedvünket.
A házassági hirdetés rovatban
„jólszituált orvosözvegye” férjül
„magyar embert” keres.
Tuaregek nyilvánvalóan
nem jönnek számításba.
„Bronzbőrű honfitársaink”,
kiknek jelenlétét villamosunkon
tüstént jelzi az éber vezető,
hogy ki-ki megmarkolja retiküljét,
meszet oltanak, téglát hordanak:
így épül újgazdagék tornyos háza
barokk erkéllyel, lőrés-ablakokkal,
a tuareg-mentes övezetekben.
Mostanában gyakran kérdezem magamtól,
ki vagyok én, miért születtem, mit ér az életem.
Olyankor megállók egy tükör előtt,
hogy mélyen szemébe nézhessek önmagamnak.
Előfordul – kiváltképp éjjelente –,
hogy eszembe ötlik egy-egy emlék, homályos
múltam némely epizódja, tisztán és élesen kirajzolódik,
mint egy rézkarc, mit kénytelen vagyok csodálni:
kinek a műve ez?
És ekkor mindig határtalan kétségbeesés fog el
a megfogalmazhatatlan valamitől, kimondhatatlan
félelem.
Miért?
Meglehet, éltem már egy évszázaddal ezelőtt
Afrikában, busmanok vagy hottentották földjén
egy félvad törzs tagjaként, ágyékkötőben jártam
a Nagy Kalahárit Livingstone expedícióival,
volt dárdám, mérgezett nyilam, és bátran
harcbaszálltam a búr rabszolgatartók ellen primitív
létem e mai, bizarr folytatásáért?
Meglehet. Sőt: miért ne?
Hiszen nem is olyan régen olvastam valamelyik hetilapban,
hogy egy német kisfiú előző életében –
állítólag – a náci hadsereg tisztje volt,
meghökkentő katonai és hadmérnöki ismeretekkel rendelkezik,
emlékszik nevére, rangjára, beosztására, sőt,
egykori halálának körülményére és színhelyére is.
Azóta gyakran gondolok ilyeneket,
és mindig határtalan kétségbeesés fog el
a megfogalmazhatatlan valamitől, kimondhatatlan félelem.
Miért?
Hiszen én, amióta az eszemet tudom, mindig
egyszerű, sőt, lenézett környezetben élek
néhány létrafokkal a primitív fölött.
Ha emlékezhetnék tehát én is volt életemre,
minden bizonnyal megállapítanám:
alig fejlődtem valamicskét.
A jelenkori civilizáció csupán a gondolkodáson formált,
az életösztön maradt az ősi,
természetében és eszközeiben egyaránt.
Miért kell mégis emlékezni a múltra?
Mert emlékeinkhez mindig van közünk?
Talán, vagy mégsem.
Mostanában gyakran foglalkozom az ilyen s hasonló gondolatokkal.
Mi lenne, ha nem az volnék, aki jelenleg vagyok?
Így látnék, éreznék akkor is?
Minden bizonnyal nem.
A konkrét érzelem kialakulásához konkrét értelem kell,
de konkrét támpont is szükségeltetik.
A konkrét támpont pedig mindig a környezetben van,
és legtöbb esetben hagyományokhoz kötött.
Jó mélyen vissza kell hát tekintenie az eltelt időbe annak,
aki nyomon kívánja követni önmagát.
Ha visszafelé forgatunk egy elolvasott könyvet, megesik,
hogy teljesen ismeretlen sorokra, sőt oldalakra bukkanunk.
Ilyen az életünk is.
A születés és a halál közötti idő a létezés költeménye.
Ha valaki tehát szóról szóra be kívánja magolni e művet,
nem elég átéreznie azt – meg is kell értenie.
Ehhez azonban egy mindent megőrlő lélekre
és egy mindent megemésztő koponyára van szükség.
Mert a múltban történő tapogatózás nem egyéb,
mint elmúlt fájdalmak, csalódások újraátélését
irányozó tudatos törekvés,
tehát egyfajta élményízlelés, vagyis: művészet.
S ezt a művészetet mint eszközt, úgy vélem,
használnia kell mindenkinek az önvizsgálódás során.
Talán ezért teszem fel mostanában oly gyakran én is magamnak
a kérdést: ki vagyok én, miért születtem, mit ér az életem?
S olyankor mindig megállók egy tükör előtt,
hogy mélyen szemébe nézhessek önmagamnak.
A Nobel-díjas guatemalai kicsé indián asszony magnóra vett önvallomásait Elisabeth Burgos Debray szerkesztette dokumentumkönyvvé. A kötet 1983-ban a Casa de las Américas pályázatán, a dokumentum kategóriában első díjat nyert. Könyvéből, tudomásunk szerint, mi közlünk először részleteket magyar fordításban.
A család
Mindig itt éltünk; úgy igazságos, hogy ezentúl is itt éljünk, ahol nekünk tetszik, és itt is haljunk meg. Csak itt tudunk feltámadni; más táján a világnak soha nem tudnánk újra megtalálni önmagunkat teljesen, és fájdalmunk örök lenne. (Popol Vuh, 4.o.)
Rigoberta Menchúnak hívnak. Huszonhárom éves vagyok. Az itt következő, élő testamentomot nem könyvből vettem, de nem is csak a magam emlékezetéből, hanem egész népeméből, és ezt mindennél fontosabbnak tartom. Nem könnyű az embernek mindent felidézni, ami életében történt vele: vannak nagyon nehéz idők, és igenis, vannak örömteliek is, de a legfontosabb, azt hiszen, amit hangsúlyozni akarok, hogy amikor a magam életéről beszélek, egész népeméről beszélek, az én történetem az ő történetük is, minden guatemalai szegényé. És nem csak a maiaké, hanem a régieké is: magába foglalja mindazt, amit népemről tudni kell.
Először is: nagy munka nekem még spanyolul beszélni, nincs iskolám, nem jártam kollégiumba. Három éve kezdtem tanulni a spanyolt, és nem könnyű megjegyezni a szavakat, csak fejben, ha nincs könyve az embernek. Igen. Kicsit nehéz lesz. Egészen élőiről akarom kezdeni a történetem, amikor még kislány voltam, sőt még élőbbről, amikor még anyám hasában voltam. Anyám elmesélte, hogyan születtem, mivelhogy a mi hitünk szerint a gyerek már az anyja hasában is gyerek, attól kezdve, hogy megfogan.
Guatemalában huszonkét indián népcsoport él, és úgy gondoljuk, hogy ladin testvéreink, – mert így nevezik őket – vagy másként meszticeknek, szintén egy népcsoport, tehát huszonhárom népcsoport, huszonhárom különböző nyelv van. Én a kiesé népcsoporthoz tartozom, kiesé szokásaim vannak, de életem nagy részét más népcsoportok között éltem, szervezőmunkám közben. Most Quiche tartományból, San Miguel Uspantanból jöttem. Quiche az ország északnyugati felén fekszik. Quiche északi részén élek, Chajul közelében. Falvak hosszú, harcos történelemmel. Hat mérföldet, huszonnégy kilométert kell gyalogolnom, hogy elérjem Chimelt, a falut, ahol születtem. Maga a paradicsom ez a vidék, nincs más, csak a gyönyörű természet. Nincsenek országutak, nincsenek kocsik. A terheket vagy lovak, vagy mi magunk szállítjuk. A hegyről le a partra is gyalog járunk. Életem nagy részét ezek között a magas hegyek között töltöttem. Először szüleim telepedtek itt le az 1960-as évek elején, és ők művelték meg a földet. Hegyek voltak itt, ahová még nem érkezett senki. Ők, azzal a teljes biztonsággal, hogy itt fognak élni, kerüljön, amibe kerül, de itt fognak maradni. Sok fűzfa volt errefelé. Fűzfavesszőt gyűjteni mentek oda, aztán megtetszett nekik az a hely és elkezdték irtani a bozótot. Egy évvel később le akartak ott telepedni, de nem volt anyagi lehetőségük. Kilakoltatták őket a faluból, elvették házacskájukat. Így, nagy szükségükben nem maradt más, mint rögtön felmenni a hegyekbe, és ott élni. Mostanság úgy öt-hat caballería megművelt földből álló falu van ott.
Kilakoltatták őket idelent, mert nagyon sok ladin jött a faluba, és akart ott házat építeni. Na jó, nem úgy egyik pillanatról a másikra lettek kilakoltatva, kidobva. Apránként. Lépésről- lépésre, egyre nőttek a kiadások, az adósságok. És egyszercsak elérkezett a pillanat, amikor el kellett jönniök, ott kellett hagyniuk kis házukat az adósságok fejében. Úgy, ahogy mindig történni szokott: ahogy a gazdagok a szegényekkel csinálni szokták, ha adósok. Először elvesznek egy kis földet, aztán még egy kicsit, végül az egész vagyonukat. így történt az apámékkal is.
Az történt, hogy apám árva volt, és nagyanyámnak oda kellett őt ajándékoznia egy gazdag embernek, hogy legyen ennivalója, hogy élhessen. Sok keserűséget kellett nyelnie, míg felnőtt.
Apám Santa Rosa Cucuyuban született, ez Quiche egyik faluja. Amikor meghalt az apja, nem volt csak egy kevés kukoricájuk, és amikor az a kevéske kukorica is elfogyott, nagyanyám ott állt három kisgyerekkel, és ekkor elment Uspantanba, ahol én is nevelkedtem. Elment egy úrhoz, a falu egyetlen gazdag emberéhez, és szolgáló lett. A gyerekek is dolgoztak, vigyáztak az állatokra, fát gyűjtöttek, vizet hordtak. Később, ahogy nagyobbak lettek, az úr azt monda, nem ad nekik enni, mert nagyanyám nem dolgozik annyit, amennyibe a gyerekek ennivalója kerül. így nagyanyámnak keresnie kellett egy másik urat, és odaajándékozni a fiai közül az egyiket. És az első fiú az apám volt, akit oda kellett hogy ajándékozzon a másik úrnak. Ez volt az a hely, ahol apám nevelkedett. Nehéz munkát végzett, már a mezőn is dolgozott, de nem keresett semmit, mivelhogy ajándékozott gyerek volt. Nem fizettek neki semmit. Ladinok… szóval fehérek voltak a gazdái. De soha nem tanult meg spanyolul, mert teljesen külön lakott, senki sem beszélt vele, csak arra kellett, hogy teljesítse a parancsokat és dolgozzon. így alig néhány szót tanult meg spanyolul, annak ellenére, hogy majd kilenc évig ott élt. Mivel rongyokba járt, és mindig piszkos volt, gazdái utálták, látni se akarták.
Így ment, amíg apám tizennégy éves nem lett, és akkor gondolkodni kezdett, mit is tegyen. Az öccsei is már nagyok voltak, de nem kerestek semmit, és a nagyanyám épp hogy megkeresett annyit, amennyiből megélhettek. Nehéz volt az életük. Apám ekkor lement a partra, és egy birtokon kezdett dolgozni. Már kész férfi volt, és tudott segíteni nagyanyámnak. Elhozta őt a gazdag úr házából, aki arra kényszerítette nagyanyámat, hogy a szeretője legyen, bár volt felesége is. Nagyanyám nem tudott mit tenni, szükségből engedelmeskednie kellett. De végre apám kiszabadította, és együtt kezdtek dolgozni a birtokon.
Ezeken a birtokokon, ahol nevelkedtek szüléink, nevelkedtünk mi is. Mindegyik az ország déli partján helyezkedik el, Escuintla, Suchitepequez, Retalhuelu, Santa Rosa, Jutiapa vidékén, mindegyik az ország déli részén található, és főként kávét, gyapotot, kardamomumot és cukornádat termelnek. A cukornádvágást jobban megfizetik, így ezt inkább a férfiak csinálták. Persze, szükségből, voltak olyan idők, amikor férfiak és nők egyaránt vágták a nádat. Keserves idők voltak. Apám mesélte, hogy füveket gyűjtöttek a mezőn, és kizárólag csak azt ették, mert még kukoricájuk se volt. Aztán, sok-sok erőfeszítéssel sikerült felépíteniük egy kis házat a fennsíkon. Egy olyan helyen, ahol még eddig soha nem művelték meg a földet. És apám, a maga tizennyolc évével valóságos jobbkeze volt nagyanyámnak, mert annyi, de annyi szükség volt, és oly sokat kellett dolgozni, hogy megéljenek. De szerencsétlenségükre épp akkoriban kezdték összefogdosni a legényeket katonának. Apámat is elvitték, és nagyanyám megint ott maradt egyedül a két fiával. Sok rosszat tanult apám a laktanyában, de ott lett teljesen férfi is, mert nagyon sok verést kellett elviselnie. Nagyon nehéz, nagyon kemény élete volt. Egy évet kellett ott töltenie. Azután, amikor hazaért, ott találta nagymamát haldokolva. Magas lázat kapott a partról hazajövet. Ez köztünk, indiánok között a leggyakoribb betegség, amit a birtokról visszajövet kapunk. A parton nagy a forróság, a fennsíkon nagyon nagy a hideg, és ezt a hirtelen változást a szervezet nem tűri. Nagyanyám is súlyos beteg lett, és meg kellett halnia, mert nem volt pénz, hogy orvost hívjanak. Apám és két testvére ott maradtak árván. Igaz, már nagyok voltak. Elhatározták, hogy különválnak és külön-külön próbálnak szerencsét a parton. Ekkor apámnak sikerült munkát szereznie egy egyházi birtokon. A semminél épp egy kicsivel keresett többet. Harminc-negyven centavot fizettek akkoriban a napszámosoknak a tanyákon, épp úgy, mint másutt is.
Azt is mesélte apám, hogy volt egy nyomorúságos szalmakunyhójuk, de bejártak enni a házba, mert nem volt anyjuk, nem volt semmijük. így aztán szétváltak.
Ekkor történt, hogy apám találkozott anyámmal, és összeházasodtak. Nagyon nehéz volt a helyzetük. A hegytetőn találkoztak, mert a mamám családja is nagyon szegény volt. Ők is állandóan úton voltak a parti birtokok valamelyikére, szinte soha nem tartózkodtak hosszabb ideig a házukban, a fennsíkon.
Így aztán felmentek a hegyre.
Nem volt ott falu. Nem volt senki.
Odamentek, hogy alapítsanak egy falut azon a helyen. Hosszú történet az én falumé, és helyenként nagyon fájdalmas is.
A földek nemzetiek, azaz az állam tulajdonában voltak, és ahhoz, hogy valaki ott letelepedjen, engedélyt kellett kérnie. És amikor megkapták az engedélyt, fizetni kellett, hogy kiirthassák az erdőt, és felépíthessék a házacskájukat. Ezért kellett lemenni a birtokra, hogy megszerezzék a pénzt. Persze, fenn a hegytetőn a föld, amelyet először törnek fel, nem terem sokat. Nyolc-kilenc évbe telik, amire meghozza az első jó termést. Apámék kis földje is csak nyolc év után termett igazán, és közben sorra jöttek a gyerekek. Öt nagyobb testvérem volt, akiket láttam meghalni, amikor lent voltunk a birtokon, az ennivaló hiánya miatt, az alultápláltság miatt, amelytől mi, indiánok szenvedünk. Nagyon nehéz, hogy valaki így megérje a tizenöt évet, ilyen körülmények között. Aztán amikor egy gyermek teljes növekedésben van, és nincs mit ennie, jönnek a betegségek,… és minden még nehezebb lesz.
Ott maradtak, ott éltek. Milyen szépek voltak a fák, a hatalmas hegyek, melyeket anyám láthatott. Mesélte, hogy sokszor eltévedtek, mert a fák nagyon magasak voltak, és olyan sűrűn nőttek, hogy a napsugarak alig tudtak közéjük hatolni.
Ez volt az a hely, ahol mi, gyerekek felnőttünk. Szerettük nagyon, nagyon a mi földünket, bár sokat kellett gyalogolni, hogy egy szomszéd házához érjünk. Szüleim másokat is hívtak oda, hogy ne legyenek egyedül; és éjszakánként már lejöttek a hegyekből az állatok eszegetni a zsenge kukoricacsövet, vagy a kukoricát, ha megért.
Mindent megettek a hegyről lejáró állatok.
Az egyiket, amelyikről apám is beszélt, mapacsének nevezték. Egyébként a mamám csirkéket is tartott. Hely volt bőven, de anyámnak nem volt ideje foglalkozni az állataival. Volt néhány báránykánk is, de ha elkóboroltak, már soha nem jöttek vissza, felfalták őket a hegyen élő vadállatok. Lassan, nagyon lassan sikerült kialakítani egy kis gazdaságot.
Akkor le kellett menniük a birtokra.
Ezt mesélték a szüléink, amikor letelepedtek. Később, ahogy nőttünk, volt úgy, hogy négyöt hónapot is a hegyen töltöttünk, és boldogok voltunk, mert nagy folyók voltak arra, éppen a mi házunk alatt. Nekünk nem volt időnk, hogy játsszunk. De azért az is szórakozás volt, hogy amikor kimentünk dolgozni, a kisebb bokrokat mi irtottuk, míg szüléink a nagy fákkal bajlódtak. Közben hallgathattuk a madarak énekét, számtalan madár volt ott. Volt sok kígyó is, és gyakran, nagyon gyakran megrémítettek minket. Boldogok voltunk, annak ellenére, hogy nagyon hideg van ott, nyirkos hideg.
Ezen a helyen születtem. Anyámnak már öt gyermeke volt akkor, én lettem a hatodik. Anyám mesélte, hogy már csak egy hónap volt hátra ahhoz, hogy világra hozzon, és még dolgozott a birtokon. Húsz napja hiányzott még, amikor hazatért, és amikor születtem, egyedül születtem a mamámmal, mert apám a birtokon maradt, le kellett dolgoznia a hónapot.
Aztán nagyobb lettem. Többé-kevésbé öt éves koromtól emlékszem vissza az életemre. Egészen kicsi koromtól kezdve jártunk le a birtokra. Négy hónapot töltöttünk házacskánkban a fennsfkon, és a fennmaradó időre le kellett hogy menjünk, vagy a kávéföldekre kávét szedni, tisztítani, vagy a déli partra, a gyapotföldekre. Ott kaptunk leginkább munkát. Nagy kiterjedésű földek ezek, néhány család birtokában vannak, és termékeik nagy részét külföldön adják el. A földesurak nagy kiterjedésű földek gazdái.
Általában nyolc hónapot dolgoztunk a birtokon, és négy hónapot töltöttünk a fennsíkon, mivel januártól szokás vetni a terményeket. Visszatértünk hát egy hónapra a fennsíkra, elvetni a mi kis kukoricánkat, babunkat.
Életünk nagy részében a hegyen éltünk, ahol nem elég termékenyek a földek, alig adnak egy kevés kukoricát, babot. Ezzel szemben a parton akármekkora termés is lehetséges. Lejártunk tehát a birtokokra, nyolc hónapot. De ezt az időt nem töltöttük végig ott. Néha hazamentünk elvetni egy kis kukoricát. Amíg nőtt a kukorica, újra lenn voltunk. Amikor pedig megérett, visszajöttünk, és learattuk a termést. De alig kezdtük el enni, máris vége lett, és le kellett hogy menjünk újra. így, amint mesélték a szüleim, sok-sok éven át nagyon nehezen, nagyon szegényen éltek.
Rigoberta Menchú anyjának elrablása és halála.
Emlékező szavak anyjáról
Az időn, amelyet élünk, elődeinkkel közösen kell győzedelmeskednünk. (Rigoberta Menchú) Fel akarták gyújtani földjeinket, megölni ifjainkat, kicsinyeinket és elrabolni szüzeinket. A mindenható megbüntette őket egy asszony keze által. (Judit könyve, 16,6.)
Így történt, hogy anyám visszajött a faluba, és titokban vásárolni próbált a közösségnek, amikor 80 április 19-én elrabolták.
Tudtam, hogy amikor megölték apámat, anyám épp úton volt hazafelé.
Nagyon sajnáltam őt. Rengeteg tennivalója volt a szomszédos falvakban, ahol az asszonyokat szervezte. Mégis hazajött, mert a mi falunkból több, mint nyolc ember esett el a Spanyol Követség előtti összetűzésben, épp a legbátrabb, legharcosabb elvtársaink. Ekkor anyám azt mondta: „Visszamegyek, mert saját közösségemnek most nagyobb szüksége van rám”. Tehát visszajött. A papok és az apácák, akik akkoriban ott laktak velünk, felajánlották, hogy segítenek neki külföldre menekülni, de anyám gondolni se akart erre. „Nem tehetem, mert népemnek szüksége van rám” mondta, és ez így is volt, mert a falu népe már az éhhalál szélére jutott, nem hagyhatták el a falu határát, és senki sem merte kockára tenni az életét, hogy ennivalót szerezzen.
Néha hallottam, hogy anyánk más vidékeken jár, onnét jött ismerősök meséltek egy asszonyról, aki nagyon okos, tapasztalt. „Ez az én anyám” gondoltam ilyenkor. Hál' Isten, hogy nincs itt. Azért megvolt bennem a félsz, mert nem tudhattam, hol jár éppen, mi lehet vele. Az ember jól tudja, hogy egy napon el fogja veszíteni a szüleit, tisztában van ezzel. De azért megvolt bennem a remény is, hogy még látom őket. Hogy egy napon ismét együtt leszünk. Anyám gyakran mondogatta, hogy az életével, ezzel az élő hagyatékkal akarja meggyőzni az asszonyokat, hogy nekik ugyanúgy részt kell venniük a harcban, mint a férfiaknak, hogy egyetlen változás, egyetlen forradalom sem lehetséges az asszonyok nélkül. Anyám nem beszélte a spanyolt, de beszélte a kicsét és egy kicsit a keekcsit is. És minden bátorságát, minden tapasztalatát arra fordította, hogy megszervezze az asszonyokat. Jaj, de fájt, amikor hallottam mondogatni, hogy Solola környékén jár, azután másoktól, hogy Chimaltenangóban, majd Quichében. így, sok vidéket bejárt, hogy szervezzen. És egyenesen az asszonyokhoz ment, és azt mondta: „Ha egy asszony saját szemével látja, hogyan kínozzák.
hogyan égetik meg a fiát, soha nem lesz képes megbocsátani, soha nem fog szívéből a gyűlölet, a harag eltűnni: így én soha nem fogok megbocsátani ellenségeinknek.” És nagy tisztelettel voltak iránta mindenütt. Még a telepesek is. Szervezett, magyarázott. Nem hívta össze gyűlésre az asszonyokat. Munkát vállalt, velük dolgozott, és közben magyarázott, tanított. Elmondta a tapasztalatait, és segítette az embereket. így dolgozott. Emlékszem, amikor eltűnt az öcsém, az egész közösség összegyűlt, és tiltakoztak, mert anyám hiába ment a rendőrségre, a katonasághoz, nem adtak semmi felvilágosítást. Akkor mind, mind öszegyűltek. Először fordult elő, hogy a közösség így, együtt cselekedett. Nagyrészt asszonyok voltak ott. Tudtuk, hogyha a férfiak mennek, azokat elfogják, megkínozzák. Ezért anyám azt mondta: „Vonuljanak fel a nők a gyermekeikkel, lássa ország-világ, milyen gyávák és aljasok, hogy védtelenekre támadnak, ezt biztos nem merik vállalni, nem merik megtenni.” De megtették. A katonák, amikor megindultak, biztosak voltak, hogy nagy vérengzés lesz. A mieink odamentek a polgármesteri hivatal elé, és azt kérték a polgármestertől, tegyen igazságot, vagy ha nem, őt is ellenségnek tekintik. Először fordult elő, hogy az asszonyok ilyet tettek. És mindenki csodálta őket. Először is messziről, a mi falunkból jöttek. Másodszor, gyermekeikkel jöttek, tiltakozni a hatóságok előtt az emberrablások miatt. Néhány nappal később foglalták el a Köztársasági Parlamentet. Odamentek mind a parasztok, apám, anyám is. Guatemala nemzeti ünnepén. A képviselők mind ott voltak, ünnepelni. És a Guatemalai Szakszervezeti Szövetség szervezésében jöttek és csatlakoztak Quiché tartomány más részéből is az indiánok az uspantaniakhoz, hogy a Parlament elé vonuljanak. Amikor a képviselők észbevették, már nem tudtak mit tenni. Segítségünkre jött a Szakszervezet, a többi parasztok, és a diákok is. Most mi lesz? Lemészárolják őket? Ezzel a veszéllyel kellett szembenézniük. Ahogy beléptek a Parlamentbe, a katonák azonnal felemelték a fegyverüket. A tüntetés vezére épp az egyik testvérem volt. Amikor beszélni kezdett, a katonák azonnal célbavették. Ekkor előlépett a húgom egy szál fehér virággal. És ez nagyon sokat jelentett. Ahogy mondtam már, csak akkor vágnak le egy virágot, ha valami nagy szükség, vagy nagy ünnep van. Ekkor minden tüntető felemelt egy szál fehér virágot, az élet tiszteletét követelték így, és a probléma megoldását. Húgocskám a virágjával elhaladt a katonák előtt, és megállt szemközt a fegyverekkel… és így nem mertek rálőni a bátyámra. Elfoglaltuk a Parlamentet, követelve, hogy bocsássák szabadon a másik bátyámat, a katekisták százait, akiket a különböző falvakban tartóztattak le, és hogy a katonaság vonuljon ki az indián közösségek területéről. Hogy a hadsereg hagyja abba a mészárlást, és hogy ne erőszakolják meg többé asszonyainkat. Végül kértük a Parlament elnökét, hogy szüntesse be a megtorlást. Elmondtuk, hogy békés szándékkal jöttünk. De hiába. Válaszul megégették a bátyámat. Azután nagy vérengzést rendeztek a falvakban, mint máskor. Ekkor láttuk, hogy azonnal cselekednünk kell.
Azt mondták, a Parlament nem az indiánok háza, és hogy nincs joguk az indiánoknak belépni oda. Hogy köztiszteletnek örvendő ház az, a kormány tagjainak a háza. No jó, mondták a parasztok, de mi idejöttünk, és itt megölnek minket. Ha vérengzés folyik, legalább ne semmiségért folyjon, legalább tiltakozzunk. És ezután folytattuk a szervezkedést, szünet nélkül, szenvedélyesen, egy valódi, egy igaz ügyért.
Anyámat letartóztatták, és az első naptól kezdve, nap nap után megerőszakolták a parancsnokok. Mindent tudok arról, hogyan erőszakolták meg az anyámat, és hogyan kegyetlenkedtek vele. De nem mondhatom el, mert ez azoknak az elvtársainknak az életét veszélyeztetné, akik még szabadon vannak, és dolgoznak. Anyámat megerőszakolták a letartóztatói. Azután egy Chojul nevezetű táborba vitték. Chojul annyit jelent, hogy meredek part alatti. Föld alatti üregekben sanyargatták ott az elhurcoltakat, a bátyámat is ott kínozták. Odavitték anyámat is. Ahogy megérkezett, megerőszakolták ott is a parancsnokok. Sok kegyetlenkedést műveltek vele, leborotválták, egyenruhába öltöztették, és azt mondták neki: Ha guerilla vagy, most harcolj ellenünk! Anyám nem szólt semmit. Akkor ütlegelni kezdték, és faggatták, hol vagyunk mi, a többiek. Azt mondták, ha elárulja, szabadon engedik. De anyám tudta, hogy ha elmondja, minket is elfognak, és megkínoznak. így nem szólt semmit. Úgy tett, mintha nem értené, mit akarnak. Védett minket, ameddig csak bírt. A kínzások harmadik napján levágták a fülét, és azután minden nap levágtak egy darabot a testéből. Közben az első sebek elfertőződtek. Neki is mindazokat a fájdalmakat el kellett szenvednie, mint a bátyámnak. Szüntelenül kínozták. Napokig nem kapott enni. Az éhségtől és az egész testét gyötrő fájdalomtól elveszítette az eszméletét, haldokolni kezdett. Hosszú ideig hagyták ott vívódni a halállal. Végül odahívták a hadseregből az egyik orvost. Injekciókat kapott, és feléledt. Orvosságokat adtak neki, kényelmesebb helyre vitték, ápolták. Végül jobban lett, és enni kért. Adtak neki, de aztán újra megerőszakolták, és ugyanazok, akik megerőszakolták, összevagdosták, megcsonkították. Nagyon sokat elbírt, nem tudott meghalni. Sokáig szenvedett. Amikor újra haldokolni kezdett, parancsot adtak, hogy hívjanak oda minket. Kitették a rongyait Uspanta polgármesteri hivatala elé, hogy bebizonyítsák nekünk, az ő kezükben van. Akkor elküldtük néhány emberünket, nyomozzák ki, mi a helyzet. Azzal jöttek vissza, hogy anyánk a kezükben van, és kínozzák. Egyikünknek látnia kellene őt. Ugyanakkor eltűnt a legkisebb öcsém, és nem tudtam, hogy anyánkkal együtt fogták-e el őt is, vagy máshol jár. Senki sem tudta. Nagyon fájdalmas volt nekem elfogadni, hogy anyánkat halálra kínozzák, és nem láthat senkit a családból. Nem jelentkezett közülünk senki. A bátyáim legkevésbé. Sikerült kapcsolatot teremtenem az egyikkel, és ő azt üzente nekem, hogy nem szabad feladni magunkat. Anyánkat mindenképpen meg fogják ölni, és ha odamegyünk, akkor még minket is. Ezt a fájdalmat úgy kell megőriznünk, mint az ő hagyatékukat, úgy kell hallgatnunk, ahogy ők is hallgattak, miközben kínozták őket. így bele kellett nyugodnunk, hogy nem tudjuk anyánkat megmenteni. Mikor látták, hogy senki közülünk nem megy oda a kitett ruháért, a katonák elvitték őt egy másik helyre, fel a hegyek közé, közel ahhoz a faluhoz, ahol korábban laktunk. Egyetlen reményem az volt, hogy ott fog meghalni a teljes, sértetlen természetben, ahol úgy imádott élni. Letették egy fa alá, és ott hagyták. Mivel az egész arca tele volt nyílt sebekkel, vágásokkal, még a fejét se tudta megfordítani. Ott hagyták őt négy vagy öt napon keresztül a tűző napon, esőben, éjszakában, így történt, hogy tele lett férgekkel. Mint ismeretes, nálunk a hegyekben él egy légyfajta, amely befurakodik a sebekbe, és ha nem veszik ki, két nap múlva már féreg lesz belőle. Mivel anyám testén mindenütt nyitott sebek voltak, elférgesedett, és még élt. Nagy szenvedés után végül meghalt. Akkor a katonák odaálltak föléje, és a szájába vizeltek. Aztán ott maradt egy csapat, hogy őrizze őt, hogy senki ne vihesse el a testét, még egyetlen testrészét se. Ott tanyáztak a katonák a holttest mellett, és érezték a szagát, mert már erős szaga volt. Ott ettek mellette, mint a vadállatok, és bocsánat az állatoknak, mert azt hiszem, hogy az állatok sem viselkednek úgy, ahogy ezek a vademberek viselkedtek. Aztán jöttek a kutyák meg a karvalyok, bőven akadnak arrafelé, és megették a holttestet. Négy hónapig, amíg csak egy szikrányi is maradt anyánkból, a katonák nem hagyták el azt a helyet. Nagyon nagy fájdalom volt tudni, hogyan szenved anyánk. Megnyugvást éreztünk, amikor megtudtuk, hogy meghalt, hogy már nem szenved tovább. Nem kívántunk mást, csak azt az egyet, hogy végezzenek vele minél előbb, hogy ne kelljen már élnie.
HERNÁDI GABRIELLA FORDÍTÁSA
Te más vagy, mint én.
Mihez képest vagy más?
Milyen arányban vagy más?
Milyen értelemben vagy más?
Te őr vagy, én rab.
Te uralkodó vagy, én alattvaló.
Te jólétben élsz, én rosszlétben.
Te tehetséges vagy, én tehetségtelen.
Te magas vagy, én alacsony.
Te lágyan eszed a tojást, én keményen.
Te a mennyországban hiszel, én a reinkarnációban.
Te hosszú hajat hordasz, én rövidet.
Te a gépekhez értesz, én a zenéhez.
Te fehérbőrű vagy, én barna.
Te Északon laksz, én Délen.
Te más vagy, mint én.
Én megöllek téged.
Te megölsz engem.
Az én anyám sírni fog.
A te anyád is sírni fog.
Az én fiam bosszút áll.
A te fiad is bosszút áll.
Az én népem fegyvert fog.
A te néped is fegyvert fog.
Az én sírom domború
A te sírod is domború.
Az én könnyem is sós volt.
A te könnyed is sós volt.
Az én csókom édes volt.
A te csókod is édes volt.
Az én vérem piros volt.
A te véred is piros volt.
Az én éltem rövid volt.
A te élted is rövid volt.
Az én holtam is bűn volt.
A te holtad is bűn volt.
Estek az éjjel fölfelé a tárgyak.
A Hold lubickolt véres mítoszokban.
Szél palántázott apró kopjafákat,
csorba gyerekkort…
Szentmihály lován hozták Vereckéről
a hét vezért. Kimetszette a sátán
a körülmetélt bűnbakok testéből
a csodaszarvast…
Dáridóra terítettek cselédek.
Koldustivornyán toros-dínom-dánom:
jelvényért hazát! Herdáltak, cseréltek
a díszmagyarban…
Ásó-kapának nagyharang bokázott.
Szélkakasoknak vulkánt fújt a kürtös.
Turulmadaras pásztor furulyázott
gyászmenetekkor…
Rőten virított a templomi mécses,
ahol a várunk volt nekünk az Isten,
bújt előlünk a szatócs fia.
Vétkes a tisztelendő…
Himnuszra jártuk. Kettő gödröt ásott.
Erénynek bordélyt katedráit a fertő…
A megváltó pirulva visszamászott
a feszületre…
Amíg serényen hánytam a keresztet,
íjjam, zöldhegyű nyilam elővettem,
azért néhányszor beléeresztettem
puskagolyómat!
Hogy a zsidókat mind elvitték,
átfésülték a csendőrök
utólag is egész Derecskét,
hol a kilencvenhárom éves
Krammer nagymamát megtalálták,
s Németi Éva testvéröccsét,
aki akkor múlt három éves
Nagyváradra föl, lóhalálába
vitték őket a többiekhez,
a deportálást le ne késsék,
s hogy a kerek hatmillióból
az a kettő se hiányozzon.
Azt a magasszárú cipőt az unoka fűzte ki
a nagyanyja elé guggolva, ő maga csak azután
lépett ki a gyerekcipőből harisnyás lábbal
a jeges hóba –, mögöttük az Almássy téri
Nagy Jani géppisztollyal – a tárat életében
először lőtte ki, majd mikor a bukó testeket
a zajló Duna már elvitte – Jani ott állt,
hogy ő tette? Az élet ennyi? Nem hitte volna.
Kard, éhség s döghalál után,
kormos fű, egyszál életem –
Kolera, pestis elvonult:
emlékezem, emlékezem.
Jajongnak szép halottaim,
mélységes mélyből érkezem.
Csontvázak Bábel tornyain:
emlékezem, emlékezem.
Gyilkosoknak is süt a nap,
de én vacogok szüntelen.
Röpít nagy, csontos angyalom:
emlékezem, emlékezem.
Bevárom üldözőimet,
megtorpanok majd hirtelen.
Sírdomb a hátam, üssenek:
emlékezem, emlékezem.
Nincs városom, csak rom-kapum.
Kívül-belül a végtelen
nyomorúság siralmai:
emlékezem, emlékezem.
Már minden gonoszságokat
látott, de él még a szemem.
Én már semmit se képzelek:
emlékezem, emlékezem.
Egy vak bolyong utcáimon,
ősz város, lelke néptelen.
Kitérnek néki messziről:
emlékezem, emlékezem.
Különös, zord, erődítményszerű település az Elba és az Ohre összefolyásánál, Prágától hatvan kilométerre észak-nyugatra Terezín, német nevén: Theresienstadt, A II. József alapította, hajdani katonavárosnál alkalmasabb helyet kutatva sem találhattak volna a nácik legnagyobb csehországi gettójuk-valójában koncentrációs táboruk-felállítására. Az 1941 novembere és 1945 májusa között fennálló terezíni láger nem megsemmisítőtábor volt (noha lakói közül mintegy hatvanezren pusztultak el a megerőltető robot, az éhség, a sokféle járvány és betegség következtében), hanem kényszermunkatábor-az egykori gigantikus erőd csaknem negyven kilométernyi kazamatarendszerében a birodalom egyik legnagyobb és legfontosabb hadiüzeme működött. Egyebek között, a V-1 és a V-2 rakéták alkatrészeit gyártották itt. A szövetségesek 1944 nyaráig nem tudtak erről, s mivel a hitleristák Terezínt „nyílt várossá”, gettóját pedig a „civil elítéltek mintatáborává” tették, egyetlen légitámadást sem intéztek a város ellen.
A „civil elítélteknek” ebbe a „mintatáborába”, mellyel minta „nemzetiszocialista humánum megtestesülésével” oly gyakran s oly szemérmetlenül dicsekedett el a goebbelsi propaganda, csaknem kivétel nélkül cseh és szlovák zsidókat gyűjtöttek. A házaspárokkal együtt gyermekeiket is deportálták. A lányok anyjukkal, a fiúk apjukkal lakhattak egészen tizenkét éves korukig. Ezután szüleiktől elszakítva s őket is munkára fogva, szigorú kaszárnyarendszerben (blokkokban) éltek felnőtt felügyelők ellenőrzése alatt. A gettó fennállásának három és fél esztendejében tizenötezer (tizenhat éven aluli) gyermek fordult meg Terezínben. Közülük kerültek ki azok a fiúk és azok a lányok, akik a náci lágerek történetének legfantasztikusabb fejezetét alkották meg.
1942 decemberében az L 417-es blokkban lakó tizenhárom-tizenöt éves fiúk, a tizennégy éves Valtr Roth vezetésével, megalakították a gettó titkos gyermekönkormányzatát, a Skid Köztársaságot. (A Skid név a ieningrádi hadiárvák nevezetes intézményének kezdőbetűiből állt össze: Skola imenyi Dosztojevszkogo.) A Skid Köztársaság – a gettóbeli illegális antifasiszta szervezet támogatásával – hamarosan a tábor egész gyermektársadalmát átszőtte. Megszervezte többezer gyerek étkeztetését, oktatását és orvosi felügyeletét, mindennapi életükben és hadiüzemi munkájukban egyaránt segítve, gyámolítva és védelmezve őket. A gyermekszolidaritás példátlan hőskölteménye volt ez. S álljon itt annak a három, utóbb kivégzett kommunista pedagógusnak a neve, akik e hősköltemény megalkotásában a Skid Köztársaság legönzetlenebb segítői és tanácsadói voltak: Frieda Dicker-Brandejsová és Valtr Eisinger középiskolai tanárok, valamint Bruno Zwicker egyetemi adjunktus.
Az ő irányításukkal szerveződött meg a Skid Köztársaság művészeti és kulturális élete is. Irodalmi, művészeti és tudományos önképzőköröket hoztak létre, kézzel írott, sokszorosított lapot adtak ki Vedem címmel, a gyerekek kórust és zenekart alakítottak, hangversenyeket tartottak – sőt: operát(!) írtak (Brundibár, a kintornás), amelyet ötvenkilenc alkalommal elő is adtak. Rajzaikból, festményeikből, iparművészeti alkotásaikból rendszeresen kiállításokat rendeztek, verseiket, novelláikat és egyéb írásaikat pedig a Vedem közölte, amelyet a tizenöt éves Petr Ginz szerkesztett. Több, mint száz – olykor ismeretlen nevű – gyermekköltő, gyermekíró és gyermekművész alkotásait ismerjük.
Mindannyian elpusztultak. 1943 őszétől a gyerekeket folyamatosan Auschwitzba szállították, és ott valamennyiüket gázkamrába küldték. Hírmondó sem maradt a Skid Köztársaság kis művészei közül. A Terezínt 1945. május 8-án felszabadító szovjet lövészezred katonái már gyereket is alig találtak a hatalmas gettóban. Megtalálták azonban a Vedem összegyűjtött számait, a Brundibár opera partitúráját s azokat a rajz- és festménykollekciókat, amelyeket ismeretlen, gondos kezek rejtettek el az SS elől. Ma a prágai Jáchymova utcában, az Állami Zsidó Múzeumban láthatóak.
Itt következő kis gyűjteményünk verseit és rajzait abból a katalógusból válogattuk, amelyet az említett múzeum adott ki Dĕtské kresby z koncentracního tábora Terezín címmel. A verseket a legidősebbektől, a rajzokat a legkisebbektől választottuk.
T. A.
Tél van. A terezíni utcákat már belepte a hó, mely a kövezeten kemény jéggé fagyott. Ballagok a járdán, figyelem az utca életét. Hirtelen egy nyolcvan év körüli öregembert pillantok meg, fehér a haja, s fehér a körszakálla is. Ha a járásáról ítélném meg, nem gondolnám többnek negyven évesnél. Szaporán lépked kezében ételhordóval, alighanem ebédért siet. De egyszerre csak elbotlik és megcsúszik a jeges járdán. Elterül, és ott is marad fekve. A járókelők a segítségére sietnek, s egyikük, aki a táskájáról ítélve orvos, megvizsgálja. De már csak azt állapíthatja meg, hogy halott.
Néhány nappal ezután az eset után az egyik blokkba indultam. Bementem az egyik szobába, ahol is a küszöböt átlépve, orrfacsaró bűz csapott meg. A mocskos falak mentén két sorban fából eszkábált tábori ágyak sorakoztak. Amikor beljebb kerültem, láttam, hogy az ágyakon beesett arcú idős férfiak és nők fekszenek. Néhányan közülük halkan nyöszörögtek. Odaléptem a fehérköpenyes férfihoz, aki két ápolóval együtt betegszolgálatot teljesített. Megkérdeztem, hogy mi bajuk ezeknek az embereknek, és hogy hol vagyok egyáltalán.
Azt mondta: „Fiam, ez itt egy szükségkórház, ahol öregek fekszenek. A legtöbbjüknek tüdőgyulladása van. Jól tudod, hogy Terezínben élünk, a helyiségek fűtetlenek, ők meg fáznak, befekszenek hát az ágyukba, és tüdőgyulladást kapnak. S aztán néhány nap múlva végük van.”
Az orvos ezzel befejezte, és elsietett.
Nem tartozom a túlságosan érzékeny lelkűek közé, de mikor a minap erre a két esetre gondoltam – és a gettóban mindennaposak az ilyen esetek –, váratlanul sírvafakadtam. Még sohase döbbentem rá ennyire Terezín borzalmaira, mint akkor, és megint egy élettapasztalattal lettem öregebb.
(Megjelent a Vedem 1944. január 4-i számában, „Don Herberto” álnéven.)
TABÁK KATA FORDÍTÁSA
Egy éve otthonom e gyászos
gettó s ez a fekete város,
s ha szívem oda visszagondol,
most tudom csak, mi volt az otthon.
Szomorú, vánszorgó sereggel
tőled messzire vittek engem,
ide, hol ki megállni gyönge,
elesik, s ott marad örökre.
Édes szülőföldem, te áldott,
úgy látlak most, mint szép virágot.
Míg odahaza, nálad voltam,
nem tudtam, milyen jó dolgom van.
Jaj, szülőföldem, édes otthon,
miért is vittek el udvarodból!
Az utcákon emberek járnak,
homlokukra kiül a bánat,
látszik, hogy Terezínben élnek,
ahol rettenetes az élet.
Alig-alig akad mit enni,
nem lehet ezt már elviselni,
de a világ ha térül-fordul,
kilábolunk mi még a bajból.
Remélem, eljön az az óra,
hogy visszatérek udvarodba.
Most, hogy a szívem visszagondol,
most tudom csak, mi volt az otthon.
Minek a szép tudás hatalma?
Minek a nő varázsa, éke?
Minek a világ, ha jog nincsen?
Minek a fény, ha éj jön éjre?
Minek az Isten? Hogy lesújtson?
Azért, hogy jobbítsa az embert?
Vagy, hogy pusztuljon ez az állat,
ki önnön járma alatt szenved?
Minek élni, ha fáj az élet,
ha a világ csak gondot s bajt oszt?
Tudd meg fiam, azért van mindez,
hogy férfi légy! Hogy álld a harcot!
A gettóba rémület tör be:
gonosz betegség, iszonyat.
Kaszát szorít a Halál ökle,
s fejeket vág, míg elhalad.
Az apa szíve majd kiugrik,
az anya lehajtja fejét,
a tífusz viperája kúszik
sorra a gyermekek felé.
Ma, bár az én szívem még dobban,
barátnőm már a túlpartra evez,
s ki tudja, nem az jár-e jobban,
ki inkább meghal, semhogy lássa ezt.
Nem – hiszen élni, élni vágyunk,
még dolgozni akar a két kezem.
Mi jobbá tenni akarjuk világunk,
még nem szabad meghalnunk, Istenem.
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI
Életemben egyetlen alkalommal jártam Belgrádban, 1940-ben, apai nagyanyám nővérénél, Elza néninél és ennek férjénél. Nagymama sógora híres ember volt Jugoszláviában, úgy hívták, hogy Geca Kon, magyarán Kohn Géza.
Kohn Géza Magyarországon született, majd felnőtt fejjel, általam nem ismert okból áttelepült Belgrádba, ahol rövidesen a város legnagyobb könyvkereskedését mondhatta magáénak. (Az üzlet a háború után Tito barátjáé, Dedijeré lett.) Akkor, 1940 nyarán, mint tizenegy éves fiúcska, ámulva csatangoltam be a könyvesbolt háztömbnyi kiterjedésű pinceraktárát, ahol nálunk ekkor még nem ismert szállítójárgányok (vagy csak én nem láttam addig ilyeneket?) jöttek-mentek-gördültek hangtalanul a végtelennek rémlő polcsorok között.
Geca Kon egyetlen unokája sem tudott magyarul; egymás közt szerbül, velem németül beszéltek. A Pauli nevű gyakran hajtogatta, afféle selyma tekintetet vetve rám, az osztálytársaitól tanult magyargúnyoló mondókát: „Magyar Pista nyezna nyista”, azaz a magyar Pista nem tud semmit. Paulihoz időnként Áco és Koko is csatlakozott, hanghordozásuk azonban (mindhármuké!) szemérmesen lágy, é! nélküii volt, utóvégre tudták, hogy szegről-végről rokonok volnánk, tehát az ilyesfajta csúfolódás eleve csupán baráti ugratás lehet, nem egyéb.
Géza bácsi köpcös, erélyes, irányításhoz szokott ember volt. Azon a nyáron még leglidércesebb álmában sem gondolta, hogy még mindössze egyetlen soványka esztendőt engedélyeznek neki és családjának azok, akik hazáját majd megszállják, s hogy ilyen megszállás egyáltalán bekövetkezhetik. Odavesztek mind: ő, Elza néni, mindkét lányuk, mindkét vejük, minden unokájuk. De akkor, negyvenben még vidáman telt a közös vakáció. A Teraziján magyar nyelvű Texasi Jackeket és Big Bilieket kínáltak néhány páráért az újságoskioszkok, a Casino moziban pedig, ahol előadás közben halkan surranó pincérek szolgáltak föl szendvicseket, sonkás zsömléket meg üdítőket, magyar filmeket játszottak, főleg Kabos-filmeket, de ott volt alkalmam láthatni az Emmi címűt is Ágai Irénnel, amelyet pedig, ha nem tévedek, kilenc évvel korábban forgattak. És napjában, kánikula lévén, többször is elszaladtam abba a közeli boltba, ahol tíz páráért egy pohár jégbe hűtött bózát (búzából készült fölséges üdítőital!) tettek elém a pultra. Gyorsan megtanultam, hogy „molim jedan bozu” (kérek egy bózát), és két nap múltán már az összes cirill föliratot el tudtam olvasni.
Aztán jött a következő év rettenetes áprilisa, Teleki Pál öngyilkossága, majd csakhamar befutott budai lakásunkba egy igen-igen zaklatott úr, aki valahonnét a Vajdaságból menekült, ahol nagymamának szintén élt valamilyen távoli pereputtya, Wachtelék. A zaklatott úrhoz család is tartozott, feleség, gyerekek, de rájuk már nem emlékszem, csak arra, hogy Wachtel bácsi szüntelenül rohangált, hol a városba, hol vissza hozzánk, időnkint bezárkózott nagyapámmal, akinek szobájából ilyenkor ki-kihallatszott a bácsi földúlt kiáltozása és nagyapám fölényesen nyugtatgató-csitító hangja, miszerint nem kell kétségbeesni, mi itt jogállamban élünk.
Akkor mint tizenkét éves kölyöknek fogalmam sem volt arról, hogy a bácsi izgágasága a legkevésbé sem izgágaság, hanem idegeket szabdaló halálfélelem. Mert Magyarország kormánya, mely valamivel korábban imponálóan lovagias módon fogadta volt be a megszállt Lengyelország hozzánk menekült polgárait, a most már nemkülönben megszállt Jugoszláviából és egyéb sorsüldözte helyekről ide szökött zsidóktól honossági papírt követelt, melynek híján a szerencsétleneket kitoloncolták. „Munkára” – mondták, de Wachtel bácsiban, aki nem leié honját, de immár hajlékát sem ama helyen, amelyet születése óta hazájának tudott, mondom, Wachtel bácsiban az űzött, a bolygó zsidók mélységesen mély, már a génekbe kódolt veszélyérzete nyomban a valóság nyelvére fordította az ámító „munkára” szót. ”Drága Zsigám, neked összeköttetéseid vannak” – rimánkodott nagyapámnak, akiben ez a veszélyérzet azonban csak jóval később kezd majd működni (természetesen hiába). Becsületére szóljon, részint, hogy hajlékot kerített Wachtel bácsi és családja számára, részint, hogy megpróbált ügyükben beszélni mindenféle potentátokkal, akik persze bolondok lettek volna az idegenből szalajtott ismeretlen és főleg izraelita nímandok mellett kiállni, illetve, ahogy ők mondták: exponálni magukat.
A honossági iratok beszerzésének ideje letelvén, Wachtel bácsit és egész famíliáját bevagonírozták és elszállították a nácik megszállta Ukrajna Kamenec Podolszk nevű helységébe, ahol a többi „hontalannal” együtt minden további nélkül lemészárolták őket. Nyilván kíméletből, hogy ne kelljen továbbra is rettegniük.
Ugyanígy járt a szép Juli és a csúf Helén is. Ők Ruszinszkóból jöttek Budapestre, s mint fiatal, tűzről pattant zsidó lányok mindenesként helyezkedtek el az őket befogadni hajlandó, jórészt (még) tehetősebb zsidó családoknál. A szép Julit egy nála jóval idősebb férfiú látogatta meg időnkint, egy állítólagos unokabáty, természetesen nagymama külön kegyes engedelmével, amelyet csakis egyetlen körülmény indokolhatott: hogy az én szobámat két másik, plusz a konyha és egy tálalónak nevezett helyiség választotta el a lakás átlós túlfelén megbúvó kis cselédszobától, így hát nem kellett attól tartani, hogy illetlen hangok hatolnak el a gyermek füléig. Az viszont, hogy Juli jóvoltából meg egészen illetlen testrészek jutnak el ugyané gyermek szeméig, nagymamának nem jutott el a tudatáig, ő maga ugyanis az ilyen pillanatokban nem vala jelen, amit, gondolom, igazán meg lehet érteni.
Julit nagyon sajnáltam, amikor elvitték „munkára”, sőt őszintén szántam barátnőjét a csúnya Helént is, gyászolni azonban nem gyászoltam őket, hiszen még nem tudtam annyit életről és halálról, mint a mindig izgatott, mindig szorongó Wachtel bácsi.
Apai nagyszüleimet 1944 nyarán vitte el a Gestapo. Előbb Kistarcsára, majd marhavagonba kerültek, de Auschwitzig aligha jutottak el: nagyapám sánta volt, kezét csontszú roncsolta, nagymama pedig súlyos aortatágulásban szenvedett. Szinte bizonyos, hogy a vagonból már nem kerültek ki élve. Nem mintha a Cyclon-B gázban eltöltendő néhány perces „fürdőt” érdemes lett volna kiböjtölniük.
Ekkor, tizenöt éves fővel kísértetiesen egyedül maradván egy Retek utcai szobában, átköltöztem a Csaba utcába, anyámékhoz. November másodikán este nyilasok jöttek értünk és áthajtottak egy Városmajor utcai nagyobb lakásba, ahol egy-egy emberre tán fél négyzetméter ha jutott. Sejtettük, hogy nem ítéletnapig szándékoznak itt tárolni bennünket.
Azokról az urakról (pardon: hungarista „testvérekről”), akiket e napokban szerencsém (?) volt megismerni, a minap Mezei András Adorno című megrendítő verseskötetében olvastam. Egyiküket Pokornyiknak hívták, a másikat Szabó Jenőnek. Sok más közt ők lesznek azok, akik a Maros utcai zsidó kórház betegeit 1945. január 14-én leöldösik. Nyolcvannégy személyt. Ám ez még a jövendő. Pokornyik negyvennégy november másodikán még viszonylag szelíd, csak a „zsidókkal cimboráló áruló” Horthyt szidja vérmesen, a mocskos szájú Szabó ellenben hirtelen elnémul…
Tagadom, hogy a sors útjai mindig, minden körülmények között kifürkészhetetlenek (lám, Wachtel bácsi eléggé jól kifürkészte őket), de ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy életemet egy szadista tömeggyilkosnak fogom köszönhetni, hát – jó pestiesen szólva – körülröhögöm, már ha abban a helyzetben, amelyben akkor voltunk, akár a legcsekélyebb röhöghetnékem is támad. Pedig az az igazság, hogy így történt.
Vagy mondjam azt, hogy életemet egy vesemedence-gyulladás mentette meg? Mert hiszen igaz ez is.
Anyám kapott vesemedence-gyulladást, szegény, valamikor a nyáron. Novemberre már csak harminchét kiló volt és éppen ekkoriban ugyanennyi éves is. A mocskos szájú Szabó Jenő, valahányszor végiglépdelt a Városmajor utcai lakásban összezsúfolt, nyomorult testek között, mindig csak őt nézte, ahogy láztól csillogó szemmel fekszik. Nem éppen mindennapos eset: egy nyilas pribék, aki beleszeret egy zsidó fiatalasszonyba.
Amolyan „fajgyalázó” föllobbanás volt ez. Nem csoda: anyám igen szép volt, most meg egyenest úgy föstött, mint egy törékeny kislány. November másodika és ötödiké közt Szabó Jenő sűrűn megjelent a lakásban: az itt rostoklók ilyenkor rémülten elhallgattak, abban a hiszemben, hogy na, most viszik el őket valahová, az ismeretlenbe, a pusztulásba. De Szabó Jenőt szemlátomást csak anyám érdekelte, azért jött, hogy őt lássa.
Ha jól emlékszem, november ötödikén történt, hogy iszonyú detonáció rengette meg a falakat. Ekkor robbant föl a Margit-híd, villamosostul, autóstul, buszostul, járókelőstül. Nem tudom, hogyan és miképp, de a hír meglehetősen hamar eljutott hozzánk. Aznap éjjel Schwarcz Bandi barátommal és iskolatársammal, akivel egy kis gardrób-benyílóban „laktunk”, órákig füstöltük az előző – és nyilván már elhurcolt – lakó ott hagyott Kék Darlingjait. Egyikünknek sem volt alhatnékja. Közös bicajozásainkról, sutácska udvarlásainkról beszélgettünk. Még nem tudtuk, hogy másnap délelőtt hajtják majd el a háznépet gyalogszerrel Nyugatra; még kevésbé, hogy Bandival nemsokára a tífusz végez majd Fertőrákoson.
Másnap kora reggel Szabó Jenő megjelent a házban és félrevonta anyámat: „Ide hallgasson! Szedje le a sárga csillagját és pucoljon meg!”
Anyám közölte vele, hogy a családja nélkül ő bizony nem megy sehova. Szabó Jenő egy pillanatig eltűnődött, aztán, mint operettbonviván, aki szerelme jeléül száz szál piros rózsát helyez az imádott primadonna lába elé, hódolatát főbólintás alakjában fejezte ki: „A maga kedvéért kivételesen nem bánom, csak siessenek.”
Nem minden töprengés nélkül számolok be életemnek e talán legfurcsább és egyben legfontosabb mozzanatáról. Mert egyfelől, ugye, ez a végtelen idő rettentő masszáját tekintve jelentéktelen kis eset arról tanúskodik, hogy a szerelem még a legelvetemültebb fajgyűlölőből is képes előcsiholni valamiféle emberséges gesztust, a jóságnak valaminő parányi megnyilvánulását, bizonyos fajta – hogy is mondjam csak? – tisztaságot. Hogy általa, e megtisztító érzelem által bárki képes megnemesedni, önmaga énje, akár még korcs énje fölé is nőni. Másfelől…
Nos igen, itt van ez a másfelől. Szabó Jenő nem tartozott sem a gondolkodó, még kevésbé az önmarcangoló emberek közé. A fönti epizód annyi nyomot sem hagyott benne, mint elvonult hullámocska a folyó színén; nem vetett föl erkölcsi kérdést a tömeggyilkos szűk kis elméjében. Ha érzett lelkifurdalást Szabó Jenő, hát nem azért, mert szadista kéjjel oltotta ki emberéletek tucatjait (még negyvenöt január 14-én is, a Maros utcában, amikor pedig a Keleti pályaudvar melletti hangszóró-kocsiból már a pesti oldal jó részét elárasztották a Karádi-lemez harsogó slágersorai: „Hiába menekülsz, hiába futsz: a sorsod elől futni úgyse tudsz…”). Ha volt némi lelkifurdalása, legföljebb azért, amiért „elítélendőén bűnös” érzelmi föllobbanásában, ha csak négy emberi lény futni hagyásával is, de elszabotálta „hungarista” kötelességét, az Endlösung könyörtelen végrehajtását.
Jómagam utoljára a Maros utcai vérengzés előtt hat nappal, 1945. január 8-án délben láttam Szabó Jenőt. Engem az úgynevezett védett gettónak a Dunába még bele nem lőtt lakóival együtt akkor tereltek át a „védtelen” gettóba. Mellettem egy, a századik születésnapját ilyen különös körülmények között „ünneplő” aggastyán csoszogott; kis batyuját nem bírta el, egy darabig azt is én cipeltem. Állandóan azt motyogta, „kérem, én százéves vagyok, én százéves vagyok”, és azt képzelte, hogy ily módon majd megszánják és segítenek rajta. Gondolom, idővel segítettek is, egy irgalmas tarkólövéssel, de addigra jócskán lemaradt mellőlem az öreg, s a batyuját sem én vittem már.
Amikor az Andrássy út és a Liszt Ferenc tér sarkára értem, kit látok? Szabó Jenőt, aki vitriolos kacajjal nézi a csontig soványodott, csetlő-botló szerencsétlenek menetét, s közben harsányan, kajánul ordít: „Na büdös zsidók, kellett Siófok? Kellett libamáj?”
A háború befejezése után a bíróság halálra ítélte, Pokornyikkal együtt. Kivégezték. Talán érthető, hogy jóllehet a megmentőm volt, nem sirattam meg. De még ma, vénülő fejjel is sokat gondolok rá.
Akárcsak nagyszüleimre, Wachtel bácsira, Paulira, Ácóra, Kokóra, Julira, Helénre, Schwarcz Bandira. S úgy érzem, a sors azért hagyott életben akkor, hogy legyen, aki egyszer még tanúságot tesz ügyükben.
Inkább pusztultam volna el velük,
mint így éljek, halálukkal tömötten.
Le-lecsapnak rám, mint a keselyűk,
és kitépik a részüket belőlem.
Joggal teszik. Helyettük test a testem.
Utolsó perceiket viselem
tizenhat éve. Akár a kereszten,
úgy csüggenek felemás szivemen.
Én vinném őket magammal tovább,
hadd lenne súlyuk bennem erjedő,
hadd lennének, mint odakinn a fák,
növekedő és újuló erő –
Az élő gyengül. Lenne úgy talán,
hogy ne a végső percet hordanám,
hanem azt, melyben árokpartra érve
emlékeztek egy jó falat kenyérre.
Nem enyhülhetek, mert helyettük élek,
akikben többé nem kelhet bocsánat.
Ők nem változnak. Mint a föld a követ,
úgy viselik a mozdulatlan vádat.
Tavaszodik. Én eszem és növekszem.
Az elven hús élőhöz hajolna,
kapaszkodnék a létező világhoz,
mint növény a karóra,
de úgy kell élnem, könyörtelenül
és enyhületlen, ahogy ők halottak.
Meg kell maradnom, mint földön a kő,
igazságukban meg nem ingatottnak.
Heged a föld, kihasított helyük
a születőkkel lassan megtelik,
minden nyomukat benövi az élet.
Magam vagyok az utolsó ítélet.
A kórtermek korán ébrednek
Ébrenlétre kötelezve reszket, remeg, görcsöl, vonaglik a kórház
Háztűznézőbe jár ide a biszexuális halál
Haláltusa, élettusa, pénztusa, hatalomtusa:
erősítő tabletták, csöppök, injekciók, infúziók, lőrék
Lőrébe kevert Csernobil-korpát csipegetnek az űzött verebek
a teraszon
Teraszosan ásták a sírgödröket a domb oldalában
Oldalamban tű motoszkál rosszul összeforrt bordáim között
Köztem és gyógyítóim között a különbség
egy teleírt és egy üres kórlap különbözete
Különbözőségekben, megkülönböztetésekben és elkülönítésekben
a világ leggazdagabb nemzete vagyunk!
Vagyunk a Halotti Beszéd szerint,
és Márai megbicsaklott sikolyában
Sikoltás-gyűjtemény a költészetünk
imák és szitkok zárójelei közé kényszerítve
Kényszer-költészet, kényszer-lakhely, kényszer-történelem,
kényszer-hit és kényszer-tagadás…
Tagadni csak azt lehet, ami létezik
Létminimum alatt tombol az országos jókedv
Kedvem volna…. de majd a szövettani vizsgálat után
függetlenül az eredménytől,
kurjantok egy nagyot(…)
Nagybani kurjantás, nagybani kereskedelem, nagybani politika…
Politikai ekcémára még nem találtak föl semmilyen kenőcsöt
Kenőcsös tégely a mindenkori hatalom köpőcsészéje
a szónoki emelvény mögött
Mögöttem kitépett nyelvű szavak kósza serege
Sereglenek a fájdalmak
Fáj, hogy félek a fájdalomtól
Fáj-é Istennek a teremtményei kínja?
Kínjában megvész az eb is
ahelyett, hogy inkább megdöglene…
Megdögleni vagy meghalni – egyre megy,
felebarátaim az elmúlásban
Elmúlik ez a mínusz öt fokos tavasz is
a bokrok északjában meghúzódó hófoltjaival együtt
„Együttesen szép az élet…”
Éljetek hát csuhaj-módra!
Módi lett a kutya-ének?
Ének lesz a véreb-nóta!
Nótaszóval, díszbeszéddel,
Beszéd közben díszebéddel.
Ebéd közben tapsviharral
Viharozzák a magyar jaj!
Jajgatni most kötelező?
Kötelesség! – honfi-parancs…
Parancsunkra Napunk feljön,
Jövőnk jele: szamáragancs(…)
Agancsozzunk, ihaj-csuhaj!
Csuháját a bús ihajnak!
Ihajunk ős, boros robaj…
Robajlunk, mert kiirthatnak!
Írtnak minket évezrede
Ezresével! Nem magyarok.
Magyarjaink, észhez térve
Térjünk hóhér-hitre, ahogy
illik:
egymást irtsuk ki végre,
egymást verjük agyba-főbe
főként
szamáragancsokkal
csuhajozás közben!
Közben (épp ma kedd van) kedvem kerekedett,
no, nem kocsikázni,
(mert itt a kocsi mentőautó vagy halott-szállító targonca),
hanem létrehozni a Közép-Kelet-Európai Középszerűség
Közepes Központját…
Központ kell, mindegy, hogy milyen és minek és hol,
csak központ legyen!
Legyen vagy lehet? – könnyű könnyelműen ragozni
a legmeghatározóbb igét a bizonytalanság árverésén,
ahol és amikor az életnek nincs kikiáltási ára…
Áremeléstől fényesednek a pusztítás eszközei
Eszköztelenek vagyunk a védekezésben
Védő- és vádbeszédekkel nem lehet megbénítani a fegyvereket!
Fegyvertelen, kisemmizett prédának szánt, de
szabadságharcos-forradalmas Népem,
Népszerűtlen, elcsépelt, avittas a megszólításom – mondják,
akik nem ismerik a föld teremtő varázsát
Varázsigéket konganak-bonganak a munkanélküli város harangjai
Haranglábakon őrséget állva még figyeli-e Isten
az otthoni-erdélyi tájat?
Tájegységekre oszlik az emberi test
Testemen és testemben cipelem a
legszadistább és legperverzebb diktatúra
ököl-lenyomatát és balzsamozó mérgét
Mérgeskígyó, bújj elő
Előveszem furulyám
Furulyámnak hét ága
Ágról szakadt imát sír
Sírjában, na nem kívánkozott volna az Égbe,
Krisztus is bizony forgolódna
e Föld-temető emberek véres cirkusza láttán
Látod-é, látnok,
látnoki szemed
sarkából: Földünk
sarkából holnap
kifordul végképp?
S ki ha nem fordul,
fordul a sorsa
s Hazánk lesz szívén
hammuba-rajzolt
kiböjtölt térkép?
Térképezzük föl árnyékunkat a nap minden szakában!
Szakaszosan araszolva hömpölyög felénk a
nagyhatalmi lavina-áradat
Árad a Pénz, s bár a „pénznek nincs szaga”,
de van nemzetisége, anyanyelve, vallása,
világpolgársága és polip-lelke és zsoldos
angyali serege!
Sereglenek a látogatók a kórházba,
mintha meg akarnák ostromolni az épületet,
hogy kiszabadítsák a betegeket,
a halál foglyait.
Fogságba kerülnek ők is,
túszul ejti őket az állítólag mindenható Isten,
hogy így zsarolja teremtményeit,
akiket – ugyancsak állítólag – saját képmására alkotott…
Alkotói hiányérzet
Érzéstelenítőt kérek
Kérek mindent, ami nincsen
Nincs-létemben segélj, Isten!
Isten nevében kérlek,
Kék Szőkeségem,
ha találkozunk a Túlvilágon,
ahol én kereslek majd Téged,
Te mutasd meg nekem az Utat
önmagamhoz,
hogy méltó lehessek Hozzád.
Ajka, Magyar Imre Kórház, 1993 tavaszán
Svájcba érkezve első dolgom az volt,
hogy vásároltam egy rendes karórát.
Ilyen órát hord minden ember abban
a kantonban, ahol munkát kerestem.
Menyasszonyom erősen ellenezte,
hogy más országban próbáljak szerencsét.
„Megesküszünk, ha meglesz rá a pénzem” –
mondtam s így lesz bizonnyal.
Szent Gallen városában
ki volt írva egy táncos
mulató ajtajára:
„Olasznak tágasabb kint.”
Mivel olvasni ott sem
tudtam, rendőri szervek
hajítottak ki onnan.
Ha véletlenül kés van a zsebemben:
kettéhasítom őket.
...................................................................
...................................................................
Munkát Zürich közelében találtam
egy nagy építkezésen.
Nagy volt az örömöm, hisz
Rosetóban egy pakli
dohányt sem tudtam volna venni többé.
Schanbach, a ronda disznó,
hazazavart volna mindőnket egyszer.
Ha elmegyünk mi, olaszok, a súlyos
melót ki végzi el, s vajon ki fog majd
az urak után klozetot pucolni?
*
A háború s az Ellenállás óta
minket, olaszokat, utál a német.
Belém kötnek gyakorta, ámde én úgy
teszek, mintha nem értenék egy szót sem.
A háború alatt nem éltem én még,
de ők naponta frocliznak miatta.
Ha türelmem elfogy, az is megeshet,
hogy egyikük az ispotályban köt ki.
Ha nem volnék pénzükre rászorulva,
amit úgy vár anyám s egész családom:
nem maradnék egy percig sem közöttük.
Meg kell hunyászkodnom tehát, mint egykor
gazdám előtt otthon, Trebisaccéban.
Nem változott az égvilágon semmi.
BARANYI FERENC FORDÍTÁSA
Megtilthatod,
hogy igyam egy pepsi-colát
a kávéházban
az Avenue-n,
vagy hogy megnézzek
egy Alhambra revüt,
megtilthatod, hogy
efféle hülyeséget tegyek,
de ó,
van valami, amit nem
tilthatsz meg soha-sohasem,
megtilthatod,
hogy kocsira szálljak
a belville-i járaton
első osztályra,
vagy hogy leüljek
a korláttal szemben
a buszon Hout Bay felé,
megtilthatod, hogy
efféle hülyeséget tegyek,
de ó,
van valami, amit nem
tilthatsz meg soha-sohasem,
megtilthatod,
hogy a Grote Schuurba vigyenek be,
ugyanegy mentőkocsiban
veled,
vagy hogy netán egy Groote Kerk-i
templompadból szálljak a mennybe fel,
megtilthatod, hogy
efféle hülyeséget tegyek,
de ó,
van valami, amit nem
tilthatsz meg soha-sohasem;
szent igaz,
megtilthatod, hogy
bármi efféle hülyeséget tegyek,
és ha meggondolom,
még úgy jöhet sora,
azt is megtilthatod, hogy gyűlöljek,
de ó,
van valami, amit
nem tilthatsz meg soha-sohasem –
mert
nem,
nem,
nem tilthatod meg,
hogy szeressek,
te sem!
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA
Kuszán, rezge körvonalakkal ködlött fel a világ az öntudatlanság kútjából, s hullott megint vissza, hogy aztán újból rugaszkodjon. Mint bohóc a gumimatracon… Vissza akarta hunyni a szemét, süllyedt volna a semmibe…
Kórházban van, ezt tudta. Valamikor előbb… egy perce? több napja?… fölnézett már, orvos babrált rajta, érezte a fájdalmat a csuklói táján, a hátán, a tarkóján… Kórház. Külön szoba, csend. És lassuló mozgású, kontúrjait rendező valóság. Mozdulatlan férfi az ágy mellett, nyitott fehér köpenyben, mintha ő is a berendezéshez tartozna. Nyitott köpeny, tárt ablak, napfény – hát persze, nyár van. Koranyár…
Szép koranyár, inkább tavasz még… és anyu hogy pattant ki a kocsiból! Mint gyerek ujjai közül a síkos cseresznyemag…
Anyu, apa… jó volt belecsimpaszkodni apa nyakába, megpuszilni Keve bácsi drága, picike arcát, volt ott egy fiatalember is, lerítt róla, hogy mérnök, annak csak biccentett. Apa körül viharzott az öröm, a nyitott ablakok alatt falánk gyönyörűséggel habzsolta a létet a kert, a városból rezesbanda bufogása hallatszott, az emeletről anyu csuklása…
– Megébredtünk? – kérdezte a fehérköpenyes. Mintha kisgyerekhez szólna. – Most már minden rendben lesz…
Mozdította volna a kezét, a hasa felé akart tapogatni.
– A gyerek… a gyerekemmel mi van?
A fehér köpenyes a zsebébe nyúlt, félig előhúzta a jegyzetkönyvecskéjét, bólogatott, mosolygott.
– Nos, nem szeretnék köntörfalazni. A maga intelligenciája… A terhessége megszakadt. Vetélés… De, biztosíthatom, következmények nélkül. Ez fontos! Fiziológiai következmények nélkül… Jó lenne, ha nem sírna…
Milyen szép volt ott csüngeni apa nyakában, érezni örömét, látni Keve bácsi sugarazó mosolyát, a háttérben a kertet… a kerten át, az utcáról indulva keskeny ásásnyom, mint frissen varasodó, gyógyuló sebhely… sebhelyek a csuklóin, a hátán, a tarkóján… Anyu sírt odafent, mutatósán sírt. Nem zavart senkit. Szokott hisztizni…
– Maga orvos?
– Na igen, igen – válaszolt a fehér köpenyes. – Pszichiáter vagyok. Szeretném, ha ez nem zavarná… Végül is maga sokoldalúan megalapozott intelligenciával bír. Az otthoni körülmények, az egyetem. Magyar-spanyol ha jól tudom…
– Mit kíván tőlem?
– Amit az orvosok kívánni szoktak. Hogy egészségesen térhessen vissza a … nos, azt hiszem, ez érthető… Magát nyomasztó élmények sújtották. Stresszhatások tömege… Fiziológiai problémáktól, említettem, nem kell tartanunk. Pszichésen…
Lám, nem lesz probléma. Felépül, a sebek talán nyom nélkül hegednek, ha nem hát plasztikai műtét, visszanyeri a szülőképességét is… milyen egyszerű és milyen szép a világ! Fiziológiai probléma nem lesz…
– … egyszóval jelen pillanatban nekem van dolgom elsősorban maga körül. – A pszichiáter megint elővette a jegyzőkönyvecskéjét, legyezett vele az arca előtt. – Ha úgy érezné, hogy terheli a beszélgetés…
– Nem terhel…
– Örülök, helyes… Azzal nyilván tisztában van, hogy a megoldás alapvetően magára hárul. Én csak közreműködő lehetek…
A megoldás… Igen, apa vállalta volna a megoldást. Ahogy kell.
Endlösung… Nem rajta múlt…
– Bizonyos obligációktól eltekinthetünk – mondta a pszichiáter. – A maga képzettsége… Úgyhogy belevághatunk a közepébe… Maga önkívületében rettentő feltevésekkel vádolta az édesapját. Természetesen senki sem felelős azért, amit tudattalan állapotában mond vagy tesz. Ugyanakkor mégse teljesen véletlen, ami a tudatalattiból ilyen állapotban feltör… Tud követni? Nem fáradt?
– Tudom követni.
– Bizonyára magát is megdöbbenti, hogy gyilkosnak nevezte az apját.
– Csakugyan?
– Ennek a direkt értelmezése… hogy is mondjam: maga a képtelenség. Nem az én dolgom, hogy méltassam az édesapja kultúráját, a városban betöltött szerepét, hallatlan reputációját… és hát, azt a tökéletes szeretetet, amellyel magát körülveszi… mindig is körülvette. Valóságos rajongás. Persze kölcsönösen…
– Ő is tudja, hogy a gyerekem…
– Tudja. És miután megkapta a felvilágosítást, hogy maga nincs veszélyben, megkönnyebbült. Kivirult!
Megkönnyebbült. Kivirult! Nem lesz baj a reputációjával… Annak a részeg alaknak, aki végigüvöltötte az utcát az Akácos úttal, annak biztosan nincs reputációja. Nyilván nem is hiányzik neki…
– Napirendre is térhetnénk a dolog fölött – magyarázott a pszichiáter. – Vagy kereshetnénk az okot. Mondjuk abban, amit jobb híján, adósságkomplexusnak nevezhetnénk. A gyermek terhes hálára kötelezettnek érzi magát az életét adó apa iránt, ez egyfajta latens tiltakozást kelt, eljuthat a lázadás igényéig, de az egész jelenséghalmaz szükségképpen lemerül mélyen a tudat alá… Ilyesmiről lehet szó…
– Mi másról lehetne szó még?
– Nos, tartsunk valamiféle sorrendet. Hogy maga miért kísérelt meg öngyilkosságot, az a következőkben tisztázandó. Most az a legfontosabb, hogy az utolsó pillanatban megragadta az életét. Vagy az élet magát, így is vehetjük… Tény, hogy a halál a maga konkrét realitásában előállt. Maga idézte meg, előállt. Csakhogy a konkrét realitás borzalmasabb lett az elképzelnél. Ez sarkallta akcióra magát. Az utolsó pillanatban. Megmenekült. Igen, de a tudat ebben a szituációban animális szintre redukálódik, menekülne a felelősség elől, kavarja az összefüggéseket. Csak így magyarázható, hogy önkívületben az édesapját vádolta… És ugye, nem kell bizonygatnom, tragikus lenne, ha a továbbiakban az apa lénye és fogalma ilyen módon asszociálódna…
Madár csippant az ablakot árnyékoló fán. Ne! Ne! Pacsirta? Az a torz csippanás és a nyomába akaszkodó futam…szólt a fán… Rárontott az a mohó szagfelhő…
– Kérem, ha lehetne később…
– Helyes. Legjobb, ha bizonyos részleteket maga igyekszik tisztázni magában, magával. Mondtam, a megoldás alapvetően magára hárul…
Anyu várta az állomáson a kocsival. Alig indultak, megmondta, hogy férjhez megy. Azt is, kihez. Anyu nagyot rántott a kormányon, majdnem leszaladtak az útról, lehetetlen, lehetetlen, rossz tréfa, gonosz kislány, lehetetlen… Nem vitatkozott, Majd apa. És anyu, mint annyiszor már, kénytelen lesz visszavonulni…
Hogy pattant ki anyu a kocsiból! Mint gyerek ujjai közül a síkos csereszenyemag…
De Jó volt belecsimpaszkodni apa nyakába! Megpuszilni Keve bácsi drága, picike arcát! A mérnöknek csak biccentett. A városban rezesbanda bufogott, az asztalon szendvicsek, sütemények, anyu remekei, poharak és a metszett konyakosüveg…
– Miféle banzáj van itt, helybeliek?
Keve bácsi fölemelte a mutatóujját. Mint régen a gimnáziumban.
– Miféle kifejezések ezek? Banzáj, helybeliek! Ej, ej… Különben, ha tudni akarod – az öreg cinkosan csippentette össze égkék szemét –, gáz van…
Nevetni kellett, annyira furcsa volt a szó Keve bácsi szájából.
– Úgy ám, gáz van – folytatta az öreg. – De nem úgy ám, ahogy ti, gézengúzok, élni szoktatok ezzel a fordulattal. Igazán van gáz. Vezetékes gáz, az egész városban. Felfogod ennek a jelentőségét, ugye? És ugyan kinek az érdeme lenne ez is, hallod, ez is, ha nem éppen a te apádé? No, ezért a… banzáj…
– Túlzás – szólt közbe apa. – Erőteljes túlzás.
– Nem, Jóskám, semmi túlzás – mondta Keve bácsi. – Az a fővezeték nagyon messze van ide. Az magától nem ágazott volna be a mi hajlékainkba. Te végeztél számításokat, te jártad a hatóságokat, te érveltél, bizonyítottál, ágáltál, veszekedtél, szerveztél, satöbbi. Becsülöm a szerénységedet, de ami tény, az tény. Nem véletlenül ünnepel téged az egész város.
– Hát ezért a nagy fölhajtás!
– Ezért, kicsi lány, ezért. Az imént ért véget a hivatalos ünnepség. Szalagátvágás, szónoklatok, fáklyalobbantás, zene. És városkánk úgy ünnepelte első polgárát, amint, tegyük hozzá: nem először, rászolgált.
Keve bácsi gyöngyökként ejtegette a szavakat, fénylett valamennyi, közben ők egymást nézték, végül az öreg intett a fiatal mérnöknek, apa meg kikísérte őket, és sietett, sietett vissza.
Kérdések, kérdések, válaszok, könnyed derű, az egymásra hangoltság harmóniája, mintha csak egy órája, mintha sok éve beszéltek volna egymással, csak egy órája, sok éve… és fent anyu csukladozása…
– Mivel lelkesítetted föl anyádat?
– Elújságoltam neki, hogy férjhez megyek.
– És ő tartja jogának, kötelezettségének is, hogy ez alkalomból megéljen egy kis lelki románcot. Legyen neki az ő kívánsága szerint…
Apa! Drága apa!
– És ki az új családtag?
Válaszként odaadta a fényképet. Rajta összekarolva ő és Juan, a havas háttér és a fehér sípulóver plasztikussá élesítette a vonalakat, az árnyalatokat… Szégyellte, mégis leste az apja arcát. Leste, és látott rajta valamit. Egy pillanatig… A városban még mindig bufogott a rezesbanda, a nagydob dübbenése olykor elúszott a többi hangtól, olyan volt, mint egy-egy távoli ágyúlövés.
– Tehát fekete a fiatalember… Honnan érkezett?
A hangjában már ott volt. De akkor még lehetett volna nem észrevenni, lehetett volna magyarázni.
– Kubából. Vegyészhallgató. Az idén végez ő is…
És hirtelen, kapaszkodó boldogsággal elhadart mindent, magáról. Jüanról, kettejükről – apa hallgatott, ő pedig nevetett, és várta, hogy apa is elnevesse magát.
Nem nevetett. A képet az asztalra csúsztatta, leült a kanapéra, összeillesztett ujjait az orrához érintette.
– Igazságtalan voltam anyádhoz – mondta később. – Ő most egy tragika szerepét játssza. Én ezt el fogom kerülni…
– Tudtam! Apa!
– Várj! A rációból indulok ki…
Ráció? A szó csattant. A második fele hasított. Ráció…
– Apa! Életemben először nem… jaj, apa, nehogy olyat mondjál, mint… mint annyian. Mert, gondolhatod… A fajmagyarok. Ahogy elmennek mellettem az egyetemi folyosón. Az utcán. És mondják, hogy mi vagyok. Apa, kérlek. Én döntöttem. Nem vitatkozni akarok veled. Fia nem vagy képes bólintani, inkább ne szólj…
Elszorult a melle, oda kellett kapnia, mert rárontott a rémület: visszájára fordul, hazugsággá züllik minden, ami addig volt.
– És hogyan gondoltátok? Úgy általában?
Micsoda szavak megint! És apa arca! Mint a fényképe a személyi igazolványában: a vonások felismerhetők, de hol van mögülük apa?
– Júniusban összeházasodunk. Úgy tervezzük, két vagy három hét múlva Juan is eljön. Ismerkedjetek… Eljönne… Egy darabig itt leszünk még. Néhány év gyakorlat. Helye már van…
– Értem, hogy a témát nem vitára szántad. Nem is óhajtok vitázni. Csak azt akaratomat közlöm. Az engedelmességet követelő akaratomat. Nem!
Abban a pillanatban kellett volna felkapni a táskáját, anyutól talán elbúcsúzni, és kimenni a házból. Hiszen krajcáros csalás volt minden, rossz papírdíszlet, silány Patyomkin-falu… De jött a házvezetőnő: terítve van. Ebéd, családi szertartás. Anyu is rendbehozta magát úgy-ahogy.
Apa ebéd után lepihent. Vasárnaponként úgy volt szokás, s két órán át a szellőnek is lábujjhegyen kellett járnia… Abban a két órában is nógatta a józanság: menjen! De hát, csodára várt. Akkor már csodára…
– Vita tehát nem lesz – közölte apa, ébredés utáni kávéját kavargatva. – Annak se örülök, hogy ilyen fajsúlyú kalandba bocsátkoztál, de eddig még lehetne a te ügyed… A felelősségedre hivatkozom. A belátásodra. Tudod-e kit és mit ölnél meg?
– Nem tudom…
– Nem mondasz igazat, de ha mindenáron tőlem akarod hallani, halljad. Először engem ölnél meg. És persze anyádat. Társadalmi ellehetetlenülés, ez a terminus technikus… Mitől lenne hangos ebben a nyomorult városban minden? Az utca. A kocsmák. A jobb körök… Nem léphetek ki a világból. Itt az egzisztenciám, a reputációm, minden, amit elértem, amit felépítettem… Na, és a bátyád. Az ő családja. Fölmérted egyáltalán? És ne próbálj azzal vigasztalni, hogy jó, legfeljebb nem jártok ide. A hír idejut, meggyökeresedik, lombot növeszt… Tőlem soha nem hallhattad, hogy mit áldoztam érted, mivel tartozol. Most igen. Tartozol, és én követelek. A körülmények hatalmától kényszerítve. Csak azoktól. Mert tudhatod, bennem nincsenek úgy általában előítéletek…
– Ezt kár volt mondanod. Inkább lennél ostoba, mint gyáva. Az vagy. Miért nem fintorogsz inkább? Hogy nigger. Büdös nigger. Miért takarózol a városoddal? És most jól figyelj!
Nevetséges, siralmasan nevetséges jelenet volt. Mégis meg kellett lennie. Alá kellett szállnia, oda, ahová a másik lesüllyedt…
– Jól figyelj! Nem érdekelnek az érveid. A számlád. A te farizeus világod. A reputációd a te világodban. Terhes vagyok. Harmadik hónapban. Nini, tudtál még fehérebbé sápadni?… És megszülöm. Érted? Megszülöm!
– Ez… biztos? Lehet tévedés is…
– Nem vagyok liba. Orvos is látott…
– Hát akkor… a helyzet egészen más. Gyökeresen…
És megint csalta magát. Mert apa arcvonásai új koordinátákba rendeződtek. A mozdulatai is. A nézése. Egy megilletődött nagyapa nézése…
– Merőben más a helyzet. Gyökeresen…
Aztán semmiségekről beszélgettek még, apa igyekezett fölengedni, utóbb tréfálkozni is próbált. Anyu, szegény, a vacsoránál megint elbőgte magát, apa rászólt, elparancsolta az asztaltól.
Késő este apa kísérte a szobájába. Mint régen. Mint kislány korában. És mondta, hogy ugye csak, a berendezés régi, minden a helyén, a régi helyén, azaz egyvalami mégis más, új: a konvektor. A gázüzemű fűtőalkalmatosság. Diszkrét, megbízható, nagyon könnyű kezelni, egy mozdulat és máris működik, működik… – addig erősködött, próbálja meg ő is, lássa, milyen könnyű kezelni, amíg benyomta a gombot. Gyúlt a lángocska, kéken izzó vonallá lobbant halk mennydörgés kíséretében… és nem gondolt arra, amire lám, apának, az européernek, a jeles közéleti tényezőnek, a humanistának, a bűnügyi irodalom ostorozójának gondja volt: legyenek rajta a készüléken az ő ujjnyomai…
Apa ült egy darabig az ágya szélén, beszélt, ahogy régen, s ő nem a szavait figyelte, csak a hangot, a hangot, mert újból rátekintett a remény…
– Éjszaka hűvös lesz. Becsukom az ablakot…
Később, majdnem aludt már, hallotta, nyílik az ajtó. Apa. Mint régen. Kislánykorában. Egy utolsó pillantás, a léleké, az apai gondé, hiszen a szem nem láthat semmit a bolyhos sötétségben.
Valami zörrent, nyikordult, pattant. Bizonyára az ajtó…
Recsegő, alkoholtól fűlt, agresszív hang cibálta ki az álomból. Akácos út…nyár este volt…pacsirta szólt a fán… A gusztustalan gajdolás átvisított a kert buja kárpitján, az ablak üvegén, a falakon… talán hegyláncokon is átböfögött volna, … akácos út… állj meg, cigány… – mindig gyűlölte ezeket az ostoba nótákat. Ostobák, bárgyúak… A hang nem távolodott, azt a részeg barmot nyilván leteperte a mámor, nincs célja, akarata, üvölt,… pacsirta szólta fán… Ez már több a hányingernél, gyilkos, gyilkos! – a szobában büdös felhő, teli a szoba büdös, nehéz párával, a részeg vonítás pillanatnyi szünetében erőszakos sziszegés, bénuló test, bénuló gondolatok, elpattant szándék, gáz van, gáz van, ömlik a gáz…
Erejének legutolsó szikrája vonszolta az ablakhoz, a kezével, a homlokával csapott az üvegre, csörömpölés, hasogató fájdalom, a kert valószerűtlenül tiszta levegője, mögötte a sziszegés, a gázfelhő kavargása – az utcán elcsuklott a nóta, a részeg hang széttépte az éjszakát.
– Segítség! Segítség!!!
Legnemesebb őseim vére
fut még ereimben
és mindegyre hallom
paripák nyihogását pengék ütközését
napot viszek jobb kezemben
és újramondom
az éjszaka keresztútjain
a fájdalom dalát
Míg marad egy talpalatnyi földem
míg marad egy olajfám
egy narancsfám
egy kutam… egyetlen kaktuszerdőm
míg maradnak emlékeim könyveim
fényképek őseimről… házfalak
míg arab nevek maradnak hazámban
népdalok
míg megmaradnak Antar AI'Absi meséi
„a Rómának és Perzsiának nevezett
vidékek háborúi” * míg szemem marad
Elmondhatnám
a megölt csalogány történetét
elmondhattam volna
történetét…
ha nem nyesték volna le ajkaimat.
*Utalás egy arab népmese-sorozatra [vissza]
Mártír-testedet
sóval és kénnel elegyítem
aztán hörpölök halálodból
mint teából
mint lőréből
mint költeményből
a hitvány költészet piacán
és azt mondom a költőknek
Ó dicső nemzetünk költői
én vagyok a hold gyilkosa
melynek ti rabszolgái voltatok
Őssszüleink szerint
ilyenek voltak közmondásaink
„Mint róka
aki megevett egy sarlót”
„Amit a szél hoz
a viharok elhordják”
„Ki másokat kifoszt
időtlen időkig
félelemben él”
Mikor a pestis elterjedt városomban
elmentem onnét
mezítelen kebellel
kínom kemény dalait a szelekbe kiáltva
Fújjatok szelek
felhőket hozzatok
hadd hulljon az eső
tisztítsa meg városom levegőjét
mossa le a házakat hegyeket fákat
Fújjatok szelek
felhőket hozzatok
hadd hulljon az eső
hadd hulljon az eső
Nekem elég ha hazámban halok meg
itt leszek eltemetve
elvegyülök és szertefoszlom
fűként szülétek újjá a földben
újjászületek virágként
melyet hazám gyermeke szakít le
nekem elég ha hazámban leszek mint
föld
fű
virág
SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI
A moszkvai Nauka kiadó 1981-ben jelentette meg az Obrazcü Folklora Cigan Kalderare (A kéldérás cigány népköltészet néhány darabja) című kötetben Romka Demeter archaikus cigánykéldérás nyelvű, fájdalmasan szép balladáját. A Manula kőműves balladájának sajátos cigány jellemzője az álomfejtés, mint transzcendentális kör, és az átkozódás. Ilyen vonása sem a magyar, sem a román, sem a bolgár változatnak nincs, a cigány folklórhoz viszont szervesen illeszkedik. Külön figyelmet érdemel a szöveg épsége és a jövevényszavak hiánya. Nagy László révén és okán tudjuk, hogy a magyar Kőmíves Kelemenné című balladát nemcsak a magyarság tartja magáénak, hanem a bolgárok is. Kiss Jenő révén pedig azt, hogy a balladát a románok is magukénak vallják. A balladát kéldérás cigány nyelvből ültettem át a Közép- Európában és másutt is beszélt lovári cigány nyelvre, és készítettem el magyar nyelvű változatát. A Manula kőműves balladája egyrészt bizonysága az európai kultúrkörben élő népek kölcsönhatásának másrészt azt is tanúsítja, hogy a cigány nyelv és kultúra ugyanolyan európai kultúra, mint bármely más európai népé. Egyúttal példa arra is, hogy a cigány nyelv igenis alkalmas az európai kultúra közvetítésére.
|
Manula zidari – majstori baro, bish thaj shtarto pesa menestirja vazdel. Shonaspe butyi te keren, so dyese vazdena, erat xasarena. De ek bersh butyi kerena, menestirja chi vazdena, so dyese vazdena, erat xaserena. Manula zidari– majstori baro, muj pe I’ butyara kaj dela: – Ashunen pe mande, so me lav tephenav: De ek bersh butyi ame keras, so dyese keras, e rat xasaras. Mukhentume bre butyatar thaj shon tumen bre te soven, dore o Del amenge tradel ka ekh suno lasho, sar menestirja te vazdas. Leste ashunena, butyi anda I' vast mukhena. Tele kaj perena von sate soven. Tehara de diminyaci savore ushtyena. Manula zidari lendar kaj pushela: – Phenen bre chaches, te na xoxaven, ke te xoxavena, tumenge phararena, chaches te phenena, tumenge usorina, phenen, so dikhline tume ando suno? Po jek kaj phenena bish thaj shtar butyara savore jek suno, sar menestirja te vazden, te zhas ando gav o kaj baba e limbuto, voj amenge kaj phenel, sar menestirja te vazdas. Manula zidari – vo kade phenela: – Chaches bre phenden, tumaro suno, ke vime suno dikhlem te zhas anddo gav, kaj baba e limbuto, voj amenge kaj phenel, sar menestirja te vazdas. Manula zidari – majstori baro, do zhenen kas pesa lela andal' butyara ando gav kaj zhala kaj baba e limbuto Kana late avela, anda moste phenela: – Maj dobrojut, phurorije! E phurori phenela: – Njis tuke, butyarina. Mange chaches te phenen, pala sos mande aviljen? Manula zidari – majstori baro, phurorake kaj phenes. – Phurorije d anda Del amenge chaches te phenes, sar menestirja te vazdas, ke ek bersh butyi keras, so dyese vazdas, e rat xasars. Lela e phuri thaj phenela: – Ashunen tume pre mande: me turnen kaj sittyarav; te kandena muro muj. Khere tume zhan haj shon turnén kaj butyi, thaj keren butyi. Che zhuvlyi turnende avela, xaben tumenge andela, kodola te len andi zido la te shon, la te zidujin Khere, Devla, avena, savorenge phenena, so phendas e baba e limbuto, sár menestirja te vazden. Tehara de diminyaci savore kaj butyi avena, zido zidujina. Manula zidari – majstori baro. mishto vo zhanel ke leski romnyi majanglal avel sar le kaver zhuvlya. Vol' Devles mangel. – Devla, svuntona, trade ande lakoo drom, de ekh baro dum ruv, voj o te daral, xaben mujal te del, palpale te zhal. O Del, sár si svunto, kade vi kerdyas, ruv andel lakó drom tradas. Voj o dum darajlas, xaben mujal kaj das, palpale gelas. Xaben sas la gata, vasuri pherdas pale tejardas te ingrelxaben sa peske gazheske. Manula zidari – majstori baro ka Del kaj rudyilpe: – Devla Svuntona, trade andel lako drom de ekh sap o baro, voj o te daral, xaben mujal te del, palpale te zhal. Sap ande lako drom ankiel, la kaj daravela, voj dural ankolyina haj kaj butyi avela kaj peko gazho. Manula zidari – majstori baro anda moste phenela: – Najis tuke, muri gazhi, ke xaben mange andyan! Shuv o xaben tele, shej, haj hajdi ta dikh, sar butyi kerasa. Xaben voj tele kaj shola, lesa voj kaj zhala ka zido la menestirjako. Vo lake phenela: – Beshta, shej katka sa tyire punrenca. Voj lela, beshela. Manula zidari – majstori baro muk vo kade dela: – Var si keramida, thaj vi, barr, xurdo! Leske pasharena, vo la zidujila. Kana sas zhi andel' changa, voj leske phenela – So keres, muro gazho? (Voj gindyil ke pherasa.) Voj anda moste phenel: – Var si keramida? thaj vi barr, xurdo! Kana sas voj zhi kal' pulpi, atunchi voj hjatyardas, ke banaj o pherasa. Léeske voj kaj phendas: – Haj, haj, haj, muro gazho, so tu rizgijisas, kodya zidujis! Voj muj pale dela: – Var si keramida, thaj vi barr, xurdo! La voj zidujila. Kana sas zhi ka kolyin, pale voj leske phenela: – So sas tuke drago, so tu rizgijisas, kodo zidujisa! – Pale voj muj dela: – Var si keramida, thaj vi barr, xurdo! Voj la zidujila. Kana sas zhi kaj kor, voj las kaj mangela: – Haj, haj, haj, muro gazho, akanak me hatyarav, soste tu man zidujis – menestirja te vazdes. Numa tut mangav, butyi te mukhes o, man o te shunes. Butyi voj munkhela, Late dashunela, so voj phenela – D' ashunes pre mande, so me kaj phenav. O Del tuke te azhutil menestirja te vazdes, tya love te les haj but te trajis. Haj e menestirja Pusto te avel! El bale le gaveske te xarundenpe late, manush ande late te na dum phiren! Ranha kana avena, sluzhba te keren, von o te mucon! Voj vorba kaj getila, Manula zidari pale muj ka] dela: – Var si keramida, thaj vi barr, xurdo! Von la zidujina. Butyi kaj kerena, menestirja kaj vazdena. Dushuduj rasha thaj bishthajshtar dijaka lena sluzhba te keren andej menestirja savore mucona, khere von kaj zhana, menestirja pusto ashela, khonyik ande late chi phirela, el bale geveske pes von late xarundena. |
Manula kőműves – kőműves mester huszonnégy társával várat épített. Elkezdték a nehéz munkát, amit raktak nappal, éjszaka leomlott. Már egy éve építették, de a vár nem emelkedett, amit raktak nappal, éjszaka leomlott. Manula kőműves – kőműves mester, társaihoz eképp szóla: halljátok a szavam, halljátok, mit mondok: Dolgozunk egy éve hiába, amit építünk nappal, éjszaka leomlik. Hagyjuk társaim a munkát, menjetek békén aludni, hátha az Úr, látva kínunk, küld olyan szerencsés álmot, hogy a várat felépítjük. Szavát lesve lesték. Szerszámaikat letették. Mind ledőltek nyomban, merülvén álomba. Másnap korán, hajnaltájban ébrednek mind, sorban. Manula kőműves kérdi minden társát: Szóljon szátok hazugtalan szót, mert ha hazug szó lesz rátok száll az átok, de az igaz szónak könnyebbség az ára. Mondja hát mindenki, milyen volt az álma? Huszonnégy kőműves mind egyszerre mondta, ugyanaz az álma, hogy építsenek várat. Menjünk a faluba a javasasszonyhoz, ő az, ki megmondja, falakat hogyan emeljünk. Manula kőműves – e szavakat mondta: igazat szóltatok, ez volt az álom, és ez volt az enyém is, hogy menjünk a faluba a javasasszonyhoz, ő az, aki megmondja, hogy hogyan építhetünk várat. Manula kőműves – kőműves mester, társai közül két embert magával híva, a faluba mentek a javasasszonyhoz. Amint odaérkeztek, így szóltak a mesterek: Üdvözölt légy, öreganyó! Viszont te is, jó kőműves – fogadta a javasasszony. – Igazat szóljon a szád Miért jöttetek hozzám? Manula kőműves – kőműves mester, a nénének emígy szóla: – Öreganyám az Istenben, az igazat mondd meg nekem, várat hogyan építhetek, mert egy éve dolgozunk, s amit rakunk nappal, éjszaka leomlik. Mondá neki a jósasszony: – Hallgassátok meg a szavam. Megtanítalak titeket, ha a szavamra figyeltek. Vissza, hogyha mentek, újra kezdjétek el – tegyétek mit eddig. Amely asszony hozzátok jön, ételt amelyik nektek hoz, fogjátok meg azt, be az új falba rakjátok – körbe falazzátok. Amint, Dévlán visszatértek, hírül adták társaiknak, hogy mit tanácsolt az asszony, várat hogyan építhetnek. Másnap korán hajnaltájban, mindegyik munkához látva, új falakat raktak. Manula kőműves – kőműves mester tudva tudta, hogy az ő felesége érkezik elsőnek, nem valamely másik. Az Úr Istent kérte: Szentséges Atyám add, küldj az útra, az útjába egy hatalmas farkast, riadalmast – étel kiboruljon, visszaforduljon. Az Úr, a Szentséges így cselekedett: farkast küldött elejbe. Ő meg is riadott, edényt felborított, vissza, hazament. Étel volt, kész étel, edényt telemert, tálalt mégegyszer, hogy vigyen ételt az ő jó urának. Manula kőműves – kőműves mester újra imádkozik: Szentséges Atyám, küldj az útra, az útjára egy hatalmas kígyót, riadalmast – étel kiboruljon, visszaforduljon. Kígyó az útjába állott, ő meg is riadott, de elkerülte messze, a várhoz megérkezett az ő urához. Manula kőműves – kőműves mester a szájával szólva monda: – Köszönöm én feleségem, hogy ételt hoztál nékem! Tedd le az ételt, Kedves! Jer, nézd a mester várat hogyan emel. Az élelmet ő letette, az urához lépve, a várfalat nézve nézte. Szólt az ura néki: – Jer, ülj le ide, két lábaddal állj be. Így cselekedett. Manula kőműves – kőműves mester e szavakat mondta: – Van mész és van tégla, terméskő apró! Falhoz közel állva ím őt befalazta. Mikor térdig befalazta, kérdi felesége: – Mondsza uram, mit csinálsz? (Gondolván, játék csupán.) Szólt az ura, monda néki: – Van mész és van tégla, terméskő, apró! Térdig állott már a falban, rádöbbent, hogy nem tréfa, így szólott az urához: – Haj, jajj, jajj, uram, te jó, akit dédelgettél, mostan befalazod! Újra ezt mondotta: – Van mész és van tégla, terméskő, apró! És tovább falazta. Melléig ért már a fal, mikor újra megszólalt: – Az, akit kedveltél, akit dédelgettél, mostan befalazod! Újra szólt ily szóval: – Van mész és van tégla, terméskő, apró! És tovább falazta. Nyakáig ért a fal, kérve kérte urát: – Haj, jajj, jajj, kedves uram, most már mindent értek, miért kell befalaznod, hogy a várat felépítsd. De arra kérlek, hagyd a munkát abba, hallgass a szavamra. A munkát otthagyja, hallgat az asszonyra, hallgat a szavára. – Hallgass ide, énrám, hallgass, mit mondok. Az Úr Isten megsegítsen, a várat felépítsed, megkapd a béred, sokáig élhess. De az új várad puszta maradjon! Disznók, a falu-konda dörgölődjék a falba. Emberek a várba be ne jöjjenek! Hogyha papok eljönnek szolgálatot tenni, szájuk némuljon. Amint átka elhangzott, Manula kőműves megint szót mondott: – Van mész és van tégla, terméskő, apró! Ők őt befalazták. A munkát folytatták, az új várat felfalazták. Tizenkét pap meg huszonnégy ifjú diák szolgálatot jöttek tenni az új várba élni, s megnémult mindegyik. El is menekültek, az új várat pusztán hagyták, senki be nem tette lábát, csak a falu-konda dörgölte az új vár falát. |
Lassú, fájdalmas nyikorgással gurult a három ekhósszekér. A sátor ponyvái alatt szelíd álomba merülten feküdt az apróság, mint kik bajnak, gondnak nem ismerik ízét.
A bakon magukba mélyedten kóbor párok, unalmas egyhangúsággal imbolyogtak, ahogy zötyögött a szekér.
Gurán mellett az asszony bóbiskolt, homlokán fényes pénzekből diadém, fülében karikafüggő, hátrakötött, tarka fejkendője aló! fekete hajrengeteg omlott a szoknyája korcáig. Gurán fekete bajsza alól néha kipottyant egy-egy hang, amitől a girhes pejkó felébredt, feszesebbre húzta az istrángot, aztán ismét bóbiskolva battyogott, mint akinek a világban semmi dolga. A hátsó kocsi bakján fiatal suhanc ült, vállig omló göndör fürtjei közül szelíd, gyermekarc kémlelte a tájat, olykor vissza-visszapillantott az ekhó alá, ahonnan beteg édesanyja fájdalomtól elgyötört arcáról megnyugtató pillantás áradt felé, majd megcsapkodva a lovat, a középső kocsi saroglyájához szegődött, füttyentett, mintha azzal akarná lassabbra fogni a lovat, egy vidám, süldőlány kidugta borzas fejét a ponyva hátsó nyílásán, intett Aszpimnak és visszahúzódott a húst adó ekhó alá.
Színes foltoktól tarkálló kocsiponyvájuk úgy billegett a távolban, mint három, óriás mezei csokor, messziről is kedvet, vidámságot árasztott. Ők voltak, akik mindenki másnak szerencsét hoztak, tenyérből látták a távoli jövendőt, szerelmet jósoltak a szerelmeseknek és egészséget a betegnek. Mindezeket potom pénzért, aminek ritkán volt hangja, de ha más nem akadt, akkor néhány krumplival, vagy egy kosárka liszttel is beérték. Hisz a jót, a szépet mindig másnak árulták, önmagukért, a bokron túl sem láttak. Gurán szemöldöke hirtelen kalapja alá szökött, majd visszacsúszva árnyékot vetett ráncokba szedett szemei köré. Az asszony éppen az igazak álmát aludta, amikor Gurán könyökével oldalba bökte.
– Ne aludj Mizschiv, nézz az orrod elé, hús árnyékkal kínálnak pihenést a lombok.
Az asszony kitörölte szeméből az álmot, tarka fejkendőjét kioldva újrakötötte. A gyerekek, mintha megérezték volna, hogy kocsijuk erdei útra kanyarodott, ők is kitörölték szemükből az álmot, egymás hegyére-hátára kapaszkodva kidugták fejüket az ekhó alól. A hosszú, messzenyúló erdei út felett összeért a fák koronája, melyek között némán gubbasztó madarak riadalom nélkül bámultak a gyors iramba kezdett jajgató, zörgős szekerekre. Egy mókust mintha vidámságra ösztönzött volna a szekerek hangja, át akart ugrani egy másik ágra, de a lábára erősített, fényes aranylánc visszarántotta, egy ideig lógott a láncnál fogva, majd visszakapaszkodott az ágra.
Gurán csodálkozva nézett Mizschivre, aki tátott szájjal bámult a lombok között kuporgó madarak lábaira, melyekről hosszú aranyláncok csüngtek alá, mint megannyi megvastagodott, csillogó ökörnyál. A mindig komorképű Gurán olyan erővel rántotta vissza a gebe hajtószárát, hogy a gyerekek majdnem kipotyogtak a kocsi derekából.
– Hé! – kiáltotta a kocsiról.
A hátsó kocsik is megálltak, a középső kocsin ülő Gebasz a két jól megtermett, torzonborz fiával Guránhoz sietett.
– Mi ez? – mutatott a fákra, Gurán. – Az ördög incselkedik velünk, vagy a mennyországba jöttünk?
Gebasz tekintete a lecsüngő láncokra tapadt, de kis gondolkodás után fejcsóválva Guránra fordította a tekintetét. – Ha pokol, ha mennyország, testvérem, én azt javaslom forduljunk vissza, mert egyikbe sem vágyom.
– Megbolondultatok? – ripakodott rájuk Mizschiv, frissen leugorva a szekérről. – A világot bebarangoljuk néhány rézgarasért és most el akartok futni a szerencse elől?
A kocsik közül Aszpim lépett elő és mint aki mit sem látott a szerencsének vélt ragyogásból, szomorúan állt meg a négy tanácstalan férfi előtt. – Anyám nagyon rosszul van, Gurán, verjünk tábort, ne menjünk neki az éjszakának.
– Itt? – kérdezte kétségbeesetten Gebasz. Nézz a lombok közé, gyerek! Állaton, madáron lánc csörög!
– De arany – vágott közbe Mizschiv.
– A rabság, ha aranykalitkába zárnak is, rabság – válaszolt mogorván Gurán. – Menjünk ettől az országtól minél messzebb Mizschiv. Gebasz két torzonborz, rabló külsejű fiára nézett, akik ravaszul rákacsintottak.
– Hát hallod, hogy nagyon rosszul van Mina. Hát! Hová vinnénk vissza, a nagy pusztaságba? Nem tettünk semmi rosszat, hogy félnünk kelljen a lánctól – mondta, ismét Mizschivre kacsintva Gebasz idősebb fia.
– Szerintem igaza van Lolojnak – szólalt meg a másik fiú is. – Lehet, hogy csak ide akarják szoktatni ezeket az állatokat. No meg te is béklyót szoktál verni a lovaid lábára, hogy el ne barangoljon.
– De nem aranyból – tiltakozott Gurán.
– Hát a szegény ember vízzel főz – kacagott gúnyosan a nagyszájú Loloj.
A mindig mogorva Gurán, inkább dühösen, mint meggyőzve, kantárszáron ragadta lovát, rávezette egy erdei tisztásra. A többiek szó nélkül követték. Mizschiv vidáman kacsintott a két zsiványkülsejű fiúra, aztán ahogy a kocsik félkörbe elhelyezkedtek a tisztás szélén, mindenki a maga dolga után nézett.
Aszpim leszedte lováról a hámot, legelni eresztette, erdei fűből és falevelekből puha fekhelyet készített az anyjának. Mizschiv bográcsot akasztva a szolgafára lekuporodott, szoknyája aljával lángra élesztette a tüzet. Gurán és Gebasz egy hatalmas fának támasztva a hátukat a megviselt lószerszámok javításával foglalatoskodott.
Gyorsan elillant az erdő csendje, Gebasz süldő lánya vidáman futkározásba kezdett Gurán apró gyermekeivel, kacagásaiktól, rikkantásaiktól visszhangzott az erdő.
Aszpim betakarta beteg anyját a frissen készített fekhelyen, lekuporodott a vacok szélére, mosolyogva bámulta a gyerekek játékát, mint aki maga is örömmel venne részt vidámságukban. Mina a fiát nézte, először örömragyogás égett a szemében, majd kigördültek a könnyei.
– Fájdalmaid vannak anyám? – fogta meg Aszpim Mina kezét.
– Nem a betegségem fáj gyermekem, hanem a tehetetlenségem. Tudom, hogy inkább éhezel, mint elfogadd a mások alamizsnáját.
– Ez miatt ne búsulj, anyám. Nem vagyok már kisgyermek, akit etetni kell. Majd meggyógyulsz és ismét sütöl-főzöl nekem. Addig meg azt esszük, amit én csinálok. Most is szedtem volna neked tojást, vagy madarat, de itt nincs szívem ezeket a szerencsétlen, láncravert állatkákat megfogni.
– Rossz sejtelmeim vannak. Aszpim, meg kellett volna fogadni a Gebasz tanácsát, ki tudja, milyen országba jutottunk? – Aszpim bólogatott anyja aggodalmára, de tekintete Rupinon függött, aki a játék hevétől kipirultan, lihegve, kacagva kuporodott mellé.
– Hegedülj nekünk, Aszpim, hadd mozgassuk meg a hosszú kocsikázástól elzsibbadt lábainkat… és a Gurán apró gyermekei, mint megannyi méhecske, játékos zümmögéssel vették körül.
Aszpim Minára nézett, aki a gyerekek kívánságához kérlelő pillantással csatlakozott. Tudta, hogy Aszpimnak is nagy kedve telik a játékban, mert csak akkor látszott igazán boldognak, ha hegedüíésével másokat is megvigasztalhatott.
Aszpim megtévesztően lányos külsejét csak sarjadó, fekete bajsza cáfolta, vállig érő göndör haja, rugalmas, karcsú termete oly kecses külsőt mutatott, hogy a legcsinosabb lányok is megirigyelhették. Soha nem kellett bíztatni a hegedűlésre, ha az beteg anyja pihenését nem zavarta, örömmel vállalkozott rá.
– Jó – mondta nevetve, és az ekhóskocsihoz futott, kiemelt a ponyva alól egy ütött-kopott hegedűt, amit a kóborlással járó viszontagságok erősen megviseltek. Megállt a virágzó bokor mellett, álla alá emelve hegedűjét, játszani kezdett. A zene hallatára Gurán apróságai nagy kört formáltak Rupin körül, aki a zene ritmusára légies könnyedséggel libbent, mint a lepke, melyet megbűvölt a fény.
A gyerekek vidámsága elűzte Guránék arcáról a félelmet, maguk elé hullatva a tákolandó szerszámokat, széles mosollyal az arcukon, örültek a gyerekek játékának.
A láncra vert madarak előbb csak figyeltek, majd megélénkülve topogni kezdtek az ágakon, aranyláncaik ritmusos csörgése valami csodálatos csengéssel-bongással zenekarrá egészítette ki Aszpim hegedűjátékát.
Egy, már pöttyeit vesztett őzgida nagy, csodálkozástól kitágult szemekkel közeledett a virágzó bokorhoz, ahol Aszpim hegedült. Karcsú lábain a drágakövekkel ékesített, cizellált aranybilincset összekötő láncai lágy hárfazene futamaiként illeszkedtek a zenéhez, hol felgyorsulva, hol meg lassan, mint valami csörgedező patak.
Mindenkit elbűvölt a zene és Rubin csodálatos tánca, csak Gebasz két rablókülsejű fiát nem. Ők az aranyláncok csengését figyelve ámultak a fákra, mint akik eddig kételkedtek a láncok valódiságában. Loloj tülökfújó száját szélesre húzta a vigyor, ahogy egy kakadu topogó táncát nézte.
– Vert arany itt minden – fordult az öccséhez, majd eltűntek a bokrok között.
A kis őzgida egészen közel merészkedett a bokorhoz, le nem véve a tekintetét Rupin ritmusoktól rezgő testéről, karcsú lábait ütemesen emelgette, mintha a lány táncát utánozná. A bokrok virágtól terhes ágai alatt hason kúszva Gebasz két fia közeledett az őzgida felé, megálltak egy pillanatra, megbámulták a gida lábain a drágakövekkel ékesített, cizellált aranybilincset, aztán egymásra kacsintva, ragadozó alattomossággal kúsztak tovább. Loloj izmai már ugrásra merevedtek, amikor az őzike kecses tánclépésekkel egészen a tisztás széléig merészkedett. A két rablókülsejű fiú dühösen vicsorgott, de hang nélkül lopakodtak az őzgida nyomába, akit a zene teljesen megbűvölt. Nagy, ártatlan szemeit Aszpimra vetette, mint aki bocsánatot akar kérni, a hívatlan vendégeskedésért, amire Aszpim boldog, marasztaló mosollyal válaszolt.
De hirtelen elakadt Aszpim lélegzete, az őzike mögött alig karnyújtásnyira Loloj torzonborz vigyora tűnt fel, már éppen el akarta kapni az őzgida láncát, amikor a kis állat ösztönösen megérezve a veszélyt, hatalmas ugrással Aszpim ölébe ugrott. Aszpim kezéből recsegve- ropogva, darabokra törten hullott ki a hegedű.
– El ne ereszd, a miénk! – ugrott fel Gebasz két torzonborz kinézetű fia, majd lassan, vigyorogva Aszpim felé közeledtek. Aszpim ijedten szorította magához a kis őzgidát, aki a rémülettől könnybelábadó szemekkel nézett a közeledő két rablókülsejű fiúra és fájdalmas, gyerekhanghoz hasonló sírásba kezdett.
Ebben a pillanatban az ágakon topogó madarak megmerevedtek, elhallgattak lábaikon az aranyláncok, majd a sípoló csendet egyenletes lódobogás törte meg, a kis erdei tisztást óriási kalárishoz hasonló, egymáshoz láncolt lovas vitézek vették körül. A katonák megálltak, mint akiket a földbe cövekeltek, csak akkor rezdült meg a hatalmas lánc, amikor egy koronával ékesített aggastyán vágtatott be a kör közepére.
Gebasz két torzonborz kinézetű fia térdre hullva, beléfúrták arcukat a fűbe, a többi szájtátva bámult körül, arra sem volt idejük, hogy megijedjenek.
Aszpim ölében az őzgidával anyjához akart sietni, de a király tekintete olyan bénítóan hatott rá, hogy földbe gyökereztek a lábai.
Az aggastyán hosszasan Aszpimon tartotta a tekintetét. Szemé'üvegesen csillogott, de az életnek nyoma sem látszott benne.
A lovasvitézek tekintete ugyanolyan kőszerűnek látszott, csak mintha a teremtő kéz egyforma vigyort faragott volna rájuk.
– Kik vagytok ti árva, számkivetett rabjai a világnak? Hol van hazátok, melynek boldogító láncait elhagytátok? – kérdezte a király, és úgy tűnt, hogy hangjában inkább szánalom cseng, mint harag.
A két, minden határozott félelmet megvető, bölcs családfő ijedten húzta vállai közé a nyakát és fogalmuk sem volt arról a boldog hazáról, amely valaha is csak egy jó szóval marasztalta volna őket – ha olykor-olykor rájuk verték a láncot, biz annak semmiféle boldogító érzését nem ismerték. Még ezektől a csillogó aranyláncoktól is iszony fogta el őket és ha eddig még soha, most igazán inukba szállt a bátorságuk. Gurán már az első percben rosszat sejtett, de az asszony, nézett Mizschivre villámló tekintettel, mindig bűnbe viszi az embert.
Mizschiv érezte, hogyha itt valakinek kétszer kell kihúzni a rövidebbet, az csak ő lehet. így aztán minden asszonyi rafinériát előszedve, csípőre tett kézzel a király elé riszálta magát: – Nem gyámolítatlan rabjai vagyunk mi a világnak, felség, hanem küldöncei. Szerencsét viszünk a szerencsére vágyóknak, vidámságot a szomorkodóknak és feltárjuk a jövőt azok előtt, akik nem látják. Neked is megmondom a szerencsédet, felség, hiszen látom a szemedből, hogy vágyói valamire, aminek még soha nem érezted ízét. Hagyd hát, jó uram, hogy az ifjú kezében a hegedű és a szép lány kezében a dob engesztelje meg a te szíved irántunk, és eressz bennünket utunkra, hogy küldetésünknek eleget tegyünk!
Mizschiv kérésére óriási kacagás tört fel a vitézek torkán, míg a király csendre intette őket.
– Halljátok hát árva, számkivetett rabjai a világnak – szólalt meg a király, jóságos, megbocsátó hangon –, hogy örömöt, boldogságot csak a láncok adnak, mert gyarlóságotokban megvédenék a tévelygésektől, a félelemtől. Gyermekeiteknek, jószágaitoknak biztonságot nyújt, összeköt benneteket, mint egy boldog családot, ahol csak a kacagást ismerik. Ti – nézett a király Aszpimra és a félelmében hozzábújt Rupinra –, akik minden háborgó léleknek engesztelési nyújtottatok, ismeritek-e az örök boldogságot?
– Nem, uram – válaszolta Aszpim – mert én soha nem kívántam. Hisz az örök boldogság semmivel sem jobb, mint az örök boldogtalanság, korodnál fogva bölcsebb lehetnél király. Tudnod kellene, hogy fény nélkül nincs nap és nap nélkül hamis a nappali fény.
– Tudod-e, fiú, hogy amit mondtál az törvényeim ellen van, és aki örömország törvényeit megszegi, annak az örök boldogtalanság országában kell menni?
– Ugye, megbocsájtod, felség, az én tájékozatlanságomat – hajtotta meg fejét Aszpim. – Áruld el nekem, király, hogy mi a különbség az öröm és a boldogtalanság láncai között?
– Semmi – mondta a király kurtán. – Ez is arany, meg az is arany.
– Akkor mitől öröm az öröm, felség, és mitől boldogtalanság a boldogtalanság?
– Attól, hogy minden országnak más a hite. Én hiszem és vallom, hogy csak akkor boldog az ember, ha kacag. Azért hívják ezt az országot Vojákothemnek, az öröm országának, mert elrendeltem, hogy mindenki kacagjon, és ez boldoggá tette a népem.
– Nem akarok visszaélni végtelen türelmeddel, felség, de mielőtt még megválasztanám a hitemet, hadd tudjam ama ország törvényeit is!
– Ama ország királya nem hisz az örömben, a kacagásban, mint mondja, az csak léhaságra, könnyelműségre készteti az embert. Igyekvők, szorgalmasak csak a boldogtalanok lehetnek. Ezért elrendelte a boldogság jeléül a sírást.
– És minek kel! ezekhez a lánc, felség? Hisz az ember azért védi a hitét, mert hiszi, hogy a hite is megvédi őt.
– Ez így igaz – bólintott a király –, de míg az ember a hitét védi, megfeledkezik a király hitéről, mert egyazon hitet is ki-ki a maga módján ért. Aztán, ha a harcban helyt kell állni, darabokra törik a legerősebb hit is, ha nincs, ami összetartsa. A lánc azonban nemcsak hitükben fűzi eggyé őket, hanem a gyávákat is bátorságra kényszeríti. Fél évszázada harcolok, hogy a kacagás öröméről meggyőzzem a hitetlent, de ő csak sír, még akkor is, amikor a legjobb rendben van a szénája.
– És mivel harcoltok – kérdezte Gurán egyik purdéja –, hiszen nincs is kardotok?
A gyerek kérdésére óriási kacagás tört fel a vitézek torkán, csak akkor csendesültek el, amikor a király jóságos hangon ismét megszólalt: – Te még nem tudod, gyermek, hogy az ember legveszedelmesebb fegyvere a nyelve. Minden halandót mentsen meg ettől a fegyvertől az Isten, mert ez nem a testét, hanem a lelkét marja szét.
Én hiába mondok vidám történeteket, hasztalan állítva hadisorba a legjobb bohócaimat, ama király csak sír, rémmeséket mond a végpusztulásról. És ezeknek előbb fogcsikorgatás, majd a tehetetlenségtől sírás az eredménye. Olykor bizony-bizony vitézeim között is akadnak gyávák, akik hajlanának a sírás boldogságára, de a lánc, hála az emberi észnek, visszatartja. Épp így ama királyét is.
– Így aztán hit és hit felett csak az idő múlik. Testünk még ép, semmi nem nyűvi, de a lelkünk, hitemre mondom, itt-ott már megkopott. És, hogy hitünkbe e megkopott lélek kitartson, lássátok – emelte fejéről az álarcot – nem ez az igazi arcom. Most is így vívtunk egymással harci mezben, nyelvünk hegyén dörgött, csattogott a harci zaj és fej-fej mellett sírt vagy kacagott kit, melyik hithez kötöttek láncai.
– De hát én kacagni akarok – húzta vissza álarcát a király ordítva –, mert csak kacagva lehet boldog a nép!
És mintha igazolni akarták volna, a király katonái egyszerre kacagni kezdtek. Gurán gyermekei ijedten menekültek a félelemtől vigyorgó Mizschivhez.
– És most – tekintett körül a király –, minthogy minden munkának, légyen az akár terméketlen, pihenés az ára, tort ülni váramba térek. Bár ott lesz ama király is, keserűséget önteni tálba, kupába, gondűzni ti is legyetek ott. Hisz mondá ez a némber, hogy kezetek nyomán hegedű s dob vidáman pereg. Hadd lám majd, hogy kacag rajtatok a nép, vagy sír-e, ha hull a fej!
Chicano költészetnek az Egyesült Államok eredetileg Mexikóhoz tartozó részein született lírát nevezik, illetve az Egyesült Államokba bevándorlóit mexikóiak költészetét. Képviselőik hol spanyolul, hol angolul, hol pedig amerikai-spanyol keveréknyelven írnak, nyelvi megoldásaikban is vállalva kettős helyzetüket. Többségük latin-amerikainak vallja magát, és erősen kötődik Mexikó Kolumbusz előtti kultúrájához.
Én, uram, chicano vagyok,
mert így hívom magam.
Senki se adta nekem ezt a nevet,
csak hallottam, csak az enyém,
és már nem vagyok gyerek: férfi vagyok.
Amerikai-mexikói, mert beszédmódommal születtem,
fajtám szavával.
Amerikai az itteni nép
másféle szokásaival.
Kétféle szavam van, spanyol és angol,
néha jól jön a számra, néha rosszul,
de már kétféle, mit tegyek.
Harminc éve latin-amerikai voltam,
és égett a pofám,
és megtagadtam azt, aki voltam,
de látod, öregem,
az ember idővel észhez tér, bizony.
Spanyol eredetű amerikai,
miféle az ilyen, testvér?
Hosszan és üresen kong ez a mondat,
de arcomat elrejti.
Vigyázat,
itt még a világ
kicsiny,
meg is le néha
annyi benne az épület, a szupermarket,
a törvények és az országutak.
De nincs itt sok beszéd,
se ígéret, se nép,
nép az utcákon.
Identitásod
árnyékod húsa,
az énekek kezedben,
és egy kevés szerencse,
de eszedbe ne jusson
segítséget kérni
a guadalupei Szűztől,
mert nem tud angolul.
A druszád, Rubén,
ezerszer
átjött a határon,
de sosem egyedül,
mert nincs ínyére
táncolni árnyékával.
A druszád nem táncol többé,
bezárnak az éttermek
Kaliforniában,
isten veled ingyen-munka,
sztrájktörő
és kedves családom
hogy van.
Jesúst, aki medve,
már majdnem nagyapa,
és számos közismert dal tábornoka,
de amikor lefogja a rendőrség (megesik ez),
visszaküldik Európába
anélkül, hogy fölkérnék
„tisztelt uram, legyen olyan szíves,
ne baszogasson többé…”
Valaki, akinek nem tudtam meg
a nevét,
nem érkezett meg Los Angelesbe.
San Clementében kiderült,
hogy nem kék kártyával
született, a születésnapból
nem ismerte a happy birthday to you-t.
Nem nem vagyunk Németországban 1940-ben.
Velünk vannak a chicanók,
mégha nevük Paul, Louis, Rose vagy Lisa is.
Alig tegnapi félelem fészkel némelyikükben.
A politikai pártokról
hadd súgjam füledbe….
.............................
.............................
.............................
.............................
^Aludhatsz a templomokban,
de vigyázz tiszta álmaidra.
A szakszervezetektől
többnyire ennyit kaptunk:
those rats, aliens, spiks,
greasers, wetbachs,
de mától fogva
„pilgrims” * is.
Mindenféleképpen,
öregem,
légy üdvözölve,
légy üdvözölve,
ez a te házad.
Ebben az országban
van hely a süketnek,
mert hirtelen engedelmeskedik.
Van hely a vaknak,
mert a kelleténél többet lát.
Van hely a vitatkozónak,
mert csak azt mondja: I understand.
Van hely a sántának,
mert járni fog
szabad akaratából.
Ebben az országban
valóban
van hely mindenkinek?
a hálásaknak, a kifinomult tapintásúaknak,
a kifinomult szaglásúaknak, mert képesek
azonosítani
az ellenséget, az angolul kedveseknek
és a spanyolul kurvaanyjukozóknak,
nekik, akik elmenekültek a visszamaradottságból,
és, jaj, a munkásnegyedben élőknek, a visszatérni vágyóknak,
az éjjel gyöngédeknek, a napi csak
20 dollárt keresőknek, a tisztességeseknek,
akik mindennek dacára szomorúak,
akik nincsenek se itt, se ott,
akik több levelet írnak, mint egy bebörtönzött,
akik mindezt kulturálisan disgusting-nak
tartják, a tervezgetőknek, öregem, ma nincs
és holnap sincs, a szegények
legszegényebbjeinek, a valódi tervezőknek,
az üzletelőknek, istenhozzád emlék
és good morning szüzecske,
akik festik a hajukat,
és akiknek nincs szükségük arra, hogy fessék a hajukat,
nekünk, akiknek kevéske szerencsénk van.
Ebben az országban
van hely
mindenkinek. Gyertek, gyertek,
de csak sorjában a sorompó mögül,
és green card-dal a kézben,
mert messziről más a szerelem.
SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI
*Az Egyesült Államokban élő mexikóiak csúfnevei [vissza]
Elindult a néger,
hogy San Juánba érjen,
hogy munkából éljen,
ne száraz kenyéren.
Nem tudja, mi várja,
ha a városba ér,
csak azt tudja szegény,
hogy vissza sose tér;
hogy mentse a nádat,
nagy tűzvész ha támad,
s ha kell, meg is haljon,
s ne tudja, miért,
hogy mentse a nádat,
nagy tűzvész ha támad,
s ha kell, meg is haljon,
s ne tudja, miért.
Keresni elindult
barátját, Jacintót.
Az utcán találja,
hazája a járda,
s míg szájából habzik
a nyál és a vér,
azt hörgi utolszor,
hogy vissza sose tér.
És munkát a néger
keres földön, égen.
Az éhségtől kába,
elbotlik a lába.
S ki munkára vágyott,
nem kap, csak tanácsot:
ha New Yorkban él,
nem lesz majd szegény.
És fázik a néger
a New York-i télben,
mint űzött vad él,
és felfordul éhen,
New York közepén,
hol nincs többé szegény,
ül a járdaszegélyen,
és azt nyögi: végem.
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA
Hallás utáni értés, 13. sz. gyakorlat
A fajgyűlölet világszerte súlyos probléma, melyet kongresszusokon, konferenciákon, szakfolyóiratokban, bizottságokban és delegációkban sokat tanulmányoznak és vitatnak. Olyan súlyos kérdés, hogyha egyszer csak eltűnne, sokan létük értelmét veszítenék el. Nem áll szándékunkban vitatkozni a fajgyűlöletről, sem tanulmányozni, jóllehet számadatokkal, statisztikákkal és programokkal ellátott komputerek állnak rendelkezésünkre e tárgyban. Mindössze (amint bevezetőnkben előre leszögeztük) egy kis színt akartunk vinni a spanyol leckékbe, ez a kis szín árnyalja ezt a történetet is, amelyet egy New York-i bárban mesélt el a szerzőnek (miközben kintről üvegcsörömpölés hallatszott) egy öreg hondurasi, Puerto Rico-i vagy salvadori; a történet tehát garantáltan színtiszta spanyol nyelven hangzik el, a helyi kifejezések mellőzésével.
Mint a hallgató hallani fogja, nem a nagy faji gyűlölködések története ez, a fasiszták kontra zsidók, a négerek kontra fehérek, a törökök kontra örmények és/vagy vice-versa féle fajgyűlölet, nincs is benne semmiféle nagy holocaust, amiből best-sellereket lehet gyártani, vagy filmre lehet vinni Hollywoodban (más néven Hollyplastic); ez egy szerény, kicsi és rövid történet.
Az öregember elbeszéléséből, melyet a szerző magnóra vett, több dolog nem kerül ki világosan; például, hogy Pedro látogatóként vagy illegális bevándorlóként ment-e New Yorkba, ám mindenképpen élvezetes kis anekdota.
Pedro története
Azt kéri, uram, hogy meséljek valami hiteles, érdekes, latin-amerikai ízű históriát a tanítványai számára. Nézze, én nem tudom, miféle históriára gondol. Nem is igen tudok mesélni, a történeteket rendszerint egyvalaki meséli el, mások meg elismétiik. Látom, ideges. Nyugalom, uram. Tudja, mit, elismétlek magának egy történetet, amelyet egy néma holttest mesélt el nekem.
Nekünk odaát nagy rokonságunk van. Itt kevesen vagyunk, ott sokkal többen. Én nem írok, nem tudok írni, és a gyerekeim rosszul beszélnek spanyolul. Egyik rokonunk onnan messziről, Pedro nevezetű, egy unokaöcsém a sok közül, aki tényleg nagyon nehezen élt, el akart jönni hozzánk, hogy körülnézzen itt, és vagy mert nem értesített minket, vagy mert a fiaim összekeverték, vagy elfelejtették, mikor jön, az az igazság, uram, hogy nem emlékszem, olyan régen volt, tény az, hogy a rendőrök megtalálták a címünket a zsebében, megkerestek minket, és behívtak, hogy azonosítsuk.
Az útlevele többet mondhatott volna, mint én, aki soha életemben nem láttam Pedrót, a rossz fényképeken pedig, amelyeket otthonról szoktak küldeni, vagy rajta volt, vagy sem, s ha rajta volt is, fiatalabb kiadásban. Nem, uram, várjon kérem, ez még nem a történet.
A 146. és a nem tudom, melyik utca sarkán találták meg Harlem kellős közepén, a néger negyedben, abban a koszos negyedben, amelyet időről időre átfésülnek, hogy összegyűjtsék a holttesteket köztisztasági okokból, tudja, mert ha a négerek nem is, a hatóságok annál inkább törődnek a higiéniával.
Szóval, odamentem az egyik fiammal, hátha alá kell írni valamit. A rendőrségen nagyon rendesen bántak velünk, mert a holttestek dolga remekül meg van szervezve, megy minden, mint a karikacsapás. Azonosítottuk a holmijait – már amennyire –, aztán átvittek a halottasházba. Engem nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy megismerjem, hogy megtudjam, milyen volt, igen, uram, ne vágjon ilyen képet, gondolja el, hogy sohasem láttam, pedig rokon volt, a mieink közül való.
Kinyitották a hűtőház ajtaját, ő pedig kigurult elénk egy afféle kerekes ágyon, ami jobb és kényelmesebb, mint az enyém. Kutya hideg volt, még hidegebb, mint odakinn, pedig tél volt, de Pedro alighanem jól tűrte.
Megkérdeztek, felismerem-e. Pedró kicsit sápadt volt, és kevésbé sötétbőrű, mint amilyenek rendesen vagyunk, őrzött valamit a családi vonásokból, de nem voltam benne biztos, ezért megkérdeztem tőle, kicsoda, és mi történt vele. Csukott szájjal, kissé fagyos hangon, mintegy közönyösen, s halkan, mintha csak imát mormolna magában, a következőket mondta:
„Bácsikám, nem tudom, mi történt, nem kapták meg a levelemet, vagy én nem küldtem el, csak akartam. Elég az hozzá, hogy senki sem várt, amikor megérkeztem. Nem tudtam, mit csináljak. A repülőjegyem árában benne volt az autóbusz, ami bevisz a központba, úgyhogy felszálltam egy buszra, amire Manhattan volt írva. Félve, a batyumat szorongatva, valahol leszálltam, s elindultam csak úgy, bele a vakvilágba. Micsoda város, bácsikám, micsoda város; mint valami tündérország. Magas, nagyon magas épületek, a legmagasabbak a világon, ti is írtátok a levelekben, s otthon is mindig így mondogattuk. Mentem, egyre fölfelé nézve a magasba, szálltam a felhők között, repülni akartam. így mentem, ki tudja, mennyi ideig, míg bele nem sajdult a nyakam. Elindultam egy hídon, hátha eljutok rajta hozzád, de olyan nagy volt, hogy úgy látszott, nem vezet sehová, így aztán visszafordultam. Hideg volt. Bementem azokba az épületekbe, ahová beengedtek, odabent hatalmas alagutak voltak mozgólépcsőkkel és üzletekkel, ahol mindent árultak; fölmentem, lementem, még jobban eltévedtem, mint eddig, megint fölmentem, lementem, kijutottam belőle, megint hideg, az éhség, a szomjúság, a pénzem nem volt jó semmire, az emberek más nyelvet beszéltek, hiába mutogattam nekik a papírt a címeddel, azok pedig, akik mintha beszélték volna az enyémet, csak vállat vontak és gyanakodva néztek rám, aztán újra bementem, kijöttem, tovább mentem, bevettem magam, ahová csak lehetett, míg végül mindenhonnan ki kellett jönnöm, este lett, és az utcák kiürültek.
Tovább mentem, a batyumat szorongatva, meleg levegő csapott meg a föld alól, egy lépcső vitt lefelé, elindultam rajta, ha a pokolba visz is, mert már nem bírtam tovább, s akár magával az ördöggel is kész lettem volna harcolni egy zugért, ahol megpihenhetek; az éhség, a szomjúság már elmúlt.
Nem az ördöggel kellett perelnem, hanem egy négerrel egy üvegablak mögött. Megmutattam neki a papírt a címeddel; vonatokra mutatott, meg egy peronra; adtam neki néhány fémpénzt meg bankjegyet, de ő csak a fejét rázta, erősködtem, megnézte a fémpénzeket meg a bankjegyeket, és unottan lökte vissza. Végül kijött, kinyitott nekem egy kis oldalajtót, és átengedett.
Hogy ne fázzam annyira, felszálltam az első vonatra, ami jött. Ahogy leültem, mindjárt enyhült a fájdalom. Három vagy négy megálló után, miután már kipihentem magam, megint elfogott a nyugtalanság, hogy tudnom kéne, hova megyek, s a vágy, hogy megtaláljalak. A kocsiban nem voltak sokan; elővettem a papírt, fölkeltem, odamentem egy toprongyos fehér öregemberhez, és megmutattam neki. Elfordította a fejét és kibámult az ablakon. Egy néger, aki az ajtó mellett állt, s talpig bőrben volt, mint egy tehén, fölülről lefelé végigmért amikor odamentem hozzá, és nem tudom, hogy mondott-e valamit, vagy csak morgott, mindenesetre odébb álltam.
Még három vagy négy megállón át mentem, nem tudom, hova, aztán úgy gondoltam, most már elég lesz, s mintha csak lebegnék, mint aki halni indul, kiszálltam egy félhomályos állomáson. Többszöri próbálkozásra végül sikerült átugornom a sorompót; egy néger, aki a szeme sarkából figyelt, odarohant, és kiabálni kezdett velem; tudtam, hogy olyat teszek, amit nem szabad, de ha egyszer nem nyílt ki a sorompó. A kisablakra mutatott, odamentem, ő beült, odaadtam neki a fémpénzeket és bankjegyeket, ugyanúgy visszalökte őket, mint a másik. Hadonászott, hogy tűnjek el; a kis oldalajtóra mutattam, erre megfenyegetett az öklével.
Ennek véget kell vetni, különben sohasem talállak meg. Felmentem a lépcsőn, pedig tudtam, hogy odafönt, odakint hideg van. Hideg és szél, sötét utcák, kevés ember, mind négerek, sehol egy rendőr, akit megkérdezhetnék. Egy utcasarkon Coca Cola feliratú gépek mellett, a piszkos üvegen át valami üzletféle látszott, egy ősz hajú néger ült a kasszánál.
Belöktem az ajtót, a mellemre kapott ütés a járdára lökött, egy rúgás, és nem kaptam levegőt, hanyatt feküdtem, hárman vagy négyen voltak, félrevonszoltak, a falnak nyomtak és átkutatták a zsebeimet, elvették a fémpénzeket meg a bankjegyeket, beszéltek egymás közt, valami nem tetszhetett nekik, megdühödtek, én nem értettem semmit, egy térdrúgás a gyomromba, ütések az arcomra, elszédültem, a szemem elhomályosodott, egy gyors és éles fájdalom, elestem, kellemes érzés töltött el, hogy minden véget ért, és már nem is fáztam. Végül megtaláltalak, bácsikám, és látom, hogy valami probléma van.”
Nem, nem, nincs semmi probléma, öcsém, csak a színeddel volt egy kis gond. Ehhez a városnegyedhez nem voltál elég sötét. Most pihenj csak. Reméljük, hogy abból a háromból vagy négyből néhányan eljönnek egy nap a mi negyedünkbe; mi majd felismerjük őket, ne félj.
És ezzel, uram, vagyis azzal, hogy megmondtam a rendőrségnek, igen, ő az, ő volt Pedro Gonzales, ami nagyon tetszett nekik, mert így minden tisztázódott és a helyére tevődött, vége is van a történetnek.
Kérdések
| 1. | A történet egy valódi latin-amerikai története? | Igen | ||
| 2. | Pedro sétálgatott-e New Yorkban? | Igen | ||
| 3. | Utazott földalattin (vagy metrón)? | Igen | ||
| 4. | Megismerte a nevezetes Harlem negyedet? | Igen |
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA
